Vaszary Gábor: Alszik az Isten

Helikon Kiadó, 2007

Szkennelte, javította: Nagy Gábor, 2010

Első rész

1.
Pivoine tisztelendő úr hófehér haja körül glóriát vont a nyári napfény, ahogy szélesre kitárta a paplak konyhaablakát, hadd jöjjön be a meleg, mert bent nyirkos és nedves volt a levegő.
Magas kora ellenére is egyenes tartása volt. Kemény vonású aszkétaarcát mintha fából faragták volna, sok kis szarkalábbal a szeme körül.
A konyhaasztal fiókjából kést vett elő, megpróbálta az élét a hüvelykujján, egy kis kosár hagymából hosszas tépelődés után kiválasztott három kisebb darabot, aztán fényesre kopott reverendájának rojtos szélű ujjait gondosan föltürte, kezébe vette a kést, egy darab hagymát, megigazította az orrán nikkelkeretes szemüvegét, amelynek egyik letörött szárát madzaggal helyettesítve akasztotta a füle mögé, és végre nekilátott a hagymapucolásnak. Közben elnyújtott, bizonytalan hangon zsoltárokat énekelt:

A mélységekből kiáltok fel hozzád, Uram.
A nagy világ kábító pompája és minden kincsei meg ne kísértsenek.

A tűzhelyen krumplileves rotyogott, gőze megemelte a fazék födelét. A vacsora sem lesz bőségesebb, mint ebédje volt: nyers hagyma kenyérrel, egy tányér híg leves. Még ha egy darabka vaj is akadna a háznál és egy pohárka langyos vörösbor!...
Egy pillanatra elkábultan lehunyta a szemét, aztán tartását még jobban kiegyenesítette és reszketős-fátyolos hangját fölemelte, hogy a kísértést elűzze maga mellől:

A földi hiúságoly maró füstje. Meg ne homályosítsa látásomat! Uram!

A konyhaablakon kitáncolt a rekedtes öreg énekhang, és odakint a fülledt meleg levegőben végelgyöngülésben nyomtalanul elmúlt és megsemmisült.
A krumplilevesből két napra való készült egyszerre, hogy ne kelljen mindennap a főzéssel bajlódnia; a tüzelőfával is takarékoskodni kell. A parasztok a Magne-Tourbillon körül elhúzódó erdőből lopták a fát, titkos megegyezésként közös tulajdonuknak tekintve azt, a pap meg tőlük vette, bizonytalan érzésektől telítve, hogy maga is lopott fával él. A parasztok földre szegzett sunyi tekintete és ímmel-ámmal adott válaszai a tüzelőfák eredetét illetőleg eléggé táplálhatták kételyeit. De rájuk kényszerült, hacsak jómaga nem akart személyesen az erdőbe kijárni fát lopni. No, még csak ez hiányzott volna!
Pivoine tisztelendő úr gyomrába belemart az éhség, és a zsoltárok szavai elfogytak. Meg nem állotta, hogy egy szelet nyers hagymát a szájába ne kapjon, és élvezettel meg ne ropogtassa a Fogai között.
Éles jó fogak voltak, nem vidéki papnak valók és főleg nem Magne-Tourbillonba, ahol csak hitéből élt a pap és abból sem túlságosan.
A hagymaszeleteléssel végzett, a kés pengéjét gondosan megtörölte, és kinézett az ablakon.
A paplak a domboldalon feküdt, magasan a vidék fölé emelkedve, közvetlen a templom falához ragasztva. Már alkonyba hajlott a délután, a tisztelendő úr az ablakon át a világ legszebb látványosságában gyönyörködhetett: a felhőtlen, mélykék égben, melyet az aláhanyatló nap sugarai lassacskán megszínesítettek a hegyek fölött.
Más érdekes látványosságra nem számíthatott az ember, ha Magne-Tourbillonba tévedt, ahol a parasztok verejtékező homlokkal túrták a kövecses, agyagos földet. Káromkodtak, vagy alázatos könyörgő tekintetüket az ég felé emelték a megpróbáltatások idején, az Isten segedelmét remélve, amikor a gondjaik megsokasodtak. De a papot nem szerették. A pap imádságos szavai sem érnek többet, mint a másé, abból se lesz kenyér, ha nincs. Ez az, amit az emberek a saját szemükkel látnak. Hogy mennyit ér, amit a keresztény lelkek túlvilági jutalmáról prédikál, azt még nem bizonyította be nekik senki, mivel a halottak nem beszélnek, no meg a tisztelendő úrnak se telik többre egy tányér levesnél. Ravasz naplopó az öreg, megérdemli a sorsát; papnak ment, mert nem akar dolgozni. Az se különb mesterség, mint a többi, csak éppen kényelmes, de itt nem sokra megy vele. Így vélekedtek Magne-Tourbillonban az emberek.
– Hé! Pivoine tisztelendő úr! – valaki a paplak mögül elnyújtott hangon kiabált.
– Ez Jerome, a harangozó – kapta fel fejét a pap. Valahol a templom mellől kiabál errefelé. – Mikor fog már ez is egy kis illendőséget tanulni? Nem szokás az Isten szolgája után kiabálni, mint birkák után a községi réten. Az alázatosság szép erény, és hasznos is követésre méltó jó példával elöljárni, de a pap tiszteletet követel az Ur számára, akit szolgál. Nem jó a Magne-Tourbillon-belieket szabadjára engedni. No, csak hadd kiabáljon Jerome is. Vagy elunja, vagy idefárad, ha valami mondanivalója akadt.
Meg is jelent nemsokára a harangozó az ajtó küszöbén. Sovány képű parasztember volt, nehéz mozgású, csak a szeme járt fürgén kutatva jobbra-balra.
– Kiáltottam – motyogta.
Pivoine tisztelendő úr a szemüvege fölött alaposan megnézte emberét, s legyűrte foltos reverendájának ujjait, hogy teljes papi mivoltában álljon előtte.
– Elég nem jól tette, hogy kiabál. Kiabálásokból nem érti meg egymást az ember. Mit kívánjunk a néptől, ha még a paplakban is a hangos szó járja?
A harangozó szaporán pislogott. A nép nem érdekelte. A pap se túlságosan. Jobban teszi az ember, ha nem sokat beszél.
– És miért kiáltott? Mi volt az, ami ennyire kihozta lelki nyugalmából?
– Gyónni akarnak.
– Alkonyatkor?
– Hát. Van, akinek jobb dolga sincs.
– Rossz vége lesz ennek, Jerome... Egyszer még rossz vége lesz ezeknek a megjegyzéseknek... Ki akar gyónni?
Nem adott választ, morgott valamit a fogai között, sunyin oldalt pislantva a tűzhely felé, aztán a vállával kinyomta maga előtt az ajtót, és elcammogott.
Pivoine tisztelendő úr félrehúzta a levest a tűzhelyről, és körülnézett, hogy semmi baj ne essék, míg távol marad. A lelkeket ápolni kell. A parasztok ritkán gyóntak. A vasárnapi istentiszteleteket is inkább a mezei egerek látogatják, meg legfeljebb egy-két keshedt öregasszony. Résen kell lenni, ha megszólal a lelkiismeret ük.
A bokrok mögött a templomnak kanyarodott. Ez a kövecses út megeszi a cipőket. A tisztelendő úr az élesebb köveket megérezte vékonyra kopott cipője talpán. „Uram, vedd áldozatul minden nélkülözésemet!”
A templom kapujában nyúlánk növésű fiatal leány állott. Hosszú bő köpenye nagy redőkben lógott le keskeny válláról. A pap megérkezésére feléje fordult. Soványka gyerekarca volt, ijedt tekintetű nagy szemekkel. Nem a falubeliek közül való. A környékről sem ismeri Pivoine tisztelendő úr, ez is bizonyos, mert alkonyat után fárasztó sétákat tesz, és ilyenkor messze vidékeket is bejár, mintha valami égi 
jelet várna, mihez kezdjen a Magne-Tourbillon-beliekkel. Csak egyetlenegyen fogna legalább a jó szó, csak egyetlenegyen, hogy tudná: nem hiába él itt alázatos szívvel hordva a keresztjét.
Az ismeretlen leányka bátortalanul köszöntötte és illedelmesen meghajtva fejét, elsőnek ment a gyóntatószék felé. Köpenyét széttárva letérdepelt és látni engedte, hogy intézetbeli fiatal leánykák szokásos matrózgalléros ruhája volt rajta.
Pivoine tisztelendő úr stóláját a nyakába akasztotta, és keresztet vetve a gyóntatószék falécekkel rácsozott kis ablaka felé hajolt.
– Nem vagy idevalósi, úgy látom.
– Nem, tisztelendő úr. A Charmettes-ből jöttem... itt a Colline mögött...
– És hogy kerülsz ide? Nagyon messze van az ide.
– Lamotte kisasszonnyal kirándultunk az erdőbe. Minden csütörtökön sétálunk egyet. A többiek a malomnál megpihentek, virágot szednek a réten, fürdenek a patakban... Én elszöktem tőlük – súgta fojtott hangon, mintha máris a bűneit sorolta volna fel.
A pap bólintott. Ismeri a vidéket. A Charmettes közvetlenül Magne-Tourbillon határában van, az erdő szélén. Hát onnan jött idáig? Különös oka lehetett rá. Szerető gyöngédséggel kell a hozzá menekülő lelket fogadni.
– És te nem szeretsz virágot szedni? A patakban fürödni? Játszani a többiekkel?
– De nagyon szeretek. Csak mégis eljöttem... Nem akartam, hogy tudjanak róla – kissé megborzongott. – A Charmettes-ben mindenkit szeretnek, csak engemet nem. Nem tudom, miért – nagyot sóhajtott, és szerette volna elsírni magát, de nem sikerült, és gyorsan keresztet vetett magára.
– Na, várj csak, ne gyónj még. Micsoda bajod is lehet neked? Hány éves vagy?
– Tizenöt leszek.
– Többnek gondoltalak.
– Néha még tizennyolcnak is hisznek, mert magas növésű vagyok – a hangja megbátorodott, és büszkén megemelte a fejét, mintha elfelejtette volna minden bánatát.
– Hogy hívnak?
– Madnak... Madeleine Desughes – a mutatóujjával egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában.
– Na, ne félj! Nincs semmi baj. Mondd el szépen a bűneidet.
Mad keresztet vetett, és imára kulcsolt kezeit a szíve fölé emelve, hangtalanul mozgó szájjal imádkozni kezdett... Pater noster qui es in coelis, sanctificetur nomen tuurn... Lassacskán megint elborította lelkét a fájdalom; a hangja megrezzent, megcsuklott, szeme nedves lett... panem nostrunr quotidianum da nobis lrodie... A térdeplőn éppen egy fabütyök került a térde alá, és beléhasított a fájdalom... Még itt is milyen szerencsétlen... et ne nos inucas in tentationem... Lassan kiegyenesítette a derekát, és megharapta a szája szélét. Oh, Istenem, milyen nagyon boldogtalan is vagyok.
Pivoine tisztelendő úr csendben várakozni látszott. Tekintete a templom csúcsíves ablakainak színes üvegképein kalandozott, mintha a szentek életének egyes jelenetein merengene el. Szent György harca a sárkánnyal, amint jobbjával magasra emelte dárdáját... A krumpli ára ugyancsak felment. Falliére apó egy kocsi fát ígért a télre. Kedden az árát egybe kéri. Biztosan lopta az öreg. Hogy is jutott volna másképp a fához? De megkéri az árát, hogy becsületesnek lássék... Uram, Istenem, micsoda nyomorúságos élet. A nyulakon túl kellene adni... Hamar megfogyatkozott a tüzelőfa... Jerome feltétlen megdézsmálhatta. Lop az az ember, lop. A lelkére kell beszélni; tapintatosan, hogy megjavuljon. Isten szolgáját károsítja meg.
Mad lehajtott fejjel még mindig imádkozott.
– Nos, beszélj már, gyermekem.
– Még imádkozom – súgta, és összeráncolta a szemöldökét.
– Nem kell... Mondd csak el a bűneidet.
Mad meglepődött, és igen csalódottnak látszott. Oh, hát ilyen ember ez a pap is? Még imádkozni sem hagyja az embert? Hiszen lelki vigaszért jött ide, hogy a jó Istenhez beajánlja és elhagyatottságában irgalmassága enyhülést hozzon. Kár volt ilyen messzire elfáradnia. Sóhajtott egyet és lehunyta a szemét. Aztán elkezdte fölsorolni a bűneit.
– Hazudtam... loptam... öltem... csaltam... rosszat kívántam másnak... – súgta elfojtott hangon előre hajolva.
A pap hátrakapta a fejét, és csontos kezével belekapaszkodott a gyóntatószék szélébe.
– Na! Kit öltél meg?
– Legyeket a refektórium ablakán... lepkéket a kertben... a bogarakat széttapostam a cipőm sarkával...
A tisztelendő úr megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– És mit loptál?
– Almát a gyümölcsösből... és sikkasztottam...
– Mit sikkasztottál?
– Azt nem tudom, de gondoltam, inkább több bűnöm legyen, mint kevesebb. Nem akarom, hogy véletlenül egyet is kifelejtsek belőle, és a jó Isten megharagudjék rám... Bűn nélkül szeretnék maradni.
– Ez helyes is. De nem gyóntál még soha?
– De gyóntam – Mad megint csak összeráncolta a homlokát. – De úgy gondoltam, a bogaraknak is fáj, ha meghalnak, mert ők is csak éltek.
– A lepkéket miért bántod? Azok nagyon kedvesek. Mad bűnbánóan lehajtotta a fejét.
– Tudom, hogy helytelenül cselekedtem.
– Hát nem valami szép tőled, hogy mindent agyoncsapsz magad körül, de azért ezt meggyónnod nem kell. Csak az a bűn, ha tudatosan vétkezel a jó Isten ellen.
– Mindjárt megmagyarázom, tisztelendő úr, kérem... Akkor nagyon mérges voltam... Engem mindenki bántott, és én is rossz akartam lenni máshoz, de nem volt kihez... És akkor nagy mérgemben megöltem a legyeket, és a bogarakat eltiportam a kertben, és a lepkéket is agyoncsaptam. Ha még többet is találtam volna, azokat is megölöm. Tudatosan öltem. De most már megbántam bűnömet. Feloldozást kérek.
– Hát te ilyen mérges is tudsz lenni?
– Néha tudok.
– És miért vagy ilyen mérges kislány?
– Mert engem senki se szeret.
– Honnan tudod?
– Tudom. Marthe nővér se szeret, pedig a többieket szereti. Nekik könnyű, és nem is volna olyan nagy szükségük a szeretetre, mint nekem. Ők hazamehetnek az édesanyjukhoz a vakációra, és nem kell a Charmettes-ben maradniok, mint nekem. De Marthe nővér ezt elfelejti... Ez az én bánatom...
– Nehéz elhinni, hogy nem szeretnek téged. Nagyon szeretetre méltó kislány vagy, amint látom.
– Pedig Marthe nővér mégse szeret. Tessék csak meghallgatni... Sokszor megbüntet, ha rossz kedve van, és akkor még azt is megteszi, hogy édesanyám levelét sem adja ide mindjárt, pedig úgyis olyan ritkán ír... És egyszer még azt is megtette, hogy azt mondta: levelem jött és nem adja oda; pedig nem is jött. Ez dupla kegyetlenség volt. Ilyet nem szabad csinálni.
– Nem... nem... Ha úgy van, ahogy mondod...
– Aztán nagyon szeretem a kompótot, és már fél éve nem ettem, pedig minden ünnepnapon azt kapunk... mert tudja, hogy szeretem, és úgy büntet, hogy eltilt tőle... Keresi, hogy megbüntethessen... aztán ha sírok és toporzékolok...
– Nem szabad toporzékolni.
– ...akkor arra is képes, hogy tíz kompóttól is eltilt egyszerre.
– Hm... hm – hümmögte a tisztelendő úr, és megpróbálta lecsillapítani a fiatal lány egyre növekvő izgatottságát. – Nem bizonyos, hogy Marthe nővér rossz hozzád... Hátha csak valami fáj neki... Mert sokszor rossz az ember, ha valamije fáj.
– Mi fájhatna neki? Jó dolga van, nem gyerek már.
– Próbálj kedves lenni hozzá, és szeresd akkor is, ha azt hiszed, nem szeret téged. – Pivoine tisztelendő úr előrehajolt. – Aztán mondd csak, hogy készítik nálatok a kompótokat, hogy olyan nagyon szereted? Egy kis vörösborral, gondolom...
– Igen, és sok cukorral... És más se szeret engem, nem csak Marthe nővér... Nincs senki se, aki szeressen, és szeretet nélkül élni nem lehet.
– Nagyon okosat mondtál. Szeretet nélkül élni nem lehet. De abban tévedsz, hogy senki se szeret.
– Pedig tudom.
– Mégis tévedsz, mert például én is szeretlek téged.
– Tetszik ismerni engem? – a szeme megcsillant egy pillanatra.
– Most ismertelek meg, és máris megszerettelek. Kinek a kislánya vagy? Ki az édesapád?
Madnak megint sírhatnékja támadt, és nagyot nyelt.
– Az apám meghalt.
– És az édesanyád?
– Nincs velem. Azért vagyok a Charmettes-ben. – A gyóntatószék farácsozata mögül figyelmesen nézte a pap arcát, amint feléje hajolva kérdezgette őt. – Szeretnék hazamenni Alinehoz... ő az én édesanyám.
– Nemsokára itt a vakáció, és hazamehetsz.
– Az még nem biztos, hogy hazamehetek. Én is csak remélem. Tavaly nem voltam otthon, és nagyon is boldogtalan voltam. Aline meg sem látogatott. Sokszor azt hiszem, nem is szeret. Pedig nincs senkim kívüle.
Bánatos, mély tekintetű szemét ráfüggesztette és úgy hallgatta elmélázva Pivoine tisztelendő úr szavait, aki az alázatról és a türelemről beszélt neki, a jó Isten bölcs és atyai szeretetéről, aki minden gyermekének azt adja meg, ami az ő lelke érdekében szükségesnek találtatott. Bizalommal kell viseltetni az isteni gondviselés látszólag fájdalmas intézkedései iránt, és sorsunk ellen zúgolódni nem szabad.
A tisztelendő úr elmondotta azokat az egyszerű vigasztaló szavakat, amelyeket annyiszor és olyan sok alkalommal elmondott már: bűnösöknek, betegeknek, haldoklóknak és minden látszólagos eredmény nélkül. Soha nem gondolkozott egy pillanatig sem azon, hogy gondolatait idővel új szavak köntösébe öltöztesse, ha megkoptak már a régiek, és erejükből egy csipetnyi visszaszálljon őrá is, hogy önmagát is meglelkesítse velük. Néha nehéz egy papnak is.
Monoton hangon bandukoltak a gondolatok a megszokott szavak ösvényein, mint processziós menet, ha elnyújtott hangon énekelnek, Krisztus keresztjét magasan a fejük fölé emelve. Nincs benne semmi vigasztaló, inkább elnehezül tőle az ember szíve, és nem tudni miért, szégyelli magát.
A tisztelendő úr fáradhatatlanul hosszasan beszélt, mint annyiszor már, de most ez az aggodalommal teli, ráfüggesztett bánatos tekintet valahogy megzavarta. Mintha ez a gyermeklány tisztában lett volna a semmitmondó szavak reális értékével, amelyek senkit soha meg nem gyógyítottak, sem meg nem térítettek, ahogy a tisztelendő úr ezt már nagyon régóta észrevette itt Magne-Tourbillonban, meg is keseredett tőle az élete, és sokszor ez a keserűség megbontotta a lelke békéjét is.
Úgy tetszett, mintha ez a gyereklány csupán figyelmességből és udvariasságból hallgatná meg őt. Holott Mad nem is hallotta, mit mondott neki. Mindjárt az elején, ahogy a pap leheletét érezte, megállapította, hogy a tisztelendő úr hagymát evett. Ez a felfedezése és a vele járó kellemetlen érzés megzavarta ájtatosságában. Nem is tudott a szavak értelmére figyelni. Lehunyta a szemét, és próbált erőt venni magán. Térdébe megint belehasított a fájdalom, és még jobban összeszorította imára kulcsolt kezeit.
Úgy tetszett, Pivoine tisztelendő úr befejezte vigasztaló szavait. Mad összeráncolta homlokát.
– Ne mondjam tovább a bűneim? – súgta.
– Szükségtelen, gyermekem – keresztet rajzolt feléje a levegőbe, és csendesen maga elé mormolta: Ego te absolvo a peccatis tuis...
Mad aggódva előrehajolt, hogy jobban hallja, amit a pap most kizárólag őérette mond a jó Istennek, és egyetlen szót el ne veszítsen belőle, de a latin szavak hallatára megnyugodott. Úgyse érti, csak váratlan izgalom vett rajta erőt, a szíve kalapált. Úgy gondolta, most valami különös csoda fog történni vele, az isteni kegyelem megváltja szenvedéseitől és boldoggá teszi.
– Penitenciául imádkozz el egy Ave Máriát – stóláját csókra nyújtotta, Mad megkönnyebbülten állott fel, és bizonytalanul nézett maga köré.
A templom üres volt, és keserű gondolatai is megmaradtak. Nem történt semmi különös.
A tisztelendő úr bátorítóan mosolygott. Sovány, megnyúlt arcán megsokasodtak az összevissza kuszált ráncok. Csontos kezével esetlenül megsimogatta Mad karját.
– Légy most már vidám és jókedvű – megindult vele a lépteiktől visszhangzó, csorba élű kőkockákon a templom bejárata felé, ahol egyszerre megcsapta őket a rekkenő meleg.
– Édesanyád rövidesen el fog jönni érted. Ebben bizonyos vagyok. Meglátod. Majd imádkozni fogok érte.
Mad nem válaszolt, a köpenye szélén babrált az ujjaival, és várakozni látszott még valamire.
– Ne tessék haragudni, de nem akarok most hazudni. Én már nem hiszek a boldogságban.
– És miért nem hiszel?
Bánatosan lehajtotta a fejét.
– Nem is szeretek már élni.
A tisztelendő úr zavarában végigsimította rojtos szélű cingulumát. Még ezzel a gyereklánnyal sem boldogul.
– Szereted a nyulakat? – kérdezte váratlanul.
– A nyulakat? – csodálkozott Mad, mert egészen másra gondolt.
– Van egy nagy nyulam és három kicsi. Na, majd megmutatom. Mindjárt vidámabb leszel.
A templom repedezett falánál zöld hátú gyík sütkérezett a napon, és lépteik zajára elsurrant a kiégett fűcsomók közé. Csak egypár lépésre volt a paplak az út kanyarulatában, a kertajtóból Mad megláthatta a nyulakat is. Elárvult tyúkól ajtajában gubbasztott az egyik, a kertajtó nyikorgására a levegőbe rúgta hátsó lábait, és villámgyorsan eliramodott.
– Gyere csak beljebb. Virágaim is vannak – pár kókadt anémone-ra mutatott. A paplak bejárata előtt egy églantine-bokor bágyadtan állta a meleget.
Mad megilletődve lépett beljebb.
– Szereted az almát? Alma is van – a tisztelendő úr hamiskásan mosolygott. Mad bizonyára nagyon szeretheti, ha megdézsmálta a Charmettes gyümölcsösét. Csontos kezét kinyújtotta a levelek közül kisárguló kis almák felé, és megrövidült reverendája ujja megmutatta csonttá soványodott vékony karjának szokatlan fehérségét.
Egyetlen madár nem járt erre, a meleg csöndet csak a bogarak zümmögése szőtte át. A kert elhanyagolt volt, a fakerítés fokai kitöredeztek, vagy jó darabon meg sem voltak, és a gaz kinőtt a kertből a kavicsos útig, mint egy csavargó torzonborz üstöke.
Madnak úgy tetszett: kis paradicsomban jár itt. Mennyivel szebb ez, mint a Charmettes kertje, ahol pedig csinosan elrendezett virággruppok között vörös salakos utak kígyóztak. A fű selymesen zöld volt és szépen nyírott. A kertész gondosan öntözgeti, és olyankor a hűvösödő alkony megtelítődik a megnedvesedett föld kellemes illatával.
Ott énekesmadarak is repültek a fák között, de kellemetlenek voltak az emberek, akikkel Mad együtt élni kényszerült, és akiket elviselhetetleneknek tartott. Ott minden világos és érthető volt, a maga kínos rendezettségében, amitől annyit szenvedett.
Mennyivel szebb volt ez az elhanyagolt, ápolatlan kis kert. Rejtelmes és misztikus volt, sűrűn egymásba kapaszkodó vad bokraival, és magasan nőtt benne a fű. Itt kedvére elbújhatott volna valaki, könyvet olvasgatni a fűben heverészve. És csönd volt, békés boldog csönd, amely után úgy vágyódott sokszor Mad, amikor minden cselekedetéről mindig számot kellett adnia valakinek. Kis elvarázsolt kert volt ez, ahol az éjszaka sötétségében talán jó és rossz tündérek is járnak, és mégsem kell félni tőlük, mert a paplak mögül a templom esőfoltos tornya őrt áll a jó lelkek felett.
Csak Pivoine tisztelendő úr volt itt nagyon boldogtalan, de ezt Mad nem tudhatta.
– Nagyon szép kis kert – lehelte meghatottan, ahogy szemét újra meg újra elbűvölten körüljáratta.
– De sok látnivaló már nem akad. Van egy macska is, ide jár néha egerészni, most nem látom sehol... Várj csak, adok neked egy szentképet is, hogy tudjad: van neked egy öreg barátod, aki gondol rád, ha nagyon elkeseredel.
A paplak egyetlen szobája, ahová Mad a tisztelendő urat követte, nagyon szegényesen volt berendezve. Egyszerű barnára mázolt fenyőfa bútorok voltak benne. A foltos falakon sehol egyetlen kép, csak egy ferdén felakasztott feszület és egy kis mécses az ágy mögött, amelynek takarója színehagyottan lógott le az ágy sarkában, ahogy éppen odaterítették. Az alatta lévő szalmazsák hasadékán egy-két ócska szalmacsomó is megmutatkozott. A keskeny ablakpárkányon almák sorjába rakva, amiket a tiszteletes úr összeszedett a kertben, ha az alkonyi szél leverte őket a fáról. Az ablak előtt állt a szoba legdíszesebb bútordarabja: egy háromlábú karosszék, amelynek egyik hátulsó lábát négy egymásra rakott tégla helyettesítette. Helyéről elmozdítani nem lehetett, illetve ez meglehetős körülményes lett volna. Itt üldögélt Pivoine tisztelendő úr, ha breviáriumát olvasgatta, feltéve, hogy nem volt nagy meleg. A hőségben inkább a hűs templomhajóban sétált fel-alá az elárvult padsorok között, ahol egy-egy mezei egér surrant el a lábai előtt és bújt meg a kőszentek talpazata mögött.
A tisztelendő úr az asztalról felemelte breviáriumát, és sárgás, zizegő lapjait gondosan lapozva megnyálazott mutatóujjával, szeméhez közel emelte, mert a látása már gyengült azóta is, hogy szemüveget viselt, és újabbra nem tellett. Hosszú ujjaival kicsípett egy szentképet belőle: Notre-Dame-du-Bon-Secours. A Boldogságos Szűz a Kisdeddel.
Ezt a képet kapta Mad emlékül tőle.
– Majd tedd az imakönyvedbe.
– Nincs imakönyvem – mondta egy kis keserű grimasszal.
– Nincs? Hát azt nem tudok adni... Majd egyszer bizonyára lesz.
Mad bólintott, és a szentképét gondosan beletette parányi fényképalbumába, amit mindig magával hordott. Mindjárt megmutatta a tisztelendő úrnak is a beléragasztott fényképeket; a megholt édesapáról, az édesanyáról is, akit Mad egyszerűen csak Aline-nak nevezett, mintha idősebb nővéréről beszélt volna. Ott volt a képe a nagypapának és nagymamának is, és Mad gyermekkori képe is bele volt ragasztva, hatéves korából, no meg egy kis kutya képe is itt volt, persze a régi, boldog időkből, amikor Madnak nem kellett még a Charmettes-ben laknia.
Lassan megbátorodott, és elmesélte, hogy van egy fényképező masinája is, tizenkét éves korában kapta Aline-tól ajándékba. Legközelebb, ha újra eljön Magne-Tourbillonba, lefényképezi a tisztelendő urat is, és beteszi képét az albumába. Éppen még van is egy hely benne, hogy azok között legyen, akik őt szerették.
Már erősen alkonyodott, amikor Mad komolyan kezet adott a tisztelendő úrnak; nagylányosan és büszkén, hogy volt, akinek kiönthette a szívét, és megindult volna hazafelé, de a kertajtóból hirtelen visszafordult, hogy aggodalmas arccal megkérdezze még:
– Bűn az, hogy néha sajnálom magamat?
– Nem bűn, Mad... dehogy is volna bűn. Csak ne gondolj arra, hogy nálad boldogtalanabb nincs a földön – kis fájdalmas vonás húzódott el a szája szegletén, de Mad ezt már észre se vette.
Amikor a templomban Jerome a nyolcat elharangozta, már gyors, vidám léptekkel haladt a falun keresztül a Charmettes felé, a falun át, az erdő irányában. Boldog volt, mert titkot hordott, és útja nem volt haszontalan.
A malomhoz már elkésve érkezett, a lányokat nem találta ott, futva ment a Charmettes felé a rövidebb erdei úton, remélve, hogy talán még eléjük kerül, de nem látta őket sehol. Kifulladva a futástól végre céljához érkezett, és szorongva remélte,hogy nem veszik észre távolmaradását, de a kertajtó mögül váratlanul előlépett Marthe nővér, és elkapva a karját, olyan erősen megszorította, hogy majdnem felsikoltott.
– Neked külön kell hazatérned? Majd gondom lesz rád, és megkapod méltó büntetésedet.
Gyorsan elszaladt mellőle, végig a kerten, mintha még hasznára volna, ha pár pillanattal előbb ér oda. Nem fontos a büntetés, a mai délután emlékét úgysem tudják elvenni tőle.
Csak akkor riadt meg, amikor arra gondolt: Marthe nővér esetleg éppen azt tiltja meg, hogy a többiekkel a malomhoz mehessen. Így nem lesz mód rá Magne-Tourbillonba szöknie, hogy viszontlássa Pivoine tisztelendő urat a csodálatos kis kerttel. Gondterhelten ráncolta össze szemöldökét.
Este a lányok a dortoirban az ágyak szélére térdepelve fennhangon imádkoztak. A sok vékony egybecsendülő gyermekhang monoton árjában Mad megemelte a szavát, valamely titkos biztonságérzet diadalával, mint akinek nincs többé kitől félnie.
A lányok rendre bebújtak a hűs ágyneműk közé, és Marthe nővér merev arccal ellépett előttük, kis keresztet rajzolva hüvelykujjával mindegyik homlokára. Mad utolsónak maradt a sorban a fal mellett, és aggodalmas arccal emlékezett Pivoine tisztelendő úr szavaira: „Próbáld szeretni őt, akkor is, ha azt hiszed, hogy nem szeret téged.” Szorongó szívvel figyelte mindjobban közeledő lépteit. Amikor végre odaért hozzá és kinyújtotta feléje kezét, Mad hirtelen megragadta és a szájához szorította.
– Bocsásson meg! – súgta elfulladtan az izgalomtól, és meleg tekintetű szemében fellobbant a szeretet utáni vad vágyakozás.
Marthe nővér egy pillanatra meghökkent, aztán hevesen magához szorította, és Mad megérezte erős felindultságának kapkodó lélegzetvételét; majdhogy el nem sírta magát. Mindez csak pár pillanatig tartott, aztán egyenes tartással, szapora léptekkel ment kifelé, mintha menekült volna innen, és a terem végében gyors mozdulattal elcsavarta a villany kapcsolóját.
Mad még sokáig izgalomban volt, és nem jött szemére álom, csak ült ágyában ölbe ejtett kézzel, összehúzott szemöldökkel, félszeg mosollyal ajka körül, amely inkább nyugtalanító, mint derült volt. Marthe nővér titokzatos viselkedése öreg barátját juttatta eszébe, aki oly csodálatos tanácsot adott neki.
A dortoir végében a virrasztó lámpa álmos kék fénye haldokolt; az ablakok mögött a tompa, süket éjszaka ült; egy leányka álmában panaszosan felnyögött.
Az élet először mutatkozott meg Mad előtt. Ismeretlen és misztikus titkairól a megismerésnek ez az egyetlen felvillanó pillanata félelmetes és szorongó érzést váltott ki belőle.
Maga sem tudta, miért, hirtelen elsírta magát, és szájába tömte vánkosa csücskét, hogy zokogását meg ne hallják a többiek.

2.
A hajnali szürkeség lassan megvilágosodott az ablak csipkefüggönyén át, amelyen két kis táncoló angyal virágfüzért emelt a feje fölé. Sejtelmes és mámorító volt a csönd.
Maximilienne nevetni szeretett volna a boldogságtól. A tizennyolc évesek gátlásmentes felszabadultságában hevesen magához szorította a férfit, akinek ezen a tavaszi éjszakán odaadta a tisztaságát.
Előbbi szorongó, riadt érzésének nyoma sem volt. Nevetségesnek találta minden aggodalmát, kuncogva, pajkosan felkacagott, és gyors egymásután többször is elismételte magában: szeretem, szeretem, és azért lettem az övé. Legszívesebben világgá kiáltotta volna: Raymond Montandon a szeretőm. Hadd tudja meg mindenki, és irigyeljék érte!
Montandon, az ünnepelt művész, uralkodók, hercegek, kiváló férfiak és közismert nagyvilági hölgyek arcképfestője neki ezentúl egyszerűen csak: Raymond. Lehunyta a szemét, csak azért, hogy újra lásson. Nem álom, valóság, csodálatos szép való. Montandonért megbolondulnak a nők, és titkon epekedve sóhajtoznak érte; sok házasságtörés és számtalan szerelmi kaland nagystílű lovagja: Raymond Montandon az övé.
Maximilienne nem is tudott egyébre gondolni, semmi más nem jutott eszébe, sem felelősségérzet, sem erkölcs, sőt a jövő sem érdekelte. Egy pillanatig sem érezte, hogy áltatja önmagát, és csupán ad, amikor kapni vél. Nem akart kijózanodni, inni szeretett volna, hogy még jobban megmámorosodjék. Nem akart soha többé felébredni ebből a megrészegítő édes könnyelműségből.
Csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy amit tett, jól tette, és nem tehetett másképp. És egyre csak azt ismételgette önmagában: szeretem, szeretem, és nem tehettem másképp. Nem érezte, hogy cselekedetében a hiúságnak több volt a szerepe, mint a szívnek, hogy a józan észről és a jó ízlésről ne is beszéljünk. Pillanatnyilag még azt sem tudta, hogy fog számot adni éjszakai kimaradásáról anyjának, aki a lányától oly sokat várt még az életben, büszkén a d'Aubry névre; mint patrónusa sok jótékonysági intézménynek és hitbuzgó katolikus.
Szerencséjére madame d'Aubry nem tudta meg soha ennek a különös tavaszi éjszakának a történetét; sem másnap, sem semmikor – ahogy sok más anya se tudja meg tiszta tekintetű leánya oktalan idegességének és kis sóhajainak furcsa okát –, mert olyan nyugodtan tudott később is a szemébe nézni, mint annak előtte, amikor testileg is tiszta és ártatlan volt.
Maximilienne még egy gyors csókot nyomott a férfi szájára, aztán kilendült az ágyból. Csupasz szép háta előrehajolt, kinyújtott karral, mert a minden figyelmességre kész Montandon egy pár piros szattyánbőr papucsot tett az ágy elé, és felvilágosította még más egyébről is, amit egy ifjú hölgynek az első szerelmes éjszakán tudnia kell, míg két kezét szégyenlősen az arca elé emeli.
Raymond, mint máskor, most is kívül állott minden érzelmi fellángoláson, és összehúzott szemmel figyelte a fiatal lány puha mozdulatait, amint a csinos kis lábbelik után nyúlt.
Az ablakon beszűrődő, álmos hajnali fény szelíden megrajzolta testének lágy formáit. Igen, így kellene megfesteni őt; csupa bágyadt elmosódott szín, a bútorok tompán sötétlenek mögötte, és a háttér mélysége finoman megvilágítja meztelen testének sejtelmes formáit. Az ébredő leány az első szerelmes éjszaka után. Nem rossz.
Raymond csak arcképeket festett, de nem elégítette ki a siker, a pénz, a népszerűség. Komoly művészi becsvágya is volt, és ezt a legváratlanabb pillanatokban élte ki, mint most is, anélkül hogy a tervezgetéstől az elhatározásig eljutott volna.
Maximilienne d'Aubry kisasszony szép teste tudatában, a fiatalság szemtelen biztonságérzetében, csípőjét kecsesen ringatva zajtalanul suhant el a fürdőszoba irányában. Raymond a kielégült szerelmes józanságával nézett utána, nyújtózott egyet, és legszívesebben egyedül maradt volna.
Az ajtózár kattant, és a vízcsap egyenletes búgása átszűrődött hozzá. Unta ezt a sokat hallott zajt, és az ablak felé fordítva tekintetét a háztetők fölött a mosdatlan hajnali szürkeséget nézte. Az óra halkan ketyegett a kandalló felett, két karját a feje fölé emelte... Riboire-ral még ma feltétlen beszélni kell, mielőtt Londonba utazik... Aludhatna még egy keveset... fél négy...
Pár perc múlva Maximilienne visszasuhant hozzá. A teste hűvös volt és üde parfümillatot hozott magával. A mai modern lányok felszabadult, kapkodó élni vágyásával hevesen és szótlanul karolta át egynapos szeretője nyakát. „Most már úgyis mindegy, egyébként is szeretem, mire várhattam volna még„
Már erősen világosodott, amikor egyenletes, mély lélegzetvétellel elaludt a megtévedt lány. Összekócolt haja megcsiklandozta arcát. Kezét óvatosan kihúzta a dereka alól, hogy föl ne ébressze. A lassan elhúzott kéz egy pillanatra megpihent a szíve fölött, és megérezte egyenletes tompa dobogását. Buta kis szerelmes, csak ne volna olyan unalmas az egész.
Maximilienne édesen aludt, mint a tej, az összegyűrt párnák között maga alá húzott térddel, meztelen karjával a feje alatt, arcába lógó kuszált, aranybarna hajfürtjeivel olyan volt, mint egy kis erdei vad.
Raymond őszinte csodálattal adózott fiatal szépségének, aztán halk léptekkel kiment a szobából.
Adelaide – egy magas termetű idősebb hölgy, aki Montandonnál a házvezetőnői tisztséget töltötte be, ami egyúttal majdnem fölért a személyi titkár szerepkörével – a tejesasszonnyal beszélgetett, amikor a festő a lépcsőfeljáratban megjelent és a garázs felé tartott, felöltője zsebében kulcsokat keresgélve.
– A kisasszonyt hagyják aludni, míg föl nem ébred.
Adelaide bólintott, és amikor a festő már tisztes távolban volt tőlük, megjegyezte:
– Mikor jön meg már az esze, negyvenöt éves korára?
– Oh, ami azt illeti – jegyezte meg a tejesasszony, a kannát úgy tartva karjában, mintha egy gyereket ölelgetne – remekül tartja magát. Nem gondoltam volna többnek harmincnyolcnál.
Adelaide-nak nem volt ínyére a dicséret. Minden héten egy új arcot kell megszokni. És mind bolondok. Mintha egyik se látna tovább az orra hegyénél.
Montandon a Champs-Elysées egyik kávéházában reggelizett, szokása szerint kint a teraszon, mert szerette a nagy távolságokat, a szabad látást.
Massanet-t már reggelizés közben találta, és mellételepedett. A levegő jóízű volt; nem hiányzott belőle az a jellegzetes szag, amelyet sehol egyebütt nem érez az ember, csak Párizsban.
Massanet egykorú volt a festővel, és nem kötötte össze őket semmi különösebb baráti kapcsolat. Massanet nem volt rajongója a női nemnek, mint Montandon, nem hajhászta a testi örömöket, sőt kevésre becsülte barátját, de semmiféle szükségességét nem érezte annak, hogy véleményét a léha és céltalan életre vonatkozólag lépten-nyomon közölje vele.
Szerencsés fickónak tartotta, aki nagyszerűen kihasználta az életet, de mint embert kevésre becsülte. Függetlenül ettől, figyelmesen meghallgatta, ha kedve szottyant könnyű kalandjait szóvá tenni előtte. Úgy tetszett, lelke mélyén mégiscsak irigyli őt.
Csipkelődő, gunyoros természet volt, kiismerhetetlen mosollyal a szája körül, ami nem jelentett nála semmi különöset, mert egyformán ilyen volt akkor is, ha jó vagy rossz kedvében találkoztak vele. Személyes ügyeiről soha senkinek nem beszélt; annál szívesebben hallgatta meg másokét, de ritka eset volt, hogy gúnyos megjegyzésein kívül egyebet is kiváltottak volna belőle.
A festő szokása szerint a trottoir felé fordulva reggelizett, hogy az utca életét figyelje. Kávéját egy hajtásra kiitta, hogy hamarabb cigarettára gyújthasson utána, és kényelmesen hátradőlve székében egy egyszerű öltözetű fiatal lány után nézett, aki gyors léptekkel haladt el a kávéház terasza előtt. Csinos. Ugyan hová mehet ilyen korán?
– Okosabb dolga akadt, mint kettőnknek együttvéve. – Montandon bölcselkedő hangulatában a nép egyszerű gyermekeiről az éppen eleget hangoztatott megállapításokat ismételte. – Ezek azok, akik még adnak arra valamit, amit általában erkölcsnek neveznek.
Valószínűleg valami könnyű kalandja volt, gondolta Massanet, és gúnyosan mosolygott. Érdekes, hogy éppen Montandon elmélkedik így, akinek az erkölcshöz semmi érzéke nincs.
Massanet-ban volt ma reggel valami harcias szándék, és ezt Montandon a továbbiak folyamán ösztönszerűen megérezte, mivel kellemetlen dolgokra terelte a beszélgetést.
Mi szükség volt például Hortense esetét felemlíteni. (Raymond legutóbbi szerelmi kalandját.) Közkézen forgott minden részletével. Hogy ezzel kapcsolatban egyéni véleményét hangoztassa? Az ügy elég kínos volt akkor is, felesleges még visszaemlékezni rá. Különben is lovagias úton teljes befejezést nyert. Sértetlenül megúszták mind a ketten. A férj egyébként is megbocsátott a megtévedt asszonynak, legalábbis így hat a dolog kifelé, és anyagiakban nem érte semmi károsodás.
– Ez nem minden – jegyezte meg Massanet.
Montandont ez a megjegyzése szemmel láthatólag izgalomba hozta.
– Ne mérjetek engem kispolgári mértékkel. Nem fogom tönkretenni az életemet egy tévedésért.
– Ezt akkor mondod, amikor Hortense-t már tönkretetted.
Montandon a várt felháborodás helyett csupán őszinte meglepődést mutatott. De Massanet bővebb magyarázattal is szolgált. A társaság őt hibáztatja. Ha így folytatja, megtépázza vele népszerűségét. Lehet, hogy vannak szerelmes asszonyok, akik minden esztelenségét jogosnak és bámulatra méltónak találják, de a nagy többség Hortense ügyében elítéli őt. Nem valami lovagias cselekedet a bajban valakit faképnél hagyni, hogy egyedül viselje minden következményét. Hortense túlságosan rokonszenves mindenki előtt, és sokkal több megbecsülést érdemel a férj is, aki jelenleg inkább sajnálatra méltó, de semmi esetre sem nevetséges figura.
– Hortense megkapta férje dél-franciaországi birtokát, ezenfelül bőséges megélhetést is biztosított a számára.
– De a lelki válságok – jegyezte meg Massanet.
– Egyébként is úgy fest a dolog, rövidesen kibékülnek – válaszolt rá kitérőleg, hogy a kellemetlen megjegyzést elüsse vele. És igyekezett saját magatartását is menteni. Talán túlságosan nagyigényűek az elképzelései, hogy minden keresgélés vége örökös csalódás. Ezen nincs mit csodálkozni, neki módjában volt alaposan kiismerni a nőket.
– Mindig van bennük valami, ami mindennek véget vet. Sokszor egy szó vagy csak egy mozdulat, egy bántóbb nevetés. Találsz közöttük olyat is, aki túltesz az átlag férfin, csak éppen hasznát nem veszi. Az okosság semmi összefüggésben sincs a cselekedeteikkel. Nincs szomorúbb és kétségbeejtőbb látvány egy szerelmes okos asszonynál. Olyan az, mint a megsózott édesség.
Massanet szórakozottan forgatta ujjai között a gyufaskatulyáját. Szerinte Montandon a mai züllött kor tipikus példánya, az élvhajhászást keresi, és ehhez alkot filozófiát a maga igazolására.
– Vannak asszonyok, akiknek sohasem volna szabad levetkőzniök, és vannak, akik éppen akkor válnak jelentéktelenekké, ha felöltöznek. De az utóbbiak lényegesen kevesebben vannak.
Montandon különösen hangsúlyozta, hogy művész, aki külön elbírálás alá esik, mert művészetének él, és mindent azon keresztül lát. A test szépsége nagyobb hatással van rá, mint egy tökéletes arc vagy egy kiváló jellem. Amit még ezenfelül is megkíván az ember egy nőtől, azt úgysem találja meg.
Végül megjegyezte még, hogy megérti azokat a férfiakat, akik kénytelenek kettővel kiegészíteni azt, amit azelőtt egyetlen nőben kaptak meg. Szerinte a nők romlottak el, és Massanet úgysem tudná meggyőzni az ellenkezőjéről annak, amit lépten-nyomon tapasztalhatott.
A rövid vitában Massanet magatartása majdnem ellenséges volt, ezért felállt és hirtelen elköszönt tőle.
De Montandon jó hangulatát mégsem tudta megmérgezni vele. Remekül érezte magát. Az idő csodálatosan szép. Kár volna ezt a mai napot elrontani azzal, hogy Maximilienne d'Aubry kisasszonnyal együtt ebédel, ahogy ezt előzőleg megbeszélték. Kedves teremtés, fiatalsága egyenesen elbűvölő, teste kifogástalan... Szép színek, harmonikus formák, de egyébként fárasztó, mert semmi közösséget nem érez vele.
Előbb csak arra kapott kedvet, hogy megforduljon a Bois-ban, aztán egy szeszélyes ötlettől elragadtatva máris kint volt a városon kívül, és a szabad országúton száguldott a kocsijával, megfeledkezve mindenről, ami esetleg Párizshoz köti. A szabadságérzet és függetlensége többet ér mindennél.
Mindjobban fokozta a tempót, és nem volt kedve visszafordulni. Kétórai száguldás után már határozott célja volt, és robogott a Cote d'Azur felé. Igyekezett elfogadható magyarázatát adni annak, hogy nem pillanatnyi szeszélynek engedett, és nincs igaza Riboire-nak, aki hisztérikus festőnek nevezte egy kritikájában, megjegyezvén, hogy Montandon társaságbeli sikereit is belekeveri tetszetős színeibe.
A mai szép idő meglepően kedvez ennek a kirándulásnak.
Raymond Montandon elégedett volt önmagával, és soha ilyen egészségesnek, frissnek, életvidámnak, ilyen fiatalnak nem érezte még magát.

3.
A felhőtlenül feszülő, mélykék ég alatt egyenletesen lélegzett a tenger, hatalmas víztömegét kinyújtva a napfénytől szikrázó fövenyen, hogy halk csobbanással újra visszahúzódjék.
Szellő sem enyhítette a forróságot – messze kint megrekedt vitorlások mint óriás pillangók ültek mozdulatlanul a víz színén.
A fürdőzők árnyékot kerestek, vagy a tenger langyos vizében enyhítették a délvidéki nap hevét. Csak egy-két elszánt csokoládébarnára sült fiatalember hevert a parázsló homokban, szétvetett karral, mintha elszállott volna belőlük az élet.
Aline Desughes egy fedett fonott székben könyvvel a kezében álmodozva nézte a végeláthatatlan messzeségbe húzódó víztömeget.
Rövid életű, kusza gondolatainak refrénje ez volt: élni jó és élni szép. Boldog kis sóhajjal tért vissza időnként a valóságba, és lapozott egyet a könyvében, a karján megcsördültek vékony karperecei, hogy pár perc múlva álmodozó tekintete újra a tenger felett szálljon elfáradhatatlanul, mint régi sas az őszi mezők felett.
Egyetlen valódi ékszerét, a szépségét a természet adta. Vöröses árnyalatú szőke hullámos haját, mély tekintetű sötétbarna szemét, karcsú derekát, nyúlánk, harmonikus alakját és egy kis élni vágyást, kevéske boldogsággal.
De Aline most maradéktalanul boldog volt. Ritka pillanata az életnek, amikor ezt határozottan megállapíthatjuk. Leggyakrabban így sóhajtunk fel: boldogok voltunk, de kevésszer úgy, hogy boldogok vagyunk.
Ha a boldogságot elemezzük, számításba kell vennünk egészségi állapotunkat, a környezetet, az előzőleg elfogyasztott ételeket, az évszakot; esik-e vagy süt-e a nap stb. Mindennek szükségszerű szerencsés összhangja váltja ki belőlünk azt az érzést, hogy boldogok vagyunk – persze szerelem nélkül. Mert Aline nem volt az, és így mentesül ennek a rendet felforgató és rendkívüliségében csodálatos érzésnek a hatása alól, amely pillanatonként osztja az örömet és fájdalmat, mindentől függetlenül.
Aline boldogsága szilárdabb és biztosabb volt, és mégsem tartott sokáig. Elég volt hozzá annyi, hogy egy gyermek a meleg homokban elessen, és siránkozó hangján, egyik kezét megnedvesedett arcocskájához, a másikat fájdalmasan megütött kis testrészéhez kapva, kétségbeesetten jajveszékelni kezdjen:
– Mama... mama... – és szaladjon tovább a tengerpart irányában, időnként megtántorodva.
Aline elejtette a könyvet, és Mad emléke állott hirtelen előtte.
A tizennégy esztendős Mad, aki most fordul a tizenötödikbe, akit karácsonykor látott utoljára, és most június elején járunk...
Mad állott előtte, aki Aline szerint gyámoltalanabb, mint egy nyolcéves kisgyerek, aki nem szokta meg, hogy anyja mellől elkerüljön, és most mégis távol él tőle egy vidéki leánynevelő intézetben, s a nyári vakációra vár, hogy viszontláthassa.
Télen voltak utoljára együtt a karácsonyi ünnepek alatt Tavennes-ben, a kis vidéki városban, ahol egykor olyan boldogok voltak.
Nehéz szívvel szakadt el tőle, bár erősen uralkodott magán.
Újra előtte állott a búcsú pillanatában a pályaudvaron.
Az intézeti sapka alá gyűrt barna hajkoronája keretezte be sovány arcocskáját, és égő szemmel, feledhetetlenül szomorú arccal hajolt ki mélyen a vonat ablakából, mindaddig, amíg a nyárfák mögött a Lamoure partjának kanyarodott a vonat, és többé nem láthatta.
Majd kétségbeesett, panaszos, hosszú leveleket irkált, és nehéz lett volna megmagyarázni neki, hogy ideiglenes elszakadásuk egyenesen Mad érdekében történik: hasznos és elkerülhetetlen.
Aline most, hogy az emlékei megrohanták, nem volt okos asszony, csak anya, aki nem tud kirobbanó érzéseinek gátat vetni. A gyermeke után hirtelen feltámadt vad vágyakozás olyan erővel tört fel benne, hogy hirtelen összecsapva könyvét felugrott a fonott székből, és gyors léptekkel, majdnem futva sietett a plage-on végig, csipkés zsebkendőjét a szájához szorítva, hogy ki ne törjön belőle a zokogás. Szerencséje, hogy útjában ismerőssel nem akadt össze, mert bajosan lett volna képes egyetlen magyarázó szót kinyögni, csak sírni, zokogni tudott volna, hogy megenyhüljön a szívére nehezülő hirtelen bánattól.
Clarisse-szal sem találkozott, amikor átszaladt a függőkerten, fel a szobája felé, kettesével véve a lépcsőfokokat, és ez nagy fájdalmában is megkönnyebbülésére szolgált.
Amikor végre egyedül volt, szabadjára engedte bánatát, az ágyra borult, s karcsú testét megrázta a zokogás.
Hogy kedvére kisírhatta magát, kissé megnyugodott, és nekiült nyomban, hogy egy hosszú levelet írjon Madnak: zaklatott hangú, őszinte írás volt. Túltett Mad minden eddigi levelén. Mintha hirtelen szerepet cseréltek volna, és Aline kért volna segítséget és vigasztalást Madtól egymástól elszakadt napjaikért.
A kezében száguldott a toll, ahogy egymás után rótta a sűrű sorokat. Szép formás írása ezúttal eltorzult, gyöngyszem betűi összetörtek, mondanivalója kapkodó és zavaros volt: pontos tükörképe zaklatott lelkének.

„...egyetlenem, vágyódom utánad... hogy soha el ne szakadjunk egymástól... Hidd el, nagyon szeretlek, és nagyon hiányzol... Meg fogod érteni lelkiállapotomat, ha mindent elmondok neked... most már nagylány vagy, és meg fogsz érteni engem... Ne ítéld el anyádat, aki csak jót akart neked, akinek még jobban fáj, hogy távol van tőled, és
nem szoríthat keblére... Jól figyelj, gyermekem, én a jövő héten leutazom hozzád, és Tavennes-be viszlek, hogy soha többé el ne váljunk egymástól...”

Így írt Aline, gyors, kapkodó gondolatait egybefűzve, és a rég eltemetettnek hitt emlékek újra megragadták a lelkét, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett.
Tavennes, a kis vidéki város, békés hangulatával és csendes nyugalmával most megszépült előtte. Nem tudta megérteni, miért volt egykor unalmas és elviselhetetlenül sivár a számára, hiszen ott volt Mad is, a drága édes kölyök, akinek, aprócska korában is milyen talpraesett, okos válaszai voltak. És itt volt Michel emléke is. Sírja elhagyatott, senki se helyez virágot a fejfája tövébe.
Nincs már senki, aki igazán szeresse őt, csak Mad, és most ő is olyan, mintha meghalt volna a számára. Megborzongott, és fázósan húzta össze magát.
Clarisse Perronet másképpen szereti őt, bár neki sokat köszönhet, egyetlen támasza volt, amikor férje rövid szenvedés után váratlanul elhunyt, és egy tizenhárom éves kislányt és kevéske vagyont hagyott maga után emlékezésül földi útja befejeztével.
Michel Desughes 14 évvel volt idősebb Aline-nál, amikor feleségül vette, és csupán három esztendeig élvezhette a szabad ember boldog életét, attól a naptól, hogy kis kertes házat vásárolt magának Tavennes-ben, a Lamoure partján, elképzelve, hogy élete hátralévő legszebb idejét ezentúl a sors különös kegyelme folytán horgászással fogja eltölteni, hogy üzleti vállalkozásait elég fiatalon lezárhatta, és okosan, szerényen tudja élvezni majd a hasznát élete végéig. A sors azonban mégsem volt kegyes, és Aline egyedül maradt, tervek és elképzelések nélkül az egyhangú életű kisvárosban, ahol a fájdalom szabad prédája lett.
Rettenetes hónapok voltak ezek. A temetőből a Limoure partjáig százszor megjárta az utat, a sivár reménytelenség ürességével szívében. Vigasztalanok voltak átsírt napjai, és kétségbeesettek átvirrasztott éjszakái. Ekkor jelentkezett Clarisse Perronet, a régi szép idők elmúlhatatlannak hitt boldogságára emlékeztetve őt, amikor együtt töltötték diákéveiket Lyonban.
Perronet-ék egy esős tavaszba hajló délután autón száguldottak át Tavennes-en. A poros kisváros hangulata elszorította Clarisse szívét. Az ott töltött egyetlen délután, amikor Aline életét meghallgatta, olyan erővel feküdt a lelkére, hogy rögtön határozott: Aline-on segíteni kell jövője és Mad érdekében. Az ő korában (Aline, maga sem tudta, miért, pirulva vallotta be, hogy a télen tölti be 29. évét) még férjhez sem ment. Jacques tavaly ősszel lett az élettársa (így mondta ezt, és a férj, nem tudni, miért, hamiskásan mosolygott Aline-ra, aki elhalt férjére emlékezve nem értette Clarisse tárgyilagos hangját és férjével szemben tanúsított közönyös viselkedését). Úgy beszélt róla, mint egy divatcikkről, amelyet végül is sikerült beszereznie.
Clarisse erélyes volt és határozott. Aline nem maradhat itt tovább. A halott emléke nem követelhet ekkora áldozatot. Még fiatal, tehát férjhez kell mennie.
A fájdalmában teljesen közömbösen viselkedő Aline véleményét egyszerűen meg sem hallgatta. Most rögtön csomagoljanak, és Maddal együtt vele mennek. Vendégül látja őket párizsi házában, ahol pár napot töltenek, és mennek tovább a bretagne-i tengerpartra. Aline ijedt szabadkozására Clarisse nem is annyira tehetős anyagi helyzetére, hanem társaságának szükségszerűségére hivatkozott. Igazán itt az ideje, hogy valakivel alaposan kibeszélhesse magát. Oh, annyi mondanivalója van.
Jacques-nak is tetszett az ötlet, azonkívül, hogy Aline is nagyon tetszett neki, és gondolatban megkísértette az eshetősége annak is, hogy a fiatal özvegyet egykor még másképp is megvigasztalhatja.
Így lett vendége Aline a Perronet-háznak, ahol a háziak kedvessége folytán igazán otthonosan érezte magát. Clarisse valóban megértő, szolgálatra kész barátnő volt, semmiben sem kicsinyeskedett, és semmiben sem szenvedtek hiányt. Később aztán Mad intézetbe került, hogy Clarisse terveit ne zavarja.
Aline igazán boldog volt, csak gyermekét volt nehéz nélkülöznie, aki kétségbeejtően hosszú, panaszos leveleket irkált neki.
Clarisse „megforgatta” a legjobb társaságban – ahogy mondotta volt –, és Aline-nak voltak is sikerei. Hogy mégsem koronázta gyors eredmény barátnője terveit, abban egyedül ő volt a hibás, ahogy Clarisse ezt nem egy ízben megállapította, amikor budoirja asztalkája előtt lemeztelenítette ékszereitől karjait, és a férjét csupán azért invitálta kegyesen magához, hogy legyen kivel közölni Aline-ról alkotott véleményét.
– Valahogy hiányzik belőle az a charme, az az elevenség... kis csípős íz, amely egy asszonynak igazi értékét megadja... Aline saláta, ecet nélkül. Igen, ez az – mondta Clarisse, és diadalmasan férje felé fordult, hogy megtalálta a helyes kifejezést. Jacques okosabbnak látta, ha nem védi Aline-t, bár kedve lett volna rá, és így minden különösebb meggyőződés nélkül igazat adott neki.
Clarisse, akit határozottan szellemes nőnek ismert a társasága, megszokta a rajongó elismerést. Jacques-ot egyébként sem a férji minőségében engedte be hálójába, mint ahogy a férj ezt hitte. Tükörnek használta csupán, hogy saját szellemességét meglássa a megszokott elragadtatás szavaiban, és most, hogy ezek elmaradtak, bosszús lett.
– Ne dohányozzék, kedves, a hálómban... Tudhatná jól... Egyébként is fáradtnak érzem magam... Bonne nuit, mon cher!
Jacques megszokta Clarisse szertartásos és állandó társaságbeli viselkedését, és régen megállapította, hogy ez az asszony soha sincs otthon. Aline-ra gondolt, amikor halk léptekkel elment a szobája ajtaja előtt, és egy pillanatra megállt.
Kedves, puha asszonyi szelídsége, szép elmerengő szeme megejtő, szerelmes éjszakákat ígért. De meglehetősen furcsa teremtés, a legnagyobb társaságban is váratlanul elméláz, és nincs többé jelen.
Igen, ez az időnkénti teljes elkülönülés, amelyet Clarisse eleinte a barátnő vendég mivoltából kifolyólag tartózkodó magaviseletnek vélt, férje halála után Aline alaptermészetévé vált.
De Clarisse nem engedett abból, amit egyszer a fejébe vett, csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy Aline-t férjhez adja. Így készültek az idén a Cote d'Azurre, ahol Jacques egy tündéri villával lepte meg Clarisse-t születésnapja alkalmával. Ez a gesztus csöppet sem volt fokmérője szeretetének, megtette volna anélkül is, de így szebb és kedvesebb volt. Jacques éppúgy kedvelte, ha a társaságban beszélnek róla, akárcsak Clarisse, és az ilyesmi alkalmat adott rá.
Akadt már Aline-nak kérője is, de egyikük sem volt kedvére való. Clarisse hozzá hasonló anyagi helyzetű társaságbeli dámává akarta tenni, és egy pillanatig sem gondolt arra, hogy barátnője nem az anyagiak hiánya, hanem lelkiek miatt áll legtávolabb attól a világtól, amelybe most belekerült, és csupán ezért nem érezte jól magát sohasem közöttük. Már az igényeit is feladta, hogy minél előbb véget vessen ennek a hozzá nem illő, túlságosan csakis kifelé élt életnek, és már hozzáment volna ahhoz, aki csak egy kissé is a kedvére való.
Keresgélt közöttük és vizsgálgatta őket; melyikkel tudná elképzelni közös életét. Az udvarlók nem hiányoztak, sőt talán túlságosan sokan is voltak. Akadt, aki komoly számításba is jöhetett volna, de Aline az utolsó pillanatban, Clarisse tudta nélkül, valami titkos belső érzésnek engedve, mindig visszalépett.
Volt egy csendes és komoly csodálója is, aki meglehetősen nehezen jutott annyira előtérbe, hogy Clarisse élénk szeme észrevehette volna benne a szerelmes férfit. Philippe Laneyrie, a híres-neves orvosprofesszor, már az ötvenen is túl járt, egyenes tartású, nyílt jellemű, tartózkodó férfiú volt, akinek lassú, megfontolt beszéde elhatározásainak előzetes és hosszas mérlegelését árulta el.
Aline jól érezte magát a társaságában, de maga sem gondolt arra, hogy közeledését komolyan vegye. A professzor sokat beszélt elhunyt hitveséről, és a halott asszony személyén keresztül látta és bírálta el társaságának hölgyeit, ha valamiképpen erről szó esett, különösképpen hangsúlyozva az orvosfeleségek mártíromságát. Mindez nem nagyon engedett következtetni arra, hogy Philippe Laneyrie házasodni óhajt, és éppen Aline lett volna az, akit kiválasztott magának.
Clarisse is csupán a legutóbbi időben sejtett valamit, és igen ügyesen kerülgette a kérdést, de minden különösebb eredmény nélkül. Annyi bizonyossá vált, hogy Philippe-nek tetszik Aline, és Aline se viseltetik ellenszenvvel irányában. Más szükségszerűsége egy társaságbeli házasságnak úgysem lett volna Clarisse előtt.
De a professzor nem nyilatkozott, sőt egy-egy kedvesebb és érzelmeit elárulóbb viselkedése után napokig elmaradt, mintha csak meggondolatlan cselekedetét akarná valamiképpen helyessé tenni.
Aline-nak terhére esett barátnője vendéglátása és sok kiadása. Jómagának nem telt volna ilyen pazar életmódra, minden jövedelmét Mad neveltetése vitte el. Clarisse egy pillanatig sem éreztette vele, hogy vendég a háznál, sőt ennek a látszatát is kerülve, mindig költségesebb és nagyobb arányú terveket szőtt Aline kedvéért, aki viszont titokban azon mesterkedett, mi módon és úton szabadulhatna meg végre tőle. Segítsége a gyász első idejében hasznos és jótékony volt. Újra visszatért belé az életkedv, de az utóbbi hetekben lassanként mind nagyobb vágygyal gondolt vissza arra, hogy újra Tavennes-ben élhessen. A kisváros szépsége és boldog csendje egyre csalogatóbb lett a szemében. Ahogy egykor elvágyott onnan, most úgy vágyott oda vissza.
Most ezen a kora délutánon kirobbant belőle az elfojtott vágyakozás, a csendes esti órák nyugtalan álmodozásai határozott formát öltöttek, és végre cselekvésre ingerelték.
Aline határozott. Még nem tudta, miképpen, de búcsút mond Perronet-éknak, és Maddal újra Tavennes-be tér. Ez a boldog eshetőség mosolyra késztette. Oh, igen, tanulságos és hasznos volt ez a nagyvilági élet, éppen elegendő bölcsességet és erőt merített belőle a maga egyszerű kis életéhez. Nincs is itt senki, akit sajnálna elhagyni, talán csak a professzor kedves, komoly tekintete ébresztett szívében egy kis mélabút. Semmi különösebb vonzalmat nem érzett iránta, csak barátságot, és azt a bizonyságot, hogy egy ilyen ember szeretetére mindig biztonsággal számíthat az ember, anélkül hogy valaha is csalódnia kelljen benne. A sok társaságbeli léha szerelmi viszony, divatos házasságtörés, szabályos hármas, sőt négyes szerelmi életek undorral töltötték el. És lassanként mindenkiről megtudhatott valamit. Csupán a professzor volt az, akiről senki se tudott rosszat mondani. Őt inkább meghalt felesége elmúlhatatlan tisztelete tette a többiek előtt nevetségessé, és ha őt magát nem is, legalább a meghalt asszonyt rántották elő, és titkos szerelmeit kiteregetve sebezték meg vele a másként megsebezhetetlen férfiút.
Aline – talán éppen ezért – nagyon megkedvelte, és minden hátsó gondolat nélkül, csupán hogy megmagyarázhatatlan részvétét és együttérzését fejezze ki vele szemben, hosszabban a kezében hagyta a kezét, ha találkoztak.
A többiekért nem kár. Egyik se fog hiányozni neki.
Aline megkönnyebbült, amikor levelét végre befejezte. Most már csak azon töprengett, mi módon fogja Perronet-ékkal megértetni, hogy nem maradhat velük tovább, anélkül hogy megbántaná őket. Igyekezett könnyei nyomát sietve eltüntetni, de Clarisse mégis észrevette, amikor később szelesen a szobájába lépett.
– Már megint sírtál? Bizonnyal Mad írt egy csacsi levelet. – Aline élénken szabadkozott. – Most veszíted el a bátorságod, amikor végre célhoz érkezünk? – zsebkendője csücskét langyos vízbe mártva, gyengéden megmosta vele barátnője kisírt szemét. – Csak nem akarsz ilyen gyászos arccal mutatkozni Philippe előtt? Egyébként újságot mondok neked. Nem csodálkoznék rajta, ha a professzor rövidesen nyilatkozna.
Nem is akarta megérteni, mire céloz vele. Clarisse-nak érthetőbben és világosabban kellett kifejeznie magát.
– Champenois megállapította, hogy Philippe szerelmes beléd. Mondhatom, kellemes meglepetés volt számomra, és Champenois szeme éles és csalhatatlan. Mint ügyvéd éppen eléggé hasznosíthatta megfigyelőképességét.
Aline számára újdonság volt a hír, de nem vette komolyan. Megszokta már, hogy iránta való ragaszkodásból barátnője kissé túloz, és szerinte minden ember kivétel nélkül rövidesen szerelmes lesz belé.
Most is mosolyra késztette. A professzort sokra becsülte, de mint szerető férjet nehezen tudta maga mellé képzelni. Philippe Laneyrie lehet édesapa vagy nagybácsi, esetleg kedves jó barát, de szerelmi gyengédségeit elképzelni sem tudta anélkül, hogy el ne mosolyodjon.
Clarisse hasznosnak vélte, hogy anyagi helyzetéről is beszéljen neki. Aline-t ez csak Mad jövőjét illetőleg érdekelte volna, de most erre sem tudott gondolni. Nevetségesnek tartotta túlbuzgóságát, és egy kissé szégyellte is; egyébként ez a hír csak arra jó, hogy megnehezítse helyzetét barátnőjével szemben, ha előhozakodik azzal, hogy végleg Tavennes-be költözik, és egyszer s mindenkorra felhagy a férjhez menés gondolatával. Mad túlságosan hiányzik neki, és nincs lelke arra, hogy a gyermek most már a második nyarat se töltse együtt vele.
Úgy határozott, hogy egyelőre nem szól semmit, mert a jelenlegi helyzet nem kedvező számára.
Perronet-ék szokásos, szűkebb baráti körén kívül az estebédre hivatalos Philippe Laneyrie egy barátját is magával hozta, ahogy előzőleg telefonon közölte ezt a ház asszonyával, akinek régi vágya volt Raymond Montandont megismerni – mert ő volt a váratlan vendég.
Az alkalom szinte magától adódott, mikor Philippe az Esplanade halljában, közvetlen megérkezése napján, váratlanul összetalálkozott vele, Raymond viszont nem sok kedvet érzett arra, hogy első estjét másokkal megossza, de a professzor úr, nem sejtve, milyen bajt hoz a saját fejére, valósággal kényszerítette, hogy vele tartson.
Raymond Montandont Perronet-ék társasága nagy örömmel fogadta, és Clarisse különösen hálás volt Philippe-nek, hogy magával hozta őt. Köszönetét mindjárt más irányban is hasznossá tette.
– Professzor úr, ha bármikor szüksége lesz egy asszony segítségére, ne sajnálja a fáradságot, és szóljon nekem – szelíd elnézéssel mosolygott rá.
Clarisse, aki a nagyvilági hölgyek csupán külsőségekben megnyilvánuló életét élte, ügyelt arra, hogy minden ismert nagyság, aki a társasági életben valamelyest számításba jöhet, megforduljon szalonjában. Ezek közül hiányzott Montandon. Eléggé fájlalta is, hogy mindeddig nélkülöznie kellett ezt a remek férfiút, akinek hódításairól a párizsi szalonok valósággal regényekbe illő részleteket meséltek.
Így került össze Aline és Raymond.
Montandon hosszan rajta felejtette tekintetét, amikor a bemutatkozásnál a fiatalasszony kezet nyújtott neki.
Karcsú derekához simuló mélykék estélyi ruhájában, vörösesbarna hajában fehér rózsával; szomorkás mosollyal ajkain; sudáran és meleg tekintetű bánatos szemével valóban nagyon szép jelenség volt. Kis keze langyos volt, amikor a festő a kezében tartotta, és úgy érezte, hálás lehet Philippe-nek, hogy Perronet-ékhoz elcipelte.
Montandon kellemes társalgó volt, és mindenkit elbűvölt. Clarisse elégedett mosollyal szemlélte új vendégét, és boldog volt.
Aline már hallott egyet-mást a festő túlságosan mozgalmas életéről, de ez a kevés is éppen elég volt arra, hogy meglehetősen tartózkodóan viselkedjék vele szemben.
Vacsora után a társaság az Esplanade játéktermébe ment. Montandon nagy tételekben játszott és vesztett.
– Nem szenvedélyem a játék – magyarázta Aline-nak, de a jövőben kedve volna hasonló tárgyú képet festeni.
Ezt az estét tanulmányútnak szánta. És miért ne játsszon az ember, ha már úgyis itt van?
Megkérte, hogy az ő szerencséjét is kipróbálhassa, de Aline élénken szabadkozott. Nem, nem, Montandon súlyos összegeket veszít, úgyszólván pillanatok alatt. Valósággal szórja a pénzt, fejedelmi borravalót osztogatva jobbra-balra.
De annál csodálatosabb volt, hogy amikor a kaszinót elhagyták és a langyos tavaszi est friss levegőjét szívhatták a tüdejükbe, a festő egy kéregető koldus mellett úgy ment el, mintha észre sem vette volna.
Aline ezt nagyon ellenszenvesnek találta.
Clarisse egész este elragadóan kedves volt Montandonhoz, aki viszont szemmel láthatólag Aline társaságát kereste inkább. Az Esplanade-ban jóval éjfél utánig táncoltak. A festő csak egyszer kérte fel, és Aline inkább Jacques-kal táncolt. Furcsa ember volt ez is, bőkezű gavallér, de elég alkalma volt, hogy megállapítsa róla: a zenészek tányérja előtt elhaladva örökösen az orrát fújta, hogy más egyébre ne is használhassa a kezét.
Clarisse vidámsága, hangos és féktelen kacagása túlságosan idegesítette Aline-t.
Hazatérőben Philippe-pel előrementek, aki szokatlan élénkséggel magyarázta a vidék természeti szépségeit és jótékony gyógyerejét. Mindez halálosan unalmas volt.
Legszívesebben egyedül maradt volna, de lefekvés előtt még Clarisse az ágya szélére ült, hogy Montandonról áradozzék neki, aki meghívta őket, hogy műtermébe a holnapi nap folyamán látogassanak el. Annyit és olyan szertelenül beszélt, mintha túlságosan sokat ivott volna, és egy pillanatra be nem állott a szája.
Montandonnak nagy sikerei vannak a nőknél. Nem bánná, ha megtudhatná, mi az, amit olyan nagyon szeretnek rajta. Idegesen felnevetett. Ő maga nem tartja éppen különösnek, az ember mindig csalódik az elképzeléseiben. Nem tagadható, hogy jóképű férfi, természetesen agglegény.
– Apropos, Jacques megint megcsalt – jegyezte meg csak úgy mellékesen, és máris Montandonról beszélt tovább, akit egyszerűen csak Raymond-nak vagy a mi festőnknek nevezett. – Alapos élmény volna, ha egyszer megírná az emlékeit. Én mondom, édesem, fél Párizs bele volna keverve. Micsoda szenzáció – aztán vagyoni helyzetéről beszélt, mert Clarisse szerint ez is csak egyéni értékét emelte valakinek. Kiváló műkincsei vannak, bár nem hivatásos gyűjtője a középkor emlékeinek. – Úgy látszik, a professzort kissé idegesítette a jelenléte. Nem figyelted meg, hogy korán elköszönt tőlünk, mert valami értekezésnek a megírására hivatkozott? Oh, ez is micsoda ember. Ha ezt a kettőt egymás mellé teszem, nevetnem kell – még akkor is nevetett, amikor elköszönt tőle.
Milyen különös teremtés ez a Clarisse, állapította meg Aline, amikor végre egyedül maradt és kitárta szobájának ablakát. Most nyugodtnak és megfontoltnak látszott.
A délután folyamán Madnak írt hosszú levelét kis habozás után széjjeltépte, és még akkor, hálóköntösében a hűvös esti levegő beáramlását jóleső borzongással élvezve, nekiült és egy újabb levelet írt neki, amelyet így kezdett el: „Édes fiam, légy okos...”
Pár sor volt az egész; tárgyilagos, semmitmondó szavak, hamar végzett vele. Aztán széttárta gömbölyű karját, nyújtózott egyet, majd eloltva éjjeli asztalkája lámpását, álomba szenderült.
Álma hajnal felé kissé nyugtalan volt, és sokat forgolódott, mert meghalt férjéről álmodott.

