Vaszary Gábor

A SZŐKÉKKEL MINDIG BAJ VAN

Helikon Kiadó

Vaszary Gábor jogutódai
C Helikon Kiadó, 2006



Szkennelte és javította: Pis Mátyásné 2010
I.

Georges Beauverger fekete csontkeretes pápaszemet viselt, és
meglehetősen kellemes anyagi körülmények között élt.

Jó megjelenésű, egészséges fiatalember volt, akit igen elő-
nyös körülmények között indítottak útnak az életnek.

És mégis volt egy nagy bánata.

Gyámoltalan volt, mint egy kétnapos hangyatojás.

Bár nagy rajongója volt a női nemnek, édeskeveset konyított
ahhoz, miképpen kell viselkednünk, ha egy fitos orrú szépség
megdobogtatja a szívünk.

Baráti körben is meglehetősen szűkszavú volt, de egyenesen
megnémult akkor, ha illatos szoknya suhogását érezte a köze-
lében. Egyszerre olyan ügyefogyott lett, mint egy kisgyerek:
hamar zavarba jött, heves szívdobogást kapott, sőt néha hebe-
gett is, ha egyáltalán sor került arra, hogy megszólaljon.

Önmagát is súlyos szemrehányásokkal illette oktalan félénk-
sége miatt, de többre nem vitte.

Előre látható volt, hogy így nem lehet végigélni egy életet.

Baráti tanácsra felkeresett egy hírneves lélekbúvárt, aki a
Passy-negyedben táborozott, ahol kiváló úriemberek unatkoz-
nak, és fantasztikus összegeket kért egy lélekelemzésért.

Hosszúra nyúlt kezelés után - amelynek folyamán a hozzá
intézett kényes kérdések halmaza csak még inkább megzavarta
Georges Beauverger lelki egyensúlyát és teljesen tanácstalanná
tette azzal a rejtélyes személlyel szemben, aki a kiváló pro-
fesszor szerint önmaga lett volna - végül is arra a végső megál-
lapodásra jutottak, hogy minden gyámoltalanságának okát
messze visszamenőleg a gyermekkorban, egyenesen a dadája
személyében kell keresni, aki annak idején oktalan, buta ördög-
meséivel ilyen messzemenőleg sikerrel megzavarta barátunk
lelki egyensúlyát.

Megtalálván így a baj gyökerét, a gyógykezelés immár igen
egyszerűnek mutatkozott: meg kell keresni a dadát és elmon-
datni vele mindazokat a meséket, amiket annak idején már el-
mondott volt, ezúttal természetesen homlokegyenest ellenke-
ző szöveggel, hogy megnyugodjék a lelke és normális emberré
váljék újra (már úgy értem, Georges és nem a dada).

A kiváló lélekbúvár azt is erősen kifogásolta, hogy Georges-ot
annak idején túlságosan agyonkényeztették a szülei; annyira
becézték, féltették, óvták az élettel szemben, hogy végül is
ilyen bátortalan, nyavalyás figurát neveltek belőle.

Többet használt volna, ha megboldogult apja, Etienne
Beauverger naponta egy-két pofon szíverősítőt adott volna
neki, hogy idejében felvértezze az élet küzdelmeivel szemben.

Íme, így dicsőülnek meg utólag a szülői pofonok.

Most már senki sem tudja pótolni ezt. Még tízéves sem
volt, amikor madame Beauverger egy szeles október este lázas
sietséggel összekapkodta dolgait, és egy disznóbőr utazótáská-
ba gyömöszölve úgy elrohant hazulról, hogy azóta se hallot-
ták hírét.

Ebből viszont kétségtelenül megállapítást nyert, hogy gyá-
moltalanságát korántsem az anyjától örökölte.

Ezek szerint nem marad más hátra, csak a dada. Hosszas
utánjárás után sikerült is megtalálni őt Bretagne egy eldugott
kis falujában, teljesen hülyén, aggkori elgyengülésben, vize-
nyős szemekkel, aszaltszilványi töpörödöttségében meglehető-
sen könnyen keltve undort személye iránt.

Már a saját nevét se tudta kimondani, nemhogy egyes me-
sékre emlékezett volna.

Georges Beauverger-nek volt egy pillanata, amikor úgy érez-
te, akkor cselekedne bölcsen, ha ezt az embertelen formájú
öregasszonyt, akinek a lélekbúvár szerint boldogtalanságát kö-
szönheti, most egyszerűen leköpné.

Úgy látszik, a lélekbúvár gyógykezelése mégiscsak használt
valamicskét.

Életének a legtanácstalanabb korszakában baráti tanácsot
kapott. Az illetőnek, aki adta, igen különös véleménye volt a
nőkről, és sohasem volt egy felesleges centime-ja sem. Az ilye-
nek rendelkeznek a legjobb tanácsokkal, csak azt nem tudni,
honnan szerzik be, mert a világon ingyen semmit sem adnak,
kiváltképp olyasmit nem, amit csakis a nők útján szerezhet be
az ember.

Szerinte a nők iránt érzett félelme jogos és mondhatnánk,
inkább önvédelmi jellegű, az ilyesmit nem ártana annak is be-
szereznie, akinek nincs, nemhogy még gyógykezelnie kellene.
De miután a természet igazságtalansága folytán ezek az em-
bertársaink úgyszólván ki vannak szolgáltatva a legelső éles
szemű nőnek mégiScsak védekezniük kell valamelyes módon
rút végzetük ellen.

Szerinte ezek a lelki zavarok külsőleg is megállapíthatók, és
ha már ez így van., külsőleg is gyógykezelhetők.

Nézz végig magadon, öregem. Mellényt viselsz és nadrá-
got ez már egy bizonyos félelemérzet jele. Nem is csoda, hogy
az ilyen ember semmi ellenállást nem tud kifejteni az életben.

Georges Beauverger hallgatott a jó tanácsra; levette a mellé-
nyét és a nadrágtartóját. Az utóbbi következtében aztán a nad-
rágszárai állandóan a cipője derekán pihentek

Ezt a gyógymódot csak addig alkalmazta, míg egy ismerősé-
nek megjegyzése mély gondolkozásra nem késztette.

- Mi az, te tönkrementél? - kérdezte tőle

- Miért?

- Hogy az apád nadrágjait hordod.

Ezek után már egészen elveszett embernek tudta be magát.
Nem maradt más hátra, mint az újságok hirdetése. Lelkiisme-
retesen szedte a különféle hangzatos pirulákat, és mindenféle
indiai bűvköveket hordott a nyakában, de hasztalanul.

A történtek Után csak természetes, hogy Georges Beauverger
legjobb barátját, André Regnard-t a természet homlokegyenest

ellenkező tulajdonságokkal verte meg. André Regnard már
olyan biztos fellépésű, sőt egyenesen szemtelen magatartást
tanúsított a nőkkel szemben, hogy jellemét igazságosan eloszt-
va hét más embertársa is kényelmesen megélt volna belőle éle-
te végéig szerény beosztással.

- Téged a természet arra teremtett - jegyezte meg André
Regnard egy esős délután, amikor minden ember feltételezi
magáról, hogy bölcs gondolatai vannak és ezeket haladéktala-
nul embertársai rendelkezésére kell bocsátania -, téged arra te-
remtettek, hogy egyetlen nő mellett találod meg a boldogságo-
dat. Gyámoltalanságod csak előnyös helyzetbe juttat és megkí-
mél attól, hogy túlságosan megismerd a nőket - ami még soha
senkinek nem okozott túlságos boldogságot. Legalább nem ér-
het olyan csalódás, amelyhez fogható kevés van a világon. Fel-
téve, ha nem követsz el valami ostobaságot. Ezt pedig megaka-
dályozom majd én. Majd rajta leszek, hogy találj magadnak
egy hasonlóan gyámoltalan lelket, és mind a ketten végtelen
boldogok lesztek, és unokáitok áldani fogják emléketeket.

Georges Beauverger valami olyasmit mormogott, hogy eb-
ben nem lát semmi keresztülvihetetlent, miután a szaporodás
eszméjétől korántsem idegenkedik.

- Bízd rám magad teljesen. Engedd meg, hogy én keressem
meg azt a nőt, aki neked való.

Ebbe könnyű szívvel beleegyezését adta, hiszen éppen az
volt a baj, hogy eddig sem tudott magának olyan hölgyet talál-
ni, akit gondtalanul szerethetett volna.

A legtöbb hölgy, bármennyire is elszánt akarat vezérelte,
hogy Georges Beauverger hitvese legyen, ami cseppet sem tar-
tozott a megvetendő dolgok közé, rövid időn belül feladta a re-
ménytelen küzdelmet.

Pedig férjnek sem rossz az ilyen gyámoltalan ember. Csak az
volt a baj, hogy nem volt olyan angyali természet, aki ezt ki
tudta volna várni. Georges a legelszántabb pillanataiban sem
nyilatkozott, sőt olyasmit sem tett soha, amivel kész helyzet
elé lehetett volna őt állítani.

Pedig Georges Beauverger szíve könnyen lángra lobbant, csu-
pán az volt a baj, hogy idővel már nem volt kit szeretnie, mivel
a hölgyek eszeveszetten menekültek abból a tespedt unalom-
ból, amelyet önmaga körül teljesen céltalanul árasztott.

Vagyoni helyzete gondtalan életet biztosított számára, és
így egyáltalán nem aggasztotta, hogy ügyvédi irodája, amelyet
ez év elején nyitott meg, korántsem mutatta, hogy látogatott
lett volna.

Volt egy-két apró pere, amelyet a kezdő emberek szokásos
túlbuzgóságával vezetett, de máskülönben meglehetős sok sza-
badidővel rendelkezett.

Jelenleg is az irodájában ült, meglehetős fölényes és szemte-
len testtartással, ami megint a félénk emberek jellemző tulaj-
donsága, mihelyt magukra maradnak.

Angol pipája füstjét a mennyezet felé fújva, önmagáról ál-
modozott.

A kavargó, gomolygó pipafüstben meglepő álomképeket lá-
tott; bűbájos szépségű fiatal hajadonokról álmodozott pimasz
kevélyen, és önmagát is ott látta velük, amint könnyedén és
fesztelenül társalgott velük, meghódítva a szívük. Egyszerre
két álomnőt is karjaiba vett: egy éjfekete hajút és egyet, akinek
hajkoronája hasonló volt az öntött aranyhoz, a változatosság
kedvéért. Természetesen hosszan csókolta mosolyra fakadt
nedves szájukat, és egyszerre kettőt csókolt, ő, aki életében
még a karját sem fogta meg egy fiatal hölgynek cseppet sem
megvetendő hátsó gondolatokkal. Az ilyesmit igen ügyesen le-
het leplezni, például amikor az úttesten átsegítjük a nőt, vagy
egy pillanatra visszatartjuk, mintha az életéért aggódnánk, ho-
lott semmiféle jármű nem látható a közelben, amely ezt jogos-
sá tenné.

Az ügyvédi iroda másik helyiségében két alkalmazott dol-
gozhatott volna, ha lett volna mit; egy enyészet által megkós-
tolt molett gépírónő, aki kihúzott fiókjából detektívregényt ol-
vasott, vele szemben pedig kifejlett ádámcsutkájú fiatalember,
vörösre borotvált arccal, mint az ügyvéd úr helyettese. Az abla-
kon át a templom toronyórájára tekintve bosszúsan megálla-
pítva, hogy csupán délután három órát mutat. Tehát még két
teljes óra elmúlását kell kivárnia, míg végre hazamehet.

Ugyanennek a bérháznak hatodik emeletén, közvetlen a
háztető alatt, valaki mélyen aludt.

A hosszúkás formájú szobának úgynevezett tetőablaka volt,
ami annyit jelent, hogy csak kitámasztani és becsukni lehet, ha
felállunk egy székre, egyébként teljesen nélkülözi más normá-
lis ablakok karakterét; se kinézni nem lehet rajta, sem virágot
tenni a párkányra nem lehet, ami nincs is, már úgy értem, se
párkány, se virág.

A szoba bútorzata igen egyszerű. Egy ágy, egy szekrény, kis
asztal két székkel, a mosdóasztalon repedezett lavór, benne
csorba szélű, virágos kancsóval. Lent a sarokban egy vödör: a
seau.

Az elmaradhatatlan kandallón üvegbura alatt állóóra, felette
kopott, aranykeretes, repedt tükör.

Az éjjeliszekrényen ébresztőóra, és az ágyban, mint mondot-
tuk már, valaki édesen alszik.

Tekintettel a fentebb leírt ablakra, a világítás meglehetősen
bizonytalan. Az itteni viszonyokban csöppet sem járatos em-
ber igencsak csodálkozna azon, ha a kérdéses előkelő bérházat,
amely a város meglehetősen jóképű negyedében fekszik és a
modern élet minden követelményeinek megfelel, kívülről meg-
szemlélve, utólag konstatálná, hogy mindebből a hatodik eme-
letre már csak a villanyvilágításból jutott. Tehát idefent már
nincs se vízvezeték, se központi fűtés.

A hatodik emeleten lévő szobák tulajdonképpen csak az
utóbbi idők nagy lakásínségei következtében léptek elő lakóhe-
lyekké, a múltban csupán raktárhelyiségei voltak az emeleti la-
kóknak, ahova bőröndjeiket és egyéb kevésbé használatos tár-
gyaikat raktározták be.

Most térjünk vissza az alvóra.

Az illető életében, úgy látszik, nem sok zavart okozhatott az
emberek nagy általánosságban elfogadott életrendje, amely
szerint nappal dolgozik az ember - ha ugyan van mit -, az éj-
szakai órák alatt pedig alszik - ha ugyan tud.

Lent az első emeleten a pipafüstben álmodozó Georges Beau-
verger-nek fogalma se volt arról, hogy fél órán belül összekap-
csolódik az élete azzal az ismeretlen valakivel, aki jelenleg ide-
fent a hatodik emeleten édesen alszik, akinek így még kevésbé
lehet sejtelme arról, mit tartogat számára a sors ezen az esőre
hajló, őszi délutánon.

Délután három órakor csakis jól nevelt gondtalan fiatalem-
berek szoktak aludni, ha átmulatták az előző éjszakát, vagy
kevésbé jól nevelt fiatal hölgyek, akik unják a múltjukat elme-
sélni.

Ahogy körülnézünk az egyszerű berendezésű szobán, első
pillanatra megakad a szemünk egy pár pókhálóvékony selyem-
harisnyán, amely egy szék támláján szárad. És megtaláljuk a
többi szükséges kelléket is, amelyek kétségtelenné teszik, hogy
az ágyban egy hölgy alszik.

A szoba közepén egy pár magas sarkú cipő egymásnak for-
dítva hever. Tehát a hölgy fiatal, amit egyetlen pillantás meg-
erősít, ha közelebb lépünk az ágyhoz és észrevesszük, hogy a
feje fölé húzott takarója mögül hullámos szőke hajtincs ragyog
elő.

Pár pillanat múlva megmozdul az alvó, két gömbölyű karját
a levegőbe nyújtja. Most láthatóvá lesz a kócos szőke fej és a
hozzá tartozó fiatal arc.

A kérdéses hölgy álmosan pislog a világba, a szeme színét
még nem lehet megállapítani. Ásít egyet. A fogai hófehérek, és
a nyelve piros, akár egy kiscicáé.

Hirtelen felül az ágyban és unottan körülnéz.

A szemei most szürkék - mert azok közé a női szempárok
közé tartoznak ezek a szemek, amelyek színüket változtatni
szokták. Egyszer szürkék, máskor zöldek, majd határozottan
kékes árnyalatúak. A szem fehérje, mint a tej, és kissé mindig
nedves, mintha mindjárt kiszaladna belőle egy könnycsepp. Az
ilyen női szemekbe nem tanácsos sokáig belenézni, mert köny-
nyen elvesztheti az ember a lelki nyugalmát, ha egyéb más ve-
szítenivalója nem is volna éppen.

A misztikus szemű fiatal lány most óvatosan kiszáll az ágy-
ból. Hosszú, fehér hálóing van rajta. A dereka meglepően karcsú.

Feláll egy székre, kinyitja az ablakot, és kissé körülményesen
kitekint az égre, amely közben beborult. Hideg, szeles idő van,
amikor az ember inkább azokra gondol, akik már nem élnek.

Az égen ólomszínű felhők szállnak. Közvetlen az ablak mel-
lett füstös kémény nyúlik ki a tetőből. Tetején a bádog szélfo-
gót nyikorgatva jajgattatja a szél. Szeles éjszakákon meg kell
szokni, hogy aludni lehessen tőle.

Addig, míg a fiatal hölgy az ablak alatt a széken áll, feje fe-
lett az eget kémlelve igen körülményesen, mint egy hajóskapi-
tány vihar előtt, és fázósan összehúzza a hálóingét keblének
kifogástalan domborulatú halmai felett, gyors mozdulattal
nyissuk ki az asztal végében heverő táskáját, hogy valami hi-
vatalos igazolványból pontosan megállapíthassuk a nevét és a
korát.

Christine Rouard. Tizennyolc éves, és természetesen hajadon.

A fiatal lány most becsukja az ablakokat, leszáll a székről,
visszafordul a szoba mélye fölé, és megnézi a szék támlájára
száradni akasztott selyemharisnyát. Arckifejezése elárulja,
hogy azon gondolkozik, felöltözzék-e vagy sem.

Kis szerencsével megláthatjuk, amikor leveti a hálóingét,
esetleg áthúzza a feje felett, vagy leereszti a vállainál, hogy ki-
lépjen belőle. Az előjelek után ítélve cseppet sem kétséges,
hogy remek alakja lehet.

Christine Rouard kisasszony tanácstalanul áll a szoba köze-
pén, két felemelt karját nyújtózkodva kitárja, és a hálóingének
nincsen ujja. A hónalja meztelen, csak egy-két aranyszálacska
ragyog rajta, olyan, mint egy elhagyott parányi madárfészek,
amelyet szétfújt az őszi szél.

Karcsú, hosszúkás ujjait belemélyeszti dús, kócos hajkoroná-
jába, és megdörzsöli a fejét.

Odapillant az éjjeliszekrényen lévő ébresztőórára, ásít egyet,
a keze fejét illedelmesen a szája elé illeszti, mintha valami tit-
kos sejtelem élne a lelke mélyén, hogy még sincs egyedül. (A női
lélek nagyon finom jószág.)

Aztán bebújik újra a meleg, álomszagú ágyba, és máris a fe-
jére húzza újra a takarót, de egy pillanatra megmerevedik a
karja. Gyors mozdulattal felül az ágyban és hallgatódzik.

Mélységes csend. Az óra szokásos vidám ketyegését nem
hallani.

Kétségtelenül megállt.

Egyetlen gyors ugrással kiugrik az ágyból és szalad az asztal-
hoz, ahol a karkötőórája hever. A füléhez kapja és megnézi.

Szent isten! Negyed négy.

Ettől a pillanattól kezdve szokatlanul eleven lesz a fiatal
hölgy.

Születésünk óta belénk nevelt illedelmes modorunk tiltja,
hogy odanézzünk, amikor lemezteleníti magát, hogy kapkodó,
gyors mozdulatokkal felöltözzék.

Ezalatt nézzünk le újra az első emeletre.

Mit művel Georges Beauverger.-

Lassú mozdulatokkal feláll, és szintén nyújtózik egyet.

A szék reccsenésére az iroda másik helyiségében szokatlan
elevenség támad. Az enyészet megkóstolta molett gépírónő be-
csapja a fiókját, hogy lázas érdeklődését egy halom hosszában
összehajtott papírlap felé irányítsa, ha nem csapna rá ugyanar-
ra az iratcsomóra az ügyvéd úr helyettese is, hogy kivegye be-
lőle a maga munkásságát, más ügyirat nem lévén a helyiségben.

Georges Beauverger gondosan megtisztogatja fekete csont-
keretes pápaszemét, és felveszi a kalapját.

Amikor a szomszéd helyiségen áthalad, a lázas munka már
eléri tetőfokát, hogy annál nagyobb legyen a visszaesés, mi-
helyt a főnök úr mögött becsukódott az iroda ajtaja.

Odafent a hatodik emeleten szintén becsapódik egy ajtó, és
Christine Rouard kisasszony nagy sietségében a cipője talpán
szánkázik le a lépcsőfokok élein, halk sikollyal ajkain. Közvet-
len akkor ér le az utcára, amikor Georges Beauverger kinyitja az
autóját, és éppen beszállni készül.

Christine a gyors futástól alig kapva levegőt, mellére szorít-
va a kígyóbőr táskáját, megáll egy pillanatra a kapu előtt és
liheg.

Szörnyű módon elkésett. Akkor is elkésett, ha már ott lenne,
ahová készül. Most már csak arról van szó, hogy minél kevesebb
legyen a késés. Kétségtelen, ha a megszokott módon a földalatti-
val megy be, akár el se induljon, autóbusz-állomás pedig nincs a
közelben, taxival meg nem mehet, mert nincs rá pénze.

Ekkor vette észre Georges Beauverger-t, akit úgy látszik, a
gondviselés küldött ide. Többször is összetalálkoztak már
a lépcsőházban, de csak annyit tudott róla, hogy ugyanebben a
házban lakik. A többi meg nem is fontos, legalábbis a jelen
esetben nem.

Az ügyvéd úr éppen begyújtotta a motort, amikor Christine
odaszaladt hozzá és bekopogott az ablakon.

A feldúlt arcú fiatal lány váratlan megjelenése annyira meg-
lepte, hogy ijedtében meg sem mozdult, csak bámult rá, kifelé.

Christine ekkor már megkerülte az autót, és a túloldalon fel-
szakítva ajtaját, egyszerűen beült melléje.

- Uram - mondta elfulladt hangon, gyors lélegzetvételekkel.
- Tegye meg nekem azt a nagy szívességet, hogy gyorsan elvisz
a nagymamámhoz, aki súlyos beteg. Nincs időm taxit keresni,
és minden pillanatban meghalhat. Gyorsan vigyen el oda...
Christine Rouard-nak hívnak... Itt lakom én is ebben a ház-
ban... Irgalom...

Christine igyekezett könnyeket sajtolni a szeméből, ami se-
hogy sem sikerült.

- Hová vigyem? - hebegte Beauverger.

- Theatre du Monde, rue de la Gaité 45.

A váratlan eseménytől meglepett fiatalemberre szinte átra-
gadt Christine idegessége. Gyors tempóban száguldva, szó nél-
kül vitte a megadott címre.

A fiatal hölgy nem volt előtte ismeretlen. Több ízben össze-
találkozott vele a kapuban, ilyenkor tisztelettudóan félreállt,
hogy utat engedjen neki.

Már első találkozásuk alkalmával megállapította, hogy na-
gyon szép, kívánatos teremtés, és egy bánatos sóhajjal tekin-
tett utána, a lépcsőházba, ahogy két karcsú vonalú, fiatal láb-
szárán megfeszült a testszínű selyemharisnya.

Most pedig itt ül mellette ez a csodálatos kislány, mintha
csak a mesékből lépett volna elő. Itt vagyok, aki után vágyód-
tál, örülj neki, mondhatná, ha mondaná.

Más fiatalember már igen ügyesen hasznosította volna ezt a
szerencsés alkalmat, amely így váratlanul az ölébe pottyant.
De Georges Beauverger, mint ahogy megállapítottuk már, szá-
nalomra méltóan ügyetlen fráter volt. Rossz az ilyet nézni is.
Gondolatai csak gondolatoknak maradtak meg, és egyetlen
szót sem tudott kinyögni. Christine ezt a hallgatást úgy vette,
mintha a fiatalember kedve ellenére segített volna szorult hely-
zetén, és ezentúl ő sem szólt többé egy szót sem.

Tíz perc száguldás után - majd elütöttek egy virágárus kofát
- befordultak a rue de la Gaitére és megálltak a Theatre du
Monde piszokszürkére patinázott épülete előtt.

Christine, akit bántott a fiatalember szótlansága, gondolt
egyet, és kesztyűs kezével kikotorászott 75 centime-ot a reti-
küljéből.

- Tartsa a kezét.

Georges ijedten engedelmeskedett.

- Mindenesetre odaadom a metrójegyem árát benzinkiadása
fejében, és még egyszer köszönöm.

Ezzel már nyitotta is az autó ajtaját, hogy kiszálljon belőle.

Georges arcát elöntötte a pirosság, riadtan tartotta kezében a
nikkel aprópénzdarabokat. Már nem volt ideje arra, hogy röviden
megmondja, szívesen hozta el ide, és másképp is örömmel áll
a rendelkezésére, csak éppen sürgősen vissza akarta adni a pénzt.

Kinyújtotta a karját a fiatal lány felé, hogy visszatartsa egy
pillanatra. Christine, mintha megsejtett volna valamit, hirte-
len visszafordult, és csak így történhetett meg, hogy Georges
irányt tévesztett keze nem a bal karját fogta meg, hanem a bal
mellét. Átkozott véletlen.

Christine szemei előbb meglepődést árultak el, majd a hirte-
len harag szikráit lövellték feléje, és hevesen visszafordulva, bal
kesztyűs kezével hatalmas, csattanós pofont mért Georges
Beauverger arca közepére. Remek találat volt.

A második, kevésbé nagy csattanást már az autó ajtajának
becsapódása okozta.

És Christine Rouard kisasszony gyors léptekkel befutott a
színház épületébe, ahol állítólag nagybeteg nagymamája az
utolsó óráit éli.

Az ügyvéd úr dermedten nézett utána. Annyira ártatlan volt
a dologban, hogy fogalma se volt arról, miképpen jutott a ki-
adós pofonhoz.

Azt viszont rögtön elhatározta, hogy erről a kellemetlen ka-
landjáról nem beszél soha senkinek.

II.

Christine Rouard szőkén és estélyi ruhában, főúri park szélé-
ben áll. Formás, telt nyakában gyöngysor, keble felett piros
rózsa.

Karcsú, mint a nyárfák az út végében, amely keresztülkígyó-
zik a zöld pázsit síkján. Tölgyek és fenyők csoportja mögött
gótikus kastély; előtte halastó, szomorúfüzekkel.

Szebbet már elképzelni se lehet.

És ott áll Christine Rouard kisasszony tizennyolc tavaszá-
val, gyöngysorral nyakában. A szemét fáradtan lehunyja, mert
bántja a fény. Tetejében még kedvetlen is.

Christine úgy érzi, hogy az élettől semmi szépet nem ka-
pott, egyedül talán csak a keresztnevét. Lyonban, ahol bennla-
kós növendéke volt egy líceumnak, sok unalmas délután, míg a
mindenféle furcsa cirádákkal telerajzolt tankönyve lapjai felett
elábrándozott az életről, gépiesen a nevét firkálta le különféle
aláírásokban, és nagyon elégedett volt, hogy Christine a neve.
Christine... Christine.

Ennek a névnek karácsonyfaszaga volt.

Most is esténként, mielőtt lefekszik és pontos számadást
vesz kiadásairól, lelkiismeretesen feltüntetve, mennyit és miért
adott ki a nap folyamán, az összeadott számjegyek után oda-
kanyarítja mindannyiszor a nevét is.

Christine Rouard.

A vadregényes Dauphiné-ban született, a hegyek között.

Késő ősz volt, de már lehullott az első hó a szürke égből, és
apró szemekben szitált a völgybe; a távoli hegyeken már fehé-
ren csillogott, ha rásütött a fáradt október végi nap. Rendes kö-
rülmények között ilyenkor ősszel köd ülte meg a messze he-
gyeket, és egybevonta őket az ég szürkeségével.

Az apja, Joseph Rouard óvatosan, kendőkbe bugyoláltan kar-
jaiba vette a csecsemőt, hogy még estebéd előtt megkeresztel-
jék. A templom tőlük 6 kilométerre volt. Vadregényes erdőn
vezetett át az útja, a levegő tele volt a lehullott falevelek és az
átázott föld nehéz illatával. Az ösvénybe taposott száraz
gallyak megreccsentek a lábai alatt.

Joseph Rouard óvatosan lépkedett az apró gyermekkel karjá-
ban, míg maga mögött hagyott hitvesére gondolt, akit a szülés
erősen megviselt, és most fájdalmasan nyöszörög ágyában, fe-
jét jobbra-balra forgatva vánkosán a durva építkezésű emeletes
parasztházban, fent a szabad hegyoldalban, ahol az északi sze-
lek gyakori vendégek.

Amint az erdőn át a völgybe ért, valaki feléje kiáltott. Az
őszi légben tisztán csendült át a hang:

- Hé, Rouard! Megjött a gyerek?

Megállt egy pillanatra, és vigyázva magához vonta a vastag
kendőbe bugyolált csecsemőt, míg a hang irányába fordította a
fejét.

Az öreg Mignard volt az érdeklődő, a munkafelügyelő a vas-
úti vonal építésénél, ahol Joseph Rouard is dolgozott.

- Fiú vagy lány... Hé!...

- Lány...

Mignard valami furcsa mozdulattal reagált erre, amelyről így
a távolból nem lehetett megállapítani, hogy mit akart kifejezni
vele, megelégedettséget-e vagy sem.

Hogy Christine-nek kereszteljék, a pap ötlete volt. Az apja
nem akarta, hogy az anyja nevét viselje. Más névvel talán sze-
rencsésebb lesz a gyerek.

Christine Rouard.

Mindennek tizennyolc éve. Azóta Joseph Rouard és hitvese
a Mont-de-Lans-i temető szélében vadfüvekkel benőtt és vad-
méhektől körülzsongott sírhantjaik alatt a feltámadásra vár-
nak.

Két jóval idősebb testvére, Marié és Alexandre, már előbb elsza-
kadtak a szülői háztól. Marié TuUe-ben lakott, ahol korán elhunyt
férjét gyászolta, a megboldogult emlékeinek szentelve életét. Ale-
xandre pedig, akinek egy hatéves kislánya is volt, Vitteaux-ban élt
a hitvesével, egy savanyú arcú, vékony asszonnyal, aki mindenki-
ről mindjárt feltételezte, hogy meg akarja őt károsítani.

Christine pedig Párizsba került, hogy valami mesterséget ta-
nuljon.

Alexandre egy lelkes pillanatban magára vállalta az idevo-
natkozó költségeket. De már két hónap elmúltával őszintén
megírta, hogy valami ennél is okosabbat kellene kitalálni, mivel
saját szükségleteire sincs elég pénze, és ezt tovább folytatni
nem szabad. A kis Madeleine iskoláztatása is sokba kerül. Mit
szólna ahhoz Christine, ha férjhez menne. Volna is valaki őná-
luk lent Vitteaux-ban, aki vállalná az ilyesmivel járó következ-
ményeket. Egyik szemére vak, de még így is elég rosszul láthat
a mai világban az efféle szegény ember.

Christine megköszönte a tanácsot, és ezentúl már csakis el-
kerülhetetlen alkalmakkor írt pár szokványos sort fivérének.

Marié, aki levelek útján értesült a történtekről, próbálta ki-
békíteni őket, de mivel kettőjük közül egyik se állította, hogy
erre szükség lett volna, a két testvér közötti viszony mindjob-
ban elhidegült.

Christine egy irodába került, ahol meglehetősen rövid ideig
maradhatott meg békében, mint ahogy megszokott dolog ez
fiatal lányoknál, akiknek csinos az arca és karcsú a dereka.

A főnök úr már az első héten vacsorára invitálta, és különö-
sen derűs hangulata támadt, amikor megtudta azt is, hogy tel-
jesen egyedül él.

Christine nyugodt lelkiismerettel elfogadta az invitációját,
egy pillanatig sem támadtak aggodalmai afelől, hogy esetleg
valami helytelen dolgot csinál, sőt arra is gondolt, hogy a főnök
úr esetleg feleségül akarja venni, azért közeledik hozzá. Rövid
habozás után azt is eldöntötte magában, hogy nem fog hozzá-
menni. Mindenesetre a vacsorát megeszi.

A főnök úr, akinek öblös, mély hangja volt, és ehhez megfe-
lelően jól megtermett pocakja, kövér, puffadt, szőrös kezeit
az asztalra helyezve rögtön az első fogás után, mielőtt az orra
végére ültetett szemüvegen át gondosan megvizsgálta a ren-
delt ételek árait, szóba hozta, hogy ilyen szép fiatal lánynak,
mint Christine, igen okos dolog, ha meglett, tapasztalt barát-
ja akad, aki az élet nehéz küzdelmeiben mindenkor a segítsé-
gére siet.

Meglehetős sűrűn töltötte az italt Christine poharába, és el-
borult tekintettel nézte telt ajkát, lejjebb csúsztatva rajta te-
kintetét.

Vacsora után Cruchette úr átölelte a derekát, hogy magához
húzza. Olcsó, külvárosi vendéglő volt az erődítmények végé-
ben, és kint ültek egy elhanyagolt udvaron a poros levelű fák
alatt. Christine nyomban felugrott és két hatalmas pofont he-
lyezett el a főnök úr dagadt képére, aztán hazarohant.

Ahogy így lehunyt szemekkel, estélyi ruhában többek kö-
zött ez is az eszébe jut, úgy érzi, semmi olyasmi nem történt
vele, amiért érdemes lett volna élnie.

Hogy elzavarja szomorú gondolatait, számolni kezdett ma-
gában. Összeadott és kivont, szorzott és osztott. Aztán le-
biggyesztette a szája szélét, aprót sóhajtott, és újra kezdte...
tizenhét meg nyolc az huszonöt... meg huszonhét frank, het-
venöt centimes... ehhez jön még százötven frank... össze-
sen... mennyi is?...

Így számolt az előkelő park szélében gondterhelten, lehunyt
szemekkel; szőkén és estélyi ruhában, tizennyolc éves keble fe-
lett egy piros rózsával.

Most melléje lépett egy borotválatlan képű, ingujjas férfi;
egyik kezében papírcsomó, a másik kezével unottan érte nyúl,
megfogja a karját és megrázza:

- Művésznő...

Christine megrezzen, aztán besuhan az előkelő parkba,
amely épp annyira valódi, mint a nyakában a gyöngysor és
keble felett a piros rózsa.

Bemegy mint előkelő vendég. Az első felvonásban csak mo-
solyogva kell sétálgatnia többedmagával a csinos parkban, a
harmadikban már azt kiáltja, hogy: Hallatlan!

Ennyi az egész.

Ezért kap esténként tíz frankot.

Ide a színházhoz egy barátnője folytán került.

Christine-nek sohasem voltak érvényesülési vágyai, sohase
gondolt arra, hogy hírneves színésznő legyen belőle. Itt is csak
munkaalkalmat látott és azt, hogy meglehetős kevés fáradság-
gal keresheti meg a megélhetéséhez szükséges összeget.

Dolgozott minden lelkesedés és ambíció nélkül. Határozot-
tan tudta, hogy nem lesz belőle soha semmi. Az ellenkezőjét
nem is tudta volna elképzelni. Arra vágyott, hogy feleség le-
gyen és gyerekeket szüljön, és addig is, míg eljön érte valaki,
akire minden pillanatban várakozott, mint minden hasonló ko-
rú, egyedülálló dolgozó lány, egyetlen örömét az alvásban lelte.

Aludni minél tovább és minél mélyebben. Szinte nem is az
élet volt a valósága, hanem az álmai.

Akkor volt elégedett, ha éjfél után két óra felé, amikor hazake-
rült, ijesztő gyorsasággal leszórva magáról minden ruhát, befész-
kelte magát ágyába, és teste melegétől átfűtve a hideg ágyneműt,
aludt, aludt - mert az álom a legjobb orvosság minden bajra.

Annál jobb, mennél kevesebb ideig érzi az ember a felelőssé-
get önmaga életével szemben.

Amint lejön a színpadról, semmi dolga többé velük. Siet ha-
za. Ezeket az embereket mélységesen megveti, és semmi közös-
séget nem érez velük.

Mavrier, az ügyelő utánaszól:

- Felírtam, mert késett.

- A jelenésemről nem késtem le.

- Az nem érdekel. A kezdetnél itt kell lenni.

Pusztulj el, vén svihák, gondolja, és csibészesen félrehúzza a
száját.

Az öltözők felé vezető enyvszagú, rosszul világított folyosón
a darabról beszélgetnek.

Christine arca most mintha pillanatok alatt éveket öregedett
volna, ahogy ellép mellettük.

- Állítólag a közönségnek nem tetszik - hallja maga mögött.

- Rejtélyes ízlésű alakok, akik maguk se tudják, mit akar-
nak. Beülnek ide jóllakottan, és képtelenség kielégíteni őket.

Christine Rouard is megfigyelte már ezeket a rejtélyes ízlésű,
jóllakott alakokat a kulisszák mögül, a színfalakba fúrt lyuka-
kon keresztül. Kissé le kell hajolnia és egészen odaszorítani
hozzá az arcát, hogy kiláthasson a sötét nézőtérre. Ezalatt per-
sze nem láthatja Mavrier-t, aki rögtön megindul, hogy megfog-
doshassa a gyanútlan szemlélőt.

Az ügyelő ilyesmire ügyel legjobban, máskülönben nem lát-
ni őt sehol, ahol szükség volna rá. Családapa, akinek két nagy
gyereke van, de ha valaki szóba hozza ezt, unottan továbbsé-
tál, hogy ne sokat hallja.

Ha Christine Rouard kikukucskált a nézőtérre, nem ismerő-
söket vagy jó barátokat keresett, mint a többiek, mert haszta-
lan is keresett volna, őt csak az érdekelte, hogy odalent a sötét
nézőtéren melyik nőnek ki a párja. Mindig keresett valakit, aki-
hez tartozhatna, aki kiegészítené az életét és tartalmasabbá
tenné. Nem is annyira azt, akit szerethetne, de aki őt szeret-
hetné. Az érzelgős szerelmi jeleneteket megvetette, mert érthe-
tetlennek találta. A lányok szerelmi kifakadásait közömbösen
hallgatta, és éppúgy nem érdekelte, ha valamelyik közülük csil-
logó szemekkel dicsekedhetett, mint az sem, ha vörösre da-
gadt, szipákoló orral nagyokat sóhajtott, hogy magára terelje a
figyelmet; esetleg kikérdezzék és panaszkodhasson.

- Te, ez a hülye sír.

- Nem sírtam, csak szomorú voltam - és remegett a szájuk széle.

- Jobb dolgod nem akad, te buta.

És mégis voltak pillanatok, amikor megirigyelte őket, bár ezt
mélységesen eltitkolta önmaga előtt.

Mindent egybevéve a gondoktól akart megszabadulni és a
szeretetet szomjazta. Élénken emlékezett élete legelső hazug-
ságára. Négyéves volt és tél volt. Mont de Lans-t beborította a
hó. A fenyveserdőből jött haza az apjával, és előreszaladt az
anyja elé, aki a kert végében leguggolva várta, hogy elérje és a
karjai közé kapja.

- Oh, szegény kicsikém, hogy fázhatsz.

Arcát pirosra csípte a friss téli levegő, szemei nedvesen ra-
gyogtak, de egyáltalán nem fázott, és mégis élénken emlékszik,
hogy azt mondta az anyjának:

- Igen. Nagyon fázom.

Hazudott, hogy sajnálják és szeressék, hogy anyja két karja
közé szorítsa és a keblén melengesse. Szomjúhozta a szerete-
tet. És mégsem volt soha egyetlen igaz barátnője...

Ma két előadás volt, és nem tudta, hogy a közbeeső szabad-
idejét hol töltse el. Ha szép idő volna, sétálna egyet, hogy a di-
vatcikkek kirakatait nézegesse. De odakint esőre hajló, borús
az idő, egyike azoknak a napoknak, amikor az embernek sem-
mihez sincs kedve. Valami nagy üresség van a lelkében. Nem
gondolkozik? nem érez, csupán mozgásokból tevődik össze az
élete: felál.. leül, jár egy keveset, sóhajt, összekulcsolja a kezét,
hirtelen mozdulattal a szomszédja felé fordul, mintha tőle vár-
na valamely megváltást vagy legalább magyarázatot. És csak
akkor csillan fel egy pillanatra a szeme, amikor hallja, hogy va-
laki azt mondja a háta mögül:

- Én nem tudom, miért, de ma olyan sehogy se vagyok. Úgy
unom az életem.

Aztán megint elfásul és unott közönybe merül.

A hosszúkás alakú öltözőben Christine asztala a legszélső.
Közvetlen mellette Gisele öltözködik, egy kerek képű fiatal
lány, az Első Vendég a darabban, a szerepe egész oldal. Gisele-
nek állítólag viszonya volt a segédrendezővel, akinek a felesége
ezért egy esernyő fordított végével fejbe vágta a lányt, ahelyett
hogy inkább hálás lett volna azért, hogy a férjében egyáltalán
más gondolatokat is fel tudott ébreszteni valaki, mint az örö-
kös elégedetlenséget és veszekedést. Gisele ötven frankot kap
esténként, és alsóruhát egyáltalán nem visel - túlságosan ide-
gesíti. Hamar rájött, hogy sokkal több érdeklődést kelthet fel
személye iránt, ha nem visel sem melltartót, sem fűzőt.

Itt, a színházban, képtelenek anélkül elmenni egy nő mel-
lett, hogy meg ne simogassák, nem éppen olyan helyen, hogy a
szeretet jelének vehetné az ember. A fűzőt és hasonlókat éppen
azért nagyon is utálják.

Gisele mellett Rose ül, megtermett, csontosnak látszó, vidé-
ki lány, aki alig beszél - rendszerint olcsó regényeket olvas, és a
legkisebb szégyenérzet nélkül teljesen meztelenre vetkőződik a
többiek előtt, mert minden egyes ruhadarabot kicserél magán,
mielőtt a színpadra lép. Ilyenkor látni, hogy korántsem olyan
sovány, mint gondolná az ember. A negyedik lány Henriette, a
legszebb közöttük, és a legjobb anyagi körülmények között él.
Ez az oka, hogy bizonyos leereszkedéssel kezeli a többieket, és
barátságot egyikükkel se tart fent. Nem szívesen kölcsönöz a
dolgaiból, ami itt általános szokás. Az ékszerei valódiak, ruhái
előkelő szalonból valók. Az öltöztetőnő virágokat és névjegye-
ket hord be hozzá, előadás után pedig kifogástalan megjelenésű
fiatalemberek várakoznak rá, akiknek autójuk van.

Ezért is és sok másért nem szeretik a többiek, de ezt a legke-
vésbé mutatják ki vele szemben.

Amikor Christine az öltözőbe lép, csak Henriette-et találja
ott. Szórakozottan tesz-vesz az asztalán. Már átöltözött. Leke-
ni arcáról a festéket, hogy újat rakjon fel a helyébe. Itt tartja
valami, mert cseppet sem sietős a dolga, mint rendes körülmé-
nyek között.

Christine kicsomagol egy petit paint, egy darabka csokoládét,
és szemben a tükörrel lassan, unottan enni kezd.

Henriette érdeklődéssel nézi, mondani szeretne valamit, fel-
áll és a kesztyűjét húzza.

Christine a tükörből nézi.

- Christine - szólalt meg végre.

- Tessék.

- Ha nincs jobb dolga a két előadás között, eljöhetne velem.

- Hová?

- Vidéki ismerőseim vannak itt. Velük vacsorázom. De egye-
dül untat a dolog... Nagyon kedves fiúk...

Christine örömmel fogadja. Úgyse tudta volna, mit tegyen.

- Hát akkor siessen, megvárom.

Nekilát, hogy gyorsan átöltözzék. Közben Gisele is végzett,
és megjelenik az öltözőben. Leül az asztala elé, töltőtollat kér
az öltöztetőnőtől, és nekiül levelezőlapokat írni.

- Kinek írja? - kérdi Henriette, csak épp, hogy kérdezzen tő-
le valamit, míg Christine-re vár, mert nem szívesen barátkozik
velük.

Szó nélkül rámutat egy másik levelezőlapra, ahol a követke-
zőket olvassa:

"Chaine de St. Antoine. Szent Antal lánca. Aki a következő
imát tizenhárom napon keresztül egy-egy ismerősének elküldi,
azt nagy szerencse éri. Coward amerikai lelkész a tizenharma-
dik napon 500 ezer dollárt nyert sorsjegyen. Madame Chantal-
nak meggyógyult haldokló gyermeke. Aki ezt a láncot megsza-
kítja, nagy szerencsétlenség éri."

És ezután következik az ima.

- Most a rendezőnek küldök egyet, holnap a direktornak,
aztán a primadonnának...

Nem is folytathatja tovább, mert Rose, aki közben szintén
befutott, és szokása szerint nagy zajjal csapja be maga mögött
az ajtót, hirtelen közbeszól:

- Te szerencsétlen, ezek közül egy se fogja továbbküldeni.
Jaj, de buta vagy, igazán!...

- Éppen azt akarom.

- Hogyan?

- Azt akarom, hogy szerencsétlenség érje őket, te hülye - és
vidáman mosolyogva buzgón rója a betűket a papírra.

- Ki ne felejtsd valahogy Mavrier-t, az ügyelőt, mintha soha-
sem lett volna semmi gondja.

És Christine vidáman felnevet.

A folyosó felől valaki hangosan megjegyzi:

- Gyerekek, zuhog az eső.

III.

Henriette Cranger-nak tulajdonképpen Suzanne volt a kereszt-
neve, de ezt olyan mindennapinak és közönségesnek találta
hogy egyszerűen felvette helyette a Henriette nevet
Henriette-nek leghőbb vágya volt, hogy ünnepelt nagy mű-
vésznő legyen belőle, amiben éppen azért hitt olyan vakon,
mert ez teljesen indokolatlan volt.
Jövője érdekében első dolgának tartotta, hogy a szülői háztól 
elszakadjon. Az ilyesmi cseppet sem nehéz, ha az ember szép, 
fiatal, és nem sokat ad olyanok véleményére, akik szerinte 
csupán azért foglalkoznak túlzott buzgalommal mások ügyeivel, 
hogy így eltereljék a magukéról a figyelmet.

Henriette magas, karcsú; homloka finoman ívelt, a szemei
különösen szépek. Gyakran csodálkozó kifejezést ad nekik,
mert tudja jól, hogy ilyenkor még szebben ragyognak. A szája
keskeny, a fogai irigylésre méltóan szabályosak és fehérek.
Henriette Granger számláit egy bourgogne-i szőlőgazda rende-
zi, és ezért és másért havonta csupán kétszer jön fel Párizsba.
Mivel Henriette-nek meglehetős sok szabadideje akad, ezt
használja fel igen ügyesen arra, hogy egyéb váratlan kiadásait
fedezze. Kifizetetlen számlákban nincs hiány, és a bourgogne-i
szőlőgazda meglehetősen fukar.

Szó sincs arról, hogy Henriette pusztán anyagiakért áruba
bocsátaná a testét. A legvégső határig elmegy, hogy ez vala-
hogy meg ne történhessék. Ebben nagyon korrekt és becsüle-
tes, lehetőleg úgy intézi a dolgát, hogy semmiféle ellenszolgál-
tatást ne kelljen a baráti segítségekért nyújtania. A túlságosan
követelődzőknél hamar okot keres a végleges szakításra.

Jelenleg is hasonló esetről volt szó.

Egyszerre két udvarlótól szeretett volna megszabadulni, akik
eddigi anyagi szolgálataik fejében a sokáig késett ellenszolgál-
tatást remélték jutalmul elérni. Henriette oly módon igyekszik
teljesen veszélytelenné tenni őket a maga számára, hogy elviszi
magával Christine-t is.

Egyáltalán, az efféle esetekben a legésszerűbb egy barátnő
társaságában megjelenni. Az is megeshet, hogy így simán át-
játszhatja az egyik udvarlót Christine-nek, és ebből csak mind
a hármuknak haszna lesz.

Henriette okos lány volt, és Christine nem sejtette, hogy
meghívásának ilyen sötét háttere van. Csodálkozott Henriette
hirtelen barátkozásán, de inkább arra gondolt, hogy eddig félre-
ismerte őt.

Különben is unatkozott. Miért ne menjen el vele vacsoráz-
ni? Ezzel is megtakarít valamit. Az efféle vacsorák amúgy is
nagyon kellemesek. Azt ehet az ember, ami tetszik, és annyit,
amennyi belefér.

Amikor kiértek a kapun, még javában esett. A nedvesen ra-
gyogó aszfalt tükrében szikrázva verődtek vissza a színes
transzparensek.

Hirtelen eléjük lépett egy szürke felöltős fiatalember, és be-
mutatkozott.

Christine csak a keresztnevét kapta el: Louis. Esernyőt tar-
tott a lányok fölé, hogy addig se érje őket az eső, míg beszáll-
nak a kocsijába. Ezzel azt is elárulta, hogy azok közé a férfiak
közé tartozik, akiket alaposan kihasználnak a nők.

Louis elöl ült Henriette-tel, míg Christine-t a hátsó ülésen
ringatta a zajtalanul tovasuhanó autó. A mai napon már má-
sodszor ült autóban. Ez eszébe juttatta mindjárt Georges Beau-
verger-t, akit kénytelen volt pár órával ezelőtt arcul csapni, de
nem sokat időzhetett emlékénél, mert máris megérkeztek.

- Nincs kedvem máshová menni - jelentette ki határozot-
tan Henriette, és miután észrevette lovagja alig leplezett ked-
vetlenségét, amiért nem lehet kettesben vele, békítőleg a karjá-
ra tette kesztyűs kezét, és szelíden még azt is hozzátette: -
Kedvesem.

Hogy ide jöttek és nem máshová, annak is megvolt a maga
értelme. Henriette itt adott találkát másik lovagjának is, fél
órával később, hogy ezáltal a véletlen összetalálkozás látszatát
keltse. Kissé kellemetlen volt azonban, hogy az illető úr már
ott is volt, ahogy bosszúsan megállapította az úttest szélében
leállított autójáról.

A két fiatalember nem ismerte egymást. A másodikat Ar-
mand-nak hívták, és valószínűtlenül világoskék szemei voltak.
Louis joggal hihette, hogy váratlan ismerőssel találkoztak
össze. Viszont Armand ugyanígy gondolhatta, hogy az első lo-
vag Christine társaságában van.

Henriette-et cseppet sem izgatta, hogy ezek esetleg felvilá-
gosítják egymást. Mihelyt rájönnek arra, hogy vetélytársak le-
hetnek, bajosan fognak egymással részletes tárgyalásokba bo-
csátkozni. Ez a feltevése nem is volt egészen oktalan.

A nők ereje gyakran a férfiak butaságában rejlik.

Ez a két vidéki fiatalember történetünkben csupán az esemé-
nyek elindítójaként szerepel, ezért nem kell sokat tudnunk ró-
luk. Szereplésüket egykettőre le is fogjuk tárgyalni.

Louis, aki Henriette-et és Christine-t eddig hozta, mit sem
sejtve arról, hogy tulajdonképpen Henriette szabadulni igyek-
szik tőle, és elkövetkezendő viselkedésével éppúgy előre szá-
molt, mint a jó sakkjátékos a partnere lépéseivel - úgy gondol-
ta, hogy illő, ha a sértettet adja -, hallván valami olyasmit fe-
csegni a nőkről, hogy érdeklődésüket akkor kelthetjük fel
leginkább, ha féltékennyé tesszük őket, nem számítva arra,
hogy ezzel meglehetősen elkésett, Christine-nek igyekezett he-
vesen udvarolni.

A második fiatalember mit sem sejtve az előzményekből, azt
az elképzelését látta ezzel igazolódni, hogy Louis és Christine
együvé tartoznak, tehát egészen felvidult, legfeljebb azon
bosszankodott még, hogy ezek ketten éppen most szakadtak a
nyakába.

A társaság tagjai - Christine kivételével, aki inkább evett,
mint ivott - rávetették magukat a szeszes italok élvezetére.
Ennek következtében rövidesen igen emelkedett lett a han-
gulat.

Louis mindjobban beleheccelte magát az udvarlásba, és nyil-
ván azért, hogy ezzel is Henriette-et bosszantsa, összetegező-
dött Christine-nel, akit lassanként bűbájosnak és elragadónak
talált, és akit szintén megzavart egy kicsit az ital. Maga is érez-
te, hogy túlságosan sokat nevet.

Henriette alig ivott, sőt Christine-t se igen engedte, figyel-
meztetve az esti előadásra, amely még előttük áll. A két fiatal-
ember viszont enyhén szólva agyonitta magát, de úgy látszik,
bírják az italt, mint afféle vidékiek.

Louis, aki a délutáni előadást már végignézte, és egyáltalán
nem emlékezett Christine szerepére, elhatározta, hogy az esti
előadáson még egyszer végignézi a darabot, és részletesen ki-
kérdezte, melyik felvonásban, hol láthatja a színpadon.

Armand is melegen helyeselte az ötletet, és készséggel ajánl-
kozott, hogy ő is vele tart, pedig látta már több ízben is a dara-
bot, de ez a legkevesebb, ha az ember egy olyan csinos és tehet-
séges lánynak az ismerőse, mint Henriette.

Ez feltűnt volna a másiknak, ha nem zavarta volna meg fejét
az ital, de így csak kitörő módon helyeselni tudott. Utána meg-
várják a hölgyeket újra.

A két fiatalember a zenekar első sorában közvetlen középen
ült, és a kellemes melegben, amely egy túlzsúfolt helyiségben
rendszerint előáll, még jobban a fejükbe szállt az ital.

Kedélyes viselkedésükkel csakhamar magukra terelték a min-
denért hálás publikum figyelmét. Beleszóltak a jelenetekbe,
hangos véleményt nyilvánítottak, és a nőket kritizálva felkia-
báltak a színpadra is. A közönség végül is azt hitte, ez is a da-
rabhoz tartozik.

A színház igazgatója meglepetten értesült a váratlan fejle-
ményekről, de mit sem tehetett ellene. Csupán akkor figyelt fel
éberen, amikor a két fiatalember Christine és Henriette szín-
padra lépésekor tüntető tapsot rendezett, amit a közönség is
átvett.

Christine, akit szintén kissé megzavart az ital, kedvesen le-
integetett hozzájuk, és Henriette-et is oldalba bökte, aki igye-
kezett teljesen közömbösen viselkedni.

A kulisszák mögött rövidesen híre kelt, hogy a közbotrányt
keltőket ez a két nő hozta ide.

Az előadás végén Mavrier, az ügyelő utánaszólt Christinenek.

- Na, a maguk bőrében se szeretnék lenni.

- Miért? Nagy siker volt.

- Túlságosan.

Valami kis gyanúféle ugyan borongott a lelke mélyén, hogy
talán mégsem volt helyes, ami történt, de elhessegette magától
ezt a kellemetlen gondolatot.

Henriette, akinek már több érzéke volt a történtekhez, indu-
latosan csapta az öltöző falához kis kézitükrét, és kijelentette,
hogy ha kell, egy órát itt is marad, de ezzel a két hülyével nem
óhajt odakint újra találkozni.

Christine könnyedén vállat vont. Mit bánta ő. Neki utóvégre semmi 
köze az egészhez.

A fiatalemberek valósággal megrohamozták Christine-t,
amikor az utcára ért.

- Halló! - üdvözölték örömmel. - Jó mulatság volt, mi? És
hol van Henriette?

- Mindjárt jön. Maga csak várja meg. Én hazamegyek, mert
fáradt vagyok.

Louis és Armand erősen tiltakoztak, hogy most, amikor
olyan istenien érzik magukat, Christine elrontsa a kellemesnek
ígérkező estét.

- Maga csak várja meg Henriette-et - mondta Armand-nak.
Majd a másikhoz fordult. - Maga meg hazavihet engem autón.

- Hé, ha jól emlékszem, összetegeződtünk.

- Na jó, hát akkor vigyél haza.

- Ez az! - kapott hirtelen az ötleten a második fiatalember,
amikor ráeszmélt arra, hogy így végül egyedül maradhat Henri-
ette-tel.

Louis mindjárt arra gondolt, hogy a hölgyek ezt előzőleg így
rendezték el, és a gyors siker eshetőségében reménykedve ha-
mar beleegyezett a program megváltoztatásába.

Christine beült az autóba, és megadta a címét.

Mindaddig semmi különös nem történt, míg meg nem ér-
keztek a ház elé. Akkor aztán Louis kedélyesen kijelentette,
hogy ő is felmegy Christine-hez, de előzőleg bevásárol egy kis
innivalót, hogy hangulatosabb legyen a dolog.

- Hozzám nem lehet feljönni.

- Nem?

- Nem.

- Hát akkor felmegyünk hozzám.

- Állítsa meg a kocsit.

- Ne magázz, szívem!

- Nem vagyok a te szíved.

A sors úgy akarta, hogy Georges Beauverger, aki az est legna-
gyobb részét ezúttal az irodájában töltötte a délutáni esemé-
nyekre emlékezve, most éppen elmenjen hazulról, és szemta-
núja legyen a következő tanulságos jelenetnek.

Christine Rouard kisasszony kiszállt az autóból, mire valaki
elkapta bentről a kabátja szélét, erre gyorsan visszafordult és
jobb kezével valamit sürgősen elintézett ott. A nyomában fel-
hangzó csattanás kétségtelenné tette, hogy pofon vágta az il-
letőt.

Amikor Christine sebesen a ház kapuja elé ért, Georges Beau-
verger ijedten félreállt előle, zavartan lekapva fejéről a kalapot,
de a fiatal lány figyelemre se méltatva elsuhant mellette, és be-
csapta maga mögött a kaput.

Ezt a nőt minél hamarább el kell felejteni, állapította meg az
ügyvéd úr, míg a ház elől gyorsan eltávolodó autó után nézett.

IV

 *Párizs felett szürke az ég, mintha finom ködpárák szállnának
felfelé. Friss, csípős a reggeli levegő, de később az ég szürkesé-
gén átütnek az október végi nap bágyadt sugarai, és bearanyoz-
zák a város ezernyi háztömbjét.

