VASZARY GÁBOR Az ördög nem alszik regény HELIKON C Vaszary Gábor jogutódai C Helikon Kiadó, 2007 Szkennelte és javította: Pis mátyásné 2010 I. Roofless volt az a hely, amelyről azt szokták mondani: "az Isten háta mögött van". Maga a helység nem több, mint tizenöt-húsz piros tetős, kis házikóból állott - tehetős, jómódú gazdaemberek házaiból -, nem messze a vasúti állomástól, ahová árnyas erdőkön és virá- gos völgyeken vezetett fel a kanyargó út. A term-észet minden szépségével megáldotta ezt a vidéket. Az élénkz.öld réteken átcsordogáló, tiszta vizű patak, romanti- kus és elhagyott malom eltörött lapátjainak habosan, suhogva csapódott neki, de megmozdítani már nem bírta. Vadméhek züm- mögésében álmodozó cserfaerdő, itt-ott egy-egy hangulatos tisztással, ahová bemosolygott az ég átlátszó pasztellkékje. Fel- jebb pedig" haragoszöld fenyőfák egyenes törzse ágaskodott az égnek a Roofless körül elhúzódó hegyhátakon. Közöttük a leg- magasabb tetején, amelyet Pastornak neveztek el, és valóban úgy állott ott a többiek fölé emelkedve, mint pásztor a nyája között - impozáns négytornyú kastély uralta a tájat. Ez a vidék valósággal eldorádója lehetett volna a szerelmesek- nek. Bűbájosan hangulatosak voltak itt az alkonyatok, amikor a lebukó nap narancssárga korongja bearanyozta a fákat, mezőket, megcsillant a patak vizében, és ott búcsúzott el a négytornyú kastély ide barnította falain. És mégse jártak erre soha szerelmespárok. Roofless lakói pe- dig éppúgy megszokták már ezt a vidéket, ahogy az égvilágon mindent megszokhat az ember, ha túl sokáig és egyre nézi. A négytornyú kastélyban, amely a Wrongheadek ősi fészke volt, és a nevük igen csodálatosan fedte jellemüket - makacsok és kitartóak voltak legelképzelhetetlenebb ötleteikben is -, je- lenleg csupán egy hatvan év körüli öregúr: lord Humphrey Wronghead éldegélte magányos, egyhangú életét. Ha kastélya ablakaiból letekintett a körülötte elhúzódó vidékre, elgondol- kozhatott a múlt emlékein; a változó idők furcsa szeszélyein, mert valamikor ez az egész messze a láthatárig húzódó vidék a Wrongheadek birtokában volt. Viszont addig marháskodtak a bogaras ősök, amíg a mérhetetlen nagy vagyon, amely őket Anglia tíz leggazdagabb főurai közé sorolta, meglehetősen le- apadt, bár jelenleg is irigylésre méltóan gondtalan élet jutott az ősi család utolsó sarjának osztályrészül. Ha akarná, se tudná el- veszíteni egyedül. De ha már a dicső múlt felé fordítja az ember a tekintetét, il- lő, hogy sóhajtson egyet akkor is, ha erre semmi különösebb oka nincs. Lord Humphrey Wronghead magas növésű, szép szál ember volt, és csak szakállas, pergamenszínű arca árulta el valame- lyest a korát. Bár vendégeket sose fogadott, és maga sem moz- dult ki innen soha, öltözködésében és szokásaiban nem árulta el, hogy teljesen visszavonultan, csupán önmagának él. Min- denkor választékos eleganciával csinosította ki magát, és óra- műpontossággal irányította az életét. A reggeli órákban és kora délután egy órát sétált a függőkertben, egyenes tartással, kimért, katonás léptekkel pontosan ugyanazon az úton végig, ahogy évek óta megszokta már, közben szakállát simogatta. Minden étkezése a hatalmas lovagteremben folyt le, ahol az ősök galériája bámult le rá a falakról, és a zegzugos, hosszúkás alakú terem sarkaiban lovagi páncélok varázsolták elő a régmúlt harcok emlékeit, amelyekről a családi történelem annyi dicső le- gendát mesélt. Az étkezéseket mindig gongütés jelezte, bár erre semmi szük- ség nem volt, mivel lord Wronghead már percekkel az étkezés ideje előtt ott ült az asztalnál, és a faliórára meresztve szemét, pontosan ellenőrizte, hogy a megszokott rendtől soha el ne tér- jenek. A virágokat nem szerette, az asszonyok pedig éppen annyira nem érdekelték, mint azelőtt sem túlságosan, amikor még fia- tal volt. Vékony, vértelen ajkai között örökösen arany cigaret- taszipkát szorongatott, és mérhetetlen mennyiségben fogyasz- tott whiskyt és nehéz francia óborokat. A kastély személyzete meglehetősen nagyszámú volt, de kö- zöttük egyetlen ember, akit az öreg lord úgy-ahogy a bizalmá- ba fogadott, különösképpen akkor, ha a mértéktelenül elfo- gyasztott italoktól kissé elfátyolosodtak savószínű szemei. Ez az ember Yellow volt, az öreg komornyik - bármennyire sablo- nosan is hangzik ez -, már a nagyapja is a Wrongheadek szolgá- latában állott. Yellow fecsegő természetű, élénk szemű emberke volt, és szin- tén közel járt hatvanadik születésnapjához. Nem volt benne semmi lakáj szerűség. Távoli szemlélő in- kább őt tartotta volna a kastély urának, és nem lord Hum- phrey Wrongheadet, aki a nap legnagyobb részét rendszeresí- tett tétlenségben töltötte el, főleg a könyvtárteremben, egy mély ölű, kényelmes karosszékben, a hatalmas ablak előtt, viaszszí- nű, kék eres kezében ódon szagú, elsárgult könyvet tartogatva, előtte az asztalon whiskys pohár, és kinézett a függőkerten túl elhúzódó vadregényes vidékre. Pár nappal ezelőtt egy nyúlpástétommal elrontotta a gyom- rát, és azóta az elmúlás gondolata foglalkoztatta elméjét szün- telen. Így volt vele ezen a délelőttön is. A halál gondolata beleásta magát a lelke mélyébe. Próbálta elűzni ezeket a sötét gondolatokat, és hirtelen moz- dulattal könyve fölé hajolt, de pár perccel később már megint a tájat nézte, az égen lassan átutazó felhők különös formáját; egy-egy elrepülő sast, amint nagy, nyugodt szárnycsapásokkal úszott a felhők alatt, majd lassú körökkel keringett a völgy fe- lett, míg végre elunta, és elszállt a hegyek fölé. Lord Wronghead a saját kezeit nézte, ahogy a könyv elsár- gult lapjain pihentek, és úgy szemlélte őket, mint valami tőle teljesen idegen holt tárgyat szemlél az ember. Aztán engedve egy különös, leküzdhetetlen érzésnek, lassan összekulcsolta két kezét, ahogy a Wrongheadek kezei kulcsolódtak imára ha- talmas kandeláberek viaszszagú sorfala között, az ezüstrojtos, csipkés szemfedő alatt, mereven, örök mozdulatlanságban. Meg fogok halni rövidesen, állapította meg lord Wronghead, és életében először számolt ezzel az elkerülhetetlen esemény- nyel. És éppen így lesznek majd azontúl is békés, csendes órák - völgyeken és hegyhátakon elsuhanó aranyfények. Kezében a könyv túléli őt, ahogy túlélte, őseit is, akik a hideg, esőfoltos, családi kriptában leólmozott tölgyfa koporsókban fekszenek egy- más mellett, porrá hervadt virágkoszorúk alatt. Ez a kastély is éppúgy itt fog állani napfényben, szélben, vi- harban, és lord Humphrey Wronghead odakerül az ősei mellé. Rokonok érkeznek majd, akiket sose szívlelt,, akik átvesznek itt mindent, és emlékének annyi tisztelettel sem adóznak, hogy fel ne forgassanak mindent körülötte, esetleg attól se riadnak vissza, hogy ősi birtokát idegen kézre juttassák, és emlékét be- takarja a teljes feledés vak éje. Ő az utolsó, aki még itt áll a sor legvégén a családi hagyományok mélységes tiszteletével, a di- cső elődök utolsójául, és utána minden felborul. A déli étkezésnél, a hűvös és kőszagú lovagteremben mintha szemrehányó tekintetet vetettek volna reá a Wrongheadek sú- lyos, aranyozott kereteikből, különböző korok öltözékeiben, fia- talon, öregen, várakozásteljes, vádló némaságban. Lord Wronghead hirtelen mozdulattal félretolta maga elől a sült csirkét, és borospohara után nyúlt. Yellow, az öreg komornyik, fürge mozdulattal mellette ter- mett, és megtöltötte a poharát. Mielőtt a szájához emelte vol- na, féloldalt fordulva megnézte saját festményét is, amely a többiektől távolabb, a terem egyik keskeny falrészén volt fel- akasztva, életnagyságban, bordóvörös köpenyben, tollas süveg- gel a fején, karddal az oldalán. Mereven, hosszan nézte saját képmását, mintha egy halot- tat nézne, aki nem ő, ahogy a többiek képét szemlélte az előbb. Aztán finom, rejtett mozdulattal feléje emelte borospoharát. Yellow, akinek figyelmét semmi sem kerülhette el, óvatosan előrehajolt, és maga is megszemlélte a képet, de semmi különö- set nem látott rajta. A fekete után lord Wronghead szokása szerint a könyvtárte- rembe vonult vissza. Elhelyezkedett kényelmesen a hatalmas, mély ölű karosszék- ben, csak éppen a feje búbja látszott ki belőle. Egy könyvet az ölébe vett, mert csak akkor tudott jóízűen szundítani, ha elő- zőleg elfárasztotta szemét az olvasással. Délután hat órakor Roofless felett fekete felhők gomolyog- tak, és elsötétítették az eget. Távoli villámfények hasították át a láthatár szélét, de a mennydörgés zaja még nem jutott el idá- ig. Roseway felett már zuhogott a zápor. Yellow végigjárta a kastély folyosóit, hogy ellenőrizze, nem hagytak-e valahol nyitva egy ablakot. Idefent a Pastoron a vi- har mindig erősebben tombolt, és szabadon kiadhatta a mér- gét, nem úgy, mint odalent a völgyben. - Átkozott idő! - mormogta, és reumás vállait megtapogat- ta kissé. Amikor dolgát befejezte, lement a konyhába, ahol legjobban érezte magát a fiatalok között, bár előttük igyekezett minden- kor tekintélyt tartani. De az öreg Yellow szeretett fecsegni, min- denbe beleütötte az orrát, és amit lehetett, összelopkodott, mint a szarka, olyasfélét is, aminek semmi hasznát soha nem vehet- te. Dobozszámra lopkodta össze például urától az egyiptomi cigarettákat, holott életében egyet nem szívott még el. De va- lahogy úgy vélte, ezzel is csak kötelességét teljesíti. Így látta gyerekkorában apjánál is. Ezenkívül utálta az egyedüllétet, ami eléggé meglepő jellemvonása efféle megrögzött, kellemetlen agg- legényeknek. A nap minden órájában teát ivott, a házvezetőnő jóvoltából, akit madame Chambart-nak neveztek; francia származású volt, s bár kitűnően beszélte az angol nyelvet, idegen kiejtését elveszíteni sose tudta. Ha indulatba jött, a francia szavak ára- datát zúdította a környezetére, és cseppet sem izgatta, hogy senki se érti meg őt. Szabad idejében állandóan imádkozott, és mindenkinek a viselkedésében talált valami kivetnivalót. Ott volt még Daisy, a szakácsnő, aki kövér volt és kedélyes. Ezek képezték Yellow szorosan vett társaságát. Madame Chambart-nak igyekezett kedvében járni, míg Daisyt örökösen kísértethistóriákkal izgatta, de leginkább ő maga félt, amikor az örökösen huzatos, hideg folyosókon estefelé végigment, hogy a szobájába jusson. A kastélynak nem volt villanyvilágítása, és ez csak még misz- tikusabbá tette az estéit, mihelyt a nap eltűnt a völgy felett. Lord Wronghead gyűlölte mindazt, ami a modern életet je- lentette volna a számára, és inkább a saját kényelmét is felál- dozta ezért. A múlt rajongó szeretete és az ősök iránt mélyen átérzett tisztelet következtében a kastélynak folyó vize sem volt. Az udvar kútjából hordtak fel hatalmas tartályokban vi- zet, amely elképesztően hideg volt, mert harmincméteres mély- ségből került a napvilágra. Jessipnek, egy csontos képű, csupa kéz-láb legénynek egyéb dolga sem volt, mint reggeltől estig vizet meríteni és eltartályoz- ni a virágok öntözésére is, mert a túl hideg kútvíz, ha előzőleg nem melegedett fel kissé az udvaron, nem volt felhasználható. Yellow megkapta a teáját madame Chambart-tól, és éppen szürcsölgetni kezdte, szemeit élénken jobbra-balra jártatva, ami- kor megszólalt a csengő - ez az egy modern felszerelés szükség- szerűvé vált a kastélyban, hacsak lord Wronghead nem akart kilométereket mászkálni, amikor szüksége volt valamire. A sze- mélyzet ugyanis a kastély legszélső alsó részében volt elhelyezve. Yellow morogva félretolta a teáját, és kelletlenül megindult a könyvtárterem felé. A vihar ekkor már kitört Roofless felett, a folyosókon végig a falba erősített petróleumlámpások lángját lobogtatta a huzat. Dörgött az ég, és a villámok bevilágították a koromfekete eget. Yellow-nak eszébe jutottak saját kísértethistóriái, és alázato- san keresztet vetett magára. Az öreg lord a könyvtárterem ablakából fordult feléje, ami- kor belépett hozzá, úgy látszik, a villámcsapások fenséges lát- ványában gyönyörködött. - Hozd ide a bordóvörös köpenyemet, a tollas süvegemet és a kardomat. Yellow úgy nézett rá, mintha egyetlen szavát sem értené. - Nem érted? - Nem. - Menj a lovagterembe, nézd meg jól a festményemet, és ahogy ott felöltözve látsz, hozd ide a dolgaimat. - Mosti - Most. Várt egy darabig, hogy gazdája talán mégis meggondolja a dolgot, utóvégre hét óra után járt az idő, csak nem akar most átöltözködni, amikor nemsokára úgyis lefekszik - de hiába várt. Lord Wronghead elszántan állott előtte, kissé szétvetett lá- bakkal, távol attól, hogy bármiféle magyarázatát adja különös kívánságának. Nem ivott többet a kelleténél, állapította meg Yellow egy fu- tó pillantást vetve a whiskysüvegre, és nagy nehezen megin- dult, hogy a lord kérését teljesítse. Valahogy olyasféle, lassú mozdulatokkal, mint aki egyáltalán nem adta fel a reményt, hogy az utolsó pillanatban mégis visszavonják a parancsot. A konyhában frissiben elújságolta, hogy az öreg kétségtele- nül megőrült, és maga mellé véve az éthordó gyereket, kikeres- ték a szükséges dolgokat, hogy átvigyék a könyvtárterembe. Yel- low olyan ünnepélyes arccal lépkedett a köpenyt, a süveget és kardot cipelő fiú előtt, mintha egy halottat mennének felöltöz- tetni, közvetlen a felravatalozása előtt. Lord Wronghead ekkor már az íróasztala mellett ült, és lázas gyorsasággal írt valamit. Komor fejbólintással jelezte, hogy he- lyesnek tartja megérkezésüket. Amikor az öreg komornyik azt hitte, hogy ezzel ennek a kü- lönös napnak eseményei már lezáródtak, nagyon csalódott. Lord Wronghead az esti étkezésnél már bordóvörös köpenyé- ben, tollas süveggel, karddal az oldalán jelent meg a lovagte- remben, és szokásától eltérően, hosszában végiglépkedte a he- lyiséget, mintha belső izgalmát akarná valahogy lecsillapítani. A fekete után két lepecsételt levelet adott át Yellow-nak, azzal a szigorú kikötéssel, hogy holnap hajnalban egy lovasember be- menjen vele Rooflessbe, és expressz feladja a postán. Miután ebbéli rendelkezéseit Humphrey Wronghead lord megtette, bordóvörös köpenyét méltóságteljesen meglebbent- ve kivonult a lovagteremből, röpke pillantást vetve saját arc- mására, amelyhez most már teljességgel hasonlóvá vált. Mint- ha csak a kép keretéből szállt volna alá. Amikor Yellow már papucsban csoszogott a szobájában, meg- vetett ágya körül, szemüvegét gondosan az orrára illesztette, és elolvasta a két levél címzését. - Micsoda emberek - sóhajtotta, és mivel valami különös zajt hallott a szél átfújta folyosó felől, mély alázattal keresztet vetett. II. - Beköszöntött az ősz - jegyezte meg madame Chambart, egy támla nélküli, alacsony széken üldögélve, ölbe ejtett kezek- kel. Ugyanakkor Jessip lépett a konyhába, hogy közölje Yellow- val: a kocsis elindult már az állomásra a vendégek elé. - Sose lesz már szép időnk - elmélkedett tovább madame Chambart, saját gondolataiba merülve. - Ma estére megint vi- hart kapunk. - Szavamra, megőrült, szavamra, megőrült - hajtogatta Yel- low, és újra részletezte, micsoda különös dolgok történnek a kastély urával. Három nap óta maskarában jár, és leveleket fir- kál. Ma estére meg egyenesen vendéget vár a kastélyba. Tizen- két éve nem emlékezett hasonlóra. Daisy zöldséget pucolt a hosszú asztalon, és más semmi a vi- lágon nem érdekelte, csak később jegyezte meg Yellow szűnni nem akaró elmélkedéseire: - Mindenki a maga portája előtt seperjen, és ne üsse az orrát abba, ami nem tartozik rá. Yellow éppen a teáját reklamálta volna, ezért nyomban el- hallgatott. A boltíves konyha ablaka megmutatta a függőkert egy részét és az udvart. A lombos fákat méltóságteljesen hajtogatta a szél, az égen újabb viharfelhők tornyosultak, hogy madame Chambart-nak igazat adjanak. Később megeredt az eső, és megpacskolta az ablaküvegeket, estére pedig olyan szélvihar kerekedett, amilyenre évek óta nem emlékeztek Rooflessben. Az orkán hatalmas fákat hasított ketté és csavart ki tövestől. De az évszázados kastély méltóságteljesen ellenállt minden vi- harnak. A Greenhill felől jövő vonat Rooflesstől alig tíz kilométerre kénytelen volt a nyílt pályán vesztegelni, mert a síneken ke- resztben hevertek a kidöntött, hatalmas fenyőfák. Az istenverte idővel ellentétben a helybeli fogadóban, a "Sun- shine"-ban vidám, napsütéses hangulat folyt, méltóan a nevéhez. Smith, a sírásó a születésnapját ünnepelte baráti körben. Ételt, italt fizetett nekik, és egyszerre meglepően sok barátja akadt, pedig a sírásót Rooflessben senki se szerette. Nemcsak lehetetlen foglalkozása miatt, de Smith ettől függetlenül is el- viselhetetlen egyéniség volt. Már külső megjelenése is kevés szimpátiát keltett: hosszú, csontos, szeplős képű ember volt, apró, szúrós szemekkel és hatalmas vörös orral. Ezenkívül túl- ságosan sokra becsülte önmagát, és ebben már sírásó mivolta is nagy szerepet játszott. Sokszor ok nélkül is így kiáltott rá valakire: - Vigyázz, mert megásom a sírodat - és rekedten elröhögte magát. Roofless jámbor lakói valósággal megborzongtak, ha Smith beszélgetés közben, amikor már se ésszel, se hanggal nem győzte tovább, így zárta le a vitatkozást: - Most megyek, és megások egy sírt valakinek. Mintha már előre tudná, kinek a számára ássa, csak éppen fe- csegni nem óhajt erről. A rooflessbelieket abbeli hitükben, hogy Smitht különös hatalommal ruházta fel az ég, csak még jobban megerősítette az a tény, hogy már két feleségének meg- ásta a sírját, ezért aztán nem is akadt harmadik asszony, aki hozzáment volna, pedig csinos kis vagyona volt. A barátok felfaltak minden ételt, és a bortócsás asztalra kö- nyökölve rekedtre ordították magukat. A sírásó Madge-ot, a konyhalányt derékon kapta, és a többi- ek hangos hahotázása közben táncba vitte. A kántor a taktust ütötte hozzá, és bozontos szemöldökét rángatta. A Wronghead-kastély kocsisa, akit az esti vonat elé küldtek a kastélyból, és már három óra hosszat hiába várakozott, báva szemekkel szemlélte a mulatozást. A bakter legújabb értesülé- sei szerint a greenhilli vonat már vissza is tolatott volna a nyílt pályáról. Holnap reggel előtt nincs vonat - ezt garantálja. Még egy darabig ott üldögélt egy sarokban a mulatozókat szemlélve, aztán elunta azt is, és mintha odakintről, az időtől várt volna valami jó tanácsot, hogy mitévő is legyen, kiállt a fogadó elé a zivatarba. Ekkor már úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. A kocsis nyakába hajtott köpenyével, átkozottul káromkodva, hirtelen elhatározással felkapaszko- dott kocsija ülésére, és megindult vissza a kastély felé, a cuppo- gó sárban, esőben, viharban. Eltávozását éppolyan kevéssé vették észre a fogadóban, mint ahogy a jelenléte se sokat zavarta őket. Most a harangozó állott fel az asztal mellől, és egyensúlyát vesztve beletenyerelt egy bortócsába. - Hé, Smith! - kiáltotta el magát. - Na, nézd az öreg kanárit!... Talán beszélni akarsz? - Tök részeg az istenadta. A harangozó olyan kifejezéstelen szemekkel nézett körül, mint aki maga se tudja, miért állott fel tulajdonképpen. - Halljuk! - Kedves barátom, Smith - kezdte el az általános biztatás- nak engedve -, adja az Úristen... hogy sok-sok... sírt ássál még meg... mindnyájunk örömére... - Hólyag! - jegyezte meg valaki kedélyesen, de rögtön el is hallgatott, amikor a sírásó szúrós tekintetét magán érezte. - ...és maradj meg nekünk... aki voltál... hogy sok-sok ilyen kellemes napot ünnepelhessünk meg, mint ez a mai... Mielőtt Smith válaszolhatott volna, a kántor hangja túlhar- sogta a zajongást. - Most énekeljünk, barátaim. - És el is kezdte: Árnyas erdőben, virágos réteken Tavaszi szellő jár... Smith elkapta Madge gömbölyű karját, és magához rántva nyakon csókolta, majd hirtelen csuklott egyet, és rákezdte ő is az éneket: Árnyas erdőben, virágos réteken Tavaszi szellő jár... A fogadó ajtaját kicsapta a szélvihar, a küszöbön nyakig ázott, riadt tekintetű fiatalember állott, egy-egy utazótáskával a ke- zében. A harangozó minden látható ok nélkül úgy elkezdett röhög- ni, hogy féloldalt dűlt a padon. Másvalaki talán azt hitte volna, hogy a "tavaszi szellő" vég- szavára megjelent, agyonázott fiatalember késztette ilyen állati röhögésre, de mint utólag kisült, a saját ötletén mulatott ilyen pokolian. - Üssük agyon Smitht - köpködte a szavakat a szomszédja fülébe. - Minek azt? - Akkor majd nem ásnak több sírt Rooflessben - és nyitott tenyerét az asztalra csapva vihogva röhögött ezen. A sírásó teli torokkal énekelt és bokázott az ivó közepén. A váratlanul megérkezett fiatalember beljebb lépett, és ka- lapja karimájáról lecsurgatta az esővizet. - Jó estét, uram - köszöntötte őt az eléje siető fogadós olyan kedélyesen és vidáman, mintha régóta várt volna rá, és megér- kezésével teljesebbé tenné a mulatozást. - A Wronghead-kastélyba akarok menni. Most jöttem meg a vonattal. - Mégiscsak befutott a vonat Úgy mondták, visszafordult Greenhill felé. Az ismeretlen fiatalember nem volt beszélgetős kedvében. - Kocsit küldtek értem az állomásra, de nem láttam sehol. A bakter felugrott ültéből, és bizonytalan léptekkel eléje áll- va, feszesen szalutált. - Egy utas! - makogta, és kidülledt szemeivel rámeredt, míg egy vidám fickó el nem rántotta onnan, és alaposan hátba nem vágta. Amikor az újonnan érkezett megtudta, hogy a kastély kocsi- sa alig félórával ezelőtt fordult vissza, bosszúsan az ajkába ha- rapott. - Szerezzen akkor valami más kocsit. A fogadós széttárta karjait, így jelezve a helyzet teljes re- ménytelenségét. - Elfelejti, uram, hogy éjfél után vagyunk, Rooflessben ilyen- kor mindenki alszik már, kivéve ezeket - és a mulatozók felé mutatott -, de nem ajánlom, hogy egyikőjükkel is útnak indul- jon ilyen átkozott időben. Az árokba fordítanák, olyan tök ré- szegek. A fiatalember tanácstalanul nézett maga köré. - Lehet a kastélyba telefonálni? - Lehetne, ha volna telefonjuk, viszont nincs. És ha volna is, viszont nekünk nincs. A posta meg ilyenkor zárva van - és derűs tekintetével a szemébe nézett. - Tessék talán itt tölteni az éjsza- kát. A kocsis reggelre biztosan visszajön, de ha nem is jön vissza, reggel hatra már annyi kocsit adhatok, amennyit az úr akar. Kicsit habozott, aztán rászánta magát. - Készítsen akkor vacsorát nekem, és adjon egy szobát. - Szobánk, az nincs, kérem. - Hogyant - Sose járnak erre vendégek. Mióta itt vagyok, ön az első, aki itt akar nálam aludni, pedig huszonkét éve vagyok itt fo- gadós. - Valami fekhelyet csak adhat - Nincs nekünk, uram, üres ágyunk. Már miért is volna, amikor sose volt szükségünk rá. - Hát akkor hogy akarja, hogy itt töltsem az éjszakát? - Tessék talán elszórakozni a többiekkel. Nagyon jólelkű emberek ezek. Az a hosszú, sovány, a sírásónk, most ünnepli a születésnapját. - Valami szalmazsákja csak van? - De nincs. Az ismeretlen még egyszer körülnézett, és megakadt a sze- me egy elnyűtt posztójú biliárdasztalon. - Ágyaljon meg nekem a biliárdasztalon. Lepedője, takarója és egyetlen vánkosa csak lesz. - Az még akad. - Helyes. És most adjon valami harapnivalót. - Madge - kiáltott a fogadós a konyhalány felé, aki éppen akkor szabadította ki magát Smith karjaiból, aki sírásótól meg- lehetősen szokatlan elevenséggel foglalkozott vele. - Mi van vacsorának való? - Nincs már semmi - és Madge jóízűen elnevette magát. - Ezek a pókhasúak felettek mindent. Nagy nehezen mégis találtak valahogy két tojást, hogy om- lettet készítsenek belőle a bőrig ázott fiatalembernek, aki kézi- táskáit felkapva kiment a konyhalány szobájába, hogy kissé rendbe hozza magát. Nem telt bele tíz perc, megint kicsapódott a fogadó ajtaja, és megjelent a küszöbön - a változatosság kedvéért - ezúttal egy ri- adt tekintetű fiatal hölgy, ugyancsak utazótáskákkal a kezében, szintén bőrig ázva, és ő is a Wronghead-kastélyba igyekezett. - Na, ez aztán a furcsa - jegyezte meg a fogadós. - Huszon- két év után egyszerre ketten is összejönnek, ugyanerre a napra. A fiatal hölgy talán huszonkét éves lehetett. Bár egyáltalán nem látszott jókedvűnek, nagyon kedves kis arca volt. Szőke hajtincsei nedvesen lógtak barettje alól, mint agyonvert madár- fiókák tört szárnyai. Alakja magas és karcsú volt, ahogy hosszú útiköpenye ezt sejtetni engedte. Bosszúsnak és fáradtnak látszott. Mindenesetre tovább vi- tatkozott a fogadóssal afelett, hogy a Wronghead-kastélyba ko- csit szerezzen neki, és csak nagy sokára adta fel a küzdelmet, hogy innen a reggeli órák előtt továbbjusson. Amikor megtudta, hogy az egyetlen fekvőhelyet a biliárdasz- talon már lefoglalta magának egy előbb érkezett fiatalember, csak annyit mondott: - Helyes. - Viszont más fekvőhelyünk nincs - jegyezte meg a fogadós. - Ezt már mondta. Most készítsen nekem vacsorát. - A vacsorát is lefoglalta magának az az úr. - Hogyan Maguknak csak egyetlen adag vacsorájuk volt? - Megettek már mindent a vendégeink. - Ez jellemző - és megvetően végigmérte a mulatozókat, akiket váratlan megjelenése pár percre elnémított, hogy aztán újult erővel folytassák az ivást és éneklést, mintha semmi sem történt volna. - Hát akkor adjon akármi más ennivalót - ma- kacskodott tovább a fiatal hölgy. - Mondtam már, kérem, hogy csak két tojásból készült om- lettünk van, de azt is lefoglalta már magának egy fiatalember. - Hol az a fiatalember? - Elment, de mindjárt visszajön. Madge bejött a konyhából, és letette az omlettet a szomszéd asztal közepére. A fiatal hölgynek felvillant a szeme, és könnyedén megje- gyezte: - Maguk arról a fiatalemberről beszélnek, aki az előbb érke- zett? - Igen. - Hát erről én is tudok. Éppen az imént beszéltem vele. Nyugodtan ideadhatják a vacsoráját, az illető már nem fog visz- szajönni többé. - Nem hiszem... - ellenkezett a fogadós, de a fiatal hölgy egyszerűen leintette. - Ne vitatkozzék velem! Gyors mozdulattal levetette magáról útiköpenyét, és öt perc leforgása alatt tökéletesen eltüntette kívánatos szája mögött az omlettet, miközben szabályos fehér fogait megmutatta. Utána egy pohár bort kért, de éppen csak megkóstolta, és máris letette az asztalra, bájos grimasszal az arcán. A retiküljéből előkapart egy doboz Chesterfieldet, és rágyúj- tott. Az előbb érkezett fiatalember ekkor jött vissza az ivóba, hogy a vacsoráját reklamálja. A fogadós csodálkozva nézett rá. - Hogyan, uram Ön mégis visszajött? - Miféle kérdés ez Hová mentem volna? - Az a hölgy, aki annál az asztalnál ül - és diszkréten feléje mutatott -, említette, hogy ön már nem jön vissza. - Miféle hölgy az? Nem is ismerem az illetőt. - Hát ez furcsa. - Hol a vacsorám? - A hölgynél. - Miféle hölgynél? Ne kedélyeskedjen itt velem, mert kihoz a sodromból. - Mondom, hogy a hölgynél van az omlettje, illetőleg már a hölgy gyomrában, mivelhogy megette már. A fiatalember idegesen rándított a vállán, majd határozottan odalépett a fiatal lány asztalához, aki az egész párbeszédet tisz- tán hallotta, de úgy tett, mintha semmiféle vonatkozásban nem lett volna vele, és nyugodtan cigarettázott, közben egy csésze fe- ketekávé után érdeklődött élénken - természetesen hiába. - Clark Patterson vagyok - mutatkozott be neki a fiatalember. - Örvendek. Mabel Johnstone. - Ön ette meg az én vacsorámat? A fiatal lány kedvesen mosolyogva az arcába nézett. - Én. - Szabad tudnom, miért? - Mert éhes voltam. Micsoda különös kérdés. Clark Patterson egy pillanatra zavarba jött, a fiatal hölgy ezt rögtön észrevette, és nyomban föléje kerekedett. - Mellesleg, érdekelne, hogy hallott-e már valamit az udva- riasságról. - Hogyan - Csak nem akar kérdőre vonni? - Ön azt állította, hogy beszélt velem, és én átengedtem vol- na önnek a vacsorámat. Holott én önnel sohasem beszéltem, sőt életemben most látom először. - Nem éri meg ez a kis omlett a veszekedést. Egyébként el is égették. - Itt nem az omlettről van szó, hanem a lényegről. Ha ön megkér engem, kétségtelen, hogy átengedtem volna. - Hát vegye úgy, hogy megkértem rá. Nevetséges! A fiatalember szó nélkül elfordult tőle, és leült egy üres asz- talhoz. Láthatólag felidegesítette ez a diskurzus. Cigarettát vett elő a zsebéből, és a keze reszketett, amikor rágyújtott. Mabel Johnstone kisasszony szintén nem volt olyan lelkiál- lapotban, amelyet abszolút nyugalomnak lehetett volna nevez- ni. Szinte gépiesen nyúlt a borospohara után, és egy hajtásra kiitta, megfeledkezve arról, hogy az imént, amikor belekóstolt, végképp letett arról, hogy valaha is megigya. A fogadós odalépett Clark Patterson asztalához, és megfogta a terítő sarkát. - Szabadd - Mit akar? - Megágyazok a biliárdasztalon. Ezzel egy időben a konyhalány is megjelent az ivó ajtajában a takaróval és egy vánkossal a hóna alatt, és hol Mabelt, hol Clarkot nézte őszinte csodálattal. Öt perc múlva elkészült a biliárdasztalra vetett ágy és vala- mi olyasféle hangulatot árasztott maga körül, mintha szerény igényű katafalk lett volna. A takaró kifoszlott széle némiképp emlékeztetett a szemfedők rojtjaira is, éppen csak a kandelábe- rek hiányoztak körülötte. Kintről behallatszott a szélvihar zúgása. A sírásó és barátai a szomszéd helyiségben valami szomorú dalt nyúztak elnyújtott hangon, mintha csak halotti ének lett volna. A fogadós egy kis habozás után kettőjük felé fordulva megje- gyezte: - Kész az ágy. A Mabel Johnstone nevezetű hölgy most átszólt Clark Pat- terson asztalához: - Miután az előbb azzal indokolta meg udvariatlanságát, hogy előzőleg nem fordultam önhöz, ezúttal megteszem. Re- mélem, hogy a biliárdasztalon én alhatom. A fiatalember egy pillanatig úgy nézett rá, mint aki hamarjá- ban nem tudja, mit válaszoljon neki. Végül is indulatát lenyelte, és csendes, monoton hangon eny- nyit mondott: - Az udvariasságra csak olyanok tarthatnak igényt, akik ma- guk is udvariasak, mivelhogy az udvariasság nem kötelező, és erre határozottan igényt tartani nem lehet. - Hogy érti ezt? - Úgy, ahogy mondtam. - Szóval maga óhajtja az ágyat elfoglalni? - Az óhajnál sokkal erősebb a szándék. - És maga úriembernek nevezi magát? - Nézze, kedves kisasszony, ha valakitől szívességet várunk, illő, hogy azt legalább kedvesen kérjük. Ez a legkevesebb... Ha már a vacsorámat meg tetszett enni... - Kértem. - Mit? A vacsorát? - Ne a vacsoráról beszéljen. - Viszont orvul megette. A fogadós csendesen maga elé morogta: - Két tojásról még ennyit nem beszéltek nálam. - Az ágyról van szó. - Azt viszont úgy kérte, mintha máris elintézettnek vette volna, hogy a magáé. - Ez csak természetes. - Majd én megmutatom magának, hogy mennyire nem ter- mészetes ez. Csodálkozni fog. A fogadós jónak látta, ha beavatkozik a vitába. - Tessék talán kibékülni. A biliárdasztal elég széles lesz ket- tőnek is. Mabel indulatosan lecsapta a retiküljét az asztal lapjára. - Megőrült maga? - Persze, úgy értettem, hogy egy szál deszkát teszünk a kö- zepére választófalnak. Mabel felállt az asztaltól. - Fizetek. Clark mintegy önmagának megjegyezte: - Ha szépen kérte volna, átengedem neki. Mabel rögtön visszavágott: - Arra ne számítson, hogy térden állva fogok magának kö- nyörögni. Inkább gyalog megyek el innen. Pénzdarabokat dobott az asztalra, és a fogason lógó köpe- nyét magára kapta. - Rettenetes szélvihar van odakint, kisasszony - lépett köz- be a szobalány, és megfogta Mabel karját, hogy visszatartsa, de amaz türelmetlenül kiszabadította magát. - Nem érdekel. Már az ivó ajtajánál volt, amikor Clark Patterson hirtelen felugrott székéről, és két ugrással elérte. - Hohó, maga az én köpenyemet akarja elvinni? Adja csak vissza szépen! Mabel Johnstone meglepetten állott előtte. Hamarjában azt se tudta, mit tegyen. - Nem tudtam, hogy a magáé... - Ahogy az omlettről sem tudta. Mielőtt a helyzet teljesen elmérgesedett volna, a fogadós azt proponálta, hogy sorshúzással döntsék el, kié legyen a biliárd- ágy; Clark Patterson azon nyomban elfogadta. A fiatal lány egy darabig még adta a halálra sértődöttet, de aztán ő is belement. A retiküljéből előszedett egy kis noteszfélét, hogy két kité- pett lapjára felírja a nevük kezdőbetűit. - Önt hogy is hívják? - Patterson. - Helyes. Az én nevem Johnstone. Tehát az egyik lapra egy "P" betűt írok, a másikra egy "J" betűt. Akinek a neve kijön, azé az ágy. Míg beszélt, elkészítette a cédulákat, és apróra összegyűrte. - Tessék. Maga húzzon. A fiatalember kivett a tenyeréből egy papírgalacsint, és ki- bontotta. "J" betű volt rajta. - Rendben van - mondotta -, öné az ágy. Efféle dolgokban sose volt szerencsém. Sőt utólag bevallhatom, nem is nagyon kívántam, hogy legyen. Mabel gúnyosan elmosolyodott. Ez a mosoly most megint felbosszantotta Clark Pattersont, és úgy érezte, hogy valami elégtétellel tartozik önmagával szemben. Odalépett a biliárd- asztalhoz, és megtapogatta. - Katonakoromban puhább fekhelyem volt a puszta földön - mondotta megvetően. - Hála istennek, hogy nem nekem kell ráfeküdni. Az ember csak utólag tudja meg, mire vállalko- zott volna. Aztán megelégedetten visszaült az asztalához, és várakozás- teljes pozícióba helyezkedett. Az asztalon hevert a bizonyos papírdarabka az erélyes "I" betűvel, azt forgatta szórakozottan az ujjai között. Mabel a haját kötötte fel égszínkék selyemsállal. Úgy lát- szott, a lefekvéshez készíti elő magát. - Nos? - fordult hirtelen a fiatalember felé. - Remélem, nem óhajtja végignézni, amíg levetkőződöm. - Bocsánat! - Clarknak eszébe jutott valami, és lehajolt a má- sik összegyűrt papírgombócért. Ebben a pillanatban szinte sugárzott az arca a megelégedett- ségtől. - Kisasszony, maga csalt. - Én? - Itt van a másik papírszeletke. Erre is egy "J" betűt írt. Ártatlan arccal közeledett feléje. - Az nem lehet. - Nézze meg jól. - Tényleg. Kétségtelen, szórakozott voltam. - És ennek a szórakozottságának köszönheti, hogy éjjelre ágy nélkül marad. - Hogy érti ezt? - Majd mindjárt meglátja, ha megvárja, míg lefekszem. - Nem érti, hogy véletlenül írtam le kétszer a nevemet? - Ön engem ilyen korlátoltnak tart? - Hát írja le most maga a neveket. - Mit gondol, hányszor fogunk még sorsot húzni? - Ha észrevettem volna, hogy tévedek, úgyis újra sorsoltunk volna. - Viszont nem vette észre. - Kikérem magamnak. Csak nem képzeli, hogy egy biliárd- asztal miatt csalni fogok. Olyan agresszíven viselkedett, hogy amikor újabb két papír- lapot tett Clark elé, hogy ezúttal ő írja rá a neveket, az ellenke- zés nélkül engedelmeskedett neki. A második sorshúzás Clarknak kedvezett. Mabel egy ideig megvetően végigmérte, aztán még egyszer megnézte a másik cédulát is, mintha csak az előbbi eseten okulva őt akarták volna ezúttal is félrevezetni. - Szóval, maga nyert? - Vigasztalan vagyok. De hát a sors akarta így. Nyugodjunk most már bele. - Hát akkor most szépen engedje át nekem az ágyat. - Tessék? Átengedjem az ágyat? - Hogy érti ezt? - Hogy lássam, milyen úriember. - Ne mondja! Szóval maga ezt az egész sorshúzásdolgot egy pillanatig se vette komolyan? Azt hitte, viccből csinálom ezt egy órája? - Ez most már nem is fontos. Örüljön, hogy alkalmat adok magának arra, hogy bebizonyítsa, milyen gentleman. - Köszönöm, de nem élek vele. Éjfél után nem ambicionálok efféle dolgokat, és pont magával szemben nem. A fiatal lány az ajkába harapott, de nem szólt egy szót sem. Clark kinyitotta az egyik bőröndjét, hosszú kabátot szedett elő, és magára vette. - Hé, fogadós, itt mindig ilyen huzat van? - Vidám volt és megelégedett. Majd Mabel felé fordult. - Ne aggódjék, nem fo- gok levetkőzni. Bár nem szokásom ruhástól ágyba feküdni, vi- szont, ha szigorúan vesszük, tulajdonképpen nem is ággyal ál- lok most szemben. Mabel legszívesebben sírva fakadt volna tehetetlen dühében. A fiatalember közben felfeküdt a biliárdasztal tetejére, és sze- meit az ég felé fordítva így kiáltott fel: - Isteni. Valami remek - majd magára húzta a takarót, és ké- jelegve befúrta fejét a vánkosba. - De jót fogok itt aludni... Mondott valamit? A fiatal lány úgy tett, mintha semmit se hallott volna. Idege- sen cigarettára gyújtott, és maga elé könyökölt az asztalra. Száz fontot adott volna érte, ha ezt a fiút alaposan meglec- kéztetheti. Holott száz font elképzelhetetlenül nagy pénz volt Mabel Johnstone kisasszony életében. A szomszéd helyiségben valósággal diadalmámorát ülte a mu- latság. A sírásó kurjongatása túlharsogta a szélvihar zúgását is. Mabel gyors mozdulattal felugrott a székről, és határozott léptekkel benyitott a szomszéd helyiségbe, ahol szinte vágni le- hetett volna a füstös, borszagú levegőt. Clark Patterson felült a biliárdasztalon, és utána nézett. Ho- vá az ördögbe szaladt? A szomszéd helyiségből nem hallat- szott át semmi. Az előbbi zajos kurjongatásokat és összevissza kiáltásokat mély csend váltotta fel. - Ah, mit törődöm vele! - mormogta, és megpróbálta kierő- szakolni az álmot, ami meglehetősen keserves feladatnak tet- szett ezen a kőkemény fekhelyen. Bár Mabel Johnstone nagyon megbántotta őt, és valósággal visszaélt női mivoltával, azon gondolkozott, miféle ürügyet ta- lálhatna arra, hogy átengedje neki mégis a fekhelyét, anélkül hogy ezzel az engedékenységgel férfiúi méltóságában megsért- ve érezhetné magát, mert Clark Patterson az elveihez minden- kor makacsul ragaszkodott. Mabel Johnstone kisasszony ezalatt a következő beszédet intézte a mulatozókhoz: - Uraim, maguk meglehetősen egyhangúan szórakoznak itt. Nem volna kedvük olyasvalamihez, ami egyúttal engem is szó- rakoztatna Az éjszaka meglehetősen hosszú és unalmas. Nincs kedvük egy parti biliárdot játszani? A nyertesnek két font jutalmat tűzök ki. A sírásó és barátai előrehajolva figyeltek rá, de úgy tetszett, semmi hatást nem váltott ki belőlük ez a különös javaslat. Ép- pen olyan bután és lélektelenül bámultak rá, mintha egyetlen szavát se értették volna. Mabel a könnyebbség kedvéért elővett két fontot a retiküljé- ből, és megmutatta nekik. - Nos! A kántor volt az első, aki megszólalt: - Magával kell játszani? - Dehogyis. Játsszanak csak maguk között, én csupán nézni akarom. - Hol a két font? - egy szeplős legény lépett Mabel elé, hogy megnézze kezében a pénzt. - Smith, mit szólna hozzá? De még mindig nem volt nagy bennük a hajlandóság. Ha Mabel csak öt liter bort ajánlott volna fel nekik, egy pillanatig sem haboztak volna, és lényegesen kevesebbet áldozott volna ezért. Hosszas tanakodás után végül is hárman ajánlkoztak a já- tékra: a sírásó, a kántor és a harangozó, de közülük egyedül a kántor értett valamelyest a játékhoz, viszont olyannyira részeg volt, hogy alig állott a lábán. Mabel diadalittasan vonult be velük a másik helyiségbe, ahol Clark Patterson már félig-meddig az álmok országában járt. A biliárdozók tanácstalanul körülállták az asztalt, arra az egyáltalán nem várt látványra, hogy egy alvó embert látnak ott feküdni. Ez még részegségüknek is szokatlan jelenség volt. - Mire várnak? Zavarják le onnan! A harangozó anélkül, hogy a legkisebb jelét is adta volna kü- lönös szándékának, odahajolt az alvó lábához, és a takarón ke- resztül megharapta. Clark Patterson egyetlen ordítással felült a biliárdasztalon, és három röhögő pofát látott maga előtt. Mabelt csak később vet- te észre. - Na, jöjjön le onnan - biztatta a kántor. - Mit akarnak? - Biliárdozni. - Hát mikor? Smith megbökte a harangozót. - Kapard le onnan, és ne pofázz vele! - Nem látták, hogy aludtam itt? - Már mért ne láttuk volna? A vitatkozásra a fogadós is megjelent, igyekezvén olyasféle igazságot szolgáltatni, amely a saját érdekeinek leginkább meg- felelt. Figyelembe véve, hogy a biliárdon fekvő urat talán most látja utoljára életében, míg ezek itt valamennyien idevalósiak, és az is kétségtelen, hogy nem utoljára vannak itt: a vendég úr engedje át a biliárdasztalt csekély félórai partira, tekintettel a sírásó születésnapjára, aki igen derék ember. Aztán még mindig elég ideje lesz az alvásra. Gondoljon a kisasszonyra, aki egyál- talában nem hunyja le a szemét az éjszaka. Clark Patterson szó nélkül leszállt a biliárdasztalról, a taka- rót, vánkost az ölébe véve, leült egy székre, és ahogy elkapta Mabel gunyoros diadalmas mosolyát, mindjárt tisztában volt azzal, hogy ezt az egész cirkuszt egyedül neki köszönheti. Egyszerre olyan éktelen düh fogta el, hogy Mabel Johnstone kisasszonyt legszívesebben azon nyomban megfojtotta volna. A három biliárdozó összevissza mászkált az asztal körül, és szorgoskodásuk minden egyébnek nevezhető lett volna, csak éppen biliárdozásnak nem. Éppen Smithre került az állítólagos biliárdpartiban a sor. A dá- kója végével csak úgy találomra megbökte a piros golyót. A kán- tor élénk tiltakozással közbelépett volna, de a gyors mozdulat következtében nekiesett a harangozónak, aki viszont rábukott a saját dákójára, és kettétörte azt. Clark Patterson felállt, és odalépett hozzájuk. - Hiszen maguknak fogalmuk sincs arról, hogy mi a biliárd! A harangozó valamit magyarázott volna Clarknak, és neki- dőlt, mire a fiatalember ellökte magától. - Maguk ezt az egészet az én bosszantásomra találták ki, és ennek a hölgynek a biztatására - Mabelre mutatott. A sírásó haragosan összehúzta a szemöldökét. - Ki akarja megakadályozni azt, hogy én biliárdozzam? - Ezt nevezi biliárdozásnak? - Én játszani akarok - ordította Smith magából kikelten. - Ha arra várok, míg maguk egy partit lejátszanak, úgy két nap múlva se lesz annak vége. A kántor úgy érezte, hogy erkölcsi kötelessége megbékíteni az izgatott fiatalembert, és ezért egészen az arcába hajolva da- dogta: - Fiatalember... az életben minden véges... ezt merem állí- tani... felelősségem teljes tudatában... Nem vagyok részeg, es- küszöm... A harangozó kettétört dákóját egymáshoz ütögetve énekelni kezdett: A bluelake-i papnak lánya Bármit is tesz, meg nem bánja. A fiatalember Mabel elégedett mosolyától felingerelve remegő szájjal megragadta Smith karját. - Felszólítom önöket, hogy hagyják abba a játékot. Megér- tették? A sírásó nyakán kidagadtak az erek, mintha valami borzal- mas ordításra készült volna, de csak szemeit meresztgette. Most betántorgott a szomszéd helyiségből a bakter is, és összecsapva a bokáit Clark Patterson előtt, amitől majdnem or- ra bukott, keményen leszalutált. - Az utas - kiáltotta. - Üdvözlöm önt Roofless nevében... Kinek van egy szivarja? A harangozó abbahagyta az éneklést és Smithhez tántor- gott, aki szétvetett lábakkal, fenyegető magatartással állott Clark Patterson előtt. - Édes barátom, Smith... Micsoda élet!... Clark Patterson állta a sírásó tekintetét keményen, elszán- tan, és most még egyszer megszólalt halk, határozott hangon: - Abbahagyják a játékot, vagy nem? Smith megfogta volna a kabátja hajtókáját, de Clark elütötte a kezét. - Azt akarod, hogy megássam a sírodat? Mabel gyönyörrel élvezte munkája gyümölcsét. Isteninek ígérkezett a mulatság. Ha jól megy minden, Clark Pattersont még meg is verik. Ebben az izgalmas, túlfűtött hangulatban a fiatalember las- san hátralépett egyet, mozdulata elárulta, hogy egyetlen pilla- nat, és leüti Smitht - ekkor egészen váratlanul, egyáltalán nem várt irányból, minden előzetes bevezetés nélkül, elcsattant egy hatalmas pofon. A baktert ütötte pofon a harangozó. A két ember egy pillanat alatt összeakaszkodott, és vé- gigzuhantak a padlón. Az előzményekről senki se tudott. - Takarodjanak innen! - üvöltötte Patterson. Smith nyugodtan odalépett az asztalhoz, és megbökött egy golyót, ezzel jelezve, hogy őt pedig az égvilágon semmi sem ér- dekli a biliárdozáson kívül. Míg a fogadós a nagy zajra előrohant, és a verekedő baktert meg harangozót szét tudta választani és betaszigálni a másik helyiségbe, addigra Clark Patterson már rávetette magát a sír- ásóra, de a csontos, hórihorgas Smith csak átnyalábolta a fia- talembert, és egész egyszerűen kitette a fogadóból, majd utá- nahajította a köpenyét és a kalapját, közben beletörölte a kezét. Majd mintha mi sem történt volna, odalépett az asztalhoz, és bizonyos elképzelt rendszer szerint újra bökdösni kezdte a go- lyókat. A kántor közben felpuffadt arccal hortyogva aludt egy szé- ken. Mabel kis ideig feszülten figyelt, aztán lassú léptekkel odalépett a fogadó ajtajához, kis habozás után kinyitotta és ki- lépett rajta. A szélvihar már megszűnt. Nyirkos, hűvös volt az éjszaka, és Clark Pattersont nem látta sehol. Vállat vont, és visszament az ivóba. - Itt van a két fontja - mondotta megvetően, és a pénzt a sír- ásó elé lökte az asztalra. Smith ügyet se vetett rá, és tovább szórakozott. - Hagyja abba a játékot, és menjen innen - szólt rá ingerül- ten a fiatal lány. A sírásó kiegyenesedett előtte, és méltóságteljes nyomaték- kal megjegyezte: - Én játszani akarok. - Felesleges. Már elég volt. - Én biliárdozok. - Nem érti, hogy nincs már szükségem magára? Smith tovább bökdöste a golyókat, ügyet se vetve rá. Mabel indulatosan eléje állt, és megfogta a dákóját. - Vigye a két fontját, és menjen innen, mert le akarok fe- küdni. - Én most biliárdozom. - De kivel Hiszen mindenki elment már. - Én egyedül akarok játszani. - Rögtön pusztuljon innen, maga szemtelen fráter! A konyhalány, aki az ajtóból figyelte a jelenetet, segítségül hívta a fogadóst. - Na, mi van, Smith úr- Egyedül szórakozik? - lépett hozzá. Mabel összeszedte a golyókat, és a fogadós markába nyomta. - Vigye ki, mert le akarok feküdni. Tíz percig sem tartott, míg Smithet valahogy rávették arra, hogy tekintsen el a további játéktól. - Hol van a fiatalember, aki az előbb még itt volt? - kérdez- te a fogadós. - Elment. Nem érdekel. Vigye el a bőröndjeit, ha esetleg visszajön értük. Madge felkapta a két utazótáskát, és kivitte az ivóból. A fo- gadós fejcsóválva nézett utána. - Szüksége van valamire, kisasszony? - Nem. Mabel Johnstone végre elfoglalhatta volna annyi harc után elért fekhelyét, amikor kinyílott az ajtó, és megjelent újra az el- veszettnek hitt Clark Patterson. Megállt Mabel előtt, és csak annyit mondott: - Neveletlen teremtés - majd a fogadós felé fordult. - Hol vannak a csomagjaim? - Kivittük a konyhába. Miért? - Kocsit szereztem, és rögtön tovább megyek. Mabel a nyakig sáros fiatalember elé lépett. - Mit mondott maga előbb nekem? - Azt, hogy neveletlen, rosszindulatú, szemtelen teremtés. - Ezt meri nekem mondani? - Ezt. - Vonja rögtön vissza! - Örüljön, hogy csak ennyit mondtam - és sarkon fordulva otthagyta az ivóban, hogy a csomagjaiért menjen. Mabel Johnstone kisasszonyt nem olyan fából faragták, aki efféle sértéseket nyugodtan lenyelt volna, anélkül hogy ezért elégtételt ne szerezzen magának. Valósággal lángvörös lett a dühtől az arca. Az ivó ajtaja megint kinyílott, és megjelent a küszöbön egy mélyen a szemébe húzott kalapú férfi. - Hol vannak a bőröndök? - kérdezte mogorván. Ostornyelet látva a kezében, nem volt nehéz kitalálnia, hogy a kocsis jött be, akit ellenfele az éjszaka folyamán nagy kínnal megszerzett magának. Egyetlen pillanat alatt határozott. Szerencsére csak a köpe- nyét kellett magára kapnia, és a két utazótáskát a kocsis mar- kába nyomni, hogy útra készen, egy perccel Clark Patterson visz- szajövetele előtt elkaparintsa az orra elől a kocsiját. Az arca valósággal sugárzott a megelégedéstől és a mennyei boldogságtól, hogy az utolsó szó mégiscsak az övé lesz, és meg- fizet alaposan a fiatalember előbbi szemtelen megjegyzéseiért. Amikor Clark Patterson újra visszajött az utazótáskáival, Ma- belt már nem látta sehol. De csak akkor értette meg tulajdon- képpen, hogy micsoda disznóság történt vele megint, amikor észrevette, hogy nemcsak a kocsi, de Mabel köpenye és táskái is eltűntek vele együtt. III. Clark Patterson végül mégiscsak Roofless "Sunshine" nevű fo- gadójának biliárdasztalán töltötte ezt az eseménydús éjszakát. Reggel hat órakor a fogadós ébresztette fel. - Itt a kocsi a Wronghead-kastélyból. Összetörten és fáradtan tért magához. Legfeljebb egy órát ha aludt, azt is csupán a kora reggeli órákban, éppen most, hogy felkeltették. A benne felgyülemlett indulat nem hagyta pihen- ni az éjszaka. Ne adja az isten, hogy valaha is összekerüljön Mabel Johnstone kisasszonnyal ebben az életben, mert félreté- ve minden társadalmi szokást, úgy megveri, ahogy egy komisz, haszontalan kölyköt szoktak elnáspángolni, ha rossz fát tesz a tűzre. Ha visszagondolt