Petrolay Margit: Hová lett a tegnapi nap?

Egyszervolt országban, Holnemvolt városban uralkodott Nevesincs király: a legbölcsebb a Kerek Világ minden uralkodója között.

Ha nevem nincs is, eszem viszont annyi van, hogy 'már szinte sok is egy királynak — mondotta esténként,
miután lefeküdt a napi fáradalmak után. Ez volt az esti imádsága. Felesége mondta rá az ámen-t.

Történt egy reggelen, hogy amikor Nevesincs király szobainasa belépett a király hálószobájába, hogy szép jóreggelt kívánjon nagyeszű uralkodójának, felhúzza lábára a papucsát és ráadja a selyembársony reggeli köntösét, sűrű könnyek között, nagy bánat­ba merülve találta felséges gazdáját.

Meztéláb, egyszál hálóingben, félrebillent koronával üldögélt az ágya szélén és meg se hallotta a reggeli jókívánságot, csak nézett maga elé leszegett fejjel, és bánatosan hüppögött, mert-már belefáradt a sírásba-rívásba.

Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom - szólította meg őt hűséges inasa.
- Mi bántja felséged jóságos szívét? Talán valami rosszat kegyeskedett álmodni? Vagy tán hascsikarás gyötri felségedet?

A király megtörölte orrát címeres zsebkendőjével, felemelte bú­bánatos szemét, s náthás hangon így válaszolt inasának:
Már hogyne sírnék-rínék, kedves szolgám, amikor minden szekrényt kinyitottam, minden fiókot kikutattam,
és - ó jaj ! - sehol sem találom a tegnapi napot.

Tovább nem is tudta mondani, mert újból elfogta a sírás. . .
- Az már csakugyan nagy baj - mondta erre a derék inas. Az bizony elég nagy baj - mondotta mégegyszer, mert semmi más nem jutott az eszébe.

Mire Nevesincs király egyből abbahagyta a zokogást, és ráförmedt az inasára:
- Ennyi az egész? - kiáltotta mérgesen, és olyan vörös lett, mint az érett paradicsom. — Okosabbat nem tudsz nekem mondani?

Az meg csak hebegett-habogott, végül is, hogy éppenséggel mondjon valamit, tisztelettudóan megkérdezte:
- Az este még megvolt? Kérném alázattal.
Persze, hogy megvolt! felelte dühösen Nevesincs király és egy árnyalattal még vörösebb - mondhatnám, már-már lila lett a képe. - De mikor reggel felébredtem, már csak hűlt helyét talál­tam. Brühühű.

A hangos zokogásra felébredt a királyné is, és beszaladt a szom­széd szobából azonmód kócosan-borzasan. Elébb megkísérelte vi­gasztalni férje-urát: hogy ne búsuljon, ha elveszett, majd megke­rül, hogy gombház, ha leszakad, lesz más, meg hasonlókkal, de az, minél jobban vigasztalták, csak annál mérgesebb lett.

-Tolvajok! Csirkefogók! - kiabálta, hogy a palotában mind fel­ébredtek az alvók: tyúkok, récék az ólban, békák, halak a tóban, kuvaszok és ölebek, fiatalok, öregek, csiripoló verebek. Hej, micso­da lárma lett! Égig érő zenebona, futkározás ide-oda! Kutya a macskától, szakács a kuktától, seprő a lapáttól tudakolta, kérdez­gette: őfelségét mi lelhette?

Végül a Rádió bemondta a legfrissebb reggeli rémhírek között, mi történt az éjszaka, míg az ország békés álmát aludta; egyben felszólította a lakosságot, segítsenek a rendőrséget nyomravezetni; Nevesincs király pediglen fényes jutalmat ígért a becsületes megta­lálónak: ingyen jegyet a Cirkusz vasárnap délutáni előadására. . . méghozzá az első sorba.

Nosza, erre már az egész ország megmozdult! Mire a király elfo­gyasztotta reggelijét, a rengeteg nép mind ott tülekedett-tolako- dott a királyi rezidencia előtt. Odagyűlt apraja-nagyja, egymást lökdöste-taposta, mind be akart jutni a király elé, ha másért nem, hát kíváncsiságból, hogy megláthassák uralkodójukat, akinél böl- csebb nincsen a világon.

No, amíg ott lökdösődtek, taszigálták egymást, uraságok, asz- szonyságok, ősz szakállú aggastyánok, jótanuló diákok, szemenszedett vagányok, grófok, bárók, cigányok, fehérruhás kislányok, ésa- többi, ésatöbbi, eszembe se jut a többi. . .

Mikor már annyian voltak a palota előtt, hogy többen már el se fértek volna, kinyílt a nagykapu s kilépett rajta a király, teljes dísz­ben, koronásán, arannyal kivarrt palástban. Körüljártatta szemét a sokaságon és megakadt a tekintete egy fiúcskán, akinek máshol már nem jutott hely, hát felmászott az aranyrácsos kerítésre, mert ő sem akart lemaradni a látványosságról.