A külváros macskafej kövei közé szorult esőtócsákat jó sza-
gú szél borzolja.

Hatalmas, kétkerekű kordékat vonó izmos lovak patái csat-
tognak a köveken, és zörögnek a kerekek, hogy megrezzennek
belé az úttest szélén álló házak ablaküvegei.

A földalatti vasút megállója előtt újságokat árul egy borostás
képű, pulóveres férfi; fején sportsapka, szája széléből kialudt
bleu cigarettacsutak fityeg, előtte az újságcsomón halom apró-
pénz: souk és lyukas nikkelcentime-ok.

Ahogy lemegyünk a föld alá, megcsapja az orrunkat valami
különös meleg szag, a kanyargó folyosók elágazásánál különfé-
le figyelmeztető táblák: Direction, Sortie és a Correspondancel
pirosan ragyogó apró villanykörtéi.

A lépések visszhangja üresen kong. Reggel kilenc óra elmú-
lott, ilyenkor kevesen járnak erre. A vaskorláttal szegélyezett
lejáró lépcső végében kényelmesen üldögél a jegylyukasztó. A
reggeli forgalom nyomait csak az átlyukasztott jegyek kis da-
rabkái jelzik, mint apró konfettik előtte a földön.

A Meunier csokoládégyár automatájának tükrében fiatal
lány igazítja a kalapját. A retiküljéből kis csipkés zsebkendőt
vesz elő, fitos orra alá nyomja, mintha csak megszagolta volna.
Kesztyűs kezével bekattintja a táskáját, aztán megnyalja a szá-
ja szélét.

Nini, hiszen ez Christine Rouard kisasszony. Mit keres
ilyenkor errefelé"? Három hónap óta nem mozdult még ki ha-
zulról kora délelőtt. Legalábbis mióta a Theatre du Monde
színpadán statisztál és hajnal felé kerül az ágyába, rendszerint
átalussza az egész délelőttöt.

A villanylámpa fénye megcsillan kétoldalt a sötét alagutak-
ban elvesző sínpárakon, amerre távoli fénypontok csillognak.
Rejtélyes kis csengések hallatszanak az állomásfőnök parányi
üvegkalitkájából, ahol álmos villanyfény hull reá, míg miszti-
kus számításokat végez vagy telefonál.

A csempézett falakon hatalmas, színes plakátok között a
földalatti vasúti hálózat térképe. A fal mellett hosszában fa-
padok, ahol este hat órakor meglehetős mozgalmas az élet. Ki-
éhezett szerelmespárok üldögélnek rajta sorban, és félig nyílt
szájukat egymásra szorítják.

A közeledő metrókocsikat egyre erősbödő, távoli dübörgő zaj
jelzi előre. A piszkos fekete kocsik ajtaja automatikusan ki- és
becsapódik, egy fütty, és zakatolva megindul tovább.

Munkások, hivatalnokok, ügynökök, olcsó regényeket olva-
só fiatal hölgyek és kézimunkázó öreg nénik üldögélnek béké-
sen egymás mellett. A férfiak apróra összehajtott újságjaikat
olvassák.

Az utasok csoportja időnként kicserélődik: egyesek kiszáll-
nak, hogy újaknak adjanak helyet.

Mind megannyi külön élet, változó örömök és bánatok gyűjtő-
háza. Mennyi idegen arc, amely nem árul el semmit. Közönyös és
semmitmondó. Mintha se bánat, se öröm nem volna a világon.

Az ajtó fogantyúja felett az állomások neve feketén nyom-
tatva; piros betűkkel az átszállóhelyeké.

Christine Rouard kisasszony kiszáll a földalattiból és megin-
dul a kijárat felé.

A lépcsőfokok oldalán megint reklámfeliratok.

Chaussures Fayard.

Erről eszébe jut, hogy éppen ideje volna egy pár új cipőt is
venni.

A nagy boulevard-okat messze magunk mögött hagytuk, bár
itt is nagy a forgalom: autóbuszok dübörögnek gyors tempó-
ban egymás után; magánautók és taxik suhannak el utasaikkal,
akiknek határozott céljuk van.

Ott áll Christine az úttesten, a jövő-menő járókelők között.
Mennyi ember, akinek létezését egyetlen pillantással felfoghat-
ja az ember. Áll és nézelődik, mert cseppet sem sietős a dolga.
Egy kissé korábban jött, merő óvatosságból.

Az ég palaszürke, a levegő benzingőzzel telítve, amelyet
nem tud elmosni semmiféle zápor, sem szélvihar.

Megindul lassan a házfalak mentén. A gyalogjárók szélén
poros levelű fák között tarkálló hirdetőoszlopok. A házak tűz-
falain hatalmas méretű reklámhirdetések.

Cadum Savon.

Hotelnevek, boltok, bárok és egyéb üzletek cégtáblái.

Vins et liqueurs.

Poulardes de Bresse.

Creme Lion Noir.

Most eléri a rue de la Gaitét, mert egy megállóval előbb
szállt le, hogy azzal is teljék az idő.

Egy időben ér vele a színház épülete elé egy taxi, Henriette ug-
rik ki belőle sötétszürke kosztümben, kis bordó kalappal a fején.

A két lányt egyugyanazon ügy hozta ide. Míg Christine csak
gyanakodott, Henriette már bizonyosan tudja, hogy a tegnapi
eset miatt hívatják be őket a színházirodába.

Ez most megtörtént.

- Amiatt a két hülye miatt keveredtünk bajba. Na, legalább
ezektől is megszabadultam örökre - jegyzi meg.

Ügyük meglepő gyorsan elintézést nyer. Felesleges minden
magyarázkodás vagy könyörgés. Egyszerűen tudomásul kell
venni, hogy ma este már nélkülük képzelik el a színházi elő-
adást, nem is kell bejönniök.

Mindezt a titkár úr közli velük.

- Örüljenek, hogy nem kerülnek fegyelmi elé, mondhatom,
szomorú vége lenne. Soha többé nem léphetnének színpadra.

Christine a bővebb magyarázatot már nem is hallgatja,
összehúzta szemöldökét, és a mennyezet sarkát bámulva ma-
gában számolni kezd. Éppen most éri ez a csapás, amikor adós-
ságai vannak.

Henriette mindenképpen azon igyekszik, hogy kimagyaráz-
za a dolgot, ártatlanságukat hangsúlyozva.

A harag egyszerre kivetkeztette előkelő megjelenéséből;
nyers és durva szavakkal illette a két vidéki disznót, akiknek
részegségéért nem lehet őket felelősségre vonni, és főleg nem
lehet ilyen súlyos büntetésben részesíteni.

A titkár úr, akinek csupán utasításai vannak, semmit sem
változtathat a történteken. Sablonos szavakkal igyekszik lecsil-
lapítani az indulatba jött fiatal lányt. Christine Rouard ezalatt
kisétált az irodából. Nem mintha hiányzott volna belőle a kellő
energia, hogy saját érdekeiért síkraszálljon, de egyszerűen unta
az egészet, és tisztán látta minden további próbálkozás re-
ménytelenségét. A hirtelen pénztelenség aggasztotta. A legna-
gyobb óvatossággal kezelte anyagi ügyeit, és mégis ilyen baj
szakadt a nyakába váratlanul.

Összes vagyona tizenhét frank volt és pár centimé. Már ki-
ért a színház épülete elé, hogy ott várja meg Henriette-et, aki
odafent még egyre hadakozott.

Kinyitotta a retiküljét és megszámlálta a pénzét. Apróban
éppen egy frankja volt, tehát tizennyolc frank összesen.

Éppen kiszakadt belőle egy mély sóhaj, amikor Henriette be-
lékarolt.

- Na, menjünk.

- Hová?
Csodálkozva nézett rá.

- Hát itt álljunk? Elkísérem hazáig.

Érezte, hogy valami kedvességgel tartozik neki, hogy ezzel is
elejét vegye esetleges szemrehányásainak. Legszívesebben ha-
zament volna, hogy valami kitöréssel enyhítsen izgalmán.
Nyilvánvaló, ha nem viszi magával Christine-t, mindez nem
történik.

- Csak az untat, hogy nem tudok mihez kezdeni.

- Nem kell kétségbeesni, Mr. Fontois megígérte, hogy még a
délelőtt folyamán beszél az igazgatóval, és délutánra megtele-
fonálja az eredményt. Mindenesetre, édesem, adja ide a tele-
fonszámát...

- Nincs telefonom.

- Nincs? Oh! Hát akkor maga hívjon fel engem. Majd meg-
adom a számom.

Egy pillanatra megállt és egy kirakat tükrében megigazította
kalapját, majd elmesélte a titkár úr tanácsait - nagyon kedves
fiú -, tagadják le, hogy azt a két alakot ismerik, így aztán nyil-
vánvaló, hogy teljesen igaztalanul érte őket a büntetés.

Henriette megállított egy taxit, elfárasztotta a gyaloglás, ma
különben is olyan izgalmas napja volt.

- Nem volna kedve velem ebédelni?

- Olyan fáradt vagyok, és cseppet se vagyok éhes. Megszok-
tam már, hogy három órakor ebédelek.

- Persze, most még csak dél van. Ha nincs kifogása ellene,
hazaviszem, és egy pillanatra felmegyek magához. Olyan ide-
ges lettem, nem szívesen maradok egyedül.

- Jó.

Christine nem nagyon örült az ötletnek. Szegény még nem is
sejti, milyen meglepetés éri. A bérház külseje előkelő, a környék
meglehetősen elegáns. A lépcsőházat kókuszdiószőnyeg borítja.
Zajtalanul zuhanó liften mennek fel az ötödik emeletig.

Henriette-ben mindez igen kellemes benyomást kelt. Éppen
meg akarja kérdezni, hogy ezek után miért nincs Christine-nek
telefonja, amikor az ötödik emeleten kiszállva megindul jobb-
ra, ahol két tölgyfa ajtót lát, de a barátnője szelíden rászól:

- Nem arra.

A lépcsőházat körülbelül két méter magasan faburkolat borí-
totta, baloldalt nyílott egy egyszerű ajtó, amelyet első pillan-
tásra alig vett észre az ember.

Christine pár lépéssel előrement az utat mutatni, s így nem
láthatta, miféle hatással volt Henriette-re, amikor egy szűk és
teljesen sötét folyosóra értek, amely lépcsőfokokba torkollott.
A lépcsőfeljárat tetején egy falra erősített mécses bizonytalan
világítása mutatta az utat. Christine hátranyújtotta a kezét,
hogy megsegítse Henriette-et, aki megbotlott és halkan felsi-
koltott.

A mécsesnél derékszögbe fordult a folyosó, s éppen hogy el-
fért két ember egymás mellett. Christine meggyorsította a lép-
teit, halk zárkattanás hallatszott, és kitárva előtte egy ajtót, a
folyosó némi világításhoz jutott.

Ezek után ízléstelenség lett volna megkérdezni, miért nincs
itt bevezetve a telefon.

Miután beengedte barátnőjét és becsukta mögötte az ajtót,
rögtön érezte, hogy most beszélnie kell.

- Nagyon szép emlékek fűznek ide, azért ragaszkodom eh-
hez a szobához. És a legjobb negyedben van... Nem ül le?

- De igen, leülök - és bizonytalanul körülnézett.
Christine elébe tolt egy széket

- Tulajdonképpen áldozat tőlem, hogy itt lakom, amint lát-
hatja, kényelmetlen a feljárat, rendes ablakom sincs, bár a
csend sokat ér - egyet nyelt, mert a tetőablak feletti kéményre
gondolt, ahol a bádog szélfogó a legkisebb szélre pokolian nye-
kereg, És hosszú hetekbe tellett, míg megszokta -, de odakint
csend volt, mert elállt a szél.

- Aztán azért is lakom itt, hogy őszinte legyek, mert szerelmes
vagyok valakibe, akinek a közelében akarok lenni - hazudta.

- Igen? - érdeklődött Henriette, mert ez mindjárt felkeltette
az érdeklődését.

- Nagyon szeretem, és ő is szeret, ezért ragaszkodom a helyhez.

- Kicsoda az illetőd

Christine csak egy pillanatra akadt meg, aztán már segített
magán.

Ügyvéd, és itt lakik az első emeleten. Feleségül akar venni,
de egyelőre még habozom. - Az asztalról elvett egy dobozt és
kinyitva feléje nyújtotta.

- Parancsoljon.

Henriette kivett egy darab petit beurre-t, mert teasütemények
voltak benne, és az ajkához emelve aprókat rágcsált belőle,
mint egy egér. Most már kissé tárgyilagosan nézett körül.

- Érdekes és romantikus.
Christine idegesen megmozdult.

- Ne mondja el a lányoknak és egyáltalán senkinek, mert
nem akarom, hogy beszéljenek róla. Különben is, nekik renge-
teget hazudtam.

- Miket? - kérdezte tárgyilagos hangon.

- Oh, ha éppen érdekli, elmondhatom, már amennyire az
ilyesmire emlékezni lehet, de könnyen kitalál az ember újat.
Utóvégre nem nagy dolog.

- Nem.

- Hazudtam nekik egy gyönyörű szép lakást, ahol egész dél-
előttöket a díványon hever az ember, regényt olvas és likőrös
bonbont szopogat. El sem tudja képzelni, milyen szép lakást
hazudtam magamnak. Szinte fájt érte a szívem, hogy éppen én
nem lakhatom benne... Mit is hazudtam még?... Egy kisku-
tyát is, pedig csak egy kis fülemülém van.

Henriette csak most vette észre a rozsdaszürke kis madarat, -
apró fakalitkájában a szoba homályos sarkában, amint szomo-
rúan gubbasztott pálcikáján. A sötétség úgysem számított ne-
ki, mert vak volt.

Christine tovább mesélt.

- Szép ruhákat hazudtam magamnak, tizennyolc darabot...
nem, csak tizenhetet. A tizennyolcadikat most a szezonra
akartam meghazudni magamnak - vidáman nevetett -, Rose
sose látott rajtam két ruhánál többet, és mégis elhitte.

Már beleélte magát egészen.

- Nyolc pár cipőm van és tizenegy kalapom. Az anyámnak
két gyémánt nyakéke... egy igazgyöngysora és egyéb ékszerek;
arany karkötők... briliánsgyűrűk... és magam utálom az éksze-
reket, és azért nem hordok semmit... Az apámnak kastélya
van Bretagne-ban... nagy zöld pázsit végében hatalmas jege-
nyék szegélyezik a fehér kavicsos kanyargó utat. A legkisebb
szellőre megrezdülnek a levelei, és ezüstös hátukat mutogat-
ják. Halastó is van a kastélytól délnyugatra, amelynek átlátszó,
zöldes vizében aranyhalak úszkálnak, és a víz tükre az égen át-
vonuló felhőket megmutatja...

A vak madár a kalitkában óvatosan megszólalt.

Henriette egészen előrehajol. Christine fantáziája a szárnyai-
ra vette. Honnan tud ilyen szépeket mesélni pompáról, fényről
és békés boldogságról A lelke mélyén szunnyadó titkos vá-
gyak megmozdultak benne. Csillogó szemekkel figyelte őt, de
Christine hirtelen elhallgatott.

- Tegezz és mesélj tovább - kérte.

Christine összeráncolta a homlokát. Az álom és valóság egy-
befolyt benne.

- Én nagyon szeretem ezt a kis szobát. Parányi tetőablaka
van... Nézd - mondja Henriette-nek -, ha a székre felállsz, ki-
nézhetsz az ablakon. De vigyázz, hogy le ne essél, kedvesem.

Henriette feláll a székre, a szegénység romantikája megfogja
a szívét: megirigyli Christine-t, mert szabad és független.

- Na, mit látsz?

- Nem látok semmit.

- Dehogynem, csak ne a kéményt nézd, hanem fordítsd egé-
szen oldalt a fejedet, de egészen oldalt. Na, most mit látsz?

- Most sem látok semmit.

- Henriette, ne mondj már ilyet. Az eget látod. Hát nem
szép ez? Pontosan az isten alatt lakom. És most gyere le és me-
sélj te.

Kedvetlenül lelép a székről.

- Mit meséljek? Sajnos én gazdag vagyok.

v.

Georges Beauverger másnap reggel egy fél pár női kesztyűt ta-
lált az autójában, és rögtön Christine Rouard kisasszonyra
gondolt. Kétségtelenül akkor ejthette el, amikor őt pofon vág-
ta. Valahogy vissza kellene származtatni hozzá.

Más ember napirendre tér ilyen csekélységek felett, de Georges
Beauverger igen különös ember volt.

Az a pofon felért egy fél pár kesztyűvel. Félre kellene amazt
dobni, hogy emezt elfeledhesse.

De ő tudni szerette volna, mért kapta. Ott ült az irodájában,
és pipafüstbe burkolódzva ezen töprengett órák hosszat. Lehet,
hogy hirtelen összetévesztette valakivel? De miért nem pofoz-
ta meg már előbb? Tegyük fel, amikor beszállt. Miért, amikor
kiszállt?

Még komplikáltabbá teszi az ügyet, hogy az illető hölgy
ugyanaznap egy másik urat is felpofozott, és ugyancsak akkor,
amikor kiszállt a kocsijából. Különös, hogy egy ilyen jóképű
lány misztikus pofozkodások szenvedélyének rabja legyen.

Georges Beauverger fejében mindenféle ötlet megfordult,
hogy valahogy tisztázza a történteket, mert úgy érezte, erre
szüksége van. De akárhogy is vesszük, az autóban felejtett fél
pár kesztyűt vissza kell adni a hölgynek.

A pofonon kívül még 75 centime-ot is kapott, benzinköltsé-
gek fejében. Ez is megalázó dolog.

Ott feküdt előtte az asztalon úgy, ahogy kapta, a fél pár vé-
konyra sodort fekete kesztyű mellett. Időnként gondosan meg-
nézte őket, mintha bennük rejlene az ügy misztériumának
megfejtése.

Egy héten keresztül törte a fejét, hogy mit lehetne csinálni.
De semmi okos nem jutott az eszébe. A lelke mélyén remélte,
hogy a fiatal hölgy majd személyesen jelentkezik a kesztyűért,
mihelyt rájön, hogy hol is veszthette el. De erre hasztalan várt.
Először arra gondolt, hogy meglesi Christine-t és átadja neki a
fél pár kesztyűt, esetleg kedvesen magyarázatot kér tőle a tör-
téntekért, és a 75 centime-ot is igen udvarias gesztussal vissza-
származtatja hozzá. De amilyen hamar jutott erre az ötletre,
olyan hamar el is vetette. Szerencsére nem találkozott vele,
mert arra sem lett volna mersze, hogy megszólítsa.

Legokosabb, ha levélben írja meg mindezt. Neki is ült, hogy
megfogalmazza. Legalább tízféle változatban meg is írta, de
egyik sem nyerte el a tetszését. Vagy túl sok volt, vagy túl ke-
vés a mondanivalója.

Végül már maga sem értette, miért foglalkoztatja ennyire ez
a történet, amelyben ilyen nevetséges szerepet játszott. De le-
het, hogy éppen ez volt az, amibe nem tudott belenyugodni.

Legokosabb ilyenkor egy jó barát véleményét kikérni, de at-
tól fázott leginkább Georges Beauverger, hogy a történteket
bárkinek is elmesélje.

Végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntött. A 75 centi-
me-ot betette egy borítékba, hogy minden magyarázó szöveg
nélkül egyszerűen eljuttatja majd a hölgyhöz, a fél pár kesz-
tyűvel együtt. Felesleges minden magyarázkodás. Az illető
úgyis könnyen kitalálja, hogy miről van szó. A dolog nem is
problematikus, itt lakik ugyanebben a házban. Most már csak
az a kérdés, hogy juttassa el hozzá.

A házfelügyelővel felküldetni meglehetősen kényes dolog.
Feltétlen kitapintja, hogy aprópénz van benne, ezáltal csak
még bonyolultabbá teszi az ügyet. Sőt az is lehet, hogy egysze-
rűen zsebre vágja, a fél pár kesztyűt meg elhajítja. Olyan fukar
teremtés, hogy egyetlen souért eladná az ördögnek a lelkét.
Előfordult már hasonló eset, madame Rousseau-t ismerni kell.
Legokosabb, ha maga viszi fel és becsúsztatja az ajtó széle
alatt.

Felmegy és elintézi egyedül

Tapasztalatból tudta, hogy az esti órákban Christine Rouard)
kisasszony nem tartózkodik otthon.

Felmegy és elintézi egyedül.

Azalatt, míg erre az elhatározásra jutott, fent a hatodik eme-
leten igen különös dolgok történtek.

Christine Rouard az asztalra könyökölve maga elé meredt;
előtte egy ív papiros volt, amellett egy levél, ma reggel jött a
postán.

Marié Rouard, a nővére írta.

A szokásos bevezetés után szemrehányással illeti húgát,
amiért hosszú idők óta csak pár soros levelezőlapon adott hírt
magáról, míg végül ma kapott egy levelet tőle, amelyben két-
száz frankot kér kölcsön. Sajnos most 6 is nagyon szorult hely-
zetben van. Talán később módjában lesz, hogy segítsen rajta.

Aztán már családi vonatkozású híreket közöl: ismerősökről
és barátokról ír, akikre Christine nem is emlékszik pontosan.

"Cousin Ábel meglátogatott a napokban - írja - jelenleg a prefek-
túrán dolgozik. Amélie még mindig a postánál van. A kis Noelle a
legjobb tanuló az osztályban. Madeleine (Alexandre kislánya, aki
hétéves) meghűlt, de már jobban van. Alexandre megígérte, hogy ka- Sí
rácsonykor meglátogat. Már két éve, hogy nem láttam. Oh, hogy mú-
lik az idő."

Marié Rouard levelei mindig egyformák. A családi nevek vál-
tozatlanul ugyanazok, csak egyszer Noelle hűl meg, vagy cou-
sin Ábel, aztán Madeleine a jó tanuló, Alexandre pedig húsvét-
ra se jön el, nemhogy karácsonyra, mint ahogy megígérte. Min-
den levelében megemlíti, hogy múlik az idő, és mindannyiszor
szemrehányással illeti Christine-t, mert keveset ír. Végül Isten
áldását kéri raja.

Tegnap költötte el az utolsó centime-ot. Tizennyolc frankkal
egy hétig kihúzta. Hogy hogyan, azt most ne firtassuk. Közben
lejárja a lábait, hogy valahol elhelyezkedjék, de nem sikerült
semmi. A színháznál se változtattak elhatározásukon, hiába
biztatta Henriette, akit azóta se látott, pedig megígérte, hogy
segíteni fog rajta.

Ekkor határozta el, hogy levelet ír Marie-nak, és kétszáz
frankot kér tőle. Erre ma jött meg a válasz.

Elfáradt és közömbös lett.

Nincs segítség.

Most itt ül az asztala előtt, és már sírni se tud. Oh, hiszen
nem volna olyan nagy eset, ha volna valami célja vagy reménye.

Előtte a papiros. Bemártja a tintába a tollat, és írni kezd.

Alulírott Christine Rouard és Lili Ronduard közös elhatározással el-
dobtuk magunktól az életet. Kérjük, hogy ne boncoljanak fel minket.
Utóirat: virágot senki se hozzon a síromra.

Christine Rouard
Utóirat: Lili Ronduard a fülemülém neve.

Éppen olyan gondosan írja alá a nevét, mint növendék korá-
ban a lyoni líceumban, amikor a tankönyve felett elábrándo-
zott az életről.

Amikor búcsúlevelét megírta, jutott az eszébe: hogyan is fog
ő meghalni1?

Nincs se fegyver, se méreg. Az ablakon kimászni is bajos, de
azt úgyse tenné. Kormos háztetőkről leugrani nagyon ronda
dolog. Az embernek a feje is deformálódhat, természetesen el-
szakad a ruhája, piszkos és véres lesz.

És ő szép halott akar lenni.

Utoljára még gondosan kifestette az arcát, a szemét éppen
olyan körültekintéssel, mintha a színpadra készült volna mint
estélyi ruhás előkelő vendég, aki a harmadik felvonás végén azt
mondja: Hallatlan!

Legjobb volna lefeküdni és várni a halált. De ez sokáig tart és
unalmas.

Feláll és fel-alá járkál a szobában. Aztán hirtelen eszébe jut
Henriette Granger. Nem azért, hogy pénzt kérjen tőle, ezt már
megtette volna rég, de nem jutott hozzá. Már három ízben is
kereste telefonon, de azt mondta a szobalánya, hogy a művész-
nő vidékre utazott.

Most egészen másképp jut eszébe Henriette Granger.

Neki mindig van pénze.

Igen, igen... hiszen még mindig jobb, mint meghalni.

El fogja adni magát.

Most már cseppet sem tartja olyan borzalmasnak ezt az öt-
letet, és csodálkozik, hogy eddig nem jutott az eszébe.

Eladom a lányságomat.

Mennyit adnak érte?

De kinek?

Hát ez az, ami még problematikus kicsit.

Maga az a tény, hogy ezt megtegye, még elviselhető volt, de
az, hogy ezt miképpen is kell keresztülvinni, és egyáltalán,
hogy ezt ő maga intézze el sürgősen, megborzongatta.

Hogyan kell az ilyesmit csinálni?

Ki az, akinek ő úgy" kellenék?

És ekkor eszébe jut egészen váratlanul, anélkül hogy eddig egy
pillanatig is gondolt volna rá: az ügyvéd úr, lent az első emele-
ten, aki olyan szemtelen volt múltkor, hogy arcul is ütötte.

Igen, az ügyvéd úrnak adja el magát. Nem is kell messze
mennie. Csak lemegy az emeleteken, becsönget hozzá, a többi
már magától megy.

Istenem, csak az előzmények ne volnának, mert az a legbor-
zasztóbb.

Míg ezen töprengett idefent a hatodik emeleten, azalatt oda-
lent az elsőn Georges Beauverger szép csendben becsukta maga
mögött az előszoba ajtaját, és óvatosan felfigyelt az emeletek felé.

Csend.

Ez a legalkalmasabb idő a cselekvésre.

Kezében egy összehajtott borítékkal és egy fél pár kesztyűvel
megindult felfelé.

A szíve olyan hevesen dobogott, mintha lopni készült volna.
Éppen ezért a liftet nem használta. Azt már tudta, hogy a
hölgy a hatodik emeleten lakik.

Anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna, vagy a legkisebb
zaj is megzavarta volna a lépcsőház csendjét, felért az ötödik
emeletre, és tanácstalanul körülnézett. A két itteni lakás ajta-
ján idegen neveket olvasott el. Úgy látszik, nincsen hatodik
emelet. Most melyik lakás lehet a kettő közüli Kérdezősködni
nem volt mersze, ezért inkább csalódottan visszafordult.

És ekkor vette észre baloldalt, közvetlen a lépcsőfeljárat mel-
lett a faburkolatba vágott ajtót. Nem volt egészen becsukva, a
léghuzat kissé megmozgatta, mintha csak a belépésre invitálta
volna, és egy araszra kitárult előtte.

Óvatosan bekukucskált. Rögtön észrevette a homályba ve-
sző lépcsőfeljáratot és a végében pislákoló mécsest.

Kétségtelen, hogy ez itt a hatodik emelet.

Kitárta az ajtót és beszagolt a sötétbe. A pincék és padlások
kesernyés, állott levegője ütötte meg az orrát.

Itt lakna a nő?

Ezalatt pár lépésnyire tőle a szobájában Christine Rouard
kisasszonyban megérett az elhatározás.

Ez is öngyilkosság, de nem a testét öli meg, hanem a lelkét.

Mégiscsak jobb, mint a halál, legalábbis kényelmesebbnek
látszik, és az útja se olyan szörnyűséges. Bár az átmenet elég
rettenetesnek látszott itt is.

Összeszorította kezeit, elszántan lehunyta a szemét. Most
lemegy az ügyvédhez, megáll előtte, és azt mondja neki:

Ha van esze, megérti.

Elmennek valahová vacsorázni; efféle dolgok vacsorákkal
szoktak kezdődni. Mindig is így volt. Most majd hagyja be-
teljesedni azt, amit eddig egy-egy pofonnal állított meg a
múltban.

A dolog igen egyszerű.

Az ügyvéd úr legjobban megfelel erre a célra. Ez volt a leg-
szemtelenebb az életében. Ha visszaemlékszik rá, milyen ter-
mészetesen, egyetlen szó magyarázat nélkül nyúlt a teste után.
Undok dög, pimasz... Illetve a legbutább dolog, hogy most
heccelje fel magát ellene, amikor arról van szó...

Na, ennek az ügyvédnek legalább nem kell sokat magyarázni..

És anélkül, hogy tudná, hogy a legesztelenebb dolgot cselek-
szi, félhangosan így sóhajtott fel:

- Istenem, segíts!

Georges Beauverger ezalatt felért a lépcsőfeljárat végébe
közvetlen a mécses elé, amely mögött egy kis Mária-szobor
volt a falba erősítve, és pár szál elhervadt, néhai virág lógott
mellőle a szobor lábánál, fonnyadtan, szomorúan, mint öreg
asszony fején az elfakult ősz haj tincsek.

Ebben a pillanatban nagy zajjal becsapódott odalent a feljá-
rat ajtaja, és a hirtelen támadt huzat eloltotta a mécses lángját. 

Az ügyvéd úr dermedten állt a sötétben és lélegzet-vissza-
fojtva figyelt.

A zajt Christine Rouard kisasszony is hallotta, de nem tulaj- 
donított neki nagyobb fontosságot. Többször előfordult már,
hogy a feljárat ajtaját a léghuzat becsapta odalent, ha ő maga
elfelejtette becsukni.

Felvette az esőköpenyét, kis piros kacér kalapját a fejébe il-
lesztette, és könnyfátyolos, szép szemeit megtörölte a keze fe-
jével.

Bár anyagi helyzete sohasem volt rózsásnak nevezhető, az
öltözködése mindig kifogástalan és divatos volt. Egyetlenegy
ruhával nem nehéz a divatot követni, ha az ember meglehető-
sen óvatos, és Christine Rouard kisasszony az volt.

Ezer és ezer hozzá hasonló, szegény lány él Párizsban, akik
ízlésesek, divatosak, és ahogy apró, kis ideges léptükkel kocog-
tatják az aszfaltot előtted, nem gondolnád, hogy egész ruhatá-
rukat állandóan magukon hordják.

Christine éppen a kalapját tette a fejére, amikor csodálatos
dolgot vett észre.

Az ajtó szélében megjelent egy fehér boríték, és szép óvato-
san becsúszott a szobába. Két lépésre állt az ajtótól, amikor ezt
észrevette, éppen csak le kellett hajolnia érte, de ugyanekkor
megborzadva kapta vissza a kezét, és ijedtében majdnem felsi-
koltott. Az ajtó széle alatt lassan és óvatosan a levél után csú-
szott egy lapos, fekete kéz. Idő tellett bele, míg észrevette,
hogy nem egyéb egy fél pár kesztyűnél.

Mi ez?

Szívére szorított kezekkel figyelt, majd óvatosan lehajolt a
kulcslyukhoz és belenézett. Ugyanekkor a túloldalon pontosan
ezt tette az ügyvéd úr is. A két kíváncsi szem egymást nézte és
nem látott semmit.

Christine lassan felegyenesedett, egy kicsit várt, aztán le-
nyomta a kilincset és szép óvatosan kinyitotta az ajtót.

És ott állt előtte Georges Beauverger úr, ijedten pislogva, va-
lahogy olyan mozdulattal tartva kezét az arca elé, mintha egy
pofont akarna kivédeni.

Pár pillanatig szótlanul nézték egymást. A fiatalember soha-
sem szólalt volna meg, ha Christine el nem kezdi, gyors pillan-
tást vetve a küszöbön heverő kesztyűre.

- A kesztyűm...

Lenyúlt a borítékért, és a kezébe csörrent belőle a 75 cen-
times.

Az ügyvéd urat úgy látszik, az Isten küldte, bár ez a 75 cen-
times édeskevés, de egy jó darab kenyeret mégis lehet venni
rajta.

- Ez mi? - kérdezte.

Az ajtó küszöbén álló halálsápadt fiatalember csak annyit
tudott hebegni, hogy bocsánatot kér, és máris ment volna to-
vább, ha az ijedtség meg nem bénítja.

Az ilyen gyámoltalan emberek tulajdonsága, hogy éppen
gyámoltalanságuk következtében gyakran olyan helyzet elé ál-
lítják magukat, amelyben valósággal összeroppannak.

Georges Beauverger-nek egyetlen pillanat elég volt arra, hogy
belássa, milyen marhaságba keveredett - de ezt a pillanatot itt
kellett eltöltenie Christine-nel szemtől szembe.

Felpofozták, és még ő az, aki bocsánatot kér.

Christine arca felderült. A váratlan esemény következtében
eszébe se jutott, hogy fantasztikusan megközelíthető lakhelye
miatt szégyenkezzék.

- Köszönöm, hogy visszahozta a kesztyűmet.

- Igen... visszahoztam... megtaláltam az autóban... bocsá-
natot kérek...

Olyan mozdulatot tett, mint aki el akar menni.

- A 75 centimes-ot ugye én adtam magának? Azért is hozta
vissza?

- Igen... bocsásson meg, de...
Tovább nem tudta folytatni.
Christine nyelt egyet, és azt mondta:

- Én is éppen elmegyek hazulról.

- Igen.

Ezzel az emberrel valamit kezdeni kell. Ezt az embert az is-
ten küldte, bármilyen furcsának látszik a dolog.

- Éppen vacsorázni megyek - mondotta gyorsan, nehogy
még utóbb meggondolja.

- Igen...

- Maga nem szokott vacsorázni?

- De igen... szoktam.

- Megjegyzem, elkísérhet.

A további viták elkerülése végett máris megindult előtte, az
utat mutatva, de előbb bezárta szobája ajtaját.

- Nagyon sajnálom, hogy éppen el kell mennem...

- Igen... igen... Szóra sem érdemes.

- Nyújtsa ide a kezét, majd vezetem. - Nevetni szeretett
volna, hogy kényes helyzetén valamit könnyítsen, de a szán-
déknál tovább nem jutott.

Amint leértek az ötödik emeletre, ahol már minden normális
és megszokott volt, eleresztette a kezét, és megkérdezte.

- Maga nagyon gazdag ember?

- Nem, kérem.

- Csak azért kérdeztem, mert látom, hogy autója van.

- Igen.

Erről eszébe jutott Georges-nak legelső találkozásuk, és bá-
tortalanul megkérdezte:

- A nagymama már job ban van?
Christine meglepetten fordult feléje.

- Milyen nagymama?

- Hát... aki beteg volt.. . aki haldoklott a múlt héten.

- Persze... persze... Köszönöm, már jobban van. - Hirtelen
arra gondolt, hogy ezt tal án előnyösen kihasználhatja a saját
számára, és gyorsan más befejezést adott az elkezdett mondat-
nak.

- Ugyanis meghalt szegény.

A retiküljéből gyors mozdulattal kivette a zsebkendőjét, és a
szeméhez nyomta.

- Mikor volt a temetése? 

- Rögtön utána... Sokat szenvedett.

- Fogadja részvétemet.

- Óh, nincs mit... illetve köszönöm szépen... Nem is tu-
dom, merre menjek vacsorázni...

Ekkor már lent voltak az: utcán a kapu előtt.

Georges nem értette a gyöngéd célzást, és szótlan maradt.

- Látom, nincs itt az autója.

- Nincs.

Jaj, de rossz hangulatú ember ez.

Nem fogom megkérdezni tőle, hogy hol van a kocsija. Úgy
látszik, kicsit nehézkes; talán a történtek után meglepte, hogy
elmegyek vele vacsorázni. Na, nem baj. Meg kellene mondani
neki, hogy többet nem ütöm pofon, de ez butaság lenne.

- Mindegy, hogy hová megyünk - szólalt meg Christine,
míg megindult, és az ügyvéd úr árnyékként követte -, csak
nem szeretek gyalogolni, mert fáradt vagyok és éhes.

Végre észbe kapott, és az. utca sarkán taxit állított meg.

Egymás mellett ültek az autóban, illetve az ügyvéd úr udva-
riasan elhúzódott tőle a sarokba, ezt kissé furcsának találta, de
mégis nagy megnyugvására szolgált. Útközben így fohászko-
dott magában.

- Istenkém, segíts meg és ne add, hogy túlságosan szemtelen
legyen velem, hiszen te tudod, hogy csak azért csinálom, mert
éhes vagyok. Nagyon éhes vagyok. Az ember még pár napig va-
lahogy kibírja. És add, Istenkém, hogy minden baj nélkül végig- 
ehessek egy jó vacsorát, és segíts meg. Ámen.

Fogalma se volt róla, hogy Georges Beauverger társaságában
éppen az ellenkezőért szoktak imádkozni a fiatal hölgyek és az
olyan hölgyek, akik sokkal jobb társadalmi pozícióban voltak,
mint ő.

Valahogy így:

- Istenem add, hogy ez az unalmas hülye egy picit szemte-
len legyen velem.

Georges Beauverger-vel már az is előfordult, hogy egy fiatal
lány, aki végre is megunta a sok céltalan várakozást, egy alkal-
mas pillanatban, megfelelő helyen, két keze közé kapta az ar-
cát és hevesen szájon csókolta. És a csók után meglepetten
megkérdezte tőle:

- Mondja, maga még ártatlan?

VI.

Christine a Montparnasse-ra vitette magát, pontosan oda, ahol
egy héttel ezelőtt az a gyászos végű vacsoraféle lefolyt.

Nem az emlékek vitték oda, csupán más elegáns helyet, ahol
jól lehet vacsorázni, nem ismert, és járatlanságát szégyelte. Em-
lékezetében egy remek vacsora élt, és elsősorban ez érdekelte.

Amikor beléptek a helyiségbe, ahol ilyen időben nemigen
voltak vendégek - azok közé a helyek közé tartozott, ahol in-
kább a színházi előadások után szoktak vacsorázni az emberek
-, kíváncsian körüljáratta tekintetét, mintha valami változást
keresett volna benne.

Változás azóta csak az ő életében esett, de ez most már nem
tudta elkomorítani. Vidám volt és elégedett. Egyelőre csak az
étkezés előre elképzelt gyönyörűsége izgatta.

Rajtuk kívül csak egyetlen vendég tartózkodott a helyiség-
ben. Osztrigát evett, illetve már túl volt rajta, és a szivarja ha-
muját ütötte a tányérja szélébe. Derűs tekintete, apró kék sze-
mei elárulták, hogy valahonnan északról való, előtte összehaj-
tott svéd újság hevert, és megérkezésüket figyelemmel kísérve,
összehunyorított szemekkel szemlélte Christine karcsú alakját,
ahogy helyet foglalt, és látható izgalommal mindjárt az étlap
fölé hajolt.

- Escargots, Chateaubriand au cresson és pommes soufflées, Car-
dons a la moelle, Petit suisse, banánt - diktálta. - Egyék maga is
ugyanezt.

Az ügyvéd úr rögtön beleegyezett. Szerény mozdulattal le-
vette fekete csontkeretes pápaszemét, hogy szivarzsebéből ki-
álló zsebkendőjével megtörölje.

- Maga enélkül nem?
Zavartan pislogott rá.

- Nem tisztán.

- Kár... Ugyanis senki se szereti a pápaszemes embereket...

Georges csendes megadással letette a pápaszemét az asztal-
ra, és bizonytalan, elmosódó tekintettel nézett rá, mint ahogy
a szemüveghez szokott emberek szokása ez.

Egy ideig csend volt, aztán az ügyvéd úr megkérdezte - mi-
után jobb nem jutott az eszébe:

- Sokat szenvedett?
Meglepetten kapta fel a fejét.

- A nagymamáját

- Ahá!... igen... Tudja, szegény már öreg volt, de engemi
nagyon szeretett. Kaptam tőle egy gyémántgyűrűt is. Sajnos
már elveszítettem. Nagyon jó módban élt, énrám hagyta a
vagyonát - mesélte folyékonyan -, de valószínűleg nem ka-
pok tőle mégse semmit, mert megtámadják a végrendeletet
a rokonai.

- Perelni kell.

- Én is azt teszem.

- Ha esetleg szolgálatára lehetek... ugyanis éppen ügyvéd
vagyok.

- Nem... nem... Isten ments. Nem szeretem az ilyesmit.
A pénz úgysem érdekel.

Egy fogpiszkálót forgatott zavartan az ujjai között, és most
kettétörte.

Szerencsére hozták az ételt, és így ez a kényes téma nagy
megkönnyebbülésére befejezést nyert.

Az escargot nagyon ízlett, kissé sok kenyeret evett hozzá,
mert a gyomra már türelmetlenkedett, bár igyekezett elrejteni
mohó étvágyát, és percről percre vidámabb hangulat vett rajta
erőt. Ezt még csak fokozta a húsétel mellé felszolgált Beaujolais,
amelynek mámorító ereje átjárta egész testét. Minden pillanat-
ban el volt készülve arra, hogy eddigi tapasztalatai alapján a fia-
talember a kezdeményezés útjára lép. Azért is ivott sűrűbben,
hogy teljes megadással nézzen sorsa elé.

De Georges Beauverger megszokott modorában úgy ült ott
vele szemben, akárcsak valami tudományos előadást hallgatna,
amikor koránt sincsenek az embernek érzéki gondolatai.

A legkisebb előjelét sem lehetett érezni annak, hogy szemte-
lenkedni fog.

Az a tény, hogy Christine önmagát hívatta meg vacsorára,
cseppet sem bátorította fel arra, hogy merészebb legyen.

Kétségtelen, hogy ismerkedésüket a hölgy kezdeményezte,
és a kettesben való vacsorázás is az ő ötlete volt. Ezért csak há-
lát érzett iránta, mintsem hogy visszaélt volna vele. Tisztában
volt azzal, ha rajta múlik, soha nem vacsoráznának együtt,
ilyen kedélyes kettesben, már úgy értvén, hogy a kedélyt Chris-
tine képviseli. Igyekezett még tartózkodóbb és udvariasabb
lenni.

Sohasem hallott arról, és ha hallott is, egy percig sem hitte,
hogy azok a hölgyek, akik vacsorameghívásokat kezdeményez-
nek, sokkal elnézőbbek bizonyos formaságokkal szemben. És
ha hitte is, sohasem merte volna kipróbálni.

Mindettől függetlenül éppen arra törekedett, hogy Christine
előtt kellemes benyomást keltsen. Szinte elképzelhetetlen,
hogy ugyanaz a teremtés ül vele itt, békés kettesben, aki őt egy
héttel ezelőtt meglehetős gyakorlattal felpofozta.

Az asztalterítőn nyugodott ez a karcsú, formás kis női kéz,
hosszú, keskeny ujjakkal - egyetlen gyűrű nélkül, meztelenül
és egészségesen. A kar szépen formált vonala gömbölyű vállba
szaladt, amelyből telt nyaka ívelt elő, körülkeretezve hosszú
fürtökben lógó arany hajkoronájától.

A szeme most zölden csillogott, mint a tenger vize, amely
kifürkészhetetlen titkokat takar. Szájának nedves, vérvörös
foltja mögött szabályosan sorakoztak egymás mellé fehér fo-
gai. Egy hibátlan fogsor a legsemmitmondóbb arcot is bera-
gyogja és megszépíti. Valahogy az egészség és a tisztaság jelké-
pe is.?s ez az arc amúgy is szép volt.

Christine, amint belátta, hogy az ügyvéd úrtól nem kell fél-
nie, még kacérkodott is vele, féloldalt fordított cseresznyevi-
rágarcával ravaszul rámosolygott.

Különösen akkor, ha megállt a semmitmondó társalgás, és
hosszúnak tetsző szünetek állottak elő. Ilyenkor Georges kíno-
san feszengett a helyén, nem tudva, mit mondjon.

Hátha még Christine zűrzavaros gondolataiba is beláthatott
volna, akkor viselkedett volna csak igazán esetlenül.

Istenem, de nagy átok az, ha valakit gyámoltalansággal vert
meg a természet. Mennél tovább nézte a csillogó szemű, neve-
tős arcú fiatal lányt, annál inkább kedve lett volna ahhoz, hogy
megfogja kis kezét és hosszan csókolgassa.

Micsoda mennyei élvezet lehet egy ilyen édes teremtés szája
fölé hajolni. Valamit tenni kellene. Ha esetleg szóba hozná,
hogy milyen boldog, mert megismerhette, és szeretné ezentúl
is látni. Ebben igazán nincsen semmi rossz. Ha nem ragadja
meg a kedvező alkalmat, esetleg hetekig nem látja. Eddig is elő-
fordult, hogy sokáig nem keresztezték egymást útjaik, holott
egy házban laknak.

Kétórai együttlét után Christine Rouard kisasszony kijelen-
tette, hogy ő hazamegy.

Amikor az ügyvéd úr a tárcája után nyúlt, hogy kifizesse a
vacsorát, a fiatal lány önkéntelenül odapillantott, és egy csomó
egymáshoz simuló százas bankjegyet vett észre nála.

A fiú nem szegény, gondolta, legalábbis jelenleg van pénze.

- Menjünk egy kicsit még sétálni - proponálta, ahogy kilép-
tek az étterem ajtaján a kellemes, friss, őszi estbe, hogy módot
adjon lovagjának a továbbiak megbeszélésére.

íme. egy olyan vacsora, amelyet a múltban oly gyakran el-
képzelt, de eddig még soha nem valósult meg, és most mégis
elégedetlen. Korántsem azért, mintha bizonyos tapasztalatok
után vágyódott volna, de miután így képzelte el kilátástalan
helyzetének egyetlen megoldását, és most ez elmaradt, aggód-
ni kezdett.

Az ügyvéd úr komolyan és tisztelettudóan hazakísérte, anél-
kül hogy megemlítette volna, hogy ezentúl is látni szeretné,
Christine pedig egy szóval sem segítette meg, és jó éjszakát kí-
vánva eltűnt a kapu mögött.

- Nem akarom, hogy madame Rousseau együtt lásson minket.

Georges Beauverger elgondolkozva, hosszan utánanézett.

VII.

A következő nap megint reménytelenül telt el. Christine lejárta a,
lábát, hogy valami foglalkozást keressen magának, de semmi sem 
sikerült. Van úgy, hogy minden összeesküszik az ember ellen. 

Fáradtan és elkeseredetten tért haza. Jobb, ha mindjárt le is
fekszik. Aki alszik, annak semmi gondja, semmi bánata. Kisebb
megszakításokkal egyfolytában huszonnégy órát aludt. Vasár-
nap volt, ilyenkor úgysem próbálkozhat meg semmivel. Fárad-
tan, leverten ébredt, és maga sem tudta, mihez kezdjen. Nagyo-
kat sóhajtva felült az ágyban és maga elé bámult, majd lassan és
unottan öltözködni kezdett. Felvette az esőköpenyét, kis piros
kalapját a fejébe csapta, és megindult lefelé a lépcsőházban.

Az első emeletnél megállt, és rákönyökölve a karfára, gondo-
lataiba mélyedt.

Majd hirtelen elszánta magát, és becsöngetett az ügyvéd
úrhoz.

Nem is sejtette, hogy milyen kivételes szerencse, hogy ilyen-
kor még az irodában találja. Vasárnap is volt, és hat óra elmúlt,
rendes körülmények között ilyenkor sohasem volt már itten.
Csak pár nap óta változtak meg a szokásai.

Egy hét óta ez volt kedvenc tartózkodási helye. Pipafüstbe
burkolódzva fel-alá járkált a szobában, időnként megállt a par-
kettig érő ablak előtt, és kitekintett az őszi utcára, ahol a platán-
fák megkopasztott, száraz ága között átfújt az esti szél, és ku-
sza, összevissza ágai visszaverődtek az esőtől csillogó aszfalton.

Kétségtelenül megállapította, hogy valami hiányzik neki.
Órákon keresztül a levegőbe bámult és eregette a pipafüstöt.
Aztán felállt, kiment az előszobába, és kinézett a csendes
lépcsőházba, majd visszament az ablakhoz és kibámult az
utcára.

Egy tízéves kislány is könnyen megállapíthatta volna, hogy
az ügyvéd úrnál valami nincs rendben. Olyannyira szerelmes,
mint egy kisdiák.

Éppen elkészült hazulról, amikor csengettek. Valószínűleg
André lesz, gondolta, de annál nagyobb volt a meglepetése,
amikor a kitárt ajtó küszöbén megpillantotta Christine Rouard
kisasszony karcsú alakját.

- Jó estét!

- Jó estét.

- Elkészült hazulról?

- Nem... nem...

- Talán most jött meg?

- Igen.

Tisztelettudóan félreállt előle, hogy beljebb engedje.

- Fontos ügyben jöttem - mondotta gyorsan, mintha ezáltal
több hitelt adna a szavának -, ön azt mondotta nekem, hogy
ügyvéd?

- Igen.

- Mibe kerül, ha az ember beperel valakit?

- Óh, kérem... semmibe...

- Mégis meg kell fontolni...

- Feltétlen.

- Most elmegyek vacsorázni, és megfontolom.

Az ügyvéd úr úgy nézett rá, mint aki nem érti, mit mond, hol-
ott Christine Rouard kisasszony egyébért sem jött, mint hogy
ezt a rejtett célzást megértesse vele. A szerencsétlen hagyta vol-
na elmenni, ha a fiatal lány nem vesz erőt magán, és meg nem
kérdezi:

- Elkísér?

Ugyanoda mentek el vacsorázni, mint előző nap.

Christine nem mondta meg, hogy kit akar beperelni, csak ar-
ra célozgatott, hogy megpróbálja mégis békésen elintézni az
ügyet, és legközelebb majd értesíti, hogy mit határozott.

A társalgás kettőjük között meglehetősen színtelen volt és
semmitmondó. Mind a ketten a másiktól vártak valamit, ami
sehogy sem akart bekövetkezni. Georges maga sem tudta meg-
mondani, hogy mire vár. Christine pedig kedvetlen volt, és na-
gyokat hallgatott.

Amikor elváltak, egyik sem volt tisztában a másikkal. Georgeá
még önmagával sem.

- Holnap döntök a per ügyében, és délben megmondom - a
kezét nyújtotta feléje. - Otthon lesz?

- Minden körülmények között.

Átkozottul nehéz, mondogatta magában, amikor felért a ha-
todik emeletre. Sose hittem volna.

Másnap délben újra megjelent az ügyvédi irodában, mint
ahogy előző este megígérte, és kijelentette, hogy még mindig!
nem tudott dönteni. A dolog mégsem olyan könnyű, mint hin-
né az ember.

Úgy gondolja, holnapra már határozni fog.

Szép meleg idő volt. Az ősz utolsó ajándéka talán. Tanácsos
kihasználni az ilyet.

- Vigyen el egy kicsit autózni - proponálta Christine -
menjünk el mondjuk Saint-Cloudba, ott még sose voltam. Fel-
téve, ha nincs jobb dolga, és nem untatom vele.

- Dehogyis untat.

Szeretett volna még mást is mondani, de addig gondolkozott -
rajta, míg másra került a szó.

Ebéd után Christine az erdőt akarta látni, és hosszú sétát
tettek a langyos őszben, az élénksárgától a rozsdavörösig pom-
pázó, megritkult lombozatú fák alatt. Az ég tiszta és derült
volt, mintha mi sem sejtené a közelgő telet, amikor majd az
esőtől átázott talajból kétségbeesetten nyújtják csupasz, ned-
ves gallyaikat az ég felé a fák.

De most még melegített a nap, és Christine esőköpenyét a
karjára vetve, mélyen a tüdejére szívta az erdő illatát.

- Óh, be szép ez! - sóhajtott fel egy aranysárgás lombú fára
mutatva.

Georges Beauverger-t szintén meghatotta a természet szép-
sége, de inkább Christine-t csodálta az őszi tájban, elfogódva
szemlélte karcsú alakját, amint pár lépést előreszaladt.

- Szaladjunk - kiáltott vissza feléje, és az ügyvéd úr hamar
előkapta fekete csontkeretes pápaszemét, amit előzőleg már
biztatás nélkül is levett, és szaladt komolyan utána. Nem vol-
na épületes látvány, ha megbotlana egy gyökérben, és ponto-
san a kislány előtt esne orra.

Két teljes órát csavarogtak az erdőben, és ez alatt az idő alatt
jóformán Christine beszélt, Georges csak hallgatta nagy maf-
lán, és eszébe se jutott, hogy udvaroljon neki. Hát még ha sej-
tette volna, hogy a fiatal lány azért sem neheztelt volna rá, ha
ott a tiszta, őszi tájban elkapja a derekát és megcsókolja a szá-
ját. Sőt talán éppen hogy ezt akarja. A szándék most mellékes.

Jó fiú ez szegény, csak kissé mafla, vagy valami bánata van.
Meg is kérdezte tőle, de az ügyvéd úr nagyban bizonyítgatta,
hogy nincsen semmi baja, sőt igen kellemesen érzi magát, sőt
boldog is, tette hozzá zavartan, és maga is elpirult merészsé-
gén. Ezzel már elment a végső határig, ami tőle telhetett.

- Én is úgy szeretnék boldog lenni - sóhajtott fel Christine,
ahogy megálltak az út mentén, egy vastag, fekete törzsű fa
mellett; valamikor erre járt boldog szerelmesek odavésték a ne-
vük kezdőbetűit.

- Magának jó... Autója is van... Azt teheti, amit akar...
Ugye, nincs is gondja? - Cipője orrával megpiszkálta a földet.

- Nekem nincs.

- Bezzeg nekem. De ne is beszéljünk róla.

- Most a perre gondold

- Igen. De még mindig nem határoztam, hogy mit tegyek...
Egyelőre most ne gondoljunk erre... Tudja, mit csináljunk?

- Parancsoljon!

- Nincs magánál egy zsebkés?

- Nincs - és elszomorodott. - Minek?

- Szerettem volna a mi nevünket is bevésni ide a fába. Gon-
dolja, hogy ez túlzás lenne?

 
- Óh, kérem, nem gondolok én ilyeneket.

- De ha úgy sincs zsebkése...

- Az autóban a szerszámtáskában van egy véső... talán
avval lehetne.

- Hozza ide gyorsan... Messze van ide a kocsija?

- Most hogy elkanyarodtunk erre, itt van az út mentén 
egy ösvény, és ott balra mindjárt...

- Jó, jó, most ne magyarázza, csak szaladjon érte, de itt ne
hagyjon.

Itthagyni? Jóságos Istenem, hiszen ez a nőnem is sejti, hogy
szereti.

Most, kellene megmondani neki, most... valami olyasmit, 
amiből nyilvánvaló, hogy szereti, esetleg hirtelen térdre veti
magát előtte! Kisasszony, én magát sose hagyom el, de maga
ne hagyjon el engemet. Egyet tisztázzunk, én hülye vagyok,
képtelen vagyok szavakba önteni, ami a szívemben van... kis-
asszony, én imádom magát. Ezt mind el kellene neki most
mondani, itt van az alkalmas pillanat. Akármit, de valamit
mondani kellene.

De egyetlen szót sem tudott kinyögni, csak rámeredt, na-
gyot nyelt, aztán hirtelen megfordult és szaladt vissza a kocsija
felé. Amint pár lépést futott, és Christine nem láthatta, előka-
parta csontkeretes pápaszemét és az orrára rakta, úgy futott
tovább.

Lázas gyorsasággal előszedte szerszámtáskáját, és magához
vette a vésőt.

Amikor visszaért oda, ahol Christine-t elhagyta, megint csak
zsebre vágta a pápaszemét, és körülnézett, de a fiatal lányt
nem látta sehol.

Jobbra-balra kutatva szemlélődött, végül már a pápaszemét
is feltette, de Christine-nek nyoma se volt. Nahát! Szóval...
Vadul kalapált a szíve. Hasonló már történt vele egyszer régen,
szintén egy ilyen kirándulás alkalmával, amikor ugyancsak ket-
tesben sétált egy fiatal hölggyel, aki elküldte virágot szedni, és
utána nyomaveszett. Késő estig kereste a virágcsokorral a kezé-
ben, és azok a kellemetlen körülmények jutottak eszébe., amik
egy rendőri feljelentéssel kapcsolatosak. Kirázta a hideg, ami-
kor felvette a telefonkagylót, hogy a hölgy hozzátartozóit érte-
sítse legelsősorban.

Annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor maga a fiatal
lány jelentkezett a telefonnál, és a világ legtermészetesebb
hangján közölte vele, hogy ő közben hazament.

- Meguntam magát hirtelen. Higgye el, jobb, hogy ilyen
diszkréten tudta meg, mintha a szemébe mondtam volna. Én
nem haragszom magára, de unatkozni egyedül is tudok. Sok
szerencsét. Pá!

Két hétig fájt a szíve, azt hitte, sose fogja kiheverni.

Ezt tette volna most Christine is?

Ott állt karjait lógatva, lehajtott fejjel, agyonverten. És pont
most történik ilyesmi, amikor a nevüket kellett volna a fa tör-
zsébe vésni.

- Halló! - csendül fel hirtelen a távolból egy női hang.
Rögtön felismerte.

- Azt hitte, elvesztem?

Christine egy parányi tisztáson a fák között hanyatt feküdt
a megfakult zöld szőnyegen, és a feje felett a felhőket nézte.

- Miért nem kiabálta a nevemet?

- Elfelejtettem.

- A nevemet?

- Nem. Kiabálni felejtettem el.

- Tudja, mire gondoltam most itt a fűben?

- Nem.

- Arra gondoltam, hogy milyen könnyű volna boldognak
lenni, csak nagyon kevesen tudják ezt. Érdekli, hogy képzelem
el én a boldogságot?

- Érdekel.

- Asszony szeretnék lenni és gyereket szülni - lehunyta a
szemét, amikor kimondta ezt, és fejét kissé hátravetette.

A kabátja szárnyába beleakadt egy száraz gally, és két sárga
levél a lába elé hullott.