arra, hogy mennyi keserves mászkálása volt az éjjel, amíg végre kocsit szerzett: nyakig sáros lett, esőtócsákba, árkokba csúszott a sötétben, és Mabel kisasszony most egysze- rűen ellopta az orra elől! Nagyokat fújt dühében. A vacsoráját megette, az ágyát megkaparintotta, és végül kidobatta részeg parasztokkal az éjszakába. Lehetetlen ennyi sérelem után nyugodtan aludni. Legszíve- sebben kilométereket rohant volna utána csak azért, hogy ha eléri, azon nyomban megfojtsa ezt a szemtelen, rosszindulatú teremtést. A vihar után derült, békés volt a reggel. A friss levegő kissé magához térítette, de az a tudat, hogy megszokott kényelmét nélkülöznie kellett - sem megborotválkozni, fürödni és öltönyt cserélni nem volt ideje -, valósággal beteggé tette. De már egy percet sem akart itt maradni, csak minél előbb a kastélyba érjen, ott aztán majd rendbe hozza magát. Ez az egész utazás nagyon a kedve ellenére volt, és csak kel- lemetlenségeket szerzett neki. Míg elindult vele a kocsi a Wronghead-kastély felé, bármire is próbált gondolni, mindig csak Mabel Johnstone kisasszony járt az eszében. Nem valószínű, hogy valaha még egyszer ösz- szetalálkozik vele, és ezt csak szerencséjének mondhatja, bár bosszantotta nagyon, hogy ennyire túljártak az eszén. A reggeli fényben pompázó vidék szépségét észre se vette. Komoran, maga elé meredve ült a kocsiban, és cigarettázni sem volt kedve. Az éhség is gyötörte, szomjas is volt. Átkozott história. Az út most kanyarodva vezetett fel a Pastorra, és a négytor- nyú kastély elbújt előle a fák lombjai mögé. Lassan kocogva haladtak a meredek úton felfelé, és másfél órába telt, míg végre célhoz értek. Közeledtükre csikorogva leeresztették a hatalmas, vasláncos függőhidat, hogy bejuthassanak a kastély macskaköves udvarára. A fiatalember rögtön a szobájába vonult vissza, és első dolga volt fürdőt kérni, átöltözni, és teljesen rendbe hozni magát. Éppen hogy elfogyasztotta reggelijét, és végre kényelmesen hátradőlve karszékében, cigarettára gyújtott volna, amikor Yel- low jelentette, hogy lord Humphrey Wronghead látni kívánja őt, és a könyvtárteremben várja. Kedvetlenül felállt, és megindult Yellow után, aki az utat mu- tatta előtte. Lord Wronghead ezúttal rendes öltözékében, kissé zavart arckifejezéssel fogadta őt. A bordóvörös köpenye és tollas süve- ge ott hevert mellette egy karosszéken. Yellow mindezt elégedetten vette tudomásul. Úgy látszik, mégsem vesztette el egészen a józan eszét, állapította meg ma- gában, ahogy magukra hagyta őket. A két férfi hosszan kezet szorított egymással, aztán Clark Patterson a lord intésére helyet foglalt vele szemben, és kíván- csian várakozott arra a magyarázatra, amelyért neki 450 kilo- métert kellett sürgősen megtennie. Lord Wronghead whiskyt töltött mindkettőjüknek, majd ci- garettatárcáját tolta a fiatalember elé, és maga is rágyújtott. Aztán kényelmesen hátradőlve karosszékében, beszélni kez- dett, közben szórakozottan simogatta a szakállát. Clark Patter- son bizonyára sejtheti, hogy nem haszontalan dolgokért hívatta; ilyen sürgősen ide. Fontos tervei vannak vele, de hogy mindent megértsen, röviden ismertetnie kell előtte olyan régen elmúlott eseményeket, amelyekről - rajta kívül - senki sem tud, és nem is fog tudni soha. Kissé nehezen és körülményesen beszélt, a zárkózott jellemű emberek szokása szerint, ha úgy adódik, hogy egyszer mégis beszélniök kell. Clark Patterson őszintén szólva jóleső bágyadtsággal hallgat- ta szavait. Számára nem közönséges dolog volt végre teljes ké- nyelemben éreznie magát. Az elmúlt éjszakai órákban sikere- sen beszerzett fáradtság jelei most kezdtek mutatkozni rajta. A lord lelkében is bujkált valami sanda gyanú, míg a megfe- lelő szavakat kereste: ez az ember rövidesen el fog itt aludni. De ha nem is alszik el, annyi bizonyos, nem sok érdeklődéssel hallgatja szavait, bár a szemébe néz. Hirtelen elhallgatott, és előrehajolva, minden előzetes beve- zetés nélkül azt mondotta neki: - Én meg fogok halni. Az efféle kijelentések mindig meglepő csodálkozást váltanak ki azokból, akik ezt hallják, bár éppen az volna a csodálatos, ha valaki azt jelentené ki, hogy ővele ilyesmi sose fog megesni, mi- után mióta a világ fennáll, még senkinek sem sikerült a halálát elkerülnie. Clark Patterson szintén megdöbbent, és összeráncolta a homlokát. Az öreg lord végre elérte a személye iránt szükségesnek tar- tott érdeklődést. Felállt, és kétszer végigjárta a könyvtártermet hosszában, aztán újra megállt a fiatalember előtt, aki le nem vette róla a tekintetét. - Öt nappal ezelőtt egy sánta fehér macskáról álmodtam, és az a Wrongheadek történetében mindenkor a végzetet jelentette. A fiatalember szerette volna azt mondani, hogy talán nem is volt az a macska sánta, vagy nem egészen fehér - ugyanis a családi hagyományok ellen úgyis céltalan vitákba keveredni, de nem szólt semmit, mert a fejlemények érdekelték. Mint Humphrey Wronghead lord unokafivérének fia, figye- lembe véve azt is, hogy a család számba jöhető férfirokonok- ban meglehetősen szegény, rögtön az örökség jutott az eszébe. Voltak ugyan egypáran még, akik a hagyatékra igényt tarthat- tak volna, de ilyenkor rögtön arra gondol az ember, hogy csak ő lehet az egyedüli, akit ez megillet. A Wronghead rokonok nagy része nőtagokból állott; volt ugyan még két közelebbi férfirokon is, de az egyik már a nyolc- vanadik évét betegeskedte át, és közeli halálával számolni kel- lett, a másik pedig elmegyógyintézetben tartózkodott jó pár esztendő óta. Az öreg lord előadásából a következőket sikerült megtudnia: Pontosan 41 évvel ezelőtt lord Humphrey Wronghead szerel- mes lett egy libapásztorlányba. Mondani sem kell, hogy tavasz volt. Az efféle kellemetlen dolgok rendszerint szoros összefüg- gésben vannak az időjárással. A legritkábbak közé tartozik, ha valaki például hóviharban lesz szerelmes, vagy zuhogó esőben. Elég az hozzá, a tizenkilenc éves ifjú lordnak gyermeke szüle- tett a kis pásztorlánytól. Mint nemesen gondolkozó férfiú - a család legnagyobb megdöbbenésére -, feleségül akarta venni gyermeke anyját. Ősi hagyományok árnyékában nevelkedett emberek vajmi csekély hajlandóságot mutatnak arra, hogy ef- féle szerelmi kitöréseket megérthessenek. Magától értetődő, hogy a libapásztorlányt eltávolították a kastély környezetéből, és az ifjú lord apja, aki jelenleg már 15 éve alussza örök álmát, anyagiakkal igyekezett jóvátenni fia meggondolatlanságát. A kis pásztorlány a városba került, ahol rövidesen férjhez ad- ták egy olyan nemes gondolkozású férfiúhoz, aki inkább a je- lenre függesztette szemeit, mint a múltra. Na már most, lord Wronghead törvénytelen leánygyermeke tizenhét éves korában szintén férjhez ment, és egy kislánya született - ezúttal már törvényesen. Ez a gyermek az öreg lord unokája, akinek az életét szeretné most rendbe hozni, kárpótlásul a múltért. Miután Clark Patterson egyetlen számba jöhető férfitagja a nemesi családnak, akinek ereiben még Wronghead vér csörge- dez, megkapja örökségül az öreg lord minden ingó és ingatlan vagyonát, ha ezt az unokáját feleségül veszi. Az illető kislány éppen olyan jól nevelt, szelíd, szép és ked- ves teremtés, mint megboldogult nagyanyja. Clark Patterson első gondolata az volt, hogy kereken vissza- utasítja a lord ajánlatát. Úgy látszik, az öreg amatőr házasság- közvetítőnek csapott fel vénségére. De aztán eszébe jutott a hatalmas vagyon, és ez meggondolásra késztette. Aztán mit lehessen tudni... az öreg annyira dicséri... vissza- lépni bármikor lehet. Cigarettára gyújtott és megkérdezte: - Hol az a kislány, kedves bátyám? - Itt van nálam a kastélyban. Felállt és csengetett. Egyikük se szólt semmit. A várakozás izgalma lógott a leve- gőben. Lord Wronghead a fiatalembert vizsgálgatta kutató sze- mekkel, Clark Patterson pedig az ablakon át a tájat szemlélte. Távoli ajtócsapódás zaja hallatszott, és két közeledő ember lépteinek kopogó zaja. Az egyik kétségtelenül elárulta, hogy női lábaktól ered. Aztán Yellow készséggel kitárta a könyvtárterem ajtaját, és megjelent a küszöbön Mabel Johnstone kisasszony. A fiatalember egyetlen ugrással talpon volt, szinte hihetet- len, miképpen lett egyszerre ilyen fürge és eleven. Mabel meglepetése kevésbé volt kisebb, bár korántsem lát- szott annyira rajta. Ott álltak egymással szemben, azt sem tudva, hirtelenében mit tegyenek. Végre is a fiatalember szólalt meg elsőnek, és az öreg lord fe- lé fordulva határozott hangon kijelentette: - Nincs a világon olyan hatalmas vagyon, amiért én ezt a hölgyet feleségül óhajtanám venni! Most Mabel lépett előre. - És én inkább szegény maradok egész életemben, de ezt az urat látni sem akarom többé! Lord Wrongheadet ez a váratlan fordulat annyira meglepte, hogy csak nehezen jutott ahhoz, hogy ennek okát megérdek- lődje. - Volt szerencsém a hölgyet az elmúlott éjszaka folyamán alaposan megismerni, és nem kérek többet belőle. - Egy pillanatig se higgye - csattant fel Mabel -, hogy az ön- ről alkotott véleményem sokkal kedvezőbb. Az egyre emelkedettebb hangú párbeszédből az öreg lordnak végre tudomására jutottak az előzmények is. Whiskyt töltött magának, és méltóságteljesen a levegőbe emelte jobb kezét, jelezve ezzel, hogy őt illeti a szó. - A Wrongheadek vére meg nem tagadja magát soha, bármi- lyen más vérrel keveredjék is. Minden ősünk indulatos, makacs és heves természetű volt. Meggondolatlan cselekedeteik ősi átokként nehezednek dicső családunk történelmére. De itt va- gyok én, lord Humphrey Wronghead - és a mellére ütött -, az utolsó ivadék, aki ezt meg fogja akadályozni. A fiatalok figyelmét egymás iránti gyűlöletük annyira lekö- tötte, hogy nem sokat értettek ezekből a teátrális szavakból. Az öreg lord felállt, és ünnepélyes arccal odalépett a karos- székhez, ahol bordóvörös köpenye feküdt. Méltóságteljes moz- dulattal magára kanyarította, majd felcsatolta a kardját is, és tollas süvegét a fejébe nyomta. Aztán megindult egyenes tartással az ajtó felé, ahonnan visszaszólt feléjük: - Gyertek utánam! IV A Wronghead-kastély lovagtermében a hosszú tölgyfa asztalon a nehéz ezüsttartós gyertyák lobogó lángja remeg. A hatalmas boltíves ablakokon át bevetül a hold ezüstös fénye. Kétségtelenül nagyon hangulatos este van. Lord Wronghead az asztal végében ül saját arcmásával szem- ben, szájából üresen fityeg alá arany cigarettaszipkája, és sza- kállát simogatja. Clark Patterson és Mabel Johnstone egymás mellett ülnek, és bár semmi különösebb beszélnivalójuk nincs, szinte keresik az alkalmat arra, hogy végtelen udvariasak és előzékenyek legye- nek egymással szemben. Az öreg lord elégedetten szemléli őket. A fiatalok megígér- ték, hogy a kedvéért moderálják magukat, és az első kellemet- len benyomásaik után nem ítélnek könnyelműen egymás felől, ígéretet tettek arra vonatkozólag is, hogy türelemmel lesznek egymás iránt, míg jobban összeismerkednek. Az öreg lord kutató szemekkel igyekezett a lelkük mélyére látni. - Mabel, ülj le a spinéthez, és játsszál valamit. Clark készséggel felugrott, és egy gyertyatartót a közelébe vitt. - Hol vannak a kották? - kérdezte. - Köszönöm - jegyezte meg mosolyogva a fiatal lány -, nincs szükségem rá. - Majd lord Wrongheadhez fordult. - Mit játsszak? - Amit akarsz. - Szereti Beethoven szonátáit? Ezt már Clarktól kérdezte, és kedvesen rámosolygott. A gyer- tyafényben csodálatosan csillogtak a szemei. - Azt játssza, amit ön szeret. - Akkor eljátszom a Pathíüque, második tételét. - Nagyon kérem. Clark egy kicsit sokat ivott, és ezért tele volt a lelke jóindu- lattal, békével és megértéssel. Csodálatos, hogy ez a kedves, sze- líd teremtés itt ugyanaz, aki őt tegnap éjszaka halálra bosszan- totta. Mabel érzéssel játszott, és egyikőjük se vette észre, hogy a lord csendesen felkelt a helyéről, és megfelelőnek találván a han- gulatot, úgy érezte, helyesen cselekszik, ha a fiatalokat egy ki- csit magukra hagyja. Lassan és észrevétlen távozott. Clark később az asztalhoz lépett a cigarettadobozért, és ek- kor vette észre, hogy egyedül maradtak. Egyre fokozódó érdek- lődéssel nézte Mabel egyenes, fiús vállait. Kedves arca van, a termete nyúlánk és karcsú. Ha most találkozna vele először, ta- lán mindenféle feltétel nélkül feleségül venné. Mabel befejezte a szonátát, kezeit a billentyűkön pihentetve feléje fordult. - Szabad kérnem magától valamit? - Parancsoljon. - Adjon egy cigarettát - egy pillanatig jelentőségteljesen né- zett rá. - Óhajt még valamit? - Játssza el újra ezt. Mindkettőjükön valami különös hangulat lett úrrá, amit megmagyarázni nem lehetett. Talán a csendes, békés est, a lo- bogó gyertyalángok fénye, a kinti holdfény és Beethoven maga volt érte a felelős. A játék véget ért, Mabel felállt: karját felemelte, hogy haját megigazítsa, és önkéntelenül beleütődött az ujja Clark cigaret- tájába. - Bocsásson meg. Megégette magát? - Nem, semmi, lényegtelen - a kezét nézte. Szép, keskeny ujjai vannak. A fiatalember érte nyúlt, hogy megnézze, hol égette meg, de nyomát se látta. Aztán a szájához emelte a fehér, formás leány- kezet, és megcsókolta szelíden. Nagyon kellemes parfümöt használ. Clark most egészen közel állt hozzá, és lassan feléje hajolt. Csók lett volna belőle, ha Mabel az utolsó pillanatban fino- man el nem fordítja tőle az arcát. - Érdekes, hogy a pénz mennyire meg tudja változtatni az embert - jegyezte meg hirtelen Mabel. - Hogy érti ezt? - Maga tulajdonképpen utál engem, de most az örökségért megjátssza, hogy szeret. - Gondolja? - Igen. - És szabad tudnom, miért tűri el ezt, amikor maga is utál engem? Ez kétségtelenül nem az örökség miatt van, mi? - Legyen szíves, és ne maga után ítéljen meg másokat. Én a lord miatt voltam kedves magához, és semmi egyébért. - Legyen nyugodt, én is csak azért. - És miért akart megcsókolni az előbb Az is a lord miatt volt? Hiszen itt sincs már, hogy láthassa. - De feltétlen megtudta volna. Különben sem akartam meg- csókolni magát. - Mondja, normális maga? - Kedves kisasszony, feleslegesnek tartok minden további fá- radságot, amellyel azt igyekszik szorgalmazni, hogy magát kel- lően megutáljam. Ezt már teljes egészében elérte nálam. Mabel megvetően végignézett rajta. - És miért csókolta meg az előbb a kezemet? Vagy azt is le fogja tagadni most? - Sajnálom, hogy megtettem. - Remek színész, csak túlságosan naiv, ha azt hiszi, hogy en- gem ilyen primitív módszerrel félrevezethet. - Azt hiszi talán, hogy én magát valaha is feleségül veszem? - És ha ez nem így van, minek maradt itt velem? - Tudja, mit? Már itt se vagyok - és kirohant a lovagterem- ből. Indulatosan utánakiáltott: - Nem maga fog itt hagyni engem, hanem én hagyom itt magát. Szemtelen fráter. Ezt már a fiatalember nem is hallotta. Mabel izgatottan felkapta a retiküljét, és a szobájába rohant. Gyors, apró lépteinek zaja lassan elhalt. A lovagteremben elült a csend. A gyertyák lángjának lobogá- sa újra megbékélt. A hold ezüstös fénye bevetődött az ablako- kon, és megcsillant a lovagi páncélokon. Mintha rég elmúlt sze- relmek emlékei kísértették volna. Lord Humphrey Wronghead életnagyságú, hatalmas festmé- nye lassan megmozdult, majd elvált a faltól, mint egy ajtó, és a kép mögül óvatosan, a levegőbe szaglászva előlépett maga az öreg lord. A történtek, úgy látszik, cseppet sem voltak a kedve el- lenére, mert elégedetten dörzsölte a kezeit, ami már önmagában is meglehetősen triviális látvány volt egy Wronghead lordtól. Odalépett az asztalhoz, és whiskyt töltött magának. - Wronghead vér mind a kettő - mormogta -, igazi Wrong- headek! Becsengette Yellow-t, aki meglehetősen sokáig váratott ma- gára. A gyors és pontos kiszolgálásra máskor olyan kényes lord most egyáltalán nem neheztelt meg ezért. Sőt szokatlanul be- szélős kedvében volt. - Yellow - mondotta az öreg komornyiknak. - Ezeket a fia- talokat az isten is egymásnak teremtette. - Miféle fiatalokat? Idegesen megrántotta a vállát; bosszantotta, ha nem értet- ték meg mindjárt, mit mond, mert utálta a sok beszédet. - A vendégeket tetszik gondolni? - Igen? - Hiszen ezek legszívesebben megfojtanák egymást. - Yellow, te ehhez nem értesz. Mind a kettőben Wronghead vér folyik, ezért makacsok és indulatosak. Egyik se akar a má- siknak engedni. De meg kell törni őket. Yellow egyik lábáról a másikra nehezedett, és közömbösen megjegyezte: - Bajosan lehet. - Hogyan? - Rettenetesen összevesztek. - Tudom. De szeretik egymást. Ezzel a meggyőződéssel vonult vissza a könyvtárterembe. Estefelé Yellow bekopogott hozzá. - Ezek a fiatalok nagyon szerethetik ám egymást. Ebben a pil- lanatban hagyták el mind a ketten a kastélyt. Patterson úr a vas- útállomásra rohant, hogy elérje az esti vonatot, Johnstone kis- asszony pedig pontosan az ellenkező irányba ment el, és felké- redzkedett egy idegen autóra. Lord Wronghead átható tekintetével majdnem keresztülfúr- ta, majd kiegyenesedve előtte, méltóságteljesen kinyújtotta a kar- ját az ajtó felé mutatva, harsogó hangon szólt rá: - Távozzon innen! V Roofless felett már őszi felhők lógtak. A mezők elvesztették élénkzöld színüket, a fák lombjai megritkultak és megszíne- sedtek. Az égen vándormadarak csapata vonult át, és Yellow-nak fáj- tak a reumás vállai. Madame Chambart még buzgóbban imádkozott; az őszi szelek az elmúlást juttatták az eszébe. Valahányszor az udva- ron áthaladt, és az ázott, hervadt levelek illata megcsapta az orrát, sírkoszorúk szagára emlékezett. Két nap múlva újabb vendége volt a kastélynak. Fred Unspar, egy greenhilli ügyvéd, kis kövér, kopasz ember, akinek átható pipereszappanszaga volt, és állandóan kis kövér kezeit dörzsölgette. Eddig is ő intézte a kastély ügyeit, de első eset volt, hogy hosszabb időre jött ki Rooflessbe két hatalmas bőrönddel, és előreláthatólag még sokáig fog itt időzni. A lord reggeltől estig vele tárgyalt. Yellow hozta a hírt a konyhába, hogy az öreg a végrendeletét készítteti el vele. Két nap múlva az ügyvéd visszautazott Greenhillbe, de esté- re már újra visszatért, hatalmas dobozokkal és egy iparos kül- sejű férfival. Yellow, aki szeretett mindennek utánanézni, másnap reggel- re megdöbbentő felfedezést tett. A függőkert azon részében, ahol a Wrongheadek családi sír- boltja volt, a sírkő márványlapjára felvésve látta lord Hum- phrey Wronghead nevét, alatta aranybetűkkel az elhalálozás pontos dátumával. Ezek szerint az öreg lord már két napja meg- halt volna, holott még tegnap este is a saját két szemével látta őt. Azt hitte, káprázik a szeme, és tízszer is elolvasta újra meg újra. Óvatos, reszkető ujjakkal meg is tapogatta a sírkövet. Rogyadozó térdekkel, levegő után kapkodva rohant vissza a kastélyba, hogy elújságolja a többieknek. Alig ért a konyhába, ideje se volt számot adni különös felfe- dezéséről, amikor Jessip utánakiáltott az udvaron: - Yellow úr, siessen a kastélyba, már keresik. Engem is hívtak. Egy pillanatra megállt és habozott, vajon Jessippel közölje-e a látottakat, de úgy érezte, ezzel csak saját tekintélyét kisebbí- ti előtte. A lovagteremben már összegyűlt a személyzet. Ott volt mindenki, a kertészlegénytől a gazdaasszonyig. Voltak vagy harmincan. Az utolsó pillanatban érkezett meg Jessip. Az asztalnál Fred Unspar, az ügyvéd ült, előtte egy csomag irat. - Itt vannak mindnyájan? - emelte fel a fejét az iratokból, és végignézett rajtuk, mintha valakit keresett volna közöttük. Madame Chambart-t láthatólag izgalomba hozta ez a jele- net, és engedélyt kért arra, hogy leülhessen. Amit egy ügyvéd közöl velük, abból jó nem származhat. Izgatottságtól átizzadt kezeit a kötényébe törölgette. - Nagyon fontos dolgot kell önökkel közölnöm - kezdte el Fred Unspar, a nyakkendőjén babrálva -, igyekezzenek megér- teni azt, amit mondok. Bizonyos okok miatt, amelyeket most szükségtelennek tartok feltárni önök előtt, részben túlságosan hosszúra nyúlna a mondanivalóm, részben talán meg sem érte- nék. .. Elég annyi, hogy lord Humphrey Wronghead megbízott azzal, hogy mindegyikük számára fejenként tíz fontot utaljak ki. Ezt az összeget ajándékul kapják, egyetlen feltétel mellett. Lord Humphrey Wronghead a ma esti vonattal elutazik a kas- télyból - hogy hová, ez nem tartozik önökre, még kevésbé az, hogy meddig marad távol. Ennek az elutazásnak a legnagyobb titokban kell maradnia. Erről senkinek sem szabad tudnia. Az egyszerűség kedvéért önök mindenkinek azt fogják mondani, hogy lord Humphrey Wronghead egyszerűen meghalt. Mindnyájan elképedve hallgatták szavait; az ügyvéd urat ez nem zavarta. - Hirtelen halt meg, és két nappal ezelőtt, utolsó kívánsága szerint, csendben és minden feltűnés nélkül helyezték holttes- tét örök nyugalomba a családi sírboltban. Elismerem, hogy kis- sé különösnek tűnhet fel önök előtt lord Humphrey Wrong- head ezen kívánsága, de ne sokat gondolkozzanak rajta, és mind- járt érthetőbb lesz az egész. Fred Unspar itt szünetet tartott, és körüljártatta rajtuk te- kintetét. - Megértették? Meredt szemekkel, előrehajolva figyelték az ügyvéd szavait, de egyikük se szólt egy szót sem. - Ezért kapják fejenként a tíz fontot. Elképzelhetik, hogy lord Humphrey Wrongheadet nyomós okok késztették arra, hogy ilyen különös módon tartsa titokban elutazását. Természete- sen, aki önök közül ezt a titkot bármiféle okból is felfedi valaki előtt - állását fogja elveszíteni. Azt hiszem, elég érthetően és világosan fejeztem ki magamat. Most pedig elmehetnek. A tíz fontokat Yellow úr fogja önök között kiosztani, akinek én a tel- jes összeget most a kezeihez juttatom. Volna valakinek valami megjegyzése? Nem, nem volt senki, aki ehhez a különös közölnivalóhoz hozzászólni merészkedett volna, máris úgy érezte volna, hogy ezáltal állását veszti. Amúgy is úgy szólt a parancs, hogy nem szabad gondolkozni rajta. Míg a többiek lassan elszéledtek, egyedül Yellow maradt ott azon bosszankodva, hogy tisztára lehetetlenné tették. Ezek után teljesen kizárt, hogy a függőkertben szerzett tapasztala- tait bárkinek is elmondhassa. Az ügyvéd úr megbízta Yellow-t azzal, hogy a Greenhillből hozott csinos gyászcsokrokat helyezze el itt-ott az elhunyt emlékének megfelelően: egyet a könyvtárteremben az íróasz- talára, egyet a lovagteremben a karosszékére és egyet a hatalmas festménye alá. Hasson oda, hogy mindenki megfelelő gyászhangulatban járkáljon a kastélyban. Nevetni és énekelni szigorúan tilos. Alighogy mindezt közölte vele, kinyílott az ajtó, és megje- lent maga a lord is mint halott: bordóvörös köpenyében, tollas süveggel a fején, karddal az oldalán. - Yellow - szólalt meg szigorúan. - Az esti vonathoz küldes- sen ki kocsit. - Még ma el tetszik utazni? A lord megvetően végigmérte, és az ügyvédhez fordulva úgy mutatott rá, mint egy rovarra. - Világosítsa fel ezt az embert! - Éppen most akartam közölni vele - és Yellow-hoz fordult. - Clark Patterson úr és Mabel Johnstone kisasszony fognak ma este megérkezni. Yellow bután pislogott. - Mondja meg neki azt is, hogy küldjön ki értük két kocsit - rendelkezett a lord, megint csak az ügyvédhez intézve szavait. - Ha esetleg nem akarnának együtt bejönni. - Igenis. - Azonkívül jól jegyezze meg - folytatta Fred Unspar -, hogy a lord úr nem fog elutazni sehová - odalépett a festményhez, és szigorúan mögéje mutatott. - Itt fent a toronyszobában fog tar- tózkodni. Erről a személyzet közül nem szabad tudni senkinek. Tegye meglehetősen lakályossá, és megfelelő fekhelyről gondos- kodjék a lord számára. Igyekezzék, hogy semmiben hiányt ne szenvedjen, míg odafent tartózkodik. Természetesen mindez még ma estére készen legyen. Azonkívül gondoskodjék arról is, hogy mindennap megfelelő élelmiszerrel lássák el a lord urat. - Whisky legyen! - szólt közbe a lord szigorúan, megint csak az ügyvédhez fordulva. Szokása volt lehetőleg nem közvetlenül ahhoz intézni szava- it, akinek az szólt, hanem egy másikkal közölte azt, aki aztán a jelenlétében adta tovább. Továbbiakban is az ügyvéddel mondatta el, hogy ha Yellow a rábízott feladatot lelkiismeretesen teljesíti, még külön tíz fon- tot kap. Yellow, aki olyasmit is összelopkodott és szekrényébe raktá- rozott, aminek soha semmi hasznát nem vehette, sőt az sem volt szándékában, hogy másnak ajándékozza valaha, elképzel- hető, milyen pénzsóvár volt. Bár elhatározta, hogy a hallottak- ról nem beszél, azt már nem állhatta meg, hogy legalább rejté- lyes célzásokat ne tegyen: - Ha én beszélhetnék, de sajnos, nem tehetem. És miután senki sem kérdezte, mi az, amit tud, még hozzá- tette: - Ne is kérdezzék, úgyse mondhatom el! Bosszús volt és rosszkedvű. Este megérkeztek a Wronghead-kastélyba a várt vendégek. Clark Patterson és Mabel Johnstone. Mindegyik külön kocsin jött, ahogy a lord ezt előre sejtette. Csupán délután három órakor látták egymást viszont a lovagteremben, hogy Fred Unspar ügyvéd úr felolvassa előttük a megboldogult végren- deletét. Clark Patterson látszólag meglehetősen közömbösen fogadta nagybátyja halálhírét. Komor arccal, amint már olyankor szo- kásos, amikor a környezetünkben valakinek elmúlásával saját sorsunk is eszünkbe jut, megérdeklődte az öreg lord utolsó óráit: "Mi baja volt? Szenvedett-e sokat?" stb. De a kapott fe- leletek már nem nagyon érdekelték. Bár Yellow remekül tudott mindig hazudni, most földre sü- tött szemekkel mormogta a semmitmondó válaszokat. Lelke mélyén azt szerette volna, ha mégis beszélhet, de csakis úgy, ha ennek következményei elől valamiképpen megmenekülhet. Ta- lán arra várt, hogy a fiatalember azt mondja neki: - Yellow úr, maga nagyon különösen viselkedik, és többet tud, mint amennyit elárul. Önt, Yellow úr, kétségtelenül meg- vesztegették, de előre kijelentem: nem élek vissza a titkával, és busás jutalomban részesítem, ha beszélni fog. Valami ilyenre számított Yellow, de Clark Pattersonnak eszé- be se jutott a megboldogult emlékére itt-ott elhelyezett gyász- csokrok jogosultságában kételkedni. Azon sem ütközött meg, hogy a temetés minden előzetes értesítés nélkül folyt le. Elvezettette magát a családi kriptához, ahol a tökéletes ha- tás kedvéért hatalmas babérkoszorúk is hevertek, és frissen csil- logott az aranybetűs sírfelirat. Mabel Johnstone kisasszonyt ellenben lelke mélyéig megráz- ta a halálhír. A megboldogultat őszintén megsiratta. Hiszen jót akart szegény. Eszébe jutott legelső találkozása a lorddal, ami- kor az elmesélte neki vele való kapcsolatát, és könnyes szemek- kel, szeretettel magához ölelte őt. Elvezettette magát a kastély kápolnájába, hogy ott imádkoz- zék az elhunyt lelki üdvéért. A kápolna kulcsát nehezen találták meg, és amikor végre megvolt, nehezen fordult meg az évek folyamán berozsdáso- dott zárban. A kápolna színes ablaküvegeit itt-ott betörték már régen el- múlott viharok, és ugyancsak rég elmúlott őszi szelek által ide- került falevelek szétporladt emlékei hevertek szanaszét. Különös, hideg pinceszag áradt feléje az esőfoltos, lehullott vakolatú falakról. Olyan sivár és az elmúlás szomorúságával annyira telített volt itt minden, hogy képtelen volt egyetlen imát is elmondani. Úgy, ahogy jött, távozott innen. Pontosan három órakor megjelent a lovagteremben, ahol alig észrevehető fejbólintással üdvözölte régi ellenfelét, Clark Pat- tersont, aki úgy tett, mintha észre se vette volna, és nem rea- gált rá. Akárcsak a fiatalember, ő is elhatározta magában, hogy mihelyt ez az aktus véget ért, a legelső vonattal visszautazik Londonba. Fred Unspar unott, száraz hangon ismertette velük a lord végrendeletét, amely lényegében a következőket tartalmazta: Lord Humphrey Wronghead hatalmas vagyonát, minden in- gó és ingatlan tartozékával egyetemben Clark Patterson úrra és Mabel Johnstone kisasszonyra hagyja közösen, azzal a kikötés- sel, hogy az örökösök 30, azaz harminc egymás után következő napot a kastélyban töltenek. Mindennap a lovagteremben kell együtt étkezniök, és leg- alább egy órát ott tartózkodniok. Mielőtt pedig a lovagtermet elhagynák, Fred Unspar ügyvéd úr jelenlétében egymástól csók- kal kell elválniok. Amikor a végrendelet ezen részének felolvasásához ért, Clark hirtelen előlépett: - Bocsásson meg, ügyvéd úr, hogy megakasztom, de ne fá- radjon tovább, mert ilyesmire úgysem vállalkozom. Mabel szintén kijelentette, hogy ilyen körülmények között lemond az örökségről. - Tessék talán végighallgatni előbb a végrendelet teljes szö- vegét - szólt közbe az ügyvéd úr. - Ugyanis ha kettőjük közül valamelyikük elállna a feltételek teljesítésétől, úgy az egész va- gyon teljes egészében a másik felet illeti meg. Ezek után leszek bátor megkérdezni önöket, kettőjük közül melyik az, aki a vég- rendelet feltételeinek teljesítésétől eláll. Az előbb ugyanis egy- szerre beszéltek. Fred Unspar szavait nagy csend követte. Ezek után egyenesen őrültség lett volna bármelyiküknek is visszautasítani a végrendelet feltételeinek teljesítését. Az ügyvéd úr alig eltitkolható megelégedéssel szemlélte a hall- gatag örökösöket. Ez az ötlet tőle származott. Ez a két ember annyira utálja egymást, hogy egyik a másiknak semmi esetre sem juttat a kezébe ilyen hatalmas vagyont ilyen egyszerű mó- don. Az viszont nagyon kétségesnek látszott, hogy az öreg lord végrendelettrükkje a fiatalokat összeboronálná. - A megboldogult kétségtelenül zavarodott lelkiállapotban végrendelkezhetett így - jegyezte meg végül is Clark Patterson. - Ön most kétségtelen arra gondol, hogy perrel támadja meg az elhunyt utolsó rendelkezéseit. - Világos. - Megnyugtatom, hogy erre kevés reménye lesz. Az elhunyt a végrendelet elkészítésekor erre is gondolt. Úgy látszik, alapo- san ismerhette önt. Tanúkkal tudom igazolni, hogy teljesen ép- elméjű volt. De tegyük föl, ön jogosan megtámadhatja a vég- rendelkező akaratát, ebben az esetben gondoljon arra, hogy a Wronghead család többi rokona is jelentkezni fog, és tegyük fel - amiben erősen kételkedem -, ön megnyerné a pert, a ha- talmas vagyon sokkal több részre fog osztódni. A pert tehát semmi esetre sem ajánlom egyikőjüknek sem. Mint a Wrong- head család jogtanácsosa, aki ezt a tisztséget közel húsz esz- tendeje töltöm be, figyelmeztetem önöket, hogy per esetén kétszáztizenhét jogos örököst kell kielégíteni, akik többé-ke- vésbé kisebb-nagyobb vonatkozásban igényt tarthatnak a ha- gyatékra. Mabel kisasszony egyetlen szót se szólt, csak hallgatta őket. Fred Unspar ügyvéd úr folytatta: - Egyáltalában nem értem önt, Patterson úr, hogy miért nem mérlegeli az adott helyzetet sokkal ésszerűbb módon. Szerin- tem a végrendelet feltételeinek teljesítése gyerekesen semmit- mondó ahhoz a vagyonhoz képest, amelyhez ezáltal hozzájut- hat. Istenem, harminc nap nem a világ. Kellemes a vidék, jó a levegő. Gondoljon arra, hogy valakivel nyaral. Most azt mond- hatná, hogy ősszel nem szokás nyaralni. Viszont szabad legyen emlékeztetnem arra, hogy Londonban az ősz határozottan kel- lemetlen, sőt egészségtelen. Esős, ködös. Én az ön helyében már az egészségem érdekében is itt töltenék harminc napot. Egy pillanatra szünetet tartott, és látva, hogy az örökösök szótlanul hallgatják, kijátszotta utolsó ütőkártyáját is: - Szegény megboldogult Wronghead lord közölte velem, hogy önök ketten mennyire nem szívelik egymást. Ezt most már ma- gam is tapasztaltam. Nem volna korrekt dolog a részemről, hogy az önök egymás iránt érzett kölcsönös ellenszenvének az okát kutassam, hiszen nem célom, hogy önöket én itt a kibékü- lésre vegyem rá. Maga a megboldogult is elégszer szorgalmazta ezt, nem valószínű, hogy ezek után nekem több eshetőségem volna arra, hogy önöket más belátásra bírjam. Úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak, és önöknek mindkettőjüknek - mint mondtam már, az okok teljes ignorálása mellett - abszolút iga- zat adok. Viszont engedjék meg, hogy mint ügyvédember egy kérdést intézzek önökhöz. Mi célja volna egy olyan ellensé- geskedésnek, amely csak saját maguknak okoz anyagi kárt? Bocsássanak meg azért a merészségért, ha a helyzet teljes megvi- lágítása kedvéért egy példával teszem azt áttekinthetőbbé. Ha én lennék Mabel Johnstone vagy Clark Patterson, akkor a kö- vetkezőképpen gondolkoznék. Én utálom Clark Patterson urat, illetve Mabel Johnstone kisasszonyt, tehát teljes egészében elfogadom a végrendelet feltételeit. És miérté - kérdezik most önök tőlem. - Hát egész egyszerűen azért tenném ezt, ha Ma- bel Johnstone vagy Clark Patterson lennék, hogy semmi eset- re se juttassam az ellenfelemet egy ilyen hatalmas vagyon- hoz. Sőt. És Fred Unspar ügyvéd úr most felemelte a hangját. - Arra törekednék, hogy az ellenfelem megszegje a végren- delet feltételeit, és teljes egészében én örököljem a hatalmas Wronghead-vagyont. Ne felejtsék el önök, hogy itt közel húsz- ezer font évi jövedelemről van szó - magát a vagyon értékét közelről sem tudnám meghatározni. Önöket talán az az egy ki- kötött csók izgatja. Édes jó istenem! Ekkora vagyonért megcsó- kolnék egy fogatlan öregasszonyt is, akár minden ötpercben. A kölcsönös ellenszenv nem játszik itt szerepet. Gondoljanak arra, hogy harminc napig tart. Mind a ketten Londonban lak- nak, és kétségtelen, nagy társadalmi életet élnek. Éppen eléggé megszokhatták, hogy sok mindent a kedve és szíve ellenére kény- szerül tenni az ember - és úgyszólván szünet nélkül. Fogadja- nak el tőlem teljesen díjtalanul egy ügyvédi tanácsot, ennek a tanácsnak hasznosságát csak jobban bizonyítja, hogy egyfor- mán mindkettőjük számára felhasználható. Fred Unspar úgy érezte, teljesen biztos a lába alatt a talaj, és ezért ravasz kis mosollyal a szája szegletén, kövér kis kezeit dörzsölgetve így fejezte be: - Önök vagy utálják egymást, vagy nem. Ha pedig utálják akkor miért óhajtanak egymásnak jót tenni? Inkább azon igye- kezzenek, hogy a másikat üssék el az örökségtől. Harminc nap erre elég időt ad. Clark Patterson normális körülmények között talán arcul is ütötte volna az efféle, egyáltalán nem úri tanácsokat adó ügyvé- det, de Mabel iránt érzett gyűlölete olyan erős volt, hogy a lelke mélyén teljesen igazat kellett adnia neki. Éppen azt jegyezte vol- na meg, hogy huszonnégy óra gondolkozási időt kér, amíg saját ügyvédjével érintkezésbe lép, hogy tanácsot kérjen tőle, amikor Mabel Johnstone kisasszony váratlanul megszólalt. A hangja túlságosan kedves és közvetlen volt, első pillanatra látszott, hogy az ügyvéd úr ötletét magáévá tette. - A magam részéről hajlandó vagyok a végrendelet feltétele- it teljesíteni. És ha erre mód van, akár most rögtön el is kezde- ném. Az ünnepek előtt szeretnék újra Londonban lenni. Olyan természetes hangon mondotta ezt, mintha a legpará- nyibb kételye sem lenne azt illetőleg, hogy az örökség rá eső ré- sze feltétlen a birtokába kerül. - Szabad az ön válaszát is tudnom? - kérdezte Fred Unspar Clarktól, és a kezeit dörzsölgette. A fiatalember elkapta Mabel gúnyos tekintetét, amely mint- ha a következőket fejezte volna ki: - Ugye félsz tőlem? Félhetsz is, te szegény, gyámoltalan lé- lek. Akkor idegesítlek halálra, amikor éppen kedvem tartja. Ta- pasztalhattad már,, micsoda következményei voltak, ha velem akartál ujjat húzni. Clark Pattersont még egy dolog érdekelte. - És mi történik abban az esetben, ha a feltételeket én is el- fogadom, és pontosan teljesítem? - Amennyiben? - Már úgy értem, ebben az esetben hogy osztódik fel az örökség, mert ha jól emlékszem, a végrendelet csak annyit mond, hogy közös a vagyon. - Erre az esetre vonatkozólag a végrendelkező pontosan meg- határozta a vagyon elosztását, de ennek az ismertetését csak akkor hozhatom az önök tudomására, amikor ez aktuálissá vá- lik - szóval a harminc nap letelte után. Az elhunyt kívánsága volt ez, amellyel - bocsánatot kérek, de csak az ő gyanúját köz- löm - elejét akarja venni annak, hogy önök esetleg a másiknak szánt örökségrészt felindultságukban megrongálják vagy tönk- retegyék. Míg így, ha erről előzetes tudomásuk nincs, mégis- csak tartózkodni fognak attól, hogy esetleg a saját vagyonuk- ban tegyenek kárt. Mabel Clark felé fordult, és szinte földöntúli kedvességgel je- gyezte meg: - Efelett sose aggodalmaskodjék, kedves "rokon". Ön úgyse fog itt harminc napot tölteni, így tehát teljesen tárgytalan az- iránt érdeklődnie, mi lenne itt a magáé. - Gondolja? - Tudom. Az ügyvéd közbevágott: - Szabadna talán Clark Patterson úr végleges elhatározását is tudnom? - Természetes, hogy elfogadom a feltételeket, és mindenben teljesíteni is fogom azokat. - És mikor hajlandó elkezdeni a harminc napot? - Akár most rögtön. - Tudomásul vettem. Mélyen meghajolt előttük. Mabel megindult az ajtó felé, de a fiatalember egy gyors mozdulattal megelőzte, és közvetlen az orra előtt ment ki a lo- vagteremből. lohnstone kisasszonyt ez egy cseppet sem látszott bosszan- tani, valami szánakozó mosolyféle suhant át az arcán, amely ezt akarta jelenteni: - Ilyen ártalmatlan fegyverekkel akarsz ellenem harcolni? Na, csak várd ki a végét. Alighogy a két örökös elhagyta a lovagtermet, és az ügyvéd úr elégedetten szedte össze az iratait, hogy odébbálljon, a ha- talmas festmény elvált a faltól, és kilépett mögüle maga a ha- lott bordóvörös köpenyében, karddal az oldalán. Az egész be- szélgetést pontosan kihallgatta, és ő is elégedettnek látszott. Fred Unspar teljesen feleslegesnek tartotta, hogy dicseked- jék. Munkáját tökéletesen elvégezte. - Minden jól indul - jegyezte meg a lord. - Amint látom, ön ügyes ember, és hazudni is remekül tud. Fred Unspar szerényen elhárította magától a dicséretet. - Ez már a szakmával jár. VI. Az ügyvéd prepozíciója alapján mégis úgy döntöttek, hogy a harminc napot csak másnap reggel kezdik el. Mivel minden étke- zésnél feltétlen együtt kellett lenniök, szükségesnek látszott megállapodniuk a reggeli, ebéd és vacsora pontos idejében is. Az ellenfelek nem óhajtottak egymással személyesen érintkezni, te- hát az ügyvéd egyezett meg mindegyikükkel a részletekben. Clark Patterson azt szerette volna, hogy reggel öt órakor reg- gelizzenek, délben legyen az ebéd és éjjel tizenkettőkor a vacso- ra. Ezzel a lehetetlen beosztással azt akarta elérni, hogy a mási- kat agyonbosszantsa és teljesen kimerítse. Mivel az időpontok meghatározása közösen kellett hogy megtörténjék, Clark ezen terve nem sikerült. Annál kevésbé sikerülhetett volna, mert az étkezéseket a vég- rendelet feltétele szerint az ügyvéd úr jelenlétében egy-egy csókkal kellett befejezniök. Márpedig Fred Unsparnak szintén jogában volt úgy összeegyeztetni a dolgokat, hogy a saját ké- nyelmét is megtalálja benne. Sőt beleszólt a dologba végül ma- ga a halott is, aki fontosnak tartotta, hogy művét állandóan fi- gyelemmel kísérhesse a festmény mögül. Tehát a következőkben állapodtak meg: reggeli reggel nyolc- kor; ebéd délután egykor; vacsora este kilenckor. Másnap reggel pontosan nyolc órakor, ahogy a feltételek elő- írták, kezdetét vette az első együtt étkezés a lovagteremben. A hosszú tölgyfa asztalon csupán két személy részére terí- tettek. Pontosan az asztal két végében, egymással szemben, fred Unsparnak viszont a szomszéd helyiségben terítettek. Az együttlétre ítélt ellenfelek komoran léptek be a terembe és majdnem egyszerre ültek le az asztalhoz. A reggelizés nagy csendben kezdődött el. Mabel Johnstone kisasszony figyelemre se méltatta Clark Patterson urat. A fia- talembernek viszont eszébe jutott, hogy kár lenne a legkisebb eshetőséget is elszalasztani, amikor ellenfelét felbosszanthatja valamivel. - Bocsássa meg, Johnstone kisasszony, hogy megszólítom. Mabel rácsodálkozott. - Tessék! - Csak azt akarom megkérdezni, hogy töltötte az éjszakát. Kissé kételkedve nézett rá. - Köszönöm, nagyon jól. - Ennek igazán örülök. Kis szünet állott be. - Az imént érdekes megfigyelést tettem - szólalt meg újra Clark. - A vidéki vaj színe mennyivel sárgább árnyalatú, mint a londonié. Katonakoromban egyszer egy hullát láttam, és a lá- ba színe pontosan olyan volt, mint ezé a vajé. Mabelt az undor környékezte. Milyen ízléstelen fráter, álla- pította meg. De nehogy azt higgye, célt érhet ilyesmivel, ural- kodott magán, és azt mondta: - Apropo, legyen szíves, adja ide a vaját, az enyém már el- fogyott. - Kérem. Patterson felállt, és átvitte hozzá az adagját. - Köszönöm. - Nincs mit. A fiatalember tovább beszélt, hogy még pár hasonlóan íz- léstelen hasonlattal elvegye Mabel kedvét az evéstől, de a fia- tal lány mindezt mosolygós arccal, teljesen érzéketlenül fo- gadta. Bűbájos volt, és előzékenyen válaszolt, amit átvett tőle Clark Patterson is, és rövidesen olyan túlzottan udvarias társal- gás folyt le közöttük, hogy maga lord Wronghead is megérez- hette benne a lappangó vihart, izgatottan fészkelődött rejtek- helyén, ahonnan pontosan megfigyelhette, mennyiben valósít- ja meg az élet Fred Unspar ügyvéd úrral közösen kiagyalt ter- vüket. Az előírás szerint a fiataloknak legalább egy teljes órát kel- lett együtt tölteniök minden étkezés alkalmával. A reggeli befejeztével Mabel cigarettára gyújtott, és úgy lát- szott, remekül érzi magát. Clark Patterson pedig egy könyvet vett elő a zsebéből, azzal a szándékkal, hogy a hátralevő időt olvasással tölti el. A végrendelet nem kötelezi őket arra, hogy beszélgessenek is egymással. Mabel körüljártatta tekintetét a lovagteremben, és közvet- len a spinét mögött egy mandolint vett észre a falra akasztva. A húrjai engedtek - ki tudja, mikor játszottak rajta utoljára. - Patterson úr, lesz szíves ideadni azt a mandolint. A fiatalember gyanútlanul odaadta. - Köszönöm. Ideülök maga mellé, de azért csak olvasson to- vább, egyetlen szót se fogok magához szólni. Mabel megfeszítette a mandolin húrjait, az egyik mindjárt el is pattant, de a meglévő három még mindig elégségesnek bizo- nyult arra, hogy terve megvalósításához hatékony eszköznek bizonyuljon. Elkezdett tehát mandolinozni, és egyúttal énekelt is hozzá. Természetesen a legelvadultabb zenei érzékkel rendelkező lény sem találhatott volna ebben valami parányit is a gyönyörkeltés szándékából. Mabel korántsem a nagy zajra helyezte a fősúlyt. Igen helyes érzéssel a monoton és egyre ismétlődő szöveget tartotta a leg- célravezetőbbnek. A boldogság az öledbe sose hull Meg kell küzdened érte vadul. Meglehetős aktuális íze arra engedett következtetni, hogy saját szerzeményével szórakoztatja ellenfelét. A fiatalember eleinte mosolygott rajta. Nevetségesen buta ötletnek tartotta, hogy Mabel hamis éneklésével és mandolino zásával őt kihozhatná a sodrából. Az egyhangú esőcseppek kopogása az ablaküvegen eleinte még hangulatosnak is mondhatók, de idővel egyszerűen elvi- selhetetlenné válnak, különösen akkor, ha valakinek olyan ér- zékeny idegei vannak, mint történetesen Clark Pattersonnak. Idővel tisztára lehetetlenné vált az olvasás. Bármennyire igye- kezett, és a már elolvasott mondatokat újrakezdte, képtelen volt a figyelmét egyébre koncentrálni, mint erre a buta, egy- hangú dalra. Mabel a taktust is ütögette hozzá a lábával. Clark idegesen megmozdult, de semmi esetre sem akarta el- árulni, hogy ilyen körülmények között képtelen tovább olvasni. - Ennyire szereti a zenét? A fiatal lány tovább énekelt. - Mondott valamit? - Ennyire szereti a zenét? - Imádom. Clark szó nélkül felállt, és a spinéthez lépve vad összevissza játékba kezdett. Mindez nem esett nagy nehezére, mert egyál- talán nem értett hozzá. Negyedórát játszottak mind a ketten olyan kitartással, mint- ha az életükről lett volna szó, míg végre Fred Unspar megjelent; a lovagteremben közölni velük, hogy az együtt tartózkodás ideje lejárt. A fiatalembert már a saját zongorázása is olyannyira felide- gesítette, hogy megkönnyebbülten ugrott fel ülőhelyéről. Az ügyvéd eléje állott. - Ne tessék elfelejteni a búcsúcsókot. Mabel a fiatalemberhez lépett, olyasféle kifejezéssel az arcán, mint akinek cseppet sincs ínye ellenére a dolog, legalábbis nem hajlandó elárulni ezt. - Szájcsók lesz? - kérdezte angyali mosollyal, mintha vala- mi egészen lényegtelen dolgot kérdezett volna. - Természetesen - jelentette ki Fred Unspar, és megigazítot- ta a szemüvegét. - Mennyi ideig tartson? - érdeklődött tovább Mabel, kiél- vezve Clark bosszúságát, aki hirtelen közbeszólt: - A végrendeletet én is hallottam. Ne ábrándozzék itt szerel- mes csókokról. De Mabelt nem tudta megbántani. Az arca csupa derű és mosoly volt, a szeme határozottan csillogott. Így akar levenni a lábamról, villant át Clark agyán a gondo- lat, amikor leheletszerűen összeért a szájuk, és Mabel ajka kissé kinyílt. - Viszontlátásra! - lehelte a fiatalember arcába, ahogy a sze- mébe mélyesztve tekintetét, lassan elhúzódott tőle, és kecse- sen kivonult a lovagteremből. - Eddig nincs semmi baj - jelentette ki Fred Unspar kövér, kis kezeit dörzsölgetve. A fiatalember gondolataiba mélyedt. - Mondja csak, ügyvéd úr, a végrendelet pontos szövege sze- rint kettesben tartozom étkezni Johnstone kisasszonnyal? - Hogy érti ezt? - Arra gondoltam, hogy módomban áll-e vendégeket fogad- ni. Elhívhatom-e ide egy-két jó barátomat, hogy ez az átkozott harminc nap kedélyesebben teljen el? - A végrendelet ezt nem zárja ki. - Szóval nem tartozom kettesben étkezni a hölggyel? Fred Unspar elgondolkozott. - Nem. Erről a végrendelet nem tesz említést. - Remek. Rögtön intézkedem. Hevesen megrázta mind a két kezét, és kirohant a lovagte- remből. Az ügyvéd úr szintén elmenőben volt, amikor a hatalmas festmény mögül óvatosan kikukucskáló lord Wronghead utá- nakiáltott: - Álljon csak meg! - Ah! Ön az, lord? Mi a véleménye a dologról? Úgy látom Johnstone kisasszonynak nincs túlságosan kedve ellenére a csók. Remélem, ön is elégedett. - Nem - és összevonta mellén a karjait olyasféle pózban akár egy hadvezér, aki foglyai felett mond ítéletet. - De hiszen minden a legnagyobb rendben van. - Ön nem tartja magát a rendelkezéseimhez. - Miért? - Minek engedte meg, hogy Patterson úr vendégeket hívjon ide? - Bocsásson meg, de a végrendelet ezt nem zárja ki. - Ön nagyon jól tudja, hogy miről van itt szó. - Persze hogy tudom. - Tisztában van azzal is, hogy mindig utáltam a vendégeket? - De hiszen nem önről van szó. - Ki fizeti önt? - Ön, lord úr. - Hát ehhez tartsa magát! - Bocsásson meg, de nekem csak egy fix pontom van, és ez a végrendelet. Ön tulajdonképpen meghalt az ő számukra. - De nem önnek. - Erre én nem hivatkozhatom. Lord Wronghead felemelte a hangját: - A végrendelet rendelkezéseit én határozom meg! - Értsük meg egymást, kérem. Én a végrendelet alapján... - Ne a végrendeletről beszéljen. - Itt csak a végrendelet számít. - De én vagyok a halott, és én tudom, hogy mit akarok - magáról megfeledkezett lord indulatában az asztalra csapott volna, ha történetesen nincs túlságosan messzire tőle. Oda menni méltóságán alulinak tartotta, ezért a levegőbe emelt karját hátracsapta. Fred Unspar angyali természetű egyéniség volt, a kövér em- berekre jellemzően, de ha hirtelen haragba jött, paprikavörös lett az arca, nagyokat nyelt, és ilyenkor elszállt belőle minden józanság és tisztelettudás. - Aki halott, az ne beszéljen - csattant fel, és sarkon fordul- va gyors, apró léptekkel úgy szaladt ki a szobából, mint aki részben a következmények elől is menekül. Lord Wronghead a kardja markolatához kapott, és kevés hí- ján megfeledkezve minden szükséges óvatosságról, majdnem utánarohant. Felindultan állott a lovagterem közepén, az eltávozott Fred Unspar után becsukódott ajtóra szegezve szúrós tekintetét. Annyira elfogta a méreg, hogy nem is hallotta a közelgő lépte- ket. Ha történetesen nem az ügyvéd úr jön vissza váratlanul, hanem a fiatalok közül valaki, úgy egyszerre befejeződött vol- na az egész cirkusz. Fred Unspar éppen csak beszólt a félig kinyitott ajtón át. - Csak azt akarom még mondani, hogy amikor már végren- delet van, a halott nem beszélhet. Ez a jogi álláspontom. - Jöjjön csak ide! Az ügyvéd bizonytalanul beljebb lépett, és ezúttal már hatá- rozottan alázatos volt. - Miféle megjegyzések ezek? - Miért nem azt kötötte ki a végrendeletében a lord úr, hogy a fiatalok házasodjanak össze? Sokkal egyszerűbb lett volna a dolog. - De mikor