Petrolay Margit: Erdei kalács

Petrolay Margit: Erdei kalács

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, kerek erdő. A nagy, kerek erdőben lakott egy öreg nagyapó. Majdnem olyan öreg, mint az erdő. Öreg nagyapónak volt egy kicsi, kíváncsi unokája.
Nagyapó reggel kihajtotta az erdőre a teheneket: a fehéret, a feketét meg a tarkát, estére meg hazahajtotta őket.

A kis unoka olyankor már leste-várta nagyapót, s ha meghallotta a tehenek kolompját, futott, szaladt a szélső fáig. Messzebbre nem merészkedett, mert félt az erdei vadaktól.

– Jó estét, nagyapókám! – kiáltotta a kis unoka, mikor meglátta nagyapót a tehenekkel.
– Jó estét, kis unokám! – felelte nagyapó, és megcsókolta a kis unokát.
– Hol jártál, nagyapókám? – kérdezte a kis unoka, és kivette az ostort nagyapó kezéből.
– Én? A Réz-erdőben – felelte nagyapó.

– Kivel találkoztál ott a Réz-erdőben? – kérdezte a kis unoka.
– Az erdei mókuskával – felelte nagyapó.
– Mit mondott neked az erdei mókuska?
– Azt mondta, hogy: „Itt ez a mogyoró, tedd a tarisznyádba, vidd el a kis unokádnak!”
Azzal kivett nagyapó a tarisznyából egy szem mogyorót, és odaadta a kis unokának.

Másnap megint kihajtotta nagyapó a teheneket, estére meg szépen hazahajtotta őket.
A kis unoka ott várta őt a szélső fánál, és már messziről kiáltotta:
– Jó estét, nagyapókám!
– Jó estét, kis unokám!
– Hol jártál ma, nagyapókám?
– Az Ezüst-erdőben, drága kis unokám!

– Kivel találkoztál az Ezüst-erdőben?
– Egy tarka szarkával.
– Mit mondott a tarka szarka? – nevetett a kis unoka, mert azt hitte, hogy ez valami tréfa.
– Azt mondta a tarka szarka: „Itt ez a toll, tedd a kalapod mellé, vidd el a kis unokádnak!”
Kihúzott egy tarka tollat a kalapja mellől, és odaadta a kis unokának.

Reggel megint kihajtotta nagyapó a teheneket, este szépen hazahajtotta őket. Várta őt a kis unoka a szélső fánál, és messziről kiáltotta:
– Jó estét, nagyapókám!
– Jó estét, kis unokám!
– Hol jártál ma, nagyapókám?
– Az Arany-erdőben, drága kis unokám!

– Kivel találkoztál az Arany-erdőben?
– Jaj, azt ne is kérdezd, mert én bizony egy nagy, loncsos medvével találkoztam.
– Mit mondott a loncsos medve?
– Azt mondta, hogy: „Brumma-brumm! Mit keresel te az én erdőmben?”

A kis unoka csodálkozva összecsapta két kis kezét.
– És te mit feleltél néki?
– Én? Ijedtemben azt se, hogy vaskalap. Elkezdtem szaladni, ahogy csak vitt ez a két öreg lábam.

– És a medve mit csinált?
– A medve meg utánam. Fújt, csörtetett a nagy tányértalpával, és egyre csak azt bömbölte: „Sárgarépa, mogyoró! Hová szaladsz, nagyapó?”
– És te néki mit feleltél?
– Tiszán innét, Dunán túl, csak ne bántson, medve úr!

– És aztán mi történt? Utolért a medve?
– Hát majdhogynem utolért. Az volt a szerencsém, hogy ott folyt a kis patak, ő meg sajnálta besározni a vadonatúj bocskorát. Leült egy nagy kőre, s míg a bocskorszíját fűzögette, egérutat nyertem.

– És megmenekültél, édes nagyapókám?
– Hát csak szép sorjában, drága kis unokám! Szaladtam, szaladtam, hát egyszer csak mit nem láttam? Nem egyebet, mint egy kidőlt-bedőlt kemencét.

– Miféle kemencét?
– Hát csak olyan erdei kemencét. A loncsos medve felesége épp akkor dugta be a lapátot, hogy kiszedje a pirosra sült kalácskát.

– És mit mondott a loncsos medve felesége?
– Megijedt, mikor meglátott, és elkezdett szépen kérni: „Sárgarépa, mogyoró, ne bánts engem, nagyapó!”
– És te néki mit feleltél?
– Adjon nekem friss kalácsot, nem bántom az asszonyságot!

– És adott-e, nagyapókám?
– El is hoztam, kis unokám!
Belenyúlt nagyapó a tarisznyába, elővette az erdei kalácsot, és odaadta a kis unokájának. Volt nagy öröm! Mert ilyet még nem evett a kis unoka! Erdei kalácsot! Bele is harapott, meg sem várta, míg hazaér.

– Hogy ízlik a kalács? – kérdezte nagyapó. – Jó volt-e az erdei kalácska?
– Jó bizony! – felelte a kis unoka. – Szakasztott olyan, mintha a mi nagyanyókánk sütötte volna!