- Maga sohasem kérdezte még tőlem, hogy mivel foglalkozom. 

- Nem adódott rá alkalom.

- Hát istenem, színésznő vagyok, a Theatre du Monde tagja
Jelenleg ez se volt igaz. De egy hazugsággal több vagy keve-

sebb, már igazán nem számít.

- Soha nem volt más vágyam, mint anyának lenni. Engem 
nem is érdekel... Én nem is akarok nagy művésznő lenni... Ah!

Georges Beauverger-nek megvolt az az áldott jó tulajdons
ga, hogy ha valamit kérdezett a nőktől, az rendszerint kel
metlen volt.

- Milyen szerepeket alakított? Klasszikusokat?
Úgy néz rá, mint aki nem érti, miről beszél.

Milyen szerepeket! Hát lehet azokat szerepeknek nevezni?
amikor meg sem szólal az ember a színpadon, csak éppen bejön
meg kimegy? Legfeljebb a tömeggel együtt zsong.

- Hogy érti ezt?

- Úgy értem, milyen főszerepeket?
Pláne. Milyen butákat kérdez ez a fiú.

- A darabok címét mondjam el?

- Pontosan erre gondoltam.

- Óh, annyi volt... Ne beszéljünk most színházról.

- Milyen betűket véssek ide? - A fatörzsre mutatott.

Christine kissé elkedvetlenedett; valahogy kizökkent a han-
gulatából. Úgy szeretett volna még arról beszélni, hogy milyen
odaadó, hű kis feleség lenne, ha valaki elvenné. Nem kell neki a
pénz, az se baj, ha szegény az illető. Istenem, mindenki úgyse
lehet gazdag, és az se baj, ha fekete keretes pápaszeme van, bár
idevonatkozó álmaiban erről sohasem volt szó. De ha már
mégis van egy kevés pénze, hát istenem... lehet már fekete ke-
retes pápaszeme is.

- Még azt se tudom, hogy hívják magát.
Ez is hazugság volt, mert már tudta.

- Beauverger.

- És a keresztneve?

- Georges, kisasszony.

- Miért nem hív engem Christine-nek?
- Ha megengedi!...

- Maga már szerelmes valakibe?

- Nem... nem...

Rögtön eszébe jutott, hogy inkább azt kellett volna monda-
ni: igen. Erre megkérdezte volna, hogy kibe, mire azt felelhette
volna rá, hogy: magába. A legnehezebben már túl is lenne.

Ez az, hogy ilyen remek ötletek mindig utólag jutnak az em-
ber eszébe, amikor már semmi hasznukat nem veszi.

- Csak azért kérdeztem, mert pontosan olyan, mint egy bol-
dogtalan szerelmes.

- Én boldog vagyok.

- Óh, ezt maga csak úgy mondja... Hát akkor véssen ide egy
G betűt és egy C-t; Georges és Christine.

Nagy buzgalommal nekilátott a munkának. A fiatal lány ezalatt
elsétált a fák között gondolataiba merülve. Nehéz eset ez a fiú.

Az is baj, ha valaki túlságosan úriember. Ez meg éppen olyan.

Georges Beauverger munka közben arra gondolt, hogy leg-
jobb lesz, ha holnap ír egy levelet Christine Rouard kisasszony-
nak, és megírja benne, mennyire szereti. Az ilyesmit jobb meg-
írni, írás közben az ember sokkal tárgyilagosabb, nincs semmi,
ami megzavarhatja; elmondhat mindent, amit akar. Élőszónál
már egészen más az eset. Esetleg el se lehet kezdeni. Igen, írni
kell. És gondolatban már írta is a levelet.

"Kedves kisasszony, tegnap, amikor a St. Cloud-i erdőben voltunk,
és megkért arra, hogy a nevünket belevéssem egy öreg fa törzsébe..."

Lépéseket hallott a háta mögül, úgy látszik, ő jött vissza.
Még nagyobb igyekezettel véste a fát.

Az illető megállt a háta mögött, egy ideig szótlanul nézte,
aztán megszólalt, mély férfihangon:

- Dolgozunk? Dolgozunk?
Riadtan fordult vissza.

Az erdőőr volt. Napbarnított, gömbölyű arcából fekete
bajusz lógott alá. Hátratolta a sipkáját a feje búbjára, neki
támaszkodott a botjának, és úgy nézte elégedetten.

- Hát azt tudjuk-e, hogy ez kihágást jelent?

- Bocsánatot kérek...

- Nézzük csak, mi a foglalkozása az úrnak, azonkívül, hogy
a fákat faragcsálja.

Riadtan kaparászta elő az iratait, hogy igazolja magát, de
akkor már ott állt mögötte Christine is.

- Mi történt?

- Lássuk csak az iratokat - és nagy buzgalommal tanúlmá-
nyozni kezdte őket.

- Mit akar az iratokkal?

- Az nem tartozik a kisasszonyra.
- De igenis rám tartozik.

- Mije az úr a kisasszonynak?

- A jó barátom, illetve a vőlegényem. És nem engedem, hogy
bántsa őt.

- Ha én a maga vőlegénye lennék, okosabb dolgokat tudnék,
mint a fákat vésegetni.

- Én kértem meg, mert nem tudtam, hogy nem szabad. De
most már tudjuk, és nem csináljuk tovább.

- Nem is tanácsolom.

- Köszönjük, hogy ilyen kedves. - És Christine belekarolva a
fiúba azt mondta neki: - Na, jöjjön, Georges.

Az erdőőr megbökte mutatóujjával a sipkája szélét, és meg-
indult tovább. Csak most látták, hogy egyik lábára sántít. Pár
lépés után megállt és visszanézett.

- Most gyanúsak lettünk neki. Öleljen át, mintha a vőlegé-
nyem lenne.

Georges átölelte.

- Meg is csókolhat - súgta -, de ne a számat.

A fiú meg is csókolta, éppen akkor, amikor Christine kissé el-
fordította a fejét, és így a bátortalan csók a szája szegleténél ér-
te a bársonyos, sima leányarcot.

Az ügyvéd úr fejébe lassan felszállt a vér, a karja reszketni
kezdett; csak lassú aprókat mert lélegzeni a fiatal lány feléje
áradó illatából.

Christine hirtelen eleresztette a karját, és bágyadtan súgta,
mintha valami különös titkot közölne vele, amelynek nagyon
nagy jelentőséget tulajdonít.

- Azért mondtam azt, hogy a vőlegényem, mert nem akar-
tam, hogy baja történjen.

- Nagyon köszönöm.

- Pedig helytelen dolog volt. Ez az ember most mindenkinek
kifecsegi, amit látott. Legokosabb, ha most rögtön hazame-
gyünk, pedig olyan szép itt minden. Az ember egy pillanatra el
tudta felejteni, milyen szomorú az élet.

Megindult pár lépést előtte, aztán hirtelen megállt és vissza-
fordult. Karcsú alakját kiegyenesítette, szemei különös fény-
ben csillogtak. Istenem, milyen szép ez a lány.

- Mondja, tetszem én magának?

Annyi mindent akart neki mondani, de talán éppen ezért
csak egy árva szegény igen szót tudott kinyögni.

- Mert maga is tetszik nekem - jegyezte meg kis szünet
után, lassan, megfontoltan. - És nem is sajnálom, hogy meg-
csókolt az előbb.

Az ügyvéd úr tekintete olyan volt, mint egy lázas betegé.

- Arra nincs kedve, hogy újra megcsókoljon?

- De...

- Hát akkor itt vagyok.

Karjait kissé eltartotta a testétől, és fejét hátraszegve, le-
hunyt szemekkel várta, hogy két izmos férfikar átölelje és ma-
gához vonja; mohón és kissé brutálisan. Ehelyett Georges atyai
módon föléje hajolt, és szelíd, finom csókot lehelt a bal arca kö-
zepére.

- Nem így... óh, Istenem!... - súgta, és két gömbölyű karját
szelíden ráfektette a vállára, aztán illatos, meleg arcát odadug-
ta az orra alá, majd lassan feléje fordulva odaadta nyitott, ned-
ves száját: oktatólag, szelíden, mintha mutatni akarná, hogyan
kell ezt csinálni, te gyámoltalan lélek, most jól figyelj, hogy
máskor hasznát vedd neki.

Az ügyvéd úr óvatosan és vigyázva tartotta a karjai között
reszkető lábakkal, kifulladva, mivel a hosszú csók előtt nem
vett mély lélegzetet.

Amikor kibontakozott a fiú karjából, szelíden, sok szeretettel nézett rá.

- Szeret?

- Nagyon.

- Hadd súgjak valamit, de ne válaszoljon rá most rögtön.
Mielőtt a fülébe súgta volna meleg szavait, még egyszer

megcsókolta az arcát. Olyan volt ez a csók, mintha egy fűszállal
megcsiklandozták volna.
Aztán lassan és érthetően tagolva ezt súgta a fülébe:

- Georges, vegyél el engem feleségül... Meglátod, nem fogod
megbánni soha... soha...

Egy madár repült a fejük felett hintáló ágra, és olyan különö-
sen aprókat sikított.

VIII.

Georges Beauverger legjobb barátja, André Regnard - akiről
már említést tettünk - korántsem volt szép fiú, azok közé a fia-
talemberek közé tartozott, akikről azt szokták mondani egy-
más között a hölgyek:

- Tudja isten, van benne valami...

De André Regnard esetében mindjárt azt is hozzátették, hogy...

- És szemtelen, mint egy légy, ha esőre áll az idő.

André sikerének titka abban rejlett, hogy nem adott időt a
hölgyeknek arra, hogy gondolkozzanak, csak akkor, amikor
már késő volt így kifakadniok:

- Magam sem értem, miért voltam ilyen buta.

Apjának selyemgyára volt Lyonban, és André a párizsi képvi-
seletnek volt a vezetője. Természetesen ez úgy értendő, hogy
minden igyekezettel azon volt, minél több szabadidővel ren-
delkezzék.

Mint a család egyetlen fiúgyermekének, túlságosan sok min-
dent elnéztek a szülei. Fiatalabb leánytestvére, Juliette, mint a
középkor átszellemült tekintetű leányai, kolostorba vonult. Volt
mit levezekelnie a különös családért, amelyben az apa jó tulaj-
donságait a leánya örökölte, az anya élni vágyó élvhajhászását
pedig a fia. Madame Regnard még most is nagyon szép asszony
volt, és túlságba vitt társadalmi életet élt. A telet a Riviérán töl-
tötte, a nyarat pedig valahol a tenger mellett, igen természetes-
nek találván, hogy minden jóból mindig kivegye a részét. Párizs-
ban csupán átmenetileg tartózkodott a főszezon idején, pazar
fényűzéssel berendezett házukban az Étoile környékén.

Az elkényeztetett sorsú asszony minden igyekezettel azon
volt, hogy zajossá és mozgalmassá tegye maga körül az életet
ennek szükségszerűségét így okolta meg:

- El akarom felejteni azt a bánatot, amit a lányom okozotót
nekem.

Nehogy André esetleg kolostorba vonuljon - amihez abszo
lút semmi hajlandóságot nem érzett -, nem volt olyan ostoba
esztelen cselekedete, amely az anyja tetszését el ne nyerte vol
na. Fő, hogy a fia kedvét lelje benne.

A família egyetlen komoly és dolgos embere az apa volt, Fer-
dinánd Regnard, aki vasszorgalmával szerezte meg hatalmas
vagyonát, és nem ért rá boldogtalannak lenni. Vannak embe-
rek, akiket annyira leköt a munkájuk tevékenysége, hogy min-
den bánatuk és örömük is ide szorítkozik.

Hatalmas, megtermett ember volt, aki korán kelt és korán
feküdt. A szórakozás nem érdekelte, csak a munka. Akkor volt
elégedett, ha minden nyilvános szereplésből kivonhatta magát.
Feleségét és fiát csak az étkezések alkalmával látta, és akkor, ha
pénzt kértek tőle, amit szó nélkül teljesített. Csak esténként,
amikor nem volt semmi, ami lekösse figyelmét, bámult üres te-
kintettel a levegőbe, és "szerencsétlen Juliette lányára" gon-
dolt, ahogy madame Regnard emlékezett meg időnként róla.
Mi késztette erre, hiszen mindene megvolt, töprengett szivarja
végét szétrágva, és elképzelte lányát a kolostor hideg kövein
térdepelve, amint lehajtott fejjel imádkozik, ahogy ezt régi
szentképeken láthatja az ember.

Szerény és igénytelen körülmények között élt éppúgy, mint
valamikor megboldogult apja házában, ahonnan a puritán élet 
szeretetét magával hozta. Talán a szerény vidéki kúriát körül-
döngicsélő méhek szorgalmát vette példaképül a fáradhatatlan
örök munkára, amelyben élete egyedüli célját látta.

A természet bölcsessége úgy adja, hogy ha valakivel össze-
gyűjteti a pénzt, gondoskodik arról is, hogy legyen a közelében
olyan, aki azt elkölti, és ezáltal a pénz egészséges vérkeringésé-
ről gondoskodjék.

Ezt a szerepet töltötte be igen ügyesen és tehetségesen az
atyai házban André Regnard...

jelenleg hétköznapi, szürke délután van, és a két jó barát
André legénylakásán adott egymásnak találkát.

Georges-nak kisebb javítások miatt nem volt kéznél a kocsi-
ja, taxit nem akart fogadni, és így a változatosság kedvéért au-
tóbuszra szállt.

Határozottan nagyon jó kedve volt, bár ebből külső megjele-
nése nem sokat árult el.

Szeretettel és gyengédséggel betelten nézte maga körül az
embereket. A kalauzt, aki kis jegycsíkokat ad, de előbb az övére
erősített kis gépszekrénykébe dugja és a fogantyújával pár vi-
dám fordulatot végez rajta.

Mellette néger asszony ül, rikító színes sállal, szemben vele
különös párizsi eleganciával öltözködő japán diák, míg a fran-
cia kispolgár kétségtelen ismertetőjele, hogy állandóan apróra
összehajtogatott újságját olvassa.

A Parc Montsouris-nál leszállt. Csendes, tiszta külvárosi ne-
gyed ez, ahol leginkább öreg nyugdíjasok laknak, akik leviszik a
parkba sétáltatni az unokájukat. Sok szép fehér szakállas öreg-
embert látni errefelé és kerek képű, pufók kisgyerekeket. Körül-
sétáltatják őket a tó körül, ahol halakat lehet etetni, és partjain
békésen hápogó kacsák totyognak, mint valami vidéki gazda-
ságban. Elkorhadt, öreg csónak ázik a víz fölé hajló szomorú-
fűz alatt.

A tisztára sepert kavicsos úton éhes veréb ugrál, és csak az
utolsó pillanatban röppen el Georges lábai elől. Nevelőnő hát-
rafelé bámészkodó kisgyereket húz maga után.

A kertből kijövet végigsétálta a környék csendes és kevésbé
forgalmas utcáit; jóleső érzés most gondtalanul járkálni.

Kis kávéház unalmas teraszán három kerek asztal, körülöt-
tük az aszfaltot fűrészporral szórja be a pincér, és megigazítja
az asztalokon a szódásüvegeket. Az üveges ajtón fehér betűk:
Maison Malmite.
Biere Dumesnil.

Megáll és szeretettel nézi, míg megigazítja fekete keretes pá-
paszemét. 

A kis kávéház közvetlen közelében kétemeletes bérház,
for- mája olyan, mint egy felállított óriási gyufaskatulya.

Hotel Dauphinois.

Ajtaja csengett, ha benyomják a kilincset, mint vidéken!
a szatócsboltoké.

Balra egy ablaknyíláson belátni egy bureau-ba. Szemben a fa-
lon fakazetták, ahová a lakók postáját rakják, és aki elmegy 
hazulról, a kulcsát odaakasztja.

Kanyargó, szűk lépcső vezet fel a keskeny folyosókra, ahon-
nan a szobák nyílnak. Az ajtók felett számok. Ebben a
kis igénytelen, de tiszta hotelben bújik el a világ szeme elől André
Regnard, ha valami szerelmi ügye van.

Érthetetlen, miért ragaszkodik ehhez a kis hotelhez.

Mint minden nőbolondítót, akinek éppen azért vannak
gyors sikerei, mert alapjában véve lebecsüli és megveti a nőket!
Így André Regnard-t is egy nagy szerelmi csalódás juttatta ide.

Ehhez a kis hotelhez valakinek az emlékei fűzték, az egyet-
lenhez, aki meg őt becsülte kevésre, és éppen ezért nem tudta
olyan könnyen túltenni magát rajta.

Hároméves történet egy kis táncosnőről, aki a Casino de Pa-
ris meztelen revüjében szerepelt.

Ez a kis molett, puha testű szépség teljesen a hatalmába ke-
rítette. Szerelmük szenvedélyes és szomorú végű története itt 
játszódott le, a Hotel Dauphinois-ban, ahol a lány lakott, aki
elől eltitkolta vagyoni helyzetét, hogy bizonyságot szerezzen
őszinte érzelmei felől. Már azon a ponton volt, hogy feleségül
veszi, csak éppen az aggasztotta még, hogy Laure apja - így
hívták a kislányt - egy közönséges fráter volt, aki egy clignar
court-i lakatosműhelyben dolgozott. Vasárnaponként együtt
ebédelt velük, meglehetős aggasztó körülmények között; az
ebédet ide hozatták, amit Laure apja ingujjban, lehúzott cipőit
az asztal alá téve fogyasztott el, a jólneveltség minden látható
jele nélkül. Nagyon is kétséges volt, hogy ezzel az emberrel za-
vartalan rokoni kapcsolatot lehessen létesíteni. Laure pedig ra-
gaszkodott az apjához. "Mindnyájan Isten gyermekei va-
gyunk", mondogatta Andrénak, ha apja említésére kissé elbo-
rult a tekintete.

Egy meglett korú apát mégsem lehet valami intézetbe dugni,
hogy egy kicsit megneveljék.

André várakozási időpontot kötött ki magának, míg szülei-
vel elhatározását közli, amelynek előre látható fejleményeitől
maga is kevés jót remélt.

Ezt az időpontot már nem tudta kivárni Laure, és egy szép
napon nyomtalanul eltűnt, pár soros búcsúlevélben lakonikus
rövidséggel megemlítve, hogy karrierje érdekében teszi azt,
amit tesz.

"Adieu, kicsikém, légy te is okos" - mondotta a levél utolsó
sora.

Azóta André Regnard-ból kiveszett minden illúzió és hit. Ci-
nikus, pimasz fráter lett belőle, aki akkor volt boldog és meg-
elégedett, ha másoknak visszafizetett valamit abból, amihez ő
jutott a drága kicsi Laure révén.

Ebbe a kis szállodai szobába hozta minden futó kalandját,
hogy volt szerelme emlékét bemocskolja vele.

Laure egy olasz táncossal Argentínába utazott, igazolva so-
kat hangoztatott elvét: vagy házasság, vagy karrier.

Azóta se látta többé.

Ebben a hotelszobában találkozott a két jó barát.

André hanyatt feküdt a kereveten, mellette a kerek asztalon
üres likőrösüvegek állottak sorban.

Amikor barátja belépett a szobába, sietve felállt, hogy meg-
szorítsa a kezét. Egy hosszúkás, szálkás betűkkel teleírt levél le-
esett a szőnyegre.

André jókedvű volt és kedélyes.

- Milyen italt parancsolsz?

Ez a szállodai szoba merően különbözött más hasonló kis
hotelek szobáitól. André Regnard lassanként kényelmesen át-
rendezte. Legfőbb kelléke egy italszekrény volt, amelyben a kü-
lönböző vignettájú üvegek elárulták, hogy gazdájuk egyáltalán
nem veti meg a szeszes italt, sőt meglehetős szakértelemmel
rendelkezik ezt illetőleg.

- Öreg pajtás, megváltoztattam a programomat mégis -
mondta derülten. - Még ma este utazom.

Nagy barátja volt a sportnak: elsőrangú úszó, remek vívó és
szenvedélyes vadász volt. Georges barátját az ilyesmi sose érde-
kelte, hasztalan biztatta, hogy tartson vele. Csak egyszer kísér-
te el egy vadászatra, és valahogy, isten tudja már, hogy esett,
egy nyulat is lőtt.

Hosszan nézte az állat elnyúlt testét, és a kezdő vadász
örömtelt ujjongásából semmi sem volt benne.

André a hónap végén a svájci hegyekbe készült. Programját
egy kellemetlenül elnyúlott szerelmi kaland miatt változtatta
meg sürgősen, ahogy ezt elmondotta. Georges, aki mindig iri-
gyelte barátját sikerei miatt, ezúttal alig figyelte, mit mesél.
Türelmetlenül várta, hogy végre ő is elmondhassa, mi történt
vele. Sietett is megfelelő alkalommal szóba hozni, hogy megis-
merkedett egy kislánnyal, és elégedetten pipára gyújtott.

A társaságbeli hölgyek Andrét kevésbé érdekelték. Előlük ke-
vésbé lehet visszavonulni, ha úgy kívánja a helyzet.

- Helyes? - kérdezte közömbösen.

- Szebb és kedvesebb lányt még nem ismertem.

- Ne túlozz, pajtás. Annyiszor hallottam már tőled ezt.
Hogy hívják?

- Christine Rouard.

- Rouard?... Kiknél akadtál össze vele?

- Nem olyan egyszerű ezt elmesélni.

- Mik a szülei?

- Meghaltak.

- Nem rossz. Szóval a rokonánál él.

- Nem, egyedül.

- Pláne. Na és miből? 

- Színésznő.

 Na, ne mondd.

- Szeretjük egymást.

- Bravó, öregem. Gratulálok. Mire mentél már vele?
Georges elérkezettnek látta a pillanatot, hogy gátat vessen
André esetleges frivol megjegyzéseinek, és bár eleinte nem
akarta féltett titkát elárulni neki, most mégis kénytelen volt
vele.

- Én ezt a kislányt feleségül akarom venni.

- Feleségül?

Nevetett, és annyira nem tulajdonított fontosságot neki,
hogy már másról beszélt. Georges-ot ez bosszantotta, és újra
elmondta mindazt, amit Christine-ről gondolt.

- Te ugratni akarsz?

- Csak nem komolyan mondod ezeket?

- Miért?

- Pajtás, te tisztára megőrültél.
Georges kínosan megmozdult.

- Christine nem olyan, mint a többiek.

- Mióta ismered?

Ez volt a legfájdalmasabb kérdés. Maga is érezte, hogy ezzel
baj van.

- Tíz napja.

- Tíz napja? És feleségül akarod venni! Remek. Ezek után
érdekel, hogy jutottál eddig. Meséld el.

Minden lelkesedés egyszerre elszállt belőle. A pusztán felvá-
zolt történet még inkább megdöbbentette Andrét. (Csak hüm-
mögött hozzá, ami még jobban idegesítette a barátját.) Nem
lehetett abban fellelni már egy csipetnyi romantikát sem
mindabból, ami őt úgy elbűvölte.

- Utálja a színpadot - fejezte be. - Egyetlen öröme, hogy
kisgyerekei legyenek...

- És te légy az apjuk, aki kifogástalan anyagi körülmények
között él. Ez érthető. Ezeknek soha sincs más vágyuk, mint fel-
csípni valakit, aki végül elveszi őket. Mindig gondoltam, hogy
az lesz a vége, hogy gyámoltalanságod valami hülyeségbe ke-
ver. A dolog szentimentális része felett nem is vitatkozom. En-
nek semmi köze az egészhez. De azt magad sem állíthatod,
hogy tíznapos ismeretség után... Egyáltalán, hogy jutott
eszedbe, hogy valakit feleségül végy, amikor azt se tudod róla,
hogy kicsoda. Te, aki olyan vagy a nők mellett, mint egy száraz
múmia... Ne vedd sértésnek, de ez az igazság.

Georges csak azt felelte erre, amit minden más szerelmes fe-
lelt volna a helyében, hogy ő nagyon szereti a kislányt, és nem
hagyja magát lebeszélni.

- De miért kell mindjárt feleségül vennie A szavad köt?
Mondtad, hogy el fogod venni?

- Ő kérte, hogy vegyem feleségül.

- Szóval már volt köztetek valami?

- Nem... nem. Semmi.

- Nem értelek. Akkor mi címen akarja, hogy feleségül vedd?
Szóval, ha valaki téged megkér arra, hogy vedd el...

- Nem akarja, csak szeretné, és énnekem annyira megtet-
szett, hogy...

- Na, most már ne is folytasd - türelmetlen gesztussal bele-
intett a levegőbe. - Nem érdemes erről még beszélni sem.

- Ha ismernéd Christine-t, mindjárt más véleményed lenne róla.

- Ne haragudj, de három találkozás után nem lehet feleségül
venni senkit.

- Négy. 

- Mi az, hogy négy? 

- Négyszer találkoztam vele. 

- És ha ötször találkoztál vele. Ezek szerint én legalább száz-
szor házasodtam volna már meg. És mind a százszor nagy marha-
ság lett volna. Az efféle hölgyeket különben sem szokták feleségül
venni. Ezt, mint jó barátnak, kötelességem megmondani neked.
Ha kétségbe vonod, hogy a barátság alapján...

- Nem vonom kétségbe.

- ...avatkozom a dolgodba, akkor vedd úgy, hogy nem szól-
tam semmit.

- Akarod, hogy bemutassalak neki?

- Pont ilyen kis egerekkel kezdesz ki? Gyere, kérdezz meg
olyanokat, akik ismerik őket, és ne menj a saját fejed után. Pró-
báltál róla információkat szerezni?

- Nem.

- Kérdezd meg a házfelügyelőt. Talán az is tud róla valamit.
Kik járnak fel hozzá, kik kísérgetik...

- Ez nem olyan lány... - Hirtelen elhallgatott, mert eszébe
jutott a másik autós fiatalember, és egy kicsit kellemetlenül
érezte magát.

- Akarod, hogy érdeklődjem utána?

- Nekem mindegy...

- Na, gyere!

- Most nem mehetek, mert éppen vele van találkám egy kis
kávéházban.

- Remek. Tehát a nő nincs otthon. Így sokkal könnyebben
megoldható a dolog. Addig, míg késik, zavartalanul érdeklőd-
hetünk utána.

- Ő nem szokott késni.

- Nézd, pajtás, te állandóan ellentmondasz. Ha olyan földre
szállt angyal, amint te állítod, akkor erről másnak is tudomása
lesz. Talán félsz utána érdeklődni?

- Dehogyis félek.

- Ha jól emlékszem, ismerek is valakit, aki a Theatre du
Monde-nál van. Egy kis szőke molett nő... Most hamarjában
nem emlékszem pontosan a nevére. Viliette vagy Viliért... Várj
csak, betelefonálunk a színházhoz.

Felvette a telefonkagylót, és a hotel portásától kérte, hogy
kapcsolják össze a Theatre du Monde irodájával.
Alig tette le a kagylót, más jutott az eszébe.

- Jobb ötletem támadt. Várj csak!

Nem kellett soká várakozni, a telefon csengett, és jelentke-
zett a színház.

André elmondotta, hogy Christine Rouard kisasszony öltöz-
tetőnőjének a címét szeretné megtudni. Igen fontos dologról

van szó. Egy ideig várt, úgy látszik, átkapcsolták valakihez,
mert megismételte kérését.

Aztán már inkább hallgatta, amit mondtak neki, és egy-egy
szót mondott csak válaszul:

- Igen... Nem... Miért...
Végül is azt mondta:

- Nagyon köszönöm. Jó napot - és letette a kagylót.
Nyugodtan előszedte a cigarettatárcáját, és kényelmesen rá-
gyújtott, majd italt töltött magának, és egy hajtásra kiitta.

- Na, mi van?

- Nekem volt igazam.

- Hogy érted?

- Kérlek, Christíne Rouard kisasszonyt egy héttel ezelőtt ki-
dobták a színházból. Valami szerelmi botrányba keveredett,
amelynek kínos visszhangja volt. És egyszerű statiszta volt ná-
luk. Néma szerepeknél egyebet sose játszott.

Csend volt.

- Ezek után már feleslegesnek tartom, hogy tovább is érdek-
lődjünk. Én a magam részéről legalábbis éppen elegendőnek
tartom ezt.

Georges valósággal megsemmisült. Felállt, és kétségbeesett
ten nyúlt a kalapja után. 

- Hová mész? 

- Nem tudom.

- De én tudom. Ülj csak le. Felesleges, hogy ezek után még
találkozz vele. Ez csak komplikálja a dolgot. Mindezt elkerül-
hetted volna, ha az első perctől kezdve őszinte vagy hozzám.

Valósággal visszarogyott a fotőjbe, és mélyet sóhajtott. Szá-
nalmasan nézett maga körül, mint akit akasztani visznek, és
nincs senki, aki a biztos pusztulástól megmentheti őt.

Mert szerette Christine Rouard kisasszonyt, most még job-
ban, hogy el akarták szakítani tőle. Sőt akkor is szerette volna,
ha még szörnyűbb dolgok jutnak a tudomására.

A szívnek nem lehet parancsolni.

IX.

A fény átsuhan a piszkos háztetők felett, mert felhők mögé
bújt a nap.

A kémény tetején a bádog szélfogó nyikorogva fordul.

Christine vízzel telt lavórt tesz a szoba közepére, és óvato-
san beledugja az egyik lábát.

Hideg, de meg kell szokni.

Hát ez az, ha az embernek nincsen fürdőszobája, és pénze
sincs arra, hogy fürdőbe járjon, ilyenkor bizonyos kellemetlen
mellékkörülményekkel számolni kell.

Ott áll a lavór vízben meztelenül, egyik kezében mosdókesztyű,
a másikban darabka szappan - ez is már haldoklófélben van. Ép-
pen ideje lesz férjhez menni. Nemsokára már mosakodni se lehet.

Vígan és szaporán szappanozza a mosdókesztyűt, aztán vé-
gigkeni vele a testét és dúdol:

J'aime a rever au crépuscuk sombre
Lorscjue tnes yeux s'ígartnt sans espoir
Vers l'astre bleme ou scintillent áans l'ombre.
Tous ces brillants qui font p'álir le soir.

Amikor a hideg vizet magára csorgatja, rózsaszínűvé pirul a
bőre, és apró, kis elfojtott sikolyok szakadnak ki félig nyitott
ajkai közül, ahogy gyorsan, szaggatottan kapkod a levegő után.

Ha valaki bekukucskálna a kulcslyukon, ritka szép leánytes-
tet látna, és sokáig nem tudná elfelejteni.

Christine boldog és megelégedett, ma délután a Quartier La-
tin egy kis kávéházában fog találkozni vele... Az étkezésekre
egyelőre nincs gondja Elé& ha Qeorges-nak azt mondja: ma
vacsorázni megyek vagy ebédelni. A fíu rögtön vele tart.

A legkomplikáltabb dolgok sokszor milyen könnyű megol-
dást nyernek. Most még csak a házbért kellene kifizetni va-
lahogy, napok óta nyaggatják érte. Az adósságai kicsit szo-
rítják, de hát istenem, ez érthető. Henriette nemsokára ha-
zajön. Talán már ma este. Tőle kölcsön is kérhet valamit.
Aztán újult erővel megint munka után nézhet. Egyelőre arra
sincs pénze, hogy a Journal-t megvegye, és átböngéssze ap-
róhirdetéseit. De metróra sincs egy centime-ja sem, pedig
gyalogosan utánajárni ilyesminek nem lehet. A gyorsíráshoz
és gépeléshez ért, csak éppen nincs elég gyakorlata. Az a pár
hónap, míg a színháznál volt, azt a keveset is, amit tudott,
elvitte.

Istenem, csak ne ment volna el akkor azzal a hülye Henriet-
te-tel vacsorázni, most nem volna semmi gondja

De ki tudja megismerte-e volna akkor is Georges-ot, aki fele-
ségül fogja őt venni? Az életnek sok apró eseménye szoros
összefüggésben van egymással; bármilyen furcsán hangzik ez.

Mindenesetre tisztázni kell; hogy egy vőlegény engedheti-e,
hogy a menyasszOnya dolgozzék, ha erre szüksége nincs. Nem
mintha utálná a Munkát, hiszen kiskorától megszokta otthon,
hogy aki enni akar, annak dolgOznia is kell.

Azt feltétlen be fogja vallani Georges-nak, hogy a színházat
otthagyta, ilyesmit sokáig titokban tartani úgysem lehet. Va-
jon gazdag ember-e Georges Beauverger?

Ránéz az órájára és kiszámítja, mennyi időbe telik, míg in-
nen a Quartier Latinbe elgyalogol. Még jó, hogy nem esik, bár
az idő kissé borult. Egy pillanatra megmerevedik, hogy hallga-
tóddzék. Nem, nem esik Másképpen meghallaná a tetőabla-
kon. A finoman szitáló esőt úgy hallja, mintha gombostűk po-
tyognának az ablaküvegre

Christine kiszámítja, hogy egy félórája még van, és amint
megtörölte nedves testét, hamar bebújik még egy keveset az
álomszagú meleg ágyba.

A tetőablak sarkában, a fal beszögellésében furcsa formájú,
elszürkült esőfoltot bámul, mintha hajlott hátú öregember
alakja rajzolódna ki rajta, ahogy Mikulás apót szokták ábrázol-
ni a gyerekeknek. Aki édességeket rak a cipőjükbe, mogyorót,
diót és egyéb sok jót. És erről az esőfoltról elindul a fantáziája,
és Mont de Lans-ig is elér, ahol ilyenkor a diófákra másztak a
gyerekek, és hosszú botokkal ütögették az ágakat. A kisebbek a
fák alatt mászkáltak a nedves fűben, hogy apró vászonzacs-
kókba szedegessék a diót. Uzsonnára mézes-vajas kenyeret
kent nekik az anyja a konyhában, amelynek ablakából a fenyő-
erdő felé kanyargó ösvényre látott. Onnan jött haza az apja,
hét óra után, amikor elfeküdtek a napsugarak, és a fák és bok-
rok árnyékai hosszúra nyúltak. A tehenek kolompot rázva a
nyakukban, bölcs békességgel lépegettek a mezőn át. Egynéme-
lyik megállt közülük, és visszafordulva elbőgte magát a völgy
felé, ahonnan öblösen verődött vissza a hang. És a közelgő al-
konyat langyos melege áthúzódott a tájon.

A ház előtt, a hosszúkás fedett folyosó végében két fecskefé-
szek is volt, és fecskék villadoztak az alkonyodé égen át cikáz-
va. Amikor elharangozták a nyolcat a romladozófélben lévő
templomból, amelynek harangja úgy csengett-bongott a távol-
ból, mintha temetésre szólna, már az estebédnél ültek. És egy
óra múltán már lefektették a gyerekeket, persze előbb az ágyra
térdepelve imádkozniok kellett.

Az anyja, bár ritkán beszélt róla, így ősz felé szívszorongva
gondolt a halálra. Az apja szűkszavú volt, és hosszan elgondol-
kozott. És most mindketten békésen fekszenek a domboldal-
ban húzódó temetőkertben, amelynek rozsdaette, nyikorgó vas-
rácsos kapuja mellett sötétzöld ciprusok állnak komoran őrt.

A szívet elszorító, frissen hányt göröngyöket belepte a vad-
fű, és sárga mezei virágok felett vadméhek döngicsélnek.

Az elmúlás sötét, ijesztő gondolatát aranyszálakkal vonja be
az emlékezés, és a természet segítő kezet ad hozzá.

Csak legalább az egyikőjük élne még. Most se lett volna
gondja. A szülői házba mindig vissza lehetett futni, ha baj volt.

Mindig szeretettel várták. Amikor a lyoni iskolaévek vakációira
hazatért, izgatottan leste a vonat ablakából az ismerős tájat,
amelyet kőszén szagával borított el a füstöt köpködő, egyenle-
tesen zakatoló vonat, és ujjongott a lelke az örömtől.

Most Alexandre vette át a szülői házat, aki már kiskorában is
valahogy fukar és önző gyerek volt. A felesége még csak annyira
sem szeretetreméltó, mint nagy néha ő, ha mégis eszébe jut a
vérségi kötelék, és gyerekkoruk emlékeire megmozdul a szíve.

Micsoda furcsa emberek lettek ezek!

Az apa és anya elköltözésével a szeretet is otthagyta a házat.
Még az emlékezéssétál körülötte búsongva, lehajtott fejjel, és
mind messzebbre kanyarodik el tőle, hogy egy napon már visz-
sza se térjen többé.

Christine egy könnycseppet mázolt el a keze fejével, aztán
az emlékek elől menekülve kiugrott az ágyból és öltözködni
kezdett.

A harisnyái még kissé nyirkosak voltak, mert nem száradtak
meg teljesen egy éjszaka alatt. Christine ugyanis csak egyetlen
jó párral rendelkezik, és ha esős, latyakos az idő, feltétlen ki
kell mosni, hogy nőnapra legyen mit felvennie.

Még gyalogosan is egy teljes órával előbb ér a boulevard St.
Michelre, pedig útközben sokszor megáll a kirakatokat bámul-
ni. Sőt hirtelen ötlettől elkapatva egy hotelbe is belép, hogy
megnézze, van-e kiadó szobájuk, amelyet éppen olyan gondo-
san és mindent átvizsgálva tekint meg, mintha égető szüksége
volna rá.

A bútorokat kissé komornak és túl egyszerűnek találta. A
kilátás sem nyerte el a tetszését. Egyáltalán, az elérhetetlen dol-
gokat illetőleg meglehetősen kifinomult ízlése volt.

De más egyéb vonatkozásokban is igyekezett ügyesen lep-
lezni azt, hogy az élet minden luxus vonatkozású örömeiből
kimaradt.

Nagy áruházakban ruhákra alkudozott, és fitymálva tette
odébb őket. Volt, ami tetszését is elnyerte, ilyenkor azt mond-
ta, hogy később visszajön.

Újonnan megjelent drága könyvek közt válogatott, körúti
könyvesboltok előtt a könyv elejét és a végét gondosan átolvas-
ta. De leginkább a verseskönyveket szerette. Sok verset tudott,
szentimentális pillanataiban fennhangon elszavalta őket.

Ékszerüzletekbe lépett be, fölényes és kissé szemtelen
könnyedséggel, hogy a jólétekben jártas vevő látszatát kelt-
se, briliánsgyűrűk árai után érdeklődve. Majd pár lépéssel ar-
rébb, egy mellékutcában olcsó reklámcsokoládét kortyintott
fel, és az árjegyzéket gondosan összehajtva a retiküljébe
tette...

Vidáman, könnyedén gyalogol a boulevard-on.

Az úttest szélén álló autók ablakán benéz, hogy a pontos
időt megtudja, karkötőóráját utánaigazítva. Egy édes kis pufók
gyereknek hosszan utánanéz.

Még túl korán van.

Negyedórára betér egy templomba, és a Szűz Mária szobra
előtt lehajtott fejjel imádkozni próbál, de gondolatai össze-
vissza kavarognak, míg végre az ötször elkezdett imát abba-
hagyja, csak csendben áll ott, és a kőszentek szobrai felett szí-
nesen ragyogó üvegképeken kalandozik el a tekintete.

Csak egy-egy rövid sóhajtással imádkozik, hogy segítse meg
az Isten, hogy szépek legyenek a gyerekei.

Arra, hogy egyáltalán lesznek-e, és hogy Georges Beauverger
nem lesz a férje, egy pillanatig sem gondol.

Végül megunja a sétát, és könnyű szívvel bemegy a kis kávé-
házba várakozni, és nem is sejti, hogy milyen kellemetlen órák
elébe megy.

Negyedórával a randez-vous előtt már ott volt, és egy sarok-
asztalhoz telepedve kávét rendelt és kalácsot evett hozzá.

A pincértől elkérte a Journal mai számát, és az apróhirdetése-
ket gondosan átvizsgálva egyes címeket feljegyzett a noteszé-
be, ahol a hónapok bizonyos napjait tintával bekeretezte, mint
egyedül élő lányok szokása ez.

Már tíz perccel elmúlott a találka ideje, és az ügyvéd úr még
mindig nem jelentkezett.

Most az újság első" lapjait nézte át, ahol rablógyilkosságok és
féltékenységi drámák tudósításaiba olvasott bele érdeklődéssel.

Fél óra elmúltával bosszankodni kezdett. Nem szokta meg,
hogy másokra várakozzék. De a jelen esetben nem tehet egye-
bet. Még csak el sem mehet innen, mert annyi pénze s.ncs,
hogy kifizesse, amit fogyasztott.

Háromnegyed óra elteltével bosszúságát nyugtalanság vál-
totta fel. Akkor már le nem vette a szemét a bejárat üveglapjá-
ról, amely mögött a hatalmas kávémasinák nikkelfogantyúi ra-
gyogtak, és fürge pincérek kezei alatt edények csörrentek, po-
harak koccantak, és az egész helyiséget betöltötte a kávégőze.

Másfél óra múlva Christine-t már az ájulás környékezte.
Most már el se tudta képzelni, hogy Georges megérkezzék. Bi-
zonyosan valami baja történt: autószerencsétlenség vagy vala-
mi más súlyos baleset áldozata lett, ami megakadályozta ab-
ban, hogy eljöjjön ide. Másképp nem is lehetséges. A rendőr-
ségre kellene telefonálni, vagy a lakására, ott talán már tudnak
valamit. Idegesen kapott a retikülje után, és akkor jut eszébe,
hogy egy centime-ja sincs.

És ki fogja őt kiváltani innen?
Új abb rémület szállta meg.

Egyetlen ismerőse sincs, aki segíthetne rajta.

Kimenni pedig nem lehet.

Máris több ízben belátogatott a belső helyiségbe a fehér 
kötényes pincér, furcsa pillantást vetve rá.

Ha valami értéktárgya volna, itt hagyhatná zálogul az elfogyasztott
kávé és sütemények fejében. Az egész két frank öt centimé csupán.

Kegyetlenség a sorstól, hogy ilyen nevetséges összeg miatt
kell vért izzadnia. Mivel érdemelte ezt meg?

Valami csodában reménykedve lázasan átkutatta a retikűljét,
pedig tudta, hogy se pénze, se értéktárgya nincs.

Istenem, Istenem!

Most már csak a maga ügye foglalta le gondolatait, egyébbel 
sem tudott törődni.

Nem mondhatja, hogy otthon hagyta a pénzét, esetleg tuda-
kozódnak a házmesternél, aki mindjárt megmondja majd azt
is, hogy egy hét óta a lakbérrel is tartozik.

A rendőrséget értesítik.

Nem lett volna szabad beülni ide pénz nélkül, illetve fo-
gyasztania nem kellett volna. Vagy legalább megvárta volna
Georges-ot.

De ki gondolta volna! Lehetséges volna, hogy elfelejtette?

Telefonálni kellene a lakására. Legjobb, ha megmondja a pin-
cérnek, hogy akire vár, késik, és telefonálni szeretne érte, per-
sze hitelbe, hogy váltsa ki innen.

Igen, ezt teheti csak meg.

De mi lesz, ha azt felelik a telefonba, hogy Georges Beauver-
ger úr rosszul lett? Milyen véleménnyel lesznek róla, ha ezek
után pénzt kér, hogy innét eljöhessen?

Ha valami katasztrófa történt, eltörpül mellette az ügye.
Nem is fogják figyelembe venni. Ez csak neki katasztrófa, má-
soknak ízléstelenség.

Henriette Granger-nak kellene telefonálni, talán már megér-
kezett Párizsba. De mi lesz akkor, ha a szobalány jön a telefon-
hoz, és jelenti, hogy a művésznő még nem érkezett meg?

Akkor a szobalányt kell megkérni, hogy segítsen rajta.

Micsoda megalázó helyzetbe keveredett!

Talán még jöhet Georges is.

Nem, nem, az kizárt. Tíz perc híján két óra hosszat várako-
zik már rá. Még vár tíz percet, ha addig nem jön, telefonálni
kell Henriette-nek.

Tíz perc elmúlik, és Christine sápadtan megindul a kassza
felé, ahol a pincér a pultot törli.

- Telefonálni szeretnék.

- Tessék.

Hátramutatnak a helyiség mélyébe, ahol a telefonfülke van.
Egy nagyot nyel.

- De nincs nálam apró.

A pincér a bárpultra lök egy zsetont.

A noteszéból kikeresi a számot.
A telefon kattan, a hívott szám jelentkezik, és rögtön felis-
meri Henriette hangját.

- Halló!léccue!

- Henriette, drága! Itt Christine beszél.

- Éppen most jöttem meg. A kalap még a fejemen van. Hal-
lom, hogy már több ízben is kerestél.

- Van Isten.

Gyors, izgatott hangon elmondja, mi történt vele.

- Várj. Rögtön taxiba ülök és érted megyek. Oh, te szegény.
Megkönnyebbülten teszi le a kagylót.

Tíz perc múlva Henriette már meg is érkezik. Részletesen
elmesél neki mindent. Csak azt hallgatja el, hogy Georges-
csupán pár napja ismeri. Henriette odaad neki száz frankot,
azt mondja:

- Majd megadod, ha tudod. Részben az én hibám is, hogy
ilyen bajba keveredtél. - Egy pohár kirschet rendel és egy haj-
tásra kiissza.

- A férfiak mind gazemberek. - És kis szünet után hozzáte-
szi: - Én is szakítottam a barátommal. Na, legalább szabad va-
gyok. .. undok fráterek valamennyien.

Henriette nem veszi tragikusan a dolgot, pedig amint mondja,
tele van adóssággal, és egyelőre még nem tudja, mihez fogjon.
Elegáns sportkosztüm van rajta, az ujjain briliánsgyűrűk.

- Mennyi adósságod van?

- Talán kétezer frank. Nem sok, de mégis kellemetlen. Leg-
feljebb zálogba teszem az ékszereimet.

Christine most visszatér újra az ügyvéd úrra. Teljesen érthe-
tetlen, hogy miért hagyta itt. Talán valami baja történt?

- A helyedben nem törődnék vele. Legalábbis nem mutat-
nám, hogy érdekel. Majd ha magától jelentkezik, megmondha-
tod neki a véleményedet.

Christine-nek az egész nem tetszik.

- Szeretném, ha tisztában lenne vele, milyen megalázó két
órán keresztül valakire várni.

- Fontos ez? Nem is szabad megtudnia, hogy ennyi ideig
vártál rá.

Fizetnek és elindulnak haza.

Henriette meghívja magához Christine-t, hogy együtt tölt-
sék az estét. A meghívást el is fogadja, de tudni akarja, mi tör-
tént Georges-zsal. Azt hazudja, hogy egy fontos levelet vár, és
megnézi a postáját. Egy pillanat az egész, aztán vele megy.

Jobb híján ő is elkíséri. Taxiba ülnek, mert Henriette nem
szeret gyalogolni, még akkor sem, ha kétezer frank adóssága
van, és nem tudja, mihez kezdjen.

Amikor a ház elé érkeznek, Christine hirtelen megragadja a
barátnője karját.

- Igen, ő" az... Éppen most fordult be a kapun, de nincsen
egyedül, egy férfi van vele.

- Kiről beszélsz?

- Georges-ról. Megtennél nekem egy szívességet?

- Na!

- Itt lakik az első emeleten. Menj fel hozzá, és kérd meg,
hogy jöjjön le egy pillanatra. Nem akarom, hogy meglássanak,
amikor bemegyek hozzá, téged meg senki se ismer.

- Butaságnak tartom, de ha annyira akarod, megtehetem.
Várj meg itt a taxiban.

X.

Georges Beauverger pontosan ugyanazt a kifogást mondta
Andrénak, mint Christine Henriette-nek.

- Haza kell mennem, mert egy fontos levelet várok.
André pedig elkísérte, miután útközben sikerült rávenni a

barátját arra, hogy Christine-nel szakítson.

Georges megígérte, sőt becsületszavát is adta, de maga se
hitt benne.

Tudta, hogy az történik vele, amit Christine akar, úgyse fog
ellenkezni.

Sőt titokban azt remélte, hogy valahogy összetalálkozik vele.
Őszintén szólva, mint a megrögzött szerelmesek, akiken segí-
teni sehogy se lehet, már azon spekulált, hogyan fogja kijátsza-
ni Andrét. Azok a kételyek, amelyek lelke mélyén szunnyad-
tak, Christine puszta megjelenésére szerte fognak foszlani,
mintha sohasem léteztek volna.

Azok közé a szerelmesek közé tartozott, akik sietnek a sze-
relmüket ért támadást az illető hölggyel is közölni, hogy tilta-
kozó szavában új erőt merítsenek - vak hitet, amely minden
boldog szerelem alapja. A szerelmes vakon hinni akar, és ebben
meggátolni őt jóformán nem is lehet.

André megsejthetett valamit, mert egy pillanatra sem hagy-
ta egyedül.

- Na, hol a postád? - kérdezte, ahogy belépett vele a lakásba.

Georges megnézte a levélszekrényt, üres volt. Egy-két irat-
csomót odébb tett az íróasztalán, sőt nagyobb hitelkeltés vé-
gett átment a másik helyiségbe, és aztán újra visszament
hozzá.

Nem jött semmi.

- Hát akkor gyerünk.

- Ne haragudj, egy kicsit fáradt vagyok.

- Na, nem olyan sürgős, hogy ne beszélgethetnénk egy keveset.
Kényelmesen elhelyezkedett, egymásra vetett lábakkal, pu-
hakalapját maga elé csapta az asztalra.

- Te is azok közé tartozol - kezdte el, mit sem törődve
Georges savanyú ábrázatával -, akik eszembe juttatnak egy
szellemes novellát. Már nem is tudom, kitől olvastam. Egy el-
vakult szerelmesről szól, aki egy megglehetősen viharos életű
hölgyet akar feleségül venni. A jó barátok összeültek tanakod-
ni, hogy ki legyen közülük az, aki a szerencsétlent felvilágosít-
ja. Közülük mindegyik bírta már a hölgy kegyeit. Az, akire a
választás esett, elment a szerelmeshez, és bevallotta neki, hogy
a baráti kapocs készteti egy őszinte vallomásra.

- Ne vedd el, kérlek, ezt a nőt, mert nem érdemli meg.

- Azt bízd csak rám.

- De értsd meg, a nőnek zajos múltja volt.

- Pletykára nem adok.

- Ez nem pletyka. Többek között az enyém is volt.

A barát meghökkenve rámeredt egy pillanatra, aztán elmo-
solyodott.

- Azt hiszed, be tudsz ugratni. Korábban kelj fel, öregem.

- Be fogom neked bizonyítani, ha feljössz a klubba este.

Fel is ment, ahol még két jó barátot. felhajtottak, akik ugyan-
csak megerősítették a mondottakat.

- Nézz körül itt a klubban - mondt ták neki. - Hány embert
látsz itt?

- Vannak vagy ötvenen.

- Hát ezek között tudomásunk szerint csak kettőnek nem
volt köze a menyasszonyodhoz, de lehet, hogy ezek csupán
diszkrétek.

- Ti most összebeszéltetek - és röhögött rajtuk.

- A jó barátok tanácstalanul álltak szemben ekkora elvakult-
sággal.

- Nincs semmi baj - jelentette ki az egyik jó barát. - Még se-
gíthetünk rajta, bár egy kicsit erős bizonyíték lesz. A hölgyről
olyan fotográfiákat is tudok szerezni, amiket ha meglát, többé
nem fog kételkedni.

Meg is szerezték az obszcén képeket, és megmutatták a hi-
székeny vőlegénynek.

Egy pillanatig dermedten nézte.

- Na, megismered, hogy 6 azt
Nézte, nézte, aztán felderült a képe.

- Csapjátok be az öregapátokat.

- Hogyant Talán nem ő azt I

- Trükkfelvétel - jelentette ki derülten, és el is vette a nőt.

- Ebből a történetből az a tanulság - fejezte be André, -
hogy a szerelmest meggyőzni nem lehet. Én se akarlak meg-
győzni, de meggyógyítani. Ezért a háládra se reflektálok.

Georges szótlanul hallgatta. 

- Nő ellen nő az orvosság - beszélt tovább André. - Igyekezz!
valahol másutt gyógyulást keresni. De miután ebben nagyon 
ügyetlen vagy, itt is segítek rajtad. Majd én módot találok arra,
hogy visszajöjjön a józan eszed. Ma este te is velem jössz.

- Hová?

- Nincs ellenvetés. Egy hétre velem jössz, a hegyek közé
Egy kis sportolás üdítőleg fog hatni, és magadhoz térít. Ne
ellenkezz, mert erőszakkal viszlek el.

Georges Beauverger nem az az ember volt, aki ellenkezni
szokott. Ezt tudta is a barátja, és tovább beszélt.

- Ha ez az elhatározásod hosszabb tartamú ismeretség kö-
vetkezménye lett volna, még lehetne vitatkozni felette. De
fejest akarsz ugrani a házasságba anélkül, hogy gondolkoznál.

Elővette a cigarettatárcáját, gondosan kiválasztott egy ciga-
rettát, és szopókás végét a tárca fedeléhez ütögette.

- Másutt keresd a boldogságodat. Szelíd kis teremtés való
neked, akit a szerető szülők karjaiból viszel az oltár elé, nem
pedig olyan, aki egyedül csatázott az életben. Lehet a legbecsü-
letesebb az ilyen leány, de lelke már elvesztette a hímporát;
nincs benne semmi illúzió és szentimentalizmus...

És közös ismerősöket említett meg, akikre gondol, hogy
Georges fantáziáját megmozgassa.

- Ott van a kis Castellain lány; nagyon csinos és okos. Ne-
ked is tetszik. Legutóbb az auteuil-i versenyeken találkoztam
az anyjával és vele. Érdeklődtek is utánad.

Georges valami olyat mormogott, hogy az illető már meny-
asszony.

- Én a húgára gondoltam, a kis Fauvette-re. Éppen neked va-
ló, tizenhét éves, remek kis teremtés, és ő se közömbös irántad.

- Gondolod?

Georges Beauverger előtt megjelent egy törékeny kislány ba-
baarccal, gesztenyebarna fürtökkel. Legutóbb az Operában lát-
ta; rózsaszín estélyi ruhában, könyökig érő kesztyűvel. Való-
ban édes látvány volt, de gyámoltalan, félénk természetű em-
berek szokása szerint a szelíd és jól nevelt lányok társaságában
a legkevésbé érezte jól magát. Az ő tartózkodó viselkedésük
még jobban kihangsúlyozta azokat a szüneteket, amelyeket
neki kellett volna áthidalnia.

Az olyan szelíd kis teremtés, mint amilyen Fauvette Castel-
lain is volt, annyira elérhetetlennek tűnt fel előtte, hogy nem is
tudott sokáig időzni e gondolat mellett.

Ezzel szemben ott volt Christine, akit már sokkal közelebb
tudott magához, akit már a karjai között is tartott, és megcsó-
kolta a száját.

Ez a futó emlékezés is elég volt arra, hogy meggyőződjék ar-
ról a lehetetlennek látszó feladatról, hogy most elfelejtse őt.

- Vidéki lányt nem szabad feleségül venni, már úgy értem,
aki alacsonyabb társadalmi osztályból való, és egy egész világ
választ el benneteket egymástól. Ha jól emlékszem, a te kivá-
lasztottad pedig éppen ezek közül való. De ne is vitatkozzunk
tovább. Velem jössz ma este. A tíz óra ötvenes expresszel indu-
lunk. Hol a bőröndöd? 

- Christine-nek semmit se mondjak?

 - Semmit. Majd ha visszajöttünk, elintézzük ezt is. Talán
megoldódik anélkül is, hogy beleavatkozzam. Az a tény, hogy
egy hétig nyomtalanul eltűntél az életéből, amúgy is gondolko-
zásra fogja késztetni. Talán magától rájön, hogy bizonyos dol-
gokat megtudtál róla. Különben is, ha egy csipetnyi önérzeted
még van... - de nem fejezte be az elkezdett mondatot.

Míg Georges a ruhaszekrényéből a rekamiéra rakosgatta a fe-
hérneműit, hogy előkészüljön az utazásra, egyre az járt az
eszében, mért hazudta neki Christine, hogy a Theatre du
Monde tagja, amikor ez nem igaz.

- Hogy a gyógykezelésedben egészen bizonyos legyek, úti-
társat is szerzek neked.

Csodálkozva fordult feléje.

- Ismerek egy nagyon víg kedélyű fiatal lányt, aki majd egy
kis életkedvet önt beléd. Nem mutattam még be neked Ger-
maine-t?

- Nem.

- Na, hát akkor majd bemutatom. Együtt fogtok utazni.
Germaine beéri azzal, hogy kellemesen tölthet egy-két hetet a
társaságodban, és ennek fejében felbecsülhetetlen szolgálatot
tesz.

- Azt mondtad, egy hétre utazunk csak el! - És kifogásul
akarta felhozni elfoglaltságát, de aztán ráeszmélt, hogy André
éppúgy tudja, mint ő, hogy az ügyvédi mivolta egyelőre nem
sok vizet zavar.

- Pár nappal több vagy kevesebb nem számít. Bizonyos va-
gyok benne, hogy egy hét elteltével te magad leszel az, aki
majd nem akar hazajönni. Várj, fel is hívom Germaine-t.

Odament a telefonkészülékhez, és feltárcsázott egy számot,
de senki se jelentkezett.

- Úgy látszik, nincs otthon. Na, majd később újra felhívjuk.
Kint megszólalt az előszobacsengő.

Georges éppen a fehérneműit rakosgatta a bőröndbe, és meg-
állt a keze a levegőben.

- Ki lehet ez?

- Nem tudom. - Rögtön Christine-re gondolt, és megindult
az ajtó felé, de André megelőzte, mert gyanút fogott.

- Majd megnézem én, te csak maradj itt - és kiment ajtót
nyitni.

A kitárt ajtó küszöbén egy elegáns, nyúlánk fiatal lány állt:
Henriette Granger, cseppet sem elfogódva.