nem haltam meg... Nem érti? - Kutya legyek, ha értem. Lord Wronghead meglehetősen körülirtan fejezte ki magát az ügyvéd úr elmebeli állapotát illetőleg. Fred Unsparnak is tudnia kellene, hogy a mai modern világban a házasságot nem tekintik már felbonthatatlan köteléknek. A fiatalok később el- váltak volna, hivatkozva arra, hogy a lord tulajdonképpen be- csapta őket. Ő viszont azt akarja, hogy igazán megszeressék egymást. És nem óhajt örökké halott maradni sem. Az ügyvéd viszont azt fejtegette, hogy ha a lord ezáltal az örök szerelmet akarja a fiatalok számára biztosítani, nagyon téved. Később éppúgy elválhatnak, akárcsak az első órában is. Ez nem bizonyít semmit. A Wrongheadek sohasem szerettek vitatkozni, sokkal többre becsülték önmagukat, semhogy egy pillanatig is kétségessé te- gyék véleményük megdönthetetlen igazát. A lord sem állott oda Unsparral vitatkozni. Ha nem lett volna jelenleg nélkülöz- hetetlenül szüksége rá, rögtön kiutasította volna a kastélyból. Azt mindenesetre elhatározta magában, hogy mihelyt ez a ko- média befejezést nyert, megszüntet vele minden további kap- csolatot. Míg az ügyvéd úr az asztalon heverő cigarettadoboz után nyúlt, és cigarettát vett ki belőle, az öreg lord a maga részéről befejezettnek találta a beszélgetést, és egyetlen megjegyzés nél- kül, zajtalanul visszavonult a rejtekhelyére. Fred Unspar, aki mindebből nem vett észre semmit, és azt hitte, hogy a lord szótlansága csupán annak bizonyítéka, hogy érveivel sikerült meggyőzni őt, tovább beszélt, míg az öngyúj- tóval babrált, hogy rágyújtson. Ezalatt a lovagterem nyitva maradt ajtajában megjelent Mabel. Olyan váratlanul lépett be, hogy az ügyvéd észre sem vette őt. - Mint ügyvédnek - szavalt tovább Fred Unspar, és végül si- került lángra lobbantani az öngyújtóját - egyetlen támaszom a jogi alap. A végrendelet szövegének másfajta értelmezése, mint amit pontosan meghatároz, nem áll módomban. Főleg azért... - Kivel beszél ön? - szólt rá Mabel csodálkozva. Fred Unspar riadtan megfordult, először a nyomtalanul eltűnt lordot kereste maga mögött, és csak azután jutott eszébe, hogy különös viselkedésének valahogy magyarázatot kellene adni, nehogy eszét vesztettnek nézzék. - A jogi helyzet... - mormogta zavarában tovább, mert hir- telenében nem jutott semmi az eszébe. - Ön magában beszélget, Unspar úr? - Én? Dehogyis... Illetve - makogta, míg azon járt az esze, vajon a fiatal lány észrevett-e az előbb valamit, vagy sem. Meg- látta-e az öreg lordot mellette? Lehetséges, hogy a lordnak ide- je sem volt arra, hogy visszamenjen a festmény mögé? Esetleg a karosszék mögé bújt, vagy a spinét mögött guggol most is? Nem lehetetlen, hogy az asztal alá menekült. Nem mert meg- győződni arról, hogy ezek közül melyik fedi a valóságot. Néze- lődésével esetleg Mabel figyelmét is abba az irányba terelné. Legokosabb, ha a fiatal lányt rögtön elviszi innen. Mindjárt be- le is karolt, és megindult vele kifelé. Mabel, akit már az előbbi magánjelenet is különös gondola- tokra késztetett az ügyvéd úr normális állapotát illetőleg, most, hogy minden magyarázat nélkül belekarolt, ijedten húzódott el tőle. - Bocsásson meg - hebegte Fred Unspar -, ez a végrendelet annyira leköt. Mondhatnám, szünet nélkül foglalkoztat... Sür- gősen a szobámba kell mennem, hogy egy irat után nézzek - és megindult kifelé. Majd látva, hogy Mabel nem követi, vissza- szólt: - Ön, kedves kisasszony, itt marad? - Éppen magát kerestem. - Oh, ez igazán meglep, és valóban örülök neki - kis kezeit szaporán dörzsölgetve megindult előtte, visszafelé fordult fej- jel, hogy kicsalja onnan. - Szíves örömest állok a rendelkezésére. Gondosan becsukta maga mögött a lovagterem ajtaját, és láthatóan megkönnyebbült. Mindez érthető is volt. Nem ke- vesebb, mint száz font forog itt kockán, ennyit ígért ugyanis lord Wronghead abban az esetben, ha tervét sikerül megvál- toztatnia. Johnstone kisasszony lassan és megfontoltan beszélt. Az ügy- véd úr maga sem tudhatja, ki lesz végül is a Wronghead-vagyon örököse, tehát cseppet sem volna logikus, hogy egyik fél mel- lett is állást foglaljon. Rá nézve úgyis közömbös, miképpen ala- kul a helyzet. Mabel itt egy kis szünetet tartott, és igen finoman célzást tett arra vonatkozólag, hogy ha Clark Patterson úrnak nem si- kerülne őt a végrendelettől elütnie, semmi esetre sem lenne há- látlan ezért. Úgy látszott, Johnstone kisasszony megváltoztat- ta a terveit, és beérte volna már ennyivel is. Fred Unspar megélénkült mozdulatai elárulták, hogy szíve szerint beszélt. Ezek után Mabel bevallotta, hogy sikerült Yellow bizalmát megnyernie, aki éppen az imént árulta el, hogy Clark Patterson úr idesürgönyözteti a barátait, sőt arra kéri őket, hogy zene- szerszámokat is hozzanak magukkal. Patterson úr terve, kétségtelen, nagyon is átlátszó. Vad mu- latozásokat akar itt rendezni, hogy őt halálra idegesítse. Fred Unspar meglepetten vette tudomásul ezt a kétségtele- nül kellemetlen hírt. A lord tajtékozni fog. Kár volt Patterson urat felbátorítani. A végrendelet ide vonatkozólag semmiféle ki- kötést nem tartalmaz. Viszont sokkal egyszerűbb lett volna annak idején erre is gondolni - de ezen már nem segíthet. - Ez elég kényes - jegyezte meg Unspar elgondolkozva. - Szóval ezentúl Patterson úrral és barátaival kell együtt ét- keznem? - Végeredményben a helyzeten ez semmit sem változtat. - Felháborító. - Talán ellensúlyozni lehetne a dolgot azáltal, hogy - itt megállt egy kicsit, és bár érezte, hogy az eddig történteket sú- lyosbítja csak vele, mégis befejezte - ön is idehívja a barátnőit, kedves Johnstone kisasszony. Mabel elgondolkozott felette. - Mindenesetre - folytatta az ügyvéd úr - nem tartom he- lyesnek, hogy egymást túllicitálják a zajban. Már csak azért sem - és kapott a gondolaton - hogy a megboldogult nyugal- mát meg ne háborítsák vele. - Na ugye! - Ne felejtsék el, hogy a gyász ideje még nem járt le, és így il- lő volna kerülni minden olyasféle dolgot, ami a halott emlékét bánthatná. - Óh, énnekem egészen más tervem lesz a barátnőimmel kapcsolatban. Mindenesetre elsősorban Patterson úrral közölje észrevételeit. Kezet nyújtott Unspar úrnak, aki hosszan utánanézett kar- csú alakjának, ahogy a folyosó végében eltűnt előle. Még a ke- zében érezte kezének melegét. - Micsoda lány! Ez a Clark Patterson is tökkelütött fickó. Az örökség nélkül is megérné, biz' isten, megérné - mormogta. VII. James Brown jól megtermett, szőke fiatalember volt, tele adós- ságokkal és kedéllyel. Csodálatos, hogy az ilyen emberek soha- sem nélkülözik a derűt. Szemei áttetsző világoskékek voltak, tele jóindulattal, akár egy lavór kékítős vízbe bámult volna az ember, ha belenézett. Bár Clark Patterson a barátai közé sorolhatta, mégsem ked- velte nagyon. James Brown túlságosan élénk természetű volt. A legcsekélyebb dolog is hangos hahotázásra késztette, ha vala- mi mulatságos dolgot vélt felfedezni benne, és James mindent mulatságosnak talált. Nagyothalló emberek szokása, hogy halkan beszélnek, vi- szont James Brown mindig olyan hangos volt, mintha minden- ki süket lett volna körülötte. Ha nevetett, fehér, apró fogait teljesen megmutatta, olyan hatást keltve, mintha legalábbis 64 foga volna. James mindenre kapható volt, és ezért is gondolt rá elsősor- ban Clark. Céljaira megfelelőbbet aligha találhatott volna. A má- sodik jó barát, akit meginvitált, éppen az ellenkezője volt az előbbinek. Frank Wealbanknek hívták. Ravasz rókaarca sugár- zott az értelemtől, Frank Wealbank szerette zavarba hozni fele- barátait, és örömét lelte mások piszkálódásaiban, bár lelke mé- lyén egyáltalán nem volt rosszindulatú, de úgy látszik, restell- te, és így védekezett ellene. Viszont nem volt benne semmi idealizmus és romantika. Mintaképe volt azoknak a mai fiatal- embereknek, akik semmiben sem bíznak, és mindent megvet- nek. A harmadik fiatalember, Patrick Longsteal, élt-halt az affé- le mulatságokért, amelyekért egyetlen pennyt sem kellett ál- doznia. Patrick Longstealről feltételezhető volt, hogy az Északi-sar- kig is elmegy, ha ezt minden kiadás nélkül megúszhatja. Szenvedélyes dohányos volt, de arra már a szenvedélye se vitte rá, hogy ezért anyagi áldozatot is hozzon. Soha egyetlen cigarettát nem látott nála senki, amit a saját zsebéből húzott volna elő. Ezt a három fiatalembert invitálta meg Patterson a kastélyba. Mabel Johnstone kisasszony még a délelőtt folyamán szin- tén intézkedett, hogy barátnőit idehívja. Mabelnek már nem állott módjában olyan gondosan kiválogatni őket erre a célra, mivel nem nagyon voltak barátnői. Mabel nem volt barátkozó természetű soha, magába zárkó- zott lélek volt, aki igazán sohasem tudott magának jó baráto- kat szerezni. Mintha csak súlyos tapasztalatok juttatták volna idáig, mindenkor tartózkodott attól, hogy valakivel szemben közlékeny legyen. Ezért aztán igen okosan minden számba jöhető leányismerő- sét meginvitálta ide. Szám szerint ötöt. Ezek közül kettő nem is válaszolt a meghívásra, nemhogy eljött volna, csupáncsak három, akiknek a jellemzésére később térünk vissza. A hölgyek mindnyájan fiatalok és csinosak voltak, Mabel ezt tartotta lényegesnek. Az ügyvéd még a déli étkezés előtt közölte Clark Patterson- nal, hogy a halottakat gyászolni szokás, és ezért tekintsen el minden mulatozástól. - Közölje ezt Johnstone kisasszonnyal. Ő kezdte el az ének- lést. - Johnstone kisasszonnyal már beszéltem. - A halott különben sem vethet a szemünkre semmit, ő ma- ga provokálta ki az egészet. Az ő ötlete volt, hogy minket, akik utáljuk egymást, harminc napra összezárjon. Szóba hozta még azt is, hogy a lord maga sem sokat adott a formaságokra, amikor valósággal a hátuk mögött temettette el magát. Ez sincs éppen a megszokott formák szerint. Az ebéd mind a két fél részéről a várakozásteljes előkészüle- tek jegyében folyt le. Mabel elragadóan kedves volt, és Patterson hasztalan várta, hová fog kilyukadni ezzel, nem történt semmi. Clark inkább a barátainak megérkezésére várt - estére itt le- hetnek -, addig már felesleges megerőltetni magát. A búcsúcsók ezúttal teljesen jelentéktelen volt Mabel részé- ről is. Mindketten visszavonultak a szobájukba. Ezalatt a meginvitált barátok útban voltak Roofless felé. James Brown vezette a hatalmas túrakocsit. Kora délután in- dultak, remek szép időben, de útközben elkapta őket a vihar. Hatalmas záporesőt zúdított a nyakuk közé, alig volt idejük az autótetőt felhúzni. Mintha csak napsütésben sose lehetne Rooflessbe megérkez- ni. Greenhill után pár kilométerre aztán megtörtént a baj. A két hét óta tartó gyakori esőzések következtében a teljesen átázott domboldal pár méterre az orruk előtt, lassan, méltóságteljesen rácsúszott az úttestre. - Vigyázat, földcsuszamlás - kiáltotta el magát Frank Weal- bank, aki a cinikus emberekre jellemzően nagyon aggódott az életéért. De akkor már késő volt, a gyors fékezés következtében a ko- csi megfordult teljes egészében maga körül, és nekivágódott egy hatalmas tölgyfa derekának. Aránylag még szerencséjük volt, le- csúszhattak volna a töltésről is, hogy egyetlen porcikájuk épen nem marad. Az ijedtségen kívül egyikőjüknek sem történt komolyabb ba- ja. Egy-két kisebb horzsolás és kék folt a karokon és lábakon, ennyi volt az egész. Az autó csúnya látványt nyújtott. Motor- ja ugyan kifogástalanul működött, de nem sokat értek vele, mi- vel az átázott talaj lassan egészen ellepte az úttestet, közvetlen a kerekek előtt. Hogy innen továbbjussanak, még csak remélni sem lehetett. James Brown káromkodott, mint egy kocsis. Patrick Long- stealt a kár összege érdekelte, és őszintén sajnálkozott. Ellen- ben Frank Wealbank, mihelyt meggyőződött arról, hogy semmi baja nem esett, kimondottan élvezte a helyzetet, és James bosz- szúsága cinikus megjegyzésekre késztette. - Fontos, hogy még élünk - jegyezte meg Patrick, és cigaret- tát kért Jamestől. - Meg is halhattunk volna, pajtás. - A nagy dob megúszta épen. - A nagybőgő viszont összetört - jegyezte meg derülten Frank -, ki fogja ezt megfizetni? - Természetesen Clark - jelentette ki Patrick. - Az egész marhaság az ő ötlete volt. A három barát közül egyetlenegy sem értett a zenéhez, ezért aztán válogatás nélkül magukkal hoztak kürtöt, szaxofont, nagybőgőt, tárogatót, ahogy Patterson a táviratában kihangsú- lyozta ezt. A zenei instrumentumokat úgy vették bérbe. Clark remek tréfáról tett említést, amit elszalasztani nem szabad. Most aztán itt rekedtek az úton. Az eső még egyre pacskolta az autó tetejét. James rosszkedvű volt, alig hat hete vette új kocsiját, és most hasznavehetetlenebb, mint egy rozzant parasztszekér. Kinek le- gyen jókedve esőben, az útszélen, ismeretlen helyen, távol min- den segítségtől, a jó szerencsére várnia. Amint elállt az eső, kiszálltak a kocsiból, kissé körülnézni. Greenhilltől már messze voltak, ahová egyikőjüknek se volt kedve visszagyalogolni. Arra pedig még gondolni se lehetett, hogy az autóval innen továbbjussanak. Az úttestet egészen be- borította a földcsuszamlás. Elöl, az út kanyarulatánál, idelátszott a Pastor tetején söté- ten kiemelkedő négytornyú kastély. Nem mondhatták volna, hogy túlságosan közel van. Amikor visszafordultak, a helyzet teljes reménytelenségének tudatában, a legnagyobb meglepetésükre közvetlen az autójuk mögött egy esőköpenyes fiatal hölgy állott. Mintha csak az ég- ből pottyant volna alá. Se mellette, se mögötte semmiféle jár- mű, amin megérkezhetett volna. Patrick vidáman füttyentett, Frank pedig gúnyosan megje- gyezte: - Fogadást ajánlok egy a tíz ellen, hogy a hölgyet is valami baj érte. A fogadást meg is nyerte volna. A fiatal lány lassan eléjük ment, és megszólította őket: - Önök is elakadtak? - Amint látja. James Brown vagyok. - Dolly Kay - a fiatal lány sorra kezet fogott velük. - Én és a barátnőim elakadtunk az autónkkal. - Remélem, szerencsésebb körülmények között, mint mi - mosolygott Frank. - Nem mondhatnám. Rajtunk se lehet segíteni. A második gumidefektet kaptuk az úton, és csak egyetlen pótkerekünk volt. A szürke felhők felszakadoztak az égen, és a fáradt, őszi nap bágyadt fénye bevonta az esőtől csillogó tájat. A levegő tiszta volt és jószagú. Dolly Kay valószínűtlenül karcsú volt, ahogy szétnyitott esőköpenye mögött ruhája öve elárulta ezt. A haja szőke volt, a szeme barna. A fiatalemberek meglepetten értesültek arról, hogy a höl- gyek is a Wronghead-kastélyba igyekeznek. Dolly Kayben már sokkal több volt a vállalkozó szellem. Mi- után meggyőződött arról, hogy a fiatalemberek nem segíthet- nek rajtuk, elhatározta, ha kell, elmegy gyalog a kastélyig, és onnan kér segítséget. James Brown készséggel ajánlkozott arra, hogy elkíséri. Dolly visszament barátnőihez, hogy a történtekről értesítse őket. A két fiatal hölgy, név szerint: Cathleen Blake és Susy Moore. tudomásul vették, hogy mindaddig itt kell maradniok. míg a kastélyból ki nem jönnek értük. Cathleen nem akart Dollytól elszakadni, Susy pedig unalmas- nak találta, hogy egyedül várakozzék, ezért úgy határoztak, hogy inkább Susy Moore megy el James Brown úrral, és nem Dolly. Susy mulatságos oldaláról fogta fel a dolgot, és cseppet sem bosszankodott. Hármuk közül neki volt a legszebb alakja, a ha- ja fekete volt, a szeme kékesszürke. Az arca nem volt szabályo- san szép, de volt benne valami meghatározhatatlan vonzerő. Tisztában volt azzal, hogy akkor a legszebb, ha nevet, s ezért idővel odáig jutott, hogy a legrosszabb híreket is derült arccal fogadta, és ez bizonyos mértékben a jellemén is meglátszott. Cathleen sokban pontosan Susy ellentéte volt. Szép fekete sze- meiben akkor is valami megmagyarázhatatlan szomorúság buj- kált, ha mosolyra húzódott a szája. Sok volt benne a hajlandó- ság a búslakodásra, ezért érezte magát jól Dolly társaságában, aki a kifogyhatatlan jókedvet képviselte. Vidám, temperamen- tumos leány volt, aki semmit sem vett a szívére, míg Cathleent a legapróbb dolog is lelke mélyéig felforgatta. Bár túlságosan ér- zékeny természetű volt, pár kedves szóval hamar meg lehetett őt békíteni. Dolly bemutatta Susyt Jamesnek, és közölte vele, hogy nem ő, hanem a barátnője megy fel vele a kastélyba. A fiatalember, aki tisztelettudóan az autótól távol várakozott rá, tudomásul vette ezt, és Susyval megindultak a Pastor felé. Cathleent nem érdekelték a tőlük pár száz méterre elakadt autó utasai. Bár Dolly fiatalemberek társaságában sokkal ott- honosabban érezte magát, és szívesen ment volna vissza a fiúk- hoz, mégis engedett Cathleen kérésének, hogy maradjanak csak kettesben, ő most nem szívesen ismerkedik senkivel. Cathleen ilyenkor ugyanis nagyon esetlennek és butának érezte magát. Bár az egyedüllét óráiban szünet nélkül arra a valakire gondolt, akihez végre hozzátartozna, aki irányt és célt adna az életének, mert így egyedül úgy érezte magát, mint aki vaksötétben tapo- gatózva botladozik. Cathleen azok közé a fiatal lányok közé tartozott, akik örökösen csalódnak, és minden kis örömükért keserves árat fizetnek. Szerette Dollyt, és hűségesen ragaszko- dott hozzá. Barátnője szerelmi történeteit álmodozva hallgat- ta, és fantáziája szárnyakat kapott; odabújt hozzá, és úgy érez- te, reménytelenül szerelmes valakibe, de nem tudja, ki az. Dolly titokban azt remélte, hogy a fiatalemberek, akikkel az előbb megismerkedett, és akik tőlük az út kanyarulatán túl há- romszáz méterre akadtak el, meglátogatják őket, de azok az autójukban ülve maradtak, és a legkevesebb hajlandóságot sem mutatták erre. Cathleen virágot akart szedni, majd később minden átmenet nélkül kijelentette, hogy álmos, és Dollyt át- ölelve keblére hajtotta szőke fejét. Frank az autóban pikáns történeteket mesélt Patricknek, s inkább saját magát szórakoztatta ezzel, mert barátját bizonyos mértékig nem szívelhette, és korlátolt képességűnek tartotta, holott Patrick a fukarságát kivéve jó érzésű, minden szolgálatra kész fiú volt. Ezalatt James Brown és Susy Moore szaporán lépkedve gya- logoltak a Pastor irányában. Jamesnek határozottan kedvére való volt a partnercsere, Susy az első pillanatra megtetszett neki. Moore kisasszony viszont bizonyos tartózkodással fogadta James egyre jobban kibontakozó udvarlását. Meglehetős ta- pasztalatai voltak már ezen a téren, és így szokatlan józanság- gal mérlegelte a helyzetet. A világoskék szemű férfiak valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet váltottak ki belőle, s ez meglehetősen zavarólag hatott rá, holott el kellett ismernie, hogy James nagyon kedves és teljesen jóindulatú fiúnak mutat- kozott. Kisportolt testű, jól öltözött fiatalember, aki minden- képpen a kedvében igyekezett járni. Félórai gyaloglás után megtették az út felét. Susy levette az esőköpenyét, mert határozottan melege volt. Cigarettára gyúj- tottak, és megálltak egy kicsit pihenni. Susy egy kivágott fa- tönkre akart leülni, James készséggel odaterítette a zsebkendő- jét, de egyúttal kedveskedve lebeszélte róla. Az esőtől nedves fatörzsön esetleg felfázhat. - Fél órán belül úgyis megérkezünk - biztatta. - Hát akkor menjünk tovább. Susyt érdekelte, hogy a fiatalemberek mit keresnek a kastély- ban. - Ismeri ön Mabel Johnstone-t? - kérdezte tőle. - Nem. Miért kérdik? Kicsoda az illető? - Egy barátnőm. Az ő meghívására jöttünk le ide Rooflessbe. Hát az hogy lehet, hogy maguk is odamennek, és nem is ismerik? - Minket egy jó barátom hívott ide. - Hogy hívják az illetőt? - Clark Patterson. - Látja, én meg őt nem ismerem; övé a kastélyt? James Brown, aki tele volt jóindulattal, és soha életében nem taktikázott, elmondott mindent, amit csak tudott róla. Clark annak idején említést tett a Wronghead-vagyonról, amelyből bi- zonyos részt remélt. Ez akkoriban volt, amikor az öreg lord ha- lálhírét vette. Patterson azóta bizonyára megkapta az örökségét, legalábbis ezt bizonyítja tréfát csináló jókedve. Most is valami mulatságos dolog járhat az eszében, és James elmondotta neki azt is, hogy mindenféle hangszereket hozatott velük, s távirati- lag nyomatékkal kérte őket arra, hogy rögtön induljanak útnak. Susyt a távirat megemlítése gondolkozóvá tette. Rögtön va- lami összefüggést sejtett az ő idejövetelükben is, hiszen őket is táviratilag, sürgősen kérette ide Mabel, és szintén valami jó mulatságra hivatkozott. Úgy érezte, hogy okosan teszi, ha James bizalmát megnyerni igyekszik. Részben a kíváncsiságát is izgatta a dolog. De bár- mennyire is kedveskedett vele, a fiatalember egyebet nem mon- dott, mivel jómaga sem tudott többet, ahogy erről lassanként meggyőződhetett. Susy ekkor már kicsit kézbe vette Brown urat, kedveskedett, kacérkodott vele, és lassanként jómaga is, minden szándék nél- kül, megtalálta benne a maga szórakozását. Volt a fiúban valami megnyugtató derű, hálás jókedv és ára- dó egészség. Susynek, aki lényegében eléggé ideges természetű volt, valósággal megnyugtatás volt James lassú mozdulatait, nyugodt, mosolygós tekintetét és gyermeki jóhiszeműségét látni. James nem ravaszkodott, és nem tréfálkozott vele, James csak csodálta, és hálás jó pajtásnak bizonyult, aki mindent úgy tar- tott a leghelyénvalóbbnak, ahogy éppen Susy vélekedett róla. Ilyen rövid idő alatt meglepő sok jót árult el magáról. A fiatal lány önkéntelenül arra gondolt, micsoda remek anyag ez a fiú. Egészen jól össze lehetne vele szokni. Kérdés, hogy más vonatkozásban mennyire értékelhető. És ahogy ez az eszé- be jutott, hirtelen megállt - James éppen arról beszélt, mennyi- ért vette az autóját -, és úgy tekintett rá, olyan sokatmondóan, mint aki egy ölelés után néz a szerelmesére. Susy - mint más fia- tal lányok is - szenvedélyesen szerette ezeket a felelősség nélkü- li, meg nem határozható, cseppet sem kölcsönös játékokat. A fiatalember szintén megállt, és pár pillanatra csodálkozva nézett rá, aztán tovább beszélt. Susy pár lépés után a karjába kapaszkodott. Mindjobban fel- bátorította és merésszé tette a fiú szokatlanul tisztességes vi- selkedése. James most az után érdeklődött, hogy Susy mennyi ideig marad itt, talán lehetséges volna, hogy együtt menjenek Lon- donba vissza. - Maga máris az elutazásra gondol? - Oh, dehogy. De olyan kellemes lenne visszafelé is együtt lenni. - Magának még él az édesanyja? - Hála istennek, él. Miért? - Bizonyára nagyon szereti. - Nagyon. Ez csak természetes. - Gyerek, micsoda nagy gyerek - és Susy önkéntelen az any- jára gondolt, aki a mai modern anyák kétségbeesett ragaszko- dásával kapaszkodott az ifjúságába, és valósággal sportot űzött abból, hogy a saját lányától elszedje az udvarlóit. Ezen a gon- dolaton elindulva megint megállt, és anyáskodva megigazítot- ta a fiú nyakkendőjét, majd minden bevezetés nélkül szelíden átölelte a nyakát, és megcsókolta puhán a száját. James Brown arcát elöntötte a forróság erre a nem várt ese- ményre; ahogy bal karjával átfogta esetlenül a fiatal lány kar- csú derekát, ruháján át érezte teste langyos melegét. Susy szelí- den elhúzta a száját egy második csók elől. - Most lépjünk ki - szólalt meg szokatlanul józan hangon -, gondoljunk a többiekre, akik tőlünk várják a segítséget. Elhúzta a karját a fiatalember karjából, és határozottan za- varta, hogy amaz nem tud olyan gyorsan napirendre térni a történtek felett, mint ő. Nagyokat hallgatott mellette, és lopva egyre őt figyelte. - Na, meséljen még valamit. - Az anyámról? - Dehogyis - mivel a hangja kissé túl nyers volt, ezért szelí- den hozzátette még: - Vagy róla is, ha akarja. De inkább másról meséljen. Akármiről, csak ne hallgasson itt mellettem. Zavartan megemlítette, hogy az autójának semmi komolyabb baja nem esett, és még az este visszamegy érte, hogy megpró- bálja felhozni a kastélyba. Az út újabb kanyarulatánál végre előttük állt a hatalmas Wronghead-kastély impozáns képe. A fák és bokrok élénkzöld- je mögül emelkedett büszkén és méltóságteljesen a pasztellkék ég felé. Az előbbi viharnak szinte nyoma sem látszott már. Csak ke- let felé volt még sötétszürke az ég, amerre elvonult. A fiatalember rekedtre haliózta magát, míg végre tudomást szereztek a jelenlétükről, és bebocsátották őket. A kastély udvarán James Brown tiszteletteljesen kezet csó- kolt a fiatal lánynak, aki gyorsan elhúzta a kezét, hogy elejét vegye egy esetleges érzelmi kitörésnek, és Yellow-val felkísér- tette magát Mabel Johnstone kisasszonyhoz, míg a fiatalember Clark Patterson után érdeklődött. VIII. Amikor Yellow jelentőségteljes mosollyal bejelentette Mabel- nek Susy Moore megérkezését, ő olyan kitörő örömmel szaladt eléje, hogy mind a ketten túlzottnak tartották ezt. Ilyen jó barátnők sohasem voltak. Mabel rögtön intézkedett, hogy Yellow kocsit küldjön a két lentrekedt fiatal hölgyért, majd sebtében tájékoztatta Susyt a történtekről, és nagyon boldog volt, hogy az kedvére valónak találta a helyzetet. - Tegeződjünk - javasolta rögtön Mabel, és szeretettel újra megcsókolta Susyt. Feltétlen szükséges, hogy a legnagyobb egyet- értés legyen közöttük. - Mit gondolsz, mi itt a teendőd? - Roppant egyszerű. Csak férfiakkal állunk szemben - és Susy maga alá húzva karcsú lábait, kényelmesen elhelyezkedett a kereveten. Szürke szemei csillogtak a félhomályban. - Azt hi- szem, máris sikerült egy segítőtársat találnunk James Brown személyében, akivel útközben meglehetősen összebarátkoz- tam. Belőle kiszedek majd mindent, a többi a mi dolgunk. Dol- ly ilyen vonatkozásban nagyon is használható. Ugyanezt nem mondhatjuk Cathleenről. És összebújva alaposan megtárgyalták, mi legyen a teendő. Patterson ezalatt szintén felvilágosította a barátját: Johnul stone kisasszonyt kell halálra idegesíteni, és ezért kérte a segít- ségüket. Pontosan ismertette az előzményeket vele. James álmodozva hallgatta. Susy váratlan csókja járt egyre az eszében, és ez kissé megzavarta. Clarkot váratlanul érte az a hír, hogy Mabel szintén meginvitálta a barátnőit ide, és a barátai az imént össze is ismer- kedtek velük. James ugyan megnyugtatta, hogy csupán pár per- cet beszéltek egymással, és ő sem ismeri valamennyiüket. Clark rögtön intézkedett, hogy Yellow egy külön kocsit küld- jön le barátaiért, nehogy a hölgyek tudomást szerezzenek a ze- neszerszámokról. James kiérezte ebből, hogy az előbb egy kissé túl sokat talált fecsegni Susynek. Amint a második kocsi is előállott az udvaron, indulásra készen, James gondolt egyet, és úgy határozott, vele megy visz- sza a többiekért, hogy autóját valahogy mégis biztonságba he- lyezze. Hacsak lehetséges, szeretné még az éjszakára felhozni ide. Két kertészlegényt is magával vitt, és három ásót, hogy az utat szabaddá tegyék az autó előtt. Clark az első pillanatban valahogyan azt szerette volna, ha a hölgyeket otthagyják lent a völgyben, de aztán belátta maga is, hogy ez kissé eltúlzott lépés volna. Utóvégre szegények sem- miről sem tehetnek, és ezzel csak maga is beismerné gyámolta- lanságát; már ott tart, hogy tőlük is fél, és ilyen brutális módon védekezik ellenük. James tehát visszament a kocsival és a kertészlegényekkel. Egy óra múltán megérkeztek a hölgyek, és jóval később meg- jött a másik kocsi is, benne Frank Wealbankkel, aki rövidesen elmesélte Clarknak, miért jött csupán egyedül. Az utat ugyan sikerült szabaddá tenni, viszont a motorral mégis valami kis hiba történhetett, tehát James ott maradt Patrickkel, hogy rendbe hozzák. Nemsokára ők is itt lesznek. Frank mindenesetre magával hozta a zeneszerszámokat. Clark aggódó érdeklődését eloszlatta: a hölgyek semmi esetre sem sze- rezhettek erről tudomást, mivel Dolly Kay kisasszony kivételé- vel nem is látták a többieket, az autójuk közelében meg egyi- kük se volt. Frank Wealbank jókedvvel fogadta a tervbe vett komiszságo- kat, azzal a célzattal, hogy Mabel Johnstone kisasszonyt halál- ra idegesítsék vele. A tréfák eshetőségei valósággal felvillanyoz- ták. - A dolgot roppant egyszerűnek találom. Az illető hölgyet el kellene távolítani a kastélyból, így aztán képtelen lesz a végren- delet feltételeinek eleget tenni. Ez ugyan kevésbé mulatságos, viszont célravezetőbb. - Ha ez ilyen egyszerű volna! - Már mért ne volna az? Csak érteni kell hozzá. - Az erőszaknak itt semmi értelme sincs. - Nem is arról van szó - Frank arca most ijesztően hasonlí- tott a zsákmányt szimatoló rókáéhoz. - Hogy gondolod ezt? - Roppant egyszerű. Mutass be az illető hölgynek, és én majd kézbe veszem. - Majd bemutatlak az étkezésnél. - Apropos, mikor vacsorázunk? Alaposan megéheztem. - Kilenc órakor. - Hét óra sincs - állapította meg rosszkedvűen Frank. - Sajnos ezen nem segíthetek. Az étkezések idejét pontosan be kell tartanom. - És miért kell nekem is 9 órakor étkeznem? - Ez igaz. Látod, milyen szórakozott vagyok? Rögtön hoza- tok neked valamit. Hideg felvágottat és omlettet kért, utána Battle-Axe Wine-t ittak. Frank Wealbank csillapítva éhségét, újabb tervvel állt elő. Minek egy percet is kárba veszni hagyni. Hozza össze őt Clark az illető hölggyel már most. Az őszi alkonyat a legmegfelelőbb keret az ilyesmihez. Patterson szabadkozott; az étkezéseken kívül nem szokott összejönni Mabel kisasszonnyal, örül, ha mennél kevesebbet lát- ja, bár Frank terve cseppet sem volt megvetendő, már úgy ért- ve, ha sikerrel jár. Ugyanekkor a hölgyek Mabel szobájában afelől tanakodtak, miképpen lehetne leszerelni a férfiakat. Johnstone kisasszony közölte velük eredeti elképzelését: - Azért is hívtalak ide benneteket, hogy elcsavarjátok ezek- nek a fiatalembereknek a fejét. Ennél jobbat úgyse találunk ki. Dolly élénken helyeselt. Susy hasonlóképpen vélekedett, Cath- leen viszont álmodozva hallgatta őket. - Nem lett volna szabad a helyzetet ennyire elmérgesedni hagyni. Gyengédséggel és szeretettel kell leszerelni az ellenfe- let, és nem erőszakkal - szavalt Susy. Ő maga szívesen ajánlko- zik erre a szerepre. - De mit értek el vele? - kérdezte Cathleen. - Ettől még nyu- godtan bosszanthat Clark Patterson téged. - Mindenesetre kezdetnek nem rossz. A legrosszabb esetben is sokkal elviselhetőbben telik le a kitűzött harminc nap. - Ne felejtsétek el, a barátai nélkül kevesebb zavart csinálhat. Dolly roppant mulatságosnak tartotta a tervet, és vállalko- zott arra, hogy ő majd magát Clark Patterson urat szedi le a lá- báról. Igazán kedvére való volna. - A fővadat hagyjátok rám - intette le őt Moore kisasszony. Mabel jobban bízott Susyben, benne több volt a ravaszság, és öntudatosabban űzte a kacérkodást is. Ha ő nem ér célt, Dolly még mindig közbeléphet. Alighogy ebben megegyeztek, mintegy végszóra kopogtak az ajtón, s belépett hozzájuk Yellow, azzal a hírrel, hogy Clark Patterson úr szeretne fontos ügyben Johnstone kisasszonnyal beszélni, és a lovagteremben várja őt. Mabel tanácstalanul nézett a többiekre, de Susy helyette ad- ta meg a választ. - Mondja meg Patterson úrnak, hogy Johnstone kisasszony rögtön jön. Amikor Yellow hírül vitte, hogy Mabel teljesíti a kérésüket, Frank visszatartotta barátját. - Mutasd meg, hol van a lovagterem, és hagyjál vele egye- dül. A többit bízd rám. Nem szabad, hogy valamit is megsejt- sen. Én majd a nevedben beszélek vele, és békét ajánlok fel neki. A te jelenléted esetleg mindjárt olyan hangulatot terem- tene, amely tisztára lehetetlenné teszi, hogy félrevezessük. Kezdetnek ez nem rossz, aztán majd én veszem kézbe a hölgyet. Susy ugyanekkor azt mondotta Mabelnek: - Soha jobb alkalom nem kínálkozhat. Hagyjál vele egyedül, és én rögtön munkához látok. Így történt aztán, hogy Frank Wealbank Susy Moore kisasz- szonnyal találkozott a lovagteremben. Frank tiszteletteljesen kezet csókolt a fiatal lánynak. - Mint békeangyal jövök önhöz. Susy meglepődve kapta fel a fejét. - Ugyanis - előrébb ment, hogy a kezét nyújtsa feléje. Egy ügyetlen lépés következtében beleakadt a lába a lord ka- rosszékére akasztott fekete gyászcsokor földig érő szalagjába, és ha Frank el nem kapja, Susy kisasszony szégyenszemre orra bu- kott volna. De a fiatalember ügyesen elkapta. Olyan ügyesen, hogy ügye- sebben már nem is lehetett volna. A fiatal lány arca ugyanis közvetlen az arca elé került. Egyetlen döntő pillanat volt ez. Su- sy kissé zavartan nézett Frank arcába, aki gyengéden magához szorította őt. A tekintete sokat árult el. Susy nem ellenkezett, egy kicsit sóhajtott, és ahogy lassan Frank arcát maga felé kö- zeledni látta, lehunyta a szemét. A csók megtörtént. Pár pillanattal előbb még egyikük se gondolta volna. Susy Moore kisasszonyt három órán belül immáron két olyan fiatalember csókolhatta szájon, akiknek a létezéséről tegnap még tudomása sem volt. Ugyanekkor James Brown azt mondotta Patrick Longsteal- nek lent a völgyben, autószerelés közben, mennyei boldogság- tól sugárzó arccal: - Azt hiszem, szerelmes vagyok - és áradozó hangon beszélt Susyról. Szavaiból kiérezhető volt, hogy tartósabb boldogságra gondol. Hogy őt csókolták meg tulajdonképpen, azt nagy böl- csen megváltoztatta. Patrick őszintén gratulált neki, és egy cigarettát kért tőle. - Irigylésre méltó fickó vagy, pajtás. Fent a Wronghead-kastélyban ezalatt pontosan egy percig tartott a csók. Susy azt hitte, Pattersont csókolja, Frank pedig Mabelt vélte a karjai között tartani. Mind a kettőjük szívét megdobogtatta a szokatlanul hamar bekövetkezett diadal mámora. Mind a ketten hosszan állták a csókot, hogy bizonyosságot szerezzenek arról, nem csupán vé- letlen az egész, de a másik is akarja. A csókolózó párnak közben kellő ideje volt átgondolni a hely- zetét. Igazán nem mindennapi dolog, hogy két ember legelső- nek egymás csókjának ízét ismerje meg anélkül, hogy a legke- vesebbet is tudná a másikról. Egy ilyen váratlanul jött csók után igazán nagyon nehéz va- lami olyan diskurzust kezdeni, amely teljesen helyénvaló le- gyen. Frank Wealbank nagyon buta dolognak tartotta volna, ha ezek után bemutatkozik. Ez csak kihangsúlyozná a helyzet fri- vol voltát, ezt pedig a lehető legügyesebben takargatni kell. Amilyen gyors sikert jelenthet ez a csók, éppannyira el is ront- hat még mindent. A fiatalember úgy látta jónak, ha egyelőre szótlan marad. Susy lassan elhúzta előle a száját, és kiegyenesedett. Moore kisasszony is tisztában volt azzal, hogy a helyzet meglehetősen kényes, és minden taktikai ravaszságára szüksé- ge lesz, hogy valahogy tisztázza saját szerepét. A nők ősi ösztöne szerint járt el, amikor a történtekről egy- szerűen nem akart tudomást szerezni. - Nagyon megijedtem - mondotta halk hangon. - Ha el nem kap, elestem volna. Frank egyik karját még mindig a derekán tartotta. Mivel Su- sy egyáltalán nem tiltakozott ellene, ott is hagyta. Kicsit zavarban volt. - Kétségtelenül - mormogta. - Miben botlottam meg? - és elfordult tőle, hogy megnézze. Frank Wealbank a hazárdjátékosok szenvedélyével egyetlen lapra tett fel mindent. Gyengéden maga felé húzta a fiatal lányt, és Susy újra odaadta a száját. Ez most már sokkal tisztábbá tette a helyzetet. Két ember még annyira nem örült csóknak, mint ezek itt ketten, pedig egyikőjük sem volt szerelmes a másikba. Ilyen gyors sikere embernek nem volt még Rooflessben. És Frank most teljes erejével belevetette magát a szédítés mű- vészetébe. Fojtott hangon megszakadt csókok között suttogta Susy szájába, hogy szereti, és szerette az első pillanattól, ahogy meglátta. Higgyen neki, vagy ne higgyen, nem törődik vele, csak azt érzi, milyen kimondhatatlanul boldog ebben a magasztos pillanatban. Áldja az istent, hogy ilyen buta komédián keresz- tül hozta őket össze a sors. Minderre ráduplázott Susy. - Azt hiszi, engedtem volna, hogy megcsókoljon, ha nem tetszett volna meg maga is nekem az első pillanattól kezdve? És mámoros szavakkal szédítették egymást, hosszú csókok- ba fulladozva. Minek itt már várni és terveket szőnie A gyümölcs megérett már, csak le kell szakítani. Frank most a vágyakról és álmokról beszélt, amelyek betelje- sülése mindig késik, és elveszti a boldogság hímporát, és most itt velük együtt született meg a beteljesülés is. Nem restellt le- térdelni Susy elé, aki meglepetten szemlélte hódításának hihe- tetlen méretű eredményét, amire legmerészebb álmaiban se számított volna. - Köszönöm magának, hogy első pillanatra megérezte, hogy szeretem, és nem bújt az előítéletek és formaságok labirintusa mögé. Köszönöm, hogy megengedi, hogy életem legszebb órája teljességében ez legyen. Úgy szeretném magamhoz kötni örök- re... elvinni innen rögtön, hogy csak az enyém legyen... - És? - kérdezte mámoros tekintettel a fiatal lány. - Eljönne velem? - Frank egyszerre olyan izgatott lett, hogy nyelnie kellett. - Miért ne - Ez az. Miért ne? - És feleletre se várva ömlengett tovább. Imádom, és nem tudok maga nélkül élni. Nem is tudom, hogy éltem eddig is. Újabb hosszú csók. - Előkészítünk mindent, és itt hagyjuk ezeket. A fiatal lánynak egyáltalán nem keltette fel a gyanúját ez a mondat. Szentül hitte, hogy Clark Patterson tartja őt a karjai- ban, aki most Mabelre céloz a szavaival. - El akar innen vinni? - kérdezte. - Eljönne velem? - El. De mire jók az előkészületek? Nem vihetne el most mindjárt? - Hát eljönne velem most rögtön? - Persze. - Óh, édesem, egyetlenem... - Igen egyszerű - magyarázta Susy. - Én még ki sem csoma- goltam. Csak felkapom a bőröndömet, és magával mehetek. Ezt meg Frank nem tartotta gyanúsnak. Mit tudta ő, mióta van itt Mabel kisasszony, Egy pillanatig sem gondolt a többi- ekre, akik velük együtt érkeztek meg. - Hát akkor menjünk. - Hol várjak magára? - Tíz perc múlva lent leszek az udvaron. - Helyes. Újabb hosszú csókkal megpecsételték egyezségüket, és sietve elváltak egymástól. Clark Patterson elképedve fogadta barátja bejelentését, hogy a hölgyet még ma, tíz perc múlva elszökteti innen. Mabel ugyancsak hitetlenül fogadta a hírt. (Cathleen és Dolly a függőkertben sétáltak.) Egy kis csalódásfélét is érzett. Inkább női hiúságában érezte megsértve magát. Idejön Susy Moore, és tíz percen belül elszédíti Patterson urat. - Hogy csináltad? - Most nincs idő a részletek ismertetésére. Elég annyi, hogy tíz perc múlva elviszem innen, és te nyerted meg a játszmát. Lázasan öltözködni kezdett, de amikor a bőröndjét is magá- hoz akarta venni, Mabel lebeszélte erről. - Hagyd itt. Felesleges, hogy magaddal vidd. Elég, ha a va- csoránál nem jelenik meg Patterson úr, máris elesett az örök- ségtől. Te aztán hagyd el valahol útközben, és éjjelre gyere vissza. - Biztos vagy benne, hogy ez elegendő? Én szívesen bolondí- tom két napig is. Ez igazán a legkevesebb. - Teljesen felesleges. Megbeszéltem mindent már az ügyvéd- del. Ha egyetlenegy alkalommal valamelyikünk az együttes ét- kezésekről elmarad, elesik a hagyatéktól. Susy gyors, futó csókkal búcsúzott el tőle, és máris szaladt a találka helyére. Míg ezek történtek, James Brownnak és Patrick Longsteal- nek sikerült az autót rendbe hozniok, és megérkeztek vele a kas- télyba. Patrick felment Pattersonhoz, míg James a konyhának tar- tott, hogy olajos kezét megtisztítsa. Ezalatt jött le a kastélyból Frank, s ahogy James autóját meg- látta, máris határozott. Ezzel szökteti meg Mabel kisasszonyt, és még az éjszaka folyamán visszaviszi Londonba. Már előre él- vezte a hölgy színváltozásait, ha holnap reggel közli vele, hogy jól sikerült tréfa volt az egész. De miért is közölje vele már hol- nap? Élvezzük a boldogságot addig, míg lehet. A kislány nagyon is kívánatos teremtés, és valljuk be őszintén, a csókjai egyálta- lán nem voltak számára közömbösek. A pár percre rá megjelenő Susy karját megragadva gyorsan maga mellé ültette az autóba, és azt is elfeledte megkérdezni tőle, miért nincs csomagja. - Gyerünk gyorsan! A kapu már tárva volt, a felvonóhíd leeresztve, egyetlen perc, és zajtalanul suhantak le a kanyargó úton, vissza Greenhill irá- nyában, és mind a ketten a boldogságtól sugárzó arccal néztek egymás szemébe. Mindegyik azt hitte, ő ültette fel a másikat, és a szívüket el- öntötte valami jóleső melegség. IX. Dolly Kay és Cathleen Blake, mint mondottuk már, a kastély függőkertjében sétáltak. Dollyt a kíváncsiság hajtotta, szere- tett mindennek alaposan utánajárni, ha új környezetbe került. Cathleen természetesen, mint mindig, vele tartott. A két lány szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Cathleen irigyelte Dollyt, és hozzá hasonló szeretett volna lenni, míg Dolly remekül érezte magát Cathleen társaságában, aki mindig figyelmesen meghallgatta őt, és mindenben mindig helyeselt, legalábbis komoly formában soha ellenvetést nem tett. Karöltve sétáltak a függőkert kanyargó útjain, az átázott, lehullott falevelek között. A közelgő est sejtelmes bársonya lassan eltompította a szí- neket. Lent a völgyben Roofless apró házikói mögött eltűnt a nap, és csupán egy hosszan elnyúlott bíborcsík jelezte nyomát. Dolly szerelmes történeteket mesélt. Ezeknek a történetek- nek több mint a fele fantáziájának szüleménye, s az, ami ben- ne még a valóságot képviselte volna, olyannyira elszínesedett és meggazdagodott előadásában, hogy a benne szereplők soha- sem ismertek volna magukra, ha történetesen Dolly elbeszélé- sét ők is végighallgathatták volna. Amikor visszatértek a kastélyba, Mabelt vidám fütyörészés közben találták, ami már magában véve is meglepő látvány volt. - Sajnálom, gyerekek, hogy hiába fárasztottalak benneteket ide, de Susy már mindent elintézett. - Mit intézett el? Dolly elképedve hallgatta, hogy amíg ő Cathleennel a kertben sétált, azalatt idefent elcsábítottak egy embert, és szabályosan meg is szöktették. Ez még az ő fantáziájának is kicsit sok volt. Azonkívül mértéktelenül bosszantotta, hogy nem őt hagyták Patterson úrral együtt, ha már ilyen könnyű préda volt. - Látod - fordult Cathleenhez -, és te még az én szavaimban is kételkedsz, miközben ilyeneket produkál az élet. Majd Mabel karját megragadva, szinte könyörgő hangon kér- lelte őt. - Mesélj, szívem, mesélj! Mondd el, hogy történhetett mindez. - Nem tudok még semmit. Mindenesetre Clark Patterson úr fényes bizonyítványt állított ki magáról. Sohasem hittem volna, hogy olyan szoknyabolond, aki a legelső nőnek a karjaiba hull. - Miért? - ellenkezett Dolly. - Susy nagyon is kívánatos te- remtés. Igenis el tudom képzelni, hogy valaki halálosan szerel- mes legyen belé. - De tíz perc alatt? - Sosem az időn múlik. Ezt gyakran mondtam Cathleennek is. Blake kisasszony helyeslőleg bólintott. Dolly csakis ilyeneket mondott neki. - A férfiak már ilyenek - jegyezte meg. - Ugyan, ne mondj ilyet - intette le Mabel -, elfelejted, hogy ezáltal az örökségről is lemondott örökre? - De rögtön meg is bánta, hogy kimondta ezt. Ez a tény mind a két lányt felvilla- nyozta, és határozottan a férfi pártjára állította őket. Ez az ál- dozat direkt megdicsőítette őt előttük. Az elveszett örökség romantikája leginkább Cathleen rajon- gó érdeklődését váltotta ki. Mindig szíve mélyéig átérzett meg- hatódottsággal vette a szerelmi áldozatokat. Ilyenkor szinte átkönnyesedtek a szemei. Istenem, egy ilyen férfi után vágyó- dott mindig - és sóhajtott egyet. Ezalatt James áthaladt újra az udvaron, és csodálkozva vette észre, hogy nyomtalanul eltűnt az autója. Tanácstalanul körül- járta úgy az udvart, mint a kastély környékét is. Sehol semmi. Már olyan zavarodott lelkiállapotban volt, hogy azon kapta rajt magát, a zsebeit is átkutatja. Yellow, mint rendesen, amikor értelmét meghaladó dolgot kérdeztek tőle, a lábait váltogatva köhécselni kezdett. - Ember, hová tűnt a kocsim? Csak nem képzeli, hogy a le- vegőbe szállt? Bár Yellow ilyesmit sohasem képzelt, önkéntelenül is felné- zett a sötétedő égre. Talán megindult magától? De elképesztő ilyet gondolni is. A kastély előtt még csak lejtős az út, de idebent az udvaron ha- tározottan éppen emelkedő. Hogy a csodába indult volna el ma- gától? James elkérte az egyik kertészlegény motorkerékpárját, és öt perc múlva már körüljárta vele a kastély környékét. Mindin- kább bizonyossá lett előtte, hogy a kocsiját valaki ellopta. Nem volt rest, és Greenhillig elkerékpározott. Sajnos közben ráesteledett, és belátta, hogy így teljesen hiá- bavaló minden próbálkozása, még csak azt sem érdeklődheti meg senkitől, hogy látta-e valahol a kocsiját - ezért tehát szit- kozódva visszafordult. Hogy még csinosabb legyen a kirándulása, visszafelé jövet kifogyott a benzinje, és maga előtt tolva a gépet, súlyos átko- zódások között gyalogolt vissza a kastély felé. Romantikusan csillagos volt az éjszaka, tücskök ciripeltek fáradhatatlanul, s a levegő langyos és balzsamos volt. De mit számított ez most James előtt? Hát még ha tudta volna azt is, hogy autóját Frank lopta el, és arra használta fel, hogy Susyt szöktesse meg vele, akkor lett volna csak igazán paprikás hangulatban. Míg James a kastély irányába gyalogolt, fáradtan, éhesen, meséljük el, mi történt a többiekkel odafent. Amikor Clark és Patrick egy óra hosszat hiába várt Jamesre, nyugtalankodni kezdtek. Yellow nagy bölcsen elhallgatta, hogy mi történt tulajdonkép- pen. Helyesebbnek tartotta, ha úgy tesz, mint aki semmiről semmit sem tud. Az előbb is, amikor az öreg lord vacsoráját felvitte a torony- szobába, italról, cigarettáról gondoskodott, és csak annyit árult el neki, hogy újabb vendégek jöttek, olyan pokoli jelenetet ren- dezett neki, hogy jónak látta, ha a további fejleményeket nagy bölcsen elhallgatja mindenki elől. Rosszullétre hivatkozva rögtön lefeküdt, és már a vacsora felszolgálásánál sem volt jelen. A sok kavarodás vége még utóbb az lesz, hogy elveszíti az ál- lását is. Nagyokat nyögve, nehezen aludt el. Patterson diadalittasan, már jóval kilenc óra előtt megjelent a lovagteremben, és végre először elégedettnek és boldognak érezte magát. James eltűnése már kevésbé izgatta, egyre az járt az eszében, milyen remek fiú ez a Frank Wealbank. Ezért a mesteri fogásért egy arany cigarettatárcát érdemelne tőle. Patrickkel leültek a terített asztalhoz, és amikor a felszolgáló személyzettől értesültek arról, hogy az öreg Yellow beteg, és el- nézésüket kéri, Clark rögtön intézkedett, hogy szolgálják fel a vacsorát. - A hölgyeket nem tetszik megvárni? - Persze... a hölgyek - és Clark ebben a pillanatban csupán Mabel idehívott barátnőire gondolt. - Helyes, megvárjuk őket. Utóvégre nem Johnstone kisasszonyról van szó, és így teljesen indokolatlan volna minden irántuk tanúsított figyelmetlenség. Alighogy ezeket a szavakat kimondotta, kedélyesen hátba ütve Patricket, aki szintén remek jó kedvében volt, elgondol- va a teljesen költségmentes vidám napok egyelőre megszám- lálhatatlan voltát, kinyílott a lovagterem ajtaja, és belépett rajta Mabel Johnstone kisasszony, Dolly és Cathleen társasá- gában. Mind a ketten megdöbbenve bámultak egymásra. Patterson arcára egyszerre odafagyott a mosoly. Hát kivel szökött meg Susy? - villant át Mabel agyán a gon- dolat. Ugyanakkor ugyancsak ezt gondolta Clark; hát kit szöktetett el innen az a hülye Franki Egy pillanatig se hitte, hogy mindez csupán a véletlen játéka volt, hanem Mabelt gyanúsította meg azzal, hogy megint túljárt az eszükön. Ezt csak jobban megerő- sítette az a tény, hogy a fiatal lány, aki elsőnek tért meglepeté- séből magához, s jobban ügyelt arra, hogy érzéseit el ne árulja, már vidáman és kedvesen mosolygott rá. - Engedje meg, hogy bemutassam a barátnőimnek: Dolly Kay és Cathleen Blake kisasszonyok. - Barátom, Patrick Longsteal - mutatta be őt is Clark a fiatal lányoknak, miközben udvariasan üdvözölte őket. Patrick csodálkozva fordult a barátja felé, amikor a bemutat- kozásnál Mabel Johnstone nevét meghallotta. De a magyarázat- ra csak étkezés közben adódott alkalom, amikor a fiatal lányok Mabellel egyetemben suttogva egymás között beszélgetni kezdtek. Clark rövidesen odasúgta barátjának, hogy Frankét felültet- ték. Fogalma sincs róla, kit szöktetett el és hová. Az étkezésekkor kikötött egyórai együtt-tartózkodás ideje egészen csendesen telt el. Mind a két fél arra számított, hogy ellenfelét sikerül végképp távol tartania, és így minden előké- szület híján, minden idegesítő szándék nélkül, csendben ma- radtak együtt. Patrick tetszését elnyerte