4.
Amikor Montandon nyúlánk, érdekes alakja megjelent a tengerparti sétányon, összesúgtak a nők. Valóban érdekes jelenség volt. A természet talán százévenként egyszer termel ki ilyen jól sikerült emberpéldányt, a férfias szépséget a tehetséggel párosítva. Éppoly ritka az ilyesmi, mint az értékes szépasszony, akinél a test és lélek szépsége versenyre kel. Nyúlánk, kisportolt alakja volt, a negyvenöt éves férfi halántéka körüli ezüstös hajával, amely egyébként gesztenyebarna fürtökben árnyékolta be magas ívű homlokát. Markáns arcvonás, csillogó, mély tüzű szem, kreol arcbőr: mint egy görög atléta, akit megtüzesített a forró nap.
Montandon a tehetségét a népszerűség igájába hajtotta, és felváltotta a jelen sikereiért. Riboire, aki a France jelentékeny szavú képzőművészeti kritikusa volt, elmésen meg is írta róla: Montandon kevésbé szerencsés körülmények között többre is vihette volna, hogy kevésbé népszerűbb legyen...
Montandon lesajnáló mosollyal vette tudomásul Riboire szavait, megjegyezvén, hogy még mindig ideje lesz tehetségét megmutatni, ha már kifogytak azok az emberek, akiknek a fejét érdemes az utókor számára megörökíteni.
Éppolyan könnyen, elegánsan tudott élni, ahogy az ecsetjét kezelte.
Az Esplanade előtt váratlanul professzor barátjával találkozott, aki élénken üdvözölte, majd látszólag valami erősen foglalkoztatta gondolatait, mert szórakozottan válaszolt Montandon szavaira.
Mielőtt a plage bejárata előtt elváltak egymástól, Laneyrie hirtelen minden átmenet nélkül megjegyezte, hogy újra meg akar házasodni.
Montandon meglepetten kapta fel a fejét, és őszintén csodálkozott, mint minden hasonló esetben. Kétségtelen: irigyelte azokat, akik még hinni tudtak a törvényesített örök szerelemben.
Kissé különösnek tetszett az is, hogy a magába zárkózott és személyes ügyeiben meglehetősen szűkszavú professzor most egyszerre nyíltan kitárja előtte legféltettebb titkát, és éppen előtte, akit talán a legkevésbé látszik érdekelni.
– Aline Deshuges – alighogy kimondta a nevét, úgy tetszett, kissé megkönnyebbült.
Montandon egyszerre tisztán átlátta a helyzetet, és az efféle dolgokban csalhatatlan ösztönével rögtön kitalálta, miért éppen vele közölte minden apropos nélkül barátja az örvendetes hírt.
Philippe kétségtelenül észrevette, hogy a fiatalasszony az ő tetszését is elnyerte, és most féltékenysége késztette erre az őszinte vallomásra.
A professzor aranykeretes szemüvege mögül gyerekes aggodalommal nézett a szemébe. Ez a szorongó tekintet azt látszott mondani: láttam, hogy neked is megtetszett az asszony, hagyj békét neki, mert komolyan szeretem és feleségül akarom venni.
Barátja, úgy látszott, megértette, mert nem szólt semmit, csak erősen megszorította a kezét. Philippe Laneyrie gyors léptekkel ment végig a villasoron, és felesége halála után, talán először életében annyira elragadtatta magát, hogy halkan dúdolni kezdte egy divatos párizsi sanzon első két sorát.
A festő szemében viszont most lett csak igazán érdekes Aline, hogy jobban feléje terelődött figyelme. Ezt éppen felvidult barátjának köszönhette. Ha tudta volna a professzor úr, bizonyára nem lett volna dúdolgatós kedvében.
Montandon fehér fürdőköpenyével a nyakában, folyóiratokkal a kezében árnyékos helyet keresett a pálmafák szegélyezte fedett sétány szélén, amely magasan a part fölé emelkedve pompás kilátást nyújtott a tengerre. Úgy látszott, semmi kedve Párizsba visszafordulni. Maximilienne d'Aubry kisasszonyt is tökéletesen elfelejtette, de Adelaide-nak sem volt szükséges számot adni cselekedeteiről. Éppen eléggé megszokhatta, hogy gazdája hirtelen váltakozó hangulatai szerint néha egy-két napig életjelt sem ad magáról. Egyébként maga sem határozott még afelől, meddig marad és mikor indul vissza, bár jelenleg nem volt semmi, ami Párizshoz kötötte volna. Akadt egy-két portrérendelése, amit már hetek óta halogatott, mert nem volt semmi kedve hozzá.
Aline, aki egyedül volt a plage-on, már messziről észrevette Montandon alakját, de továbbra is a magával hozott könyv olvasásába mélyedt. Ezt is illő volna már kicserélni egy másikra, szinte nevetséges, hogy mennyi ideje cipeli magával anélkül, hogy kiolvasta volna. Nem volt beszélgető kedvében, azért szökött el hazulról, hogy egy kicsit a saját gondolataival is foglalkozzék.
Clarisse minden étkezés után egy órát pihent, hogy tartóssá tegye szépségét és ifjúságát. Aline tulajdonképpen Jacques elől menekült, aki az utóbbi időben meglehetősen furcsán viselkedett, és ma délután újabb meglepetéssel szolgált neki. Amikor kettesben maradtak, és a villa sötét folyosóján a szobája felé tartott, Jacques minden apropos nélkül elkapta a karját, és meg akarta csókolni. Kétségbeesetten küzdött a férfi erőszakos szorítása ellen. Ez a küzdelem minden szó nélkül, hangtalanul játszódott le közöttük. Aline végre kiszabadult az öleléséből, és gyors léptekkel szaladt fel szobájába. Jacques nem jött utána, csupán halk, elfojtott hangon hívogatta még:
– Édes... édes...
Kellemetlen rossz érzés volt még visszaemlékezni is rá.
Megbolondult ez az ember? Már az étkezésnél is észrevette, hogy túlságosan sokszor tölti tele a poharát, és őt is inni biztatgatja. Szemében különös fény ragyogott. Ez az elhomályosuló ködös tekintet nem volt ismeretlen Aline előtt, régi emlékeket ébresztett fel benne, és meghalt férje jutott eszébe.
Ez az esemény is csak megszilárdította elhatározását, hogy Perronet-éktól a legrövidebb időn belül elszakadjon.
Undort érzett a férfiak iránt. Az egyedüllét után vágyódott, mert régi emlékei kínozták, s ilyenkor olyan nehéz egy fiatalasszony sorsa, ha becsületes és tiszta életet él. A szobájában nem mert maradni, attól tartott, Jacques valami őrültségre ragadtatja magát. Eddig kedves, tartózkodó és szolgálatkész volt vele szemben, csak az ital zavarhatta meg. Ijedt szívdobogással szökött el hazulról, mert nem akart találkozni vele.
Később, hogy feltekintett könyvéből, Montandon tekintetével találkozott, aki alig egypár lépésre tőle egy nyugszéken hátradőlve folyóiratait olvasgatta.
– Nem fogom zavarni, asszonyom. Ne tartson tőle. Olvasson csak nyugodtan tovább is, mintha itt sem volnék.
Aline hálás volt ezért, de olvasni mégsem tudott, időnként felpillantott, és lopva megfigyelte a férfit. Jó alakja van, kedves és érdekes arca, de a híres nőbolondítót sehogy sem tudta felfedezni benne. Csöppet sem erőszakos, ahogy elképzelte, sőt úgy tetszik, észre sem látszik venni őt. Később cigarettára gyújtott. Aline nem dohányzott, de szerette a kékes füst jóízű aromáját, és tetszett neki, ahogy a férfiak kissé oldalt hajtva fejüket, szájuk szegletébe csúsztatták a cigarettát, hogy szemüket meg ne csípje a füstje.
Montandon őszülő halántéka ellenére is olyan benyomást keltett benne, mint egy gyerek. Néha felnézett a tenger felé, összehúzott szemöldökkel, de Aline-t nem zavarta, sőt feléje se nézett. Az asszonyt ez izgatta, és nem vette le róla a szemét, várva, míg összetalálkozik tekintetük, akkor aztán elmosolyodott.
A férfi hirtelen rászólt:
– Ne mozduljon, kérem.
Aline éppen a hajához emelte a kezét.
A szemét összehúzva, komoly arccal hosszan nézte, és halk hangon gyors magyarázatát adta, mintha attól tartana, ezzel is megbontja mozdulatának szépségét.
– Nagyon szép a keze tartása, ahogy a hajához nyúlt vele. Ha tudnám, hogy nem bántok meg vele senkit, megfesteném az arcképét.
– Megbántani? – Aline boldogan nevetett. – Ki érezné magát megbántottnak, ha a híres Montandon megfesti az arcképét? De csak egy feltétellel, ha a kép az enyém lesz – de rögtön megbánta, amit mondott, még utóbb azt hiszi, meg tudna fizetni érte, pedig Aline-nak nem volt ilyesmire pénze.
Szerencsére Montandon olyan feleletet adott, amely megnyugtatta efelől.
– Helyes. Két képet festek, az egyik az enyém lesz, a másik a magáé... cserében azért, hogy egy pár szabad óráját feláldozta értem.
Mindjárt megbeszélték, hogy a ma délutánra tervezett műterem-látogatásukat inkább holnap délelőttre halasztják, amikor is Aline egyúttal megkezdi az ülést.
Montandon kedves közvetlenségén, amely mentesült volt minden nagyképűségtől és póztól, mind jobban csodálkozott. Ez volna a fölényes szoknyavadász, akinek számtalan botrányos párbaja volt, aki miatt annyi felszarvazott férj aludt édes nyugalommal, és mások meg kétségek közt hánykolódva hajtották álomra fejüket? Akiről annyi furcsa történet kering?
Amikor elbúcsúzott tőle, megkérte, hogy Clarisse-t is értesítse a megváltozott programról.
Aline hosszan utána nézett, ahogy izmos, vállas alakja eltűnt a pálmák mögött. Később újra látta egy feltűnően szőke hölggyel társalogni, akit nagyon ellenszenvesnek talált.
– A hercegnő – jegyezte meg valaki a közelében, és a nevét is meghallotta: Felicitas du Grand-Blonay. – Egyszerű öltözködése nem árulja el, milyen gazdag és befolyásos asszony.
Aline kedvetlen és bosszús lett. Eszébe jutott megint Tavennes, de ezúttal Mad nélkül, és nem volt már semmi kedves varázsa. Maga is megijedt ettől az indokolatlan hangulatváltozástól. Aztán a professzorra gondolt, és megint egy furcsa, nem várt dolog történt vele. Gondolatban mérlegelni kezdte vagyonihelyzetét. Clarisse felvilágosítása szerint, aki érdeklődését igen természetesnek találta, Philippe évi 120 ezer frank adót fizet, és két villáján kívül feleségének vagyont érő ékszereivel minden bizonnyal új asszonyát fogja felékesíteni.
Este az Esplanade-ban vacsoráztak, és a professzor is velük étkezett. Aline feltűnően kedves volt hozzá, Clarisse jelentőségteljes pillantással jelezte megelégedettségét, ami kissé boszszantotta. Jacques egész idő alatt meglehetősen szótlan volt. Később, amikor átmentek a bárba, táncra kérte, és Aline nem mondhatott nemet.
Tánc közben Jacques szóba hozta délutáni viselkedését, és valami bocsánatkérés-félét hebegett, egyúttal kissé zavarosan arra is célzott, hogy szereti, és szabaddá tehetné magát, ha Aline felhatalmazná rá. Megdöbbenése nagyobb lett félelménél. Íme, Clarisse terve a legfurcsább módon realizálódna. Jacques tovább is folytatta volna elképzelését, de Aline hirtelen másról beszélt. A férfit ez bosszantotta, és egész este nem szólt többé hozzá egyetlen szót sem.
A helyzet lassanként elviselhetetlen lesz – állapította meg, amikor este a haját fésülte tükre előtt, és hosszan nézett a maga két szomorú tekintetű szemébe. Talán fölösleges, hogy Clarisse-nak szóljon, és elintézettnek vehető ez a kellemetlen intermezzo anélkül is. Sírni szeretett volna, és végtelenül fáradtnak érezte magát. Céltalan és üres az élete.
Reggel korán kelt, és nagy gonddal sokáig csinosította magát, mert nagyon szép akart lenni.
Tíz óra után pár perccel útnak indultak a festőhöz Clarisseszal együtt, akit nagy megelégedéssel töltött el Montandon váratlan ajánlata, és valahogy a saját sikereként könyvelte el azt.

5.
Az első ülés unalmasan telt el.
Clarisse egy kereveten ült, és a Montandon munkáiról készült fényképek vaskos albumát nézegette, időnként hangosan megjegyezve a kiválóságok nevét és rangját, akiket megfestett.
Aline lopva megfigyelte a férfi arcát, míg dolgozott. Egyformán komoly és közönyös volt. Ha szóltak hozzá, készséggel válaszolt, egyébként nem beszélgetett velük. Aline is komolyan vette a dolgát, mereven, szótlanul ült, és nem élt szabadságával, hogy mozoghat, beszélgethet kedve szerint, ezzel Montandon munkáját nem zavarja. Gondolatai szertelenül váltakoztak, és néha szinte összerázkódott, amikor Clarisse egy-egy hangos megjegyzése visszarántotta a valóságba.
A kép kissé nehezen haladt. Úgy mondta, az arca túlságosan elmosódott, és részleteinek finomságában van a jellegzetessége.
Montandonnak munka közben másutt is járt az esze. Aline üde szépsége és ragyogó asszonyisága kissé nyugtalanította. Most sem történt vele semmi különösebb, mint egyébkor; megkívánt valakit, és elhatározta, hogy az övé lesz, de nem akarta elsietni a dolgot. Megszokta, hogy elegendő csupán kinyújtani valaki után a karját, hogy minden különösebb nehézség nélkül elérje. Kellemesen elidőzött ennél a gondolatnál, és előre átérezte annak minden újszerű, izgató gyönyörűségét. Hogy Philippe barátja feleségül is venné, nem zavarta. Ilyesmin Raymond Montandon nem akadt fenn soha. Úgysem kellett soká neki egy asszony, csak éppen amíg unalmassá nem válik.
Aline-t megkívánta, és Aline az övé lesz. Ebben bizonyos volt, ahogy az asszonyt megfigyelte. A mozdulatai, a tekintete, szavainak hangsúlya elárulta, hogy nem fogja céltalanul elvesztegetni idejét. Olyannyira megszokta gyors sikereit, hogy ezúttal szándékosan késleltetni akarta a dolgot, hogy így valahogy az asszony is értékesebb legyen előtte, és ne hulljon könnyen az ölébe.
Hódításai, amelyektől maga is megcsömörlött, értéktelenné tették előtte a nőket. Szerette az új arcokat, az új megismeréseket, lelkesedése hamar lángra lobbant, de csupán addig tartott, míg le tudták kötni. Hogy Montandon valakit igazán szeretni tudjon, ahhoz az kellett volna, hogy visszautasítsák, és ez elképzelhetetlen volt előtte. Csak addig volt minden szép, amíg újszerű, ismeretlen és főleg elérhetetlen volt számára. Szenvedélyesen szerette az újat, a megismerés izgató varázsát, ahogy egy ismeretlen élet lassan kibontakozott előtte, mint egy meggyorsított születés. Érdekelték azok a körülmények is, amelyek ennek részleteit is megvilágították előtte. Érdeklődött életük minden fázisa iránt, szokásaik, szórakozásaik legapróbb lényegtelenségei is elgondolkozóvá tették. Érdekelték a szülők is, a hozzátartozók, hogy aztán minden átmenet nélkül egyszer csak megunja őket és elmeneküljön előlük.
Ilyen volt Raymond Montandon, és mindebből Aline mit sem sejtett, sőt bizonyos csalódásfélét keltett benne a férfi látszólag teljesen közömbös viselkedése.
Később váratlanul a hercegnő is megjelent a műteremben, és nagyon kedves és közvetlen volt. Aline-t letegezte, és behatóan érdeklődött életkörülményei iránt, majd véleményét is kérte egy antik gyűrűre vonatkozólag. Aline igyekezett tudatlanságát magába rejteni, és igen hálás volt Felicitasnak azért, hogy barátnőjének tekintette, és olyasféle szellemi képességeket tételezett fel róla, amelyekkel korántsem rendelkezett. Rögtön megállapította, hogy nincs benne semmi póz, közvetlen és szerény, és baráti közeledése sokkal őszintébb, mint larisse-é.
A délelőtt hamar eltelt, a kép még csak kezdetleges stádiumban volt. Felicitas hozzáértő kritikát mondott róla, és Montandonnal folytatott beszélgetése a festészetre vonatkozólag teljesen érthetetlen volt előtte. Aline megállapította, hogy milyen keveset tud, és hallgatag maradt. Nagyon megirigyelte kettőjüket, ahogy elvitatkoztak olyan részletek felett, amelyeknek a lényegével sem volt tisztában. Később Montandon egy barátja is levizitelt nála, aki nagyon ellenszenves volt Aline előtt.
Amikor a hercegnővel együtt távoztak, Clarisse még ott maradt, és ez bosszantotta.
A következő ülés alkalmával Aline-nak kedvére volt, hogy Clarisse ezúttal nem tartott vele. A festőnél nem volt senki, de Montandon viselkedésén ez mit sem változtatott. Szótlanul dolgozott.
Most megtörtént az, amire Aline két nappal ezelőtt még ijedten gondolt volna: kettesben maradt vele. Viszont nevetségesnek találta, hogy ez valaha is veszélyes lehetne rá nézve. Montandon korántsem volt olyan, amilyennek ő elképzelte. Olyan, mint egy régi ismerős. Róla sohasem tudná elképzelni, hogy durván lerohanjon valakit, mint Jacques. Jól érezte magát a társaságában. Kedves férfi és igazán rokonszenves. Most rosszkedvűnek látszik. Elégedetlen a munkájával. Holott az előbb is örömmel állapította meg, hogy a kép kezd már hasonló lenni hozzá. Montandon tiltakozott.
– Korántsem... Nehéz arca van...
– Nem tudja megfesteni?
– Á! – szánakozón mosolygott. – Csak egy kissé tovább fog tartani. Az apró finom részletek hozzák ki az arca jellegzetességét és szépségét.
– Sohasem volt egyetlen jól sikerült fényképem.
– Két ízben emlékszem hasonlóra. Az egyik lady Gladstone volt – fűzte tovább gondolatait.
Aline megértően bólintott.
– Igen, lady Gladstone – de rögtön megbánta. Olyan nagyképűen hatott, mintha ismerőse lett volna az illető, holott csaka nevét ismételte helyeslőleg. Legszívesebben rögtön azt mondta volna: „Nem bírom már ezt az előkelő környezetet, én egyszerű asszony vagyok, akin Clarisse erőszakot vesz. A hercegnő barátsága is kegyes leereszkedés.”
Időbe telt, míg izgatottsága lecsillapodott.
A műteremben csend volt. Aline egy dobogóra helyezett karosszékben ült, mellette egy kerek asztalon szanaszét hevertek Montandon festéktubusai, ecsetjei, meglehetős összevisszaságban. Reneszánsz fiókos szekrény fölött színes majolika óra két kis pufók angyallal, mellette a nehéz sötétszürke bársonyfüggönyök mögött a tengerre nyílt a kilátás, a hullámok játékát pontosan megfigyelhette.
Montandon letette a palettáját, és cigarettára gyújtott.
– Szeretném, ha szabadon hagyná a vállait – nem nézett rá, míg beszélt, a hangja közömbös volt. – A ruhája szép, de nem megfelelő.
– Nem lehet. Mi tartja meg?
– Szabadítsa meg vállait, a keble fölött pedig majd fogja össze a ruháját a kezével.
– Le kellene vetnem, és azt nem akarom.
– Adok egy színes bársonyt, azt összetűzi magán. Ott a spanyolfal, tükör is van mögötte.
– Nem akarom.
– Csak nem miattam?
– Nem, nem – Aline élénken ellenkezett.
Montandon próbálta rávenni, de csökönyös maradt. Legokosabb, ha egy kivágott estélyi ruhában jön el, ha jobbnak látja, bár nem nagyon érti, mert ez a ruhája is mélyen dekoltált.
– Nyári ruhában nemigen szoktak arcképet festeni.
– Ezt nem tudtam.
– Nézze meg az albumomat, nem egy hasonlót talál benne... meztelen vállakkal... Nem tudom, miért nem akarja.
– Csak.
– Akkor majd megpróbálom anélkül.
– Azt lehet.
Most rosszkedvű – állapította meg Aline. Durcás, mint egy rossz gyerek, ha kérését nem teljesítik.
Kedvesnek találta, legszívesebben megsimogatta volna az arcát. Nincs benne semmi a nőhódítók fölényéből, nem önhitt, nem erőszakos, közvetlen, szerény és bölcs. Főleg az tette nagyon rokonszenvessé előtte, hogy személyes dolgairól sohasem beszélt.
A nőkről és sikereiről meg éppen soha, ha szó került rá, Montandon diszkréten hallgatott. És nem szép férfi, állapította meg Aline újólag, és ez hirtelen jókedvre hangolta. Milyen sokan szerethették? Mert szeretnivalót talált rajta, az bizonyos. Nem sokan álltak ellen neki, mint mondják, és ő, Aline Desughes, a kis senki, most megtagadta a kérését és föléje kerekedett. Jó érzés nagyon.
Nevetni szeretett volna, és nehezére esett jókedvét visszatartani. Éppen kapóra jött, amikor Montandon az ecsetjét leejtette, volt miért felszabadultan kacagnia.
Montandon őszintén csodálkozott. Most miért mulat ilyen jóízűen ezen? Ahogy nevetett, a fejét hátrafeszítette, és nyakának igéző meztelenségét jobban megmutatta. Elfordult tőle, és feleslegesen új színt nyomott a palettájára.
Az asszony megérezte, hogy valami nem tetszik neki, és szerette volna megbékíteni szegényt; kicsit kacéran és fölényesen, mint akinek nincs mitől tartania.
– Az egyik vállammal megelégszik? – meztelen vállát kibuktatta a ruhájából, és szorosan az arcához emelte. A tekintete pajkosan csillogott. Montandon megérezte, hogy játszik vele.
– Nem szükséges – jegyezte meg, és lopva megcsodálta remekbe formált meztelen vállának ragyogó színét. – Csak a kezét tartsa nyugodtan a keble felett – igyekezett közömbös lenni. – Szép hosszúkás ujjai vannak... Ilyen kezet inkább mintázni, mint festeni kellene.
Aline megnézte a kezét, és megforgatta jobbra-balra, mintha maga is örömét lelte volna benne. Az első bókja. Mosolygott.
– Nem ismer véletlenül egy ügyes szobrászt? – kacérkodott.
– Maradjon csak nyugodtan, és ne mozogjon – melléje lépett, hogy kedve szerint állítsa be kezének tartását. Aline egészen közel nézett az arcába, csodálkozó meleg tekintettel, kis szemtelen mosollyal a szája szegletén, mint aki valamire várakozni látszik.
Montandon föléje hajolt, anélkül hogy tekintete valamit is elárult volna, és mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, megcsókolta a száját. Aline kissé zavartan elhúzta a kezét a keble felől, szétnyíltak ajkai, és lehunyt szemmel beleszédült a csókba, mintha lezuhant volna valahonnan, és az esés furcsa bizonytalansága nem akart volna véget érni soha.
Aztán gyorsan felugrott, és majdnem durván eltaszította magától. Gyors kapkodó mozdulatokkal összeszedte a dolgait, és hálás volt Montandonnak, hogy egyetlen szóval, mozdulattal vissza nem tartotta.
Rettenetes lett volna, ha kedveskedő, szerelmes szavakkal megnyugtatni próbálja. De a férfi csendben, komolyan állott, csupán a palettáját tette le a kezéből, és egyetlen szót sem szólt.
– Nem jövök el többé – lihegte izgatottan, és gyors léptekkel, majdnem szaladva ment ki a műteremből.
A lépcsőházban majdnem sírva fakadt.
– Butaság, butaság – ismételgette félhangosan, és maga sem tudta, mit sajnál inkább, azt, hogy megtörtént mindez, vagy azt, hogy nem jöhet többé ide.

6.
– Oh, kedvesem, meglepetést tartogatok a számodra. – Clarisse szelesen berontott a hallba, panyókára vetett esőköpenyét ideges, gyors vállrándítással ledobta magáról, szokása szerint mit sem törődve többé vele. A szobalány úgy kapta el a levegőben. – Nos, próbáld kitalálni. Hármat kérdezhetsz.
Aline a földig lehajló hatalmas pálmák alatt üldögélt, kedvenc elmélkedőhelyén, közvetlen a sziklás tengerparttal szemben.
Borult volt az ég, és kissé hűvös a levegő. Kellemes enyhülés a forró napok után. Jacques pár perccel Clarisse előtt jött be a hallba, és Aline kissé kellemetlenül érezte magát. A férfi udvariasan üdvözölte, de semmi különös szándékot nem látszott elárulni. Aline még nagyobb buzgalommal írt. Jacques nem zavarta, a hatalmas üveges ajtón át hosszan nézte a tengert, és cigarettázott.
Aline valósággal fellélegzett, amikor Clarisse szelesen megjelent, éppen Madnak írt, és levelét gyors mozdulattal a könyve lapjai közé tette.
– Úgysem találod el. Megmondhatom. Philippe megkérte tőlem a kezedet.
Jacques-ot feltűnően fellelkesítette a hír, mintha valami nagy veszély múlt volna el felőle, Aline-hoz lépett, hosszan megszorította a kezét, és kevés habozás után magához ölelte, és atyai mozdulattal megcsókolta az arcát.
– Ezt megünnepeljük, Clarisse. Nos, beszéld el, hogy történt. Aline arca lángvörös lett, és egyszerre gyámoltalannak érezte magát, mint akit hirtelen betegség lever a lábáról.
Szeme furcsán csillogott, mintha láza lett volna, és le nem vette tekintetét Clarisse-ról, aki az esemény izgalmát a lehetőségig felfokozva semmitmondó lényegtelenségekre kitérve, kapkodva, gyorsan, mintha attól tartana, hogy valaki megelőzheti, beszélni kezdett.
Philippe kérte meg, hogy Aline-nál közbenjárjon érdekében. Úgyszólván magától adódott az alkalom, hogy Mad létezéséről is említést tegyen neki.
– Láttad volna, kedvesem... A szeme megkönnyesedett, és alig engedte el a kezemet... Boldog volt, a hangja reszketett. Oh, istenem, mennyi gyöngédség... Legyen szabad remélnie, hogy Mad is meg fog barátkozni vele, és egyetlen igyekezete lesz a jó férj és szerető atya szerepét betölteni... Így beszélt, és vagyoni helyzete is messzemenően túlszárnyalja elképzeléseinket. Erről Champenois világosított fel az előbb... Nos – fejezte be Clarisse. – Azt hiszem, boldog vagy – teátrális mozdulattal magához ölelte, de öröme őszintének tetszett, mert hirtelen elsírta magát.
Aline ijedten tapasztalta, hogy mindennek már nem tud úgy örülni, mint pár nappal ezelőtt még hitte volna, amikor lassanként megbarátkozott ezzel a gondolattal. Most mindez távol volt és idegen lett a számára.
Délután Philippe egy csokor vörös rózsát küldött, de ő maga nem mutatkozott... És éppen most... Aline lelkében mintha hirtelen világosságot gyújtottak volna, egyszerre bizonyossá lett előtte, hogy helytelenül cselekszik. De hogy mit kellene tenni, azzal nem volt tisztában. Nyugtalan volt, mert most már tudta, hogy áldozatot kell hoznia Madért. Ez az egy, amit határozottan érzett.
Amikor Clarisse délutáni pihenésére a szobájába vonult, elszökött hazulról, és a villasoron gyors léptekkel áthaladva a sziklás part feletti Saint-Joseph-templomba tért be, hogy erőt merítsen valami láthatatlan veszély ellen, amelynek közelségét érezni vélte.
Lehajtott fejjel buzgón és hosszan imádkozott. Uram, a lelkem békéjét add meg, hogy kételyek ne gyötörjenek, és biztonsággal meginduljak az úton, amelyet járnom kell.
Amikor a templomot elhagyni készült, mintha a föld mélyéből bukkant volna elő, Raymond Montandon állott előtte.
– Nem tudtam, asszonyom, hogy templomba is szokott járni. Irigylem a hitét. Látja, engem csak a mesterségem hozott ide. Szeretem mindazt, ami szép.
Túlságos közvetlenségével feledtetni igyekezett vele a köztük történteket.
– Giampetrino Madonnája hozott ide. Mesterének lágy női arcai kísértenek. A technikája remek, de ha Leonardóra gondolok, eszembe jut, hogy Giampetrino ecsetet használt. Figyelje csak azt az egységet, nyugalmat és csendet, ami a régieket annyira jellemzi. A mieink zajosak és nyugtalanok, a kor szelleme rájuk nyomta bélyegét. Bizonyára ismeri Rogier van der Weyden olvasó Szent Magdalénáját. Ez a kép maga a nyugalom és a béke, amelyet a mi századunk embere nem ismer. Milyen más Donatello Mária Magdolnája. A szenvedés, lelkiismeret-furdalás, megtörtség és a bűnbánat maga. Az egyetlen, aki Krisztust követhette. Öreg, csontos, mint egy kiszáradt fűzfa. Közel áll Rodin öregasszonyának tragikumához.
Mindehhez Aline nem szólhatott hozzá, de Montandont egyáltalán nem zavarta a hallgatása.
– Az ön kezeiről pedig, asszonyom, Mona Lisa kezei jutnak eszembe, akinek mindenki csak a mosolyát csodálja, pedig higgye el, a kezei szebben mosolyognak.
Aline csendesen hallgatta, és torkát fojtogatta a sírás. Egyszerre megértette minden nyugtalansága okát. Szeretett volna odaborulni Montandon vállára, és minden szégyenérzet nélkül arra kérni, hogy találjon olyan okos szavakat a számára, amelyek megnyugtathatnák.
– Az élet csupa rejtély és misztikum. Semmi sem történik ok nélkül velünk. Mindennek megvan a maga különös értelme, ha eleinte furcsának is tetszik.
Montandon érezte, hogy nem mond valót. Sok olyasmi történt már vele az életében, aminek csak fölöslegességéről győződhetett meg, és mégis tovább fűzte gondolatait arról a csodálatos dologról, hogy ők ketten összetalálkoztak az életben, és hiába akarják ezt meg nem történtté tenni, íme, most is együtt vannak újra.
Aline lehunyta a szemét, és úgy érezte, mintha Raymond nehéz borral itatná.
Amikor a templom ajtajában kezet nyújtott neki, bágyadt, fáradt mozdulattal, a férfi megkérdezte tőle:
– Eljön újra, hogy tovább festhessem?
Aline némán bólintott, és a kezét kihúzva gyengéd szorításából, gyors léptekkel indult vissza a villasor felé.
Most világosan érezte, hogy miért is jött ide tulajdonképpen. Hogy Raymond Montandon hatása alól szabaduljon.

7.
Az évzáró ünnepély kezdetét vette a Charmettes-ben.
Mad merev arccal hallgatta az igazgatónő szavait. Bekövetkezett, amitől olyan rettegve félt: elérkezett a vakáció ideje, és nem jöttek érte, sőt semmiféle üzenetet sem kapott. Aline csak ígérgette karácsony óta, mint tavaly is, amikor hetenként húzta, halogatta a dolgot, végül is a rossz időre hivatkozott, és úgy tetszett, Madot irigyelte. Átlátott az erőltetett vigasztaláson; Aline így igyekszik valahogy kárpótolni, hogy nem jött el érte. A szép nyári hónapok, amelyek másoknak boldogságot és vidám szünidőt jelentenek, Mad számára a szenvedést és a poklot fogják képviselni újra.
A torkát fojtogatta a sírás, de emelt fővel, nyugodtan figyelte az évzáró ünnepi beszédet.
Jelen voltak a szülők, hogy a gyermekeikkel otthonukba térjenek, és a lányok izgatottsága rájuk is átragadt.
Charlotte-ért az édesapja jött el, és kedvesen meginvitálta magukhoz a nyárra Madot, aki visszautasította ezt, mert még nem adta fel a végső reményt, és nem akart egyetlen napot sem késni, ha mégis hazahívják.
Danielle testvérbátyja is eljött, Rose-ért a nagyatyja. Délelőtt lázasan csomagoltak a lányok, és délután a közeli város cukrásza alkalmi sátrában édességekkel tömték tele magukat. Charlotte erőszakkal Madot is magával vitte. Alig evett, nehezen ment le a torkán a falat, az ízét se érezte, az irigység elöntötte a lelkét, nem bírta már ezeket a boldog, önfeledt arcokat maga körül, akik alamizsnaként juttatnak egy keveset a magukboldogságából neki is. Hirtelen felugrott az asztaltól, és kiszaladt a cukrászdából. Charlotte hasztalan kiabált utána.
Délfelé, amikor már mindenki elhagyta az intézetet, Marthe nővér titokzatos mosollyal egy levelet nyomott Mad kezébe.
Aline keze írása volt, és sokáig nem merte felbontani, a szívéhez szorítva melengette, és egyre csak azt mondogatta magában: „Istenem, te látod, hogy már nem bírom tovább. Könyörülj meg rajtam!”
Amikor a levelet végre felszakította és kapkodva, átugrálva a nem fontos szavak értelmén, megértette végre, hangosan felsikoltott.
Haza fog menni mégis. Oh, te egyetlen, édes, drága jó istenem! Aline biztosra ígérte a jövő hétre. Nincs semmi kétség. Alá is húzta a szavakat, hogy Mad esetleges aggályait eloszlassa vele.
Félóra múlva Marthe nővér engedelmével kis fényképező masinával a karján lelkendezve szaladt a kerten végig, az erdőn át Magne-Tourbillon felé. Most nem kellett volna sietnie, és mégis száguldott. Csak akkor pihent meg, amikor már nem bírta lélegzettel.
Éppen ebédidőre ért a paplakhoz. Pivoine tisztelendő úr a levessel már végzett, most ette a nyers hagymát kenyérrel.
Lábával eltolta a széket maga alól, amikor nagy zajjal hirtelen fölkelt az asztal mellől, és megkerülve azt, eléje állott, hogy Mad elől eltakarja szegénységét.
– Tisztelendő úr, búcsúzni jöttem. Elutazom! – Mad arca ragyogott a boldogságtól.
– Na látod, gyermekem, látod – két keze közé fogta a kezét. – És jövőre itt leszel?
– Nem – kiáltott fel majdnem harsányan Mad. – Aline megígérte, hogy soha többet nem kell idejönnöm. Ezentúl vele leszek. Kimondhatatlanul boldog vagyok. Ha itt kellett volna maradnom, inkább megöltem volna magamat – és hirtelen hozzáfűzte: – Most fényképezni szeretnék.
– Várj csak! Milyen furcsákat beszélsz te... Tudod, hogy a legnagyobb bűn ilyesmit még csak gondolni is? – és szelíd hangon dorgálni kezdte. Mad boldogan sugárzó szemmel hallgatta, és egyszer csak azt mondta:
– Szeretném megcsókolni a tisztelendő urat – és lábujja hegyére ágaskodva átkarolta hevesen, és erősen megcsókolta borotválatlan képét.
A tisztelendő úr igyekezett meghatódottságát kenetteljes szavai mögé rejteni, miközben zavartan simogatta rojtos szélű cingulumát.
– Azt mondtad, bűn nélkül akarsz élni, és most mégis ilyen nagyot vétkezel?
Madot most nem tudták megbánásra és alázatra késztetni a szavak. Sugaras tekintettel állott az öreg pap előtt, aki tovább beszélt:
– Hogy ragadhatja el magát ennyire egy gyerek? Mert gyerek vagy még... Meg kell hogy dorgáljalak érte, akármilyen szeretetre méltó is vagy... Nem szabad a lelked szennyes indulatok prédájául dobni... Mit tudhatsz te még a szenvedésről, amit akkor is kérned kellene a jó Istentől, ha véletlenül megmenekedhetnél előle... ha valaha nagyon el leszel keseredve, ígérd meg, hogy eljössz előbb hozzám, és én megerősítem a lelked, és megvigasztallak téged. Öregember tisztábban látja a dolgokat, mint egy gyerek... Sőt sok olyasmit is lát, amit az észre sem vesz.
– Igen – felelte elkomolyodva Mad, mert hirtelen eszébe jutott, amit Marthe nővérrel kapcsolatban mondott volt neki. A szeretet ereje nagy, és egyetlen pillanat megváltoztathat mindenkit és mindent.
Mad azt is megígérte, hogy értesíti sorsáról. Pivoine tisztelendő úr öreg betűkkel leírta a nevét és címét egy darab papirosra, amit hosszas keresgélés után a szekrény tetejéről szedett le, és leütögette róla a rászállott porréteget.
Mad hosszan nézte madzagos, nikkelkeretes szemüvegét, miközben a betűket vigyázva gondosan írta, és elhatározta, ha egyszer gazdag lesz, aranykeretes szemüveget vesz neki ajándékul.
Aztán lefotografálta a tisztelendő urat az églantine-bokor előtt a ház falára tűző fényben, aggodalmas arccal. A pap készséggel állott mereven, mozdulatlanul, még akkor is, amikor a pillanatfelvétel már rég megtörtént. Aztán a nyulak kerültek sorra. Pivoine tisztelendő úr kétszer is megjegyezte, hogy ebből a képből is küldjön neki. A nyulak holnap már úgysem lesznek itt, legalább egy kép legyen róluk.
Még egyszer a templom ajtajában is megállott a pap, hogy arról is kép készüljön, aztán Mad széles mozdulattal kezét nyújtotta a tisztelendő úrnak, és intézeti köpenye alatt vidáman lóbálva karját, hosszú, nagy léptekkel megindult vissza a Charmettes felé.
Ment boldogan, magabiztosan, fiatalon, tündöklő arccal, csillogó szemmel. A tüskés kis bokor előtt, ahol az út az erdőnek ágazott el, lehúzta cipőjét, hogy kirázza belőle a kis kövecskedarabokat, és eszébe jutott legelső útja, amikor erre jártában sírva fakadt. Most letérdepelt a bokor elé, amely múltkori fájdalmának tanúja volt, és két vékony karjával átölelve magához szorította ágait, és belecsókolt a leveleibe.
– Te édes bokor, te!
Az öreg pap hosszan nézett utána, amíg látta, és elgondolkozva tért vissza szobájába.
– A tavasz volt itt... a tavasz... – mormogta.
Még este is rá gondolt, amikor az öreg harangozónak azt mondta:
– Jerome, csak mi nem utazunk sehova.
– Minek utazni?
– Nagyon bölcs felelet volt. Tényleg, minek? – eloltotta a gyertyát, és a falnak fordult.
Még hallotta a kövecses úton a harangozó eltávolodó lépteit.

8.
Szeles volt az idő, és szomorú őszi hangulatot hozott magával. A villasoron a fák jobbra-balra hajlongtak, mintha maguk is szörnyülködtek volna fölötte. Ilyesmit nyár elején! No, de ilyesmit!
Aline szobája ablakának függönye mögül nézelődött kifelé. Vannak az embernek néha olyan különös napjai, amelyekkel nem tud mihez kezdeni, és jobb híján csendes mélabúval az élet értelmén elmélkedik.
Philippe Laneyrie Párizsba utazott egy súlyos betege miatt. Előző estéjét Perronet-éknál töltötte, és úgy tetszett, nehezen szánja rá magát a távozásra, mintha különös sejtelmek nyugtalanítanák. Aranykeretes szemüvege mögül kutatva nézett Alinera, mintha a lelke mélyébe akart volna tekinteni. A kettőjük életében beálló változásról semmit sem beszélt, megelégedett annyival, hogy Clarisse a megérkezésekor jelentőségteljes mosollyal csak annyit közölt vele:
– Minden a legnagyobb rendben van.
Aline se tett említést semmiről, mert éppen hogy el akart kerülni minden érzelmes jelenetet, és csak hálás volt a professzornak, hogy erre nem került sor.
Őszinte érdeklődéssel kérdezgette útja és a megoperálandó beteg egészségi állapota felől. Istenem, miről is beszélhet az ember egy orvosprofesszorral, amikor olyan sok minden érthetetlen a számára, ami a társadalmi élet jelentéktelen beszélgetései közben is gyakran szóba jöhet. Függetlenül mindentől, Aline inkább a megbecsülésének jelét akarta kifejezésre juttatni, mert szellemi vagy mélyebb érzelmi kapcsolat nem állott fenn közöttük.
Talán meg kellett volna csókolnom, jutott eszébe, amikor távozáskor csupán két kezét hagyta hosszabb ideig a kezében.
Most mindez teljesen érdektelennek látszott előtte, nem több mint huszonnégy óra távolságából. Mintha nem is a saját személyéről és nem életének sorsdöntő fordulatáról lett volna szó.
Hogy Philippe elment, Aline még inkább elhagyatottnak érezte magát, mert ijedten eszmélt annak a tudatára, hogy jövendőbeli férje egyáltalán nem hiányzik neki. Ez a magára eszmélés meglehetősen nyugtalanító, sőt mondhatni, ijesztő volt, mert Aline elhatározásait nem irányította soha semmiféle józan érdek vagy bölcs előrelátás. És ugyanakkor egy másik, még ennél is félelmetesebb felfedezésre eszmélt, amelynek egyre jobban elhatalmasodó érzése mint szabad pályán száguldó gyorsvonat, dübörögve száguldott bele a szívébe, eltiporva, szétzúzva minden kétséget és ingadozást.
Ezen a szeles nyári délelőttön megfellebbezhetetlen biztos tudatára ébredt annak, hogy Raymond Montandont reménytelenül és kétségbeesetten szereti.
Fenséges és félelmetes erejű érzés volt, mindent elsöprő, mint az orkán, ha útjában fákat hasogat, ágakat tördel és kéményeket dönt le, hatalmas porfelhőkbe burkolózva.
Gyengének bizonyult vele szemben, mégis küzdeni akart ellene, és ezzel csak nemes gondolkozásának adta tanújelét.
Hosszas tépelődés után, amellyel a kiutat kereste, végre felhívta telefonon Montandont, hogy közölje vele: nem fog elmenni hozzá mégsem.
A festő nem volt otthon, így az öreg kertész vette át az üzenetet azzal, hogy továbbítja.
Azt hitte, ettől az elhatározástól megkönnyebbül, és mégis nyugtalanabb és izgatottabb lett.
Menekülni próbált az érzései elől, és két napon át ki sem mozdult a szobájából. Az idő is borult volt, és ez még jobban a lelkére nehezült.
A harmadik nap reggelén úgy érezte, hogy átjutott a legnehezebb napokon. Kora reggel a tengerparton sétált, Clarisse úgy mondta, Raymond elbúcsúzott tőle, és még tegnap éjjel visszautazott Párizsba.
A reggeli levegő frissessége megcsípte az asszony sápadt arcát, és gyengének érezte magát, mint lábadozó beteg.
Miképp is volt lehetséges, hogy ilyen rövid idő alatt, szinte észrevétlenül ennyire elvesztette a józanságát? Legalább annak az egyetlen csóknak az emléke ne kísértett volna újra meg újra, hogy nem tudott szabadulni tőle. De most már úgyis mindennek vége.
Mi sem tette indokolttá a találkozást, és Aline a legkevésbé számított rá, amikor a pálmák mögött hirtelen megpillantotta Montandon nyúlánk alakját. Visszafordult volna, de erőtlen volt minden határozott mozdulatra, mint a megigézett várta sorsa beteljesülését.
Próbált uralkodni magán, hogy közvetlen, semmitmondó beszélgetést kezdjen vele, de a nyelve elnehezült.
Montandon arról beszélt, hogy két napja erősen dolgozott, mintha távolmaradását feltétlenül igazolnia kellett volna. Tegnap Párizsba készült, de egy-két nappal elhalasztotta útját.
– Vallásos tárgyú képeket szeretnék festeni – jegyezte meg bizonytalanul, mint aki maga sem tudja, mit akar, aztán hirtelen megállt, és gyengéden megfogta Aline karját.
– Rosszkedvű vagyok.
Az asszony nem tudott mit válaszolni rá. Elfogta a férfi szomorú tekintetét, aki ügyesen megjátszotta a kétségbeesett szerelmes szerepét, szinte maga is átérezte, és a két szempár egymásba kapcsolódott.
– Szeretem, Aline – jegyezte meg hirtelen egyszerűen, minden átmenet nélkül, és abban a pillanatban úgy érezte, nem is hazudik. Az utolsó két napon az asszony járt az eszében. Megkívánta, mint gyerek a játékszert, és most mindent elkövet, hogy megszerezhesse magának. Csendes és látszólag közönyös viselkedése ellenére is makacs és kitartó volt vágyai elérésében. Nem tudott és nem is akart lemondani semmiről.
Montandon, az asszonybolondító, halk, fájdalmas hangon munkába kezdett, hogy Aline-t a vesztébe sodorja; tervszerűen és a sikeres eredmény biztos tudatában. Egyelőre csak arra kérte, hogy a képét befejezhesse.
– Nem szeretném, ha a barátnője valami magyarázatot keresne mögötte... Két ülésre befejezem... Jöjjön velem, akár most mindjárt.
Már nem ellenkezett, mint alvajáró követte, és nem volt ereje szembeszállani azzal, aminek, úgy látszik, meg kell történnie. Tudta, hogy képtelenség, amit tesz, megérezte, hogy Raymond látszólagos kérése mást is takar, tudta, hogy ki van szolgáltatva neki, és mégis megindult vele csendesen, szótlanul, a legkisebb tiltakozás nélkül.
Sánta koldus állt az út szélén, a délvidékiek eltúlzott rongyaiban, teátrálisan megjátszva a földi nyomorúság megtestesítőjét.
A festő meg sem várta, hogy közelebb lépjen hozzájuk, elutasítólag legyintett feléje, de az asszony szelíden megfogta a karját.
– Várjon! Majd én adok neki.
Úgy látszik, Montandon sem különb a többieknél, akiket a jólét teljesen érzéketlenné tesz a szegények nyomorúsága iránt. A retiküljében kaparászott, hogy aprópénzt adjon neki. A saját szegénységének tüntető gesztusával kimarkolászta összes aprópénzét, és a koldus kezébe nyomta, aki leborult eléje a földre, és ruhája szegélyét csókolgatva, hangos, jajveszékelő hangon Isten áldását kérte rá.
Ez a váratlan kitörés Aline-t is zavarba hozta, és ijedten elhúzódott előle. Ilyen feltűnéskeltőnek nem szánta ezt a jelenetet.
Montandon megértette a leckét, és bosszúsnak látszott, de egy pillanat volt csupán az egész, aztán már megtalálta a visszavágást, és derűsen mosolygott újra.
– Ha lesz egy kis szabad ideje – mondta, amikor elindultak –, ne sajnálja a fáradságot, hogy elsétáljon velem az erdő széléig. Ennek a szerencsétlen fráternek egészen csinos kis házikója van ott – a társaságbeli emberek zavartalan nyugalmával és biztonságával igyekezett hazugság árán is megvédeni a maga igazát.
Aline zavarba jött.
– És nem is sánta?
– Sántának sánta, de az még csak undorítóbb, hogy valaki a testi fogyatékosságát tőkebefektetésnek tekintse. Ez a furcsa mentalitás inkább a közönségesebb lelkületű emberek előjoga. Mi köze a társadalomnak ahhoz, hogy valaki egyik végtagját elveszítette? Láttam már olyanokat, akiknek tőből hiányzott a lábuk vagy karjuk, és mégis becsületes munkával keresték meg a kenyerüket. Vagy talán helyénvalónak tartja, hogy egyeseknek az alamizsnakéregetés legyen a modus vivendije? Egy kéregető kéz nem mindig az elesetteket és nyomorultakat, hanem a lustaságot és képmutató alázatosságot és mások megérdemelt jobb sorsa iránti irigységet is jelképezi. Adakozzatok nekem ti, akiknek több van, mint nekem, mellékes, hogy megdolgoztatok érte. Amerikában nem élnek koldusok, és mégsem érzi a társadalom, hogy valami mulasztás terhelné a lelkiismeretét a gyámolításra szoruló szerencsétlenek miatt. Egyébként régi tapasztalatom, hogy azok, akik segítségre szorulnak, nem akasztják meg utunkat hangos jajveszékeléssel.
Montandon határozottsága kizárt minden további vitát. Igazát megdönthetetlennek és csalhatatlannak tartja.
Aline nem tudott mit válaszolni rá. Lelke mélyén egyáltalán nem volt meggyőződve a férfi igazáról. De nem mert vitába szállni vele, mert tudatlansága megfélemlítette. Azt sem tudta, mit jelent modus vivendi, és így tanácsosabbnak vélte, ha hallgat.
– Egyébként – folytatta Montandon – be kell vallanom, nem szívlelem a testi fogyatékosságot. A papok feladata lelki vigaszt önteni beléjük, én fizikai undort érzek a közelükben, nem tehetek róla. Csak az egészséges test jogosult az életre. A görögök eszményi szobrokkal díszítették a köztereket, hogy a meztelen test szépségét hirdessék, és a terhes asszonyok tekintete jótékonyan megfoganjon tőlük. Én a szépség apostola vagyok, és az én tarpeji sziklámról ezeket lökdösöm le, hogy távol legyek tőlük.
Aline bátortalanul megjegyezte, hogy egy testi fogyatékosnak is lehet szép a lelkivilága.
– Ízig-vérig művészember vagyok, nemcsak akkor, amikor az ecsetet a kezembe veszem, de akkor is, ha uzsonnázom vagy sétálok, fekszem, ülök, állok, egyáltalán amikor lélegzetet veszek. Mindent a művészeten át látok, egyéb más annyira nem érdekel, hogy egyenesen untat. A világ vizionálisan látható képét szemlélem, és csak az izgat. A lelki szépséget sajnos nem tudom lefesteni, és így nem is érdekel. Azonkívül a nyomor sem érdekel. Nem találok benne semmi figyelemre méltó szépséget. Az igazság kutatása szintén nem tartozik rám. Mindez távol áll tőlem, és nem az én feladatom. Az igazságot keressék a bölcsek. A szegényeket és nyomorultakat vigasztalják a papok. Senki se kontárkodjék bele mások mesterségébe. Ez a véleményem.
Hogy a túlságosan komolynak indult társalgást vidámabb hangnemben zárja le, befejezésül még mosolyogva hozzáfűzte:
– Inkább magát szeretem, asszonyom, és ha csupán a kisujja sérül meg, nagyobb izgalomba hoz vele, mint a föld összes nyomorékjainak minden szenvedése.
Montandon azt hitte, végképp leszerelte az asszonyt, de Aline előtt éppen legutolsó kijelentése tette ellenszenvessé őt. A kimondott szavak hirtelen rést nyitottak a férfi jellemén, és ezen a résen át megdöbbenve tekintett bele egy ismeretlen ijesztő világba, amelyet udvariassága, kedvessége és szerénysége mélyen elrejtett eddig előle. Hogy a nyomorékokat mint festő nem szívleli, még valahogy csak érthető, de hogy a szegénység ellen is prédikál, ezt valahogy tisztázni kell.
– Magyarázza meg, miért ellenszenvesek maga előtt a szegények.
– Gyűlölöm őket.
– De miért?
Halk és gyors hangon válaszolt rá:
– Mert magam is sokat nyomorogtam egyszer – restellte, hogy ez szóba kerülhetett, és minél előbb túl akart esni rajta, más egyébre terelve a szót.
Aline szívébe kis boldog megelégedettség költözött. Hirtelen megvidámodott, mintha egyetlen égető problémája megoldást nyert volna, és semmitől sem kellene többet tartania.
A műteremben Montandon lesegítette róla köpenyét, és Aline, aki érezte, sőt tudta már, hogy ez az útja most valamely formában bizonyossággá vált, feladott minden ellenállást vele szemben. Azt tehet vele, amit akar. Mindegy már, hogy mi lesz a vége. A műterem ajtaja becsukódott mögötte, és a férfi minden magyarázat nélkül ráfordította a kulcsát. Mosolyogni próbált, és megkönnyesedett szeme kis elnézést, gyengédséget esdekelt. Hiszen olyan nehéz ez, édesem...
Raymond nem kérdezte, miért sír, úgy tetszett, többet is tud, amiről felesleges beszélniök. Mintha valami elkerülhetetlen fájdalom ellen oltalmazná, szelíden magához vonta, és a szájuk lassan egymásra talált.
Montandon értett a hódításhoz, és cseppet sem siette el a dolgát. Lassan elengedte az asszonyt, mintha már semmi különösebb szándéka nem volna vele, és arcába mosolyogva próbálta jobb kedvre hangolni őt.
Megmutatta képét, amelyen azóta is dolgozott, a hátteret és drapériát megfestette már. Az alakot víziószerűen elmosódott arcával könnyed ecsetvonásokkal már a vászonra varázsolta.
Vázlatokat szedett elő, amelyek már hetek óta a műterem sarkába támasztva hevertek, és Raymond azt állította, tegnap készítette őket. Mindennek nem volt semmi különösebb jelentősége, csupán egyszerűbbé tette szándékainak útját.
A kartonok porosak voltak, de Aline nem vette észre a csalást. Álmodozó tekintetével a férfi tekintetébe kapcsolódott. Istenem, milyen könnyű ezt az asszonyt félrevezetni. Egyelőre csak az volt a fontos, hogy megnyugodjék. Már mosolygott is a könnyein át, de régi biztonsága valahogy elveszett. Szelídek ésbizonytalanok voltak mozdulatai, és halk hangon beszélt, mintha titkokat közölne.
– Mindjárt vidámabbak is leszünk – jelentette ki Raymond, és egy pillanatra magára hagyta őt. Ezt arra használta fel Aline, hogy gyors mozdulattal elővegye retiküljét, és igyekezzék eltüntetni könnyeinek nyomát.
Édes itókával tért vissza, és megitatta, akár egy gyereket. Lassanként mind jobban otthonosan érezte magát, és hála a férfi tapasztalt viselkedésének, hogy a gyors siker felelősségét elvegye tőle, nem érzett már semmiféle lelkiismeret-furdalást, azért sem, aminek még történnie kell.
Aline nem próbálta egy pillanatig sem mentegetni magát, ahogy hasonló esetben mások nem mulasztották el a maguk igazolására megjegyezni:
– Ilyen még sohasem történt velem – sóhajtottak Raymond sikeres rajtaütései után a hölgyek, hogy erkölcsi értéküket valahogy igazolják, és nemegyszer őszintén is beszéltek.
A harmadik pohár után Aline jókedvű lett és bolondos. Az az elhatározás, hogy egyelőre nem engedi megcsókolni magát, szükségtelennek bizonyult, mert úgy látszik, Raymond-nak eszébe se jutott, hogy megkísérelje. Mintha csupán jó pajtási viszonyra gondolt volna vele kapcsolatban, és más vonatkozásban nem is érdekelné.
Az asszony elfojtott szerelme lassan lángra lobbant, nagy, felszabadult békés nyugalom áradt szét benne, és úgy érezte, hirtelen minden megváltozott körülötte.
Bolondos, édes érzése mind jobban elhatalmasodott rajta, és mindinkább abba az őrültségbe ringatta magát, hogy mindez rövidesen teljesen elfogadható megoldást nyer. A férfi most elragadja innen, isten tudja, hová, és sohasem térnek vissza, hogy ne kelljen soha senkinek semmiről sem magyarázatot adnia. Ez volna a legegyszerűbb és legbiztosabb, mert nincs olyan elhagyatott és egyedül élő ember, akinek a közelében ne volna valaki, aki a kérlelhetetlen közvéleményt képviseli: követel, de cserébe nem ad érte semmit, még egy-két jó szót sem.
Olyan erősen vágyódott a boldogságra, hogy sírni szeretett volna. Mindaz, ami eddig szerepet játszott életében, nyomtalanul elemésztődött ebben az új és szétáradó érzésben, amely most hatalmába kerítette a maga fenséges és félelmetes erejével. A másik percben gyámoltalan kis gyermeknek érezte magát, aki tapogatózva, bizonytalanul lépked egy ismeretlen úton, amely szakadékok felett vezet el. Csak inni, inni, hogy belekábuljon. A sűrű nehéz ital felkavarta a vérét.
Oh, bárcsak megtudná Raymond, mit érez most, és milyen kétségek között háborog a lelke. Milyen egyszerű volna, ha átvenné tőle a gondjait, ha magához ölelné, mélyen a szemébe nézve, hogy belezuhanjon felelőtlenül, felszabadultan abba az érzésbe, amely ellen most ösztönszerűen küzdenie kellene, de sem kedve, sem ereje nincs hozzá. Oh, ha feleségül kérné. Eszelősen vágyott azután, hogy elkábuljon a szavától, hogy még egyszer hallhassa tőle, hogy szereti.
Hasztalan mesterkedett azon, hogy valahogy megsegítse és ezt a vallomást újra kicsikarja belőle.
Philippe Laneyrie-ről kezdett beszélni, de Montandon válaszai nem voltak a kedve szerint valók. Egyenesen kellett a kérdésnek nekivágni.
– Philippe megkérte a kezem – lehunyta a szemét, és idegesen megmozdult. – Mit gondol? Hozzámenjek? – kérdése aggodalmas és óvatos volt, míg összeráncolt homlokkal szorongva figyelte a férfi arcát.
Montandon egy pillanatig habozott, aztán igen óvatosan dicsérni kezdte a barátját. Kiváló férfiú, tehetséges ember, társadalmi pozíciója sem megvetendő. Minden bizonnyal számítani lehet rá.
Aline nem volt képes arra, hogy játsszon előtte, és érzéseit nyomban elárulta, amikor hirtelen felállt, hogy haza szeretne menni. Hangja határozott és ellentmondást nem tűrő volt, ezért Raymond meg sem kísérelte, hogy alkudozzék vele. Tisztán látta az asszony szándékát, és azzal is tisztában volt, hogy elsietett óvatosságában súlyos hibát követett el.
Bosszúsan az ajkába harapott, és igyekezett közömbös képet vágni a nem várt fordulathoz.
Íme, egyetlen meggondolatlan megjegyzése miatt Aline elröppen a karjai közül, éppen amikor már úgy érezte, hogy biztosan az övé. Szó nélkül felkapta köpenyét, és az asszony vállára terítette. Ilyenkor legokosabb meg sem kísérelni megbékítését. Az asszonyokat inkább meggyőzi a bölcs hallgatás, mint a legokosabb szavak, pedig általában sokat kell nekik beszélni, hogy ne adjanak nekünk igazat. Viszont sokszor azt sem tudják elviselni, hogy az ember esetleg igazat ad nekik.
Raymond felajánlotta, hogy hazaviszi az autóján. Ajánlata meglepően nevetséges volt. Perronet-ék nem laktak messzebb tőle tízpercnyi kényelmes sétánál, de Aline most olyan lelkiállapotban volt, hogy semmin se tudott volna megütközni.
Az ital kissé elszédítette, ezt Raymond észrevette, és hasznosnak találta, ha a friss levegőn egy kissé magához tér, mielőtt hazamegy.
Aline komoly arccal ült mellette, és igyekezett úgy viselkedni, mint akivel semmi különösebb dolog nem történt. Az autó a parton túl a meredek emelkedőn zúgott fel.
– Merre megy?
– Felmegyünk az erdőig. A tetőről remek a kilátás. A messze tengerig ellát az ember.
Az erdő mögött a völgy és a szántóföldek egy része a patakig Montandon vadászterületéhez tartozott. Az erdő szélén emeletes turistaház volt, kissé elhanyagolt állapotban ugyan, de egy hangulatos pásztoróra még megfelelne. Odaviszi a szerelmes pityókos asszonyt. Ha elszalasztja ezt az alkalmat, végképp elveszti. Most viszont könnyű prédának ígérkezik, csak hagyni kell, hogy lecsillapodjék.
De Aline ösztönszerűen megérezte a veszélyt.
– Nem akarom. Forduljon vissza.
– Miért?
– Zúg a fejem... Mit adott inni? Tegyen le rögtön.
– A friss levegő csak hasznára lehet – egyik karjával átölelte Aline-t, aki elhúzódott előle.
– Állítsa meg a kocsit.
– Hallgasson meg. Felmegyünk a hegytetőig, és rögtön visszafordulunk. A kilátás remek onnan.
– Nem állítja meg a kocsit?
– Ne gyerekeskedjék – ügyet sem vetett rá, és gázt adott.
Az asszony, anélkül hogy tisztában lett volna vele, mit cselekszik, a volánhoz kapott. Az autó élesen fordult, a gumik felsírtak, Raymond hirtelen fékezett, de már nem tudta elkerülni, hogy a kocsi egy útszéli fának nekiütődve oldalt ne forduljon, és Aline-t nagy ívben az árokba ne hajítsa, ahol a két napja felgyülemlett esővíz felfogta az esés erejét. Raymond, aki a kormánykerékbe kapaszkodott, a szélvédő összetört üvegének ütötte a fejét, és az árok közvetlen szélébe fordult, amikor a kocsi oldalt dőlt. Kicsit kábult volt. A homlokát és a keze fejét felvérezte, de egyébként semmi komolyabb baja nem történt. Igen rossz előérzete volt, amikor kimászott az autó mögül, hogy megkeresse az asszonyt, és segítségére legyen.
A nevén szólította, és nagy megkönnyebbülésére Aline meglehetős élénken válaszolt:
– Itt vagyok.
– Megsebesült?
– Nem – Aline az árokba esett, és félig az esővízbe csúszva tele volt sárral és piszokkal.
– Magával mi történt? – a hangja aggodalmas volt.
– Semmi.
– Na, hála istennek!
Mihelyt megbizonyosodott afelől, hogy megúszták a dolgot minden különösebb baj nélkül, hirtelen indulatba jött.
– Tudja, hogy a legszívesebben elpáholnám?
– Tényleg?
– Tisztában van azzal, hogy mit csinált? Tudja, hogy mind a ketten elpusztulhattunk volna?
Aline ekkor vette csak észre, hogy Raymond arcán végigfolyt a vér.
– Oh. istenem! Mi baja van?
Elfogta a rémület, és a férfi csak nehezen tudta megnyugtatni, hogy komolyabb baja nincs.
– De hiszen folyik a vére... Feltétlen be kell kötözni a sebeit... – kétségbeesetten nézett a retikülje után. Szétnyílott és megtelítődött piszkos esővízzel. – Van egy zsebkendője?
– Mondom, hogy nem lényeges.
– Nem maradhat így... Nem vagyunk messze a várostól... oh, istenem!
– Gyerekség. Az autóra ne számítson, hiszen felfordult... A motorjával is baj lehet.
– A legelső erre haladó autóval elvitetjük magunkat. Raymond ellenkezett, de Aline erőszakoskodni kezdett.
– Meg kell tennie... az én kedvemért... Nem tudnám elviselni, ha valami baja esne...
Még mindig az árok szélén üldögélt, és félig a sáros vízbe lógott a lába; aggodalmas arcával kissé nevetséges látványt nyújtott.
Raymond átugrott a parton, hogy megszabadítsa kínos helyzetéből, mert úgy látszott, arra várakozik angyali türelemmel.
Könnyed mozdulattal ölbe kapta, és Aline két karjával a nyakába kapaszkodott. Az árokpart meredek volt, tovább kellett gázolnia vele a felgyülemlett esővízben, míg megfelelőbb helyhez ér.
– Haragszik?
Raymond nem válaszolt.
– Na? – kislányosan sírásra görbülő arccal lassan felhúzódott a férfi arcához, és panaszos nyöszörgéssel hosszan belecsókolt a szájába.
– Szégyellem magam – súgta elfulladtan.
Csak áldani lehet az efféle baleseteket, gondolta Raymond, de egyelőre nem barátkozott vele.
Amikor az országútra letette, az asszony fájdalmasan felszisszent.
– A lábam.
– Mi van vele?
– Azt hiszem, megrándult. Kicsit fáj.
– Próbáljon rálépni.
– Járni is tudok vele, csak fáj kicsit.
– Akkor nem törés és nem ficam... Egy kicsit megütötte. Szandál volt a lábán, amely a lábujjait szabadon hagyta. Raymond egy kis esővízzel megtisztította a sártól. Nem volt a lábán semmi olyan sérülés, amely komolynak látszott.
– Egy kis horzsolás – nyugtatta meg. – Jóformán semmi az
egész.
Egy teherautóra kéredzkedtek fel, hogy bevigye őket a városba. Útközben Aline Raymond miatt aggodalmaskodott. Fáj-e a sebe? Nem maradt benne üvegszilánk?
Amikor a kórház kapuja elé értek, az asszony arca sápadtnak
tetszett. Panaszkodott, hogy fáj a feje, és mintha szédülne is. Raymond rögtön intézkedett, hogy ágyba fektessék és megvizsgálják.
A kórházi folyosón meglehetősen mozgalmas volt az élet. Súlyos operációra készültek éppen. Egy parasztasszonyt hoztak hordágyra fektetve végig a folyosón. Véres haja csomókba ragadva lógott az arcába. Komor arccal egy parasztlegény lépegetett a nyomában. Autó ütötte el az istenadtát, méghozzá alaposan.
A szerencsétlen, aki elütötte, reszkető szájszéllel nekidőlt a folyosó falának, és legszívesebben sírva fakadt volna, ha nem szégyelli magát. Tehetetlenségében eltorzult arccal a zsebkendőjét gyűrte az ujjai között. Pár lépésre tőle, ügyet sem vetve jelenlétére, a lelketlen és könnyelmű autóvezetőket szidták.
Raymond-nak olyan érzése volt, mintha jómaga is beleértődött volna.
A kórházi ügyeletes véleménye szerint Aline-nak kisebb agyrázkódása lehet, de az sem lehetetlen, hogy belső sérülése van. Fél óra múlva végez a főorvos úr, és meg fogja vizsgálni.
Raymond a folyosót hosszában végigjárta idegességében. Tizenkét lépés hosszú és nagy fekete-fehér kőlapokkal van kirakva. Igyekezett a fehér kőlapokra lépni, hogy a feketéket elkerülje. A folyosó ablaka a kórház kertjére néz. Két fenyő között a kavicsos útra lát, ahol ellép valaki és széles gesztussal elhajítja a cigarettáját.
– Istenem, csak valami komolyabb baja ne essék! Értesíteni kell Perronet-ékat is – máris megindul, aztán megáll, meggondolja. – Meg kell várni, mit mond a főorvos. A folyosón gumikerekű tálalókocsin a betegek ebédjét szervírozzák. Elérhetetlen messzeségben áll előtte Aline, amint szabadkozik, hogy nem engedi ruháját kikapcsolni, hogy meztelen vállal fesse le.
– A tizenkettes csak egy csésze teát kap – hallja.
Hányas számú szobában fekszik Aline? Páros a szám vagy páratlan?
Idegessége egyre fokozódik. Úgy érzi, nem bírja már tovább, amikor végre a főorvos kilép Aline szobájából, és kutatva körülnéz, mintha nem ismerné fel, holott az imént beszélgettek.
Raymond egyszerre erőre kap, határozottan eléje lép. Igyekszik közvetlen, nyugodt hangon beszélni.
– Semmi baj, csak a szokásos ijedelem? – kérdi, mintha máris megállapítaná, és furcsa mosoly ragad a szája szélére.
A főorvos csodálkozni látszik, mindez hosszú óráknak tűnik fel előtte, míg végre helyeslőleg bólint. Aline érverése teljesen normális, semmiféle gyengeséget vagy különösebb fáradtságot nem tapasztalt, ami belső sérülés mellett döntene.
– A szédülés? – kérdi szinte kihívó hangon.
– Nem lényeges, a fejét sem fájlalja már. Egyébként – mosolyogva kezet fog vele – Montandon, a híres festő?
Raymond szélesen mosolyog, és úgy érzi, minden mozdulata esetlen.
– Mindenesetre nem árt, ha a hölgy egy kissé kipiheni az izgalmakat.
A két férfi hosszan rázza egymás kezét.
Megkönnyebbülten lélegzik fel. De még így is eléggé kellemetlen az eset, ha Perronet-ékra gondol, akiket értesítenie kell Aline váratlan elmaradása miatt. Hátra van még Philippe Laneyrie is, a boldog vőlegény, akinek valamely elfogadható formában számot kell adni a történtekről. Tetejébe mindennek az asszony gyengéd, szerelmes pillantásait is el kell viselnie, most, amikor nyilvánvalóan annyira terhére válik, mintha hónapok óta a szeretője lett volna. Már egészen bizonyos, hogy egy percig sem szerette. Egyáltalán, lehetséges-e egy asszonyt szeretni, aki ilyen kellemetlenségekbe sodorja az embert? Ha csak parányi elfogadható indoka volna, most teljesen magára hagyná, mert semmi közösséget nem érez már vele.
Bérelt autón megy vissza, hogy végre rendbe hozza magát. Aline egy kis grimaszt vág:
– Egyedül hagy?
– Perronet-ékat is értesíteni kell – nyers a hangja.
Aline nem kérleli, helyesel és pár sort ír Clarisse-nak, mire volna szüksége... hálóköntös, ha levele jött, küldjék el, és ne aggódjék miatta, az éjszakát már itt tölti.
– Találjon majd ki valamit – emeli fel a fejét az írásból –, szégyellem, ami történt... hogy énmiattam.
Raymond kapva kap rajta.
– Természetesen, egy kicsit sétálni voltunk... a kocsi megcsúszott és... Az ilyesmi szinte magától adódik...
Raymond egy óra múlva már otthon van és átöltözik. Szerencsére Philippe még mindig Párizsban van, Clarisse-szal telefonon beszélt. Újra a régi nyugodt, fölényes hangon.
Clarisse a nők finom szimata ellenére sem sejt semmit, azt sem furcsállja, hogy nem utazott el, és Aline-nal együtt töltötte a délelőttjét.
Raymond kényelmesen megebédel, jóízűen elszundít egy órát. Már nem is megy vissza személyesen a kórházba, úgy küldi el a dolgokat, amit Aline kért. Telefonálni is csak késő este jut eszébe, hogy legalább formálisan érdeklődjék az állapota iránt. Azt mondják, Aline már alszik, és nincs semmi különös mondanivalójuk.
– Mondják meg a hölgynek, hogy többször is érdeklődtem iránta a délután folyamán – hazudja.
A megsérült autót közben behozták a garázsba, és teljesen átvizsgálták. Nincs semmi lényegesebb baja, csak a sármentők sérültek és az egyik ajtaja nyomódott meg.
Raymond úgy határoz, hogy maga megy be vele a városba, így természetesen már adódik az alkalom, hogy Aline-t is meglátogassa, akit rossz kedvében talál. A lába megdagadt, és megint csak itt kell maradnia. A kis horzsolás miatt, képzelje el.
– Pedig úgy szeretnék minél előbb elmenni innen. Borogatni otthon is tudnám. Beszéljen, kérem, a főorvossal. Ez a környezet határozottan felizgat... Könyörgöm, intézkedjék és térjen vissza minél előbb. Oh, kedves barátom – egy nagyot sóhajt.
És Raymond megpróbál intézkedni.
Mintha a főorvos úr tegnap délelőtti barátságos magatartását teljesen elfelejtette volna, száraz, tárgyilagos hangon közli vele, hogy fertőződött a seb... a lábujj és környéke erősen megduzzadt... livid elszíneződés tapasztalható... a lábszáron vörös csíkok alakjában mutatkozó a nyirokérgyulladás... az inguinális mirigyek is megduzzadtak, és nyomásra érzékenyek... a szepszis veszélye fenyeget...
– És? – kérdi rekedt hangon Raymond, mert mindebből nem sokat ért.
– Nem marad más hátra... a beteg gócot eltávolítjuk...
– Igen – még mindig nem akarja megérteni. –És?
– Levesszük a lábujjat... – hosszan egymás szemébe néznek. – Mégiscsak jobb, ha ilyesmit egy hozzátartozó közöl a beteggel, és nem egy idegen orvos – befejezésül a kezét erőteljesen megszorítja.
Raymond mint álomkóros megy be Aline-hoz.
– Nos, hazamehetek? – kérdi felélénkülve.
– Egyelőre nem.
– Oh, istenem, ez lesz a legnehezebb... Mindjárt megnyugodnék, ha nem lennék itt... Nyugtalanít ez a környezet. Talán nevetségesnek fogja találni, de alig tudok uralkodni magamon...
Raymond helyeslőleg bólint, és megváltoztatja elhatározását. Helyesebb, ha Philippe-től tudja meg az igazat. Mint orvos és vőlegény jobban megtalálja a megfelelő szavakat hozzá. Philippe-pel könnyebben elintézné. Csak Aline-t kell még rávenni arra, hogy ne úgy mondja el a balesetet magát, ahogy történt. Az előzmények úgysem fontosak, a saját érdekében is...
De alighogy szóba hozza, hogy Philippe-et ide akarja hívatni, Aline-on erős izgalom vesz erőt.
– Nem, nem... Semmi körülmények között nem akarom látni. Megtiltom, hogy idehívja... Nem akarok a szemébe nézni... Értse meg, hogy felizgat vele... Feleségül mentem volna hozzá, de sohasem szerettem. És most különösen elviselhetetlen lenne a jelenléte a számomra... De miért is akarja idehívni? Ilyen nevetséges eset miatt?
Raymond nyel egyet, és idegesen a zsebeit tapogatja, mintha keresne valamit. A takarót nézi, azon a helyen, ahol Aline lába fekszik... Meg kell történnie.
Nem kapkod, nem keresi a szavakat, folyékonyan beszél, csak éppen kissé zavaros, amit mond és túlságosan körülményes, nem csoda, hogy Aline nem sokat ért belőle.
– Mi van a lábammal? – csodálkozik.
– Fel kell vágni – mondja óvatosan. – Ugyanis gyulladásba jött...
– Azt tudom, meg is dagadt, de megnyugtattak, hogy pár napon belül nyoma sem marad.
Raymond helyesnek tartja, ha minél előbb túlesik kellemetlen feladatán.
– Szóval beleegyezik abba...
– Mibe?
– Hogy meggyógyítsák.
– Természetesen. Micsoda kérdés? De mire várnak? Csinálják minél előbb. Innen el szeretnék már menni... Ne haragudjék, hogy kissé ingerült vagyok... de nem számítottam erre...
Most szükségesnek látszik, hogy más oldalról készítse elő, és ezekben a nehéz percekben gondja van arra is, hogy utólag saját szerepét tisztázza előtte. Aline csodálkozva figyeli.
– Tudja jól, hogy sohasem volt közömbös előttem...– Oh, tudom – Aline gyámoltalanul mosolyog. – És?
– Szeretem – nyögi nehezen. Hasonló körülmények még nem kényszerítették arra, hogy képmutató legyen. Egyébként igen nagy gyakorlata volt benne. – Szeretem és fáj nekem, hogy éppen én... – zavartan hebeg, aztán okosabbnak véli, ha minden kertelés nélkül közli a valót, csak minél előbb túlessék rajta.
Felkészült arra, hogy kétségbeesetten jajgatni fog és súlyos vádakkal illeti, de Aline arca csodálatosan nyugodt marad, egy szót sem szól, csak a szemében van egy kis szorongó ijedt fény, ahogy le nem veszi a tekintetét róla.
Raymond még arról beszél, hogy az orvosi beavatkozás nem jár fájdalommal. Nem is tart soká. Istenem, éppen csak a lába nagyujját... és talán úgy adódik, hogy azt sem... – és hirtelen elhallgat.
De Aline még mindig nem szól semmit.
– Értse meg a helyzetemet – vergődik Raymond. – Tudnia kell az előzményeket, hogy világosan lásson... Én ragaszkodom ahhoz, hogy minél tovább velem legyen... Lehet, hogy erőszakos voltam... Bocsásson meg... Meg kell értenie, hogy szerettem...
Végre megszólal, de csak annyit kérdez:
– Csak szeretett? Már nem szeret?
– De... igen – most már ideges lesz. – Természetesen most is szeretem... És éppen ez a rettenetes... A tudat, hogy azt hihetné: miattam... Ha nem viszem a kocsimon... De hiszen ön volt a meggondolatlan... én fékeztem, és...
Aline arca ellágyul, és átszellemült mosoly játszik az ajkai körül. Valami szánakozó bölcsességgel hallgatja kapkodó, izgatott szavait, mintha kedvét lelné a férfi gyötrődéseiben.
– Értse meg, Aline... az egész jelentéktelen... úgyszólván semmi...
– Tudom, Raymond. Mindent megértettem – mosolyogva megrázza a fejét. – Nem engedem. Nem.
– Nem akarja megérteni
Ingerülten felemelte a hangját:
– Nem... nem... Hagyjon most magamra... Túlságosan izgatott vagyok... Szeretnék egy kicsit megnyugodni... Olyan hirtelen jött mindez.
Kétségbeesetten keresi a szavakat, hogy megnyugtassa. Az asszony arca megvonaglik, és fáradtan lehunyja a szemét. Egy kissé magára kell hagyni, túlságosan izgatottnak látszik, és szó nélkül kimegy a szobából. Reméli, megnyugszik később, és mégis meg fogja érteni. Érthetetlen ez a makacs tiltakozás, amikor lényegében...
Egyelőre a főorvost küldi be hozzá, hogy ő is megpróbálkozzék a lelkére hatni.
– Ha nem engedi, mit sem tehetünk. Mégsem erőszakoskodhatunk vele.
– És akkor?
– A letális kimenetel elkerülhetetlen.
Raymond világosan nem érti, csak sejti, hogy nem jó.
– És nincs rá mód? Hiszen a saját érdekében...
– A beteg tudja, mit tesz... Nagykorú, és teljesen öntudatánál van.
Raymond határozott. Philippe-et mégis értesíteni kell. Párizsba telefonál, de nem találja otthon. A kórházban sincs, de még nem utazott el. „Milyen üzenetet adjunk át neki?” „Nem, semmit.” Kétségbeesetten leteszi a kagylót. Semmi sem megy úgy, ahogy kellene... Majd eszébe jut Dechartre professzor, a híres sebész. Esetleg mód van arra, hogy másképp is segítsenek rajta. De Raymond-nak ezúttal sincs szerencséje; Dechartre Londonba utazott.
– A hölgy beszélni akar önnel – jelenti az ápolónő, aki éppen akkor lép ki Aline szobájából, amikor Raymond a folyosóra ér.
– A főorvos úr már beszélt vele?
– Igen. Mostanáig nála volt.
Minden bizonnyal sikerült józanságra bírni, reméli, de rövidesen csalódnia kell. Az asszony kedves és nyugodt, előbbi izgatottságának már nyoma sincs, de ez a szelíd ellenállás még sokkal erősebb fegyvere, és Raymond tehetetlenségében indulatba jön. Hát mit akar tőle ez az asszony? Nem elég, hogy megalázza, meg akarja semmisíteni, tönkretenni?
– Nem akarja megérteni, hogy az életével játszik? – kiált rá.
– De. Én mindent megértek – átszellemülten mosolyog.
Nem bírja elviselni ezt a felsőbbséges mosolyt. Csak ne mosolyogna... És úgy tekint a szemébe, mintha csak most látta volna először. Szerette volna az arcába vágni: „Nem szeretlek, csak félek tőled, és nem bírom a mosolyodat... Végezzünk egyszer s mindenkorra egymással... Inkább gyűlölj, csak ne mosolyogj.”
– Kényszeríteni fogom rá – a keze ökölbe szorul.
– Próbáljon kedvesebb lenni hozzám, és ne legyen indulatos – mondja egyszerűen.
Ezt a játszmát elvesztette. Egy asszony diadalmaskodik felette. Lefegyverezve és tehetetlenül áll előtte.
– Aline, nagyon kérem...
– Ne beszéljen most arról... Inkább nyugtasson meg... Hallani szeretném...
– Mit? Az istenért!
– Azt, amit az előbb mondott – oldalt fordítja fejét vánkosán, arcát megszínesíti a vér. Halkan mondja, csupán az ajka mozgásából értheti meg: – Azt, hogy szeret...
– Igen – kapott rajta kétségbeesetten, mert a tekintetében meglátta a minden áldozatra kész szerelmes asszonyok ködös, bizonytalan fényét, azokét, akik nem tudtak megtagadni tőle soha semmit.
– Szeretem, Aline, szeretem – tör ki belőle vad, sohasem tapasztalt erővel a szerelmi vallomás, és még soha ilyen nehezére nem esett ezeket a szavakat kimondania. Nyomorultnak és tehetetlennek érezte magát vele szemben. És valóban súlyos volt a helyzete.
Montandon sem volt nagyobb gazember, mint azok, akik tisztes külsővel járkálnak körülöttünk. De a sors kegyetlen körülmények közé sodorta, és most kész lett volna bármely áldozatra, csak súlyos hibáját helyrehozhassa vele.
Gyötrődéseit az asszony úgy vette, mintha érette aggódnék ennyire, és sietett megnyugtatni őt, bocsánatkérő mosollyal feléje nyújtva a kezét.
– Szeret? – kérdezte olyan érdeklődéssel, mintha jelenleg ez volna kettőjük minden problémája. – Ne aggódjék miattam, már sokkal jobban érzem magamat...
– Szeretem – ismételte kétségbeesetten Raymond. – Szeretem, szeretem... – és vadul nézett a szemébe.
– Ha tudná, mi minden van ebben az egy szóban – súgta, és boldog mosollyal lehunyta szemét. Álmodozott arról a sok szépről, amit ez az egyetlen szó egy szerelmes asszony számára jelent. Ami annyira megszokott, és mégis és talán éppen ezért örökké szép. Benne van a békés napok derűje. A csendes éjszakák nyugodt álma, a vidám nevetés, a gondtalan derű, az ének. Benne van az erdők zúgása, virágok illata... a táncoló napfény... beborult égen a közelgő zivatar morajlása, az eső zúgása... a csillagos égbolt... a tenger nyugtalansága. Benne van minden, ami fenséges és szép. Benne van a tél, a tavasz, a nyár és az ősz. Benne vannak a csendes esték meghitt órái. Séták az őszi fényekben pompázó mezőn. A tél jóízű friss csípése, egy lámpa csendes fényköre... És benne van a tánc, a tengerpart fövenyén, meztelen lábakkal, egészségesen... Igen, ez is benne van... sajnos...
Raymond hangja riasztotta fel álmodozásából.
– Szóval aláveti magát a műtétnek?
Aline csendesen megrázta a fejét.
– Az én kedvemért meg kell tennie.
– A kedvéért, Raymond? Emlékezzék csak, mit mondott a betegekről és nyomorékokról...
– Ez teljesen jelentéktelen.
– Nem igaz. Rettenetes volna... Csonka lábfej... Sohasem tudnék fürödni... A plage-on nem szaladhatnék többé... Nézze meg, hogy mit akar elvenni tőlem – egészséges meztelen lábfejét egy pillanatra kidugta a takaró alól, hogy Raymond lássa és tisztában legyen vele.
– Inkább a halált, mint nyomoréknak lenni – sikoltott fel, mintha attól tartott volna, hogy befolyásolni engedi magát. – Úgysem fog meggyőzni soha... Nem hagyom megcsonkítani magam... Még csak a kisujjamat sem... Érti? Nem akarok nyomorék lenni... Nem akarok... – a zokogás fojtogatta. – Nő vagyok... És ezt éppen maga nem tudja megérteni? Éppen ő nem... Oh, istenem!
Izgatottsága olyan nagyfokú lett, hogy fel kellett adni minden további kísérletezést. Clarisse tudna csak segítséget nyújtani, hogy feltétlen józan belátásra bírja. Igen, ez a helyes út: Clarisse.
– Nos? – kérdezte a főorvos, ahogy összetalálkozott vele.
– Még semmi... semmi – kétségbeesetten tárta szét a karját, mint egy rossz színész. – Ha ugyan... – és be sem fejezte, amit még mondani akart, csak elrohant mellőle. Nem megy Clarisseért személyesen. Felesleges, hogy ezzel is időt veszítsen... Az asszonyt nem szabad magára hagynia. Telefonált Perronet-ékhoz. A szobalány sokáig késett, míg felvette a kagylót. A nagyságos asszony a tengeren van.
Raymond tajtékzott tehetetlenségében.
– Haladéktalanul keressék meg, és azonnal jöjjön ide... Aline Desughes miatt... Halló... Érti? Élet-halálról van szó... Hogy lehet ilyenkor fürdeni?
Aline a gyenge jellemű emberek makacsságával ragaszkodott elhatározásához. Immár megnyugodva feküdt ágyában. Kérte, az ablakot nyissák ki, hogy a hajlongó fák ágai mögül kékellő eget láthassa. Az elmúlás most nem érdekelte, sokkal fontosabb az, ami foglalkoztatja. Rossz volt Raymond-hoz... Csak jót akart szegény... Egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy igazán szereti. Ilyen csacsiság miatt... Lehetetlen, hogy meg ne gyógyuljon... Talán azért olyan egyszerű ez, mert szeret... Életében először ismerte meg ezt az érzést, és nem akarja elveszteni többé... A boldogság most olyan kézzel fogható bizonyosság, mint ahogy maga előtt látja ezt a szobát, az éjjeliszekrényt... a tárgyakat... Nem szabad elengedni... Mintha a kezében tartaná, összeszorítja két kis tenyerét... Nem szabad elgyengülni... Harcolni kell érte... És az orvos is tévedhet. A lába nem fáj annyira, a duzzadás is mintha enyhült volna... Imádkozni kell... Az imája olyan szívből fakadó és mély, hogy ereje visszaszáll rá, és békével önti el lelkét.
Sóhajt egyet, de ez a sóhaj most boldog és felszabadult. De nyugodt önfeledt érzése nem tart sokáig, mert hirtelen eszébe jut Mad. Olyan ereje van az emlékezésnek, mintha Mad hirtelen belépett volna a szobába. Látni véli félszeg mozdulatát, ahogy a hajához nyúl és elsimítja a homloka elöl. A jelenség olyan meggyőző erővel elevenedik meg benne, hogy majdnem felkiált.
Raymond még egy utolsó kísérletre szánta el magát. Szerelmes szavakkal fogja megkörnyékezni Aline-t, hogy rávegye a műtétre. Ha nincs más mód, feleségül kéri.
Ezt tartotta a leghelyesebb és legkorrektebb megoldásnak. Szerelmes, szelíd szavakkal kell megközelíteni, az erőszak gyenge fegyvernek bizonyult vele szemben.
– Aline, drágám! Ne gondoljunk most semmi másra, csak magunkra – föléje hajolva megcsókolja a száját, az asszony két karjával belekapaszkodik. Nincsen benne semmi tartózkodás, csupa gyengédség, odaadás és bájos szemérem, a közeli baj felmentette minden formaság alól, és nyíltan kiszolgáltatja magát a férfinak, akiről úgy tudja, szintén szereti. Ahogy tekintetük találkozik, a szemében kis ijedt fény, mintha valami erősen nyugtalanítaná.
– Hallgasson meg türelemmel – megszorítja kezét, hogy erőt merítsen szerelméből, hiszen alig pár napja ismeri, de most úgy érzi, sokkal közelebb áll hozzá, mint akár Clarisse. Szégyenkezve, nehezen keresi a szavakat. Mennyivel jobb áldozatot hozni a szerelemért, és nem fogadni el érte cserébe semmit.
Sokáig és egyre izgatottabban beszél, mert Raymond-nak mindenről tudnia kell. És elmondja egész életét, beszél Michelről, aki meghalt, és Madról, aki a Charmettes-ben várja a felszabadulás óráját. Megbocsátható asszonyi gyengeség, hogy nem mondotta meg a korát. Minél nehezebben adja ki a titkát, annál nagyobb részletekbe bonyolódik később, mintha önmagát akarná büntetni előbbi gyengesége miatt.
Raymond ideges, és nehezen állja meg, hogy közbe ne kiáltson: Aline, az isten szerelméért, ne beszéljen most a múltról.
– Kérni szeretném valamire – fejezi be végre, és mindebből Raymond édeskeveset ért, oda se figyel, csak idegesen helyesel minden szavára, hogy minél előbb a végére érjenek.
– Mindent megteszek, amit akar...
– Bármi történjen... talán nevetséges is – a hangja elcsuklott. – A főorvos az előbb nagyon megijesztett... De nem engedem akkor sem... – hirtelen megragadta a karját. – Ne engedje, hogy úgy haljak meg mint Philippe menyasszonya... Ne hagyja el a kislányomat – sírni szeretett volna, de erőt vett magán.
– Ne nyugtalankodjék! Nincs értelme...
– Ugye, hogy nincs?... De ha mégis valami bajom lenne... Madnak nem szabad megtudnia, mi történt... Tartsa titokban előtte, csak addig, amíg elmúlik a nyár – minden erejével fel-fel-csukló zokogása ellen küzd, Raymond alig tudja lecsillapítani.
– Miért beszél így, az istenért? Miért nem akarja, hogy mi ketten is boldogok legyünk? Szeretlek... szeretlek...
– Nem akarok nyomorék lenni... Asszony vagyok, Raymond. Nem akarom, hogy egyszer majd később akárki több lehessen, akinek a lába ép... aki futni, szaladni tud... Inkább meghalok... – a tekintete, mint az eszelősé... – És az emlékében mindig futni fogok... meztelen, egészséges lábbal...
– Ide figyelj, Aline... Te nem határozhatsz az én boldogságom felett, és a gyermeked életét sincs jogod tönkretenni... Mindez olyan érthetetlen... Nem is volna szabad komolyan vennem... Aline, gondolkozzék egy keveset.
A könnyeivel küszködik, és egyetlen szót nem tud kimondani. Hátrahajtja fejét a párnáira, és nagyon kimerültnek látszik.
– Kár, hogy így történt – súgja.
Raymond-nak határozott célja van. Ha Aline-t józan ésszel nem lehet meggyőzni, a saját fegyverével kell harcolni ellene. Kész terve volt. Ha te feláldozod az életed a szerelmedért, úgy én is feláldozom az enyémet teérted. Azzal fogja megijeszteni, ha nem enged őrültségéből, még ma este véget vet az életének. Lehetséges, hogy később meggyógyul, de nem lesz már kiért... Mert idegekkel ezt bírni nem lehet... És a gyerek, aki nagyon kapóra jött most Raymond-nak... A gyerek itt marad minden támasz nélkül...
Váratlanul Clarisse robogott be a szobába, Raymond pár szóban felvilágosította, és magukra hagyta őket.
Clarisse félórát volt nála, amelynek elmúlását Raymond a folyosó hosszában idegesen járkálva töltötte el, és már azon járt az esze, hogy imádkozni kellene. De minden belső meggyőződés nélkül, csupán azért, mert hallott már hasonló misztikus gyógyulásokról... A hit, az önszuggesztió... Egyszer csak előtte állott Clarisse, és rátámadt. Miért kellett Aline-nal közölni a valót?
– Hogy lehetett ilyen meggondolatlan? Óh, maguk, férfiak! De most már mindegy, beleegyezett a műtétbe. Menjen a főorvosért.
És Clarisse nem hazudott, a változás meglepő volt. Aline-on erőt vett a félelem, úgyszólván az utolsó pillanatban, és előbbi nyugodtsága egyszerre megszűnt. Hogy tudta rávenni Clarisse? Már nem is érdekelte. Egy asszony őrültségét és makacsságát csak egy másik asszony tudja megtörni – férfi soha.
Minél előbb operálják meg, csak gyorsan, mert túl akar esni rajta.
Raymond hálásan megszorította Clarisse kezét, aki a folyosó zugában, ahol álltak, furcsa mosollyal hosszan nézett a szemébe, és anélkül, hogy Raymond-nak alkalma lett volna arra, hogy csak csodálkozzék is, szelíden rádőlt és megcsókolta a száját.
– Köszönöm – súgta, és érthetetlen volt, mit köszön meg. – És most menjen innen, ne is legyen a közelben, mert csak zavar minket.
Raymond megkönnyebbülten utazott vissza Párizsba, hogy az Aline-nal kötendő házasságához szükséges iratait beszerezze. Úgy volt, a hét végén visszatér. Addig Aline állapotában isjelentős javulás áll be. Mindegy most már. Jó képet kell vágni az átkozott komédiához. Fő, hogy szerencsésen túlesett rajta. Keserű lett a szája íze, ha visszagondolt rá. Micsoda szenzáció a párizsi szalonok számára. A híres Montandon, a kényes igényű világfi egy szegény fiatal özvegyet vesz feleségül, sőt egy gyereket is kapott ráadásul. Ez aztán az igazi szerelem. És hogy esküdözött a boldogtalan. No, de mindenkit elér a sorsa. Egyébként elképesztő. És az egyik lábfeje csonka...
Pár hónap múlva feltétlen beadja a válópert.
Az ötödik napon a hajnali órákban kapta a táviratot Clarisse-tól. Maximilienne d'Aubry kisasszony éppen nála aludt, és a szerelmes éjszaka bágyadtságával szemében, borzas fejét kíváncsian kidugta a takaró alól.
– Rossz hírt kaptál, kedves?
A távirat szövege érthetetlennek látszott, és sokáig nem volt képes felfogni a szavak értelmét.
Az orvosi beavatkozás megkésett.
Clarisse így fejezte be táviratát:
„Az önt ért nagy veszteségben minden erőmmel azon leszek, hogy megvigasztalhassam.”
És mindez ezen az éjszakán történt, pár perccel éjfél előtt...
Mintha az összes megcsalt asszonyért bosszút állt volna rajta. És akkor ment el Aline, amikor Maximilienne-t tartotta a karjában.