- Itt lakik Georges Beauverger úr?

- Tessék befáradni.

A fiatal lány előkelően felhúzta szemöldökét, és mielőtt vé-
gigjártatta Andrén fürkésző tekintetét, besuhant az előszobába.
André a szoba felé mutatott, de Henriette megelőzte.

- Felesleges, hogy beljebb menjünk. Tudom, hogy nincsen
egyedül. Láttuk, amikor egy barátjával megérkezett. Az én
mondanivalóm úgyis rövid: Christine beszélni akar magával.
Jöjjön le, lent várja.

André egy pillanat alatt belátta annak előnyeit, hogy a fiatal
hölgy összetéveszti őt Georges-zsal. Remek. Legalább egyket-
tőre elintézem, amit ez a szerencsétlen feltétlen elrontana
egyedül.

Meg is hagyta Henriette-et tévedésében.

- Mit akar tőlem Christine kisasszony?

- Azt ő tudja. Mindenesetre jó figura lehet maga is. Rendez-
vous-t beszél meg vele, és közben másmerre jár.

- Bocsánatot kérek - szólt közbe, mert a belső szobaajtó csa-
pódását hallotta. - Egy pillanatra beszólok a barátomhoz, és
utána mindent elintézünk.

Beengedte az irodahelyiségbe Henriette-et, míg maga át-
ment a másik szobába, Georges-hoz, és azt mondta neki:

- Velem akar beszélni valaki, még jó, hogy meghagytam,
hogy nálad megtalálnak. Csak csomagolj addig, míg én elinté-
zem.

Georges lelkében valami sötét gyanú élt afelől, hogy a barát-
ja be akarja őt csapni, de ahogy az ajtó nyitódásakor egy pillan-
tást vetett a szomszéd szobában várakozó és előtte teljesen is-
meretlen Henriette-re, megnyugodott és tovább csomagolt.

- Nos, kisasszony - folytatta André, miután újra kettesbe!
voltak -, én röviden elmondhatom, hogy mi történt. Én igen
szerettem Christine-t, és már azon voltam, hogy feleségül ve-
gyem, amikor egy jó barátom bizonyos kellemetlen körülmé-
nyekre hívta fel a figyelmemet.

- Ki az a barátja?

- André Regnard - mondta be a saját nevét. - Ne kívánja
hogy ezt részletezzem, elégedjék meg annyival, hogy Christine
kisasszonynak olyan múltja van, amiért őt nem lehet feleségül
venni. Ezért nem voltam a megbeszélt találkán. Minek ilyen
kínos dolgokat részletezni. Jobbnak láttam, ha egyszerűen így
intézem el.

- Biztosan rágalom az egész. Christine igen rendes lány.
André jónak látta, ha nem bocsátkozik részletekbe, esetleg
ezzel az általános váddal még többet ér el.

- Ezt a maga barátja állította?

- Igen.

- Ki a maga barátja?

- Mondtam már, André Regnard.

- De micsoda az illető?

- Istenem! Fontos ez?- Nagyon rendes ember.

- És mi jogon avatkozik bele a barátja a maga életébe?

- És maga, kisasszony, mi címen foglalkozik a barátnője
ügyei vel?

Henriette meglepetten nézett a fiatalemberre, aki fölényesen
mosolygott rá. Hamarjában nem tudott mit válaszolni neki.

- Nézze, kedves kisasszony, minek vesszünk mi össze, ami-
kor lehetünk jó barátok is? Különösen akkor, amikor szüksé-
gem volna az ön barátságára. A harag különben sem illik ilyen
csodálatosan szép szemekhez. Megenged nekem egy igen külö-
nös kérdést"?

- Tessék! Bár ez nem tartozik ide.

- Nem tartozik ide. De őszintén feleljen rá.

- Nem szokásom ok nélkül hazudni.

- Szabad ön?

- Hogy érti ezt?

- Hogy nem asszony, azt látom, de úgy értem, érdekelve van
valakinél?

- Ez a különös kérdés?

- Az.

- Nem vagyok érdekelve senkinél. Szabad vagyok.
Andrénak egy pillanat alatt merész ötlete támadt. Itt van
Christine barátnője, ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani.
Egy jó barátnő sokat segíthet. Meg kell őt nyerni további tervé-
nek.

- Olyan értelemben is szabad, hogy senkinek semmi bele-
szólása nem volna ahhoz, ha mondjuk két hetet a svájci he-
gyek között töltene?

- Hogy érti ezt?

Henriette tekintete semmit nem árult el, hiába vizsgálta
André, hogy az esetleges felháborodásra ügyesen visszakozzék.

- Na, ne gondoljon semmi rosszra. Én önt betegápolónőnek
szerződtetném.

- Kinek néz maga engem?

- Na, ne gondoljon valami kellemetlen, szekáns betegre.

- Én nem vagyok betegápolónő.

- Itt egy szívbetegről van szó.

Henriette türelmetlenül felállt, hogy véget vessen a további
diskurzusnak, amelynek eredeti célját igen kétségessé tette
André fölényesen mosolygó, magabiztos arca.

- Egy pillanat, kisasszony! Egy lelki betegről van szó. Ehhez
nem kell semmi szaktudás. Hogy jobban megértsen, egy bol-
dogtalan szerelmest kellene gyógykezelésbe vennie. Ne szóljon
közbe. Itt semmi erkölcstelenségről nincs szó. Teljesen veszély-
telen a dolog. Az illető úr - amint sejtheti, egy fiatalemberről
van szó - nem sokat fogja molesztálni, mert mást szeret. Ezért
kell megvigasztalnia őt és kigyógyítani egy szerencsétlen szere-
lemből. Ne legyünk szentimentálisak, ez egy világosan átte-
kinthető üzleti prepozíció. Ön egy vagy két hetet Svájcban tölt
vele. Ez alatt az idő alatt igyekszik elvonni őt komor gondola-
taitól; felhívja figyelmét a táj szépségeire, el-elbeszélgetnek. 
este a kaszinóban táncolnak, napközben sportolnak, ha ugyan
érdekli az ilyesmi. Semmiféle kiadása nem lesz. Az utazás befe-
jezésével kap... illetve megmondja, micsoda honoráriumra ref-
lektál.

Henriette kinyitotta a retiküljét, és egy vékony arany púder-
szelencét vett elő belőle. Szép kényelmesen bepúderozta az ar-
cát és megnyalta a szája szélét:

- Hol az a fiatalember?

- Pardon, egyetlen feltételem van.

- Halljuk.

- Még ma este elutaznak.

- Nincs semmi akadálya. Éppen most jöttem vissza Párizs-
ba, a bőröndjeimet még ki sem csomagoltam.

- Remek. Akkor kegyeskedjék megadni a címét hogy egy
óra múlva elmenjek magáért a barátommal, akit közben még
értesítenem kell.

Henriette megadta a címét, és felállt, hogy elmenjen, és csak
ekkor jutott eszébe újra Christine.

- Várjon csak! És mit mondjak a barátnőmnek?

- Milyen barátnőjének?

- Christine-nek.

- Óh, persze, persze. Mondja csak meg azt, amit tőlem hal-
lott.

- Szó szerint?

- Miért ne?- Felesleges hazudni.

Henriette egy pillanatig elgondolkozva állott előtte, mint
akit valami még érdekelne, de aztán meggondolta, és kezét
nyújtva Andrénak, kisuhant a szobából.

- Még valami fontosat, kisasszony- szólott utána-, majd
elfelejtettem. Én egy fél óra múlva elmegyek innen, legyen szí-
ves, tegye lehetővé, hogy véletlenül össze ne találkozzam
Christine-nel, ami nagyon kényes lenne a számomra. Ha szere-
ti a barátnőjét, megkíméli őt egy kínos jelenettől. Azt hiszem,
megért engem...

- Elhatározása végleges?

- Milyen elhatározásra gondol

- Christine-t illetőleg.

- Megváltoztathatatlan. Éppen ezért kérem, kerüljünk min-
den felesleges drámai jelenetet. Másrészt én is elutazom ma es-
te.

- Legyen nyugodt, nem fog vele találkozni. Feltéve, ha egy
fél óra múlva elmegy innen.

André Regnard boldogan megígérte, és elégedetten dörzsölve
kezeit ment vissza Georges-hoz, aki még mindig csomagolt.

- Átkozottul csinos a kicsike. Magam is szívesen megvigasz-
talódnék vele.

- Kiről beszélsz?

- Az útitársadról. De ne sokat fecsegjünk. Egy fél órán belül
el kell innen mennünk. Gondolod, hogy készen leszel?

- Igen - sóhajtott szomorúan, és lassanként feladta a re-
ményt, hogy Christine-t még az elutazása előtt legalább egy
pillanatra is láthassa.

írni fogok neki - határozta el magát, és ez az ötlet egészen
felvidította. Olyan készséggel csomagolt és kedvesen válaszolt
barátja kérdéseire, mint azoknak az embereknek szokása ez,
akik valami kellemetlenséget forgatnak az eszükben, és kedves-
ségükkel a teljesen ártalmatlan ember benyomását akarják kel-
teni.

XI.

Henriette fürgén szaladt le a lépcsőfokokon, és lázasan beugrott 
Christine-hez a taxiba.

- Gyerünk tovább.

- Na, mi van?

- Gyere, beülünk valahová, ahol nyugodtan elmondhatok
neked mindent.

A place Denfert-Rocheraux-on kiszálltak, és beültek egy kis
kávéház belső helyiségébe.

Útközben csak rövid feleleteket adott Christine-nek, akit a
hosszú várakozás nagyon türelmetlenné tett. Igen, beszélt a fiú-
val, mindent elintézett. Nem történt semmi baja.

- Várj, míg megérkezünk.

Ahogy Christine elborult tekintetét és izgatottságát látta,
nagyon megsajnálta. El is határozta, hogy az ügy őrá vonatko-
zó szerencsés fordulatáról említést sem tesz. Minek is szomo-
rítsa vele.

Christine teát rendelt és szendvicset kért hozzá, mert éhes
volt. Henriette egy konyakot kért és cigarettára gyújtott.

- Akarsz egyet?

- Nem dohányzom.

- Hát kérlek, azért hoztalak ide, hogy mindent nyugodtan
megbeszéljünk, mielőtt valamit is tennél.

- Miért nem jött el a találkára? 

- Egy jó barátja lebeszélte róla...

- Nem értem. 

- Én csak annyit mondhatok, amit nekem mondtak. Felesé-
gül akart venni, de aztán megtudta a múltadat.

 Christine meglepetten nézett rá.

- Megtudta a múltamat?

- Ezt mondta. De nem is fontos végeredményben.

- Micsoda múltam van nekem?

- Ezt ne tőlem kérdezd. Mindenesetre ízléstelenségnek tar-
tom, hogy szóba hozta. Ha adsz valamit a véleményemre, egy
pillanatig se sajnáld ezt a szemtelen frátert. Az én impresszióm
első pillanattól kezdve az volt, hogy nem szerethet téged.

- Nem igaz.

- Olyan tárgyilagos hangon beszélt rólad, és nyugodtan a
szemembe mondta, hogy nem akar veled többé találkozni.
Nyugodj bele a változhatatlanba. Légy szerelmes másba. Ez az
ember teljesen a barátja hatása alatt áll.

- A múltamról beszélj. Milyen múltam volt nekem, amiért
nem lehet engem feleségül vennie

- Mondtam, hogy ezt nem mondta. Ezt a barátjától tudja.

- Ki az a barátja?

- Várj, meg is kérdeztem a nevét. André Regnard.

- Ki az?

- Mit tudom én. Ezt inkább neked kellene tudnod. Gondol-
tam is, hogy talán olyasvalaki, akivel valami vonatkozásban
voltál, és most bosszúból bemárt téged.

- Soha senkivel nem volt semmiféle ügyem, és az André Reg-
nard nevet is most hallom életemben először. Erre esküszöm.

Ha két nő férfiakkal kapcsolatban egymásnak esküdözik, azt
egyik se veszi komolyan. Henriette se hitte. Christine tudja,
hogy mit csinált. Nem mintha megütközött volna azon, hogy
szó esett róla, hiszen Henriette-nek igazán nem voltak aggo-
dalmai ilyesféle vonatkozásban, ha mégis a védelmére kelt, a
női összetartozottság és együttérzés vezette.

- Én is arra gondoltam mindjárt, hogy ez csak kifogás lehet.
Csak azért mondta, hogy mondjon valamit. Mindnyájan ilyen
hitványak.

De hiába próbálta megnyugtatni, hogy jobb, ha nem törődik
többé vele és igyekszik elfelejteni - férfi ellen férfi az orvosság
-, csak nem tudta lecsillapítani Christine egyre fokozódó ingerültségét.

- Ki az az André Regnard, aki olyan aljasságokat mert állíta
ni rólam, hogy így megszégyenítsenek?

- Gondolkozz csak felette, talán mégis eszedbe jut valami
Már úgy értem, vannak rosszakaróid, akikre gyanakodhatsz?

Christine kitartott amellett, hogy ilyen nincs, és őneki soha
nem volt semmiféle múltja.

- Nézd, Christine, én a legjobb barátnőd vagyok, és a legna-
gyobb vágyam volna, ha segíteni tudnék rajtad. A férfiakat és
aljasságaikat nálam jobban talán senki sem ismeri. Nekem iga-
zán elmondhatod, mintha sose hallottam volna. De ha véde-
kezni kell valami ellen, tudni kell, hogy mi az a valami. Na,
nem igaz?

Christine is megérezte, az őszinte segíteni akarást, mint
ahogy Henriette most nem is akart mást, mint segíteni ezen a
szerencsétlenen.

- De nincs mit! - mondta olyan kétségbeesetten, mintha az
volna a jobb, ha mégis volna.

- Gondolkozz, Christine. Gondolkozz!

És Christine gondolkozott. Két kezébe temetve arcát rákönyö-
költ a kis márványasztalra, és kereste a múltját, ami nem volt.

- Valaminek mégiscsak kellett lennie. Valami kiindulópont-
nak, amire az a disznó a vádjait építi.

André Regnard, André Regnard - ismételte maga elé mered-
ve Christine, és könnyfátyolos lett a szeme.

Minden szép álma egyszerre összeomlott. Ebben a pillanat-
ban azt is érezte, hogy Georges nem volt neki teljesen közöm-
bös, mint még tegnap is hitte volna. Szelíd, jó modorú fiatal-
ember, még a fekete keretes pápaszeme is kedvessé tette az ar-
cát. Milyen jó férj lett volna belőle, akinek örömmel szül az
ember gyerekeket. És semmi gondja aztán, csak az, hogy sze-
rethessen és őt is szeressék.

- Mi olyan volt az életedben, ami kellemetlen lehet rád néz-
ve, ha megtudják? - próbált segíteni neki Henriette, aki lelkiis-
meretesen ügyelt arra is, hogy elteljék a megbeszélt fél óra,
amit a falon szemben lévő órán ellenőrizhetett. Christine min-
den emlékét a gyermekkortól a mai napig elébe tárta, de ő sem
talált benne semmit.

- Akkor hazugság az egész. Én ezen se csodálkozom - jelen-
tette ki.

Már eltelt háromnegyed óra. Hogy lelkiismeretét teljesen
megnyugtassa Christine miatt, felajánlotta, hogy még száz
frankot kölcsönöz neki, de az nem fogadta el.

- Hát én most elbúcsúzom tőled, valószínűleg holnap reggel
újra elutazom, illetve kirándulok valahová.

Christine gépiesen kezet nyújtott neki, és feléje tartott arcá-
ra kis hideg csókot lehelt, Henriette szinte fázósan megborzon-
gott tőle.

Ő még itt marad.

Sietve elbúcsúzott és taxiba ült megint. Egy-két fontosabb
telefont el kell intéznie. Szegény Christine. Nem tett ellene
semmi rosszat, de úgy találta, okosabb volt, hogy a maga ügyét
elhallgatta előtte.

Henriette természeténél fogva szerette a változatossá-
got. Az egy pillanatig sem izgatta fantáziáját, hogy ki lesz az a
fiatalember, akinek reménytelen szerelmét gyógyítva, vigaszta-
ló útitársul ajánLkozott.

Henriette azok közé a fiatal lányok közé tartozott, akiket
túlságos tapasztalataik és szépségük már eleve biztosít az ellen,
hogy szívük lángra lobbanjon. Szerelmi vonatkozású ügyeit
inkább a józan ész az előrelátó óvatosság irányította, és szívé-
nek soha semmi beleszólása ebbe nem volt.

Amilyen nagyOn sajnálta előbb Christine-t, és azon törte a
fejét, miképpen segíthetne rajta, épp olyan hamar túltette ma-
gát az ügyön.

Már csak a saját dolga érdekelte. Egészséges és
életrevaló önzése nem engedte, hogy hosszabb ideig foglalkoz-
zék olyasmivel, ami kevés vonatkozásban van saját érdekeivel.

Megállította a taxit egy divatkereskedés előtt, és két pár
kesztyűt rendelt magának, gondosan meghagyva, hogy meg-
adott címére pontosan egy fél óra múlva küldjék el, sem előbb
sem utóbb. Ugyancsak rendelt magának selyemharisnyákat is
egy másik üzletben, ugyanezzel a kikötéssel.

Az útitársa és barátja negyedóra múlva már nála lesznek
ezeket a számlákat pedig már velük akarta kifizettetni.

Körültekintő, hideg fejjel gondolkozó lány volt, aki tudta,
hogy még így is sok van a férfiak rovásán, ha el nem szalaszt
egyetlen olyan alkalmat sem, amikor kihasználhatja őket.

Christine ezalatt még mindig ott ül, magába mélyedve a kis
kávéházban, ahol a barátnője hagyta.

Micsoda csapás!

A felhőkből a földre pottyant le egyszerre. Pár órával ezelőtt
még békés családi otthonról, szerető férjről álmodott, és mind-
ez egyszerre szertefoszlott, mint szélfújta füst.

Pár óra telt csak el, és ez épp elég is volt erre.

Henriette azt mondta, hogy Georges sose szerethette őt, és
határozott, tárgyilagos hangon jelentette ki előtte, hogy tudni
se akar róla többé. Mit mondhatott neki az az ember: André
Regnard, a jó barátja?

A megalázottság és kíváncsiság gyötörte, de aztán felülkere-
kedett benne a női büszkeség. Reméli, hogy Henriette nem
mondta meg neki, hogy két óra hosszat várt rá, és ő váltotta ki
kényes helyzetéből.

Ez nagyon kellemetlen volna. Meg is kellene ezt kérdezni
Henriette-től. Rögtön felhívta telefonon, de a vonal foglalt
volt.

Butaság volt, hogy Henriette-et utánaküldte. Ha ezentúl ta-
lálkozik vele, észre se fogja venni, átnéz a feje felett. Csirkefogó.

Próbálta elterelni a figyelmét a reális dolgok felé. Elővette a
noteszét, és számolni kezdett: tizenhat meg huszonkettő az
harmincnyolc...

Legsürgősebb adósságait kifizeti a fűszeresnél, a drogériában,
akkor marad még kereken tizenkét frankja. Még ma este meg-
veszi a l'Intransigeant legutolsó kiadását, és kijelöli azokat az
apróhirdetéseket, ahol állás után jelentkezhet.

Csak házbérgondja ne volna. Már egy hete hátralékban van
vele. Csodálatosképpen három nap óta egyáltalán nem zaklat-
ják érte, holott madame Rousseau, a házfelügyelőnő eddig még
mindennap megsürgette.

Megveszi az esti lapot és hazasiet, hogy mielőbb ágyba ke-
rüljön. Milyen jó lesz aludni és semmiről se tudni. Még egyszer
átnézi a számításait, ellenőrzi, és a végébe, szokása szerint,
szinte gépiesen, alákanyarítja a nevét.

Christine Rouard.

XII.

Amikor felért a hatodik emeletre, és a szűk, sötét lépcsőfeljá-
ratnál ellépett a kis Mária-szobor mellett, amelyet ő maga vett
és állított oda, mintegy őrangyalául, még csak nem is sejtette
hogy a mai nap legnagyobb meglepetése még vár reá.

A sötétben is biztosan megtalálta a zár nyílását a kulccsal és
megfordította benne kétszer, hogy kinyissa, de az ajtó nem en-
gedett, Bezárta és újra kizárta, hogy talán nem fordul benne jól
a kulcs de nem ott volt a hiba. Nekitámasztotta a vállát az aj-
tónak, hogy megtaszítsa, de hiába.

Elővett a retiküljéből egy skatulya gyújtót, amit csak azért
hordott magánál, hogy a Mária-szobor mécsét meggyújtsa, ha
viharos időbe egy-egy szélroham kioltaná, amikor a lépcsőfel-
járat ajtaját kinyitja odalent, és a tetőn keresztül besüvít a szél.

A gyújtószál fellobbanó fényénél mindjárt észrevette, hogy
miért nem engedettazár.

Az ajtón egy lakat van, amit ő sose használt, bár a helye ott
volt, emlékül azon időkre, amikor a szobáját még padlásfélének
használták a lakók, és biztonságul lakatot is szereltek rá.

Egy papirlap is megzörren a lába alatt. Lenyúl érte és felve-
szi. Írás feketéllik rajta, de elolvasni már nem tudja, mert a
gyújtószál megégeti az ujját.

Odamegy a Mária-szobor elé, és a mécses lángja mellé tartva,
egészen közel, Végre elolvashatja:

"Kisasszony, a háztulajdonos megbízásából lezártuk a szobáját, és
a dolgait visszatartjuk addig, míg házbértartozását kiegyenlíti.
Madame Rousseau."

A papírlapot kétségtelen az ajtó kilincsgombja fölé tette ma-
dame Rousseau, ahonnan leeshetett.

Idő kell hozzá, míg felfogja, mi történt vele. Nincs többé la-
kóhelye. Ez a magyarázata, hogy három nap óta békében hagyták.

Most mehet, amerre lát.

Fáradtan, az esőköpenyében, divatos kis kalappal a fején, ott
áll a Mária-szobor előtt Christine Rouard kisasszony, retiküljé-
ben pontosan tizenkét frankkal, mert igen meggondolatlanul
hazajövet betért a fűszerüzletbe és a drogériába, hogy tartozá-
sait lelkiismeretesen kifizesse.

Hóna alatt az esti lap, amelynek apróhirdetéseiből esetleg
már holnapra rámosolygott volna a szerencse, de erre már nem
lesz ideje.

Hol fogja tölteni ezt az éjszakát?- Amilyen gyorsan eszébe
jut, hogy lemegy és megkéri madame Rousseau-t, még ma éj-
szakára nyissa ki a szobáját - el is veti ezt az ötletet.

Kis termetű öregasszony, szürke, átható tekintetű, kegyetlen
szemekkel, hiába is fordulna hozzá, úgyis elutasítaná. A meg-
aláztatásoknak még nincs vége. Lassan, fáradtan megy le a lép-
csőfokokon, és amikor az első emeletre ér, az ügyvéd úr lakása
elé, ahol sárgaréz táblán olvashatja:

Georges Beauverger avocat

Hirtelen elszánja magát. Már úgyis mindegy.

És becsenget.

A csengő hangja élesen és erőteljesen szól, és egyáltalán
nincs összhangban azzal a bátortalan mozdulattal, amely meg-
szólaltatta, és most ijedten, dobogó szívvel áll ott előtte.

De senki se jelentkezik. Ott áll öt percet, tízet, talán többet
is, míg végre belátja, hogy ez reménytelen.

Ekkor jut eszébe Henriette, akihez a mai napon már másod-
szor fordul segítségért.

Sietve szalad a metróállomás felé, hogy otthon érje, mielőtt
elmenne valahová. Igaz, hogy Henriette csak holnap reggel
utazik el, de esténként soha sincs otthon, és csak késő éjjel tér
haza, ezt pedig meg kell előzni.

Ezt már tudja, és épp ezért az utolsó pillanatban mégis mást
határoz. A kért metrójegyet visszatolja és szalad kifelé.

Még hallja mögötte a megjegyzést.

- Ez se tudja, hogy mit akar.

A telefonhívásra a szobalány jelentkezik.

- Henriette kisasszony már elutazott.

- Már? Azt mondta, csak reggel utazik el.

- Kérem, már egy fél órával ezelőtt elment.

Kilép a telefonfülkéből, és úgy érzi, hogy most végképp elve-
szett.

Sorsát senki el nem kerülheti. Lassan, fáradtan, maga se tud-
ja, merre, megindul és megy, megy, míg zűrzavaros gondolatok
kavarognak a fejében.

Mindezt a bajt egy embernek köszönheti. Egyetlenegynek,
aki idejuttatta.

André Regnard, zúg a fülében a név, és elkeseredettségét
most vad harag váltja fel.

André Regnard.

Hirtelen megáll, körülnéz és betér az első bárba, ahol elkéri a
telefonkönyvet.

Lázas sietséggel lapozza fel a kérdéses oldalt, Rabatiére,
Rangon, továbbfordít, Regnard... igen. Ferdinánd Regnard.
Ösztönösen megérzi, hogy ez lehet az.

- Hol itt a telefon, kérem?

- Hátul jobbra, a lavabos mellett.
Feltárcsázza a számot, és csak annyit kérdez.

- Lakik ott valami André Regnard?

- Igen...

Többre már nem is kíváncsi, lecsapja a kagylót, és gyors, ide-
ges kapkodással kiírja a telefonkönyvből a pontos címet.
21. avenue Marroniére.

Rohan a legelső metróállomáshoz.

Christine-t fűti az indulat.

Most odarohan, felelősségre vonja, és úgy vágja pofon,
ahogy eddig még soha senkit, pedig egypár pofont már kioszto-
gatott az életében.

Ez az egy le fogja csillapítani.

Az idegesség levezetésére mások esetleg tükröt vagy vázát
csapnak a földhöz, utána mindjárt jobban érzik magukat.
Nincs az.az idegcsillapító, ami jobban használna.

De nem is egy pofont ad neki; egyet jobbról, egyet balról, az-
tán öngyilkos lesz.

Ott van a Szajna...

Ragyogó pompájában, mint fekete bársonnyal bélelt tokjá-
ban szikrázó ékszer, tündöklött az őszi estben a csillagos ég
alatt a Champs-Elysées mozgalmas élete.

Fényárban úsztak a pompás és hatalmas kirakatok. Zajta-
lan, elnyúlt testű autók végeláthatatlan sora suhant el mel-
lette, fekete lakkjukon visszaverődött az ívlámpák fénye.
Elegáns, gondtalan hölgyek és urak üldögéltek a kávéhá-
zak teraszain. Párizs sajátságos, benzingőzös levegőjébe fa-
nyar illatukat vegyítette az úttest szélén álldogáló fák her-
vadtlevél-szaga. Elsuhanó parfümillatok megcsiklandozták
az orrát.

És Christine Rouard kisasszony lelkében a külső fény és
pompa ellentétéül sötétség volt és viharfelhők gomolyogtak.
Szaporán szedte a lábát, hogy felpofozzon valakit, és aztán a
halálba szaladjon.

Micsoda program egy ilyen szép őszi este!

Tévedésből rossz helyen szállt le, és most gyalogolhat. Még
ez is.

Befordult az avenue Marroniére-re, és egykettőre megtalálta
a kérdéses házat.

Annyira csak a saját gondolatai foglalták le, hogy majdnem
elütötte egy autó. A tányérsapkás sofőr ki is szólt hozzá 
valamit a volán mellől, de meg se hallotta.

Díszes vasrácsos kerítés mögül egy kertre látott, azon túl
magányos, előkelő ház lépcsős bejáratára. Az első emelet két
ablakának függönye mögül tompa fény szűrődött kifelé.

Megrántotta a csengőt és várt.

Pár perc múltán a kavicsos úton megzörrentek valakinek a
léptei.

Egy öreg férfi totyogott a kertajtóhoz.

- Tessék!

- André Regnard urat keresem.

- Nincs itthon.

- Hol van?

- Éppen most vitte ki a sofőr a pályaudvarra. 

- Milyen pályaudvarra?

- A Gare de Lyonra. 

- Miért? Elutazik?

- El.

- De én roppant fontos ügyben akartam beszélni vele.

- Tessék talán utánamenni a pályaudvarra. Jungholzba
utazik.

- Jungholz? Jó - sarkon fordult és otthagyta.

Ez az ember ilyen olcsón nem fog megszabadulni tőle. Még
tizenkét frankja van, ez éppen elég, hogy utánarohanjon egy
taxival. Pénzre már úgysem lesz szüksége.

Jungholzba utazik, ez éppen elég, hogy megtalálja. Persze
másokat tönkretesz, aztán Svájcba utazik a csirkefogó.

Elcsípett egy taxit.

Jungholz?! Na megállj!...

- Gare de Lyon.

Ezalatt André Regnard-nak fogalma se volt arról, hogy egy
elszánt nő az utolsó vagyonával taxival üldözőbevette.

Megelégedetten hátradőlt autója ülésén, miután Georges ba-
rátja ügyét a saját belátása szerint a lehető legjobban elinté-
zettnek vélte.

A mások érdekében önzetlenül cselekvők ritka megelégedett
pillanatait élvezte. Szentül meg volt győződve arról, hogy jót
tett egy embertársával, akinek boldogságát a saját akarata elle-
nére is meg tudta védeni.

Nehéz dolog az ilyesmi, de Georges Beauverger nem panasz-
kodhat, hogy nincs mellette minden áldozatra kész önzetlen
barát.

Meg is érdemelte a fáradságot, mert Georges is mindig igen
kedves barátja volt, akinek szolgálatkészségére bármikor szá-
míthatott. Nem volt olyan baráti szívesség, amelyet Georges
visszautasított volna. Gyerekkoruk óta együtt nevelkedtek; el-
lentétes természetük nem zavarta meg soha egymás iránt ér-
zett ragaszkodásukat, sőt talán éppen hogy ezért is szerették
annyira egymást.

Georges is érezte, hogy André a javát akarja, sőt lelke mélyén
igazat is adott neki, de nem szerette a problémákat, és irtózott
minden olyasféle dologtól, amellyel másoknak kellemetlensé-
get okozhat.

Bár fájt a szíve Christine után, megadással követte barátját
Henriette-hez, aki olyan elfogódottság nélkül társalgott a két
fiatalemberrel, mintha régi jó ismerősök lettek volna már.

- Muszáj nekünk Svájcba menni? - kérdezte a fiatal lány And-
rétól, miközben lopva a barátját nézegette, mintha azt latolgatta
volna magában, vajon kellemes szórakozások telnek-e ki tőle.

- Miért? Nem találja megfelelőnek?

- Nem mondhatnám. De sokkal megfelelőbbnek tartanám a
Cőte d'Azurt. Szerelmi bánatnak jobban használ a meleg, mint
a hideg. A tenger... a napfény...

- Ebben az esetben én nem tarthatok magukkal.

- Muszáj nekünk együtt lennünk?

- Éppenséggel hogy nem. Csak arra vigyázzon, hogy a bará-
tunk meg ne szökjék.

Georges kedvetlenül morgott valamit; bosszantotta, hogy
André így bánik vele egy hölgy előtt, akit egyikőjük sem ismer
különösképpen.

- Szóval a Cöte d'Azurre mentek - jelentette ki André
Georges felé fordulva.

- Igen - felelte szolgálatkészen az ügyvéd úr, és olyan tekin-
tettel nézett a fiatal lányra, mintha most ébredne csak tudatá-
ra, hogy vele utazik el.

Minden nő valami megfejthetetlen vonzalmat érez a szerel-
mi bánatokban szenvedők iránt, különösen, ha az illető férfi.
Henriette is szánakozó gyengédséggel szemlélte útitársát. Ma-
napság egyre ritkább látvány az ilyesmi, holott korántsem
mondhatnánk, hogy több volna a boldogság mostanában.

El is határozta, hogy mihelyt kettesben lesznek, apróra elme-
sélteti vele szerelmi bánatát.

Azt kissé különösnek tartotta, hogy mind a két fiatalembert
Georges-nak hívják.

André még útközben a barátja lelkére kötötte, hogy Henriette
előtt el ne árulja a nevét. Erre bizonyos okok kényszerítik,
majd később elmeséli, egyelőre elégedjék meg annyival, hogy őt
is Georges-nak hívják.

Georges már megszokta André egészen különös ügyeit. Ha-
sonló is történt már vele, amikor megkérte arra, hogy szólítsa
Alfréd de Musset-nek egy hölgy társaságában, aki vele volt, és
magyarázatul később csak annyit mondott, hogy ezáltal a női
hülyeség nívóját akarta vizsgálat tárgyává tenni.

André, amikor elhitette Henriette-tel, hogy ő Georges Beau-
verger, korántsem gondolt arra, hogy ez esetleg komplikált is
lehet. Ideje már nem volt arra, hogy kitapogatózza, vajon Hen-
riette Christine-hez való barátságát megvásárolhatja-e egy
ilyen utazással. Egyelőre azt tartotta fontosnak, hogy Chris-
tine-t távol tartsa a barátjától, és így is időt nyerjen.

- Ide figyelj! - húzta félre Georges-ot egy alkalmas pillanat-
ban -, lehetőleg addig ne áruld el a hölgynek se a te nevedet, se
az enyémet, míg meg nem érkeztetek... Hová is mentek vég-
eredményben?

- Nem tudom. Mért ne áruljam el a nevünket? Én ezt a nőt
soha életemben nem láttam.

- Túl komplikált lenne elmagyarázni. Amint megérkeztek,
hívjatok fel telefonon.

- Te hol szállsz meg?

- Jungholz. Hotel Européen. Ez egész biztos. Fenntartottak
számomra egy szobát. Szóval oda várom holnapután a telefon-
értesítésedet.

Csak akkor könnyebbült meg, amikor kettőjüket vonatra ül-
tette, és jómaga visszahajtott a csomagjaiért.

A sors különös játéka folytán az ő autója volt az, amely pár pil-
lanattal előbb majdnem elütötte Christine-t az állomásra menet.

Éppen idejére ért ki. Kikeresett magának egy üres fülkét, és
az imént vásárolt folyóiratokat és napilapokat maga mellé té-
ve, kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.

Még öt perc volt az indulásig.

Christine ezalatt szerencsésen megérkezett a pályaudvarra.
A taxi nem tett ki tíz franknál többet. Sietségében elfelejtett
borravalót adni, mire a sofőr utánakiáltott, erre ijedtében
majdnem odaadta minden pénzét.

A füstös, kőszénszagú pályaudvar fedett csarnokában egymás
mellett három fekete vagonsort is látott. A langyos levegőt zson-
gó zaj, a mozdony szuszogása és távoli csilingelések töltötték be.

Végre megtalálta a Svájc felé induló vonatot. Gyors léptekkel
végigjárta a vagonsort, fürkésző tekintettel vizsgálva az abla-
kokon kihajtókat, mintha a sok ismeretlen arc közül felismer-
hetné azt, akit keres.

Istenem, de buta vagyok, hiszen csak a nevét tudom.

- Halló, porteur - kiáltott egy hordár után.

- Tessék.

- André Regnard urat keresem.

- Az ki?

- Jungholzba utazik.

- Na és, én talán ismerem?

- Kiáltsa a nevét, hogy jelentkezzék, itt lesz ebben a vonat-
ban. - A teljes megértés kedvéért gyorsan előkapta a retiküljét,
majd aprópénzét, ami még megmaradt, kimarkolta belőle és a
hordár kezébe nyomta.

- Nem lesz itt semmi hiba.

A testes, zömök, bikanyakú emberke szuszogva felkapaszko-
dott a legelső vagonra, és a folyosón állók között végigoldalog-
va a fülkébe bedugta vörös képét, elkiáltva magát:

- Monsieur André Regnard.

Christine ezalatt egy irányban haladt vele odalent, és figye-
lemmel kísérte, lesz-e valami eredménye a dolognak.
André éppen kilépett a folyosóra, amikor a hordár odaért.

- Monsieur André Regnard.

- Én vagyok. Mi van?

- Egy hölgy keresi az urat odalent.

André az ablakhoz lépett és megpillantotta Christine-t, aki
szintén rögtön észrevette, hogy megvan, akit keres.

- Maga André Regnard? - kiáltott fel.

- Én vagyok. C'esí tnoi.

- Dugja ki jobban a fejét.

- Minek?

- tsAinekt Pourquoi faired

- Majd meglátja.

A fiatalember kedélyesen fogta fel a dolgot. Ugyan mit akar
tőle? Mintha izgatott lenne egy kicsit.

Christine belátta, hogy még akkor sem éri el, ha lábujjhegyre
áll. Az ilyesmit nem szabad elhamarkodni.

- Várjon, majd felmegyek.

- Kérem.

Cigarettára gyújtott, és kíváncsian várta az eseményeket.

Már meg is jelent a szűk folyosón izgatott alakja, ahogy felé-
je robogott. Amikor André elé toppant, a bal könyökét neki-
vágta a fülke ajtajának, és a retikülje kiesett a kezéből. A fiatal-
ember villámgyorsan lehajolt és felkapta előle.

- Tessék.

Ez a váratlan esemény mintha megbénította volna, csak ha-
ragos tekintetet vetett rá és kapkodva vette a lélegzetet.

- Nekem múltam van?

- Tessék?

- Maga azt merte állítani rólam, hogy én erkölcstelen életű
vagyok?


Én? De hiszen én nem is ismerem magát.
A tiltakozó hangra lángra kapott megint lelkében a lappangó
harag, és közelebb lépve hozzá, felemelte a hangját.
- De azt mondta.

- Én? Kinek?

- A barátjának, Georges Beauverger-nek.
Hirtelen világosság gyúlt az agyában.
- Christine kisasszony?

- Igen, én vagyok az. És mi jogon meri feldúlni az én boldog-
ságomat?

A fiatalember háta mögött megállt egy szürke sportSapkás,
őszes hajú úr, és felfigyelt rájuk.

André gyors mozdulattal betessékelte Christine-t a fülkébe,
hogy elejét vegye egy kitörő botránynak, amelynek előjeleit fel-
fedezni vélte a fiatal lány haragtól szikrázó tekintetében. Jobb-
nak látta, ha egyelőre mindent letagad, hogy lecsillapodjék.

- Én nem állítottam magáról semmi rosszat, hiszen nem is
ismerem.

- Még le is tagadja.

- Igen. Letagadom.
Meglepetten nézett rá.

- Mit hazudik? Azt mondta rólam, hogy engem nem lehet
feleségül venni.

- Én csak lebeszéltem a barátom, hogy férjhez menjen, illet-
ve hogy megnősüljön.

- De rólam beszélte le.

- Másról is lebeszéltem volna.

- Maga megrágalmazott engem...

- Eszem ágában sem volt, és bocsánatot is kérek, ha esetleg.
Nem érdekel. Én nem vagyok akárki. És vegye tudomásul,
hogy énnekem nem volt semmiféle múltam... Engem még so-
ha senki meg se csókolt - pillanatra lehunyta a szemét, hogy rá
szakadjon a vonat teteje ekkora hazugságra, majd gyorsan
hozzátette még - szerelmesen. Énhozzám senki se nyúlt mert
pofon vágtam. Próbálja meg!

- Dehogy próbálom...

- Nahát.

Tehetetlenségében, hogy előre kitervelt elégtételszerzése így
elsikkad, és nyavalyás, erőtlen magyarázatokba fullad, egyszer-
re elkönnyesedtek a szemei.

- Jegyezze meg, hogy én magam keresem a kenyeremet. En-
gem senki se tart el. Nekem nincsenek szép ruháim és nincse-
nek ékszereim, és vegye tudomásul, hogy én egy padlásszobá-
ban lakom, és egy kéményre nyílik az ablaka, és még azt se tu-
dom kifizetni. És mégse vagyok erkölcstelen. Inkább nem
eszem, de az adósságaimat kifizetem. Nekem csak egy haris-
nyám van, és az se új, nézze meg.

Hirtelen mozdulattal felcsapta a térde felett a szoknyáját, és
megvillant a harisnya vége felett combjának rózsaszínű csíkja.

A meglepett fiatalember tekintete odaesett, és nem azt látta,
amit Christine mutatni akart neki, hogy a harisnyája stoppolt.

- És azért nem lehet engem feleségül venni, mert minden
centime-ot felírok, mielőtt kiadnám? És azért, mert magam
mosom a fehérneműimet, és soha senkinek nem csináltam
semmit?...

Itt már a sírás ellen küzdött.

André Regnard jobb szeretett volna egy olyan haragos kitö-
rést, amely végül is anyagilag megoldást nyer. Az effajta egye-
dülálló lányok tisztában vannak a pénz értékével, és ezúton
könnyen hajlandók az egyezségre. Ez, úgy látszik, másfajta.

Már a nyelvén volt, hogy megmondja neki, ha az esetből ki-
folyólag a legkisebb anyagi kára is volt, ő minden vita nélkül
megtéríti azt. De belátta, hogy Christine-nél ezzel semmire se
megy, sőt esetleg csak jobban felbőszítené vele.

Zavartan hebegett pár szót, de a fiatal lány nem is figyelt rá,
hirtelen leroskadt az ülésre, és elkezdett keservesen zokogni.

Micsoda buta história.

- Kedves kisasszony... nagyon kérem...

Gyengéden fölébe hajolt, és bátortalanul megérintette a vállát.

Christine fölegyenesedett, mintha kígyó csípte volna meg,
de a sírástól alig tudta kinyögni, amit mondani akart.

- Hozzám... ne merjen... nyúlni...
És újra átadta magát kitörő fájdalmának.

Bármelyik pillanatban beléphet valaki a fülkébe. Itt valamit
tenni kell és gyorsan.

- Nagyon kérem, ne sírjon...

- Még csak ne is sírjak?... Tönkreteszi a boldogságomat...
és még sírni se szabadd...

- Mondja meg. hogy mit tegyek?

- Semmit.

- Én magának semmi rosszat nem akartam.

- Most már úgyis késő.

- Bármikor a rendelkezésére állok. Hiszen azért is jött, hogy
ezt rendezzük.

- Én csak azért jöttem, hogy magát pofon vágjam.

- Igen?... Persze... Hát akkor vágjon pofon, kérem, de ne sír-
jon...

Megállt előtte, és be gombolta kabátját, mintha az efféle mű-
velethez az ilyesmire elkerülhetetlen szükség volna.

A lefolyt jelenet alatt egyikőjük se vette észre, hogy a vonat
közben lassan elindult., és csak most, amikor a váltókon átha-
ladva kattogtak a kerekei, ugrott fel riadtan a helyéből Chris-
tine Rouard kisasszony, és egyetlen szó magyarázat nélkül ki-
rohant a fülkéből, hogy még leszálljon, ha lehet.

Riadtan szaladt a folyosó végébe, de a vonat már olyan sebe-
sen ment, hogy szó se lehetett arról, hogy leugorjék róla. A pá-
lyaudvar összevissza kígyózó sínpárjai között kattogva robog-
tak már kifelé magas, fekete ívlámpák alatt, amelyek bágyadt
fényudvart vetettek a kőszénfüstös, őszi estbe.

Erős szívdobogást kapott, és fejét erőtlenül nekihajtotta az
ablaknak.

Úristen, elvisz a vonat, és nincs egy centime-om sem... Iste-
nem! Istenem!...

A vagon túlsó részében hirtelen feltűnt a kalauz alakja,
amint errefelé tartott. Gyors elhatározással átment a másik va-
gonba, és ott a toalettfülkébe zárkózott be, hogy így elejét ve-
gye mindenfajta kellemetlen vitának.

Addig ott marad, amíg az első állomásra nem érnek, és akkor
leszáll.

Egyelőre eszébe se jutott, hogy ott sem tud majd mihez kez-
deni pénz nélkül. Egyelőre csak lekerüljön a vonatról, az a fon-
tos.

Ezt is ennek a csirkefogónak köszönheti.

XIII.

A másik vonat, amelyik Henriette-et és Georges-ot vitte a Cőte
d'Azur felé, már Dijon környékén robogott.

Kétszemélyes hálófülkében ültek, ez volt az utolsó két sza-
bad ágy az egész vonaton, és csakis André ügyességének kö-
szönhette Georges, hogy tárcáját előszedve biztosíthatta a szá-
mukra. Ez a mozdulat sok minden lehetetlennek hitt dolgot
képes megvalósítani.

Georges készséggel kijelentette, hogy a maga részéről szíve-
sen lemond az alvásról, hogy Henriette-nek ne kelljen feszé-
lyeznie magát.

- Ugyan kérem. Ez felesleges - intette le a fiatal lány. - Majd
addig kimegy, amíg én levetkőződöm. Amint lefeküdtem,
visszajöhet. Csak nem képzeli, hogy félek magától? Minden-
esetre a felső ágyban én alszom.

- Kérem.

- Cigarettázni cigarettázhat, mert én is dohányos vagyok.
Csak arra kérem, ne pipázzon.

- Oh, kérem, nem is volt szándékomban.

- Csak mondom, mert látom, hogy a felső zsebéből kiáll a
kis pipája szára.

Georges gyors mozdulattal még mélyebbre tolta, mintegy
ezzel is jelezve, hogy pipázásról itt szó se lesz.

- És még egyet. Ha nagyon boldogtalan szerelmes, csak só-
hajtozzék nyugodtan, engem nem zavar, én úgyis olvasni fo-
gok.

- Igen.

- Beszélgetni úgy sincs kedve.

- Persze.

- És úgyse volna miről. Különben is korán akarok lefeküdni,
mert én ma már másodszor ülök vonaton, és ez egy kissé kifá-
rasztott.

- Igen.

Előszedett egy összehajtott folyóiratot, és olvasni kezdett.

Georges a sötét ablaküvegen át bevillanó fénypontokat néz
te; valami végtelen szomorúsággal.

Tulajdonképpen mi van most Christine-nel?

Bocsánatot kért és kiment a folyosóra. Az éjszakában elhúzó-
dó táj összefolyt az ég sötétjével. Itt is, ott is fénypontok ra-
gyogtak, lent a távoli lámpák fényei, odafent pedig a csillagok.
A vonat ablakának kivetődött fényfoltjai a töltés oldalán rohan-
tak velük tovább, és megvilágították az elszíntelenedett fűcso-
mókat, néha egy-egy bokor sötét formájára is rávilágítva. Köz-
ben saját magát is nézte visszatükröződve az ablak üvegében,
ahogy komoran, fekete keretes pápaszemével kifelé bámult.

Váltókon zakatoltak át a kerekek - a sínpárokon megcsillan-
tak a magas vasoszlopok ívlámpái. Vasutasok fekete alakjait
látta, amint a berobogó vonatot nézték.

Henriette is felállt a fülkében, és kikukucskált a folyosó felé,
ahol a fiatalember hátát látta. Na, nem nagy mulatság lesz. 
Mintha csak egyedül volna. Úgy látszik, nincs sok kedve a be-
szélgetésre, és nem is túlságosan udvarias.

Amint továbbindult a vonat, nekikészülődött, hogy lefeküd-
jék. Az ajtó kilincsét elfordította, és behúzta a függönyt.

Fél óra múlva már ágyban feküdt, és visszahajtva a vánkos
csücskét, aludni készült.

Amikor Georges végre bejött a fülkébe, a fiatal lány már mé-
lyen aludt. Csendben ő is levetkőződött és lefeküdt. De képte-
len volt elaludni. Csak forgolódott fekhelyén jobbra-balra, vé-
gül is hajnal felé elunta, felkelt, felöltözött, és kiment újra a fo-
lyosóra pipázni.

Henriette frissen és vidáman ébredt. A napfényes kék ég még
csak jobban emelte derűs hangulatát. Zöld mezőkön elszórtan
piros tetejű tanyákat látott, az országút betonján vígan szala-
dó autóból a vonat felé integetett egy piros fejkötős fiatal lány.

A földek mélyén egy jegenyesor büszkélkedve nyúlott a fe-
hér felhős, békés ég felé. Az előtte kanyarodó úton lovas kocsi
haladt. A vidáman szaladó lovak le- és felkapdosták a fejüket.
Teheneket hajtottak az árok mentén.

Henriette vidáman nyújtózott egyet, és óvatosan kihajolva
az ágyában lekukucskált az alsó rész felé. De Georges ágya már
üres volt.

Fürgén felkelt, és langyos zuhanyt eresztett nyúlánk testére,
amely most sokkal formásabb és gömbölyűbb volt, mint ahogy
felöltözve gondolni lehetett volna.

Ahogy eddig csak sajnálkozásfélét érzett boldogtalan útitár-
sa iránt, és határozottan örült annak, hogy végre egyszer olyan
zavartalanul lehet valakivel, akárcsak egyedül utazna, most
már határozottan bosszantotta, hogy a fiatalember úgyszólván
semmibe se veszi.

Eddig még sohasem tapasztalta, hogy lett volna valaki, akit a
szépsége teljesen közömbösen hagy; aki egyszerűen tudomást
sem vesz a létezéséről. Boldogtalan szerelmes, na igen. Ilyet
már hallottunk. Ez cseppet sem indokolja, hogy udvariatlan le-
gyen vele szemben. Ettől még lehetne vígabb is. Neki is volt
már lovagja, akit más irányban érzett reménytelen szerelem
gyötört, amiről minden apró részletet meg kellett tudnia, még
tanácsokat is adott, de ezért megvoltak ők is vidám kettesben.

A reménytelen szerelmesek szeretnek emlékezni, és emlékei-
ket boldog-boldogtalan előtt kiteregetni, de ez még csak nem is
beszél.

Úgy látszik, ilyen savanyú arccal akarja vele eltölteni a kije-
lölt két hetet.

Ez meglehetősen kedélytelen lesz.

El is határozta, hogy egy kicsit kokettálni fog vele, hogy ész-
re térítse, mert női hiúságában érezte megsértve magát.

Nagy odaadással nekilátott a csinosításnak, és igen aprólékos
gonddal készítette ki az arcát, hogy elbűvölő legyen.

Amikor elkészült, kilépett a folyosóra, de útitársát nem látta sehol.
 Végigment a kocsisoron, és az étkezőben végre felfe-
dezte.

Ott ült nagy búsan Georges Beauverger. Szódavizet ivott,
pipázott.

Ahogy az előtte elvonuló napfénytől átfutott tájat nézte,
lassanként szívébe lopódzott a fájdalom újra.

Milyen szép az élet! Békés őszi táj felett fehér felhők utaz
nak az égen. Messze a látóhatáron nagy csapat madár repült
határozott cél felé. Vándormadarak csapatja.

Milyen jó dolga van egy ilyen vándormadárnak! Semmi
problémája, se fájdalma. Amint beköszönt az őszi idő, elszáll
egy másik nyárba. És milyen jó dolga van a felhőknek is, és jó
dolga van annak a dűlőúton lépegető barna foltos tehénnek is.
Ha hazatér a zöldellő rétről, meleg istálló várja.

Mindenkinek jó dolga van, csak neki nem.

Mit ér a pénz, ha az embernek bánata van?

Amint megpillantotta Henriette-et, rögtön letette a pipáját,
és felállva köszöntötte.

- Csak hagyja. Maga már reggelizett?

- Igen. 

- Nagyon jól aludtam. Tegnap kicsit fáradt voltam, de most
már jól vagyok.

A pincér lépett az asztalhoz, és Henriette kávét kért és sonkát.
Amikor megint magukba maradtak, tovább beszélt.

- Nagyon szép időnk van. Azt hiszem, nagyon kellemes!
napjaink lesznek. Két évvel ezelőtt voltam itt utoljára... Nyu-
godtan pipázhat miattam, ha kedve tartja.

- Köszönöm, de már pipáztam.

- Nem tudja, mikor érkezünk meg?

- Rögtön megkérdezem - és felállt.

- Ó, annyira igazán nem fontos. Csak maradjon. Inkább be-
szélgessünk.

- Kérem, beszélgessünk.

- Egyes dolgokat úgyis tisztáznunk kell. Ugyanis még nem
beszéltük át a mi ügyünket. Minden olyan gyorsan jött. Alig-
hogy megismertük egymást, máris vonatra ültünk, és nemso-
kára meg is érkezünk. Ezért kell bizonyos dolgokat magunk kö-
zött is tisztázni. A barátja azt mondta nekem, hogy maga bol-
dogtalan szerelmes. Így van ez?

- Így.

- Ezen nincs semmi szégyellnivaló. Nyugodtan megtárgyal-
hatjuk, hogy tudjam, miben lehetek a segítségére. Én is voltam
már boldogtalan, és elmúlt.

- Elmúlt?

- El bizony. Pedig az ember eleinte azt hiszi, hogy nem éli
túl. Nem igaz?

- De teljesen igaz.

- Végre már valamivel hosszabb válaszokat is ad. Szóval be-
szélgessünk. Tudom jól, hogy ilyenkor jólesik a beszéd, mind-
járt megkönnyebbül tőle az ember. Azért is tudnom kell, miről
van szó, mert hiszen azért utazunk együtt, hogy megvigasztal-
jam. Na látja! Hát én kész vagyok rá. Maga már az első pilla-
natra nagyon szimpatikus volt nekem. Hát akkor beszéljen!

- Miről beszéljek?

- Hát istenem. Mindenről. Nagyon szenved?

- Nem túlságosan.

- Ez még jó is. Bár ezt nem nagyon hiszem. Csak nem akarja
bevallani. Na nem baj... Szőke*?

- Tessék?

- Szőke az, akibe ennyire szerelmes?

- Igen, szőke.

- Én is szőke vagyok, és mégis azt mondom, a szőkékkel
mindig baj van. Hány éves?

- Huszonnyolc.

- Nagy ég! Ilyen öreg?

- Igen - és ő is csodálkozott.

- És micsoda? Már úgy értem, van-e valami foglalkozása"?

- Igen. Ügyvéd vagyok.

- Óh! De én nem magát kérdeztem - vidáman felnevetett -,
hanem azt, akibe szerelmes.

A fiatalembert zavarba hozta Henriette vidámsága.

- Bocsásson meg, félreértettem. Nem tudom, hány éves.

- Körülbelül se tudja?

- Nem. Fiatal. És magas, karcsú.

- Biztosan szép lány lehet.

- Igen, nagyon szép.

- És persze jó családból való, gazdag és...

- Nem... nem gazdag. Nem hinném.

- Dolgozó nő?

- Igen. Színésznő.

- Oh! Ez érdekes. Én is színésznő vagyok. Persze, rólam még
semmit sem tud, mert nem is nagyon érdekelte.

- De igen, érdekel.

- Nézze, én még egészen a pályám elején vagyok, de remé-
lem, hogy rövidesen karriert csinálok. Persze, azoknak könnyű,
akik már beérkeztek. Elgáncsolják a többieket, akik fiatalok 
tehetségesek. Ha én nagy művésznő leszek, én mindenkit
hagyok érvényesülni. Aki tehetséges, az érvényesüljön. Na nem
igaz?

- Teljesen igaza van.

- És a maga színésznője tehetséges?

Rögtön eszébe jutott, hogy minden baj tulajdonképpen ott
kezdődött, hogy Christine azt hazudta neki, hogy a Theatre du
Monde tagja. Mindez nem volt igaz. Ezért ül ő most itt a vona-
ton ezzel a fiatal lánnyal, aki szép és kedves, de mégsem Chris-
tine.

- Tudniillik az illető hölgy csak azt hazudta, hogy színésznő.

- Hát akkor micsoda?

- Azt nem tudom.

- Szép kis história. És hogy tudta meg, hogy hazudott?

- A barátom mondta.

- És régóta ismerte?

- A barátomat?

- Nem, de azt is megmondhatja.

- Kisgyermekkora óta.

- És a nőt?

- Csak pár napja.

- Na, ez igazán nem sok, és nem is olyan veszélyes. Én ebből
magát nagyon hamar ki fogom gyógyítani.

- Igen?

- Hát persze. De mindenben szót kell fogadnia.

- Igen.

- Először is ezentúl nem beszélünk többet róla. Megígéri?

- Megígérem.

- Ha rágondol, akkor szépen odajön hozzám, és azt mondja:
Henriette, most fáj.

- Igen.

- És én akkor megvigasztalom magát. Szépen meg fogom si-
mogatni és meg is csókolom. De a jóságommal visszaélni nem
szabad.

Aztán elővett a tárcájából egy cigarettát, és azt mondta.

- Ma este Monte-Carlóban a kaszinóban akarok játszani.

- Ahogy akarja.

- És majd maga adja a tippeket, mert aki szerencsétlen a sze-
relemben, az rendszerint szerencsés a játékban, és én ma nyer-
ni akarok.

XIV

André Regnard lelkiismeret-furdalást érzett. Még a buta lány
valami bolondságot csinál, és utánament, hogy megkeresse.

Végigjárta az összes vagont, és minden fülkébe benézett, de
nem látta sehol.

A homlokát kiverte a verejték. Ez a lány leugrott a vonatról.
Más nem lehetséges, mert közben sehol se álltak meg, akkor
pedig már robogtak, amikor kirohant tőle a fülkéből.

Miért is nem futott utána, hogy elkapja a karját?

Egyszerre rettenetes lelkiismeret-furdalást érzett.

Visszament a fülkéjébe, és a levegőbe bámult.

Ez cseppet sem lesz kellemes história.

Majd megtalálják valahol a töltés mellett összetört tagokkal
és kivallatják.

Izgatottságában egyik cigarettát a másik után szívta.

Ezalatt Christine a toalettfülkében buzgón imádkozott.

- Istenkém, Istenkém, csak most segíts meg! Állítsd meg
végre a vonatot, mert úgy megy, mintha sohasem akarna meg-
állni. Állítsd meg, Istenkém, gondolj arra, hogy nekem onnan
gyalog kell visszajönni. Ámen.