Dolly, és idevonatkozó véleményét rövidesen Clarkkal is közölte. - Nagyon kedves teremtés. Szavamra mondhatom, a legszebb közöttük. Dolly, aki rögtön észrevette, hogy odaát az ellenfél táborá- ban róla esik szó, diszkréten kacérkodni kezdett velük. Cathleen figyelemre se méltatta a férfiakat, Dollyval beszél- getett, vagy maga elé bámult. Lord Wronghead - a festmény mögül - paprikavörösen a ma- gába fojtani kényszerült indulattól, összeszorított szájjal fi- gyelte a társaságot. - Átkozott Unspar! - mormogta a fogai között. - Tönkrete- szi az egészet. Egyáltalán nem vette jó jelnek a teljes békében lefolyt étke- zést. Saját magáról tudhatta, hogy a Wrongheadek akkor a leg- elszántabbak, amikor ilyen pokolian csendesek. Üdvösebb vol- na, ha egymásnak esnének szitkozódva. Amikor Fred Unspar, aki a szomszéd kis teremben egyedül étkezett, zsebórával a kezében bejött, és az együtt-tartózkodás idejének elmúltát bejelentette, az öreg lord legszívesebben ki- rohant volna rejtekhelyéből, hogy egy súlyos széket megragad- va összetörje a fején. Elgondolása vele kapcsolatban legalábbis ez volt. A búcsúcsók, amelyre a hölgyvendégek határozottan izga- tottan várakoztak, ezúttal Mabel részéről megint kissé jelentő- ségteljesnek bizonyult. Ezek után Clark és Patrick a fél éjszakát áttárgyalták, hogy valami elfogadható magyarázatot találjanak James rejtélyes el- tűnésére vonatkozólag, ami most megint előtérbe került. Hová tették azt a szegény fiút? Kétségtelen, hogy őt is Ma- belék szerelték le. - Jó lesz, ha vigyázol magadra! - jegyezte meg Clark, és hir- telen megállt a barátja előtt. Patrick mulatságosnak tartotta azt a feltevést, mintha a höl- gyek részéről ilyesmitől is tartania kellene. - Bár azzal a kis szőkével szívesen hagynám elemésztetni magamat - jegyezte meg mosolyogva. Mabel és Dolly szintén különböző terveken törték a fejüket. Susy rejtélyes kimenetelű vállalkozása kevésbé izgatta őket. Úgyis megérkezik még az éjszaka folyamán, ahogy megállapod- tak ebben, és majd megtudják a dolgot tőle magától is. Kárl ezen töprengeni most. Valószínű, hogy Clark Patterson még ide- jében megszökött előle. Amikor Cathleen látta, hogy Patterson egyáltalán nem az, akit elképzelt magának - korántsem a hirtelen kigyulladt sze- relem minden áldozatra kész lovagja -, csalódottan visszavo- nult a szobájába, hogy aludni térjen. Éjfél körül aztán izgatottan, földig érő hálóingben megjelent náluk,, szívére szorított kezekkel. - Mi van, Cathleen? Nem vagy álmost - Félek a szobámban egyedül. - Ugyan mitől? Na, ne bolondozz! - Nem tudom, de annyira pattognak a bútorok, hogy nem tudok elaludni tőle - most könyörgőre fogta a hangját. - Dol- lykám, engedd meg, hogy veled aludjak! Dolly szívesen beleegyezett ebbe, és Cathleen megelégedet- ten befeküdt a barátnője ágyába - történetesen az ő szobá- jában folyt le ez a diskurzus, mert Mabel attól tartott, hogy a férfiak esetleg kihallgatják őket, mivel az ő szobája közvetlen a folyosóra nyílott, míg Dolly szobája már nehezebben hozzá- férhető volt. Éjfélkor Cathleen már mélyen aludt, és Susy még mindig nem jelentkezett. Ezért tehát ők is elbúcsúztak egymástól, hogy alud- ni térjenek. Dollyn egyszerre erőt vett az álmosság, egy ne- gyedórája már úgysem volt használható állapotban, mert olya- nokat ásított, hogy a szemei is belékönnyesedtek. Clark és Patrick szobájának ablakai nem sokkal később szin- tén elsötétedtek. Lent a völgyben Roofless lakói már órák óta édesen aludtak. X. Frank a nedvesen csillogó betonúton csak óvatosan vezethette a kocsit, nehogy valami bajuk essék. Az autó reflektorai kísér- teties fényben világították meg előttük az útszéli fákat és bok- rokat. Már Greenhillen is túljutottak. - Hová megyünk? - kérdezte Susy, míg cigarettára gyújtott és meggyőződött arról, hogy pár perc múlva tíz óra. - Vissza Londonba, édesem. - De miért? Vagy talán valami sürgős dolga köti oda? - Éppen hogy nem. - Sokkal kedvesebb volna, ha valahol megszállnánk. Ha egy- szer már eljöttünk Londonból, minek menjünk most oda vissza? - Ez igaz. De mit gondol, hová menjünk? Őszintén beval- lom, nem nagyon ismerem ezt a környéket. - Én sem. De várjon csak! Idejövet egy nagyon kedves kis helyet figyeltem meg. Egy fenyőerdőn vezetett át az út és egy hídon. Ha lassabban megy, könnyen megtaláljuk. Valahol ezen a környéken lehet. Éppen egy kis fahídhoz értek. Frank leszállt, hogy körülnéz- zen. Susy azt állította, hogy nem ez az a hely. Nem látja sehol a fenyőerdőt, pedig arra határozottan emlékszik. Elindulás előtt a fiatalember meg akarta csókolni őt, de szelí- den eltolta magától. Most már nincs sok értelme a játékot ennyire elmélyíteni, kivált, hogyha nemsokára megtudja a fiú a valóságot. Jobb, ha lassan és óvatosan előkészíti rá. Elsőnek is a nagy szerelmi kitöréseknek és csókoknak kell véget vetni. Két kilométerrel odébb Susy felfedezte a fenyőerdőt. - Álljon csak meg. Itt a fenyőerdő. De hol a híd? - Látja, milyen buta vagyok. Most visszafelé megyünk, te- hát előbb jött a híd, és aztán a fenyőerdő. Forduljunk csak vissza. Visszafordult az autóval, és elérték újra a hidat. - Most itt balra láttam egy édes kis fogadót - mutatott Susy a sötétbe, de Frank nem látott semmit. - Menjen csak le, és nézze meg jobban. Itt kell hogy legyen. Frank leszállt, és megindult a kijelölt irányba, a híd túlsó ol- dala felé. Kisvártatva az autó motorjának a zúgását hallotta maga mö- gött, és visszafordulva látta, hogy a fiatal lány utána jön a ko- csival, valószínűleg azért - gondolta mindjárt -, hogy a reflek- torokkal megvilágítsa előtte az utat. Susynek az imént még esze ágába se jutott, hogy a legegysze- rűbb megoldása az lenne, ha ennek a kényes szerelmi kalandnak azzal vetne véget, hogy a fiatalembert most egyszerűen faképnél hagyná. Ez volna a legkényelmesebb befejezés, legalábbis az ő részét illetőleg. Mit lehessen tudni, miképpen viselkedik majd, ha a szemébe vágja, hogy csak azért szökött el vele, hogy távol tartsa a kastélytól? Mabel elbeszélése után ítélve, kétségtelen- nek látszott, hogy meglehetősen nyers és modortalan tud len- ni, ha valami indulatba hozza. Márpedig ha soha, de ezúttal feltétlen alaposan fel fogja mérgesíteni. Ezért kapva a hirtelen ötleten, jónak látta, ha a fiatalembert egyszerűen itt hagyja az országúton, és visszamenekül a kas- télyba a többiekhez, akik bizonyára izgatottan várakoznak már rá. Éhes is volt és szomjas, ez adta a végső lökést, hogy ezt a kí- nosan indult ügyet még kínosabb befejezéssel tetézze meg. Elérve tehát Frankét a híd végében, lelassította a motort, és mélyen kihajolva az autó ablakán, odakiáltotta feléje: - Jó éjszakát, mister Clark Patterson - és rákapcsolva a mo- tort, elszáguldott előle. Attól nem kellett tartania, hogy a fiatalember egyhamar utá- na jöhet. Az országút teljesen kihalt volt. Idejövet sem találkoz- tak egyetlen járművel sem. Greenhill után kétfelé ágazott el az út, s így esett meg, hogy Susy eltévedt, és a másik úton ment tovább. Idővel nagyon gyanúsnak tűnt fel előtte, hogy már negyed tizenkettő felé jár az idő, és a kastélynak még nyomát se látja. Az út nemhogy kanyarogva emelkedne felfelé, de határozottan lejtőnek vezet, nyílegyenesen tovább. Megállt és kiszállt, hogy körülnézzen, de nem sokra ment vele. Sehol senki, hogy útbaigazította volna. Nem akart visszafordulni, nehogy esetleg eljusson odáig, ahol a fiatalembert faképnél hagyta. Még utóbb elejbe áll az úton, és úgy kényszeríti megállásra. Ezért aztán továbbhajtott a megkezdett úton, és meglehető- sen kényelmetlenül érezte magát. Negyedóra múlva megint kétfelé ágazott az út, de itt már óvatos volt és kiszállt, hogy az irányt jelző táblákat elolvassa. A jobb oldali út tényleg Roofless felé vezetett, és még hatvan kilométerre jelezték innen. Alaposan elkerülte. Így esett, hogy Susy Moore kisasszony csak éjfél után egy óra körül érkezett vissza a Wronghead-kastélyba, és még bol- dog volt, hogy egyáltalán visszaért oda. Természetesen James Brownt - aki a rövidebb utat járta gya- logosan a motorbiciklijével - sikeresen elkerülte. A felvonóhíd le volt eresztve, sőt a kapu is nyitva volt, mivel minden percben várhatták James visszaérkezését. Susy anélkül, hogy bárki is észrevette volna, behajtott a kocsi- val az udvarra, és megindult, hogy Mabelt megkeresse. A folyo- són eltévedt, és így került Cathleen üresen hagyott szobájába. De amíg odáig is eljutott, legalább öt szobába nyitott be, filig- rán öngyújtójával világítva maga előtt az utat, és ebbe annyira beleunt, hogy végül is feladva a további kísérletezéseket, bele- törődve abba, hogy arról már le kell mondania, hogy valami en- nivalóhoz jusson, levetkőzött és lefeküdt. Negyed három volt, amikor James Brown a motorbiciklit ma- ga előtt tolva szintén visszaérkezett a kastélyba. Ekkor már hajnalodott; a levegő friss volt, és az ég alja lassan kivilágosodott. Amint belépett a kastély udvarára, azt hitte, nem jól lát. Ott állott előtte az autója, mintha sose lett volna másutt. Pontosan ugyanúgy, ahogy pár órával ezelőtt otthagyta - leg- alábbis ezt hitte. Micsoda pokoli komédia ez? Ha ellopták az imént, miért hozták most vissza? És ki volt az, aki elvitte? De a személyzet már aludt, és nem volt senki, aki felvilágosíthatta volna. James villany zseblámpája segítségével többé-kevésbé na- gyobb szerencsével, mint Susy, visszatalált a szobájába. Cathleen már másodízben ült fel riadtan az ágyában, és megnehezült lélegzéssel, szívdobogva hallgatózott a sötétben. Úgy rémlett, valaki egész éjszaka mászkál a folyosókon, és az ajtókat sorra nyitogatja. Frank Wealbank ezalatt Roseway környékén egy útszéli szé- nakazal tetején töltötte az éjszakát. XI. Nem tudom, miért fecsegnek annyit a költők a tavaszról, ami- kor alapjában véve a tavasz nem sokat ér. Átmenet a télből a nyárba, hol ettől, hol attól kapja jellegzetességét. Gyakran hi- deg, szeles, esős az idő, akár egy elzüllött téli hónapé, máskor pedig a nyártól vesz kölcsön egy-két meleg napot, de ez se so- kat ér, mivel erejét elveszti, mint a sok vízzel hígított bor. A tavasz vágy a nyár után, amelynek jöttét jelzi. Ha a tavaszt a kezdő szerelemhez hasonlítanánk, akkor a nyár olyan, mint egy szenvedélyes szerető: vad és perzselő, a józan- ság minden hiányával, csak a jelennek él, és a holnapra nem gondol. Az ősz a már megnyugodott, tiszta szerelem: öntudatos és gondolkozó. Csókjai szelídek, és lelkének ezernyi árnyalatát őszintén megmutatja. Ha statisztikai adatokat lehetne vezetni arról, hogy a tavasz vagy az ősz dobogtatja-e meg inkább a szívünket, úgy kétség- telen, hogy az utóbbié lenne a pálma. A tavasz sokakat beteggé tesz, a nyár kimerít, de az ősz a leg- barátságosabb és legkedvesebb hozzánk. Az ősz mindenkit megjavít kissé. Hálásak vagyunk minden szép napjáért, mert a télre gondolunk. (Az életben minden vi- szonylagos.) Roofless a legszebb őszi napok egyikére virradt. A reggeli fény átsugározta az egész tájat. Mabel szokása szerint korán kelt, és a függőkertben sétálgatott. Jessip a virágokat öntözte, és tiszteletteljesen üdvözölte őt. - Szép időnk van - jegyezte meg Mabel. - Itt, kérem, a legszebb az ősz. Aztán egyszerre köszönt ránk a tél. Mabel kisasszony az őszi fényben úszó tájat szemlélte álmo- dozva. Előtte volt a hegyhátak koszorúzta völgy, Roofless piros tetejű házikóival. Ott folydogált a patak ezüstös szalagja az öreg malom felé, amely innen óriási szitakötőnek látszott. - Az a furcsa formájú ház micsoda ott? - kérdezte Jessipet, kinyújtva felé karját. - "Sunshine", a fogadó. - Persze - és egyszerre eszébe jutott Clark Patterson, és kissé elkedvetlenedett. - Nem tetszik ismerni a környéket? - kérdezte Jessip, és egyszerre abbahagyta a virágok öntözését. - Nem. - Az erdei várromot sem? - Azt sem. - Pedig az is valamikor a mienk volt, az öreg malom mögött végig a hegyeken túl, addig még ellátni se lehet. Johnstone kisasszonynak egyszerre kedve támadt kirándulni valahová a környékre. Jó lenne egy kicsit az erdőben mászkál- ni, mezei virágokat szedni a patak partján, és örülni annak, hogy még fiatal, és előtte áll az élet. Ebédig bőségesen telik az időből. - Messze van ide a malom? - Egy jó félórai út, ha itt a kert mögötti úton tetszik lemenni a völgybe. Kicsit meredekebb az útja, de sokkal rövidebb. Mabel kiszámította, ha reggeli után elindulnak, ebédre ké- nyelmesen visszajutnak ide. Dolly már érkezéskor bejelentette, hogy sokáig szeret aludni, és a reggelit az ágyába kéri. Cathleen szintén otthon marad. Rá kellene venni őket arra, hogy tartsanak vele. Susyt - akinek éjszakai visszatéréséről még semmit se tud- tak - ugyanekkor gyötrő szomjúság zavarta ki ágyából, és ivó- víz után kutatva találkozott össze váratlanul Mabellel. - Hát te itt vagy? - csodálkozott rá. - Az éjszaka jöttem vissza. Olyan szomjas vagyok, hogy nem tudok aludni tőle. Mabel rögtön intézkedett, hogy reggelit kapjon, és Susy csak ekkor tudta meg tőle, hogy Patterson úr egy pillanatra sem hagyta el a kastélyt, és így kétségtelenül valaki mást csalt el innen. - Nem lehetséges. - Ugyan, Susy. Együtt vacsoráztunk az este vele. Susy körülírta neki Frank Wealbanket, akit viszont Mabel nem látott még soha, és így képtelen volt rájönni, ki lehet az il- lető. - Clark Pattersonnak barna a haja, és barna a szeme is. Hát kivel voltál akkor te? Az újabb fejlemény megtárgyalására bementek Dolly szobá- jába, és felkeltették a lányokat is, akik eleinte duzzogva nehez- teltek ezért, és csak lassanként tértek annyira magukhoz, hogy beleszólhattak az izgatott beszélgetésbe. Dolly rögtön közbevetette, hogy mindez nem történhetett volna meg, ha őreá bízzák a fiatalember elszédítését. Susy ezt egyenesen sértésnek vette. - Mutasd meg nekem, melyik az, hogy minden további té- vedés kizárt legyen, és én majd helyreigazítom a hibát. - Bízzátok most már rám - lelkesedett Dolly, és egy ugrással kint termett ágyából. - Ugyan, csak nem fogtok ezen összeveszni! Susy Clark Pat- terson urat vegye kezébe, te pedig, Dolly, azt a fiatalembert sze- reld le, akit tegnap a vacsoránál mutattak be nekünk. Ha jól em- lékszem, Patrick a neve. - És én? - ült fel az ágyában édes, szomorú tekintetével Cathleen. - Velem mi lesz? - Majd én mindent elmesélek neked - nyugtatta meg Dolly, és semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy tovább aludjék. Susyt egyre az érdekelte, kivel volt ő tegnap. Talán még soha jól nevelt úrilánnyal hasonló eset nem történt, mint vele. Sze- relmesen csókolózott valakivel, és fogalma sincs most utólag arról, hogy ki is volt az illető tulajdonképpen. Mabelnek sikerült a lányokat rávenni arra, hogy reggeli után kiránduljanak vele az öreg malomig. Cathleen lelkesedett érte a legjobban. - Isteni ötlet! - és az ablakon kitekintve szélesen kitárta kar- jait. - Micsoda csodálatos reggel. Kilenc órára elkészültek. Dolly öltözködése még Susy készü- lődésein is túltett, ő pedig ugyancsak gondos és körültekintően aprólékos volt az ilyen dolgokban. James Brown átaludta az egész délelőttöt, és így nem jelent meg a reggelinél sem. Yellow reszkető lábakkal vitte fel a toronyszobába Wrong- head lord reggelijét, előre elkészülve arra a kínos jelenetre, amely- ben a lord részesíteni fogja őt. Rosszkedvét ugyanis rendszerint rajta szokta megmutatni. De lord Wronghead csodálatosan egykedvű volt és szótlan. A toronyszoba, ahová erre a harminc napra visszavonult - il- lő most már erről is kicsit beszélni -, nem volt túlságosan ké- nyelmesnek mondható. Bár elég nagy volt, a lord mégis úgy érezte itt magát, mint a bebörtönzött rab, aki a kiszabadulás óráját várja. Különösen a megszokott sétáit nélkülözte nagyon. El is határozta, hogy a jövőben éjszakánként, amikor min- denki nyugovóra tért már, kicsit lemegy a függőkertbe sétálni. Az utóbbi időkben ugyanis meglehetősen rossz alvó volt. A toronyszobának nemcsak a lovagterem festménye mögött volt titkos bejárata, de a kastély egy másik szobájából is oda le- hetett jutni. Ezt a szobát jelenleg James Brownnak jelölték ki lakhelyül, és ezt az öreg lord nem sejtette, Yellow-nak pedig nem ment el a józan esze, hogy ezt elárulja neki. Ő a lovagte- remből járt fel a lordhoz, meglehetős izgalmak közepette, hogy véletlenül valaki észreveszi. Susy létezéséről Patterson csak a reggelinél szerzett tudomást, amikor mindjárt azt proponálta a fiatalembernek, hogy üljenek kissé összébb. - Ha Johnstone kisasszony és mister Patterson nincsenek is jóban, ez még korántsem ok arra, hogy a többiekkel is haragot tartsanak. Nincs igazam? Patrick helyeselte az ötletet, és rögtön Dolly mellé telepedett, Susy pedig Pattersonnal kezdett élénk beszélgetést. Clark min- dent elkövetett, hogy kedves és szeretetre méltó legyen vele, és ezzel is csak Mabelt bosszantsa. Patrick mulatságos történeteket mesélt a lányoknak, akik nagyon hálás hallgatóknak bizonyultak. Mabel szinte verseny- re kelt Dollyval a kedveskedésben, és Dolly ezt semmi esetre sem vette volna tőle jó néven, ha más egyéb nem történt volna vele. Patrick ugyanis az asztal alatt gyengéden megnyomta a fia- tal lány lábát, és Dolly nemcsak kedves, biztató mosollyal rea- gált erre, de módot adott arra is, hogy a fiatalember a kezét is megfoghassa az asztal alatt. A poros üvegű, ólmozott ablakokon átszűrődő fénysávban apró porszemek kavarogtak. A hangulat látszólag nagyon ked- ves volt és meghitt. Susy említést tett tervbe vett délelőtti kirándulásukról, és megkérdezte Clarkot, nincs-e kedve velük tartani. A fiatalember kedvetlenül fogadta ezt az ötletet. Bár Susy társaságában jól érezte magát, és vele való kedveskedéseivel csak még jobban kifejezésre juttathatta Mabel iránt érzett gyűlöletét, de Frank és James nyomtalan eltűnése gondolkodóba ejtette. Kétségtelen, hogy valami hasonló sorsot eszeltek ki az ő szá- mára is. Az ember csak elnézi őket, gondolta, olyanok ezek a lányok, mint az angyalok. Amelyiknek olyan szomorú a nézése, talán a legelvetemültebb közöttük. Patrick viszont élénken helyeselt. Remek, szép idő van, fel- tétlen meg kell valósítani az ötletet. De az volna a helyes, ha az ebédet is magukkal vinnék a zöldbe. Clark szelíden megjegyezte, hogy a végrendelet előírása sze- rint sajnos a lovagteremben kell étkezniök. - Kérdezzük meg az ügyvéd urat - proponálta Dolly, és kissé már idegesítették Patrick asztal alatti piszkálódásai. Yellow áthívta Fred Unspart, hogy véleményét elmondhassa a vitás kérdést illetőleg. A kirándulás is együttlét, és Mabel a zöldben is hajlandó megcsókolni Patterson urat. Amikor az ügyvéd úrnak feltették a kérdést, a hatalmas fest- mény mögött a falon erélyes kopogás hallatszott. Egyedül Unspar figyelmét nem kerülte ez el, és rögtön meg- értette belőle, hogy a lord a rejtekhelyéből élénk tiltakozását hozza így a tudomására. - Sajnálom - jelentette ki, és válaszát a festmény irányába intézte, hogy a lordnak már több ízben kifejtett álláspontját újból kihangsúlyozza vele. - A végrendelet feltételeit egyedül csak a halott változtathatja meg, és nem az örökösök. A halott pedig meghalt, és nem szólhat bele még a saját végrendeletébe sem, nyugodjék békében - az utóbbit kissé emeltebb hangon mondta, hogy lord Wronghead is értsen belőle. Mivel Patterson nem érzett kedvet a kiránduláshoz, egyedül Patrick csatlakozott a lányokhoz. Ezt a barátját is most látja utoljára, gondolta Clark. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor később Yellow Frank Wealbank megérkezését jelentette neki. Frank átkozottul rosszkedvű volt, ahogy belépett hozzá. A ru- hája gyűrött volt, az arca borostás, a szeme alatt sötét karikák. Nem szívesen mesélte el, mi történt vele az éjszaka, bár ment- ségéül szolgált, hogy Mabelt nem ismerte, és az illető hölgy is tévedésbe esett, amikor Pattersonnak nézte őt, és otthagyta az éjszaka közepén a nyílt országúton. Frank, aki meglehetősen nagy közelségbe jutott a kérdéses hölgynél, azt se tudta megmondani, szőke volt-e az illető vagy barna. Olyan általános leírást adott róla, amely éppúgy ráillett volna Dollyra és Cathleenre is. - De várj csak - kapott észbe Clark. - Ezekről szó se lehet, hiszen itt voltak az esti étkezésnél - és rögtön eszébe jutott Susy Moore kisasszony, akiről ugyan azt állította Mabel, hogy ma reggel érkezett. - Ide figyelj! James autójával mentünk el, és a kocsi most is odalent áll az udvaron. Tehát az illető hölgy még az éjszaka folyamán visszajött ide, és itt kell tartózkodnia most is a kas- télyban. - Susy Moore-ra gyanakszom. - Bestia. - De hol van James? - tűnődött Patterson. - Ez az, amit se- hogy se tudok megérteni. - Ez engem nem érdekel. - Mindjárt utánanézek - és csengetett Yellow-nak. - Nagyon kérlek, hogy erről a tegnap esti szöktetésről emlí- tést se tégy neki. - Nem tudom, miért izgat ez téged. - Feleslegesnek tartom. Tudod, milyen hülyén tud röhögni. És minden londoni ismerősével táviratilag fogja közölni a hírt. Nem óhajtok nevetségessé válni. - Mindenesetre beszélj Patrickkel is, aki mindenről tud. - Hol van Patrick? - Kirándulni ment a hölgyekkel az öreg malomhoz. - Hol van az? - Mit tudom én. Lent a völgyben valahol. Mihelyt visszatér- tek, még mindig beszélhetsz vele. Frank a száját harapdálta idegességében. - Nyugodt lehetsz, hogy megfizetek ezért az éjszakáért. - Örülök, hogy belátod végre, milyen elszánt, rosszindulatú nővel állunk szemben. Azért is kérettelek benneteket ide, hogy segítségemre legyetek. - Hol van Brown úr? - kérdezte Clark a belépő Yellow-tól. Hogyne tudta volna Yellow, hogy hol van James Brown úr, amikor az imént az ő szobájából akarta a lord reggelijét a to- ronyszobába fellopni, és megdöbbenve vette észre, hogy éppen ebben a szobában helyezték el James Brown urat. Rögtön szólt is madame Chambart-nak, hogy az illetőt egy másik szobába költöztessék át. De mivel ezt az óhaját sehogyse tudta indo- kolttá tenni, és a való okát sem mondhatta el, a házvezetőnő egyszerűen leintette őt. - Yellow úr, maga csak törődjék a saját dolgaival. - De éppen hogy ez az én dolgom. A lord úr meghagyta, hogy abba a szobába ne költözzék be senki. - Ne mondja ezt nekem. Unspar úr is ott aludt két éjszakán át, és csak tegnapelőtt változtatott szobát. - Éppen ezért. Madame Chambart egyszerre ingerült lett. - Nem szeretem, ha beleszólnak a dolgaimba - dühösen el- fordult tőle. Ezek után természetes, hogy Yellow nagyon is jól tudta, hol van jelenleg James Brown úr. - Alszik, kérem, a szobájában. - Bizonyos ebben? - Természetesen. Szóljak neki? - Felesleges. Yellow dörmögve elment. Nincs mit csodálkozni azon, hogy nem a legjobb kedvében volt. Egyedül Daisy, a szakácsnő tudott csak arról, hogy lord Wronghead egy percre se hagyta el a kastélyt. Erre azért volt szükség, hogy a lord élelmezését Yellow az ő segítségével zavartalanul elláthassa. Madame Chambart nél- kül még csak hozzá lehetett jutni egy és máshoz az éléskam- rát illetőleg, mivel a házvezetőnő kevés időt töltött a konyhá- ban, a háztartást inkább a saját szobájából irányította: egész nap számolt, összeadott és kivont. Vallásos érzelmei egyálta- lán nem tartották vissza abban, hogy csinos kis összeget te- hessen félre magának, öreg napjainak nyugalmát biztosítva ek- képpen. Daisy viszont maga volt a megtestesült hűség, úgy vigyázott mindenre, mintha csak a sajátja lett volna. Őt tehát szükséges volt beavatni a titokba, hogy Yellow-val összejátszva az öreg lord semmiben hiányt ne szenvedjen. Daisy tiszta szívből utálta madame Chambart-t, és így nem kellett attól tartani, hogy valamit kifecseg neki. Azonkívül Daisy kellemes elégtételfélét látott abban, hogy inkább ő" az akire a lord ilyen titkot bízott, és korántsem madame Cham- bart. Még valaki volt, aki a lordnak itt-tartózkodásáról tudomást szerzett: az öreg kocsis, aki üres utat tett azon az estén a kocsi- val, mintha a lordot a vasúti állomásra vitte volna. De őbenne is teljesen megbízhatott Unspar úr, aki a dolog idevonatkozó részét Yellow-val folytatott megbeszélései alap- ján intézte. Később James is felébredt, és borzas feje megjelent a nap- fénynek kitárt ablaka keretében. - Halló, James - üdvözölte Clark lelkesen, amint észrevette őt a függőkertben sétálva Frankkal, hogy megbeszéljék a dol- gokat. - Hol mászkáltál az éjszaka? - Mindjárt lemegyek hozzátok, csak felöltözöm. Félóra múlva hozzájuk csatlakozott, és elmesélte, mi történt vele az éjszaka. Frank a lelke mélyén mulatott rajta, bár az arca mozdulatlan maradt, ahogy elhallgatta James eltűnt, majd újra megkerült autójának különös történetét. - Ha nem a saját szememmel látom, azt mondom, nem igaz. - Lehetséges, hogy a hölgyek közül valaki kipróbálta a kocsi- dat, és pár percre elment vele. Franknek sehogy se tetszett Clarknak ez a megjegyzése, amely- lyel kétségtelenül csak Jamest akarta megnyugtatni, de Frank attól tartott, egyúttal rávezeti arra, hogy a hölgyek körében ér- deklődjék tovább, és esetleg megtudja a valót. Ezért szükséges- nek tartotta sietve megjegyezni: Nagyon lényegtelen dolognak tartom az egészet. Vagy ta- lán baja történt a kocsidnak? - Nem történt semmi baja. - Hát akkor mit akarsz? Nevetségessé akarod tenni magadat ilyen csekélységért? Miért nem zártad le a kocsidat? - és magá- ban hozzátette - akkor velem sem történt volna semmi baj. Jamest ez a magyarázat teljesen megnyugtatta. - Mindenesetre marha vicc volt, akármelyik is csinálta. Frank éjszakai távollétét nem kellett megindokolni előtte, miután tudomása sem volt róla. Ezek után hármasban beszélték meg a további teendőket. - Törődjünk most a saját dolgunkkal is. - A déli étkezésnél egy kis zenét adunk a hölgyeknek - je- gyezte meg Clark. James Wagnert ajánlotta a figyelmükbe. - Te értesz a zenéhez? - Nem én. Patterson most észrevette a völgyben a lányokat. A patak fe- lé vezető réten négy hölgy és egy férfi haladt az öreg malom irányában. Kétségtelen, Patrick lesz a lányokkal. Időnként a lá- nyok mintha lehajoltak volna, valószínű, virágot szednek, pe- dig a virágszedés szezonja már elmúlott. A negyedik lány elő- reszaladt, a férfi pedig utánairamodott. Kissé távolabb voltak mindig a többiektől. Patrick, úgy látszik, teljesen elkomolytala- nodott. Ahelyett, hogy barátaival tartana, saját egyéni örömei után futkos. Szerencsére még itt vannak ők hárman, majdcsak megbirkóznak Mabel és társaival. Nem messze tőlük a függőkert végében Patterson egy férfi- alakot vett észre. Egy fa törzse mögött állt, és szintén a völgy- be bámult. Clark rövidesen felismerte benne Yellow-t. Ez az ember nem nagyon tetszett neki, jó lesz kissé figyelemmel kísérni. Bementek a kastélyba, és kiosztották egymás között a szere- peket. James a nagydobot kezeli, Frank szaxofonozni fog, Clark pedig trombitál. A tárogatót Patrick fogja kezelni. - Patrickre ne nagyon számítsunk. Frank méltóságán alulinak tartotta, hogy ilyen primitív ter- veket valósítsanak meg; gyerekeknek való dolog ez, és nem felnőtt embereknek. Ezért ugyan kár volt a hangszereket ide- cipelni. Szerinte helyesebb volna például a hölgyek ágyába viszkető- port tenni. Ennek a hatása messzebb menő és sokkal értéke- sebb. A tüsszentőpor se rossz. - Az előbbi jobb. Ideális látvány lesz vakarózni látni őket. - Azt is megtehetjük. Holnap valaki bemegy közülünk Green- hillbe, és beszerezheti - mondotta Clark. - Mindenesetre, aki- nek valami életrevaló ötlete támad, csak szóljon. A legnagyobb együttérzéssel kell a dolgokat kezelni. Negyed egy után visszajöttek a kirándulók. Patrick a legna- gyobb egyetértésben, kart karba öltve jött Dollyval, James a szo- bája ablakából figyelte megérkezésüket, Susyt kereste a tekin- tetével, és előrébb hajolt, amikor észrevette. Sötétszürke kosztüm volt rajta, ami még jobban kiemelte fi- ús alakját. Haját szabadon hagyta, kabátját a karján vitte. Fe- hér blúza megmutatta formás melleit. Közvetlen az ablaka előtt léptek el, miután Patrick elvált tő- lük. James hirtelen visszahúzódott a szoba mélyébe, hogy meg ne lássák őket. Majd pár pillanatnyi habozás után az ajtóhoz lépett, és elhatározta, valamiképpen módját ejti, hogy Susyvel még ebéd előtt kettesben pár szót válthasson. Igaz ugyan, hogy az étkezésnél láthatja, de a többiek előtt úgysem beszélhetett volna lényegesebb dolgokról vele. Clark máris személyes sértésnek vette, hogy Patrick Dolly- nak udvarol. A fiatal lányok kipirult arccal, jókedvűen tértek vissza; han- gosak voltak, és sokat nevettek. Még Cathleen szomorú szemei is megvidámodtak kissé. Ma bel szelíden megfogta Dolly karját, hogy kissé visszatartsa. - Úgy látom, neked tetszik ez a fiú. - Kérlek, én csak a kötelességem teljesítem. - Hogy érted ezt? - Őt osztották ki nekem. - Valld be, hogy egy kis örömöd is telik benne. - Kicsit talán tetszik is. De ez is csak a hasznotokra válik. Végigsétálták a kert kanyargó útjait. Mabel kissé előreha- ladt, és észrevette Yellow-, aki rögtön feléje tartott, de előbb óvatosan felnézett a kastély ablakai felé. - Van valami újság, Yellow? - Nem sikerült megtudnom semmit - mondta titokzatosan, és rögtön hozzátette -, de szemmel tartom őket. Félő volt, hogy Yellow előbb-utóbb még a lord létezését is ki- fecsegi neki, csupán az tartotta még vissza, hogy nem látta tisztán, mennyiben lehet ez hasznos Johnstone kisasszony szá- mára, és vajon megfizetné-e ezt a titkot annyira, hogy érdemes volna egy ilyen biztos és nyugodt pozíciót elveszteni miatta. - Jól van, Yellow, csak legyen résen. - Lányok, fél egy elmúlott. Siessünk - és Mabel előreszaladt. Adélelőtti séta határozottan frissebbé és elevenebbé tette. Susy, aki a legkényelmesebb volt közöttük, és kissé hátrama- radt, a kastély előcsarnokában találkozott össze váratlanul Jamesszel. - Oh - kiáltott fel meglepetten. - Magát is rég nem láttam. Nem fogadta őt olyan kitörő szeretettel, amelyre James ha- tározottan számított, és ez kissé elkedvetlenítette. - Sikerült rendbe hoznom az autómat - újságolta, mert hir- telenében jobb nem jutott az eszébe, és rögtön tisztában volt vele, milyen szánalmas, ostoba látvány lehet. - Nagyon örülök ennek - és a fiatal lány már a kezét nyúj- totta feléje. - Remélem, kirándulunk magával a környékre. James tekintete egyszerre esdővé vált. - Mikor? - Majd megbeszéljük. Ebéd előtt még rendbe kell hoznom. Elhúzta volna a kezét, de a fiatalember visszatartotta. - Délután nem láthatom? - Nem ebédel velünk? - De igen. - Hát akkor úgyis találkozunk. - Oh, az nem számít. - Hogy érti ezt? - A barátom rossz néven veszi, ha magukkal foglalkozunk. Patrickre máris neheztel. - Szóval maga is ellenünk forduld. - Dehogyis, de miután mégis az ő vendégei vagyunk... - Úgy látszik, magának sokkal fontosabb a barátja, mint én. - Ezt nem mondtam. - De hiszen az ő pártján van, és maguk is azért jöttek ide, hogy minket felbosszantsanak. James érezte, hogy most jellemtelen lesz, de képtelen volt az ellenkezőjére. - Én ezt úgyse tettem volna - jelentette ki határozottan. - Szép, hogy megígéri. De ez nekem nem elég. Magának azt se volna szabad hagyni, hogy mások bántsanak engem. - Senki se bántotta még magát. - Egyelőre. De ez még nem jelent semmit... Vallja be szépen, hogy mit terveztek ki ellenünk. James rövid lelki tusa után őszintén bevallotta, hogy micsoda meglepetést tartogatnak a számukra. Azt is elmondotta, hogy holnap Greenhillbe megy valaki viszketőporért. - Látom, hogy magában még van egy kis tisztesség - dicsér- te meg Susy, s szükségesnek tartotta, hogy egy kicsit megjutal- mazza ezért a fiút, és jelentőségteljesen megszorította a kezét. - ígérje meg, hogy a jövőben is elmond nekem mindent. Fel- téve, ha igényt tart arra, hogy mi ketten barátságban legyünk. - Ez több, mint barátság. A fiatal lánynak nem volt kedve most elmélyültebb társal- gást folytatni - Mabelt még ebéd előtt értesíteni akarta a dol- gokat illetőleg -, ezért tehát csak ennyit mondott: - Mindenesetre ne árulja el magát a többiek előtt. Tegyen úgy, mintha velük tartana. Nem fogja megbánni - és hosszan a szemébe nézett, aztán gyorsan otthagyta őt, és a lányokhoz sietett. Mabelt meglepő helyzetben találta: a szobája közepén állott, és Dolly meg Cathleen a nyakába akaszkodva ott csókolták, ahol érték. - Mi van veletek? - Ez rád is vonatkozik - fordult feléje Mabel, míg a lányok öleléséből kibontakozott. - Ünnepélyesen ígéretet tettem ne- kik, és ebéd után ezt az ügyvéd úrral valahogy írásba is foglal- hatjuk, hogy ha Patterson úrnak nem sikerül engem kipiszkálni az örökségből, úgy mindegyikőtöknek ezer font hozományt adok. - Hogy érted ezt? - érdeklődött Susy. - Patterson barátai kö- zül kell jövendőbelinket kiválasztani? Mabel egyáltalán nem így gondolta, viszont ezt az ötletet sokkal célszerűbbnek látta, és rögtön magáévá is tette. - Természetesen - felelte. Egyedül Cathleen szontyolodott el kissé. - Hát akkor velem mi lesz? Nincs is annyi férfi. - És mister Clark Patterson kutya? - biztatta Dolly. - Köszönöm, nem kérek belőle. Mabel nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. - Szólni kell neki, hívjon meg még valakit a barátai közül Cathleen számára is - proponálta gúnyosan Susy, majd hirte- len eszébe jutott Jamesszel előbb folytatott diskurzusa, és Ma- belhez fordult. - Újabb fejleményekről tudok... Bizonyos dolgokat meg kell még tárgyalnunk. - Csak gyorsan, mert tíz perc múlva egy óra lesz - sürgette Mabel. - Rövid leszek - és elmondotta, mit tudott meg Jamestől. - Ha ők zenélni akarnak, mi énekelni fogunk - jelentette ki vidáman Dolly. - Ezentúl mindenki zárja le a szobáját, és a kulcsot állandóan magánál hordja - adta ki a parancsot Mabel, és mindnyájan be- vonultak a lovagterembe. Susy meglepetten ismerte fel tegnap esti lovagját, aki mint- ha csak most találkozott volna vele először, neki is bemutatko- zott. Dolly megcsípte Cathleent, és a fülébe súgta: - Na, itt van már a te párod is... Remélem, tetszik - és Frank- re mutatott. A feketekávé után a férfiak - Patrick kivételével - Patterson intésére magukhoz vették a hangszereiket, viszont James és Frank, arra számítva, hogy egyedül ők maradnak ki, csak mí- melték a dolgot. Mabel megbeszélte már a lányokkal, hogy mindnyájan be- dugják a fülüket, és semmiképpen sem reagálnak az egészre. Amikor Clark belátta, hogy magára maradt, és így különö- sebb hatást nem ér el, egészen Mabel közelébe ment, hogy a fü- lébe trombitáljon. A fiatal lány pillanatok alatt felugrott az asztal mellől, és ha- talmas pofont mért le a meglepett fiatalember arcának kellős közepére. Ez az esemény aztán egykettőre halálos csendet teremtett. A férfiak megdöbbenve figyelték a jelenetet. Egy pillanatig az volt a helyzet, hogy Patterson tettlegesen torolja meg a rajta esett sérelmet, aztán vérvörös arccal némán visszaült a helyére. - Oh, istenem! - sóhajtott fel ijedten Cathleen. Lord Wronghead, aki a festmény mögül izgatottan figyelte az eseményeket, félhangosan megjegyezte: - Unsparnak kettőt kellene adni. Kényszeredett diskurzus kezdődött, amelynek az lett volna a célja, hogy a kellemetlen jelenetet valahogy elfelejtesse velük. James jóformán le nem vette tekintetét Susyról, aki viszont lopva Frankét figyelte, és igen érdekes megállapítást tett magá- ban. Mióta megtudta, hogy nem Patterson volt a partnere, va- lahogy szimpatikusabbnak találta, és őszintén sajnálta, hogy tegnap éjjel az országúton hagyta. Vajon hogy jutott vissza a boldogtalant Szegény fiú igazán nem érdemelte meg ezt. Per- sze most már bajosan lehet a dolgot meg nem történtté tenni. Eszébe jutottak szenvedélyes csókjai is. Az ember addig csóko- lózik valakivel, míg megjárja - elmélkedett tovább. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy Frank Wealbank tulajdonképpen szintén játszott vele, és csókjait éppoly ravasz számítás irányí- totta, mint az övéit. Susy Moore szentül hitte, hogy Frank teg- nap őszintén beszélt hozzá. Alkalomadtán valahogy rendbe kel- lene hozni ezt a dolgot. Talán Jamest lehetne ügyesen felhasz- nálni közvetítőül, de rögtön el is vetette ezt az ötletét, mihelyt rápillantott. James valósággal elnyelte a tekintetével. Frank viszont egyetlenegyszer sem nézett rá, mintha csak nem létezett volna a számára; nem látszott tudomást szerez- ni róla. Míg a férfiak egymás között halkan beszélgettek, és Patrick hiába igyekezett békeközvetítőként átbeszélni hozzájuk, a höl- gyek izgatottan várakoztak az ügyvéd úr megjelenésére, amely egyúttal az együttlét idejének elmúltát is jelezte, amikor Pat- terson és Mabel megcsókolják egymást. Vajon a kapott hatalmas pofon után lesz-e lelkiereje Pattersonnak erre? Vagy valami go- noszságon töri a fejét? A fiatalember tényleg ilyesmin gondolkozhatott, mert hirte- len Frankhez hajolt. - Ezentúl fokhagymát fogok enni, reggel, délben és este. Franknek jobb ötlete támadt. - Okosabban teszed, ha erős paprikával bekened a szádat, és aztán jól rányomod a szájára. Az roppant hatásos lesz. Persze nem szabad figyelmen kívül hagynod, hogy a te szádat is ki- marja majd. - Az a legkevesebb. James érdeklődve fordult feléjük. - Miről van szó? Elmondták neki is. James rögtön érezte, hogy Susy egyetlen csókjáért ezt is visz- szamondja majd neki. Fred Unspar megjelent, és a búcsúcsók minden különösebb következmények nélkül történt meg, ami meglehetős csalódást okozott a hölgyeknél. Míg Clark barátai társaságában elhagyta a lovagtermet, Pat- rick továbbra is a leányokkal maradt. Patterson megvetően megjegyezte: - Patrick egészen eljellemtelenedett. Maholnap megérjük azt is, hogy nyíltan ellenünk fordul. - Határozottan a nők pártján van. Közben sejtelmük se volt arról, hogy az igazi áruló ott lép- ked velük együtt, James Brown képében, és bármiféle megálla- podásra jussanak, Susy pár percen belül tudomást szerez erről. - Érthető - jegyezte meg Frank -, Patrick mindig szeretett potyázni. - A helyedben kiadnám az útját. - Ezt mégse tehetem. Ezalatt a hölgyek megbeszéltek mindent Patrickkel. Patrick kérje meg Jamest, hogy délután vigye el őket kicsit autózni. Másképp olyan unalmasan telik el az idő. - De Patterson úrnak ne szóljon semmit - figyelmeztette Dolly. Mabel és Susy közben megtárgyalták egymás között, hogy Frankkel csinálni kellene valamit. Legokosabb volna, ha Susy valahogy kibékítené őt. Viszont mi történjék akkor Jamesszel, aki kétségtelenül Susybe szerelmest. Susy véleménye szerint James szerelme még csak kezdetle- ges állapotban van, jó lenne, ha Mabel próbálná átvenni tőle a fiút. James mindenesetre nagyon hasznos anyagnak bizonyul, általa pontosan megtudhatják az ellenfél minden tervét. Vi- szont Frankét is le kellene valahogy szerelni, jelenleg ő az egye- düli, aki még kitart a barátja mellett. Legkönnyebben mégiscsak Susy próbálkozásai járhatnának si- kerrel. A történtek után Mabel közeledése csak gyanússá válhat. Az autókirándulás tehát azt a célt szolgálta volna, hogy Susy Frankkel összejöhessen, Mabel viszont megpróbálkozna átven- ni Jamest, ha lát benne valami fantáziát. Patrick mindenesetre rövidesen megbeszélt mindent James- szel. Hátra volt még Frank, akit ugyan nem nagyon invitáltak, és aki éppúgy, mint Clark, semmi hajlandóságot nem mutatott semmiféle autókirándulásra. Így aztán abban állapodtak meg, hogy Susy Yellow útján üzen Franknek, és megpróbálja vala- hogy kibékíteni a fiút. Nem szabad elmérgesedni hagyni a dolgot. Yellow tehát átadta az üzenetet. Frank nem zárkózott el a fia- tal lány óhaja elől, és a függőkertben a szökőkútnál találkoztak. A szökőkút megrepedt, gaz belepte medencéjében az elmú- lott zivatarok emlékeként esővíz gyülemlett fel, és hervadt le- velek úszkáltak benne. A mérgeszöld színben játszó víz tükre megmutatta a fiatal lány alakját, ahogy a romantikus hangulat kedvéért leült a me- dence szélére, és meglehetős költői pózban várakozott a fiatal- emberre. Közeledő lépteire nem is fordult vissza, megvárta, míg egészen melléje ér, és alakját megmutatta a víz tükre. Frank elhatározta, hogy semmi szemrehányást nem tesz a történtek miatt. Okosabbnak vélte, ha megjátssza a közöm- böst, akit semmi különösebb sérelem nem ért. Halkan köszöntötte, és megállt mellette. Susy anélkül, hogy feléje fordult volna, azt kérdezte tőle: - Nagyon haragszik rám... Frank... Mielőtt a nevét kimondta volna, egy kis szünetet tartott, hogy jelentőségteljessé tegye ezt a pillanatot. - Nem - felelte a fiatalember. - Ha csak ezt akarta megtudni tőlem... - Bocsásson meg, de tegnap este még azt hittem, hogy Clark Pattersonnal voltam együtt. Ezt meg kell hogy értse... utóvégre nem magát bántottam meg. Ha megmondta volna a nevét, semmi sem történt volna - most feléje fordult, és fel- nézett rá. Frankét bosszantotta, hogy a fiatal lány csak a csókokra cé- loz ezzel, mintha kalandjuk befejezése egyáltalán nem érdekel- né őt. - A történteken már nem változtathatunk. - Elképzelheti, mennyire bánt ez, hiszen tegnap éjjel még Clark Patterson urat sem akartam otthagyni az országúton. - Nem akartad De hiszen... - Később visszamentem érte. - Hogyan? - Igen, de nem találtam meg magát. Csak hajnal felé értem vissza a kastélyba. Addig mindig magát kerestem. Pedig akkor még azt hittem, hogy maga Patterson. Frank a fiatal lány lelkébe szeretett volna látni. Hazudik vagy igazat mond? Susy állta a tekintetét. - Ha nem hisz nekem, kérdezze meg Yellow urat, ő is meg- mondhatja, mikor értem haza az éjszaka. - Nem fogom megkérdezni. - Miért hazudnék? Belátom, hogy a történtek után nem sok hitelem lehet. Pedig én tegnap maga miatt nem is vacso- rázhattam. - És én? - jegyezte meg keserűen Frank. - Tényleg!... Mi történt magával Hogy került vissza a kas- télyba? - Gyalog. Ez éppen olyan hazugság volt, mint ahogy Susy sem ment vissza az éjszaka érte, hogy megkeresse. Míg a fiatal lány eny- híteni akart a dolgon, Frank szándéka az volt, hogy hazugságá- val határozottan súlyosabbá tegye azt. Susy felállt, és egészen közel lépett hozzá. - Nem szeretném, ha rossz véleménnyel lenne rólam. Ezt iga- zán nem szeretném. Pedig én most már magától nem akarok semmit. - És - kezdte el Frank, de nehezen szánta rá magát -, és... amikor hagyta, hogy megcsókoljam, azt is Patterson úrnak szán- ta? Megjegyzem, ne válaszoljon rá, ha nehezére esik. - Nem esik nehezemre. - Tehát - Nem tudom megmondani... - lehajtotta a fejét, és az övé- nek csatjával babrált - bármit is mondanék, úgyse hinné el... - Azért csak mondja... - Mi olyan furcsa helyzetbe kerültünk... anélkül, hogy is- mertük volna egymást... - majd hirtelen eszébe jutott valami. - Vagy azt hiszi talán, hogy mielőtt először megcsókolt, én kész- akarva botlottam meg? - Nem, ezt nem hiszem. - És nem én csókoltam meg magát, hanem maga engem. - De hagyta. - Hát hagytam... Úgy jött. - És kinek hagyta? - Hogyhogy kinek? - Pattersonnak hagyta? - Ugyan, hogy mondhat ilyet? Csak nem képzeli, hogy ne- kem Clark Patterson úr neve tetszett meg ennyire, vagy talán a barátnőm szép szeméért hagytam megtörténni azt, ami tör- ténté.. . Utcalánynak néz engem? - a szája széle megrándult. - Bocsásson meg, csak érdeklődtem. Susy azon mesterkedett, hogy sírva fakadjon, de most vala- hogy nem sikerült régóta bevált trükkje. Hiába próbálta beleél- ni magát abba a helyzetbe, hogy az anyja meghalt. Eddig min- dig sírva fakadt erre a gondolatra. Most nem sikerült. Frank szelíden megfogta a kezét. - Ne vegye ezt ilyen szigorúan. Érthető, hogy a történtek után tisztázni szerettem volna a helyzetemet. - Hát tisztázzuk. Frank nem értette, mit akar ezzel mondani. - Ugyebár, most is nagyon jól tudom, hogy nem Patterson úrral állok szemben - mondotta lassan és érthetően. - És? - És... - Susy hirtelen Frank arcához hajolt, és puhán meg- csókolta a száját. Aztán gyorsan elfordult tőle, és elszaladt a kastély felé. A fiatalember meglepetten nézett utána. Susy Moore kisasszony ezúttal is remekelt, és kétségtelen, a legszebb eredménnyel, ha történetesen ott nem felejti a szökő- kút medencéjén csipkés kis zsebkendőjét. Ez nagy hiba volt. Frank lehajolt érte, s ekkor vette észre, hogy a medence mélyzöld vizében visszatükröződik a kastély egyik nyitott ab- laka, és abban az ablakban két fiatal lányt vett észre, akik most lassan, óvatosan visszahúzódtak a szoba mélyébe. Kétségtelen, hogy nem véletlenül voltak tanúi ennek a jele- netnek. Susy Moore kisasszony megint valami aljas tervet for- gat a fejében, és az egész jelenetet sem egyébért rendezte a ba- rátnői asszisztálása mellett, csupán azért, hogy őt megint nevetségessé tegye. - Átkozott bestia! - mormogta, és rögtön elhatározta, hogy Patrick kérésének enged, s részt vesz ő is az autókiránduláson, és alkalmat talál arra, hogy visszaadja a kölcsönt neki. Még nem tudta, miképp és hogyan csinálja, de hogy valamit tenni fog, az bizonyos. Pattersonnal közölte, hogy ő is a lányokkal tart. Majd mód- ját ejti, hogy ezúttal Susy Moore kisasszony maradjon ott az országút közepén. - Remek ötletnek tartom - lelkesedett Clark. - Bestia! - De ne csak Susyt, Mabelt is hagyd ott. Ő is velük tart. Ha vacsoraidőre nem érkeznek vissza, elvesztette a jussát - és megragadta a kezét. - A dolog nagyon egyszerű. Defektet kap az autó... hiszen értesz engem... Lehetőleg késő este egy el- hagyott helyen, messze mindentől, kint az országúton. És főleg arra ügyelj, hogy Patrick semmit meg ne sejtsen... James se egészen beszámítható. Frankét a bosszúvágy hevítette. - Számíthatsz rám. - Siess, mert épp most mentek le... Az autó éppen indulóban volt, amikor Frank utolérte őket. Patrick nagy örömmel üdvözölte: - Ez már beszéd, pajtás. Na, gyere. Majd helyet szorítunk neked is, bár nem mondhatnám, hogy kevesen vagyunk. Ezer szerencse, hogy Cathleen kisasszony nem akart velünk tartani. Most nem tudom, hová ülnél. XII. Cathleen ugyanis megneheztelt Dollyra, és ezért nem tartott velük. Lényegtelen volt az egész, jó barátnők között említésre sem méltó, de Cathleen nagyon érzékeny természetű volt. Azt is jól tudta, hogy távolmaradásával csakis önmagát bün- teti, mégis otthon maradt, és rosszkedvű volt. Készülődés közben ugyanis Dolly a következő megjegyzést tette: - Lehetőleg hagyj engem egyedül Patrickkel. Cathleen rácsodálkozott. Mikor zavarta őket? - kérdezte volna, de Dolly már elfordult tőle, mintha ott se lenne. Cathleen tehát egyetlen szót sem válaszolt neki. Nyelt egy nagyot, és könnybe lábadt a szeme. Már így is három lányra jutott két fiú. James majd Susyval akar együtt lenni, a vak is észrevette volna, hogy szerelmes be- lé. Mabellel pedig csak most ismerkedett össze, és zavarta, ha kettesbe került vele. Ezek szerint teljesen egyedül sétáljon, a többiektől távol? Elképzelhető, mennyire lehangolta ez Cath- leent, aki csak Dolly közelségében kapott egy kis elevenséget, Susy meg határozottan lenézte őt. Szentimentális, maradi lé- leknek tartotta. Csendesen elfordult a tükörtől, és letette a kalapját az asz- talra. Azt hazudta, hogy a feje fáj, és ezért nem tart velük. Dolly még csak nem is sejtette, hogy megbántotta őt. Egyál- talán, Cathleennel mindig így volt ez, a legtöbbször senki sem tudta, mikor és mivel bántotta meg. Mabel ugyan kedvelte Cathleent csöndes, szerény természe- téért, de a mostani helyzetben teljesen feleslegesnek tartotta jelenlétét. Úgyse lehet semmi hasznát venni. Így aztán nem is forszírozta, hogy velük tartson. Amikor az autó elhagyta a kastély kapuját, Cathleen az ab- lakból nézett szomorúan utánuk. Lejjebb, a völgy felé kanyargó út egy részét fák és bokrok nem takarták el, és így tisztán látható volt. Ezt az útrészt fi- gyelte Cathleen, hogy lássa, amikor elsuhan arra az autó. Amint ez is megtörtént, nagyot sóhajtott, és végigdőlt a kere- veten; feje mögé fektette karját, és szomorú álmodozásba merült. Milyen különös lány ez a Dolly. Clark Patterson ezalatt a könyvtárteremben Fred Unsparral sakkozott. Az ablak nyitva volt, és az ügyvéd úr csalt. Lépéseit utólag visszakönyörögte, mihelyt látta azok kelle- metlen következményeit, de igen csodálatosképpen sohasem oda lépett vissza, ahonnan elindult, hanem egy viszonylagosan jobb helyre. - Mi