9.
Mad egyre idegesebben készülődött az útra, és nincs óra, amelyben Aline megérkezésére ne várna. Táviratra számít, majd a vasúti állomáson ácsorog és a befutó vonatok utasai között Aline ismerős arcát keresi, de kevesen szállnak ki, és a reménység nem tart soká. A legtöbb vonat csak átrobog az állomáson, csattogva dübörögnek a kerekek, a szénfüst szagát hátracsapva a szabad szántóföldek felé.
Aztán azt remélte, Aline autóval érkezik, és az országutat figyelte.
Az országút alig kétszáz méterre húzódik el a Charmettes mögött, így minden autótülkölés nagy izgalomba hozza.
Minden percben várt rá, és mégis, amikor jelentették, hogy érte jöttek, a váratlan meglepetés erejével hatott rá.
Székét eldöntve, ajtót kicsapva szélvészként száguldott le az emeletről, és azt hitte, egyenesen Aline kitárt karjai közé rohan, de helyette egy idősebb, idegen asszonyt látott az aulában várakozni, és riadtan megtorpant előtte.
– Desughes kisasszony?
– Igen.
– Engem bíztak meg azzal, hogy édesanyjához elvigyem. Adelaide-nak hívnak.
Ez késő alkonyatkor volt, és Mad még azon az éjjelen útra kelt volna. Csak nehezen tudták megértetni vele, hogy ez teljességgel lehetetlen, az esti gyorsnak nincs csatlakozása, Lyonban így is, úgy is reggelig várnia kell.
Ezek az utolsó órák múlnak el a legnehezebben.
Mad egy percig sem hagy nyugtot Adelaide-nak, és ezer kérdéssel ostromolja, Aline után érdeklődve.
Az éjszakát álomtalanul tölti ágyában, és félóránként megnézi karkötő óráját, hogy mikor virrad már, amikor itt hagyja végre a Charmettes-et, és nem látja többé viszont.
Az egész úton kérdésekkel zaklatja Adelaide-ot, de ez válaszában meglehetősen szűkszavú.
Izgalma még nagyobb, amikor megtudja, hogy nem Tavennesbe mennek, hanem Canniéres-be, a tenger mellé. Mad még sohasem látta a tengert.
Egész úton az ablakban állt, hogy öntudatosan kiélvezze minden percét a boldogságnak. A vonat ütemesen kattogó kerekei is mintha Aline nevét ismételgették volna: A-line... A-line...
Ragyogó napsütésben robogott be a vonat az állomásra, és nagyot prüszkölve megállt. Mad izgalomtól piros arccal derékig kihajolt az ablakon, hogy megláthassa Aline-t, de csak Clarisse várakozott rá, aki nagyon kedves volt, és kitörő szeretettel magához ölelte.
– Nagyon megnőttél, kedvesem. Na, csakhogy itt vagy. Anyád nem tudott eléd jönni, mert váratlanul el kellett utaznia... de pár nap múlva visszatér – Clarisse olyan nyugodt-vidáman beszélt, Mad nem kételkedhetett abban, hogy nem az igazat mondja.
A hírt kissé rosszkedvűen fogadta, de az új környezet, a pálmák közötti sétány a fehér tarajos hullámú, végtelen tengerpart mentén, a csodálatos szép villák között kanyargó fehér út hamar megvigasztalta.
Nagyon megnyerték tetszését a baldachinos egyfogatú kocsik is. Ilyesmit sem látott még soha.
– Jaj, de szeretnék beleülni!
– Mindent megtehetsz, kislányom, ne félj. Holnap akár egész nap kocsikázhatsz.
Mad számára Raymond villájában rendeztek be egy szobát. Clarisse ugyan okosabbnak tartotta volna, ha náluk száll meg, de a festő ragaszkodott ahhoz, hogy a kislánynak az első naptól kezdve egyedül ő viseli gondját. Még ez is nagyon kevés volt ahhoz, hogy kétségbeej tő helyzetében lelkiismeretét megnyugtassa. Adott szava köti. Ezért aztán a Maddal szomszédos szobába átvitték Perronet-éktól Aline ott maradt dolgait. Ruháit a szekrénybe rakták, a toalettasztal fiókjába Mad leveleit, az éjjeliszekrényre a könyvet, amit utoljára olvasott (mintha csak az imént ment volna ki innen a meghalt asszony, becsukva maga mögött szobája ajtaját), hogy Aline utolsó kívánsága szerint félrevezessék Madot, és utolsó nyara még szép és boldog legyen.
Mad átszellemült mosollyal elsőnek Aline szobájába szaladt, és rajongó szeretettel nézett körül. A szekrény ajtaját kitárta, sorjában felaggatott ruhái az ismert parfümtől voltak illatosak. Mad lehunyt szemmel mélyen a tüdejébe szívta. Minden fiókot kihúzott, a leveleit is megtalálta, és minden kis zugot alaposan megnézett, mintha csak azt akarta volna ellenőrizni, hogy alaposan félrevezették-e.
Clarisse később elbúcsúzott tőle, szeretettel magához ölelte, s hangos csókokat nyomott az arcára.
Mad pedig felfedező körútra indult. Körüljárta a kertet, a szobákba óvatosan bekukkantott, a műterembe is ellátogatott, ahol szintén nem talált senkit. Meglepődve nézett körül az ajtó küszöbéről. Sok szép képet látott, és alig volt közöttük férfi, csupa szép hölgy; ékszeresen, estélyi ruhában. A falak mellé is képek voltak támasztva. Magasan a falon furcsa kis erkélyről színes drapériák lógtak le, egy halomban könyvek és ezüst művű tárgyak; korsók, tálak, metszett, széles talpú poharak. Ott a falon keresztbe rakott görbe kardok, fegyverek, egy páncélos lovag a sarokban, és az ablak sötétszürke bársonyfüggönye mögül, oh, borzalom, egy csontváz üres koponyája kandikált elő. Mad hirtelen becsapta az ajtót, és visszaszaladt a szobájába, amelynek erkélye is volt, közösen Aline szobájával, és ezen nagyon meghatódott.
A tengert látta maga előtt elnyúlni messze a láthatárig, halászhajók úsztak, és mély, furcsa hangon bőgték el magukat.
Az alkony lassan enyhítette a meleget. Mad kint ült az erkélyen, míg feltűnt az esti csillag. A vacsorát szobájába szervírozta Adelaide. Teát és gyümölcsöt kért, és olyan jólesett a nagy csend, mely körülfogta.
Itt nem kellett senkitől sem félnie, senki nem parancsolt neki, ellenkezőleg, őt biztatták, hogy csengessen, ha valamire szüksége van. Korán lefeküdt, de előbb az ágya elé térdepelve hoszszan lehajtott fejjel imádkozott. Aztán elővette kis fényképalbumát, és miután szokása szerint minden kis képet megcsókolt benne, a vánkosa alá rejtette.
Kár, hogy Pivoine tisztelendő úr fényképe nem sikerült, milyen kár, most üresen áll a helye fényképalbumában, az egyetlen igaz barátjáé, Aline-on kívül. Előhúzta újra a vánkosa alól, és megcsókolta legalább a helyét, ahová beragasztotta volna.
A hűs takaró alá bújt, felhúzott térddel, és messziről hallotta a tenger egyenletes, ritmikus zúgását, s ez végre is mély álomba ringatta.
Raymond csak késő éjszaka tért haza. Nem volt ereje ahhoz, hogy Aline gyermekével szembetalálkozzék.
Körülbelül hat-nyolc éves kis gyereket képzelt maga elé, akinek nehéz az édesanyja utáni kérdezősködéseire választ adni.
A temetés után komoly munkához menekült, amelyről anynyit tervezgetett, de a megvalósításhoz sohasem juthatott el. Lázasan készítette a kartonokat éjszakákon át, ideges türelmetlenséggel, mintha valami titkos cél érdekében kellene sietnie, amelyről úgy érezte, megváltás lesz számára.
Szakított azzal, aki volt; a könnyű élettel is: nem ment sehová, és nem fogadott senkit.
Adelaide azt az utasítást kapta, hogy különösen hölgyvendégek számára soha sincs itthon, kivéve a hercegnőt és Clarisse-t, bár az utóbbinak heves felkínálkozásai meglehetősen kellemetlenek voltak számára. De az ő barátságára szükség volt, ha Aline utolsó kérését zavartalanul teljesíteni akarta, hogy Mad egyelőre ne tudjon meg semmit édesanyja haláláról. Clarisse volt az egyetlen, aki a kislányt azelőtt is ismerte, és így kétségtelenül több bizalmat tud kelteni benne, mint bárki más, akit Mad most lát először.
Raymond Montandon életének ilyen alapos megváltozásához – ha azt akarta, hogy eredményes is legyen – mindennel szakítani kellett, és így ez a változás művészi munkáját is gyökeresen megmásította. Ott is elegáns volt, könnyed és felületes, könnyű sikereket aratott, és éppúgy nem volt mögötte semmi, ahogy az élete sem volt tartalmas. Tisztában volt azzal, hogy művészetével éppúgy félrevezeti az embereket, ahogy a nőket is annyiszor megtévesztette és kihasználta.
Most mindent megtagadott előbbi életéből, és menekült az emberek elől, ő, aki eddig csak társaságban érezte jól magát. Még modelleket sem akart látni maga körül.
– Na végre – jegyezte meg Adelaide, aki a háztartás vezetésén kívül a festő anyagi ügyeit olyan messzemenően intézte, mintha titkárnője is lett volna egyben.
A gyászos esemény után együtt jött vissza Raymond-nal Canniéres-be, ahová a festőt Aline emlékei helyhez kötötték, és így a legerősebbek voltak. Mert emlékeznie kellett, hogy megbocsátást remélhessen.
Adelaide mások útján értesült a történtekről, amelyek ilyen nagy hatással voltak gazdájára, és ez bizonyos megelégedést váltott ki belőle.
– Az a szegény asszony előbb is meghalhatott volna, ha már így is, úgy is az volt a végzete; itt meg már régen rendre lett volna szükség.
A Montandon-ház párizsi személyzete, akik mind idejöttek, jelezve, hogy Raymond hosszabb itt-tartózkodásra rendezkedik be, egy újabb személlyel is szaporodott. Ez Gertrude kisaszszony volt, egy szőke svájci származású fiatal lány, aki arra volt hivatva, hogy Mad mellett a nevelőnő helyét töltse be. Ijedt tekintetű, csendes leány, furcsán előrehajolt, ha hozzá szóltak, és állandó szavajárása a tessék és a kérem volt.
Raymond ezen az éjszakán is dolgozott. Egyik cigaretta után a másikat szívta, egyik pohár konyak után a másikat töltötte tele, és észrevette, hogy a keze reszket.
Micsoda éjszakák voltak ezek! Nem volt más vigasztalása, mint a munkához menekülni, dühösen, kétségbeesetten, hogy legalább időnként egy kis megnyugvása legyen. Ha fáradtan megpihent, megrohanták emlékei, ilyenkor újra felugrott, elrohant hazulról, akár az éjszaka kellős közepén is, hogy elfárassza testét, mert csak az álmok jelentettek számára megnyugvást. De azok sem mindig.
Ezen az éjszakán is csak hajnal felé aludt el, és éppúgy későn ébredt, mint Mad, aki az elutazását megelőző éjszakán szintén csak hajnal felé hunyta le a szemét, és így alaposan elnyomta az álom.
Így történt, hogy a reggelinél, melyet a tengerre néző, nagy nyitott teraszon szervíroztak, találkoztak.
Amikor Raymond, aki egyáltalán nem számított erre a találkozásra, belépett a terasz nagy üveges ajtaján, egy fiatal, vékony termetű hölgy állott fel az asztal mellől.
Nyugodtan tizennyolc évesnek is gondolhatta volna magas növése miatt. Nem volt benne semmi, ami Aline-ra emlékeztette volna, és így Raymond zavartan állt meg a küszöbön, nem tudva mire vélni jelenlétét.
Mad szólalt meg:
– Jó reggelt... Madeleine Desughes vagyok – a kezét olyan mozdulattal nyújtotta feléje, ahogy fiatalemberek szoktak egymásnak kezet nyújtani.
Raymond, akit eddig soha semmiféle társaság nem feszélyezett, most látható zavarban volt. Tekintetének riadtsága elárulta, hogy ebben a pillanatban az előtte álló ifjú hölgyet sorsa és élete felett döntő bírájának tekinti.
Mad sokkal bátrabban és közvetlenebbül viselkedett. Édesanyja iránt érdeklődött, mert bár Raymond létezéséről Aline levelei révén nem tudott, megérezte, hogy ennek a férfinak módjában áll róla felvilágosításokat adnia. De nem sokra ment vele.
A társalgás kettőjük közül Raymond hibája miatt nehezen indult... Megkérdezte, hány éves.
– Tizennégy múltam. – Mad felállt, mielőtt felelt volna. Ez még a Charmettes nevelési módszere volt.
– Foglaljon csak helyet... Én fiatalabbnak gondoltam.
– Még sokkal többnek is tartanak – bizonyítgatta. – Tizennyolcnak is – most megint büszke volt. Kissé felemelte a fejét, a szeme megcsillant.
– Úgy értem, amikor még nem volt szerencsém megismerni, csak beszéltek önről, kisebbnek, illetve fiatalabbnak gondoltam volna – jegyezte meg.
Mad nem válaszolt. Ez Aline műve lesz – gondolta.
– Jól utazott?. – kérdezte Raymond aggodalmas hangon.
– Köszönöm. Szeretek utazni. Nem éreztem fáradtságot. Néztem a vidéket. Erre még sohasem voltam. Csak Tavennes-ben. Ismeri Tavennes-t, uram?
– Nem, kérem.
– Nem vesztett vele semmit... Szabad egy kis gyümölcsöt vennem?
– Kérem. Parancsoljon – Raymond felugrott, hogy a gyümölcsöstálat közvetlenül elébe tegye.
– Oh! Köszönöm.
– Érezze magát úgy, mintha otthon volna.
Mad erre elmosolyodott. Az arca ilyenkor kedvesebb és nőiesebb lett:
– Tessék csak tegezni engem. Még kicsi vagyok, csak hirtelen növésű... Igaz, hogy nem is szeretek kicsi lenni.
Kedves és közvetlen volt, s Raymond úgy kezelte, mint egy előkelő dámát, és lopva figyelni kezdte, de nem fedezett fel benne semmi hasonlóságot, ami Aline-ra emlékeztette volna. Ez megnyugtató hatással volt rá.
Raymond később Adelaide-ot kérette, és megkérdezte tőle, hogy Desughes kisasszony nevelőnője hol van.
– A kertben.
– Hívassa be. A jövőben ő is együtt étkezik velünk. – Adelaide még várakozni látszott valamire. – Szükségtelen talán megmondanom, hogy Desughes kisasszonyt úgy vegye, mintha a ház úrnője volna.
– Úgy van. – Adelaide méltóságteljesen kivonult, mielőtt tiszteletteljesen meghajtotta egy kissé a fejét Mad felé, aki zavartnak látszott, de egyúttal nagyon büszke is volt. Raymond úgy érezte, valami magyarázattal tartozik még, és sietve hozzáfűzte:
– Természetesen, amíg Aline... Desughes visszatér – de rögtön meg is bánta, hogy szóba hozta. A gyerek esetleg megkérdezi, miféle kapcsolata lehet az anyjával, de Mad hallgatott, nem kérdezett semmit.
Gertrude szerényen megjelent a teraszon. Bocsánatot kért, hogy már reggelizett. Csendben leült Mad mellé, és kötelességtudóan figyelni kezdte. Úgy látszott, sokáig azon töri a fejét, hogy mondjon neki valamit, míg végre megkérdezte, tud-e németül. Mad semleges válaszára kijelentette, hogy a vakációban a német nyelvvel meg kell barátkoznia.
– Ha Montandon úr is úgy óhajtja – fordult Raymond felé, aki az imént észrevette Mad kis grimaszát a nyári programot illetőleg, és segítségére sietett.
– Csak akkor – jelentette ki határozottan –, ha Desughes kisasszonynak egyáltalán kedve van rá.
Az az igyekezete, hogy rokonszenvét előre biztosítsa magának, teljes sikerrel járt, mert Mad a következőkre gondolt: íme egy remek férfi. Aline is tanulhatna tőle.
Raymond a reggeli befejeztével elköszönt, és alighogy magukra maradtak, Mad melegen érdeklődni kezdett iránta, de Gertrude nem tudott semmit se mondani, csak annyit, hogy nagyon kedves és szép férfi.
– Tessék csak figyelni. Németül ez így hangzik: Er ist ein schöner und lieber Mann.
A délelőtt folyamán megjelent Clarisse, és élénken érdeklődött Raymond után. Később a hercegnő is látni akarta a kis árva lelket, ahogy ő nevezte, és Aline iránt érzett rokonszenvét Madra igyekezett átplántálni.
Mind a ketten nagyon kedvesek voltak Madhoz, aki ösztönszerűen inkább Felicitashoz húzódott, anélkül hogy ezt Clarisse-szal szemben kifejezésre juttatta volna, hiszen Aline leveleiből arról is értesült, milyen sokat köszönhetnek Perronet-éknak.
Clarisse a fiatal leány szegényes ruhatárát nézegetve kijelentette, hogy ez bizony nem sokat ér. Délután a városba megy vele, és egyet-mást, ami a nyári hónapokra egy ilyen csinos kislány számára elkerülhetetlenül szükséges, feltétlenül be kell szerezniök.
– Kár, hogy Raymond nincs itt, esetleg most is elmehettünk volna.
Raymond nevének említésére Mad megint érdeklődni kezdett iránta.
– Édesanyádnak nagyon jó ismerőse – felelte Clarisse –, az ő gondjaira bízott téged, míg távol van.
A hercegnő sietve megjegyezte, nehogy a gyereknek idevonatkozó újabb kérdezősködéseire esetleg bővebb magyarázatot kelljen adniok:
– Ha nem szeretsz itt lenni egyedül, eljöhetsz énhozzám is. Mad azt felelte, hogy remekül érzi magát, és ha lehetséges, itt marad addig, míg Aline visszatér.

10.
Mad valóban remekül érezte magát, de egyetlen vágya az volt, hogy Aline-t mielőbb viszontlássa.
Raymond a legnagyobb tisztelettel beszélt vele, és felnőtt nagylányként kezelte, ami Madnak mindig titkos vágya volt. És senkinek nem kellett beszámolnia cselekedeteiről, azt tehette, amit akart, sőt ha megszólalt, mindig figyelmesen meghallgatták. Mennyivel más volt ez, mint a Charmettes. Ottani élete egyszerre olyan messzinek és valószínűtlennek tetszett előtte, mintha csak álmodta volna az egészet, és ez lett volna a valóság a maga elkápráztató szépségével. Mad nagyon, de nagyon boldog volt.
Csinos nyári ruhákat is kapott, és lemehetett a tengerpartra fürödni, senki se korlátozta szabadságában. Ha később ért haza, nem tettek megjegyzést távolmaradására. Raymond, a remek férfi, nem ebédelt meg nélküle, és hűségesen várakozott rá, sőt kedvesen megkérdezte, jól szórakozott-e, és van-e valami kívánsága. Hát lehet ennél szebbet álmodni is?
Raymond igen óvatos volt Aline távolmaradását illetőleg, és nem várta be, hogy Mad érdeklődjék iránta, ami mindennap kétszer is megtörtént, ő maga közölte vele, hogy még nem jöhet.
– Levelet írt?
– Nem. Üzent valaki által.
Mad úgy tudta, Aline Párizsban időzik.
Clarisse-nak remek ötlete támadt. Mondják azt a gyereknek, hogy Aline eladja tavennes-i házukat, és azzal bajlódik jelenleg. Mad úgysem szerette soha azt a házat.
És így is volt. Kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt. Oh, Alinenak végre megjött az esze – mondotta olyan közvetlenül, mintha a barátnőjéről beszélt volna. Tavennes mindig utálatos volt.
– És ezután hol fogunk lakni?
– Párizsban – felelte rá gyorsan Clarisse. – Természetesen édesanyádnak ez is sok munkát ad. Megfelelő lakhelyet kell keresnie, átköltöznie Tavennes-ből, mert úgy akarta, hogy neked meglepetésként tartogassa.
– Oh, Aline remek asszony – állapította meg lelkesen Mad.
– Hiba is volt, hogy neked ezt elmondtuk előre. Aztán el ne árulj bennünket.
– Oh, a titoktartást illetőleg rám mindig számítani lehet.
– Ezek után beláthatod, hogy Aline-nak sok dolga akadt, és nem tud egyhamar végezni vele...
Mad elismerőleg bólintott.
– De ugye, itt maradunk, ameddig csak lehet?
– Itt, itt – felelte készséggel Raymond, s Clarisse részletes hazudozásai rossz érzéssel töltötték el. Sóhajtott egyet, ha arra gondolt, hogy egy napon elő kell állni a valósággal, és akkor Clarisse hazudozásáért is egyedül fogja vállalni a felelősséget.
Egyelőre az ötlet nagyon jónak bizonyult, mert Mad nem gyanított semmi rosszat, gondtalan és vidám volt. Csak egy pár nap múlva említette meg, hogy csodálatosnak tartja, Aline még csak nem is írt neki, és semmit sem üzen. Úgy látszik, igen nagy meglepetésnek szánja.
Raymond kénytelen volt a megkezdett játékot folytatni. Gondoskodott róla, hogy egy ízben kétnapos párizsi útja alkalmával Mad címére táviratot adjon fel Aline nevében. Annyi a dolga, hogy írni sem tud. Reméli, egy-két hét múlva nála lehet.
A távirat megtette a hatását, de volt következménye is. Mad egy délelőtt bekopogott Raymond-hoz a műterembe, levéllel a kezében, amelyet Aline-nak írt, és a címét kérte.
– Ha Aline nem írhat, azért én írhatok neki, mert éppen elég időm van rá.
Raymond megijedt, és arra gondolt, kinek a címét adja meg hamarjában neki, vagy hogy lehetne a levelet később elszedni tőle, nehogy postára adja. Pár pillanat volt az egész, aztán megtalálta a helyes megoldást.
– Tedd csak le, Mad, később nekem is írnom kell Aline-nak, és beteszem a levelembe a tiedet is.
Mad tanácstalanul szétnézett. A kerek asztalon, amely a legközelebb volt hozzá, festéktubusok hevertek szanaszét. Ott nem lesz jó helye. Végül is a reneszánsz szekrényre tette, a színes majolikaóra alá. Csodálatosan éppen arra a helyre, ahová Aline nézett az ülések ideje alatt, amikor úgy volt, hogy Raymond megfesti az arcképét.
– Ide tettem.
– Helyes.
Mad egy pillanatra megállt, aztán halk, udvarias hangon megkérdezte:
– Szabad néznem, hogy fest?
Raymond lassan azon veszi észre magát, hogy készülő kompozícióját magyarázza neki. A játékosokat festi meg, legalább valamely vonatkozásban van Aline-nal is. Neki beszélt először róla. Ezek a kartonok a tanulmányok a készülő nagy képhez. Az egyes figurákat külön is meg kell rajzolni, hogy minden részlete készen legyen, amikor majd a végleges képnek nekilát.
Egy este Mad a hercegnőhöz volt hivatalos valami kerti ünnepélyre. Clarisse ötlete volt, hogy estélyi ruhát öltsön.
Úgy volt, hogy Raymond csak elkíséri, és később majd érte megy. Legszívesebben egyedül volt mindig, és utálta az embereket. Talán Mad társaságában érezte még jól magát.
Az elinduláskor Mad ragaszkodott ahhoz, hogy egyfogatún menjenek. Raymond a hallban várakozott rá mereven maga elé bámulva, anélkül hogy látná, mit néz, ahogy az utóbbi időben felvett szokása lett. Csak akkor vette észre Madot, amikor már lesuhant a lépcsőfeljárón, és elébe állott.
A meglepetésnél csak a meghatódottsága volt nagyobb.
Szép sudár leány állott előtte, büszke, egyenes tartással, csillogó szemmel. Nem, semmi sincs benne, ami Aline-ra emlékeztetné, csak a szemében van valami... Éppen olyan mélyre tekintő, kutató, mintha kinézne valahonnan a világba. És most, ahogy Mad előtte állott, először érezte, amit életében sohasem tudott elérni: a halott asszony lassan a szívébe lépett. És először nem fájt az emléke, nem vádolt, nem gyötörte. Mintha a lányát küldte volna követül ezen a különös nyári estén, hogy megbocsátott, azért is, amit nem tudhatott meg tőle soha.
Először érezte a családi élet melegét, egy, a valóságban nem létező, odaadó hűséges élettárs szeretetét és ezt a szép gyereket itt, büszke mosolyával, élete első estélyi ruhájában. Mintha a halott asszony is mögötte állott volna, megbékült, megbocsátó, szelíd mosolyával.
– Szép vagyok? – kérdezte kacéran Mad. – Aline parfümjéből is vettem, ahogy ez illik. Ugye, milyen jó illata van? – vékonyka karját feléje emelte.
Igen, ezt az illatot érezte rajta is.
Amikor útnak indulnak, Raymond hálás Madnak, hogy nem beszél hozzá, és zavartalanul átengedheti magát gondolatainak. Most megint frissen, egészségesen és csábítóan áll előtte a halott asszony, ahogy először találkoztak, és langyos kezét a kezébe tette. Pontosan maga előtt látja magas, nyúlánk alakját, karcsúságát, kedves arcát, és mégsem tudja papírra vetni, ha meg akarja örökíteni. Csodálatos ez. Aline... Aline... Ha lehunyja a szemét, és csak parfümje illatát érzi, mintha ő ülne most mellette. Ha visszaigazíthatná az időt, és meg nem történtté tehetné azt, ami elmúlott, hogy megbecsülné!
Boldog lehetett volna vele, és nem ismerte fel a boldogságot. Vak volt, nem vette észre, ámította, félrevezette és becsapta őt: elviselhetetlen gondolat ez most. Még az utolsó órákban is, hogy együtt lehetett vele, azt hazudta, hogy szereti... De most ezek a hazug szavak csodálatosan igazak lettek, mert egy pár perce mint hirtelen villámfénynél világosabban látja önmagát
is. És megkönnyebbülten sóhajt fel. Meg kell áldania a szavakat, amelyeket utolsó üzenetül hazudott neki, mert most már nincs mit mondania Aline-nak, a kedvesnek, szelídnek.
Mad csendesen ül mellette első estélyi ruhájában, és az eljövendő kerti ünnepségről álmodozik. Nem érti Raymond szótlanságát, de nem zavarja meg őt.
Amikor megérkeznek, Raymond karját nyújtja és lesegíti.
– Éjfél után érted jövök – lehet, hogy az estélyi ruha, vagy talán Aline parfümje annyira megzavarja, hogy kezet csókol neki. Mad arca lángvörösre gyúl, és zavartan néz rá.
Raymond azután egyenesen a temetőbe hajtat. Hogy furcsának ne tessék, jóval előbb megállítja a kocsit, és gyalogosan indul tovább. A temető rácsos kapuja nem enged, és Raymond Montandon, a világhírű festő, pár pillanatnyi habozás után átmászik a temető falán, s a sírok között bukdácsolva előrelopakodik, hogy ebben a szokatlan órában meglátogassa őt.
A sír előtt óvatosan körülnéz, de az este csendes, és a sírokat átlengi a temetők misztériuma, a halál.
Letérdel, imára kulcsolja kezét, de imádkozni nem tud, lehajtja a fejét, és hosszú perceken át úgy marad. Néha talán azokat az imákat is meghallgatják, amelyeknek nincs szavuk.
A lelkére lassan ráhajol a nyári est csöndes békéje, és mint távoli könnyes-mosolygós üzenetet hallani véli Aline szavát:
– Örökké fiatal maradok neked... futni fogok az emlékezetedben... és te mindig szeretni fogsz engem!
Bocsáss meg, Aline, hogy megcsaltalak, és céltalanná tettem az áldozatod. Szeretném csókkal illetni csonkaságod... Tévedtem... Az élet másik és csalóka arcát néztem, és azt kerestem, aminek mélysége nincs, és mulandóbb, mint a felvillanó fény. Kergettem a múló percet, reszkettem attól, hogy megkésem, és zsákutcába jutottam. Most tudom csak, hogy az, ami hevített, űzött, semmit sem ér, annyit sem, mint porszem a tengerpart fövenyén. Aline, segíts! Szeretnék visszafordulni, hogy a helyes és igaz útra térjek... Aline, most találtalak meg, amikor elveszítettelek... A haszontalanságokat felismertem, de céltalan lett a keresésem, mert elütöttem a kezed, amely megsegíthetett volna... Sok mindent megértettem, ami azelőtt érthetetlen volt számomra. Van valami, ami több, mint a nagy eskük, szenvedélyes csókok, van valami, amit meg nem határoznak a mámoros, lázas szavak, valami, ami sokkal több, bár sokkal kevesebbnek tűnik. Tudom már, mi a szív, Aline, de ezért neked meg kellett halnod.
Sírni szeretett volna, de nem tudott.

11.
A hercegnő estélye pompásan sikerült, és Mad emlékezetébe örökre bevésődött. Minden kis részlet, minden apróság megfogta a lelkét. Tágra nyitott szemmel megmámorosodott a soha nem látott pompától. A csillárok fénye beborította a meztelen női vállakat, és szikrázva verődött vissza a drága ékszereken. Szebbnél szebb ruhák, egymásba kavargó illatok, nehéz selymek, bársonyok... hófehér plasztronú frakkos urak, akár a regényekben, hajlongtak előtte. A galérián elrejtett zenekar fojtott, ütemes ritmusára keringtek a párok. És Mad is táncolt, szédülten a káprázatos pompa között, mintha álomvilágban járna. Mindez százszorosan kárpótolta mindazért, amit a Charmettes-ben elszenvedett.
Ami a legszebb volt, Mad felnőttnek számított. Estélyi ruhás hölgy volt a sok közül, és udvarlói is akadtak az egyenes tartású, csillogó szemű lánynak.
A büfében hárman is hozták a hosszúkás, vékony metszett poharakban a mámoros italt. Édesen megcsípte a nyelvét, ahogy a két ujja között az ajkához emelte.
Két hozzá hasonló fiatal lánnyal is megismerkedett: Lise-zel és Gilberte-tel. Lise ellenszenves volt előtte, szép leányka, de nagyon affektál, az ékszereit fitogtatja Mad előtt, és ismeretségük első percében meghívja magukhoz, ahol sokkal szebb minden.
– Tornatermünk is van. Ezeknek nincs.
Mad nem értette, miért fontos a tornaterem. Semminek a hiányát nem érezte.
Annál rokonszenvesebb volt Gilberte, akivel nagyon megbarátkozott. Nem volt olyan szép lány, mint Lise, bár csinos jelenség, kedves kis pisze orral és meleg dióbarna szemmel. Ékszerei sem voltak, és nem is volt villájuk a tengerparton.
– Most megyek először a bálba – súgta Madnak, aki mindjárt a szívébe zárta.
– Én is – súgta vissza, s megszorította a kezét, és vidáman fölnevettek.
Gilberte arca néha elborult. Még csak egy hétig maradnak itt a szülei, aztán vissza kell mennie Párizsba, pedig még vége sincs a nyárnak. Oh, istenem, milyen bosszantó ez.
Mad titkolt szédült örömmel gondolt arra, hogy neki még messze-messze van az elutazás napja. Aline még csak most néz utána Párizsban, még haza is kell előbb jönnie, az se lesz hamar, csak ne is siessen vele, hogy minél tovább tartson.
Egyszerre átérezte Gilberte néma fájdalmát, és hirtelen megcsókolta az arcát. Aztán már egész este együtt voltak, vagy egymást keresték a tekintetükkel.
Ha Aline itt lenne, most megkérné, hogy Gilberte-et hagyják itt vele. Milyen boldog lenne szegény.
– Menjünk ki a kertbe – jött szeles-gyors mozdulatokkal hozzá Gilberte. – Itt olyan meleg van – és belé karolva máris húzta magával. Ő már ismerős volt erre, mert nem először járt itt, de akkor sosem volt ilyen pompás estély és ilyen sok előkelő dáma.
– Menjünk a szökőkúthoz, ott olyan szép.
– Menjünk.
– Te láttad már a függőkertet?
– Nem.
Megint összenevettek, és vidáman, majdnem futva siettek végig a kerten át. A kis kavicsok ropogtak a lábuk alatt.
A függőkertből a messzi tengerre láttak. A nagy sötét víztömeg mozdulatlannak látszott. Kint a tengeren egy fénypont szabályos időközökben felvillant és eltűnt.
– Látod a világítótornyot?
– Látom. Nagyon szép.
– Ott fent a magasban emberek élnek, és kanyargó lépcsőn lehet feljutni oda. – Gilberte lehalkította a hangját, mintha titkot közölt volna vele, és Mad szorosan hozzábújt. – Egy sziklaszigeten van és nagyon magasan... Egyszer elmentem arra vitorlás hajón, és akkor láttam. Te voltál már vitorlás hajón?
Mad bánatosan megrázta a fejét.
– Majd szólok Raoulnak, és egyszer elvisz téged is. Raoul nagyon kedves fiú, de egy kissé sokra tartja magát. Majd holnap gyere el hozzánk. Mi ott lakunk az emelkedőn, amerre a templom van.
Még nem járt arra soha, és nem is tudta, merre kell menni.
– Akkor elmegyek érted. Te hol laksz?
– A Montandon-villában.
Gilberte halkan felsikoltott, mintha megijedt volna valamitől.
– Oh! – súgta megilletődve. – Te ismered Montandont?
– Ismerem. Miért?
– Nagyon irigyellek érte. Ellenállhatatlan ember. Raymond Montandonba mindenki szerelmes. Lise is.
Mad sok olyat tudott meg, amiről fogalma sem volt eddig. Raymond nagyon, de nagyon híres ember, uralkodókat és hercegeket ismer. És nagyon bátor ember, sok párbaja volt, mert megbolondultak érte az asszonyok, és a férfiak ezért sem szeretik. Mert Raymond Montandon sokkal különb, mint ők. Így van ez.
Gilberte kissé elgondolkozott.
– Gondolod, hogy kaphatnék tőle egy autogramot, ha megkérem?
– Gondolom. Tudod, Raymond remek ember. Nekem kezet is csókol, és mindig megkérdezi, hogy mi a kívánságom.
– Szeretném megismerni.
– Oh, amikor akarod. Ő kísért ide is, és éjfél után értem jön.
– Akkor siessünk vissza, mert nemsokára éjfél lesz.
Szapora léptekkel, szorosan egymásba karolva mentek vissza a fényárban úszó terasz felé. A zene foszlányai és a vidám nevetések kiszűrődtek a kertbe.
– Mondd, Mad, voltál te már szerelmes?
– Még soha. Te már voltál?
– Kétszer is. Eleinte még jó, aztán nagyon leveri az embert. Nem szeretek szerelmes lenni, bár Raoul meglehetősen csinos fiú. Majd megismered.
Később, amikor Raymond megjelent Madért, hiába kereste Gilberte-et, nem látta sehol. Pedig szerette volna, ha együtt látja vele. Csak Lise csodálkozó tekintetét fogta el, és ez nagy megelégedésére szolgált.
Az est mámoros emlékétől megtelítődött Mad szíve. Ragyogó tekintettel ült Raymond mellett az egyfogatún, és szerette volna valahogy kifejezni azt a nagy boldogságot, amit érzett.
Fogalma sem volt arról, hogy Raymond ilyen nagy ember.
Hazaérve nem tudott még lefeküdni.
Ilyen éjszakán nem aludhat nyugodtan az ember, mintha mi sem történt volna. És nehéz volt az estélyi ruhájától is megválnia. Átment Aline üres szobájába, ahol egy nagy álló tükör is volt, és előtte kedvére nézegethette magát benne. Vajon milyen lehetett a bálon, és igaza volt-e annak a szemüveges férfinak, aki azt mondotta róla:
– Ön, kisasszonyom, egy illatos rózsa.
Rózsa volnék valóban? Most úgy mozgott a tükör előtt, ahogy a hercegnő estélyén. Először bevonult és érdeklődve körülnézett, aztán kedvesen köszönt jobbra és balra, majd táncra perdült, ügyelve arra, hogy tükörképét szem előtt tartsa.
Aztán megunta ezt is, a haját borzolta össze, majd grimaszokat vágott, végül is nyelvet öltött magára, és kisétált a teraszra a csillagos éjbe.
Nem lehet ilyen éjszakán aludni. Sehogy sem lehet.
Ez az est élmény volt. Igen, élmény. És nincs senki, akinek beszélni lehetne róla. Miért is nincs itt Aline?
Most visszament a szobájába, és egy vánkosát ültette a fotelbe, mintha Aline ült volna ott, akinek elmondhatja, milyen nagy dolgok történtek a lányával.
– Aline, a lányod boldog... Nos, mosolyogj reá.
Most megint eszébe jutott valami. Lázasan papírt és ceruzát vett elő, és hosszú levelet írt Aline-nak. A hercegnő estélyéről igen részletesen és hosszan beszámolt. Már hajnalodott, amikor befejezte, és nyolc hosszú, sűrű oldal lett belőle.
Végre fáradtan levetkőzött, és estélyi ruháját egy fotelre gondosan ráhelyezte. Sokáig elnézte még, és szeretettel megsimogatta, aztán végre lefeküdt az ágyba, és a sötétben, felhúzott térddel a takaró alá bújva, szinte sírni szeretett volna a nagy boldogságtól, amely a lelkét elöntötte.
Másnap csak délfelé ébredt.
A reggelihez terített asztal érintetlen volt, jelezve, hogy Raymond sem reggelizett nélküle. Oh, istenem!
A műtermében találta a festőt. A heverőn feküdt felöltözötten, mellette a kis asztalkán konyakos üveg és rengeteg cigarettavég.
Mad csodálkozva nézte. Lassan megindult az ajtó felé, hogy fel ne keltse, de Raymond felnyitotta a szemét.
– Te vagy az?
– Beteg talán? – aggódott.
– Egész éjjel dolgoztam, most egy kicsit lepihentem. Mit akartál?
– Levelet hoztam Aline számára.
– Tedd csak az asztalra. Nekem is írnom kellene neki. Majd elküldöm azzal együtt.
– Mikor jön meg végre Aline?
Raymond felállt és cigarettára gyújtott.
– Mondd, miért hívod te az édesanyádat egyszerűen csak Aline-nak? Már régen meg akartam kérdezni tőled.
– Oh, ennek története van – Mad szeretett mesélni. – Amikor még egészen kicsi voltam, és egyszer azt mondtam neki:
– Anyu, engedd, hogy ezentúl Aline-nak szólítsalak.
– Nézd, kislányom – felelte Aline –, engem annyian szólítanak már Aline-nak, és egyedül csak te mondod nekem azt, hogy
anyu. Ha te sem szólítasz így, nem lesz senki, aki így szólítson.
– Na látod – jegyezte meg Raymond.
– Igen – sietett közbevágni Mad –, de aztán később, amikor már tizenkét éves lettem, és éppen olyan magas növésű voltam, mint most, anyu megkért, hogy mégiscsak inkább Alinenak szólítsam őt. Mindjárt tudtam, hogy azért kéri ezt, hogy ne gondolják, hogy sokkal idősebb, mint amilyen valójában. Ezért szólítom csak Aline-nak – fejezte be. – És most én is szeretnék valamit mondani, bár egy kicsit nehezemre esik. De csak azért, hogy Lise megpukkadjon az irigységtől.
– Ki az a Lise?
– Felicitasnál ismerkedtem meg vele, a kerti ünnepélyen. Nagyonutálatos kislány, gőgös és büszke.
– És mit akarsz tőlem?
– Szeretném, ha megengedné, hogy én is „te"-nek szólítsalak téged – az arca bíborvörös lett.
– Ennyi az egész? Hát szólítsál „te"-nek – Raymond-nak mosolyognia kellett.
Mad hirtelen elhatározással hozzá lépett, hevesen átölelte és megcsókolta az arcát, aztán kiszaladt a műteremből, de az ajtóból még visszaszólt:
– Igaz, Lise szerelmes beléd, de ne törődj vele. Utálatos majom.
Raymond most már boldog, hogy Mad szívét sikerült megnyernie. Csak akkor borul el az arca, amikor Aline-hoz írt levelét kinyitja, és e sorokra talál benne:

„Ha tudnád, milyen boldog vagyok... Egyedül csak te hiányzol... Gyere már! A szobád üres nélküled... Szeretnék hozzád bújni az ágyadba, mint Tavennes-ben a téli éjszakákon... Olyan sok mesélnivalóm volna... Raymond remek ember”

Ez a levél is a többihez kerül, a fiók mélyére. Van már három darab, sűrűn teleírt levél. Aline már nem olvashatja el őket. Raymond egész nap a tengerparton csavarog.
Vagy ötszáz méterre a parttól óriási szikla emelkedik ki magasan a hullámok fölé.
Raymond elúszik oda, a testét fárasztja el, hogy a lelke megnyugodjék. Aline-nal volt egy ízben itt. Most is hallani véli akkori lényegtelen beszélgetésüket. Semmiség volt az egész, ismeretségük második napján. Ott a sziklán fogadalmat tesz, hogy a kislányt nagyon boldoggá fogja tenni, csak lelke nyugalmát meglelje végre. Saját gyermekeként fölneveli, minden vagyona egyetlen örököse lesz, jó férjet keres a számára. Madnak nem lesz oka panaszkodnia. Ez az elhatározás megnyugtatja. Végighever a délutáni nap melegében, és elnyomja az álom. Mintha háborgó lelkének enyhülést hozna, Aline-ról álmodik, és az asszony mosolyogva nyújtja feléje a kezét. Az álma olyan erős és élénk, hogy sokáig a hatása alatt marad. Hosszú, kínos hetek nyugtalan órái után először érez tartós megkönnyebbülést. Egy pillanatra mintha a régi Raymond lenne, aki annyira tudott örülni az életnek.
Amikor a műterme benyílójához ér, a nyitott ajtón át beszélgetést hall.
Mad beszélget Gilberte-tel, akit Raymond nem ismer, és akit titkon belopott a műtermébe. Megáll és figyel.
– Ne sokat időzzünk, mert Raymond minden percben visszajöhet – mondja Mad, és először szólítja így. – Nem szereti, ha idegenek vannak a műtermében. Tudod, minden nagy ember kicsit bogaras.
Kedvesen túlozva beszél róla, hadd értse meg belőle Gilberte, hogy Mad tegezi Raymond-t; a remek embert.
– Raymond azt is mondta, hogy le akar festeni, és én azt feleltem neki: „Nézd, Raymond, legyen úgy, ahogy te akarod.” Gilberte szájtátva hallgatja.
– Mikor fest le?
– Még nem tudom. Csak tőlem függ. Engem nagyon szeret, és én is nagyon szeretem. Aline után a legjobban. Remek ember. Új ruhákat fog venni nekem. Úgy találja, hogy nagyon szép vagyok. Csak láttad volna, hogy ámult-bámult, amikor az estélyi ruhában először látott engem.
– És hogy ismerted meg őt? Ki ő nektek?
– Rokonunk.
Raymond feszülten figyeli, hogy mit válaszol rá a másik. Attól tart, tud valamit, és fecsegni fog. De Gilberte csak annyit mond:
– Szép rokon – elismerőleg csettint a nyelvével. – Mondtam neked, hogy Lise is szerelmes belé?
– Mondtad, és ezért nem fogom őt soha idehívni.
– És mióta ismered?
– Régóta – hazudja könnyedén Mad. – Még kisgyerekkorom óta. De gyere már.
Raymond gyorsan elhúzódik előlük a folyosó szegletébe, hogy utat engedjen nekik, és észre ne vegyék.
Késő estig dolgozott, és nem hagyta el a műtermét. Időnként, ha elfáradt, hanyatt vágta magát a heverőn, és a mennyezetet nézte, vagy gyors léptekkel hosszában lépkedte végig a termet, hátratett kézzel.
Később bekopogott hozzá Mad.
– Csak egy levelet hoztam Aline-nak.
– De hiszen délelőtt már adtál egyet.
– Igen. Ma írhatnékom volt. Leteszem ide a szekrényre – kissé habozik. – Aline még nem üzent?
– Még nem.
– Oh. Nagyon jó dolga lehet akkor. Amikor Aline boldog, akkor sose ír, csak ha boldogtalan. Ezért vagyok nyugodt – ezt felnőttesen mondja. – Ez azt is jelentheti, hogy hamarabb megjön. Raymond nem válaszol. Elfordítja tőle a fejét. Amikor Mad
hangja újra megszólal közvetlen a háta mögött, megrezzen.
– Szép kép – hátratett kézzel, oldalt fordított fejjel nézi.
Most egyszerre elviselhetetlen a gyerek közelsége. A terhére van. Szeretne megszabadulni tőle.
– Nincs valami kívánságod? Mondd csak meg, ha valamit szeretnél.
– Szeretnék együtt sétálni veled... a sétányon végig a villasoron, egészen a sziklapartig, amerre Lisék laknak.
Raymond mosolyog. Mad mindig meglepetéseket okoz.
– És azt nem szeretnéd, ha lefestenélek?
Mad szeme felcsillan, és majd elszédül a boldogságtól. Egy pillanatra lehunyja a szemét, alighogy leheli a szót:
– Nagyon.
– Holnap elkezdjük, jó? – Mad öröme Raymond-t is megvidámítja. Aztán óvatosan megkérdi. – Nagyon szereted Aline-t?
– Ha te jobban ismernéd Aline-t, nem kérdeznél ilyet. Aline-t csak szeretni lehet. Aline sose szeszélyes, sose rosszkedvű, ha megbántottam, sose szidott meg, csak búsult és sírt.
– És te megbántottad őt?
– Az ilyesmi megesik a legjobb szándék mellett is. Miért, te még sose bántottál meg senkit?.
Raymond találva érzi magát, és csöndes, komoly hangon válaszol.
– De megbántottam én is.
– Hát látod! Így van ez.
– Mesélj még Aline-ról nekem.
– Mit meséljek?
– Mindent, ami eszedbe jut.
– Mesélek.
És Mad mesél róla. Mindabban, amit elmesél, eleinte még gyakran megfordul Aline, aztán tudj' isten, valahogy kimarad belőle, mert Mad belegabalyodik a Charmettes-ben töltött idők rossz emlékeibe, és arról aztán van mit mesélnie. Raymond tapintatosan Aline-ra tereli vissza a szót.
Lassan rájuk esteledik. Az árnyak elnyúlnak a műteremben, kint a tenger hullámai egymásra vetődnek, de zúgásuk nem hallik ide. Ezt nézi Raymond, míg Mad szavait hallgatja, aki a heverőre kuporodva fáradhatatlanul beszél, és heves taglejtésekkel kíséri szavait. Majdnem két esztendőn át alig beszélhetett. A Charmettes-ben csak akkor szólhatott az ember, amikor kérdezték, és akkor is csak éppen annyit, amennyit kellett.
Mad hangja nagyon kedves, csak kissé gyorsan, idegesen beszél, mintha attól tartana, hogy nem mondhat el mindent, de amint Raymond egyetlen szóval se szakítja félbe, veszít az iramából, csendesebb lesz, elmélkedőbb. Néha mintha Raymondtól várna felvilágosítást afféle dolgok felől, amelyekre szinte önmaga is örömmel bukkan rá emlékei között, mintha attól tartott volna, hogy már végképp elfeledte őket.
Lassanként Raymond sok mindent megtud: Aline régi szokásait, örömét, bánatát. A tavennes-i kis ház előtt a kis kertet a Lamoure partjára nyíló ablakokkal. A város főterén a kőszobor körül asszonyok csevegnek, és Aline hosszú köpenyében sietve halad el mellettük. Aline mindig sietett, és nagyon sokáig olvasott egy könyvet. Talán nem is olvasta, csak azért vette a kezébe, hogy gondolkodni tudjon. Persze egészen másra, mint arra, amit olvasott. Ha megkérdezték, nem tudta megmondani, mire gondolt. Korán kelt, megöntözte a kertben a virágokat, szerette a rózsát és a szegfűt. Ha fújt a szél, az ablakban ült és sokáig elnézte. A viharban félt. Ketten összebújva hallgatták, ha éjjelenként megrázta az ablakredőnyöket. És volt egy kockás füzete, amibe mindent beleírt. Most is megvan Tavennes-ben. Mindig számokat írt bele, mert sokat számolt.
– És nagyon sok mesét tudott Aline... Tudod azt a mesét, hogy miért lehetséges az, hogy olyan rosszak és gonoszak az emberek, és nem történik mégse semmi bajuk?
– Nem tudom, Mad.
– Aline elmesélte nekem. Ez azért van, mert az Isten néha elfáradt és elalszik. És ilyenkor történik az, hogy az emberek büntetlenül gonoszak lehetnek, mert az Isten álmában nem tud vigyázni a jókra... Sok-sok évet alszik, mert örökkön-örökké volt és lesz, de egyszer fölébred, és látja, micsoda gonoszságok történtek azalatt, míg ő aludt, és akkor igazságot tesz... – egy pillanatra megáll, mintha szavainak a hatását várná, de Raymond szótlanul mered rá. – Persze én nem tudom olyan szépen elmondani neked, mint Aline. Majd kérd meg őt, ha megjön, hogy mesélje el neked is. Nagyon szépen tud mesélni.
Mad nem érti, miért lesz Raymond egyszerre hallgatag és komor. Csak sokára szólal meg, és akkor se kedves a hangja.
– Menj vacsorázni, Mad, és feküdj le. Késő van már. Én még dolgozni akarok.
A műteremben hosszan elnyúlnak az árnyak.
– Nem, ne gyújts világosságot. Jó éjszakát!
Az Isten alszik, de egyszer majd felébred, és igazságot tesz. Mad egyedül étkezik Gertrude-dal, és azon gondolkozik, miért lett egyszerre olyan más Raymond. Különös ember.
– Gertrude, adja ide a sót... Köszönöm.

12.
Csodálatosan szép reggelre virradt. A levegő áttetsző tiszta volt, az égen sehol egyetlen parányi felhőcske. Az ébredő nap sugarai szikrázva verődtek vissza a majdnem mozdulatlan tengeren, és sejtetni engedték, hogy a déli órákban nagy lesz a meleg.
A sétányon katonazenekar játszott, és a hagyományos tengeri ünnepélyre készültek Canniéres-ben.
Mad korán kelt, és lázas sietséggel öltözködni kezdett. Izgalmas napnak ígérkezett a mai. Soha nem látott nagyszerű események vártak rá. Úszóverseny, vitorlásverseny lesz, és Mad fogja átadni a győzteseknek a díjakat.
Tulajdonképpen Raymond Montandont kérték fel arra, hogy az ünnepélyen részt vegyen és a célbíró szerepét magára vállalja, de Raymond nála szokatlan nyers hangon utasított vissza minden nyilvános szereplést. Mad, aki éppen jelen volt, amikor a verseny rendezői tiszteletüket tették, izgatott hangon avatkozott bele, és olyan kétségbeejtő szomorúsággal nézett rá, hogy Raymond-nak eszébe jutott valami.
– Kérjék fel kis húgomat, akkor magam is ott leszek... Bizonyára nagyobb lelkesedéssel tölti be a nekem szánt szerepet.
Az ifjak kitörő örömmel helyeseltek, és Mad lángoló arccal, izgalomtól csillogó szemmel állott előttük.
– Vállalom.
A versenyeket a célbírói jachtról nézték végig. Mad különös megelégedéssel vette tudomásul, hogy Lise bosszúsnak látszott, amikor minderről értesült, bár igyekezett úgy tenni, mintha legkevésbé sem érdekelné, sőt egyenesen untatná a dolog.
Minden pompásan ment. Madnak még külön sikerei is voltak, ahogy izgalomtól kipirult arcocskájával minden kis részlet után lelkiismeretesen érdeklődve igyekezett szerepét betölteni. .
Az úszóversenyek győztesei közé került Raoul is, Gilberte titkos szerelme, és Mad ennek igazán örült. Lelkesen és szigorúan bíráskodott; büszke volt és fontoskodó. Megmagyarázta, ki miért és miért nem nyerhetett, és ki tetszett neki legjobban.
A díjak kiosztásánál valaki felvetette az ötletet, hogy a nyertesnek egy-egy csók is jár. A gondolat lelkes megértésre talált, és hosszan megtapsolták.
Mad bíborba gyulladó arccal állott a tapsvihar közepette.
Raymond apai büszkeségfélét érzett sikere felett, és meghatódva nézte, milyen hamar feltalálja magát szerepében, és milyen otthonosan mozgott, milyen közvetlen és egyúttal méltóságteljes is volt.
A szája azonban nem állt be soha. Szüntelen beszélt, mindenbe beleszólt, de észrevételei találók és talpraesettek voltak.
Az ünnepély befejeztével egy halom virágcsokorral karjai között egyszerre hallgatag lett.
– Mi bajod, Mad? Elfáradtál?
– Nem; csak Aline jutott az eszembe. Akkor lennék csak igazán boldog, ha itt volna már. Miért késik oly soká?
Raymond maga is hallgatag lett, mert nem tudott mit válaszolni neki. Lassanként minden hazugságból kifogyott. Ideje volna, hogy előkészítse őt a bajra, és beszéljen vele. A nyár már vége felé jár. Egyelőre óvatosan akarta bevezetni mondanivalóját.
– Nézd, eddig nem akartalak nyugtalanítani vele, de Aline meghűlt, és beteg lett.
Mad hirtelen megállt, és olyan ijedt arccal tekintett rá, hogy Raymond-nak nem volt szíve tovább folytatni.
– Ne félj! – nyugtatta meg gyorsan. – Nincs komolyabb baja. De még nem jöhet vissza. Teljesen fel kell gyógyulnia. Ezért késik.
– Miért nem mondtátok meg nekem, hogy beteg?
– Aline nem akarta. Nyugodj meg. Nemsokára viszontlátod.
Nem akart neki fájdalmat okozni, éppen egy ilyen napon, amikor oly határtalanul boldog volt. Nem szabad ennek a napnak az emlékét elrontani. Még így is megtudja idejében. Talán jobb volna akkor tudtára adni az őt ért csapást, amikor a szünidő végeztével újra visszatért az intézetbe. Aline is így akarta. Csakhogy nagyon nehéz ezt keresztülvinni. Lassanként már nincs mit mondani neki. Előbb-utóbb gyanút fog. Máris elgondolkozva hallgatja, ha róla beszél, és nem válaszol rá rögtön.
Raymond elhatározta, hogy Aline kérését, amennyire lehetséges, mindenképpen teljesíteni fogja. Azonkívül, ha Mad majd megtudja a valót, meg ne utálja azért a sok hazugságért, amelyekkel rendszeresen félrevezette, mindenképpen igyekezett a kedvében járni. Gyakran együtt volt vele, kereste az alkalmat, hogy minden vágyát megvalósíthassa. Mad lassanként úgy élt a Montandon-villában, mint egy hercegnő. De becsületére legyen mondva, hogy a jólét és az elkényeztetés nem tudta kiforgatni természetéből. Nem élt vissza soha Raymond kedveskedéseivel, sőt igyekezett hasonlóval viszonozni, hogy indokolttá tegye azt.
Észrevette, hogy Raymond-t érdekli, ha Aline-ról mesél, és Madnak magának is nagy kedve telt benne. Időnként bekopogott Raymond-hoz a műterembe, és megkérdezte:
– Meséljek Aline-ról?
Raymond minden alkalommal rögtön készen volt, hogy Aline-ról valami újat hallgasson. Nem puszta kíváncsiság volt ez, és nem lelkiismerete megnyugtatásául igyekezett Mad kedvében járni. Más és több volt ez, olyan különös érzés, amelynek létezéséről Raymond-nak eddig fogalma se volt.
Szeretett végre. Megtalálta, amit hasztalan keresett, és amiért megnyugvása egyetlen asszony mellett sem volt a sok közül. Ami az élőknek nem sikerült, elérte egy halott. Naponta kijárt a temetőbe, lopva, mint egy tolvaj, attól tartva, hogy valaki utána kémlel, és Mad megtud mindent. Aline virágos sírja előtt órákon át földre szegezett szemmel álldogált, és nem tudott számot adni gondolatairól. Díszes síremléket tervezett számára a késő éjjeli órákban, amikor biztos volt benne, hogy senki meg nem lepheti munkájában.
Egy délután elkezdte Mad portréját festeni. Egyelőre csak vázlatot készített róla, és csodálkozva állapította meg, hogy arca éppen olyan nehéz, mint Aline-é volt. Aztán abbamaradt a festés, mert Mad hirtelen lázas lett, le kellett feküdnie. Raymond mindjárt a legrosszabbtól tartott, holott csak egyszerű meghűlés volt, amilyet Mad Charmettes-ben a lábán elhordott. De Raymond orvosokat hívott, és naponta ott ült az ágya szélénél, izgatottan figyelte, amikor hőmérőzte magát.
– Aline-nak ne írj róla, hogy beteg vagyok – intette őt. – Én se írok most neki.
– Nem, nem, a világért sem.
– Különben is felkelnék már, csak a te kedvedért maradok még ágyban, hogy ne nyugtalankodj.
És Mad nem írt Aline-nak, míg újra fel nem gyógyult. Azóta már sok-sok elküldetlen levelet őrzött tőle Raymond, mert múltak a napok, és megsokasodtak a levelek.
Mad erősen haladt a német nyelvben, mert sok volt benne a tanulási vágy. Már előre kijelentette, hogy tavaszra az angol nyelv tanulását is el akarja kezdeni.
De néha eszébe jutott valami, és megcsendesedett. Raymond ilyenkor óvatosan járt a közelében, sőt ha tehette, elkerülte.
Biztosan Aline jár megint az eszében. Nehéz elviselni a gondolatát, hogy mi lesz ennek a vége. Rettenetesen fog fájni neki, hiszen vannak percei, amikor ő sem tud hinni abban, hogy Aline megváltoztathatatlanul nincs többé.
Madnak néha különös gondolatai voltak. Valami nincs rendjén Aline körül. Valami titkot sejtett, amit nem akarnak fölfedni előtte. A fantáziája működni kezdett, és gyerekes gondolatai támadtak. Perronet-ékat kivéve olyan emberek között él, akikről sohasem tudott, Aline nem tett említést soha Raymond-ról, pedig sok más apró részletet is megírt neki. Például, milyen a tenger partja, hogy érzi magát Clarisse és Jacques. Legutóbb írt egy kedves öregúrról is, aki orvosprofesszor, és Madra nagyonkíváncsi... Hogyan lehetséges, hogy éppen Raymond-ról nem írt soha, pedig 
ugyanabban a villában lakott? És most kezdett csak először gondolni arra, hogy kije lehetett Raymond Alinenak, és vajon Raymond miért szeret olyan sok mindent hallani felőle. Lehetséges, hogy őt ellopták? Adelaide mindenesetre nagyon misztikus külsejű hölgy, bár udvarias és látszólag kedves, de alapjában véve kiismerhetetlen. Hogy irigyelnék a lányok a Charmettes-ben, ha megtudnák. De mit jelentenek Aline itt maradt ruhái? Lehet, hogy Aline-t is ellopták? De hová vitték akkor? Hogy kettőjüket vagyoni helyzetük miatt ellopni nem érdemes, eszébe se jutott.
Nem, mégsem lehetséges ez, hiszen Clarisse is itt van, ő tudhatna róla. Különös történet nagyon.
Délután a kertben csatangolt, és nagy vágyakozással nézte a tengert. Olyan félelmetes volt, mint a halál. Hol lehet Aline? Lehetséges, hogy valóra váltak volna azok az ijesztő gondolatai, amelyek a Charmettes-ben jutottak eszében Amikor hideg tavaszi éjszakákon olyan nehéz volt az élete, és nem tudta elképzelni a szabadulás óráját? Tavennes-re gondolt, ahol gyakran fújtak az északi szelek, s ilyenkor Aline ágyába menekült. És most nincs Aline sehol? Oh, mennyire sírt akkor, ha arra gondolt, hogy megfeledkezett róla.
Aztán hirtelen, minden látszólagos ok nélkül megnyugodott, ami sajátságos tulajdonsága volt.
Végre Raymond újra festhette Madot.
Vasárnap délelőtt volt, és a műterem nyitott ablakán a hegyoldalból leszökött ide a harangszó.
– Kicsit szomorú vagyok – jegyezte meg Mad, amikor Raymond letette a palettáját, és cigarettára gyújtva egy kis szünetet tartott.
– Mi bajod?
– Szerettem volna, ha engem is úgy festettél volna le, mint Felicitast. Láttam a képét, és nagyon megtetszett nekem... Az, hogy egy legyezőt tart a kezében.
– Az nem illik hozzád.
– Oh, pedig de boldog lennék.
Raymond nem tudott soha ellentmondani neki.
Mad a spanyolfal mögé ment, és pár perc múlva meztelen válla körül egy fátyollal jelent meg: lányosan gömbölyödő formái kiragyogtak a műterem sötét drapériái mögül. Tartása egyenes és büszke. Valóban pompás jelenség volt. Raymond tekintete rajta Felejtkezett.
– Neked volt igazad – mondja a meglepett Raymond-nak. – A legyezős képnek csak így van értelme. Ezért is vettem fel ezt a fátyolt.
Raymond-nak nem tetszik és ellenkezik, de hasztalan igyekszik meggyőzni, hogy fiatal lánykához nem illik ez, Mad erőszakoskodik.
Ez a jelenet meglepően hasonló egy másik jelenethez. Raymond ijedten eszmél rá: épp így kérlelte Aline-t, hogy meztelenítse le vállait, amint most Madtól az ellenkezőjét kéri. És azt is észreveszi, hogy éppen úgy áll előtte, a festőállványon nyugtatva kezét, mint akkor. Hirtelen különös rosszullét vesz rajta erőt. Véget akar vetni ennek az emlékezésnek, és megadja magát.
– Jól van. Lefestelek így.
Mad mennyei mosollyal, mint királynő ül a trónján. Szinte lélegzeni sem mer.
Raymond-t még mindig zavarja valami. Lehet, hogy ez a közös fátyolhistória. A munka nem megy.
Mad szokása szerint elkalandozik tekintetével, és sokszor a legélénkebb beszélgetés közben is hirtelen elhallgat, nincs többé jelen, és nem veszi észre, mi történik körülötte. Ha ilyenkor szólnak hozzá, hallja és érti is, de mintha mégsem fogná fel a szavak értelmét.
Most viszont kutatva figyeli Raymond mozdulatait. Mélybe tekintő szemével mintha titkot keresne benne. Egy pillanatra összeráncolja homlokát, aztán elsimul az arca, mint ahogy csendes víz tükrének elülnek fodrai, ha bogár esett bele; szelíden mosolyog.
Raymond-t zavarja kutató tekintete, nem tudná megmondani, miért, és megszólal:
– Beszélhetsz, nem zavarsz vele. Csak én vagyok csendben, ha dolgozom. – De rögtön megbánja, mert eszébe jut, hogy pontosan ilyesfélét mondott egyszer Aline-nak is.
Mad mást válaszol, mint Aline, és ezért nagyon hálás neki.
– Nem beszélek. Gondolkozom.
Raymond abbahagyja a munkát. Mára elég volt. És most végre tisztán lát. Igen, megvan. Ez a festés gyötri. Nem lett volna szabad hozzáfognia.
Mad vidám és eleven. Gilberte-ről beszél, akivel vitorlázni mennek délután.
– Tudod, Raoul is vele lesz. Nem lesz baj, nem kell aggódnod; második lett a vitorlásversenyen, ért hozzá. Most éppen hogy nem bírunk vele. – Mad megint úgy beszél, mint ahogy a nagyoktól elleshette; sokszor teljesen hiányzik belőle minden gyerekes vonás. – Képzeld, milyen kibírhatatlan lenne, ha első lett volna a versenyen – a spanyolfal mögé megy, hogy felöltözzék. – Mindjárt megnézem a képet – kiált feléje, mintha Raymond-t esetleg nyugtalanítaná. Aztán minden átmenet nélkül azt kérdi:
– Mondd, szereted te Aline-t?
Raymond önkéntelenül úgy válaszol, mintha magának Alinenak kellene az érzéseiről őszintén számot adnia.
– Nagyon – csak ennyit mond lassan és megfontoltan.
Mad megérzi válaszának különösségét. A spanyolfal mögött csend van. Raymond odatekint, és a falnak támasztott nagy állótükörben akaratlanul is meg kell látnia Mad meztelenségét, ahogy leejtett karral a kezében a fátyolt tartja. Két kis formás melle mint árnyékos szobában két rózsaszínbe játszó kinyílott fehér rózsa. Nem tudja elfordítani a tekintetét róla, hogy ne lássa.
Mad hangja kicsit ijedt, amikor végre megszólal:
– Nagyon szereted?
– Mint jó ismerőst – igazítja sietve helyre, és Mad karja újra megmozdul, hogy piros pettyes kis blúza után nyúljon. Az egész csak pár pillanatig tartott.
Raymond zavartan és erőszakoltan másról beszél. Miért nem tetszett ez neki? Sejt valamit kettőjük dolga felől? Valaki felvilágosította volna? Később is ez jár az eszében, és rossz sejtelmei vannak.
Amikor Mad a plage-ra készül, ajánlkozik, hogy elkíséri.
Ez volt az első eset, hogy Raymond Madot trikóban látja, és megint zavart érez. Nyúlánk és formásan fejlődő gyereklány testének bájos szépségét meg kell csodálnia. Így fürdőruhában is többet mutat, mint tizennégy esztendőt.
Mintha Mad tekintete is valahogy más volna, és kedvessége erőltetettnek hat, vagy képzelődik csupán? Mintha valami rejtett titkos feszültség volna közöttük. Mint szerelmesek között, ha valamiért neheztelnek egymásra, és szokatlan vidámsággal igyekszenek érzésüket eltakarni...
Raoul köszönti őket, és Mad, mintha a fiú puszta megjelenésével valami nagy kellemetlenségtől szabadította volna meg, kitörő örömmel fogadja. Gilberte arcán, aki közvetlen mögötte jön, mint árnyék suhan át a bosszúság.
Mad elszalad velük, de később visszajön, és Raymond-t kedves erőszakkal magával húzza. Versenyt akarnak úszni, a két bója között, és Raymond-nak is velük kell tartani.
Mad ügyes úszó, közvetlen Raymond mögött marad, de Raymond könnyen megelőzi őt, Gilberte viszont messze elmaradt.
Mad boldog és nagyot kacag. A víz alá merül, s amikor felbukkan közvetlen Raymond előtt, kedves kis buta arcot vág.
Most megint minden a régi közöttük, Raymond ezt határozottan érzi.
Szél kerekedik, és Madot erőszakkal kell kicsalni a vízből. Pajkos vidámságából valami Raymond-ra is átragad. El tud felej tkezni önmagáról, és Aline emléke sem gyötri. Frissnek és jókedvűnek érzi magát, mint aki most ébredt kínzó, nehéz álmából, és ezt a csodálatos változást Mad vidám fiatalsága varázsolja elő.
Hazafelé menet a sétányon váratlanul összetalálkoznak Philippe Laneyrie-vel. Raymond Aline temetésén látta őt utoljára. Mintha a professzornak is kellemetlen volna ez a találkozás, csupán kalapot emel, és meggyorsítja lépteit.
Raymond meglepetten veszi észre, hogy Philippe feketében van, mint aki gyászol valakit. Lehetséges, hogy Aline-t?
Megállt és nézte őket, ezt Mad vette észre, aki kétszer is megfordult utána.
– Ki ez az alak? Nem tetszik nekem, olyan, mint egy temetkezési ember.
Raymond-t kellemetlenül érintette e találkozás. Szerette volna felvilágosítani őt Mad személyét illetőleg, mert Philippe csak annyit láthatott, hogy egy nevető szemű fiatal lány beléje kapaszkodva megy vele, akár egy szépséges ifjú szerető, Raymondról nem tételezi fel senki, mintha puszta mulatságból szokott volna ifjú hölgyekkel karonfogva járni, és ez igaz is volt. De azóta sok minden megváltozott. És éppen ezért nagyon bántja ez a találkozás. Föl kellene világosítani ezt az embert, vissza kellene fordulni, hogy beszélhessen vele. De nem, nem. Esetleg Philippe olyasmit is mondhat, amivel felfedi Mad előtt azt, amit hetek óta olyan gondosan titkol előtte.
Mad nem vesz észre semmit Raymond hangulatváltozásából, mert túlságosan leköti saját bolondos vidámsága.
Akik szembejöttek velük, mosolyogva köszöntötték őket. Adelaide a kertajtóban állott, és a kertésszel volt hangos vitája, de közeledtükre hirtelen elhallgatott. Raymond úgy vélte, éppolyan furcsán nézett rá, mint az imént Philippe a sétányon. Már nincs hitele a becsületességnek sem.
– Most friss szemmel megnézzük a képemet – mondja Mad. Ezt a kifejezést Raymond-tól tanulta. – Mégis szeretem már. Ez az első kép, amit rólam festettek.
Ahogy előtte lépked, szokásától eltérőleg lassan és nem kettesével véve a lépcsőfokokat, Raymond megint úgy érzi, hogy a
közöttük lévő hangulat megint meghatározhatatlan, és nem a régi. Mad mintha megfontoltabb lenne és szórakozottabb, mint máskor. A képet hosszan nézi, és nem szól egy szót sem. Raymond-t idegesíti. Hogy szólásra bírja, azt mondja neki:
– Mesélj valamit Aline-ról.
Mad hirtelen megfordul, és az arca mintha egészen idegen volna.
– Nem mesélek róla – mondja kissé nyersen, és felkapja a fejét, aztán gyors és határozott léptekkel kimegy a műteremből.