És miért kell neked onnan visszajönni? - kérdezte tőle egy
belső hang. Hiszen meg akarsz halni! Nem mindegy neked,
hogy hol lesz a fejfád, rajta a felirattal:

Itt nyugszik
Christine Rouard,
élt 18 évet.
Áldás poraira

Nem mindegy, hol lesz ez? Hiszen öngyilkos akarsz lenni.
Egyszerűbb, ha kiugrasz a vonatból. Olyan hamar túl leszel
rajta.

Nem, nem, vonatból nem ugrom ki. Borzasztóan összeron-
csolná a testem, csúnya lennék, és nagyon fájna. És talán nem
is halnék meg mindjárt.

Görcsösen belekapaszkodott a fülke kilincsébe, mintha máris
attól kellene tartania, hogy leesik.

Nem az élnivágyás ösztöne ébredt fel benne, csupán olyan
volt, mint a többi halálba készülő, akik már választottak ma-
guknak egy halálnemet, valami olyat, ami szerintük a legkeve-
sebb fájdalommal jár - kinek-kinek mi az ízlése -, és más mó-
don meghalni nem akarnak.

Maradjunk a vízbefúlásnál.

Ő a Szajnába akar ugrani.

De merre lehet most a Szajna.

Már negyedórája robog a vonat. Már rettenetes messze lehet
innen Párizs.

Két ízben valaki lenyomta kívülről a kilincset. Két kezét he-
vesen dobogó szíve fölé szorította, és lélegzet-visszafojtva várt.

Nem történt semmi. Az illető elment.

Úgy látszik, ez a vonat sose fog megállni.

De miért is zárkózott ide be? Mitől is fél? Mitől félhet az
még, aki meg akar halni?

Attól, hogy megbüntetik, mert jegy nélkül utazik*? Hát bün-
tessék meg, nevetséges. Hiszen úgysincs pénze. Miből fizessen
büntetést?

És ha lecsukják ezért?

Istenem, hát csukják le.

Ez igazán a legkevesebb.

Legalább enni is adnak.

És éhes volt, szörnyű módon éhes. Érdekes, hogy még az is
enni akarjon, aki a halálba készül.

Addig morfondírozott, míg arra az elhatározásra jutott,
hogy ő mégis kijön innen.

Legyen, ami lesz, nem bánja már.

Óvatosan kikémlelt előbb, de mivel senkit se látott, nyugod-
tan kilépett a fülkéből, és odaállt egy ablak elé a folyosóra, és
belebámult a csillagos éjszakába.

Csak már le volna tartóztatva, hogy erre se lenne gondja.
Biztosan gorombák lesznek vele, és a gondolatra könnybe lá-
badt a szeme.

Az egyik erős kanyarodóban a vonat elejét is látni lehetett a
szikrákat köpködő mozdonnyal, amint vígan pöfékelve szágul-
dott ismeretlen tájak felé.

Ez a váratlan és akaratán kívüli utazás felébresztette benne
boldog gyermekkorát, amikor Lyonból hazautazott a vakációk-
ra, és nem is sejtette, milyen boldog volt. Milyen messze van
ez már tőle. Mintha sose lett volna igaz.

Meggyötörten, egyedül kitaszítva az életbe szerette volna el-
bőgni magát az anyja után. De lenyelte a könnyeit, és igyeke-
zett erőt venni a fájdalmán.

Mit kíván ő az élettől? Semmi különöset, csak azt, hogy ép-
pen élni lehessen. Olyan nagy dolog az, amikor az ember tizen-
nyolc éves?

És amikor a legkevésbé gondolt volna rá, megszólalt mögötte
valaki:

- Kérem a jegyet.

Megfordult riadtan, és egy egyenruhás, magas férfi állt előtte.

- Nincs jegyem.

- Hogyan?

- Elvesztettem.

- Hát ez baj.

- Nagy baj? 

- Tessék csak megkeresni.

- Már kerestem, de nincs.

- Akkor újat kell venni.

- De pénzem sincs.
Csend.

És megszólal mögöttük egy új hang.

- Én vesztettem el a jegyet.

Ahogy Christine meglepetten megfordul, André Regnard-t
látja, aki zaklatott idegállapotában újra végigjárta a kocsikat,
és most a legszerencsésebb pillanatban érkezett ide.

Még Christine magához sem tér teljesen, és egyetlen szó
nem hagyta el az ajkát, a fiatalember már el is intézi a jegy
ügyét. Igen, a legközelebbi állomásig. A kalauz köszön és to-
vábbmegy.

André megkönnyebbülten áll Christine előtt. Csakhogy
megtalálta, és nincs semmi baj.

- Ne haragudjék, hogy beleavatkoztam a dolgába, de miat-
tam került ebbe a helyzetbe, és ez volt a legkevesebb, amit te-
hettem.

Christine nem szól semmit. Ezt az embert gyűlölnie kellene,
és most a lekötelezettje lett.

- Majd megadom magának a jegy árát, ha Párizsban leszünk
- és máris elfordul tőle, és megy tovább.

- Ne menjen még el. Hogy akar Párizsba visszamenni, hi-
szen nincs pénze?

- De van.

- Hallottam, amikor azt mondta a kalauznak, hogy nincs.

- Neki hazudtam. Legyen szíves és hagyjon nekem békét.
Elfordul tőle, és továbbmegy.

André feladja a küzdelmet, és visszamegy a fülkéjébe. Fő,
hogy a kislány megkerült.

Végre lassít a vonat és megáll, Troyes.

Az ablakban áll és cigarettázik, amikor látja, hogy Christine
Rouard kisasszony leszáll és odalép egy vasutashoz.

- Kérem, én Párizsba szeretnék menni.

- Huszonhárom óra húszkor.

- Nem a vonat érdekel.

- Hát?

- Merre vezet az országút Párizs felé.

A vasutas meglepetten mutat az állomáson túl egy irányba,
és hosszan utánanéz a fiatal lánynak.

André egyetlen pillanat alatt lekapja a bőröndjeit, és már
az állomáson áll.

- Halló, hordár. Vigyázzon a csomagjaimra - és máris rohan
abba az irányba, ahol Christine-t eltűnni látta.

Hát bolond ez a lány?

Éjszaka idején gyalog elindul az országúton?

Rohan utána, hogy megtalálja, de nem látja sehol. Kétség-
beesetten körülnéz, hogy valakit elcsípjen, akitől utánaérdek-
lődhet, hogy látta-e, de ekkor messze, egy ívlámpa fénykörében
megvillan a fiatal lány esőköpenye.

Utánaszalad és eléri.

- Kisasszony...

Nem válaszol, és menne tovább, de eléje áll.

- Maga gyalog akar Párizsba visszamenni?

- Semmi köze hozzá. Mit érdekli az magát?

- De igenis érdekel.

- Maga viszont nem érdekel engem. Szemtelen fráter.

És megindul tovább. André habozva megáll és utánabámul.
majd megint utánamegy és eléri.

Most szembejön velük egy férfi. Valami munkásféle lehet
Felöltő helyett egy sál van a nyaka köré tekerve. Az arcából
nem sokat mutat a cigarettája felvillanó parazsa. Sportsapka
van a fején.

Christine megáll, hogy bevárja, és megszólítja.

- Jó estét! Van erre valami folyó?

- Csak nem csónakázni akarnak? - kérdi rekedt, borízű hangon.

Christine szó nélkül továbbmegy. André meg utána.
A sportsapkás megáll és utánuk szól:

- De fürödni se jó ilyenkor.

Aztán folytatja tovább útját, maga elé morogva.

- Ca c'est bizarre.

Christine a várost elhagyja, és megy a sötét országút felé,
mellette autók zúgnak el, vakító reflektorokkal, sivító szelet
csapva. A betonút szélében hatalmas törzsű fák, ritkuló
lombjuk közé belekap a szél és megrázza őket. A száraz leve-
lek keveregnek és repülnek a levegőben, és a földre csapódva
az országúton zörögve szaladnak végig, míg az árokba buknak.

Ahol az út kanyarodik, a fák törzsei fehérre meszelten világí-
tanak a sötétben, mintha misztikus alakok állnának ott.

Christine elszántan gyalogol, és a könnyei potyognak. Egy
száraz levelet a szél az arcába csap, és erre ijedten felsikolt. Egy
pillanatra megáll, de aztán megy tovább. A fiatalember három
lépéssel mögötte jár.

Ez a lány megbolondult.

- Engedje meg, hogy valamit kérdezzek.
Nem válaszol.

- Van fogalma arról, hogy mit csinál?

- Ne beszéljen hozzám.

- Gyalog akar Párizsba menni? Micsoda őrült gondolat.
Gondolkozott már azon, hogy mikor ér oda?

- Mit törődik vele?

- Egyre erősödik a szél, talán vihar is lesz. Meg fog fázni eb-
ben a vékony esőköpenyben.

- Mit izgatja az magát? Maga sokkal nagyobb kárt is oko-
zott már nekem.

- Én? Micsoda kárt?

- Engem elhagytak... Elhagyott, akit szerettem és aki szere-
tett... Nekem senkim sincs...

A sírás ellen küzd, de megembereli magát és haragosan rá-
kiált:

- Menjen innen rögtön, mert kikaparom a szemét.

- Tudja mit? Hát kaparja ki!

Elébe áll, de Christine kikerüli és megy tovább.

- Helyes. Szóval ez volt az utolsó szava?

- Ez. Takarodjék innen!

André megáll és utánanéz, ahogy esőköpenyes, nyúlánk
alakja egyre továbbhalad elszántan és határozottan a szélfújta,
október végi éjszakában.

Hát menj, nem érdekelsz, gondolja, és gúnyosan utánakiált
- Figyelmeztetem, hogy ilyenkor patkányok is járnak az or-
szágutakon.

Ez használt.

Christine Rouard kisasszony rögtön megáll. Egy-két bizony-
talan lépést még tesz előre, aztán odamegy egy útszéli fához,
és a törzsének hajtva a fejét olyan keservesen zokog, hogy
egész testét rázza a sírás.

A fiatalember lassan utánamegy és megáll mellette. Most
egyszerre megsajnálja és szeretné megvigasztalni, megsimogat-
ni, hogy ne sírjon, de olyan ez a kislány mint egy vadmacska.

Nem ért a jó szóból sehogy.

- Kedves kisasszony - szólt halk és gyengéd hangon
-, én negyedóra óta asszisztálok őrült tervének kivitele mellett,
de szavamra mondom, már megelégeltem a dolgot, megfordu-
lok és visszamegyek. Utóvégre nem azért szálltam le a vonat-
ról, hogy itt, a sötét országúton molesztáljam. Elképzelheti,
hogy egyéb dolgom is van. Minden sértegetését szó nélkül le-
nyeltem. Hajlandó voltam eltűrni, hogy pofon üssön és kika-
parja a szemem, de arra nincs erőm. hogy így fussak maga után
az éjszakában, míg ránk hajnalodik.

Egy pillanatra szünetet tartott.

Christine sírása kissé alábbhagyott, hogy minden szót meg-
értsen. Inkább zenei aláfestés volt ezúttal a zokogása.

- Csak ezt akartam mondani. És ezek után azt kérdem ma-
gától: elmenjek vagy maradjak? Csak egy szót mondjon: igen
vagy nem, és úgy lesz, erre a becsületszavamat adom.

Sokáig nem válaszolt rá semmit, a retiküljéből előkaparta a
zsebkendőjét a sötétben, és megtörölte szép, csillagos szemét,
és belefújta a nóziját is.

Most vajúdik, állapította megAndré, és csendesen várako-
zott a válaszra, amely egyre késett.

Alig érthetően lehelte:

- Maradjon.

- Na végre, hogy megértett. Itt pedig nem maradhatunk to-
vább. Jöjjön vissza.

Előrement, és anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egy-
máshoz, megindultak visszafelé az úton, amerről jöttek.

Christine teljesen megtörten, olyan engedelmes megadással
lépegetett a nyomában, mint egy megdorgált kisgyerek.

Fél óra múlva ott voltak megint a pályaudvaron.

- Na, most mit csináljunk? - töprengett André, amikor végre a
bőröndjei is megkerültek, és megelégedetten cigarettára gyújtott.

- Legyen szíves, ne bizalmaskodjék velem, mert én koránt-
sem békültem ki magával.

- Úgy látszik, túlságosan gyűlöl.

- Nagyon.

- Na jó. De nem is fontos. Negyedóra múlva megy egy vo-
nat Párizs felé, addig még csak kibírja velem. Azontúl biztosí-
tom, hogy nem látjuk többet egymást.

- Jó.

- Most megyek és megveszem a jegyét.

A fiatal lány egy vaskorlátnak támaszkodva belebámult a
hűvös estbe a pályaudvaron túl, amerre a szabad októberi me-
zőket sejtette, és úgy érezte, hogy nagyon megalázó helyzetbe
került. Még rendben van, ha egy fiatalember vállalja egy hölgy
kiadásait udvariasságból vagy szerelemből, de nagyon megalá-
zó ilyesmit attól elfogadni, akit gyűlöl az ember.

És méghozzá kiélvezi a helyzetet. Minek jelenti be előre,
hogy most megy megvenni a jegyet, a nyavalyás?

Jaj, de utálja ezt a beképzelt, nagyképű frátert.

Mennyivel kedvesebb és jobb modorú Georges, akitől el
akarja választani őt.

De még ez sem marad ennyiben. Még módot talál arra, hogy
ezért is elégtételt vegyen.

André már jött is vissza, és átnyújtotta a jegyét.

- Parancsoljon.

- Persze, maga most azt hiszi, hogy ezzel már mindent elin-
tézett.

- Hogyan?

- Azzal már nem törődik, hogy a vőlegényem előtt befeketí
tett engem, hogy megölte a boldogságomat... az magának már
nem számít... már.

Nézze!- Csak nem akarja elkezdeni újra a veszekedést
Különben is figyelnek minket.

André kényelmetlenül érezte magát. Úgy látszik, a hölgy ve
szekedős, kellemetlen egyéniség. Ahelyett, hogy hagyta volna
az utjára menni, még ő futott utána, hogy visszahozza.

Lenyelte az indulatát, és jéghideg udvariassággal megkér-
dezte:

- Hogy tettem tönkre a maga életét? -

- Lebeszélte a barátját rólam.

- Kérem, ha csak ez a baj, én visszabeszélem rá. Mindjobban
látom, hogy maga az a típus, aki feleségnek való. Pont ez kell
Georges-nak.

Christine-ben élt a gyanú, hogy gúnyolódik vele, de mivel
nem volt benne biztos, válasz nélkül hagyta.

- Mihelyt újra találkozom vele, megmondom neki hogy
magát nyugodtan elveheti.

- Mikor mondja meg nekii

- Két hét múlva, ha Párizsban leszek.

- Az késő. Most kell ezt elintézni. 

- Most? Hogy érti ezt?

- Ugy értem, hogy rögtön írni fog neki pár sort, és én majd
átadom azt Georges-nak.

- Ezt bajosan hiszem.

- Nem akarja megírni?

- Mindent megírok, amit akar, de maga nem fogja tudni át-
adni neki.

- És miért nem?

- Mert Georges nincs már Párizsban.

- Hát hol van?

- Elutazott.

- Ezt is maga csinálta talán? Csak vallja be, ne legyen gyáva.

- Dehogyis én.

Úgy látszik, hogy Christine még nem is sejti a dolog legké-
nyesebb részét, hogy Georges a legjobb barátnőjével utazott el.
Na, akkor lesz csak cirkusz, ha ezt is megtudja. Talán nekiugrik
és átharapja a torkát.

- Mondja meg, hogy hová utazott.

- A Cőte d'Azurre.

- De hová?

- Azt még én sem tudom.

- Ne hazudjon.

- Legyen szíves, ne viselkedjék ilyen feltűnően. Mondom,
hogy nem tudom. Úgy beszéltük meg, hogy Jungholzba, a Ho-
tel Européenbe megtelefonálja nekem a címét.

- Ez nem igaz. Ezt csak most találta ki, hogy engem leráz-
zon magáról.

- Becsületszavamra mondom, hogy így van.

- Ne is folytassa. Rendben van. Én tíz perc múlva visszauta-
zom Párizsba, és a Szajna legelső hídjához megyek, és ott a víz-
be ölöm magam. De előbb írok egy búcsúlevelet, és abban meg-
írom, hogy André Regnard úr a gyilkosom, tartóztassák le és
akasszák fel rögtön.

- Ez komoly?

- Igen.

- És mit csinál akkor, ha összehozom Georges-zsal, aki majd
kijelenti magának, hogy saját jószántából nem akarja feleségül
venni? 

- Majd elhiszem, ha ezt ő mondja a szemembe.

- Sajnos ezzel nem szolgálhatok, mivel nem tudom, hol van
jelenleg.

- Szóval már megint kezdi?

- Hogyhogy már megint kezdem?

- Rendben van. Majd holnap olvashatja a halálomat az újsá-
gokban.

Előbb még határozottan sajnálta, de most már egyenesen el-
viselhetetlennek tartja.

- Legyen szíves, azt magyarázza meg, hogy mire építi ezt
a szerelmet? Nem akarja belátni, hogy Georges nem szeretheti
magát? A maga helyében nem futnék utána...

- Ne is folytassa! Okomvanrá.

- Szabad tudnom? 

- Nekem gyermekem lesz.

- Hogyhogy?

- Nem érti? És ezt is a barátjának köszönhetem.
Csend.

Megdöbbenve nézett rá.

- Ez igaz?

 Igaz - kiáltott fel olyan meggyőződéssel, hogy végül
már maga is hinni kezdett benne. Tudta, hogy aljasság, amit
tesz, és ezáltal saját magát is a lehető legelőnytelenebb szín-
ben tünteti fel, de kénytelen volt rá. Görcsösen kapaszko-
dott abba, hogy a fiút visszaadják neki. Ha nem is veszi el
feleségül, de legalább vacsorázni lehet vele. Most is majd el-
szédül az éhségtől.

- Érdekes, hogy a barátom ezt elhallgatta előlem.

- Mert úriember. Maga elvárná, hogy egy nőt kiadjanak?

- De hiszen saját maga mondta meg most nekem.

- Mert kényszerített rá. Elképzelheti, hogy nincs kedvem
apátlan gyerekeket a világra hozni.

Egymást nézik: az egyik elszántan, a másik megdöbbenve.

- Ezt se hittem volna Georges-ról.

Christine-ben hirtelen felébredt a színésznői hajlam, és el-
kezdett csendesen sírdogálni.

- Ne sírjon, kérem. Ezt nem tudhattam. A helyzet most már
egészen más.

- Igen, ez egészen más.

Bár rengeteg szerelmi ügye volt, de valahogy annyira sose ju-
tott a dolog, hogy valakit szerencsétlenné tett. Azok között a
lányok között, akik André életében szerepeltek, ilyesféle prob-
lémák sose fordultak elő.

Hihetetlen.

Valamit tenni kell. Esetleg orvosi beavatkozás... minden-
esetre ezt Georges- nak kell elintézni.
- Van valami sünrgős dolga magának Párizsban?
 Nem - nyögte ki szipákolva.

- Akkor azt tartanám a leghelyesebbnek, ha most velem jönne
luneholzba. Tudniillik kénytelenek vagyunk odamenni,

hogy megtudhassuk Georges címét, mert ott fog keresni telefo-
non. Akkor aztán megmondom neki, hogy haladéktalanul jöj-
jön el magáért. Helyes lesz így?

- Helyes. Köszö nöm.

- Nincs mit. Ez csak természetes.

Christine megk önnyebbülten sóhajtott fel. Majd Georges-
nak kell megmagyaráznia, hogy csak azért hazudta az egészet, mert
nem tud nélküle élni. De ha ő tud, akkor úgyis mindegy, és be-
lenyugszik. De ennek nem szabad megtörténnie.

Óh, csak azt is mondaná még André most, hogy menjünk
valahová vacsorázni, de nem jut az eszébe, pedig már olyan
éhes, hogy szinte szédül tőle. Persze férfi, és ha ő nem éhes,
eszébe nem jut ilyesmit feltételezni másokról.

André újra jegyet váltani ment, és mélyen elgondolkozva
jött vissza. Meg kell fontolni, hogy mit tegyenek. Igaz, hogy
már öt perc múlva jön a vonat, amivel továbbmehetnek, de há-
lókocsi nincs rajta és ez meglehetősen kényelmetlen. Ha pedig
hálókocsival akarnak továbbutazni, úgy három óra hosszat kell
még itt várakozniuk.

Christine azt a karta, hogy menjenek csak rögtön tovább,
mert ő végtelen fá radt és álmos, és fázik is.

Már jelezték is a vonatot.

André megint visszament, hogy megváltsa végre a jegyeket,
mert az előbb csak érdeklődött.

Tíz perc múlva már mind a ketten bent ültek egy üres fülké-
ben. A fiatalember elővette a tárcáját, és ez a varázsmozdulat
elintézte, hogy nem volt útitársuk. Csak függönyözzék be az
ajtót, hogy ne lássanak be kívülről az utasok.

A fiatal lány fázósan az ablak mellé húzódott, de André rá-
vette, hogy feküdjék végig az ülésen, és a felöltőjével gondosan
betakarta.

Pár perc múlva Christine már mélyen aludt.

Két tenyerét az arca alá fektetve, csak az orra vége látszott
ki, és bodros, szőke, hullámos haja.

A fiatalember szemben ült vele, és elgondolkozva cigarettázott.

A kislány helyes, az tagadhatatlan, de nagyon harcias termé-
szete van. Micsoda dologba keveredett ez a Georges is. Egyálta-
lán mit csinálnak ezek ketten? Egy hete ismerték egymást, és a
kislány azt állítja, hogy... Megálljunk csak... Ezek szerint ta-
lán mindjárt az első nap... Másként érthetetlen, hogy ilyen ha-
tározottsággal állítja azt... Most már persze érthető, hogy
olyan harcias volt. De hogy Georges ilyesmit tegyen!... Nem
megy ki a fejéből. Rendben van, eltitkolta előtte, de volt szíve
arra, hogy ezek után olyan könnyen beleegyezzen abba, hogy
faképnél hagyja? Hiszen ez a fiú valóságos rejtély.

Annyi emberismerete már volt, hogy megállapítsa Christine-
ről, nem azok közé a fiatal lányok közé tartozik, akik könnyű ál-
dozatai minden útjukba került lovagnak, hiszen olyan harcias ter-
mészete van, hogy hozzányúlni se lehet. Viszont mégis...

Hogy volt lehetséges, hogy az a gyámoltalan Georges ilyen
gyors sikereket ért el nála? Sose hitte volna róla. És mennyire
ragaszkodik hozzá a lány. Ugyan, mit szerethet annyira rajta?

Lám, lám, mindig érik meglepetések az embert.

Viszont a dolognak ránézve van egy roppant kellemetlen ol-
dala, és ez Henriette, Christine legjobb barátnője.

Kétségtelen, hogy Christine-nek fogalma sincs arról, hogy
Georges Henriette-tel utazott el, sőt Henriette-nek sincs fogal-
ma erről.

De akkor meg kitől tudta meg a nevét és címét, ki mondta
meg neki, hogy a pályaudvaron keresse?

Misztikus a dolog.

Mindenesetre intézze el Georges a komplikációkat. Ha már
eltagadta előle a dolog leglényegesebb részét, viselje érte a kö-
vetkezményeket.

Kellemetlen história nagyon, és mégis valahogy megirigyelte
a barátjától ezt a sikert.

Csinos, szép alakú fiatal lány, csak ne volna ilyen harcias.

Most milyen szelíd és csendes.

Ez a Georges!

Micsoda meglepetés!

A fiatal lány mélyen, édesen aludt, André pedig tovább el-
mélkedett.

XV

A motoros csónak belefúrta magát a zöldesszürke víztömegbe, és
a szembejövő hullámok hátát kettéhasítva, habosan gyöngyözve
csap át rajtuk, egyenletes motorbúgással, ki a nyílt tenger felé.

Az ég felhőtlenül ragyogott a meleg napfény aranyában.

Henriette hátrahajtott fejjel élvezte, hogy a friss légáramlat
szétborzolta a haját, és a színes selyemsálat úgy lengette a vál-
lai felett, mintha madarak szárnycsapásait hallaná.

Georges, aki mellette ült, szintén kellemesen érezte magát,
bár gondolatai Christine körül kalandoztak.

Henriette-nek viszont annál jobb kedve volt, mintha csak az
lett volna egyetlen törekvése, hogy útitársát elbájolja.

Ő volt az, aki ebéd után ezt a motoros kirándulást proponálta.

- Ilyenkor nagyon sokat kell szórakozni - mondta. - Nem
szabad ellenkezni. Ez az egyetlen orvossága. Ma este vacsora
után táncolni is fogunk. Tud táncolni?

- Nem nagyon.

- Na, majd én megtanítom rá.

Ez a beszélgetés még a nicei szállójuk éttermében folyt le,
ahol a velük szomszédos asztalnál ülő fiatalember le nem vette
a fiatal lányról a szemét.

Georges, bár Christine körül kavarogtak a gondolatai, meg-
elégedéssel vette tudomásul Henriette sikereit, mintha e körül
valami érdemei volnának.

A fiatal lány a gyümölcsnél odasúgta:

- Látja, ez a fiatalember is megirigyelt magától - és jelentő-
ségteljesen Georges-ra mosolygott, de mindjárt magyarázatát
is adta.

- Most úgy teszek, mintha szerelmes lennék magába, hogy
hagyja abba a bámészkodását. Ez a legjobb orvosság ilyesmi ellen.

Henriette eddig még csak nem is sejtette, hogy útitársa
egyenlő azzal a fiatalemberrel, akibe Christine szerelmes.

Nyilvánvaló, hogy bármely pillanatban megtudhatja ezt. Ha
a megérkezésükkor történetesen odafigyelt volna, amikor az
irodában bemondta a nevét, most igen kétséges gondolatai tá-
madnának afelől, hogy miképpen viselkedjék vele a jövőben.

De nem tudott erről semmit.

Sokáig úgyse maradhat titokban, de egyelőre még titok volt.

Csodálatos véletlen, hogy eddig még Christine neve se került
szóba.

Igaz, hogy Henriette időközönként melegen érdeklődött az
illető hölgy után, de a kapott válaszok nem ébresztették fel a
gyanúját. Christine-től másképp tudta a történetet, mint
ahogy az valójában megtörtént, és ahogy útitársa ezt őszintén
elmondta neki. A két történet között olyan nagy volt az elté-
rés, hogy nem is gyanakodhatott.

Szóval megfogták a fiút. Gyakori eset. Ügyes kis teremtés le-
hetett az illető.

Azt már ő is megállapította, hogy Georges meglehetősen fél-
szeg és gyámoltalan. Az ilyen naiv embert könnyen falhoz le-
het állítani.

Most már csak a vagyoni helyzete érdekelte, és amikor meg-
tudta, hogy olyan jómódban él, amely teljesen feleslegessé te-
szi, hogy akár a kisujját is megmozdítsa valaha életében, őt is
érdekelni kezdte a dolog.

Miért ne?

Nem rossz ötlet lenne a maga számára megkaparintani ezt
az embert. Remek anyag afféle nők számára, akik a saját fejük
után szeretnek igazodni, és nem is tudják másképp elképzelni a
házaséletet, mint hogy minden vágyukat és szeszélyüket kielé-
gíthessék.

Ezzel a fiúval csinálni kellene valamit. A sors szinte a kezére
játszotta a legszebb alkalmat. Csak a barátjától kell óvakodni.

Az már a másikról is lebeszélte. De egyelőre a baráttól mit sem
kell tartani. Sőt neki köszönheti az egészet. Két hét nagy idő.

Ezután proponálta a motoros kirándulást.

Georges közben a távolba meredt, ahol az ég a hullámok fölé
borult.

Henriette odahajolt feléje, hogy a hajtincsei megcsiklandoz-
zák az arcát, és úgy súgta a fülébe:

- Már megint rá gondol?

- Nem, nem... dehogyis - restelkedett.

- Azért mondom, mert nem szabad - és kedveskedve megfe-
nyegette az ujjával, aztán bizalmasan hozzásimult.

- Kicsit elszédítenek a hullámok.

- Menjünk vissza?

- Nem, nem. Csak maradjunk még. Olyan kellemes ez...
Miért nem pipázik"?

- Óh, kérem, most nem is gondoltam rá. De ha akarja, én rá-
gyújtok.

Amint kimondta, érezte, hogy megint hülyéskedik, de a fia-
tal lány álmodozva lehunyta a szemét. Hát ez az. Ez való csak
igazán férjnek.

- Csak mindig azt tegye, amit megkíván - válaszolta. És az-
által, hogy kissé a vállának döntötte a fejét, ez a jelentéktelen
mondat egyszerre nagy jelentőséggel bírt.

Sajnos Georges Beauverger-nek ilyesmikhez semmi tehetsége
nem volt.

A vízi kirándulás után Henriette teniszezni akart, de Georges
ügyetlenkedései hamar elvették tőle a kedvét.

- Nincs itt valami erdő? - kérdezte, mert hirtelen arra gon-
dolt, hogy az erdőbe viszi. Úgy látszik, az erdei hangulat nagy
hatással van rá. Ügyes alkalommal szájon lehetne csókolni,
ahogy egy friss gyümölcs után nyúl az ember, minden különö-
sebb hátsó gondolat nélkül.

De aztán letett róla. Georges nem tudott semmiféle közeli
erdőről. Biztosan sokat kell gyalogolni, és ennyire már nem
volt romantikus.

Míg a vacsorához átöltözködött, a fiatalembernek volt egy
szabad órája, tehát nekiült Christine-nek levelet írni. Három-
szor is elkezdte, és mindannyiszor elégedetlen volt az ered-
ménnyel. Végül is úgy döntött, hogy holnap írja meg, de addig
is küld egy képeslapot a hotel látképével és azzal a banális meg-
jegyzéssel, hogy "sokat gondolok magára".

Alighogy elkészült ezzel is, Henrietté kopogására átment
hozzá, a szomszéd szobába.

- Kitalálta, hogy magának kopogok a falon?

- Igen. Gondoltam, hogy nekem szól.

Panyókára vetett fésülködőköpeny volt rajta, amelyet ügyes
mozdulattal kissé lecsúsztatott gömbölyű vállairól.
Áradt belőle a gondozottság és a jól ápolt test illata.

- Melyik estélyi ruhámat vegyem fel? Kíváncsi vagyok az íz-
lésére.

Fehéret, világoszöldet és narancsszínűt mutatott neki.
Georges a fehéret választotta.

- Tényleg, hogy eltalálta. Én is ezt szeretem a legjobban.
Magának nagyon jó ízlése van.

Pontosan átgondolt haditerve volt. Az alkalmasnak vélt pil-
lanatban kicsúszott az ujjai közül a bordóvörös fésülködőkö-
peny, és az a szerencsétlen Georges éppen akkor fordult el, úgy-
hogy egy kis elfojtott sikollyal figyelmeztetni kellett rá, hogy
odakapja a tekintetét.

Két karcsú lábszárat látott, amelyekre áttetsző selyemharis-
nya feszült, felette kis rózsaszínű csipke álmot, és azontúl
semmit, csak a hölgy két formás, fiatalosan feszülő mellét.

Henriette ügyelt arra, hogy önkéntelenül se fedje el magát a
karjaival. Izgatottságát inkább a hangjával fejezte ki.

- Jaj, forduljon el, forduljon el.

Aztán a megijedt Georges-hoz lépett - akkor már rajta volt a
köpeny -, és azt mondta neki elfulladt hangon:

- Ígérje meg, hogy ezzel nem fog visszaélni.

- Kérem, kisasszony...

- Henriette-nek hívnak.

- Igen...

- Ígérje meg, hogy soha senkinek nem fogja elmondani
hogy így látott. Borzasztóan röstellem, de én voltam a hibás.

- Óh, kérem, erről senki se tehet.

- ígérje meg, hogy hallgatni fog.

- Feltétlen hallgatni fogok.

- Jutalmul adhat egy puszit.

- Én?

- Igen.

Még csak közel se ment hozzá, úgy nyújtotta feléje a fejét,
hogy arcon csókolja.

Henriette-ben felébredt a professzionista szenvedélye, agourmet,
aki nem papírról eszi a hideg felvágottat, inkább hozzá se nyúl.

Két kezével megfogta a karját, és ő lépett közelebb.

- Most tőlem is kap egyet. 

- Gondolja? 

- Ez lesz közös titkunk pecsétje.

Két kezét a vállára csúsztatta fel, aztán lassan közeledett
hozzá az arcával, míg lágyan oldalt hajtotta a fejét, és az arcán
a szája felé csúsztatta a száját.

A csók után egész közel a szemébe nézett.

- Jó volt? - súgta bele a szájába, hogy megőrjítse.

- Jó - felelte Georges rekedten, és elöntötte a forróság, de iz-
gatottságát igyekezett magába fojtani.

- Akar még egyet?

És be se várta, máris rajta volt a száján a szája.

- És most gyorsan hagyjon itt, mert ennek többet nem sza-
bad megismétlődnie.

Georges szó nélkül sietett az ajtó felé, alig találta meg a ki-
lincset. Úgy menekült innen, mintha a bejelentett boldogság
valamiképp tőle függne.

A kapott csókok vegyes érzelmeket váltottak ki belőle. Lelki-
ismeret-furdalása volt, mert eszébe juttatták Christine-t.

Úgy érezte, aljasságot követett el ellene, és ezen már változ-
tatni nem lehet.

Henriette csókja valahogy a másik utáni vágyakozását erős-
bítette csak benne, és megvolt az a hallatlan előnye, hogy első
kísérletre sikerült egy remek, hosszú szerelmes levelet írnia
Christine-nek.

Henriette úgy viselkedett másnap, mintha semmi se történt
volna köztük. Kedves volt és vidám, de tartózkodó.

Este táncoltak, utána hosszú sétát teutek a tengerparton.

Bár útitársa, akinek a szépségét sokan megbámulták, beleka-
rolt, és úgy viselkedett vele, hogy mások joggal feltételezhették
volna, hogy fiatal házasok, mégis valahogy kiérezte a szavai-
ból, hogy a múltkori csókoknak nem lesz folytatása.

Ekkor már megállapította, hogy ezért igazán kár. És szeren-
csésebb alkalmakkor, amikor kettesben voltak, szinte izgatot-
tan várta, hogy történni fog valami, amit ha tudna se kezdemé-
nyezne, mert még önmaga előtt sem ismerte el, hogy várja.

Christine-nel szemben érzett lelkiismeret-furdalása bár lé-
nyegesen kevésbé gyötörte, ugyanakkor azt is határozottan
érezte, hogy a lány nélkül nem tudna élni.

Ekkor még fogalma se volt róla, hogy nem az ő érdeme lesz,
ha ezt a Cőte d'Azur-i utazást ép bőrrel megússza.

XVI.

A kalauz kézilámpájának sárgás fénye bolyongott végig a fo-
lyosón, ahogy a fülkék gördülő aj tajait kicsapta annak az em-
bernek egészséges mozdulatával, akinek lelke mélyén kis kese-
rűség húzódik meg azok iránt, akik nem töltötték ébren az
éjszakát, mint ő.

- Les Verriéres. Vámvizsgálat!

A mozdony szuszogva köpte a gőzt. A távolban hegyóriások
aludtak a csillagos ég alatt, a friss levegő megcsípte az álmos ar-
cokat, amint leeresztették a meleg kupék ablakait az utasok,
hogy megnézzék a vidéket, ahová elértek.

A sínpárok mentén vámőrök haladtak végig, és bőrszíjas, sö-
tét ruhás állomástisztek álldogáltak hivatalos ünnepélyességgel.

André megmozdult helyéből és felállt. Az ablak függönyén
átvilágítottak a kinti ívlámpák eltompult fényei, kirajzolva
Christine mozdulatlanul fekvő alakját.

Távoli fülkék ajtajainak csapódása, az állomás felől hallatszó
messzi "vámvizsgálat" kiáltás szükségessé tette, hogy felkat-
tintsa a fülke villanykapcsolóját és Christine-t felébressze mély 
álmából.

A fiatal lány álmosan ébredt, és zavartan feltámaszkodott
fektéből, mint aki hamarjában azt se tudja, hová került.

- Ne haragudjék, hogy felkeltettem, de szükség lesz az útle-
vélre. A határra érkeztünk. Elfelejtettem elkérni magától, mi-
előtt elaludt.

- Az útlevelem?...

- Igen.

- Nekem nincs.

- Nincs?

- Nincs és nem is volt soha.

- Nem volt még külföldön?

Most rajta volt a sor, hogy csodálkozzék.

- Nem.

- Hát ez baj. Megint le kell szállnunk a vonatról. Útlevél
nélkül nem mehet át a határon.

- Hát akkor szálljunk le.

Nem volt túlságosan elragadtatva attól, hogy az utazásuk
megint félbeszakad, de lelke mélyébe rejtette kedvetlenségét.
Felsegítette Christine-re esőköpenyét, majd hordár után né-
zett, hogy bőröndjeit leszedjék. Elég körülményes volt. Határ-
állomásokon ritkán szállnak le utasok, főleg a hajnali órákban.

Míg André utánajárt a dolognak, a fiatal lány fázósan álldo-
gált a friss hajnali levegőn. A csillagok fényei már eltűnőben
voltak, s a láthatár széle kissé elszürkült. Arra gondolt, milyen
jó lenne legalább egy forró teát inni. Végtelen bágyadt volt, és
alig tudta visszatartani, hogy ne vacogjanak a fogai, annyira fá-
zott.

Ez azért is van, mert éhes vagyok, gondolta.

A fiatalember tíz perc múlva érte jött, és anélkül, hogy kér-
dezte volna, hová mennek, engedelmes szelíden követte őt.

A taxiban röviden elmondotta, hogy az éjszaka hátralévő ré-
szét itt töltik el, és holnap majd megbeszélik a továbbiakat.

- A dolog annyiban kellemetlen, hogy Georges Jungholzban
fog telefonon keresni, ahol pedig nem leszünk.

Christine bágyadtan hallgatta, néha fáradtan lehunyta a sze-
mét, ahogy fázósan a taxi sarkába húzódott a fiatalember elől,
aki kissé sértve érezte magát emiatt, bár korántsem volt szán-
dékában, hogy udvaroljon a barátja menyasszonyának, illetve
jövendőbeli gyermeke anyjának.

A továbbiakat inkább saját magának mondotta, ahogy át-
gondolta a dolgot.

- Esetleg táviratozni lehetne az Européen Hotelbe, ha telefo-
non keresnek, Georges adja meg a címét. Kicsit körülményes,
miután nem szeretnék itt maradni, semmi értelmét nem
látom...

Megérkeztek a hotel elé, ahol már tudtak a megérkezésükről
miután André még az állomásról telefonon érdeklődött két
szoba után.

- Melyik bőröndöt melyik szobába vigyük? - kérdezte a lon-
diner álmos, rekedt hangon.

André egy pillanatra zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy
Christine-nek tulajdonképpen semmije sincs. Meglehetősen
furcsa, hogy egy hölgy minden csomag nélkül érkezzék egy ho-
telbe, ahol az éjszakát akarja tölteni, ugyanakkor, amikora tár-
saságában lévő fiatalembernek három hatalmas bőröndje is
van. Utóvégre nem lehet a történteket elmondani, viszont ma-
gyarázat nélkül hagyni sem lehet az ilyesmit.

Rövid habozás után két bőröndre rámutatott, hogy azokat a
hölgy szobájába vigyék, a harmadikat pedig az övébe. Chris-
tine eltalálta a gondolatát, és nem szólt semmit.

A két szoba közvetlen egymás szomszédságában volt, a vö-
rös kókuszdió szőnyeggel borított folyosó végében, ahol vilá-
goskék fény világította meg gyéren az utat és az egymás mellé
sorakozott, fehér lakkozott ajtók elé kitett férfi- és női cipőket:
néhol békésen egymás mellett mind a két pár, jelezve így, hogy
az ajtó mögött gazdáik intim viszonyban vannak egymással.

- Csak nyugodtan aludjék addig, amíg jólesik - szólalt meg hi-
deg, udvarias hangon, amikor a szobájuk ajtajai elé értek. -
A szükséges dolgokat addig én elintézem. Ha valamire szüksége
van, csak szóljon, már úgy értem, ami az én személyemet illeti...

Christine nem egészen értette, mire volna szüksége a fiatal-
embert illetőleg, de ha már erről volt szó, megkockáztatott egy
kérést.

- Egy teát szeretnék inni, mert fázom.

- Rögtön szólok. Készítsek fürdőt? - kérdezte a londiner,
amikor elérte őket.

- A fürdő fel fogja melegíteni - jegyezte meg André Chris-
tine felé fordulva.

- Természetesen. De előbb egy forró teát szeretnék.

- Egy kicsit késő van, illetve túl korán, de majd benézek a
konyhába - mormogta a londiner, amíg zajtalan léptekkel to-
vatűnt a folyosón, magukra hagyva őket.

- Azért vitettem két bőröndöt a maga szobájába, mert más-
képp érthetetlen volna.

- Tudom, tudom...

- Egyúttal átadok magának egy pizsamát az éjszakára, ha
parancsolja.

- Köszönöm.

- Egy pillanat, míg kiinyitom a bőröndöt, és kiválasztja ma-
gának, melyiket óhajtja.

A fiatal lánynak első gondolata az volt, hogy visszautasítja,
de mégse szólt semmit, mert kíváncsi volt, hogy mit tartogat a
fiú a bőröndjében.

Míg a bőröndkulcsokat zörgetve hajladozott előtte, körülné-
zett a szobában. A parkettet végig vastagon szőnyeg borította,
sötétbordó tapéták a falakon, a nyitott fürdőszoba csempéin
ragyogott a villanyfény. Éppen ilyen az övé is, mert a szobák
berendezése többé-kevésbé mind egyforma volt.

Az előkelő környezet saját szegénységének tudatára ébresz-
tette, és ez csak még jobban kihangsúlyozódott, amikor André
felnyitott bőröndjére tévedt a tekintete, amelyben gondosan
elrendezett selyeming jei, drága nyakkendői és egyéb dolgai
voltak.

Nem maga csomagol ta be így, mert ideges mozdulattal egy-
kettőre széthányta őket, hogy előkeresse a pizsamáit, amelyek
legalul voltak.

Christine minden választás nélkül a legelső után nyúlt.

- Bizonyára nagy lesz, de hát ezen már nem segíthetünk.

- Nem baj. Köszönöm - felelte halkan, és megindult kifelé.

- Ha valamire még szüksége lesz, legyen szíves és mondja
meg a londinernek, hogy reggelre szerezzék be, ha felkel.

- Nincs szükségem már semmire.

- Már úgy értem, fogkefére, szappanra.

- Persze... - és zavartan megállt, hiszen semmije sincs.

- Természetesen a számlámhoz csatolják, erre ne legyen 
semmi gondja. Ezt azért említem, mert tudom, hogy nincs ma-
gánál pénz, és nem szívesen veszi, hogy erről beszéljünk.

- Nem szívesen veszem.

- Addig, míg aludni fog, lesz idejük mindent beszerezni.
Nem óhajt talán egy zsebkendőt is? - és újra a bőröndjéhez lé-
pett.

- Nem vagyok náthás - egy pillanatnyi szünet után még
hozzátette -, és sírni se fogok már.

Válaszolni akart rá valamit, de meggondolta, és újra a bő-
röndje fölé hajolt.

- Mindenesetre a szappant meg kell feleznünk, mivel mind
a ketten meg fogunk fürödni ma este.

Felkapta a kézitáskáját, és kivette belőle a szappant tartó
ezüstdobozát. A fiatal lány irigykedve nézte, mi mindene van
ennek az embernek.

- Sajnos, késem nincs... Mit csináljunk? - Tanácstalanul kö-
rülnézett a szobában. - Meg kell várni a londinert, míg vissza-
jön, illetve vegye csak a szappant magához, és vágassa vele két-
felé. A másik felét majd lesz szíves beküldetni hozzám..

- Jó.

Átvette tőle a szappant.

- Most jut eszembe, hogy szüksége lehet fésűre, hajkefére 
Természetesen tudom, hogy nem használhatja a másét.

- Van fésűm, és az elég.

Egy ideig gondolkozva nézte, hogy mire lehetne még szüksége,
 de nem jutott már semmi az eszébe.

- Hát akkor jó éjszakát!

- Jó éjszakát.

Christine átment a saját szobájába, karján a kölcsönkapotj
selyempizsamával.

Bement a fürdőszobába és felkattintotta a villanyt. Első te
kintete mindjárt a saját tükörképére esett, és meglehetősen
siralmas állapotban lévőnek találta magát. Milyen csúnya va-
gyok, állapította meg ijedten, holott ez csak azt bizonyította,
hogy meglehetősen szigorú szemmel nézi önmagát, mert szép
volt még így is: fáradtan és éhesen.

Körülnézett, és elégedett volt. Minden tiszta és kívánatos
volt itt.

A fürdőkád beépített és szokatlanul alacsony, érdekes formá-
jú, csillogó fogantyúkkal, meleg- és hidegvíz-csapokkal.

Megnyitotta az egyik csapot, és a meleg víz gőzölögve zú--
dúlt a tartályba, és egykettőre megtellett vele. Nem kellett
hosszat várni, mint valamikor a lyoni líceumban, hogy langyos
vízzel megtöltődjék a kád.

A londiner ekkor jött vissza, és csillogó tálcán hozta a teát
Frissen szelt kenyérrel, vajjal, mézzel és sonkával.

- Sonkát is hoztam a madame-nak, ha szükséges.

- Igen. Szükséges.

- Megbocsát, hogy a fürdőről megfeledkeztem, de először
teát akartam biztosítani. Ugyanis a konyha személyzete ilyen-
kor már lefeküdt.

- Nem tesz semmit. Van egy kése?

- Minek?

- Egy zsebkés jó lenne... Kétfelé vágni ezt a szappant, és aa
másik felét lesz szíves majd átvinni a monsieur-nek.

- Igenis.

Szolgálatkészen teljesítette a parancsot, és jó éjszakát kíván--
va becsukta maga után halkan az ajtót, mielőtt Christine-nek az
eszébe jutott volna, hogy fogkefét vásároltasson magának reg-
gelre. Na, majd holnap. Úgyis sokáig akar aludni.

Egyetlen gyors mozdulattal az asztalka mellett termett, re-
megő kezekkel betöltötte az illatos teát. Erre még volt ereje, de
a vajat már nem kente a kenyérszeletekre, nagyokat harapva
belőle, egyetlen darabban gyömöszölt szájába egy szelet sonkát.
Végre ehetett; boldogan, kielégülten. Hű, de finom! Az esőkö-
peny még rajta volt, úgyszintén a kis piros kacér kalap a fején,
és úgy evett és itta hozzá a forró teát. olyan nagy kortyokban,
hogy attól félt, talán áthallatszik a szomszéd szobába.

A mézet kikanalazta, de a vaj megmaradt, mert olyan mohó
volt, hogy nem maradt már hozzá kenyere.

Még egyszer ugyanennyit megevett volna, de jó volt azért
ennyi is.

Gyorsan ledobta magáról esőköpenyét, kis kalapját az ágyra
hajította, kikapcsolta ruháját, koppanva földre dobta a cipőit,
lehámozta szép karcsú lábszárairól a selyemharisnyát, kibújt a
kombinéjából, és apró selyembugyiját legyűrte a testéről ide-
ges, gyors mozdulattal, és máris bent állt a fürdővízben. Kissé
túl melegnek találta, és ezért hozzáeresztett egy kis hideget,
aztán karcsú ujjaival elkavarta és felsóhajtva elfeküdt benne.
Isteni.

Milyen más, amikor valaki ilyen kényelmesen fürödhet, és
nem úgy, ahogy ő szokott, ott fent a hatodik emeleten, közvet-
len az ég alatt.

Minden álmosság egyszerre elhagyta, és nagyon kellemesen
érezte magát, elnyúlva a meleg vízben. Elmerítette a kezét, az-
tán megint kiemelte a vízből, és önmagát vizsgálgatta. Ahány-
szor megmozdította testét, még jobban átjárta a jóleső meleg.

A nyitott ajtón át belátott a szobába a megvetett hófehér
ágyra, amelynek szélében piros kalapja hevert, és a fotelre ve-
tett esőköpenye szegényesen elütött a környezettől, legalábbis
úgy érezte.

Az illatos fél szappannal síkosra szappanozta testét, és el
nem titkolható megelégedéssel konstatálta, hogy milyen kifo-
gástalan az alakja.

A csendben távoli zúgást és vízcsobogást hallott, erre felfi-
gyelt. Úgy látszik, közvetlen szomszédos vele André Regnard
úr fürdőszobája, és ő is fürdik. Tisztán hallotta a víz csobbaná-
sát, ahogy magára meríthette.

Egyszerre eszébe jutott Georges Beauverger és vele kapcsola-
tos hazugsága, amivel megindokolta, miért szaladt utána. Ak-
kor még fogalma sem volt arról, hogy ezért egyszer helyt is kell
állania. Erős felindulásában és csak azért mondotta, hogy még
jobban kiemelje vele Regnard úr aljasságát, amiért mások ügyei-
be avatkozik. Akkor még csak arra gondolt, hogy önmagát iga-
zolja vele. És szánalmat is akart ébreszteni maga iránt, nem is
tudja most már, hogy miért. Nem mintha a fiatalember szemé-
lye olyan fontos lett volna előtte, á, dehogyis. Hiszen pár hó-
nappal ezelőtt maga sem tudja, mi késztette például arra, hogy
azt hazudja a fűszeresnek, ahol vásárolni szokott, hogy az
édesanyja, aki már évek óta nem élt, előző nap halt meg. Az
egésznek semmi értelme nem volt, maga sem értette, mért te-
szi, de jólesett, hogy a fűszeres tekintete őszinte szánakozást
árult el.

Utólag maga is elismerte, hogy különös dolgot művel, ami-
kor a szobájában az ágyra dobta a kalapját, és egy pillanatra
elgondolkozva megállt a tetőablak gyér világítása alatt.

Bolond volnék?

Vállat vont és napirendre tért felette. Ártatlan hazugság,
senkinek semmi kárt nem okoz vele, sőt neki sincs haszna be-
lőle. Sőt, ha úgy vesszük, nem is olyan hazugság, amit hazug-
ságnak mondhatna az ember, tényleg nem él az édesanyja.
Csak éppen időben valótlan a dolog.

A mostani hazugság már egészen más és sokkal komolyabb
színezetű. De talán így sem lesz következménye, ha előzőleg
beszélhet Georges-zsal és megmondhatja neki őszintén, hogy
csak azért mondta, mert... Istenem, ez is kínos lesz, végül is
meg kell mondania, hogy utána futott, nem tudott belenyu-
godni abba, hogy a barátja szétválassza őket. Ez valóságos sze-
relmi vallomás lesz. Még megjárja, ha kettesben beszélhet vele
erről. Georges jó fiú, és meg fogja érteni őt. De mi lesz akkor,
ha André Regnard előbb beszél vele? Már említette is, hogy
Georges telefonálni fog neki. Mi lesz, ha tőle tudja meg ezt a
fiú? Nagyon, de nagyon csodálkozni fog, és le fogja tagadni.
Ha később hozzájut, hogy kimagyarázza neki a dolgot, nem
fogja megérteni, mi vitte rá, hogy ilyen aljasságot állítson róla.

És csak ekkor gondolt arra, hogy tulajdonképpen önmagáról
is milyen aljasságot állított. Efféle szégyenteljes dolgot még az
édesanyjának se vall be az ember, és ő egy teljesen idegen férfi-
nak elmondta. És méghozzá nem is volt igaz. Hát hol volt az esze?

Mindegy, már megtörtént, ezen már változtatni nem lehet.

De mi lesz akkor, ha Georges elmondja a barátjának, hogy
mindössze egy hete ismeri, és szó se lehet arról, hogy... Ezzel
csak megerősíti majd André Regnard véleményét róla, aki hatá-
rozottan lebeszélte, hogy elvegye őt.

Nem szabad a két barátnak addig összetalálkoznia, míg ő
nem beszélhet a fiúval, és őszintén el nem mondott neki min-
dent.

A szomszédban már megszűnt a víz csobogása, és nagy
csend ölelte körül.

Egyszerre elkedvtelenedett, mert az elkövetkezőkre gondolt.

Ha őszinte akar lenni, korántsem Georges Beauverger miatt
futott barátja után. csak éppen a véleményét akarta megmon-
dani neki. A dolgok valahogy maguktól alakultak így ki.

Milyen szégyen!, sóhajtott fel, és ahogy megmozdult, érezte,
hogy a fürdővize már kihűlt.

Fáradtan, kedvtelenül kiszállt belőle. Az előbbi kellemes, jó
érzése nyomtalanul tovatűnt.

Gyorsan megtörölte magát. A kapott pizsamát ott hagyta
heverni a fotel karfáján, haragos pillantást vetve rá, mintha
minden baját neki köszönhetné, aztán úgy, ahogy volt, mezte-
lenül bebújt a hidegágyneműk közé, és sokáig a hideg rázta,
míg végre nehezen átmelegedett a testétől, de csak akkor jött
álom a szemére, amikor az ablak csipkés függönyén beszürkült
a hajnali fény.

XVII.

Georges Beauverger egymagában reggelizett a nicei Belvedere
nyitott teraszán. Henriette későn kelt, és a szobájába kérte fel
a reggelijét.

Ezek voltak azok az órák, amelyeket az ügyvéd úr egyedül
töltött el, szerelmi bánatába merülten.

Délelőtt tíztől fél tizenegyig és délután öttől hatig a postát
várta. Már esedékes volt, hogy Christine Rouard kisasszonytól
választ kapjon.

Két nappal ezelőtt hosszú levelet írt neki. Először arra gon-
dolt, hogy elhallgatja, mi késztette az elutazásra, és sürgős üz-
leti ügyekre hivatkozik, bocsánatot kérve tőle, amiért nem ál-
lott módjában találkozhatni vele. Aztán mást gondolt, és meg-
írta őszintén, mi történt. Érezte, hogy helytelenül cselekszik,
amikor a barátját kiadja, de ezek a lelkiismeret-furdalások csak
rövid ideig tartottak.

Természetesen elhallgatta, hogy nem egyedül utazott el. Na-
gyon kérte Christine-t, hogy bocsássa meg neki, ha megbántot-
ta, de úgy érzi, nem tud nélküle élni. Akármi történt, mindent
megbocsát, csak írja meg, hogy a történtek miatt nem harag-
szik rá, és ő rögtön hazautazik.

Ez volt a lehető legbutább levél, amit hasonló körülmények
között egy szerelmes írhatott, és ezt írta Georges.

Az volt a terve, hogy elszökik Henriette-től és visszamegy
Párizsba, csak megvárja, míg Christine válaszol. Henriette a
délelőtti órákban úgyis alszik, és nem vesz észre semmit. Ter-
mészetesen itt hagy a számára egy csekket a dolog korrekt be-
fejezéséül. André már felvilágosította afelől, hogy ezért a szív-
gyógyításért fizetni kell. Közben nem mulasztotta el hozzáfűz
ni, hogy vannak, akik ugyanazt a szolgálatot ingyen is meg
tudják szerezni maguknak. Kétségtelen, hogy önmagára cél-
zott vele.

Addig kell visszaszöknie Párizsba, míg André is távol van
így senki se áll az útjában, hogy Christine-nel zavartalanul ta-
lálkozhassék, és mindent kimagyarázhassanak egymásnak. A
szenvedései szemüvegén át most már naivnak és lényegtelen-
nek látta azokat az okokat, amiért Christine-t el kellene hagy-
nia. Nem is értette, hogy tudta ennyire befolyásolni André.

Voltak pillanatai, amikor még az is megfordult a fejében, le-
hetséges, hogy André kitalálta az egészet, hogy ezzel rávegye a
szakításra. Hogy érdeke lett volna benne, arra már nem gon-
dolt.

Megvárja Christine válaszát, aztán feltétlen visszautazik Pá-
rizsba. Azon egy pillanatig se gondolkozott, hogy a fiatal lány
válasza kedvező lesz. Ez az egész utazás is csak arra volt jó,
hogy észrevegye, mennyire szereti. A pálmák alatt, a tenger-
parton is rá gondolt, és a szembejövő lányok között az ő sudár
alakját kereste. A tenger hullámairól is ő jutott az eszébe, a fel-
hők, a csillagok, a virágok és a fák, mind-mind Christine-t jut-
tatták az eszébe, aki sohase járt erre, és mégis mindenüvé be-
itatódott az emléke. Bolondság volt elszakadni próbálni tőle.
Christine az ő számára teremtődött, akinek nem kell bókokat
mondani és tetszelegni. Christine olyan természetes volt, min-
den fáradság nélküli, ahogy a napfényes eget látja most a feje
felett, ahogy hátradől és felpillant.

Ma feltétlenül megjön a válasza, és minden tisztázódni fog.
Tíz perc alatt összecsomagol mindent; mire elüti a delet, és
Henriette frissen, üdén kilép a szobájából, ő már a füstös, feke-
te vasúti kocsiból tekint vissza errefelé.

A portásnak meghagyta, hogy amint postája jön, rögtön
kézbesítsék ki neki. Olyan bizonyos volt abban, hogy ma jönni
fog egy levél, hogy cseppet sem csodálkozott azon, amikor a
gargon levéllel a kezében feléje tartott.

A könnyű izgalmat, amely erőt vett rajta, igyekezett úgy
képzelni, hogy csak a szemével intett, tegyék le az asztalra elé-
je Kényelmesen pipára gyújtott, és akkor nyúlt utána, de már
félúton megállt a keze a levegőben; a mozdulat fáradt lett és
unott.

A saját levele jött vissza. Alatta volt a képeslap is, amit első-
nek küldött.

A címzett ismeretlen helyre költözött, olvasta, és egyetlen
pillanat alatt összeomlott benne a világ.

Christine Rouard ismeretlen helyre költözött. Azalatt költö-
zött ismeretlen helyre, míg ő búcsúszó nélkül elutazott.