az, Unspar úr? Ön visszafelé lép a paraszttal? - Dehogy, kérem. Csupán az előbbi lépésemet visszavonom, és mást lépek helyette. - De azóta már én is léptem. - Nem tesz semmit. Az engem nem zavar. - Mondhatom, meglepő. És most egyszerre kétszer lép? - Világos. A parasztot visszaveszem, tehát helyette jogom van újra lépni, és azonkívül rajtam van a sor. - Amint a másik lépett, nincs joga visszalépni. Ön nincs tisz- tában a játék szabályaival. - Kérem, most vidéken vagyunk, és nem vesszük a dolgokat olyan szigorúan. Ez afféle nyaralásféle. - Ön az én lépéseim után visszaigazítja az önéit. - Ön annyira sürgetett, hogy nem vettem észre a futóját. - Nem érti, hogy így nem lehet kombinálni? Ön minden ter- vemet utólag megzavarja. - Ez a játék lényege, kérem. Patterson rácsodálkozott, de nem szólt semmit. Ezzel az em- berrel úgysem lehet vitatkozni. Csupán a nők szoktak olyan vá- laszokat adni, amelyek mélységesen megdöbbentik az embert. Clark egymás után három partit is megnyert, de Fred Unspar egy negyediket is proponált neki. Úgy látszik, legalább egyet- len partit meg szeretne nyerni. Madame Chambart a szobájában a kereveten feküdt, plédek- kel gondosan betakarózva, és ebéd utáni álmát szuszogta. Mint afféle öregasszony, a legmelegebb időben is örökösen fázott, és szobája ablakát állandóan csukva tartotta. Daisy, a szakácsnő, a konyhában dúdolgatott, és a vacsorát készítette elő. Yellow a szobájában különös műveleteket végzett. A zárra kétszer is ráfordította gondosan a kulcsot, és borszesz lángja felett kis lábas vizet forralt; gőzében levelet forgatott gondosan jobbra-balra, hogy észrevétlenül felbonthassa. Még a délelőtt folyamán adta át neki Clark Patterson azzal a megbízással, hogy sürgősen postára tegye. A levél mister Bob Stevensnek szólt Strongholdba, és Yellow Johnstone kis- asszonynak akart hasznos szolgálatot tenni azzal, hogy a tar- talmát megtudja. Ötpercnyi szorgos munka után a boríték enyve engedett, és Yellow elolvashatta végre a levelet, amely meglehetős csalódást keltett benne. Patterson arra kérte benne Bob Stevens barátját, hogy hala- déktalanul jöjjön el a rooflessi Wronghead-kastélyba, mivel nagy szüksége volna a jelenlétére. Ez volt az egész. Yellow gondosan lemásolta a levelet, majd újra visszazárta a borítékba. Egy könyv lapjai közé tette, és ráült. Arckifejezése most szánalomra méltóan bárgyú volt és unalmas. Lord Wronghead a toronyszobában berendezett rejtekhelyén édesen szundikált. Felpuffadt arca most olyan volt, mint egy norvég tengerészkapitány hitveséé. Yellow a gondosan visszaragasztott levéllel megindult, hogy megkeresse a kocsist, aki naponta kétszer is megjárja Rooflesst, a postáért és egyebekért. Ott talált rá az istállóban, amint há- ton fekve, széttárt karokkal hortyogott. Felzavarta buta álmából, és meghagyta neki, hogy Patterson levelét haladéktalanul vigye a postára. Ezek után úgy érezte, hogy dolgát lelkiismeretesen elvégez- te, bement tehát Daisyhez a konyhába, hogy egy csésze teát kérjen tőle. Cathleen ezalatt kiment a függőkertbe, ahonnan a völgy nagy részét kényelmesen átlátta, és arra számított, Dollyékat mégis felfedezi valahol. Feltéve, ha nem az ellenkező irányba mentek el, amelyet a kastély falai elfedtek előle. Egy darabig a kertben járkált fel-alá, és a környéket szemlél- te. A levegő tiszta volt, és így messze elláthatott. Kár, hogy nincs látcsöve, annak segítségével bizonyára megláthatná őket valahol. Nem mehettek túlságosan messzire, hiszen Mabel még az induláskor kikötötte, hogy legfeljebb egyórányira vigyék el őket a kastélytól, máskülönben az egész kirándulás agyonide- gesítené. De Cathleen nem látta őket sehol. Visszament újra a kas- télyba, hogy a vidék arrafelé eső részét valamelyik ablakból te- kintse át. Felment a legfelső emeletre, de itt se sokat láthatott. Az ab- lakok az erdőkkel borított hegyekre néztek. Ahonnan pedig el- láthatott volna másfelé is, ott a kastély tornyának kiszögellése elfedte előle a kilátást. Okosabb volna felmenni magába a to- ronyba, onnan körös-körül áttekinthetné az egész környéket. A folyosó végében talált egy ajtót, amely felfelé kanyargó, sötét lépcsőfeljáratot takart. Kissé habozott, de mivel fényes nappal volt, és a lépcsőfeljárat végéből csillogó napfényfolt ra- gyogott feléje, ez megnyugtatta, és megindult felfelé. Ez a toronyszoba szerencsére nem volt azonos azzal, ahol lord Wronghead szundikált, hanem a vele átellenben lévő, köz- vetlen a könyvtárterem feletti, amelynek nyitott ablaka mel- lett Patterson és az ügyvéd a negyedik parti sakkot játszották és Fred Unspar csalt. Cathleen végre felért a toronyszoba ajtaja elé, a lépcsőfeljá- rat végében, amelyet hosszúkás lőrésszerű ablakok világítottak meg. A falon elfakult, félig elmosódott írást vett észre. Kíván- csian betűzte: "A jel a sors." Alatta két név: Magdalen és Philipp. Volt ott még egyéb írás is, de a barnás, furcsa alakú esőfoltok olvashatatlanná tették. Amikor az ajtót kinyitotta, az így keletkezett léghuzat a fel- járat ajtaját becsapta odalent mögötte. De Cathleen ezt egyelő- re még nem vette észre. A toronyszoba kerek formájú volt, és derékig érő széles kőpárkány fogta körül, ahol kényelmesen el- fért egy ember. Cathleen innen nézte őszinte csodálattal azt a fenséges lát- ványt, amely eléje tárult. Magasan, szinte a felhők között né- zett le a messze előtte elterülő vidékre. Roofless piros tetejű házai, mint kis játékházikók csoportba rakva a domboldal élénkzöld szőnyegén. Körülötte a fenyvesek sötétzöld foltja húzódott el, mögöttük pedig a sejtelmes mesz- szeségnek kék köntösébe öltözött hegyek. Körös-körül járta a kő- párkányt, és ellátott minden irányban. Látta a malmot és a me- zőt átszelő patakot; innen fentről úgy hatott, mintha napfény- ben csillogó acéldrót lenne. De autót nem látott sehol, bármerre is kereste. A nap az ar- cába csókolt melegen, de mégis hűs légáramlatot érzett. Fecské- ket látott csoportosan repülni nyugatnak, jóval magasabban tőle, és megirigyelte őket a repülés gyönyöréért. Most lenézett a kastély elé, és gyönge szédülés fogta el; a lábai bizseregtek. Elhatározta, hogy visszafordul, és ekkor vette észre, hogy a fo- lyosóra nyíló ajtó becsukódott mögötte. A félhomályban tapo- gatózva kereste a kilincset, és a torkában dobogott a szíve, ami- kor rájött, hogy belülről az ajtón nincs kilincs, illetve csak volt valamikor, de idővel letörött róla. Két kis ökölbe szorított kezével dörömbölt a nehéz tölgyfa ajtón, de hasztalan. Ekkor már az ijedtségtől alig volt jártányi ereje. Újra felbotladozott a toronyszobába, és a kőpárkányra kiállva kétségbeesetten kiáltozni kezdett lefelé. De sehol senki, aki ottlétéről tudomást szerzett volna. Rám fog esteledni idefent, villant át agyán a szörnyű gondo- lat, és újult erővel a mélység felé hajolva, kiáltozni kezdett. - Sakk - mondotta Patterson, és mivel kétségtelen volt, hogy két lépés után ezt a partit is megnyerte, volt ideje arra is, hogy kissé elvonja figyelmét a játéktól. Cigarettára gyújtott, és kissé féloldalt fordított fejjel az ablak irányában figyelni kez- dett. Úgy rémlett, valaki nagyon távolról segítségért kiált. Odalépett az ablakhoz, és mélyen kihajolt. Nem tévedett. A kiáltást most sokkal tisztábban hallotta, de valahonnan fentről jött a hang, mintha az égből kiáltana le va- laki. - Halló - felelt vissza, és a hang most valamivel erősebben válaszolt rá. - Ki az? - kiáltott fel. Ekkor már Fred Unspar is mellette állott, és ő volt az, aki fi- gyelmeztette arra, hogy a segítségkiáltás csakis a felettük lévő toronyszobából jöhet. - A toronyszobában van? - kiáltotta érthetően tagolva a szavakat Patterson felfelé, és egy kétségbeesetten elnyújtott igen jött rá válaszul. Mindketten sietve szaladtak végig a folyosón. Az ügyvéd úr főleg azért szaladt olyan kétségbeesetten, mert az első pillanat- tól kezdve lord Wrongheadre gyanakodott, bár a hang nem az övé volt. Mindenesetre nagyon nyugtalanná tette a dolog. Le- het, hogy felfedezték az öreget, amilyen hülye, és oda a száz font- ja. Elképzelhető, milyen fürgén szedte a lábait. Egyenesen a lo- vagteremnek rohant. Patterson meg utána. - Nem innen jön a hang - próbálta elzavarni. - Hát akkor minek szaladunk erre? - Jöjjön - és irányt változtatva hirtelen a folyosó vége felé rohant előtte, ahol kinyitotta a feljárat ajtaját, és a nyakukba esett élettelenül Cathleen, illetve csak Clark nyakába esett, aki az elájult lányt ölbe kapta, és megindult vele a szobája felé. - Vizet hozzon. - Jó - kiáltotta vissza Unspar, és ahogy a lába bírta, szaladt a lovagterem felé. Egyenesen a hatalmas festménynek, amely ép- pen akkor vált el a faltól, és az ügyvéd úr pontosan nekiesett a kilépő lord Wrongheadnek. Alig tudta kinyögni: - A száz fontom... Felfedezték önt... lord?... Lord Wronghead megvetően végigmérte. Fred Unspar levegő után kapkodott, nagyokat fújt; az arca rákvörös volt a futástól és az izgalomtól. Félő volt, hogy itt üti meg a guta menten. - Mit okvetetlenkedik itt? - szólt rá fagyos hangon, eltolva magától, mintha attól tartana, hogy piszkos lesz tőle. - Uzson- nát kérek és whiskyt - és méltóságteljesen visszavonult rejtek- helyére. Az ügyvéd meredt szemekkel lihegett utána. Clark ezalatt a szobájába ért Cathleennel, és óvatosan lefek- tette a kerevetre. A fiatal lány csukott szemekkel, élettelenül, szétejtett karok- kal hevert előtte. Mi történhetett vele, és hogy kerül fel a toronyszobába? Ta- nácstalanul állott előtte, Unsparra várakozva, mintha tőle kap- hatna minderre vonatkozólag megnyugtató választ. De az ügy- véd úr egyre késett. Clark a fiatal lány fölé hajolt, és igen óvatosan bal melle hal- ma fölé illesztette a fülét. A szíve vert, tehát még él. Ez határozottan megnyugtatta. Már maga nézett volna Unspar után, amikor az asztalon észre- vett egy pohár vizet. Zsebkendőjét átnedvesítette, és a fiatal lány homlokára nyomta, majd a nyaka táját is lágyan megned- vesítette vele. Pár pillanat múlva Cathleen megmozdult, és felnyitotta a szemét. Mielőtt Clark bármit is kérdezhetett volna tőle, ful- dokló zokogásban tört ki. Meleg, nagy könnycseppek folytak le kedvesen eltorzult arcán. A fiatalember szíve tele volt szánalommal és gyengédséggel. Fél térdre ereszkedve próbálta csitítani őt, de mindez haszta- lannak látszott. Cathleen arcát a párnákba fúrta, és egyre sírt. Az átélt izgal- mak következtében kisebb idegrohamot kapott. Patterson gyengéden megsimogatta a haját, akárcsak egy síró kisgyermeket cirógatott volna; tele szeretettel és féltő gonddal. A fiatal lány szoknyája oldalt kissé felcsúszott, és finoman rajzolt karcsú lábszára formáit látni engedte. Szőke, hullámos haja szétterült a kereveten, és szépen ívelt nyakának meleg vi- lágos foltját szabadon hagyta. Időbe tellett, míg teljesen magához tért, s akadozva, nyögdé- cselve, könnyeit lenyelve, kis pirosra sírt nóziját szipákolva el- mondhatta végre, hogy felment a toronyszobába megnézni, mer- re mehettek el a többiek, és nem tudott onnan kijönni többé... - Nem... volt... kilin...cs - és egy olyat sóhajtott, hogy azt hitte, kiszakad a szíve. - Ez volt az egész? - E...z... Szép könnyes szemeibe benézett, és rögtön tisztában volt azzal, hogy ez a fiatal lány a legkülönb valamennyiök között. Könnyektől átázott kis arcából sugárzott az ártatlanság bája. Nem volt benne semmi alakoskodás, semmi kacérság, ezek a szép, bánatos tekintetű szemek gyermeki naivitással néztek fe- léje. Finom, törékeny válla és formás karjai, mint serdülő fiatal gyermeklányé. Patterson talán először életében érzett ennyi meghatódottsá- got nővel szemben, mint most Cathleennél. Szerette volna kar- jaiba vonni, lecsókolni nedves, meleg száját, és szomorúságos, szép szemeiből felinni könnyeit. Miért van, hogy a szeretetét is csak csókkal tudja kifejezni az ember, éppúgy, mint a szerel- mes, akit pedig érzéki vágyak is gyötörnek, holott Patterson ér- zései korántsem voltak ilyesféle vonatkozásúak. Cathleen lassan megnyugodott, és láthatólag nagyon restell- te magát. Bájos zavarát a fiatalember is észrevette, és azon volt, hogy segítsen rajta valamiképpen. - És miért nem ment el maga is a többiekkel? - Nem akartak engem. - Lehetséges? - Dolly azt mondta, hagyjam őt Patrickkel egyedül. De ne- hogy visszamondja nekik - csupa aggodalom volt az arca. - Isten őrizz! - Már amúgy is többen voltunk lányok... hát akkor miért zavartam volna őket? - Tudja, hogy maga a legszimpatikusabb maguk között? - Igen - ezt éppen csak mondta, mintha egyáltalán nem ér- tette volna meg, mit mondott neki. - Csak azt nem értem, hogy lehet olyan barátnője, mint Johnstone kisasszonyt - Nem az én barátnőm. Dolly ismerte őt, és ő hozott engem is ide. - Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen körülmények között is- merkedtünk össze. - Igen - felelte Cathleen ugyancsak úgy, mint előbb. Patterson érezte, hogy Cathleen nem szívesen beszél erről, kétszínűsködni meg nem tud, jobbnak látta tehát, ha egyre- másra elakadó beszélgetésüket nem forszírozza tovább, hanem elbúcsúzik tőle. Amikor a könyvtárterembe visszatért, Fred Unspart már ott találta. - Na, jobban van már a hölgy? - kérdezte. Szeretett volna szemrehányást tenni neki cinikus viselkedé- séért, amiért előbb teljesen magára hagyta vele, de mégsem szólt semmit. - Nos, tovább játszunk? - kérdezte Unspar. - Minek? Két lépés, és matt. - Hol? Clark ránézett a sakktáblára, és rögtön konstatálta, hogy az ügyvéd úr a távollétében kissé átrendezte a figurákat, a kedve szerint. - Feladom a játszmát. - Na látja! - és Fred Unspar kis kezeit dörzsölgette. - Úgyis megnyertem volna. Amikor elvált tőle, a fiatalember hosszan elgondolkozva utá- nanézett, és csak annyit mondott megvetően: - Ügyvéd! XIII. Amikor James kifordult az autójával a kastély udvarából, Ma- bel még egyszer a lelkére kötötte, hogy semmi esetre se menje- nek túlságosan messzire. Az a tudat, hogy esetleg nem érnek kellő időben vissza, elrontaná a kedvét. Frank végre megismerhette kissé Johnstone kisasszonyt, hi- szen közvetlen előtte ült. Elosztásuk az autóban ugyanis a következő volt: elöl James mellett Susy ült, a hátsó két ülésen Dolly és Mabel, velük szemben a pótüléseken pedig Patrick és Frank. Patrick már meglehetősen bizalmas együttlétben volt Dolly- val, és nem sokat zavartatták magukat. Összehajolva sugdo- lóztak és nevetgéltek. James elöl meglehetősen halk diskurzust folytatott Susyvel, ahogy a fiatal lány egy-két elejtett szavából érezni lehetett, nem szeretné, ha mások is hallanák. Frank lopva hosszasan szemügyre vette Johnstone kisasz- szonyt. Nem volt benne semmi félelmetes, semmi olyan, amilyen- nek barátja leírása után joggal elvárhatta volna az ember, sót még egyetlen ellenszenves vonást sem sikerült felfedezni ben- ne. Kedves, közvetlen, kissé tartózkodó teremtésnek látszott, híján minden kacérkodásnak vagy olyasféle szándéknak, mint- ha Frankét elszédíteni akarná, hogy saját pártjának megnyerje őt. Szóval semmiképpen nem hasonlítható össze például Susy Moore kisasszonnyal. Közömbös dolgokról diskurált vele, és el kellett ismernie, hogy Johnstone kisasszony képzett, okos leány, akinek mindenről megvan a maga egyéni véleménye. Huntwayig elszaladtak, és megnézték a vízesést, majd hosz- szú sétát tettek az erdőben. Susy Jamesszel karonfogva ment, és látszólag teljesen kiesett az emlékezetéből Frank. Határozot- tan elemében volt, és sokat nevetett. Franknek úgy tűnt fel, sokszor talán az őszinteség hiányával. Dolly és Patrick messze elmaradtak tőlük, nyilvánvaló volt, hogy csókolóznak valahol. Frank Mabelt hallgatta, aki testvérbátyja kislányáról mesélt, közben azon gondolkozott, miképpen bosszulhatná meg ma- gát Susyn. Vajon ki lehetett az a két lány, aki őt a kastély abla- kából az előbb kileste? Köztük volt-e vajon Mabel is? Ezek joggal azt hiszik, hogy ő Susy miatt tart velük, aki igen érthetetlenül Mabellel hagyja őt együtt. Lehetséges, hogy most ugyanazzal a módszerrel Jamest akarja leszedni a lábáról, ahogy vele próbálkozott az imént? Az erdő végében bevárták egymást. Susy szomjas lett, és el- határozták, hogy elsétálnak a legközelebbi farmig, ahol friss te- jet kaphatnak. Dolly és Patrick csak sokára érték be őket. A fiatalember füle rúzsos volt, és így szólt: - Dollyval a modern zenéről beszélgettünk. Patrick annyit értett a zenéhez, mint Frank - szóval semmit. Kissé hűvös szél támadt, tehát Mabel azt javasolta, menje- nek vissza az autóig, hogy köpenyét magára vehesse. Inkább visszafelé menet álljanak meg valahol inni. Patrick helyeselt, ezért tehát mindnyájan visszafordultak. Most James és Susy maradtak el mögöttük, és ez Mabelt kissé idegesítette. Megkérte Frankét, kérje el a fiatalembertől az autó kulcsát, hogy ők ketten előremehessenek. Frank készséggel tett eleget kérésének. Amikor Mabel az autóban köpenyét magára vette, Frank egyetlen pillanat alatt meggyőződött arról, hogy a motor kul- csát James itt hagyta. Kivárta, míg Johnstone kisasszony elfor- dult tőle, hogy egy gyors mozdulattal magához vegye. Megfe- lelőbb alkalmat nem is találhatott volna. Errefelé még segítség sem akad, hogy továbbjussanak. Bár bosszúját kissé enyhítette az a tudat, hogy Susy Moore kisasszony korántsem kerül olyan kínos helyzetbe, mint amelybe őt vitte az elmúlt éjszaka. Azon- kívül James és Patrick sokban a segítségükre lehetnek, és ami szintén nem egészen lényegtelen, jómaga is itt reked velük. De hát, ha jobb nem akadt, be kell érni ezzel is. Viszont ha James most rögtön tovább akar indulni, kissé korán veszik ész- re a bajt, esetleg segíteni is tudnak magukon. Pár perc múlva elérték őket a többiek is. Franknek kedvezett a szerencse. Mielőtt szóba jött volna, hogy merre is induljanak tovább, parasztasszony jött szembe velük az úton, egy-egy korsó tejet cipelve kezeiben. Dolly volt, aki észrevette, és egykettőre megkötötték vele a vásárt. Csak ivópoharuk nem volt. Ezen aztán Patrick segített ötletesen. Notesze kitépett lapjaiból nagyon csinos kis pohara- kat hajtogatott össze, csupán az volt a baj, hogy túlságosan ki- csikére méretezte, és így állandóan töltögetni kellett. A tej jó része kifolyt, de a lányokat mindez roppantul mulattatta. Dol- ly annyira nevetett, hogy a tejet a nyakába csorgatta. Susy kinyitotta az autó rádióját, és azt proponálta, hogy táncoljanak. Elsőnek Frankhez lépett. - Táncolna velem? - Szívesen, de nem vagyok jó táncos. - Ugyan, kérem. Frank szó nélkül átkarolta a derekát, és kissé távol maradt tőle. Nagyon buta dolognak tartotta ezt a táncot. Valahogy olyan érzése volt, hogy Mabel miatt érzi magát ilyen kényel- metlenül. Susy egészen Frank vállának hajtotta a fejét, majd az arcába súgta: - Maga még mindig neheztel rám. - Téved. - De érzem. Az egész úton egyetlen szava sem volt hozzám. - Nem volt egyedül. - Jamesre gondolt - kis grimaszt vágott. Többet aztán nem is beszélgettek egymással. Susy később Jamesszel táncolt, és vele sugdolózott. Frank gú- nyos mosolyra húzta a száját. Szép kis bestia. Érdekelte, hogy Patrickkei kikezdett-e már. Valószínű, Pattersonnal is megpróbál- kozott. És ha nem is tette még eddig, feltétlen megteszi ezután. Mabel nem táncolt. Leült az árok szélére, és elgondolkozva nézte a felhőket. Dolly valamin jóízűen nevetett; a könnyei is kicsordultak. Este nyolc óra volt. Valahonnan messziről sziréna bőgött, és ez magához térítette álmodozásaiból Johnstone kisasszonyt. - Induljunk vissza - szólalt meg, és kiegyenesedett. Frank nem akart közvetlen tanúja lenni annak a jelenetnek, amikor James a motor kulcsát nem találja, és ezért elsétált egy kicsit tőlük. Zsebkésével vesszőt vágott magának egy bokorról, és azzal foglalatoskodott, míg fél szemmel az autó felé sandított. Már mindnyájan beültek a kocsiba, amikor James újra ki- szállt belőle, és az autó körül a füvet kezdte szaglászni. Pár perc múlva a többiek is kiszálltak, és körbejárták a kocsit. Frank megfelelőnek találta a pillanatot, és visszasétált hoz- zájuk. - Valami elveszett? - A kocsi kulcsa. Ügyesen megjátszotta a meglepettet. Szerencséjére senki se gyanakodhatott rá, mert James határozottan emlékezett arra, hogy magához vette az előbb. Most a zsebeit kutatta át újra. Lehetséges, hogy a zsebkendőjével kirántotta az imént, itt vagy esetleg... - de nem merte közölni abbeli gyanúját, hogy esetleg még útközben, az erdőben veszíthette el. - Anélkül nem tudunk elindulni? - érdeklődött Dolly. - Bajosan - felelte James, a zsebeiből kirakosgatva mindent -, a szerelvény falát nem tudom kibontani mégse... De ilyen ne- vetséges dolog! - Nem kell idegeskedni - jegyezte meg Dolly Mabel felé for- dulva, aki egyre az óráját nézte -, bőségesen van időnk. A kas- télyba félóra alatt visszajutunk, és még nyolc óra sincs. - Tévedsz, öt perccel el is múlt már. Patrick azt tanácsolta, hogy keressék mindnyájan a kulcsot, háromszáz méternyi az út, ahol elveszthették. Osszák be a távolságot maguk között, és mindnyájan lássanak neki a keresésének. Dollyval mindjárt előre is ment, ugyanígy Susy Jamesszel. Ahogy egymás keze után nyúlva megindultak, előrelátható volt, hogy a kulcsot nem sokat fogják keresgélni. Frank úgy tett, mintha az autó körül keresgélt volna, és így nem látta, mit csinál Mabel. Talán öt percet nézelődhetett, a szorgos keresgélő látszatát keltve, miközben arra gondolt, milyen elégedett lesz Patterson, ha Mabel kisasszony estére nem tér vissza, amikor a fiatal lány kiszállt az autóból, és hozzálépve egészen váratlanul a követ- kezőket mondta neki: - Nagyon kérem, adja ide a kulcsot. Frank meglepetten nézett az arcába. - Hogy érti ezt? - Tudom, hogy magánál van. - A hangja szelíd volt, a tekin- tete szinte alázatos. - A többieknek majd azt mondjuk, hogy megtaláltuk. - Honnan veszi azt, hogy nálam van a kulcs? - Ne komédiázzon! - De kérem... - Hallgasson végig! Én nem a legjobb módban élek. Szégyel- lek erről beszélni... Az egész ifjúságom nélkülözések között telt el... én semmi rosszat nem akartam a barátjának... Nem az én hibám, hogy ilyen helyzetbe kerültünk... Én az állásomat vesztettem el azért, hogy ezt a harminc napot itt töltsem... és annyi pénzem sincs, hogy a vasúti jegyemet megvegyem, ha vissza kell mennem Londonba... Ezek családi ügyek... engedje meg, hogy világosabban ne kelljen megmagyaráznom... Ne- kem létkérdés, hogy visszajussak a kastélyba... És ön most le- hetetlenné akar engem tenni... Nagyon szépen kérem, adja vissza a kulcsot... Frank arca nem árult el semmi megindultságot. Képtelenség lett volna kitalálni, mire gondol, ahogy a fiatal lány előtt állott mozdulatlanul. - Adja vissza a kulcsot! Frank sokáig hallgatott, aztán halk, rekedt hangon megszólalt: - Honnan gondolja, hogy nálam van a kulcs? Mabel elfordította az arcát, mintha ő maga is szégyellné azt, amit most mondani fog: - Láttam, amikor zsebre vágta. A fiatalember lassú mozdulattal a zsebébe nyúlt, és átadta Mabelnek a kulcsot. - Nem maga miatt vettem el... de magának adom vissza. Frank elfordult tőle, és az autóhoz lépve hosszan dudálni kezdett. - Köszönöm - mondta halkan Mabel, és visszaült a kocsiba. A fiatalember szintén beült melléje, és cigarettára gyújtva, mosolygós arccal megjegyezte: - A kulcsot maga találta meg... És most beszélgessünk vala- mi közömbös dologról, hogy gyanút ne keltsünk a többiekben. Úgy látszik, hogy Clark Patterson egyetlen, utolsó segítőtár- sát is elvesztette, Huntwayben, alig ötvenöt kilométerre Roof- lesstől, egy őszi alkonyatkor. XIV Bob Stevens csak utólag jutott Clark eszébe. Gyakran esik ilyen hibába az ember. Bob nagyon is használható ember. Vidám fic- kó, aki mindig szerette a kalandot, és nyugtalan vére jobbra- balra űzte. Még nem volt harmincéves sem, és máris körülutaz- ta a fél világot. Nem volt vagyonos ember, de mindig olyan ügyesen igazította a dolgait, hogy sokan megirigyelték tartal- mas és változatos életéért. Bob Stevens nagyon is használható fiú, csak az a kérdés, ott- hon találja-e levele. Róla sohasem tudni, hol tartózkodik éppen. De Clarknak szerencséje volt. Bob Stevens még az éjszaka megkapta a levelét, és nem volt rest azon nyomban útra kelni. Stronghold talán kétszáz kilométerre esett Rooflesstől, és ezt a vidéket Bob nagyon jól ismerte. Közvetlen vacsora után rágyújtott rövid szárú pipájára, ki- tolta a garázsból motorkerékpárját, és tíz perc múlva már ver- senytempóban robogott a Wronghead-kastély felé. Addig is, míg Bob barátja segítségére sietett, Clarknak még egypár kínos meglepetésben volt része az est folyamán. Először is a kirándulók mindnyájan a rendes időben vissza- tértek. Frank csak annyit jegyzett meg erre vonatkozólag, hogy nem sikerült a tervét végrehajtani. Kedvetlennek is látszott ezért. A második meglepetéshez a puszta véletlen segítette hozzá Clarkot. Amint az L alakú folyosó nyugat felé eső rövidebb részén vé- gigment, egy nyitott ablakon át vidám nevetés ütötte meg a fülét. Egy pillanatra ugyan megállt, de nem nagyon izgatta, kinek van ilyen jó kedve, aztán mégis mást gondolt, és odalépett az ablakhoz. Jamest és Susyt pillantotta meg közvetlen maga alatt. - Zsarolni akar? - kérdezte Susy, de hangja pajkoskodó volt. - Miért? - Az árakat majd én szabom meg. Kis titok egy csók, nagy titok két csók. - Attól függ, mit ért kis és nagy titok alatt. - Azt majd én bírálom meg. - Szóval a viszketőport kis titoknak tartja? Clark undorral fordult el az ablaktól. James eladta őket egy- pár hitvány csókért. Frank viselkedését is kissé gyanúsnak ítélte. Hiányzott belőle minden invenció. Éppen Frank Wealbankből, akinek mindig szebbnél szebb ötletei voltak, ha valakit bosz- szantani kellett. Micsoda pokoli fortéllyal szedik le a lábukról a barátait ezek a lányok. Már Cathleen viselkedésére is gyanakodva gondolt vissza, de rögtön elvetette a gyanúját. A vacsoránál Frank kijelentette, hogy a zenei zajokban nem óhajt részt venni, méltóságán alulinak tartja, és ha Clarknak nincs annyi ötletessége, hogy másképp és teljesen egyedül John- stone kisasszonnyal intézze el ügyeit, úgy csak sajnálkozását fe- jezheti ki előtte. Clark ezen a megjegyzésen csak csodálkozott. Későbbi beszélgetésük folyamán Frank még olyasféle kijelenté- seket is tett, amiből barátja kétségtelenül megállapíthatta, hogy őrá se számíthat túlságosan. Az esti étkezés ezek után a legszalonképesebb hangulatban folyt le. Mabel később átült Frank mellé, és vele társalgott. James - gyenge lelki tusa után szintén Susy közelébe ült, Pat- rick viszont egész természetesnek vette, hogy Dolly és ő eleve kivonják magukat mindenféle vonatkozásban a Patterson kontra Johnstone ügyből. Clark elkeseredésében egy darabig szomorúan, szótlanul ült a helyén. Mabel túlságosan messze ült tőle, hogy kihallgathas- sa, mit beszél olyan kedvesen Frankkel, bár sokért nem adta volna, ha megtudja. Csak ő és Cathleen ültek egymagukban. Egy ideig búslako- dott, majd, hogy elfogta Cathleen bágyadt mosolyát, engedel- met kért tőle, hogy melléje ülhessen. Mabel, akinek minden oka meglett volna arra, hogy a dolog ilyetén történt fordulatán megelégedett legyen, határozottan kedvetlennek látszott. Gyakran lopva Cathleen és Clark felé pil- lantott, és Frank hozzá intézett szavaira egyre szórakozottab- ban válaszolt. A vacsora végeztével Dolly a spinéthez ült, és divatos dzsessz- zenét játszott le rajta. James táncra kérte Susyt, és túlságosan egymáshoz simultak. Patrick feltűnően sokat ivott, és a lányokat is ivásra biztatta. Cathleen pedig szemlesütve hallgatta Clark halk szavait, aki- nek egy ízben sikerült elfogni Mabel tekintetét. Ez csak még jobban felvillanyozta, és végül is valóságosan belevetette ma- gát az udvarlásba. Cathleen bűbájos volt lángra gyúlt arcocskájával, csillogó sze- meivel. Ők is ittak, és a nehéz bor pár cseppje felkavarta kissé a vérét. Boldognak érezte magát, hogy neki egyenesen Patterson úr csapja a szelet. Dollyt Susy váltotta fel a spinétnél, és Dolly aztán megmu- tatta Patrickkel, hogy képzeli el az igazi mulatozást. A fiatal- ember határozottan becsípett, és partnere remekül mulatott raj- ta. Egyáltalán nem háborodott fel azon, hogy tánc közben ál- landóan a száját kereste, és ott csókolta, ahol érte. Egyedül Mabel nem ivott, és maradt hideg józan. - Nincs kedve táncolni? - kérdezte Clark Cathleentól, és amikor a fiatal lány halkan igent rebegett, Patterson szelíden magához vonva táncolni kezdett vele. Mabel le nem vette volna róluk a tekintetét, és maga sem tu- dott számot adni magának arról, miért lett előtte egyszerre olyan nagyon ellenszenves Cathleen viselkedése, aki alapjában véve igen rendes és tartózkodó volt ellenfelével szemben. És Clark iránt érzett gyűlölete mindjobban elhatalmasodott rajta. Ennek az okát rögtön tudta is. Három nap óta ma látta először igazán jókedvében. És ez a buta Cathleen komolyan ve- szi. Egyenesen felháborító, ahogy a szemébe tekint, amikor jól tudhatná, hogy csak játszanak vele. Nincs benne semmi józan- ság és belátás. És milyen ügyetlenül viselkedik! Az elolvadt sze- relmest játssza, ahelyett, hogy otthagyná a fiút, még elősegíti, hogy jól érezze magát vele. Idegességében újra cigarettára gyújtott. - Menjünk le a kertbe - kiáltott fel Dolly. - Gyönyörű hol- das este van. - Még megvárjuk a búcsúcsókot - röhögött Patrick. Mintegy végszóra jelent meg a lovagteremben Fred Unspar úr, és a nagy kavarodásban Pattersont kereste a tekintetével. Susy abbahagyta a zongorázást, és felállt; James, aki mellet- te állott egész idő alatt, lopva a hajába csókolt. - Tíz óra van - jelentette az ügyvéd. Mabel felállt a helyéről, és megindult Clark felé, aki egyre Cathleen karcsú derekán tartotta bal karját. A hirtelen megszűnt zene, Mabel komor arca, ahogy Clark elé lépett, annyira megzavarta Cathleent, hogy teljesen megfe- ledkezett arról, hogy elhúzza magát partnere karjából. A fiatalember kissé elfordulva Cathleentől hajolt Mabel arca felé, és éppen csak a szájára illesztette a száját egy futó pilla- natra. Mabel Johnstone kisasszonyt annyira felháborította ez a kétségtelenül hányaveti csók, hogy hirtelen indulatának en- gedve, rögtön utána arcul csapta a gúnyosan mosolygó fiatal- embert. Patterson nagy zavarában csak annyit mondott: - Tessék! - Ezt a pofont pedig azért kapta - magyarázta meg Mabel - mert a halott emlékét meggyalázta. - Micsoda halottét? - Na, nézd csak - röhögött Patrick -, már elfelejtette, kitől fog örökölni. Cathleent ez a váratlan fordulat annyira megriasztotta, hogy ijedten hátralépett, és riadtan kiszaladt a teremből. Ő volt az egyetlen, aki ráhibázott az igazságra, amikor szen- tül meg volt győződve arról, hogy Mabel miatta ütötte pofon táncpartnerét. Mabel még ennyit mondott megvetően Clarknak: - Részeg fráter - és sarkon fordulva otthagyta őket. - Na igyunk, gyerekek - kiáltott fel Patrick, hogy a kínos je- lenet után keletkezett csendet átjátssza. Susy visszaült a spinéthez, és újra játszani kezdett. - Ne játsszak most valami szerelmi dalt? - kérdezte gúnyosan. XV Unspar úr égető szükségét érezte annak, hogy mielőbb pontot tehessen a mai nap eseményei után, és végre nyugovóra térhes- sen. Az öreg lord épületes látványban részesülhetett az est fo- lyamán, ha ugyan végigélvezett mindent a rejtekhelyén. Min- denesetre idevonatkozó véleményét még végig kell szenvednie. Már előre fájt a feje tőle. Száz font nem éri meg ezt a teljesít- ményt. El is határozta, hogy egyéb kiadásaiban fogja kissé meg- növeszteni ezt az összeget. Megbeszélésük szerint minden este tizenegy óra tájban Fred Unspar úr tartozott a lovagteremben megjelenni, hogy a lord újabb utasításokkal lássa el, ha ennek szükségszerűségét érez- né. Jelenleg még csak negyed tizenegy volt, és ezért a hátralévő időt olvasással akarta eltölteni. Ezalatt Patterson teljesen magára maradt a lovagteremben. Elsőnek Dolly vonult ki Patrickkel, később James és Susy álltak fel helyükről, hogy a holdfényes kertben sétáljanak egyet. Frank és Clark tehát egyedül maradtak, és mindketten Ma- belre gondoltak. Frank, aki fiatalkorában meglehetős sok nélkülözésen ment át - minden idealizmustól mentes gondolkozásának idáig nyúl- tak gyökerei -, a szegénység iránt volt a legérzékenyebb. Kelle- metlenebb dolognak tartotta, mint bármely súlyos betegséget, amelyből még kigyógyulhat az ember, de a szegénység ellen, sajnos, nincs más orvosság, csak a szerencse, amire számítani nem lehet, A szegénység lassan, de biztosan megöl testet-lelket egyaránt. Legalábbis Frank véleménye ez volt, visszagondolva kétségbeejtően szomorú fiatalságára, a teljes pénztelenség sivár napjaira. Ezek az emlékek még most is elrontották a szája ízét. Ha Mabel nem ilyesmire hivatkozik, nagyon kétséges, hogy akkor is segített volna-e rajta. Ez járt az eszében, amikor Clark felé fordulva megjegyezte: - Tudtad, hogy Johnstone kisasszony nehéz anyagi körül- mények között él? Barátja rácsodálkozott. Egyáltalán nem értette, hogy jut az eszébe Mabel anyagi vonatkozású dolgaival törődni. - Mi közöm nekem ehhez? - A szemtelenségben mindeneset- re nem szenved hiányt. Frank elgondolkozva szívta a cigarettáját, és mivel Patterson semminemű hajlandóságot nem mutatott a további társalgás- ra, ő is magára hagyta. Clark tehát búskomoran ült egymagában az asztalra könyö- kölve, íme, egy nagy vagyon várományosa, aki boldogtalan. Egyik pillanatban Cathleenre gondolt, a másik pillanatban már Mabel járt az eszében, aki az előbb a többiek szeme láttára ar- cul ütötte, és ezért semmi elégtételt nem szerezhetett magá- nak. Ez már a második eset. Ezt szó nélkül hagyni nem lehet. Női mivolta mögé bújva, rendszeresíteni akarja az efféle inzul- tusokat. Itt vannak négyen férfiak, és nem tudtak zöld ágra vergődni velük szemben. Mert mi történt? Patrick már az első nap elve- szett, James aljas árulóvá züllött, és végül itt volna még Frank, akin szintén különös előjelek mutatkoznak. Már őrá se lehet biz- tosan számítani. Képtelen volt egy autódefektet produkálni. Be kellett ismernie, hogy csúfos kudarcot vallott, és a jelenle- gi helyzet mindenképp azt mutatja, hogy Johnstone kisasz- szony diadalmaskodott felette. Szinte észrevétlen lépett a lovagterembe Yellow, hogy Bob Stevens úr megérkezését jelentse. - Hol van? - kiáltott fel élénken Clark, és egyszerre egy kis életkedv tért belé. - Most eresztjük le neki a felvonóhidat. - Rögtön menjen le, és bekötött szemmel vezesse őt ide. Megértette jól, mit mondtam? Bekötött szemmel. - Bekötött szemmel? - Igen - és lázasan kifelé tuszkolta. - Ne legyen kíváncsi, ha- nem intézkedjék. Yellow az ajtóból még egyszer visszafordult: - Ide vezessem? - Hát hovái - kiáltott rá. - Nem látja, hogy itt vagyok? Pattersonnak fogalma sem volt arról, hogy miért érdekli ez olyan nagyon Yellow-t. Az est folyamán még nem jutott hozzá, hogy élelmet csempésszen fel a lordnak. Úgy a lovagterem, mint James szobája körül örökösen mászkált valaki. Hol a személy- zet közül valaki, hol a vendégek egyike-másika. Azt remélte, hogy Patterson végül maga is elvonul innen, akár a többiek, erre új vendég érkezik, és pont itt a lovagterem- ben akarja fogadni őt. Az imént kísérletet tett arra, hogy mégis James szobáján ke- resztül jusson fel a toronyba, és bekopogott hozzá, számítva ar- ra, hogy nem találja ott, de a fiatalember éppen cigarettát vett magához, és így Yellow egy buta kifogással mentette ki magát. Ezek után nem mert újra próbálkozni. Jamest nem látta később sem a kertben, és így kétségtelen- nek látszott, hogy a fiatalember még mindig a szobájában tar- tózkodik. Onnan tehát nem mehet fel a lordhoz. Ki kell várni, míg ezek itt hagyják a lovagtermet. Lord Wronghead pontosan nyolc órára kérte a vacsoráját, most viszont fél tizenegy is elmúlott már. Minél tovább késik, annál kellemetlenebb fogadtatásban lesz része. A lord minden- nél jobban a pontatlanságot gyűlöli, ilyenkor nem fogad el semmi mentséget, sőt módot sem ad arra, hogy megszólaljon az ember. Efféle gondolatok foglalkoztatták, amikor a kastély udvarába érkező Stevens urat megkérte arra, hogy engedje bekötni a sze- mét, mielőtt Patterson úrhoz vezetné őt. Erre szigorú utasítá- sai vannak. Bob csodálkozása akkor sem lehetett volna nagyobb, ha hir- telenében egy középkori lovag elevenedett volna meg előtte hogy a keresztes háborúba invitálja őt. - Tisztára megbolondultak maguk? - Nem áll módomban Patterson úr elmebeli állapotáról nyi- latkozni - jelentette ki diszkréten Yellow. Bob Stevens végül is hagyta, hogy szemeit átkössék. - Erre, kérem, erre - irányította őt Yellow, amikor megindul- tak az előcsarnokon át, fel az emeletre. - Halló, Bob! - üdvözölte Clark, amint Yellow-val a lovagte- rembe értek. Stevens lekapta szeméről a kötést. - Micsoda hülyeség ez? - Bekötött szemekkel vezettetsz ide? Clark intett Yellow-nak, hogy elmehet, és csak azután ma- gyarázta meg. - A park tele van gyönyörű nőkkel... így vesztettem el min- den barátomat... Az újonnan érkezett vidáman füttyentett... - Az ördögbe is. Clark lenyomta maga mellé egy székre, whiskyt töltött ne- kik és elébe tolta a cigarettadobozt. - Egyedül te segíthetsz még rajtam, Bob. Nem hiszem, hogy benned is csalódni fogok. Bob nevetett. - Mindenesetre máris kifejezésre juttattad irántam érzett bizalmadat, amikor bekötött szemmel vezettettél ide. Patterson felelet helyett felállt, gyors léptekkel a lovagterem ajtajához lépett, és hirtelen kinézett rajta. Csak azután jött vissza hozzá némileg megnyugodva, és halk hangon elmesélte neki mindazt, ami pár nap óta körülötte történt. - Nagyon óvatosnak kell lennünk. A saját barátaim is elle- nem fordultak. - Ennyi az egész? Már azt hittem, valami bűnügybe keveredtél. Clark azon mesterkedett, hogy az őt ért sérelmeket kissé el- túlozva feltétlen kedvező hangulatot teremtsen maga mellett. Egyetlen ember segítségére számíthatott már, és ez csak Bob Stevens volt. - Itt valamit tenni kell - fejezte be. Barátja kényelmesen hátradőlt székében, és derült arccal nézte hevesen gesztikuláló barátját. Lassú, megfontolt mozdu- latokkal pipára gyújtott, mielőtt a véleményét leadta volna. - Clark, te nőkkel hadakozol, és nem érted a módját. - Azért hívtalak, hogy segítségemre légy. Bob a körmeit nézegette, mintha más egyéb nem érdekelné. - Egyetlen nap alatt el lehetne mindenkit távolítani innen. Patterson izgatottan előrehajolt. - Ha ezt megteszed, száz fontot adok neked. Pillanatra ránézett, és kivette a szájából a pipát. -A barátoddal beszélsz így?... Ilyesmiről szó sem lehet... Legfeljebb kölcsönbe adod. Clark válasz helyett rögtön előkaparta a csekkfüzetét. - És akkor adom meg, ha hozzájutok - folytatta, majd ra- vasz mosollyal hozzáfűzte még: - Az utóbbi időben meglehetősen gyengül a memóriám. - Ezt elintéztük. Most beszélj! Stevens hatalmas füstfelhőket fújt a mennyezet felé. - Szerezz be vagy ötven egeret, és ereszd el őket a nők szo- bájában... A legideálisabb persze az volna, ha patkányokkal dolgoznál... Esküt teszek rá, rövidesen egyedül maradsz itt. - Ez undorító és körülményes dolog. Yellow belépett a lovagterembe. - Mit akar itt? - szólt rá Clark. - Leszedem az asztalt. Amíg Yellow körülöttük szorgoskodott, és csak a cigarettás- dobozt és a whiskysüveget hagyta meg nekik, közömbös dol- gokról beszélgettek. Yellow kétszer is megfordult az éthordó fiúval, míg mindent eltakarítottak. Pattersont bosszantotta lassúsága, mintha más célja nem lett volna vele, mint hogy őt halálra idegesítse. Végre megint magukra maradtak, és Stevens újabb ötleteket vetett fel. A lovagteremben céllövőversenyt kellene rendezni. A nők ételeit el kell sózni. Altatóport kell beadni nekik. Clark mindezt nem találta elég hatásosnak. Az ételeket leg- feljebb csak egyszer lehet elsózni, azután már vigyázni fognak. Altatóport nem lehet beadni nekik. Ilyesfélére már gyanakod- hattak, mivel saját maguk hozzák az italukat; a szobájukat nap- közben pedig lezárják. Bobnak újabb ötlete támadt. - Légy nudista. - Hogy érted ezt? - Meztelenül jelenj meg az étkezéseknél. - Mi ebben a vicc? - Állj a terem közepére, és a komornyik tartsa a tányérodat, míg eszel. - Őrült vagy? Magamért sem tenném. Azonkívül állandó huzat van itt. Két napon belül elpusztulnék. - Ja, ha te ilyen kényes vagy. - Jobb ötletet nem tudsz? - De tudok. Várj csak! Gondolataiba mélyedt. Patterson hirtelen felfigyelt. A folyosó felől mintha halk, lo- pakodó lépteket hallott volna. Lassan, óvatosan felállt a helyéről, és Bobnak csendet intve eloltotta a gyertyákat. - Várj! - súgta. - Valaki leskelődik utánunk. És Clark nem tévedett. Pár percnyi várakozás után a lovagte- rem ajtaja kinyílott, és egy férfi alakja jött macskaléptekkel fe- léjük. Bob egyetlen ugrással elkapta a nyakát, és a földre nyomta, Clark addig világosságot gyújtott. Yellow rémülettől halálsápadt arcára esett a fény; fogai va- cogtak; keze, lába reszketett. - Mit keresett itt a lovagteremben? - kiáltott rá Clark. Yellow értelmetlenül makogott valamit. Tiszta szerencse, hogy nem hozta mindjárt magával a lord vacsoráját is. A folyo- són egy ablakmélyedésbe tette, hogy előbb kikémlelje, szabad-e az út. - Kár vitatkozni vele - jelentette ki Bob. - El kell a nyakát csapni. Yellow felhördült, mint sebzett vadállat. - Nekem ez az ember már napok óta gyanús. Állandóan a sar- kamban mászkált - jegyezte meg Clark. - Mit csináljak vele? - kérdezte Bob, aki kiélvezte az öreg szörnyű rémületét. - Megöljem? Ha Yellow-nak lett volna annyi ereje, hogy artikulálatlan hangoknál egyebek is elhagyják a torkát, kétségtelenül felfedte volna előttük a lord titkát. - Le kell csukni, hogy többet ne zavarjon minket. Ki tudja, nem hallgatózott-e az előbb? Yellow úgy nyöszörgött, mintha tiltakozását akarta volna ez- zel kifejezésre juttatni. - Hová vigyük? - Le kell vinni a pincébe. De vigyázz, nehogy valaki meglás- son minket. Gyere, majd én az utat mutatom neked. Stevens az asztal terítőjét rádobta Yellow fejére, hogy becso- magolja vele. - Meg ne szólalj, mert megfojtlak. Könnyen a karjába kapta, és megindult Patterson után, aki villany-zseblámpájával az utat világította előtte. Elképzelhető, hogy mit érzett Yellow, amikor a vaksötét pin- cébe zárták. A rémülettől már egyetlen hang se jött ki a torkán, csupán kétségbeesetten Bobba kapaszkodott, aki letépte magá- ról, és a földre dobta. Clark gondosan rázárta az ajtót. Alighogy a két fiatalember Yellow-t elcipelte, a festmény óva- tosan elvált a faltól, és lord Wronghead izgatott arca jelent meg a résen. Pár pillanattal előbb jött le a toronyszobából, és így az előzményekből nem láthatott semmit. Az éhség gyötörte, sőt kifogyott a whiskyje is. Amint meg- győződött arról, hogy a lovagteremben senki sincs, előrébb me- részkedett, hogy valami ennivaló után kutasson. Sok ideje nem volt, mert távoli lépteket hallott. Magához kapta legalább a whiskysüveget, és visszarohant a festmény mö- gé. A cigarettadobozt már nem tudta elkapni sietségében. Kisvártatva Patterson és Stevens visszajöttek. - Ezt a csirkefogót elintéztük. Most beszéljünk tovább. Bob kialudt pipáját gyújtotta meg, Clark a whiskysüveg után nyúlt, illetve csak nyúlt volna, mert a keze megállt a levegőben. A whiskysüveg ugyanis nem volt sehol. - Hé, Bob! - Te vetted magadhoz a whiskyt? - Ördögöt, no! Körülnézett az üres asztalon, a cigarettadobozt is arrébb tol- ta, majd felállt, és pár lépést tett előre. - Micsoda különös eset. Esküt teszek rá, hogy az előbb itt volt. Nem vittük véletlenül magunkkal? - ezt inkább a barátjá- nak mondta, mert jómaga bizonyosan tudta, hogy hozzá se nyúlt. - Hogy vihettem volna, mikor az öreg kujónnal volt tele mind a két kezem? - Yellow-nál se volt? - Észrevettem volna. Bob is felállt, hogy barátjának segítsen a keresésben. Termé- szetesen nem találták meg sehol. - Whisky nélkül nem lehet gondolkozni. Míg Patterson Bobbal újabb whiskyért ment a könyvtárte- rembe, ezt a pár percet arra használta fel lord Wronghead, hogy lázas gyorsasággal kilépve a festmény mögül, a cigarettadobozt is magához vegye. Órák óta nem volt egyetlen szál cigarettája, tovább már nem tudott enélkül kitartani. A két fiatalember újabb whiskysüveggel tért vissza, és ekkor vették észre, hogy a cigarettadoboz is eltűnt. Jelentőségteljesen egymásra néztek. - Te is láttad, hogy az előbb még itt volt. - Az ördögbe is, hogyne láttam volna! - Most mit szólsz hozzá? - Valaki járt itt. Mind a ketten óvatosan körülnéztek, de természetesen sen- kit sem láttak. - Barátom, ez fantasztikus! - Te, itt kísértetek járnak! - Talán halott nagybátyád szelleme - vágta rá Bob, majd hir- telen a homlokára ütött, és így kiáltott fel: - Megvan! - A cigaretta? Hol? - Dehogyis az. Az ötlet, amellyel célhoz érünk - barátjához közel hajolva jelentőségteljesen a fülébe súgta: - Kísértet jár a kastélyban. - Na! - Megőrjítjük vele a nőket. Volt bajsza? - Kinek? - A megboldogultnak. - Volt. - Isteni! És szakálla? - Az is. - Pláne. A legszebb kísértetanyag. Mutass róla egy fényképet. - Fordulj hátra. Mögötted a falon lóg életnagyságú festménye. Stevens megelégedetten vette szemügyre. - Remek. És ez a maskara se kutya. Elő kell keríteni egy ilyen felszerelést. Bordóvörös köpenyt, tollas süveget és kardot. - Ki legyen a kísértet? - Te. - Nem jó. Nem szabad. Engem látniok kell. Viszont Yellow-n kívül senki se tudja, hogy te itt vagy a kastélyban. Yellow-t pe- dig a pincébe zártuk, és fecsegni sem tud. - Adj még 100 fontot kölcsön, és megteszem. Patterson lázas gyorsasággal előkapta csekkfüzetét. - Száz font sok - riadt meg. - Még ötvenet adok. - Holnap nyélbe ütjük a dolgot. - Miért holnap? Holnap estig nem tarthatjuk fogva Yellow-t. Munkához kell látni még ma éjjel. Tizenegy óra körül jár az idő, a nők lent vannak a kertben... Remek alkalom a cselekvés- re. Egypercnyi vesztegetni való időnk sincs. Nézd meg jól az el- hunyt festményét. Ezt a maszkot kell megcsinálni. A hozzáva- lókat megszerzem. Gyerekjáték az egész. - De honnan veszel most éjjel szakállt és bajuszt? - Ha kell, a saját hajamból csinálok neked, de esetleg talá- lunk valami prémet is, és abból állítjuk elő - lelkesedett Clark. És ebben a legizgalmasabb pillanatban váratlanul megjelent James. Bosszús volt és pokolian rosszkedvű. - Átkozott kutya - mormogta Patterson, mihelyt megpillan- totta. Ez a disznó most mindent elront. James rájuk se nézett, akár ott se lettek volna. Whiskyt töl- tött, magának tele pohárral, és egy hajtásra kiitta. Egyáltalán, mióta James Brown Rooflessbe betette a lábát, mintha csak a jelleme is megváltozott volna. Legendás jókedve szinte nyom- talanul eltűnt. - Mi van veled? - szólt rá bosszúsan Clark, és a pokolba kí- vánta. - Átkozott bestia. Legszívesebben megfojtanám! Most vette észre Bob Stevenst, és bemutatkozott neki. - No, engem alaposan a falhoz állítottak. - Mi történt megint? James mintha erre várt volna, csak úgy dőlt belőle a keserűség- Bevallotta, hogy Susybe az első pillanattól kezdve halálosan beleszeretett. El is határozta, hogy feleségül veszi. (Clark hüm- mögött.) Az előbb is édes kettesben voltak a függőkertben. Fan- tasztikus, hogy mit művelt a nő. Közben kifogyott a cigarettája - mert Patrick, az a disznó, állandóan az övéit szívta -, és visz- szament a szobájába cigarettáért. Amikor lement újra a kertbe, akár hiszik, akár nem, rajtacsípte Susyt, amint egy bokor mö- gött Frankkel csókolózott. - Most mit szóltok ehhez? - és nagyot fújt. - Megérdemelted - jelentette ki Patterson, és némi elégtétel- félét érzett. - Így jár az, aki a barátait cserbenhagyja. James vérbe borult szemekkel nézte. Bob jónak látta, ha kis- sé enyhít a helyzeten. - Hátha nem jól látta. - Nem vagyok vak. - Persze hogy nem - szólt közbe Patterson. - Ti ezeket a nő- ket még nem ismeritek, ezek összevissza csókolóznak minden- kivel, hogy elszedjék tőlem a barátaimat. Ennek a hülyének is eleget mondtam - mutatott Jamesre -, hogy legyen óvatosabb, de akár a falnak beszéltem volna, nem fogott rajta a jó szó. És megérdemelte. Tudod, mit