13.
Raymond-nak Párizsba kellett utaznia a Gallerie Estampe-ban rendezendő gyűjteményes kiállítása miatt. A festmények túlnyomó részét magánosok engedték át a kiállítás tartamára, amelyet október közepe táján készültek megnyitni.
Bár bőséges idő volt még addig, és a képek közül még egyetlenegyet sem vettek át, szükség volt Raymond jelenlétére, hogy a közélet kiválóságainak arcképeit méltóságukat megillető sorrendben helyezzék el, nehogy valakinek az érzékenységét megbántsák vele. Azonkívül Montandon a festmények művészi értéke szerint és bizonyos rend szerint kívánta csoportosítani őket.
Párizsi tartózkodására körülbelül egy hetet szánt. Amikor Mad erről tudomást szerzett, Raymond-nal akart tartani, hogy Aline-t viszontlássa. Minden rábeszélő képességére szükség volt, hogy ezt megakadályozza. Clarisse és a hercegnő is a segítségére voltak. Az utóbbinak ugyan az volt a véleménye, hogy végre már Maddal közölnie kellene a tragédiát; nem szabad tovább is félrevezetni őt, annál is inkább, mert ez mindig nehezebb, a kifogások meg egyre valószínűtlenebbek lesznek. De Raymond csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy Aline utolsó kívánságát szó szerint teljesítse. Csupán két hétről van szó. Addig még várjanak.
– Úgy van – jegyezte meg Clarisse. – Azáltal, hogy Mad bizonyos kétkedéssel veszi az Aline távollétét megindokoló magyarázatokat, tulajdonképpen máris fokozatosan előkészül a rossz hírre.
De Madot ezúttal nem lehetett olyan egyszerűen eltéríteni szándékától. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ő is Raymond-nal utazik.
– Nem kellett volna megmondani neki, hogy Párizsba megy – jegyezte meg Felicitas, amikor Mad újabb és határozott válasza után időnként összejöttek a helyzetet megbeszélni. – Kitől tudta ezt meg?
– Ez a gyerek az életben nem fog többé hinni nekem – jegyezte meg Raymond, hogy ne kelljen a kérdésre válaszolnia. Kétségtelen ostobaság volt a tudtára adni. No, de most már úgyis mindegy.
Clarisse volt az, aki megtalálta a megoldást, de nem volt sok köszönet benne. Azt mondta Madnak, hogy Raymond tulajdonképpen Aline-nal akar visszatérni. Ezt meglepetésnek tartogatták a számára, nem szabad ezt elrontania. Ezzel elodázták ugyan a bajt, de megnehezítették későbbi helyzetüket.
– Maradjon jó sokáig Párizsban, mon Cher – biztatta Raymond-t mosolyogva Clarisse. – A jövő héten magam is Párizsba megyek, és szívesen látom, hogy ne unatkozzék túlságosan – tekintete sokat ígérő és jelentőségteljes volt. Raymond igyekezett elkerülni minden alkalmat, hogy vele kettesben maradjon, mert... de hát ő tudta: miért.
Mad tehát megnyugodott és maradt. Míg Raymond Párizsban időzik, a hercegnő fog gondoskodni szórakozásáról, az utolsó hetek örömeit felfokozva, hogy a gyászos hír befogadásához megedződjék a lelke.
Arra az időre, míg Raymond Párizsban tartózkodik, Mad Felicitashoz költözik. Azért tartotta ezt előnyösnek, mert a hercegnő villája a plage-tól távolabb esett, és külön tengerpartja volt. Philippe-re gondolt, akinek különös magatartása nem tetszett neki. Múltkori találkozásuk alkalmával a professzor fekete ruhája és hideg, barátságtalan viselkedése nyugtalanná tette.
Az Aline-t ért szerencsétlenség előzményeiről senki sem tudott, de a közös autózásból következtetve nyíltan beszélték, hogy a halott asszony Raymond szeretője volt. Ez a pletykahozzá is eljutott, és annál nagyobb indulatba hozta, mert ebben az egyetlen esetben teljesen alaptalan volt a vád. De a szóbeszéd ellen mit sem tehetett. Mad tragédiájáról mindenki tudott, és azt is tudták, hogy meghalt anyja kérésére takargatják előle a valót. Clarisse gondoskodott, hogy tudjanak róla. Ezt mindenki gyöngéd gondolatnak találta.
– Csak egy szerető anyai szív képes erre – mondották elmerengve. – Csak az ront el mindent, hogy szegény megboldogult a festő szeretője volt, ugyanakkor, amikor az a szerencsétlen Philippe Laneyrie a menyasszonyát tisztelte benne. De így van ez mindig. A nő csak nő marad, és azokat leckézteti meg leggyakrabban az élet, akiknek erre a legkevésbé volna szükségük, mint például Philippe-nek is. Viszont Raymond, lám, megúszta simán. Most meg abba a taknyos lányba van belebolondulva.
Így beszélt a közvélemény, és Raymond joggal tartott tőle, hogy valaki Madot idő előtt felvilágosítja. Philippe-től félt leginkább, aki fájdalmas arcával és indokolatlan gyászával nagy részvétet támasztott maga körül. Bár egyetlen szóval nem beszélt és nem vádolt senkit, annál nagyobb hatást ért el némaságával. Legszívesebben nyomban felkereste volna, hogy erőszakkal húzza le róla fekete öltönyét, mert nincs joga Aline-t gyászolni, aki sohasem szerette. Micsoda pokoli ötlet gyászt tartani, örökös figyelmeztetéséül egy asszony tragédiájának. Ezért nem lehetett Aline halálát elfelejteni, és ezért voltak Raymond gyötrődései is hosszabb életűek.
Felicitasnál biztonságban lesz Mad, és senki se férhet a közelébe. Szerencsére Gilberte, aki gyakrabban együtt volt vele, mit sem tudott a történtekről.
Raymond elutazása reggelén Mad úgy viselkedett, mint egy gondos feleség, átnézte Raymond bőröndjét, ő írta fel egy darab papirosra a listáját annak, amit magával visz. Kikísérte a vasúti állomásra is.
– Tudod, hogy Felicitasnál teniszezni és lovagolni fogok tanulni, míg nem leszel itthon?
– Csak vigyázz magadra, hogy bajod ne essék.
– Clarisse lovaglónadrágja pontosan jó nekem.
Fürge és mozgékony volt, még a vasúti jegyet is ő akarta megváltani Raymond számára, aki ingerülten rászólt:
– Ne felejtsd el, nem szolgálólány vagy, hanem úri kisaszszony.
Ettől kezdve felvett egy kedvesen tartózkodó pózt, és igyekezett előkelő lenni. Csak akkor lett megint kapkodó, amikor a vonat befutott. Bepárásodott a szeme, ajkait harapdálta, de uralkodott magán; a hangja könnyed volt és biztos.
– Siessetek vissza Aline-nal... És mondd meg neki, hogy nagyon haragszom rá! Meg sem csókolsz? – hevesen átöleli vékony karjaival. – Integess a vonat ablakából, és gyere gyorsan vissza.
Raymond őt is becsapja, éppúgy, mint egyszer az anyját. Mad még mindig integet. A vasúti állomás elején áll magányosan, magasra nyújtva vékony karját.
Addig áll ott, amíg a vonat feketén kígyózó teste elveszett a dombhajlat mögött. Aztán hazament, leült a műterembe a saját képe alá, és hosszan nézte.
Össze kellene csomagolni a dolgait, de csak ebéd után jönnek el érte, hogy a hercegnőhöz költözzék. Addig van még ideje.
Már hasonlít a kép. Kár, hogy megint abbamaradt. Vajon olyan szép lesz-e, mint Felicitas képe? Oh, istenem, milyen furcsára festette ez az ember a haját. Határozottan csúnya. Mad nagy komolyan megcsóválja a fejét. És azt is meg kell mondani neki, hogy egy kissé világosabbra fesse. Meg aztán borzas, valahogy szanaszét áll. Ezt éppen eleget hallotta Aline-tól, amikor reggelenként türelmesen állta, hogy sűrű hajtincseit megfésülje. Öszszeszorított foggal tűrte, ha makacs, összekuszált fürtjeibe beleakadt a fésű foka, és panaszszó helyett azt mondta:
– Látod, Aline, mennyi bajod van a te gyerekeddel.
Ilyenkor édesen nevetett az anyja, és sokáig emlékezett egy-egy eredeti mondására, amelyen Mad látszott csodálkozni leginkább.
Sokszor hallotta azt is tőle, hogy akkor volt csak szép a haja, amikor kisebb volt. Olyan volt a színe, mint a napfénynek. Végül egészen szomorúvá tette vele. Miért kell elmúlnia mindennek, ami szép? Ezt kell Raymond-nak elmondania. Ha már megfestik, legyen meg ez is. Ez itt határozottan csúnya.
Madnak nem volt fogalma róla, hogy egy készülő kép alapszíneit látja, úgy vélte, minden, amit lát, már végleges rajta, legalábbis színeiben.
Ilyen sötét színű a haja meg éppen sose volt, ez Aline-t is elkeserítené. Kár, hogy addigra nem készült el, mire visszatér. Felállt és a nagy tükör elé lépett, hogy gondosabban megvizsgálja magát, mert más apróbb hibákat is felfedezett rajta. Persze ha friss szemmel nézi az ember.
A haját is másképpen kellene fésülnie. Egyszer itt a szekrényen egy szép diadémot látott, és nagyon megcsodálta. Azt kellene fölhasználnia. Aggódó arccal körülnézett, de nem látta sehol.
Mad jól nevelt kislány volt, és soha eszébe nem jutott volna, hogy mások dolgai között kutasson, de azt a diadémot meg akarta lelni. Kissé kényesnek érezte, hogy jobban utána kell néznie, könyvek és iratok egymásra dobált halmai között kutatva, mert Raymond csöppet sem volt rendszerető ember. Összeráncolt homlokkal vigyázva kihúzta a fiókokat, hogy belekukkantva meglelje valahol.
És így talált rá valamire, amit nem keresett, és mély megdöbbenés ült ki az arcára, ahogy a kezébe vette, és kétségtelenül meggyőződhetett arról, hogy nem téved.
Egy fiókban színes sállal letakartan ott voltak összes levelei, amelyeket Aline-hoz írt.
Egy csomóban, mindahány, hiba nélkül.
Nincs benne semmi kétség, hogy egy sem ment el hozzá. A csendben a szíve dobbanását is hallani vélte.
Lehetséges, hogy Raymond elfelejtette volna őket? De nem, pontosan emlékszik arra, hogy egyik-másikra válaszolt is élőszóval Aline különös üzenetei útján.
Egyszer levélről is beszélt, de valahová elkallódott, úgy mondta, és keresgélni kezdte, aztán végül is szavakkal mondta el a tartalmát.
Másszor úgy mondta, valaki személyesen beszélt Aline-nal, és ő hozta el az üzenetét.
De az illetőt látni sohasem lehetett, hogy ő maga is beszélhetett volna vele.
Itt van a levél, amelyben azt kérdezte meg Aline-tól, szabad-e fürdenie.
Mad nyolcéves lehetett, amikor a Lamoure vizéből holtan húztak ki egy kis parasztgyereket, ekkor esküvel kellett megfogadnia, hogy Aline nélkül sohasem megy le a patak partjára. Most itt volt a tenger, kicsit több, mint a Lamoure, Madnak eszébe jutott az esküje.
– Nagyon boldogtalan lennék, ha megtiltaná – mondotta Raymond-nak, amikor megemlítette, hogy Aline sürgős válaszát várja, Raymond két nap múlva már közölte vele Aline üzenetét.
– Szabad, de sohasem egyedül, és nem kint a nyílt tengeren.
Most itt van ez a levél is. Kétségtelen, hogy nem került Aline kezébe soha. Nem talál rá semmiféle elfogadható magyarázatot.
Mad cseppet sem gyámoltalan, kezébe veszi a leveleket és felkeresi Adelaide-ot. Egyenes tartása, határozott hangja olyan hatást vált ki az asszonyból, hogy nem is próbálja tovább takargatni a dolgot, és megmondja azt, amit tud.
Mad nem jajveszékel, nem roppan össze a szörnyű valóság alatt, de rögtön látni akarja Aline sírját, mintha előbb bizonyságot akarna szerezni róla, hogy csak azután határozzon fájdalma felett.
Adelaide szó nélkül engedelmeskedik, és megindulnak a temető felé. A sírhelyet pontosan ismeri, Raymond megbízásából gyakran kijárt és virágokat vitt oda.
Mad komor arccal lépked a nyomában, egyetlen szót sem válaszol sajnálkozó és vigasztaló megjegyzéseire, sőt talán meg sem hallja őket, de ha hallja is, nem érti. Adelaide mindig nagyon szerette Madot, és együtt érez vele. Nem lett volna szabadszegénykét félrevezetni. Micsoda szörnyűség, hogy egy gyermek ne is gyászolja az édesanyját, és szórakozzék, nevessen, amikor az anyja halott.
Efféle megjegyzéseket tesz, ahogy a villasoron át a temető felé haladnak.
Délfelé jár és nagy a meleg, de Mad mégis fázósan borzong az úton. Egyetlen könnye sincs, az arca merev és sápadt, a szeme kifejezéstelen és zavaros, mint a lázbetegé.
A temető kapuján átlépve szorosan Adelaide nyomában jár, és olyan érzése van, mintha már járt volna erre egyszer. Furcsa formájú tujabokor mögött – formája mintha meghajlott gyászruhás női alakot mutatna – jobbra fordul az út, és arra kell menniök, úgy érzi. Amikor így is van, heves szívdobogást kap, és egy pillanatra meg kell állnia. Aztán eljutunk a sírhoz. Adelaide hirtelen megáll, és szótlanul rámutat.
Tele van virágokkal, alig látni tőle fejfáján a feliratot:

Aline Desughes

Ez a két szó volt az anyja. Aline Desughes. A földbe mélyen beásva két karja, mellyel átölelte és drága ölébe vonta. Lent a föld mélyébe elásva simogató két keze, aggódó tekintete, kedves szelíd arca, szépen ívelt homloka. Aline, aki a legszebb asszony volt Mad szemében; több mint édesanyja, kedves barát, jó pajtás, aki mindent megértett és mindent megbocsátott.
Mad arca furcsán eltorzul, a homlokát összeráncolja, mintha valami nagyon lényegesre akarna most emlékezni, de sehogy sem megy. Csak egymástól független apróságok jutnak az eszébe, nem tudni, micsoda Fontosságuk lett egyszerre. Esős délután Tavennes-ben, ő az ablakban áll és Aline hangját hallja, amint dúdolgat és a nevén szólítja:
– Csukd be, angyalom, az ablakot.
Aztán eszébe jut a tavennes-i temető is, amikor apja sírja előtt Aline furcsán és hangosan nevetni kezdett, és csak később tudta meg, hogy idegrohamot kapott.
Az északi szelek már hiába fújnak, nem lehet Aline ágyába költözködnie, hogy teste melegétől, két ölelő karjától megnyugtató édes álomba szenderüljön. Még fel sem lehet mérni a hiányát.
Egyetlen könnye sincs, olyan valószínűtlen, hogy Aline, aki volt, nincs többé. Itt kell hogy legyen Aline Desughes a sírja mélyén, szerető aggodalmával, kedveskedésével, itt a földben fekszenek a szavak is, amiket Aline már nem mond el neki, és itt ásták el a meséket is, melyeket Mad oly rajongással hallgatott meg százszor is.
Mind gyorsabban veszi a lélegzetet, Adelaide aggodalmas arccal megfogja a karját, de elhúzódik előle. Összeráncolja a homlokát, és gyors léptekkel megindul hazafelé. Adelaide alig tudja követni őt.
Otthon csak annyit mond, hogy nem akar a hercegnőhöz menni.
Bezárkózik szobájába, és nem kell neki semmi. Adelaide aggodalmas arccal hallgatózik az ajtaja mögül, de a szobában csend van.
Értesíti Clarisse-t, aki Felicitasszal együtt sietve megjelenik.
– Hol van? – kérdik, és választ sem várva, gyors léptekkel sietnek be hozzá.
De Madra semmiféle vigasztalás nem hat, fásultan nézi őket, mintha teljesen ismeretlenek volnának előtte.
Clarisse egy kis altatóport ad be neki, és Mad később mély álomba merül. Raymond pedig távirat-értesítést kap, s otthagyva minden dolgát, még az este elindul és a hajnali órákban megérkezik.
– Érthetetlenül nyugodtnak látszik – számol be neki Adelaide.
– Igen – feleli szórakozottan, mintha erre számított volna. Sóhajt, és lassan, óvatosan lenyomja Mad ajtajának kilincsét. A villanyt égve hagyta, de úgy látszik, elaludt.
Az éjjeli lámpa bágyadt fénykört vet az ágyra és Mad vöröses hajára. A parkett megroppan a lépte alatt. Ijedten megáll,
de Mad már felriadt, és feléje kapja ijedt tekintetét, hirtelen felül, majd gyors mozdulattal valósággal kidobja magát az ágyból, nekiszalad, és görcsösen belékapaszkodva, kétségbeesett vad zokogásba tör ki.
Most szakad fel belőle elemi erővel a fájdalom; eltorzult arccal elbőgi magát, mint egy kis állat, nyitott szájjal, szánalomra méltó állapotban, nagyokat nyelve issza könnyeit, és vékony karjával csak kapaszkodik belé görcsösen. Nem próbálja vigasztalni, nincsenek szavai hozzá, csak annyit mond szünet nélkül:
– Ne sírj! Ne sírj!
Képtelenség lecsillapítani. Raymond tehetetlenül tartja karjai között. Adelaide a kezét tördelve jár ide-oda, és nem tudja, hogy segítsen rajta. Meleg teát hoz, de ott hűl ki az asztalon. Madnak ez a félelmetes kitörése nagyon megzavarja, de lelkében megnyugvással veszi tudomásul, mert eddigi csöndes szótlanságát kissé különösnek találta. Most már kétségtelen, hogy mégis igazán szerette az anyját. A szűnni nem akaró kétségbeesett zokogás már ijesztő méreteket ölt. Talán orvosért kellene szaladni.
Mad végre kimerül, és aléltan hever az ágyán, ahová lefektették. Bármit kérdeznek tőle, csöndesen rázza a fejét.
– Magára kell hagyni – súgja Adelaide, de Mad felsikolt:
– Nem... nem...
Most már csak szipákol, és nagyon kimerültnek látszik. Fejét forgatja jobbra-balra, mintha nem találná a helyét. Csak sokára kerül olyan állapotba, hogy végre kérdezősködni is tud.
– Miért titkoltátok el előlem?
– Aline akarta így.
– Mi történt vele? Hogy halt meg?
Mad egész testében összetört; meghajlott háttal ül, szipákol, gyámoltalan kölyök lett. Néha sóhajt egy nagyot, és egész teste beleremeg. Raymond-hoz bújik, aki szeretettel simogatja, és csak annyit mond neki: autószerencsétlenség történt. Minden apró részlet után érdeklődik. Csodálkozással hallja, hogy Aline semmit se szenvedett, úgy képzelte, hogy borzalmas volt a halála, tele vérrel... és remegve még inkább Raymond-hoz bújik.
– Akkor sokkal jobb volt neki... Szépen halt meg... És mit mondott utoljára?
A váratlanul bekövetkezett halál nagy ámulatba ejti.
– Oh, istenem!
Már kivilágosodott. Raymond most veszi észre, hogy Madon virágos otthonka van, Aline dolgai közül való, mindjárt megállapította, mert Raymond is jól ismeri a halott asszony hátrahagyott dolgait.
Sokszor órák hosszat elidőzött a szobában, amelyben Aline sohasem lakott, csupán Mad megtévesztéséül rendezték el benne, ami még itt maradt utána. A nyitott szekrény előtt hosszan megállt, magába szívta parfümje illatát, és emlékezett a ruhákra, amelyekben látta őt. Ha lehunyta szemét, ez az illat a közelébe hozta őt, mintha mellette állott volna. Most, hogy meglátja Madon a ruháját, mintha a halottnak szorosabb kapcsolatára emlékeztetné.
– Fölvettem, hogy jobban emlékezzem rá – mondja magyarázatul, és szeretettel végigsimogatja. – Szép tőled, hogy megjöttél. Azt hittem, itt hagysz a fájdalmamban egyedül. Elintézted a dolgodat?
Raymond hálás a kérdésért, de mégis érthetetlen szorongást érez.
– Nem végeztem el. Érted aggódtam.
Mad helyeslőleg bólint. Most megint felnőtt lesz, és minden mozdulata tudatos. Előbbi és mostani viselkedése között olyan elütő a különbség, hogy Raymond-t gondolkozásra készteti.
Az előbb még jajveszékelő, kétségbeesett gyerek volt, most tudatos felnőtt, aki kutatva kémleli Raymond arcát, mintha volna még valami, ami aggasztaná, de nem akar beszélni róla.
Raymond szükségesnek tartja, hogy megjegyezze még:
– Aline-nak megígértem, hogy nagyon foglak szeretni, és mindent megteszek azért, hogy boldog légy.
Mad gondolkozik és megkérdi:
– Nem fogsz elhagyni soha?
– Soha, Mad.
– Még szeretetből sem?
– Hogy érted ezt?
– Úgy, ahogy Aline elhagyott, amikor a Charmettes-ben voltam.
– Nem, Mad. Szeretetből sem – mosolyogni kénytelen, és felszabadultan sóhajt egyet. Minden súlyosabb megrázkódtatás nélkül átesett ezen a fájdalmas ügyön is.
Mad megnyugszik, és lefekszik végre.
Fölszabadult boldog napok ezek Raymond számára, mert fájdalmában osztozott Mad is.
Mindenütt a nyomában mászkált, mint egy kis kutya. Nem szeret egy pillanatig sem egyedül lenni, és kedves, panaszos hangján kérleli:
– Csak sose hagyj magamra, míg fájdalmam van.
A műterembe csöndesen lép be, már nem kopog, és szerényen húzódik meg egy sarokban, könyvvel a kezében. De ha Raymond feléje néz, gyakran találkozik a tekintetével. Nagyon is érthető ez. Nincs már senkije, csak Raymond, s így kétségbeesetten ragaszkodik hozzá. Ha erőt vesz rajta a fájdalom – a legkevésbé várt pillanatban –, minden átmenet nélkül folynak szeméből a könnyek, de az arca nyugodt marad.
– A lelkemben sírok ilyenkor – mondja –, de azért a könnyeim is folynak.
Nemcsak megkívánja, hogy állandóan foglalkozzanak vele, ő is azt teszi. Úgy gondoskodik Raymond-ról, mintha a ház aszszonya lenne.
Egy esőre hajló reggelen Raymond azt mondja neki:
– Nemsokára vége a vakációdnak.
Mad meglepetten figyel.
– Hogy érted ezt?
– Vissza kell térned az intézetbe.
– Vissza?
– Miért csodálkozol? Tovább kell tanulnod.
– Tudom – feleli megfontoltan, leejtve ölébe a könyvet –, de mégis csodálkozom. Ugy látszik, te nem tudod, mi a Charmettes.
– Nem oda viszlek, ne aggódj. Párizsban leszel.
– Miért nem tanulhatok itthon?
– Én nem tudok gyereket nevelni.
– Elég baj ez nekem.
Megmagyarázza, hogy korántsem lesz olyan helyen, mint a Charmettes-ben volt, és minden ünnepnapon hazajöhet. Ez talán mégsem olyan kétségbeejtő.
Mad nem ellenkezik, de sokáig elgondolkozik rajta. Még este is ezen jár az esze, a megjegyzései is erre engednek következtetni.
– Még akkor is nehéz boldognak lenni, ha az embert nagyon szeretik.
Elérkezik az elutazás napja. Autón mennek vissza Párizsba, mert Madnek ez örömet okoz. Raymond igyekszik elszórakoztatni, hogy elterelje bánatos gondolatait.
– Nem akarsz autót vezetni?
A szeme felcsillan, de lebiggyeszti a száját.
– Szeretnék, de nagyon félek. Nagyon félős vagyok ilyenekben. Oh, pedig...
Raymond megnyugtatja, hogy nem nagy dolog az egész. Mad nagyon tanulékony, és határtalanul boldog. Büszke egyenes tartással ül, kis orrát a levegőbe tolva; kissé előrehajolva az utat nézi; a haját meglobogtatja a szél.
Raymond elégedetten nézi. Félóra múlva már Mad (szokása szerint) neki magyarázza az autóvezetés lényegét. Különös lány, gondolja Raymond, és elmélázik. A hangulatai és az érzései hamar változnak. Gyorsan felejt. Most mintha az eszébe sem jutna az anyja.
De téved, amikor a látszat után ítél. Mad egyebet se tesz, mint Aline ránehezedő emlékei elől menekül.
Aztán Párizsba érnek.
Este van, az úttesten visszaverődik az ívlámpák fénye. Mad különös érzések rabja; új hangulatok, új környezet, és mindebben egyedüli támasza Raymond. A párizsi Montandon-ház nagyon tetszetős. Szép, sőt szebb is, mint lent Canniéres-ben, de az mégiscsak más volt.
Az este már hűvös, dideregve bújik a hideg ágyneműk közé, és gyorsan lehunyja szemét, hogy visszaálmodja magát a tenger mellé. Milyen jó lett volna ott maradni!
Párizsban nem valami jól érzi magát. Gilberte-ékhez ellátogat. Olyan furcsa így komolyan felöltözve beszélgetni vele. Gilberte-nek is fáj a szíve a tenger után, de Madnak más gondjai is vannak.
Amikor egy este Raymond a tudomására hozza, hogy pár nap múlva intézetbe megy, elsírja magát, és szó nélkül kimegy a szobából. Raymond utánamegy, hogy józanságra bírja.
– Te is el akarsz hagyni, mint Aline... nem akarok már egyedül élni... Elég volt... Te is bolonddá tettél.
– Tizenöt éves kislánnyal nem élhetek együtt. Mit mondanának az emberek?
– Miért? És ha az apám lennél?
– De nem vagyok az.
– És később – filozofál Mad –, ha már megtanultam mindent, akkor hazajöhetek?
– Akkor igen.
– És akkor már nem mondanak semmit az emberek? Egy tizenöt éves kislánnyal nem lehet együtt élni, de egy idősebbel már igen? Furcsa vagy te is.
– Értsd meg, hogy az más. Akkor már nagyobb leszel, és udvarolni is fognak neked.
– Ki?
– Azt nem tudom.
– Kár, mert akkor nekem is megmondhattad volna. Magam is kíváncsi lettem volna rá – majd kisvártatva határozottan kijelenti:
– Nekem nem fognak udvarolni. Én festő szeretnék lenni, mint te, és festeni akarok. És nagyon szomorú, hogy ezt éppen te nem érted meg, és ahelyett, hogy tanítanál, elküldesz magadtól.
Raymond az általános műveltségről beszél, Mad megvető grimasszal hallgatja. Nem tesz már ellenvetést, úgy tetszik, némileg sikerült megnyugtatni őt. Csendesen és fáradt közönnyel vonul vissza szobájába.

14.
Pár nap múlva mintha belefáradt volna a tiltakozásba, melyet hosszas magyarázatokkal próbált megvédeni, és még Adelaidenak is megindokolt, mintha az ő közbenjárása is szükséges lenne. Az utolsó nap aztán elhallgatott, és nem beszélt többet róla. Úgy látszik, megtört és feladta a harcot. Szótlanul járkált a házban, hátratett kézzel, amit Raymond-tól tanulhatott el, gondolataiba merülten. Ha szóltak hozzá, megrezzent.
Hosszan nézte bőröndjeit, amelyekbe új és szép ruháit, fehérneműit Adelaide gondosan elcsomagolta. Az intézetben nem kell egyforma ruhában járniok, mint a Charmettes-ben. A növendékek kedvük szerint teniszezni, úszni, lovagolni tanulhatnak. Amikor Raymond az intézet igazgatónőjéhez elvitte, hogy Mad maga is meggyőződhessen arról, hogy hová kerül, megtudta, hogy az ünnepnapokon igenis hazamehet. Az igazgatónő – nagyon kedves, ősz hajú dáma – megtisztelve érezte magát, hogy a híres Raymond Montandon „unokahúga” az intézetük növendéke lesz, s hamiskásan hunyorítva még azt is megígérte, hogy a kislány kivételesen már szombat délután is hazamehet, és csak hétfőn reggel kell visszatérnie.
Mindez kissé enyhíteni látszott Mad fájdalmát, de lelkesedést korántsem tudott kelteni benne.
– Oh, be kedves kislány, aki ennyire szereti az otthonát – mondta az igazgatónő, miközben két kezét a hasa fölé emelve egymásra illesztette.
Madot a kedvessége sem hatotta meg.
– Ha te nem volnál híres ember, éppen olyan rossz lenne hozzám, mint a Charmettes-ben voltak – mondotta Raymondnak hazafelé menet, és különös sorsa felett mélyen elgondolkozni látszott. Raymond szeretete igen különös. Milyen kevéske jóindulat kellene ahhoz, hogy otthon tanuljon, de már annyiszor próbálta meggyőzni őt erről, hogy reménytelennek tartott minden további kísérletet.
Még aznap délután kellett volna a Fromantine-be bevonulnia (így hívták az intézetet), de Raymond beleegyezett, hogy csak másnap délelőtt menjen be.
Estefelé, amikor éppen a műtermében tartózkodott és Canniéres-ből érkezett tanulmányainak kartonjait csomagolta ki, hogy rövidesen nekikezdhessen a komoly munkának, Adelaide felszakítva a műterem ajtaját, magából kikelten rontott be hozzá levegő után kapkodva.
– Montandon úr!
Raymond csak rátekintett az asszony feldúlt arcvonásaira, és tisztában volt azzal, hogy valami rendkívülinek kellett történnie, hogy az egyébként túlságosan nyugodt és méltóságteljes magatartású Adelaide ennyire megfeledkezett magáról.
– Oh, istenem! Istenem... A kisasszony... meg akarta ölni magát...
Raymond valósággal megbénult az ijedtségtől, és egyetlen hang nem jött ki a torkán.
Adelaide nehezen vette a lélegzetét, és karjával furcsán hadonászott.
– A kis szalonban... az ablakban állott... alig bírtam vele... Az emlékezés hatása alatt minden porcikájában reszketett. Hirtelen felugrott, feldöntve kartonjait.
– Az istenért... Hol van? – kiáltott rá, és megragadta hevesen a karját.
– Az öltözőszobába zártam... ott nem tehet magában kárt – és a kulcsát mutatta.
Raymond kitépte a kezéből, és hármasával véve a lépcsőfokokat, rohant fel a második emeletre, ahol a kérdéses öltözőfülke volt, amelynek nem volt ablaka. Reszkető kezével alig talált bele a kulccsal az ajtó zárjába.
Mad közvetlen a fal mellett állott, és zavartan mosolygott. A haja össze volt kuszálva, ruhája elszakadt, nyilvánvaló, hogy Adelaide-nak dulakodnia kellett vele.
Amikor Raymond hirtelen kitárta a szoba ajtaját, az arcába szökött a vér, mintha szégyellné, hogy a történtekről számot kell adnia. Hogy ezt ellensúlyozza némiképp, egykedvűen és hetykén nézett a szemébe.
– Ha otthagysz, úgyis megcsinálom.
Raymond érezte, hogy erős szavakkal és dorgálással nem sokra megy vele. Mad nem rossz gyerek, ha a szívéhez szólnak – egyébként megmakacsolja magát.
Megállott előtte, és halk hangon beszélni kezdett hozzá:
– Azt hiszem, csalódtam benned... Nem azért akartam, hogy intézetbe kerülj, mert fájdalmat akarok okozni neked... Azt hittem, hogy sokkal okosabb vagy... Úgy gondolod, nem volt elég csapás nekem Aline halálát elviselni? Ha azt hiszed, az a helyes, amit cselekszel, úgy tedd meg, Mad, most nem fog megakadályozni benne senki. Mindenesetre szégyelld magad, hogy dulakodni kellett veled. Nézd csak meg a ruhád! Elszakadt... a hajad kócos... Így vagy hálás a szeretetért? – sarkon fordult, és otthagyta.
Mad arcáról lehervadt a hetyke mosoly. A szavak hatása nem maradt el. Egykedvűen Raymond után néz, rándít egyet a vállán, de már nem akar meghalni.
Raymond nem csalódott: nem kellett sokáig várnia, Mad megjelent nála a műteremben.
Nem szégyelli magát; nem azért jött, hogy talán bocsánatot kérjen a történtek miatt. Csak a félreértést akarja eloszlatni, és magatartását magyarázza meg.
– Hadd mondom meg, hogy miért tettem volna meg. Nehogy azt hidd, hogy szomorúságot akarok neked okozni. Én nem bírok már egyedül élni – s felzokogott. – Ideges vagyok. Te ezt nem tudod megérteni, mert még soha nem voltál intézetben. Hallottál te már a szabadságról?
Raymond véget akart vetni ennek a kínos témának. Madot meggyőzni úgyis reménytelen.
– Komolyan festeni akarsz tanulni? – kérdi.
– Akarok és akár rögtön – feleli elszántan, és máris a festőállvány elé lép, s a kis asztalkáról felvesz egy ecsetet.
Raymond magyarázattal kezdi, hogy tisztában legyen a lényeggel. Mad egy darabig figyel, aztán szórakozott lesz.
– Ma mégse tanuljunk. Ideges vagyok. Majd holnap. Jó?
Grimaszt vág, az orrát felhúzza, ahogy az ecsetet visszahelyezi a paletta mellé. Raymond olyan bájosnak találja, hogy szeretné összecsókolni, de uralkodik magán.
Egyelőre elintézetlen kérdés, hogy mi lesz vele. Intézetbe megy, vagy marad? Ő maga úgy ítéli meg, hogy az ügy tárgytalan, és határozottan kicsomagol mindent. Mindenesetre kerüli Raymond-t. Külön megvacsorázik, lefekszik és hamar eloltja a villanyt. Oh, istenem, add, hogy Raymond egy kicsit józanabb legyen, és vége legyen már ennek a sok intézetbe járkálásnak. Aline-hoz is imádkozott volna, hogy segítsen boldogtalan gyermekén, de aztán meggondolta. Aline bizonyára egy véleményen volna Raymond-nal, és durcásan a falnak fordul, hogy elaludjék.
Reggel kissé szorongó érzéssel ébred. Vajon sikerült-e tegnap Raymond-t jobb belátásra bírnia? A bizonytalanság gyötri. Végül is bekopog hozzá a műterembe.
– Rajzolni jöttem – jelenti ki határozottan. Papír, ceruza van nála és radír. Raymond rajztáblát ad a kezébe, és mutatja, mit rajzoljon le. Mad rajzolni kezd, sokat radíroz, és végül leteszi a ceruzát, radírt, papirost és azt mondja:
– Most már bevallhatom, hogy ezt a rajzolást csak azért hazudtam neked, mert nem akartam intézetbe menni. Nincs semmi tehetségem hozzá. Megutálhatsz, ha akarsz, nem törődöm vele, de intézetbe nem megyek soha.

15.
Ebédidőre járt a Montandon-házban, de egyelőre a terített asztalnál nem jelent meg senki.
Adelaide és Gertrude a hallban beszélgettek. Mad a szobájában olvasott. Már elütötte a két órát is. Meglehetősen különös volt, hogy a ház ura, szokása ellenére ennyit késik, mert amióta Mad is velük él, ez nem fordult elő soha.
Adelaide-nak szüksége volt rá, hogy végre ő is elmondja valakinek a véleményét, mert a Montandon-házban nem kérdezte meg őt senki. Gertrude nagyon is megfelelt erre a célra. Mindent meghallgatott, szörnyülködött és helyeselt, ahogy éppen szükségesnek mutatkozott. Sokat ér az ilyesmi, ha az ember végre kipanaszolhatja magát, különben Adelaide méltóságán alulinak tartotta volna, hogy egyáltalán szóba álljon Gertrude-dal.
Végre megjelent a ház ura, a kerten át, gyors léptekkel jött, anélkül hogy az autója megérkezését hallották volna.
Adelaide meglepetten sietett eléje, mert Raymond különös állapotban volt: a ruhája több helyen elszakadt, és tele volt porral és piszokkal.
– Oh, Montandon úr! Mi történt?
– Szóljon a kisasszonynak, hogy ebédeljenek meg nélkülem... Megfürdök és átöltözöm – hogy saját állapotát igazolja, sietve megjegyezte, autóbalesete volt, és máris fürgén sietett fel a szobájába, szükségtelenné téve minden olyan érdeklődést, hogy neki magának történt-e valami baja.
Adelaide a fejét csóválja és jelentőségteljesen legyint a festő után, ami azt akarta jelezni, hogy ebben a házban már semmin sem szabad csodálkozni.
Amikor Mad az autóbalesetről értesül, riadtan ugrik fel, és hasztalan kiált utána Adelaide, hogy nincsen semmi komolyabb baja az úrnak, kiszaladt a szobából.
Raymond még kevésbé érti, miért rohan be hozzá szélvész módjára Mad, hevesen átölelve őt, a ruháját csókolgatja, sírva, nevetve, mint aki az eszét vesztette.
Ez a különös jelenet csak akkor nyer magyarázatot, amikor már kissé lecsillapul és beszélni tud.
– Hát te is meg akarsz halni? Nem volt elég az anyám? Raymond alig tudja megnyugtatni, hogy nincsen semmi baja.
– Nem érted? Aline magával akart vinni!
Aline – emlékezik a férfi. Milyen régóta nem mondták ki a nevét ebben a házban. Aline a valóságban csak most múlik el, ahogy az emlékezetükből is lassan kilép... Aline. Milyen idegenül és furcsán csendül a név.
Mad nehezen nyugszik meg.
– Miért tolsz el magadtól? – kérdi riadtan, amikor Raymond csendesen lefejti magáról a karjait.
– Mert bepiszkítod magad. Nem látod, milyen piszkos lettem?
– Nem fontos semmi, csak te élj – és Mad tekintete egyszerre ismerős lesz Raymond előtt. Ez a rajongó fény a szemében... így nézett rá Aline is... És így néztek rá az összes asszonyok, akik szerették.
A következő pillanat már igazolja is feltevését. Mad a mellére hajtja bodros fejét, és arcát szégyenlősen elrejti előle.
– Nem tudnék nélküled élni... Szeretlek... Most tudtam meg, amikor meg akartál halni...
– Én is szeretlek – nyugtatja meg szelíden, és igyekszik elhalványítani Mad elfojtott szavainak értelmét.
– De én másképp is szeretlek... Most ne nézz rám! Nagyon szégyellem magam... De kellett, hogy megtudjad végre... Csak te nem akarod soha észrevenni...
– Ne folytasd! – szólt rá majdnem nyersen. – Őrült vagy? – minden önuralmára szüksége volt, hogy erőt vegyen magán. – Át szeretnék öltözni végre...
Mad csendben kimegy a szobából, és Raymond egész nap zavart és kényelmetlenül érzi magát. Mad mintha csak megbánta volna vallomását, kerüli a tekintetét.
Estig azon mesterkedett, hogy pár percet egyedül lehessen vele, holott Raymond éppen ezt akarta elkerülni, de nem sikerült.
– Nem tetszik neked, hogy szeretlek? – kérdezi nyíltan a szemébe nézve. – Jobb, ha ezt őszintén tisztázzuk.
– Nem tudod, mit beszélsz, Mad – és igyekszik elterelni a szót. – Feküdj le, és ne olvass sokáig. Nem tesz jót neked az éjszakázás.
– Igenis éjszakázni fogok. Csak ne is tegyen jót.
– Hallgass meg! – lépteket hall. A folyosón Adelaide megy végig, erre hirtelen elhallgatnak, mintha Adelaide rájuk csodálkozó tekintetéből olyasmit olvasna ki, ami miatt most szégyenkeznie kell. Mintha bűnös dolgot cselekedne, és titkolóznia kell. És mindez Mad miatt, aki hirtelen elvesztette a józan eszét.
De Mad is tisztában van ezzel, mert mutatóujját begörbítve hívogatja a műterem felé, és zajtalanul előresiet, majd halkan rászól, mintha valami közös megegyezés jött volna létre közöttük.
– Zárd be az ajtót, hogy senki ne zavarjon meg bennünket. Ha kopognak, ne válaszolj.
Bántó, hogy ezt mondja, mert régi és zavaró emlékeket ébreszt fel benne, és Madot nem szabad ezekbe az emlékekbe belekeverni... Bezárt ajtó... óvatos, elfojtott szavak... Raymond szaporán dörzsöli a homlokát, mintha el akarná űzni a képeket, amelyeket Mad szavai keltettek életre benne.
– Mad, ide figyelj ! Te még nem tudsz semmit. El kell neked mondanom valamit – és beszélni kezd. Amit mond, nem fedi a valóságot, de Raymond most éppen ellenkező célért hazudik. Megmásítja és elhallgatja azt, ami Mad szívében utálatot keltene személye iránt, ez megbocsátható, hiszen semmi rossz szándéka nincs vele.
– Aline és én nagyon szerettük egymást – mondja, és elkerüli a tekintetét. És beszél Philippe-ről is, aki Aline-t feleségül akarta venni. Ez ugyan jelentéktelen, de Raymond az autókatasztrófát el kell hogy hallgassa előtte, és így akaratlanul is lényegtelen részletekbe téved. Részint Mad is zavarba hozza, amikor minden apróság iránt részletesen érdeklődik, látszólag szemtelen hangon, mintha csak az igazság érdekelné egyedül.
– Mikor ismerted meg Aline-t? Hogy tudtad meg, hogy ő is szeret téged?... Pontosan mondd meg, mikor mondta ezt neked és hogyan!
Raymond nem tud kitérni a kérdései elől. Végül elmondja azt is, amit a legfontosabbnak talál. Ha Aline csak két héttel tovább él, feleségül vette volna.
– És most a gyermekem lennél, Mad.
Mire eddig eljutnak, beesteledett, a műteremben elnyúlnak az árnyak, és Raymond-t nyugtalanítják a saját szavai is, amelyek mögött érzi, hogy az igazság nagyon is megnyomorodott.
– Nem, ne gyújts világosságot – szólt rá fojtott hangon és ijedten Mad. – Most szégyellem magam – és a kerevetre borulva csendesen elsírja magát.
– Ígérd meg, hogy erről többet nem beszélsz.
– Nem – kapja fel a fejét. – Nem ígérek meg semmit. Ezt nem tilthatod meg.
– De hát nem érted?
– Nem... Aline meghalt – most úgy beszél róla, mint egy idegenről, a hangjában ellenséges indulat cseng. Raymond a keze után nyúl, de Mad elrántja előle.
– Ne nyúlj hozzám úgy, mint egy gyerekhez. Nem bírom.
– Tisztára megőrültél!
– Bár megőrültem volna, hogy ne tudnám, mit teszek... Akkor bizonyára nem is fájna annyira.
Sokáig csend van. Raymond halkan és szomorúan mondja:
– Nagyon sok bajom van veled, Mad.
– Mi panaszod van ellenem?
– Erőszakos vagy, és nem lehet veled józanul beszélni. Mad szó nélkül feláll, és megindul kifelé. Raymond-nak hirtelen rossz előérzete van, és elkapja a karját.
– Megállj !
– Nem. Engedj! – erőszakkal lehet csak visszatartani.
– Mondd, hogy képzeled el ezt?
Csodálkozik, hogy ilyesmit is kérdezhet tőle.
– Jól képzelem. Ha te is szeretsz, a feleséged leszek... Miért?
– Megőrültél, Mad, tisztára megőrültél – idegesen cigarettára gyújt, és hosszában végigjárja a műtermet.
Mad úgy ül most a heverőn, ölbe ejtett kézzel, kissé előrehajolva, mintha éveket öregedett volna. Ahogy ránéz, önkéntelenül arra gondolt: íme, úgy ül itt most pontosan, mint Hortense, amikor megmagyarázta neki, hogy szakítaniok kell. Csak ezek a régi, bántó emlékek ne kínoznák.
Az életről beszélt, a tévedésekről. Mad összeráncolt homlokkal figyeli, hogy mit akar mondani vele. Nem is érdekli, ami kívüle van, inkább csak lesben áll, várja azt, ami jönni fog, Raymond általános és bölcselkedő szavait elereszti a füle mellett, mihelyt bizonyságot szerzett arról, hogy nem arra kap feleletet, ami érdekelné.
– És végül – fejezi be Raymond a hosszúra eresztett beszédet, amelyet csodálatosan nem zavart meg Mad, és ez a rossz előjel máris zavarba hozza – kettőnk között pontosan harmincegy év különbség van. Amikor te húszéves leszel, én ötvenegy... Amikor te harminc, én hatvanegy... Arról nem is beszélek, hogy most tizenöt éves vagy...
– Szóval utálsz?
Raymond elmosolyodott. Az okos és bölcselkedő Mad is éppen olyan, mint más.
Felelet helyett megcsókolta a kezét.
Valaki egy pillanatra meggyújtotta és eloltotta a szökőkút ívlámpáját. Úgy látszik, a kapcsolóknál tévedhetett Gertrude, akit most Adelaide a saját személye körül is felhasznál. A hirtelen fény bevetődött a műterembe, és megvilágította Madot, akinek arca kísértetiesen diadalmas volt abban a pillanatban, amikor Raymond a keze fölé hajolt, és így nem vehette ezt észre.
Bizonyára nem mondotta volna azt, amit mondott.
– Szeretlek, Mad, de lásd be, hogy én már öreg vagyok hozzád – és sóhajtott.
Úgy látszik, mindig hazudni kell a szerelmet. Ez a sorsa. Mad kedves kölyök, de Raymond-nak sohasem voltak beteges vágyai, hogy egy tizenöt éves lány szerelmét megkívánta volna.
Kevés különbség, hogy a hazugságot most a szeretet diktálja, az ő szerepe ezúttal sem változott semmit.
Terhére volt ez a hosszas beszélgetés, és semmi értelmét nem látta az egésznek, mert Mad egyre csak a maga igazát bizonyítgatta.
– Nem te vagy az öreg, én vagyok, aki nagyon fiatal... De ezt is csak ti látjátok így, mert belül öregebb vagyok mindnyájatoknál... Én többet szenvedtem, mint te... Te szeretted Aline-t, de én is szerettem őt. És most téged is szeretlek, de te nem szerethetsz igazán engem. Azt hiszed, hogy én még mindig gyerek vagyok, pedig ha tudnád...
– Mit kellene tudnom? Mindez nem változtat a helyzeten. Valaki kopogott a műterem ajtaján, és Mad ijedt tiltakozással a szája elé emelte a kezét.
– Pszt! Ne szólj! – súgja.
A kopogás után kisvártatva Gertrude hangját hallani.
– Vacsorázni tessék – szólott be, aztán kissé várt, majd vállat vonva lement a hallba, szokásos arckifejezésével. Mert Gertrude sértődött arccal járt-kelt a Montandon-házban, amit mindig bensőséggel átérzett, ha gazdag emberek közelében volt.
– Nem helyes, hogy itt vagyunk – jegyezte meg Raymond bosszúsan, amikor a folyosón eltávolodó léptek megnyugtatták.
– Az nem fontos, csak ez.
– Nézd, Mad, beszéljünk okosan – és újból megkísérli, hogy józanságra bírja. – Egyszer majd te is megérted, hogy mégis szeretlek most... Éppen azért, mert nem tetszik ez neked... Én megígértem Aline-nak, hogy boldoggá teszlek...
– Úgy? Hát akkor tégy is boldoggá, mert én most boldogtalan vagyok. És úgy érzem, mindig is az leszek.
– Tévedsz, gyermekem.
– Nem vagyok a gyermeked.
– Hát hogy szeretsz te engem?
Raymond hangja olyan bántóan szánakozó, hogy Mad arcába kergeti a vért. Hirtelen felugrik és olyan közel lép hozzá, lehetetlen észre nem vennie elszánt tekintetét.
– Meg tudnék halni érted. Akarod?
– Elég volt! Ne folytasd! Amit most te szerelemnek tartasz, nem az... Vagy mondjuk inkább így: rajongó gyermekszerelem. És el fog múlni egyszer.
– Nem fog elmúlni.
– Honnan tudod? Engem akarsz kioktatni? Minden szerelem elmúlik egyszer... Azok a nagy, komoly szerelmek, amelyekben hinni sem tudok, azok is véget érnek egy napon.
– Az enyém nem.
Ügyet sem vet a szavaira, folytatja tovább:
– Magad is nevetni fogsz rajta... Ha egyszer – és most maga is meghatódik arra a gondolatra, hogy ez így lesz –, ha egyszer évek múltán találkozunk, és te nevetve fogod mondani nekem, hogy egyszer szerettél engem... Tudod, Mad, akkor te boldog fiatalasszony leszel, és a te Raymond barátod öreg és szomorú ember lesz... Akkor gondolj majd erre a beszélgetésünkre. Igen, akkor nevetni fogsz, Mad...
– Nem akarok nevetni... Inkább sírni szeretnék...
– Most menj vacsorázni, én egyedül szeretnék maradni... Adelaide küldjön fel nekem egy csésze teát, más semmit.
– Nem lehet ilyen bizonytalanságban vacsorázni menni.
Most ütközik ki először Mad természete. Nem akarja a problémákat magával hordani, nem bírja befejezni velük a napot. Mindent tisztázni kell, amennyire ez lehetséges. Képtelen haraggal a szívében elválni valakitől – és ez nagyon szép tőle. Mad a megbékülést akarja, és ha kell, kierőszakolja mindenáron.
– Várjunk egy keveset, Mad. Majd meglátjuk, igazán szeretsz-e, és akkor újra beszélünk erről.
Végre megnyugszik, és elbúcsúzik tőle. Raymond hajnalig virraszt, és Aline-ra gondol, mintha arra számított volna, hogy a halott asszony megelégedését elérte vele. Holott semmi érdemre méltót nem cselekedett. Nem kellett erőt vennie magán, csupán a saját kedvére cselekedett, semmi áldozatot nem hozott érte. Sőt a gondolatai mögött már ott bujkált a vágy, hogy Mad elkerüljön a háztól. A halott asszony emlékének hosszú két hónapot szentelt, és úgy érezte némelykor, hogy öregszik, ha tovább is magába vonultan él. Raymond lelkében már ébredeztek a régi emlékek, a könnyű kalandok, csókos éjszakák, szőke és barna hajfürtök, illatos szoknyák suhogtak át a lelkén. Erőszakkal elfojtott szenvedélye újra fellobbant benne.
A következő napok látszólag nyugodtan teltek el. Mintha nem történt volna közöttük semmi. Azt viszont elérte Mad, hogy Fromantine többé szóba se jött, sőt nagyon is lényegtelenné vált. Más dolgok foglalkoztatták mindkettőjüket.
Mad magatartása látszólag közönyös, egyébként kedves és szolgálatra kész, mint máskor. Néha meg olyan gondolatot ébreszt, mintha Raymond jóslata máris beteljesedett volna rajta.
Egy délután rajtacsípte, amint cigarettára gyújtott. A műteremben, megkezdett festménye előtt üldögélve, amelyet Raymond mindenféle kifogásokkal igyekezett elodázni. Nevetséges gondolat, hogy Madot meztelen vállal fesse meg, mint valami nagyvilági dámát.
– Tedd le azt a cigarettát... Most ez a legújabb?
– Kíváncsi voltam, mi a jó benne, hogy annyira szereted te is.
– Azt hiszed, ezzel felnőttebb leszel? Nem szabad többé cigarettáznod. Ezt kérem tőled.
– Ha kéred, az más – eloltotta, és egy pillanatig úgy nézett rá, mintha valamit mondani szeretett volna, de mégis szó nélkül kiment és magára hagyta.
Egy másik este vendégek voltak vacsorára Montandonnál, és mivel Mad erőszakoskodott, hogy nem fekszik le ő se – pedig már hajnalodott –, mert semmi hajlandóságot nem érez rá, Raymond-nak kellett végül is megkérni a barátait, hogy távozzanak el tőle. Most lett nyilvánvaló Mad túlságos elevenségének az oka, a kelleténél többet ivott, és még könyörgött, s kérlelte Raymond-t, hogy inni szeretne.
– Olyan jó ködös akkor minden, és nem gondol az ember semmi rosszra, ami fáj.
Ijesztő távlatot mutattak a szavai. Raymond őszintén megriadt.
– Ezért nem akartam, hogy nálam maradj. Azt hiszed, neked való ez az élet? Tizenöt éves...
– Már elmúltam.
– ...korodra... férfiak között. Nem, ez így nem megy tovább.
Mad kedvesen bocsánatot kért, majd amikor lefeküdni készült, ahelyett hogy szokása szerint arcon csókolta volna Raymond-t, merészen és gyorsan a száját csókolta meg. Szemtelen ártatlansággal és vidáman felkacagott utána:
– Nem, ez nem mehet így tovább, ezen valahogy és rövidesen változtatni kell.
Raymond egy délelőtt a kartonjait rendezgeti, hogy belefogjon a nagy képbe, és bosszúsan veszi észre, hogy egy csomó apró vázlatot Canniéres-ben hagyott, most pedig szüksége volna rájuk. Elhatározza, hogy leutazik érte, mert más senki nem tudná elintézni helyette. Úgy véli, Madnak öröme telik benne, ha elkíséri. Aline sírját is meglátogatják.
Mad, aki eleinte felcsillanó szemmel hallgatta, végül határozottan kijelenti, hogy nem megy vele.
– Azt hittem, kedvedre volna újra látni a tengert. Az idő is szép. Igaz, csak egy napot időzünk ott. Gertrude is veled jön.
– Nem megyek – jelentette ki határozottan. – Nem akarom Aline sírját látni. Aline akkor is boldogtalanná tett, amikor élt, és most is, amikor már halott.
Raymond döbbent arcára tekint, és gyorsan hozzáteszi még:
– És annak is te vagy az oka, hogy már nem tudom szeretni őt. Mad kiszedte belőle a titkát, és most visszaél vele. Jó, hogy
tartózkodó volt, és mindent mégsem mondott el neki. Bántó,
rossz érzései vannak. Megpróbál erőt venni magán, és a felmerült kérdés ellen újra harcba szállni, a legkisebb remény nélkül, hogy meggyőzhesse. De szerencsésen fogta meg a dolgot, ami Madra szemlátomást hatással van. Reménytelen dolog a mostani Mad ellen harcolni, meg kell várni azt a másik Madot, akinek józanságát előre megjósolta, és cseppet sem oktalanul. Tehát határozott ígéretet tesz Madnak, aki azt követeli tőle, hogy a szerelmét próbára tegye.
– Nem mondok többet, csak egy esztendőt. Ha egy év múlva 
visszajössz Fromantine-ből, meglátjuk, túlélték-e ezt az esztendőt az érzelmeid. Ez lesz a te próbád, ha nagyon akarod.
– Miért kell ez neked?
– Akkor hinni fogok neked.
– Ez nekem nem elég. Ezért én nem fogok szenvedni egy évig. És miattad sem tehetem – teszi hozzá sietve, mintha ez Raymond-t meggyőzhetné állítása helytelenségéről. – Neked is szükséged van arra, hogy szeressenek. Ki szeret téged? Senki, csak én.
– Nagyon merészen beszélsz. Nem kislányhoz illő.
– Nem is vagyok az. Törődj már bele. Magamnak kell küzdenem a boldogságomért. Te állítólag szeretsz, és veled van a legtöbb bajom... És ha nekem lesz igazam? – kérdi önmagát félbeszakítva hirtelen. – Akkor?
Raymond nem válaszol mindjárt, de érzi, hogy ettől a választól sok függ. Mad nem barátja az általános ígéreteknek.
– Akkor feleségül veszlek – mondja határozottan, és maga is elmosolyodik ezen az ostoba ígéreten, amelyet viszont Mad nagyon is komolyan vesz, és rögtön intézkedik Adelaide-nál, hogy minél előbb elindulhasson Fromantine-be.
Raymond nem utazhat Canniéres-be, mert Mad útja most sürgősebb lett. Szabadkozik, várhat még vele, míg visszajön, de Mad ellenkezik.
– De miért ilyen nagyon sürgős most egyszerre? Pár napja még hallani sem akartál róla. Ilyen szeszélyes vagy?
– Mert ha hamarább kezdjük, hamarább is lesz vége.
Ezt az egyesztendei próbát olyan komolyan veszi, a maga érzéseiben szilárdan és megingathatatlanul, hogy túlbuzgóságában lemond arról is, hogy minden héten hazajöjjön, sőt az sem kell, hogy Raymond meglátogassa őt. Ez alatt az egy év alatt akár ne is láthassák egymást.
– Így is lesz – feleli Raymond, és megkönnyebbülten sóhajt fel. Végre ez a kérdés is megoldást nyert... Különös lány, elmélkedik, amikor Mad fürge és szorgalmas jövés-menését hallja a műterem felett, ahogy a holnapi útra készülődik. Félórai út csupán taxin a város végére, és mégis milyen nagyon messzire készül.
– Das ist mein Kreutz – mondja Mad Gertrude-nak képletesen az útjára célozva, aki meglehetős közömbösen veszi tudomásul, hogy állása megszűnik, és utazhat ő is másfelé.
Raymond megnyugodott, és úgy érzi, kötelességét teljesítette. Talán először fütyörész vidáman Aline halála után, és először látszik megelégedettnek.
Biztonság okáért még Mad lelkére beszél:
– Aztán semmi bolondságot nem teszel?
Mad fölényes és nyugodt.
– Ha jobban ismernél, nem mondtad volna ezt. Te ígérd meg, hogy nem fogsz semmi bolondságot elkövetni az autóddal. Nem óhajtom újra végigélni azt, amit már végigéltem egyszer...
Raymond meglepett tekintetére jobban megmagyarázza:
– Hogy ezúttal majd másvalaki közölje velem, hogy te is elutaztál...
Csodálatos, különös lány. Aline halála felett így tud napirendre térni. Ki hitte volna pár héttel ezelőtt, mikor kétségbeesetten és órákon át zokogott. Oh, nincs semmi kétség, egy év múlva őt is elfelejti.
Azért kissé sajnálja is azt a másik, zokogó Madot, és emezt itt nyugodt fölényével és határozottságával nem nagyon kedveli.
De Raymond-ból a sértett hiúság beszél.
Mad mintha vidám is volna, de vidámsága csak addig tart, amíg az utolsó éjszakára készülődik, amelyet ebben a házban eltölt. Kedvesnek és hangulatosnak találja ezt a hamar megszokott otthont, és könnyes szemmel búcsúzik el mindentől. Szinte érthetetlen: ideérkezése napján nem hitte volna, hogy itt élni tudjon; most pedig éppen azt nem tudja elképzelni, hogy másutt is boldog lehessen.
Az ablakon át sokáig bámul kifelé, anélkül, hogy látna is valamit. Vékony, nyúlánk teste megborzong. Istenem, milyen egyedül van az ember, és nincs senki, aki igazán megértené.
Makacs küzdeni akarása hirtelen elgyengül, és legszívesebben sírva fakadt volna, de csak a szája szélét harapdálja. Csak azt ne mondaná neki, hogy gyerek. Ha tudná, hogy ezzel bántja meg legjobban. Lekicsinyli, semmibe se veszi, és Madnak sokban igaza van. Erősebb akarat lakozik vékonyka serdülő leánytestében, mint amiről Raymond-nak fogalma volna.
Most, hogy itt van az utolsó estje, egyszerre megbánja túlzott ígéreteit. Mire volt jó egyesztendei távollétét még azzal is megszigorítani, hogy haza sem akar jönni az ünnepnapokra. De most már azért se másítja meg.
Nagyokat sóhajtva forgolódik ágyában, és csak hajnal felé alszik el.
Amikor taxiba szállnak, Mad igyekszik közvetlen lenni, bár nagy megerőltetésébe kerül. Arról beszél, hogy ez alatt az egy év alatt megtanul angolul is. Aztán kitekint az utca forgalmára, és sok mindenféle lényegtelen megjegyzést tesz, hogy vidámnak lássék.
– Nézd, milyen furcsa öregasszony, Raymond. Valóban érdemes volna lefesteni – hirtelen eszébe jut a saját befejezetlen festménye, és elfintorítja arcát. Csodálatos, hogy Raymond sose akarja befejezni. Már nem is beszél róla. De most emiatt nem búsul, nehogy Raymond félremagyarázza. Tovább fecseg erről-arról.
– Azért levelet írhatsz! – jegyzi meg, amint közelebb érnek céljukhoz. – Kíváncsi leszek a kiállításod sikerére. Kár, hogy nem láthatom.
Mivel Raymond szótlan, és csupán az elkerülhetetlen válaszokat adja meg, lassan elcsendesedik.
Amikor a taxiból kiszállnak, még egyszer hosszan visszanéz Párizs felé a palaszürke égre, és furcsán mosolyog.
– Nem kell megcsókolnod – mondja Raymond-nak hirtelen, és kezet nyújt neki. – Ne kísérj be, felesleges. Légy boldog, Raymond! A viszontlátásra!
És a Fromantine kapuja egy hosszú esztendőre becsukódik Mad mögött.

Második rész

1.
– Engedjétek meg, kedves barátaim, hogy a magam részéről a női erényeket méltassam – emelkedett szólásra Beauty, a színész, aki szívesen hallgatta saját hangját, melyről a színházi kritikusok oly sokszor elismerőleg nyilatkoztak.
– Közbeszól, és azt sem tudja, miről van szó – jegyezte meg Dubochet a szomszédja felé fordulva, akinek arca olyasféle kifejezést öltött, mintha méltatlan társaságba keveredett volna, és most kénytelen elviselni következményeit.
– Nem úgy van – ellenkezett Cassint, a színházi kritikus, aki szintén többet ivott a kelleténél. – Mi mindnyájan a nők felelőtlenségéről beszéltünk itt.
– Egyebet sem tudnak, csak a nőkről fecsegni... mihelyt magukra maradnak... Ezt nevezem a haladás szellemének. – Champenois szivarja hamuját üres borospoharába ütötte.
A levegő telítve volt dohányfüsttel és alkoholgőzzel.
– Cassint meglehetősen finoman fejezte ki magát. Elismerem, hogy magam is sok kivetnivalót találok a férfiak erkölcsi felfogásában, de ne feledjük, hogy a természet a férfit poligámnak teremtette, mert erre szüksége volt. Ez lényegében megkülönbözteti őket a nőktől. Ezért kell elítélnünk a nők felelőtlenségét, amint Cassint finoman kifejezte magát. A férfi erőt vesz természeti adottságán, amikor hű, az asszony pedig akkor, amikor hűtlen.
– Hohó! Ez nem tartozik ide. Nem vagyunk rád kíváncsiak, Saint-Tallier. Nem terajtad a sor. Téged már meghallgattunk.
Hagyjátok beszélni a házigazdát. Szerintem még sokkal érdekesebb, ha a női erényekről beszél. Feltétlen tanulságosabb lesz.
Lambert, aki maga elé mosolyogva hallgatta eddig őket, most mint valami vásári kikiáltó, karon fogta Beautyt, hogy előrébb húzza a zongora mellől, ahonnan bizonyos megelégedéssel vegyített szánakozó mosollyal hallgatta őket.
– Nos, halljuk a színészt.
Magas, karcsú alakja volt. A kezei csodálatosan szépek és gondozottak voltak, épp ezért túlságosan használta őket.
– Szerintem nagyon elhamarkodjátok a dolgotok. Minden, ami szép és megnyugtató az életben, asszonyok által jön létre.
– Ha úgy érted, hogy az okos férfiakat is nők szülik a világra, nem tévedtél.
– Minden művészet lelke a nő.
– Ne zavarjuk Beautyt.
– Valami művészit alkotni a legnemesebb hivatás, de kell, hogy ennek közönsége is legyen, amely felméri az értékét. Merem állítani, hogy a műértők nagy többsége nő, aki lelkesedik, buzdít, és alkotásra ingerel.
– Fogadjuk el – biztatta Saint-Tallier a többieket –, ezzel nem cáfolt meg semmit. A nők erkölcsi érzékéről vitatkozunk, kedves barátom. Eh bien, mon cher ami.
– Abban is különbnek tartom őket, mint a férfiakat. Állítom, hogy minden asszony hűséges, amíg igazán szeret. Ezt viszont a férfiakról nem mondhatjuk. Aki elvesztette egy nő szeretetét, mintha eltemette volna őt. Mit kívánhat azután még tőle? Egyikünknek se jutna eszébe, hogy kimenjen a temetőbe, és halottaiból életre hívjon egyet. Még ennél is reménytelenebb egy kihűlt női szívet az életedbe visszahívni, ha már egyszer megszűnt dobogni érted. A különbség csupán annyi, hogy erről sohasem értesül idejében az ember. Ti férfiak viszont – emelte fel a színész a hangját – még akkor is disznók vagytok, ha igazán szerettek. Magamat is beleértem – ezzel váratlanul elfordult tőlük, így jelezve, hogy mondanivalójának a végére ért.
– Ez egy kicsit erős volt.
– A magam részéről – jegyezte meg Cassint – a nő lelkét pontosan ahhoz a csodálatos világhoz hasonlítanám, amelyben élünk. A jó és a rossz szétválaszthatatlanul összekeveredik benne, és igazságosan kiveszik a részüket belőle. Angyalok és ördögök egyformán. A világ képe kicsiben a szívük. Szerintem minden nő pontos tükörképe annak a férfinak, akit szeret... az ember nyersanyagot kap kézhez, és a saját kedve, ízlése szerint formálhatja meg. Nem hiszek abban az értékben, amely magától jön létre.
– Beautynak csupán annyiban van igaza, hogy a szerelmes asszony mérsékeli önmagát. De ezt az előnyt nem soká élvezed, ha ügyetlenül bánsz vele – szólt közbe Saint-Tallier.
– Még nem fejeztem be – intette le Cassint, és ideges mozdulattal odébb lökte a poharát. – A magam részéről többre értékelem azt a becsületes embert, aki előbb becstelen volt. Szerintem igazán hűséges csakis egy hűtlen asszony lehet. Fekete nincs fehér nélkül.
– Barátaim, mit tudtok ti a lélek rejtelmeiről? Hiszen önmagatokat se ismeritek.
Dubochet kéjesen hátradőlt a kereveten, és egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha elálmosodott volna.
– A magam részéről – szólott közbe Saint-Tallier – nőktől kapott boldog órákra nem emlékszem, pedig elég csínján-bínján bántam egyikkel-másikkal.
– Most sem vagyok okosabb, mint voltam – jegyezte meg Champenois, és ez általános derültséget keltett.
– Mégiscsak Montandonnak, a festőnek van igaza, aki nem elemezte, hanem meghódította a nőket – így vélekedett Dubochet.
Beauty nem szívesen vette, hogy Montandonra terelődött a szó. Semmiféle formában nem szívelhette, ha valaki másnak is sikere volt a nőknél, mint jómagának. Nem is késett az epés megjegyzéssel:
– Montandon igen egyszerűen visszaélt mások jóhiszeműségével, ennyi az egész. És ebben aztán nem sokat mérsékelte magát.
– Még egyet – jegyezte meg Saint-Tallier. – Mielőtt Montandonról beszélnétek. Nincs reménytelenebb dolog, mint a nő tudat alatti rosszasága ellen küzdeni. Feltétlen azt hiszi, hogy gyötörni akarod őt, még akkor is, ha a saját életéből vett példákkal világítod meg állításaidat. Mert szabadjára hagyni őket, akárhogy is vesszük, mégse lehet.
– Okosabbat is mondhattál volna – intette le Dubochet, aki valamely ismeretlen okból igyekezett belekötni.
Saint-Tallier megjegyzése más vonatkozásban igen találó volt. Cassint máris Montandonról beszélt, megemlítve, hogy mostanában nem találkozott vele. Azt hallotta, Londonban él... Úgy látszik, torkig van már a párizsi nőkkel.
Champenois már azt is tudta, hogy hazaérkezett, és Riboire állítása szerint komoly tárgyú képeket fest.
– Azt hiszem, a jövő hét elején mutatja meg szűkebb baráti körének képeit. A magam részéről éget a kíváncsiság, hogy jelen legyek.
Beauty ennél is különb csemegével szolgált nekik. Montandon pár hónappal ezelőtt, nem is annyira művészi szándékoktól vezetve utazott el Londonba. Egy társaságbeli hölgyet is magával szöktetett. A férj, amikor erről értesült, talán inkább szégyenében, mint szerelmi bánatában, magába lőtt – de szerencsére megúszta minden baj nélkül. Pár hét előtt az elszökött asszony visszajött, és azóta újra boldogan élnek.
– Mintha csak Hortense esetét említetted volna egy kis változással. Montandon nem változik meg soha. Sok szárad a lelkén. Csodálatos, hogy ezt az embert még senki se ütötte agyon.
– Kedves barátom – Dubochet félrehúzta Champenois-t, hogy a többiek ne hallhassák, mit mond neki. – Az előbb nem sokat tévedett Montandont illetőleg. Ha kedvére van, mert én önt igen rokonszenvesnek találom... szívesen hozzásegítem, hogy Montandon szűk baráti körébe becsempésszem. Jómagam ugyanis hivatalos vagyok hozzá – bár ezt mellesleg mondta, eléggé hangsúlyozta. – Így elsőnek láthatjuk a művészetében megtért tékozló fiút. Egyelőre ez is elég.
Cassint, a színházi kritikus Saint-Tallier-val együtt távozott.
– Beauty túlságosan sokra értékeli magát. Ideje volna, hogy premierje legyen, és kissé a körmére koppintsak.
A többiek még ittak és füstöltek, minden különösebb cél és ok nélkül, ahogy az már jól nevelt emberek társaságában illő és szokásos.