Méltó válasz volt. Még mindig ő viselkedett korrektebben.
Hogyan is volt lehetséges, hogy nem ment el az utolsó találko-
zásukra? Ezt nem lett volna szabad megtennie. Úri viselkedés
volt ez? Hiba volt, hogy elárulta magát Andrénak, aki aztán
mindenről lebeszélte. Ez az új, kellemetlen fordulat teljesen a
barátja ellen lázította.

Miért is mondtam el neki mindent, miért? Hirtelen felállt,
zsebre gyűrte a levelet és a lapot. Már határozott. A történtek
ellenére ma délelőtt visszautazik Párizsba.

Gyors léptekkel, hogy gondolkozásra se legyen ideje, és vala-
hogy meg ne másítsa elhatározását, a szobájába sietett és lázas
gyorsasággal csomagolni kezdett.

Tíz perc alatt készen volt. Semmi esetre sem volt mintaképe
a csomagolásnak az egymás hegyébe dobált fehérneműk hal-
maza, ahogy rájuk szorította a bőrönd tetejét.

A szobapincértől menetrendet kért, és lázasan lapozgatta,
felöltőben, kalappal a fején.

- A számlát kérem.

A szobapincér becsukta maga után az ajtót, hogy a számlá-
ért menjen, s ebben a kritikus pillanatban lépett ki Henriette a
maga szobájából. Elegáns volt és hódító, szamócapiros ajkain
haldokló mosollyal. Mosolyát demokratikus érzékkel pazarol-
ta minden hímnemű lényre, legyen az illető akár egyszerű pin-
cér is.

- Kár, hogy már el tetszik utazni

- Tessék?

Ennek a mosolynak mindig megvolt a haszna, most sem ve
szett egészen kárba. Ennek köszönhette, hogy a pincér igen
kedvesen megjegyezte:

- Kár, hogy már el tetszik utazni.

- Tessék?

- Most vittem be a menetrendet az úrnak, és megyek a
számláért.

Csak egy pillanatig tartott kínos meglepetése, aztán már
magához tért.

- Csak menjen. Tudom.

Megvárta, míg eltűnt a folyosó végén, és csendesen benyi-
tott Georges szobájába.

Az ügyvéd úr még mindig a menetrendet tanulmányozta, és
nem vette észre.

Ott maradt az ajtónál, és egy ideig szótlanul nézte, majd
halkan megszólalt.

- Elutazik?

A fiatalember megrázkódott és feléje fordult. Pár pillanatig egy-
mást nézték, anélkül hogy egyikőjük is mondott volna valamit.
Henriette volt, aki újra megszólalt.

- El akar menni?

- Bocsásson meg, éppen üzenni akartam... tudniillik sürgő-
sen Párizsba kell mennem és... természetesen maga azért itt
marad, és én is visszajövök... igen, vissza fogok jönni újra...

A hirtelen támadt ötletébe kapaszkodott, hogy ő csak két
napra megy el és újra visszajön, de a fiatal lányt nem tudta
meggyőzni vele. Csendesen eléje lépett.

- Miért hazudik?

- Nem hazudtam, de visszajövök... értesítést kaptam...

- Hol az értesítés?

Készséggel rögtön a zsebeit kezdte átkutatni.

- Ne keresse, mert úgyse találja meg.

Georges Beauverger nem tudott hazudni, azért nem is pró-
bálkozott tovább. Megadással levette a kalapját, és leült egy
székre.

- El akart szökni előlem?

- Nem. Nem akartam elszökni.

- Arra nem gondol, hogy engem nevetségessé tesz?

- Kérem, én...

- Sokkal szebb volna, ha őszintén beismerné.
Nem válaszolt rá. Lehajtotta a fejét és hallgatott.

- Csak mondja meg őszintén, hogy el akart szökni.

- Nem akartam.

- Jöjjön ide mellém - és leült a kerevetre.
Georges szó nélkül engedelmeskedett, mint egy kisgyerek,
aki várja, hogy megdorgálják.

- El akart tőlem búcsúzni?
Csend.

- Mondja meg őszintén.

- Nem.

- Kitől tudtam volna meg, hogy elmegy?

- Üzentem volna, és itt hagytam volna egy csekket.

- Az nem érdekel... Nekem a pincértől kell megtudnom vé-
letlenül, hogy maga el akar utazni?

- Bocsásson meg, de...

- Már megbocsátottam, de szomorú vagyok.

- Nagyon kérem, hogy...

- A másik miatt?

- Nem értem.

- A másik miatt akart elmenni?

Még vívódott magával, hogy megmondja-e, de aztán határozott.

- Igen. A másik miatt.

- És arra nem gondolt, hogy engem ez bántani fog?

- Arra nem gondoltam.

- Arra sem gondolt, hogy velem szemben kötelezettségei
vannak?

Meglepetve nézett rá.

- Igen. Együtt utaztunk, együtt jöttünk ide... a barátja rám bízta
magát, és maga mindezzel nem törődik semmit, és egy-
szerűen kereket akar oldani. Arra egy pillanatig sem gondolt,
hogy engem nevetségessé tesz?

- Kisasszony, kérem...

- Mondtam már, hogy Henriette-nek hívnak. Már a neve-
met se akarja kimondani? Olyan csúnya nevem van nekem?

- Dehogyis.

- Hát akkor szólítson a nevemen ezentúl.

- Igen.

Az ajtón kopogtak, a szobapincér hozta a számlát.

- Csak tegye le. Még nem utazunk - szólt halkan, de igen
határozottan.

A pincér köszönt, és betette maga után az ajtót.

- Most mondja el szépen, őszintén, mi a baja magának -
megfogta szelíden a vállát, és maga felé fordította. - Mondja el,
ahogy az édesanyjának mondaná. Azért vagyok itt, hogy a se-
gítségére legyek... hogy vigyázzak magára.

Csend.

- Na, mondja.

- Mit? - Maga is érezte, hogy a hangja bántóan rekedt, és
cseppet sem illett bele ebbe a meleg hangulatba, Henriette lá-
gyan suttogott, parfümös szavai közé. Diszkréten megreszelte
a torkát.

- Szereti még?

- Igen.

- És őhozzá akart visszamenni?

- Igen.

- Én vagyok a hibás. Két nap óta kissé magára hagytam, azt
hittem, már a gyógyulás útján van. Nem lett volna szabad...

Szép lágyan magához húzta az ügyvéd úr fejét, az meg
hagyta. Aztán odadugta meleg, illatos arcát az arcához. Bodros
hullámos haja mint lágy fészek ölelte körül.

- Nem lett volna szabad, hogy egyedül hagyjam... Ugye,
nem lett volna szabadd

- Nem - nyögte ki elfulladtan, mintha hosszú utat tett vol-
na meg.

Az ajka már az arcához ért.

-Ugye. nem lett volna szabad?. Mondja széPen hogy
nem lett volna szabad...

- Nem lett volna szabad.

Már megtalálta a száját, és két karja lágyan körülfog gta a
nyakát. A hosszú, mámoros csók után közelről belenézett az
arcába, bágyadtan, félig lehunyt szemekkel olyasféle tekintet-
tel. mintha csodálkozna.

- Nem lett volna szabad - súgta a szájába.

Az ügyvéd úr agyára lassan butító köd borult- A második
csókot már úgy átélte, ahogy egészséges természetű embertől
joggal elvárja a nő. Hogy reménytelen szerelem rágja a szívét,
nem tartozik ide. Átkozott ul simán ment minden, de Henn riette
nem állt meg félúton. Nem szabad időt hagyni neki, hogy gon-
dolkozni tudjon.

Amikor kibontakozott a karjaiból, lágyan, mintha kisgyer-
meket vagy beteget cirógatna, keskeny szép kezét végigcsúsz-
tatta az arcán, és a szájába súgta, két csók között:

- Jöjjön át hozzám gyorsan.

A férfi csodálkozó és kisSé zavart tekintetére hozzáfűzte:

- Mutatok valamit.

Megfogta a kezét és gyorsan átvezette- Míg leültek egy fo-
telbe,, bezárta a szoba ajtaját, és ő maga bement a fürdőszo-
bába.

OttültGeorges Beauverger csendes várakozásban már ne-
gyedórája.Ideje volt, hogy közben teljesen magához térjenn. sőt
meg is mozdult, hogy talán valami baj történt Henriette-tel
odabent. Majd "bűntudatára ébredve háborogni kezdett a lelke.
Érezte, hogy ez rossz, de azt is, hogy jó.

Így csókolózni remek, de Christine? Christine!, jajdult fel a
lelkében a vágyódás utána. Ha nem volna ilyen gyámoltalan,
mint amilyen, most fel kelllene állnia és csendesen elmennni in-
nen. Sőt akkor idáig se fejlődhetett volna a dolog, mert be sem
jött volna. Illetve nem is azért van baj mert itt van de nem
lett volna szabad megcsókolni őt.

A szerencsétlen annyira nem ismerte önmagát, hogy azt hit-
te, vele van a baj. Megzavarta az első csók, amit kapott, a má-
sodikban már szívvel-lélekkel benne volt.

De mi van ezzel a lánnyal?

Azt mondta, mutatni akar valamit, és nem jelentkezik.

A fürdőszobában csend van. Eleinte még hallott kisebb zajo-
kat; üveg koccanását, a vízcsap zaját, de most már semmit sem
hallani.

Felállt és kényelmetlenül érezte magát. Bizonytalanul két lé-
pést tett a fürdőszoba felé, amikor kattant a kilincs, és az ajtó
lassan kinyílott, és megjelent a küszöbön Henriette úgy, ahogy
oda bement.

Leült egy fotelbe és unottan cigarettára gyújtott. Georges
előtte állt zavartan, de semmiféle magyarázatot nem ka-
pott.

A fiatal lány bosszúsnak látszott, a mozdulatai idegesek vol-
tak, szinte nyers volt a hangja, amikor azt mondta neki:

- Üljön le.

Gondolatokba merült, mint aki hosszan töpreng valami fe-
lett, de nem tud semmiféle elhatározásra jutni. Hirtelen moz-
dulattal felkapta a fejét és azt mondta:

- Ha mindenáron vissza akar menni Párizsba, énmiattam
megteheti.

Georges csodálkozva nézett rá. Ezt mondja most? Mit je- 
lentsen ez? Az előbb még felháborodott, mert el akart menni,
és leszidta érte, és sokkal kedvesebb is volt hozzá. Mi történt
vele, míg a fürdőszobában volt?

Az előbb még - nem is olyan régen - itt, ahogy várt rá,
bosszankodott afelett, hogy nem tudott elszökni előle. Elkép-
zelte, hogy már a vonaton ülhetne. És most vegyes érzelmekkel 
fogadja, hogy elmehet.

Ki érti a nőket?

- És nem is kell két nap múlva visszajönnie. Ha annyira sze-
reti, menjen csak békében el. Én hagyom.

Cigarettáját beletörte a hamutartóba, és nagyot sóhajtott.

- Hát menjen!

Bátortalanul felállt, és nem tudta, mit mondjon. El kellene
valahogy intézni a csekket, de látva Henriette rossz kedvét,
szóba se meri hozni. Pedig el kellene valahogy intézni, nem
hagyhatja itt, mint egy idegent. Együtt jöttek ide. Azt se tudja,
van-e pénze, és ha van is, miatta jött ide, nem volna szabad
hagyni, hogy emiatt kiadásai legyenek.

Áll ott zavartan, és nem tudja, mit kezdjen. Utólag itt hagy-
hatná, de pincéreket nem lehet ilyen ügyekbe keverni. Legjobb
volna talán postán elküldeni neki a pénzt.

Bátortalanul megkérdezi:

- Itt akar maradni?
Csodálkozva nézi.

- Mért? Menjek én is magával Párizsba? Gondolja, hogy ott
szükség lesz rám?

- Nem, csak azért kérdeztem, mert...

- Csak menjen szépen vissza hozzá..

- Szerettem volna előbb...

- Várjon! Ne szóljon egy szót se. Fel ne ajánljon nekem
pénzt. Meg ne tegye ezt velem... Én voltam a buta, hogy ilyen
szerepre vállalkoztam.

- Bocsásson meg!

- Megbocsátok. Csak szaladjon vissza ahhoz, aki már szívre-
pesve várja.

- Nem vár.

- Felesleges szépíteni a dolgot. Különben sem tartozik szá-
mot adni a dolgairól.

- Csak mondtam, hogy nem vár.

- Az előbb még azt állította, hogy értesítést kapott. Kétség-
telen, hogy tőle jött.

- Nem jött semmiféle értesítés.

- Nem?

- Nem.

- Akkor mi ütött magába, hogy olyan hirtelen el akar sza-
ladni innen? Ok nélkül semmi sem történik.

Georges hallgatott. Jobb, ha nem beszél tovább róla. Sőt kár 
volt eddig is elnyújtani a dolgot. Szerette volna tudni, hogy áll
vele: elmehet vagy sem.

Henriette megint előkapta a cigarettatárcáját és rágyújtott.

- Ha a barátja miatt nem mer elmenni, sose aggódjék. Én
majd elintézem vele. Azt fogom neki mondani, hogy én hagy-
tam itt magát, mert meguntam az olyan férfit, aki annyira
ügyefogyott, hogy az ember sírva fakad tőle.

Ezt az utolsó mondatot már bizonyos célzattal mondta.

- És - tette még hozzá - az ilyet nem is lehet kigyógyítani a
bolondságaiból. A legjobb a saját útján járni hagyni. Tegyen
azt, amit akar, és önmaga vessen számot a történtekkel...

Kis szünet után.

- És nem azért mondom, mintha túlságosan érdekelne... De
miért nem válaszol?

- Parancsoljon.

- Miért akart elszökni előlem olyan hirtelen? Tegnap még
egészen normális volt. Apropó, megtelefonálta a címünket a
barátjának?

- Nem.

- Jellemző. És miért?

- Ma akartam telefonálni.

- Ez se igaz. Hiszen elszökött volna, ha el nem csípem.

- De vissza akartam jönni.

- És arra miért nem válaszol, hogy mért akart megszökni?
Ezt már harmadszor kérdem.

A vállát vonta, aztán a legbutább választ adta meg rá.

- Mert szerelmes vagyok.

- Látom. A megőrülésig. És ő is úgy szereti magát?

- Azt nem tudom.

- Egyáltalán, maga nem sokat tud. És miért nem kérdezte tőle, 
hogy végre tudja.
Nagyon valószínű, hogy nem szereti. Ilyenkor szoktak a férfiak 
ennyire megőrülni. Olyanok után futnak, akik nem akarják meghallgatni
őket, addig, míg azok, akik...

De hirtelen elhallgatott.

- Na, menjen szépen. Szerencsés utat. - Felállt és a kezét
nyújtotta feléje.

- Írja meg, hogy boldogok-e. Különben ne írjon semmit. Én
se maradok itt. Még ma este továbbutazom... bár még magam
se tudom azt...

Várta, hogy a fiatalember mond valamit, de miután nem
szólt semmit, hirtelen befejezte:

- Hát akkor adieu!

- A viszontlátásra.

- Nem, ezt ne mondja, mert mi úgyse fogjuk viszontlátni
egymást.

Pár pillanatig egymással szemben álltak. Georges Beauverger
nézte a lány száját, amint szomorú kis mosolyra nyílott, aztán
lassú léptekkel megindult az ajtó felé.

- Búcsúzóul megcsókolhat... - szólt utána hirtelen. - Gon-
dolom... miután úgysem látjuk többé egymást.

Az ügyvéd úr, akin úgy látszik, mégis fogott a lecke, odalé-
pett hozzá, és igen egyszerűen, szelíden szájon csókolta volna,
ha Henriette ennyiben hagyja a dolgot.

Az egyszerű csók fuldokló, hosszú csókba fulladt. Ott álltak
és csókolták egymást vadul. Senki se tudta volna megállapíta-
ni, melyik volt a lelkesebb kettőjük közül.

Az ügyvéd úr lelkiismeretét elaltatta, hogy úgyis utoljára
van itt, és nem először csókolja így meg. Eggyel több vagy ke-
vesebb már igazán nem számít.

Perceken keresztül álltak ott egymásba felejtkezve.

Aztán a lány odahúzta a kerevethez a fiút.

- Mondd, itt akartál hagyni engem?

És feleletre se várva betapasztotta száját a szájával.

- Mondd, hát vak vagy te?...
Csók.

- Nem akarod észrevenni, hogy szeretlek... Nézd, hogy do-
bog a szívem... és az érted van... óh, te őrült... Várj, mi az, mi
úgy zavar... vedd le a szemüvegedet... Felesleges, hogy most
lássál, te buta, te buta... buta...

Később, amikor Henriette felkelt, hogy rendbe hozza magát
megbotlott Georges kabátjában, ahogy az ügyvéd úr idegessé-
gében a székre dobta, és onnan a földre csúszott. Egy levél ki-
állt a zsebéből.

Először csak úgy nyúlt hozzá, hogy visszategye, de ahogy
megakadt a szeme a Christine szón, kijjebb húzta és elolvasta
azt is, hogy Rouard.

Christine Rouard.

Zavartan megfordult.

- Maga ismeri Christine Rouard-t1? - kérdezte a fiatalembertől.

- Igen.

- Honnan?

- Ő az, aki... szóval miatta akartam visszamenni Párizsba.

XVIII.

Christine Rouard kisasszony két gömbölyű, meztelen karját a
levegőbe tolta és összehúzott szemekkel ásított egyet.

Aztán felült az előkelő ágyban és körülnézett. Az éjjeliszek-
rényen kereste a karkötőóráját, majd eszébe jutott, hogy a
csuklóján hagyta.

Délután fél egy.

Ilyen sokáig hagyták aludni? Tudni kellene, mi van.

Kiugrott az ágyból, és magára kapta André pizsamáját, ami
egész éjjel a fotel karfáján hevert. Bizony nagyon bő volt.
Visszahajtotta a kabát ujjait, és az ajtó mellett tanulmányozni
kezdte a csengőtáblát. Csengetett, aztán visszaszaladt az ágy-
ba, és ünnepélyesen várakozott.

Éppen kimászott volna belőle megint, hogy újra csengessen,
amikor halkan kopogtak az ajtaján, és csinos, fiatal lány lépett
a szobába.

- Madame.

- Hány óra van?

- Fél egy.

- Kicsit elaludtam. Mi van André Regnard úrral?

- Elment, kérem.

- Üzenetet nem hagyott hátra?

- Rögtön megkérdezem.

- Kérek előbb egy reggelit.

- Kávé? Csokoládé? Tea? Kakaó?

- Kávé.

- Tojást Sonkát?

- Tojás, sonka és vaj.

- Igen.

Szép, finom léptekkel kiment a szobából. Hosszan utánané-
zett, amikor már becsukódott mögötte az ajtó.

Pogkefét is kellett volna rendelni, és mit is még?... tegnap
André Regnard megmondta. Na, majd eszébe jut még.

A helyes szobalány visszajött.

- A monsieur azt az üzenetet hagyta, hogy három órakor to-!
vábbutaznak. Eddig várt a madame-ra, de aztán megebédelt
egyedül.

- Oh, háromig még van időm.

- Készítsek fürdőt?

- Feltétlen. És lesz szíves egy fogkefét, fogpasztát vásároltat-
ni a számomra, mert a kézitáskámat a vonaton felejtettem.

- Igenis.

Christine Rouard megfürdött, utána megreggelizett az ágy-
ban, és háromig ki sem mozdult a szobájából, holott semmi
dolga nem volt. Leült a kis asztalhoz, ahol az írómappában a
szálloda levélpapírja és borítékja akadt a kezébe.

Rögtön elhatározta, hogy levelet fog írni. Egy teljes órája
van még. A város nem érdekelte. Itt érezte jól magát ebben a
csendes, előkelő környezetben.

Először arra gondolt, hogy Marié Rouard-nak, a nővérének ír.

El is kezdte, de aztán meggondolta és széttépte.

Nem tud elfogadható magyarázatot adni arról, hogy került
ide. Marié a hónap végére megígérte, hogy megsegíti kétszáz
frankkal. Nem fogja megkapni tőle, ha látja, hogy utazásokat
tesz. Úgyis azt írta legutóbb, hogy bizonyára könnyelmű volt.

Georges Beauverger-nek fog írni.

Csak úgy.

Inkább magának írja, hogy teljék ezzel is az idő.

"Édes Georges - írta a levél fejére. - Nagyon szomorú voltam, hogy
tőlem búcsút sem vett és úgy utazott el. A megbeszélt helyen vártam
magára félóra hosszat, és nem jött. Azt hittem, valami baja esett..."

Gondolkozott, hogy mit írjon tovább, de sehogyse ment.
Eltépte ezt a levelet is, és elmerengett. Eszébe jutottak a dol-
gai, amiket visszatartottak a szobájában, mert nem tudott fi-
zetni. Azt kellene valahogy visszaszerezni. Henriette-nek fog
írni, hogy segítse meg. Henriette nagyon jólelkű lány, eddig is
segített rajta. Nem sok a tartozás, mindössze kétszázhúsz
frank. Megkéri hogy a dolgait vigye addig őhozzá, míg újra Pá-
rizsban lesz

Hirtelen felugrott az asztaltól, és ijedten az arcához kapta a
kezét.

Eszébe jutott a kis vak madara. Ott van bezárva a hatodik
emeleten, a padlásszobában, és éhen fog pusztulni, ha nem vi-
selik gondját.

Ha Henriette-et otthon is találja a levele, addigra késő lesz.

Egyszerre könnybe lábadt a szeme.

Zurzavaros gondolatai most egységes útra terelődtek, és le-
hajtva fejét az asztalra, a kismadara felett érzett aggodalmaiba
saját zaklatott, kényes helyzetét is belesírta.

Háromkor vörösre sírt szemekkel, esőköpenyben, kis piros
kalappal a fején, karján a kölcsönkért pizsamával kilépett a
szobája ajtaján, hogy megkeresse André Regnard urat, aki már
útra készen a hallban várakozott rá.

Készséggel felállt közeledtére, és kis grimaszt vágott, látva,
hogy a fiatal lány csak úgy a karján hozza le a pizsamáját. Az-
tán észrevette a vörösre sírt szemeit.

- Miért sír?

- Csak.

- Megnyugtatom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
Két napon belül viszontláthatja Georges-ot.

-A madaram...

- Nem értem.

- A kismadarat nem fogja gondozni... senki...

- Micsoda kismadárról beszél?

- Van. egy . kis vak madaram, és az otthon maradt, egye-
dül...

- Áhá. Persze...

Őszintén csodálkozott, hogy ilyesmi miatt sírni tud.

- Értem. Nem számított arra, hogy utazni fog, és magával
hozta a lakás kulcsát. Talán a házfelügyelővel ki lehetne nyit-
tatni, hogy vegye magához a kanárit, míg visszaérkezik.

- Nem kanári, fülemile, és nincs nálam a kulcsom.

- Hát hol hagyta?

- A házfelügyelőnél.

- Akkor nincs semmi baj. Értesíteni kell, hogy gondozza
a madarat.

- De amíg odaér a levél...

- Táviratozni fogunk - vágott a szavába. - írja meg, és út
közben leadjuk a postán.

Hálásan nézett rá.

Amikor taxiba szálltak, jutott eszébe, hogy fent felejtette az
újonnan vett fogkefét és fogkrémet.

André legyintett; nem fontos azért visszamenni, de Chris-
tine ragaszkodott hozzá. A fogkefére még szüksége lesz.

- Vesz egy másikat.

- Nem, nem. Úgyis elég kiadása van miattam.

- Azzal ne törődjék.

Mégis felszaladt érte, és azt se várta meg, hogy André valakit
felküldjön helyette.

Az autóban közölte vele, hogy mit végzett, amíg ő aludt. Au-
tón mennek át a határon. Ebben az esetben Christine-nek nem
lesz szüksége útlevélre, ezt ő már elintézte. Mindenképpen
Jungholzban kell lenniök holnapra, mivel Georges az Européen
Hotelbe fogja megtelefonálni a címét.

Ezt ugyan másképp is elintézhette volna, de önzésből ra-
gaszkodott a továbbutazáshoz. Christine miatt nincs kedve
itt maradni. Miatta nem fogja tönkretenni a programját.

- Szereti a téli sportokat?

- Igen - felelte bizonytalanul.

- Ne legyen most már kedvetlen, hiszen minden a legjobb
úton halad, hogy rendbe jöjjenek az ügyei.

Hogy kissé barátságosabbá tegye a közöttük lévő hangula-
tot, amely még mindig a tegnapi nap eseményeinek utóhatása
volt, kedvesen megjegyezte, még jobb is, hogy minden így tör-
tént, így legalább megismerhette személyesen, és módjában
volt azt tapasztalni, milyen kedves és ragaszkodó teremtés, és
Georges Beauverger barátjának csak gratulálni lehet, hogy ilyen
ügyes választása volt.

A ragaszkodó szónál Christine feléje fordult, és kutatva néz-
te arcvonásait, nem gúnyolódik-e, de a fiatalember arca barát-
ságos arckifejezéssel, nyíltan nézett a szemébe.

Egy óra múlva átjutottak a határon, és negyedóra múlva már
vonatra ültek, és este tizenegy óra körül a jungholzi Européen
Hotel elé érkeztek.

A sötét ég tele volt szórva csillagokkal. Christine Rouard-
nak eszébe jutott Mont-de Lans. Ott is mindig ilyen sűrűn csil-
lagos volt az ég.

Friss, hószagú volt a levegő.

A hotel tele volt vendégekkel, a tágas előcsarnok és a mellet-
te elhúzódó éttermek hatalmas üvegablakai kivetítették a csil-
lárok meleg fényét a hóra. Egy angol lány megrázta bodros fe-
jét, és hátraszólt valakinek. A hegyoldalban sötét fenyőfák
hallgattak.

André a téli sportruhás hölgyek és férfiak láttára jobban
megnézte Christine vékony esőköpenyét és kis piros kalapját.
Még ha valami felöltőféle lett volna a szerencsétlenen!

Christine megállt egy most érkezett autocar mellett, mert
megérezte, hogy úgy, ahogy van, nem mehet bele ebbe az elő-
kelő, eleven környezetbe. Zavart helyzetét a fiatalember előtt
is szégyellte, de szóba hozni nem akarta. Pedig mégis be kell
egyszer menni, és a fényárban úszó előcsarnokban tárgyalni a
szobák miatt, mindenki szeme láttára.

Egy bőrönd nagyot puffanva esett a többihez, kicsúszott a
hotelszolga kezéből, ahogy az autocar leeresztett vashágóján
érte nyúlt.

Ijedten összerezzent.

- Menjen csak kérem előre, és foglaljon szobát, én addig itt
megvárom.

André megérezte, hogy miért mondja ezt, és készséggel elő-
resietett.

Az irodában sajnálkozó udvariassággal közölték vele, hogy
egyetlen szabad szobájuk sincs, természetesen azon kívül
amit az ő számára már fenntartottak. Hiába próbálta pénzzel
megoldani a helyzetet, a hosszas vitatkozások eredménye-
képp csak azt érte el, hogy holnap estére átadhatnak még egy
szobát, de az is a legfelső emeleten van, és meglehetősen egy-
szerű.

- Hát ez baj.

- Mindenesetre utánanézünk, talán valamelyik megfelelő,
közeli szállóban akad még egy üres szoba, bár hogy őszinte le-
gyek, nem nagyon bízom benne. Ha akadna is, nem hiszem,
hogy megfelelő lenne. A legjobb szobákat hetekkel ezelőtt min-
denütt visszatartották...

Nagyon beszédes hangulatú ember volt, alig tudott szaba-
dulni tőle.

Christine csendben várakozott rá odakint. A friss téli levegő
megborzongatta kissé.

Odament hozzá, és átadta neki a szobája kulcsát.

- A második emeleten a negyvenötös szoba. Parancsoljon.
Odavitettem egyelőre az én bőröndjeimet, ugyanis az én szo-
bámat még nem kaptam meg.

- Hát akkor én most felmegyek a szobámba - mondta,
mintegy önmagát bátorítva, aztán hirtelen levetette az esőkö-
penyét és kis piros kalapját. A fiatalember ámulva nézte, mit
csinál.

Christine a kezébe nyomta.

- Lesz szíves valakivel felküldetni. Inkább így megyek be.
Ugyanis...

Meg akarta magyarázni, de meggondolta magát, felrántotta
a vállait, így jelezve, hogy úgyis sejtheti, miért, felesleges is
tovább mondani, és gyors léptekkel megindult a szálló felé.

A forgóajtót kissé erősen lökte meg, a mozdulat erélye el-
szántságát fejezte ki.

Anélkül, hogy jobbra vagy balra nézett volna, megindult a
szőnyeggel borított lépcsőfeljárón a második emeletre. Így leg-
alább azt gondolhatják, hogy most jött le a szobájából.

André utána küldette az esőköpenyt és a kis piros kalapot,
közben megállapította, hogy a kislány cseppet sem udvarias.

Igazán nem nagy megerőltetésbe került volna, ha legalább
annyit mond: a viszontlátásra. Ennyit igazán megérdemelne,
amikor miatta azt sem tudja, hol fog az éjszaka aludni.

Az irodából sorra telefonálták a hoteleket, ahogy a hallban
ült, hallhatta is, hogy nem sok reménye van rá.

Annál meglepőbb volt, amikor közölték vele, hogy találtak a
számára szobát. Igaz, hogy innen meglehetősen messze, a tu-
ristaházban, de azt is csak éjfél után kaphatja meg, mert az ille-
tő úr akkor utazik el.

Cseppet sem volt kedvére, hogy a saját kényelmét kellett fel-
áldoznia. Átkozta a pillanatot, amikor a barátja ügyeibe avat-
kozott.

Mindenesetre értesíteni kell Christine-t, hogy innen tovább-
megy, és a bőröndjeit is elviteti.

A fiatal lány a fotelben ült, és szintén rosszkedvű volt, ami-
kor André belépett hozzá.

- Valami baj van?

- Nem kellett volna nekem magával jönnöm.

- Természetesen vannak a dolognak kellemetlen oldalai is.

- Egyáltalában nem számítottam arra, hogy ilyen helyre jö-
vünk, nem is vagyok úgy felöltözve.

- Tudom, de hát ezen már nem változtathatunk. Törődjön
bele maga is.

- És csak szégyellem magam, és el is határoztam, hogy addig
nem is mozdulok ki a szobából, míg innen el nem utazom.
Majd azt fogom mondani, hogy beteg vagyok és az ágyban ma-
radok.

Hirtelen feléje fordult, mert eszébe jutott valami.

- És miért mondta azt, hogy "törődjön bele maga is"? Én
nem kértem magától, hogy beleavatkozzék az életembe.

Ejnye, de harcias. Amint valami bántó dolgot észlel, rögtön
karmol, mint egy vadmacska.

- Ha éppen tudni akarja, hát megmondhatom.

- Tessék.

Hangjából kiérezhető ellenszenve a fiatalembert indulatba
hozta, de uralkodott magán.

- Sehol nem kaptam a magam számára szobát, csak a turista-
házban, amihez nem sok kedvem van. Egyébként harminc kilo-
méterre van ide, és csak éjfél után kaphatom meg, mert az illető
akkor utazik el. Ezért mondtam, hogy én is beletörődtem.

Meglepetten és zavartan nézte, úgy látszik, erre a közlésre
nem számított.

- És mit fog csinálni éjfélig?

- Várni fogom az idő múlását. De van ennél kellemetle-
nebb is.

- Szerettem volna addig is átöltözni és rendbe hozni maga-
mat. Ezt pedig nem tehetem.

- Miért nem teheti?

- Hol?

- Itt. Én addig kimegyek a folyosóra sétálni. 

- Ez nevetséges lenne.

- Akkor bemegyek a fürdőszobába.

- Az se ér semmit. Fürödni is szerettem volna.

- Akkor majd visszajövök ide a szobába. Legyen nyugodt,
nem fogom nézni.

- Ez se jó. Utálok kétszer csomagolni. Inkább beletörődöm.
Láthatja, hogy a maga ügye nevetségesen egyszerű. Befekszik
az ágyba, és megoldotta a dolgot. Bár én is ezt tehetném!

- Fáradt?

- Nem mondhatnám, hogy nem. De miért érdekli?

- Ha nem mondja meg senkinek, megengedem, hogy itt
aludjék.

Érdeklődve nézte.

- Hogy érti ezt?

- Alvás szempontjából értem.

- De csak egy ágy van.

- Na, nem az ágyban.

- Éppen ezért kérdeztem.

- Az egyik a kereveten alszik. És az leszek én.

- Erről szó se lehet.

- Miről?

- Hogy maga alszik a kereveten.

- Hát akkor maga.

- Kérem. Nagyon köszönöm, hogy ily módon esetleg meg-
oldható a dolog...

- Megoldható...

- Mert nem szívesen várakoztam volna éjfél utánig, hogy
aztán menjek a hegyek közé egy turistaházba, ahol kétségtele-
nül semmi olyan kényelemre nem számíthat az ember... Szó-
valhát akkor...

- Akkor most rögtön le akar feküdni?

- Előbb vacsorázni kellene.

- Ez az - mondta, és óvatosan megnézték egymást.

Még szép tőle, hogy átengedi a kerevetet, és holtfáradtan
nem kell a turistaházba menni - gondolta a fiú. - Nem hittem
volna róla. De lesz még vele egyéb baj.

Még szép tőle, hogy átengedi az ágyat, és nem kell kézzel-
foghatólag tapasztalnom udvariatlan modorát - gondolta a
lány. - Nem hittem volna róla. De lesz még vele egyéb baj.

- Elfelejtettem megkérdezni az adatait, tudniillik ki kell töl-
teni a bejelentőlapját, vagy ha...

- Majd kitöltöm.

- Szóval akkor maga idefent vacsorázik?

- Igen.

- Nem szívesen zavarnám azzal, hogy most átöltözzem...
Legokosabb, ha mind a ketten itt vacsorázunk fent a szobában.

Feltéve, ha nincs kifogása ellene.

- Nincs kifogásom ellene.

- Gondolom, hogy a hotel személyzete előtt is jobb, miután
látják, hogy együtt vagyunk. Felesleges, hogy azt higgyék,
összevesztünk.

- Akkor hagyjuk két személyre megvetni az ágyat, és majd
utólag elkészítem a magáét a kereveten.

Úgy érezte, hogy a fiatal lány kedveskedése és békés beszél-
getése kissé erőltetett, hiányában van minden barátkozni aka-
rásnak.

- Azt hiszem, a legokosabb lesz, ha magát a feleségemnek je-
lentem be.

- Minek?

- Ez egyszerűsíti a dolgot. Utóvégre meg kell magyaráz-
nunk, hogy miért alszunk egy szobában. Még utóbb azt hi-
szik...

- Akkor csak írja be, hogy a felesége vagyok. 
Túl gyorsan és határozottan vágta rá.
Együtt vacsoráztak...
André lement a hotel bárjába, míg Christine lefeküdt.
Amikor feljött, már sötét volt a szobában. A függönyökön át

látta a csillagos eget és a havasi tájat.

A kereveten fehérlett megvetett ágya.

Kétségtelen, a hölgy már alszik. Az ágya felől semmi nesz
nem hallatszott. Nem akart megfürödni, nehogy felébressze,
ezért zajtalanul és gyorsan levetkőzött.

Micsoda átkozott história. Csak megjöjjön végre Georges
Beauverger, hogy vége szakadjon.

Afelől igen bizonytalan érzései voltak, hogy a barátja okosan
cselekszik-e, ha ezt a lányt feleségül veszi. Nem mintha a visel-
kedésében valami kivetnivalót talált volna. De tudj' isten... De
mit bánja ő.

Befordult a fal felé, és elaludt.

XIX.

Henriette pontosan kivallatta Georges-ot, és elmeséltette vele
részletesen a szerelmi történetét.

- Szóval magát hívják Georges Beauverger-nek?

- Igen.

- Hallatlan! És a barátját hogy hívják akkor?

- André Regnard.

- Fantasztikus! És miért csaptak be engem?

- Én nem...

- Maga is, mert hallgatott. Mire volt ez jó?

- Nem tudom.

- Na, hát meséljen csak tovább.

Georges meglehetős élvezettel mesélt. Valahogy feloldódott
félénksége Henriette-tel szemben - ezen maga is csodálkozott.
Szerette volna a fejét a fiatal lány ölébe hajtani, és úgy elpana-
szolni neki, hogy milyen halálosan szereti Christine-t, és egyál-
talán nem tartotta furcsának ezt a gondolatot.

Henriette-et mélységesen bosszantotta, hogy a történteket
nem tudhatta már előbb. Kétségtelen, hogy nem vállalkozik ef-
féle szerepre. Bár lelkiismeret-furdalásokat szerelmi ügyeire vo-
natkozólag nem ismert, mégsem szerette, hogy mindez Chris-
tine-nel kapcsolatban van, akinek az életében okozott kelle-
metlen fordulatokat eddig még következetesen mindig ő
szállította.

Elkedvetlenedett, és egyre azon járt az esze, miképp lehetne
valahogy megváltoztatni a helyzetet.

Csak este lett némiképp jókedve, amikor a játékkaszinóban
csodálatos szerencse folytán tízezer frankon felül nyert. A
pénzt a retiküljébe gyűrte, és elhatározta, hogy a felét Chris-
tine-nek adja. Ez némiképp enyhítette aggodalmát.

Vacsora után voltak, a hotel teraszán, és cigarettáztak. Me-
leg, csillagos este volt, és a dzsessz hangulatos ritmusa kissé
felkavarta a vérét.

Táncolni szeretett volna, de aztán mégis letett róla. Ez volt
az oka, hogy beszélnie kellett.

- Tartozom magának egy vallomással - kezdte el váratlanul.
- Én Christine-t nagyon jól ismerem. Amikor magával útnak
indultunk, fogalmam se volt arról, hogy őróla van szó. Én na-
gyon jól ismerem, és mondhatom, nagyon helytelenül cseleke-
dett a barátja, amikor lebeszélte magát róla. Christine nagyon
rendes lány.

Georges hirtelen izgatott lett, ilyesféle vallomásra egyáltalán
nem számított.

- Ismeri őt?

- Hogyne ismerném.

- Azt is tudja talán, hogy hová költözött?

- Azt nem tudom.

- És...

- Értem, hogy mire kíváncsi. Nyugodjon meg. Christine sze-
reti magát.

Levette a fekete keretes pápaszemét, és megtörölte, hogy va-
lami mozgással mégis levezesse izgalmát.

- Elég disznóság volt magától, hogy ott hagyta a kis kávé-
házban, amikor egy centimé se volt nála.

- Nem volt nála?

- Persze most rémüldözik. Egész estig várt magára. Én váltottam őt ki 
onnan.

- André nem engedte, hogy...

- Maga olyan gyámoltalan alak, hogy a legbizalmasabb
ügyeibe is bele engedi szólni a barátait*? Szép kis jellem, mond-
hatom.

- Én nem tudtam...

- Nem tudta?

- És Christine nagyon haragszik?

- A lelkére veszi, ha maga miatt öngyilkos lett.-
Georges-ot kiverte a halálverejték.

Idegesen mozgolódott a széken, és csak mereven bámulta
Henriette-et, könyörgő, alázatos tekintettel, mintha egyedül
tőle függne most a sorsa.

- Akarja, hogy segítsek magán?

- Óh, kedves Henriette.
Elmosolyodott.

- Végre, hogy megtanulta a nevemet. De egy feltételem van.

- Tessék.

- Christine-nek nem árulja el, hogy én együtt utaztam ma-
gával, és a barátját is megkéri arra, hogy ezt titokban tartja.

- Mindent megígérek.

- Helyes. Köztünk pedig nem történt semmi.

- Nem. Nem történt semmi.

A készséges válasz kicsit bosszantotta.

- De nagyon hamar el tudta felejteni! Alapjában véve nem is
fontos. Maga csak menjen vissza. Maga csak menjen vissza
most Párizsba, és béküljön ki vele. Én meg itt maradok. De ne
felejtse el, hogy Christine-nek rólam nem szabad tudnia. A ba-
rátjával is beszélje meg ezt a dolgot.

- Igen. Meg fogom vele beszélni.

- És a jövőben ne meséljen többé egy szót se Christine-ről
senkinek. Nagy a gyanúm, hogy abban is a barátja keze van,
hogy a levelei visszajöttek.

Georges ijedten nézte.

- Gondolja?

- Miért ne gondolnám? Csak azt nem értem, milyen vi-
szony van maguk között, hogy ennyire beleszól a dolgaiba. Ro-
kona?

- Nem, jó barátom.

- Mit meg nem engednek maguknak egyesek, jó barátság cí-
mén! Hallatlan! De hiszen ez nem is lényeges. Maga nekem
egy csekkről beszélt a múltkor.

- Ünnepélyesen bocsánatot kérek érte. Az ajkába harapott.
A megváltozott helyzet miatt most nyugodt szívvel elfogadhatná. 
Miután szó sincs többé arról hogy megszerezhesse a fiút magának, 
megint aktuálissá vált a dolog, különben is egyéb kiadásai voltak.

Úgy látszik, a barátjával kell ezt elintézni, annak az esze job
ban fog.

Felállt az asztaltól, és azt mondta:

- Megyek és lefekszem, mert nem jól érzem magam. Maga
még maradhat. Ha reggel utazik, úgy most búcsúzom magától.
Adieu!

Georges szótlanul nézett utána, aztán maga elé meredve
még egy fél órát üldögélt ott, s arra a végső elhatározásra ju-
tott, hogy Henriette-nek igaza van; a holnap délelőtti exp-
resszel haladéktalanul visszautazik Párizsba, és térden állva kér
bocsánatot Christine-től, amiért megbántotta őt.

Igen, ezt fogja tenni.

Elhatározásától egészen vidám lett. Konyakot rendelt és
szorgalmasan ivott. Jókedvében énekelni szeretett volna.

De jól nevelt úriember nyilvános helyen nem viselkedik fel-
tűnően.

XX.

Havasi napfényben ragyogott a táj. A levegő tiszta és éles volt,
a fenyvesek sötétzöld foltja a hóborította hegyoldalon színpadi
díszlet-ként hatott.

A szálló vendégeinek léptei alatt ropogott a hó. Vállukra ve-
tett sílécekkel vidáman nevetgélve, pirosra csípett arccal halad-
tak felfelé egymás után a hegyoldalban kitaposott úton.

A nők pompás színes sportöltönyeikben, fehér vagy sötétkék
nadrágjukban valóban festői látványt nyújtottak. Mély lélegzet-
vételükből kis párafelhőket pipázott vérpiros szájuk. A szálló kör-
nyéke eleven volt és zajos, csilingelő szánok siklottak el meleg plé-
dekbe burkolt hölgyekkel, akik sétakocsikáztak az üde téli leve-
gőn, és szánakozó mosollyal nézték azokat, akik gyalogosan
baktattak az utak szélén sílécekkel a vállukon. Bolondság a sport.

Ezzel ellentétben a második emeleten a negyvenötösben bé-
kés csend honolt. Az ablakok csipkés függönyén áttörő téli
napsugár bearanyozta a szobát. Felcsúszott kissé a sárgaréz ágy
oldalára, hogy lassan és óvatosan elérje az alvó arcát, és melegé-
vel felébressze jóízű álmából.

Christine, szokásához híven, két karját a levegőbe tolta, ásí-
tott egyet, felült, és csak akkor nyitotta ki a szemét.

Kicsit megdörgölte feje búbját, aztán lassan magára eszmélt,
hogy hol is van tulajdonképpen.

André, aki szintén sokra tartotta a jóízű, hosszúra nyújtott
alvásokat, még mélyen aludt.

Fehér, ezüstszürke csíkos pizsama feszült a hátán, ahogy
Christine észrevette, míg óvatosan feléje kukucskált ágyában
feltérdepelve. A nyaka barna, a haja fekete, mint a tus.

Mindig utálta a fekete hajú férfiakat. Milyen antipatikusan
fekszik. Mennyivel kedvesebb fiú Georges Beauverger. Össze se
lehet hasonlítani a kettőt egymással. Ő biztosan már rég felkelt
volna, és nem aludna itt kellemetlenül. Sőt el is fogadta volna,
hogy itt legyen. Georges képes lett volna egész éjszaka sétálni,
és meg se mondta volna neki.

Igaz, hogy ő ajánlotta fel neki a szoba felét, de azt csak udva-
riasságból tette.

És ez az ember teszi tönkre az életét. Ennek köszönheti,
hogy ilyen helyzetbe került, hogy Georges előtt hazugságba ke-
veredett, amit csak megaláztatásával magyarázhat ki.

Miért él egy ilyen ember a világon? És méghozzá a legna-
gyobb jómódban. A neszesszerében minden ezüst.

Legjobb volna megfojtani.

Szeretne felkelni, de nem lehet.

A karórája megállt, a tegnapi nagy izgalomban elfelejtette
felhúzni.

Isten tudja, hány óra.

A napfény erősen az arcába tűz. Kintről a havasi táj bebámul
az ablakon.

Mégis fel kellene kelni és reggelit kérni.

Előbb Regnard úrnak kellene szólni, hogy keljen fel.

Visszafeküdt az ágyba, és próbált elaludni. Máskor ilyesmi
játszi könnyűséggel sikerült, és most sehogy se megy.

Egy darabig még forgolódott az ágyban, és a szoba tapétájá-
nak mintáin kalandozott a tekintete, aztán elhatározta magát.

- Halló! - kiáltott fel többször is egymás után, mind hango-
sabban és bátrabban, hogy végre felébressze a fiút.

Végre megmozdult a kereveten, és álmos, mély hangja meg-
szólalt:

- Halló!

- Meddig akar még aludni? 
Nagyobb mozgolódás volt erre a válasz.

- Ezért keltett fel?
Ez milyen szemtelen!

- Ezért.

Csönd van, nem válaszol.

- Halló!

- Tessék?

- Maga még mindig nem ébredt?
Megint mozgolódik.

- Hány óra van? - dörmögi.

Valóban túl kedves. Még ő az, akit fel kell világosítani. Talán
még a kiszolgálására is sor kerül.
Kurtán válaszol:

- Nem tudom. Megállt az órám.

Az ágy sárgaréz rúdjai között fehér, csipkés huzat van kife-
szítve, arra figyel, mert onnan jön a hang. Ennek a végében
most megjelenik két férfikéz, széttárt ujjakkal.

Nyújtózkodik a csirkefogó. Igaz, hogy nem látni, de mégis-
csak furcsa. Nem állja meg, hogy meg ne mondja.

- Maga nyújtózkodik?

- Tessék?

- Süket?

- Nem értem.

A hangja valamivel erősebb, biztosan erre fordult.

- Nagyon otthonosan viselkedik egy hölgy jelenlétében. Pél-
dául nyújtózkodik.

Kis csend.

Most nyilván csodálkozik.

- Nézze, kedves kisasszony, először is nem látjuk egymást,
másodszor nem ásítottam, csak csendben kinyújtottam a ka-
rom, harmadszor maga nekem nem nő.

- Tessék?

- Szintén sü... hogy is mondjam, nem jól hall?

- Szemtelenség. Mi az, hogy én nem vagyok nő?

- A barátom menyasszonya nekem nem nő. Úgy veszem,
mintha egy nyolcvanéves öregasszony feküdne ott az ágyban.

- Áhá!

- Ellenkező esetben el se fogadtam volna, hogy itt aludjam.

- Maga se férfi nekem.

- Helyes.

Hosszú csend. Christine dühös.

- Most mi lesz?

- Legyen szíves, bújjon a takaró alá, mert felkelek és megnézem, 
hány óra van.

Magára húzza a modern mintájú, piros selyempaplant, hogy
a feje búbja se látszódjék ki. Úgy is maradt pár percig, holott
paplanon át hallja, hogy már hozzá beszél.

Végre óvatosan kikukucskál. Mégis jó lenne, ha kissé kedve-
sebben beszélgetne vele. Esetleg megkérné arra, hogy Georges-
nak ne szóljon arról, amit tegnapelőtt este mondott neki. Ha
megharagítja, újra csak ellene uszítja a barátját. És Georges
Beauverger úrnak nagyon lehetetlen barátja van.

- Halló, kerevet!

- Tessék.

- Hány óra van?

- Fél tíz.
Csend.

- Halló, ágy!

- Tessék.

- Nem gondolja, hogy fel kellene már kelnie

- De gondolom.

- Ki kezdi?

- Kezdje el maga.

- Akkor arra kérem, bújjon megint a takaró alá.
Christine megteszi. André magához veszi a neszesszerét, és
bevonul a fürdőszobába.

Fürdés helyett lezuhanyozta magát friss hideg vízzel, és nagyo-
kat fúj. Kissé megmozgatja a karjait, hogy beléropognak a csont-
jai. Igyekszik gyorsan elkészülni, hogy a hölgyet ne zavarja. Lehe-
tetlen teremtés. Honnan vette ezt a szemtelen, magabiztos han-
got? Megszokta, úgy látszik, hogy meghódolnak előtte a férfiak.

És ezek után miképpen volt lehetséges, hogy Georges-ba szeretett?

Mielőtt visszamenne a szobába, erősen kopog. Christine
visszakiált, hogy jöhet. Gyorsan előszedi a bőröndjeit, és kive-
szi belőle a szükséges dolgait.

Negyedóra múlva készen van, és szó nélkül otthagyja a pap-
lan alá bújt hölgyet.

Lemegy reggelizni, aztán hosszú sétára indul a havas hegyol-
dalban.

Amikor visszatér a hotelbe, újra érdeklődik, hogy kapott-e tele-
fonértesítést, sürgönyt, esetleg levelet. Nem. Még mindig semmi.

Kezd a dolog kellemetlenné válni.

A szálló előcsarnoka mozgalmas, a sportolók tarka, vidám
csoportja most van visszatérőben.

Az arcuk pirosra csípett, a szemük csillog, és friss hószagot
hoznak magukkal.

Andrénak mindjárt megakad a szeme egy nyúlánk, szőke lá-
nyon, aki egy idősebb férfi társaságában álldogál az irodahelyi-
ség előtt, és nem tudja elszánni magát, hogy most telefonáljon
Párizsba, vagy ebéd után.

A fiatal lány szintén sportkosztümben van, kint járhatott a
többiekkel.

Elhatározta, hogy délután ő is kimegy a hegyoldalba síelni.
Felszerelését még jóv-al elutazása előtt útnak indította ide, és
így nincs benne hiba.

Közvetlen ebéd előtt felment közös szobájukba.

Kopogtatására nem volt válasz, tehát benyitott.

A szoba már ki volt takarítva, de Christine-t nem látta sehol.

Kezet akart mosni, és benyitott a fürdőszobába.

A mosdó előtt állt Christine lángvörös arccal, két kezét erőt-
lenül beleeresztette a mosdó vizébe, mert éppen egyetlen pár
selyemharisnyáját mosta.

- Bocsásson meg! Nem tudtam, hogy itt van - és vissza-
ment a szobába.

pár pillanatra rá a fiatal lány is kijött a fürdőszobából, és lát-
ható zavarban volt. Szükségét érezte annak, hogy a látottakra
vonatkozólag valami magyarázatot adjon.

Az első, amit észrevett rajta André, hogy meztelen lábszá-
rakkal bújt a magas sarkú cipőjébe. A sima bőrű, formás, mez-
telen lábak kissé megzavarták.

- Ki kellett mosnom a harisnyámat... tudja, hogy minden
csomag nélkül jöttem el...

- Semmi kifogásom sem volt ellene.

- De olyan furcsán meglepődött.

- Azt hittem, zavarom. - Mindjárt tanácsot is adott, mint-
egy igazolásául annak, hogy helyesli a dolgot:

- A fűtőtestre kell akasztani, hogy hamarabb megszáradjon.

- Azt nem szabad. Árt neki.

- Gondolja?

- Majd megszárad itt a meleg szobában magától is.

- De hát addig is nem tud mit felvenni.

Megnézte megint a meztelen, formás lábakat, most már iga-
zoltan, hiszen erről van szó.

- Úgysem megyek sehová.

- Állandóan a szobában akar tartózkodni?

- Természetesen. Ebben a ruhában úgysem mutatkozhatom.

- Ez elég kellemetlen.

- Miért?

- Tudniillik Georges még mindig nem adott életjelt magáról.
Nem is értem a dolgot.

- Magának nem kell velem tartózkodni a szobában, csupa
udvariasságból.

- Nem azért mondom, de ha telefonál is Georges, holnap
sem lehet még itt. Számolni kell az utazásával is. Három napig
mégsem lehet négy fal között.

- Az legyen a legkevesebb baj. Nincs véletlenül egy ruhakeféje?

- De van. - Kikereste a neszesszerből, és odaadta.

- Most be kell még mennem a fürdőszobába, de magamra
zárom az ajtót, mert le fogok vetkőzni.

- Parancsoljon.

- Milyen kicsi lába van magának!
Christine meglepetten visszafordult.

- Kicsi?

- Hányas lehet?

- Harminchat.

- Meglepő.

- Ezt most miért mondja?

- Csak úgy megjegyeztem. Ne tulajdonítson neki semmi
fontosságot.

- Nem is.

Bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót.

André szép csendben kiment a szobából, le a hallba, ahol az iro-
dában érdeklődött: mennyi idő alatt fordulhat meg Lauterbrun-
nenből. A kapott válasz kielégítette, és elkérte a menetrendet.

Amikor Lauterbrunnenből visszaérkezett, különféle skatu-
lyákkal és dobozokkal volt megterhelve.

- Küldjék fel a 45-ösbe.

Ő maga fürgén és frissen felszaladt a lépcsőfokokon, nem tö-
rődve azzal, hogy a boy készséggel kitárta előtte a lift ajtaját.
Kopogására Christine halk hangja felelt.
A fiatal lányt az ágyban fekve találta állig beburkolózva.

- Csak nem beteg?

- Dehogy.

Gondolkozva megállott előtte. Ez a lány még utóbb a ruhá-
ját is kimosta, de a kombinéját és a bugyiját biztosan. Lefogad-
ná, hogy most csupasz meztelen fekszik az ágyban.

- A fürdőszobába egyelőre nem lehet bemenni. Bezártam, és
a kulcs itt van a vánkosom alatt.

- Nem akartam bemenni.

- Csak éppen mondtam, hogy tudja.

- Helyes, de most másról van szó. Sikerült Georges-zsal tele-
fonon beszélnem. Három nap múlva itt lesz. Addig is megbí-
zott azzal, hogy a maga számára egyes dolgokat beszerezzek.

Csodálkozásában majdnem felült az ágyban, pedig nem volt
rajta semmi.

- Milyen dolgokat?

- Miután a divatcikkekhez nem értek, egyszerű sportfelsze-
relésről van szó. Azt nyugodtan hordhatja egész nap, nem lesz
feltűnő. A bárba úgyse megyünk le táncolni.

- Micsoda sportfelszerelést

- Síöltöny. Mondta, hogy tud síelni.

- Mondtam. Hol van a felszerelésem?

Az izgalomtól kipirult az arca. Ha ilyesmiről szó eshetett
akkor már semmitől se kell tartania. Ezek szerint minden a leg-
nagyobb rendben van. Georges a menyasszonyának küldi eze-
ket, és André nemcsak hozzájárult, de elő is segítette ezt. Örö-
mében majdnem kiugrott az ágyból, hogy körültáncolja a szo-
bát. Istenem, de szép az élet.

Óvatosságból visszafojtotta izgatottságát.

- Mindjárt felhozzák a csomagokat.

Alighogy André ezt bejelentette, kopogtak, és a londiner
máris hozta a különböző nagyságú dobozokat.
André udvariasan meghajolt.

- Majd később visszajövök.

Christine izgatottan kiugrott az ágyból, és valósággal feltép-
te a dobozokat, hogy minél előbb napvilágra kerüljön élete első
sportfelszerelése.

A fiatalembernek jó ízlése lehetett, ha minden útmutatás
nélkül maga választotta ki ezeket. Igaz, hogy a kabátka kissé
bő volt, de a többi remekül passzolt..

Christine ámulva szemlélte önmagát a nagy állótükörben.
Ez a divatos hölgy ő volna személyesen? André figyelme min-
denre kiterjedt. Voltak ott zsebkendők, harisnyák, sálak és más
egyéb nélkülözhetetlen apróságok is.

Amikor már teljesen felöltözött, sapkával a fején, sállal a nya-
ka körül, kesztyűsen, letérdelt az ágy elé, és összetette a kezét.

- Istenkém, hálásan köszönöm neked, hogy megengedted,
hogy úrinő legyen belőlem. Add, hogy teljes szívemből szeret-
hessem őt, hogy hű felesége legyek, és gyermekeim is lehesse-
nek tőle. Minden vasárnap gyertyát gyújtok a Szűz Mária
szobra előtt, a Notre Dame-ban. És hálából nem iszom több te-
jes kávét, amit teutánad a legjobban szeretek a világon. Ámen.

XXI.

Amikor Georges Beauverger lehozat- ta a csomagjait a hallba,
legnagyobb meglepetésére ott találta Henriette-et is teljesen
útra készen.

- Szintén elutazik?

- Meggondoltam a dolgot. Mit csináljak itt egyedül?

- Akkor együtt megyünk?

- Hát láthatja.

Az ügyvéd urat ez az új fejlemény határozottan felvidította.
Legalább nem utazik egyedül, és útközben valakivel Christine-
ról beszélgethet. Számított arra, hogy Henriette mindenről fel-
világosítja. Igazán nagyon kedves lány. Ha nem volna Chris-
tine. aki nélkül képtelen elképzelni az életet, úgy kétségtelenül
Henriette-et kellene feleségül venni. Szép, nyúlánk, karcsú
lány. És hogy tud csókolni! Az emlékezések kicsit megzavarták,
de rögtön Christine-hez menekült gondolatában.