csinált ez velem? - szónokolt to- vább Clark. - Minden tervemet beárulta a nőknek. - Nem igaz - tiltakozott James erélyesen. - Fogd be a szád! A saját fülemmel hallottam, amikor meg- egyeztél Susyvel, hogy a kisebb titkokért egy, a nagyobbakért pedig két csókot kapsz tőle, te disznó! James megsemmisülten hajtotta le a fejét, és válasz helyett megint a whiskysüveg után nyúlt. - Elveszett ember vagyok - mormogta. - Na és mit mondott a hölgy? - érdeklődött Bob. - Hogy magyarázta ki az esetet? James egyszerre felpattant helyéről. - Kinek néz engem, ha azt hiszi, hogy a történtek után még szóba állok vele? - Jó, jó, ne kiabálj, a továbbiak már nem tartoznak ránk. James, akiben az ital már dolgozott, odaállt hirtelen Clark elé, és megfogta két karját. - Bocsáss meg nekem, kedves jó barátom. Bocsásd meg, amit ellened vétettem... megtért bűnösként állok előtted... Mondd kit kell megölni! - és lázasan körülnézett. Pattersonnak minden gyanúja megvolt arra, hogy James be- rúgott. A tekintetével kérdezte Bobtól, vajon Jamest beavassák-e tervükbe. Bob megértette, és így válaszolt: - Egy dühös ember a legjobb anyag, ha ésszerűen lehet irá- nyítani őt. James megint a whiskysüveg után nyúlt. - Megállj - és Clark elkapta előle. - Meg akarod bosszulni magadat Susyn, vagy sem? Felelj! - Meg. - Akkor ide figyelj, és ne igyál többet. - Ezek után részlete- sen elmondotta neki a kísértet-tervet. James rögtön kísértetnek ajánlkozott, bízzák őrá a dolgot, ő remek kísértet tud lenni, sőt a szél fújását is remekül utánozza. Alig lehetett lebeszélni róla. - Te csak azt tedd, amit én mondok neked. Bob beöltözik kí- sértetnek, te pedig menj ki addig a lányokhoz, és vedd rá őket, hogy éjfél előtt a szobájukba menjenek. Remélem, mondani se kell, hogy egyetlen szóval el ne áruld... James nem engedte tovább beszélni. - Megérdemlem, hogy így kezelsz, de ne tartsál engem még- se gazembernek. Patterson magával vitte a barátját, hogy beöltöztesse kísér- tetnek, James pedig megindult a kert felé, hogy a reá bízott fel- adatot teljesítse. Fred Unspar letette a könyvet a szobájában, és a zsebórája után nyúlt. Tizenegy óra múlott öt perccel. Megigazította a nyakkendőjét, és elindult a lovagterem felé. Már előre fázott ettől a jelenettől, és sokért nem adta volna, ha elkerülheti. XVI. Dolly Patrickkel sétált a kertben. A levegő balzsamos volt és üde. Valahonnan a völgy felől a mezők illatát hozta feléjük egy kis kóbor szellő. Megrezzent a fák levelei között, és elcsavargott a csillagos ég felé. A fiú butaságokat mondott, és Dolly bolondos jókedvében volt. Egyszer csak szembejött velük Cathleen, és Dollyt félrehúzta. - Ne haragudjék, Patrick, de Dollyval valami fontos dolgot kell közölnöm. Dollykám, te mikor fekszel le? - kérdezte tőle, miután elvitte pár lépésre a fiútól. - Honnan tudjam én ezt előre Te csak nyugodtan feküdj le, és ne törődj velem. - Tudod, hogy egyedül félek lefeküdni. - Hát most az egyszer kivételesen ne félj. - Oh, istenem! - Végy be idegcsillapítót. - Az nem használ. - Hát mit akarsz tőlem? - Arra szeretnélek kérni, engedd meg, hogy veled legyek. - Na, ne csinálj rossz vicceket, Cathleen. Tudod jól, hogy mi Patrickkel szeretjük egymást; gyönyörű holdas este van, és te harmadiknak ajánlkozol. - Nem... nem... - tiltakozott hevesen Cathleen - nem akar- lak zavarni titeket... Úgy gondoltam, hogy nem leszek mellet- ted, csak egész távolról figyellek. - Figyelni akarsz? - Hogy lássam, mikor fekszel le... én aztán majd kivárom azt türelemmel. - Elképesztő, micsoda ötleteid vannak! - Nagyon messze leszek tőletek... észre se fogsz venni. - Cathleen, te tisztára őrült vagy - elfordult tőle. Kétségbeesetten belekapaszkodott a karjába. - Dollykám, nagyon szépen kérlek, légy könyörületes irántam. Cathleent egyszerűen nem lehetett lerázni; könyörgő tekin- tete elárulta, ha kell, akár térdre is borul Dolly előtt, hogy szí- vét meglágyítsa. Már azt is eltökélte magában, ha Dolly eluta- sítja, egyenesen Patrickhez fordul. Dolly hasztalan próbálta józanságra bírni, minden ilyen kí- sérletét Cathleen valóságos drámai kitörésekkel utasította visz- sza. Végül sírva is fakadt. - Hát jó, gyere! De légy szíves, és tartózkodj olyan messze, hogy ne is lássalak. Cathleen boldogan csókolta összevissza az arcát. - Bármire szükséged lesz az életben, csak szólj nekem, min- dent megteszek érted. Így volt, hogy Cathleen egy bizonyos távolságból állandóan Dollyt figyelte, nehogy valahogy szem elől tévessze. Álmos volt, fáradt; nagyokat sóhajtott, és ijedten összerezzent, ha egy fale- vél lehullott mögötte, vagy álmában felcsipogott egy kis madár - de mégis kitartott. A világ minden kincséért ott nem hagyta volna. Idővel még így is félni kezdett, ezen aztán úgy segített, hogy közvetlen Dollyék közelébe egy bokor mögé lopózott. Patrick egy padra ültette Dollyt, és egy félórai diskurzus után egyszerre szinte átszellemült iránta érzett szerelmétől. Égő sze- mekkel szorongatta kezét, majd rekedt hangon könyörgött ne- ki, hogy legyen az övé. - Esküszöm, hogy senki se fogja megtudni. Nézzen a sze- membe! Úriember vagyok. Dolly fojtottan nevetett, és ez csak még jobban tűzbe hozta Patricket. - Könyörgöm, ne játsszon velem... Az élet rövid... Egyszer vagyunk fiatalok... - rimánkodott tovább a fiatalember. - Patrick, hagyja abba ezt a dolgot, jó? - Miért? - Én csak azé leszek, aki feleségül vesz. - Én elveszem... mondtam is... Vagy elfelejtettem volna? - Elfelejtette. Negyedóra múlva Dolly felkelt, és bágyadtan, révetegen meg- indult a kastély felé. Patrick izgatottan követte őt. Az előcsar- nokban Dolly egy pillanatra megállt, mert hirtelen Cathleen jutott az eszébe. Kevéssel ezután észre is vette őt, amint izga- tottan bedugta a fejét a bejárat mögül. Dolly egyszerre magához tért. - Nem... nem... szó se lehet róla, Patrick... Én nem az a lány vagyok... Majd az esküvő után... Menjünk le újra a kertbe. XVII. James Brown jól látta, amikor Susy Moore kisasszony a holdfé- nyes kertben megcsókolta Frank Wealbank száját. Mabel a szobájába vonult, és Frank egyedül bolyongott a kertben. Susy tehát szükségesnek látta, hogy legalább átmene- tileg foglalkozzék vele. Nem szabad a fiút elejteni. Míg James pár pillanatra magára hagyta, hozzálépett, és minden beveze- tés nélkül - ilyesmire sohasem volt szüksége - megcsókolta Frankét, akit feltűnően meglepett ez a dolog. - Mit jelentsen ez? - kérdezte, de rögtön meg is bánta. - Maga úgyis olyan elmélkedő lélek, gondolkozzék csak raj- ta. Apropos, a páros vagy páratlan számokat szeretik - Nem értem az összefüggést... - Majd megérti, csak feleljen előbb. - A páratlanokat. - Akkor nem kap több csókot - és ellibbent előle. Frank később felment a szobájába, és lefeküdt. Susyról már megvolt a véleménye. Johnstone kisasszony egy óra hosszat egyebet sem tett, mint fel-alá járkált a szobájában. Úgy érezte, legalább még kétpofon- nyi méreg gyülemlett össze benne Patterson számára, aki vi- szont túl soknak találta azt az egyet is, amit kapott. Egy órával ezelőtt Cathleennel beszélt, és attól mérgesedett így meg. Cath- leen ugyanis igyekezett saját helyzetét tisztázni előtte a búcsú- csók alkalmával történtek miatt, és így tudta meg tőle Mabel, hogy Clark már a délután folyamán is foglalkozott vele. Izgatottságában a száját harapdálta. - Baj ez? - aggódott Cathleen, barátnője idegességét látva. Mabel szükségét érezte annak, hogy Cathleen előtt igazolja magát. - Jóhiszeműleg figyelmeztetlek arra, hogy ez az ember egy lelketlen fráter, egy lélekkufár, aki képes elcsavarni a fejedet csu- pán azért, hogy ezzel is engem bosszantson. Johnstone kisasszony elfelejtette, hogy az ő módszerük se más. Felesleges tehát felháborodnia azon, hogy az ellenfél is ha- sonló fegyvert használ. Pedig ilyesmivel egyáltalán nem lehetett volna megvádolni Pattersont. Igaz, hogy Cathleent nagyon szimpatikusnak találta, amikor összehasonlította őt Johnstone kisasszonnyal. A meg- testesült békés szelídséget látta benne, mégis úgy érezte, idővel unalmas volna az ilyen gyámoltalan teremtés, aki még nappal is idegrohamot kap, ha rácsukódik egy kilincs nélküli ajtó. Szép és bájos tekintetű lányka, de Clark ízlését inkább a mai nyílt tekintetű, izmos, kisportolt lányok jelentették, talán éppen azért, mert utálta a sportot. Cathleen nem elég önálló, túl so- kat kell foglalkoznia vele, mint egy délszaki növénnyel, amely a legkisebb időváltozást sem bírja. - Jól tennéd, ha szóba se állnál vele - oktatta tovább Mabel Cathleent. - Tele vagy jóhiszeműséggel és naivitással, és mind- ez az arcodra van írva. Lefogadom, hogy ő csukta rád a torony- szoba ajtaját is, csak azért, hogy kiszabadíthasson onnan. - De nem is tudhatta... Mabelt türelmetlenné tette ez a megjegyzés. Még ellenkezik vele ez a taknyos! - Sose védd te Patterson urat. - Én nem védem. Fred Unspar úr, aki éppen akkor haladt el a folyosón a szobá- juk előtt, és a hangos beszédre felfigyelt, egy pillanatra megállt, de Johnstone kisasszony nem beszélt tovább. Kétségtelen, Patterson miatt fáj a fejük. Emiatt fog a lord is veszekedni vele. A lovagteremben már nem tartózkodott senki. Az ügyvéd úr világosságot gyújtott, közben a lord maradi voltát szidta, aki még a villanyvilágításig se tudott fejlődni. Az örökös gyertyagyújtogatások halálra idegesítették, pedig elég nyugodt természetű volt, hogy egy kis erőt merítsen a kétség- telenül hangosnak ígérkező párjelenethez, whiskyt töltött ma- gának, és egy hajtásra megitta. Lord Wronghead nem sokat váratott magára, öt perc se telt belé, előbújt rejtekhelyéből, és rögtön Unsparra támadt. - Hol van Yellow - harsogta. - Bocsásson meg, de erre a kérdésre nem áll módomban vála- szolni. Mit tudom én? De nem is tartozik rám. - És hol a vacsorám? - Hogy értsem ezt? - Ebéd óta nem kaptam enni. Itt ülök órák óta a festmény mögött, és éhezem. - Bocsásson meg. - Ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. Hol van Yellow? - kiabált. Unspar jónak látta, ha megint a whiskyhez menekül, és több erőt merít ahhoz, hogy a lord nyers viselkedését elviselje. - Bátor voltam megjegyezni, hogy nem tudom, hol van. - A rendelkezésemet senki sem tartja be. - Ezt énrám vonatkozólag tetszett mondani? - Miféle hülyeségeket rendez maga itt a végrendelet körül? - Bocsánatot kérek, de a végrendeletet maga... - Ne a végrendeletről beszéljen! Minek hívott ide másokat? - Szabad legyen jogi álláspontomat kifejteni. Pro primo... - Minek hívott ide vendégeket? - kiabált a lord, kardjára üt- ve haragosan. Az ügyvéd úr fejét elöntötte a forróság. - Nem én hívtam ide. - Ne fecsegjen! - Ha nem akar meghallgatni, mit kérdezget engem?puly- kavörösen a haragtól kirohant a lovagteremből. - Megállj! - üvöltött a lord, és mindenről megfeledkezve ki- rohant utána a folyosóra. Unspar rémülten menekült előle egyenesen a szobájába, ahol kétszer is magára fordította a kulcsot. Tisztára a bolondok háza, mormogta. Miután lord Wronghead hasztalan dörömbölt Unspar ajtaján, visszament a lovagterembe. Az ügyvéd úr pedig lélegzet-vissza- fojtva lapult meg az ajtó mögött, és a hideg verejték elöntötte arra a gondolatra, hogy a lord meggondolatlan viselkedése vé- gül is száz fontja elvesztését fogja eredményezni. XVIII. Pattersonnak sikerült előkerítenie egy ugyanolyan bordóvörös köpenyt, amilyet a festményen viselt a megboldogult. Még kettő volt belőle, csupán a tónusokban volt valami csekélyke eltérés. - Akár három kísértetre is telik belőle. Tollas süveg is kettő van... kard viszont egy sincs. - Nem is lényeges - jelentette ki Bob, aki eddig segített neki a keresgélésben, és most kiegyenesedett. - Várj csak - és Patterson tovább kutatott a hatalmas vasve- retű ládákban, ahonnan az ősöktől itt maradt furcsa, állott sza- gú kosztümöket huzigálta elő. Inkább női ruhák voltak; arany- díszítéssel, megsárgult fodrokkal. Régmúlt idők levegőjével lett tele a szoba; ismeretlen fájdalmak és örömök emlékével. A két fiatalember viszont egyáltalán nem volt romantikus hangulatban. - Lényegesebb, hogy az arc hasonló legyen. - Alakban egyformák vagytok - jegyezte meg Clark keresgé- lés közben. - Gyertyafénynél pedig meglepő lesz a hasonló- ság... Hopp, itt van ez a prémmel szegett kabátka, ebből lesz a bajszod és szakállad... - Ne vezessük be valahogy a dolgot? - Dehogy kell bevezetni. És idő sincs rá. Te csak jelenj meg, és vonulj el előttük szótlanul. - Majd beszélek is hozzájuk, csak bízd rám. - Mégis mire gondolsz- - Sose aggódj. Clark hirtelen kiegyenesedett. - Remek! Van egy kardunk is, de ez lényegesen rövidebb. - Nem is fontos. - De csak vedd fel. Kard legyen. Senki se fogja a festmény után ellenőrizni, hogy hosszabb vagy rövidebb-e. - Add ide! - Kapd magadra a dolgokat, én addig megnézem, mi van a nőkkel. A lovagteremben találkozunk. Ott van az olló és az enyv. A prémből vágj ki magadnak bajuszt és szakállt. Clark magára hagyta Bobot, aki sebtiben munkához látott. Egyedül a bajusz- és szakállragasztás vett időt igénybe. Maga az öltözés tulajdonképpen nagyon egyszerű volt, csak fejébe csapta a tollas süveget, magára kapta a bordóvörös köpenyt, és felcsatolta a kardot. Patterson az előcsarnokban fedezte fel Dollyt és Patricket. Úgy látszik, ezek már visszatértek a kertből. Nem akarta, hogy észrevegyék, ezért jobbnak látta, ha egyelőre visszamegy a lo- vagterembe. Lord Wronghead, aki csak az imént jött vissza Unspar ajtaja elől, és már nem volt ideje visszamenekülni a festmény mögé, szoborrá merevedett ijedtében, amikor a belépő Clarkot meg- pillantotta. Na, most aztán befejeződött a végrendeletjáték. Egyetlen szó se jött ki a száján, csak állt ott dermedten, és várta, mi lesz ebből. Patterson egyáltalán nem döbbent meg. Azt hitte, a barátját látja maga előtt. - Remek - fejezte ki elismerését előtte. - Patrick és Dolly az előcsarnokban vannak... Ügyesebb lenne, ha egy égő gyertyát is vennél a kezedbe. Megyek és eloltom a lámpákat a folyosón - és máris otthagyta. Lord Wronghead, aki a kísértetjárásról semmit sem tudott, egyáltalán nem értette a dolgot, és zavarodottan nézett utána. Mindenesetre megkönnyebbült, hogy egy roppant kínos ma- gyarázattól megmenekült, de érdekelte volna, hogy Patterson kivel tévesztette őt össze, és miért vegyen egy égő gyertyát a kezébe. Ezúttal már kötelességünknek tartjuk, hogy lord Humphrey Wronghead szellemi képességeiről - az érthetőség kedvéért - megállapítsuk, hogy az korántsem volt túlságosan nagymére- tű. Mondhatnánk, kissé korlátolt volt. Ott állott a lovagterem- ben saját arcképét bámulva, majd felvonult a toronyszobába elmélkedni a történtek felett. Közvetlen ezután jelent meg a lovagteremben Bob Stevens, mint a lord szelleme, és az asztalon lévő gyertyát a kezébe vé- ve, felvilágított vele a lord festményére, hogy összehasonlítsa magát vele. - Érmeket nem adott a barom - mormogta. Máskülönben elé- gedettnek látszott. XIX. Fred Unspar előbbi heves viselkedését őszintén megbánta már. Számtalanszor megfogadta, hogy indulatain uralkodni fog, kü- lönösen akkor, ha érdekei úgy kívánják. Lord Wronghead utóvégre azt teheti, amit jónak lát, nem kö- teles a józanság és a logika útjait követni. Ez csak azokra nézve kötelező, akiknek egy pennyjük sincs. Meg fogom békíteni őt, határozta el magában, és az imént felhajtott pohár whisky ebbéli szándékának sikerében pillana- tig sem hagyta kételkedni őt. A kissé pityókos emberek gyors napirendre térése a kellemet- len dolgok felett jellemezte Unspart is. Legfeljebb bocsánatot kér tőle. Helyesebb volna, ha előbb Yellow-t előkeríti, hogy va- lami ennivalót vigyen a lordnak. Mihelyt evett, sokkal normá- lisabb állapotban lesz. Feltétlen meg kell békíteni őt. Valahogy módját ejti, hogy megnyugtassa. Valami ügyes hazugságot kell kitalálni, amivel a helyzet mostani kellemetlen vonatkozásai- nak hasznosságát megindokolhatja előtte. Igen, ez az. Unspar idáig jutott gondolataiban, amikor lassan elhagyta szobáját, és megindult a lovagterem felé. Alig tett pár lépést, lépteket hallott maga mögött, és gyorsan beállt egy ablakmé- lyedésbe. Patterson ment el mellette, meglehetős óvatosan, miközben a folyosó lámpásait sorra oltogatta. Különös ember ez, elmélkedett Unspar. Máris erőt vett rajta a takarékosság, holott egy pennyt sem örökölt még. Mivel a lord örökké úgysem él - máris jövendő ügyfelének tekintette, és ez a tevékenysége kissé lehangolta. Amint Patterson eltűnt a folyosó hajlásában, Unspar a sötét- ben előrenyújtotta a karját, hogy az utat tapogatózva odébb- álljon, és ekkor beleütötte a kezét valami meleg, puha dologba. Óvatosan visszahúzódott, és igen furcsállotta a dolgot. Gyu- fát gyújtott, és ekkor vette észre az ablakmélyedésben a lord számára előkészített vacsorát, amit Yellow helyezett oda az imént, hogy a toronyszobába vigye. Unspar, kinek gyorsan forgott az esze, rögtön eltalálta, kinek a vacsorájával áll szemben. Kétségtelen, hogy Yellow valami okból itt felejtette. Óvatosan, vigyázva magához vette, és megindult vele a lo- vagterem felé. Bob éppen akkor helyezte vissza az asztalra a gyertyát, és Pattersonra várakozott. Helyette Unspar úr jelent meg a kü- szöbön, óvatos léptekkel egy tálcát tartva az orra előtt. Bobot annyira meglepte ez, hogy teljesen megfeledkezett kí- sértet mivoltáról, kíváncsian nézte, mit akar ez az ember egy tál étellel a kezében. - Hozom a vacsorát - mondotta vidáman Unspar. - Ne is szóljon semmit, az előbb kissé ideges voltam. A tálcát szép óvatosan Bob elé tette az asztalra. - Na, mit szól hozzá? Valóban nagyon meglepő volt, hogy Unspar úr minden külö- nös emóció nélkül szerez arról tudomást, hogy most itt tulaj- donképpen egy kísértettel áll szemben. Csakis arra gondolha- tott, hogy ez a soha nem látott ismeretlen úr a kastély személy- zetéhez tartozik, akit Patterson bizonyára beavatott a titkukba, hogy valamiképpen hasznukra váljék. - Na, egye meg szépen a vacsoráját. Látom, hogy már maga is sokkal nyugodtabb. Az ember sokszor elragadtatja magát, de nem tesz semmit. Fő, hogy megértjük egymást. Mivel Bob még mindig nem szólalt meg, szeretetre méltóan megkérdezte: - Itt eszi meg, vagy inkább magával viszi? - Mit? - szólalt meg végre Bob halk hangon. - Igaza van. Ne beszéljünk olyan hangosan. Bár a többiek már lefeküdtek. Épp most oltották el a folyosó lámpásait. Ez az átko- zott Yellow valahová elcsavargott. Majd megmondom neki a magamét. Utóvégre nem lehet valakit vacsora nélkül hagyni. Ahá, gondolta Bob, ez itt valami inasféle lehet, aki azt hiszi, hogy még nem vacsoráztam, és ezért hozta az ételt. - Nem mondhatnám, hogy éhes vagyok - szabadkozott. - Nana, ne adja már a sértődöttet! Mondtam már, hogy el- nézését kérem. Csak nyugodtan egye meg. Bob még tiltakozott, de Fred Unspar nem tágított, és végül is kénytelen volt nekiülni az étkezésnek. - Legalább a kalapját vegye le - szólt rá az ügyvéd. - Dehogyis veszem le. Minden pillanatban jöhet valaki. - Igaza van. Látom, hogy önben sokkal több a józanság, mint bennem. - Ha pedig valaki jön - szólt rá Bob -, nehogy észrevegyék, hogy velem társalog. - Képzelheti, hogy óvatos leszek. Biztonság okáért kicsit ki- nézek a folyosóra, hogy váratlan meglepetés ne érjen minket. Bob utánaszólt: - Várjon csak! Ha már úgyis elmegy, egy kis innivalót is hozzon. - Helyes. Whiskyt. Tudom. - Nem whiskyt, bort. - Bort hozok. - Kezeit elégedetten dörzsölgetve megindult kifelé. Lám, milyen egyszerűen ment minden. Igazán egyszerű- en. Úgy látszik, maga a lord is észre tért kissé, szinte kenyérre lehetett volna kenni. Különös ember ez, csak bánni kell tudni vele. Nagyon elégedett volt önmagával, és vidáman fütyörészve ment a konyha felé. Más körülmények között csengetett volna Yellow-nak, hogy intézkedjék, mert nem szerette a felesleges tevékenységet, de most szükségét érezte annak, hogy mozog- jon kissé, és egyúttal szolgálatkészségéről bizonyságot tegyen a lord előtt. - Micsoda átkozott sötétség van itt! Patterson a folyosó másik végéből jött vissza, ahol szintén sorra oltogatta a lámpákat, és így elkerülték egymást. Patterson dolgát elvégezvén, visszatért a lovagterembe. - Halló, Bob! - Mi van? - Fogd a gyertyát, és gyere. Tíz perc múlva tizenkettő. Amint elüti az éjfelet, kilépsz a folyosóra, és végigmész rajta. A lám- pákat eloltottam. - Az ördögbe is, micsoda buta ötlet ez? - Bob az utolsó fala- tokat nyelte. - Minek oltottad el a lámpákat Nem veszi jól ki magát, ha gyertyával a kezemben mászkálok a folyosókon. - Dehogyisnem. - Ha valaki elfújja a gyertyámat, jól nézek ki. De elolthatja a huzat is. Mintha nem is léteznék többé, észre se vesznek. - Ez igaz, de miért nem szóltál előbb? - A lámpákat újra meg kell gyújtani. - Gyere! Legelőször is a felső emeleten kell végigsétálnod, ahol Mabel szobája van. Ott minden lámpa ég. Addig itt lent meggyújtom újra. Lázasan, egymás sarkába taposva tapogatóztak végig a fo- lyosón a felső rész felé. Amikor felértek, meglapultak egy ablak mélyedésében. - Itt várd meg, míg éjfél lesz. - Bízd rám. Ne kavarogj már annyit. - Ezt az átkozott Jamest se találom sehol. Most nem tudjuk, fent vannak már a hölgyek, vagy sem. - Lényegtelen. Majd várunk egy keveset. Kakaskukorékolá- sig még rengeteget végezhetünk. Csak azt mondd meg, melyik a nő szobája. - A folyosó végétől a második. - Helyes. Máshová ne menjek? - Egyelőre ne. Most pedig megyek és megkeresem... Ha a nőt nem találod meg a szobájában, csak sétálgass addig idekint a fo- lyosón. Majd felzavarjuk őket a kertből... Szóval csak ügyesen. - Állj meg egy kicsit. Még valami hiányzik. - Adj még ötven fontot kölcsönbe. - Kapsz. Patterson izgatottan sietett a függőkert felé. Útközben az el- ső emeleten meggyújtott megint két lámpát, egymástól mesz- sze, hogy mégis látni lehessen valahogy, és a gyér világítás is kí- sérteties legyen. Az előcsarnokban már nem talált senkit. Amint a kertbe lé- pett, épp akkor szakadt le egy csillag a sötét égboltozatról a völgybe, ahol nyugodt, békés álmukat aludták már az erdők, mezők, fák, bokrok és virágok. XX. Amikor James Pattersonnak felajánlotta szolgálatait, őszintén hitte is, hogy ezt megteszi, és csupán az előre nem látható kö- rülmények hozták úgy, hogy ennek pontosan az ellenkezője történt. Alighogy kilépett a holdfény ezüstös fényében úszó kertbe, valaki gyengéden visszatartotta a karjánál. Susy volt az. - Kukukk! - mosolygott az arcába édesen. James mindenre elkészült, csak erre nem. - Kérem - mondotta hidegen, és elhúzta a karját előle. - Mi van magával? James arca elsötétült, és mélyet lélegzett. - Az előbb a barátommal csókolózott. - Ugyan!... Ki? - Kegyed. - Mikor? - Ott lejjebb a bokornál. Láttam. Ne is beszéljünk róla. - Kivel csókolóztam én? Olyan őszinte felháborodással nézett a szemébe, hogy Jamest majdnem zavarba hozta. - Frank Wealbankkel. - Na, ne mondja. Ez nekem is újdonság. - A saját szememmel láttam. Ott a bokor mögött. Jöjjön, majd megmutatom. - Maga tisztára megbolondult? - Frankkel csak pár szót váltottam, de nem csókoltam meg, maga őrült. Kinek tart engem Rögtön kérdezze meg Fran- két... És tudja mit, hagyjon nekem békét! - Sarkon fordult, és otthagyta. James kővé meredve bámult utána. Susy tiltakozása olyan erélyes volt, hogy már-már önmagában kezdett kételkedni. Le- het, hogy mégsem csókolta meg?... Hiszen egészen összehajol- tak... Bizonytalan léptekkel megindult arra, amerre a fiatal lányt elmenni látta. Susy a szökőkút medencéje mellett állott, és a csillagokkal teleszórt eget nézte. - Susy, kérem... - Mit akar még tőlem? - Bocsásson meg, de én úgy láttam... - Nem érdekel, hogy mit látott, ha egyszer azt mondom, nem igaz. Ez magának, úgy látszik, nem elég. - De elég. - Na hát akkor! Teljesen tanácstalanul állott előtte; zavarodottsága mind job- ban erőt vett rajta. Higgyen neki, vagy ne higgyen? Igazat mond, vagy hazudik? Ha még egyszer újra láthatná azt a jele- netet, hogy jobban megbizonyosodjék... - Maga nem is szerethet engem - jegyezte meg még Susy. Kétségbeesetten kapálózott ezen feltevés ellen, és hogy bebi- zonyítsa, igenis szereti őt, James újra bűnbe esett, és megint el- árulta a barátait. Elmondta, hogy Patterson biztatására egy újonnan jött barátja megjátssza ma éjjel az elhunyt Wrong- head lord szellemét. Tisztában volt azzal, hogy aljas dolgot követ el, de iránta ér- zett kétségbeesett szerelme teljesen elvette az eszét. Susy egyre fokozódó érdeklődéssel hallgatta. Előbbi felhábo- rodása szinte nyomtalanul tovatűnt. Szelíden átölelte a fiút, és megcsókolta az arcát. A fiatalember úgy érezte, hogy ezért a csókért talán érdemes sem volt árulóvá lenni. Susytól távol volt minden szerelmes han- gulat. - Mabelt értesítenem kell - szabadkozott, és James karjaiból elhúzta magát. - Majd holnap reggel találkozunk - súgta az arcába, és kacé- ran rákacsintva elszaladt a kastély felé. Jamesnek utólag heves lelkiismeret-furdalásai voltak. Ezek után nem mert a kastélyba visszamenni, nehogy Patterson sze- me elé kerüljön. Most ébredt csak teljes tudatára annak, hogy mit tett. És önszántából tette, anélkül, hogy Susy rávette volna erre. Így értesült aztán Mabel jó előre a kísértet járásról, és egy- szerre elment minden rosszkedve. - Eredj, és szólj a többieknek is. Cathleent feltétlen érte- sítsd, mert beleőrül szegény, ha váratlanul éri. Valószínű a szo- bájában lesz, nemrégen beszéltem még vele. - Majd szólok neki. - Dolly pedig valahol Patrickkel csavarog. Maradj minden- esetre Cathleen mellett. Míg Susy elindult, hogy Cathleennel beszéljen, Fred Unspar hóna alatt az imént szerzett üveg borral, égő gyertyával a kezé- ben ment végig a folyosón, és meglepetten konstatálta, hogy a lámpák újra égnek. - Különös... különös... A folyosó végén Patterson jött vele szemben. Az üveg bort ügyesen maga mögé rejtve hangosan üdvözölte őt. - Nem alszunk még?... Nem alszunk?... hehehe... - Kimegyek egy kis friss levegőt szívni. - Nagyon egészséges lesz, az kétségtelen. - Ön már lefekszik, ügyvéd úr? - Feltétlenül... feltétlenül... - Jó éjszakát! - Jó éjszakát! Unspar a szobája ajtaja elé érve türelmesen várakozott, míg a fiatalember egyre távolodó léptei teljesen elhaltak. Lord Wronghead ezalatt sebzett vadállatként körbemászkált a toronyszobában, míg végre elunta ezt is, és elhatározta, hogy maga néz valami ennivaló után. Ha Yellow-t meglátja, kettéha- sítja a koponyáját. Lement a lépcsőn, és a festmény mögül kilépett a lovagterembe. Egy ideig figyelmesen hallgatózott. Sehonnan semmi nesz. Kétségtelenül mindenki lefeküdt már. Lord Wronghead elhatározása szilárd volt és megingathatat- lan. Ha kell, lemegy egészen Yellow-hoz, és kardjával összeap- rítja az ágyában. Alig tett öt lépést a folyosóra nyíló ajtó felé, amikor az zajta- lanul kinyílott, és megjelent mögötte Fred Unspar derűs, vi- dám képe. - Halló, jövök már, jövök... Hozom a bort. Meglehetősen körülményes úton jutottam hozzá. Már mindenki lefeküdt. A lord pár pillanatig értetlenül nézett rá. - Mit hozott? - Bort. A lord összeráncolta a homlokát. - Ennivalót hozzon, maga hülye! - Ennivalót? - Süket is? - Hát nem tetszett elfogyasztani? - Mit? - A vacsoráját - odalépett az asztalhoz, és az üres tányérok- ra pillantott. - Szóval nem volt elég? - Fred Unspar úr - emelte fel a hangját a lord. - Nem fogunk összeveszni... Isten őrizz. - A whiskysüveg után nyúlt, és töltött magának. - Figyeljen rám. Mindent meg- kap, amit akar. Meg tudom érteni, hogy felidegesítették. - Kerítse nekem elő haladéktalanul Yellow-t, és azon nyom- ban gondoskodjanak az élelmezésemről. Tíz percet adok erre. Máskülönben magam teremtek rendet ebben a házban... Ezt jól jegyezze meg!... Egy lord Humphrey Wronghead nem szo- kott hazudni. - Helyes, ehhez semmi kétség nem fér - igyekezett lecsilla- pítani. - Magam nézek utána. - Kopogjanak a falon, ha itt lesz a vacsorám - ezzel méltó- ságteljesen felvonult a toronyszobába. Unspar utánameredt, aztán még egyszer megnézte az üres tányérokat, és fejcsóválva újabb adag ételért indult. Farkasétvá- gya van, azonkívül valami baj lehet az emlékezetével is. Most úgy beszélt, mintha egy falatot se evett volna. De istenemre mondom, ezúttal megnézem, amikor megeszi. Meg én. A whisky hatását is lassanként érezni kezdte, és minden ok nélkül fütyörészni kezdett. Patterson ezalatt a szobájában kereste Jamest, de mivel nem találta ott, kétségtelen volt előtte, hogy lent kell lennie a kert- ben, és a megkeresésére indult. James rögtön észrevette, hogy Patterson őt keresi, és jónak látta, hogy a függőkert végében, egy összedőlt kerti lugas mögé bújjon el előle. El is határozta, hogy csak akkor jön onnan ki, ha már minden veszély elmúlott a feje felől. XXI. Mihelyt elütötte az éjfelet, Bob Stevens mint lord Wronghead szelleme kétszer lassan végigsétált a folyosón; lassú léptekkel, egyenes tartással, és nem találkozott senkivel. Patterson viszont tévedett, amikor Mabel szobáját megmu- tatta neki. Sejtelme sem volt arról, hogy Johnstone kisasszony közben szobát cserélt Dollyékkal. Mint mondottuk is már, Mabel szobája közvetlen a folyosóra nyílott, és attól tartott, Pattersonék könnyen kihallgathatják őket. Dollyék szobája előtt pedig még egy előszobaféle helyiség volt, és így kevésbé kellett ilyesmitől tartani. Cathleennek ez a szobacsere cseppet sem volt az ínyére, ide- gesítette, hogy közvetlen a folyosóra nyílik, és így kevésbé érez- heti magát olyan biztonságban, mint a másik szobában, ahol két ajtót is magára zárhatott, mielőtt aludni tért. De Mabellel nem mert ellenkezni. Így történt tehát, hogy Bob Stevens, amikor Mabel kisasz- szonyt akarta meglátogatni, tulajdonképpen Dolly szobája felé tartott. Ez az ajtó viszont zárva volt. A lányok Mabel tanácsát megfogadva bezárták a szobájukat, ha nem tartózkodtak ben- ne. Dolly a függőkertben volt Patrickkel, és Cathleen szintén ott tartózkodott, mint már mondottuk az előbb. Susy, aki az imént Mabel felkérésére Cathleent értesíteni akarta a kísértetjárásról, csak Dollyt és Patricket látta a kert- ben, visszament tehát a kastélyba, gondolván, hogy Cathleen talán már lefeküdt. Bekopogott hozzá, de választ nem kapott. Lenyomta a kilin- cset, de az ajtó zárva volt. Ezek után joggal hihette, hogy Cathleen lefeküdt és mélyen alszik, tehát felesleges felkelteni, úgyis bezárkózott. Vissza- ment tehát Mabelhez. - Szóltál nekik? - kérdezte Mabel. - Cathleen már lefeküdt. - Na és Dolly? - Patrickkel csókolózik vadul a kertben. Egyelőre nem lát- szott rajtuk, hogy egyhamar abbahagyják - megnézte a karórá- ját. - Viszont éjfél lesz három perc múlva. Legfeljebb nem lesz szerencséjük a kísértethez. Én pedig feltétlen látni szeretném ezt a mókát. A két lány cigarettázva csendben beszélgetett, hogy teljék az idő. Éjfél után pár perccel hallották, hogy valaki végigmegy a folyosón, és feszülten figyeltek. Stevens ekkor látott munkához. Amikor a Mabelnek vélt szoba ajtaját zárva találta, azt hitte, hogy a lányok még lent tartózkodnak a kertben. Még kétszer végigjárta a folyosót, és kissé bosszantotta ez a sikertelen szereplés. Mabel és Susy jól hallották, hogy valaki több ízben is végig- mászkál a folyosón. Hogy a kísértet útját megkönnyítsék, kissé ki is nyitották neki szobájuk ajtaját. Bob fél egyig mászkált a folyosón mint Wronghead lord szel- leme, aztán pipára szeretett volna gyújtani, de a pipáját a lo- vagteremben felejtette. Elhatározta, hogy érte megy. Mint szellem fog érte menni. Ha találkozik is valakivel, az is csak hasznos lesz. Visszament tehát a lovagterembe, de útközben nem találko- zott senkivel. Alighogy belépett oda, Fred Unspar úr kacsázott végig a folyosón, az újabb vacsoraadaggal, és szintén a lovagte- remnek tartott. - Na - mondotta kedélyesen, a könyökével behúzva maga mö- gött az ajtót -, itt a vacsora. Persze meleg ételre ne számítson. Bob meglepetten kapta fel a fejét. - Mi van? - Hozom a vacsoráját. - A vacsorámat? Úgy látszik, maga fáradhatatlan. - Végre, hogy belátja. De itt fogja megenni az orrom előtt. - És hogy képzeli el ezt? - Hogy rögtön megeszi. - Az evésből már elég volt. Unspar meglepetten nézett rá. - Elég volt?... Mit mond?... Elég volt? Az előbb még nem így beszélt. - Akkor is megmondtam a véleményem. - Helyes. De ne legyen ennyire szeszélyes. Csak egye meg, kérem. - De nem kell. - Ne erőszakoskodjék velem. Itt van a vacsora, üljön neki, és egye meg. Erről a témáról többet nem beszélünk. Bob tiltakozott, de az ügyvéd úr olyan agresszíven viselke- dett, hogy már csak azért is, hogy lerázza a nyakáról, nekiállt az ételnek, és megette. Bob Stevens mindig jó gyomrú ember volt, nekilátott tehát, bár nem volt hozzá nagy kedve. Ennek a hülyének talán igaza is van. Ez a kísértetjárás hajnalig fog tartani. Ki tudja, hátha később mégis éhes lesz. - És italt mért nem hozott? Már egyszer kértem is - kérdez- te tőle teli szájjal. - Ember, maga a leglényegesebb dolgokat el- felejti. Egy lyukas pennyt nem adnék a memóriájáért. Az ügyvéd úr csak nehezen tudta lenyelni indulatát. Ez az ember tisztára meg akarja őrjíteni hisztérikus viselkedésével. Az előbb étel kellett neki és ital nem, most italt akar, és az ételt utasítja vissza. Akárcsak egy szeszélyes öregasszony, úgy visel- kedik vele szemben. Jobbnak látta, ha nem szól semmit, és visszahozza neki a bort, amit közben megint visszavitt a konyhába. - Bort is kap. Na... nem mondok semmit... Elhozom újra..." Egy szót se szóljon. Nem akarok vitatkozni, de előbb megvá- rom, míg megeszi a vacsoráját. Ezt én látni akarom. De különös ember ez, gondolta Bob, és meglehetősen szabad szája van. Lehet, hogy a személyzet legrégibb embere, az ilye- nek sok mindent megengednek maguknak. Mihelyt Fred Unspar személyesen meggyőződött arról, hogy a lord Wrongheadnek vélt Bob Stevens bekebelezte a vacsorá- ját, felállt, hogy borért menjen. Azt hitte szegény, hogy a mai nap eseményei után ezzel aztán végre pontot tett, és aludni térhet. - Tegye ide az asztalra a bort, ha nem talál már itt - szólt utána Bob. - Odateszem. Alighogy Unspar eltávozott, Bob pipára gyújtott, és kiment egy kissé a folyosóra sétálni. Pipázó kísértet ugyan nincs, de ha összetalálkozik valakivel, még mindig a köpenye alá rejtheti. Végigment újra a felső emeleten, és óvatosan megpróbálta lenyomni az előbbi ajtó kilincsét. Megint zárva volt. - Az ördögbe is, de unalmasak ezek! Visszasétált a folyosó végére. Lehetséges, hogy Patterson az- alatt kereste? De nem valószínű. Bizonyára a nőket zavarja fel a kertből. A folyosó ablaka elé állt, és a csillagos eget szemlélte. Ezalatt Patterson csak Dollyt és Patricket találta a kertben, James nem volt sehol. Tőlük mégsem érdeklődhetett Johnstone kisasszony után. Kétszer is figyelmesen végigjárta a kertet, ami nem volt kis munka, de se Cathleent, se Jamest nem vette ész- re, pedig mind a kettő mellett elhaladt. Mabelnek tehát mégis- csak fent kell lennie a szobájában. Patterson tehát visszament újra a kastélyba. Unspar, aki a konyhából jött vissza, megint összetalálkozott vele. Pattersont bosszantotta ez az újabb találkozás. Mit mászkál annyit ez az alak? Még utóbb elrontja a dolgot. Az ügyvéd megint eldugta a borosüveget a háta mögé, és za- vartan megállt előtte. - Kellemes volt a séta? - Igen - felelte mogorván Clark. - Megyek lefeküdni - jegyezte meg Unspar, miután egy ide- ig nem tudta, mit mondjon még neki. - Jó éjszakát! - Jó éjszakát! Az ügyvéd úr egy darabig megint csendben várakozott szo- bája ajtaja előtt, míg megbizonyosodott felőle, hogy Patterson- tól már nincs mit tartania. Belopózott tehát a lovagterembe, és a falon kopogott a lord- nak, hogy jöjjön ki. Még odaadja neki ezt az üveg bort, aztán lefekhet végre. Koránt sincs mindez 100 fonttal megfizetve, ezt valahogy a lord tudomására fogja még hozni. Kis idő múltán a festmény elvált a faltól, és lord Wronghead mogorván kilépett mögüle. - Meghoztam a bort - kedélyeskedett Unspar, és a pityó- kos embereknél oly gyakori kedélyváltozással egyszerre olyan derűs színben látta a világot, hogy szinte táncolni szeretett volna. - Micsoda bort? - Hát nem azt kért tőlem? Lord Wronghead előrébb lépett, és vészjósló szelídséggel szólt hozzá: - Ön ügyvéd, ugyebár? - Amennyiben - és maga sem tudta, miért nevet. - És egyre hülyébb lesz. - Bocsánat... - Ennivalót kértem és nem italt. Egyszer már megmondtam ezt. - Egy pillanat! - Unspar izgatottan előrehajolt. - Ön megint enni akar? - Hol van Yellow? - Várjunk csak!... -és a homlokán végighúzta a kezét -, a sa- ját szememmel láttam, amikor megette, érti?... Meg-et-te... - Hol van Yellow? - Mit akar tőle? - Ételt... Érti?... É-telt! - sziszegte. Az ügyvéd úr dermedten meredt rá. - Megint enni akar... őrület!... - Elég volt! - kiáltott az arcába a lord. Unspar maga elé kapta a kezeit, mintha attól tartana, hogy a lord ráugrik és megfojtja. Ez az ember már a harmadik vacsoráját reklamálja, félórán belül. Kétségtelenül valami súlyos lelki zavar következtében. A szemeiben máris az őrület lángja lobog. Isten őrizz ellen- kezni vele... - Rendben van - hadarta -, rendben van... ön megkapja mind- azt, amit óhajt - és lázas gyorsasággal kimenekült a lovagte- remből. Bemenekült a szobájába - és kétszer ráfordította a zárra a kulcsot. A mai napra már elege volt belőle. A további fejlemé- nyek már nem érdeklik. Ez az ember őrült. A fogai összeverőd- tek, míg lázas gyorsasággal levetkezett. XXII. Patterson izgatottan kereste Bobot a felső emeleten, aki közben megunta a dolgot odafent, és az alsó folyosón sétált végig a vál- tozatosság kedvéért. Ha már Patterson nem jön vissza, hol a fenében mászkál James Brown, akit először küldtek a kertbe? Ezalatt a lovagteremben lord Wronghead tíz percig várt Un- spar visszatértére, aztán megunta a további várakozást, és ha- tározott. Erélyes léptekkel kilépett a folyosóra, hogy maga te- remtsen végre rendet. Holnap Fred Unspar pusztulni fog a kastélyból, és vele együtt Yellow is, ez a kétszínű, alattomos gaz- ember. Alig tett pár lépést a folyosón, meghökkenve megállt. Önmagát látta szembejönni a folyosón. Mi ez? Bob Stevens kevésbé volt megdöbbenve. Na, végre jön valaki. Csak akkor hökkent meg, amikor a szembejövőt pontosan ugyanolyan maskarában látta, mint ahogy saját maga volt fel- öltözve. Ugyanaz a köpeny, tollas süveg, bajusz, szakáll. Az ör- dögbe is! Aztán hirtelen észbe kapott. Ez csak James Brown le- het, aki annyit könyörgött az előbb, hogy hadd legyen ő a kísér- tet. Most mégis beöltözött a gazember, anélkül, hogy nekik szólt volna valamit. - Halló, boy! - kiáltott rá. - Micsoda marhaság ez? Ketten sokan leszünk egy kastélyban. Lord Wronghead a mély megdöbbenéstől csak a száját moz- gatta, de egyetlen hang nem jött ki a torkán. - A maszkja egyébként remek - jegyezte meg Bob, és kedé- lyesen megrántotta a szakállát. -Az ördögbe is, de jól felragasz- totta, az enyém időnként lecsúszik. A lord két lépést hátrált előle, aztán ideges, gyors léptekkel elmenekült anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna. - Halló! Mi van magával? Csak nem sértődött meg? - kiál- tott utána Stevens. A folyosó másik végében ekkor jelent meg izgatottan Patter- son, és egyenesen Bobnak tartott. - Mi történt? - kérdezte izgatottan. - Kivel beszélgettél az előbb? - Tudod, mért nem találod James barátodat? - Miért? - Az az állat szintén beöltözött a lord szellemének. - Nem igaz! - Ebben a pillanatban váltam el tőle. - Hol van? - Arrafelé ment el. - Gyorsan el kell csípni - kiáltott fel izgatottan Clark. - Ez a szerencsétlen részeg, és elront mindent. - Hé! Megállj csak! Mi van a nőkkel? Egész éjszaka nem óhajtok kísértet lenni. Kicsit már unom a dolgot. Patterson igyekezett erőt önteni belé. - A nők már fent vannak a szobájukban. Egyedül Dollyt és Patricket találtam a kertben. - Na, végre! Még ötven fontot kapok. - Kapsz. Főleg Johnstone kisasszonyt riaszd meg, ez a leglé- nyegesebb. Utána foglalkozz a többiekkel is. Legjobb, ha mind- nyájan halálra rémülnek. Holnapra mindnyájan elszöknek in- nen. Utána a lovagteremben találkozunk. Ez a beszélgetés nagyon gyors, izgatott tempóban folyt le, leg- alábbis Patterson részéről, aki félig elmenőben szólt vissza hoz- zá, és máris rohant abba az irányba, amelyet Bob kijelölt neki, amerre az az ökör James elment. Ezzel a hülyével van a legtöbb baj. Megmondták neki érthe- tően, hogy mi a szerepe, és most kísértetet játszik. De honnan a csodából szedte a hozzávalókat, hiszen nem ismerős a kas- télyban. Lehet, hogy lepénzelte Yellow-t, ezt az alattomos, min- denre elszánt disznót. De várjunk csak!... Yellow-t becsukták a pincébe, és a kísértetdolgot csak azután beszéltük meg. Az is- ten se lát itt tisztán. Patterson kétszer is keresztül-kasul járta a kastélyt, hogy Jamest fellelje valahol, minden eredmény nélkül. Egy hét alatt nem járkált annyit, mint ezen az egyetlen estén. Túlságosan kényelmes természetű volt. Azok közé a fiatalem- berek közé tartozott, akiknek egyetlen szenvedélyük a kénye- lem. De most fűtötte az indulat, hogy Johnstone kisasszony- nak alaposan megfizessen mindenért. Ha csak eszébe jutott az esti inzultus, ökölbe szorult a keze. Nem, ez nem maradhat ennyiben... Ezért még elégtételt szerez. Feláldozott volna ezért mindent. Büszkesége sokszor a gőgig vitte. Egy Patterson nem vághatja szó nélkül zsebre, hogy arcul ütik, még akkor sem, ha az illető hölgy. Bánta már, hogy nem ő vállalkozott a kísértet szerepére, most a legszebb alkalom kínálkozna arra, hogy Johnstone kisasz- szonyt egész egyszerűen elverje. Soha senki se tudná meg. Leg- kevésbé talán maga az áldozat. A rémülettől már az első pilla- natban elvesztené az eszméletét. Micsoda elégtétel volna! De ezzel a kísértetdologgal még koránt sincs elintézve a dolog. Holnap bemegy Greenhillbe, és patkányokat szerez, bár maga a gondolat is undorral töltötte el, de annál nagyobb hatása lesz majd a hölgyeknél. Mindnyájukat el kell zavarni innen. Egyedül Cathleen ked- ves és szimpatikus közöttük. Ezért az egyért kár. Efféle gondolatok jártak a fejében, míg megkergült James ba- rátját kereste mindenütt. Amíg Clark Patterson ezzel volt elfoglalva, lord Wronghea- den igen különös hangulat lett úrrá - amelynek oka az előbbi találkozás volt, és amelynek értelmét sehogy sem találta. Eset- leg Yellow tudna rá magyarázatot adni. De a szobáját üresen találta. Az ágy vetve volt, de Yellow maga nem volt sehol. Ezek után - nem törődve az esetleges következményekkel - egyene- sen a konyhának tartott, hogy gyötrő éhségét csillapítsa. Kissé tanácstalanul nézett körül. Ezt a helyiséget gyermekkora óta nem látta. Méltóságán alulinak tartotta volna, hogy egyszer is betegye ide a lábát. Ezek után érthető, hogy meglehetős nehezen találta meg azt, amit keresett. XXIII. Yellow halálra váltan lapult meg a pince nyirkos, hideg falának dőlve; összekoccanó térdekkel, vacogó fogakkal, és a rémülettől rekedtre hörögte magát. Minden kísértethistória, amellyel eddig a többieket ijesztget- te halálra, most egyszerre eszébe jutott. Ha arra gondolt, esetleg itt kell hogy töltse az egész éjszakát, azt hitte, menten megőrül. Kétségbeesetten jobbra-balra tapogatózott a vaksötétben, a ki- szabadulás útját keresgélve. Végül egy ajtóhoz ért, amelynek zárja engedett. Yellow vad kétségbeesésében ezt a tényt már a teljes szaba- dulásának vette, holott csupán egy másik pincehelyiségbe ke- rült, amely éppolyan sötét volt, mint az előbbi. A fal mentén tapogatózva vándorolt tovább. Ment, ment egyenesen előre: tíz lépést, húszat, harmincat, és csak nem tu- dott a végére érni. Kétségtelen, hogy a pincefolyosóra jutott, amely a kastély alatt húzódott végig, egészen a konyháig. Kis szerencsével a túlsó ajtót nyitva találja, és kiszabadul innen. Itt már valami egészen gyatra világosság is szűrődött feléje, és a szurokfekete, fojtogató sötétséget egy kissé felhígította. A pincefolyosó külső falának felső részében apró szellőző- nyílások voltak, onnan jött a parányi fény. Az egyiknél a csilla- gos eget is meglátta, és vágyakozva nézett feléje; aztán tovább vándorolt. A Wronghead-kastély ezen az éjszakán a jövés-menés szín- helye volt. Úgy jöttek-mentek az emberek, mint valami áru- házban. Fent az emeleten Bob, Patterson, Unspar és az öreg lord mászkáltak, míg idelent Yellow kereste a kivezető utat. Yellow nem érdemli meg, hogy túl sokat foglalkozzunk vele ezért nem is részletezzük sokat a dolgokat. Végül ráakadt a túl- só oldalon a pincefeljárat nyitott ajtajára, és onnan feljutott a szabad levegőre. Rögtön a szobájába ment, és magára zárta az ajtót. Csak ké- sőbb jutott eszébe a gazdája, akinek a vacsoráját egy emeleti ablak mélyedésében hagyta, és ijedten megállt az ágya előtt. A vacsorát még feltétlen el kellett juttatni a lordhoz, máskü- lönben nagy baj származhat ebből. Esetleg az állását is elveszít- heti. A lord efféle dolgokban a kegyetlenségig szigorú volt. Egé- szen az apja vére, aki egyszer Yellow-t egy csésze kihűlt tea miatt két hónapra elzavarta a kastélyból, és csak nehezen bo- csátott meg neki. Amikor mindezt átgondolta, igen kedvetle- nül újra öltözködni kezdett. Viszont Patterson úr s legújabb barátja könnyen elcsíphetik, és újra leviszik a pincébe. Akkor aztán gondjuk lesz arra is, hogy újra ki ne szabaduljon onnan. Mégis meg kell tennie; a lord vacsoráját feltétlen fel kell vin- ni. Mindenesetre ajánlatos volna egy kicsit változtatni a külse- jén, hogy ha Pattersonnal és barátjával véletlenül mégis össze- találkoznék, fel ne ismerjék valahogy. Jobb ötlet híján egy kendővel alaposan bebugyolálta az arcát, mint akinek a foga fáj. Éppen csak a szemét hagyta szabadon, és gyors egymásután keresztet vetve magára, újra kilopózott a szobájából. Lassan, óvatosan megindult a folyosón végig, a lo- vagterem felé. Időnként megállt és figyelt, de semmi neszt nem hallott se- honnan. Eljutott ahhoz az ablakmélyedéshez, ahová körülbelül egy órával ezelőtt a lord vacsoráját letette, de nem találta sehol. Abban reménykedve, hogy nem jó helyen keresi, és az átélt izgalmak kissé megzavarták a fejét, a többi ablakmélyedést is sorra nézegette. A vacsora nem volt sehol. Átkozott história. Nincs értelme a további hasztalan keresgéléseknek; vissza kell menni a konyhába újabb élelmiszerért. Meleg ételről már úgysem lehet szó. Hideg felvágottat, sajtot és konzervet visz majd fel neki. Átkozott éjszaka, mormogta, és már előre beleborzongott, micsoda jelenetet fog rögtönözni neki a lord, ha végre a szeme elé kerül. Csak már túl lennék rajta - sóhajtotta, és nehéz szívvel meg- indult újra a konyha felé. Közben lépésről lépésre megállt, és feszülten figyelt, nehogy váratlanul érje valami kínos meglepetés. Szerencsésen, minden baj nélkül visszajutott a konyhába, ahol összeszedett minden szükségesnek vélt ennivalót, és meg- indult vele újra a lovagterem felé. Míg Yellow a konyhát járta, Bob visszament a felső emeletre, és a Mabel szobájának vélt ajtó kilincsét próbálgatta újra. Megint zárva volt. Na nem! Hát ezek itt bolondot űznek belőle. Maskarában já- ratják egész éjszaka, és teljesen hiába. A legjobb ötlet is ellapo- sodik, ha így elhúzzák a dolgot. Patterson még azt a kevés kis tennivalóját se végzi el rende- sen! Most azt a másik hülyét üldözi, aki csak újabb zavart kel- tett, és magával a dolog lényegével senki se törődik. Visszament a lovagterembe, és kényelmesen hátradőlve egy karosszékben, pipázni kezdett. Az egész kísértetjárás már nem nagyon érdekelte. Jöjjenek érte, ha szükség lesz rá, ő bizony nem járkál tovább. Ekkor ért a lovagterembe Yellow; átkötött fejjel és meglehe- tős ijedten lépett be az ajtón, a tálcát óvatosan maga előtt tartva. Mindenre el volt készülve, csak arra nem, hogy a lordot már az asztalnál ülve találja, és ahelyett, hogy rögtön leszidná, csend- ben feléje fordulva várakozik. Rettenetes indulatos lehet. Ilyenkor pokolian nyugodt és csendes. Lassú, reszkető lábakkal odalépett az asztalhoz, és a tálcát odatolta Stevens elé, aki eleinte csak Yellow állati