2.
A Dubochet által említett szűk baráti kör tagjai, akiknek Montandon nagy meglepetésnek ígérkező komoly tárgyú képeit szerencséjük lesz elsőknek megtekinteni, elég számosan voltak, és így Champenois-nak minden feltűnés nélkül sikerült közéjük keverednie.
Riboire, a France kritikusa, eleven mozgású apró termetű emberke, aki testi jelentéktelenségét hanggal és mozgással igyekezett hatásosabbá tenni, egy szőke, nyúlánk termetű fiatalember társaságában beszélgetett, akit Henrinak hívtak.
Riboire-nak meglehetős neve és tekintélye volt Párizsban, és Montandon sokat adott a véleményére. Henri pedig, aki valamelyest a házigazda szerepét töltötte be, a festő rokoni körébe tartozott.
Raymond mit sem változott közel egy esztendő óta. Megfontoltabb magatartása, lassúbb beszéde inkább új művészi programjának komolyságát akarta emelni, semhogy komoly lelki átalakulás látható jele volna. A társaságnak egyetlen hölgytagja volt, Riboire kedvese, aki minden módon azon mesterkedett, hogy állandóan Montandon közelében tartózkodjék. Sok olyan apróság után érdeklődött művészi elképzeléseit illetőleg, amelyek mindenkit mosolyra késztettek.
A fekete után a társaság ünnepélyes köhécselés közben bevonult a műterembe, és megtekintette Montandon új képét. Mert egyetlenegy kép volt, minden szóbeszéddel ellentétben, de ez aztán hatalmas méretű, három méter magas és öt méterhosszú. Körülötte a műterem falain pedig a hozzá készült tanulmányok kartonjai voltak kiállítva. Maga a nagy kép a Játékosok címet kapta, és egy játékasztal köré csoportosuló frakkos urak és estélyi ruhás hölgyek csoportját ábrázolta.
Raymond kissé távolabb állt a többiektől, hogy szabad teret adjon a szemlélőknek.
Riboire ideges mozdulattal megvakarta a feje búbját, és úgy mozgatta a száját, mint aki egy ételdarabkát nehezen tud lenyelni. Egyébként mélységesen elmerült a kép szemlélésében, és egyetlen szót sem szólt. A többiek viszont annál hangosabbak voltak, és egyáltalán nem fukarkodtak az elragadtatás jelével. Valóban meglepő, micsoda elevenség és mozgalom... Találó arckifejezések... Az a monoklis úr nem Benoit? Igazán elbűvölő.
Riboire Henrival félrehúzódva halk hangon hosszasan beszélgetett. Raymond szeretett volna hozzájuk lépni, hogy a kritikus ítéletét meghallja, de a többiek kézszorongatásai és lelkes véleménynyilvánításai miatt nem tudott szabadulni. Később, amikor végre Riboire közelébe jutott, az nem mondott már semmi lényegeset. Úgy tetszett, nincs kedve őszinte kritikát gyakorolni.
Amikor a vendégek lassan elszéledtek, és Raymond Henrival kettesben maradt, megpróbálta a képre terelni beszélgetésüket, hogy Riboire Henrival közölt kritikáját meghallgathassa. De a fiatalember látszólag kerülte ezt a témát, és csak akkor beszélt, amikor Raymond már egyenesen és nyíltan rátért erre. De annál jobban kerülgette Henri, hogy pontosan elmondjon mindent, amit neki mondtak.
Riboire ugyanis egész egyszerűen botrányosan rossznak tartotta a képet. Nem egyéb, mint többé-kevésbé jól megfestett arcképek minden különösebb elképzelés nélküli csoportosítása. Montandonnak fogalma sincs a kompozícióról. Ügyes kezű portréista, az ecsetkezelése bravúros, a színei finomak – ezt különösen kiemelte Henri, de arról, hogy ezen a képen még ezt se mutatja ki, egyáltalán nem beszélt. Miért nyúl olyanhoz egy ember, amihez egyáltalán nem ért – ez volt röviden Riboire lesújtó véleménye.
A képhez készült tanulmányai kétségtelenül többet érnek – és Henri igen óvatosan fejezte ki magát –, maga a kép kissé készületlen és bizonyos szempontból még kifogásolható. Egyszóval Riboire nem tanácsolja, hogy kiállítsa.
Montandont a szíve mélyéig megsebezték ezek a látszólagos gyengédséggel elmondott szavak is. Sejthette, hogy Henri kerülgeti a valóságot, mert Riboire, ha jót mondhat, elmondja maga is.
Amikor magára maradt, soha még elhagyatottabbnak nem érezte magát.
Elvesztett valamit, ami tulajdonképpen sohasem volt az övé, de legtitkosabb vágya volt, hogy az legyen: valami szebb és magasztosabb célkitűzés, amely kárpótolta volna mindenért, amit munkájáért feláldozott. Azt a fölényét vesztette el, mellyel a legnagyobb sikerei közepette is arra gondolt: majd egyszer megmutatja nekik. És elvesztette egyúttal erkölcsi erejét is, amely egyet jelentett nála magasztosabb művészi becsvágyával; elvesztette azt, hogy a komoly művészi tervek léha, tartalmatlan életét is értékesebbé tegyék, mert élete éppen olyan felszínes és tetszetős volt, mint arcképei.
De hátha tévedett Riboire? Mit tudhatja egyetlen ember ezt?
Ökölbe fogta festékkaparó kését, és belevágva a vászonba, több helyen végighasította. Aztán hanyatt vágta magát a heverőn, és kifejezéstelen szemmel a mennyezet egy pontjára meredt. Hosszú hónapok munkája, terve, vágya megsemmisült.
A lelki válság nagy volt, és Raymond jelleme gyenge volt ahhoz, hogy elviselje. Megsemmisült a súlya alatt.
Régi életébe menekült vissza, ivott, és az asszonyoknál keresett vigasztalást, ahol erejét biztosan érezhette, mert szüksége volt arra, hogy magához térjen. Hajnalban feküdt és délután kelt.
Mindez tél utóján történt. Tavasszal megbetegedett, és a hegyek közé ment. Amikor újra visszatért Párizsba, idegen volt a műterme és sivár.
Pár órával ezelőtt még frissnek és tetterősnek érezte magát, most újra kétségek bántották, mikor a rossz órák emlékével telített levegőben a régi tárgyak között visszaesett a múltba.
Átcserélt minden bútort, hogy semmi se legyen külsőleg azonos azzal, ami volt, és ez kissé megnyugtatta.
A széthasított nagy képet gondosan megnézte. Rossz, állapította meg tárgyilagosan. Riboire-nak igaza volt. Sőt gyalázatos. Semmi összhang, semmi erő, amely egységessé tenné a színeket és formákat. Most egyszerre kedvet érzett ahhoz, hogy beszéljen vele. Elérkezett belsőleg oda, ahová a kép még nem juthatott el. Felhívja telefonon. Mi van vele? Együtt vacsorázhatnának talán? De Riboire nem volt otthon. Hát persze, ilyenkor a klubban van. De lelkesedése már nem volt olyan nagy, hogy oda is telefonáljon érte.
Madtól három levél várta. Felbontatlanul zsebébe gyűrte, és még aznap este Canniéres-be utazott, a tenger mellé. Menekült attól, ami rossz érzéseket kelt benne. Kétségtelen, hogy ideges, nem árt egy kis változatosság.
A megérkezés órájában felszabadulás és vidám megkönnyebbülés cserélte fel nyomasztó kedvetlenségét és céltalanságát.
Gyors léptekkel haladt át a kerten. A kertész alázatosan köszöntötte, Raymond megveregette a vállát, és maga sem tudta, miért, elmosolyodott.
A műteremben Aline régi félbemaradt képe a kezébe akadt, de nem volt rá semmiféle rossz hatással. Elmélázva, tárgyilagos szemmel nézte. Kár, hogy abbamaradt. Aline Desughes. Olyan idegenül hangzott ez a név, mint valakié, aki sose élt.
Éles és határozott volt minden benne. Jót tesz a tengeri levegő. Egyelőre nem foglalkozik semmivel, csak pihenni fog.
Mad leveleit gondosan átolvasta, és jelenleg az is megnyugtatta, hogy messze van tőle. Jólesik a nagy csend és nyugalom. Mad egyetlen hangja vagy mozdulata Felborítana mindent.
Egyébként nem ír semmi különöset, mintha keresné a mondanivalóját, hogy elhúzza az írást vele. Nincs semmi baja, megnőtt, erősebb is lett, tanul, és reméli, hogy Raymond is jól van – egyéb semmi. Férjhez kell adni, minél előbb. Ez az, ami még hátravan. A társasági élet undorral töltötte el. Madnak utaznia kell, és akkor békében maradhat, egyedül.
Néha nyugtalan lett, és valami fontosnak tetsző elfoglaltságot keresett, aztán hosszan nézte a tengert, és elfelejtette, mit is akart tulajdonképpen.
A hangulata szinte óránként és minden külső befolyástól mentesen változott. Nem tudott elmélyülni semmiben, a könyvek sem érdekelték; túlságosan öntudatosan élt, minden mozdulatát pontosan ellenőrizte.
A temetőbe vezetett első útja. A mozdulatai szertartásosak és kimértek voltak. A szeme gyengült. Öregszik. Kutyául érezte magát. Kell egy-két hét, míg rendbe jön.
A temetőből hazament, és egyenes tartással, szigorú arccal úgy írt Madnak, mintha apja lett volna. Az idő és fogalmak öszszekeveredtek benne. Kis híján így kezdte levelét: én és az anyád úgy gondoljuk...
Három hét múlva közérzete lényegesen megjavult. A cigarettázásról lemondott, mert úgy érezte, hogy nyugtalan, megmagyarázhatatlan rossz hangulatokba viszi. Az éjszakái nyugodtabbak voltak, nagyokat és jóízűen aludt, sokat heverészett és jó étvágya volt.
Egy könnyű tavaszi délután régi baráttal találkozott a sétányon.
– Raymond, te hízol. Úgy látszik, téged is kikezdett az idő. Ez a megjegyzés nyugtalanná tette, és félve gondolt arra, hogy teljesen elhagyja magát.
Nagyokat sétált, úszott, korán kelt, és lassanként újra és mérsékelten cigarettázni kezdett, mert enélkül üresnek és tartalmatlannak érezte életét.
Ebben az évben csodálatosan szép volt Canniéres-ben a tavasz. A napok melegek, az éjszakák csillagosak.
Egy alkonyatkor, amint megkönnyebbülten és frissen hazatért, távirat várta Párizsból. Adelaide küldte. Mad nemsokára hazajön.
Ünnepélyes lett az arca, és egy parányi izgalmat is érzett. Ezentúl határozottan többet adott magára.
Telefonon felhívta a hercegnőt, és megkérte, fogadja házába távollétében Madot, és foglalkozzék vele, míg ő Párizsba visszatér.
Pár nap múlva meggondolta magát, és mást határozott. Mégiscsak hazatér. Délután még meglátogatta Aline sírját, hogy búcsút vegyen tőle. Nem a szeretet, nem is az emlékezés vitte hozzá, inkább valami unalmas kötelességérzet, amelyet megtagadni nem mert.
A sír tele volt hatalmas vérvörös rózsákkal. Ezen meglepődött, míg eszébe nem jutott, hogy tegnap volt pontosan egy éve, hogy meghalt. Restelkedett, hogy megfeledkezett róla. Bizonyára Philippe Laneyrie küldte a virágokat, aki, úgy mondják, azóta is feketében jár. Kettőjük között elhidegült a baráti viszony. Ez az ember valamit sejt. Most egyszerre a halott aszszonyra is haragudott, mintha titkos viszonyon kapta volna rajta.
Még Aline is. És éppen a legválságosabb időben... Mind ilyenek. Gúnyosan mosolygott saját jóhiszeműségén, hogy valaha is tisztának, magasztosnak látta.
Mindent el kellene felejteni.
A temető kapujában egy apró parasztgyereket látott, szeretettel megsimogatta, és hosszan kutatva belenézett ártatlanul csodálkozó szemébe. Talán ha másképp történt volna... Ment az úton, a létezés fájdalmas magára eszmélésével.
Az éjjeli gyorssal hazatért Párizsba. Adelaide túlságos szeretettel fogadta, Raymond összeráncolt homlokkal, kurtán válaszolt kérdéseire.
– A kisasszony megjött?
– Meg. De nincs nálunk.
– Tudom.
– A hercegnőtől telefonált, hogy azonnal értesítsük, ha Montandon úr megérkezik.
Raymond valamit hosszan mérlegelni látszott.
– Szükségtelen, majd magam értesítem – de nem telefonált.
Másnap reggel frissen kelt. Úgy érezte, elég erős ahhoz, hogy újra nekifogjon a munkának. Minden porcikájában biztosan érezte, hogy sikerülni fog. De a lelkesedése csak addig tartott, míg a legkisebb dolog megakasztotta, mint az alvót, ha rákiáltanak. Nem talált egy vázlatot, amit keresett, és egyszerre elerőtlenedett.
Hiába próbálkozott, előbbi nagy lelkesedése, a kedv, az indulás megakadt.
Nem vagyok már semmire sem jó. Elkéstem ezzel is. Délután Felicitasnak telefonált.
– Igen – feleli egy női hang. – Rögtön küldöm Desughes kisasszonyt a készülékhez.
Kisvártatva megszólal egy dallamos, kedves hang, nem az, amely Madra emlékeztette volna, de azért mégis az, mert éppolyan közvetlen. És mindjárt szemrehányással kezdi:
– Miért nem írtál két hónap óta? – a válaszára nem is vár, rögtön azt kérdi: – Haza kell menni?
– Nem. Ha jól érzed magad.
Egy kicsit gondolkozik, míg válaszol rá:
– Jó. Akkor maradok.
Most érzi csak, hogy Mad kitörő szeretetére számított, és hogy ez is elmaradt, csalódást érez. Hallgatnak.
– Majd meglátogatlak este.
– Azt hittem, már nem is vagy kíváncsi rám – nem szemrehányásképp mondja, inkább udvariasságnak tarthatná.
Kíváncsi is rá, nem is. Homályosan emlékezik, hogy amikor a Fromantine-be bevonult, éppen hogy hiányzott is. De most éppen úgy elszokott tőle.
Estére mégis a rendesnél gondosabban kiöltözik. Nyakkendői közül hosszasan válogatja a leginkább kedvére valót. Ezt nem is Madért, de önmagáért teszi. Negyvenhatodik évében jár, és ilyenkor sok mindenből tevődik össze, hogy az ifjúság valamelyes látszatát még fenntartsuk.
Az este langyos, az ég teleszórva csillagokkal. Jólesik az utat gyalog megtennie.
A hercegnőnél sok a vendég, és túlnyomórészt fiatalok. Sudár növésű leányok, akik pár éve még rövid harisnyában jártak, most sejtelmesen mosolyognak, és ravaszkásan csillog a szemük. Kamasz kölykök, rekedt, mély hanggal és vizesen simára kefélt, gondosan szétválasztott hajjal.
Mi magunk nem változtunk semmit, de valósággal borzalmas, ahogy a fiatalok megöregszenek körülöttünk.
Raymond a vidáman nevetgélők csoportjában nem látja meg mindjárt Madot.
A háziasszony kedvesen üdvözli régen látott vendégét, és mind a két kezét feléje nyújtja. Raymond észreveszi az apró szarkalábakat a szeme körül, és még jobban kihúzza magát.
– Helyes kis teremtés lett a mi lányunkból. Nagy sikere van – mosolyog. – Remélem, kedves barátom, nem rabolja el tőlem.
Pár udvarias szó. Újabb ismerősök, akiket üdvözölni kell, míg végre 
ideje van, hogy körülnézzen. Elsőbb Henrit látja meg, amint mosolyogva egy karcsú fiatal lánnyal táncol, átszellemült mesterkélt mosollyal kis bajusza körül. Raymond csak később veszi észre, hogy Mad a partnere. Sokat változott, bár az arcvonásai a régiek. Fiatalemberek veszik körül, és csak később téved Raymond-ra a tekintete, amikor már félórája ott van.
Mosolyogva kilép lovagjai köréből, és Raymond felé tart, egyenes tartással, kissé ringatva csípőjét. A fejét kis fölényes kacérsággal féloldalt tartja. Csak kezet fognak, és pár sablonos szót váltanak.
Mad viselkedése cseppet sem különbözik azoktól, akiket Raymond az előbb üdvözölt, aztán visszasuhan a táncolók közé, és a festő első ízben tapasztalja, hogy nem ő a társaság központja.
Mad komolyabbnak tetszik, nagylányosabb, félszeg mozdulatai lágyabbak és nőiesebbek. Még egyszer hozzálép, és mosolyogva közli vele, hogy egy-két napot még itt marad.
– Holnap mikor látlak, Raymond? – és sietve hozzáteszi: – Délelőtt Raoullal lovagolni megyek, délután teniszezem. Ma fürödtem már, remek volt – kecsesen bólint feléje, mert újra táncra kérték.
Raymond még egy keveset ott időzik, aztán diszkréten távozik. Lehajtott fejjel siet végig a villasoron, és kedvetlen.
Másnap este, amikor az ebédlőbe lép, két terítéket lát az asztalon.
– A kisasszony mégis hazajött – jegyzi meg Adelaide, aki talán még szertartásosabb, mint azelőtt volt.
Mad megtudta, hogy szobáját átrendezték a Montandonházban, és új bútorokat is kapott, illőnek tartotta, hogy mégis hazajöjjön. Raymond sokszor túlságosan érzékeny, ennyi az egész.
Délután Raymond intézkedésére Gertrude is megérkezett, hogy Mad ne legyen egyedül. Gertrude szőkébb és kövérebb, de épp olyan kedvetlen és sértődött, mint azelőtt volt.
Raymond lassanként több és több régi vonást fedez fel Madban. Kissé megnőtt, megerősödött, de az arca éppoly gyerekes, mint régebben.
Gertrude-dal hibátlan németséggel kedves apróságokról beszél. Mióta nem láthatták egymást, sok minden történt.
– Wir haben uns noch soviel zu sagen – jegyzi meg mosolyogva. Gertrude helyeslőleg bólint.
– Als hitten wir uns gestern zuletzt gesehn.
Raymond a régi Madra gondol, aki erőszakos volt, és hevesen gesztikulálva magyarázta mindig az igazát, alig engedve szóhoz jutni mást.
Az idő és a nevelés sokat tesz, gondolja, és maga sem tudja, miért, sajnálja azt a régi, bolondos kislányt, aki valamikor nem is olyan régen égő szemmel, összeszorított szájjal erőszakosan ragaszkodott ahhoz, hogy sohasem fogja őt elfelejteni.

3.
Maddal való kapcsolata most lényegesen más. Közel sincsenek annyit együtt, mint azelőtt, amikor Mad mint nyugtalan lélek bolyongott a Montandon-házban, és gyakran bekopogott Raymond műtermébe, kis riadt fénnyel a szemében, hogy talán nem fogadják elég kedvesen. Akkor még türtőztette is magát Mad. Mégsem megyek be hozzá, csak később, nehogy túlságosan megzavarjam. Egyetlen neheztelő tekintet nagyon boldogtalanná tette volna. Hol van már mindez!
Mad gyökeresen megváltozott. Nem keresi fel Raymond-t a műtermében, sőt a nap legnagyobb részében nem is tartózkodik otthon. Rendszerint az étkezésnél találkoznak. Kedves, mint azelőtt, de mintha kissé tartózkodó és megfontolt volna. Raymond gyakran a telefonkészülék mellett találja, és a szavaiból könnyen megállapítja, hogy nem nőismerősével folytat hosszas beszélgetést. Határozottan kacérkodik a telefonnál, néha különösen felnevet, ezt a nevetését nem is ismeri Raymond, és keserűen bólongat magában. Egyáltalán túlságosan sok lovagja van, akik vagy telefonálnak, vagy megjelennek, és ilyenkor Mad vidáman elsiet velük. Raymond utána néz és megállapítja: igen, egészen más lett. Pontosan olyan, amilyennek egy évvel ezelőtt elképzeltem. És még csak az az elégtétele sincs, hogy figyelmeztesse rá, mert Mad óvatosan kerül minden alkalmat, amely bizalmas beszélgetésre módot nyújtana.
Egy reggel mégis bekopog hozzá, szeles, gyors mozdulatokkal, a szeme idegesen jár körül a műteremben.
Raymond könnyű kis izgalmat érez, de a magatartása közömbös, és tovább fest.
Madnak azonban most sincs semmi különös beszélgetésre kedve. Leül a heverőre, nézi Raymond képét, lényegtelen dolgokról beszél, s mintha tépelődne valamin. Végre mégiscsak rátér.
– Gilberte már szakított Raoullal... még a tél elején történt... Ne gondolj rólam semmi rosszat...
– Mit gondolnék?
– Mert Raoul most gyakrabban velem jár – mintha kutatva kémlelné Raymond szemében szavainak hatását.
Még mond egypár lényegtelen dolgot, aztán újra megjegyzi:
– Ma Raoulék szülei meghívtak magukhoz. Úgy gondoltam, egész nap velük leszek. Saint-Cloudban még nem is voltam.
– Okosan teszed – csak ennyit válaszol. Mad mintha más választ várt volna, elégedetlennek látszik. Aztán olyan szelesen, ahogy bejött, távozik tőle.
Raymond a betett ajtóra néz. Vajon eszébe jut-e az az este, amikor nem tudtam sehogy sem meggyőzni őt? Éppen ott ült akkor is a heverőn, majdnem ugyanabban a testtartásban, és arról beszélt, hogy az ő érzelmei nem múlnak el soha.
Mad többé nem is jött be hozzá. Raymond beleegyezését úgy látszik, általánosnak vette, mert ezentúl Adelaide útján közli vele, merre jár és mikor jön.
– Nem csodálkoznék, ha a lánya volna – elmélkedik Adelaide.
Raymond gondolkozik a változáson, és az volna a legtermészetesebb, ha erélyesen véget vetne ennek a túlságosan szabad életnek. Mad, akárhogy is vesszük, mégiscsak tizenhat éves, ha fejlettebb is, mint a hasonló, korabeli lányok, és mindenképpen megállja a helyét a tizennyolc és húszévesek között, mégiscsak gyerek, és Raymond felelős érte a halott asszony előtt is, aki gyermeke sorsát a kezébe tette. Az elhatározásnál többre nem viszi. Nem óhajtja, hogy Mad esetleg valahogy félreértse ezt, és másnak vélje beleavatkozását. Hogy egyáltalán az eszébe jutott ez az eshetőség is, elárulja vele, nem ok nélkül tart tőle, bár ezt önmaga előtt sem tisztázza. Lehet, hogy Raymond csupán túlságosan érzékeny, és nem tudja olyan hamar túltenni magát azon a hosszú és kínos beszélgetésen, amely akkor folyt le közöttük, amikor Mad egy éve elhagyta a házat.
Csak egy jár az eszében mindig: legalább igazat adna nekem.
Nem szabad azt a látszatot kelteni Madban, mintha életmódjába nem puszta aggodalomból avatkoznék. El kell felejteni mindent, mint ahogy Mad is bölcsen így cselekszik.
Ezért egyetlen alkalommal sem árulja el nemtetszését, bár erősen foglalkoztatja Mad nagyvonalú élete. Reggeltől estig a telefonhoz hívják, akkor is, ha nincs is itthon. Mad tehát a bolondját járatja velük. Taknyos létére a megzavarodott fiatalok táborát népesíti maga körül. Udvart tart, mint egy királyi személyiség. Érdekes, hogy lányokkal nem barátkozik. Vajon micsoda beszélgetéseket folytat velük, mert Mad régi beszélgetős természete most is 
ugyanaz?! Raymond megfigyeli, amint heves taglejtésekkel, türelmetlenül magyaráz, és mások alig juthatnak szóhoz, de Raymond-nal szemben csupán a legszükségesebb mondanivalókra szorítkozik. A 
Fromantine-ben túlságosan szépeket mondtak róla, amikor iskolai bizonyítványa meglepően jó. Attól tart, kesztyűs kézzel bántak vele.
Bizonyára szorgalmas, és talán túlságos sok benne a tanulási vágy. Minden különórát felvett a programja közé. Tanult művészettörténetet, filozófiát és nyelveket. A tudásszomj valóságos rabjává tette, Raymond véletlenül tanúja annak, amikor Gilberte-nek megjegyzi:
– Ich habe um jede einzelne Sekunde, die ich nicht mit Lernen oder Lesen verbringe, richtiges Herzweh; ich will nicht ungebildet sein.
Annál érthetetlenebb, hogy ideje nagy részét mégis fiatal lovagjai körében tölti. Viselkedésében sok minden van, ami érthetetlen és ellentmondó.
Raymond különösen Raoullal való túlságos barátságát nem szíveli. A fiú huszonöt éves, és meglehetősen fölényesen viselkedik Maddal szemben is. Még azt sem lehet mondani róla, hogy okos fiú, mint Henri, aki szintén Mad lovagjai sorába szegődött, de meglehetősen tartózkodóan viselkedik vele szemben, s épp ezért háttérbe is szorul. Sokkal több szerephez jutnak azok, akik Maddal nem szállnak vitába, osztoznak véleményében, és mindenben feltétlen igazat adnak neki.
Egy ízben akaratlanul meghallja Mad telefonbeszélgetését Raoullal, és csodálkozva állapítja meg, hogy Mad nagyon szépen beszél angolul. Ezt már Fromantine-ben tanulta. Clarisse férje, Jacques szintén teszi a szépet Madnak; egyetlen alkalmat nem mulaszt el, hogy virágot vagy édességet ne küldözgessen neki.
Raymond-nak ez se tetszik. Nagyon is tisztában van azzal, hogy Jacques kedves figyelmessége mást takar.
Bosszús és elégedetlen, ha hódolói körében látja.
Mad valóban nem számít gyereklánynak már, megjelenésében nagyon is sokat és előnyére változott.
Raymond igazán tisztában van azzal, mit érnek a tetszetős szép szavak, és miért mondják el őket.
Mad egy délután örömmel újságolja, hogy másnap Felicitasszal Canniéres-be utazik, egy hétre. Ezúttal már csak a kész programot közli vele, előzetes engedélyét az elutazáshoz nem is kérte el. Olyan bizonyos benne, hogy Raymond igent mond, vagy már egészen semmibe sem veszi?
– Aline sírját is szeretném látni – teszi még hozzá egy kis meghatódottsággal hangjában. Mintha mesterkélt lett volna ez a gyengéd emlékezés, és csupán útját igazolná vele. – Gondoltál-e rá halála évfordulóján?
– Igen – hazudja Raymond. – Ott voltam.
– Én is küldtem vörös rózsákat neki. Láttad?
– Láttam.
Tehát ő volt és nem a professzor. Lehajtja fejét, és gondolatban bocsánatot kér Aline-tól, amiért nem tudott olyan őszinte és tiszta szomorúsággal áldozni emléke előtt.
Most egyszerre leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy megálljon pár percre sírja előtt, az elmúlás gondolatával, mint apró mécseslánggal, ő, Raymond Montandon, aki úgy szeret élni.
– A hét végén lemegyek én is – tervezi, Mad addigra úgyis visszatér, és nem zavarja útját.
– Miért jönnél el? – kérdi mohón, de Raymond kitér a kérdés elől, és nem ad határozott választ. Mad közben Gilberte-tel már másról beszél.
Egyetlen pillanatig olyan volt, mint valamikor régen. Vajon mit kellett volna válaszolnia, hogy azt, aki volt, tartósabb időre feltámassza benne?
Az sincs kedvére, hogy Mad megszokott régi, apró kedveskedései is teljesen elmaradtak. Már nem csókolja meg az arcát, nem öleli át a nyakát, mint azelőtt számtalanszor megtette hirtelen elragadtatásában. Lehet, hogy titka van előtte? Lehet, állapítja meg mindjárt keserűen. Mad sem különb, mint a többiek, ahogy egykor botorul hitte. Miért is lenne más?
Mad elutazott, egy kézfogással, ahogy előre látható volt, és megdőlt az a feltevése is: ha akkor nem Felicitasnál látja viszont, bizonyára a nyakába ugrott volna. Túlságosan igaza lett. Még a szeretet sem maradt meg benne. Elmúlott végképp. Hogy esküdözött és fogadkozott akkor! És eszébe se jutott elégedettnek lenni, hiszen ezt akarta. Valósággal rosszkedvű. Előveszi komoly munkáját, de sehogy sem halad vele. Csak Aline maradt meg egyedül. Aline mindig változatlanul a régi, a szeretete titkos rakomány a lelke mélyén, amelyből apránként élni lehet. És nem fog megfogyatkozni soha. Mintha a túlvilágról üzenné kiengesztelésül a műterem félhomályába: „Megállítom az időt, hogy örökké fiatal legyek neked, és te mindig szeretni fogsz engem.” Adhat-e valaki többet, mint Aline adott? Az ő szerelménél nincsen nagyobb és magasztosabb érzés. Az életét áldozta érte. És ezt az örök szeretetet el nem veheti tőle senki.
Mad gyerek, hogy olyan könnyen napirendre tért a múlt felett. Gyerek, könnyelmű gyerek, nem szabad neheztelni érte. A Fiatalság csak előre tekint, soha hátra. „A gyereket ne hagyd el soha, bármi történik is.” Ezt is kérte tőle a kedves, szelíd Aline. És tudhatta, miért kéri.
Nem szabad, hogy a hiúsága bíráskodjék felette. Madnak ott a helye a fiatalok között, így igazságos és érthető, csak éppen nehéz beletörődni abba, hogy lassan eljár felette is az idő.
A bölcs számot vet a megmásíthatatlannal, és megnyugvást talál. Fölényesen mosolyog Adelaide-ra, aki megkérdi tőle: itthon vacsorázik-e.
– Igen, Adelaide – és még mondani szeretne neki valami kedveset, megértőt, hiszen itt öregedett meg ő is a szolgálatában. Nem sok öröme tellett benne. Valami kedveset, vigasztalót kellene mondani neki, de nem jut eszébe semmi.
A következő napokban nagyszerűen haladt munkájában, sokszor a kora reggel is az állványa előtt találta. A munka kárpótolja mindenért. Igen, Riboire-nak igaza volt. A dolgokat belülről kell érezni, a külsőségek nem jelentenek semmit.
Harmadik napja, hogy Mad távol van tőle, amikor Canniéres-ből telefonon hívják. Mad sietve beszél, mintha alig volna ideje rá.
Feltétlenül várják holnaputánra. Úgy induljon, hogy hat óra előtt még ott legyen. Ez nagyon fontos. Mad hangja vidám és áradozó.
– Raymond, nagyon boldog vagyok. Ugye, itt leszel csütörtökre biztosan?
Megígéri, és nem érti Mad boldogsága és az ő útja közötti összefüggést.
De még aznap este megoldódik a talány, anélkül hogy utánajárt volna.
Este a klubból hazafelé jövet Riboire-ral találkozik. Éppen kiszállt a kocsijából. Yvette, a kedvese is vele van, aki félrehúzza Raymond-t, hogy valami fontosat kérdezzen tőle, ami látszólag izgatja.
– Na végre! Maga az egyedüli, aki felvilágosíthat engem... Igaz, hogy az ön kis gyámoltja, Mad, eljegyezte magát Montpilliére-rel?
Raymond meglepetése őszinte. Azt sem tudja, ki Montpilliére.
– Dehogyisnem tudja. Az a szőke fiú, akivel gyakran együtt járt... Raoul Montpilliére...
– Raoul... – egyszerre megvilágosodik előtte minden. Mad utazása, ahová Raoul is elkísérte... Kedves fiú, említette... Az iménti telefonbeszélgetésük... Raymond feltétlen jöjjön le csütörtök hat órára... Mad boldog áradozása és vidámsága...
Nem nagyon tud Yvette fecsegésére figyelni, annyira megrázza ez a hír. Aline halálhíre sem tudta jobban összetörni... Raoul és Mad...
– Valóban megrázó – áradozik Yvette. – Látom, hogy nem is tagadja. De hiszen mindketten túlságosan fiatalok! Montpilliére huszonnégy éves múlott, ha jól tudom. Igaz, hogy az apja vagyona mindent érthetővé tesz, de Mad, ugye, még tizenöt esztendős? – Nem is vár feleletre. – Valóban igazán nagy csemege lesz ez a házasság. Egyébként igazuk van. Sokkal okosabb és egészségesebb.
Raymond gyorsan elköszön, és sietve megy tovább.
– Különös ember – jegyzi meg Yvette, hogy Riboire-ba karolva utána fordul. – Azt hinné az ember, nem is örül neki.
Raymond csak megy, és hirtelen megáll, mert azt se tudja, merre jár. A lelkiismerete beszél hozzá: „Te vagy a hibás egyedül. Csak te! Nem lett volna szabad ennyire magára hagyni. Ki tudja, mi történt!” Ha arra gondol, hogy Mad éppen úgy, mint ,a mai lányok... titkos csókok, elfojtott vágyak... Talán már... És megjelenik előtte Raoul szemtelen, fölényes arca. A keze ökölbe szorul. Átkozott!
Hát megbolondult az a taknyos, és elvesztette a józan eszét, hogy a legelső kölyök ilyen hatással van rá? Ki ez a Raoul Montpilliére? Szemtelen fickó, egy a mai fiatalok közül, akik előtt semmi és senki se szent, csak saját egyéni céljaikat nézik, örömhajhászók és lelkiismeretlenek. Raymond nem veszi észre, hogy tulajdonképpen a saját hibáit ostorozza másban... Lehetetlen, hogy Mad is! De hiszen ő volt az utolsó, aki megtudta. A történet mindig ugyanaz, kedves Raymond Montandon... A világ nem változott semmit.
Elmulasztott erélyessége most vad indulatba hozza. Rendet kell teremteni végre. Aline a gondjaira bízta. Itt nem használ ajóság, itt cselekedni kell, ha még értelme van... Nagyon nehéz feladat elé állítja az élet. Madot józan szavakkal meggyőzni nem lehet. Makacs és indulatos. De ez egyszer erőszakos lesz ő is. Legokosabb, ha előbb azt a taknyos kölyköt intézi el.
Ha Mad most hirtelen a keze ügyébe akadt volna, feltétlenül alaposan elveri, ahogy egy apának kötelessége is ez.
Raymond idegei nem a legjobbak, ez az esemény annyira felizgatja, hogy nyugtalanul alszik. Még alig szürkül, amikor már útnak indul.
Gyönyörű a kora hajnal.
Grenoble-ig egyfolytában megy, ott gyorsan megebédel, aztán megy tovább, és délután négyre már Canniéres-ben van.
Előbb átöltözik és rendbe hozza magát, aztán áttelefonál a hercegnőhöz. A hölgyek nincsenek otthon, csupán pár perce, hogy a plage-ra mentek. Raymond utánuk megy, és először Felicitasszal találkozik. Mad vitorlázni ment egy lovagjával – a hercegnő megértően mosolyog.
– Öregszünk, kedves barátom, öregszünk.
A tenger ragyog a napfényben, Raymond az előre várható események hatása alatt rosszkedvű és mogorva. Alig figyel a hozzá intézett szavakra, egyre a tenger felé tekint.
Messze egy vitorlás fehér foltját idegesen nézi. Lehet, hogy ők azok? Úgy látszik, Mad még azzal sincs tisztában, hogy nem lehet kettesben vitorlázni menni. Ez ugyan nem fedi pontosan Raymond elveit, aki a múltban maga is gyakran a szabadság és függetlenség mellett tört lándzsát, és vissza is élt vele. De akkor nem a saját bőréről volt szó. Mad más, és éppen ezért, mert tisztában van az élet valódi képével, egyszerre olyan türelmetlen és ideges lesz, mintha Mad ebben a pillanatban követné el élete legnagyobb könnyelműségét, és ő már nem tudja megakadályozni ebben. Első gondolata, hogy rögtön utánuk megy, de belátja, hogy az aggódó apa szerepében roppant nevetségessé válna előttük, amit maga is nevetségesnek talált, ha része volt benne. Az élet, úgy látszik, mindenért visszafizet egyszer. Nehéz egy lányra vigyázni, ezt tapasztalatból tudja, és Raymond nem óhajtja az aggódó szülő nevetséges figuráját eljátszani. Majd más módot talál arra, hogy megakadályozza Mad bolondságait. Majd ha kettesben lesz vele. Addig még jó képet kell vágni a komédiához.
Pár hét óta pontosan beosztotta magának, hány cigarettát szívhat el naponta, most ennek egyszerre vége. Egyik után a másikra gyújt, hogy idegességét lecsillapítsa vele. Felicitast otthagyja, és az Esplanade bárjában felhajt két pohár whiskyt. Ismerősökkel találkozik, akiket nehezen ráz le a nyakáról. Később visszamegy a hercegnőhöz, és Mad iránt érdeklődve megtudja azt is, hogy Gilberte is velük van, és ezúttal nem Raoul a lovag, hanem Henri.
Hihetetlen, mennyire megkönnyebbül ettől a hírtől, és egyszerre nevetségesnek látja minden aggodalmát. Mad nem olyan, mint a többi. Pedig ez még nem sokat jelent.
Élénken belevegyül a társalgásba, és úgy tesz, mintha észre sem venné mindjárt Madot és társait, akik már visszatértek és hangos jókedvvel szaladnak a sétány felé, ahonnan Felicitas integet feléjük.
Mad kedvesen köszönti, egy barna fürdőköpeny a vállára vetve, csupa mosoly az arca. Henri átveszi tőle a köpenyét, és most Mad testéhez simuló feszes trikóban áll előtte, érett, fiatal leánytest, mint a friss gyümölcs. Istenem, de szép sudár leány! Hol van már a régi soványka Mad, hosszú karjával, lábával. Az, aki most áll előtte, elbájolóan szép, és Raymond határozottan zavarba jön. Ebben a pillanatban ébred a tudatára, hogy aki elszakadt tőle, nagyon sokat jelentett számára. Aline-ra emlékezteti ez a perc, őt is csak akkor akarta, amikor már elvesztette. Most Mad az, aki emlékezteti erre. Most itt, a nevető, vidám lány előtt tudatára ébred annak, hogy mit is jelenthetett volna a számára. Raymond Montandon mindig az elérhetetlenre vágyott. Az, ami az övé lehetett, nem kellett soha. Aline se kellett, Mad se. Csak most... amikor már egyik sincs.
Mad csípőre tett kézzel állt előtte, napbarnítottan, a trikója félrecsúszott a combján, és megmutatja testének fehérebb csíkját. A lábszárai nyúlánkak, formásak, izmosak, a dereka karcsú, két kis melle nekifeszül a trikónak. Raymond cigarettára gyújt, és egyszerre bizonyosság lesz előtte, hogy nagyon messze kerültek egymástól. Most világosan érzi, hogy megöregedett. Mad testének izmai feszülnek, a tekintete tiszta és csodálkozó, mintha nem mérgezte volna meg a világ megismerése. Fiatalsága magától értetődő, egyszerű és világos.
– Hiába, a fiatalok – jegyzi meg a hercegnő csöndes melankóliával, ahogy Gilberte és Mad pajkosan meglökik egymást, majd nevetve kergetőznek.
Mad a hinta felé szalad, és Henrit hívja, aki megtagadva komoly természetét, vidám, nagy szökésekkel, kissé esetlenül iramodik utána.
Később az Esplanade teraszán együtt uzsonnáznak. A hercegnő megint kellemetlen megjegyzést tesz.
– Erősen őszül, Raymond.
A festő hosszan megnézi kedves barátnőjét, és megelégedéssel tapasztalja, hogy Felicitas szeme körül kis ráncokat rajzolt az idő, az éles nagy fény kegyetlenül megmutatja. Nem panaszkodhat ő sem.
Mad elkapta a megjegyzést, holott Henrival társalgott, szokása szerint élénk taglejtésekkel, és most Raymond védelmére kel.
– Az az érdekes – kedvesen rámosolyog.
Raymond megérzi, hogy erre szüksége volt. Bár ne mondott volna semmit. Még sohasem érezte ennyire kiszolgáltatottnak magát. Mad élénksége, széles mozdulatai, ahogy egyik gondolatról a másikra ugrál, annyira kifejezésre juttatták fiatalságát, hogy még jobban meglátja benne a saját öregségét.
Hazatérőben Mad Raymond-nal tart, és Felicitas, mintha tudta volna, miért, utánaszól:
– Ne gyere későn, fiam. Renoirék is eljönnek hozzám, és látni szeretnének.
– Számíthatsz rám – mondja olyan barátkozón, ahogy egyik nő a másik segítségére siet a tegeződéssel, ha köztük nagy a korkülönbség, és így kapaszkodnak még az elmúlott évekbe.
Mad nem mondja meg, miért marad Raymond-nal, de a férfi megérzi, hogy most valami mondanivalója lesz a számára, és készenlétben van. Helyes, hogy kettesben lesznek, nem kell tartózkodnia attól, hogy megmondhassa a véleményét. Ezt akarta, és ezúttal Mad nem fogja elkerülni.
De mintha húzná az időt, hogy szóba hozzon valamit, amit mondani akar, keresi, hogy másról beszélhessen, és lényegtelen dolgok mellett időzik el. Ezt Raymond önként megérzi, és lesben áll. Figyeli ezt a kutyakomédiát, amelynek célpontjába most ő került.
Mad vidáman fecseg, és semmitmondó kérdésekkel zaklatja, végül is Raymond-nak erős önuralmába kerül, hogy türelmét el ne veszítse. Mire jó ez a játék? Most miért kerülgeti a dolgot? Nyilvánvaló, hogy mondanivalója van. Bizonyára ő maga is tisztában van azzal, hogy korántsem olyan egyszerű.
A műtermet megnézi, régi képek után érdeklődik. Ahogy karcsú
teste hajlong előtte, ruhája kivágása látni engedi keblének lágy domborulatát. Raymond-on erőt vesz a gyűlölet; gyűlöli Raoult és gyűlöli Madot is. Mindenkit gyűlöl tehetetlenségében... A test fölénye a test felett... Raymond filozófiája ez.
Nincs mit okoskodni, az utolsó percek ezek. A férfi és a nő állnak egymással szemben. Nincs más meghatározás és nincs semmi korlát, nincs erkölcs és nincs Aline. Nincs semmi, csak az utolsó küzdeni akarás egy láthatatlan rém ellen, amelyet éppen Mad szabadít rá. Mert észre kell vennie, hogy két külön világ ők ketten, és Mad a másikhoz tartozik, ahonnan most először csukták ki őt. Eredj innen, Raymond Montandon, nem ez a te ügyed. Mit akarsz a fiataloknál? Mi dolgod velük?
Háborúskodása csupán pár pillanatig tartott, aztán megadta magát. Kiszáradt torokkal nyelt egyet, és életében először lemondott arról, amit eddig mindig a jussának tekintett.
Mad időnként a karórájára tekint és türelmetlen lesz. Jön, megy, leül, hirtelen felugrik és azt kérdi:
– Érdekes, hogy milyen szép idő volt ma... A te órád pontos? – és összehasonlítja az övével. Mit komédiázik? Végezzünk már. Vagy valakinek az érkezésére vár? Lehet, hogy Raoul idejön, és ünnepélyesen megkéri a kezét?
– Vársz valakit?
– Nem, senkit – hosszan nézi az óráját, és le nem veszi a tekintetét róla, aztán egyszerre vidáman felkiált: – Hat óra van, Raymond – mondja boldogan, és hirtelen egészen eléje áll. – Hallod? Hat óra.
Raymond értetlenül bámul rá. Nem érti, mit akar ezzel mondani, de Mad már lelkesen magyarázza:
– Ma, csütörtökön hat órakor pontosan egy éve annak, hogy tudni szeretted volna, vajon egy év múlva szeretlek-e még. Úgy látszik, elfelejtetted. Nos, és most válaszolni szeretnék erre – mosolyogva nézi. – Kérdezd meg tőlem, szeretlek-e még.
– Nézd, teljesen fölösleges.
– Nem, Raymond, én ehhez ragaszkodom.
– Mit akarsz tőlem?
– Tudnod kell, hogy már nem szeretlek.
Egymással szemben állnak, és Raymond is mosolyogni próbál, de attól tart, nem túlságosan természetes ez a megrezzenő mosolyfintor. Mad észreveheti, és hamar abbahagyja.
– Nem érdekel, hogy miért nem szeretlek már?
– Gondolod, hogy ez még érdekes lehet?
Madnak fogalma sincs semmiről. Miért olyan átszellemült az arca, amikor ő az első, aki tudtára adja neki, hogy Raymond Montandon most először nem kell már a nőknek. És éppen Mad az, aki ilyen könnyedén, csillogó tekintettel mosolyog, amikor megforgatja szívében a kést.
Akkor is fáj ez, ha nem várt egyébre soha.
Nehezebb a lemondás, ha kényszerülünk rá, mint ha saját erőnkből határozzuk el.
– Miért? – kérdi, és a saját hangját is furcsának, idegennek hallja.
– Azért nem szeretlek – feleli Mad régi filozofálós kedvében –, azért, mert azelőtt szerettelek, most viszont egy év elmúltával, jól figyelj: imádlak! Érted? És légy szíves, sürgősen és minél előbb végy el feleségül – az utolsó szavakat már elhalkítja és lassan mondja, mintha hirtelen nagyon elfáradt volna. Két karját szelíden Raymond nyaka köré fonja, és gyermekes, ügyetlen csókkal a szájára szorítja a száját.
Az első csók, amit Mad életében férfinak adott, félszegen, elpirulva, de mégis merészen.
Mindez olyan nem várt és meglepő volt, hogy Raymond-nak annyi ideje sincs, hogy gondolkozzék rajta, de ha lett volna, talán akkor se él vele. Nem számított már úgyse semmi. Nincs többé korkülönbség, nem fontos, hogy Mad gyerek még és felelőtlen, Aline emléke se tudja megállítani többé, amit Mad fiatalos elszánt őrülettel meglódított. Csak két csillogó szeme úszott előtte, mely aztán elpárásodott a könnyektől, és lassan kihunyt, mint az alkonyi fény a mezők felett, s kis ügyetlen csókokkal odabújik hozzá selymes arcocskája.
Ahogy karjai között tartotta, gyors kis lélegzeteket vett, a torkát megcsiklandozta valami, és attól félt, ő is elsírja magát ebben a csodálatos percben.

4.
– Ide figyelj, Ray – és először becézi így. – Most ülj ide mellém, elmondok neked mindent.
Szokása szerint élénk taglejtésekkel beszélni kezd, és eloszlat minden ostoba gyanút és kételyt maga körül. Bevallja, hogy azért volt olyan szeretet nélküli, mert pontosan be akarta tartani az egy esztendőt. Sokszor bizony nagyon nehezére esett ridegnek lennie. Egyszer már arra gondolt, beszalad hozzá, a nyakába ugrik, és úgy összevissza csókolja, hogy eláll a lélegzete.
– Tudod, akkor voltál olyan nagyon kedves, amikor egyszer reggeliztél, és azt mondtad, fáj a fejed. Úgy sajnáltalak. És ma délután a plage-on, amikor olyan különösen néztél rám. Mondhatom, nagyon nehezemre esett visszatartani magam. Ezért is mentem el hintázni.
Édes, mámoros érzés hallgatni, ahogy titkait fojtott hangon fölfedi előtte, és egészen hozzásimul.
– Szomorúnak sokkal jobban szeretlek. Gyakran legyél szomorú.
Raymond megemlíti Raoul esetét, a pletykát, amit Yvettetől tudott, és Mad jóízűen nevet.
– Oh, de mulatságos. Nézd, vele csak azért voltam együtt, hogy gyakoroljam magam az angolban. Ez mind érdek, hidd el. Mindenkitől el akarom tanulni azt, amit én még nem tudok. Henrival azért szeretek beszélgetni, mert a görög kultúrát ismeri. Pierre nagyon jártas a világirodalomban.
– Ez minden? – kérdi Raymond.
– Nem – feleli gyorsan, mintha attól tartana, hogy megbánja –, Raoullal még azért is voltam sokat együtt, hogy téged megpiszkáljalak. Szerettem volna tudni, hogy féltékeny vagy-e rám.
Még Mad is ilyen! Úgyszólván ösztönszerű ez.
– Na és mit tudtál meg?
– Hogy nem tetszik neked. Tudod, akkor rettenetesen boldog voltam.
– De hiszen én egy szóval sem...
– Dehogynem. Éppen egy szóval árultad el magad. Amikor ideutaztam, megkérdezted: és Raoul is? Ez nekem éppen elég volt. Oh, Ray, mégse vagy te olyan okos ember, mint ahogy hiszed.
Volt abban valami megrészegítő, ahogy Mad lassanként kiadta magát, és mindezt akkor, amikor azt hitte, végképp elvesztette.
Mad régi szokása szerint magyarázgatni kezdett. Raymond tudta, hogy makacsul kitart elképzelései mellett, meggyőzni úgysem lehet, és maga is erőtlen volt.
– Ide figyelj, Ray. Korkülönbség csak látszatra van. Nem te vagy az öreg, én vagyok túlságosan fiatal. De ez naponta javulni fog. Én öregebb leszek, te pedig ilyen leszel, mint most. Most sem változtál semmit, míg nem láttalak, és én máris öregebb lettem egy évvel. Na látod, mon Cher ami.
Aztán elkezdte magyarázni, hogy a boldogság nem a korkülönbségen múlik. Felsorolt rögtön egypár nevet: Delay, Mourais, Saint-Aubray,. Soupolt, ezek mind úgy házasodtak, hogy 25–30 év volt a korkülönbség ő és a feleségük között. Főleg Saint-Aubray, aki hatvanéves korában vett el egy tizennyolc éves lányt.
– Honnan tudod ezeket?
– Sokat érdeklődtem. És egyik se vált el, mint mások, ahol nem volt korkülönbség. Látod, hogy ez nem lehet akadály. De én másra gondolok most. Minden házasság akkor boldog, ha megértik egymást. Sokat beszéltünk erről a lányokkal Fromantine-ben. Oh, én már ezt is nagyszerűen megoldottam. Figyelj csak! Te megmondod őszintén, milyen vagy te; és én is, hogymilyen vagyok én. Aztán megmondod, hogy mit akarsz, mire vágyol az életben, és mit kívánsz tőlem, és én is. Aztán mindegyik megteszi a másiknak azt, amit kíván. Látod, milyen egyszerű? Én például – mondotta halálos komolyan – szeretem, ha meséket mondanak nekem, mint Aline. Ez a gyenge oldalam. Te majd meséket mondasz... Ja, és igaz, azt is nagyon fontosnak tartom, hogy szeressenek. Légy gyöngéd hozzám, Ray, és mindent elérhetsz nálam – közelebb húzódott hozzá, szemében az ártatlanság meleg fénye csillogott. – És te mit akarsz? Mondd csak meg őszintén, én megteszem, és a mi házasságunk nagyon boldog lesz.
Mit válaszolhatott volna erre? Gyöngéden a karjai közé vonta és megcsókolta illatos, hullámos haját.
– Csak beszélj, Mad. A te szavaid megtisztítanak és felemelnek, és ez több, mint amit te hinnél.
Mad gondolatai megint elcsavarognak, a megható szavakat elengedi a füle mellett.
– Te egy évvel ezelőtt egyszer azt mondtad nekem, hogy nem illünk össze. Én sokat gondolkoztam ezen, és rájöttem, hogy semmit se konyítok ahhoz, amit te csinálsz, és rögtön segítettem rajta. Ide figyelj! Művészettörténetet tanultam. Kérdezhetsz tőlem bármit, nem fogsz szégyent vallani velem.
És mindjárt bizonyít is.
– Figyelj csak! Egy-két dolgot mondok neked, hogy tudjad, nem a levegőbe beszélek – egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy gondolatait elrendezze. – Valószínűleg tudod, hogy a firenzei Baptisterium főkapuja Ghiberti műve volt, aki Brunelleschi előtt nyerte el a pályázat első díját – vagyis őt bízták meg a kapu elkészítésével... Én azt is tudom, hogy Michelangelo szerint a mennyország kapuját kellett volna Ghibertinek ezzel a munkájával díszítenie – teszi hozzá fontoskodva. – Most figyelj és ellenőrizz. A kapu tíz mezőre van osztva, és ótestamentumi jeleneteket láthatunk rajtuk. Ezeket egymástól zseniálisan az hant és bas relief technikájával választja el. Engem különösen Éva alakja fogott meg: légies gyönyörű a teste, mozgása – mert mozog, él, 
lélegzik, sőt tudatában van szépségének, a női hiúság, kacérság minden bájával és gonoszságával együtt. Több alak kitámaszkodik a keret szélére, mintha kívülről nézné az eseményeket. Ez hozza – legalábbis az én számomra – közel mindazt, ami a kereteken belül látható... A kapu szélein próféták fejei is láthatók, közöttük van állítólag Ghiberti is – és Mad diadalmasan mosolyog rá. – És azt tudod-e, hogy Jan van Eyck híres képén, Arnolfini és felesége, a háttérben lévő tükörben két férfi látható, akik közül az egyik valószínűleg a festő maga? Erre a tükör fölötti feliratból: Johannes d'eick fixit hic következtetnek. Ezen a képen mindennek: a két égő gyertyának, a papucsoknak, az ablakpárkányon látható gyümölcsnek, a kutyának szimbolikus jelentősége van. És Jan van Eyck találmánya az olajfestés.
– Nem, fiam – szól közbe Raymond. – Ebben tévedsz. Az olajfestékeket már az ókorban is ismerték.
Mad zavartan megrázza a fejét.
– Jól van. Tévedtem. De azt észrevetted-e már, hogy Greco kísérteties alakjainak szemében mindig egy könnycsepp csillog? Tudod, hogy Domenico Theotocopulinak hívták? – Raymond mosolyog. – Hogy Corot egyik tájképéről sem hiányzik néhány emberi alak? És Chardin egyszerű, kedves képein csak egy asztal, egy szék, szóval egy bútordarab a „díszlet”. Alakjai mindig el vannak foglalva valamivel; dolgoznak – sokszor rákönyökölnek vagy ráhajolnak az előttük álló tárgyra... És most egy furcsa hasonlat jutott eszembe Watteau-val kapcsolatban. Ide figyelj! Az optimista rózsaszínű szemüvegen keresztül látja a dolgokat. Greco hosszító, torzító üvegen át és Watteau – csipkén keresztül.
Mindezt úgy mondja el, mintha az iskolában felelni hívták volna ki. Ha Raymond közbeszólt volna, erélyesen leinti. Végre befejezte, nagyot sóhajt, és mosolygós tekintettel néz rá.
Nem, itt nincs mit okoskodni. Ezt a kislányt egyszerűen feleségül kell venni. Vitába szállni Maddal úgysem lehet, és Raymond megadta magát. De van még valami, amivel számolni kell... Az emberek, a közvélemény...
– Csak arra kérlek, ne beszélj még egyelőre a mi dolgunkról. Arról, hogy...
– Tudom, hogy a te menyasszonyod vagyok. Megértettem. Ez természetes is. Ez a mi nagy titkunk marad. És most – szégyenkezés nélkül a szemébe nézett – taníts meg csókolózni, mert érzem, hogy nem sokat konyítok hozzá. A lányok mondták Fromantine-ben. Csak Catherine tudott, és mindenkinek megmutatta, de én ezt olyan visszataszítónak találtam, hogy bizony ezt az egyet, ne haragudj, de nem tanultam meg.
Raymond-nak ezúttal volt első találkozása a tisztasággal. Erős felindultságában felugrott volna, hogy valamely gyors mozgással lecsillapodjék, de csak annyit tud mondani:
– Mad... Mad... Te ezt nem értheted...
– Mit nem értek? – kedvesen félrehajtott fejjel csodálkozva nézett rá. – Ugye, nagyon fogsz vigyázni rám, és megbecsülsz?
Mintha Aline szavai lettek volna a messze ismeretlenségből, és békés enyhülést hoztak volna Raymond számára.
Később Mad telefonált Felicitasnak, hogy most rögtön átmegy hozzá, ha Renoirék már ott vannak. Igen? Ott vannak? Akkor rögtön indul... Estére pedig Raymond-nal együtt vacsorázik, és a régi szobájában alszik.
Este már csillagos volt az égbolt, amikor Mad egyfogatún viszszaérkezett. Raymond figyelte az ablakból karcsú, siető alakját; mintha szerelmes éjszakára jött volna, büszke, egyenes tartással.
Adelaide nélkül, aki Párizsban maradt, nem sok volt a kényelem, de Raymond segített rajta. A kertész az Esplanade-ból hozott át kettőjük részére vacsorát.
Mad Renoirékról beszélt, és nagyon jó étvággyal evett. Sokat ivott és becsípett tőle. Felemelt karral végigperdült a szobán. Aztán ledobta cipőjét. Így egyszerre alacsonyabb lett, és mély hangon énekelt. Mindez igen mulatságos volt.
– Ma nagyon mámoros akarok lenni – mondotta szemléltetőleg. Aztán minden átmenet nélkül komolyan kijelentette, hogy most rögtön menjenek a műterembe, hogy megnézhesse Raymond képeit.
– Tudod, most már értek hozzá... Ez a műtermed sokkal kedvesebb... Ugye hogy ezentúl nekem is megmutatsz minden képet?
Az arca piros volt, borzas feje megnehezülten a vállára hajlott, de alighogy megállt vele a műteremben, kis fintorral körülnézett, mintha nem tudná, mitévő legyen.
– Most nem mondhatok neked semmi komolyat, mert sokat ittam. Majd holnap – összekuszált haja az arcába lógott.
– Csókolj meg, Ray – fordult feléje hirtelen. – Tudod, hogy Fromantine-ben volt egy lány, aki halálosan szerelmes volt beléd. Nagyon gyűlöltem. Vigyél az ágyamba, Ray, mert nagyon elálmosodtam.
Raymond ölbe kapta, mint drága terhet, és vigyázva a szobájába vitte. Nem akart levetkőzni.
– Majd később, ha te kimentél, de maradj még. Úgy szédülök, ha lehunyom a szemem.
Pár perc múlva édesen elaludt.
Raymond ott ült az ágya szélén, és nyugodt, egyenletes lélegzetvételét figyelte. Először érzett valami mást, mint testi vágyat. Meghatódottságot, gyöngédséget és nagy, szelíd, nyugalmas békét a szíve körül. Ez lehet a boldog szerelem. Csak elkésett vele. Nem, nem szabad okoskodni.
Raymond újjáéledt Mad szerelmében, és megfiatalodott maga is.
Olyanok voltak, mint az összeesküvők, akiknek nagy titkuk van, amit rejtegetniök kell. Ez a titkolózás nagy örömére szolgált Madnak, és szívvel-lélekkel csinálta. Mások előtt közömbösek voltak egymás iránt, Mad csak titokban kacsintott rá, vagy gyorsan megrántotta a kabátja szárnyát, de amint magukra maradtak, megbolondult, és fáradhatatlanul mindig csak csókolózni akart.
Egy délután a sétányon Mad idegesen félrehúzta, és a pálmák mögül izgatottan kifelé kémlelt, hogy nem zavarja-e őket senki.
– Te, ilyet ne csinálj velem, mert az fáj.
– Mit, Mad?
– Túlságosan kedvesen beszélgettél azzal az asszonnyal.
Raymond mosolyogva megnyugtatja, és kezet csókolt neki. Mad rögtön meg is békült. Szereti, ha kezet csókolnak neki. Sokszor kedvesen elpirulva maga nyújtja feléje mind a két kezét.
Később újra előhozta az „utálatos asszonyt”, és hevesen hadonászva kezével azon volt, hogy az illetőt teljesen értéktelenné tegye Raymond szeme előtt. Nem szép, az alakja előnytelen, nem okos, nincs ízlése, és csak akkor nyugodott meg, amikor már minden rosszat elmondhatott róla.
– Biztosan fogalma sincs róla, ki volt Keats.
Más alkalommal kieveztek a tengerre, a part mentén, ahol kedves kis öböl terült el a sziklák mögött. A víz sem mély, és Mad pompásan elszórakozik, Raymond-ban játékos bolondságainak lelkes követőjére akad.
Mad háton fekszik a vízen, és Raymond-nak a derekánál fogva ügyesen a hullámoknak oldalt emelve tartania kell, és Mad úgy tesz, mintha meghalt volna. Kedves és szerelmes szavakkal élesztgetni kell, gyászbeszédet tartva felette, hogy a legváratlanabb pillanatban Mad komoly és szelíd arcán felragyogjon két sugaras szemének fénye, és nyakába ugorva diadalmas feltámadásban felsikoltson:
– Élek, élek...
Majd ő követelte Raymond-tól ugyanezt, aki előbb óvatosan körülnézett, hogy tényleg kettesben vannak-e, ilyesmit nem szívesen csinál az ember, ha mások is észrevehetik.
– Oh, szegény Raymond, hát mégis itt hagytál engem – szónokol Mad. – Íme, itt fekszik mozdulatlanul a híres Montandon, a nők bálványa, az ő kis menyasszonya karjaiban. Nem fest már több képet ostoba szépségű nagyvilági dámákról... Néha bizony kevésbé jók ezek a képek...
Raymond merev mozdulatlanságáról teljesen megfeledkezve rácsodálkozik:
– Nem jók?
– Hát nekem nem mindegyik tetszik. Talán madame Bouchardon képe szép neked? A nagy horgas orrával?
Raymond megnyugodott.
– Bizony nem szép. De figyelj csak, Mad, most egészen mást akarok. Tudod, valami olyan komolyat, hogy Riboire-nak is elégtétele legyen, aki többször megírta, hogy mást is szeretne tőlem látni, nem csak arcképeket – mert Maddal éppúgy elbeszélgethet, mint egy komoly jó baráttal.
– Úgy van. Csinálj komolyat is. Szeretném, ha később, évek múlva, olyan kislányok, mint én, művészettörténetből tanulhassanak téged. Majd én ösztökélni foglak. Csak sose viselj kalapot, mert nem illik az arcodhoz. Szeretem a hajad. Olyan szépen őszül a halántékod felett – mindebben nincsen semmi összefüggés, de Mad már ilyen.
Egy este megint játékos kedvében van.
– Ki tud tovább komoly lenni?
Majd észreveszi Raymond vágyódó tekintetét, hirtelen feláll, és azt mondja neki halkan:
– Gyere velem.
– Hová?
– Ne kérdezd.
A szobájában szembefordul vele, és ráhajol szótlanul a vállára. Raymond nem érti, mit akar, a szavakat elfojtottan egészen a melléhez bújva mondja. Az arca ég, ahogy a két keze közé fogja.
– Mit akarsz, Mad?
– Oda akarom adni magam neked...
– Bolond vagy?
– Nem akarom, hogy... Tudod jól... Azt beszélik, hogy sok nő szeretett téged... Most ezt be kell fejezned, Ray... Az előbb, amikor hosszan néztél, eszembe jutott... Így nézhettél mások szemébe is, és féltem. Olyan rettenetes volt a gondolata is, hogymás... Nehogy azt hidd, rosszul jársz. Ezért akarok a tied lenni... – Mad arca nyugodt és merev, ahogy kétségbeesetten nézi, szeme egyszerre nedves lesz, és egymás után kipottyannak a könnyei.
És Raymond Montandon életében először szelíden eltolt magától valakit, aki sorsát a kezébe tette. Csak így tudta megmutatni önmaga előtt is, hogy szereti, és ez az ismeretlen furcsa, különös érzés, amely csak adni szeret és erősebb minden vágynál, minden másnál, amelyet jónak, szépnek és jogosnak tartott az életben, eddig még ismeretlen volt előtte.
Amikor Mad megértette, hogy Raymond többre becsüli, erősen belekapaszkodott, és könnyein át mosolyogva, hosszan a szemébe nézett.
– Féltem.
– Mondd, Mad, nem akarsz sakkozni?
Nem akar beszélni se róla, és ez olyan szép és megnyugtató. Most robbant ki belőle a sírás; felszabadultan és megkönnyebbülten.

5.
Raymond Montandon házassága Madeleine Desughes kisaszszonnyal nagy port vert fel. Sokan megszólták, mások mosolyogtak rajta:
– A vén róka.
– Mégsem volna szabad, hogy ilyesmi megessék. Kihasználja a szerencsétlen leány tudatlanságát. Közismert, hogy Montandon már régen kivetette rá a hálóját.
Mások egyenesen úgy vélték, hogy a saját lánya. No hiszen, ez a legszebb. A mendemondáknak nem akadt vége. Az asszonyok nagy romantikus szerelmet szimatoltak mögötte. Montandon kétségtelenül megbolondult. Eléggé ismerhetné a női hűséget, hogy nem követ el ilyen balgaságot.
– Harmincegy esztendő különbség, kedvesem. No, de legalább megmarad mellette, ha ugyan a fiatalasszony alkalmat ad neki erre.
A közvélemény eljutott Raymond füléhez is. Akadtak jó barátok, akik sietve felvilágosították, és egyúttal biztosították jóakaratukról is.
Először ügyet se vetett rá, aztán elgondolkozott rajta. Ha már hinnie kellett, hogy van valami, ami a testi vágyaknál is több és magasztosabb érzés, nem áltatta magát azzal, hogy örök életű lehet. Nem sok példát mutat rá az élet. A legharmonikusabb házaséletnek is titkos vagy kevésbé titkolt támaszai vannak, hogy elviselhetőbbé tegyék két ember közös életét.
Massanet, akivel téli reggeleken, amikor csípős és jóízű a levegő, együtt reggelizett, igyekezett a maga módján némileg megvigasztalni őt.
– Nem számítanak az évek. Akkor sem lehet tartósabb az érzelem. Sajnos minden elmúlik egyszer. Miért éppen a szerelem volna kivétel ez alól?
Raymond elismerőleg bólint, és csak a jelen boldogságának él, nem gondol a jövőre.
Madnak néha borús gondolatairól panaszkodik, de ifjú felesége olyan csodálkozó tekintetet vet rá, hogy csacsiság tovább is törődni vele.
– Nincs jobb dolgod, Ray, mint ilyen ostobaságokkal vesződni? És engem is megsértesz vele.
Mad mindennap valami újat és kedveset mutat meg egyéniségéből. Őt egészen más gondolatok foglalkoztatják.
– Ide figyelj, Ray! Nagy szívességre kérlek. Hallom, hogy hatkor már talpon vagy. Légy szíves, keltsél fel engem is, de ne hangosan, csak szelíden csókolj meg, addig, hogy éppen felnyissam a szemem. Aztán hagyjál tovább aludni. – Raymond nem érti, és Mad megmagyarázza. – Azért, hogy tudatosan élvezhessem az alvás hátralévő részét. Ez a Charmettes miatt van. Ugyanis ott mindennap hatkor keltem, és ez nagyon is nehezemre esett. Most mindennap tudni akarom, hogy tovább is alhatok.
Raymond szánakozva néz rá, és Mad rögtön Montaigne-t idézi:
,...hogy még az alvás sem múljék el tunya tudatlanságban, fel-felzavartattam magam álmomból, hogy valamit ellessek titkából."
– Nem úgy van, Mad, ahogy te gondolod – de ragaszkodik ahhoz, hogy neki van igaza.
Más esetben ebédnél ülnek. Raymond ügyetlen mozdulatot tesz, és feldönti borospoharát. Mad hirtelen felugrik, hozzászalad és szeretettel összecsókolja.
– Te édes, te... Ugye, nem érted, miért szeretlek most olyan nagyon. Meg kell magyaráznom neked. Tudod, a Charmettesben sokat szenvedtem, ha például foltos volt az asztalterítő, mindjárt engem szidtak meg érte. Akkor megfogadtam, ha aszszony leszek, sose fogok veszekedni ilyenért. De aztán beláttam, hogy ez még mindig nem elég, örülnöm is kell, ha ilyesmi megesik, hogy egészen más legyek. Ezért szeretlek most olyan nagyon... Neked még sok mindent tudnod kell rólam. Marthe nővér rám fogta mindig a foltokat. Pedig láthattad te is, hogy ilyesmi nem fordul elő velem soha.
Bűbájos kölyök, de ami a foltokat illeti, Raymond csodálkozik, de nem szól semmit. Mad bizony nem nagyon ügyel magára. Sokszor megesik, hogy ruháján foltot ejt. Csak az a meglepő, hogy tagadja ezt, sőt egyszerűen tudomásul sem veszi, és azt hiszi, ez az igazság.
Ez kissé gondolkozóvá teszi, és figyelni kezdi más dolgokat illetőleg is, hogy következtessen belőle Mad jellemére. Amilyen valaki a kis dolgokban, olyan lesz a nagyokban is. „Nagy vagy a kicsinyekben” – idézte egyszer Riboire, és éppen vele kapcsolatban. Csöppet sem vigasztaló.
Ha megpróbálja felvilágosítani tévedéséről, Mad őszintén felháborodik.
– A Charmettes-et akarod eszembe juttatni te is?
Raymond bocsánatot kér, de nyugtalan.
Mad más vonatkozásban is elfogult önmagával szemben. Előadást tart neki arról is, hogy Aline gyakran azt állította róla, elveszti a dolgait. Pedig ez sem igaz. És bizony itt is Aline-nak kell igazat adnia.
Raymond-t ezek az apróságok cseppet sem izgatnák, ha Mad nem tagadná olyan határozottan. Elveszti például lépten-nyomon az ernyőjét, kesztyűjét, és ezt mindenkinek el is mondja, fojtott hangon, izgatottan, csak éppen Raymond előtt hallgatja el. Holott Raymond sohasem szidná meg érte, sőt éppen hogy nyugodtabb lenne, mert így meggyőzhetné, hogy tévedett, de Mad rossz emberismerő.
Ezek az apróságok nyugtalanítják, és mindjárt sötét színben látja a jövőt. Mindenesetre igyekszik nagyon kedves lenni hozzá, mintha kedvességével akarná megvesztegetni, és nem gondol arra, hogy legkevésbé Madtól függ, hogy szerelme tovább tartson. Mad is az örök természeti törvényeket képviseli, és
önmagának tud legkevésbé parancsolni. A saját természetünk a legkegyetlenebb kényúr.
Raymond túlságosan ismerte az asszonyok erényeit és fogyatékosságait, és Madot sem veszi kivételnek. Az se jó, hogy kedvességével túlságosan kiszolgáltatja magát neki, ezzel elismeri, hogy ő a gyengébb fél, és ebből az érzésből, amely férfikora delén túl a hatalmába kerítette, győztesen nem kerül ki.
A szerelem, amelynek korlátlan ura volt, most Fellázadt ellene. A rabszolga parancsolója lett az úrnak.
Raymond-nak kettős feladata van. A gyereket és a nőt is dédelgetni kell, és minden eszközt felhasználni arra, hogy Mad elképzelése szerint a legtökéletesebb élettárs legyen.
Mindent összevásárol, amivel úgy hiszi, örömet okozhat neki. Van már kanárimadara, kettő is, díszes akváriumban csodálatosabbnál csodálatosabb halacskák. Neve napjára egy kis dakszli kutyát is kap – Luron a neve.
Mad öröme határtalan. Nagy büszkén sétáltatja Luront, és úgy beszélget vele, mintha megértené minden szavát. A kiskutya csodálatos szellemi képességeiről mindig tud valami meglepően újat.
Egy nap katasztrófa történik. Mad zokogva rohan haza, arca elé emelt ujjai közül kifolynak könnyei. Ugyanaz a vad zokogás, ahogy egykor Aline-t siratta. Csak nagy nehezen tudják megnyugtatni.
– Mi történt? Beszélj már, az istenért!
Luront elütötte egy autó. Elszaladt tőle, utánakiáltott, a kiskutya riadtan megállt, épp az út közepén, és okos pofájával gazdája felé figyelt. Az autófék csikorogva jajdult, és Luron már nem kerülhette el sorsát.
Mad fájdalma határtalan. Raymond a sok haszontalan vigasztalás után megjegyzi:
– Megsiratsz-e majd engem is ennyire, ha meghalok? Ez a megjegyzés egyszerre magához téríti. Már nem szenved, de felháborodik.
– Rettenetesen ízléstelen megjegyzéseid vannak.
Raymond-nak szokása lett Mad magatartását figyelemmel kísérni, hogy magára vonatkozólag bizonyos következtetéseket vonjon le belőle.
Luron helyett új kiskutyát kap, pontosan olyat, mint a másik, a neve is ugyanaz, de Mad szeretetét nem tudja elnyerni. Csak a másikat szereti, aki nincs, emezt nem szívelheti. Pedig ez a Luron is nagyon kedves jószág. Talán még szeretetre méltóbb is. Már ahogy Raymond megítéli, mert a kutya, miután Mad elzavarta maga mellől, hozzá pártolt. Luronnak is szükséges az, hogy szeressen valakit, és ezért követi árnyékként Raymond-t. Ott fekszik a műterem sarkában, korabölcsen, lehiggadtan, mert észrevette, hogy gazdáját zavarja fiatalos ugrándozása. Csak mérsékelten szórakozik. Ha Mad útjába akad, Luron felemeli rá okos tekintetét, és óvatos tartózkodással csóválja a farkát, mintha titkon arra várakozna, hogy Mad egyszer csak mégis magához hívja, és szeretni fogja. Mivel ez elmaradt, a kutya már nem örül neki. Csak a fejét emeli fel, ha ellép mellette, később csak a szemével követi járását, és meg sem mozdul. Mad ellenszenve érthetetlen. Luront annyira nem szíveli, hogy igaztalan és rosszindulatú hozzá, ha a kutya időnként mégis megkísérli elnyerni a szeretetét.
Raymond-t, akit házaséletük jövendő sorsa foglalkoztat, kissé nyugtalanítja, hogy Mad rossz és igazságtalan is tud lenni. Ezt eddig nem volt alkalma egyetlenegyszer sem tapasztalni. És igazságtalanságában éppen olyan csökönyösen kitart és meggyőzhetetlen, mint minden másban, ha egyszer valamit a fejébe vett. Csak ravaszsággal és furfanggal lehet véleményének megváltoztatására bírni. Vitatkozó szellemét érvekkel megingatni nem lehet, legfeljebb érzelmi mozzanatok hatnak még rá.
Raymond tisztában van azzal, hogy lényegtelen dolgokra is ügyelnie kell.
Mad egyszer karonfogva megy Jacques-kal a sétányon. Igaz, hogy Clarisse is velük van, de így sem tetszik neki.
Mihelyt kettesben maradnak, szemrehányást tesz ezért. Mad őszintén csodálkozik.
– Mi rossz van ebben? Igazán nem értelek. Clarisse-szal mentem karonfogva, és egyszer csak Jacques is belém karolt, észre se vettem. Csak nem utasíthatom rendre? Hiszen a felesége is velünk volt.
Raymond nem mondja meg, mi a véleménye Clarisse-ról is, csak tiltakozik, de Mad csökönyösen védi a maga igazát.
– Csak az láthat rosszat benne, ami maga is rossz. Úgy látszik, Ray, te ilyen rossz vagy – és nem enged. Ezer okot hoz fel rá, végül is megtörténik az első összeveszés. Mad gyerekesen leveti magát a szőnyegre, és hangosan jajveszékelni kezd.
Luron, mintha megérezte volna, hogy elkövetkezett az ő órája, hogy elfojtott szeretetét kimutathassa, izgatottan ugrál körülötte, vigasztalja, könnyes arcába nyal. Mad dühösen eltolja magától, de a kiskutya erőszakos ragaszkodásától nem lehet szabadulni.
Este van már. Mad haragosan a szobájába vonul. Hallani, hogy fel-alá járkál, csapkod. Aztán hangosan sír. Később a sírás meglepően tisztább és hangosabb lesz. Kétségtelen: Mad kinyitotta a szobája ajtaját, hogy Raymond kénytelen-kelletlen tudomást szerezzen róla, hogy ő odabent szenved, és sürgősen megbéküljön vele. De Raymond nem mozdul. Mad ravaszkodása megdöbbenti, de az egyszer csak elunja a céltalan siránkozást, és hirtelen megjelenik a szobában. Már levetkezett, és hoszszú hálóing van rajta.
– Hol a kutya? – kérdi nyersen, és izgatottan körülnéz. Máris észrevette és felnyalábolja.
– Minek viszed el? Sose szeretted.
– Most elhagyatott vagyok – mondja sírós hangon, és kicsit vár, de mivel nem történik semmi, a szobájába vonul.
Raymond nem békül, eloltja a villanyt, és lefekszik. Mad megint megjelenik, és lassan, óvatosan megáll az ágya fejénél. Nem gyújt villanyt, de Raymond pontosan látja vékony fehér alakját, borzas hajával; Luront a hóna alatt tartja.
– Ray... – súgja elfojtottan. – Ray... Nem tudok haraggal lefeküdni... Szeress minket...
Amikor megbékül, átszalad a vánkosért, és odafurakodik hozzá szorosan, olyan kétségbeesetten, mintha el akarnák szakítani tőle.
Raymond még szükségesnek tartja, hogy szelíden és szeretettel kioktassa: legyen némi fogalma arról, hogy mitől függ két ember tartós boldogsága. Nem elég, hogy szeressék és megbecsüljék egymást. Vigyázni kell, hogy valaki más, egy harmadik tönkre ne tegye őket, mert az emberek irigyek. És beszél a házasság hiénájáról, aki szüntelenül lesben áll, hogy a maga örömét keresse. Ez a figura pontosan az egykori Raymond Montandonra hasonlít, aki már annyiszor eljátszotta ezt a szerepet, s ezért van tisztában a veszély minden kezdeti, ártatlannak tetsző jelenségeivel is.
Mad unja a prédikációt, de hagyni kell, míg jószántából befejezi. Esetleg kissé elvonni tőle a figyelmét. És Mad ravaszkodni kezd: lassan, óvatosan hozzányomja a combját, hogy észre térjen és abbahagyja.
– Minden házasságot mindig egy harmadik tesz tönkre. A harmadik mindig kedves és figyelmes; kicsit talán Jacques-ra hasonlít – szaval még mindig Raymond.
Mad hirtelen felemelkedik mellőle és az arcába néz.
– Te is voltál már harmadik?
Tanulságosabb, ha bevallja.
– Szörnyű! – leheli Mad, és visszafekszik. – Na, csak folytasd! – és olyan csendben, mozdulatlanul hallgatja, hogy időnként aggódva megkérdi:
– Nem alszol?
– Nem, csak beszélj!
Egy fiatal asszonynak, különösen, ha olyan nagyon fiatal, mint Mad, nem szabad okoskodnia, ha valaki, aki az élet roszszaságait már kitapasztalta, szeretettel figyelmezteti a veszélyre, amely minden pillanatban, mindenfelől leselkedik rá. A boldogságnak ára van, és ügyesen kell bánni vele.
– Mi rossz történhet velem, ha én nem akarom? – fontoskodik Mad. – Te elfelejted, hogy szeretlek!
– Akkor is kerülnöd kell olyasmit, ami nekem rosszuleshet. Mert nem az a fontos, hogy ami történik, lényegtelen-e vagy sem, de az, hogy fájdalmat okoz-e. Ha teneked kifogásod volna Clarisse ellen, akár Jacques is jelen volna, én nem vitatkoznék a lényegtelensége felett, de elkerülném, és éppen azért, mert anynyira jelentéktelen és nem kíván semmi áldozatot.
Mad már erősen unja mindezt, és nem óhajt tovább foglalkozni a dologgal. Megint nőiességével mesterkedik, és ezúttal sikerrel.
Raymond a maga sajátságos módján próbálja biztosítani boldogságát. Mad nem sejti, mit jelent valójában asszonynak lenni. Most megtanítja szeretni, és magára veszi az alázatos szerepét, hogy rabjává tegye titkos szerelmi fortélyoknak, felébresztve a szenvedélyt benne, hogy így tegye erőssé minden kísértés ellen, mint aki titkos jelszóra tanít, amely nélkül nem nyílnak meg előtte a kapuk.
Mad csodálkozik, de semmin sem akad fenn, előtte minden, amit Raymond mond, helyes, és vakon követi az úton, amelyen vezeti őt.
Mint minden, amihez nem ért, izgatja és felébreszti benne a tanulás vágyát, és csodálatos tanítványnak bizonyul.
Néha minden szégyenérzet nélkül az érdekli, hogy vajon Aline tudott-e csókolózni vele... Raymond nem szereti, ha erről beszél. Mad vállat von és elgondolkozik, aztán megint erőt vesz rajta a mulatságos hangulat, és önmagát figurázza ki, amikor azt mondja neki:
– Várj, most úgy csókollak meg, mint amikor még nem tudtam semmit – összeszorított száját erősen a szájára szorítja és jóízűen felkacag. Később kis szorongással megkérdi tőle, hogy volt-e már valaki az életben, akit úgy szeretett, mint őt.
– Nem – feleli őszintén Raymond.
– És olyan sem, aki jobban tudott volna szeretni téged, mint én?
– Olyan sem.
– És volt, aki szebb volt, mint én?
– Hát bizony – feleli Raymond, hogy felingerelje. – Tulajdonképpen nem is vagy te szép.
– Igenis szép vagyok – csattan fel, és nyelvét kiöltve rá elfordul tőle. Raymond kérlelő szavaira válla rándításával jelzi, hogy neheztel rá.
Úgy alszik el, mint kisgyerek, felhúzott térddel, a tarkójára fektetett bal kezével – az ablaktól elfordulva, mert másképp nem tud elaludni, de azért az ablakon át világosság szűrődjék be, mert a vaksötétség fojtogatja, és ideges szívdobogást kap tőle.
A boldogság sokszor természetes és magától értetődő, olyannyira, hogy pillanatig sem kételkedhet benne az ember: mindennek úgy kell lennie, ahogy éppen van. Raymond közönyös és majdnem érzéketlen. Meghatározhatatlan vágyat érez valami után, mert maga sem tudja, mit akar, de érzi, hogy valaminek a híjával van. Néha Aline az, vagy akárki más a sok közül, akik az életében több vagy kevesebb ideig szerepeltek. Máskor gyötrő gondolatai vannak, és minden ok nélkül heves féltékenység kínozza. Figyeli Madot, ahogy társaságban beszélget, mozog, táncol. Nagy megnyugvással tapasztalja, hogy Mad hangja és magatartása pontosan ugyanaz, bárkivel beszél. Nincs meg benne az a különös átalakulás, amellyel az asszonyok finoman elárulják hajlandóságukat egy férfi jelenlétében a legegyszerűbb és legjelentéktelenebb beszélgetés folytán is, amikor a hangjuk rezdülése, a mozdulataik egyetlen pillanat alatt megváltozik. Mindezt Madnál sohasem tapasztalja, de ez sem nyugtatja meg, és kísérleteket végez. Elősegíti az alkalmat arra, hogy Madot próbára tehesse. Raoul tökéletesen eltűnt a közeléből, egyedül Henrival találkozik hébe-hóba. Raymond ezeket a találkozásokat elősegíti és módot ad arra is, hogy kettesben lehessenek, mintha csak önmagát akarná kínozni vele, mert Madot nem zaklatja kérdéseivel, csak figyeli és találgat. A fantáziája és a saját természete olyan messzemenőleg a segítségére van a rossz feltételezésében, hogy megmérgezi vele boldog óráinak derűjét és nyugalmát, anélkül hogy valami értelme lett volna az egésznek.
Mad boldog és becsületes, és fogalma sincs arról, hogy Raymond kísérleti nyúlnak használja fel. Sokszor erőt vesz bolondos jókedvén Raymond miatt, aki művészi problémáira hivatkozik, és szomorú vágyakozással gondol a tavaszra, amikor Canniéresben szabadabban élheti gyerekes vágyait, Raymond-nal együtt.
Szeret becsípni, mert akkor szabadabban bolondozhat, és Raymond is valahogy megértőbb és engedékenyebb.
Egyszer Rosiére-nél vacsoráztak, és Gilberte is velük volt. Gilberte minden hónapban egy újabb „halálos” szerelme részleteit tárgyalja meg Maddal, aki roppant szeret szerelmi ügyekben tanácsokat adni.
A vacsora kedélyes hangulatban telik el. Mad megint többet ivott a kelleténél, és az asztalon áthajolva megcsókolja férjét.
Nincs, aki láthatná őket, de Gilberte mégis rászól, a könnyen lángra lobbanó nők szokásos szigorú erkölcsével. Mad leinti és újra áthajol az asztalon, hogy csókot kérjen.
Most Raymond is rászól:
– Maradj nyugton.
– Csókolj meg rögtön – erőszakoskodik Mad.
– Nem.
Mad gyerekesen alkudozik.
– Kapsz tőlem egy frankot, ha megcsókolsz.
Nincs kitérés előle, amit akar, azt keresztülviszi. Ilyenkor olyan bolondos jókedvű és meggondolatlanul édes, hogy húszévesnek érzi magát mellette.
A télen Raymond-nak Olaszországba kellett utaznia. Csak egy hétig lesz távol, Mad nem megy vele, de ő az, aki gondosan becsomagol mindent a számára, és jegyzéket készít a dolgairól, később találja meg véletlenül a bőrönd alján összehajtva, és ezt olvashatja róla:
Hat ing. Tizenkét zsebkendő stb. és a végén: és egy egész szív, az enyém, amit magaddal viszel.
Mad kis üzeneteket kér tőle az elutazása előtt, hogy ne legyen olyan egyedül, és mindennap legalább egy mondatot olvashasson tőle.
Raymond az utazás előestjén irkálja ezeket a kis üzeneteket, dátum szerint. Adelaide telefonhoz hívja, nyersen rákiált:
– Nem látja, hogy most fontosabb dolgom van?
Mad az állomáson lelkére köti, hogy valami ajándékokat hozzon neki.
– Hozzál nekem legyezőt. Kettőt is lehet, az egyik fehér, a másik fekete legyen... De nagyvilágias legyen... Tudod, ez a gyenge oldalam... Nagyon szeretek ajándékokat kapni.
Amikor Raymond a vonatra száll, Mad egyszerre ellágyul és anyáskodva megsimogatja.
– Vigyázz magadra, kicsim.
Ezt olyan aggodalmasan mondja, hogy Raymond-nak nevetnie kell.
A vonattal még együtt halad, és az állomás szélén, messze kívül állva a többiektől, integet utána. Raymond biztosra veszi, hogy el nem mozdul onnan, amíg az utolsó kocsi is eltűnik a szeme elől.
A visszaérkezés ugyancsak megszervezett, és korántsem mindennapi.
Mad arcát messziről látja, amint idegesen kapkod a tekintetével, Raymond-t keresve. Adelaide lejjebb áll, Gilberte meg feljebb, hogy semmi körülmények között el ne kerülhessék.
És naplót is kell vezetni napjairól, és ezt teszi Mad is, aki mindenben más és egyénibb. Raymond távolléte nem hatja meg, bár virágok fogadják a műtermében. Tiszteletről vagy gyengeségről nemigen beszélhetünk. Szerelmi kitörései is egészen különlegesek. Könnyed beszélgetés közben hirtelen, mint akit áramütés ért, Raymond felé fordulva elbágyadt mosollyal mondja:
– Csókolj meg, szívem. Nagyon szeretek veled csókolózni. Tudod, hogy míg távol voltál, Adelaide megütötte a lábát, és orvost hívattunk. De nincs komolyabb baja. Még egy csókot!
Vacsora közben pontosan beszámol, mi minden történt vele. Raymond szobájában az ágyán már előre ott van Mad vánkosa is. Ez kötelező, és mégis vacsora után moziba akar menni. Kapkodó, szertelen, egyszer asszony, egyszer gyermek. Nem szabad tőle semmi következetességet várni.
Raymond nem zárkózik el semmiféle kívánsága elől. Fél fáradtnak lenni, mert talán eszébe juttatja az éveit. Sőt éjszakázik és fölényesen mosolyog, ha Mad álmos, kókadt fejjel kidől mellőle. Mintha ez volna Raymond fiatalságának egyetlen bizonyítéka.
Boldog napok ezek, mintha sose szakadna végük. Ahogy az egészséges ember sem tud betegségre gondolni mint elkerülhetetlen közeli veszélyre, úgy Raymond se tudja elképzelni soha, hogy ez egyszer másképp is lehet, még akkor sem, amikor biztosan tudja és érzi. De csodát remél.
A tél kellemesen telt el.
– Milyen jó, hogy mindig velem lehetsz – jegyzi meg Mad –, és nem vagyok például egy orvos felesége.
A hegyek között töltik a telet, Mad síelni és korcsolyázni tanul, nagyon tanulékony és merész.
A korcsolyapályára nagy irammal szalad be, és erővel leveti magát a jégre, hogy nagyot essék.
– Mit csinálsz? – rémüldözik, amikor ezt látja.
– Esés nélkül nem lehet megtanulni, igyekszem hát minél előbb túlesni rajta, hogy megszokjam.
Raymond szeretné, ha kissé megerősödne, de Mad nyugtalan természete nem bírja az étkezés utáni pihenéseket, és ezért Raymond is megszünteti a maga részéről, nehogy egy pillanatig is az öregség látszatát keltse.
Mad egy este elújságolja, hogy Gertrude, akinek társaságához ragaszkodik, mert megszokta – szerelmes.
– Megkérdeztem tőle, hogy mióta, és képzeld, azt mondta, hatnapos a szerelme. Szerettem volna nevetni rajta. Micsoda szerelem ez az enyémhez képest, aki egy évig vártam rád (ezt mindig és mindenkinek büszkén emlegeti). De aztán lecsendesedtem, mert eszembe jutott, hogy minden szerelem volt egyszer hatnapos. Az enyém is.
Raymond-nak alkalma van arra, hogy sietve egy kis tanulságot vonjon le belőle.
– Jól mondod, Mad. Vannak egynapos és egyórás, sőt egyetlen perces szerelmek is, mert mindennek egyszer kezdete volt és sajnos vége is lesz.
Mad hamar észreveszi, hogy nem filozofálni akar vele – amire mindig nagy hajlandóságot érez –, hanem az ő szerelmének elmúlására célozgat, s ez leverően hat rá. Igazán abbahagyhatná már ezeket a kellemetlen célzásokat és jóslásokat.
A karácsonyi ünnepeket Canniéres-ben töltik. Mad ragaszkodik ahhoz, hogy az ünnepek alatt Aline sírjánál imádkozhassék. Még nem múlott el karácsony, hogy ne lett volna vele. Csak legutóbb, hogy Fromantine-ben volt, és ezt eléggé sajnálja is – lopva Raymond-ra néz, mintha arra számítana, hogy megjegyzést tesz rá. De mivel ez nem következik be, megjegyzi:
– Ezt neked kellett volna javasolnod.
Néha Mad belegabalyodik a tudálékos nagyképű kifejezésekbe, amelyek igen mulatságos hatást tesznek.
Egyszer Raymond postájában egy szerelmeslevélfélét talál. Ismeretlen festőművész-növendék lány áradozik a nagy ember felé. Raymond félrelökte, de Mad jelentőséget tulajdonít neki.
– Na, itt a harmadik – mondja megdöbbenve. – Meg kellett volna rögtön mondanod, hogy szerelmes levelet kaptál. Furcsának minősítem a viselkedésed. Na, csak ne mosolyogj, még nem békültünk ki. Túlságosan szemtelen vagy, barátom. Én meg féltékeny vagyok.
Gyerekesen küzd a szemében fontosnak tetsző veszélyek ellen. Raymond-t pedig végtelenül boldoggá teszi féltékenysége, amely egészen új és váratlanul érinti. Olyannyira, hogy kitalál történeteket, csak hogy élvezhesse, amikor Mad komolyan vallatni kezdi.
– Hogy szorította meg a nő a kezedet? Mutasd! – Raymond megmutatja. Mad gondterhelten összehúzza a szemöldökét.
Szeretné magához ölelni, olyan ennivalóan bájos, de Mad ilyenkor nem tűr érzelgős jeleneteket.
– Na, csak ne kívánj tőlem lehetetlent, kedves barátom. Nem vagyok megfelelő hangulatban, hogy enyelegjek veled. – Aztán eldönti, mit határozott. – A nőnek meg fogod mondani az én jelenlétemben, hogy arról én is tudok, hogy titokban megszorította a kezedet. Nem óhajtok nevetségessé válni.
Raymond nagy bajban van, és alig tudja lebeszélni erről.
– Ugye, most félsz, mert bűnösnek érzed magad?
Raymond bűnbánóan lehajtja a fejét, és olyan édes jó érzés árad el benne, hogy nem is tudná, mivel kellene kifejezésre juttatni. Valami eddig ismeretlen, nyugodt, boldogító érzés ez; az óceánjárón utazót fogja el ilyesmi, ha végre biztos talajt érez a lába alatt.
– Mad, nem tudod, ki vagy te nekem.
– Remélem is, kedves barátom – és szertartásos mozdulattal vonul kifelé, nagyvilágiasan, de az ajtó küszöbén hirtelen, mint a bolond, eszeveszetten visszarohanva a nyakába veti magát.
– Ray, édesem... én is imádlak!