Késő este érkeztek vissza Párizsba. Útközben semmi említés-
re méltó nem történt, jóformán nem is beszélgettek egymással.
Mind a ketten gondolataikba mélyedten hallgattak, és bár
Georges többször is megkísérelte, hogy Christine-re terelje a
szót, Henriette határozottan nem volt beszélgetős kedvében.

- Maga hová megy? - kérdezte a fiatal lány az ügyvéd urat,
amikor kiléptek a pályaudvar fedett csarnokából.

- Az irodámba, tudniillik...

- Persze, elsőnek Christine-hez szalad, mert látni akarja.

- Igen.

- Én is beszélni akarok vele. Az lenne a helyes, ha előbb én
keresném fel, és aztán majd felmegy hozzá maga is. Minden-
esetre előbb megérdeklődöm a helyzetét.

- Gondolja, hogy így jobb lesz?

- Feltétlen. Maga menjen csak be az irodájába, és ott várjon
meg engem.

Ennyiben maradtak.

Közös taxiba szálltak, és jóval a kérdéses bérház előtt megáld
lította Henriette a kocsit.

- Maga csak maradjon mégis az autóban jó tíz percig, és
csak azután menjen haza. Nehogy Christine esetleg együtt lás-
son meg minket. Nagyon kellemetlen volna.

Jó, ott marad és várni fogja. A hirtelen elutazás, az út egy-
hangúsága, amelyben csupán kavargó gondolatainak tömege
vitt elevenséget, a hirtelen viszontlátott Párizs benzingőzös le-
vegője, kavargó, színes világa szorongó érzéseket váltottak ki
belőle. Ezerszer elgondolta minden létezhető eshetőségét
Christine-nel való találkozásának, és próbálta elkészíteni ma-
gát mindenféle helyzetre készen, hogy annak megfelelően vi-
selkedhessék. Mondanivalóját ezerszer elgondolta és ezerszer
megmásította. Már maga is érezte, hogy adott pillanatban tel-
jesen tanácstalanul fog előtte állani.

Amennyire óhajtotta, hogy viszontlássa, olyannyira félt is
ettől a találkozástól. Átkozta a pillanatot, amikor szerelmét ki-
fecsegte Andrénak. Ha akkor befogja a száját, most semmi
gondja, mert nem történt volna semmi. Ez volt a baj. Na, per-
sze, efelett most már kár gondolkozni. A dolgon változtatni
már úgysem lehet.

Gondolatban elkísérte útján Henriette-et; most érhetett a
kapu elé, most megy fel gyalogosan a hatodikra, most ér az aj-
tója elé. Christine beengedi, és most már beszélnek is egymás-
sal.

Körülbelül elképzelte, mennyi időt vehetett ez igénybe, és
aszerint számolta Henriette útját visszafelé. De a fiatal lány
csak nem jött meg.

Eszébe jutott egy újabb eshetőség: lehetséges, hogy Chris
tine nincs is otthon. Viszont ez mégsem lehetséges, akkor Hen-
riette már hamarább visszatért volna. Kétségtelen, hogy
hosszasan tárgyalnak egymással. Ez semmi esetre se jó jel.

Kiszállt a taxiból, és idegesen szívta a pipáját. Nincs rosz-
szabb, mint a bizonytalanság.

Ezalatt Henriette, miután Christine szobájának ajtaján
hasztalanul kopogott, lement madame Rousseau-hoz, a házfel-
ügyelőhöz, hogy érdeklődjék nála.

Itt tudta meg, hogy Christine Rouard kisasszonyt pár nap-
pal ezelőtt, lakbérhátraléka miatt, kizárták az otthonából. Az-
óta egy távirat jött tőle, amit elő is kotort egy asztalfiókból, és
Henriette orra elé dugta, mélységes felháborodással. A kis-
asszony utasításokat tesz, és a madara miatt aggódik, de a lak-
bértartozásáról említést sem tesz.

Henriette rögtön észrevette a kínálkozó alkalmat, amellyel
Christine-t lekötelezheti.

- Éppen hogy a lakbértartozását akarom kiegyenlíteni.

- Az más. Miért nem mondta mindjárt?

- Mennyit tesz ki?

- Kétszázhúsz frank.

Nevetséges összeg. Tíz frank borravalóval madame Rous-
seau asztalára számolta a pénzt. Ez mindjárt lényegesen kedve-
zőbb hangulatot teremtett.

- Mondja meg a kisasszonynak, hogy az édes kis madarának
nagy gondját viselem, ami természetes is.

Undorító volt ez a hirtelen átalakulás.

Henriette leginkább azt szerette volna tudni, hogy hol tar-
tózkodik most Christine.

- Ez az, amikor a fiatalság bizalmatlan és titkolózik, holott
csak magának árt vele. Kérdem, mi hasznom nekem abból, ha
tudom, hogy hol van. Most viszont ön kérdi tőlem, és én nem
tudok rá válaszolni. Hát ez az.

- Adja csak ide egy pillanatra a táviratot. Megnézzük, hol
adták fel.

- Látja, milyen okos kegyed. Én már nem gondoltam volna
erre, mint afféle öregasszony. Hajjaj, amikor az embert a gon-
dok nem hagyják nyugton, másutt jár az esze. Bezzeg, amikor
még...

Henriette nem is figyelte, mit mond, hagyta fecsegni tovább.
A táviratot Les Verriéres-ben adták fel.

Mit kereshet Christine a határállomáson?

- Megkaphatom ezt a táviratot?

- Csak tessék, kisasszony, vigye magával. Mi szükségem le-
hetne rá? Amire benne kért, azt úgyis megtettem volna. Embe-
rek vagyunk mindnyájan, kérem. Kinek rosszabbul megy, ki-
nek jobban, de mégiscsak emberek vagyunk, akiknek szíve van.
Na, már nem mindenkinek, mert vannak aztán olyanok is...

Alig tudott megszabadulni tőle.

Amikor Georges Henriette-et mélyen elgondolkozva közeledni
látta, nyitott távirattal a kezében, azt hitte, nekiájul a taxinak.

Kétségtelen, Henriette azért olyan komor, mert nagyon rossz
hírt hoz. Christine esetleg öngyilkos lett. Uram, teremtőm!...

Amikor megtudta, hogy csak elutazott, megkönnyebbülten
fellélegzett, és mosolyra húzódott a szája. Henriette nem is ér-
tette, minek örül.

- Talán a rokonaihoz utazott?

- Én is erre gondoltam.

Jobbnak látta, hogy Christine anyagi ügyeiről ne beszéljen.

- Táviratozni kellene a postahivatalba, hogy tudassák ve-
lünk a feladó címét. Ezt feltétlen tudják, mert amikor feladta a
táviratot, meg kellett a címét is adnia.

Georges elsőrangúnak találta az ötletet. Milyen okos és szol-
gálatkész ez a fiatal lány. Milyen készséggel segít rajta. Szeret-
te volna megölelni és megcsókolni érte, de maga is megijedt et-
től a gondolatától.

Amikor a taxiban ültek, hogy a legközelebbi postahivatalba
menjenek, Henriette-nek újabb ötlete támadt.

- Az se volna rossz, ha maga egyenesen leutazna Les Ver-
riéres-be, és ott a helyszínen tudná meg a címét. Feltéve, ha
megéri magának a fáradságot.

- Megéri. Akkor rögtön utazom is. De...

- Mi az a de?

- Szerettem volna arra kérni, hogy... ha volna olyan szí-
ves... ugyanis megígérte, hogy beszél Christine-nel, és elintézi,
hogy...

- Szóval azt akarja, hogy én is magával menjek?

- Szerettem volna.
Henriette elmosolyogta magát.

- Gondoltam, ha nincs egyéb elfoglaltsága...

- Nincs.

- Akkor? - esengve nézett rá.

- Jó, én is utazom. Bár nagy bolondságnak tartom, hogy a
köztünk történtek után mi még együtt vagyunk. Igaz, hogy
nem én vagyok a hibás benne, csak későn tudtam meg, hogy
maga Christine-be szerelmes... Sok minden másképp történt
volna, ha tudom.

- Gondolom.
Ugyan, mire érti ezt?

Együtt ebédeltek a pályaudvar közelében, hogy ne sok időt
veszítsenek.

Henriette nem is foglalkozott volna az üggyel, ha Christine-
nel szemben nyugodt lett volna a lelkiismerete, de így szinte
örült, hogy kettőjük dolgán segíthet.

Kedves volt és vidám. Egy cseppet sem panaszkodott, hogy
alig érkeztek meg, már mennek is tovább.

Estére már Les Verriéres-ben is voltak. A postahivatal már
zárva volt, és nem volt lehetséges Christine címe után érdek-
lődni.

Megszálltak egy hotelben, hogy holnap egyesült erővel foly-
tassák a nyomozást.

Henriette-nek eszébe jutott, hogy lefekvés előtt hazatelefo-
náljon. Újabb elutazása olyan gyors tempóban történt, hogy
teljesen megfeledkezett otthoni ügyei iránt érdeklődni.

Tudni szerette volna, hogy bourgogne-i barátja, akivel egy
héttel ezelőtt szakított, életjelt adott-e magáról. A dolognak
inkább anyagi háttere volt. Henriette adósságaira panaszko-
dott, és egy-két kifizetetlen számla rendezését kívánta tőle. A
barát kereken megtagadta ezt. Így történt, hogy tudtára adta,
nem érdekli tovább. A keserű, hangos szóváltás közben Henri-
ette említést tett a fiatalságáról, amelyet mellette tölt el, anél-
kül hogy a szeretet legkisebb jelét is tapasztalná,
mivelhogy sújos anyagi gondokkal kell küzdenie.

Efféle vonatkozásban már több ízben összezördültek, de
mindannyiszor utólag tisztázódott a dolog; a szőlőgazda a kért
összeget poStára adta; és szent volt a béke.

A legutóbbi összezördülése valamivel komolyabb termé-
szetűnek ígérkezett, és mégis Henriette-nek lelke mélyén élt a
gyanú hogy a barát ezúttal is megadta magát.

Ezért szerette volna felhívni a lakását, hogy a távollétében
történtekről értesüljön.

 A hívott szám nem jelentkezett. Kétségtelen, hogy a szoba-
lány nem tartózkodik otthon. Elhatározta, hogy táviratozni
fog; és táviratilag kér tőle választ.

Odalépett a kerek asztalhoz, hogy levélpapírt keressen, ami-
re feljegyezheti a táviratozandó szöveget.

FelHajtotta az írómappát, és meglepetésében halkan felsikol-
tott.

Úgy, ahogy volt, fésülködőköpenyben átszaladt Georges-
hoz, aki közvetlen mellette kapott szobát.

- Jöjjön velem gyorsan.

A fiatalember rögtön a kalapját tette a fejére, holott ingujj-
ban volt.

- Ne öltözködjék most. Csak az én szobámba jöjjön át. Mu-
tatok valamit.

Meghökkent. Már megint mutatni akar valamit. Így kezdő-
dött a múltkori disznóság is. Ez a nő minden szállodában
nyugtalankodik, és mutatni akar valamit.

Bár érezte, hogy az ilyesmit a jövőben kerülni kellene, mégis
jóleső izgalom fűtötte.

Henriette a szobájában a kis kerek asztalhoz vezette, és rá-
mutatott a nyitott írómappára.

- Nézze!

Georges ámulva olvasta a mappa szélében a tinta aláírást.
Christine Rouard.

- Hogy került ez ide?

- Majd rögtön megtudjuk.

Csengetett a szobalánynak, közben előkotorta a retiküljéből
Christine táviratát.

Három nappal ezelőtt adták fel. Aztán a szobalányt be sem
várva gyorsan magára kapta a kabátját, és leszaladt a hotel iro-
dájába.

Georges Beauverger meglepetten bámult utána. Ott állt a ke-
rek asztal előtt, és óvatosan, mintha attól tartana, hogy a kér-
déses aláírás elrepül előle, a mappa fölé hajolt.

Christine Rouard kisasszony szokása szerint a nevét firkálta
itt, és egy aláírás a mappa szélére is jutott.

Aki most megszemlélte volna Georges Beauverger ügyvéd
urat, amint ingujjban, kalappal a fején Henriette szobájában gon-
dolataiba mélyültnek látszott, kétségtelenül azt mondotta volna:

- Ez az ember házaséletet él ezzel a nővel, és meglehetősen
zavartalanul.

Ezalatt Henriette odalent meglepő dolgokat tudott meg. -
Igenis, Christine Rouard kisasszony a távirat feladását megelő-
ző időben itt töltött egy éjszakát a hotelben egy úr társaságá-
ban, és ezt az urat André Regnard-nak hívták.

- Nos, mit szól ehhez? - kérdezte Georges-ot, amikor
visszatérve szobájában felvilágosította őt. - De mielőtt szólna
is valamit, vegye le előbb a kalapját, és húzzon magára egy ka-
bátot, mert olyan hatást vált ki belőlem, mint egy szabadságolt
hóhérsegéd.

Riadtan lekapta a kalapját, Henriette pedig végigdőlt az
ágyán, és széttárt karokkal nevetni kezdett. Szinte szétvetette
a jókedv.

- Isteni kaland. Áldom a sorsot, hogy magával jöttem... ha-
haha... Ez aztán az önzetlen jó barát... hahaha... Magát lebe-
szélte a kislányról, hogy ő maga szöktesse el... Isteni. Haha-
ha... Már fáj az oldalam...

Georges csak ekkor eszmélt arra, hogy a fiatal lány tulajdon-
képpen rajta nevet. Azt, hogy Christine itt járt volna három
nappal ezelőtt, és André vele volt, még fel sem fogta.

Olyan hihetetlennek és valószínűtlennek tűnt fel előtte az
egész, hogy valósággal belebutult.

Hogyan? Hiszen André nem is ismerte Christine-t, sőt nem
is akarta, hogy bemutassa neki. Nem lehetséges, hogy együtt
lettek volna itt. Hiszen még aznap este kellett hogy elutazzék
vele. Ez csak buta vicc lehet.

Kalappal a kezében az ágyon nevető Henriette-hez lépett,
hogy elmondja neki is a dolgot... Ez tisztára lehetetlen, itt va-
lami tévedés van.

De a fiatal lány, úgy látszik, félreértette, mert hirtelen talpra
ugrott, és meglehetősen nyersen rászólt:

- Ne közelítsen hozzám. Irtózom az olyan szánalmas figu-
ráktól, akiket felszarvaznak. Most menjen lefeküdni. Jó éjt!

Az ügyvéd úr összetörten kilépett a folyosóra, ahol éppen a
szobalányba botlott. Köszöntésére szórakozottan meglendítet-
te a kalapját, és a fejére tette.

A szobalány ijedt szívdobogással nézett utána.

Georges bement a szobájába, és valósággal ráesett egy fotel-
re, maga elé meredve.

Kis idő múlva újra hallotta Henriette elfojtott, vidám neve-
tését a szomszédból.

Felállt és megnézte az ő írómappáját is: gondosan, óvatosan,
mintha az lenne a logikus, hogy ide meg André Regnard je-
gyezte volna fel a nevét.

XXII.

A hóval borított hegyoldal fehérsége vakított. Amerre csak ellá-
tott az ember, mindenütt hó és hó.

A fátyolosan szürke égből is apró hószemek szállingóztak le-
felé.

Mögöttük a fenyvesek sötétzöldje húzódik végig, előttük a
síelők tarka csoportja sötéten rajzolódik a háttérbe.

Christine engedelmesen követi Andrét: mindketten a vállu-
kon cipelik a síléceket, és a hóban taposott, keskeny, kanyargó
úton haladnak felfelé.

Christine-nek az jár az eszében, hogy visszafordul. André
határozottan udvariatlan egyéniség, hagyja, hogy a síléceket
maga cipelje, ahelyett hogy átvenné tőle.

Ez az ember nem sok illemet tanult.

A fiatalember most megáll és visszafordul. Mintha a gondo-
lataiba látott volna:

- Vérbeli sportoló maga viszi a dolgait. A sport birodalmá-
ban megszűnt minden üres udvariaskodás és bók.

- Mondtam, hogy vigye a léceimet?

- Nem mondta. Most felcsatoljuk a sítalpakat, és innen in-
dulunk. Jöjjön majd utánam.

Christine, aki már megbánta, hogy nem világosította fel ar-
ról, hogy ehhez és más egyéb sportokhoz sem ért, igyekszik
André mozdulatait leutánozni, hogy már a felcsatolásnál el ne
árulja magát.

Kissé ügyetlen, de minden baj nélkül sikerül...

André már talpon áll, és két botjával ellendítve magát, meg-
indul oldalt a dombhajláson lefelé.

A fiatal lány már a kezdetnél tempósan megindul, de ponto-
san másfelé, mint szeretné, le egyenest a mélynek. A botjait
egyetlen pillantás alatt elhajítja és sikítva leguggol.

Harmincméteres, gyors siklás után felborul, a hó csak úgy
porzik körülötte, ő maga égbe kapálódzó lábakkal, béka módjá-
ra elnyúlik, és hason csúszik tovább előre. Bodros feje mélyen a
hóba fúródik. Prüszkölve köpi a havat, amikor felkönyököl és
André lábait látja az orra előtt.

A fiatalember egy pillanat alatt mellette termett, és talpra
segíti.

- Mi történt?

- Mi történt? Elestem.

- Azt látom. De mi történt, hogy elesett?

- Kijöttem a gyakorlatból.

- Régen nem síelt?

- Óh, nagyon régen.

- Miért nem szólt?

- Gondoltam, menni fog.

- Megjegyzem, hogy őszinte legyek, olyat bukott, mint aki
még sose próbált síelni életében.

Christine arca piros, és hosszú szempillái is hószemektől fe-
hérlenek.

Juszt is folytatja tovább. Ez a fölényes alak ne nevessen raj-
ta. Mégis kissé borzongva néz a hegyoldalnak lefelé. Legalább
ne lejtőn csinálná.

A fiatalember készséggel segédkezik, hogy leverje róla a havat.

- Legyen szíves, és ne ütögessen engem.

- A hótól tisztogatom.

- Túlságosan bizalmasan csinálja.

- Ha megolvad magán a hó, átnedvesedik és megfázik. Egy-
általán nem értem, mi baja van magának velem?... Igyekszem
mindenben a kedvében járni, de minden rossz, amit teszek.
Azt hinné az ember, keresi az okot, hogy belém kössön.

- Én?

- Bármit teszek magáért, még csak meg se köszöni.

- Mit kellett volna megköszönnöm?

- Na, hiszen nem fontos, csak éppen azért veszem észre,
mert formaság az egész, jelentősége nincs.

- Kettőnk közül maga a neveletlenebb.

- Az lehet.

- És mit kellett volna megköszönnöm?

- Nem köszönte meg, hogy rögtön intézkedtem a sportkosz-
tümje iránt.

- Azt a barátjának tette.

- Miatta nem mentem volna le egyenesen ezért Lauterbrun-
nenbe.

- Szóval miattam tette?

- Kiért? Aztán idejövök, amikor elesik, felemelem, meg se
köszöni.

- Hát köszönöm.

- Nincs miért.

Szerette volna visszatartani a karjánál, hogy ne menjenek
tovább. Ne haragudjék rá, de a síelésből már elege volt. Az
egyik oldala sajog, ahogy elesett, és saját sílécével ütötte meg
magát.

De nem szól semmit.

Menjünk tovább, te fölényes gazember.

Szóval már ő is észrevette, hogy nem tetszik neki, hogy
rossz hozzá? Igenis rossz, és igenis nem fog törődni vele. 

Christine Rouard kisasszony még csak nem is sejti, hogy
ösztönös önvédelemből gyűlöli Andrét. És önmagát is utál-
ja, amikor észbe kap, hogy őt nézi, amint biztosan siklik
előtte el. Kisportolt, izmos alakja kirajzolódik a havas hegy-
oldalban.

Utállak, mondja magának. Beképzelt, buta, fölényes alak.

- Nos, jön már?

Christine még ott áll az oldalban, és a tőle száz méterre álló
fiatalemberre bámul. Aztán elszántan ellendíti magát úgy,
ahogy az előbb megfigyelte.

 

A kísérlet ezúttal remekül sikerült. Christine-nek sikerült meg-
állni a talpán, viszont feltartóztathatatlanul rohan André irányá-
ban. Mintha titkos, mágneses erő vonzaná, egyenesen neki.

A fiatalember már látja, hogy mi lesz ebből, és egyetlen pilla-
nat alatt átvillan agyán a valóság: ez a lány még életében nem
síelt soha. Kitérni előle már nem tud, sőt talán nem is akar.

A fiatal lány elrémült arccal, kerekre tágult szemekkel siklik
feléje, és karjait széttárja.

Mind a ketten hatalmasat buktak. André még a fejére is kap
egy ütést a fiatal lány egyik sílécétől, és összegabalyodnak a
hóban.

Amikor felemelkedik, öt centiméterre van tőle Christine pi-
rosra csípett nózija.

Egymást nézik.

Végre Christine megszólal. A hangja erőtlen, mint aki össze-
törte minden tagját.

- Köszönöm a sífelszerelést is.

Két szeme talán a hidegtől könnyes, és bágyadtan, félig le-
csukódik. Piros szája kissé nyitott, és egészséges fogsorán meg-
csillan a fény.

Olyan nagy kísértés volt, amely minden úriember erejét túl-
haladta volna. André se tudott neki ellenállni. Rövid habozás
után rányomta a száját az illatos virágként szétnyílott, piros,
nedves női szájra.

Istenem, gazember vagyok, de mit tehetek róla. Ez a vér szava.

Christine félig a hóba temetve, erőtlenül megmozdul, hogy a
könyökével feltolja magát, de ezzel csak jobban Andrénak ked-
vezett.

A csók váratlanul és hirtelen érte, amikor a fiatalember elen-
gedte, egy rövid pillanatig csodálkozva nézte, hogy mit tettél
velem, te elvetemült?...

Jobb karja erőtlenül megmozdult, majd a magasba lendült.
Egy pillanatig még nézte André arcát, amint bűnbánóan mo-
solygott rá, aztán haragos fény lobbant fel a szemében, és jobb
keze teljes erővel a fiatalember arcába csapott. Egy hócsomót is
a nyakába csapott vele.

Kiváló találat volt. Nyugodtan célozhatott, semmi ellenál-
lásra nem akadt.

André Regnard angyali nyugalommal vette a pofont. Rögtön
felemelkedett, és megfogta Christine karját, hogy felsegítse. De
amaz kiszabadította magát, és amennyire a sílécei engedték,
talpra ugrott, és még egyszer meglendült a karja. Ez az ütés
már csak a fiatalember vállát érte.

Aztán ledobta magát a hóba, és keservesen zokogni kezdett.

André megkövülten nézte. Maga se értette, hogy történt az
egész. Esküt tenne rá, hogy esze ágában se volt megcsókolni, se
ma, se tegnap, sem azelőtt. Valahogy az alkalom vitte rá, átko-
zott história.

Ott áll a hóban fekvő zokogó lány előtt, és érzi, hogy vala-
mit mondania kell.

- Nem történt valami baja? - kérdi tőle telhető gyöngédség-
gel. Jobb, ha a csók szóba se kerül.

Christine felkönyököl a hóban, és sírásra görbült szájjal
mondja.

- Maga lelketlen... ezt teszi velem?... amikor az előbb azért
imádkoztam, hogy Georges-hoz hű legyek... ezt teszi?...

- Bocsásson meg. Elismerem, hogy aljas voltam. Keljen fel,
mert megfázik.

- Nem kelek fel. Meg akarok halni.

- Minden elégtételt megadok. Itt vagyok, tessék, üssön meg
ha akar.

Érte nyúl, hogy felsegítse.

- Ne nyúljon hozzám - sírja, de hagyja, hogy a fiatalember
talpra segítse.

A füle cimpájától a sarkáig tele van hóval. Szánalmasan nyö-
szörög, és keservesen sír, mint egy megbántott kisgyerek.

Andrénak őszinte lelkiismeret-furdalása van. Előveszi a zseb-
kendőjét, és azzal próbálja diszkréten lecsapkodni róla a havat,
míg egyre sír.

A síléceket leszedi, és otthagyva a hóban, zsebkendőjét a sze-
méhez szorítva, kissé sántikálva megindul a hotel felé.
André felpakol mindent, és szótlanul halad utána.

- Megütötte magát valahol? - kérdi tőle többször is, de
Christine úgy tesz, mintha meg se hallaná; egyáltalán nem vá-
laszol, csak sántikálva lépeget előtte, és sír.

Ez volt az az őszinte pillanat André Regnard életében, ami-
kor megirigyelte Georges barátját ezért a kislányért.

A hotelbe érve Christine erőt vett magán, a sántikálását tel-
jesen elhagyta, és a zsebkendőjét se szorította a szeméhez. A
lépcsőfeljárat előtt halkan felszisszent, és oldalt lépegetett fel
rá, mint a kisgyerekek szoktak.

André lerakta a sífelszereléseket, és a hotelszolga gondjaira
bízta. Szólt a szobalánynak, hogy kérdezze meg a 45-ösből a
hölgyet, óhajt-e egy forró teát. Ő maga pedig beült az étterem-
be, és egy grogot rendelt.

Akkor vette észre, hogy vele szemben a délelőtt folyamán
megcsodált, nyúlánk, szőke lány ül, szintén sportkosztümben,
úgy látszik, ő is nemrég tért vissza a hotelbe.

A szeme megakadt a fiatalemberen. Csodálkozva, hosszan
az arcába nézett, aztán félrefordította a fejét és elmosolyodott.

Ez a jelenet később még egyszer megismétlődött.

Amikor André megkapta a grogját, a pincér diszkréten a fü-
léhez hajolt.

- Uram, ne haragudjék, de bátor vagyok figyelmeztetni vala-
mire.

- Mire?

- Rúzsosnak tetszik lenni.

XXIII.

Georges csak hajnal felé aludt el egy keveset, és reggelre kari-
kás szemekkel ébredt. Tekintete olyan volt, mint egy súlyos
betegé.

Henriette túlzott jókedvének szinte nyoma se volt. A történ-
tekről többé egyetlen szóval sem tett említést. Ellenkezőleg,
tegnap esti viselkedésével szemben olyan szeretetre méltó és
gyengéd volt a fiúhoz, mint két nappal ezelőtt Nice-ben, ami-
kor egyéb gondolata sem volt, mint hogy megvigasztalja.

Csodálatosak a nők.

Tegnap undok volt és kárörvendő, ma szelíd és kedves; oda-
adó és gyengéd.

Fél tizenegy volt, amikor Henriette beüzent Georges-hoz,
hogy készen van.

Christine-re vonatkozólag nem sokat sikerült megtudni. Itt
volt azzal az úrral, és itt aludt (nem együtt, kérem - Georges
valamit mégis megkönnyebbült), és másnap továbbutaztak.
Hogy hová, azt nem tudták megmondani.

Hát ez édeskevés.

Ezért kár volt idejönni. Most éppúgy nem tudják, hol keres-
sék, ahogy Párizsban se tudták tegnap este.

Illetve csak Georges gondolta ezt, mert a fiatal lány sokkal
hamarabb rájött arra, mi most a teendő.

- Én hívjam fel a barátját, vagy maga?

- Hogyan?

- Világos, hogy ezek után már nála kell Christine-t is keres-
nünk. Itt együtt voltak, ott is együtt lesznek. A barátja címét
pedig tudjuk.

Amennyire megörült ennek, annyira meg is ijedt tőle. Szóval
Christine-t már csak Andrénál kell keresni.
Hatalmas sóhaj szakadt ki belőle.

- Ne sóhajtozzék most már, hanem intézkedjék.

- Akkor most felhívjam telefonon?

- Miért kérdi? Tud ennél jobbat?

- Nem.

- És mit mondjak, miért vagyunk mi Les Verriéres-ben?

- Tessék?... Még maga az, aki fél. Inkább azt figyelje, hogy
milyen zavarban lesz a barátja. Különben majd én telefonálok
a maga nevében. Maradjon csak itt.

Felment a szobájába, és miután kérte, hogy Jungholzból az
Européen Hotelből André Regnard urat kéri a telefonhoz, ké-
nyelmesen cigarettára gyújtott.

Negyedóra múlva jelentkezett az Européen Hotel, és adták
André Regnard urat.

- Halló, itt Henriette.

- Kicsoda, kérem?

- Henriette, aki Georges barátját vigasztalja.

- Na, végre - hallatszott a megkönnyebbült felkiáltás a vo-
nal másik végéből. - És miért nem jelentkeztek már eddig is?
Már három napja várom ezt a telefont. Ott van Georges is?

- Itt van. Csak jelenleg nincs itt.

- Mondja meg neki, hogy haladéktalanul jöjjön ide.

- És mi lesz, ha nem akar?

- Hozza ide erőszakkal. A legelső vonattal haladéktalanul
induljanak.

Henriette azon gondolkozott, mi módon térjen rá Christine
ügyére.

- Megjegyzem, a barátja még nem vigasztalódott meg.

- Nem is kell. Hagyjon abba minden vigasztalást... Jóságos
isten! Ne is telefonáljon sokat, hanem induljanak. A viszontlá-
tásra!

- Viszontlátásra! 
Letette a kagylót.

Miért kell sürgősen abbahagyni minden vigasztalást? És mi-
ért kell haladéktalanul útnak indulni megint?

Ez is egy bolond.

Más fajtájú, mint emez, akinél gyámoltalanabb figurával
még nem találkozott életében, de egyik se normális, ez most
már kétségtelen.

Letelefonált az irodába, hogy kapcsolják össze Beauverger
úrral.

- Tessék! - Olyan volt a hangja, mintha a sír mélyéből jönne.

- A barátja azt üzeni, hogy haladéktalanul utazzunk le hoz-
zá. Remélem, ez lesz az utolsó sürgős utazásunk. Már kezd
unalmas lenni.

- Miért kell odautazni?

- Azt nem mondta.

- Christine ott van?

- Azt nem kérdeztem.

- Mikor indulunk?

- Nézzen utána a menetrendben, hogy mikor indul a legkö-
zelebbi vonat. Hopp, most jut eszembe, hogy nincsen vízu-
munk az útlevelünkben.

- Nem szükséges. Megkapjuk a vonaton.

- Hát akkor telefonáljon vissza, mikor menjek le.

- Jó.

- Ne legyen ilyen rosszkedvű.
Hallgat.

- Hallja, hogy mit mondok?

- Hallom.

- Különben ne telefonáljon, hanem jöjjön fel hozzám, amint
elkészült a csomagolással. Együtt teázunk idefent. Jó?

- Jó.

Letette a kagylót.

Nem rossz fiú ez, csak éppen gyámoltalan, esetlen lélek, és
annyira szerelmes, hogy rossz ránézni.

Úgy látszik, az a másik valami újat gondolt ki, és ezért te-
kint el a továbbiaktól. Lehetséges, hogy visszaadja ennek a
lányt, mert megunta. Ez meg boldog lesz, hogy visszakapja.
Micsoda gazemberek a férfiak!

Mindenesetre nem adok ötezer frankot ajándékul Christine-
nek, határozta el gyorsan. Ezek után már tisztára felesleges.

Este volt, amikor megérkeztek Jungholzba.

Ugyanolyan szép, csillagos volt az ég, mint akkor, amikor
Christine érkezett ide Andréval, és a szülőföldjére gondolt.
Henriette-nek korántsem voltak efféle poétikus gondolatai.

Átgondolva a történteket, igyekezett teljesen józanul kiszá-
mítani, mekkora összeget kérhet André Regnard úrtól kiadásai
fejében.

Az elutazásukkor nem számoltak azzal, hogy későn érkez-
nek meg.

Éjfél felé járt az idő, üres szoba pedig ezúttal sem volt.

Georges apatikusan fogadta ezt a közlést. Alvajáróként állt ott
Henriette mellett, aki helyette intézkedett. Mohó érdeklődéssel
nézett körül az előcsarnokban, ahol ilyenkor még meglehetős ele-
ven volt az élet. Tehát itt van Christine is. Ugyanebben a szálló-
ban, valamelyik szobában a feje felett, és bizonyára alszik.

De annál inkább eleven volt és bosszús Henriette.

- Telefonálni kellett volna, hogy visszatartsanak két szobát.

- Akkor sem tudtunk volna segíteni a bajon. Már egy hete
nincs üres szobánk. Ellenben telefonálhatunk a Grand Hotelbe,
esetleg ott lesz. Vagy az Admiralban.

- Hát telefonáljanak. De két szoba kell.

- Nem tetszik együtt lenni?

- Nem.

- Kár. Már úgy értem, a könnyebbség kedvéért. Az idén na-
gyon erős szezonunk van.

Megindult, hogy telefonálni menjen.

- Várjon csak - állította meg a fiatal lány, mert hirtelen
eszébe jutott valami. - Talán meg lehetne oldani másképp is a
dolgot. Ugyanis mindkettőnknek jó barátaink vannak itt a ho-
telben, akik bizonyára szívesen hozzájárulnának ahhoz, hogy
egy éjszakát az ő szobájukban töltsünk el.

- Kérem, ha az illetőkkel beszélni méltóztatik előbb. Szabad
a nevet?

- Christine Rouard kisasszonyról van szó, és André Regnard
úrról.

Elővette a szállóvendégek névsorát, és tanulmányozni kezdte.

- Kérem, Christine Rouard kisasszony nincs a vendégeink
között.

- Nincs?

- Nincs.
Újabb fordulat.

Georges Beauverger-től joggal elvárta volna az ember, hogy
megkönnyebbülten felsóhajtson, de szegény fiú annyira vá-
gyott már viszontlátni Christine-t, hogy ebben az előnyösebb-
nek látszó helyzetben is csak azon szomorkodott, hogy megint
nem találja meg. Nem mintha nem mardosta volna a félté-
kenység ördöge, de valahogy olyannyira bízott a barátjában,
hogy képtelen volt feltételezni róla olyasmit, ami felett, mint
befejezett tény, Henriette már régen napirendre tért.

- És André Regnard? - kérdezte a fiatal lány, és érdeklődve ő
is a névsor fölé hajolt, holott így visszájáról nem sokra ment
vele.

- Megvan. André Regnard úr itt van nálunk.

- Akkor rendben van. Igaz, hogy ezzel csak a barátja éjjeli
szállása van biztosítva, és én megint szoba nélkül maradok. A
férfiaknak nagyobb szerencséjük van.

- Bajosan - jegyezte meg a portás.

- Hogyan?

- Tudniillik André Regnard úr sem adhat éjjeli szállást a ba-
rátjának. Legalábbis nehezen hiszem el.

- Miért?

- Nincs egyedül a szobájában.

- Hogyan?

- Amint látom - a kulcsokat tartó hatalmas kazettás táblára
nézett -, már le is fekhettek. De azért feltelefonálhatunk, ha
óhajtják.

- Hogyhogy lefekhettek? Hát nem egyedül van itt?

- A feleségével.

Henriette meglepetten füttyentett egyet, ami meglehetősen!
humoros és szokatlan volt egy ilyen előkelő megjelenésű, fiatal
hölgytől.

Aztán Georges felé fordult.

- Telefonáljunk mégis?

Komoran és ijedten nézte, mint aki sokáig nem tudja, mit
mondjon, sőt talán nem is érti, hogy mit kérdeztek tőle.
Végre kinyögte.

- Nem.

- Hát akkor lesz szíves a Grand Hotelbe és az Admiralba te-
lefonálni. Valahol csak akad még a számunkra két szoba. Az se
baj, ha nincs együtt. Már úgy értem, egy helyen.

Addig, míg a portás telefonálni ment, Henriette leült a hall-
ban, és karcsú lábait egymásra vetve, a retiküljében kotorá-
szott.

A fiatalember csak egy öngyújtó kattanásából vette észre,
hogy cigarettára gyújtott. Szinte nem is volt jelen.

- Mondja csak! - szólalt meg hirtelen, és elemében volt.
Mondja csak - ismételte, míg a mennyezet felé fújta cigarettá-
ja füstjét -, a barátja nős ember?
Hosszasan nézte, míg kinyögte végre:

- Nem.

- Mindjárt gondoltam - és megjátszott naivitással, mintegy 
önmagától kérdezte: - Ugyan ki lehet az a hölgy, akivel együtt 
alszik? Ezek után nem tanácsos megzavarni őket.

A fiatalember szótlanságából arra következtetett, hogy a fi- 
nomabb célzások iránt teljesen érzéketlen, ezért abbahagyta
ezt a céltalan játékot, és őszinte melegséggel a hangjában meg-
kérdezte:

- Tragikusan veszi a dolgot?

Csend. Az arckifejezése teljesen bamba és értelmetlen.

- Sose törődjék vele. Nekem már első pillanattól kezdve nem
tetszett a dolog. Megfoghatatlan, hogy egy jó barát ennyire be-
lenyúljon egy másiknak az életébe. De most már minden vilá-
gos és érthető. Van egy gondolatom, amely annyira erős, hogy
nem tudok szabadulni tőle. Mindenesetre magának nagy meg-
könnyebbülésére szolgálhat.

És előrehajolva, suttogva folytatta.

- Én azt hiszem, hogy ezek ketten már régen ismerik egy-
mást. Sokkal régebben, mint maga ismerhette őt... Ezek sze-
rint inkább a barátjának volna szemrehánynivalója, és nem
magának. De úgy látszik, ezt ők már kimagyarázták egymás
között.

- Gondolja?

- Nézze, ugyanazon este utaztak el, amikor mi. El tudja
képzelni józan ésszel, hogy az elutazás előtt egy-két órával egy
ismeretlen ember rávegyen egy fiatal lányt arra, hogy vele
utazzék és együtt háljanak?

Ahogy befejezte a mondatot, maga is észrevette, hogy nem
jól következtet. Igenis elképzelhető ilyesmi. Sőt csakis ilyesmi
képzelhető el a mai fiatal, modern szellemű lányoknál, kivált
ha szerelmi bánatuk is van. Amikor még annak a parányi jó-
zanságuknak is a nyakára hágnak, amely még valahogy bennük
ragadt.

Ne menjünk messzire. Henriette Granger kisasszony is pár
órán belül hajlandó volt egy ismeretlen úrral útra kelni, aki ép-
pen hogy itt ül vele szemben. Sőt...

Georges éppen kinyitotta száját, hogy végre ő is mondjon
már valamit, amikor jelentette a portás, hogy az Admiralban
van egy szabad szoba. Ha talán megosztoznának rajta.

- Nem, nem. Köszönöm - intette le erélyesen Henriette. -
Ez majd az enyém lesz. És az urat hová teszik

- A turistaházba. Igaz, hogy egy félórai út ide, de sajnos más
megoldásunk nincs.

- Hát akkor rendben van - majd Georges felé fordult:

- Holnap délelőtt 10 órakor hívjon fel az Admiralban. Jó éj-
szakát.

Ezzel otthagyta.

XXIV

Az égen hófelhők takarták el a csillagokat.
Az északi szél metsző hidege pirosra csípi az orrot és könnye-
ket gyűjt a szemekbe.

Rounais apó, a sofőr előrehajolva az utat figyelte.

Az apró szemű hószemecskék rárakódtak a szélvédőre, és
meglehetősen akadályozták a tisztánlátást. Apró szemeit
összehúzta, hogy bozontos szemöldöke egybeért. Az arcát
összekarcolta az idő.

Különben is minden éberségére szükség volt, mert a táj fe-
hérségébe majdhogy beleveszett az út.

Átkozott kirándulás, morogta. Mire visszatérőben lesz,
mindent beborít a hó, és végül is ott reked a turístaházban
maga is.

Amint elhagyta a hatalmas fenyvesek út mentén elhúzódó,
zúgó, sziszegő csoportját - a szélben lerázták magukról a havat
-, még jobban lassítani kell, mert ha letér az útról, elakad a mé-
teres hóban.

Georges Beauverger az autó mélyében szótlanul ült, és észre-
venni se látszott, hogy már háromnegyed órája kapaszkodnak
a hegyoldalon, és semmiféle háznak vagy lakóhelynek még se-
hol semmi nyoma.

Különös vendég lehet, mormogta a sofőr, a többiek ilyenkor
már kikopogtak az üvegen, hogy: - Hé, ember, hová megy? Azt
mondták, egy félórán belül odaérünk. - Erre mindenesetre
megvolt a maga speciális válasza. Más az, amit mondanak, és
más az, ami van. Ebből él a világ.

Talán elaludt a vendég, és ezért nem érdekli a dolog. Nagyot
zökkent az első kerék, de kikapaszkodott újra az útra, amelyről
kissé letért.

Másfél órai utazás után végre felértek a turistaház elé, ahol
teljes erejével sivított a szél, és kavarta, seperte a havat.

A sofőr bajszát egyszerre úgy belepte, mintha karácsonyi fe-
nyődísz lett volna.

Az egész turistaházból nem sokat lehetett látni, de az idő
sem kedvezett semmiféle szemlélődésnek. Ilyenkor bemegy az
ember gyorsan, és nem nézi, milyen kívülről. Annyit azonban
egyetlen pillantásra átlát, hogy az egyemeletes, hosszúkás for-
májú épület pontosan útjában áll a szeleknek és hóviharoknak,
ha erre veszik az útjukat, hogy végigborzolják a tájat. Három-
négy egyenes törzsű fenyőóriás egymásra hajolva védekezik a
szél ereje ellen az épület bal oldalán. Egyebütt sehol semmi,
csak végtelen fehérség.

- Hol itt a portás? - ordította Georges a sofőr felé, mert az
előbbi szavait nem látszott megérteni.

- Portás? - morogta. - Mind ezzel kezdik, de aztán megcsen-
desednek.

- Hol itt a bejárat?

- Jöjjön utánam.

Meggörnyedve védekezett a szél ereje ellen.

- Hóvihar lesz.

- Hát itt a tetőn nem cirógatnak a szelek.

A sofőr ajtót nyitott előtte, és beléptek egy hosszú folyosó-
félébe, amelyet erőtlen villanyfény világított be valamelyest.
A szél fütyülése kísértetiesen behallatszott.

- Nincs itt senki?

- Majd lesz.

Elkérte a viteldíjat, a továbbiak nem érdeklik, most rögtön
visszafordul, nehogy itt ragadjék, és esetleg sose tudjon vissza-
térni az Européen Hotelbe, ahol egy kis forralt bor egykettőre
rendbe hozza az embert.

Mert itt még az sincs.

Zsebre gyűrte a pénzt, valami köszönésfélét mormogott és
otthagyta Georges Beauverger-t egyedül.

Először bátortalanul hallózni kezdett, aztán sorra próbálgat-
ta a folyosóról nyíló ajtókat. Egyesek zárva voltak, mások pe-
dig különböző helyiségekre nyílottak, ahol senki se tartózko-
dott.

Kutatómunkájában a telefon csengetése zavarta meg. A
hang irányában eljutott a folyosó végébe a telefonkészülékhez.
Gondolta, valaki csak előbújik majd erre, de végül is maga vette
fel a kagylót.

- Halló, 75-ös?

- Nem tudom.

A hang indulatossá vált.

- Ki beszél? A turistaház?

- Az.

- Van még egy üres szobájuk?

- Nem tudom.

- Hát nézze meg. Felküldünk egy urat.

- Nem tudom megnézni. Nem látok itt senkit?

- Hogyhogy nem lát senkit?

- Engem is most hoztak ide fel, és én is itt állok a folyosón
mert senki se jelentkezik.

- Szóval nincs - és hirtelen letette a kagylót, a maga részéről
emígy megoldva minden problémát.

Georges Beauverger újra az ajtókat vizsgálgatta a folyosó vé
gében. Ebben a pillanatban ajtócsapódás hallatszott mögüle,
megszólalt egy dörmögő hang.

- Hé! Mit sétál itt? Menjen lefeküdni.

- Kérem, én most érkeztem meg.

Valami olyat mormogott, hogy az más, és kinyitott előtte egy ajtót,
 ahonnan fa lépcsőfeljárat vezetett a felső emeletre.

Kisebb terembe jutott. Kék villanyfényben egy csomó emele-
tes ágyat látott. Egymás alatt és felett pokrócba burkolt alakok
szuszogtak és hörögtek, álomba merülten. Hideg volt, léghuza-
tot is érzett a lábai körül. Egy üres ágyat felfedezett, és rövid
habozás után úgy, ahogy volt, belefeküdt.

Olyan mindegy már.

Christine megkerült, de egyúttal végleg elveszett.

Kint a szélvihar fütyült, és valahol ütemesen rázta egy ablak
keretét.

XXV

André Regnard egy órát kint járt a szabadban, a hotelt körül-
ölelő fényes parkban, közben megérdeklődte a szálloda egy al-
kalmazottjától, hogy hová néznek a 45-ös ablakai.

Amikor megtudta, hosszasan megszemlélte a csipkés függö-
nyöket, és úgy érezte, némiképp megnyugodott.

Ezek után volt az, hogy a telefonhoz hívták, és sikerült Hen-
riette-tel beszélnie.

Utánanézett a menetrendben, és kiszámította, hogy legké-
sőbb holnap délelőtt itt kell lenniök, ekkor már azzal is szá-
molt, hogy egy hölgy is utazik Georges-zsal. Ezek mindig kö-
rülményesek ilyenkor.

Most végre indokolt, hogy felmenjen a 45-ösbe, és közölje
ezt Christine Rouard kisasszonnyal.

A szobalánynál érdeklődve megtudta, hogy a hölgy már
lefeküdt, sőt már meg is vacsorázott. Azonkívül a jobb ol-
dalára vizes törülközőt tekert, és jelenleg szomorú. Fel akar-
ta küldeni hozzá a szálló orvosát, de a hölgy erélyesen tilta-
kozott.

Az étteremben megvacsorázott, aztán elszívott egy cigaret-
tát, és felment közös szobájukba.

Miután többszöri kopogásra sem kapott választ, óvatosan
benyitott.

Christine egyenes tartással hanyatt feküdt az ágyban, akár
egy ledöntött antik szobor, kezeit összekulcsolta a paplan mo-
dern mintái felett. A szemei csukva voltak, a homlokára ned-
ves zsebkendőt terített.

Tanácstalanul megállt az ágy előtt, és nézte. 

Mit tagadjuk, szép ez a lány! Visszagondolt a lopott csókra,
és őszintén megállapította, hogy szívesen megismételné.

Csak állt ott csendben, és elgondolkozott felette.

Christine, aki egyáltalán nem aludt, és már előbb óvatosan
és lopva megnézte, ki jön be hozzá, most lassan felnyitotta a
szemét.

Arra nem számított, hogy André tekintetével fog találkozni.

- Rosszul van?

Elhaló hangon válaszolt:

- Igen.

- Nagyon megütötte magát?
Kis csend után:

- Eléggé.

- Ha ennyire szenved, talán mégis szólni kellene a szálló or-
vosának.

- Inkább lelkileg szenvedek.
Csend.

- És a fejének mi baja?

- Fáj.

- Azt is megütötte?

- Azt nem.

- Azért jöttem fel, hogy közöljem magával: Georges holnap
délelőtt megérkezik.

- Jó. Köszönöm.

- Én is szeretnék a délután folyamán történtek miatt ismé-
telten bocsánatot kérni magától.

- Már megbocsátottam.

Most miért ilyen szelíd és megtört? Sokkal inkább kedvére
volna, ha harciaskodna vele, ha kiabálna és megütné.

Christine fáradtan lecsukja a szemét, és egy könnycsepp ki-
szorul a szempillái alól, megrezzen és lefut hullámos hajának
fürtjei közé.

André Regnard, a nőbolondító és sziklaszilárd jellemű szok-
nyavadász, idegesen megmozdul. A női könnyeknek nem tud el-
lenállni. Szeretne valahogy kikerülni ebből a kínos helyzetből.

- Miért sír? - és egy lépést közelít hozzá.

- Nem sírok.

Valami fájdalmas mosolyféle suhant át az arcán, amitől a fia-
talember még inkább megzavarodik.

- Még valamit szeretnék kérdezni.

- Tessék.

- Ezt el akarja mondani Georges-nak is?

- Hogy... szóval, a csókra gondolok...

Az ablak felé fordítja az arcát, és míg elgondolkozva áll, a té-
li eget nézi, úgy válaszol:

- Nem fogom elmondani.
Csend.

- Szüksége van valamire?

- Nem. Semmire.

- Akkor jó éjszakát kívánok. Tudniillik én most elmegyek a
turistaházba.

- Miért? Ott van Georges?

- Nem, Georges idejön holnap. De a történtek után úgysem
lehetséges, hogy újra itt aludjak.

- Már megágyaztam magának.
Amikor ezt mondja, elfordítja a fejét.

A kerevet felé fordul és látja, hogy éjjeli nyughelye máris el-
készült.

Christine Rouard kisasszony félig sántán és betegen elkészí-
tette, mielőtt maga is lefeküdt volna.

- Akkor most mégis itt aludjak?

- Hát hol akar?

- Gondoltam, a turistaházban talán akad még egy üres ágy,
egyetlen éjszakára.

- És ha nincs?

- Hát istenem!
Vállat von.

- Csak aludjon itt. Most már úgyis mindegy.

- Hogy érti ezt?

- Tegnap is itt aludt már.

- Igen, tegnap is itt aludtam, de ma valahogy más a helyzet.
Nézze, Christine - először szólította a nevén -, jobb, ha már
nem alszom itt. Én őszintén bevallom magának, okosabb lesz,
ha nem forszírozzuk a dolgot. Különben is tapasztalhatta az
imént. Tegnap még nyugodt szívvel aludtam itt, és egyáltalán
nem érdekelt, hogy pár lépésre tőlem itt fekszik az ágyban. De
ma, azután a lopott csók után, ez járna folyton az eszemben.
És én férfiasan bevallom, hogy ezt nem tartanám becsületes
dolognak. Kettőnk helyzete nagyon visszás. Tudom jól, hogy
Georges-hoz köti teste és lelke, és ezen már változtatni nem le-
het. Lehetséges, ha valamivel előbb találkoztunk volna, esetleg
másképp történik minden... Megengedi, hogy rágyújtsak?

- Tessék.

- Nem azt mondom, hogy feleségül vettem volna. Nem hi-
szek a tartós, bebiztosított boldogságban. De úgy érzem, meg-
fértünk volna egymás mellett egy-két évig, vagy pár hétig. Az
ilyesmit sohase tudhatja előre az ember.

Christine Rouard kisasszony arca nem árul el semmi felin-
dultságot. Holott olyasféle célzást tesznek neki, hogy szerető-
nek szívesen vették volna, ha nincs mögötte Georges, aki vi-
szont feleségül veszi.

Az arca lassan elpirosodik, a szájába harap és nem szól egy
szót sem.

- Természetesen mindezek csak szavak, miután kettőnk
ügye már befejeződött anélkül, hogy valaha is elkezdődött vol-
na. Ezek után érthető, hogy nem okos dolog, ha itt hagyna
aludni engem a kereveten. Különben sem tudnék aludni. Ha az
egész éjszakát átsétálom, jobban kipihenem magamat.

- Menjen ki egy pillanatra a szobából, és tíz perc múlva jöj-
jön vissza.

Nem érti.

- Miért?

- Csak. Fel akarok kelni.

- Helyes.

Alighogy becsukja maga mögött a szobaajtót, Christine ki-
száll az ágyból, a kerevetre vetett ágyneműt összemarkolássza
és beviszi a fürdőszobába. Kissé tépelődik, majd gyors mozdu-
latokkal ágyat vet az alacsony beépített fürdőmedencében.
Legalulra rakja a fogason lógó lepedőt, erre rá kétrétbe hajtva a
modern mintájú selyempaplant, hogy puha legyen a fekvése.
Most még egy lepedőt terít rá. Két vánkost rak a fejnek, és a te-
veszőr takarót ráborítja.

Aztán visszamegy és befekszik az ágyba. Úgy tűnik fel,
mintha André vissza se jönne már. Aggódik is, hogy szó nélkül
elment, amikor kopog, és betolva egy arasznyit az ajtót, beszól:

- Jöhetek?

- Tessék.

- Szóval, hol is hagytuk abba?

- Nem fontos. A fürdőszobába vittem az ágyát, és majd ma-
gára zárom az ajtót.

- Hogyan?

- Még mindig jobb, ha itt alszik, mintha az egész éjszaka sé-
tálna.

André Regnard úr sokáig szótlanul nézte a fekvő fiatal lányt,
aztán megnézte új fekvőhelyét is.
Christine utánaszólt:

- Csak arra kérem, hogy már most feküdjön le.
Fél tíz se volt.

Szörnyű büntetés.

Nem szólt egy szót sem, felkapta a bőröndjeit, és bevonult a
fürdőszobába.

Alighogy bent volt, kettőt kattant a zár. Christine, ahogy
megígérte, ráfordította a kulcsot.

XXVI.

Ezen az éjszakán regényünk négy főszereplője közül egyik se
töltötte nyugodtan az éjszakát.

Georges Beauverger teljesen felöltözötten forgolódott az
ágyában a szélviharos turistaházban, és úgy érezte, túlságosan
sok friss levegőt kap valahonnan.

Pontosan ennek az ellenkezőjét tapasztalta André Regnard a
fürdőmedencébe vetett ágyában. A levegő meleg volt és túlsá-
gosan kevés. A fekvés sem volt mintaképe a normális állapo-
toknak. Vagy fel kellett raknia a lábait, hogy kinyújtózkodjék,
ilyenkor a feje egészen lecsúszott, ellenkező esetben pedig félig
ülő helyzetben fért csak el a szűkre szabott helyen.

Christine Rouard kisasszony sem aludt valami remekül.

A fél éjszakát átforgolódta az ágyában, és összekulcsolt ke-
zekkel különös imákat imádkozott.

Valahogy így.

- Édes jó Istenem, add, hogy Georges minél előbb itt legyen és
elvigyen magával. Add, hogy rögtön elvigyen innen, és minél
előbb a felesége legyek. Csináld valahogy úgy, hogy nagyon sze-
ressem, és ne legyen időm a gondolkozásra. Istenkém, én őszinte
vagyok, nézd, ott bent fekszik a fürdőkádban az a lelketlen gaz-
ember, és még egyszer tönkre akarja tenni az életem, mert nem is
sejti, hogy halálosan beleszerettem. Nyomorult, aljas, erkölcste-
len lélek vagyok, Istenem, alig van erőm. Mindig az a csók jár az
eszemben. Miért éppen ő? Miért éppen ő, akinek nem is kellek ta-
lán sokáig. Míg a másiknak a felesége lehetek, és kisgyermekeim is
lesznek tőle, édes drága kis gyerekek... De olyan erőtlen vagyok,
mert szeretem... szeretem az első pillanattól kezdve, és nem tud-
tam küzdeni ellene. Most is hagyni kellett volna, hogy elmenjen
innen, és soha többé ne lássam... soha többé... soha többé...

A száját a vánkosra szorította, hogy el ne bőgje magát, és
karcsú alakját megrándította az elfojtott zokogás.

A legnyugodtabb éjszakája négyük közül kétségtelenül Hen-
riette Granger kisasszonynak volt, bár az ő szemére sem szállott
mindjárt üdítő álom, pedig eléggé fáradt volt a sok utazástól.

Az éjjeliszekrényen fél éjszakán át égett a kis állólámpa, és
egyik cigarettát a másik után szívta.

Nagyon különös szerelmi történet ez. Sehogy se tudott el-
igazodni rajta. Kár, hogy nem hívhatja fel telefonon Christine-t,
hogy felvilágosítást nyerjen tőle. Együtt van most a másikkal.
Kié ez a lány tulajdonképpen? És melyik férfihoz húz a kettő
közül? Georges-hoz férjhez ment volna, emezzel meg együtt
alszik. Igaz, hogy ez még alapjában nem sokat jelent, hallott
már ehhez hasonlót máskor is.

A saját szempontjából szeretne mégis világosan látni, hogy
helyzete valahogy tisztázódjék.

Utóvégre mégsem lesz kellemes dolog Christine-nek magya-
rázatot adni a történtekről.

Nem szívesen keveredik mások ügyeibe, amikor ezt könnyen
elkerülheti.

Christine el se hiszi talán, miképpen történt a dolog, mint
ahogy ő is nehezen hinné a helyében. Túlságosan valószínűtlen
az egész.

Okosabb lett volna mindent elmondani neki, még Párizsban,
az indulás előtt, úgy rövidesen kitudódott volna, hogy kivel ke-
rült ő össze. És most nem érhetné semmi szemrehányás.

Ennek a lánynak az életében eddig még mindig a balsorsot
képviselte.

Mégis odaadom neki az ötezer frankot, határozott, és eloltva
az állólámpát, próbálta kierőszakolni az álmot.

Négyük közül Georges Beauverger ébredt fel elsőnek. Hajnal
felé aludt csak el, de a közös hálóterem lakóinak korai ébredése
felrázta nyugtalan álmából.

Vidám, kedélyes társaság volt. Ezeket nem zavarta sem a hi-
deg, sem a meglehetősen primitív lakhely. Pálinkásüvegeket ka-
partak elő a hátizsákjukból, és nagyokat húzva belőle, hatal-
mas kortyokban nyelték a szeszt, hogy utána elégedetten fújja-
nak és krákogjanak.

- Jules, mi van a kis szőkével?

- Nézd, ez már megint kezdi.
Egészséges, harsogó nevetés volt rá a válasz.

- Gyerekek, szaporán. Öt óra elmúlt.

Lassanként mindenki felszedelőzködött, kivéve egy-két ala-
kot, akik takarójukba fülig csomagolva, elszántan ragaszkod-
tak az éjszakához.

Georges felkelt, és a túlságosan elkényeztetett körülmények
között élő emberek irtózatával tapasztalta, hogy meleg víznek
nyoma sincs. Hideg vizet is hatalmas hordókból merítenek a
mosdótálba, nagy merítőkanállal.