Amint mondom, megakadt a király szeme a kisfiún, és összevonta haragosan a szemöldökét.
Hát te ki fia-borja vagy, és mit keresel ott, a kerítés tetején? - dörgött rá a kis pöttöm fiúcskára.

A kis legénynek helyén volt az esze, meg a nyelve is, bátran megfelelt a haragos királynak:
- Én vagyok a királyi konyha legkisebb kuktája - felelte, és tisz­telettudóan megemelte fehér süvegét. - Látni akartam felséged ki­rályi személyét, azért másztam fel a kerítésre.

Nevesincs királynak tetszett a bátor felelet, intett testőreinek, nyissanak utat a kis kuktának, és így szólt hozzá:
- No látom, nem vagy akármilyen nyámnyila legény, nem saj­nálnám tőled a jutalmat, ha sikerülne megtalálnod a tegnapi napot, ami az éjszaka szőrin-szálán eltűnt a szobámból, amint azt a rádióban a reggeli rémhírek között te magad is hallhattad.

- Sajnos, nem hallottam, mert a főszakács úr nem engedi a konyhában a rádiózást, de azért szívesen segítek felségednek meg­keresni. Meg is mutathatom, hol, merre keresse.
-Jól van, fiam, ha tudod, hát mondd meg! Nem marad el aju­talom. Itt a kezem, nem disznóláb. Hanem, látod, még a nevedet sem tudom.

- Dani a becsületes nevem, felséges királyom - felelte a kis kuk­ta, és kihúzta magát katonásan, mert sok mesét hallott már és tud­ta, hogyan kell királyi személyek előtt viselkedni.
- Nosza, hát akkor indulj utadra, Dani fiam! Ám úgy vigyázz, ha nem teljesíted ígéretedet, az életeddel fizetsz. Jól meggondol­tad?

Dani csak bólintott:
- Akkor hát mehetünk.
- Hová, te? - hőkölt meg Nevesincs király. — Arról nem volt szó, hogy én is veled megyek!
- Én pedig egymagám félek odamenni - felelte Dani -, mert én még kisfiú vagyok. De ha velem jön felséged, majd én mutatom az utat.

Nevesincs király ümmögött-hümmögött, aztán mégis csak meg­fogta a legkisebb kuktája kezét, és elindult, amerre a kisfiú vezette.

Nohát mentek-mendegéltek árkon-bokron keresztül. Hol csalán csípte meg a felséges királyt, hol tüskebokor akaszkodott a ruhájá­ba, meg is éhezett, meg is szomjúhozott, meg el is fáradt: nem volt szokva a gyalogláshoz.
De végül is elértek egy kidőlt-bedőlt kúthoz. Ott megálltak. A kút káváján egy nagy rusnya béka üldögélt,
dülledt szemével megbámulta Nevesincs királyt és azt mondta: - Kutykurutty!
- Mit mondott? - hátrált meg a király. - Nem értettem jól.
- Azt mondta, hogy itt keresse felséged, amit el méltóztatott veszíteni.

- Bolonddá akarsz tenni, te kis prücsök? - horkant fel a király, és megfenyegette a kuktát aranyos pálcájával.
- Hogy gondolhat ilyesmit énrólam, felséges királyom? — mond­ta illedelmesen Dani , hogyan merészelnék én ilyet tenni ?

- De hát mit kereshetnék én ebben a mocskos kútban, nem mondanád meg, te kölyök?
- Megmondom én, - felelte a kis kukta bátran -, de elsőbb felsé­ged mondja meg nekem, mivel töltötte el a tegnapi napot!

- Mi közöd hozzá?-  dühöngött a király. - Hát mit csináltam volna? Amit szoktam: ettem, ittam.
- És egyebet nem csinált felséges uram? - érdeklődött Dani.
- Dehogyisnem. Heverésztem a lugasban és hajtottam a legye­ket, mert nem hagytak nyugton a nyomorultak. Ha éppen tudni akarod!

- Éppen hogy ezt akartam tudni - felelte a kis kukta. - Mert ak­kor éppen jó helyen járunk. És előkeresett a zsebéből egy madza­got. - Ezen leeresztem felségedet a kútba, ott aztán keresgélhet, míg meg nem találja, amit keres. Ha megtalálta, majd felhúzom a napvilágra. Ne féljen, elég erős a madzag!

- Hogyisne! ordította el magát Nevesincs király. — Mintha nem tudnám, hogy ennek a kútnak nincs is feneke, és ha volna is, akkor se találnék ott mást, mint békát.
- Tudom én azt - felelte Dani -, de felségednek még inkább illik tudnia, hisz annyi esze van, hogy az már sok is. . . Legalábbis úgy beszélik az emberek. Vagy talán ez csak olyan szóbeszéd?

Nevesincs király erre már nem felelt semmit. Szó nélkül haza­kullogott s másnap megváltoztatta a nevét. Azóta Eszesincs király­nak hívják.