6.
Végre tavasziasra fordult az idő.
Amire Mad egész éven át olyan nagyon vágyott, elérkezett, és leutazhattak Canniéres-be. Már előző napon izgalom vesz erőt rajta. Jön, megy, intézkedik. A telefonon át úgy társalog tizenhét éves fejjel, mint más éltesebb dámák ilyen alkalmakkor: minden izgalmukat és gondolatukat továbbadják valakinek, mintha megkönnyebbülnének vele.
– Édesem – telefonál Mad, és ahogy Raymond ellép mellette, hirtelen befogja a kagyló száját, és feléje súgja. – Clarisse... – Tudod, szívem, az időt én sem tartom éppen kedvezőnek, de hát az embernek egyszer mégiscsak el kell kezdenie a pihenést... Raymond-nal úgy határoztunk...
Az Esplanade-ban szállnak meg, mert a villát átrendezték. Mad a fésülködőtükre előtt ül, és kis kézitükrét tartja a feje mögé.
– Nem, Ray... ne menj le nélkülem reggelizni. Már azt sem tudod kivárni, hogy a feleséged megfésülködik?
Raymond csendesen megáll az ajtó mellett, és várakozik. Mad a korai keléseket is megakadályozza, ha módjában van, mert a hajnali órákban átköltözik az ágyába. Aztán a legkisebb mozdulatra is felnyitja a szemét, és Raymond-ba kapaszkodik, kis nyöszörgő hangot hallatva: ne... ne... – és máris alszik tovább.
Fésülködés közben társalog; amit mond, bohóság, de ahogy mondja: nagyvilágias és fontoskodó.
– Szeretnék fürdeni és halottat játszani veled, de félek, hogy valódi lesz, olyan hideg a víz.
Madnak szavajárása: Eh bien, mon cher... Na, barátom. Ha pedig valami felett csodálkozását akarja kifejezésre juttatni, azt mondja: Quelle horreur. Rémes.
A kevéske nap is elbújt a szürke felhők mögött; a tenger képe mint egy öregasszonyé. Nincs benne semmi derű. A kezdődő nyár örömei még csak sejtelemszerűek.
– Csak mindig nyár lenne – sóhajt Mad –, hiába, csak a meleget kedvelem – körülnéz a kihalt plage-on, és azt mondja: – Quelle horreur. Rémes.
Raymond viszont kedveli a borús időt különös hangulataival.
Délután Mad a teraszon a nyaka köré csavart sállal a nyugtalan tengert nézi. Raymond mögötte áll és arra gondol, mit hozhat számukra a jövő.
Mad tökéletesen az övé, ez bizonyosság benne. De vajon, ha idegen lenne a számára, ellent tudna-e állani neki, ha megkísértené? Eddig még egyetlen asszony sem diadalmaskodott felette.
– Menjünk sétálni, Ray, kedvem van rá.
Luron a sétálás szóra felüti a fejét, és fürge táncot lejt körülötte.
– Zárd be a szobába, mert most veled szeretnék csak kettesben karonfogva menni.
A kutya élénken kapkodja fejét egyikről a másikra, és nagy búsan csak az utolsó pillanatban eszmél rá, hogy otthon kell maradnia. Már nem csóválja a farkát, mereven, mozdulatlanul áll a szoba közepén, amikor rászólnak, hogy otthon marad és feküdjön le.
A villasoron túl a meredeknek sétálnak fel.
– Menjünk a templomba – javasolja Mad –, most olyan kedvem volna rá.
Már alkonyodik. Esőre hajló vasárnap délután. A templom népesebb, mint máskor. A litániára várnak.
Egy-két öregasszony ül a padokban; szétszórtan, sötét alakjuk foltja misztikus hangulatot kelt.
Az oltár félhomályban, hátul mögötte két függöny foltja: egyik a sekrestyébe, a másik a paplakba vezet.
Az első padban ülnek le, mögöttük a templom már villanyfényben úszik, és kettőjük árnyékát levetíti eléjük a kőkockákra.
– Nézd az árnyékunkat – súgja Mad, s közelebb hajol hozzá, szelíden megfogja kezét.
Raymond a halálra gondol, amint a félhomályba takart kis szobrokon tétovázik a tekintete.
– Milyen furcsa az élet – súgja Mad elfojtott hangon, illedelmesen. – Mennyi mindennek kellett történnie, hogy mi kettesben itt ülhessünk békésen egymás mellett, és a kezed megfoghatom... Olyan jó boldog érzés ez a csend... Olyan szép és megnyugtató. Ray, érzed?
Az árnyékukat nézi.
– Fordulj csak kissé oldalt, hadd lássam az arcéledet. Mad engedelmeskedik és megkérdezi:
– Meséltem már neked Pivoine tisztelendő úrról? Magne-Tourbillonban az egyetlen barátom és vigaszom volt a Charmettes-ben eltöltött szomorú időkben.
Raymond most nem kíváncsi rá, és eltereli róla a figyelmét.
– Nézd, Mad, az oltár mögött a két függöny sötét foltját. Mögöttük mintha a nagy ismeretlen semmi volna. Az egyik, ahol kilépünk ebbe a világba, a másik, amerre eltávozunk belőle.
– Nem jó volna a jövőt tudni – feleli elmélázva, és Raymond jobban hozzásimul.
– Bizony nem volna jó.
Az egyik függöny sötét foltja most meglebben, egy öregasszony lép ki mögüle fekete formátlan kalappal a fején, és meggyújtja az oltáron a gyertyákat. A misztikus szép hangulatot megöli a fény.
– Elrontott mindent – súgja Mad.
– Ez az élet.
– Csak kalapja ne volna.
Ahogy az üvegképeken felcsillanó színfoltokat nézi, Raymondnak eszébe jut, hogy egyszer már járt itt Aline-nal is. És a fényárnyékos, tömjénfüstös, tavaszi huzatos templomba lassan belép a halott asszony. Ha lehunyja a szemét, megejtő fenséges valóságnak érzi, szinte a lélegzetvételét is hallja a háta mögött. A mozdulatai újra élnek... könnyed puha járással jön feléje. Furcsa félszeg mozdulattal oldalt fordítja a fejét. Aline... hazug szavakkal megszédített halott kedvese... „Örökké megmaradok az emlékezetedben: fiatalon, egészségesen, és megállítom az időt"... Két karját a nyaka köré fonja, égő lázas szeme lehunyódik, és ellobban fénye, ahogy elfújják a gyertya lángját... A lehelete melege az arcát éri, ahogy felnyögve puha ajkai szétnyílnak, és hosszú elfulladó csókját is érzi a száján... Az egyetlen asszony, aki az életét is odaadta érte, és mégsem volt soha az övé. Meg nem mutatott asszonyisága titkait magával vitte... Nagy hatalma van egy asszonynak, akit erősen megkívántunk, és sohasem volt a miénk... Madnál is jobban szerette, de nem szabad
szólni róla. Örök mély hallgatásba burkolt az emléke is, ahogy
az ágya is örök a sír mélyében, kinyújtott, merev testtel, lehunyt szemmel, nagy, szent, lélegzetvisszafojtó csendben.
Mad valamit megérez, amiről maga sem tud számot adni.
– Menjünk, mert hirtelen elromlott az előbbi jóérzésem.
Bűnbánóan hozzásimul, és szelíden megszorítja a karját.
– Miért?
Mad felelete megdöbbenti.
– Aline-ra gondoltam... a halálra...
A templom hármas oszlopa mögött a szenteltvíztartóba meríti keskeny ujjait, és úgy nyújtja feléje, mint egykor Aline is. Éppen így álltak itt akkor is. Mad kezeit nézi, nem mer az arcába tekinteni, mert attól tart, rávetődő tekintetében Aline áll majd előtte. És semmiért halt meg... Céltalanabbul még nem pusztult el ifjú élet. A szörnyű vád újra fellobban a lelkében, és nincsen enyhülése. Szörnyű terhét egyedül kell hordoznia élete végéig. Mad nem osztozhat vele. Éppen Mad nem.
A templomajtóban egy koldus olyan hirtelen nyújtja feléje piszkos tenyerét, hogy Raymond ijedten összerezzen, és kapkodó, ideges mozdulattal ad neki alamizsnát, csak hogy gyors léptekkel menekülhessen elnyújtott köszönő szavai elől. Ez a gyors mozdulat mintha tudatos lett volna és titkot példázó.
– Meg kell ígérned, Ray, hogy ide gyakran eljövünk – súgja Mad –, mert az előbb olyan rossz érzésem volt, mintha először és utoljára jártam volna itt veled.
Először és utoljára.
Mintha most is Aline szólott volna hozzá, aki nem bírja már a csendet. És a halott asszony emléke most megmagyarázhatatlan nyugtalanságot ültet el a lelkébe: szorongó félelmet, titokzatos jövőt... és mintha hatalma hasonló volna ahhoz, akit Mad Istenéül tisztel, amikor alázatosan térdet hajtva keresztet vet magára.

7.
Az idő nem akar megjavulni. Esőre hajló borús az ég már napok óta. Időnként lassan szemereg, de eláll, hogy újra kezdje, mintha nem is tavasz volna, hanem ősz.
Mad vidám, mint mindig, a borús gondolatok csak pár percig időznek nála, és nem ülnek el a lelke mélyén.
Raymond az utóbbi napokban fáradtnak érzi magát, pedig egyebet sem tesz, mint pihen. A munkához semmi kedve. Sokat olvas és hever, mélabús gondolataival egyedül bánkódik. Csak Mad vidámsága rázza fel, hogy utána megint visszazuhanjon a nyomott hangulatba, mihelyt egyedül maradt. Azt hiszi, mindez azért van, mert tunya életet él. Sportolni kellene, korán kelni és nagyokat sétálni a friss levegőn. Mad későn kel.
– Te alhatsz, Mad, fiatal vagy. Engem a pihenés elfáraszt.
– Mit csinálsz kora reggel?
– Gondolkozom.
– Szép gondolataid legyenek.
Egy reggel váratlanul Massanet-val találkozik az Esplanade teraszán. Először csak úgy erről-arról beszélgetnek. Később Raymond él az alkalommal, hogy gondolatait valakinek elmondhassa.
Massanet most nem ellenszenves; kedves és megértő. Raymond házassága tetszik neki. Ő az egyedüli, aki nem talál semmi kivetnivalót benne. A közvélemény kielégíthetetlen. Így kerül szóba Raymond aggálya; barátjával őszintén beszélhet.
A tenger felett sikoltozó sirályok keringenek, és Massanet furcsa fejtartással nézi őket. Rossz, kellemetlen hangulatú reggel.
Raymond nem remél semmi megoldást, csak éppen egy kis megkönnyebbülést, hogy a gondolatai szavakat ölthettek, és megválhatott tőlük. Ez is megnyugtató. És Massanet egyszerű feleletet ad, amely megoldani látszik minden problémáját. Nem is számított volna rá, hogy éppen ő, akivel különösebb baráti kapcsolata sose volt. Nem sokra becsülte, inkább lenézte. Most ő az, aki a megváltó szót kimondja, az egyetlen szót, a varázsigét, amellyel Madot örökre magához kötheti.
A gyerek.
Okosan, megfontoltan beszél, és szavai nyomában, akárcsak a tenger felett, Raymond borús lelkében is lassan kisüt a nap. Áttör a szürke felhők függönyén, és szikrázva suhan végig a tájon.
A gyerek.
Egy harmadik. Más harmadik, mint amiről Madnak annyit beszélt, hogy megerősítse... Egy ilyen harmadik kell, és milyen más harmadik volna ez! Két ember legtökéletesebb egyesülése, a legszentebb érzések között, egy test a kettőből, megtagadhatatlan örök bizonyosság két ember kapcsolatában.
A gyerek, akit nem lehet elfelejteni, megtagadni: az erős kapocs, mely két embert szétválaszthatatlanul köt egymáshoz apró kis kezével.
Raymond hátradől székében és mosolyog.
Milyen egyszerű ez, és nem jutott az eszébe, sohasem vágyott rá, sohasem irigyelte senkitől, sőt éppen terhesnek és fárasztónak látszott, talán inkább menekült volna előle. Az egyetlen, akit sohasem kívánt, és elkerült. Most maga sem tudná megindokolni, miért.
– Nincs nagyobb erő, amely örökre megköthetné egy aszszony kezét. – Massanet lassan, kényelmesen beszél, körmeit nézegetve. – Csodálom, hogy nem jutott az eszedbe.
– A feleségem még fiatal – ellenkezik még, de barátja elképzelését nagyon is helyénvalónak találja, és rögtön egyet is ért vele, amikor megjegyzi, hogy Mad korához képest igenis fejlett. Mintha éppen csak erre a feleletre várt volna. A tiltakozása nem komoly.
– Meg kellene erősödnie... a szervezete gyenge. Külső megjelenése is megmutatja... vékony, törékeny...
Massanet legyint. Mindez csak látszólagos és nem jelent semmit. A legtörékenyebb asszonyoknak rendszerint a legegészségesebb gyermekük van.
– Gondolj Champenois feleségére. Nem mondhatod, hogy erősebb volna.
Raymond elgondolkozva bólogat, és Massanet mindjobban belemelegszik. Az egyedüli út, amely a megnyugváshoz és tartós boldogsághoz vezet: a gyerek.
– Csakhogy ti mindnyájan mást akartok, és azzal sem vagytok tisztában, miben keressétek az örömötöket. A saját kényelmetekért semmit sem áldoztok fel. Szomorú, mert nem te vagy az egyedüli. A kiválók és tehetősek magtalanul pusztulnak el. Magasabb szempontok is volnának, mint az, amit ti az élet értelmének gondoltok. Egyedül az egyszerű nép, a parasztok értik meg ezt, akiket megnyúztok, éppen ti – Massanet elragadtatja magát, és politikai dikciót vág ki. Raymond látszólag figyelmesen hallgatja, de egészen másutt jár az esze. Csak az utolsó mondatot kapja el.
– Ez lesz a programom, ha megválasztanak.
Massanet tehát szintén érdekből beszél, egyéni célok szolgálatába állítja a magasztos eszméket. Jól mondta, hogy nincs egyetlen ember, aki önzetlenül az igazság mellé állana. Jómagára is vonatkozik ez. Mindegy. Raymond megkapta azt, amit keresett, és ezért csak hálás lehet érte.
Gyermekem lesz.
A nap ragyogva tűz, nyoma sincs az előbbi szürke borult időnek. Aline-ból nagymama lesz. Elmosolyodik. Meg kellene vizsgáltatni Madot előbb egy nőgyógyásszal, hogy kissé megerősödjék, és az első perctől az utolsóig orvosi vizsgálat alatt álljon. Mad boldog lesz, ez volt mindig a legtitkosabb vágya. Három babája van, és Canniéres-be is magával hozta őket nyaralni. Marianne, Charlotte és Bleuette. Nagy gonddal ülteti őket egymás mellé. A sorrend is fontos. Charlotte-nak középen kell ülnie. Éjszaka gondosan betakarja őket. Különben nem sokat törődik velük, nem babusgatja, ringatja őket, de hallatlanul felháborodik, ha a szobalány egy párnát rak rájuk. Mintha megfulladnának tőle.
Madban is ösztönszerűen megvan az anyaság érzése, ahogy minden kislány,. ha babát szorongat a kezében, öröklött ősi szerepére készül.
Első éjszakájuk hajnalán Mad lángba borult arccal, szörnyülködve ismerkedett meg azzal a misztériummal, mely az asszonyiságot jelentette, de később annál szabadabban és merész, fölényes mosollyal nyújtotta feléje kezét, hogy tovább vezesse ezen az ismeretlen úton.
És néha fájdalmasan sóhajtott fel.
– Csak most tudom, mit jelentett, hogy annyian szerettek téged... Csak ne gondolnék rá szüntelen.
Hajnalban fázósan hozzábújt, mert nem hunyta le a szemét. – Ne kínozz már, Ray... Mondd, mikor lesz gyermekem? Úgy szeretnék egy gyermeket.
Raymond a gyermek utáni vágyakozását nem vette komolyan.
– Magad is gyerek vagy még. Azt hiszed, játék az, mint babáid ajnározásai
– Oh, milyen szép lenne, ha lenne egy kis Raymond-om, egészen az enyém.
– Azt hiszed, anyának lenni csak annyit jelent, hogy magadhoz öleled és szorongatod a gyermeket, mint a babáid? Sok áldozatot kíván és sok álmatlan éjszakát. Majd ha megkomolyodtál.
Micsoda boldog arcot vág Mad, ha megtudja, hogy most már ő is... Kár, hogy előbb nem jutott az eszébe. Egyszerre olyan sürgősnek érezte, hogy egy pillanatot sem akart elveszteni. Feltétlenül meg kell vizsgáltatnia előbb, hogy nyugodt legyen. Lehet, hogy Massanet-nak igaza van, de egy neves orvos véleménye mégsem ártana.
Pár lépést tett a sétányon, és váratlanul előtte áll Philippe Laneyrie, a régi barát. Ezúttal világosszürke ruhában, felöltővel a karján; egy pillanatra mindketten meghökkennek, aztán Philippe meglepő kedves mosollyal kezet nyújt. A két barát megint egymásra talál. Raymond szeretné őszintén kiönteni a lelkét, hogy igazoljon előtte mindent, de túl sok volna a beszéd és nehéz. Ezért csak hosszan megrázza a kezét.
Philippe valószínűleg tisztában is van mindennel, ami történt, szükségtelen fájó emlékeket megbolygatni.
A sors különös játékának veszi kettőjük váratlan találkozását, éppen azután, hogy Massanet-val beszélt. A régi baráti mosoly mögött a megbocsátás és megértés őszinte izgalomba hozza. Szükségét érzi, hogy ő kérjen tőle baráti tanácsot, és sorsát a kezébe tegye. Philippe megérti, hogy fiatal feleségét szeretné megvizsgáltatni, mert gyermeket akar.
Raymond arra számított, hogy mindebben barátjának is öröme telik, de mivel ez nem következett be, kényelmetlenül érzi magát.
Philippe szokása szerint lassan, megfontoltan beszél, minden gesztus nélkül. Nincs kellően felszerelve Canniéres-ben, de komoly dologról úgysem volna szó. Valami panasz?
– Nem, semmi – sietve vágja rá, és valahogy Philippe nyomasztó fölényét érzi magára nehezedni.
Ez a vizsgálat komolyabb vonatkozású nem lehet. Szívesen rendelkezésére áll, és délután kettő és három között várni fogja a feleségével.
Mad hallatlan izgalomba jön, amikor Raymond előadja tervét.
– Nagyobb örömet nem okozhattál volna – lázasan felöltözik, mert Raymond még az ágyában találta. Egész nap ünnepélyes és komoly, néha kissé a szívére szorítja a kezét.
– Ez az orvosi vizsgálat szükséges? – csak ez az egy aggasztja. – Nincs nekem semmi bajom.
Raymond megnyugtatja, de Philippe szalonjában újra izgalomba jön.
Az orvos arca kifejezéstelen, nincs benne semmi barátkozásra hajlandóság, ami most olyan jólesne Madnak.
Raymond a szalonban járkál fel-alá idegesen, időnként megáll, ahogy a szófoszlányokat kihallja:
– Miben halt meg az édesatyja? Hány éves? Volt-e beteg?
Eszébe jut hirtelen Aline, és szívszorongva figyel, de odabent csend van. Mad olyan halkan beszél, hogy egyáltalán nem érti a válaszait. Most megint Philippe hangját hallja:
– Vetkőzzék le, kérem.
Negyedóra múlva megjelenik Mad az ajtóban.
– Kellemetlen ember – súgja –, nem szeretem.
Fogalma sincs arról, milyen szerepet játszhatott volna Philippe Aline életében. Raymond erről semmit sem beszélt, de most elhatározza, hogy ezt el kell még mondania neki. Nagy megnyugtatására szolgálna. Ezt igazolja Philippe viselkedése, amikor pár szóban közli vele a véleményét.
Nem tanácsos, hogy Mad anyai örömök elé nézzen. Túlságosan gyenge szervezetű, ami egymagában még semmit sem jelent, de figyelembe veendő fiatal kora is. Egyszóval jelenleg nem tartja helyénvalónak.
Raymond úgy érzi, hogy Philippe becsapta őt: baráti közeledésével visszaélt. Mintha tisztában lett volna azzal, mit jelentene Raymond-nak a gyerek, s most megakadályozza boldogságát. Nehezen uralkodik magán, a száját harapdálja, és egypár semmitmondó szó után gyorsan távoznak Maddal, aki az egész orvosi vizsgálatot butaságnak tartja. Csak arra volt jó, hogy felizgassa magát vele.
– Akkor lássam még egyszer ezt az embert, mikor a hátam közepét.
Raymond nem állja meg és tudomására hozza, milyen kis híja volt, hogy nem Philippe az apja. Mad megdöbbenése nagy és őszinte.
– Rettenetes. Ebbe az emberbe volt szerelmes Aline? Na, barátom! Eh bien, mon Cher ami... quelle horreur! – és Mad kegyetlen megjegyzést tesz. – Na, akkor már okosabban tette, hogy meghalt... Egyetlen percig nem tudnék egy házban élni ezzel az emberrel.
Egyébként feleslegesnek tart minden orvosi vizsgálatot. Soha életében nem volt még beteg. De Raymond mégis rábírja, hogy menjenek el még egy orvoshoz.
– Hát hol az a másik orvos? Végezzünk vele hamar, ha már benne vagyunk.
– Majd ha véget ér a nyár, és Párizsban leszünk újra.
– Kár. Úgy szerettem volna már a szívem alatt tudni – és mennyei mosollyal nekitámaszkodik az asztalnak, mintha máris számolnia kellene vele. – Nem lett volna szabad szóba hoznod, mert fáj érte a szívem, hogy még várakoznom kell.
– Nincs tökéletesebb és kedvesebb teremtés nálad – állapítja meg Raymond, és ha nem tartana attól, hogy nevetségessé vagy legalábbis érthetetlenné válik előtte, leborulna a lábai elé.
Ez volt a legszebb idő, amit Raymond Maddal eltöltött, aki már nem gondolt olyan mélabúval párizsi visszautazásukra, mert szent hivatás vár rá, és ha ez eszébe jutott, ennek megfelelően méltóságteljesen viselkedett.
Raymond egy ízben meghallotta, amint Gertrude-nak megjegyezte:
– Kedvem volna most versenyt futni Gilberte-tel, de félek, hogy a férjem teljesen komolytalannak minősítené magaviseletemet – efféle kifejezéseket használ, amikor asszonyi mivoltának tudatára ébred.
A nyári hónapok szépek voltak és változatosak. Versenyt úsztak, eveztek, vitorláztak. Mad teniszezett, lovagolt, és közben megtanult autót is vezetni.
Jövendő gyermekéért még arra is hajlandó volt, hogy délután lepihenjen, hogy egy kicsit „magára szedjen”, de minden látszólagos eredmény nélkül. Barnára égette a nap, csillogott a szeme, olyan volt, mint egy friss, rugalmas testű szilaj csikó, de semmi afféle változáson nem esett át, amitől Raymond láthatta volna benne jövendő gyermekének anyját.
– Szép nyár volt – jegyezte meg elmélázva Mad, amikor hazatérőben a szabad szántóföldek mellett szaladt velük az autó, és a volán fölé hajolva átérezte emlékeit. A lehető legtovább
maradtak ott, kitolva mindig pár nappal az elutazás idejét, de most már igazán nem volt mit sajnálni rajta.
– Azért hidd el, mégis megerősödtem, Ray. Ha látszólag nem is hinnéd. Nyugodt vagyok és egy csöppet sem ideges.
Furcsa, hogy egy tizenhét éves asszony így beszéljen.
Egyszerre Mad megállítja a kocsit, majd fontoskodva, mintha valami rendetlenséget tapasztalna, és egyúttal hozzáértését bizonyítaná, körüljárja az autót. Kinyújtózkodik és a vidéket nézi.
Az ég egyik fele beborult, az országút másik oldalán pedig még napfényben fürdik a táj, és hazafelé térő pásztor terelgeti a juhait.
– Nézd csak, Ray, milyen csodálatos ez. Mintha Constable festette volna. Milyen szépek, tiszták, nyugodtak a színei. És most fordulj errefelé, amerről a vihar közeleg. Emez meg tisztára Ruysdael ecsetjére vall. Mintha gyászolna valakit, mint Philippe Laneyrie – és hamiskásan mosolyog.
Az árok mentén egy korhadt fa száraz ágai nyúltak az égnek, mögötte egy kis temetőt látni, szétszórt romokhoz hasonló sírköveivel.
– Komor és megviselt táj. Tragikus, viharos a hangulata. A zöld színei is feketék. Éppen olyan teátrális, mint Ruysdael. Csodálatos, hogy ezt a két festőt ilyen békésen egymás mellett láthatja az ember.
Később Mad átadta a volánt Raymond-nak, hátrahúzódott a kocsiba, és elcsendesedett. A szélvédő fölé szerelt kis tükörben megfigyelte az arcát, amint összeráncolt homlokkal komolyan maga elé meredt. Csak akkor mosolyodott el, amikor találkozott a tekintetük.
Késő este értek Párizsba. Mad közben elálmosodott és elaludt.
– Szép volt – mondotta Raymond. – Boldogok voltunk.
– Igen, de most elfáradtam, és szeretnék ágyba kerülni. Nem vacsorázom.
A második orvos, aki Madot pár nap múlva megvizsgálta, egyáltalán nem osztozott az előző véleményében, sőt ajánlatosnak tartotta, hogy gyereke legyen.
– A kis asszonyka meg fog erősödni tőle.
Milyen más ember volt ez, mint Philippe Laneyrie, attól eltekintve, hogy jót is mondott. Bókokkal kedveskedett és tréfálkozott. Igazán öröm volt együtt lenni vele. Mad szinte sajnálta, hogy vége van a vizsgálatnak.
Raymond megnyugvása – miután közös erővel csepülték Philippe-t – csak két napig tartott. Először csak magának tartogatta kételyeit, de később Maddal is közölte.
Philippe Laneyrie talán mégsem tévedhetett. Kiváló szakember. Lehet, hogy olyasmit is észrevett, ami a másik figyelmét elkerülte. Idősebb is emennél és többet tapasztalhatott. Az óvatosság még sose ártott. Nem volna haszontalan, ha még egy orvos véleményét kikérnék.
Mad hallani se akart róla.
– Ugyan, Ray. Erre igazán nem számítottam. Most már te vagy a gyerek...
– Gondolhatsz rólam bármit, a te egészséged nem mindegy nekem. Veled ne történjen soha semmi baj.
– Ez kedves volt – Mad meghatódva simogatta meg az arcát. – Hát legyen úgy, ahogy akarod.
– Menjünk egy harmadikhoz.
A harmadik orvos szintén nem ellenezte a gyereket, de kissé elmélázott, amikor Raymond közölte vele, hogy egy orvos már ellenezte, egy meg éppen tanácsolta. Most rajta a sor, hogy eldöntse, melyik álláspont a helyes.
Nem volt annyira határozott a válaszában, ahogy elvárták volna tőle ilyen aggodalmak között. A modora sem volt olyan tréfás és kedves, mint az előzőé.
– Úgy látszik, ezek mind mogorvák, ha rosszat mondanak.
– Nem lett volna szabad megemlíteni, hogy Philippe már nem tanácsolta. Attól lett aztán bizonytalan – jegyezte meg Raymond elmenőben.
– Na nem, mon cher ami, ha arra célzol, hogy ezzel nem értünk még a végére, úgy csalódnod kell. Különben is mindjárt megmagyarázom neked, hogy áll a dolog. Egyik azt mondta, nem, a másik azt mondta, igen. Most a harmadik is igent mondott. Mit akarsz? Azt mondod, bizonytalan volt a hangja, amikor eldöntötte a dolgot, de még ez is több, mint ha határozottan nemet mondott volna. Nem értem, miben kételkedsz még mindig.
Két napra rá, hogy az orvosi vizsgálatokon túlestek, anélkül, hogy Raymond a szükséges megnyugtatást megkapta volna, egy kora reggel, amikor Mad rendszerint még mélyen aludt, a szobája előtt elhaladva úgy tetszett, elfojtott sírást hall.
Mad az ágyába borulva zokogott.
– Az istenért, mi van veled?
Sírástól elcsukló hangon, nehezen tudja csak elmondani, mi történt.
Madnak két kis kanárimadara volt. Az első vidám kis énekes, a második az utólag vásárolt feleség, mert Mad kicsi kis kanárikat szeretett volna tőle. A két madár nem fért meg békességgel egy kalitkában, és szüntelenül verekedtek. Elkerülhetetlen volt, hogy szétválasszák őket. Így került mindegyik külön kalitkába. A szobalány csak akkor eresztette őket együvé, amikor a kalitkákat kitisztították. Így esett meg, amit egyébként nem sikerült elérniök, hogy egy alkalommal párosodtak.
Mad ezt a magyarázatot csak utólag kapta meg, amikor már a tragédia megtörtént. Ezen a reggelen a kis nőstény kanári égnek dermedt vékony lábaival holtan feküdt kalitkája fenekén.
– Tudod, Ray, egy nagy tojást tojt volna szegényke, és szétrepedt a gyomra... Borzasztóan szenvedhetett. És mi mit sem sejtettünk, vidáman aludtunk... Boldogok voltunk... Milyen kegyetlenek vagyunk... Akarod látni szegényt? Quelle borreur! – és sírdogál.
Raymond nem akarja, mert hirtelenében babonás félelem vesz rajta erőt.
– Mad, ide figyelj! Nem tudom, megértesz-e engem. Tegnap a mi tanácstalanságunkban Aline-ra gondoltam... Hogy ne tépelődjek többé azon, amit az orvosok összevissza beszéltek... – akadozva és szégyenkezve mondja el, hogy valami égi jelre számított, éppen ő, aki soha semmiben sem hitt, pedig Mad előtt nincs mit szégyellnie, mert Mad éppen ellenkezőleg, mindenben hisz, amiben csak hinni lehet. És most ez a váratlan esemény mintha felelet lett volna.
Mad abbahagyja a sírást, és kerekre tágult szemmel figyeli.
– Nem lett volna szabad ilyesmire gondolnod, mert most egy kissé engem is nyugtalanná tettél vele – majd vállat von, és hozzáfűzi: – Hát legfeljebb nem lesz gyerekünk most, és megvárjuk azt, amikor egyetlen orvos sem fogja ellenezni... – De amint Raymond csüggedt, szomorú arcát látja, sietve hozzáteszi: – Pedig én nem félek... és ha akarod, nyugodtan szólj...
– Várjunk még, Mad.
A halott madár kis díszes dobozba került, és Mad egy széles törzsű vadgesztenyefa tövében temette el a kertben, könnyei is belepotyogtak a kis gödörbe, amelyet nagy gonddal megásott. Egy pillanatra megpihent.
– Erőt gyűjtök még – súgta. – Nagy ez a fájdalom.
Raymond végig jelen volt a madár temetésénél, és úgy érezte: saját boldogságát is beletették a kis dobozba, melyet most Mad gondosan a földbe ás.
Úgy tetszett, Philippe Laneyrie, a volt barát mégiscsak igazat mondott.

8.
A vendégek felálltak az asztaltól, és átvonultak a szalonba. Az asszonyok egymás között eloszolva, az ilyenkor szokásos személyi vonatkozású ügyeiket tárgyalták. A Férfiak egy része a kártyaszobába vonult, mások ottragadtak az ebédlőben, és az étkezéssel járó kellemes bágyadtságukban megértő vitákba bocsátkoztak, amelyekben a lehetőségekhez képest majdnem mindenkinek igaza van.
Mad először szerepelt mint önálló háziasszony. Clarisse vagy Felicitas, akik a leggyakoribb vendégei voltak a Montandonháznak, ezúttal nem vették át helyette a háziasszony szerepét. Mad, tekintettel szokatlan fiatalságára, eddig csupán a háziasszony másodszerepét töltötte be, és azt sem túlságosan, mivel legtöbbször maga is vendégnek tekintette önmagát. Ezúttal azonban minden zökkenő nélkül hamarosan beleilleszkedett új szerepébe, és ügyesen megállta a helyét.
Itt is, ott is megjelent a vendégek csoportjában, hogy legmesszebbmenően gondoskodva róluk, minden simán és zavartalanul menjen.
Raymond a férfiakat hallgatta, Douffot a politikai helyzetről tartott nagyhangú előadást, és az ellenérveket, amelyeket a kellemes jóllakottság amúgy is enyhített, erélyes gesztusokkal és hanggal igyekezett elnémítani.
Raymond a vitatkozókat a dohányzóba invitálta, ahová a feketekávét kérette a számukra.
Az ebédlő a hallba nyílott, és annak szomszédságában volt a könyvtár. Raymond, Dubochet társaságában egy pillanatra megállott és hátraszólt valakinek. A könyvtár nyitott ajtaján át Jacques és Mad alakját pillantotta meg. Úgy tetszett, Jacques éppen akkor fordult a könyvek felé. Mad viszont egy karosszéknek támaszkodva mellette állott, de nem beszélgettek.
Ez furcsának és meglepőnek tűnt fel előtte; nem tudta mire vélni a dolgot. Ahelyett, hogy Mad a vendégeivel foglalkozna, itt időzik Jacques-kal a könyvtárban, és látszólag minden különösebb ok nélkül.
Senki más nem tulajdonított volna ennek semmi fontosságot, de Raymond, aki a nők körül forgolódva töltötte el jóformán egész életét, más szemmel nézte a dolgokat.
Raymond-nal is megesett már, hogy egy hölgy társaságában váratlanul meglepték. Ilyen esetben egy gyors mozdulattal önkéntelenül elárulja magát az ember, mert magával a mozgás ösztönszerű gyorsaságával kelti azt a gyanút, hogy szándékait leplezni akarja. Úgy tetszett, Jacques-nak is valami takargatnivalója volt az imént.
Egész este igyekezett közömbös lenni, de titokban szemmel tartotta őket. A dologról Madnak sem tett említést. Amikor végre kettesben maradt vele, éppen hogy megsegítette, ha esetleg tán valami mondanivalója akadna, azt az eszébe juttassa.
– Milyen könyv érdekelte Jacques-ot az előbb?
– Nem tudom.
Ez a felelet még nyugtalanabbá tette, de tovább nem kérdezősködött. Nem tudja? Hiszen vele volt.
Későn feküdtek le.
– Ma nem látogatlak meg – mondotta Mad álmosan a szobája küszöbéről. – Ha esetleg mégis gondoltál volna rám...
– Nem... nem – sietett megnyugtatni őt, mert ezen az éjszakán képtelen lett volna Mad közelségét elviselni.
Egész éjjel álmatlanul forgolódott ágyában. Próbálta átgondolni azt a lehetőséget, hogy Madnak titka van előtte. De ezt a feltevését első pillanatra maga is őrültségnek tartotta. Aztán tűnődni kezdett a látott jeleneten. Ha Mad teljesen ártatlan is a dologban, és naivitásában nem gondolhat semmi rosszra, Jacques mégis megkísérelhetett valamit. Ez kétségtelen. Az a sejtés, hogy Jacques ilyesmit egyáltalán lehetségesnek tartott, úgy felháborította, hogy nem jött álom a szemére.
Raymond Montandon, aki életében egyebet sem tett, mint másokat vezetett félre, és a nők gyengeségét kihasználta, egyszerűen elviselhetetlennek tartotta, hogy valaki az ő feleségével hasonló módon kísérletezzék.
Újra meg újra maga elé képzelte, amikor kettőjüket a könyvtárban megpillantotta, hogy minden részletében felújuljon emlékezetében a jelenet. Azzal, hogy egy pillanatra hátraszólt, amit Jacques hallhatott is, időt adhatott neki arra, hogy menten a könyvek felé forduljon, de mégsem eléggé gyorsan ahhoz, hogy a mozgás utolsó fázisát még észre ne vehette volna. Mad viszont teljesen mozdulatlanul állott. Ebben elsősorban Jacques bűnösségét látta igazoltnak.
A könyvtárban csak az asztali lámpa égett, és így Jacques mentesült attól, hogy az arcát is láthassa, amelynek zavart kifejezését Raymond szakavatott szeme rögtön észrevette volna.
A csillár tehát nem égett. Jacques a könyvespolcokon elhelyezett könyvek címeit olvasgatta oldalt fordított fejjel, anélkül hogy egyet is a kezébe vett volna. Miért nem tette ezt? Nyilvánvaló, hogy a gyors mozdulatban erre már nem volt ideje.
És ekkor eszébe jutott a megoldás.
Az a kérdés, hogy a kislámpa fényénél egyáltalán elolvashatta-e Jacques a könyvek címét. Ha nem, úgy minden kétséget kizár, hogy nem egyébért fordult a könyvek felé, csupán hogy ezzel leplezzen valamit, és Raymond ne találja őt közvetlen Mad közelében.
Óvatosan kiszállt az ágyából, és lopakodva, mint a tolvaj, ügyelve arra, hogy semmi zajt ne csapjon, lement a könyvtárba. Meggyújtotta az asztali lámpát, és pontosan úgy állott oda a könyvek elé, ahogy Jacques-ot az előbb észrevette.
Az eredmény meglepő volt.
A könyvek címét nem lehetett a kislámpa fényénél még kibetűzni sem.
Halálsápadtan állott a szoba közepén, amikor ezt a felfedezést tette.
Raymond miben sem különbözött más férjektől, akik ha hasonló kellemetlen körülmények közé kerülnek (az asszonyok természetétől ellentétesen, akik ilyenkor a másik ellen emelt vádat igyekeznek súlyosabbá tenni), kereste a magyarázatot, a megoldást, hogy ezáltal eloszlassa minden kételyét és megnyugodjék.
Most eszébe jutott az is, hogy Jacques kevéssel azután, hogy a könyvek előtt megpillantotta őt, egy könyvet le is vett a polcról, hogy az asztali lámpához lépve jobban szemügyre vehesse. Kétségtelen, hogy így történt, erre határozottan emlékszik. Ezek szerint tehát mégiscsak a könyvek érdekelték, és ezért lépett eléjük, nem másért. Megkönnyebbülten lélegzett fel. De ez a megállapítás csupán pár pillanatig nyugtatta meg, mert eszébe jutott más is.
Jacques az asztali lámpához vitte a könyvet, mert ahogy a könyvespolcnál nézegette, nem olvashatta el a címét, viszont, hogy ezt megállapíthassa, elég volt egy pillanatig a könyvek előtt állnia, tehát semmi esetre sem időzhetett ott sokáig – feltéve, ha csakugyan a könyvek érdekelték. Tehát ha nem azért lépett oda, hogy ezáltal Raymond előtt leplezzen valamit, és nem volt semmi becstelen szándéka, akkor éppen abban a pillanatban léphetett oda, amikor Raymond őt megpillantotta. De hol volt megelőzőleg? Kétségtelen, hogy Mad mellett. Ugyan hol másutt állhatott volna? És egyáltalán, hogy került oda? Maddal együtt ment oda, vagy utána? És mit keresett Mad a könyvtárszobában Jacques-kal, amikor elég dolga akadt a vendégeivel? És miért voltak csendben? Miért nem beszélgettek?
Mindez azt is bizonyítani látszott, hogy Mad nem ártatlan a dologban, de ennek még a gondolatát is elutasította magától. Mad feltétlen becsületes, tiszta lélek, ehhez nem férhet kétség.
De nem hasonló-e most ő is azokhoz a férjekhez, akik egy pillanatig sem kételkednek feleségük hűségében? Mert Raymond csak ezt tapasztalta lépten-nyomon, akkor is, amikor az
asszony hűtlenségéről már a világon mindenki tudott, és a legkisebb részleteit is szájról szájra adták.
Az éjszakát ébren átvirrasztotta, és percnyi megnyugvása nem volt. Rémképeket látott. Lehet, hogy az élet lassan visszafizet mindenért. Sok megcsalt férj ezért az egyetlen éjszakáért elégtételt kapott, mert Raymond képzelete fáradhatatlanul működött, és a legrettenetesebb képeket vetítette maga elé. Látott bűnös csókokat, titkos öleléseket, és fájdalmában üvölteni szeretett volna. Kora reggelre már annyira megtört, hogy félrevetve minden szégyenérzetét, őszintén elmondott mindent Madnak, gondoljon azt, amit akar, de már nem bírta tovább.
Mad kerekre tágult, csodálkozó szemmel bámult rá, és cseppet se volt hasonló azokhoz a hölgyekhez, akik azért utasítanak vissza felháborodottan minden gyanúsítást, mert volna mitől félniök. Mad tiszta és becsületes lelke csak csodálkozni tudott Raymond esztelen föltevésein és beteges képzeletén. Nem történt semmi olyan, amiért haragudhatna rá. Jacques egy könyvet kért tőle, amit ő Clarisse-nak adott kölcsön, Clarisse pedig tegnap visszaadta, de közben már ő is olvasni kezdte, és még nem fejezte be. Ezt a könyvet kereste, ezért mentek a könyvtárszobába. Hogy melyik könyvről volt szó, nem is tudta.
– És éppen akkor jöttél be te is utánunk. Emlékezz csak; Ray, hogy még kérdeztem is tőled, melyik könyvet hozta vissza Clarisse, és te még feleltél is rá... Oh, Ray, hát ilyen nagyon szeretsz engem? Tudod, hogy milyen boldoggá tettél?... De miért nem szóltál mindjárt? Miért nem keltettél fel éjszaka is, amikor ennyire bántott ez az ostobaság?
A kétségek között átszenvedett órákat nagy, boldog felszabadulás érzése váltja fel.
Raymond ki akarja valahogy fejezni, mit érez ebben a pillanatban iránta.
– Gyere, Mad, hadd vegyek neked valamit, amit nagyon szeretnél. (Szomorú, hogy minden út mindig a pénzhez vezet.)
– Mit?
– Amit akarsz, bármit. Adni szeretnék neked most valamit, azért a boldogságért, amelyet most te adtál nekem.
– Nincs szükségem semmire, és ne vegyél nekem semmit. Ha mégis kell valami, anélkül is megveszed... Csak egyet kérek tőled, légy mindig féltékeny rám, Ray. Kérdezd meg mindig, mit teszek és mire gondolok, hogy elmondhassam neked.
Raymond a féltékeny emberek szokása szerint, most, hogy minden felhő elszállott felőle, és talán még szebben, tisztábban ragyog Mad csillagos tekintete, hevesen magához öleli, hogy fizikai bizonysága se maradjon el annak, hogy teljesen az övé.
Estére hajlott az idő, amikor felnyitotta a szemét, és Mad mosolygós arca hajolt föléje.
– Elaludtál, szívem... Olyan jóízűen aludtál, és én egész idő alatt néztelek... Nem akartam megmozdulni sem, nehogy fölébresszelek... Tudod-e, hogy horkoltál álmodban?
– Nagyon? – kérdi aggodalmasan, és igyekszik hamar kimagyarázni, hanyatt feküdt, és túlságosan fáradt volt, csak akkor fordulhat elő vele ilyesmi. De Mad megnyugtatja, hogy azt is szereti, ha horkol. Mad mindent szeret, ami Raymond-t jelenti számára, és rajongó fiatalságával ráhajol és lehunyt szemmel a száját keresi a sötétben.
Mindaz, ami történt, nevetségesen gyerekes volt, és most utólag meg sem érti esztelen gondolatait. De egyért mégis jó volt, mert megtudta, mennyire hozzákapcsolódott Mad, és mit jelent szeretni valakit. Ezzel Raymond sohasem volt eddig tisztában.
De fogalmat alkothat magának arról a szenvedésről is, amit Mad elvesztése jelentene számára. És az a szeretet, amellyel hozzákapcsolódott, idővel mind jobban növekszik, talán éppen ezért, mert a halálos ítéletét is magában hordja.
Minden elmúlik egyszer – gondolja Raymond –, az egész szép világ, amelyben élünk, örökösen haldoklik körülöttünk, és csak azért nem tudunk pontosan számot adni magunknak róla, mert új születések lépnek a helyébe. Az emberek, szokások, erkölcsök mind megsemmisülnek egyszer, hogy mindig újaknak és másoknak adjanak helyet.
Annál félelmetesebb ez a gondolat, ha visszatekintünk a múltba. Százötven esztendő semmi az idő mérlegén. Hová lettek a régi emberek, vágyak, csókok, ölelések és szenvedélyek, magasztos eszmék és fenséges gondolatok? Az utánuk jövők jajveszékelései közben az egész elmúlt világot hat láb mélységre a földbe ásták. Raymond fél az elmúlástól, és egy nagy sóhaj szakad ki belőle.
De nincs nagyobb szomorúság, mint a saját halálunkat túlélni. Mert addig él az ember igazán, amíg szeretik. Akit senki sem szeret, élőhalott csupán; Aline egyszer azt kérdezte tőle: „Tudod-e, mi minden van ebben az egyetlen szóban, hogy szeretlek?”
Most már Raymond is tudja: pokol és mennyország. Átkos méreg, amely rabjává tesz, és beláthatatlan szenvedéseket zúdít feje fölé. Ki tudja, mi a szerelem? Hiszen azt se tudta még megállapítani senki, hogy mikor kezdődik és mikor végződik, ahogy a világ kezdetét és végét sem tudjuk pontosan. És ki biztosítja azt, hogy úgy múlik el felőled ez az érzelem, hogy fájdalmat ne okozzon? Két különböző érzés kapcsolata, mely nem lehet egyformán erős és nem múlhat el egyszerre sem. Az egyiknek szenvednie kell. És az egyik szenvedni fog, ez elkerülhetetlen. Vannak, akiket már megégetett a szerelem, és óvatosan kerülni igyekeznek, mint súlyos betegséget, vagy egyetlen igyekezetük, hogy ne merüljenek el benne végképp. Raymond eddig még nem tartozott közéjük, és éppen úgy nem tudta elképzelni, hogy fájdalmat okozhat azzal, ha egyszerűen megunt valakit és otthagyta, ahogy a gazdag sincs tisztában azzal, mit jelent szegénynek lenni, ha sohasem volt az. Az egészséges is érzéketlen a betegek iránt. Csak a szenvedés tesz megértővé és jóságossá bennünket. Micsoda világ! Milyen furcsán elkeveredik benne a jó és a rossz: szokásban, erkölcsben, emberben, mindenben. Nézd meg, felebarátaid milyen jólneveltek, udvariasak és kedvesek; el sem hinnéd, hogy valami rosszra is képesek volnának. Ahogy a gyilkos is megsirathat valakit, akit szeretett.
És milyen szép, felemelő érzés szeretni valakit, és szeretve lenni általa, ahogy mindent megért és feltétel nélkül csak egyvan a szeme előtt: a te boldogságod. De minden megváltozik azon a napon, amikor ez az érzés elmúlik, hogy helyébe lépjen egy másik. Ahogy az elhaltak nyomába újak jönnek, új vágyak, új eszmék, új csókok, ölelések, és az utódok ítélete szigorú és kegyetlen, nem ismer sem elnézést, sem könyörületességet.
Így nem lesz hozzád senki sem kegyetlenebb, mint az, aki
megszűnt szeretni téged.
Ez az egyetlen olyan érzés a földön, amely nem ismeri a szánalmat, és határozottan járja az útjait.
Ahogy Raymond sem ismerte soha a szánalmat, amikor könynyes arcokat látott és sírástól elcsukló hangokat hallott.
Ha elmúlik minden, és minden szerelem egyszer a végére ér, még inkább el kell múlnia azoknak az érzéseknek, amelyek esztelenebbek voltak, és még kevesebb volt bennük a józanság a kelleténél.
Harmincegy esztendő áll Raymond és Mad szerelme között.
Mit ér itt Mad minden ragaszkodó nagy szerelme? Ez a jelen. Minden szerelmes így beszél, amikor szeret, hiszen másképp nem is lehetne az, és nem tud hinni abban, hogy ez az érzés megváltozik, ahogy Mad sem tudja elképzelni, és szinte szánakozva mosolyog rá, hogy kételkedhet benne.
Hol van az a pillanat, amikor egy érzés elmúlása kezdetét veszi, hogy orvosolni lehessen, mert betegség az, ami a lelket kezdi ki a test helyett, és ahogy az utóbbinál elejét lehet venni minden súlyosabb bajnak, ha idejében beleavatkozunk, bizonyára itt is van orvosság rá. Kell hogy legyen. De hogy lehet a kezdődő bajt megállapítani?
Legalább harmincegy esztendő ne állna közöttük.
Ha ez nem volna, nyugodtabb lenne, pedig még ez sem jelent semmi biztosítékot.
Egy napon rettenetes felfedezést tesz.
Raymond mindenben csak önmagából indul ki. Életének sok szerelmes asszonya csak vágyakozás volt az új után. Az új csók ereje nagyobb, mint a megszokotté, ha lényegében sokkal kevesebbet ér is. A varázsa csak addig tart, míg az újszerűsége. Raymond-t új csókok, új ölelések hajtották egyiktől a másikig. Hasztalan próbálja félrevezetni magát, hogy valami mást is keresett mögötte. Ahogy a szenvedélyes utazót új tájak, új képek izgatják, úgy kereste Raymond is azt, ami az érdeklődését ideig-óráig lekötötte.
És megdöbbenve kell megállapítani, hogy az új varázsa és izgalma Madban is megvan, ahogy egyetlen ember sem mentesül tőle.
Egy esős délután, amikor az ősz fáradt, hideg mosolya visszaverődik a nedvesen csillogó aszfalton, kettesben üldögélnek otthon és olvasnak.
– Udvarolj nekem egy kicsit, Ray – mondja Mad hirtelen, és a könyvét összecsapja. – Udvarolj úgy, mintha most ismerkedtél volna meg velem. Várj csak, én bejövök ide hozzád, és te bemutatkozol nekem.
Raymond benne van a játékban, és csak akkor megy el tőle a kedve, amikor Mad azt kívánja tőle, hogy csókolja meg erőszakkal.
– Nem teszem – jelenti ki majdnem nyersen, és rögtön meg is vádolja, hogy Mad csupán az újat keresi benne, és tulajdonképpen őt csalja meg ővele, korrekt, becsületes módon – igaz –, de bűn ez mégis, perverz, érzéki játék.
Mad értetlenül hallgatja, és csodálkozva néz rá.
– Teneked ilyenek jutnak az eszedbe? Oh, hogy sajnállak érte.
Igen, ez a kezdet már, erősítgeti magában eszelősen Raymond, de kénytelen megnyugtatni Madot, mert még komolyan megháborodottnak véli, olyan ijedt tekintettel néz rá.
– Tréfáltam.
Most már egyedül van a gondjaival.
– Hazudsz, Ray. Valami bánt megint. Légy őszinte hozzám. Féltékeny vagy valami miatt?
Raymond kap az alkalmon, és kiönti előtte a lelkét.
– Félek, hogy egyszer elveszítelek, Mad... Hallgass meg, kérlek...
– Hallgatlak, csak beszélj – olyan anyáskodva simogatja meg, mintha ő volna kettőjük közül az idősebb. – Légy hozzám őszinte, meglátod, megnyugtatlak. Mi a baj megint, szívem?
– Csak egy és mindig ugyanaz... Erre gondolok szüntelen, és nem hiszem, hogy megnyugtathatsz. Harmincegy év...
– Van valami kifogásolnivalód?
– Nem, Mad. Nem arról van szó, ami van... a jövő... a...
– Ne folytasd. Tudom már, mit akarsz mondani – és Mad most nagyon bölcset mond. – Mondjuk, hogy úgy lesz, ahogy te hiszed. Gondolj arra, hogy egyszer nem szeretlek többé... – a hangja megrezzen – ez nekem nagyon fáj, mert nem tettem semmi olyat, ami...
– Ne... nem... Értsd meg...
– Azt hiszem, tökéletesen értelek. De miért kínoznád magad azért, ami majd csak lesz? Nem elég ezt elviselni akkor is? Gondolod, hogy énnekem nem jutott már eszembe, hogy mi lesz velem, ha egyszer elhagysz engem?
– Mad!
– Több okom volt rá, hogy az eszembe jusson, mint neked. Mondd, olyan nagyon sokakat boldoggá tettél te már az életben? Hű voltál ahhoz az egyetlenhez, az elsőhöz, akit szerettél? Mert te nekem az első vagy... Ha úgy lett volna, most nem ülhetnék melletted... Na látod, Ray. Nekem több jogom van feltételezni rólad, hogy a te szerelmed nem tarthat soká, mint neked énrólam, aki erre nem szolgáltattam okot. Ha arról akarsz vitatkozni velem, kettőnk közül melyik szereti jobban a másikat, meg se próbáld, mert úgysem hiszek neked.
– Tudom... Bocsáss meg! Kívüled még nem szerettem soha senkit... és nem is fogok, esküszöm...
– Ne esküdj, Ray! Ne esküdj! Ami pedig az én fiatalságomat illeti, hát jobb, ha nem is beszélünk róla... Belül öregebb vagyok, mint te... Azért, mert nem mondom el minden gondolatomat...
– Mondd el! Mondd! Csak megkönnyíted az én helyzetem... Megbántottalak akaratlanul?
– Meg. És akarattal, Ray. Azt hiszed, boldoggá teszel örökös kétkedéseiddel? Már ott tartok, ha nem látlak mosolyogni, mindjárt arra gondolok, ugyan micsoda szörnyűségeket gondol rólam megint. Pedig nem mosolyoghatjuk át az egész életet, ezt
te is beláthatod. Aztán néha nekem is vannak különös gondolataim, ha nem szólok is róla... És tudd meg, hogy már sírtam is miattad... Igen, ne csodálkozz! Azt mondták nekem múltkor... meg is mondom, ki, Charlotte, amikor Champenois-éknál vacsoráztunk: „Milyen kedves családi hangulat. Két hölgy kivételével már mindegyik Raymond szeretője volt... Ámbár azért a kettőért se teszem tűzbe a kezem.” Ezt mondta Charlotte nekem. És tudod, hányan voltak ott? Mindjárt megszámláltam. Tizenketten. Ez éppen egy tucat. Elgondolhatod, milyen boldog voltam. És mégsem szóltam neked. Csak sírtam. Belátom, hogy nem tehetsz már róla. Akkor én nem voltam még a tied. És nem is tudod elkerülni őket. Úgyszólván sehová sem járhatnánk, ha elmondanád a múltadat. Ezzel megvigasztalódtam. De ne hidd, hogy ez komoly vigasz lehetett a számomra.
Raymond bűnbánóan az ölébe hajtja fejét, és Mad szeretettel megsimogatja.
– Na, most már ne búsulj. Túlestem rajta.
A boldogtalanságban egyetlen vigasz mások boldogtalansága lehet csupán. És így nyugszik meg Raymond háborgó lelke is.
– Ezentúl mindig mondd meg nekem, ha valami bánt – szól Raymond. – Nem akarok szomorúságot okozni neked. Nézd, nem is igaz, amit rólam mondanak. Nem mondom, hogy úgy éltem, ahogy kellett volna, de az, amit Charlotte mondott, nem fedi a valóságot. Én csak kettőre emlékszem.
– Annál jobb. De meg ne mondd a nevüket, hadd higgyem, hogy éppen a másik az, mint akivel beszélek... Clarisse nem volt soha a tied?
– Nem.
– Na, nagyon bizonytalan voltál! De nem baj. Sőt kár. Az a majom Jacques igazán megérdemelte volna.
– De esküszöm!
– Inkább beszéljünk másról, szívem. Képzelheted, hogy nem valami épületes dolog erről csevegnem veled.
Raymond megnyugszik, mint a beteg, ha rohamai elmúltak, és megint egy-két zavartalan hónap boldogsága következik.
Mad most éli ifjúságának legszebb idejét, és nagy sikerei vannak. Raymond nem jó szemmel nézi ezt, mert többé-kevésbé résen áll, bár némelykor csodálatosan közömbös, és Madot teljesen szabadjára hagyja. De féltékenysége csak egyes személyekre vonatkozik, akiket a maga megítélése szerint nem tart megfelelőnek Mad társaságában. Ezek között elsősorban Jacques szerepel, akinek a tekintetéből már rosszat sejt, és mindenképp igyekszik távol tartani tőlük. Nem riad vissza attól sem, hogy viszályt provokáljon, vagy kötelező látogatásukat következetesen lemondja. Így aztán hosszú heteken át távol vannak Perronet-éktól. Legszívesebben Henrira bízza Mad kíséretét, ha erőt vesz rajta valami társasági undor; ilyenkor napokon át a műtermében tartózkodik, és vázlatokat készít nagyobb szabású képeihez, amelyek végleges megvalósítását egyre halogatja.
A telet megint a hegyek között töltik. Raymond minden alkalmat megragad arra, hogy ifjú felesége jól érezze magát.
Henri is velük van. Madnak eleinte nem tetszik, aztán maga is bevallja, hogy rokonszenvez vele. Rendes és szolgálatra kész fiú, bolondos természetű, aki Mad minden hóbortját vakon teljesíti. Érdemes vele vitatkozni is, mert Madnak mindig igaza lesz.
Télen Raymond különös változáson esett át. Ahogy oktalan féltékenysége nem ismert eddig határt, és állandóan figyelte Mad mozdulatait és szavait, s mérlegelte, ha másokkal beszélt; leveleit felbontotta, kutatott a dolgai között, leskelődött utána, és mindezt tudatában annak, hogy becstelenül viselkedik vele szemben – most egyszerre teljesen szabadjára engedi, mintha csak félre akarná vezetni, és ő maga van azon, hogy Mad mind gyakrabban lehessen együtt Henrival. Így próbálja gyógyítani a féltékenységét, s egyelőre azt a médiumot választja ki erre, akitől legkevésbé kell tartania.
Az egyedüllét óráiban messzemenően engedékeny lesz, mérlegelve azt az eshetőséget, hogy Mad megcsalja őt. Az orvosság, amit használ, a maga természete után készült. Ha Mad meg is feledkezne önmagáról, a lelke mégis az övé marad, ezzel vigasztalódik Raymond Montandon, aki a lelki kapcsolatokat mindig tagadta. A nagy nőismerő alaposan téved, mert férfiszemmel ítél, és nem jut eszébe, hogy az asszonyoknál a test és a lélek egy és ugyanaz. Ha egyszer el kell választaniok a kettőt egymástól, elvesztik a lábuk alól a talajt. Éppen ezért az odaadás náluk a végső beteljesülést jelenti, ellentétben a férfival, aki a kezdet kezdetét látja benne, minthogy a kettőt nem tudja megkülönböztetni egymástól soha.
Massanet most felvilágosíthatná tévedéséről, aki az elmélet embere és nem a gyakorlaté, amely könnyen elfogulttá teszi az embert. A nő szerelmébe előbb a lelkét viszi bele, ennélfogva, ha eltávozik egy érzéstől, elsőnek szintén a lelkében idegenedik el attól, akit szeret, ha a körülmények arra kényszerítik is, hogy még odaadja magát neki.
Nagyot tévedett Raymond, és hamis úton járt, amikor Madnak adott alkalmakkor kisebb előadásokat tartott arról, hogy a testi kapcsolat öröme nem jelenthet még boldogságot. Ilyesmit egyetlen asszony sem tud megérteni, és Mad is hiába próbálkozik vele; csak végtelen szomorúság tölti el a lelkét, amiért ilyen megfoghatatlan probléma elé állítja Raymond. Miért nem akar Raymond boldog lenni, hiszen olyan egyszerű és világos az egész? Hiszen ezerszer bizonyítékát adta annak, hogy igazán szereti, és Raymond mégis kételkedik ebben, és nem beszél őszintén. Mit tehetne, hogy megnyugtassa?
Mad néha órákon át fekszik hanyatt a kereveten, és lélektelenül mered maga elé, amikor már kiszáradt a torka a sírástól, és tehetetlenségében elerőtlenedett.
Hogyan lehetséges, hogy két ember, aki nagyon szereti egymást, mégse lehessen teljesen boldog?
Egy pillanatig sem gondol arra, hogy amikor Raymond kierőszakolja Henrival való gyakori együttlétét, csöppet sem természetes módon viselkedik. Tiszta lelke nem kutat a szavak és cselekedetek mögött mást is, mint amit láthat.
Azt hiszi, akkor cselekszik leghelyesebben, ha minden óhaját vakon teljesíti.
A két fiatal gyakran együtt van, és ezek az órák elfelejtetnek Maddal minden töprengést és kínlódást. Nem szereti a problémákat, és menekül előlük. Henri kedves fiú, és ahogy eleinte nem túlságosan ragaszkodott a társaságához – Raymond kérésének engedve –, lassan megbarátkozott vele.
Együtt járnak síelni a hegyek közé, és Mad ilyenkor egyszerre olyan bolondos lesz, mint a nyílt mezőn szabadjára engedett csikó. Rossz óráinak emléke hamar elszáll belőle. Pirosra csípi arcát a hideg. Az életöröm minden kis mozdulatából, hangja vidámságából kicsendül. Csak akkor sóhajt, ha hazatérőn eszébe jut minden. Oh, add, istenem, hogy Raymond jókedvében legyen. Mennyivel boldogabb volna, ha vele tartana. Mégis milyen más azzal együtt lenni, akit szeret az ember. De Raymondnak, úgy látszik, szüksége van a magányra, hogy dolgozhasson. Áldozatot kell hoznia.
Raymond pedig sok mindent odaadna azért, hogy együtt legyen vele, de furcsa elképzelései szerint úgy érzi, ez mindkettőjüknek hasznára lesz. Csak féltékenységét gyógykezeli vele, ha Madot kissé szabadjára engedi. Helyesebb, ha jobban megszokja az önállóságot. Raymond-t most egyszerre nagyon érdekli a boldog házasság problémája, mert a sajátjáról van szó. Hol van már az az idő, amikor még így beszélt:
– A házasságban az a baj, hogy amint valakit törvényesen kell szeretni, már nincs olyan nagy kedve hozzá az embernek.
Akkor mások házasságán gúnyolódott, és ez lényeges különbség.
Most nem restelli, hogy olyan könyvekből szedegesse az igazságot, melyek a mai modern házasélet megjavítását tűzték célul maguk elé.
A híres nőbolondító tanulmány tárgyává teszi a boldogságot, és igyekszik pontosan aszerint cselekedni, amint egyesek bölcsnek és szükségesnek látják. Semmi sem drága azért, hogy Madot megtarthassa a maga számára.
A Grand Hotel ablakából lesi Madék visszaérkezését, míg végre megpillantja őket. Szaladnak az úton. Mad most megáll, acipőjét nézi, úgy látszik, megoldódott a fűzője. Henri lehajol, hogy megkösse. Mad messze eltartja a lábát, és a sítalpakra támaszkodik. Most szokásos taglejtéseivel hosszan magyaráz valamit, aztán újra megindulnak.
Mad kémlelve néz fel a hotel ablakaira, és őt keresheti tekintetével.
Raymond szívét melegség önti el, új, szokatlan érzés ez, amely most hatalmába keríti. Fölséges, elbágyasztó és félelmetes egyúttal. Hogy tudtam ennyire megszeretni? Mikor kezdődött ez? Lehetséges, hogy valamikor terhére volt, és elküldte magától? Mintha valószínűtlenül, nagyon régen történt volna mindez. Kár volt azért az egy esztendőért is, pedig hogy küszködött, magyarázott akkor Mad. Eszébe jut, amikor Adelaide az öltözőkamrába zárta. Drága, édes teremtés! És mindig neki van igaza – most is úgy volt.
A szíve megtelik vele, a boldogság néha fájni is tud, ha túlságosan sok van belőle.
Mad szelesen kicsapja az ajtót, és egy pillanatig Raymond-ra néz, kutatva, mintha a lelkébe szeretne látni, amikor az ablakból mosolyogva visszafordul feléje.
Hófoltos sapkáját nagy ívben hajítja el magától. Máris ott lóg a nyakában, és friss, hideg szagú arcát hozzányomja az arcához felszabadult boldogságában. Mad, egyetlenem... Csak nézi, nézi, és sírni szeretne; annyira tele van a szíve, szinte kicsordul. Nincsenek szavak, hogy a szeretetét megmérje vele, és Mad is megérti, hogy a szavak félszegek, sánták és nyomorékok. És Raymond sohasem szerette a fogyatékosokat. Ezt Mad nagyon is megérti, mert fiatal.
Két hűs kis keze közé fogja a férfi arcát, és ragyogó szemével rámosolyog.
– Kell, hogy mondjak valamit, Ray! – súgja elbágyadtan, szétcsókolt szájjal. – Várj, szívem, leveszem magamról ezt a bolondos ruhát. Te addig zárd be az ajtót...

9.
– Mad, kérlek!
Raymond nem bírja megállani, hogy ne beszéljen; csak igen óvatosan és vigyázva, mert Mad megérzi, hogy most megint az ő „különös bánatáról” fog szólni.
– Na. Mit akarsz? – mosolyog rá szelíden, mintha azt akarná mondani, itt vagyok, kínozhatsz, csak nyugalmat lelj benne, mert én téged mindennél jobban szeretlek.
– Nézd, Mad, te nagyon okos lány vagy...
– Asszony – javítja ki.
– Nekem lány maradtál mégis, ez a szó jobban kifejezi azt a tisztaságot és becsületességet, amit olyan nagyon szeretek benned... Arról gondolkoztam, amit Gertrude-ról mondottál múltkor... Tudod, a hatnapos szerelemről...
– Oh, az most már többnapos.
– Na, hiszen nem is ez a fontos. Az a lényeges, amit te mondottál. A mi szerelmünk is volt egyszer hatnapos. Sőt minden más szerelem is elkezdődött egyszer: volt egynapos, egyetlen órás szerelem is... Tehát volt egy pillanat, amikor a kezdetét vette. Éppen ezen gondolkoztam az imént is... Ezt a pillanatot nem ismerjük, ahogy én sem tudnám neked most pontosan megmondani, mikor volt, hogy olyan nagyon megszerettelek.
– Én tudom azt a pillanatot, amikor téged megszerettelek.
– Te tudod?
– Tudom hát – Mad gyanútlanul belekeveredik Raymond problémáiba, pedig sejthetné, hogy rosszul teszi, meggyőzni úgysem lehet, és minden ilyenfajta beszélgetés vége csak szomorúság. – Akkor szerettelek meg olyan nagyon, azon a napon, amikor lejárt az egy esztendő, és én azt mondtam neked, hogy hat óra van, és te kétségbeesetten néztél rám. Akkor volt az a pillanat.
– De hiszen már jóval előbb mondtad nekem, hogy szeretsz.
– Mondtam, de akkor mégis csak kicsit szerettelek. De azután már igazán nagyon.
Raymond meglepetése olyan nagy, hogy Mad igyekszik gyorsan kimagyarázni magát.
– Tudod, az igazi nagy szerelemről beszélek – de érzi, hogy nem tudja megnyugtatni. – Na és te mit akartál mondani? (Istenem, de buta voltam, jóságos istenkém, segíts meg, hogy valahogy ne vegye észre és megnyugodjék.)
– Semmi lényegeset – feleli kelletlenül Raymond –, csak anynyit, hogy minden kezdet kicsi és lényegtelen, sohasem tudunk számot adni róla – csak éppen megállapítja ezt. – Arra akartalak csak figyelmeztetni, hogy önmagával van legkevésbé tisztában az ember – látni, hogy már nem óhajt vitázni vele. – Lehet, hogy te mégis kivétel vagy. Most dolgozni megyek – megcsókolja futólag, és a műtermébe vonul.
Ez a beszélgetés már Párizsban folyt le köztük.
Mad kis fintorral néz utána, amely azt akarja jelenteni, hogy tisztában van azzal, hogy ostobaságot csinált, de jobb már nem piszkálni, így hamarább elfelejti. Csak túl lenne már rajta szegény. Hiszen jót akart, és minden igyekezettel azon volt, hogy megnyugtassa. Persze hogy azelőtt is szerette, sőt meg is halt volna érte. De a mostani szerelme ennél is nagyobb. Raymond pedig... Istenem, de buta vagyok...
Hirtelen felugrik és utána megy.
– Ne haragudj, az előbb hazudtam neked. Akkor is nagyon szerettelek. De azt hittem, meg tudlak nyugtatni vele – kétségbeesetten állt előtte.
– Most sokkal nyugtalanabbá tettél azzal, hogy alakoskodni próbálsz.
– De csupán szerelemből tettem, és megbántam. Bocsáss meg! Neked van igazad. Nem lehet tudni, mikor kezdődik. – Raymond kedvetlenül bólint, de Madnak ez nem elég. Ebből a kellemetlen dologból ki kell másznia. Nincs más hátra, újabb alakoskodással segít magán. Erősen arra gondol, hogy Aline meghalt, és ő milyen szerencsétlen – hogy könnyeit megindítsa vele. Végül már tiszta szívből zokog, és Raymond önmagát vádolja kegyetlenséggel, míg karjai között tartva lecsókolja arcáról könnyeit.
Ettől kezdve elhatározza, hogy nem kínozza többé soha. Mad pedig titokban megfogadja, hogy minden héten gyónni fog, és pénteken sohasem lesz az övé, csak boldogság legyen a vége. De Mad hamar felejt. Raymond furcsa gyötrődéseit már nem veszi komolyan, de gondtalan ifjúságát már örökre megmérgezték. Csak időnként lesz újra a bolondos, fontoskodó Mad, amikor például Raymond-nak ceruzákat vesz, és a lelkére köti, hogy ezentúl csak azzal szabad a vázlatait elkészíteni, mással soha. Ha az operában vannak, minden ismerős páholyában megjelenik pár percre, hogy senkit meg ne bántson. Úgyszólván az egész előadás alatt egyik páholyból a másikba vándorol. Ha valami fontos elintéznivalója akad, mindenkit megkér a környezetében, hogy figyelmeztessék rá, mert életbe vágóan fontos az, ő maga viszont teljesen elfelejtheti.
Clarisse és Jacques ebben az időben komolyan összezördültek. Úgy áll a dolog, hogy válás lesz belőle, Mad beleavatkozik, és sikerrel eljátssza közöttük a békeangyal szerepét. Ebben az ügyben órákon át tárgyal Jacques-kal – négyszemközt, hevesen gesztikulálva, mert minden különösebb utánjárás nélkül Clarisse-nak ad igazat, de Jacques-kal könnyen boldogul, mert a férfiak asszonyok dolgában sohasem ragaszkodnak kitartóan az elveikhez.
Mad hallatlanul büszke sikerére.
És éppen akkor tárgyal Jacques-kal Clarisse boldogsága érdekében, amikor Raymond-nal komolyabban összevesztek. – Ez Mad – állapítja meg Raymond keserűen.
A köztük lévő nézeteltérés lényegtelen dologból pattant ki. Madnak hirtelen eszébe jut, hogy Raymond még máig sem fejezte be arcképét, melyet két évvel ezelőtt elkezdett, és rögtön követeli, hogy nekiüljön lefesteni őt. Az sem érdekli, hogy Raymond-nak éppen másvalakit kell lefestenie, és éppen most nincsen ideje rá. Különben is régi képét folytatni nincs sok értelme. Mad is megváltozott azóta.
– Jellemző, mon cheri, hogy éppen a saját feleségedről nincs képed. És már azt is előre érzem, hogy sose lesz.
Ezúttal nem békül olyan hamar, úgy érzi, joga van megsértődnie, és Raymond-nak kell közelednie hozzá, hogy kibékítse. Nagy kegyesen megbocsát, és elmúlik a vihar.
Születésnapjára virágerdővel van tele a szobája, a kereveten
? ül, maga alá húzott lábbal, és a kapott leveleket olvassa.
Mennyire más ez a Mad, mint aki két évvel ezelőtt volt. Most talán kevesebb benne a szilajság, a makacsság, de kevesebb a romlatlan gyermeki báj is. A régi Mad egyszerű volt, és talán túlságosan is szerény, a mostani így beszél már:
– Na, de la Tourelle több virágot is küldhetett volna... Gilberte sem erőltette meg túlságosan magát... Érdekes, hogy elfelejtették, hogy nem szeretem a primulákat... A liliomok meg egyenesen megborzasztanak... Micsoda ízléstelenség... Oh, Ray, a legszebb ajándék mégiscsak az lett volna tőled, ha ékszer helyett lefestenél – már megint visszatért az elsimult vitára.
Megnyugtatásul megígéri, hogy amint a munkája engedi, az idén jóval előbb utaznak le Canniéres-be, és ott végre lefesti.
Mad most túlságosan sokat elmászkál hazulról, legtöbbnyire egyedül, mert Raymond-nak semmi kedve olyan látogatásokat tenni, ahol a fő cél a terefere. Csodálatos, hogy Mad, aki okos és józan, mi kedvet lel benne.
De annál gyakrabban összejön Massanet-val. Néha a szokásos kávéházi együtt reggelizésen kívül is találkoznak.
Egyetlen ember, aki szívesen meghallgatja, és sokszor megszívlelendő tanácsokat is ad neki.
Órákon át együtt ülnek a dohányzóban, a sűrű cigarettafüst rétegesen úszik a fejük felett.
Raymond-nak hosszú vitája van Massanet-val, aki a nőket eszményíti. Mennyivel különbek, mint a férfiak, és mégis őket szidják, és viselkedésüket sokkal szigorúbban bírálják el. Miért van ez? Azt mondhatnók: a férfi mindig különbnek akarja tudni magánál a nőt, fel akar tekinteni rá, mint egy eszményképre. És valóban különb is a nő, sok minden vonatkozásban, mert a gyengébb nem sokkal erősebb lelket takar. A testi és lelki szenvedéseket nagyobb önuralommal viselik el. Fájdalmukról sokszor senki sem tud, képesek némán önmagukban szenvedni, és a szenvedés nem tudja korántsem úgy összetörni őket. És tisztábbak az érzéseikben. A szerelmükért maradéktalanul feláldoznak mindent, a saját lényüket, sőt a gondolataikat is alárendelik annak a férfinak, akihez tartozni akarnak. Hol találjuk meg ezt az érzést a férfinál, aki csak vendég a szerelemben, élvezi azt, hogy szeretik, és bíráló szemmel néz maga körül. Esetleg csak látogatóban van, és nem törődik semmivel, mint a szállodai vendég az utolsó napján, a függönybe vagy ágyneműbe törli a cipőjét. A nő keresi azt, akiért feláldozhatja magát, és szerelmét felékesíti mindazzal, ami szép és nemes; legyen a legelső jöttment, aki az útjába került, mert sorsa a várakozás, és nincs választása, csak azok közül, akik őhozzá közelednek. Csak akkor lesz kíméletlen és határozott, ha megszűnt a szerelme, és durván kijózanították álmaiból. Ilyenkor nem ismeri a könyörületességet és szánalmat. A férfi még hazudni tudja szerelmét: gyávaságból, szánalomból vagy érdekből. A nő soha, csak akkor, ha kényszerítik rá.
– Állítom – emeli fel a hangját Massanet –, hogy az asszony nem bocsátja áruba a lelkét soha. Akit ma érdekből szeret, holnap már követni fog az alázatos szenvedésben is, mert képtelen egy férfi mellett érzéketlenül sokáig elidőzni. Nézd azokat az asszonyokat, akik rákényszerülnek arra, hogy képmutatók legyenek, és másutt keresik a boldogságukat, a legszerencsétlenebbek, akik önmagukban hordják a büntetésük: szabad prédának tekintik őket a férfiak, és nincs annál szörnyűbb büntetés; elviselni tudatos gonoszságaikat, amikor akkor is gonoszak, ha jók akarnak lenni. Egy komisz férfi ma nem jelent semmit. Nincs olyan szerelmi kaland, amiért meghurcolnák őt. A nők maguk sem törnek pálcát felette, sőt bizonyos fokig tetszik is nekik a dolog. Hol itt az igazság? Ne is vizsgáljuk. A törvényhozók és papok maguk is férfiak.
Raymond nem akarta félbeszakítani, de mindez nem nagyon tudta lekötni a figyelmét. Inkább azt szerette volna hallani, amit Massanet a nők kiválóságáról beszélt, bár őmaga legkevésbé tapasztalhatta azt, de most nagy szüksége volt rá, hogy higgyen benne. Komédia. Raymond volt a nők életében a könnyelmű pillanat, a reménység, a hit, a szépség utáni vágy, amelyet férfias külsejével olyan előnyösen képviselt. Hogy mi van mögötte, későn tudták meg. A szerelmes asszony annak sem hisz, amit lát, Raymond pedig megkönnyítette a fantáziájukat.
– Próbálj egy leányt meggyőzni arról, hogy méltatlant szeret, nem fogsz célt érni soha – jegyzi meg Raymond, hogy arra terelje a beszélgetést, ami a legjobban érdekelte. – Sőt minden ellenvetésed jobban lángra fogja lobbantani az érzéseit, mert a vágy, vagy mondjuk így, a szerelem éltető ereje az akadály. Minél nagyobbak a nehézségei, annál jobban elmélyül. Ha két ember minden különösebb baj nélkül szeretheti egymást, nem valószínű, hogy ez az érzés hosszabb életű lesz, mert a boldogság egyhangúvá válik. Ami mindig ugyanaz, hamarosan unalmas lesz. A házasság sem egyéb, mint a zavartalan boldogság egy neme, és nagyobbrészt ezért is borul fel.
Massanet a fejét rázza.
– Megmételyeztek téged, kedves barátom. Ezek csak szavak, de nincs mögöttük semmi. Van valami, ami több, mint a puszta testi vágyakozás. Ez csak egyik része a közös életnek, de ami azon túl van, az a lényegesebb. Az unalomnál több a megszokás, és mégis egyik a másik nélkül el sem képzelhető. Majd magad is rájössz egyszer, és igazat adsz nekem. Megesik, hogy két ember hosszan vitatkozik egymással, és egyiknek sincs igaza, illetve mindegyiknek az „igaza” tetszetős és elfogadható.
– Mindezek csak szavak és szavak. A tied is, az enyém is – jegyzi meg búcsúzóul Raymond, hogy elválik tőle, és egész délután e beszélgetésükön rágódik.
Este Mad izgatottan hívja a szobájába:
– Gyere csak, Ray! Csodálatos dolgot fogsz látni.
Egy kis kerek asztalkán ég a lámpa, ernyője a varratnál kissé megszakadt, és egy vékony fénycsíkot vet fel a falra. Pontosan egy régi arcképre, amely egy idősebb, középkori férfiút ábrázol. A fénycsík a festményen a férfi fehér nyakravalójára esik, és ott ragyog, él és tüzel.
– Látod – mondja Mad halk hangon, szent áhítattal –, a fény a gallérján pontosan olyan, mintha Rembrandt festette volna... Ez nagy elégtételem nekem – magyarázza tovább. – Mert eddig még minden nagy festőt megtaláltam a természetben is, csak éppen Rembrandtot, a legnagyobbat soha, s ezért nagyon szomorú voltam... De most olyan boldog vagyok! – átszellemült tekintettel néz rá. – Képzeld, egy Rembrandtom van, s az élet maga festette...
– Csodálatos! – mormolja Raymond, s miközben szerelmesen magához vonja, erre gondol: túlságosan sok vagy te nekem, Mad. Több vagy minden vágynál, szerelemnél, több vagy egy jó barátnál is. Több vagy az életnél, ifjúságnál; mert te vagy az én örök ifjúságom. De több vagy még ennél is! Sokkal több... Kiegészítője vagy annak, amit én is csak keresek még, s ezért kifejezni nem tudok. Csak érzem valahol a lelkem mélyén, és te tanítasz keresgélni engem is... Nagy lesz a csapás, Mad, felmérhetetlenül nagy, ha egyszer el foglak veszíteni.