módon bebu- gyolált fejét nézte szokatlan érdeklődéssel, és csak azután esett a tekintete a tálcára, ahol megint ennivalót látott, önkéntele- nül is hátrább húzódott előle. Yellow ezek után alázatosan lehajtotta a fejét, és várta, hogy kitörjön felette a vihar. Magában elhatározta, egyetlen szóval sem fog védekezni, jobb, ha minél előbb túlesik rajta. Bob a meglepetéstől szóhoz se tudott jutni. Már megint vacsorát hoznak neki. Őrültekházába tévedt. Egy órán belül ez a harmadik vacsora, amit az orra elé tesznek. A negyediket még elindulása előtt ette meg otthon. És ki ez az ember? És mért van úgy bekötve a feje, hogy csak a szemét látni tőle? Alakjáról kétségtelen megállapította már, hogy nem az a kis kövér emberke, akivel az előbb volt dolga. De Yellow-tól hiába várta, hogy megszólaljon, csak állt előt- te olyan testtartással, amely elárulta bűntudatát és azt, hogy annak következményeit keresztényi alázattal fogja eltűrni. - Mi ez? - kérdezte Bob halkan, és lassan előrehajolt. Yellow fel se mert pillantani rá. Amikor lord Wrongheadet féktelen indulat fűti, mindig ilyen szelíden kezdi. Odáig viszi a gyötrésben, hogy egészen felesleges kérdésekkel őrjíti meg. Meg- kérdezi tőle, hogy hívják, kicsoda, és mért van itt a kastélyban. Vendég, vagy talán éppen hogy ő a házigazda? És mikor óhajt elutazni; és más hasonló kellemetlen kérdésekkel szokta halálra gyötörni, hogy így bizonyítsa be érthetően és világosan, mi- lyen haszontalan embernek tartja. - És kicsoda ön? - kérdezte Bob Stevens. Áhá, már kezdi, gondolta Yellow, és még csak nem is tegezi. Rettenetes idegállapotban lehet. - Yellow vagyok, alázattal... - Nem a nevét kérdeztem. - A főlakáj vagyok. - Ahá! És most mi van? - Kedd, alázattal jelentem. Bob türelmetlen mozdulatot tett. Azt hitte, Yellow ugratni akarja, de elég volt egy pillanatra ijedt arcába nézni, hogy ezt a feltevését elejtse rögtön. - És ez itt micsoda? - az eléje tolt ételekre mutatott szigorúan. Yellow fel se emelte a fejét, úgy nyögte ki rekedt, reszkető hangon: - Vacsora. Bob hosszan és mereven nézte. - Kinek? - bökte ki végül. Yellow nem mert megszólalni. - Ne merje azt mondani, hogy nekem hozta - emelte fel a hangját Stevens. - De - lehelte alig hallhatóan Yellow, és szinte észrevétlenül a másik lábára nehezedett. - Ezzel akar megetetni? - Oh, istenem! - nyögte Yellow, és valami irgalomra várt, amellyel szenvedéseit megrövidíthetné. Bob alaposan végignézett rajta. Korántsem olyan erőszakos- kodó természetű, mint a másik, gondolta, de ennek a rejtélyes vacsorahordozásnak mégis a végére kellene járni. - És mi van a fején? - Fáj a fogam - sóhajtott Yellow, és esdő tekintetét a fiatal- emberre vetve, nagy fájdalmát igyekezett valahogy kifejezésre juttatni vele, részvétet keltve maga iránt. - Minek hozta ezt ide? Oh! - Feleljen! Minek? Yellow konok hallgatása fokozatosan ingerültebbé tették Stevenst. - Most mit áll itt megnémultan? Feleljen, az ördögbe is, ne- hogy én nyissam ki a száját. Minek ez a vacsora? - Megenni... - Elég volt! - rivallt rá a fiatalember. - Ha rögtön el nem vi- szi innen az orrom elől, a fejére borítom az egészet. Míg ez a jelenet folyt le a lovagteremben, Fred Unspar, aki már az ágyában feküdt, hirtelen futó lépteket hallott a folyo- són és egy harsány hangot. - Megállj, gazember! - kiáltotta valaki. Dermedten felült az ágyában, de a léptek elhaltak, és újra csend volt. Valakit a folyosón kergettek, és azután kiálthattak. A lordot felfedezték, vagy valami ehhez hasonló történt. Aminthogy nem is tévedett. Lord Wronghead ment végig a folyosón, miután a konyhában éhségét csillapította. Őt fedezte fel Patterson, és James Brownnak vélte. A lord a felszólításra egyáltalán nem reagált. Patterson nagy igyekezetében, hogy elérje, elcsúszott, és úgy bevágta a fejét a folyosó egyik kiszögellésébe, hogy pár percig ájultan hevert a kövezeten. A lord ezalatt egérutat nyert, és a felső emelet egy félreeső helyiségébe bújt el. Most, hogy éhségét lecsillapította, vissza- tért belé a józanság. Semmi esetre sem szabad, hogy jelenlétét felfedezzék. Semmi esetre sem akart nevetségessé válni, amit bizonyára nem kerül el, ha számításba veszi ezt a rengeteg em- bert, akiket Fred Unspar csődített ide a nyakára, és akik előtt igazolnia kell majd magát. Erre a megszégyenítő szerepre nem vállalkozik. Ezért látta jónak, ha Patterson elől elmenekül. Csak egyet nem értett még. A hozzá megtévesztésig hasonló férfi szerepét, akivel az imént összetalálkozott a folyosón. Unspart gyötörte a kíváncsiság, hogy valami bizonyosat tudjon. Ezért óvatosan felkelt ágyából, papucsot húzott, és a lehető legkisebb zajt is elkerülve kinyitotta ajtaját, és kikémlelt a folyosóra. Csend és nyugalom volt. Lassan a lovagterem ajtajáig lopózott, és fülét az ajtóra nyomta. Tisztán kivette, hogy beszélgetnek odabent, csak a szavak értelmét nem vette ki. Lenyomta a kilincset, és bekukucskált. Rögtön észrevette az asztalnál ülő Stevenst, akit természete- sen az öreg lordnak vélt. Yellow-t csak később ismerte fel bebugyolált feje miatt. Bob éppen a következőket mondta neki: - Öt percet adok, hogy ezt a vacak ételt itt elvigye az orrom elől. Unspar dermedten hallgatózott, és nem hitt a fülének. Az ételről beszél így? Hát mit akar ez az ember velük tulajdonképpen? Fantaszti- kus. Egyszerre indulatba jött. Bemegyek és pofon vágom, gon- dolta. Utóvégre ezt nem lehet csinálni. Felelőtlen viselkedése fel- háborító. Unspar már két ízben vacsorát vitt neki; egyszer éhes volt, másszor nem. Az Isten, aki kiismeri magát rajta. Ha ételt vitt neki, bort akart, ha bort kapott, ételért nyavalygott. Őrült, két- ségtelen, hogy őrült, de ebbe se lehet belenyugodni. Ennek csak egyetlen orvossága van: egy jól megtermett, hatalmas pofon; tekintet nélkül korára és társadalmi helyzetére, hogy kissé ész- re térjen, és belássa végre, hogy az élet célja nem mások bosz- szantásából áll; az, hogy vagyona van a disznónak, még sem- mivel sem teszi őt különbbé másoknál. Nem is őrült ez, hanem gazember. Nem bírta megállni, hogy beljebb ne lépjen, és meg ne mondja a véleményét ennek az embernek. - Már megint mi a baj, kérem? - és egészen eléje állt az asz- tal másik oldalán. - Hah! Ez itt a másik - kiáltott fel Bob Stevens, és az asztal- ra csapott. - Hát őrültekkel vagyok itt körülvéve? - Nem rossz - jegyezte meg Unspar, Yellow felé fordulva. - Ezt ő mondja. Megáll az ember esze. - Magyarázatot kérek arra vonatkozólag, miért akarnak ma- guk ketten engem agyonetetni. - Tudja mit? - csattant fel az ügyvéd -, miattam akár sose egyék - és fenyegetően felemelte karját. - De ha nekem még egyszer azt meri mondani, hogy éhes, hát rövidesen gondosko- dom arról, hogy a greenhilli szanatóriumba kerüljön. Yellow rá a tanúm. Holnap beküldünk a főorvosért. - Mi? - és Stevens felpattant ültéből. Yellow ész nélkül felkapta a tálcát az asztalról, hogy a lehető leggyorsabb módon kikerüljön innen. De csupán két lépést tett az ajtó irányában, az arca hirtelen hamuszürkévé vált, és egy nagyot ordítva, az ételekkel megrakott tálcát a levegőbe hají- totta, és azon nyomban olyan ügyesen megperdült maga körül, hogy estében pontosan belefenekelt. Ez legalább egyszer s mindenkorra eloszlatott minden vitát a vacsora jövőjét illetőleg. Fred Unspar meglepetten figyelte ezt a váratlan eseményt, csak akkor fordult el tőle, amikor már belátta, hogy Yellow to- vábbi produkciókra egyelőre képtelen. - Na, én megyek - mondotta, és ahogy az ajtó felé fordult, rajta volt a sor, hogy megrémüljön. Szemöldökét felhúzta, az állát leejtette, és elkezdett remegni. Amikor úgy érezte, eléggé kifélte magát, álló helyéből elugrott, mint a nyúl, és egy pilla- nat múlva már hörögve szaladt a másik ajtó irányába, közben elcsúszott, és nekivágódott az ajtófélfának, erre felnyüszített, mint a kutya, ha lábára lépnek. A folyosó felőli ajtóban ott állt méltóságteljes pózban, még egy példányban lord Humphrey Wronghead, ezúttal eredeti ki- adásban. Bob Stevens meglehetősen nyers hangon szólt rá: - Mire volt ez jó? Lord Wronghead előrébb lépett, és összefonta mellén a karja- it. Közvetlen a lábai előtt még mindig ájultan hevert Yellow. - Ön teljesen felborítja a tervünket - mondotta Bob -, csu- pán azért, hogy egyéni örömeit megtalálja benne. - Kicsoda ön? - szólalt meg végre lord Wronghead. - Azt hiszem, már bemutatkoztunk egyszer. Bob Stevens vagyok, és ön, úgy látszik, túl sokat ivott. Talán már arra sem emlékszik, hogy miben állapodtunk meg. Lord Wronghead mereven nézte, és hallgatott. - Szép kis felfordulást okozott itt - folytatta Bob. - De ha már annyira piszkálta a szereplés, szólt volna előzőleg, hogy mégis megcsinálja a dolgot. Legfeljebb elosztottuk volna a teen- dőket. Énmiattam nyugodtan sétálhatott volna az első emele- ten, míg én a másodikat járom végig. De csak így ész nélkül be- lekapni az egészbe... Mondhatom, nevetséges dolog. És hol vannak a hölgyek? És hol van Patterson? Mivel választ nem kapott, tovább beszélt. - Csak ne sértődjék meg, kedves barátom. Üljön le, és várja be Pattersont, és hallgassa meg az ő véleményét is. Nem fog túlságosan örülni neki. A lord végre megszólalt: - Én lord Humphrey Wronghead vagyok. - Nekem mondja? Remek ember. Legalább azt tisztázzuk, járt-e már a hölgyeknél. A lord előrehajolt, és határozott, kemény hangon mondta: - Én nem haltam meg. - Azt látom. A szöveg hülye. Rólam talán azt hiszi, hogy ha- lott vagyok? Isteni! Kár, hogy nem vagyok nevetős kedvemben. - Én lord Wronghead vagyok, és nem haltam meg - ismétel- te a lord, és még közelebb lépett. - Én is lord Wronghead vagyok, és én sem haltam meg. - Nem akarja megérteni, hogy én lord... - Hagyja abba már ezeket a sületlenségeket. Semmi értelme az egésznek. Engem akar ijesztgetni? Remek ember. Kár, hogy ezen a pályán nem sok reménye lehet a boldogulásra. Speciális szakma. Yellow nyöszörögni kezdett a lord lábai előtt, úgy látszik, lassan magához tért. Bob levette a szakállát, bajuszát, és letette az asztalra. - A magam részéről úgyis meguntam a dolgot. Csak megvá- rom Pattersont, és lefekszem. A lord figyelmesen megnézte az arcát. - Maga is a többiekkel jött? - Milyen többiekkel? No persze, már értem. Nem. Én ma es- te érkeztem, de ezt csak nem felejtette még el Igaz, hogy ma- ga akkor annyira el volt foglalva szerelmi bánatával, nem is csodálom, hogy nem sokat figyelt ránk. Van talán valami új hí- re a hölgyről? Lord Wronghead úgy érezte, hogy mennél tovább hallgatja ezt a teljesen ismeretlen fiatalembert, annál kevesebbet ért be- lőle. Kissé zavarodottan figyelte őt, és ezáltal méltóságteljes ma- gatartásából sokat veszített. - Na, üljön már le - szólt rá Bob. - Nekem utóvégre teljesen mindegy, hogy sikerül-e a dolog, vagy sem. A lord leült, és a whiskysüveg után nyúlt. - Miféle dolog? - Ördögbe is! Úgy látszik, semmire sem emlékszik már, vagy a teljesen megzavarodottat adja? Kérdezze meg tőlem, hogy miért öltöztem be lord Wronghead szellemének. A lord összeráncolta a homlokát. Bizonyos dolgok már tisz- tább körvonalakban bontakoztak ki előtte. - Miért? - Mert vidám fickó vagyok, aki szereti a jó mulatságot, a ke- délyes tréfákat, és a bajba jutott barátaimon segíteni szok- tam... Szabad a whiskyt?... Köszönöm... Mi érdekli mégi - Szóval ezért vállalkozott a kísértetszerepre? - Hát mi másért? Yellow feltápászkodott a földről, és ahogy a két lord Wrong- headet békés beszélgetésben látta, kivált, hogy az egyiknek egyszerre eltűnt a szakálla, bajsza, dermedt ijedtsége is lassan elhagyta őt, míg lassú, fáradt mozdulatokkal feltápászkodott. - Yellow - szólt rá a lord. - Maradjon csak itt, és ne menjen el. Szükségem lesz magára - aztán újra Bob felé fordult. - Szó- val nem kapott érte semmit? - Semmit... Illetve, bagatell az egész, százötven fontot... mondjuk, kölcsönképpen. - Tőlem háromszázat kap. Bob meglepetten nézett rá, és füttyentett egyet. - És miért? Csak nem azért, hogy átengedjem önnek a kísér- tet szerepét? - De éppen azért. - Értem már, értem... A hölgyeket akarja megkímélni, és ezért ajánlja fel ezt az összeget. Csak nem látom tisztán a dol- got... Ha visszamondja nekik, olcsóbban megússza, bár én iga- zán nem akarom lebeszélni arról, hogy nekem háromszáz fon- tot adjon. Ezt elképzelheti. - Ön engem kinek tart? - Kinek?... Már megint kezdi... Eddig olyan szépen eldisku- ráltunk. - Háromszáz fontot adok önnek, ha minden kérdésemre pontosan felel, bármilyen különösnek is találja azt. - Ali right! Kérdezzen! - Kinek tart engem? - Ha mindegyik kérdése ilyen egyszerű lesz, nem visz rá a lelkem, hogy pénzt fogadjak el érte. De korántse vegye ezt visszautasításnak. - Nos? - Ön James Brown. - James Brownnak tart tehát? - Természetesen. Bob kedélyesen hátradőlt a székében, és éppen a pipáját tömte volna meg, amikor egyszerre eszébe jutott valami. - Várjon csak! - és izgatottan feléje fordult. -Az ördögbe is! Kezdem érteni a dolgot... Pokoli! - és vidáman nevetett. - Hogy ez nem jutott mindjárt az eszembe? Ön a harmadik kísértet? Igazi Nyugodtan felelhet rá, bár egy fontot se ígérek érte, de így sokkal hamarább végzünk... Önt a hölgyek bérelték fel, hogy eljátssza ezt a szerepet... Ugyanaz volt az elgondolásuk, mint a mienk. Szóval Pattersont akarták elijeszteni innen... Csakhogy ez nem sikerült, kedves barátom. Micsoda naiv gon- dolat. Bár a maszkja elég tűrhető, és a kardja is hosszabb, mint az enyém... a kísértet szerepében is meglehetősen kitartott... De elfelejti, hogy én, például... dicsekvés nélkül mondom, sok- kal inkább hasonlítok a megboldogultra, mint ön. Az ön orra sokkal nagyobb... ha nem hiszi, forduljon hátra, és nézze meg a saját képmását. Bob Stevens remek jó kedvében volt. - Pokoli véletlen... Az ördögbe is, kár, hogy Patterson egyre késik... De ő meg a második számú kísértetet zavarja... haha- ha... James Brown urat, és innen a mi tévedésünk is... Szabad most már a nevét is megtudnom1? A lord Yellow felé fordult, aki még mindig kitartott amellett, hogy a foga fáj, és továbbra is eltakarta az arcát. - Mondja meg neki, ki vagyok én. - Ön lord Humphrey Wronghead. Bob kedélyesen vette a dolgokat. - Az összjáték figyelemre méltó. És önök ketten mit kaptak ezért? - Remélem, hogy nem ingyen csinálták. - Yellow, világosítsa fel ezt az urat. - Felesleges! - intette le Bob. - Magam is meggyőződhetek róla. - A karos gyertyatartót közelebb tette az asztalon. - Ha- joljon csak ide, kedves lordom. Egészen közelről a szakáiiát kezdte vizsgálgatni, és megle- petten füttyentett egyet. - Ahá, már értem a kitartását. Az ön szakálla valódi. Önt egyenesen kiválasztották erre a szerepre Rooflessből, esetleg Greenhillből hozták... - Értsen meg végre! - emelte fel a hangját a lord, akit Bob makacssága már kezdett türelmetlenné tenni. - Ne is folytassa! Kérdezzen, ha érdekli még valami. Aztán adja ide a háromszáz fontot, és lefekszem. Ezek után a dolog már nem is érdekel - a bordóvörös köpenyt lekanyarította ma- gáról, és a tollas süveggel, karddal együtt az asztalra csapta. Lord Wronghead határozott. - A háromszáz fontot megkapja, ha azonnal elhagyja a kastélyt. - Tessék1? - Most rögtön. Stevens egy pillanatig mérlegelni látszott a helyzetet, aztán határozott. A jó tréfának már úgyis befellegzett, ha egyszer a hölgyek is ugyanazzal a trükkel éltek. És a háromszáz font egy cseppet sem megvetendő. - Adja ide a pénzt, és megyek. De előbb szeretnék Patterson barátommal is beszélni. - Felesleges. - Na jó, de legalább elköszönök tőle, utóvégre tőle is kaptam százötven fontot. Legalább megmagyarázom neki, hogy miért megyek el... Ugyanis, ha az a helyzet, hogy a hölgyek is... Kü- lönben ezt felesleges részletezni... - A háromszáz fontot csak akkor kapja meg, ha most rögtön távozik, anélkül, hogy bárkivel is beszélne. - Helyes. - Adja meg a pontos címét, és holnap megkapja a pénzt postán. - Ahá! Persze... persze - és újra helyet foglalt az asztalnál. - Angliában a posta remekül működik, már úgy értem, ha alkal- mat adnak erre neki. A lord arca fagyos kifejezést öltött. - Várjon! Pár percre magukra hagyta őket. Bob Stevens igen kétséges- nek tartotta, hogy háromszáz fontot fizetnek neki ezért. Meg- tömte a pipáját, és rágyújtott. Yellow élénk figyelemmel kísér- te minden megmozdulását. Hol az ördögbe késik ez a Patterson is? Öt perc múlva megjelent a lord, és Bob elé tette az asztalra a háromszáz fontot. - Yellow, vezesse el ezt az urat. Stevens zsebre vágta a háromszáz fontot, felhajtott egy kis whiskyt, és megindult kifelé. - Mindenesetre adják át üdvözletemet Patterson úrnak. XXIV Johnstone kisasszony egyik cigarettát a másik után szívta. A hosz- szúra nyúlt várakozás idegesítette már. - Bizonyos vagy benne, hogy James nem ültetett fel minket? - Ugyan, Mabel. Annyi esze nincs... Hát nem hallottad, hogy előbb is végigment valaki a folyosón? - Ez még nem jelent semmit... Ha meg akarnak ijeszteni minket, csak nem arra várnak, hogy mi is kimenjünk a folyosó- ra sétálni? Elnyomta a hamutálcában a cigarettáját. - Hány óra van? - Háromnegyed egy. Ebben a pillanatban valahonnan az első traktusból ajtócsa- pódás zaja hallatszott. - Hallottad? Mabel önkéntelenül is kis szívdobogást kapott, holott jól tudta, miről van szó. Pár percre rá lépések zaját hallották közeledni a folyosón. - Egyszerre ketten is jönnek. Figyeled? Közvetlen a szobájuk előtt a lépések megszűntek. Mintha sugdolózást hallottak volna. Mindketten feszülten figyeltek. A lépések most megint eltávolodtak, és végül is egészen elhaltak. - Csak az egyik ment el - súgta Susy, és várakozásteljesen előrehajolt. A férfi, aki a folyosón a szobájuk előtt állt, maga lord Hum- phrey Wronghead volt. Yellow-val kísértette fel magát ide, hogy megmutattassa vele Johnstone kisasszony szobáját. Yellow át- adta neki a nehéz, ezüst gyertyatartót, amit eddig utána ho- zott. A lord ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a dolgot még ma éjjel elintézi; egy percig sem vár tovább, ha kell, álmából zavarja fel Mabelt, de véget vet ennek a komédiának. Yellow megköny- nyebbülten sóhajtott fel, amikor magára hagyta. Mégis min- den baj nélkül megúszta ezt az estét. És szapora léptekkel sie- tett szobájába, hogy aludni térjen. Lord Wronghead tehát elhatározta, hogy felfedi titkát. Meg- unta már a körülötte kavargó cirkuszt, amely Unspar ügyvéd úr jóvoltából keletkezett. Nem érdemlik meg a fiatalok, hogy érettük akár a legkisebb áldozatot is hozza. Egyetlen alkalommal nem tapasztalta, hogy emlékének pár szó- val áldoztak volna. Nem szóltak róla soha, sőt mulatozásokat csaptak, zajongtak, veszekedtek. Mindez mélységes felháboro- dással töltötte el, de az a tény, hogy most már a saját szemé- lyét is gúny tárgyává teszik, hogy idegen urak az ő maszkjában kísértetet játszanak, csupán azért, hogy egymást bosszantsák vele, ez végső cselekvésre késztette. Egy percig sem vár tovább. Még ma éjjel felfedi előttük a valót. Elsőnek Mabellel közli az igazságot, aztán Pattersonnak is megmondja a magáét. Felszólítja mind a kettőt, hogy holnap reggel hagyják el a kastélyt. Vagyonából mind a kettőt kitagadja. Elkeseredése határtalan volt, és egyáltalán nem azért állott meg pár pillanatig Mabel ajtaja előtt, mintha elhatározása fe- lett még habozna, csupán egyszerre nagyon fáradtnak és elha- gyatottnak érezte magát. Magányosan élte le élete legnagyobb részét, és mindig az után a szeretet után szomjazott, amelyet furcsa, elzárkózott természetével saját maga tartott mindig tá- vol magától. Ez volt az utolsó reménye arra, hogy két embert, akik mégis a saját véréből valók voltak, maga felé fordítson, és azáltal, hogy minden jóval elhalmozza őket, cserében a szeretetüket kaphassa meg, ami után egyre jobban vágyódott, ahogy az évek elmúltak felette. És most az utóbbi időben, amikor úgy érezte, hogy ő sem lesz örök életű, szinte elviselhetetlen volt számára az a tudat, hogy elmúlása után nem lesz majd senki, aki egy kis szeretettel gondol rá. Nem lesz, aki emlékét tiszte- letben tartja, aki a csendes alkonyati órák békéjében megáll majd a könyvtárteremben a mélyölű karosszék előtt, ahol any- nyit üldögélt, és csak annyit mondjon: - Szegény lord Humphrey Wronghead, nyugodjál békében. Vajon mit csinál most a másvilágon? Nem lesz, aki csak egyszer is szerető, meleg tekintettel pil- lantson fel a lovagteremben a hatalmas festményre, ahogy ő" maga számtalanszor végignézte az ősök galériáját, és elmúlá- suk csendes szomorúságot lopott a szívébe. Elveszett a játszma, amiért mindezt a furcsa mókát kitalálta. És most csak az bántotta, hogy mindezt el tudta kezdeni. Mit ért el vele? Saját méltóságát és tekintélyét döntötte csak romba. Marad, ami volt. Ezek a fiatalok kegyetlenek és ön- zők, csupán saját érdekeiket tartják szem előtt, más semmi nem tud a szívükhöz férkőzni. Nincs bennük semmi tisztelet, semmi hálaérzet. Nincs érzékük a magasztos és nemes gondo- latok iránt. Fiatalok, fiatalok, mormogta, és keserű vonás ült meg az ajka szélén. Csak fiatalok. Sohasem volt fontos nekik lord Humphrey Wronghead, akinek mindent köszönhettek vol- na. Megbántották, megcsúfolták az emlékét, és egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy mit adott volna nekik, és milyen cse- kély árat kért érte. Egy-két szerető szót és békés megnyugvást, amikor az élettől búcsúznia kell. És most még az az elégtétele sincs meg, hogy méltóságteljesen eléjük álljon, és azt mond- hassa nekik: - Elég volt. Tévedtem. Menjetek isten hírével tovább. Nem érdekel a jövő, amely már előreveti kegyetlen, önző árnyát. Még a koszorúk sem hervadtak el a síromon, és íme, mit tette- tek az emlékemmel! Nem állhat oda, és nem mondhatja ezt nekik, hogy legalább egyetlen pillanatra magukba szálljanak, mert ő, lord Humphrey Wronghead komédiát játszott, és nevetségessé tette önmagát. Ez a gondolat fájdalmas volt és kegyetlen. Legyen hát mindennek vége. Felvetette büszkén a fejét, előrelépett, és ekkor vette észre, hogy az ajtó nyitva van. Erélyes mozdulattal betaszította, és megállt a küszöbön. Arra számított, hogy a szobában sötét lesz, és Mabelt álmá- ból riasztja fel, ehelyett ott látta teljesen felöltözve a kereve- ten, kényelmesen hanyatt dőlve, kedélyesen cigarettázni egy barátnője társaságában, akit rejtekhelyéről már több ízben lá- tott Mabellel együtt. Susy a barátnője felé fordult, és a következőket mondta: - Az ünnepekre Nizzába szeretnék menni. Sajnos, csak két hetem lesz. Így akarta jelezni, hogy a kísértet jelenléte egyáltalán nem zavarja őket. Mabel helyeselt, majd a lord felé fordult, aki a nem várt fo- gadtatásra kissé zavartan állott előttük. - Máskor, ha bejön egy hölgy szobájába, előbb kopogjon. A lord letette az ezüst gyertyatartót az előtte álló asztalkára, és megszólalt: - Veled akarok beszélni, Mabel. - Mi jogon tegez engem, és kicsoda maga? - Én lord Wronghead vagyok. Susy élénken megmozdult. - Te, Mabel, lehet, hogy ez az úr a megboldogult nagybá- tyád szelleme? Akár hiszed, akár nem, én ezt meglepőnek tartom. A lord Susyhez fordult. - Lesz szíves engem magamra hagyni Johnstone kisasszonynyal. - Susy itt marad - határozott Mabel. - Ne rendelkezzék a ba- rátnőimmel. Susy cigarettát vett elő, és a lord mellett ellépve az imént az asztalra tett gyertya lángjánál meggyújtotta. - A gyertya mindenesetre nem a szellemvilágból való. Lord Wronghead türelmetlen mozdulatot tett. - Foglaljon helyet, uram - folytatta -, mi korántsem vagyunk olyan udvariatlanok, mint ön. Mi újság a másvilágon? - Én lord Wronghead vagyok, és nem haltam meg. Mabel jóízűen nevetett. - Meg se halt? Ne tegyen meggondolatlan kijelentéseket, mert elrontja a hatást. Másképp itt sem lehetne. - Mabel, jobb szerettem volna ezt csak veled közölni, de el- mondom így is... - Már egyszer figyelmeztettem, hogy ne tegezzen. - Vedd tudomásul, hogy a nagybátyád áll előtted. Susy megfogta Mabel karját. - Hagyd rám, majd én eligazítom a dolgot - és a lord felé fordult. - Legyen szíves, mondja el röviden, hogy mit akar. Éj- fél már jóval elmúlott, utóvégre mi is szeretnénk lefeküdni, ön- nek viszont egyéb dolga sincs, mint éjnek idején ilyen maskará- ban hölgyeknél nem kívánatos látogatást tenni. - Úgy van! - helyeselt Mabel. - Mit akar; ha azt állítja, hogy meg se halt? - A kedélyes halott - jegyezte meg Susy. - Szellemi képessé- get mindenesetre nem vitt a másvilágra. A lord meglepően nyugodt hangon válaszolt: - Nevezzen meg egy férfit, aki ezért elégtételt adhat - és ki- egyenesedve a kardja markolatára ütött. A két lány erre elkezdett nevetni. Jókedvük mind nagyobb méreteket öltött. Susy felállt, és közvetlen a lord arcába mondta. - Vegyen rajtam elégtételt, ha akar. A lord határozott mozdulattal félretolta maga elől. - Úgy látszik, sehogy sem akarják megérteni, kivel állnak szemben. - Dehogyisnem - mondotta Susy. - Roppant érdekes, amit mond. Ön lord Wronghead. Ezt már tudjuk, de mondjon már valami érdekesebbet is. Lord Wronghead arca elsápadt erre a tiszteletlen hangra. - Önnel semmi dolgom. - Mabel felé fordult. - Johnstone kisasszony, ön holnap reggel elhagyja a kastélyt, és többet nem tér ide vissza, sőt semminemű vonatkozásban még a nevét sem akarom hallani. Megértette? Ezzel sarkon fordult, és méltóságteljesen távozott. Patterson, aki az előbb olyan szerencsétlenül elvágódott, hogy a fejét is beverte, mihelyt magához tért, a maga részéről telje- sen befejezettnek találta az esti programot. A kísértet járás már nem érdekelte. A sors is ellene van. Szédülő fejjel egyenesen a szobájába ment, miközben egyre a fejét tapogatta, és véres is lett tőle a keze. Zsebkendőjét megnedvesítette, és rányomta a sebére. Fájdalmasan felszisszent, és úgy, ahogy volt, ruhástól végigfeküdt az ágyán. Lord Wronghead, Johnstone kisasszonyt ekképpen elintézve, egyenesen Patterson szobájába nyitott be. Ahogy a fiatalember észrevette őt, éppen csak feléje pillan- tott, és máris lehunyta a szemét. A lord egészen az ágya elé állt. - Clark - szólt rá. - Hagyj nekem békét - nyögte. - Az előbb elestem, és meg- ütöttem magamat... Csak komolyabb bajom ne legyen... Át- kozott história... - Komolyan akarok beszélni veled. - Most ne! Egyelőre nem érdekel semmi - nagyokat nyögött. - Én lord Wronghead vagyok - kezdte el újra a lord, mert érezte, hogy itt is összetévesztik valakivel. - Csak vérmérgezésem ne legyen - sóhajtott Clark. - Ki se tudtam mosni a sebem... Ilyen koszos kastélyt se láttam éle- temben. - Figyelj rám, Clark! - Na, mi van? - Tudod, ki vagyok? Patterson sóhajtva a fal felé fordult, és nem válaszolt. - Én mint lord Wronghead beszélek hozzád... - Hagyd abba ezeket a marhaságokat... - Nem akarsz megismerni? Nézz rám! Én nem haltam meg. - Istenem, istenem... Menj a fenébe! Holnap majd elintéz- zük a dolgot... Elegem van... - Ezt még ma intézzük el. - Az öreg is akkor fordult volna fel, amikor ezt a disznóságot kitalálta... - Értsd meg, hogy elegem van ebből a komédiából. Figyelj ide! - Nekem is elegem van. Holnap elutazom, ha még életben vagyok. Az ötven fontot is megkapod. - Ez az. Elutazol, és többet rólad se akarok tudni... Engem a legszentebb szándékok vezettek, amikor ezt az egész komédiát kitaláltam. Pattersont egyszerre elfogta az indulat, és felkönyökölve ágyában, szinte magánkívül ordított rá: - Menj a fenébe! Érted? Békét akarok... Békét... Lord Wronghead megelégelte a dolgot. Sarkon fordult, és ott- hagyta. Maga mögött úgy vágta be az ajtót, hogy csak úgy dör- rent. Patterson úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. - Disznó, gazember... - kiáltotta utána. Aztán erőtlenül új- ra visszahanyatlott ágyába. Mielőtt Bob elhagyta volna a kastélyt, pár pénzdarabot nyo- mott Yellow markába. - Mondja meg Patterson úrnak, hogy azért mentem el, mert meguntam ezt a tehetségtelen bandát. Megértette? - Igenis. Majd megmondom neki. - Mondja meg neki most, mindjárt, mert várni fog rám a lo- vagteremben. Ezzel rápattant motorkerékpárjára, és öt perc múlva már a mo- tor pufogó zaját se lehetett hallani, olyan messze járt. Yellow tehát, hogy a megbízás szerint járjon el, visszament a lovagterembe, ahol csupán a lordot találta egyedül, amint maga elé könyökölt az asztalra, és gondolataiba merültnek lát- szott. Yellow bizonytalanul megállott előtte, és nem tudta, mitévő legyen. Lord Wronghead lassú, fáradt mozdulattal nyúlt a whiskys- üveg után, és töltött magának. Ekkor vette csak észre, hogy va- laki előtte áll. - Baj van, Yellow - mondotta szokatlan szelíd hangon. Yellow megbátorodott. - Tessék parancsolni velem. Hosszan, kutatva végignézett rajta, mintha kábult, nehéz álomból ébredne. - Ki vagyok én? Yellow bátorsága egyszerre elrebbent erre a különös kérdésre. Észrevétlen visszahúzódott tőle. - Na, felelj! Én vagyok lord Humphrey Wronghead. - Igenis. - Na látod! És te ebben egy pillanatig sem kételkedsz. - Nem... nem kételkedem. - Ez meglep... határozottan meglep... Yellow azon gondolkozott, hogy ennek a különös beszélge- tésnek mi lehet az oka. Mivel a lord haragos kitörései előtt minden alkalommal ilyen misztikusan szelíd volt, csupán any- nyit mert megjegyezni: - Tessék parancsolni velem. - Te itt nem segíthetsz, Yellow... Nem akarják elhinni, hogy élek... Hiába mondom nekik... az egyik nevet, a másik ordít... Érted, Yellow... Ezeknek én még mindig halott vagyok... ha- lott, aki hiába beszél... Yellow-nak fogalma se volt arról, hogy miről beszél. Lord Wronghead fáradtan leejtette a kezét, és elhallgatott. - Az ügyvéddel akarok beszélni - szólalt meg kis szünet után újra. - Fred Unspar úrral? - Igen. Hívd ide őt. Yellow már megindult, amikor a lord megint mást gondolt. - Megállj! Hagyd mégis... Nem kell... És újra maga elé könyökölt nagy bánatában. Yellow egy ideig még nagy csendben várakozott előtte, aztán halk hangon megkérdezte, hogy szükség van-e rá, vagy talán mehet már lefeküdni. Miután kétszer is hiába kérdezte, jónak látta, ha csendben elvonul. Éppen elég fáradságos napja volt ma. Lord Wronghead pedig továbbra is mozdulatlanul maga elé meredt. Képtelen volt elégtételt szerezni magának a saját kastélyá- ban, hiszen azt se tudta elhitetni velük, hogy kicsoda ő, hogy él még, és egyáltalán nem halott. Borzongós félelem fogta el, ha arra gondolt, hogy ezeknek ő még mindig ténylegesen halott... Ott lent fekszik a családi sír- boltban, és nem tud visszajönni az életbe, hiába áll eléjük, hiá- ba beszél és kiabál, nem hisznek neki. Éppen úgy nem hisznek neki, mint ahogy a hatóság sem hi- szi el senkinek a létezését, születési bizonyítvány nélkül, még akkor sem, ha az illető az orruk előtt áll. XXV. - A helyzet tudniillik az... - mondotta Patrick Dollynak éj- fél után negyed kettőkor a függőkertben, kissé keresve a szava- kat, míg lassú mozdulatokkal a zsebeit kutatta át - ...apropos, nincs véletlenül egy cigarettája? Az enyém ugyanis elfogyott... A fiatal lány szó nélkül feléje nyújtotta cigarettatárcáját. - Mi a helyzet? Cathleen a bokor mögött már félájult volt a fáradtságtól. Is- tenem, hát sose lesz már ennek vége? Patrick rágyújtott, és gondosan megnézte a cigarettáját. - A helyzet az, hogy őszinte legyek... Azt hiszem, ezért nem fog neheztelni rám... Meglehetős nehéz anyagi körülmé- nyek között élek... - Miért mondja ezt? - Mert én magát kimondhatatlanul szeretem, Dolly... Olyan nagyon - a hangja száraz és józan volt -, hogy az életemet is fel tudnám áldozni magáért. Elhiszi ezt? - Na és? - Na és most, hogy szóba hoztuk a dolgot, a helyzet kény- szerítő körülményei késztetnek arra, hogy ezért... - Micsoda dologról beszél? - Hagyjon beszélni... - De amikor nem értem, miről beszél. - Nem érti? - csodálkozott. - Nem hát. Beszéljen világosabban. Micsoda dologról van szó? Patricket ez a mellének szegezett kérdés láthatólag zavarba hozta. - Arról beszélek, amiről előbb szó volt. - Miről volt szó előbb? Ideges mozdulattal igazította meg a nyakkendőjét. - Hát arról, hogy magát feleségül veszem. - Na és? - Szóval csak azt akarom mondani... Mert hiszen nincs ér- telme, hogy elhallgassam... Nekem meglehetősen nehéz a hely- zetem. .. tele vagyok adóssággal... - Aztán? - Aztán két ember együttes életének már a kezdete is megle- hetős kiadásokkal jár... Én nem tudom, Dolly, hogy magának mije van... csak azt tudom, hogy nekem semmim sincs. Hirtelen elhallgatott. Egy ideig a cigarettájával volt sürgősen elfoglalva, de mivel Dolly szótlan maradt mellette, lopva feléje pillantott. - Utóvégre tisztázni kell a helyzetet - folytatta, és egy kis ideig várakozott még, majd gondolt egyet, és nyíltan megkér- dezte: - Mije van magának, Dolly? - Maga sose gondolt arra, hogy megházasodjék? - De igenis gondoltam erre... Miért ne gondoltam volna? Itt van mindjárt maga, Dolly... Ez letagadhatatlan... Igaz, hogy eddig még nem voltam ennyire érdekelve... - elhallgatott, mert úgy érezte, hogy helytelen más irányba terelni a dolgokat, ami- kor Dollytól már másodízben kérdezte, mije van, és választ még nem adott rá. - Más fiatalemberek előrelátók, és van egy kis megtakarított pénzük - jegyezte meg Dolly. Patrick örömmel kapott a válaszán. - Igen, aki teheti, megteszi... Ez így van a fiatal lányoknál is... Részben a szülőkre gondolok most... akik szintén félre- tesznek egy kis összeget... Nem igaz? - És magának csak adóssága van, ha jól értettem. - Megvet ezért? - Micsoda buta kérdés ez, Patrick? - és kedvesen hozzási- mult, ami láthatólag nem nagy örömére szolgált a fiatalembernek. - Nekem le kell mondanom magáról, Dolly - jelentette ki tragikus hangon. - A szívem összeszorul, ha erre gondolok, de az élet kényszerít erre - nagyot sóhajtott. - Ugyan, ne beszéljen bolondságokat. Nincs erre semmi oka. Nem mondom, hogy túlságos jómódban lennék, de énrám nem kell költenie semmit. Mindenem meglesz. - Sajnos a helyzet az... Dolly a szavába vágott: - Azonkívül ezer fontom is van. Patrick egyszerre élénk lett. - Tudniillik még nincs a zsebemben... Ugyanis Mabel meg- ígérte, ha Patterson barátja nem fogja kitúrni őt az örökségből, úgy minden lánynak ezer font hozományt ad. - Nem fogja kitúrni! Miért túrná ki? Viszont Johnstone kis- asszony többet is adhatna... Ezt nem szemrehányásképpen mon- dom, de az ügyvéd úr állítása szerint a Wronghead-vagyon meg- lehetősen nagy... De ez most nem fontos... Erre még visszaté- rünk. Maga bizonyára nagyon jó barátnője Mabelnek, aki egy megértő lélek, és nagy szíve van... Mit is akartam mondani... Dolly közbevágott. - Ezt azzal a feltétellel adja, ha a lányok Patterson úr barátai közül választanak férjet. Nem szép ez? Mi ettől függetlenül szeretjük egymást. - Igen - mondta a fiatalember elgondolkozva -, a többiek helyzete kétségtelenül jóval előnyösebb. Jamesnek nincs adós- sága, Frank jómódban él... És ők maradéktalanul örülhetnek az ezer fontnak. - Ők még nem is tudják. Patrick nem hagyta zavartatni magát gondolatmenetében. - Viszont a mi helyzetünk lényegesen a legrosszabb... Talán megemlíthetné Mabelnek, persze igen kedvesen, hogy tekintet- tel az én adósságaimra, emelje fel ezt az összeget. Már úgy ér- tem, csak nekünk. Mi aztán mélységesen hallgatunk erről... Azt hiszem, ennek semmi akadálya sincs... Cserébe ezért én holnap beszélek a fiúkkal. James kétségtelenül nagyon szereti Susyt, ezt már ideérkezésünkkor említette nekem. Frank pedig elveszi Cathleent, nagyon is egymáshoz illenek. Nem látok itt semmi komplikációt. Elfogta a lelkesedés. - A fiúkkal feltétlen beszélek, és mindnyájan összefogunk. Majd mi megmutatjuk, hogy Patterson nem túrja ki az örök- ségből Mabelt. A legnagyobb igazságtalanság volna. Utóvégre nem lehet egy védtelen nőt tönkretenni. Dolly, maga csak le- gyen nyugodt, és intézze el a dolgot Mabellel. Mondja meg ne- ki, hogy én megszervezem az egészet. Azt hiszem, ez méltá- nyos dolog. Egyre jobban belemelegedett, és fáradhatatlanul beszélt, hogy Dollyt rábírja arra, hogy elintézze ezt az ügyet Mabellel. - Patrick, ugye szeret engem? - kérdezte olvatagon a fiatal lány. - Nyugtasson meg, hogy akkor is elvett volna, ha egy pennym sincs. - Micsoda ötlet! Ez csak természetes... Az ember vagy sze- ret valakit, vagy nem... És csókolózni kezdtek. Cathleen félájultan dőlt neki a bokornak. Az álmosságtól már alig állt a lábán. - Istenem, add, hogy befejezzék végre, add, hogy aludni me- hessek. Istenem... Istenem... XXVI. Amikor Yellow elhagyta a lovagtermet, és a folyosón Patterson szobája elé ért, világosságot látott kiszűrődni onnan. Bekopogott és benyitott hozzá. A fiatalember még mindig ruhástól hevert az ágyán, a fal fe- lé fordulva, és nagyokat nyögött. - Stevens úr elutazott - jelentette, és előrenyújtott nyakkal hosszasan figyelte, miközben azon járt az esze, ugyan mi tör- tént ezzel, hogy ilyen nagyokat nyög. - Ki az? - szólalt meg végre Patterson, anélkül, hogy meg- mozdult volna. - Bátorkodom jelenteni, hogy Stevens úr az imént elutazott. Ne tessék őt várni. - Tudom. Ott pusztuljon el, ahol van. És nagy nehezen megfordult az ágyán, hogy meglássa, kivel beszél. - Ah! Maga az, Yellow? - ennek a felfedezésnek határozot- tan megörült. - Mondja csak, nincs valami fertőtlenítőszerüké Elcsúsztam és megütöttem a fejem. - Hogyne volna. - Hamar nézzen utána. Yellow nagyon elégedetlenül fogadta ezt a kérést. Úgy lát- szik, tudni sem akar arról, hogy előbb őt a pincébe zárták, és még őhozzá fordul most segítségért. Morogva megindult, hogy teljesítse kérését, és pár perc múlva megjelent egy egész kis há- zipatikával. Patterson tragikus arccal ült az ágya szélén. - A fejemen van egy nyitott seb. Azt mossa ki előbb... Itt ezen a részen... Yellow nem talált a fején nyitott sebet sehol sem. - Nincs, kérem. - Ne mondja... Itt, ahová a kezem teszem... jaj... - Nincs ott seb, kérem, csak egy kis púp. - Dehogy nincs. A kezem is véres lett tőle az előbb. Yellow tüzetesebben megvizsgálta. - Patterson úrnak a füle vérzik, nem a feje. - Szóval a fejemen nincs seb? - Nincs. - Hála istennek! Egyszerre megkönnyebbült, és szemmel láthatólag visszatért belé az élet. - Nagy seb van a fülemen? - Egészen lényegtelen. Már a vérzés is elállt. - Mindenesetre tegyen rá valami tapaszt. - Igen. - A fejem azért alaposan fáj. Szóval biztos, hogy nincs rajta? Yellow újból megnyugtatta, hogy nincs. Patterson azok közé tartozott, akik valósággal elájulnak az ijedtségtől, mihelyt a legkisebb bajuk támad, és mindent mind- járt a legsötétebb színben látnak. Most, hogy túl volt már minden elképzelt bajon, ideje volt arra is gondolni, hogy tulajdonképpen az a Yellow áll mellette, akit ő az est folyamán Bob segítségével a kastély pincéjébe zárt. Ha Yellow természetesnek találta, hogy erre vonatkozólag sem- miféle célzást ne tegyen, ő maga semmi esetre sem fogja szóba hozni ezt. - Szóval Stevens úr elutazott? - Igen, kérem. - És miért kellett még az éjjel elutaznia?. Miért volt ez ilyen sürgős? Yellow egyszerre óvatos lett. - Nem tudom, hogy felelhetek-e erre. Patterson csodálkozva fordult feléje. - Miért nem tudja? - Nem hatalmaztak fel rá. - Ki nem hatalmazta fel rá? Yellow hallgatott. - Szóval nem mondja meg. Helyes. Azt hiszi, nem sejtem régóta, hogy maga itt a kastélyban Johnstone kisasszony érde- keit szolgálja? - Oh, kérem... - Hiába tiltakozik. - Én csak a kisasszony kényelmét segítem elő. - Túlságosan. És mit kap ezért tőle? - Bevallom, kisebb szívességeket tettem neki, de ezek a szol- gálatok sohasem irányultak Patterson úr személye ellen. - És Johnstone kisasszony ezekért a "kisebb szolgálatokért" nem volt hálátlan, remélem. Yellow egy ideig hallgatott, aztán jónak látta megjegyezni: - Nem volt hálátlan, kérem. - És miért éppen Johnstone kisasszonynak ajánlotta fel szol- gálatait? Patterson azon volt, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. De Yellow minden hájjal megkent vén gazember volt, és nem ment lépre. - Kérem, én Patterson úrnak is szívesen a szolgálatára állok, csak rendelkezzék velem... Eddig sem tagadtam meg egyetlen óhaját sem. - Ne beszéljen ilyen képletesen. Jól tudja, hogy mire célzok. - Kérem, én egyebet se teszek, mint mindenkinek a szolgála- tára állok. Most is éjfél után két óra felé jár az idő, és még min- dig nem jutottam hozzá, hogy lefeküdjek. Patterson rögtön tisztában volt azzal, hogy Yellow most a pincére céloz ezzel. Szükségesnek tartotta tehát, hogy erre is kitérjen. - Na és ki szabadította ki a pincéből Johnstone kisasszony? - Magamtól jöttem ki onnan. - Remélem, tudja, miért csuktuk oda be... Mert maga, Yel- low, a spicli szerepében kéjeleg. Okosabban teszi, ha velem is egyezségre próbál jutni, nehogy ilyen módon kényszerítsen a maga iránt érzett hálám kifejezésére. Yellow hallgatott. - A magam részéről szívesen változtatnék ezen. Megadom a dupláját annak, amit Johnstone kisasszonytól kap. Beszéljen! Miért utazott el ilyen sürgősen Stevens úr? - Kérem, én nagyon kényes helyzetben vagyok, és esetleg az állásomat vesztem el, ha beszélek. - Ilyesmitől ne tartson. Szavamat adom rá, hogy ebben az esetben kártalanítani fogom. Különben is, Johnstone kisasz- szonynak nincs joga ahhoz, hogy önt ilyesmikkel megfenyeges- se. Utóvégre én éppen annyi jogkörrel rendelkezem itt, mint ő. Jellemző a kisasszonyra, hogy máris úgy veszi, mintha kizáró- lag ő lenne itt az úr. Yellow egyik lábáról a másikra nehezedett, és hallgatott. - Miért hagyta el olyan sürgősen a kastélyt Stevens úr? - Kérem, én... ugyanis... - Ne hebegjen itt. Micsoda pokoli tervet eszeltek ki megint ellenem? Mi van itt, hogy úgyszólván perceken belül leszerelik a barátaimat? Mi történik itt körülöttem? Yellow végre magyarázatot adott erre vonatkozólag neki. - Stevens úr pénzt kapott. Pattersont láthatólag felizgatta ez a felelet. - Pénzt kapott? Mennyit? - Háromszáz fontot. - Ezt látta, vagy csak feltételezik - Láttam, kérem. A fiatalember indulatosan fel-alá járkált a szobában. - Remek. Az egyiket csókkal, a másikat pénzzel szedik le a lá- báról. Micsoda emberek ezek is! Hirtelen megállt Yellow előtt. - Szóval maga tanúja volt ennek a jelenetnek? - Igen, de ha baj lesz belőle, rögtön letagadom. - Nem lesz belőle baj, és nem is fogok hivatkozni magára. Sőt úgy veszem, mintha semmit sem mondott volna... És hol történt mindez? - A lovagteremben. - A lovagteremben? Mikor? - Egy jó félórával ezelőtt. - Hiszen bármely pillanatban beléphettem volna oda, ha nem történik velem az a malőr, hogy elesem, és megütöm ma- gamat. - Mégis ott történt. - És hogy került oda Johnstone kisasszony? - Johnstone kisasszony nem volt ott. - Hát ki adta át akkor Stevens úrnak a pénzt? Yellow érezte, hogy most jutottak el a kritikus pillanathoz. Már-már sajnálta, hogy belekezdett az egészbe. Utóvégre Pat- terson úr semmi pozitív ajánlatot nem tett neki. Mi biztosíté- ka van azt illetőleg, hogy nem jár rosszul vele? - Feleljen hát! Yellow a torkát köszörülte, de mélyen hallgatott. - Mondtam már, hogy megduplázom azt, amit Johnstone kisasszonytól kapott. - Kérem, én Johnstone kisasszonytól nem kaptam még sem- mit. Csak ígéretet. - Mennyit ígért? - Száz fontot - nyögte ki végre egy kis gondolkozás után. - Ez a nő őrült módjára szórja a pénzt... Rendben van. Tő- lem kétszáz fontot kap. Elegendőnek találja? - Kérem, ha az állásomat is elvesztem... - Ne nyavalyogjon az állása miatt. Mondtam már, hogy ilyesmitől ne tartson. De hogy megnyugtassam erre vonatko- zólag is, kijelentem, hogy akkor én fogom magát alkalmazni. Hasonló anyagi feltételek mellett. - Nagyon szépen köszönöm - alázatosan meghajolt előtte. - Hát ezt akkor elintéztük. De figyelmeztetem arra, hogy mindent, amit csak tud, el kell mondania. És egyúttal megígéri azt is, hogy Johnstone kisasszonynak természetesen nem ját- szik a kezére többé. Mert magáról ezt is feltételezem. Viszont, ha ilyesmire rájövök, egyetlen pennyt sem kap tőlem. Megér- tette? - Meg, kérem. - Illetve Johnstone kisasszonnyal csak tartsa fent továbbra is az érintkezést. Hadd higgye a hölgy, hogy magára a jövőben is számíthat. Majd én esetenként megmondom, mit mondjon neki. Ezt majd megbeszéljük. De előbb lássuk tisztán a helyze- tet. Szóval ki volt az, aki Stevens úrnak átadta a háromszáz fontot? Kétségtelenül James Brown. - Nem, kérem. - Szóval Patrick Longstea... Oh, a gazember! - Ő sem. - Hát ki a hölgyek közül? - Nem hölgy adta át neki a pénzt. - Hát ki? - A lord. - Micsoda lord? - Lord Humphrey Wronghead. Patterson alig látszott felfogni ennek a válasznak az értel- mét. Zavarodottan nézett Yellow-ra. - Kicsoda? - Lord Humphrey Wronghead. - Miket beszél itt összevissza? Hogy a csodába adhatta vol- na a lord, amikor meghalt? Yellow nagyon kiélvezte a jelenetet. Egyszerre átérezte, hogy nagyon fontos személyiség lett, akinek minden szavára felfi- gyelnek. Végre fecseghet és könnyíthet a lelkén. A magába foj- tani kényszerült titok már úgyis megmérgezte napjait. - Mondtam, kérem, hogy az állásommal játszom. - Beszéljen érthetően. - A lord nem halt meg. És Yellow részletesen elmesélt Pattersonnak mindent. A füg- gőkertben tett felfedezésétől kezdve egészen a lovagteremben legutóbb lejátszódott jelenetig, amikor Stevens úr háromszáz fontot kapott azért, hogy még az éjszaka folyamán elhagyja a kastélyt. A fiatalember mélységes megdöbbenéssel vette ezt a hírt. Eb- ben az esetben az egész végrendelet nem egyéb rossz tréfánál, és a lord csúnyán felültette őket. - Ember, miért nem mondta ezt el nekem a legelső napon? - Nem mertem, kérem. - És Johnstone kisasszony is tudja már ezt? - Nem, kérem, egyedül Patterson úr tudja. - Most igazat mond? - Esküszöm az apám életére - ünnepélyesen esküre emelte jobb kezét, míg a másikat a szíve fölé helyezte. - Helyes. Nagyon helyes. Ezentúl se szóljon egy szót se erről senkinek. Én magam is úgy teszek, mintha semmit sem tud- nék. Megértette? - Igenis. Pattersonnak egyszerre remek jókedve támadt. - És hol tartózkodik a lord jelenleg? - A toronyszobában. - Szóval itt van a kastélyban? - Igen, kérem. Én viszem fel neki az élelmét. - És hol van az a toronyszoba? - A kastély nyugati részében. Pattersonnak egyszerre valami rossz sejtelme támadt. Hirte- len eszébe jutott Cathleen, akit egyszer ájultan kellett a to- ronyszobából levinnie. Lehetséges, hogy akkor... - Hol van annak a toronyszobának a feljárata? A folyosó vé- gén? - Nem, kérem. Egyrészt a lovagteremből lehet oda feljutni... - A lovagteremből? Hiszen ott nincsen semmiféle ajtó. - A festmény takarja el. - Melyik festmény? - A lord úr festménye. Patterson nagyon elégedett volt. Nincs szükség most már ba- rátokra; ezt az ügyet elintézi már egyedül is. - Rendben van, Yellow, maga egy igen derék ember. Nagyon sajnálom, hogy az előbb az a kis kellemetlen eset történt magá- val. De saját magára vessen. Az első perctől fogva mellém kel- lett volna állnia. De nincs itt semmi baj. Fontos, hogy végre megértettük egymást. Most elmehet. De még egyszer a lelkére kötöm, hogy a lord úr hirtelen feltámadásáról senkinek se fe- csegjen. Főleg arra ügyeljen, hogy Johnstone kisasszony előtt ne járjon el a szája. Ezt nem ingyen teszi, megmondtam már. Vi- szont ha Johnstone kisasszonynak ez is a tudomására jut, eb- ben az esetben én leszek az, aki önt beárulja a lordnál. Ne fe- lejtse el, hogy a kezemben tartom. Yellow egy ideig még várt valamire, aztán lassan megfordult, és elhagyta a szobát. Clark Patterson még sokáig nem tudott aludni, és mindenfé- le terveket forgatva a fejében, fel-alá járkált a szobájában. Susy és Mabel már az igazak álmát aludták. Hogy Frankról ne is beszéljünk. James szintén visszalopózott már a kertből, ügyelve arra, ne- hogy Pattersonnal összetalálkozzék. Viszont Dolly és Patrick még mindig a kertben ültek, pedig már hajnali negyed három volt, és Dolly jelenleg arról mesélt, hogy a kedvenc színe a pasztellkék, a kedvenc virága a fehér rózsa. Cathleen ájultan hallgatta őket a bokor mögül. XXVII. Fred Unspar még korán reggel megtudta Yellow-tól a kísértet- históriát, és ez nagyon lehangolta. Ezek után kénytelen lesz a lord tudomására hozni, hogy