Hamar letett arról, hogy itt rendbe hozza magát. Kétnapos
szakálla sercegett a keze alatt, amikor az arcához nyúlt. Inkább
visszamegy a hotelbe, és megfürdik ott.

Autó nem volt, ami levihette volna, ezért letelefonált az Eu-
ropéen Hotelbe, ahol azt a választ kapta, hogy kocsit csak tíz
óra felé küldhetnek fel érte, és akkor se biztos, hogy felér oda,
mert az éjszaka befújta az utat a hóvihar.

Reggeli nem volt.

Elszívott egy pipadohányt, de attól még kesernyésebb lett a
szája íze.

Megdühösödött, és úgy, ahogy volt, visszafeküdt az ágyba.
Valami fásult, undorító közöny nehezedett a lelkére. Christine-
re gondolt, és most olyan messze látta, mintha sose lett volna
valóság. Távol volt tőle, mint hunyókáló kis csillag a végtelen
égboltozaton.

Ez is csak olyan vágy marad, mint a többi, elérhetetlen álom.
Nem először esik meg vele, hogy sebet kap a szíve. Csak ilyen
nagyon még egyik se fájt soha. És az egésznek André Regnard
az oka.

Az önzetlen jó barát!

Elfogta a düh, és a pipáját úgy a falnak hajította, hogy ezer
darabra tört.

Két ággyal arrébb valaki felemelkedett fektéből.

- Mi az, maga itt pipákkal dobálózik?

- Pardon, véletlen volt.

- Hogyhogy véletlen? Láttam, amikor a pofámba célzott ve-
le. Jó lesz, ha ügyelünk, mert kivágom a hóba...

Miután választ nem kapott, tovább morgott.

- Nem elég neki, hogy a levegőt büdösíti... az nem elég ne-
ki... kicsit meg kellene gyömöszölni... hogy észre térjen...

Georges Beauverger némán hallgatta a szitkozódást, és meg
sem mozdult többé...

André Regnard szintén korán ébredt. A fűtőtest valósággal
kánikulai meleget árasztott körülötte, és úgy kiszárította a tor-
kát, hogy alig tudott nyelni.

Úgy érezte magát, mint egy egérfogóban. Reggel hat óra
volt. Christine valószínű még mélyen alszik, és nem kopoghat
be hozzá, hogy eressze ki, mert megfullad idebent.

Mindenesetre csendben kirámolt mindent a fürdőmedencé-
ből, óvatosan a vízcsapra egy törülközőt csavart, hogy a víz zu-
hogását felfogja vele, és fürdőt készített magának.

Míg megfürdik, megborotválkozik - addig is múlik az idő.

Közben ideje volt átgondolni a helyzetét. Georges az oka
minden kellemetlenségnek. Hagyta volna a saját sorsára, ahe-
lyett hogy az életébe nyúlt. Hálátlan szerep. Fogalma se lesz
róla, mitől menekült meg. Sőt, éppen hogy az ellenkezőjét hi-
szi. Mint mikor valakit elrántanak egy autó elől, és közben el-
szakad a kabátja. Nem a kórházi ágyra gondol, amitől megme-
nekült, hanem az elszakadt kabátjáért nyavalyog. Ahhoz, hogy
tudja, mitől szabadult meg, át kellene azt is élnie.

Jó lesz a kislány közeléből addig elmenni, amíg ez simán
megy. Egy hét múlva már azt se tudja, hogy a világon van.

Ha nyitva lenne az ajtó, csendben kilopózhatna innen, és
vissza se jönne többé.

Ami még hátravan, azt intézze már el Georges. Nem kell ah-
hoz semmi segítség.

És áldását adja rájuk.

Negyed nyolcra megfürdött, megborotválkozott és felöltö-
zött. Hogy az idő elteljék, rendbe szedte a dolgait, és mindent
elcsomagolt.

Fél nyolc.

Most fel kell ébresztenie, hogy kijusson innen. Önkéntelenül
lenyomta előbb a kilincset, és legnagyobb csodálkozására az aj-
tó engedett.

Lassan és óvatosan egészen kitárta.

Christine az ágyban mozdulatlanul feküdt. Egyenletes, nyu-
godt lélegzetvétele elárulta, hogy alszik.

Egy pillanatra megállt és figyelt. Miképpen lehetséges, hogy
az ajtó nyitva volt? Maga is hallotta, amikor este kétszer is rá-
fordította a kulcsot.

Lehetséges, hogy játék volt az egész: egyszer rázárta és má-
sodszorra kizárta volna?

Készakarva tette volna? És ő itt volt a bezártnak hitt ajtó
mögött, amikor az tulajdonképpen nyitva volt?

Vagy meghallotta mégis a vízcsap zúgását, és észrevétlenül
kizárta az ajtót, hogy elmehessen?

Nem is fontos alapjában véve.

Még egy pillantást vetett a fehér vánkoson elomló szőke haj-
fürtökre, aztán csendesen kiment a szobából.

Amikor halkan bekattant mögötte az ajtó zárja, Christine
megmozdult az ágyban, és az ajtó felé fordította a fejét.

A szeme kisírt volt és az éjjeli virrasztástól karikás. Egy mé-
lyet sóhajtott, aztán bebújt újra a takaró alá.

Tudta, hogy André Regnard-t nem látja többé, és a fájdalom
elszorította a szívét.

A fiatalember ezalatt áthaladt az előcsarnokon, hogy az étte-
rembe menjen.

Az iroda elé érve beszólt az éjjeli portáshoz, akit éppen akkor
váltottak fel.

- Lesz szíves a számlámat délre elkészíteni, és lehozatni a
csomagjaimat a 45-ösből, természetesen akkor, ha a hölgy már
felébredt.

- A monsieur-t keresték az éjjel.

- Kik?

- Egy úr és egy hölgy.

- Na! És miért nem telefonáltak értem?

- Már éjfél felé volt. Ők sem akarták megzavarni.

- Hol vannak?

- A hölgy az Admiralban szállt meg, az úr pedig felment a
turistaházba, miután másutt nem akadt üres szoba.

- Szerezzen nekem egy autót, hogy feljussak a turistaházba.

- Sajnálom uram, de csak tíz óra felé lesz módunkban. Ak-
kor jönnek fel a vasútállomástól. Ha ugyan nem késnek, mert
az éjszaka erősen havazott.

- Akkor hívja fel rögtön az Admiralt, és kérje a telefonhoz
Henriette Granger kisasszonyt.

- Igenis.

Pár perc múlva kapcsolták a kért szobát, és egy álmos női
hang jelentkezett a telefonnál.

- Halló, bocsásson meg, hogy ilyen korán zavarom. Itt And-
ré Regnard beszél.

- Igen.

- Magával jött Georges is?

- Igen.

- Helyes. Előbb vele akarok beszélni, aztán felmegyek magá-
hoz az Admiralba. Legyen szíves és várjon meg.

- Igen.

- Hány óra felé jöhetek?.

- Sürgős ez?

- Nagyon.

- Egy óra múlva jöhet.

- Viszontlátásra!

- Viszontlátásra!

Letette a kagylót, és a portáshoz fordult.

- Kapcsolni tudja a turistaházat?

- Igenis.

- Georges Beauverger urat kérem a telefonhoz.

Ez kissé tovább tartott, mert az ügyvéd urat előbb meg is
kellett keresni. Kiment a ház körül sétálni.

Jó tíz percbe tellett, míg végre jelentkezett a telefonnál.

- Halló, Georges??

- Igen.

- Itt André. Na végre. Már három napja várlak.

- Mi van?

- Gyere le rögtön az Européen Hotelbe. Elhoztam neked
Christine-t.

- Christine-t? Nekem?

- Na, miért csodálkozol Talán közben már kiszerettél be-
lőle?

- Óh, istenem!

A hangja reszketett a felindultságtól.

- Halló, Georges! Ott vagy még?

- Itt vagyok.

- Nézd, én férfiasan bevallom neked, hogy tévedtem, amikor
erről a kislányról lebeszéltelek. De még semmi nem késő. Vedd
el feleségül. Megérdemli. Szeret.

- Szeret?

- Halló?

- Halló!

- Szóval elveszed?

- El.

- Mert ha esetleg nem vennéd mégse el, szólj nekem.

- De elveszem.

- Na jó, akkor várlak a hallban.

- És Henriette?

- Azt majd elintézem. Már beszéltem is vele. Ne feledd el,
hogy Christine semmit sem tud Henriette-ről. Halló!

- Halló!

- Majd felküldök érted egy autót. De csak tíz óra felé jöhet.

- Minek? Most rögtön elindulok gyalog.

- Halló!

De már letette a kagylót.

- Hé, milyen messze van ide a turistaház gyalog? - fordult a
portás felé.

- Három órába is beletelik, ha jól kilép az ember.

Ez a fiú tisztára megkergült. Mindenesetre elébe kell küldet-
ni egy autót, hogy útközben felvegye.

- Lesz szíves feltelefonálni a 45-ösbe, hogy Georges Beauver-
ger úr a turistaházból elindult gyalog a hölgyért.

- Milyen hölgyért?

- Hát azért, aki a 45-ösben van.

- Igenis.

Mint aki dolgát jól végezte, bement az étterembe reggelizni.

Fél óra múlva elhatározta, hogy elindul az Admiralba, de mi-
vel még egy jó negyedórája volt, egy kis sétát tesz a friss téli le-
vegőn.

Amikor az előcsarnokba ért, akkor pillantotta meg Chris-
tine-t, aki sportkosztümben sebesen szalad le a lépcsőfokokon.

Illedelmesen köszöntötte, de a fiatal lány nagy sietségében
elfelejtett neki visszaköszönni.

Kicsapta a forgóajtót szelesen, és gyors léptekkel megindult
a hegyoldal felé.

Ahogy keserűen utánanézett, még hallhatta, amint a turista-
ház után érdeklődött.

Ezek mind a ketten megbolondultak, állapította meg.

XXVII.

Christine Rouard kisasszony elszántan menetelt a kijelölt
irányban. Néha térdig süppedt a hóban, ha letért az útról, néha
megállt és nagyokat fújt, de makacsul folytatta tovább az útját.

Amint elhagyta a fenyveserdőt, síelőkkel találkozott, akik ér-
deklődve néztek utána, és megjegyzéseket tettek rá egymás kö-
zött. Meglehetős különös, hogy valaki a havas hegyoldalban
így gyalogosan masírozzon, és olyan tempóban, mint akinek
igen sürgős a dolga.

Egyórai út után a tető irányában fekete pontot vett észre. Ez
a fekete pont mind nagyobb és nagyobb lett, végül tisztán ki-
vehette, hogy az illető férfi. Megjelenése teljesen sportszerűt-
len; puha barna kalapot hord és átmeneti kabátot. A nadrág-
szárai havasak, mintha fehér csizmákat húzott volna a lábaira,
legalábbis innen messziről úgy látszik.

Természetesen nem sítalpakon csúszik, a két lábán jár ő is.

Amikor száz méterre megközelítették egymást, Christine
felismerte benne Georges Beauverger-t.

- Halló! -kiáltott feléje, és megállt.

Az ügyvéd úr szintén megállt és hátrafordult, mintha kétel-
kedne abban, hogy ez neki szól. Aztán jobban megigazította
fekete keretes pápaszemét, és előrenyújtott fejjel mereven néz-
te.

- Halló. Georges! Én vagyok, Christine - és elkezdett futni
feléje.

Amikor elérte, valósággal a nyakába zuhant.

- Christine.

- Georges.

- Óh, istenem! - Fekete csontkeretes pápaszeme félrecsú-
szott az ölelkezésben, nem volt mód rá, hogy megigazítsa,
ezért inkább egy fej mozdulattal megszabadította magát tőle.
Mi szükség most itt a látásra, amikor a szájak beszélnek, és
olyasféle nyelven, amelyet a világ minden népe rögtön megért.

- Miért hagyott engem ott? Miért?...

- Én... André volt az... -De nem lehetett itt beszélni. Talán
Christine nem is volt olyan kíváncsi rá, hiszen később sem
adott módot arra, hogy sokat beszéljen. A saját ügyeit akarta
előbb tisztázni vele. Henriette beszélte rá, hogy Andréhoz for-
duljon, és akkor volt az, hogy a vonat elvitte, nem volt nála
pénz, így került ide, már azt hitte, sose fogja viszontlátni.

Közben megindultak visszafelé a hotel irányába.

- Minden csomag nélkül jöttem, fogkefém se volt. André
vette... Igaz, útlevél híján Les Verriéres-ben töltöttünk egy éj-
szakát. Most már nem ellenzi, hogy mi ketten... - kicsit meg-
állt - együtt legyünk...

Beszélt gyorsan és vidáman, mint régi szerelmesek, ha össze-
találkoznak egy hosszú út után, de a tekintete néha aggodal-
mas volt és réveteg, de ez csak egy pillanatig tartott, aztán már
odasimult Georges-hoz még fokozottabb szeretettel, és úgy a
karjába kapaszkodott, mintha az egyetlen lenne, aki megvéd-
hetné valamely láthatatlan ellenség ellen.

- Sose tudtam volna a szobámból kimozdulni, mert csak egy
könnyű ruhám volt és az esőköpenyem... így jöttem el hazul-
ról. Nagyon köszönöm, hogy megvette ezt a sportruhát, de sí-
elni többé nem akarok... Kedves volt, hogy ezt elintézte...
André rögtön megvette...

Végre Georges is szóhoz jutott.

- André vette?

- Miért? Nem maga mondta, hogy vegye?

- Nem.

- Nem? Nem is tudott róla?

- Nem.

Eleresztette a karját egy pillanatra, meglepetten a nem várt
hírtől. Még megkérdezte, mikor telefonált neki, és megtudta,
hogy Georges nem is beszélt vele telefonon. Henriette telefo-
nált tegnap délután. De... hogy is mondja meg... hogy egy szo-
bában aludtak? Mert nem volt hely, és itt kellett a maga tele-
fonjára várni... André a kereveten aludt... És Henriette?... Jól
hallotta, hogy Henriette-ről beszélt... Milyen Henrietted...
Csak nem Henriette Granger?... De az... Hogy került maga
össze vele?

Most Georges mondta el, amit tudott, akadozva, nagy szü-
neteket tartva, mert hazudni mégsem akart, és elmondott min-
dent.

Christine lecsendesedve, szótlanul lépkedett mellette, a te-
kintete kicsit zavaros volt, mint aki nem is figyel a fiatalember
szavaira...

Hagyjuk őket most magukra, és menjünk vissza az Admiral
Hotelbe, éppen elérjük André Regnard urat, amint kiszállt a fel-
vonóból a harmadik emeleten, és a piros szőnyeggel borított fo-
lyosón elindul, egy fehérre lakkozott ajtó előtt megáll és kopog.

- Tessék.

Henriette már régen várta; frissen, parfümösen, hódításra
készen, csodálkozó arckifejezéssel, ami még jobban kiemelte
szép szemeit, és ezért Henriette akkor is csodálkozott, amikor
semmi oka nem lett volna rá.

- Talán zavartam?

- Dehogyis, hiszen vártam, Georges Beauverger úr - és gú-
nyosan rámosolygott.

- Bocsásson meg, amiért akkor félrevezettem. Akkor az volt
a helyzet...

Nem engedte, hogy tovább folytassa.

- Örülök, hogy ez a szerelmi történet végre befejezéshez ju-
tott - és hamiskásan, huncutul mosolygott. Mindezt nem na-
gyon értette André.

- A helyzetem amúgy is meglehetősen kényes volt. Mihelyt
megtudtam, hogy tulajdonképpen Christine-ről van szó, leg-
szívesebben visszafordultam volna. Nem is értem, miért titkol-
ta el ezt előlem.

- Nyilvánvaló, hogy akkor nem vállalkozott volna erre a fel-
adatra.

- Ez bizonyos.

- Na, lássa. De ez most már nem is lényeges. Mindenesetre
én nem tettem említést magáról a barátnője előtt, hacsak
Georges nem fecsegi ki előtte a dolgot, miután nem tudtam
még beszélni vele.

- Óh, ami ezt illeti, nyugodtak lehetünk, én már megkér-
tem, hogy erről hallgasson.

- Georges-ra ilyen vonatkozásban nem sokat számíthat, ha
hozzávesszük még azt is, hogy szerelmes, és minden szerelmes
ember szükségszerűen fecseg, könnyen elképzelhető, hogy
mindent visszamondott már Christine-nek.

- Ez eléggé kellemetlen, illetve... - és megint ravaszul mo-
solygott. - Hol van most Georges?

- Ha minden a normális keretek között halad, úgy együtt
vannak már.

- Kivel?

- Christine-nel.

Elmondta, hogy Georges a turistaházból, Christine pedig a
hotelből gyalog elindult, mert annyi türelmük nem volt, hogy
autóra várjanak; roppant sürgős volt, hogy végre egymás karjai-
ba szaladjanak.

- A szerelem örök törvénye szerint - fejezte be.

- Ezt nem nagyon értem. Elengedte őt? Hiszen együtt
jöttek ide, egy szobában aludtak... a feleségeként jelentette
be...

- Persze, hiszen maga még semmit sem tud - és pár szóval
röviden ismertette elutazása pillanatától kezdve Christine vá-
ratlan megjelenését, magát az utazás történetét a mai napig,
természetesen a lírikus részek teljes mellőzésével.

- Ezek szerint az én szereplésem teljesen felesleges volt?

- Ezt egyikünk se tudhatta előre.

- Nos, az igaz. de ha egy hetet adott volna még, illetve ha
nem Christine-ről lett volna szó, merem állítani, hogy felada-
tomat sikerrel oldottam volna meg. Sőt még így is... ha magam
nem állok el tőle...

- Ebben cseppet sem kételkedhetik az, aki csak két percig is
a társaságában van.

- Ez igaz?

- Feltétlen.

- Ugyan!

- Ha nincs kifogása az ellen, hogy arra a pár napra, míg
visszatérünk Párizsba, elfogadja meghívásomat, és a vendégem
lesz...

- Elfogadjam?

- Tudja, kissé szánalmas figura lennék a történtek után, leg-
alábbis mások szemében...

- Ezt megértem. De mit mondunk Christine-nek?

- Ehhez tudni kellene, mit mondott már el neki Georges. De
térjünk át előbb az ügy reális részére. Ha a dolgok közben meg
is változtak, a mi megegyezésünk, amit még Párizsban kötöt-
tünk, változatlanul fennáll. Megbeszéltük, hogy ellenszolgálta-
tásul közli velem...

- Egy pillanat!

- Tessék.

- Mennyi időt marad még itt?

- Mondjuk, egy hetet.

- Akkor ellenszolgáltatásul azt kérem, hogy ez alatt az egy
hét alatt igen hevesen udvaroljon nekem, és állandóan csak ve-
lem foglalkozzék.

- Óh, kérem, ez...

- Meg kell hogy értse, miért kérem erre. Egy pillanatig sem
akarom, hogy Christine azt higgye, hogy a fiúja után futottam.

- Helyes.

- Megegyeztünk?

- Tökéletesen.

- Akkor délben együtt ebédelünk.

- Itt az Admiralban?

- Nem. Az Européen Hotelben. Ha pár percnyi ideje van és
megvár, míg felöltözöm, együtt mehetünk el.

- Helyes! Megvárom lent a hallban.

- Megvárhat itt is. Majd átöltözöm a fürdőszobában.

André kényelembe helyezte, magát, és cigarettára gyújtott.

A cigaretta füstjével együtt mélyen magába szívta azt a kü-
lönös meleg, parfümmel kevert lányillatot, az ápolt női test
szagát, amely minden fiatal lány szobájában a legkisebb tár-
gyon is érezhető; azt a különös mámorító illatot, amely beissza
magát a ruhádba, a bőrödbe szerelmes éjszakák emlékeképpen.

Ki ez a lány? Kitől jött, és mi van mögötted Találgatta, amíg
reá várakozott, és karjaiba képzelte a kívánatos karcsú testet.
Hogy az övé lesz, határozottan érezte. Sok apró jel elárulja az
ilyesmit.

Ezalatt Henriette-et ugyancsak efféle gondolatok mámoro-
sították. A fiú kedvére való volt. Bár mindig áttekintő józan-
ság és megfontolt számítás irányította legbelsőbb érzéseit is,
most valahogy elhagyta magát. Tetszik a fiú. Nem fontos a
többi. Egyszer én is lehetek buta. Odaadja magát neki, ha ké-
ri. A fiútól függ, hogy ma este vagy holnap. De holnaputánig
már nem fog várni. Sejthette, hogy Andrénál ilyesmitől nem
kell tartani.

Amikor elkészült, elindultak az Européenbe. Pár lépésnyi sé-
ta volt az egész.

A levegő éles volt és hideg. Szánkók csilingeltek. A közeli
korcsolyapályákról kipirult arcú fiatalok jöttek a hotel felé, a
gyermekek kezében megcsörrent a korcsolya. Nevelőnők kiál-
toztak a vidáman nevető apróságok felé; fiatal mamák mélyen
elpirulva hallgatták lovagjuk bókjait, és szívdobogást kaptak
tőle.

Az egész kép a gondtalan jólét, az egészség és elmúlhatatlan
fiatalság erejét jelképezte valahogy. Messze a havas hegyóriá-
sok mögött szétszakadt hófelhők úsztak az égen. Kétségtelen,
hogy estére beáll a havazás.

Amikor átlépték a hotel forgóajtaját, a portás André után
szólt, mintha valami roppant fontos és kellemes hírt igyekezne
a tudtára adni.

- Estére lesz szobánk.

- Na végre. Bár kissé elkéstek vele.

Henriette úgy érezte, hogy valami gyenge szemrehányásféle
volt a hangjában. Csak nem égette meg magát Christine-nél?
Bolondság. Elfelejtetem vele. És gyorsan közbevágott.

- Én szívesebben laknék itt, mint az Admiralban.
A fiatalember csodálkozva fordult feléje.

- A dolog kissé komplikált. Ugyanis csak két szobánk van,
viszont négyen vagyunk.

- Két üres szoba lesz - szólt közbe a portás.

- Helyes. Akkor azokat most rögtön le is foglaljuk.

- A szerelmesek lakjanak együtt.

- Felesleges. Hiszen két szobánk már eddig is volt.

- Az is igaz - és a portás felé fordult. - Mikor hozhatom át a
dolgaimat az Admiralból?

- Csak estére, kérem.

- De ez biztos?

- Feltéve, ha az illetők nem változtatják meg a szándékukat,
ami meglehetősen gyakori eset. Például a 27-es már harmad-
szor mondja le az elutazását.

- Igen.

Azután kettesben megebédeltek; Christine-nek és Georges-
nak nyoma se volt. Mind a ketten arra gondoltak, történt-e ve-
lük valami, de egyikük se beszélt róla. Másrészt érthető is volt,
hogy azok most csakis egymással vannak elfoglalva.

Henriette a desszertnél mégis szóba hozta.

- Nem volna szép tőlük, ha szó nélkül itt hagynának minket.
Valójában arra gondolt, hogy Christine talán megneheztelt

rá, és ezért gyorsan hozzáfűzte.

- Pedig szerettem volna még beszélni vele.

A lakbérnyugtára gondolt és az ötezer frankra. Jó lenne vala-
hogy értésére adni. Aztán Georges Beauverger-re gondolt, a ket-
tőjük bensőséges titkára, amit elég meggondolatlanul ő maga
provokált, és most női hiúságában megsértve érezte magát,
hogy a fiú ilyen egyszerűen napirendre tért felette, és búcsú
nélkül itthagyja őket!

Esetleg a buta mindent visszamondott Christine-nek.

Egyszerre nyugtalanná lett.

Az ilyen hülyétől minden feltételezhető.

Az ebéd végeztével megkérte Andrét, hogy kísérje vissza az
Admiralba, mert kissé lepihen. Úgy beszélték meg, hogy vacso-
ra előtt majd érte megy.

Alighogy felért a szobájába, megszólalt a telefon.

- Kapcsolom az Européen Hotelból Christine Rouard kis-
asszonyt.

- Halló, Henriette - hallotta a fiatal lány ismert hangját, és
rögtön kiérezte belőle, hogy egyelőre nincs semmi baj.

- Halló, édesem. Jó, hogy telefonálsz. Hol vagy?

- Az Européenben.

- Onnan jövök éppen. Ott ebédeltem.

- Nemrég jöttem vissza. Szerettem volna beszélni veled.

- Tessék.

- Átjöhetek hozzád?.

- Gyere. Várlak.

Negyedóra múlva megérkezett Christine. Sportkosztümben,
amihez minden sportoló szándék nélkül, kénytelenségből ra-
gaszkodott.

- Óh, de csinos vagy.

A két lány szeretettel átölelte egymást.

- Várj, át kell adnom neked valamit - és elébe tette a párizsi
lakbér nyugtáját, és egy halom bankjegyet tett az asztalra.

- Mi ez?

- Kifizettem a lakbértartozásodat. Minden rendben van.

- Honnan tudtad?... Óh, milyen kedves vagy. Majd meg-
adom, amint módomban lesz.

- És ezt is neked hoztam - a bankjegyeket jobban eléje tolta.

- Ez mii?

- Pénz. A kaszinóban nyertem neked.

- Nekem?

- Na igen.

- Hogyan nyerted nekem?

- Úgy, hogy most odaadom. Még egyszer ennyit nyertem,
de megfelezem veled. Fogadd el szó nélkül. Részben úgyis én
vagyok a hibás abban, hogy elvesztetted az állásodat.

- És örökbe adod a pénzt?

- Hát.

Mint hízelgő kis macska hozzábújt és összecsókolta.

- Te így szeretsz engem?

- Igen, ha nem is gondoltad volna talán...

- El se hiszed, milyen szükségem lesz erre a pénzre.

- Miért?

- Nézd meg rajtam jól ezt a ruhát, ezenkívül még sífelszere-
lésem is van. Mondd, mibe kerülhetett ez?

- Miért kérded?.

- Ezt akarom most rögtön kifizetni belőle.

- Kinek?

- Várj, ez nagyon hosszú történet - és lehúzta maga mellé a
kerevetre. - Én ezt a ruhát Andrétől kaptam.

- Na és?

- És vissza akarom téríteni az árát.

- De miért?

- Hát ez az... Azért is jöttem, hogy segíts rajtam. Te olyan
okos vagy... Hogy egészen rövid legyek, én nem szeretem
Georges-ot.

- Nem szereted?é De hiszen utána futottál...

- Az akkor volt. Akkor még azt hittem, hogy szeretem, de
most már biztos vagyok benne, hogy nem. Pedig én mindent
elkövettem, hogy szeressem. Elébe mentem a turistaházba, és
egész délelőtt csókolóztam vele, és mégse megy.

- Nem megy?

- Nem. Mindig a másik jár az eszemben, mindig csak arra
gondolok.

- Ki az a másik? Kiről beszélsz te?

Egy ideig hallgatott, majd szégyenkezve lehajtotta a fejét.

- André.

- André Regnard?

- Az.

Gyorsan, kapkodva elmondott neki mindent: a lopott csó-
kot, az utolsó éjszakát; amikor a fiú bejelentette neki, hogy fe-
leségül úgyse venné, ha Georges nem is volna a világon.

- És nem tehetek róla, tudom, hogy őrült vagyok, de nem
tudok már Georges felesége lenni. Istenem, miért is ismertem
meg a barátját... Tudom, hogy a másik kedvesebb, jobb, de
mindjárt az elején egy nagy hazugságból nem lehetek az övé,
amikor nem érzem, hogy szeretem. Egész délelőtt forszíroztam
a dolgot. Fáradt a szám, annyit csókolóztam, már éppen ele-
gem is van. Hát éppen ez az. Gondoltam, te tanácsot adsz,
hogy mit tegyek. Én nem akarom Georges-ot elszomorítani.
Úgy ragaszkodik hozzám, mondd meg neki te. Az előbb még
olyan kétségbeesett és nyomorult voltam. Nincs semmi pén-
zem, gondoltam, muszáj, hogy a felesége legyek. Nem is tudok
innen hazamenni. De most, hogy te azt mondtad, nekem adod
ezt a pénzt, mondd... igaz ez?... - szakította félbe saját magát.
- Tényleg nekem adod?

- Ne bolondozz már.

- Óh, köszönöm még egyszer - és átölelte újra. - Ez az Isten
ujja. Most már nem kell hazudnom, és ezért arra szeretnélek
kérni, mondd meg Georges-nak, hogy ne haragudjon, de nem
lehetek a felesége mégse. Ezt meg kell tenned, Henriette. Eddig
is te vigasztaltad, vigasztald őt továbbra is.

- Tudniillik én Párizsban még csak nem is sejtettem, hogy ő
az, akit te...

- Igen, őis mondta. Megteszed?

- Megtehetem, ha akarod... Hogyan? Ő is mondta?

- Nagy szívességet teszel vele. Én még ma este visszauta-
zom Párizsba és... és... -A szeme elkönnyesedett, és hirtelen
elakadt.

- Christine!

Végre, ki tudta nyögni.

- ...és el fogom felejteni a másikat... Majd új életet kezdek.
Csak segíts meg.

- Mondtam már, hogy megteszem.

- De segíts meg, hogy elutazzam, hogy itt ne maradjak...
hogy ne legyek annak a másiknak a szeretője... mert egész dél-
előtt arra gondoltam, talán csak érte teszem azt is, hogy nem
akarok Georges felesége lenni, hogy annak a másiknak köny-
nyebb legyen, ha hozzám akar jönni... olyan nehéz az én hely-
zetem...

- Ne sírj! Butaság az egész. Különben is miért akadnál fenn
azon, hogy megkívánt, és csak úgy. Istenem, ha mindenki csak
törvényeknek engedne, lényegesen kevesebb asszony volna a
világon, a gyerekekről ne is beszéljünk.

Christine heves mozdulattal félbeszakította. Látszott rajta,
hogy indulatával önmagát akarja megerősíteni a kísértés ellen,
amelynek már képtelen ellenállni, és önmagától is fél.

- Nem leszek a szeretője soha. Neki nem. Akárki másnak
odaadnám magam, egy pillanatig se gondolkoznék. Te tudod,
mennyit vágyódik, álmodik valakiről az ember, és mennyit sír
már akkor is utána, amikor még azt se tudja, hogy a világon
van az, akire vár, és azt se tudja, hogy valaha is megtalálja...

- Christine, te beszélsz így?

- Igen, én. Az első pillanatban, amikor megláttam, megérez-
tem, hogy ő az, és sohase tudtam gyűlölni azért, amit nekem
tett... de nem leszek a szeretője soha. Te meg fogsz engem ér-
teni. Ő volt az, aki Georges-ot lebeszélte rólam, anélkül hogy
ismert volna, ő volt az, aki azt mondta, hogy az ilyen lányt,
mint én, nem lehet feleségül venni. Hát azért sem leszek a sze-
retője, hogy ne legyen igaza, hogy ne gondolja magában: itt
van, ni. Mert az a nyavalyás nem is tudja, hogy szeretem...
Néha úgy szeretném megölni. Aztán arra gondolok, milyen jó
volna a mellére bújni és elsírni neki minden bajom, hogy segít-
sen rajtam.

- Te tisztára belebolondultál ebbe az emberbe.
Ijedten nézte.

- Gondolod?.

- Őrült vagy.

Szinte kiáltva mondta:

- És a sportkosztüm árát vissza kell adni neki. Én nem va-
gyok olyan lány, akit a pénzével megvesz, mint a többieket.

- Jó, jó, mindezt megértem.

Hirtelen elébe térdelt és átölelte a lábait.

- Kényszeríts arra, Henriette, hogy hazamenjek, és ne en-
gedd, hogy itt maradjak... el akarom őt felejteni, mert mu-
száj ... és... és csábítsd el Andrét is, mint... ahogy Georges-ot is
elcsábítottad, hogy később se lehessen soha az enyém...

Fuldokló zokogás rázta meg a testét.

XXVIII.

Georges Beauverger az Européen Hotel közös fürdőjében a kád-
ban ült, és az eljövendő boldogságról álmodozott.

A csomagjait közben lehozták a turistaházból. Üres szoba
híján átengedték neki a közös fürdőt, hogy addig is rendbe
hozhassa itt magát.

Christine-nel csak este találkozik újra. Fáradt volt, és a fürdő-
helyiségben lévő kerevet nagyon csábította. Az éjszaka alig aludt
valamit, és az előző éjszakái is meglehetősen izgalmasak voltak.

Rövid habozás után végigfeküdt a kereveten, hogy egy kicsit
megpihenjen, pedig érezte, hogy Andréval is beszélnie kellene,
akit még nem is látott, és Henriette-nek is megígérte, hogy fel-
hívja telefonon.

Mindez ráér estére is.

Christine-re gondolt szüntelen, akinek töredelmesen meg-
gyónta minden bűnét. Jobb, ha tőle tudja meg, mintsem hogy
Henriette mondja vissza. De Christine mindent megbocsátott,
és egyetlen szemrehányó szóval sem illette ezért.

Bár a lelke mélyén élt a gyanú, hogy talán butaságot csinált,
most, hogy minden baj nélkül túlesett rajta, boldog megelége-
dés töltötte el.

És szinte észrevétlenül elnyomta az álom.

André közben szintén megtudta, hogy Christine és Georges
visszajöttek már a turistaházból. Miután fent a szobában egyi-
kőjüket se látta, a portáshoz fordult.

- Nem mondták meg, hogy hová mentek?

- A hölgy egyedül ment el, de hogy hová ment, azt nem
mondta meg.

- Na és az az úr, aki vele volt?

- Fürdik.

- Hol?

- A közös fürdőben.

- Lesz szíves szólni neki, ha elkészült, a szalonban várom.
Már esteledett, de Georges csak nem mutatkozott.

- Mi van azzal az úrral, aki fürdik?

- Nem tudjuk.

- Megmondták neki, hogy várom?

- Rögtön utánanézek.

Később visszajött, hogy az illető úr még mindig fürdik.

- Lehetetlen. Délután háromtól mostanáig? Hiszen már hét
óra felé jár.

- Ez tényleg különös.

- Nézzék csak meg, talán valami baja van.
Majd gondolt egyet, és mégis maga nézett utána.
Ezzel az emberrel mennyi baj van.

A közös fürdő kérdéses ajtaján félórát kopogtak, dörömböl-
tek, míg végre egy álmos mély hang reagált rá.

- Halló!

- Halló, Georges!

- Igen.

- Mi van veled?

- Elaludtam.

- Na jó, de mégis... azt hittük, valami bajod van. Öltözz fel
és gyere a szalonba. Végre már beszélni szeretnék veled.

- Jó.

Az inas, aki szintén vele volt az utat mutatni, most megje-
gyezte:

- Kérem, én ismertem egy amerikait, aki egyszer két nap
egyfolytában fürdött. Részeg volt, amikor elkezdte, mi meg
valahogy megfeledkeztünk róla, úgy kellett kitámogatni a
fürdőből, rögtön el is utazott, pedig előző nap jött. Azt állí-
totta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Hát rossz fekvése le-
hetett.


- Nekem mondja? - André szó nélkül sarkon fordult és ott
hagyta.

Henriette rácsukta Christine-re a szobája ajtaját, és megin-
dult a Hotel Européenbe. Na, majd rendet teremt ő itt, két perc
alatt.

Andrét még mindig egyedül találta a szalonban.

- Halló, éppen magát keresem.

- Parancsoljon. Úgy volt, hogy csak a vacsoránál találko-
zunk.

- Igen, de közbejött valami, amit sürgősen el kell intéznünk.

- Kérem.

- Először is, Christine nem szereti Georges-ot.

- Noés?

- Éppen az imént vallotta be nekem. Ezek után természete-
sen nem akar a felesége lenni.

- Érthetetlen. Délelőtt még gyalog indult el érte a turista-
házba. Az egész utazás ezért történt, és most váratlanul...

- Maga ehhez nem ért.

- Ki beszélte le róla?

A fiú kezét nézte az asztalon, ahogy a cigarettatárcáját for-
gatta, és nem nézett a szemébe. Egyszerre olyan vágy fogta el
utána, hogy szerette volna alázattal megcsókolni ezt a kezet.
Ezek után természetes, hogy fölényes és szemtelen volt.

- Én nem. Bár itt mindenki mindenkit mindenről lebeszél.

- Ezt nekem mondja?

- Igen.

- Pardon, éppen most várom Georges-ot ide, hogy rábeszéljem.

- Ez most már felesleges.

- De valami oka csak van?

Ránézett és nyelt egyet, aztán elfordította a tekintetét róla,
hogy erősebb legyen.

Ha előbb el akarta venni Christine-től Georges-ot, aki nem is
tetszett neki, most jogos, hogy meghagyja neki Andrét, aki vi-
szont nagyon is tetszik.

- Tudniillik Georges elmondta Christine-nek, hogy az övé
voltam.

- Én.

- Nem értem. Azt mondta, hogy ön Georges-é volt?

- Igen-

- És ez igaz?

- Igaz.

- Mikor?

- Mire érti ezt? Mikor mondta el? Hát délelőtt mondta el.

- Nem az érdekel. Mikor volt az övé?
Elszántan a szemébe nézett.

- Tegnapelőtt.

- Hallatlan!

- Miért? Talán rendre akar utasítani?

- Dehogyis. Csak csodálkozom. Ezt az embert, úgy látszik,
nem lehet nők közé ereszteni. Fantasztikus. És most mi van?

- Most az van, hogy miután Christine-nek nem kell Georges,
én se térhetek napirendre a dolgok felett, amit úgyis Christine
kedvéért tettem volna meg. Azt mégse lehet csinálni, hogy egy
férfi kikezd egy nővel, és egyszerűen elsétál.

- Hát ezt tényleg nem lehet csinálni. Mit akar tenni?

- Kényszerítem, hogy addig velem maradjon, míg meg nem
unom. Ma este pedig magammal viszem vissza a tengerpartra.

- Helyes. Fogalmam se volt róla, hogy ez ilyen csirkefogó.
Nézze, ez már a második eset... különben ez nem tartozik ide.

- Ezt azért jelentem be, hogy ne próbálja őt lebeszélni erről.

- Dehogy beszélem le.

- És Christine-re rábeszélni se próbálja, mert az előbb azt
mondta, hogy...

- Ünnepélyesen kijelentem magának, hogy én többet senki-
nek az életébe be nem avatkozom. Én többet senkit semmire se
rá-, se lebeszélni nem fogok. Éppen elég volt ennyi is.

- Szóval - Kissé zavarba jött, hogy minden ilyen simán ment.

- Parancsoljon.

- Hát akkor ezt elintéztük.

- El.

- Akkor most búcsúzom magától. - Egyszerre szelíd és
gyengéd lett a tekintete, mintha nem is ő lett volna, aki előbb
hozzá beszélt. Ott állt a fiú előtt, és mielőtt a kezét adieu-re
nyújtotta volna, egy pillanatra magában búcsúzott tőle.

Isten veled, te. Nagyon hamar megszoktalak, és most elmész,
hogy mindig emlékezzem rád. Jobb is, hogy így van, mert egész
más lettem volna. Butaság az egész. Nem is való nekem a szere-
lem. Pedig érzem, az lett volna belőle: nagy, kétségbeesett szenve-
dély, amely elől jobb most elmenekülni, amikor még nem kapta el
az embert, hogy száraz falevélként tehetetlenül magával sodorja.

A két kéz még egymást tartotta.

Istenem, csak ne hozza szóba a pénzt. Ez az egyetlen szép
emléke hadd maradjon meg, csak ne hozza szóba, és úgy bú-
csúzzon tőlem, mint más fiatal lányoktól szokás Jungholzban,
a Hotel Européen szalonjában, a téli sportok idején, amikor hó-
felhők akaszkodnak a Jungfrau csúcsába.

És André Regnard nem hozta szóba a pénzt. Megszorította
gyengéden a kis kezet, mielőtt végleg eleresztette volna.

- Kellemes szórakozást, Henriette.

- Köszönöm, André.

Megrándult egy kicsit az ajka széle, felkapta a fejét, és büsz-
ke tartással kisuhant a szalonból.

Az előcsarnokban Georges Beauverger-be ütközött, és egy-
szerre visszaesett a valóságba, pedig ezzel a fájdalmas büszke
fejtartással kilométereket tudott volna még menni.

- Jó, hogy jön. Beszélni akarok magával - és félrevonta egy
sarokba.

- Nem tudtam délelőtt telefonálni... - mentegetőzött a fiú.

- Nem baj. Most ezt is elintézzük.

- Éppen most akartam...

- Ide figyeljen! Christine nem lesz a maga felesége soha. Es-
sünk túl rajta mindjárt.

- Miért?

Minek komplikálja a dolgot, amikor egyszerűen is elintéz-
heti.

- Tegnapelőtt a magáé voltam, és ezt visszamondta Chris-
tine-nek.

- Én kérem...

- Visszamondta vagy nem?

- Vissza.

- Na hát! Ha nem szólt volna egy szót se, elfelejtem. De mit
gondol maga, egy nő legféltettebb titkait csak úgy el lehet me-
sélni, és éppen a legjobb barátnőjének, és azután nyugodtan
napirendre térni felette? Tudom, hogy maga arra is képes vol-
na, hogy ezt is visszamondja Christine-nek, amit most mon-
dok magának, de erről már gondoskodás történt.

- Kérem, én...

- Maga most ne beszéljen, most én beszélek. Ma este vissza-
jön velem a tengerpartra. Megértette?

- Meg.

- Lehetséges, hogy tovább fogom ott vigasztalni magát, efe-
lett még nem döntöttem... Különben is döntöttem...

Megfogta a férfi kabátja szárnyát, és közelebb húzta.

- Meguntam már, hogy meggondolatlan pillanatokért...
egyszóval meguntam már, hogy csak álmodozni szabad.

Lassan, szótagolva a szájába súgta.

- El fogsz venni, fiam, feleségül. Nem állok le veled vitatkoz-
ni. Én gyógykezeltelek, én hoztalak az életre újra. Második
anyád vagyok.

Szelíden féloldalt hajtotta fejét, és a száját a fiú szájára tette.

- Érted?

- Értem.

Sarkon fordult és ott hagyta.

Georges Beauverger hosszan utána nézett, aztán bement a
bárba, és egymásután 11 pohár konyakot ivott.
Ezalatt Henriette visszatért az Admiralba.

- Elintéztem - nyitotta be az ajtót.

Christine felemelkedett a kerevetről, és feléje fordította vö-
rösre sírt arcát.

- Gyere, hadd hozzalak rendbe, ne lássa meg az a gazember,
hogy sírtál.

A fürdőszoba csapjánál meleg vizet folyatott a zsebkendőjé-
re, és Christine szemére nyomkodta.

- Hozd szépen magad rendbe, és aztán elmész a Hotel Euro-
péenbe, és visszaadod neki a sportkosztüm árát. Georges-ot el-
intéztem. Nem leszel a felesége. Nyugodj meg, nem lesz ön-
gyilkos, majd én kézbe veszem.

- Miért nem te adtad vissza Andrénak a pénzt? Hiszen meg-
kértelek rá.

- Ragaszkodom ahhoz, hogy te fizesd vissza. Mit tudom én,
talán el akart búcsúzni tőled. Feltéve, ha mégis vele maradsz.
Ne tiltakozz, eredj!

Amikor Christine elindult, hosszan bámult a becsukott ajtó-
ra, és így sóhajtott fel:

- Ha van egy kis esze annak a másiknak is, akkor nem fog
visszajönni.

Georges Beauverger-nek a 11 pohár konyaktól egy kicsit me-
lege lett.

Az egymást követő ellentétes események, amelyek teljesen
felkavarták, szükségessé tették, hogy a feje egy kissé kitisztul-
jon, bár a 11 pohárka konyakot nem ezzel a szándékkal itta.
Ezért aztán kiment a hotel parkjába a friss téli levegőre.

A véletlen kegyetlen játéka úgy akarta, hogy összetalálkoz-
zék Christine-nel.

Csak megállt előtte, és bevárta, míg hozzáér.

Georges Beauverger gyámoltalanságán 11 pohárka konyak
sem segített.

A fiatal lány szó nélkül el akart haladni mellette. Mit is
mondhat még neki a délelőtti szenvedélyes órák után, amikor
még a fülét is megcsókolta?

Roppant kínos az ilyesmi.

De aztán mégis másképp határozott.

- Isten vele, Georges - szólította meg, és feléje nyújtotta ke-
zét.

- Isten vele - de nem eresztette el a kis kezet. Christine le-
hunyta a szemét, és így fohászkodott: Istenem, ne add, hogy
most megsajnáljam, és mégis a felesége legyek. Úgy néz rám,
hogy megszakad a szívem.

- Ha kisgyermekem lesz - kezdte el váratlanul Georges az
egyáltalán nem várt szöveget -, úgy Christine-nek fogom ke-
resztelni.

Meglepetten nézte.

- Ugyanis elveszem Henriette-et feleségül...

- Igen?

- Igen.

Valamit mondani akart erre, valamit, ami megfelelő válasz
volna, de semmi okos nem jutott az eszébe.

- És ha kisfiú lesz, akkor Andrénak hívja?

- Na igen.

- Hát, isten vele!

- Isten vele!

Kicsúszott a kezéből a fiatal lány keze, és a maga kezét úgy
tartotta még a levegőben, mintha megfoghatná újra. Aztán las-
san leeresztette. Arra számított, hogy végtelenül szomorú lesz,
de valahogy elmaradt ez is. Kétségtelenül a konyak műve volt.
Visszafordult a bárba valami buta kis mosollyal a szája körül,
míg gondosan megigazította fekete keretes pápaszemét.

XXIX.

Kevéssel azután, hogy Henriette elhagyta Andrét, a fiatalem-
ber felállt az asztaltól, és elhatározta, hogy még ma este vissza-
utazik Párizsba.

Mit várjak erre a disznóra is - állapította meg a barátjára vo-
natkozólag -, amikor semmi beszélnivalóm nincs vele ezek
után.

Felment a 45-ösbe, hogy összeszedje a dolgait, elutazásra ké-
szen.

Becsengette a szobalányt, hogy a számláját elkérje.

Később kopogtak az ajtón, csak éppen hátraszólt, anélkül
hogy megfordult volna, azt hitte, a szobalány jött vissza.

Az illető, aki a szobába lépett, nem szólalt meg. André a für-
dőszobába ment a fogkeféjéért, és visszajövet vette csak észre,
hogy Christine Rouard kisasszony áll előtte.

- Ah, örülök, hogy végre magát is látom. Visszajött már a
turistaházból?

- Igen.

- Remélem, nem volt fáradságos az útt

- Nem.

Egy ideig csend volt, aztán Christine szólalt meg.

- Georges feleségül veszi Henriette-et.

- Ah!

Rögtön letette a fogkeféjét az asztalra.

- És miért mondja nekem? Gondolja, hogy talán megint be-
leavatkozom?

- Henriette szereti Georges-ot.

- Helyes. És mi közünk nekünk ehhez?

- És Georges is szereti Henriette-et.

- Ez meglepő. Pár nappal ezelőtt még nem látszott meg rajta.

- Én nem szeretem Georges-ot.

- Igen. Illetve nem.

- Most igen vagy nem?

- Igen.

- Helyes. Akkor majd visszaviszem magát Párizsba.

- Engem nem kell visszavinni.

- Helyes. Akkor nem viszem vissza.

- Én csak azért jöttem, hogy kifizessem a sportkosztüm
árát. Most tudtam meg, hogy maga vette, és nem Georges.
Mondja meg, mibe került.

- Elfelejtettem.

- Az nem úgy van. Maga nekem nem vehet ruhákat. Mi jo-
gon venné?

Már megint ellenszenves.

- Kérem, üssön pofon érte, ha ezzel lecsillapszik.

- Én nem olyan nő vagyok, akinek ruhákat lehet venni.

- Kár. Most legalább nem csinálna ilyen nagy jelenetet
belőle.

- Mondja meg az árát.

- Tizenkét frank 25 centimes.

- Az nem igaz.

- Talán nagyon drágának találja?

- Ne vicceljen velem! Mondja meg, mibe került.

- Megmondtam már.

- Az nem igaz.

- Maga vette a sportkosztümöt, vagy én?

- Rendben van, akkor most leveszem ezt a ruhát, és vissza-
adom magának.

Kinyitotta a szekrényt, és kivette belőle az oda eltett régi ru-
háját, és bevonult vele a fürdőszobába. Majd újra kinyitotta az
ajtót, és bevette a kulcsát, kétszer magára fordítva a zárt.

A fiatalember egy keveset gondolkozott, aztán bekopogott hozzá.

- Halló, Christine.

Az ajtó mögött megállt a keze a levegőben, amint éppen ki
akart bújni a ruhából.

A nevemet mondja, és lehunyt szemekkel a kebléhez szorí-
totta a kezét.

- Tessék.

- Ne öltözzék át.

- Miért ne?

- Ne legyen már ilyen meggondolatlan. Hideg van, át fog
fázni. Inkább megmondom, mibe került.

- Na, mondja.

- Így nem emlékszem már, de a számla a másik öltönyöm
zsebében van, azt viszont már becsomagoltam. Ne kívánja,
hogy most mindent kinyissak. Lekésem a vonatról.

Kicsit még várt, aztán kizárta magát a fürdőszobából, és
kijött.

- Körülbelül mondja meg. De inkább többet mondjon, mint
keveset.

- Adja meg a párizsi címét, majd elküldöm oda a számlát,
abból pontosan megtudja majd az összeget.

Nagyot sóhajtott.

- Úgyse fogja megtenni. Hát én is elutazom, és a vonaton
majd odaadom.

Christine az ajkába harapott. Milyen egykedvűen veszi ezt
is. Miért is mondtam, hogy vele utazom?
De nem volt már ereje változtatni ezen.

XXX.

Az állomásra együtt mentek ki, de egyetlen szót nem váltottak
egymással. Christine dühös volt önmagára. Még utóbb azt
gondolja a fiú, hogy ráerőszakolta magát, hogy vele utazzék.
De amint kifizette a tartozását, átmegy egy másik fülkébe. Ez
némiképp megnyugtatta.

- Míg megveszem a jegyeket, foglaljon le egy fülkét - mon-
dotta André, amikor megérkeztek.

- Az én jegyemet magam veszem meg.

- Helyes, majd később elszámolunk vele.

Megvette a jegyeket, és meggondolta magát. Semmi kedve
ahhoz, hogy Georges volt szerelmével tovább is foglalkozzék.
Egyáltalán érthetetlen az egész história. Eddig üldözte és utána
szaladt, igaz, hogy komoly oka volt rá, most pedig, hogy elérte,
itt hagyja, ami éppen a komoly ok miatt teljesen érthetetlen.

Kétségtelen, hogy helyes a kislány, de az egész úton vesze-
kedni fog vele, amihez semmi kedve nem volt. Csak még az ér-
dekelné, hogy intézte el a dolgot Georges-zsal.

Átkozottul kívánatos teremtés. Nem tanácsos sokáig együtt
lenni vele. Éppen eleget tud már róla, hogy nyugodtan tovább
eressze. Valami módon meg kellene szabadulni tőle.

Megkereste a fülkét, ahol Christine várt már rá, és odaadta a
jegyét.

- Mennyi időnk van még az indulásig?

- Háromnegyed óra. Hol vannak a csomagjai?

- Mindjárt hozza a hordár. Szóljon, hogy ebbe a fülkébe te-
gye. Most vettem csak észre az átkozott sietésben, hogy iratai-
mat a hotelben felejtettem. Vissza kell érte mennem.

- Jó, de siessen.

Gyors léptekkel áthaladt a pályaudvaron, míg Christine lát-
hatta, aztán megállt, szép kényelmesen cigarettára gyújtott,
majd taxi után nézett, és visszavitette magát az Européen Ho-
telbe. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek sürgősen
vissza kellene ide térnie.

Ha Christine sejtette volna, hogy André a bőröndjeit a ruha-
tárba vitette, nem vizsgálta volna olyan lelkiismeretesen a cso-
magokat cipelő hordárokat, hogy felfedezze náluk a fiatalem-
ber bőröndjeit.

Amikor André Regnard visszatért az Européen Hotelbe, és
átment az előcsarnokon, a portás utána szólt.

- Nem tetszett elutazni? Éppen most telefonáltak az Admi-
ralból. Henriette Granger kisasszony kereste.

- Hívja csak vissza az Admiralt, és kapcsoljon össze vele.

- Halló, itt André Regnard.

- Hol van Christine?

- A vonatban.

- Szóval az állomásról telefonáld

- Nem, itt vagyok az Européen Hotelben.

- Egyedül?

- Hát kivel legyek? Miért kérdi ezt?
A fiatal lány hangja türelmetlen lett.

- Szóval Christine egyedül utazik vissza Párizsba?

- Egyedül.

- Nahát!

- Tessék?

- Azt hittem, van annyi esze, hogy magától kitalálja.

- Mit kellett volna kitalálnom?

- Hogy magát szereti.

- Miután még délelőtt is a barátomé volt?

- Hogy érti ezt?

- Szó szerint.

- Ki mondta magának ezt az őrültséget?

- Ugyan, kérem. A barátnője még útközbbevallotta ne-
kem, hogy Georges-zsal viszonya volt, pár napos ismeretség
után. Ezért is szaladt utána, hogy elvegye.

- Maga szerencsétlen, ebből egy szó sem igaz. Ezt én taná-
csoltam neki, amikor még magát nem ismertem... Kérdezze
meg Georges-ot, ha nem hiszi... Ide figyeljen, hogy megért-
se!... Christine elvesztette az állását, és nem volt más választá-
sa; vagy öngyilkos lesz, vagy elzüllik. Én adtam neki a taná-
csot, hogy vetesse el magát Georges-zsal, aki úgyis szereti...
még mindig erkölcsösebb... Az egész viszonyhistóriát főleg
maga miatt találtuk ki, mert maga lebeszélte a barátját róla...
Halló... Érti már végre?... Még délután is maga miatt sírta tele
a fülemet... és most el hagyta menni azt a szerencsétlent egye-
dül? Hát bolond maga?... Halló... Halló...

Már hiába hallózott, mert nem felelt rá senki. André Reg-
nard tényleg bolond volt, már a telefonbeszélgetés közepe felé
lecsapta a kagylót, és kiugrott a fülkéből, rohant végig az elő-
csarnokon. Míg visszafordított fejjel a hotel óráját nézte, neki-
szaladt egy vendégnek. Nyolc perc múlva indul a vonat, és
Christine-t is magával viszi.

Taxi sehol.

Mint az őrült nyargalt keresztül az utcákon az állomás felé.
Amikor a pályaudvar ajtajánál fellökte az ellenőrt, zihált léleg-
zettel, félrecsúszott nyakkendőjével megtorpant, és riadt te-
kintettel a vonatot kereste.

A fekete füstös kocsik már megmozdultak, és elöl a moz-
dony éleset füttyentett.

Valaki eléje ugrott.

- Hé, megálljon. Nem lehet már felszáll...

Nem tudta befejezni, mert mellbe lökte, és hatalmas ugrá-
sokkal rohant a vonat felé.

Az utolsó vagon lépcsőkorlátját elkapta, és már fent is volt.

A szívére szorított kézzel állt ott, míg valahogy magához
tért, aztán remegő lábakkal ment végig a vagonokon.

Christine egyedül volt a fülkében, és már öt perccel a vonat
indulása előtt mindent megértett. Akkor már nem is kereste a
hordárt André bőröndjeivel. Leült a sarokba, és a függöny felé
fordulva könnyei végigfolytak az arcán.

André Regnard hevesen felszakította a fülke ajtaját, majd el-
kapta a megdöbbent fiatal lány karját, és felrántotta az ülésről.

- Te... te... Mit hazudtál nekem?

- Óh!...

- Azt hazudtad, hogy Georges-zsal viszonyod volt? Azt ha-
zudtad... Mi?.... Ezért nem volt nekem egy nyugodt percem
sem... Nesze!

És arcul csapta.

A sors különös játéka folytán most André utazott csomagok
nélkül, mint pár nappal ezelőtt Christine, amikor azért ugrott
fel a vonatra, hogy Andrét megpofozza.

Akkor ez elsikkadt valahogy, de nem így ezúttal. Mellékes,
hogy az kapta, aki akkor adta volna.

De fél percre rá már igen különös jelenet játszódott le a vas-
úti fülkében.

Christine Rouard kisasszony egyik arcával túl pirosan, heve-
sen zokogva André Regnard nyakában lógott.

Kinek van türelme, hogy két szerelmes első szenvedélyes
csókjának idejét mérje?

Amikor mégis félbeszakadt ez a hosszú csók, a fiatal lány fel-
térdelt a pamlagra, és eszelősen összevissza beszélt, körülbelül
ilyeneket:

- ...Istenem, kibírtam 18 évig, illetve négy évig, mert 14
éves korában már nő az ember... sírtam, éheztem és pofozkod-
tam, ha kellett...

André önkéntelenül az arcához nyúlt, és a múltban kapott
pofonokat illetőleg elismerőleg bólintott.
És Christine folytatta.

- Hangosan kell imádkoznom, kis szívem, hogy bizonyos
dolgok tisztázódjanak... Oh, Istenem, most már én is elgyen-
gültem... ne haragudj ezért rám... most már minden mind-

egy... Azt se bánom, ha a szeretője leszek... senki sorsát el
nem kerülheti... add Istenem, hogy minél tovább tartson, és
bocsáss meg előre érte...

A fiatalember meglepő és egyre fokozódó figyelemmel hall-
gatta ennek az imának különös szövegét, aztán ő is megszó-
lalt:

- Csak szerető akarsz lenni, feleség nem?

Csak nézte, nézte, mint aki nem érti jól, hogy mit is hall, az-
tán ráborult a pamlagra, és fuldokló zokogás rázta meg a tes-
tét.

Van, amikor az ember a nagy boldogságtól is csak sírni tud.

És ez volt Christine Rouard kisasszony esete is.

Vége