10.
– Lehetséges, hogy holnap már Canniéres-be utazunk? Milyen hamar múlik az idő – Mad arca derült, és széttárja karjait, mintha nyújtózna.
Az idén lesz két esztendeje, hogy asszony. Két év előtti fényképeit nézegetve Raymond akkor is csak olyannak látja, mint most. Talán a természetében változott sokat. Akkor csak néha ütközött ki belőle a felnőtt, most néha megmutatkozik benne a gyerek. De Raymond-nak ez a megállapítása is téves. Mad magára erőszakolja néha komolyságát és a nagyvilági pózt. Nem szabad sokat bolondoznia, mert Raymond-t sérti vele, jobban meglátja benne azt az átkozott harmincegy évet. Csak Henrival lehet bolondozni, vele jár lovagolni, teniszezni, úszni, ha Raymond-ra rájön a búskomorság, és nem megy vele. Jobb is ilyenkor magára hagyni őt.
Mad nem kedveli a nők társaságát, az idősebbekkel még csak szívesebben van együtt. Komoly arccal ül közöttük és ő viszi a szót. Raymond Párizsban keveset van együtt vele. De minden reménye megvan arra, hogy Canniéres-ben megváltozik az életük, és újra a régi lesz. Együtt sétálnak a fenyvesben. A tengeren vitorláznak... a napsütés, az úszás mint megannyi öröm már most megédesíti a száját, és jólesőn simogatja a lelkét. Ott Raymond, ha akarja, se lehet elszakadva tőle. Canniéres mégis más, mint Párizs. Saint Joseph-temploma, a kilátás a tetőről a tengerre, teniszpartik a rózsakert mögött, alkonyi séták a pálmák alatt, a tenger különös illata... mindez gyönyörű; a hullámok örökös egyforma zúgása pedig mint az örökkévalóság jelképe, félelmetes és megdöbbentő... És ott van Aline sírja is. Virágokat fog ültetni rá. Az elmúlása okozta fájdalom csendes szomorúságként ül a szívén. Nem bántó, csak lelket simogató lágy fájdalom ez, amire néha szükség is van.
Mindez eszébe jut, amikor Canniéres-re gondol. Az örömét csak az kisebbíti, hogy nem mehetnek le autóval. Valami javítanivaló van rajta, és nem készült el idejében. Mad nem akar már ezért két napot Párizsban időzni, de mégis sajnálja.
A vonat ablakán kihajolva lobogtatja haját a szél, ahogy az ismerős tájakat nézi. Milyen jó élni, egészségesen, fiatalon, szerelmesen és boldogan. Raymond egy kicsit sápadt, majd megszínesíti a tengeri levegő.
– Ugye, boldog vagy velem, Ray? És nem bántad meg, hogy feleségül vettél.
– Bolondokat beszélsz. Ezt én kérdezhetném tőled.
– Én nagyon boldog vagyok.
Az öreg kertész semmit sem változott. Adelaide terített asztallal várja őket, mert két nappal előre utazott. Sole is van, amit Mad úgy szeret, aztán tarte aux fraises. Ma érdemes volna becsípni. Csak Gertrude megszokott alakja hiányzik a régi környezetből. Még a télen hazautazott és férjhez ment. Ugyan, micsoda ember lehet a férje? Milyen sok-sok ember él a földön, akit soha nem láthat az ember. És mennyi csodálatos szép táj, ahol talán sohasem fordulhat meg. Raymond megígérte, hogy ősszel nagy utazást tesznek. Elviszi Spanyolországba, és Londonba is ellátogatnak. Mindezt Mad nem láthatta még. Jövő tavasszal pedig Olaszországba mennek. Csodálatos program. Csak semmi közbe ne jöjjön, hogy megváltoztassa elhatározásukat.
Mad a megérkezés első félórája után úgy érzi, mintha sohasem lett volna távol innen.
Raymond is jobban érzi magát, sokkal kedvesebb, és soha nincsenek szomorú gondolatai, legalábbis nem beszél róluk, és nem ül csendben maga elé meredve, mint Párizsban, ahol Madnak mindjárt szorongó érzései voltak, hogy nem tudja boldoggá tenni. Olyan nehéz kiismerni őt. Mintha titka volna, amit nem akar közölni vele.
Jóleső fáradtsággal fekszik az ágyba a hűs ágyneműk közé. A holdas este bevilágít az ablakon. Mad egy pillanatra úgy érzi, mintha legelső éjszakáját töltené itt. A szoba képe pontosan ugyanaz. A világért sem változtatna rajta. Ilyen boldog biztonsággal csak Tavennes-ben aludt el, Aline karjaiban. Kicsit szeretné megsiratni, de egyet sóhajt, imára kulcsolja a takaró alatt kezét, és csendes borzongással gondol az elmúlásra. Milyen lehet a halál, hogy azoktól is fél az ember, akik a legjobban szerették?! Miért olyan nagy a hatalmuk a halottaknak, amikor sírjuk mélyén mozdulatlanul, mint lelketlen testek fekszenek; félelmetesen az örökkévalóságba nyúló csöndben?! Vajon van-e élet a túlvilágon, és Aline tud-e gondolni rá?
Raymond a szomszéd szobában fekszik. Jóleső, nyugodt érzés. Az ajtó alján a fénycsíkot látni, amint a lámpája fényt vet. Néha köhint egyet, biztosan olvas. Édes Ray... kedves... Szinte észrevétlenül mély álomba merül, és csak akkor ébred, amikor már a reggeli nap éles fénye bevilágítja a szobát, és kis porszemecskék kavarognak benne.
Raymond szokása szerint korán kelt, és most egy kis virágcsokorral kezében áll az ágya előtt. Két formás karját a nyaka köré fonja. Álmos, meleg szagú arcát arcához szorítja.
– Nem reggeliztem még. Rád vártam.
– Oh, te bolond. Várj, mindjárt készen leszek – és minden szégyenérzet nélkül kibújik hálóingéből, csupasz meztelenül megáll az ablakon át becsapódó ragyogó fénykévében.
– Nincs kedved így megfesteni engem? (Gyengéd célzás, és egyszerre kettős vonatkozásban.)
Már délfelé jár, amikor Mad mohón reggelizni kezd, bágyadt, álmos tekintettel. Raymond jólesően nyújtózik egyet, és cigarettájából erősen szippantva nyeli a füstöt.
– Azt hiszem, ma már fürödhetünk is.
– El sem engedném.
Henri is itt van. Kedves meglepetés. Mad mindkettőjük kezét megfogva bolondosan szalad velük a napfénytől szikrázó homokban. Még az egész nyár előttük van. Utána utazni fognak. Mégiscsak jó időnként teljesen elszakadni Párizstól.
– Mondd, Ray, nem volna kedved egyszer Tavennes-be is ellátogatni? Még sose voltál ott. Vajon mi van a házunkkal?
Raymond se tudja, Adelaide egy éve volt lent utoljára, hogy megnézze, rendben van-e minden. Igazán kedve volna egyszer meglátni a helyet, ahol Mad gyerek volt. Aline emléke már nem zavarná.
Mad nem tud betelni a tengerrel, minduntalan fürödni megy. Raymond már megelégelte, ezért Henrit csalja magával.
A festő azalatt a napon heverészik, majd később ismerősökkel találkozik. Kár, hogy Massanet csak a jövő hónapban lesz itt, kedves barát, jólesik vele elvitatkozni.
Raymond, amint magára marad, a sétányon mászkál, lapokat vásárol és cigarettát, a pingpongozókat nézi. Ismerős gyerekek játszanak. Lám, hogy megnőttek ezek is.
Champenois kislánya milyen szép leányka lett egy év alatt. Tizenöt esztendős kölyök. Ott ül és a játékosokat nézi, kinyújtott lábait gyerekesen begörbíti. Amikor Raymond-t észreveszi, köszönti, és ahogy a festő rajta pihenő tekintetét észreveszi, hirtelen felugrik és felkínálja neki az ülőhelyét. Raymond arcába szökik a vér, és zavartan visszautasítja, pár pillanatot még ott időzik, aztán sietve otthagyja őket. Két évvel ezelőtt Mad is tizenöt esztendős volt, és most ez a taknyos felajánlja neki a helyét. Ezt a jelenetet nem tudja elfelejteni, és rossz a szája íze tőle. Hát itt tart már?
Kedvetlenül leheveredik a homokba, már az olvasás sem ízlik. Mad ezalatt versenyt úszik Henrival, és a hullámok hátára veti magát, ha megpihen.
– Miért vagy olyan csendes ma, Henri?
A fiú szabadkozik, és erőlteti a vidámságot, de aztán elkomolyodik megint.
– Van kedved kiúszni a szikláig?
Henrinak mindenhez kedve van, amit Mad akar. Hosszú, nyugodt tempókkal úsznak a szikla felé, amely tőlük ötszáz méterre magaslik ki a tenger hullámaiból, mintha egy óriási, odavetett kalap volna.
Erősen elfáradtak, mire odaérnek. Henri partra segíti Madot, aki a szeme elé emeli kezét, a messze tengert szemléli, mint partra szállt hajóskapitány.
– Csodás!
Henri huszonkét esztendős, és mégis Mad volt mellette az idősebb, mert ez a kor a fiúknál egy tizenkét esztendős lány okosságának és érettségének felel meg, ha csupán az ősi kapcsolatot nézzük, amiért egymásért teremtődtek. Ezt Henri is érezhette, amikor a sok együttlét folytán valami zavart és határozatlan érzés alakult ki benne.
Izmos, jóképű fiú, rövidre vágott szőke haja az arcába lóg, ahogy víztől csepegő testtel, csípőre tett kézzel áll Mad mögött, és éhes kamaszszemmel pár pillanatig zavartalanul bámulhatja Mad nyúlánk alakját, amelynek szép formáira nedvesen rátapadt trikója. De csak addig tart ez a boldogság, amíg nem fordul szembe vele.
Egyre erősödő reménytelen kamaszszerelem biz ez, amely egyszerre olyan esetlenné és csendessé tette Henrit. De Mad ebből mit sem sejtett, mert a fiú mélyen hallgatott.
Még a télen és szinte észrevétlenül kezdődött a dolog. Raymond volt az, aki az alkalmat adta, és Mad, aki gyanútlan kedveskedéseivel elősegítette. És így lett Henri sajnálatra méltó áldozat. Hogy is kívánhatják az embertől, hogy huszonkét éves fejjel érzéketlen maradjon egy olyan igézően szép, bűbájos teremtéssel szemben, mint Mad.
Hosszú éjszakákon álmodozott mindenféle őrült eshetőségekről, és időnként járkálni kezdett, mert nem lehet az ilyesmit fekve elbírni. A torka száraz volt a nikotintól, remegő kézzel felhajtott egy pohár hideg vizet, és az édesanyjának írt hosszú leveleket, mert valamerre csak el kellett pazarolni a benne felgyülemlett gyengédséget. Ez télen volt, még a hegyek között, amikor egyes józan pillanataiban elhatározta, hogy kigyógyul ebből a betegségből. Csak ne volna olyan kedves hozzá Mad. Csak megsértené, hogy oka lenne rá, valamiképpen feltűnés nélkül távol maradni tőle. Mit mondhatna enélkül Raymondnak, aki egyenesen rábízta a feleségét? Azt csak nem mondhatja meg neki, hogy eszeveszetten szereti. Néha ugyan ez is megfordult a fejében, amikor a kamaszkor mártírszerepében tetszelegve gyötörte magát. De Raymond megbízott benne, a helyzet nehéz volt, és alapjában véve mit sem jelentett volna, csak szenvedést. Raymond inkább Henri társaságában látta szívesen Madot, mintsem hogy Jacques vagy valaki más legyen vele.
Tél óta Henri szerelme csak jobban elhatalmasodott, és most, hogy itt vannak a nyár elején, szinte elviselhetetlennek tűnt fel egyszerre. Télen még valahogy elviseli az ember a belső nyugtalanságokat. A kísértés sem olyan kápráztató, mint nyáron, és éppen a tengerpart mellett, amikor Madot jóformán állandóan láthatja. Kétségbeejtően szép nyár lesz. Amit a szíve akart, annak esze ellentmondott. Henri lassanként már azzal a gondolattal is megbarátkozott, hogy talán mégis helyesebb volna Madnak szólni és nem Raymond-nak. Fenségesen rettenetes gondolatai is voltak, amikor már ez az elképesztő eshetőség is megfordult a fejében, hogy talán Mad nem is közömbös iránta, és oh, én jóságos istenem, talán még meg is hallgatja. Gyakran hall ilyesmiről is az ember. Olvasni meg éppen elég gyakori történet, amikor két szerelmes szív összetalálkozhat hasonlóan nehéz akadályok között is. Szent borzongással gondolt arra, hogy Mad szeretője lehetne. A titkos szerelem minden fenséges színes fázisa elvonult a szeme előtt, és félájultan álmodozott róla. Arra még gondolni sem mert, hogy Mad törvényesen az övé lehessen. Henri nem volt senki és semmi. A jogot végezte. Szülei meglehetősen jómódúak voltak, pályáján inkább Raymond hatalmas összeköttetéseire számítottak. Ez teljesen reménytelen.
Gazember vagyok – kiáltott fel néha hangosan, és öklével a homlokára ütött, hogy fájdalmat érzett. Gazember, utolsó fickó, aki visszaél mások jóhiszeműségével, aki nem tud férfiasan uralkodni bűnös érzésein, de eladja a becsületét.
Felháborodása csak pár percet tartott, aztán megcsendesült, és újra álmodozó lett. Ha könyvet vett a kezébe, hogy Mad körül keringő gondolatainak gyötrődése alól ideig-óráig szabaduljon, akkor is csak rá gondolt. Az olvasott könyv hősének sorsában a saját sorsát látta, és feleletet várt arra, hogy Mad szerelmét elnyeri-e. De szereti-e őt Mad egyáltalán? Istenem, talán az is lehetséges, hogy szereti, hiszen olyan nagyon kedves.
Ezeknek a fantasztikus gondolatoknak őrültségét és Henri zavaros lelkiállapotát csak még jobban fokozta az a tény, hogy Mad egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy Raymond-ról ne áradozzék. De ki keres egy szerelmes ember szívében logikát, amikor maga a szerelem sem az.
Mad szeretett bizalmaskodni és legféltettebb titkát is felfedni valaki előtt, hogy hosszan és hangosan elgondolkozhassék rajta, mert senkinek a véleménye nem érdekelte, csak akkor, ha pontosan egyezett az övével.
De bizalmas titkait inkább férfiaknak beszélte el, mint nőknek. Henrit már régen kiszemelte arra, hogy Raymond „különös bánatáról” és furcsa viselkedéséről szóljon neki. Csak a megfelelő alkalomra és hangulatra várt. Henriban megbízhatott. Henri komoly és kedves fiú. Fogalma sem volt arról, hogy ez a szelíd fiú, aki most mellette áll, milyen kétségbeejtően szerelmes belé, mert az arca mit sem árult el, sőt mintha inkább untatná Mad jelenléte: tán azért olyan csendes és elmélázó.
Mad pár pillanatig gyönyörködött a táj szépségében, mint ahogy mindennel hamar betelt, és sziklákon lépegetve a tetőre akart feljutni, hogy egy kissé hanyatt fekve süttesse magát a napon. Meztelen lábbal a kövek között lépkedve elvesztette az egyensúlyát, és halk sikollyal félrelépve megütötte a lábát.
– Jujujuj! – siránkozott komikusan eltorzult arccal, és szaporán dörzsölgetni kezdte a lába fejét.
Henri ijedten melléje térdelt.
– Mi történt?
– Juj, de megütöttem. Látod, milyen piros? – leheletnyi rózsaszínű folt színesítette meg a lába fejét.
– Rá tudsz állani?
Tréfásan felhúzta az orrát, amikor megpróbálta.
– Tudok.
– Akkor nem lehet komolyabb baj.
– De fáj... Na, segíts, hogy felmenjek – rátámaszkodott, és egész teste hozzásimult olyan közelségben, ahogy Henri még sohasem érezhette eddig, és egyszerre úgy elerőtlenedett, mint aki maga is segítségre szorul.
– Ne úgy Fogd át a derekam, jaj, de ügyetlen vagy – mintha meztelen csípőjére illesztette volna a kezét, mert ahogy lépett, az izmok játékát megérezte tenyere alatt. Ahogy előrehajolt, egy hajtincse a szája elé került, és áhítattal megcsókolta, mélyen belélegezve illatát, mintha meg akart volna mámorosodni tőle, pedig Madnak csak tengervízszaga volt.
Még fájlalta a lábát egy kicsit, aztán hanyatt feküdt, széttárt karral és kissé fölemelve orrocskáját, süttette magát a napon.
– Csak egy negyedórát, mert aztán vissza kell fordulnunk.
Henri mellette ült, és lopva, sóhajtva nézte. Milyen nyúlánk, karcsú a dereka, a lábai szép formájúak és karcsúak, mint az ujjai is. Valóban mindaz, ami csak szép lehet, megtalálható benne. Nehéz fiatalnak lenni, és mégis irigyelték érte az embert. Összehúzta a szemöldökét, és hanyatt feküdt maga is. A keze véletlenül Mad kezéhez ért, és elhúzta előle. A két kéz csupán pár centiméterre feküdt egymástól. Henri lehunyt szempillái mögül lopva nézte, és szerette volna megragadni, hogy vad, szenvedélyes csókokkal szórja tele, és utat nyisson végre a lelkében rekedt forró vágyaknak. Mad, suttogta hangtalanul, mintha hívogatná, amint a kamaszkor lázas és maga megfeledkezett pillanataiban megtette.
Ujjait óvatosan előrecsúsztatta az ő szép karcsú, hosszúkás ujjai felé, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy legalább megérinthesse. Lassan, észrevétlen kúsztak előre az ujjak, míg végre egészen óvatosan megérinthette, és erős szívdobogása lett tőle. Most merészebb lett, és Madnak már tudomást kellett vennie róla. Elfordította a fejét, hogy véletlennek lássék, ha feléje tekint. De Mad meg sem mozdult, és a két kéz egy-egy ujja most már egymáson feküdt. Mad ezt is hagyta. Az izgalomtól megnehezült a lélegzése. Máskor is megfoghatta már a kezét, az előbb a derekát is, de ez most mégis más és több volt. Megmozdulni sem mert a keze, és lassan átérezte a másik kéz melegét. Mad mintha észre sem vette volna.
Raymond-nak odakint a parton fogalma sem volt arról, hogy most van az a lényegtelen kezdet, amiről oly sokat filozofált Madnak, és úgy látszik, nem sok eredménnyel, mert Mad ujjai most megmozdultak, és anélkül, hogy elhúzta volna őket, megfogta Henri kezét.
– Te vagy, Henri? – válasz helyett kissé megszorította a kezét.
Mad hangja túlságosan józan volt ahhoz, hogy más egyebet is megengedhetett volna. De ez is milyen nagyon sok volt, nem várt szép ajándék, ahogy nyugodtan fogta egymást a két fiatal kéz. Henri megszorította, és Mad a szorítást visszaadta, gyerekesen, kedves pajtáskodással, mit sem sejtve, micsoda szenvedélyt indít meg vele. Ahogy átpillantott rá, a fiú arca nyugodtnak és semmitmondónak látszott, mintha a napozás gyönyörein kívül egyéb nem is érdekelné.
Mad hirtelen felült, és pislogva körülnézett.
– Menjünk már, késő lesz.
Henrinak egyszerre kimondhatatlan jókedve támadt, hogy indulatát levezesse, felkapott egy szikladarabot, és a feje fölé emelve nagy széles ívben a tengerbe vágta.
– Na, csak ne bolondozz vele – olyan komoly arccal mondta, mintha másmiért dorgálta volna meg.
Ettől a naptól kezdve Henri sokszor javasolta, hogy a szikláig elússzanak, mert e helyhez kötötte érzéseinek szabadabb megnyilvánulását. Ha csak Mad volt vele, kiúsztak oda, leheveredtek a napra, és Henri keze megint csak megfogta Mad kezét. Úgy látszott, ennyivel végképp beéri. Vagy talán nem akarta elveszteni ezt a biztos pontot, amelyen álmodozásai gyökeret vertek. Mad túlságosan józanul viselkedett. Nem akart vagy nem vette észre Henri megváltozott érzelmeit.
Egy ízben a tengerparton is megfogta a kezét, de Mad minden különösebb gondolat nélkül elhúzta, és ez állította meg a fiú további kísérletezéseit. Ebből következtetve alakított valóságos rendszert magának és álmainak, amelyek színhelye csak a tengerből kiemelkedő szikla lehet. Ha úgy fordult, hogy Madnak nem volt kedve kiúszni oda, Henri megneheztelt érte anélkül, hogy okát adta volna.
Mad minden célzat nélkül, csupán eredetieskedő természetét követve, szintén rajongva állapította meg:
– Azt a sziklát én is nagyon szeretem.
Ha mások is voltak ott, Henri elvesztette azt a keveset is, amiből Mad iránt táplált szerelme élt. Néha egyedül is elúszott oda, és ott álmodozott kora reggel vagy késő alkonyatkor, és ha erről említést tett neki is, Mad fájlalva jegyezte meg:
– A sziklámon voltál egyedül? Ez nem szép tőled.
Henrit ez a kijelentés kárpótolta sok mindenért, és maga sem tudta, miért, hirtelen zavarba jött.
– Hajnalban kellene látnod vagy alkonyatkor.
Egy ízben Raymond is velük tartott, hogy megnézze, hol tanyáznak.
– Ez a mi sziklánk, Henri, ugye, de kivételesen Raymond is eljöhet ide – fontoskodott Mad, mert szeretett titkokat gyűjteni, és mindenkinek elsőbbségi jogát elismerte.
Ezt mind a hárman másképp értették. Mad gyerekes fontoskodással, aki lelke mélyén még a mesék világában élt. Raymond mosolyogva, mert Mad minden bolondos dolga áldozat volt az ifjúsága előtt. Henri pedig az eltitkolt szerelem vágyaiban, kesernyés arccal, de hogy ezt titkolja, meglepő vidámsággal helyeselt.
Mind a háromnak mást jelentett a magányos szikla, amely végeredményben semmi sem volt, csak egyszerűen egy kalap formájú szikla. (Kalapos sziklának hívták.) Sőt még annyi sem, ha jobban megnézi az ember. Ugyan, mon cher ami, nincs is ennek kalap formája, akárhogy is nézi az ember. A nép fantáziájának nevezném inkább.
Csak az a csodálatos, hogy nem fűződik hozzá semmiféle vadregényes történet.
Henri úgy állott a sziklatetőn, kesernyés, eltitkolt bosszúsággal, mint akit megfosztottak legszebb álmától. Mad pedig kitörő rajongással, amelyet ok nélkül egyre jobban fokozott, mert szeretett rajongani és lelkesedni, nem fontos, hogy miért. Megvolt benne az a láng, amely csak művészek, tudósok lelkében lobog, határozott eszmékért és célokért. Mad lelkesedése még gazdátlan és céltalan volt, mint egy elszökött kiskutya, aki kitörő örömmel szalad minden járókelőhöz, azt hive, hogy megnyugvást hoz bizonytalan érzéseinek.
A szikláról visszajövet Mad versenyúszást ajánlott. Nagyon jó úszó volt, de Henri jobban bírta, aki mintha elégtételt akart volna megbántottságáért szerezni, vad karcsapásokkal dolgozott, hogy Raymond-t lehúzza. Összemérve vele erejét, így akart elsőbbséget szerezni Mad szemében.
Raymond észrevette, hogy Henri le akarja győzni, elszántan küzdött ellene, minden izmát megfeszítve, de mégiscsak lemaradt mögötte egypár karcsapással.
– A lábam megütöttem az előbb, azért nem ment – igyekezett könnyedén beszélni, pedig nagyon elfulladt; nehezen kapta a levegőt és nagyokat nyelt.
– Megpróbálhatjuk még egyszer – jelentette ki kissé hetykén Henri biztos győzelme tudatában. De később nagyon elszégyellte magát érte. Különben sem úgy sikerült, ahogy gondolta. Madnál semmi hatást sem ért el vele, sőt éppen az ellenkezőjét látszott bizonyítani az, hogy hevesen tiltakozott Henri elsőbbsége ellen.
– Láttam, hogy Ray volt az első. Ti magatok nem figyeltétek, mert nem úsztatok egy irányban. Ray nagyobb kerülőt vett, és így ő a győztes.
Raymond nagyon hálás volt ezért, és rossz érzése pillanatok alatt elszállott, de azért ajándékos kedvében megjegyezte:
– Henri győzött egy karcsapással, Mad, te tévedsz. Majd egyszer eldöntjük mégis.
De kerülte az alkalmat, hogy erre valamikor is sor kerüljön. Természetes, hogy a fiatalabb, a gyakorlottabb úszó jobban bírja; az ő korában már nem áll versenyhez senki.
És Champenois kislányát is messze elkerülte, ha valahol meglátta, főleg, ha ült. Kedve lett volna kissé megszédíteni, megtanítani ara, hogy Raymond Montandon még az, aki volt, aki után sóhajtva fordulnak meg a hölgyek. És ez a taknyos kölyök úgy udvariaskodik vele, mintha öregember volna; a helyét fölajánlja, előre köszönti...
Nevetséges liba.
Mad is tizenöt éves volt, amikor megszerette őt.

11.
A kalapos sziklán megpirosodtak az alkonyodó nap sugarai, mintha maga is szégyenkezne a történtek felett.
Mad arca is lángra gyúlt, de ehhez már semmi köze az alkonyi fénynek. Egyenes, büszke tartással állt a sziklatetőn, és szeme villámokat szórt.
– Menj innen! Látni sem akarlak többé.
Henri rémülten rámered, és pár mentegetőző szót próbál hebegni, de Mad nem akar tudni semmiről.
– Hagyd el ezt a sziklát rögtön... hagyd el!
Anélkül, hogy valamely elintézést nyerne mindaz, ami pár perccel ezelőtt történt, Henri ijedten engedelmeskedik, és a tengerbe ugorva, lassan elúszik a sziklától, és messziről figyeli, mi történik még.
Mad most összecsuklik, mint egy kisgyerek, és keserves sírásra fakad. Ha sír, pontosan olyan, mint két évvel ezelőtt volt. Megriasztott gyerek. Nem is sír, bőg és nagyokat nyel, a szája nagy lesz, az arca eltorzul, és nehezen tud lecsillapodni.
Ki gondolta volna Henriról, hogy ilyen gonosz, és ilyen borzalmas helyzet elé állítja. Hát mit vétett ellene? Csak kedves és jó volt hozzá. És elvesztett egy jó pajtást is... Most nem sír már, meggörbült tartással, gyerekesen ül ott, a térdére könyökölve, az állát a tenyerébe fektetve, azon gondolkozik, miképpen lehetne mindent meg nem történtté tenni.
Ártatlanul indult, Mad még bolondosnak is tartotta Henri viselkedését. Szokás szerint a sziklatetőn heverésztek. Mad bekrémezte a karját, vállát és az arcát.
– Adsz egy kis krémet, Mad?
– Micsoda? – mint tejfölös kis cica, olyan volt az arca, a szempillája is fehér volt. Még nem kente szét szép egyenletesen az arcán. – Krém kell? Nesze! – feléje nyújtotta.
– Megcsókolhatom érte a kezed?
– Várj egy kicsit – az arcán, karján szétdörzsölte a krémet.
– Na, most már lehet.
– A másik kezed is megcsókolhatom?
– Ha akarod – Mad büszkén mosolygott, mert imádta, ha kezet csókolnak neki.
– Hagyd itt még a kezed – pedig Mad nem tiltakozott.
– Bolond vagy? – és csókra nyújtotta mind a kettőt, olyan mozdulattal, mint aki arra számít, hogy kezeit összekötözik.
– Olyan jó neked kezet csókolni. – Henri hangja kissé fátyolos volt, de Mad mindebből nem vett észre semmit.
A fiú a karját csókolta végig, és ahogy Mad kissé feléje hajolt, mert kényelmetlenül ült, mint aki hirtelen eszét vesztette, magához rántotta, és a szája szegletében érte egy eszelős csókja. Mindez olyan hamar történt, hogy amikor tiltakozhatott volna, máris túlesett rajta.
Mad eltaszította magától, és belerémült a fiú zavaros tekintetébe. Egy pillanatra úgy érezte, elháríthatatlan veszély szakadt rá, de ez csak egy másodpercig tartott, aztán Henri tekintete meghunyászkodó lett, mint a vadállaté, ha szelídítője tekintetét nem állja és elfordul tőle.
Oh, istenem, mit szól majd ehhez Raymond? Talán meg se kellene neki mondani. Hol az a fiú? Legszívesebben most rögtön arcul ütötte volna. Hogy is kerülhette el a figyelmét, hogy most alaposan megemlegesse?
Amikor a szomorúsága lecsillapodott, lejött a szikláról, és a tengerbe ugrott. Sokat úszott kifelé, míg a partnak fordult végre, mintha időt akarna nyerni arra, hogy Raymond-nal találkozzék.
Henri messziről figyelte, de meg sem próbálkozott a közelébe jutni, pedig úgy érezte, hogy a történteket valahogyan tisztázni kellene.
Mad vidámsága kissé erőltetett volt, amikor Raymond-nal és társaságával találkozott.
Szerencsére nem kérdezték meg tőle, hol van Henri, mert rögtön sírva fakadt volna, olyan izgalomban volt.
Amint egyedül maradt Raymond-nal az estebéd után, gyorsan túl akart esni rajta.
– Képzeld, mi történt velem, Ray. Henri erőszakkal megcsókolta az arcomat.
Azt hitte, valami nagy jelenetet indít meg vele, és már előre fölvértezte magát sok apró magyarázattal, hogy kétségtelenül jelentéktelenné tegye a saját szerepét, de Raymond nem jött indulatba, még csak nem is szólt semmit, mintha a legkevésbé érdekelné, amit mond. Az arca merev és nyugodt maradt. A legkisebb indulatot sem árulta el.
Madnak nem is volt szándékában, hogy részleteket mondjon, hogy ezáltal oktalanul kiszínezze a dolgot, és éppen azért tartotta helyesnek, hogy egy kisebb magyarázkodással elkerülje ezt. Kapkodva, gyorsan, ideges taglejtésekkel beszélt tovább, de Raymond most sem válaszolt rá semmit. Már nem tudta, mit mondjon. (Bárcsak félbeszakítana, oh, én jóságos istenem! Bárcsak félbeszakítaná.)
– Haragszol rám?
Olyan szomorúsággal ingatta a fejét, hogy azt hitte, megszakad érte a szíve.
– Szakítani fogok vele – nyugtatta meg Mad –, többet látni sem akarom.
Végre Raymond is beszélni kezdett, és szavaival megint csodálatba ejtette. Különös ember. Azt kívánja, hogy Henrival ne szakítson. És semmi esetre se szóljon arról, hogy ezt elmondotta neki. Nem akar nevetségessé válni egy kölyök miatt. Mindenki rajta mulatna, ha provokálná.
A párbaj gondolatára Mad egész testében reszketni kezdett. Raymond jéghideg nyugalma félelmetes volt. Mégsem kellett volna szóba hozni a dolgot. Lám, ő is azt kívánja, hogy soha senkinek egyetlen szót se szóljon róla.
– Te pedig tanulj meg úgy viselkedni, hogy értsen belőle. Most hagyj magamra, mert dolgozni akarok. – Raymond kitér a továbbiak elől, ezt megérti Mad. Nem is próbálkozik. Bár inkább haragudna, hogy megbékíthetné.
Este felkapja vánkosát, és titokban Raymond ágyába költözik. Ösztönösen tisztában van azzal, hogy az ágyban lehet legkevésbé veszekedni. De Raymond-ra hiába vár, és végül is elnyomja az álom. Reggel korán felriad, még mindig egyedül van. Raymond nem feküdt le az éjjel. A műtermébe kukkant be borzasan, de itt sincs már. Az éjjel sokat dolgozhatott. Raymond akkor tud igazán dolgozni, ha szomorúság éri. A levegő tele van hideg dohányfüsttel és konyakszaggal. Most kint járkálhat a tengerparton és gondolkozik. Lehet, hogy nincs benne semmi rossz. Nagyot sóhajtva saját hűvös ágyába költözik, és jobb híján tovább alszik, okosabbat úgysem tehet.
Amikor Raymond-nal ebédnél találkozik, Mad csevegni próbál. Vidáman, erről-arról, ahogy a hölgyek a kínos hangulatokat általában sok leleménnyel szokták néha áthidalni. De Raymond se hideg, se meleg, olyan semmilyen se, az ördög se ismeri ki magát rajta.
Hát igen, ez előre látható volt. Raymond töprengve járja végig a műtermet. Egyszerre minden baj elkezdődik, és minden kezdet lényegtelen. Nevetni kellene rajta, ha nem nehezedne mázsányi súllyal rá ez az egyetlenegy jelentéktelen csók. Mi is egyetlen csók az arcon? Rokoni csók. Mad ezt sem jószántából hagyta. Nehéz visszatartani magát, hogy azt a másik taknyost meg ne leckéztesse. Raymond Montandontól nem lehet elvenni egy asszonyt. Egy csókot se lophatnak tőle. Másrészt nevetségessé válni fél, s ez a félelem erősebb a féltékenységénél és indulatánál. Próbáljunk megnyugodni. Egyetlen csók, amit nem adtak, csak loptak... Csak egy a bántó... hogy fiatalok... A fiatalság ütötte arcul, és ezt nehéz elfelejteni... És a kis Champenois lány is... Megint csak a saját maga által megállapított teórián rágódik. A gyűlöletből is létrejött már szerelmi kapcsolat. A férfi és a nő nem érti meg egymást, hogy érthetné meg a fiatal az öreget. Mad sem értené meg soha, hogy ennek nem lettvolna szabad megtörténnie. Ezerszer inkább Jacques. Mennyivel egyszerűbb lett volna, és érthetőbb is. És Henri, a mindig becsületes és szelíd fiú... Milyen kár, hogy nem szeretheti többé... Most az örök és hatalmas ellenfelet képviselte az életében, az ifjúságot, amely ellen nem tud harcot vívni. És ilyen korán kopogtat a baj? Ki hitte volna?
Mindez Raymond hiúságát sérti, és szemmel látható bizonyítékát akarja annak, hogy ugyanaz-e még, akiért bolondulnak a nők, és aki fölött nem múlt el még az idő.
Férfiúi büszkesége lázadozik benne.
Egy borús délután Mad lovagolni ment, utána Felicitasnál teázott, és csak estére jött vissza.
Közben Raymond dolgozni szeretett volna, de látogatót kapott. Bosszankodik Adelaide miatt, aki előzetes engedelme nélkül a nyakára ereszt valakit.
Susanne Chavois már be is lép Adelaide mögött, szokatlanul vidáman és mosolyogva. A házvezetőnő bocsánatkérően megemeli két karját: nem tudta megakadályozni. A hölgy alig van túl a húszon, de máris nevet szerzett magának, s ezt inkább viselkedésével, mint szépségével vagy társadalmi helyzetével érte el. Az arcképét óhajtja megfestetni Montandonnal.
A társaságban csak a „szép Susanne"-nak nevezték, bár a szépsége meglehetősen felületes és sokszor egyenesen visszataszító. Illatosított cigarettákat szív, és rövid ujjainak körmeit sötétvörösre festi, a mosolya bántó és semmitmondó. Hosszasan és elnyújtottan beszél, gyakran széthúzva vérvörös száját, hogy szép fogsorát megcsillogtassa, és ezáltal lassanként semmi sem őszinte nála. Sokszor nevet, hátranyújtott nyakkal, szaggatott alt hangon, és minden mozdulatával az érzékiséget szolgálja. Raymond nem ivott, és látszólag nem volt semmi, ami az eszét vette volna. És mégis...
Utána Susanne otthonosan kapcsolja be blúzát, nem szégyenkezik, s vidáman bontja szét a haját, és a megszokottság gyakorlatával bizalmasan tegezi.
Raymond a szájában érzi illatosított cigarettájának különös, émelyítő ízét. Rossz, kellemetlen érzés az egész, ahogy már
Ilyenen átesik az ember, ha szükségszerűen belekerül; kínos érzés, egyre jobban elhatalmasodó utálattal vegyítve.
Csak menne már el, hogy elfelejthetné! Először érez megbánásfélét, de igazán fölöslegesen, mert segíteni már nem lehet a dolgon. Ha Madra gondol, lehunyja a szemét, és a homlokát dörzsöli. Cselekedetét nem előzte meg vágyakozás, és nem érez semmiféle elégtételt sem. Csak egyet talán, hogy egyszerre megértőbb lesz Maddal szemben. Ahogy ez az életben gyakran előfordul, mert megbocsátóbb az, akinek több a vétke, és ebből merít magának erkölcsi fölényt.
A baj csak ott van, hogy Mad is tudomást szerez a dologról, mégpedig rövid idő alatt.
Az illető hölgy, akit nem volt szükséges meghódítani, nem mulasztja el az alkalmat, hogy gyengéd célzást ne tegyen, aztán pedig a megértő lélek becsületességével felnyitja Mad szemét, jómagát is szerencsétlen áldozatként tüntetve fel.
Mad először nem tudja elhinni, hogy mindez lehetséges. Nem jajveszékel, nem zokog, ami a megenyhülést jelentené nála; éppen úgy viselkedik, mint mikor Aline haláláról bizonyságot szerzett. Ijesztően nyugodt, és látszik rajta, hogy már végleges elhatározásra jutott, amelynek csupán keresztülvitelét mérlegeli.
Raymond éppen nincsen otthon, s Mad minden magyarázkodást elkerülve elhagyja a házat, és egyelőre Gilberte-ékhez költözik.
Órákig nincs ereje semmihez, csak szaggatottan veszi a lélegzetet, és kéri őket, hagyják magára. Aztán kitépett irkalapokra hosszú levelet ír Raymond-nak.
„Bennem minden, de minden összeomlott. Mióta ezt a dolgot megtudtam, olyan vagyok, mint aki hosszú betegség után először kel fel az ágyból... Sírni nem tudok, mint ahogy akkor sem tudtam sírni, amikor megtudtam, hogy Aline meghalt. (Bocsássa meg nekem ezt az összehasonlítást a másvilágon, csak arra kérem.) Most végre megértem beteges féltékenységedet. Hiszen magadat látva nem lehetsz más. Nem is haragszom rád, csak tanultam. Nem tudok én már az életben senkinek sem hinni. Sokkal okosabb lettem, és ezt köszönöm neked. Még fiatal vagyok, és majdcsak megsegít az Isten... Csak az a borzalmas, hogy előbb hittem volna, hogy hirtelen férfi lesz belőlem, mint azt, hogy a te szerelmi gyötrődésed csak színház volt. Ez annál borzalmasabb, mert még most is hiszem, hogy szeretsz. Csak hinni nem tudok többé neked... Ne gondold, hogy most valami sekélyes női boszszút forralok ellened. Magamnak vagyok tisztességes és nem neked... Számomra egyszerre új vagy és idegen... Most olyan messze vagy tőlem, és én olyan egyedül... Minél többet gondolkozom, annál szörnyűbbnek tartom azt, amit velem tettél. Férfi vagy, és én voltam az ostoba, mert különbnek hittelek a többinél. Megérdemlem a sorsomat... Meg fogsz öregedni (te mondtad, hogy én vagyok a fiatalságod), és végleg le kell mondanod arról, hogy gyereked legyen. Mit gondolsz, megéri? Még csak nem is gyűlöllek. Akit én szerettem, csak az én elképzelésemben, az én rózsaszínű szemüvegemen át látszott. Most levették rólam e szemüveget, tehát meghalt. Te nem vagy azonos vele, idegen vagy. Az én számomra teljesen közömbös. Egy óra alatt ki tudtam ábrándulni belőled. Nem hiszem, hogy nálad is ilyen könnyen megy majd, mert én nem adtam rá okot... Köszönöm mégis, hogy csalódtam benned, mert most remélhetem, hogy életem nagy kiábrándulása és csalódása tizennyolc éves koromban már mögöttem van... Képzelem, hogy udvaroltál például Clarisse-nak is! Ha mindenkivel meg akarnék ismerkedni, akikkel valószínűleg megcsaltál, azt hiszem, fogadódélutánokat kellene rendeznem... Ha az életben majd valamilyen nagy csalódás ér, amit nem kívánok neked, jusson eszedbe, amit velem szemben elkövettél... Csak azt szeretném tudni, hogy én mit követtem el, amivel kiérdemeltem azt, hogy te kerültél az utamba. Az ember nem egy emberben csalódik, hanem mindenkiben és mindenben. "...Nem tudom, az emberek mi jót várnak a színleléstől és a hamisságtól, talán azt, hogy majd akkor sem hisznek nekik, ha igazat mondanak..." – írja Montaigne... Ez pontosan rád illik... Nagyon kérlek, ne is próbálj mentegetőzni, ha elolvastad levelemet, mert úgysem hallgatlak meg. Rád eresztem a függönyt, mint a Pirandello-darabban. Búcsúzóul csak azt akarom mondani neked, hogy sohasem hazudtam neked, és minden úgy volt,ahogy te láttad és tudtad... Ezt a vallomást ugyan nem érdemled meg tőlem... És én fogom kérni az Istent, hogy ne büntessen úgy meg, ahogy megérdemled..."
A csalódás nagy és végzetes. Mad valósággal összeroppan a súlya alatt. Elvesztett mindent, ami az életét jelentette. Még annyi mindent tudna neki írni, de már semmi értelme. Amikor a levelet lezárta és Gilberte-nek mindent elmondhatott, úgy érzi, megkönnyebbült egy kicsit tőle.
– Egy kis vizet szeretnék inni.
A szép Susanne jön Madot megvigasztalni, és mindig több és rettenetesebb részlet jut az eszébe, faggató kérdezősködések nélkül is. Szinte érthetetlen a viselkedése. Csak Mad nem akad fenn rajta, hogy ő is együtt sír vele. Önmaga ajánlkozik, hogy elviszi a levelet ahhoz a rettenetes emberhez, de szóba sem áll vele. Mad átöleli szorosan, és neki sírja el minden bánatát. Susanne kedveskedése és gyengédsége nem ismer határt. Önmagát is szerencsétlennek érzi. Hamissága olyan elemi erővel tör ki belőle, hogy maga is úgy hiszi, csak azért engedett Raymond „szerelmes, könyörgő” szavainak, mert tudni akarta, hogy vajon Madot igazán szereti-e. Csak azt nem tudja megmondani, ki kérte fel erre.
Gilberte társaságában volt Robert is, a vőlegénye, akik ámulva szemlélik ezt a különös jelenetet. Susanne kapkodva, gyorsan beszél, majd hirtelen hangos zokogással Mad nyakába borul. Aztán gyorsan megtörli könnyeit, és elsiet a levéllel.
Gilberte és Robert igyekeznek felvilágosítani Madot Susanne furcsa viselkedését illetőleg, és azt az érthetetlen magatartást, hogy Mad éppen vele szemben barátkozó és vakon megbízik benne, rosszallják. Mad ezeket a megjegyzéseket Gilberte féltékenységének tudja be, és Robert meglehetős nyers kritikáját is érzéketlenül fogadja.
– Lehet, hogy Susanne-nak igaza van – jegyzi meg Robert –, de annál furcsább ezek után még barátkozni vele. Különben is nem az első eset, hogy Susanne megcsalja a férjét.
– Rosszindulatú pletyka – vágott közbe Mad hevesen, jelezve, hogy ezúttal figyelemmel kísérte a hozzá intézett szavakat, ellentétben szokásával, amikor csak a saját gondolataival szokott foglalkozni.
– Nagyon furcsának tartom – vetette közbe Gilberte –, hogy valaki ilyesmit egyáltalán elbeszéljen, és éppen annak, akinek a legkevésbé lett volna szabad elmondania.
– Mert becsületes – kiáltott fel Mad, és úgy érezte, teljesen egyedül maradt a fájdalmában.
– De mi célja ennek a becsületességnek, Mad? Könyörgöm, gondolkozzék egy keveset. Ha olyan nagyon becsületes, miért hagyta, hogy megtörténjen mindez? Ha pedig már így esett, miért akarja most tönkretenni a maguk házasságát? Micsoda célja lehet ezzel? Mert haszna nincs.
– Ő is csak áldozat volt. Raymond éppúgy becsapta őt is, ahogy engem, és erre akart figyelmeztetni. És ezért hálás is vagyok neki.
– Szóval el akarsz válni tőle?
– El – kiáltott fel harsányan. – És nem is tudtok lebeszélni róla. Elvette a hitemet – levetette magát a kerevetre, és sírva fakadt. – Neem... tu...dok... többé... hin...ni... neki... Nem... tudok...
Gilberte intett Robert-nek, hogy ne szóljon hozzá, és hagyja megnyugodni, de Robert nem bírta megállni, hogy meg ne jegyezze még:
– Megvan a magam véleménye is erről a hölgyről. És ez a különös barátság, amely ebből fakadt, teljesen immorális.
Mad abbahagyta a sírást, és megint a védelmére kelt.
– Igenis nagyon kiváló teremtés, mert őszintén elmondott mindent, és ezért sokra is becsülöm. Nélküle sohasem tudtam volna meg semmit.
– Sokat veszített volna vele, mondhatom.
Gilberte őszintén csodálkozott Mad konok magatartásán. Fantasztikus teremtés. Hát ez volna az a halálos nagy szerelem, amelyről annyit beszélt, és ilyen gyorsan és határozottanvéget tud vetni neki azzal a sablonos megindokolással, hogy benne megszakadt valami? Hát ilyen is tud lenni?
Robert nem kísérletezett tovább, csak annyit jegyzett meg, hogy mind a két felet meg szokás hallgatni, mielőtt ítéletet mondanának felettük.
Raymond ezalatt, hogy nem találta otthon, kétségbeesetten telefonált jobbra-balra Mad után. Lement a sziklás partra is, és szörnyű elképzelések gyötörték. A tenger hullámos volt, és erős szél borzolta fel. Talán vitorlázni ment. De senki sem tudott róla.
Amikor újra hazatért, Susanne már várakozott rá a műtermében, cigarettázva. Legszívesebben kihajította volna, olyan ellenszenves volt előtte egész magatartása. Keresztbe tett lábakkal ült, és összeszorított rövid ujjaival túl gyakran emelte szájához a cigarettáját, ezzel árulva el, hogy látszólagos nyugodt mosolya mögött izgalmát leplezi. A tekintete hol ravasz, hol meg derülten ostoba volt.
– Bocsásson meg, asszonyom – kezdi ideges mentegetőzéssel Raymond, de a hölgy mindjárt közbeveti:
– Madtól jövök – és mosolyogva átnyújtotta a levelét.
Raymond idegesen tépi fel a borítékot, és a levélbe is beleszakít. Mintha minden csak azért történt volna, hogy Mad megtudhassa.
– Ki mondta meg neki?
Most egyszerre megváltozik Susanne egész magatartása. Belekapaszkodik a kabátja hajtókájába.
– Könyörgöm neked, segíts rajtam is... Ha a férjem megtudja... Rettenetes... Fogalmam sincs róla, ki mondott el neki mindent... Valaki megláthatott... Valami rettenetes ez...
Minden fennakadás nélkül a saját szája íze szerint mondja el, hogy Madot igyekezett megnyugtatni... Ő mindent letagadott, és Raymond is tagadja le... Gilberte-nél van jelenleg, most visszamegy hozzá, és újra beszélni fog vele, hogy jobb belátásra bírja.
– De ilyen semmiség miatt, Raymond – és a férfi nyakába akasztja karját. Lehetetlen kételkedni benne, mert a szeme is
könnybe lábad, s egész magatartása kétségbeejtő és szánalomra méltó.
Raymond-nak egyetlen szava sincs hozzá, a papírlap remeg a kezében, amint elolvassa a rettenetes vádló szavakat. A csendes beletörődés változhatatlan makacsságát kiérzi belőle. Susanne egyre beszél, vigasztalja, mindent megígér, és esküszik arra, hogy Madot még ma este ide visszahozza. Csak egy kis könyörületet kér a maga számára. Blúzát ideges mozdulattal kikapcsolja, de Raymond elkapja a kezét.
– Beszéljen vele most, rögtön... azonnal...
– Igen, ez lesz a leghelyesebb. Micsoda rettenetes helyzet számomra... Mindent megteszek... Hidd el, hogy nem vagyok rossz... Mindig szerettelek... A férjemet nem bírom... olyan szerencsétlen vagyok... Aztán majd nekünk is beszélnünk kell... A férjem...
Susanne gyors léptekkel sietett vissza Madhoz, és őszintén megbánja, hogy mindent elmondott neki. Buta voltam, buta... Istenem! Most mindjárt mindent rendezni kell... Szegény Raymond-om, ilyen sápadt volt, és a keze reszketett...
Nagy izgalommal, felhevülten rohan be hozzá, és szinte térdre veti magát előtte:
– Édesem, meg kell bocsátanod neki... Egészen magánkívül van... Micsoda szomorúság... És nem is tudom... – elhallgat hirtelen, mert Mad mosolyog, mintha megbolondult volna. – Oh, édesem – hevesen magához szorítja, mintha hirtelen valami nagy csapástól tartott volna.
– Ne védd őt... Velem csoda történt, Susanne... Már nem szeretem... Érted? Az Isten megkönyörült rajtam... és most úgy érzem, mintha felszabadultam volna... a szennyből... a piszokból...
A másik csodálkozva mered rá, de hinnie kell, és csak nő képes arra, hogy a legképtelenebb dolgoknak hitelt adjon, főleg, ha egy másik nő közli vele ezt. A jó szándék, mellyel mentegetni akarta Raymond-t, egyszerre füstté változott, most megfontoltan támad, és Raymond még sohasem állott olyan rettenetes színekben Mad előtt, mint ahogy most lefesti őt, szapora szavakkal, elfojtott hangon:
– Érted, szívem... A férjem miatt... bár őneki is mindent elmondottam – és egy pillanatig sem gondol arra, hogy ezt miért hazudja tulajdonképpen. – Képzelheted, hogy hányszor csalt meg, te szegény... Engem már régóta üldözött a szerelmével... Csak ennek köszönhettem, hogy nem történt semmi, mert erős voltam... És nagyon sajnáltalak... de már nem állhattam tovább, és meg kellett hogy mondjam neked... Aljas, kétszínű játékot folytatott veled... Most már mindegy... Csak szóba ne állj vele... – lassan átcsap a hangja érthetetlen gyűlöletbe. Raymond ügye még soha nem állott ilyen szerencsétlenül. Susanne lassanként úgy belejött a befeketítésbe, hogy már minden erővel azon küzd, hogy Mad semmiképp se változtasson elhatározásán.
Nagyon kellemetlenül érinti, hogy Mad Gilberte-t és Robert-t is belevonja a beszélgetésbe, hogy most már végleges elhatározását közölje velük.
Pár óra óta egyebet se tesznek Gilberte-nél, csak tanácskoznak. Lázas, kipirult arccal, a hangjuk néha erőt kap, és áthallatszik a szomszéd szobába, ahol Gilberte nagyapja üldögél az ablak mellett, és pipázik. Az eseményekről őt is értesítették.
– Badarság – legyintett. – Nincs olyan férfi, aki ne csalta volna meg a feleségét.
Ez a kijelentése Gilberte-t is elmélázóvá teszi. Hát a nagyapja is? Ki gondolta volna? (Másképp nem mondaná.)
– Nem értem – vitatkozik a másik szobában Robert. – Eddig azt hittem, Raymond megcsalta Madot, most hallom először, hogy csak akarta. De hiszen ez egész más elbírálás alá esik...
Susanne ellenszenves tekintetet vet rá, de a hangját mérsékeli.
– Ha más lett volna a helyemben, bizonyára meg is történt volna... Ő akarta, és ez a fontos.
– A lényeges az, hogy nem történt semmi.
– Semmi? Az semmi, hogy azt mondta, engem szeret, és Madot csak megszokta? Na, köszönöm szépen... És vadul csókolt.
– Meg is csókolt? – riadt fel Mad. – Ezt nem mondtad az előbb.
– Azért hagytam, mert kíváncsi voltam, milyen aljas tud lenni a feleségével szemben.
Mad megint nyugtalan lesz. Az előbbi könnyű felszabadult érzése megzavarodik benne.
– Miért nem mondtad, hogy meg is csókolt?
– Én is Robert-nek adok igazat – jelenti ki Gilberte. – Mad, én igazán nem értelek téged... Most mi van itt? Nem csalt meg, vagy csak akarta?
Susanne érzi, hogy az előbbi baklövése miatt a hangulat ellene fordul, egyedül csak Mad tart ki még tántoríthatatlanul mellette, és egy pillanatig sem kételkedik benne.
Az izgalmas hangulat közben megszólal a telefon. Raymond kéri Madot, aki nem akar a készülékhez menni, de Robert erélyesen karon ragadja, és Gilberte helyeslése közben odatessékeli.
– De minek erről még beszélgetni – tiltakozik Susanne. – Hát sose lesz ennek már vége?
– Mit akarsz még tőlem? – kérdi Mad szelíden, és az elszántságát elárulja vele.
Raymond, akit a kapott levél egészen felkavart, és Mad ellenszenves hangja is indulatba hozott, szintén erélyes hangon beszél vele. Azonnal jöjjön haza, ha valami elintéznivalója van, és ne leveleket küldözgessen neki.
– Nem megyek. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy hatalmad van rajtam. Mindent tudok...
Maddal sehogy sem boldogul, így Raymond Gilberte-t kéri a telefonhoz, aki azt tartaná helyesnek, ha Raymond egyszerűen idejönne. Ez meg is történik. És pár perc múlva szemben állanak egymással. Mintha csak hosszú idő óta nem találkoztak volna.
– Csak egy feltétellel bocsátok meg neked – mondja Mad, mert Raymond jelenlétére egyszerre feladta előbbi makacs álláspontját. – Mondj el nekem mindent, de mindent, őszintén, hogy újra hinni tudjak neked. Nem fontos, ha kétezer szeretőd volt és megöltél valakit, csak őszinte légy.
Raymond végre felszabadultan fellélegzik. Végre a régi Mad beszél hozzá, és nem az, aki olyan ismeretlen volt előtte.
– Mit akarsz tudni?
– Ami történt.
– Hát azt mondtad, mindent tudsz.
– A te szádból akarom hallani az igazságot.
Első eset volt, hogy Raymond Montandont kérdőre vonta valaki, harciasan, tizennyolc évesen, elszántan, hogy aztán ítéletet mondjon felette.
Minderről Mad később így számolt be Gilberte-nek, amikor közölte vele, hogy kibékültek:
– Raymond azt hitte, mindent tudok. Azt mondta: minek mondjak még neked részleteket, ez nagyon kínos nekem. És így tudtam meg, hogy Susanne akkor délután az övé is volt. – Mad olyan könnyed hangon számol be erről, mintha a helyzet ezáltal sokkal előnyösebb lett volna, és érthetőbb is, hogy megbocsátott. – Ilyet nem vállal senki magára, ha nem igaz. Különben is Raymond őszintén minden részletet bevallott nekem. Nincs okom kételkedni benne – egy rövid sóhajtása elárulja, hogy azért mindez fáj neki. – Amikor elmondtam neki, mit mondott Susanne, fel volt háborodva, és előtte is a szemébe mondta, hogy hazudik. Ha láttad volna, hogy Raymond milyen sápadt volt, amikor Susanne gúnyosan mosolygott, és könyörgésemre, hogy vallja be végre az igazat, mert kettőnk boldogságáról van szó, gúnyosan mosolyogva azt mondta: nem érdekel. Én megértem, hogy egy nő letagad ilyesmit, de Raymond se lesz bolond olyasmit magára venni, ami nem igaz. Lehetséges elképzelni, hogy valaki erőszakoskodik vele, ha Susanne előzőleg bezárta a műterem ajtaját, mert ezt viszont most bevallotta. Rettenetesen megutáltam, mert sok olyan részletet is megtudtam, amiről eddig fogalmam se volt. Ha Raymond el nem mondja, sohasem tudom meg senkitől.
Robert fölényesen mosolyog.
– Magával pár órával ezelőtt még nem lehetett okosan beszélni.
A szép Susanne különös lelkivilága még misztikusabban bontakozott ki előttük. Miért tette, amit tett, és mi célja volt azzal, hogy ezt a kavarodást előidézze? Gilberte szerint kétségtelen, hogy Raymond-t el akarta választani tőle.
Mad késő estig vitatkozott még velük, és meglehetősen izgatottan tért haza, ahol Raymond nagy csendben, mint a bűnösöknél szokásos, lehajtott fejjel várakozott rá. Mad ugyanis szükségesnek tartotta, hogy előbb Raymond-t Gilberte-ék előtt is tisztázza, akik mindenről tudomást szereztek.
– Mert nem akarom, hogy rólad bárki is rosszat gondoljon.
Most, hogy a nagyobb bajon már túlesett, ráért a saját fájdalmával is foglalkozni, és késő éjszakán át újra meg újra el kellett Raymond-nak minden részletet mondania.
Amikor azt is megtudta, hogy Susanne a telefonszámát akarta felírni egy darab papirosra, hogy Raymond másnap felhívja, élénken közbeszólt:
– És te adtál neki ceruzát?
– Én.
– Persze azt, amit én adtam neked, hogy azzal dolgozzál mindig?
– Azt.
– Tudhattad, hogy közöttünk ez szent dolog volt, és ezt is megbecstelenítetted? Ez a legszörnyűbb.
Még újabb részletek is érdekelték, aztán minden átmenet nélkül hirtelen leborult az asztalra, és sírva fakadt.
– Rette... netes... mit szen... vedek... – jajveszékelte, és Raymond nem tudta megvigasztalni. – Ne nyúlj hozzám! Nem leszek többé a tied, míg ezt el nem felejtem. De arra még sokáig várhatsz.
De másnap délelőtt fent a fenyveserdőben odaadta magát neki, mint egy pásztorlány, hogy ne tudjon többé arra gondolni. – Csak azért, hogy elfelejtsem.
A szerelmi ölelésben keservesen felzokogott.
– Mit tettél velem, Ray? Mit tettél velem?
A fájdalom hirtelen fogja el, hogy hangosan jajveszékeljen, de a következő percben már annyira nyugodt, hogy másról is elbeszélget vele. Néha vidáman felnevet, hogy később megint keservesen sírva fakadjon, és újabb részletek után érdeklődjék.
A kövecses kanyargó úton, amerre elhaladtak, a fenyveserdő szélében egy fakereszt állott, rajta hosszú felirat, félig elmosott betűkkel. Mad összeráncolt homlokkal elolvasta, Raymond csöndesen megállott mögötte, és az eget nézte. Csak mielőbb elmúljon felőle ez a szenvedés.
Mad felkiáltott:
– Olvasd csak el, milyen szép!

Ti neveztek engem Mesternek és nem kérdeztek engem.
Ti neveztek engem Világosságnak és nem láttok engem.
Ti neveztek engem Útnak és nem jártok engem.
Ti neveztek engem Életnek és nem kerestek engem.
Ti neveztek engem Bölcsnek és nem követtek engem.
Ti neveztek engem Hatalmasnak és nem kértek engem.
Ti neveztek engem Irgalmasnak és nem bíztok bennem.
Ti neveztek engem Igazságnak és nem féltek engem.
Ha egyszer örökre elvesztek ne okoljatok engem!

– Ígérd meg erre a keresztre, hogy soha többet nem fogsz megcsalni. Bármit követsz is el ellenem, mindent megbocsátok neked, ha őszintén bevallod... Nincs már semmi bűnöd, amit még titkolsz előlem? Tedd a szívedre a kezed, és úgy felelj.
– Nincs olyan, amit ne tudnál.
Az egész éjszakát átbeszélték. Mad a kerevetre kuporodott, és Raymond is őszintén szenvedett. Mintha közösen szenvedtek volna egy harmadik miatt. Semmiért. És majdnem elvesztették egymást.
– El tudtál volna hagyni ezért?
– Mert be akartál csapni. Sokkal nagyobb a bűnöd annál, amit tettél. Elvetted a hitemet. Nagyon sokáig kételkedni fogok benned, és arra fogok gondolni, hátha félrevezetsz most is. Csak nincs, akitől megtudjam. Ezért az egyért még hálás is vagyok Susanne-nak.
Sokáig hallgatnak. Raymond-nak nincs mit válaszolnia.
– Jó volna felébredni ebből a ronda álomból. Mindent elvesztettem pár óra alatt... Tudtad, hogy mit teszel velem? Olyan különös örömöd telt benne? Hogy tudtad elfelejteni, hogy szeretlek? Oh, hogy szenvedek... Mindig magam előtt látlak, ahogy a tied... Oh, istenem, istenem – csendesen sírdogál, aztán szipogva újra beszélni kezd, és mindig ugyanazok a vádoló szavak... ugyanaz a megnyugvást nem találó szenvedés. Már hajnalodik, amikor Mad fázósan feláll.
– Ezentúl utálni fogom Canniéres-t. Adj inni, hogy felejteni tudjak – a konyakosüvegből iszik vadul, mintha halálos mérget nyelne, köhögés fogja el. – Menj most lefeküdni, Ray, és aludj, ha tudsz.
Vékony megtört alakja eltűnik a szobája ajtaja mögött. Raymond csendben lefekszik. Ha letagadhatta volna... Nem kellett volna elmondania, mégse, csak ez jár az eszében... Semmi másért, csak hogy ne szenvedett volna ennyire. A történteken már mit sem változtatott volna, és nem lett volna semmivel sem rosszabb. Mennyivel különb Mad. Ő nem tudott volna megbocsátani neki. Csodálatos, de a lelke mélyén kis megnyugvást érez, hogy Mad mégis ennyire szereti. Hogy így tud szenvedni miatta, sose hitte volna. Talán még érdemes is volt ezért.
Éppen elszenderült, amikor újra felriadt. Mad a haját ráncigálja, és úgy áll előtte hosszú hálóingében, mint egy kísértet.
– Te aludni tudsz, amikor én szenvedek? Jobban tudott csókolni, mint én? Felelj! Miért tetted? Miért... – keserves sírásra fakad, és Raymond bocsánatot kérve szelíden magához öleli, és csókjával árasztja el a kezét, karját, arcát, ahol éri.
– Igenis nem szégyellem, hogy féltékeny vagyok... – háborog tovább Mad. – Én vagyok az értékesebb... Tudom jól, nem Susanne a különb, csak te vagy a férfi.
– Bocsáss meg, amiért vétkeztem ellened. Bocsáss meg. Mad erősen dobogó szívéhez szorítja hevesen, és sírva, szipákolva adja oda magát neki.

12.
Henri két napja nem látta Madot, és ezért nyugtalan volt. Kereste mindenütt, ahol meg szokott fordulni: a tengerparton, a sétányon, a napozón, az Esplanade teraszán, ahol Mad szeretett elüldögélni könyvvel a kezében, szemben a tengerrel. Végigjárta a villasort, sőt elmerészkedett a Montandon-villa közelébe is, de bemenni hozzájuk már nem mert. Pedig arra egy pillanatig sem gondolt, hogy gyászos végű erőszakos csókjáról Raymond is tudomást szerzett, de attól tartott, Mad a történtek után esetleg szóba sem áll vele, és ebben az esetben nem tud majd Raymond-nak elfogadható magyarázattal szolgálni, ha éppen jelen lenne.
Ha kettesben beszélhetne vele, hogy ügyüket békésen elintézze!
A véletlen találkozást szorgalmazta, minden eredmény nélkül. A Mad életében előforduló nagy eseményről, amely mellett az ő kis esete eltörpült, fogalma sem volt, és így a távolmaradását a saját bűnének tudta be. Ezerszer megátkozta azt a pillanatot, amikor úgy elragadtatta magát vele szemben, de ki gondolhatta volna, hogy ez lesz a vége? Mad olyan természetesen és kedvesen vette minden közeledését, hogy erre legkevésbé sem számíthatott.
A második nap már nagyon nyugtalan volt, és nem találta a helyét. Egész nap kint csavargott, hogy egyetlen találkozási lehetőséget el ne mulasszon. Éjszakánként pedig holtfáradtan bámulta a mennyezetet, és ez alatt a negyvennyolc óra alatt testileg-lelkileg teljesen megtört. Az a kísérlete, hogy telefononfelhívja Madot, szintén kudarcot vallott, mert vagy a személyzet, vagy éppen Raymond jelentkezett a kagylónál, de Mad soha. Ez is már a legutolsó reménytelen próbálkozása volt, mert attól is tartott, ha Mad jelentkezik is, esetleg meg sem hallgatja, és szó nélkül leteszi a kagylót. Éppen ezért hiábavaló kísérlet, hogy őt megint a készülékhez kérje, biztosra vette, hogy oda sem megy, vagy nem lesz otthon a számára. De legalább a hangját szerette volna mégis hallani.
A harmadik napon mégiscsak a telefonnal kísérletezett, mert más megoldás nem volt.
Kétszer is a telefonhoz kérte, de mind a kétszer azt a választ kapta, hogy nincs otthon. Úgy látszik, nem csalódott feltevésében. Kár tovább is próbálkoznia, Mad az ő számára sohasem lesz otthon. Pedig olyan egyszerűen elképzelte. Csak annyit mondott volna neki: „Mad, bocsáss meg, soha többé nem Fordul elő ilyesmi, csak ne tarts haragot velem.”
Beletörődött már abba is, hogy ezentúl Mad végképp elveszett a számára, de a szenvedélye ellen küzdő ember természete szerint ahelyett, hogy józan belátás szerint cselekedett volna, inkább beérte kevéssel is, csak elhúzza a dolgot. Nem törődve azzal, hogy ez semmiféle megoldáshoz nem vezet, csupán pillanatnyi enyhülést hoz, sőt későbbi szenvedéseit is növeli vele.
A legokosabbnak látszott, ha levelet ír hozzá. Levélben mondja el pontosan azt, amit akar, anélkül hogy félbeszakítanák. Mad elgondolkozhat rajta, hogy úgy cselekedjék, amint jónak látja. Ez aztán új erőt adott neki, és a következő napon reggeltől estig írta az árkuspapírokat, hogy kevéssel utána összegyűrve hajítsa el őket. Nehezebb volt ez mindennél, akármilyen megváltó ötletnek tetszett is az első pillanatra. Fontos, hogy mit ír, és miért írja, ügyelni kell arra is, hogy a levél ártalmasabb lehet, mint a szó, amely elröppen és megfoghatatlan. Amit esetleg elmondhat az ember, a világért sem bizonyos, hogy le is írhatja. A beszédet úgy és akkor forgathatja és arra hajlíthatja az ember, merre tetszetősebb az útja és kívánatosabb a hangja. A leírt szó merev és ezért megfontolandó. Végre aztán így is, úgy is megfelelőnek ígérkezett, amit leírt. Lehetetlen, hogy Mad szívét meg ne fogja vele.
Amikor elkészült, a zsebébe süllyesztette, és már csak az volt a kérdés, hogy juttassa el hozzá.
A meleg megenyhült, a tenger felől egy kis légáramlat megmozdította a levegőt. Henri a sziklás parton csavargott, amerre diákkorában gyakran elkalandozott, mert csöndes természetével elhúzódott a többiek elől, és sohasem volt igaz, őszinte barátja.
Ismerős volt a vidék, majdnem minden kis zegzugát jó barátként köszöntötte. A természet odaadóbb és hűbb pajtás, mint az emberek. Henri gyerekkora óta itt töltötte minden nyarát.
Gyerekkori emlékei is idehúzták. A sziklás parton sokszor üldögélt, a dagály és apály csodálatos játékát figyelve. Elmélázott a megfejthetetlen rejtélyen; hová húzódik ilyenkor az a hatalmas víztömeg, és micsoda különös ereje lehet a holdnak, amely ezt előidézi. Misztikumra hajló lelke itt ásott el apró bádogdobozokat a feljebb elhúzódó fenyveserdő szélén, s megjelölte a fák tövét, mintha kincseket rejtett volna el, hogy a következő évben újra napvilágra hozza, és mélyen elgondolkozva szemlélje rozsdás bádogdobozban elrejtett titkos szerelmeinek egy-egy emlékét; szalagot vagy gombot, szerelmes verseket...
Messze van most tőle a naiv gyerek, aki volt, de a bánata valahogy megint idehúzta, különös hatása alól nem tudva menekülni. Mintha itt sokkal közelebb volna ahhoz, ami orvosságot adhat kínzó gondolatainak. Úgy jött a régi sziklás parthoz, az erdőhöz, mint régi jó baráthoz, akitől élete nehéz pillanatában tanácsot vár.
De nincs semmi, ami egy reménytelen szerelmes nyugtalanságát enyhíthetné. Hiszen még a boldog szerelmesnek is annyi kételye, gyanúja, gyötrődése van még néha akkor is, amikor nyugodt és boldog lehetne.
Nagyokat sóhajtott, és a zsebébe dugott levelet fogta, mintha sorsa, élete abban volna megírva.
Sok minden megfordult a fejében, ahogy magányos mozdulatlanságában a messzi nyílt tenger távoli hullámainak játékát figyelte. Lelkében rokon volt azzal a gyermekkel, aki valaha itt töltötte álmodozva idejét, mert a szerelmes ember sokban hasonlít a kisgyermekhez. Éppen olyan fontosnak tart apró lényegtelen dolgokat, ahogy nagy veszélyt sejt apró semmiségek mögött is.
Alkonyatig ott üldögélt anélkül, hogy valami határozott gondolatra jutott volna. Már feladta a reményt, hogy Maddal találkozzék; már nem is próbálkozott vele.
Később az erdő felé csavargott. Miért nem jár most sehová Mad? Teniszpartnerei is hiába várják, és nem tudtak róla semmi határozottat mondani. Lovagolni sem jár. A plage-on senki sem látta három napja... Csak Raoultól tudja, hogy ezelőtt két nappal találkozott vele a villasorban, és egyedül volt. Mit nem adott volna, ha a helyében lehet!
Az erdőszélen megismert egy vén fenyőfát, melynek törzsét ő maga jelölte meg egyszer, amikor elásott valamit a tövében. Mi lehet az, és ott van-e még? Nem emlékezett rá. Hirtelen izgalomba jött, és attól tette függővé sorsát, ha régi rejtekhelyén ott lesz még valami. Nem kellett soká kaparni a földet, ráakadt, fekete volt a rozsdától, és elrothadt papír volt benne; kibetűzni sem tudta, mi lehetett, amit ide valamikor féltő gonddal elrejtett. Nem tudott ellenállni gyerekes vágyának, hogy egy darab papirosra üzenetet ne írjon önmagának, az életnek, jelenlegi sorsának, mint a hajótörött.
„Mad, jobban szeretlek, mint az életemet, és nagyon szenvedek és vágyódom utánad.”
Gondosan beletette és visszazárta régi rejtekhelyére, és ettől kissé megkönnyebbült. Kezefejével eltörölt egy könnycseppet a szeme sarkában.
Milyen nagy csapás huszonkét esztendős korban reménytelenül szeretni valakit.
A kikötőben a halászhajók feketén rajzolódtak ki az alkonyodó égre. A fenyvesek mögött a nap vörösen izzó sugarai áttűztek a sudár fák csipkés ágai között. Henri lehajtott fejjel lépegetett végig a villasoron, ahol kellemes fűszaggal telítődött a levegő. A kertekben locsoltak, és a bokrokra sziszegve csapódott le a vízsugár. Nyitott ablakból zongoraszót hallott. Hándel H-moll Concerto grossójából a Larghetto – állapította meg, és szerelmi bánatát most még fokozottabban átérezte. Jobb volna meghalni. Vajon Mad megsiratná-e, vagy akkor is kegyetlenül fordulna el tőle? Az utolsó emléke nagyon bántó és rossz volt. Most is a fülébe cseng a hangja: „Takarodj innen!” A régi kedves pajtás, a szelíd Mad, akivel olyan boldog egyetértésben élt, együtt sportoltak, úsztak, játszottak, versenyt futottak, és a sziklán hanyatt fekve a kezét is megszorította. Könnyes lett a szeme az emlékektől. Most mindez végleg elveszettnek látszott. Ebben a pillanatban már a levél sikerében sem bízott túlságosan, és a szerelmesek szokásosan váltakozó hangulata szerint elcsüggedt. Igen, legjobb volna meghalni... Aztán valami gyerekes, nagyszerű gondolat fantasztikus lehetőségén rágódott, amivel Mad szívét magához hajlíthatná... csak éppen annyira, hogy könyörületes legyen az irányában, hiszen olyan kevéssel beéri... Ha csak minden a régiben maradhatna, mint azelőtt...
Maddal való találkozása váratlanul történt. A posta mögül fordult be a vadgesztenyefasornak, amikor hirtelen meglátta.
Mad éppen Gilberte-től vett búcsút, és Henri megtorpanva pár lépésre tőle, ijedten várakozott arra, hogy megszólíthassa. Most vagy soha!
Gilberte csókkal búcsúzott el tőle, és Mad egyenes tartással megindult a téren át hazafelé. Henri egy darabig mögötte haladt, attól tartva, hogy valaki ismerős is tanúja lehet a kiismerhetetlen következményű jelenetnek, de aztán gyors léptekkel elérte, éppen, amikor a téren befordult a villasorba, és kifulladó lélegzettel, amit inkább az izgalom okozott, eléje került a túlsó oldalon, és hirtelen megállt, hogy bevárja.
A viszontlátástól kár volt rettegnie. Mad kedvesen köszöntötte, mintha nem történt volna soha semmi közöttük.
– Henri, te vagy? – aztán mintha eszébe jutott volna mégis valami, mérsékelte kedvességét.
A társalgás kettőjük között olyan mindennapi, hogy lehetetlen, sőt nem is tanácsos talán szóba hozni a történteket – így gondolja Henri, amikor Mad mindenféléről beszél vele, és csupán azért, hogy nyomasztó gondolatai elől meneküljön. Milyen kicsiség emellett Henri ügye, de most sokkal boldogabb lenne, ha Henriban sem kellett volna soha csalódnia. Úgy látszik, minden férfi előbb-utóbb gazember lesz.
Mad könyvet visz magával. Henri készséggel átveszi tőle. Mad ebben a túlzott udvariasságban a bűntudatot látja, holott Henrinak kész terve van már. Ebbe a könyvbe fogja belopni a levelet egy alkalmas pillanatban. Már szórakozottan figyeli Mad szavait, aki a valóságból a költészetbe menekül, hogy fájó gondolatait legalább pár percre betakarja vele.
– Ismered Shakespeare tizennyolcadik szonettjét, amelyik így kezdődik (és máris idézi kívülről):

Shall I compare thes to a summer's dayL

– Az utolsó két sora különösen tetszik nekem:

So long as men can breatlre an eves can see, So long líves tlris, and Ilus gives life to thee.

– Ugye, szép?
Henri a levéllel bajlódik, hogy mikor lopja be a könyvbe, és csak annyit mond:
– Tudod, hogy nem nőhöz írta.
Mad nehezen érti meg, aztán elkedvetlenedik. Ezt kár volt megjegyezni. Még a költészetben is eléje áll a bűn. Hát nem lehet előle sehová sem elmenekülni?
A levél végre a könyv lapjai közé került, és Henri gyorsan elköszön. Mad kissé csodálkozik ezen.
Mad és Raymond között a hangulat most talán a legideálisabb. Raymond nem gyötri "különös bánatával". Előzékeny és szeretetre méltó, igazán még sohasem volt ilyen kedves hozzá, de miért nem lehetett volna enélkül is az? Miért kellett ilyen nagy árat fizetni érte? Néha nagyon nehéz felejteni. Sokszor olyan erővel fogja el a bánat, hogy felsikoltana tőle, máskor éppen akkor kell a másikra gondolnia, amikor Raymond megcsókolja őt. Csúnya volna, ha ösztönös érzésének engedve eltaszítaná. Szegény, most már ő se tehet róla, és nem is volt olyan nagyon hibás. Mad megértő, csak néha olyan nagyon fáj ez az egész, hogy megtelik könnyel a szeme, anélkül hogy az arca nyugodtságát a fájdalom megbontaná. Ha ezeket a rettenetes perceket nem számítjuk, Mad boldogabb vele, mert nem kínozza már oktalan rémképekkel, a jövőbe látó borzalmas jóslatokkal, amelyek már csaknem elviselhetetlenek voltak számára.
És Raymond is boldogabb.
Mad szerelmének olyan bizonyítékát látta, amelyre szüksége volt, hogy ne kételkedjen benne. Ha Mad boldog, ez olyan természetes és minden szenvedélytől mentes nála, hogy sokszor eszébe kellett jutnia, hogy talán bolondságot csinált, amikor az érzéseihez kapcsolta az életét. Most Raymond-ban mindennap egyre erősebb az a furcsa, eddig sohasem tapasztalt érzés, amely minden testi vágytól mentesen elhatalmasodott rajta. Ki hitte volna, hogy így is lehet szeretni valakit? Akkor is, ha jön-megy körülötte, közömbös dolgokat mond vagy szokott élénkségével vitatkozik vele, legszívesebben leborulna eléje, a kezét csókolgatná, mint egy szerelmes bolond diák.
Mad most csendes és gyakran szomorkás. Szenvedésével adta bizonyságát őszinte érzéseinek. Miért, hogy mindig a szenvedés az ára a boldogságnak?
Különös természet: vagy sírva fakad hirtelen, vagy úgy jár-kel mosolyogva, mintha semmi sem történt volna vele. Néha nincs benne semmi neheztelés vagy szomorúság. Aztán egyszerre megint csak erőt vesz rajta az emlékezés, és akkor saját szavai szerint "gyötörnie" kell Raymond-t, hogy ő is szenvedjen egy kicsit.
– Mondd, veszekedni bezzeg tudtál velem, amikor Jacques belém karolt, te... te, aki olyan szörnyűséget követtél el? Mit kellene most nekem cselekednem?
– El akartál hagyni.
– Meg is tettem volna. Csak azért bocsátottam meg, mert őszinte voltál. Szerencséd, hogy Susanne hazudott nekem.
Ha Raymond kissé magyarázkodni próbál, rögtön leinti.
– Nagyon megjött már a hangod... Még nem felejtettem el semmit... Csak ne mentegetnéd magad! Csak azt ne tennéd soha...
Mintha szerepet cseréltek volna, és Raymond ezt tudomásul veszi. Van még valami, amit eddig eltitkolt előtte, igaz, hogy pár éve történt, de mégis szorosan idetartozik. Mad azt hiszi, őszinte volt hozzá, de azt még mindig nem tudja, hogy Alinenak is azért kellett meghalnia, mert Raymond könnyű kalandot látott benne. Ezt az egyet még most sem tudja.
Mad szíve néha megtelítődik gyengédséggel, amikor Raymond-t látja. Hirtelen születnek és halnak el az érzései. Raymond egy könyvet olvasott éppen, és amikor belépett hozzá, a tekintete fogta meg, ahogy a könyv lapjai felett rápillantott. Kis szorongás volt benne, alázat és kutató félelem, vajon milyen kedvében találja őt. Átölelte és hosszan megcsókolta.
– Tudom, hogy szeretnéd megkérdezni, hol voltam ilyen sokáig, de érzed, hogy nincs jogod hozzá, mert nem szolgáltattam rá soha okot, hogy kételkedj bennem. De én azért mégis megmondom: Gilberte-tel voltam.
Ez akkor este volt, hogy Henrival találkozott.
A könyvét az asztalra tette, a kesztyűjét rádobta, de az egyik leesett a szőnyegre. Aztán felment a szobájába.
Amikor Raymond felemelte a kesztyűjét, észrevette, hogy ,a könyv lapjai kissé elválnak, jelezve, hogy van benne valami. És így találta meg Henri levelét. A levél nem volt lezárt borítékba téve, könnyen elolvashatta. Gyorsan, kapkodva futotta végig a sorokat, nehogy Mad visszatérése megzavarja. Nem volt benne semmi határozott. Henri bocsánatért esedezik, és arra kéri Madot, felejtse el, ami kettőjük között történt. Engedje meg, hogy tovább is a közelében legyen. Ígéri, hogy ezentúl érzéseit mélyen magába ássa... „Mert tudd meg, Mad, csak egyetlen bűnöm van, az, hogy végtelenül szeretlek. Mióta nem láttalak, nincs többé nyugalmam. Szeretnék megsemmisülni. Te vagy nekem minden, amit csak szerethet az ember az életben, amiért élni, küzdeni érdemes, az, ami a legszebb és az, ami nemessé és jobbá teszi az embert. Ezt meg kellett neked mondanom, hogy tudd meg, nem voltam gazember, csak egy reménytelen buta szerelmes, akit eléggé megbüntettél már azzal, hogy három napig elűztél magadtól. Bocsáss meg, és legyen egy kis könyörületesség a szívedben, hiszen mindig olyan jó, kedves barát voltál. Nem tudom neked megígérni, hogy nem foglak szeretni többé, de magamba fojtom az érzéseimet. Mert azt nem tudod megtiltani nekem, hogy ne gondoljak rád szüntelenül, éjjel-nappal, mert nélküled elviselhetetlen volna számomra az élet... Nincsen semmi, amit fel nem áldoznék érted...”
Ilyen őrültségek nyolc oldalt töltenek meg. Raymond undorral tette vissza a levelet a helyére. Eljutottunk már idáig, hogy valaki szerelmes leveleket irkálhasson a feleségének, és nem szólhat érte semmit. Mad nem talált módot arra, hogy ettől megkímélje.
Pár perc múlva visszajött a könyvért, és a szobájába vitte. Raymond ekkor már újra olvasott, és egy nagy sóhaj szakadt ki belőle. Valószínűleg ezt találta ki, hogy megbosszulja magát rajta.
Mad nemsokára újra megjelent, és a levelet kezében tartotta.
– Nézd, mit találtam a könyvemben. Henri lophatta bele, amikor az előbb hazakísért.
Raymond úgy tett, mintha akkor látná először, és igyekezett közömbös arcot vágni hozzá.
– Kétségtelen, hogy szerelmes beléd – visszaadta a levelet.
– Az biztos, hiszen arról ír.
– Már úgy értem, hogy nem hazudik – és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy Henrit Felmagasztalja előtte.
– Nem fogok vele többé együtt lenni – vágott szavába Mad.
– Miért?
– Csak nem képzeled, hogy kellemes nekem, ha valaki mellettem eped és sóhajtozik?
– Nem szeretném, ha ez a fiú valami bolondságot csinálna. Nagyon kellemetlen volna nekem.
– Mit csinálhatna? És miért csak a magad hiúságából nézed? Nekem már most is kellemetlen.
– Ha azt mondanám, szakíts meg vele minden barátságot, az se tetszene... És nehezen is valósítható meg. Nem idegen, rokon, és azok, akik állandóan a közeledben látták...
– És hogy képzeled? – zavartan megrázta a fejét. – Időnként szerelmet fog vallani nekem?
– Ez is csak tőled függ. És azt hiszed, ő az egyetlen, aki még rajtam kívül azt fogja mondani neked, hogy szeret?
– Azt nem hiszem – jegyzi meg olyan hangon, mint aki nem óhajt többet vitatkozni erről.
Igen hamar beleegyezett, állapítja meg Raymond. Legalább még egy keveset ellenkezett volna. Nem állja meg, hogy ezért egy kis bántó megjegyzéssel ne zárja le a maga részéről is a vitát.
– Azt is elkerülhetted volna, hogy megcsókoljon.
– Tudod jól, hogy erőszakoskodott.
– De az erőszakoskodásának előzményei is voltak. Nem szoktak valakit minden bevezetés nélkül megcsókolni. Te magad mondtad, hogy a kezedet csókolgatta előbb.
– Nem fogja többé a kezemet se csókolgatni, ebben biztos lehetsz... Nem szégyelled, hogy még te kritizálsz engem? Még nagyon is emlékezem mindarra, ami történt... Bár csak annyi bűnöd lenne, mint nekem. Nagyon is boldog lennék...
– Elismerem. De válasszuk ketté ezt a dolgot. Ebből mégsem következik az, hogy te akkor is kifogástalanul fogsz viselkedni, ha kevesebb lesz a bűnöd, mint az enyém.
– Csak ne védenéd örökösen magadat...
– Mondom, hogy magamról most ne beszéljünk, és nem is védekezem, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kritizálhatom a te viselkedésed.
– De igenis azt jelenti – hirtelen elfordul tőle, és kissé nagyobb lendülettel csapja be maga után az ajtót. De nyomban vissza is jön. – Nem akartam az ajtót becsapni, csak kicsúszott a kilincs a kezemből – mondja szelíden. – És mégis azt jelenti, hogy kritizálhatsz – teszi hozzá mosolyogva. Amit még mondani akar, a csókjai közé szórja el. – Az a mi bajunk, Ray, hogy nagyon szeretjük egymást – egyet sóhajt, és megint elborul a tekintete. – Csak ne látnám örökösen magam előtt Susanne-t, amint a műtermedben ül, térdéről felhúzott szoknyával, ronda nagy kalapjával... És akkor legélénkebb a kép, amikor véded magadat.

13.
– Most jól figyelj a szavaimra, Henri. Nem haragszom rád, és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi. Remélem, jó fiú leszel – Mad anyáskodik, és közben összehúzza a szemöldökét, hogy szavainak még komolyabb színezetet adjon. – Szerethetsz engem, de szerelmes ne légy belém. Ezt intézd el valahogy. Hogy is képzelheted el, hogy ennek valami értelme lenne? De a múltkori viselkedésedért mégis meg kell hogy büntesselek, hogy eszedben maradhasson. Ezentúl nem fogsz nekem kezet csókolni soha.
Henrinak hirtelen fellobbanó öröme egyszerre szétfoszlott. Madnak most megesett a szíve rajta, és egy kicsit mégis változtatott az elhatározásán.
– Legalábbis addig, amíg nem látom, hogy igazán az leszel, akinek megszerettelek: a régi becsületes jó barát. Most pedig gyere fürödni.
Ez a beszélgetés a plage-on folyt le. A nap melegen tűzött. A tenger csodás volt, az égen egyetlen felhő sem. Raymond a pálmák mögül figyelte kettőjüket, anélkül hogy szavaikat hallhatta volna, mert messze voltak tőle. Henri lehajtott feje és bánatos testtartása elárulta, hogy Mad közölte vele elhatározását.
Mad és Raymond kapcsolata az utóbbi időben sokkal mélyebb értelmet kapott. Mintha csak szüksége lett volna boldogságuknak erre az erőpróbára, ahogy a megbetegedett ember is jobban értékeli az egészségét, amelyet addig észre sem vett, annyira magától értetődőnek talált.
Mad már teljesen nyugodtnak látszik: nem „gyötri” Raymond-t részletekért. Raymond előtt is csodálatosnak tűnik fel, hogy milyen hamar tud felejteni. Aline halálát is meglehetősen hamar kiheverte. Csak addig hiszi, amíg Mad nem beszél róla.
– Ha nevetni látsz is, ha éppen olyan vidám vagyok, mint voltam, ne hidd, hogy már nem gondolok rá, csak nem akarlak kínozni vele, de önmagamban sokat szenvedek, ha te ezt észre sem veszed.
Raymond meghatódva csókol kezet. Majd egyszer mégiscsak elfelejti. Az a fő, hogy már nem esik róla szó mindennap. Egyre ritkábban fordul elő, hogy Mad hirtelen elborult tekintettel vallatni kezdi, ha eszébe jutott valami, mert Raymond a bántóbb részeket, amelyek Madot rendkívül izgalomba hozták, később igyekezett kissé megmásítva enyhébbé tenni. De Mad erőszakosan követelte az igazságot, pontosan úgy, ahogy már hallotta egyszer.
Különös volt az is, hogy Mad milyen más szemmel nézi ezeket a dolgokat. Amitől Raymond talán leginkább tartott, azt majdnem egykedvűen vette, de semmitmondó kis részletek nagy izgalmat és felháborodást váltottak ki belőle. Például követelte, hogy Raymond dobja el azt a ceruzát, melyet a nő a kezébe vett, és miután ezt pontosan nem tudta megállapítani, mindet el kellett hajítania, hogy Mad aztán újakat vehessen helyükbe, és nagy komolysággal eléje tegye őket.
– Csak ezekkel is úgy ne járjak.
A pamlagról kidobta a párnát, amelyikre a nő a fejét lehajtotta, a széket, melyen ült, a padlásra vitette, de ugyanakkor – s ez a különös – szóba állt Susanne-nal, sőt kedvesen elcsevegett vele, ha véletlenül találkoztak.
Mad cselekedetei mégis logikusak voltak. Elpusztított mindent, ami Raymond-t emlékeztette volna rá. Susanne-nal további barátkozását, amely Raymond őszinte felháborodását váltotta ki, azzal indokolta, hogy nem tartja érdemesnek arra sem, hogy haragot tartson vele, mint ahogy nem haragszik az ember egy állatra sem.
– Ne higgye magát olyan fontos személyiségnek. És attól se félj, hogy talán a te szavaidat akarom ellenőrizni, mert én annak a nőnek már úgysem hiszek soha többé. Egyébként olyan undorító, hogy még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy nem volt a tied. Azt hiszi a hülye, hogy akad olyan férfi, aki a bűnt magára vállalja semmiért.
A rossz napok végre teljesen elmúltak felőlük. Raymond újra foglalkozhatott a maga „különös bánatával„, anélkül hogy Madnak erről említést tehetett volna.
A teljes és zavartalan boldogsággal nem elégszik meg az ember, és föltétlen rajta lesz, hogy valamivel kétségessé tegye.
Raymond nem kérdezősködött Henri felől, mert természetesnek vette, hogy Mad ezt véglegesen elintézte. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor egy ízben azt kellett tapasztalnia, hogy éppen olyan kedves a fiúval, mintha közöttük semmi sem történt volna.
Bosszantotta, hogy Henri nevetni is tud Maddal együtt valami butaságon, amely kétségtelen bizonyítékát adta annak, hogy zavartalanul jól érzi magát a társaságában, és korántsem szenved úgy, mintha reménytelen szerelmes volna.
És Mad is olyan közvetlenül pajtáskodó, mint aki remek egyetértésben, békés boldogságban megvan vele. Amikor megjegyzést tett erre, Mad őszintén csodálkozott:
– Hiszen te akartad.
Kétségtelen, hogy így is van, de Mad valahogy nem érzi a dolgot. Nincs tisztában azzal, hogy sokkal jobban esett volna neki, ha ezúttal ellenszegül az akaratának.
Nem volna szabad túlságos fontosságot tulajdonítani ilyen apróságoknak, mert megint abba a hibába esik, amely Madot kétségtelenül nyugtalanná teszi. Alaptalanul vádolja éppen akkor, amikor nem tesz egyebet, mint az akaratát teljesíti. Mad gyerek még, és sietve igyekszik megnyugtatni.
– Nem... nincs semmi baj... Csak az bosszantott, hogy ez a kölyök olyan vidám, mintha valamit remélhetne még...
– Hiába remél. Ha akarod, nem állok vele többé szóba.
– Semmi esetre se tedd... Nem akarom... ne sejtse meg, hogy miattam történt... Nem akarok tudomást venni arról a csókról sem – és a híres Montandon, aki jelentéktelen semmiségekért védte meg olyan nők becsületét is, akikkel semmi lelki közössége nem volt, egypár boldog óra emlékén kívül, most kerüli az alkalmat, hogy a feleségének elégtételt szerezzen. Mad végre megérti, hogy Raymond-nak mindennél szentebb a hiúsága és férfiúi önérzete.
Délután az Esplanade teraszán üldögél, vázlatkönyve az ölében. A szomszéd asztalnál vidám társaság nevetgél, egy idősebb férfi mulattatja a többieket, és a nevetőkhöz maga is csatlakozik, két térdére csapva tenyerét, előrehajol, a szemöldökét felhúzza és úgy nevet szaggatottan, mintha minden igyekezete az volna, hogy pontosan és érthetően nevessen: ha... ha... ha...
A rokonszenves ember jóval meghaladja már a hatvanat, és kifogástalan ízléssel, választékosan öltözködött, frissen borotvált öregúr, batiszt zsebkendővel a szivarzsebében, ahogy az öregség megnyugtató képét elképzeli magának az ember. Raymond maga is mosolyogva szemléli kicsattanó egészségét és irigylésre méltó jókedvét. Hiába minden okoskodás és filozófia, a nevetés az élet legjobb orvossága. Nem is olyan veszedelmes az öregség, ha az ember józanul él vele. Csak azoknak nehéz, akik kapkodva, gyorsan szeretnek élni, hogy semmi jóból ki ne maradjanak.
Raymond jókedve csak akkor múlik el egyszerre, amikor a kis Champenois lány ellép mellette és illedelmesen köszönti. Tizenöt esztendős kölyöklány. Ő már meglátja benne a bimbózó nőt, és amaz még nem látja meg benne a férfit. Megint ijedt kis érzés, hogy öregszik. Olyan sokat számítana negyvennyolc esztendő? Bizonyos, hogy egyszer mégiscsak minden kezdetét veszi. Ahogy nem határozhatjuk meg a szerelem kezdetét és végét, az ifjúság határkövei sem ismerhetők fel pontosan. Egyszer csak nincs, és hogy mikor múlt el, senki se tudja.
Igen, az átalakulás kétségtelenül valahonnan belülről jön, a test csupán külső képe.
Emlékezik kora reggelekre, amikor frissen és elevenen indult a napnak. Most néha kedvetlen. Ez volna az egyik jele?
Figyelni kezdi önmagát, mintha az öregségre való készülődés és várakozás is jelenthetne valamit.
A reggelek szépek, az ébredő fénysugarak megcsillannak a kert ezüst fenyőóriásain, a nap éles, erős sávban vágódik be a kitárt ablakon. A madarak csicseregnek, az ég áttetsző kék simasága mint széltől duzzadó selyemlobogó lebeg a tenger felett. Mindez sablon, és éppen azért szép. Valahonnan kacagó leánynevetést hall, és Raymond egyszerre megérzi, hogy mitől nehéz megválnia. A női karok, a szerelmes csókok bizonysága akkor is kell neki, ha nem akar már élni vele.
Nagyokat úszik, sportol, ügyel arra, hogy tartása egyenesebb, a mozdulatai nyugodtak és fölényesebbek legyenek, mint máskor.
Mad megint megváltoztatta véleményét, és ezúttal kerüli a Susanne-nal való találkozást. Ha lehetséges, elkapja a tekintetét is, hogy köszöntését se kelljen fogadnia. Ha valahol látja, Raymond biztosra veheti, hogy aznap Mad célozgatni fog a múltra. Szerencsére a kiismerhetetlen lelkivilágú hölgy a nyár közepén elutazott, és Mad most árulja csak el, hogy ennek a nőnek a jelenléte milyen kínos volt mindig a számára. Többször is megjegyzi, na, csakhogy végre elment.
Most újra visszatérnek a zavartalan szép napok. Mad kócos hajjal, álmosan átköltözik az ágyába hajnal felé, ahogy Alinenál megszokta, ha furcsán pattant egy öreg bútor.
Elúsznak újra a sziklaöbölbe, és Mad halottat játszik éppúgy, mint régen, gyerekesen, átszellemült mosollyal az ajkán. Most már ő is tréfálkozik Raymond bűne fölött, amikor megjegyzi:
– Mindenesetre csalásra már képtelen, szegény.
Este, ha hozzáköltözködik az ágyba, kicsit kettesben együtt olvasni, belekarol, mintha sétáló párok volnának. Nehéz így lapozni.
– Na, ne fészkelődj, kedves barátom.
Máskor hirtelen betoppan hozzá a műterembe, és azt mondja neki:
– Kérj tőlem rögtön bocsánatot – a hangja erélyes és dühös.
– Miért?
– Eszembe jutott minden disznóságod.
A zavartalanul szép szerelmes napokat, amelyeknek a szenvedés nemes veretet adott, megbontja mégis egy esemény. Egy olasz férfi szemtelenül ismeretséget ajánlott föl Madnak az Esplanade teraszán. Raymond éppen időben érkezik oda, és végtelen haragjában úgy állon vágja az okvetetlenkedő lovagot, hogy hangos puffanással hanyatt vágódik és megered az orra vére.
Egyetlen pillanat alatt szánalmas látványt nyújt, és poros és véres, esdeklő tekintettel tétován néz maga körül, amikor nehezen föltápászkodik. És Mad megsajnálja, ő rendelkezik, hogy orvost hívassanak, és később a nap folyamán többször is fölsóhajt:
– Oh, szegény fiú!
Végül is Raymond rászól, hogy idegesíti ez a sajnálkozás. És Mad mond még valamit, hogy elnézését igazolja vele.
– Fiatal volt.
Mad ezt úgy érti, hogy ezért volt meggondolatlan, de Raymond nem fogadja el ezt a megkülönböztetést mint mentségét. A vita heves, és végül is Mad megsértődik.
Ez a jelenet, ha később megbékülnek is, élénken megmaradt Raymond emlékezetében. A fiatal síkra szállt a fiatalért. Ha idősebb lett volna az olasz, tegyük fel, mint Raymond, úgy bizonyára nem sajnálkozott volna rajta, és helyénvalónak tartotta volna a megleckéztetést.
Felriad benne a sejtés, hogy nem értik meg egymást. Van valami egyéb a testi vonatkozáson és más hasonló tulajdonságon túl, ami fontos és lényeges, minél lényegtelenebbnek látszik. Érdekes, hogy erre éppen Raymond jön rá, aki sohasem keresett semmit a csókokon és öleléseken kívül, és most egyéb sem foglalkoztatja, mint ez. Hasonló a zsugorihoz, aki attól reszket, hogy egyszer éhen pusztul minden fösvénysége és előrelátása ellenére is.
Ha józanságát és tiszta látását nem akarja megtéveszteni, be kell ismernie, hogy Mad és őközötte tagadhatatlan távolság van. Az élet a fiatalságé, minden szép tartozékával együtt, és ezen nem segít sem a bölcselkedés, sem az erőszak.
Az élet jogán nem illeti meg őt Mad. Ajándék. Nem szabad követelőznie. Vendég a szívében, és nem házigazda. Tudnia kell, mikor kell távoznia, ha nem akarja azt, hogy egyszer megmutassák neki, merre van az ajtó. A bölcs nem erőszakoskodik, és nem követel többet az élettől, mint amit megkaphatott. Minek esztelenül ragaszkodni ahhoz, amit megakadályozni úgysem tud. Az ilyen ember idővel nevetséges figurává válik. Minden órának megvan a maga lehetősége és öröme. Az elégedetlenség még senkit sem tett boldoggá.
És mindezeket a gondolatokat Mad egyetlen megjegyzése sugallta.
– Fiatal volt.
Ezzel azt is mondta: te már nem vagy az.
Érezni akarta a hatalmát, amíg a kezében van, és ezekben a napokban nyers és durva volt Madhoz, hogy kisírt szeme, szenvedése megnyugtassa afelől, hogy még mindig maradéktalanul az övé. A régi énje kerekedett fölül benne, a hódító büszke férfi, aki kapott mindig, és semmit sem adott, amiben ne telt volna öröme, aki sohasem könyörgött és nem is kért. Jogot formált arra, amit vagy akit megkívánt. Az élet elkényeztette. Nem ismerte a megalázott szerepét, és nem is akarta megismerni.
Ekkor döntött arról először és határozottan, minden kétséget kizárólag, hogy a büszkeséget, amely egy volt benne az élni akarással, nem áldozza fel soha; a vesztes fél gondolatával sem tudott megbarátkozni.
Raymond Montandon nem várja be az utolsó pillanatot. A szakítás csak akkor könnyű, ha sírnak utánunk, de elszakadni valakitől akkor, amikor az könnyen túlélheti azt, valósággal elviselhetetlen és felháborító. Idővel az ember nevetséges figurává válik. Mindent elviselt volna, csak ezt nem. Elegánsan kell távozni, ha itt az ideje, akár egy étteremből. Halló, ifjúság, fizetek! Borravalókat osztogatni, hogy alázatosan hajlongjanak utána. Ha visszagondol szerelmi kalandjaira, eleget tapasztalhatta, hogy az ifjúság szertelenségében következetes, az érzéseiben önző, és célja eléréséért kegyetlen is tud lenni.
Eddig Raymond volt a fölényes, ki odébbállt. Elviselhetetlen volt számára még a gondolata is annak, hogy ez most megváltozhat.
Ha Madot valaha elveszítené, túlságos nagy árat fizet érte. Lehetséges volna még újrakezdeni?
A sétányon időzött és a tengert nézte. Mad lovagolni jár, és kiélvezte ifjúságának minden örömét, amit eddig megtagadott tőle az élet.
Két fiatal lány összesúgott Raymond mögött, és hosszan utána néztek. Mosolygott, mert erősnek érezte magát újra. Pár perccel ezelőtt még Aline utolsó szavai éltek benne: „Én örökre fiatal maradok neked", most már nem tudott emlékezni rá. Három év nagy idő. A rossz órák, a gyengeségei, úgy látszik, elmúlottak felőle. Férfi lesz újra. Az utolsó percek megalázottságát elűzi magától.
– Fiatal volt.
Mad téved, nem fog diadalmaskodni rajta soha. Harc ez az érzés, amit megismert, de legyőzni nem hagyja magát soha. Ez a gondolat végleg megnyugtatta.
Milyen egyszerű és kézzelfogható valóság, akár a pad, amelyen ül, a pálmák, a tenger.
Megkönnyebbült és fölvidult.
Egy vasárnap reggel fönt járt a domboldalon a Saint-Josephtemplomban – nem lelki kényszerből. Raymond ilyen hatások alól mentesült. Szinte önkéntelenül követte a templomba menőket. Friss szemű, gyors járású lányokat és nyugtalan tekintetű öregasszonyokat, akik görcsösen átfogták inas kezükkel imakönyvüket. Hideg, józan szemmel nézett maga körül. A misztikum nincs rá hatással. A templom tele van hívőkkel, és Raymond a festő szemével nézi őket. A meghajtott nőfejeket az úrfelmutatás alatt, a nyakuk tövét és a hajkoronájukat nézi: férfiakét, nőkét és gyermekekét. Nincsen két egyforma hajszín közöttük, a színek gazdag skálában variálódnak, ahogy nincs két egyforma falevél sem. Ha a tenyerek összevissza kuszált vonalaiból a sorsot kutatják, mennyivel eredményesebb a hajak színéről következtetni a jellemre. Az arc csodálatosan összhangban van vele, csak kissé szokatlan első látásra.
Most újra kedves volt Madhoz, de nem a szerelméhez ragaszkodó férfi félelmével, hanem fölényesen, mint aki ajándékot ad.
Egy alkalommal hosszú vitába kezdenek. Mad azt erősítgeti, hogy nincsen elveszett tehetség. Raymond továbbmegy. A tehetség önhibáján és sorsán kívül is pusztulásra kényszerülhet. A tehetség szellemi adottság, az ehhez szükséges testi képességektől teljesen független. Lehet, hogy kiváló festő mint világtalan jön a világra. Zenész süketen. Mad nem érti világosan, és erőszakolja a maga igazát.
– Elmúlhat egy adottság nyomtalanul akkor is, ha nem élnek vele, ahogy az izmok is elsorvadnak idővel, ha tétlenségre kárhoztattak. Az élet örök mozgás, ez szellemi vonatkozásban is fennáll... – és fáradhatatlanul beszél, bizonyít, vitázik.
Mad szokása szerint ellenkezik, mert semmit sem fogad el, még akkor sem, ha nincs vele teljesen tisztában. A saját esze és főleg az ösztöne után jár, amely oly csodálatos sokszor, hogy Raymond-t is bámulatba ejti. Tizennyolc éves csupán, és szellemileg megállja a helyét férfiak társaságában is.
Henri is megérkezik. Raymond kedves hozzá, de a kedvessége talán túlságosnak is tetszik, mert erőt kell vennie magán. Mad a vitába őt is belevonja, és Raymond-t bosszantja, hogy a fiú szemmel láthatólag mindenben Madnak ad igazat. Azt erősítgetik mind a ketten, hogy a tehetségnek hivatottsága van, és ezért teremtődik. Ha ennek a hivatottságnak fizikai okok miatt nem tehet eleget, úgy a létjogát is kétségbe kell vonni. A vitába a vallást is belevonják. Raymond hitetlenségével szemben minden érv gyengének bizonyul. Mad szinte magánkívül van az izgalomtól. Raymond hallgat és fölényesen mosolyog, majd magukra hagyja őket, dolgozni akar.
Mad tisztában van azzal, hogy csupán kitér a továbbiak elől, és arra sem érdemesíti, hogy legalább meghallgatná őt.
Raymond viszont azért nem enged és nem hajlandó a békülékenységre, mert Henrit is belevonta. Kettőjük ki nem mondott harca őellene. A fiatalok! Vannak pillanatok, amikor maga is belátja, hogy esztelenség ez a hallgatólagos feszültség ilyen nevetséges dolog miatt. Mit jelent alapjában véve? Semmit.
Változtatna is rajta, ha még valami, szintén jelentéktelen esemény nem őt igazolná.
Már a nyár vége felé egy reggelen a kertész jelenti, hogy az öreg diófát (közvetlen a terasz szélében van) ki kellene vágni. Elszáradtak egyes ágai, nem sok haszna már, a dió, amit terem, kicsi és rossz, előbb-utóbb elpusztul úgyis, de legalább nem ölné meg a két fiatal és egészséges fát maga mellett, amikre lombjával ráborul.
Raymond nem akarja a fát kivágatni, hatalmas öreg fa, ha egyes ágai elhaltak is, még elég lombos, hogy kedves hangulatot árasszon a terasz fölé hajolva. Nem fontos a dió sem, amit terem.
Mad ellenkező véleményen van. Ha már öreg a fa és így is, úgy is elpusztul, igenis ki kell vágni, hadd kapjon életre a két fiatalabb mellette, mert különben azok is elpusztulnak, és egyetlen fa sem lesz később, amely majd árnyékot vessen a teraszra. Ez bölcsnek és okosnak látszik, de Raymond a saját életének allegóriáját látja benne. Az öreg fa a két fiatal között. Mintha ő maga állana Mad és Henri közt, aki mintegy végszóra megjelent, és megint csak Madnak ad igazat. Ez az újabb jelenet olyan izgalomba hozza Raymond-t, hogy indulatosan válaszol.
Madnak fogalma sincs arról, hogy gyanútlanul kimondott szavaiból megint a jövőre következtetett Raymond, amikor ő a kertésznek ad igazat.
Az öreg fát ki kell vágni, hogy a két fiatal élni tudjon miatta. Eleget élt, miért veszi el az életet mások elől. Ez olyan természetes, hogy csodálkozni kell Raymond esztelensége miatt.
Az ebédnél ülnek, kint a teraszon éppen, a kérdéses fák alatt, és Mad most Raymond módszerét alkalmazza: fölényesen és szánakozón ráhagyja.
– Jól van, Ray, mindenben neked van igazad.
Nem ért meg, és nem fog soha megérteni, sem most, sem később. Szeretné még azt mondani neki: itt van a harmincegy év, amelyről olyan sokat vitatkoztunk, de Henri előtt nem beszél, és különben sincs sok értelme, hogy beszéljen róla.
– Te vagy a fiatalabb – jegyzi meg, de Mad a megjegyzést elengedi a füle mellett.
– Akarsz még egy feketét? – kérdi.
Nem értheti meg, mert oda sem figyel, és teljesen magára hagyja gondolataival. Nem is érdekli, hogy mire céloz vele. Csak az érdekli, hogy akar-e még egy feketét.
Henri úgy érzi helyesnek, hogy ezt a kis családi perpatvart levezesse, és a szokásos nyári tengeri ünnepélyről beszél. Mad őszintén érdeklődik. – Gondolja, Henri, hogy az idén is őt kérik fel, hogy a zsűriben részt vegyen
Később zavarba jön, amikor Raymond kutató tekintetét magán érzi. Most kettőjüket figyeli, és isten tudja, mikre gondol megint.
Raymond kiolvassa a tekintetéből, és úgy tesz, mintha semmi sem érdekelné.
– Kérek még egy feketét.
Mad kétségtelenül tartózkodóbban viselkedik Henrival szemben, és ez kizárólag az ő jelenlétének szól. Ha nem volna itt, bizonyára fesztelenebb volna az együttlétük.
A vak is láthatja, hogy Henri változatlanul szerelmes Madba. Elárulja magát, ahogy lopva ránéz, és igyekszik túlságosan közömbös lenni. Raymond szeme éles és nem téved. Egy aszszony szerelmét elnyerni majdnem elég, ha kitartón és a reménytelenség szomorúságával szeretjük őt, mert ősi anyai érzésüknél fogva szeretik a gyámoltalanokat, a szomorúságot, és vigasztalásukban nem ismernek határt.
Kétségtelen, hogy Madnak is tetszik a fiú halálra ítélt szerelme. Ha valamit mondani akar neki és elakad, nem felejti el később számon kérni tőle.
A terasz szélén egy fatörzsnek támasztva kerek márványlap áll. Megcsorbult a széle, ide tették, míg elviszik, hogy új kerüljön a helyébe.
Henri aggódik, hogy eldől, és valakiben kárt tehet. Feláll és megfogja a márványlapot: két karján megfeszülnek az izmok, ahogy megemeli és pár lépéssel odébb nekitámasztja éppen a kérdéses öreg diófának, ahol kevésbé lesz útban. Mad őszinte csodálattal adózik ennek az erőmutatványnak.
A fiú kicsit meghorzsolta a karját, és egy csepp vére megszínesíti az inge ujját. Mad arcában egy pillanatra felvillan az aggodalom, de rögtön ki is huny, mert elfogta Raymond őt figyelő tekintetét. Ha csak egy szót szólok is, azt hiszi, azért aggódom érte, mert szeretem.
Henri megnedvesített zsebkendőjével megtörli magát. Mad szinte könyörtelenül nézi, hogy Raymond megelégedését elnyerje vele.
A fiú szomorúnak látszik, mert holnap visszatér Párizsba. Vége a vakációnak. Az idő még szép, és Raymond-ék is maradnak. Párizs egészen más, ott már nem lehet annyit vele együtt Mad, mint itt, Canniéres-ben.
Hogy mit remélt volna tőle akkor is, csak egy reménytelen szerelmes tudná megmondani.
Semmit és mégis mindent.
Fáj ez az elutazás Henrinak. A búcsú utolsó órája sem olyan, amilyennek elképzelte. Valahogy arra számított, hogy kettesben lehet még Maddal. Célzást is tesz rá, csak úgy igen finoman, hogy délután még egyszer utoljára kimegy a tengerpartra. Csak annyit szeretett volna elmondani még: „Látod, Mad, hogy rendes voltam. Nem panaszkodhatsz rám. De még mindig nagyon szeretlek. Nem tehetek róla.”
Mad nem mond olyasmit, hogy délután kint lesz a plage-on. Sóhajt egyet, és igyekszik méltóságteljesen és férfiasan viselkedni, amikor búcsút vesz tőle.
– Na, csakhogy elment – mondja Mad megkönnyebbülten, és nem okoz több zavart. Raymond nem szívesen veszi a közellétét, bár nem tesz megjegyzést, kiérezni a viselkedéséből.
De Raymond tovább is szótlan, és csak a márványlapot nézi, amit Henri az öreg diófa törzsének támasztott.
– Ennek nem itt a helye – jegyzi meg végül, és feláll, hogy odébb tegye. Nincs erre semmi szükség most, csupán az erejét akarja megmutatni ő is. Fölösleges, hogy Mad ennek a taknyos kölyöknek az erejét megcsodálja.
De a márványlap szokatlanul nehéz, és ahogy erejét megfeszíti, az arcába tódul a vér. Mad nem érti, mit akar, csak annyit lát, hogy nem bír vele, és aggódik érte.
– Hagyd! Megerőlteted magad... Mire jó ez?
De Raymond addig erőszakoskodik, míg a nehezen megemelt márványlap kicsúszik elgyengült kezéből, és kis híján Madra zuhan, aki éppen hogy elugrik előle, és megrándul a bokája.
Raymond arcát bíborra festi a szégyen, ahogy rámered ijedt tekintetével, amely most hasonló a kisgyerek csodálkozásához, ha valami érthetetlen történik vele.
– Nincs bajom – nyugtatta meg sietve Mad, mert ösztönszerűen megérzi, hogy most hazudnia kell, és összeszorítja a száját, hogy ne sántikáljon, de ahogy Raymond arcába tekint, megriad tőle. Azt hiszi, valami baja történt, és szorongó aggodalommal átöleli:
– Valami bajod van? Megerőltetted magad? Oh, istenem! – de gyöngédsége most rossz hatást ér el.
– Nem vagyok beteg – kiált fel indulatosan. – Henri miatt nem aggódtál az előbb, de engem úgy kezelsz, mint egy öreget.
– Mert szeretlek – próbálja megnyugtatni, és ijedten néz rá. Mi a baja megint?
– Nem vagyok öreg – kiáltja Raymond. – Engem se sajnálj, ha Henrit se sajnáltad.
Mad nagyot sóhajtva néz utána. Istenem, édes jó istenem, most mi van vele megint? Mit tettem, hogy ennyire indulatba jön? Már semmi sem jó, bármit is csinálok?
Egész délután nem látta, mert a műtermébe zárkózott, hogy dolgozni akar. Nem is vacsorázott vele. Az este olyan hideg volt, hogy befűtöttek a kandallóba. Olyan hirtelen halt meg a nyár, mint egy szívbajos jó barát. Mad olvasni próbál, majd sóhajtva járkál a házban, és időnként felfigyel, mintha valami bekövetkezendő tragédiától kellene tartania. Éjjel álmából is felriad, és rögtön Raymond jut az eszébe. A szavak már semmit sem érnek. Nem is azért akarja meglátogatni, hogy kimagyarázzák a kettőjük között lévő érthetetlen ellenségeskedést.
Mad már tisztában van bizonyos dolgokkal, és most mint asszony látogat el Raymond-hoz. Ez a legbiztosabb orvosság a legkétségesebb válságok idején.
Álmosan, borzasan a hóna alá veszi a vánkosát, és költözködik, mint annyiszor már, amikor békére és nyugalomra volt szükségük.
Ma még sokkal jobban, mint bármikor máskor.
Raymond nem szól, meg sem mozdul, ahogy föléje hajol, de a félhomályban megcsillan a szeme.
– Oh, Ray, édesem – súgja. – Adj egy kis helyet. Nem alszol? Milyen hideg vagy – szorosan és szerelmesen hozzábújik.
Nem válaszol, csak átöleli szótlanul, és feje a vállára hull, mint nagyon elfáradt kisgyereké.
– Mi baj, szívem? Csak mondd meg nekem, ha valami fáj... Tudod, hogy én vagyok neked minden... egy kicsit az édesanyád is. Na, beszélj már, Ray...
És ebben a pillanatban valami soha nem tapasztalt elképesztő dolog történik. Mad először hallja sírni Raymond-t, s ez a lelke mélyéig megrázza. Nincs egyetlen szava sem, csak küzd, erőlködik, aztán elgyengül, és maga is sírva fakad. Meleg könynyeik egybefolynak.
– Oh, Ray – súgja elfulladtan, és egyre csak a nevét mondogatja, mert semmi más okosabb nem jut az eszébe.
Raymond egyszer csak megnyugszik, és hirtelen nagyon csöndes lesz, mintha szörnyen szégyellné azt, ami történt vele. Mad elhidegült könnyes száját csókolgatja, és vidáman csendül a hangja, amikor hozzá szól.
Az örök nő most, akinek játszania és alakoskodnia kell a boldogságért, amely nem olyan egyszerű, ahogy hitte volna, hanem valami egészen furcsa, különös és félelmetes.
Mintha láthatatlan szellemek ellen kellene harcolnia.
– Tudod, hogy boldog vagyok – súgja a szájába, és mosolyogni próbál. – Sírtál értem, Ray... – de amikor becsukott szemét meglátja, hirtelen elhallgat, hátha valami más baja is van.
– Ray!
– Hagyj! Fájnak a szavak... Ne beszélj olyan hangosan...
– Nem beszéltem hangosan – súgja egészen halkan –, és már nem is beszélek... úgy... Csak maradjunk csendben, és te mindjárt meg fogsz nyugodni, szívem – szorosabban hozzábújik. Hevesen dobogó szívét a testéhez szorítja. Körülöttük nagy, hallgató csend. A teliholdas nyári éjszaka ezüstös fényét beszórja az ablakon, ahogy a felhők elhúzódnak előle a tenger felett. Milyen szép a világ és milyen csúnya az élet.
Raymond egyenletesen lélegzik, mintha aludna. Csak a falióra ketyeg fáradhatatlanul, és egyszerre olyan erősen és élesen üt bele a csendbe a hangja, mintha egy üveglapon kocogna valaki a ceruzája végével. Mad hangtalanul mozgó ajkakkal imádkozik.
Raymond hirtelen felül, és azt mondja:
– Aline...
Mad riadtan felkapja a fejét, és furcsa bizsergés szalad végig a testén.
– Aline nem hagy nyugodni, Mad...
Fogvacogtató félelem lesz úrrá rajta, és csak akkor nyugszik meg, amikor Raymond későbbi szavait is megérti.
– Tudnod kell, Mad, hogy sohasem szerettem Aline-t... Soha... Érted? Hazudtam neki... kétszínűsködtem... becsaptam... félrevezettem... Tönkretettem... Utálnod kell engem...
Hiába halt meg... – a hangja mindjobban erősödik, és vádolja magát, mintha a halott asszony előtte állana a holdfényben úszó szoba közepén.
Egy öreg bútor pattan egyet, és Mad kihűlt, jéghideg kézzel kapaszkodik belé. A szavak értelme nem oldódik fel benne... Megakad az első szavaknál... Aline csak egy éjszakára kellett volna... Nem volt több, mint Susanne... Csak lassan tud megnyugodni, ahogy a férfi izgalma egyre fokozódik, úgy enyhül az övé. És Raymond még egyre beszél. Nincs többé szégyenérzet és alakoskodás, ez az éjszaka a nagy vallomások éjszakája, amikor végre beszélni kell... Föladta a harcot, és megadta magát a sorsának. Mad győzedelmeskedett rajta, anélkül hogy akarta vagy csak tudott volna is róla. Ez az éjszaka megsemmisítette Raymond-t, aki volt, akit Raymond eddig ismert.
Idegen, furcsa érzés lopakodik a szívébe, és lassú remegés fogja el egész testét, de a hangja erős és nyugodt, mert megérzi, tudja, hogy ebben a percben minden az ő kezében van: kettőjük sorsa, Raymond békéje és megnyugvása.
– Ne beszélj már, Ray... – szól rá nyugodtan. – Régen tudtam ezt, és megbocsátottam neked.
Különös, elfojtott, szaggatott hangja furcsán megcsuklik néha, mintha előtörő könnyeit akarná visszafojtani vele.
Félelmes és ritka szent pillanat, amikor egy lélek meztelenül feltárja titkait, és Madnak kell megcsendesítenie őt, amikor olyan nagyon, de nagyon fáj a szíve, mert először áll szemben a való élettel, amelynek torz és félelmetes az arca.
– Csak te maradj meg nekem, Mad... – Raymond hangja könyörgő, és Mad tapogatózó ujjai megérintik nedves arcát.
– Nyugodj meg, Ray... Szépen kérlek, nyugodj meg – és sírva felkiáltana, mert a szívére ijesztő sötét árnyak ülnek, és torkát fojtogatja a rémület. Mintha Aline állana a szobában, láthatatlanul, és számon kérné tőle elhajított életét. És ez az Aline most nem az, akit ismert és szeretett, egy idegen Aline, ismeretlen ismerős arc, akinek a szívében nincs megértés és nincsenszánalom, hideg, kiismerhetetlen, mint egy holt tárgy... Nem hall, nem lát, csak vádolni jött és számon kérni az életét, amelyet Raymond eldobott.
– Ray, nyugodj meg... Én mindent tudtam... és megbocsátok... megbocsátok – hajtogatta eszelősen, és elszorítja a szívét a félelem, mert hazudni kell, és Aline itt áll, és mindent hall...
– Megbocsátok – sírja, és hangosan megismétli még, mintha példát mutatna Aline-nak is, hogy mit kellene tennie. Aztán egyszerre elerőtlenedik, és nehéz gondolatokba zuhan a lelke, mint lábát elzsibbasztó fekete mélységbe.
Már hajnalodik, amikor Raymond megnyugszik végre, és süket mély álomba hull.
És most csodálatosan, mintha a hajnali világossággal jönne, nagy nyugodt béke árad szét Mad szívében.
Most itt van újra, és szelíd, békés álomba ringató szeretetével föléje hajol... Igen... a régi, kedves jó Aline... mindent megbocsátott... Aline, egyetlenem, aki mindig voltál nekem, és most is vagy, akitől elszakadtam és megtagadtalak én is... Bocsáss meg, édes jó Aline... Bocsáss meg mindkettőnknek... Miatyánk, Isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, és jöjjön el a te országod...
Raymond álmában beszél, és Mad riadtan figyel... Az öreg diófa... A két fiatal fa között...
– Ne vágjátok ki! Ne pusztítsd el, Mad...
– Édesem, mi van? Rosszat álmodtál? – de Raymond már újra alszik.
Nem bántjuk az öreg fát, szívem. Meg fog maradni, úgy, ahogy te akarod, akkor is, ha nem lesz már gyümölcse, és elszáradt ágai nem hajtanak már új leveleket... Aline, olyan boldogtalan a te egyetlen lányod... Raymond-on is segíteni kell... Komoly és erős asszonynak kell lenni mellette. Nem számít a saját bánata és szomorúsága... Aline, segíts... A takaró alatt vacog a foga, mintha fázna, és szeme könnyekkel telik meg, és egyik csepp a másik után bukik ki belőle, ahogy lélektelenül belemered a hajnali szürkeségbe, és végigpereg nyugodt, merev arcán... Nem szabad sírni... Fel ne riadjon... A karja elzsibbadt, ahogy a vállára hajolt a feje.
Ezen az éjszakán évek suhantak el felette, és megöltek minden szép gyermekes álmot, amit a boldogságról álmodott... Minden egyszerre üres és céltalan lett körülötte... És úgy fáj valami itt belül a szíve körül... Meghalni lenne jó... Milyen nagy szomorúság az asszonyának lenni...
A Charmettes minden boldogtalansága olyan érthetetlen most...
Az álom lassan, szelíden megcsókolja a lelkét, és betakarja didergő gondolatait, amelyek most egyre homályosuló öntudatában összevissza szaladgálnak, majd egymásba gabalyodnak.
Utolsó világos gondolatai még ezek: Raymond beteg, súlyos beteg... És orvoshoz kellene vinni... Doktor úr, a férjem ideges... igen, lelki beteg... lelki válság... az ő "különös bánata"... Mindez érthetetlen... Sohasem tudta megérteni... A Charmettes... Tavennes... a régi szép napok... A Lamoure partján csonka törzsű fűzfák álldogálnak... Aline sietve halad át a Piac téren... Mad, lelkem, szőlőt hoztam neked... Oh, Aline, édesem, milyen nehéz álmom volt... Ne hagyjuk itt Tavennes-t... Hol vagy, Aline? A nap fényét eltakarták a felhők, és hirtelen hideg éjszaka hullott a világra... Aline, egyedül vagyok... Olyan nagyon és kétségbeejtően egyedül...
Megzavarodott gondolatai lassan megfáradnak és elülnek... Mintha távoli messzi hang szólalna meg a lelke mélyén és üzenne: vigyázz, Mad, Aline és Susanne egy és ugyanaz... Öntudata lassan álomba hajlik... Susanne és Aline... Segítsen rajtunk... Philippe Laneyrie feketében áll előtte. Hová tettétek Aline-t? A karja a magasba lendül, hogy lesújtson vele, és Mad riadtan felsikolt.

14.
Amikor Mad felébredt, egyedül volt. Raymond már megszökött mellőle. Az elmúlt éjszaka szomorúsága mint távoli visszhang, bágyadtan zsong a lelkében. Az ablakon át beköszönt a napfényes áldott reggel, és ragyogó sugarait szétszórja az ágya előtt.
Megbékülten nyújtózik egyet, már tíz óra felé jár az idő.
Raymond-nak szokása korán kelni. Nem volt ebben semmi különös. Ilyenkor a tengerparton csavarog vagy a műtermében dolgozik. Mad nem is kereste. Csak délfelé volt nyugtalan, amikor még mindig nem jelentkezett. Nem marad el ilyen soká. Az öreg kertész látta, amikor a kocsijával ment el korán reggel. Hová mehetett, hogy nem szólt róla semmit?
Csak nem történt vele baj? Két kezét ijedten a szíve fölé emeli. Istenem! Tegnap olyan különösen viselkedett.
– Nem mondta, hová ment?
– Csak annyit mondott, hogy mégis vágjuk ki az öreg diófát – jegyzi meg az öreg kertész, és Mad csodálkozva hallgatja. – Elkorhadt már a java része, csak egy-két felső ága él még. A törzsét kivájták a madarak, és fészket vertek benne.
Nem érti, nem hallja, mit mond, ijesztő sejtés lesz úrrá rajta. Raymond-nal valami baj történt. Már fél kettő, az ebédre megterítettek, csak Adelaide nem nyugtalankodik semmit. Mad kezét tördelve, idegesen járkál fel-alá; megáll az ablakban, megfordul, valamit a kezébe vesz, és nem tudja, mit akar. Hirtelen figyel, autómotor zúgását hallja, de nem Raymond mégsem.
Egyszerre olyan izgatottság vesz erőt rajta, hogy az ájulás környékezi. Futni szeretne, mert nem kap levegőt. És ez az első eset, hogy Mad idegrohamot kap, Adelaide alig tudja lecsillapítani.
– Hol van? Mi történt vele? – zokogja. – Az éjszaka még olyan kedves volt... Biztosan szerencsétlenség érte... Tudom, érzem...
Adelaide igyekszik megnyugtatni: Montandon úrnak mindig különös szokásai voltak.
– Drágám, maga még nem ismeri, ha ezért is nyugtalankodik. Azelőtt megesett, hogy napokig nem jött haza, mert eszébe jutott valami. Még annyi fáradtságot se vett, hogy értesítsen... Sok mindent megértem már mellette. Dehogyis történt baja... Akkor már értesítettek volna bennünket...
– Sose tette velem... sose tette – zokogja Mad, és az izgatottsága könnyeiben felszakad, mint egy fájós seb.
– Nem tette... nem tette! Elég csodálatos volt... Én már számítottam rá, mikor bújik ki belőle a régi természete... Az ilyen ember nem javul meg soha... De azért ne sírjon. Rossz pénz nem vész el.
Mad szorongó ijedtsége lassanként dühvé alakul. Na, csak jöjjön haza, majd megmondja neki... Hogy tehet ilyet vele... A legnagyobb lelkiismeretlenség.
De négy órakor még mindig érintetlen a terített asztal a Montandon-villában. Csak Adelaide evett nyugodtan a konyhában, úgy látszik, nem sokat izgatta gazdája teljesen indokolatlan elmaradása. Mad időnként kiment hozzá, hogy megnyugodjék. Sokszor elmaradt így? Bizony éppen elégszer. És hol van ilyenkor? Azt csak a jó Isten tudná megmondani. Eszébe jutott valami, és nem sokat törődik másokkal.
De valahogy mégsem tudott beletörődni ebbe a magyarázatba, amelyet Adelaide angyali nyugalma teljesen elfogadhatónak tartott... A művészemberek mind bolondok.
Amikor Adelaide magára maradt, mást is gondolt róla, de erről már nem beszélt senkinek. Úgy látszik, megunta már ezt azédes teremtést is, és most a régi útjait járja. Biztosan megcsalja, hogy van szíve rá! Csalóka volt az öröm, hogy végre megjavul.
Mad, amikor Adelaide-dal beszélt, inkább dühös volt, és két kis kezét ökölbe szorította, de alighogy magára maradt, újra szorongó félelem vett erőt rajta. Nem lehet igaz, hogy csak úgy elment, Adelaide tévedhet ezúttal. Három éve, hogy együtt éltek, sose történt hasonló eset. De várjunk csak, egyszer mégis... Éppen két éve ennek, mikor autóbaleset érte. Jóságos istenem, ha megint... és ezért... A telefonkészüléket maga mellé tette, és kétségbeesetten kapott utána, valahányszor megcsendült, de mindig csalódnia kellett. Föltétlenül telefonálni fognak, ha Raymond nem is, akkor valaki más... Izgatottsága mindig magasabb fokra hágott, és szánalomra méltó állapotban volt. Istenem, mit teszel velem? Nem volt elég az elmúlt éjszaka minden kétségbeejtő bánatával, most még ez is... Egy darab kenyeret rágcsált idegességében, és hol felkelt, hol leült, vagy járkált fel-alá. Azokat, akik ebben az időben telefonon felhívták, röviden elintézte, anélkül hogy megmondta volna idegességének tényleges okát.
Már délután öt óra. Ahogy múlik az idő, mindig súlyosabbnak tetszik Raymond elmaradása. Most már semmi kétség, hogy valami ismeretlen nagy baj történt vele. Raymond talán már nem is él. A gondolat megfagyasztotta a lelkét. A nagy fájdalmak jéghideg nyugalma szállott rá, amely külsőleg talán közönynek tűnt volna fel más előtt. Már nem remélt semmi jót, és elkészült a legrosszabbra.
Fél hét... hét... nyolc... Odakint alkonyodik. Mintha bódult álomból ébresztené fel Adelaide hangja:
– Nem akar valamit enni?
Nem, nem kell semmi. Csendesen megrázta a fejét, és úgy nézett rá, mintha most látná először, a tekintete azt látszott kifejezni: mit akar itt ez az idegen asszony?
Már árnyak nőttek a félhomályban, amikor váratlan vendég érkezett: Massanet.
A villanyfény élesen belevágott a szemébe, és kétségbeejtő eseményeknek látszott valóságot adni.
Massanet komoly arca elárulta, hogy Raymond miatt jött.
– Meghalt? – sikoltott fel Mad, és belekapaszkodott.
– Ugyan, kérem – kis kényszermosolyra húzta a száját –,
nincsen baj.
– Hát hol van? Miért nem jött haza?
Massanet lassan és megfontoltan beszélni kezdett. Mad öszszehúzott szemöldökkel nézett rá, mint akinek szemét erős fény zavarja, és próbálta megérteni, amit mondott, de egyelőre csak nagy megkönnyebbülés szakadt ki belőle: Raymond él! Nem történt vele semmi baleset sem. Hála az Istennek! De mégis valami érthetetlen dolog történt, amit Massanet most megmagyarázni igyekszik, és meglehetősen zavaros az egész, amit mond, minden erőfeszítésére szükség van, hogy megértse. Csak annyit tud meg, Raymond elutazott, és egyelőre nem térhet vissza. Mindenesetre nem szabad tragikusan venni a dolgot. Massanet ezt a kifejezést, hogy lelki válság, többször is használja. Aztán igen különösen arról beszél, hogy Raymond bőségesen gondoskodni fog róla, nem kell tartania semmitől. A canniéres-i villát is az ő nevére íratja.
Mindez olyan elképesztő, hogy Mad egyetlen szót sem tud kimondani, nem kérdezősködik, csak szorongó, eltorzult arccal figyeli Massanet-t, mintha nehezére esne szavainak értelmét pontosan felfogni. Mindaz, amit megért, nem sok. Raymond lelki válságát csak az idő orvosolhatja. Nem is Mad, de önmaga elől menekült. Raymond nem bírná elviselni, hogy elveszítse őt, és ezért ment el, mint azok, akik a haláltól való rettegésükben éppen a halálba rohannak. Kitartó és szilárd érzelmeinek az a biztosítéka, amit Mad egy éven át adott neki, nem tudja megerősíteni abban a hitében, hogy Mad szerelme nem múlhat el soha. „Akkor gyermek volt, most asszony, és ez még kevesebb is.”
– De mit akar tőlem? – sikolt fel kétségbeesetten. – Mit gyötör? Mit tegyek?
Massanet erősen figyeli az asszonyt, míg elhatározza magát a válaszra.
– Semmit se tegyen. Várjon. Én bízom abban, hogy Raymond rövidesen visszatér.
– De miért hagyott el? Mit tettem neki?
Óvatosan bánik a szavakkal, és úgy tetszik, húzza, halasztja azt, amit végeredményben meg akar mondani.
Egyszerűen tudni szeretné, hogy öregen, betegen kell-e még neki, amikor Raymond mindig kevesebb lesz, és Mad mindig több.
Már megint ez a „különös bánat”.
– Ezt nem tudom neki bebizonyítani. Tudom, hogy Raymond nem olyan, mint más, és bármilyen nagy fájdalmat okoz is nekem, nem szabad őt elítélnem. Várni fogom, és erős leszek. Ha úgy akarja, jöjjön vissza hozzám öregen. Szomorú, hogy nem tud hinni nekem, aki sohasem hazudtam neki.
Mad olyan erősnek és nyugodtnak látszik, hogy Massanet már igen óvatosan, bár kerülgetve, azt is megmondja neki, hogy Raymond nem jön már többé vissza soha. Ne hozzon érte oktalan áldozatot, és ne tegye tönkre az életét semmiért, hiszen olyan fiatal még.
Ez a szó, hogy fiatal, az, amit Mad sohasem tudott elviselni, de most nem háborog, csak csendes reménytelenséggel mondja:
– Fiatal vagyok, és mégis mennyi fájdalmat kellett megérnem. Ha úgy érti a fiatalságot, hogy boldog és vidám az ember, akkor én százesztendős is vagyok.
Massanet csak a saját gondolatmenetét követi, és nem felel erre. Raymond félreállt Mad fiatalsága elől, elment. Ameddig ő mehetett. Ez az erő kellett neki ahhoz, hogy elviselhesse azokat a szenvedéseket, amelyek most várnak rá. Mert Raymond nagyon szereti. Furcsa ez, de éppen az a baj, hogy nagyon szereti.
Mad szánakozva mosolyog, és nem is sejti, hogy megfejtette az örök talányt, amikor azt mondja neki csendesen:
– Raymond mindig csak önmagát szerette.
Massanet még tovább is beszél, de Mad már nem érti, mert oda sem figyel, azt sem veszi észre, amikor elmegy.
Egyszerre tátongó ürességet érez maga körül. A valóság ijesztő képe még nem bontakozott ki teljesen előtte. Csak homályosan érzi, mit jelenthet egyedül elhagyatottnak lenni. És erről nem adhat számot senkinek. Adelaide sem fogja megérteni, Mad biztosan tudja, hogy Raymond nem rossz hozzá most, csak lelki beteg.
Csendes mozdulatlanságából, ahogy ölbe ejtett kézzel, összeráncolt homlokkal üldögél, Luron, a kiskutya riasztja fel, és az életet képviseli most előtte, amely változhatatlanul megy tovább.
Mit várhat még valakitől, ha így sebzi meg az is, aki nagyon szereti?
Luron ott ugrál körülötte, mintha meg akarná vigasztalni, és minden igyekezetével azon van, hogy észrevetesse magát vele.

15.
A paplak kis kertjében elhullatják levelüket a fák. Itt az ősz. A reggelek párásak, szürkék, a hideg lassan megerősödik. A meszsze hegyek tetején már lerakódott az első hó, és szikrázva ragyog a bágyadt őszi fényben, ha áttör a nap a borongós ólomszínű felhőkön.
Pivoine tisztelendő úr az ablak előtti vén karosszékben üldögél. Ma rossz napja van, a derekába beállott a köszvény. Csontos ujjai között kopott breviáriumát tartja, és nikkelszemüvege mögül föl-Föltekint, míg hangtalan imákat mond a szája.
Jerome, a harangozó nehézkes léptei alatt csikorog a kövecses út. Csak benyitja éppen az ajtót, és beszól:
– Gyónni jöttek. Elzavarjam?
A tisztelendő úr meghökkenve kapja fel a fejét.
– Elzavarni?
– Hát maga meg beteg... Alig áll a lábán...
Erőteljesen felemelte a hangját, és a breviáriumára csapott:
– A pap a hívőknek él... Jelenleg pedig ülök és nem állok – egy arcizma sem rándult meg, amikor hirtelen felállt –, most pedig állok és megyek.
Egyenes tartással, emelt fejjel egy szisszenés nélkül ment ki a szobából, és csak akkor torzult el az arca, amikor már a templomnak tartott, és Jerome nem láthatta.
A gyóntatószékben egy karcsú fiatalasszony térdelt, és kesztyűs kézzel lassan keresztet vetett magára, amikor a tisztelendő úr ellépett mellette.
– Egyszer már voltam itt – súgja, és mintha elmosolyodott volna, bánatos szelíden, ahogy az őszi napfénynek sincs már ereje, ha alkonyba borul az ég.
Pivoine tisztelendő úr előrehajol a farácsos kis ablak felé, hogy jobban szemügyre vehesse.
– Nem emlékszem... Talán ha a nevét is megmondaná...
– Madeleine Desughes... Csak egyszerűen Mad... Ezen a néven talán emlékszik még rám...
– Nem emlékszem a névre...
– Persze, régen volt... Három évvel ezelőtt itt volt egy tizenöt éves kislány... Az én vagyok most tizennyolc évesen... Aszszony vagyok.
– Asszony?
– Akkor régen egy szentképet is kaptam... A nyulakat is láttam... Lefotografáltam a templomot is... A képek nem sikerültek...
Most hirtelen visszaemlékezett rá, és megélénkült az arca.
– Te vagy az a kislány? És már asszony vagy? Nem gondoltam volna...
– Pedig most nagyon idős lettem.
– Hát te vagy az? – mondja újra, és a szemében csupa szeretet.
– Azért jöttem, mert megígértem, ha egyszer elfog a kétségbeesés, és meg akarok halni, előbb eljövök ide... Most, íme, eljöttem...
A tisztelendő úr bólintott, és halkan, óvatosan megkérdi:
– Nagy baj történt?
– Megint egyedül maradtam... Szeretném megkérdezni az Istentől, miért nem szeret...
– Ne beszélj így! Nem szabad elcsüggedni. Majd imádkozom érted... Akkor is, régen... jól imádkoztam... Emlékszel? – mondja gyerekes örömmel. – És az édesanyád visszatért.
– Nem tért vissza ő sem.
És Pivoine tisztelendő megpróbálja megvigasztalni, egyszerű, esetlen szavakkal... Az elkopott és ezerszer elhasznált szavakmögött csak a szeretete állt őrt... Vajon megérzi-e Mad, ahogy szótlan, összekulcsolt kézzel térdel előtte, és könnyektől nedves tekintetét ráemeli.
Pivoine tisztelendő úr az Isten végtelen jóságáról beszél, az ő bölcs intézkedéseiről, melyeknek véges emberi elmével nem tudjuk felmérni útját és célját. Bízni kell a jóságában és szeretetében. Nem szabad elcsüggedni. A szenvedésünk közepette emelt fővel halleluját kellene énekelnünk, mert azokat szereti az Úr, akik szenvednek és megaláztatnak az ő szent nevében... Akik elhagyatottak, és mégis az ő engedelmes gyermekei maradnak...
Szavai megerősödnek, és úgy beszél, mintha a szószéken állana, és mintha önmagának is kis vigasztalása lenne. Aztán elhalnak a szavak, a templom üres és hideg, a tisztelendő úr elragadtatott szavai kihunytak, mint a hajnali fény, és itt marad a rideg, reménytelen való.
Mad csendesen elmereng saját sorsán, mint kisgyermek, aki fel sem tudja mérni azt, csak ösztönszerűen érzi.
– Aline mesélt nekem egyszer az Istenről, aki mindnyájunk sorsa fölött őrködik...
– Úgy... úgy – bólingat az öreg pap –, jól mondod, gyermekem... Őrködik fölöttünk.
– De néha elfárad az Isten, és elalszik, és akkor nincs senki, aki vigyázna ránk... Sikoltani kellene, hogy felriadjon az Isten! – majdnem eszelősen néz rá, olyan izgalom vesz rajta erőt. Nem mondja tovább, gyorsan feláll és búcsúzik.
Nem volt ennek az útnak semmi megkönnyebbülése. Hol a bűn, amelyért bocsánatot kell kérnie?
Gyors léptekkel halad le a kavicsos úton, aztán megáll, ideges mozdulattal cigarettát vesz elő a retiküljéből, és ügyetlenül rágyújt. A mozdulatain meglátszik, hogy nem gyakorlott dohányos, de a füstöt mélyen leszívja, hogy elkönnyesedik a szeme tőle. Jó az idegesség ellen. Ezt megtanulta.
Mi lesz veled, Mad? Boldog leszel-e valaha, vagy keserű aszszony, aki ideges ujjakkal kaparász a cigarettái között, és az emlékeit meséli? Dohányfüstös lesz vörösbe játszó széphullámos hajad... Így van ez már, ha menekülőben van a lélek.
Ahogy a domboldalnak megy, eszébe jut egy Mörike-vers, melyet Raymond sokszor meghallgatott, mert kedvelte Wolf hozzá írt zenéjét.
Most csodálatos igazság lett ez a vers.

Rosenzeit! wie schnell vorbei, schnell vorbei. Bist du doch gegangen!
Wár' mein Lieb' nur blieben treu, blieben treu, sollte mir nicht bangen.

– Hallgasd csak meg a vers utolsó szakaszát – mondotta volt akkor Raymond. – A zenéjében benne van a szomorúság, az elhagyottság, ahogy vánszorogva megy, megy fel a domboldalnak – és lehunyt szemmel, elmélázva hallgatta:

Oben auf des Hügels Rand, abgewandt, abgewandt wein' ich bei der Linde;
an dem Hut mein Rosenband, von seiner Hand, von seiner Hand,
spielet in dem Winde.

Már elhalt az ének régen, és Raymond még mindig mozdulatlan volt.
– Mire gondolsz, Ray?
– Nagyon szomorú gondolat...
– Micsoda, kedvesem? – és egész szívét belevitte föléje hajló egyetlen tekintetébe. – Mi a baj megint, szívem?
– Egyszer majd hallgatni fogom ezt a dalt... és egyedül, mert te már nem leszel velem...
Most eszébe jutott mindez, és felkiáltana, hogy belesikoltsa kétségbeesetten a levegőbe:
– És én lettem az elhagyatott, Ray... én...
Massanet jól mondotta. A szerelem harc a boldogságért, de két ember harca egymás ellen.
Most tehetetlen dühének prédája lesz. Éppen úgy, mint három esztendővel ezelőtt, amikor Pivoine tisztelendő úrnak meg is gyónta: „...Engem mindenki bántott, és én is rossz akartam lenni máshoz... de nem volt kihez... megöltem a legyeket, a bogarakat eltiportam a kertben, a lepkéket is agyoncsaptam...”
És most is toporzékolni szeretne, de aztán mégis megnyugszik, és mélyet szippant a cigarettából.
Massanet azt is mondta, hogy Raymond-nak kell a szenvedés, hogy dolgozni tudjon. Hát csak dolgozz, Ray, ha van hozzá elég lelkierőd. Átok voltál azoknak, akiket nem szerettél, de még nagyobb átok voltál azok számára, akiket a szívedbe fogadtál.
Férfi vagy, Ray, egyszerűen csak férfi.
Megáll a domboldalon, és arcába csíp a hideg őszi levegő... És erre van a Charmettes... Itt válik ketté az útja... Valamikor nagyon, de nagyon régen, itt pihent meg, amikor először Magne-Tourbillonban járt, és azt hitte, hogy boldogtalan.
Mintha egy láthatatlan kéz megfogta volna a kezét, hogy vezesse; szelíden és bölcsen, ahogy Aline fogta meg a kezét, amikor még vele volt... Gyere szépen velem, Mad, ne akaratoskodj, ne lázongj... Visszamegyünk újra Tavennes-be; a régi kis házba, a Lamoure partján... És ott megtalálod a lelked békéjét, ahogy megtaláltam már én is.
Mert az Isten azokat szereti, akiket elhagyott. És tanulj meg imádkozni így: „Köszönöm, Uram Istenem azt, ami nincs, mert Neked adhatom a szomorúságom, és én ajándékozlak meg Téged.” Nyugodj meg, Mad, és gyere velem.
A cigaretta kihull a kezéből, és végre sírva fakad, mint régen, és széthúzott szájjal bőg, a könnyeit nyelve; csúnyán, felszabadultan, mint egy kisgyerek.
Aline, édes Aline...
Pivoine tisztelendő úr még akkor is Mad után néz, amikor már nem látja. Bemegy a házba, és visszaül a téglákkal pótolt lábú öreg karosszékre.
Jerome fát hord be, és nagy zajjal a padlózatra csapja; jön és megy. A tisztelendő úr motyogva beszél hozzá, de amaz ügyet se vet rá.
– Nem tudtam egy lelket megerősíteni... Az Úr nem adta meg ezt az erőt nekem... De megadta a keserűségét, hogy tudjam... Az Isten nagy Úr, szolgálatot sem fogad el mindenkitől.
Jerome nehézkesen kimegy a szobából, és a kavicsos út csikorog léptei alatt. Megy fel a toronyba harangozni.
És a harangszó végigzengi az őszi tájat, megbékélten, felszabadultan belecseng a tiszta, hideg, áttetsző levegőbe, föl a felhők fölé, és végigzeng a szántóföldek végében összekuporodott házikók fölött; sokat ígérőn, vigasztalón, mintha minden földi bajra enyhülést hozna.
VÉGE

VASZARY GÁBOR MŰVEI A HELIKON KIADÓNÁL

Monpti
Ő
Vaszary Gábor hírnevét ez a két regény alapozta meg, az úgynevezett párizsi regényei. Mindkettő főhőse az igazi, a bűvöletes, a rafinált, a naivan bájos, az adakozó és szűzies, rejtélyes és kitárulkozó, odaadó és visszautasító – Párizsi Nő. Akit megírtak már számtalan művészregényben, akit festők hada festett már meg, és aki mellesleg az opera színpadát is meghódította már. Persze Vaszary a maga könnyed eleganciájával valamit még hozzá tud tenni. Azt, hogy ő egy hús-vér párizsi kisasszonyt formázott meg: Aimée Fontant az író életének, hányattatásainak haláláig hűséges társa volt.
A két regényt akár stílusbravúrként egymás kiegészítőjének is tekinthetjük. A főhős egyforma és mégis különböző: A Monpti a szomorú szerelem regénye, az Ő lapjain pedig a boldog szerelem szólal meg.

Ketten Párizs ellen
Hárman egymás ellen
Mindkét regény Párizst festi meg, az első találkozást evvel a régóta áhított, csodának hitt, a szabadság netovábbjának elképzelt, örök várossal. Tizenéves fiúk a hősei, akik mindent elkövetnek, hogy megszabaduljanak a szülői kalodából, és találkozzanak a Nagy Élettel Párizsban. Kamasz csínytevések, olykor már infantilis idétlenkedések segítik őket hozzá álmaikhoz. Mígnem egyszer kiderül, hogy Párizs nem a szabadságról, nem a szerelemről szól – hanem a Pénzről. És most következik az író életrajzi elemekkel át- meg átszőtt történetsora. Hogyan lehet pénzhez jutni franciául nem tudó, nincstelen, de leleményes, ügyes, szép és talpraesett, rettenthetetlenül bátor fiúknak. A két regényt érdemes együtt olvasni. Soha nem találunk bennük két egyforma poént!

A szőkékkel mindig baj van
Magyarországi kiadónál hatvan év óta most jelent meg először ez a regény. Amely egyenes ági folytatása a Párizs-regényeknek. Vagyis folytatja azt a borotvaélen táncolást bulvárregény és irodalom között, amit legkecsesebben Vaszary Gábor tudott. Az ő iróniája az a törékeny, finom humor, amin hol sírunk, hol meg nevetünk. Párizs zamatát, illatát és könnyedségét írta meg – újra egy igazi sanzon-hősnő szép szőke ábrázata mögött.

Csak Te!
Mit tehet az ember, ha egy pillanat alatt beleszerelmesedik egy nála több mint húsz évvel fiatalabb, viruló szépségű lányba, aki ráadásul másik férfiba szerelmes? Vaszary főhőse, a jóképű, tapasztalt, középkorú építész nem mond le róla. Az oltárig vezető úton mint egy hős lovag, verekszik meg mindennel szíve hölgyéért. De aztán jön a neheze, a két ember más nyelven beszél! Vitáik a férfi és női szerepek különböző értelmezéséből fakadnak – állítja az ifjú aszszony. A nem ifjú férj más, egészen „banális” okokat keres. Vaszary Gábor finom humorral átszőtt keserédesen furmányos csavarások után egészen más értelmezését adja a dolgoknak.

Amiről a férjek álmodoznak
Színtiszta tobzódó Vaszary-humor ez a kötet. A rövid történetek színterei remekül váltakoznak, hol Párizsban, hol Pesten, hol meg Budán esnek meg különböző dolgok – férfiak és nők között. De hogy más is legyen, meglátogatják sokszor Balatonelőkelőt is, ahol zajlik a magyar társasági élet. Ha elolvassuk, meglátjuk, a harmincas évek óta nem sokat változott.

Az ördög nem alszik
Az ördög most egy hamisítatlan angol kastélyban nem alszik. Ahol természetesen egyedül él az idős lord, csak a komornyikját engedi magához közel – bár más nem is akarna már közeledni hozzá. A kastély esik szét, az igazi élők szinte csak az ősök képei a falon, azokkal beszélget néha őlordsága. Mígnem egyszer valami falrengető ötlete nem támad! Hogy mi, azt nem árulhatjuk el, mert ettől fordul át a regény igazi, jó, békebeli angol krimibe. Vaszary már bemutatta eddigi regényeiben, milyen könnyedén játszik a párizsi regény húrjain, most viszont tág tere lesz, hogy az angol stílust is megszólaltassa! Az angol kisasszonyokból, akik ugyan nem olyan tüneményesen légiesek, mint a franciák, csak úgy árad az értelem, rafináltságuk egy nagy stratéga rafináltsága, igazi életelemük a férfival vívott harc (lásd Shakespeare vígjátékait és Jane Austen regényeit!). Ahol amúgy vaszarysan persze a szerelem győz. Még a krimit is legyőzi: a toronyszobába zárt szellemeket és a kocsmában egész éjszaka tivornyázó helybélieket. Hogy ki közöttük az ördög? 

Engedjük át magunkat az író fantasztikus stílusérzékének, dramaturgiai zsenijének. Mindig hoz még valami újat, még valami angolabb fordulatot.
Aki legalább egy Vaszary-könyvet elolvasott már, tudja, hogy a könyvek letehetetlenek: az író magával ragadó humora, elpusztíthatatlan életkedve előbb-utóbb legyőz minden olvasót.