a továbbiakban már nem óhajt részt venni ebben a mókában. Úgyis kizárt, hogy ezt még to- vább is sikerrel csinálhatják. Előbb-utóbb vége lesz. Dolly és Cathleen csak három óra felé kerültek ágyba, és így elaludták a közös reggeli idejét. Patrick viszont korán kelt, és Frankét próbálta megnyerni ügyüknek. Hosszas és meglehetősen körülményes bevezetés után mint jó barátot arra kérte, hogy ne nyújtson segítő kezet ab- ban, hogy Mabelt az örökség rá eső részéből Patterson kitúrja. Mabel ezt semmi esetre sem érdemli meg. Hogy csak egy pél- dát mondjon, az örökségéből a barátnőit is ki akarja házasítani. (Ha Frank valamelyiknél érdekelve van, úgy ért a jó szóból.) Frank elgondolkozva hallgatta, és végül is csak annyit jegy- zett meg, hogy ő még a mai nap folyamán elutazik, tehát úgy- sem vesz részt a további fejleményekben. Patrick a maga részéről ezt is jónak találta, és megnyugodott. Ezután már csak Jamesszel kellett beszélnie, akit még ágy- ban talált. - Halló, pajtás! Mit lustálkodol te? - Az éjjel későn feküdtem le. - Nem fekhettél le későbben, mint én, aki csak hajnali há- romkor kerültem ágyba - és rögtön a tárgyra tért. - Tudod-e, hogy Mabel ezer font hozományt ad minden barátnőjének, ha Patterson nem piszkálja ki őt az örökségből?. - Nem tudtam. - De hiszen te szereted Susyt, és így mégsem lehet közöm- bös számodra ez a dolog. - Engem a hozomány nem érdekel. - Engem se, pajtás, viszont visszautasítani mégsem kell. Utóvégre a szeretetmegnyilvánulást nem szabad senkibe se be- lefojtani. Hogy állsz te tulajdonképpen Susyvel? Nyilatkoztál? - Tudja jól, hogy szeretem, csak nem látom még tisztán a dol- gokat - hirtelen felült az ágyban. - Mondd, gondolod, hogy Susy szeret engem? - Ez kétségtelen, pajtás. Efelett gondolkodnod sem szabad- na. Kérdd meg a kezét, és mindjárt meglátod, milyen örömmel mond igent. - Gondolod? - Természetesen. - Úgy vettem észre, hogy Frankét is kedveli. - Frank még ma elutazik. Ez a hír valósággal felvillanyozta Jamest. Egyszerre eleve- nebb lett, és tele volt bizalommal a jövőt illetőleg. Most még csak a tegnapi események érdekelték volna. - És mi történt az éjszaka? - Hogy érted ezt? - Nem történt semmi különös? - úgy találta jónak, ha a kí- sértetdologról Patricket nem világosítja fel. - Ugyan mi történt volna? - Tudniillik Patterson nagyon izgatottnak látszott. Este meg- érkezett egy barátja... Beszéltél már vele? - Nem. Micsoda barátja érkezett meg? - Valami Stevens nevezetű. - Nem ismerem, és nem tudok róla. - Mindenesetre alkalomadtán beszélj Pattersonnal, de ne hi- vatkozz rám. Csak úgy mellékesen tudd meg, hogy mit akar ezzel az új barátjával... Tudod, hogy én mindig a nők pártján voltam... - Ketten voltunk itt egyedül úriemberek, pajtás. Te meg én. - Szóval, nézz utána, mit terveznek ezek a nők ellen. Ben- nem valahogy nem bíznak már... Patterson tegnap nyíltan meg- mondta. - Nyugodt lehetsz... De mondd csak, mit határoztál te? - Mire vonatkozólag? - Úgy értem, hogy helyes volna, ha még ma délelőtt nyilat- koznál Susynek. Szeretnék a boldogságodról még ebéd előtt ér- tesülni. - Oh! Patrick, van fogalmad neked arról, hogy mennyire sze- retem azt a lányt? - Ezt szeretem hallani, pajtás. Látod, ez derék dolog. Örü- lök, hogy te is megtalálod a boldogságodat. Csak önbizalom, önbizalom... Adj egy cigarettát, pajtás! Rágyújtott, és nagyon elégedett volt. Derék fiú ez a James, igazán derék fiú. - Mondd csak, pajtás, ha jól hallottam, te lemondasz az ezer font hozományról. - Susyt én önmagáért szeretem. - És igazad is van. Ha egyszer nincs szükséged rá. Nagyra tartom az önérzeted. De ha már lemondasz róla, ne légy meg- gondolatlan. Nézd, Mabelnek ez a pénz úgyse számít. Mond- hatnám, hogy add jótékony célra. Viszont ez a szegény Dolly tele van adóssággal. Én a te helyedben az ő részére mondanék le róla. Mi a véleményed erre vonatkozólag? - Még nem gondolkoztam róla. - No, csak ne siesd el a dolgot - nagyon vidám volt és ele- ven. - És mikor kelsz fel, pajtás? - Egyelőre még ágyban maradok. Nagy szívességet tennél, ha beszélnél Susyvel, és megkérdeznéd tőle, hogy a délelőtt fo- lyamán mikor lehetnék kettesben vele. Egy kicsit autózni vinném. - Helyes. Ezt elintézem, és te is szíveld meg a jó tanácsomat, amit egy igaz, önzetlen barátod ad neked... Engedd meg, hogy megszorítsam a kezedet! Patrick ezután vidáman dúdolgatva otthagyta Jamest, és Pat- tersont kereste fel, de nem találta a szobájában. Csupán fél nyolc volt még, tehát lesétált a kertbe, hogy onnan felszólhasson a lá- nyokhoz, ha felkeltek már. Dollyék ugyanis nyitott ablak mellett aludtak mindig. Hal- kan felkiáltotta többször is a nevét, de nem kapott rá választ. Elsétált a kertben, ahol csak Jessippel találkozott. - Mondja, barátom, nincs véletlenül egy cigarettája? Jessip készséggel átnyújtott neki egy behorpadt bádogdobozt. Meglehetősen olcsó, erős cigaretták voltak benne. Patricket so- hasem izgatta, milyen fajta cigarettát szív, az volt a fontos, hogy ne az övé legyen. Leereszkedő kedvességgel elbeszélgetett vele, majd megkérte, szedjen neki egy csokor őszi virágot, hogy a kastély egyik hölgyvendégének felkínálhassa. A kapott virágcsokorral megindult, hogy feldobja Dolly szo- bájába. A kert végében egy létrát fedezett fel, és ez újabb ötle- tet adott neki. Fogta a létrát, és odavitte Dolly ablakához. Nem ért fel egészen az ablakpárkányig, de elegendő lesz így is. On- nan majd ügyesen behajítja a csokrot a szobájába. Szerencsétlenségére éppen hogy felért a fal kiszögelléséig, ahol kényelmesen megállhatott, de egy ügyetlen mozdulat következ- tében eldöntötte maga alól a létrát. Ott állt ég és föld között egy csokor őszi virággal a kezében, és buta, bárgyú kifejezés ült az arcán. Bár az ablak párkányát könnyen elérte, nem merte megresz- kírozni, hogy feltornássza magát oda. Különben is a lehető leg- butább helyzetbe kerül, ha belép a szobába. A nők felriadnak, a helyzet nehezen magyarázható meg. Mindenesetre roppant ké- nyes az ügy. Jessipet próbálta hívni, de a kertész olyan messze volt tőle, hogy nem hallhatta meg. Megpróbálta újra Dollyt szólítani, de idővel ezzel is felhagyott. A két lány, ahogy ez már fiatal lányoknál szokásos, fejüket mélyen a takaró alá dugva aludtak, és így remény sem volt ar- ra, hogy meghallják a szavát. XXVIII. A lovagteremben két perc híján nyolc óra volt, és csupán Frank és Mabel ültek az asztalnál. Frank egykedvűen cigarettázott, és Mabelre való tekintettel nem kérte előbb a reggelijét, holott őt sem kötelezte az ellenfe- lek együttes étkezéseinek pontos ideje. Nyolc órakor megjelent Yellow, és utána az éthordó fiúk be- hozták a reggelit. Lord Wronghead az eseményekben gazdag éjszaka után az igazak álmát aludta még, és így nem lehetett tanúja annak a meglepő dolognak, amely nyolc óra után két perccel játszódott le a lovagteremben. Frank csodálkozott, hogy Patterson még mindig nem mu- tatkozott. Csak nem történt baja az éjszaka? Vagy Johnstone kisasszony valami mesteri fogással sikerrel távol tartotta vol- na őt? A végrendelet pontosan értelmezett feltételei szerint Patter- son már el is vesztette a játszmát. Éppen Mabelhez fordult volna magyarázatért - aki szintén őszinte csodálkozással vette ellenfele távolmaradását -, amikor Johnstone kisasszony megszólalt: - Hol van Patterson úr? - Nem tudom - felelte egykedvűen Yellow. Most Frank is megkérdezte: - Csak nincs valami baja? - Nem hinném. - De hiszen nyolc óra elmúlott már. Valószínűleg nem egy- szerű késésről van szó, mivel ennek a késésnek meglehetősen kellemetlen következményei lesznek. - Patterson úr bizonyára elaludt - jegyezte meg Yellow egy- kedvűen, mint akit a dolog egyáltalán nem érdekel. - Honnan gondolja? - kérdezte Frank. - Az éjszaka két órakor még nála voltam. Patterson urat ugyan- is egy kis baleset érte. Elcsúszott a folyosón, és megütötte a fejét. Mabel idegesen megmozdult. - Nagyon megütötte magát? - kérdezte halkan. - A sérülés lényegtelennek mondható - fontoskodott to- vább Yellow -, de bizonyára csak későn alhatott el. Innen le- het a késés. Mabel hirtelen felállt, és odalépett a lovagterem faliórája alá, ahol egy szék is volt. Felállt a székre, és Frank meglepetésére öt perccel nyolc elé iga- zította az óra mutatóját. Majd Yellow-hoz fordult. - Lesz szíves Patterson urat értesíteni, hogy csupán öt perce van még, hogy idejöjjön. Ha nem öltözött fel, jelenjen meg há- lókabátban. Tekintettel a helyzet különös voltára, nem fogunk megütközni rajta. Yellow meghajolt és elment. Mabel pedig Frank felé fordult, mert úgy érezte, egy kis magyarázattal tartozik neki különös viselkedése miatt. - Nincs szükségem ilyen buta véletlenre a barátját illetőleg. Nem vagyok szentimentális, de ön se használná előnyül azt, ha ellenfele párviadal közben elejtené a kardját. Viszont ez cseppet sem változtat kettőnk helyzetén. Alighogy visszaült a helyére, kinyílott az ajtó, és Yellow kísé- retében belépett Patterson. Teljesen felöltözve és rosszkedvűen. Anélkül, hogy Mabelt köszöntötte volna, helyet foglalt Frank mellett, és kávét töltött magának. Egyikük sem szólt semmit. Nyilvánvaló, hogy Patterson nem értesült még Mabel nemes gesztusáról, legalábbis ezt látszott igazolni az, hogy ügyet sem vetett rá. Frank pedig ízléstelennek tartotta volna, ha említést tesz róla Mabel jelenlétében. Mindenesetre valami gúnyos mosolyféle húzódott meg a szája szegletén, amint lopva kettőjüket nézte, és nem állotta meg, hogy egy hangos megjegyzést ne tegyen: - Két ember sikeresen csak egyetlenegy biztos módszerrel bosszanthatja egymást. Mivel senki se kérdezte meg tőle, mi az, magától magyarázta meg. - Itt van Clark barátom, aki Johnstone kisasszonyt akarja fel- bosszantani. Legcélszerűbb volna szerintem, ha feleségül venné. Az elmés megjegyzésnek semmi hatása nem volt. Pattersonnak oka volt arra, hogy rosszkedvű legyen. Már a kora reggeli órákban felkereste Fred Unspart, hogy közölje vele végleges elhatározását. Az örökségről lemond, és még ma este elhagyja Rooflesst. Az ügyvéd úr, akinek fogalma sem volt arról, hogy a fiatal- ember tisztán látja a dolgok hátterét, mélységes megdöbbenés- sel fogadta ezt a hírt. - Patterson úr, ön kétségbe ejt engem. Azt kell hinnem, nincs tisztában a következményekkel. - Elhatározásom megmásíthatatlan és végleges. - Ön lemond az örökségről? - Le én. - Úristen! És miért tesz ilyen meggondolatlan lépést? - Nem óhajtok Johnstone kisasszonnyal továbbra is egy fe- dél alatt lenni. - Ön átenged itt mindent Johnstone kisasszonynak? - Legyen boldog vele. - Engedje meg, hogy megdöbbenjek. De hát ön gyűlöli John- stone kisasszonyt, és... Patterson indulatosan a szavába vágott: - Gyűlölöm! - És ezáltal a legjobbat óhajtja vele tenni. Gondolkozzék csak egy keveset. Az ön elhatározása következtében az egész Wrong- head-vagyon őt illeti meg - egyre izgatottabb lett, és lázasan fel-alá futkosott a szobájában. - Ember még nem tett annyi jót az ellenségének. Megáll az eszem! - Az előbb rosszul fejeztem ki magamat. Rám nézve John- stone kisasszony létezése teljesen közömbös. - Ez nem fontos. A lényeg az, hogy ön megfutamodik előle. - Honnan veszi ezt? - Hát mi más magyarázatot tud erre vonatkozólag adni? - Mondtam már önnek, hogy nem óhajtok vele tovább is egy fedél alatt lenni. - Mondta... mondta, de ez marhaság... Bocsásson meg a ki- fejezésért, de ön valósággal indulatba hoz. - Az ön lelkiállapota nem érdekel. Az ügyvéd úrnak be kellett látnia, hogy minden további rá- beszélés céltalan, és semmit sem ér vele. Egy ideig lehunyt szemekkel állott előtte, mint aki annyira elmélyed gondolataiban, hogy a külvilágot látni sem akarja. Fred Unspar tényleg igyekezett átgondolni a helyzetet. Leg- elsősorban a lorddal kell közölnie ezt a váratlan hírt. Előkapta a zsebóráját, és megnézte. Fél nyolc múlt pár perccel, a lovagte- remben már a reggelire terítenek, és így teljesen lehetetlen, hogy a lorddal összeköttetést szerezzen. Ehhez csak a délelőtt folya- mán adódhat alkalom, amikor a reggeli után a lovagteremben már senki sem tartózkodik. Csupán közölni kell vele az újabb fejleményeket, mivel maga a lord sem adhat olyan tanácsot, amellyel a dolgok helyzetén változtatni lehetne. Lord Wronghead személye úgysem számít, a lord halott, és reá hivatkozni nem lehet. Ugyanekkor támadt egy sokkal életrevalóbb ötlete. - Közölte ön már valakivel ezt az elhatározását? - kérdezte izgatottan a fiatalembertől. - Természetesen önhöz fordultam először, aki a legilletéke- sebb ebben az ügyben. De most majd Johnstone kisasszonnyal is közlöm elhatározásomat. Fred Unspar ideges mozdulatot tett. - Éppen arra akartam kérni, hogy egyelőre senkivel se közöl- jön semmit. - Miért? - Át kell tanulmányoznom az irataimat arra vonatkozólag, hogy mi történik abban az esetben, ha az egyik fél önként le- mond a továbbiakról. Míg az ügyvéd lázasan gesztikulálva igyekezett tervének megnyerni Pattersont, a fiatalember szánakozva mosolygott rajta. Még mindig kitart a végrendelet-komédia mellett. De mivel nem akarta elárulni, hogy többet is tud, mint amit feltételez- nek róla, bár nem szívesen, de beleegyezett abba, hogy elhatá- rozását csak a déli étkezés alkalmával fogja közölni a többiek jelenlétében Johnstone kisasszonnyal. - De miféle iratokat akar ön még egyszer áttanulmányozni? A végrendelet szövegét pontosan ismerjük, és ott efféle vonat- kozásban semmiféle megjegyzés nincs. Fred Unspar egy pillanatig sem jött zavarba. - Azért kell áttanulmányoznom az iratokat - emelte fel a hangját oktatólag -; hogy az ön kijelentése folytán megválto- zott jogi helyzet képét pontosan átláthassam. Miután ön kije- lentette, hogy elhatározása végleges. - Végleges. Patterson nem szívesen várt tovább. Attól tartott, hogy eset- leg Johnstone kisasszony is megtud valamit Yellow-tól, akiben nem túlságosan bízott. Esetleg maga a lord fog közbelépni, mi- után kétségtelen, hogy az ügyvéd úr nem az iratok miatt húz- za az időt, hanem a lorddal magával akar beszélni, hogy referál- jon neki. Hiszen a végrendeletet az ügyvéd fogalmazta meg, és ő maga ellenőrizte a feltételek pontos betartását, tehát kétség- telen, hogy az egész komédiáról éppúgy tudomása van, mint neki. Ez csak utólag jutott már az eszébe, amikor a reggelinél ült, és azért volt bosszús, mert nem tudta, most mitévő legyen. Mindenesetre, ha maga a lord vetne véget ennek a komédiá- nak azzal, hogy váratlanul felfedné jelenlétét, ő még mindig hi- vatkozhat arra, hogy az örökségről még a reggeli órákban mon- dott le, és az egészről előzőleg tudomása sem volt. Főleg az bosszantotta, hogy a lord felültette őt, és egy percig is részt vett ebben a komédiában. Lehetett volna annyi józansága, hogy magától is rájöjjön arra, ilyen különös szövegű végrendelet nem lehet valóság. Jobb, ha kitart amellett, hogy semmiről sem tudott semmit. Ezért is jobb minél előbb túlesni rajta. Nagyon hatásosnak gondolta ki azt a jelenetet, amikor John- stone kisasszonnyal közölni fogja, hogy még az örökségről is szívesen lemond, annyira utálja őt. Úgyis azzal vádolta múlt- kor, hogy a pénz kedvéért kedveskedett vele. Na, most aztán egyetlen szót se szólhat. De jobb, ha mindnyájan itt lesznek akkor. Fényes jelenet lesz. Amikor az elutazása jutott az eszébe, valahogy nem túlságo- san örült neki. De nem tudta megindokolni, miért van ezzel így. Lopva átpillantott Mabelre, aki komoly arccal ült az asztal végében, és elgondolkozva cigarettázott. A reggelinek már vége volt. Még egy fél órát kell együtt len- niök. Frank szintén elcsendesedett, és pár perc múlva felállt, és ma- gukra hagyta őket. Mabel és Clark tehát egyedül maradtak. Az óra mutatója már a kilencesre ért, de Unspar úr csak nem mutatkozott. Eltelt még öt perc, de nem jelentkezett senki. Időnként mind a ketten az óra mutatóját figyelték. Mabel nem értette a késést. Különösen, ha arra gondolt, hogy ő az előbb még hét perccel hátra is igazította az órát. Ezek sze- rint már negyed tíz lesz pár perc múlva. Ugyan hol késik az ügyvéd úr? Pattersont viszont egyáltalán nem aggasztotta ez. Hamar magyarázatot talált rá. Unspar úr már tudja a helyze- tet. Tisztában van azzal, hogy még a mai nap folyamán úgyis pontot tesz a történtek után, ezért aztán nem nagyon izgatja, hogy az utolsó formaságoknak eleget tesznek-e, vagy sem. Mind- egy már úgyis. Mabel végül is elunta a várakozást. Felállt az asztaltól, és csendesen megjegyezte: - Azt hiszem, lejárt az időnk. - Kétségtelenül - jegyezte meg Patterson, de ülve maradt. Mabel lassú léptekkel feléje tartott, és amikor elérte, egy pil- lanatra megállt mellette, majd szelíden feléje hajolt, és megcsó- kolta a homlokát. Ezúttal csak a homlokát. Valahogy mégis egé- szen más volt ez a csók, mint az előzőek. Az a tény, hogy Mabel ezúttal nem a száját csókolta meg, inkább azt jelenhette volna, ha nincs rá tanú, minek csókoljuk egymást szájon. Egyi- künknek se érdeke, hogy ragaszkodjék hozzá. És mégis ez a homlokcsók valahogy többnek látszott. Gyen- gédség volt benne és szeretet. Anyák csókolják így a gyermekü- ket, mielőtt ágyukba fektetik őket. Patterson nem tudott szabadulni ettől az érzéstől, akkor sem, amikor Mabel karcsú alakja mögött már becsukódott az ajtó. Most mi ez megint? Mit érzelgősködik itt vele? Egyszerre eszébe jutott valami, és izgatott lett. Lehetséges, hogy Unspar úr azért kért halasztást tőle, mert még a délelőtt folyamán közölni akarja Johnstone kisasszonnyal az előbb ne- ki tett kijelentését, és ezért sem jelent meg a lovagteremben. Várjunk csak! De micsoda érdeke lehet ebben. Egyik cigarettát a másik után szívta. Holott nem volt igaza, mert az ügyvéd úrnak egészen más terve volt. Eszébe se jutott Mabelt felvilágosítani a történtek- ről. Ebből semmi haszna sem származhat. Éppen ellenkezőleg, azért kérte, hogy Patterson egyelőre ne beszéljen, hogy ezáltal időt nyerjen terve megvalósításához. Miért ne használná ki a helyzetet a maga számára, amikor szinte magától felkínálkozik az? És remek eshetőségekkel ke- csegtet. Még a délelőtt folyamán beszélni fog Johnstone kisasszony- nyal, és felkínálja neki szolgálatait, megfelelő ellenérték fejében. - Mit szólna ön ahhoz - mondja majd neki -, ha én módját ejtem annak, hogy Patterson úr a kastélyból sürgősen eltávoz- zék, és így az örökség teljes egészében önt illeti meg? Természetesen valami ügyes ötletet kellene kitalálnia, arra vo- natkozólag, miképpen vette rá erre Fatterson urat, hogy John- stone kisasszony ne sejtse meg a valót. Míg a lovagterem mellett lévő kisteremben reggelizett, ezen törte a fejét szünet nélkül, de egyelőre nem jutott semmi bölcs dolog az eszébe. Utóvégre nem is fontos, hogy elmondja, mi- képpen bírta erre rá Patterson urat, a fontos az, hogy Mabel értsen belőle, és kellőképpen megjutalmazza ezt a fáradságát. A lorddal szintén beszélni kell, és a legnagyobb óvatosságra inteni őt, nehogy a tegnap éjjel történtek arra az elhatározásra bírják, hogy felfedje a komédiát előttük. A lord meglehetősen beszámíthatatlan cselekedeteiben. A hirtelen benyomások ha- tása alatt áll. Szerencse, hogy Stevens úr, akinek a létezéséről csak Yellow útján értesült, még az éjszaka folyamán elhagyta a kastélyt, és így nincs senki, aki a történtekről tudomást szerzett volna. Ezt meg kell még magyarázni a lordnak. Ezen rágódott Unspar úr. Így történt, hogy kihűlt reggelijét érintetlenül hagyta, miközben félhangosan önmagával beszél- getett, és észre sem vette az idő múlását. Lord Wronghead akkor sem szólhat semmit, ha a játék ilyen fordulatot vesz. Utóvégre az örökség kérdése így is eldől. Elé- gedjék meg ezzel a megoldással is. A kikötött száz font min- denesetre kijár neki, a többi pedig nem érdekelte. Még jó, hogy ilyen gyors megoldás tesz pontot az események után. Sose le- hetett volna előre kiszámítani, mi lesz a vége, ha Patterson úr végig kitart. Még csak egyetlenegyet nem értett meg, és ez bosszantotta. Mi az oka annak, hogy Patterson egyszerre elállt a továbbiak- tól? Ezt jó lenne még kiszedni belőle. Feltétlen valami oka van. Vagy lehetséges, hogy nincs különösebb magyarázata, mint az, hogy Wronghead sarj ő is, és félbolond? Ezalatt a lovagteremben Clark Patterson már megbánta, hogy Mabelnek nem szólt semmit. Igaz, hogy jobb szerette volna, ha a hatás kedvéért mindnyájuk előtt adja meg válaszát Mabel- nek, de most, hogy attól tartott, az ügyvéd úr esetleg előre ki- köpi a dolgot, határozottan bosszankodott. Éppen felállt, hogy mégis Mabel után menjen, amikor Fred Unspar lépett a lovagterembe. - Bocsánatot kérek, de elgondolkoztam kissé - és a lovagte- rem faliórájára pillantott. - Már negyed tíz is elmúlott... Majd kissé óvatosan megérdeklődte. - Johnstone kisasszony már elment? - El. Pár perce talán. - Helyes. Az elnézésüket kérem... Többet ilyesmi nem for- dulhat elő. - Nyugodjon meg, már nem fordulhat elő. Egy kis ideig várt, aztán megkérdezte: - Búcsúcsók is volt? - Igen - felelte egy kis szünet után elgondolkozva Patterson. - Még egy utolsó volt. Ne nyugtalankodjék. Fred Unspar kissé megnyugodva előrébb lépett, és helyet foglalt a fiatalember mellett. - Nem zavarom? - Egyáltalán nem. Sőt úgyis beszélnivalóm lett volna még önnel. - Parancsoljon velem. - Az előbb elfelejtettem megkérni arra, hogy Johnstone kis- asszonnyal semmi esetre se közölje elhatározásomat. Az ügyvéd úr idegesen megmozdult. Már megint mi ez? Ez is egészen olyan szeszélyes, mint az öreg lord. - Talán megváltoztatta már elhatározását? - Korántsem. Csupán ragaszkodom ahhoz, hogy ezt a kije- lentést tőlem hallja először, és magam is indokoljam meg. - Nagyon helyesnek tartom. Semmi esetre sem volt szándé- komban erről beszélni vele. - Köszönöm. - De én is szeretnék kérni öntől valamit. - Parancsoljon. - Szeretném, ha ezt a kijelentést az én jelenlétemben tenné meg. Ezt csupán a jogi formaságok miatt kérem. - Amint óhajtja. - Azonkívül van még valami, amit tisztán szeretnék látni... Most egyáltalán nem a kíváncsiság hajt... Meg fogja érteni... Mint a megboldogult jogtanácsosa, szeretném kissé tisztábban látni a helyzetet... Egy kis szünetet tartott. - És érdekelne, hogy mi az oka annak, hogy ön erre a lépésre határozta el magát. - Már megmondtam. - Na igen... de kétségtelen nem az a lényege... hiszen ebben az esetben ön már az első nap is így határozhatott volna. Ez az ember valamit gyanít, és most ki akarja szedni belő- lem. Legyünk óvatosak. Ha bármit is megsejt, megakadályozza azt a hatásos jelenetet, amely egyúttal méltó válasz lesz az életben megboldogult lord számára is. - Azért utazom el - mondotta lassan és megfontoltan Pat- terson -, mert az önérzetemet és büszkeségemet többre becsü- löm minden vagyonnál. Ez ön előtt talán érthetetlennek lát- szik, de ez az igazság. Elfelejti, hogy engem kétszer is arcul ütöttek? Az ügyvéd a kezét dörzsölgette szaporán. - Én önt teljesen megértem. Nem tartom helyesnek, de meg- értem. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. - Hát akkor ne feszegessük tovább ezt az ügyet. Felkelt és otthagyta Fred Unspart a lovagteremben egyedül. Mihelyt az ügyvéd úr meggyőződött arról, hogy senki sem zavarhatja, odalépett a lord festményéhez, és megkopogtatta a falat. Tíz percen keresztül fáradhatatlanul kopogott, minden lát- ható eredmény nélkül. Lord Wronghead még mindig aludt odafent, és nem szerzett tudomást erről. Unspart a hasztalan kopogás nyugtalanította. Csak nem ütötte meg a guta mérgében a lordot? Szép kis dolog lesz, ha közben tényleg meghal odafent. A festmény által takart feljárót pedig nem tudta kinyitni. Belülről elzárták. XXIX. Frank Wealbank Clark Patterson társaságában sétált a függő- kertben. Mindketten közölték már egymással, hogy estére itthagyják Rooflesst. Patterson már Frank barátságában is erősen kételke- dett, és így elutazása eredeti okáról nem beszélt. De Frank sem érdeklődött eziránt, úgy látszott, közömbös előtte, mi készteti erre. Sőt nem is igyekezett barátját lebe- szélni. Patterson mégis szükségesnek tartotta, hogy beszéljen erről, és valahogy már most is tudtára adja neki: nem az az ember, akit fel lehet ültetni. - Ez a végrendelet-história, különös feltételeivel tisztára ne- vetséges dolog. Vagy megkapom az örökséget, vagy nem, de ef- féle gyerekeknek való játékokban nem veszek részt. Mivel barátja semmiképp nem reagált erre, ő sem beszélt ró- la többé. Szótlan lépkedtek a kanyargó utakon végig, és Patterson el- kedvetlenedett. Íme, ez az utolsó napja itt Rooflessben. Meleg őszi nap volt, a békét és boldogságot jelképezte körü- lötte a táj. Szórakozottan lépkedett barátja mellett, aki ma filo- zofikus kedvében volt, és az élet hiábavalóságairól beszélt szo- katlan elmélyült gondolatokkal. Majd minden átmenet nélkül - és ez teljesen érthetetlen is volt - üzleti ügyeit hozta szóba. Sétájuk közben eljutottak a kastély nyugati részéhez. Patrick közben minden reményét feladta, hogy a fal kiszögel- léséről egyhamar a földre kerüljön. Eleinte még kísérletet tett erre vonatkozólag, és vándorolni kezdett, a falhoz lapulva óva- tosan, hogy a kastély elülső része felé jusson, ahol több eshető- sége volt arra, hogy észrevegyék. Így jutott el egy vakablakhoz, ahová óvatosan felmászott, és a csokorral kezében ott álldogált már egy félórája, mint valami különös szobor. Frank volt az, aki őt először észrevette. - A kastély díszítése meglehetősen bizarr és ízléstelen - je- gyezte meg, barátját megállásra kényszerítve. - Például módfe- lett nem kedvelem az élethűen kifestett törpeszobrokat. Patterson körülnézett, és nem értette, mit akar ezzel mondani. - Hol van itt törpeszobor? - Még ha törpeszobor lenne, azokat ugyanis rendszerint egy-egy bokor elé állítják, de életnagyságú, ízléstelen, színes szobrokat a kastély díszítésére felhasználni már-már a jellem- telenség határait súrolja. - Miről beszélsz te? Frank a vakablak felé mutatott, ahol Patrick mozdulatlanul állt a virágcsokorral kezében, és hirtelen lehunyta a szemét. Bár rettenetesen unta már az ott-tartózkodást, arra mégsem reflek- tált, hogy éppen Patterson és Frank szedjék le onnan. Pont ez a kettő ne, bárki másba belenyugodott volna. - Nézd, micsoda ronda, színes szobor ez. És mit jelentsen a virágcsokor a kezében? Az ember azt hinné, Patrickre hasonlít. Még ez is. Patterson meglepetten közeledett arrafelé, és megdöbbenve nézett fel rá. - Halló, Patrick, te vagy az? - Én. - És mit csinálsz te odafent? - Látogatóba készülsz valahová? - kérdezte Frank. - Ha esetleg zavarunk, csak szóljál... Már az is megdöbbentő, mi- képpen kerültél oda fel. Patrick bosszúsan adta meg a szükséges felvilágosítást. A fal túlsó részéről jött idáig, ahol eldőlt a létrája. Patterson elgondolkozva hallgatta, majd odatámasztotta a lét- rát a falhoz, hogy kínos helyzetéből kiszabadítsa őt. Egyáltalán nem találta elfogadhatónak Patricknek azt a ma- gyarázkodását, hogy csupán azért került fel a falra, mert Dolly ablakába akarta tenni a csokrát, bár a csokor még most is a ke- zében volt. Miért vállalkozott Patrick ilyen különös útra, ami- kor ennek sokkal egyszerűbb módja is lett volna? Éppen úgy eljuttathatta volna a csokrot Dollyhoz az ajtón keresztül is. Pat- terson logikusan gondolkozott, és nem tudta a dolgokat a szerel- mesek szentimentális érzésein keresztül látni. Patrick kétségtelenül valami piszkos ügybe keveredett me- gint, amelynek éle ezúttal is őellene irányult. Hiszen Patrick volt az első, aki átpártolt a nők táborába, és tökéletesen feledni lát- szott, hogy meghívását minek is köszönhette tulajdonképpen. Nem állhatta meg, hogy véleményét meg ne mondja neki: - Te itt leskelődtél? - Ugyan, kérlek! - Ne tagadd! Már rég meg akartam mondani neked, hogy milyen rondán viselkedel. Patrick igyekezett tisztázni magát barátja előtt, de nem sok eredménnyel. Patterson olyanféleképpen reagált erre, ami a leg- bosszantóbb. Hallgatagon bólogatott, és cinikus mosoly rajzo- lódott ki a szája körül. Ez aztán teljesen zavarba hozta Patricket. Belátta, hogy ezek után nem tanácsos Mabel védelmében pár szót szólnia, ahogy ezt még tegnap éjjel olyan szépen eltervez- te magában. Ezzel csak jobban megerősítené róla alkotott rossz véleményében. Tehát otthagyta őket. Patterson hirtelen megállt barátja előtt. - Frank, valamire kérni szeretnélek. - Tessék. - Egyelőre senkinek se szólj arról, hogy elutazom. - Ahogy akarod. Fred Unspar délfelé végre ki tudta csalni rejtekhelyéből a lor- dot, aki mogorva volt és rosszkedvű. Yellow a folyosón állt őrt, hogy senki se lepje meg őket. - Mit akar? - rivallt rá. - Nagyon fontos közölnivalóm volna. - Beszéljen. - Clark Patterson úr még ma délután elutazik a kastélyból. - Nagyon helyes. - Hogyan, ön ennek örül? - A maga véleménye nem érdekel. - Az se érdekli, hogy ebben az esetben egyedül Johnstone kisasszony lesz az örökös? Nem tudom, miért csináltuk akkor ezt az egész mókát. - Johnstone kisasszony sem fog örökölni semmit. - Hogy érti ezt? - Mind a kettőt kitagadom az örökségből. - Hogyan, ön még egyszer végrendelkezni akar? - Annyiszor végrendelkezem, ahányszor kedvem telik rá. - Mint halott fog végrendelkezni? - Nem érdekel. - De engem igenis érdekel. - Az se érdekel. - Az nem úgy van - pattogott az ügyvéd. - Ön pillanaton- ként változtatja a véleményét, és nekem kell állandóan figyel- meztetni arra, hogy tulajdonképpen ön halott. - Ha még egyszer azt mondja nekem, hogy meghaltam, egy- szerűen elvágom a nyakát. - Elég - kiáltott fel Unspar. - Ön jogilag meghalt. Ha már rá- vett egy ilyen őrültségre, csinálja végig. Nem engedem magam nevetségessé tenni. Maga nem fog a halála után két héttel újabb végrendeletet diktálni nekem. Erről mondjon le! A lord ugrott egyet - ez egészen szokatlan volt tőle, Fred Unspar kellően meg is lepődött -, és a kardjára ütött. - Ön azt teszi, amit én parancsolok önnek. - Téved. Holnap én is elutazom. - Utazzék el még ma. Az ügyvéd úr álmélkodva összecsapta a kezeit. - Hallatlan! Elképesztő! Lord Wronghead méltóságteljes elutasító mozdulatot végzett a levegőben, mely azt akarta finoman jelezni, hogy Fred Unspar menjen a fenébe, úgy is mint ügyvéd, úgy is mint ember. Aztán büszke, egyenes tartással felvonult újra a toronyszo- bába. - Most mi a helyzet? - kiáltott utána az izgatott és méreg- től paprikavörösre vált ügyvéd. De lord Wronghead mögött már becsapódott a festményajtó. XXX. Madame Chambart fogfájásról panaszkodott, és szentelt vízzel meghintett kendőt csavart az arca köré. Szemeiben a vértanúk minden szenvedést elfogadó alázatával járkált a szobája és a konyha között, hogy mindenkinek többször is módot adjon egészségi állapota felől érdeklődni. De ilyenkor bánatos sóhajjal, mintegy tiltó mozdulattal emelte fel a kezét válaszadás helyett. Daisy megvetően nézett utána, és legszívesebben hangosan felnevetett volna. Jessip fáradhatatlanul hordta a vizet, és sen- kinek se tett említést arról, hogy zsíros, fekete kalapját az imént a kútba ejtette. Yellow a lovagteremben állott, hogy a feketekávé felszolgálá- sánál a kötelességét mindenkor teljesítő ember lelki nyugalmá- val vegyen részt. Az egész társaság hiánytalanul együtt volt, és egymás között diskurált lényegtelen dolgokról. James, aki egész délelőtt hasztalan várt Patrick üzenetére, csak itt találkozott újra Susyvel, és bánatos tekintetét időnként rá- vetette. Fred Unspar már jóval a kitűzött idő letelte előtt megjelent. Mindnyájan érdeklődve fordultak feléje, hogy mit akar. Az ügyvéd úr egy csomó irattal a kezében Patterson mellett foglalt helyet, és láthatólag bosszús volt. Egy félórával az étkezés előtt sikerült Mabellel négyszem- közt beszélnie, aki kereken visszautasított minden odavonat- kozó ajánlatot, amely Patterson eltávolítását szorgalmazta volna. - Megelégszem, ha Patterson úr nem piszkál ki engem az örökségből, más egyéb nem érdekel, és nagyon kérem, ne te- gyen semmit az érdekemben. Az ügyvéd urat ez mélységesen lehangolta, de nem tehetett egyebet, mint válaszát kedvetlenül tudomásul vette. Patterson ünnepélyes arccal felállott helyéről, és megköszö- rülte a torkát. Mindnyájan érezték, hogy valami különös eseménynek lesz- nek szemtanúi, és érdeklődve fordultak feléje. - Hölgyeim és uraim - kezdte Patterson, és előre élvezte a hatást -, engedjék meg, hogy mindnyájuk előtt egy ünnepélyes kijelentést tegyek. Önök nagyon jól ismerik mindazokat az ese- ményeket, amelyek ma mindnyájunkat itt tartanak. Felesleges tehát, hogy részletezzem a dolgokat. Csupán az önök jelenlé- tében óhajtok pár szót intézni Mabel Johnstone kisasszonyhoz, aki nem olyan régen azzal vádolt meg engem, hogy minden cselekedetemet anyagias gondolkozás irányítja. Mellékes, hogy én ugyanazt tételezem fel Johnstone kisasszonyról, miután tel- jesen közömbös előttem, hogy miképpen gondolkozik, és mi- csoda érdekek irányítják cselekedeteit. Csupán a magam sze- mélyét akarom igazolni, amikor most önök előtt ünnepélyesen kijelentem, hogy lemondok a Wronghead-vagyon engem megil- lető részéről. Lehet, hogy Johnstone kisasszony emögött is anyagi gondolkozást fog feltételezni, mert a tiszta dolgok iránt van a legkevésbé érzéke. Magam részéről lezárom ezt a komédi- át. Arra a személyre vonatkozólag pedig, akinek ez a szellemes ötlet az eszébe jutott, nem óhajtok kritikát mondani. Kívánom, hogy ott, ahol van, nyugodtan feküdjék az örökkévalóságig, és több efféle zavaros gondolat ne piszkálja elméjét. Kérem az ügy- véd urat, vegye tudomásul, hogy a végrendelet feltételeinek tel- jesítésétől elállok. Nem reflektálok tehát tovább Johnstone kis- asszony csókjaira. Azt hiszem, ezzel eléggé megfizettem őket. Mabel arcát elöntötte a vér. Olyan gyorsan ugrott fel he- lyéről, hogy feldöntötte a borospoharat. - Keresztelő lesz - jegyezte meg Frank, de szavai elvesztek Mabel indulatos kitöréseiben, amely újabb váratlan fordulatot eredményezett. - Ügyvéd úr, vegye tudomásul, hogy én szegény vagyok, és egyáltalán nem rendelkezem olyan anyagi előnyökkel, mint Pat- terson úr, de mégis megmutatom neki, hogy mindig távol ál- lott tőlem az, hogy csupán anyagi érdekek miatt teljesítem a végrendelet feltételeit. Ön tanúm rá, aki egy fél órával ezelőtt azt az ajánlatot tette nekem, hogy Patterson urat ráveszi a kas- tély elhagyására, és az örökség egészében engem fog illetni. Ön a tanúm rá, hogy én ezt az ajánlatot kereken visszautasítot- tam. Ez semmi esetre sem vall anyagias gondolkozásra. Fred Unspar azt hitte, menten a föld alá süllyed szégyené- ben; zavartan az iratai fölé hajolva a papírjait babrálgatta, és egyetlen szót se szólt. - És tanúm Frank Wealbank úr - folytatta Mabel -, hogy ma reggel, amikor Patterson úr elkésett a reggeliről, és így elesett volna az őt illető jogos résztől, Yellow-val küldettem érte, és az óra mutatóját öt perccel hátraigazítottam. Ezzel szintén csak azt akarom bizonyítani, hogy távol állott tőlem minden nye- részkedési szándék. Távol állt tőlem akkor is, amikor Patterson urat ma éppúgy utálom és megvetem, mint az első nap, és még- sem akartam soha elszedni tőle azt, ami jogosan az övé. A meg- boldogult óhaját csupán azért teljesítettem lelkiismeretesen, hogy egy halott utolsó kérésének tegyek eleget, aká rmilyen kü- lönös és érthetetlen legyen az a számomra. Utóvégre a nagy- apámról volt szó. Tessék tehát tudomásul venni, ho-gy a történ- tek után én is lemondok az örökségről, hogy megmutassam Pat- terson úrnak, nem azért tettem azt, amit tettem, amint ő ezt elképzelte. Patterson megdöbbenve hallgatta ezt a beszédet. Az ügyvéd úr jónak látta, ha gyorsan megszólal, és ezáltal elejét veszi, hogy saját személyére tüzetesebben kitérjenek. Úgy vette, mintha Mabel említést se tett volna róla. - Tisztázzuk talán, hogy ki kinek a javára mond le - jegyez- te meg gyorsan. - Ugyanis... - Még nem fejeztem be - intette le Mabel. - Ez az itt töltött pár nap mindenesetre nagyon is tanulságos volt számomra. Rájöttem arra, hogy a szegénység is a legnagyobb boldogság le- het egy olyan ember mellett, akit becsülni és szeretni lehet, vi- szont nincs az a pénz, amely elfogadhatóvá tenné az életet - akár csak harminc napra is - egy neveletlen, önző fráter mellett. Még ma este elutazom, és lemondok az örökségről, és ezzel visz- szafizetem Patterson úrnak azt az összeget, amelyet állítólag az én csókjaimért adni vélt. - Az én javamra sose mondjon le kegyed az örökségéről - ki- áltott fel Patterson izgatottan. - Én mondtam le a maga javára. - Akkor Cathleen Blake kisasszony részére mondok le, ami alapjában véve ugyanazt jelenti. - Hogy érti ezt? - kiáltott fel Clark. - Úgy értem, hogy így is ugyanarra a helyre kerül. Régóta tu- dom, hogy Cathleen kisasszony túlságosan érdekli önt. Meg- adom tehát azt az eshetőséget, hogy önérzetét megmentse, és a pénze is megmaradjon. - Helyes. Cathleen kisasszony részére nyugodtan lemond- hat az örökségről. Sose kerül hozzám. - Pardon - szólt közbe Fred Unspar, aki úgy vélte, hogy a személyét érintő pár kínos szót már a teljes feledés borítja. - Ha önök mindketten lemondanak az örökségről, akkor nem tu- dom, mi felett rendelkeznek még. Mabel az ügyvéd úr szavait teljesen figyelmen kívül hagyva, befejezésül még megjegyezte: - Ebben az egész társaságban csupán egyetlenegy abszolút korrekt gondolkozású férfi van, és ez Frank Wealbank úr. Saj- nálom, hogy ilyen körülmények között ismerkedtem meg vele. Ha megkérné a kezem, boldogan mondanék neki igent, annyira nagyra becsülöm és kedvelem őt. Ezt a kijelentést újabb meglepő fordulat követte. Frank Wealbank azon nyomban felállott a helyéről, és a kö- vetkezőket mondta: - Mi sem egyszerűbb ennél, Johnstone kisasszony. Ezennel megkérem a kezét. Remélem, senki se fogja ezt érdekházasság- nak minősíteni. Pattersonnak idegesen megrándult a szája széle. Ez volt a leg- találóbb ütés, ami Johnstone kisasszony kezéből érte, és az volt benne a szép, hogy valahogy magától adódott, minden tervsze- rűség nélkül. Tehát Frank is. Az imént még kissé kényelmetlenül érezte magát, amikor Mabel hirtelen indulattól elragadtatva szintén lemondott az örökségről. Lelke mélyén beismerte, hogy ez a gesztus sokkal őszintébb és becsületesebb, mint az övé, aki tulajdonképpen már jól tudja, hogy végeredményben semmiről se mond le, mert ko- média az egész. De nyomban megváltozott a helyzet, mihelyt Johnstone kis- asszony Fred Unsparra hivatkozott. Mabel azt hitte, ezzel csak jobban igazolja magát, és éppen az ellenkezőjét érte el vele. Patterson most már biztosra vette, hogy az ügyvéd vele is közölte a valóságot. Mabel éppúgy tudja, mint ő, hogy lord Wronghead él, és nem halt meg. És csupán azért hallgatja el és nem vágja nyíltan a szemébe, mert így ő maga is megjátszhatja az önzetlen lélek hálás szerepét, aki átengedi azt, ami úgysem az övé. Ezért úszta meg simán Fred Unspar ezt a jelenetet. Az óramutató visszaigazítása is magyarázatot nyert. Mabel Frankre hivatkozott és Yellow-ra. Yellow-t már rég megveszte- gette, Frank pedig az imént kérte meg a kezét. Tehát összeját- szottak ők is. Johnstone kisasszony nagyon számító teremtés és módfelett ravasz, de az ő eszén mégsem jár túl. - Még csak egy szót - jegyezte meg Patterson, és hirtelen megindult Cathleen felé, de a mondanivalóját Mabelhez in- tézte. - Nagyon jól jegyezte meg az előbb, hogy az ön társasá- gában van egy hölgy, akihez határozottan vonzódom, és ez Cathleen kisasszony, aki boldoggá tenne, ha feleségül jönne hoz- zám. Természetesen - ezt jól jegyezze meg - az örökséghez semmi közünk. Tartsa meg magának. Cathleen zavartan húzódott el a fiatalember mellől. Az arca piros volt, és nem tudta, mitévő legyen. Tanácsot kérő tekinte- tét hol Mabelre, hol Dollyra függesztette. Susy kissé erőltetetten nevetett, amikor így kiáltott fel. - Kettős eljegyzés. Ez aztán a meglepő esemény. Tiszta szí- vemből gratulálok, Cathleen - és átölelte a zavarban lévő fiatal lányt. Dolly szintén a nyakába borult, és összevissza csókolta. Aztán átperdült Patrickhez. - Hölgyeim és uraim, nekünk is van még közölnivalónk. Mi ketten Patrickkel szintén eljegyeztük egymást. - De mi lesz az ezer fonttal? - súgta izgatottan Patrick Dollynak, aki csak legyintett erre egyet. - Bravó - lelkesedett Frank. - Susy - kiáltott fel hirtelen James, a hangulat izgalmától el- ragadtatva. - Én is megkérem a maga kezét. Susy vidáman felnevetett, mintha valami igazán mulatságos dolgot közöltek volna vele, de semmi határozott választ nem adott Jamesnek. XXXI. Clark Patterson jóformán pillanatok alatt becsomagolta a holmi- ját. Többszöri csengetésére Yellow egyáltalán nem mutatkozott. Kilépett a szobájából, hogy maga nézzen utána a dolognak, és intézkedjék, hogy előálljon a kocsi. A folyosón véletlenül összetalálkozott Cathleennel, aki zavartan ki akart térni előle. - Éppen önnel is beszélni akartam - szólt utána Patterson. - Félóra múlva indulunk. Becsomagolt már? A fiatal lány láthatólag nagy zavarban volt, és csak nehezen nyögte ki: - Én nem mehetek magával. - Miért nem? - Előbb még beszélnem kell a mamámmal is. A fiatalember kelletlenül fogadta ezt a hírt. - Helyes. Beszéljen előbb a mamájával, és utólag értesítsen. Itt a londoni címem - és egy névjegyet nyújtott át neki. Már az előbb is érezte, hogy nem egészen a szíve szerint cse- lekszik, de most, hogy Cathleen nem akar innen vele együtt el- távozni, határozottan átlátta, hogy őrültségbe keveredett. De ha már egyszer elkezdte, végigcsinálja. Ugyanekkor Mabel a következőket mondta Susynek: - Légy szíves, adj kölcsön nekem két fontot. - Minek? - Hogy hazautazhassak. - Hogyan? Hát nem a vőlegényeddel utazol el? - Nem. - Meglepő fordulat. - Nem akarok Frank felesége lenni. Azt csak úgy mondtam. - Értelek - pedig egyáltalán nem értette. - Szóval most mi van? - Mi lenne? Hazautazom és kész. Susy nem tett több megjegyzést erre vonatkozólag. Elővette a retiküljét, és átadta a kért összeget. - De miért mész te vonaton? Miért nem jössz velünk? James autójában kényelmesen elférünk mindnyájan. - A történtek után kellemetlen lenne nekem Frankkel együtt lenni. - Hát nem szóltál még neki? - Az előbb beszéltem vele. - Na és mit mondott? - Hogy ő se vette komolyan a dolgot. Mabel tehát egy másik kocsival vitette ki magát az állomás- ra, míg James autójában Susy, Dolly, Cathleen, Patrick és Frank foglaltak helyet. Elsőnek az autó hagyta el a kastélyt, és pár perc múlva lassan szétfoszló porfelhő jelezte csak nyomát. Patrick elhatározta magában, hogy Dollyt rövidesen lerázza a nyakáról, ha megint szóba hozza a házasságukat. Frank egykedvű volt, és láthatólag semmi sem érdekelte. Cath- leen sírni szeretett volna, de maga sem tudta, hogy miért. James mellett Susy ült, és igen vegyes érzelmekkel fogadta a fiatalember szerelmes szavait, amelyeket időnként odasugdo- sott neki. Nemsokkal azután, hogy az autó lekanyarodott a Pastorról, Patterson kocsija hagyta el a kastély udvarát, hogy Roofless vas- úti állomására vigye őt. Utolsónak pedig Mabel Johnstone kisasszony távozott el a kastélyból, és szomorú tekintetét álmodozva hordozta végig az ősz pompás színeiben tarkálló békés vidéken. Minden oka megvolt a kedvetlenségre. Nem hazudott, ami- kor azt mondotta, hogy szegénysorban él, és ezzel a rooflessi kirándulással állását is elveszti. Nincs olyan vállalat a világon, amely egyszerűen napirendre térne afelett, ha alkalmazottai minden különösebb ok nélkül hosszabb ideig távol maradnak munkahelyüktől. Londonban valószínűleg rájöhettek arra is, hogy nincs olyan halott, akinek a temetése napokon át tartana, Mabel pedig, aki csak egyetlen nap szabadságot kért és kapott, nem hivatkozhat különös végrendeletek előre nem látható kudarcaira. Akkor még azt hitte, nem lesz többé szüksége semmiféle utólagos magya- rázkodásra, olyan vagyon hull az ölébe, amely gondtalan életet biztosít neki. Most mindez szertefoszlott, megszűnt, mintha sohasem lett volna igaz. Őrült voltam, amikor én is visszaléptem, ébredt végre a tu- datára annak, hogy mit is tett. A kocsi sarkába húzódott fázó- san, a szemei lázasan csillogtak. Talán még vissza lehetne for- dulni, és kimagyarázni mindent. Igen, vissza kell fordulni. De nem volt annyi elhatározás benne, hogy mégis megtegye. Hiá- ba is tenné. Ezen már nem változtathat senki. Befejeződött. De miért is tette? Miért kellett a hirtelen indulat hatása alatt cse- lekednie? És ahogy újra átélte a lovagteremben lejátszódott jelenetet, fülébe csengtek újra Clark Patterson szavai: "...azt hiszem, így eléggé megfizettem a csókját." Az arca megfeszült, körmeit a tenyerébe nyomta. Nem fon- tos Clark Patterson, de ilyet ne mondjon neki senki. Minden vagyonnál, kincsnél többet ér a becsülete. Ezért tette, és ezért kellett megtennie akkor is, ha sorsával fizet meg érte. Két hét múlva mindent elfelejtek, próbálta megvigasztalni magát. Úgy kell tenni, mintha semmi sem történt volna. És alapjában véve nem is történt semmi. Újra dolgozni kell, és be- lenyugodni abba, hogy az, aki szegénynek született, szegény is marad élete végéig. Manapság nem történnek már csodák. Míg a gondolataiba mélyedt Mabellel vígan szaladt a kocsi a rooflessi állomás felé, azalatt drámai jelenet játszódott le oda- fent a kastélyban. Lord Wronghead, aki rejtekhelyéből pontosan értesült az ese- ményekről, lassanként elfelejtette, hogy tulajdonképpen az történt, amit tegnap éjjel ő maga is elszántan akart, és most utó- lag mindennek okát Fred Unspar lehetetlen viselkedésében látta. Yellow útján arról is értesült, hogy a kastélyt még a mai nap folyamán mindenki el fogja hagyni. Ezért aztán feleslegesnek tartotta, hogy újra kilépve az életbe, különös viselkedését mind- nyájuk előtt megmagyarázza. Pláne most, hogy minden terve végképp felborult. Amikor Mabel kocsija is kigördült a kastély udvarából, elszán- tan előlépett rejtekhelyéről, hogy Fred Unsparral leszámoljon. Az ügyvéd úrnak, úgy látszik, rossz sejtelmei lehettek, mert már egy fél órája lázasan csomagolt. James autójába már nem fért volna, viszont sem Patterson, sem Mabel kocsijával nem akarta az állomásra vitetni magát. Ezek ketten éppen olyan bolondok, mint maga a lord. Nem tagadhatják meg a származásukat. Azonkívül Greenhill felé csak az esti órákban van vonat-összeköttetés. Felesleges addig az ál- lomáson ácsorogni, bár jelenleg a kastélyban sem érezte túlsá- gosan jól magát. Teljesen céltalan a lorddal újabb eszmecserébe bocsátkozni. Nincs helye itt semmi szemrehányásnak, magára vessen a tör- téntek miatt. Okosabb lesz, ha a követeléseit Greenhillből posta útján köz- li vele. Amikor lassanként már mindenki eltávozott a kastélyból, Fred Unspar kissé nyugtalankodni kezdett, és ez a nyugtalansága ké- sőbb nagyon is indokolt lett. Éppen hogy kilépett a szobájából, amikor váratlanul a feléje közelgő lord Wrongheadet vette észre. Hirtelen megállt és bevárta, míg hozzá ér, közben igyekezett arcából kiolvasni, miféle hangulatban lehet. De a lord ünnepé- lyes megjelenése egy pillanatig sem árulta el, micsoda különös ötletet forgat a fejében. Amint az ügyvéd úr elé ért, hirtelen mozdulattal kardja markolatához kapott, hogy kirántsa azt. De Unsparnak határozottan szerencséje volt, a lord keze meg- akadt bordóvörös köpenyében, és ez a pár pillanat éppen elég volt neki arra, hogy eszeveszett menekülésbe kezdjen végig a folyosón, le a lépcsőfeljáraton, az előcsarnokon át, ki a függő- kertbe. A lord pedig mindenütt a nyomában volt. Fred Unspar különös, hörgő hangokat hallatva bolond mód- jára rohant a kerten át, és kövérségét meghazudtolva, úgyszól- ván pillanatok alatt felkapaszkodott egy fa tetejére, és onnan nézett le lihegve a fa tövében kivont karddal várakozó lordra. - Távozzon rögtön a kastélyból - ordított fel a lord hozzá. Unspar lihegve kiabált vissza: - Adjon rá módot, és akár sose lássam többé! Fél órán keresztül folyt az indulatos társalgás közöttük azt illetőleg, hogy kettőjük közül ki a gyáva. Fred Unspar előbb egy kardot reklamált, akkor majd lejön, és megmutatja, hogy ki ő. A lord nagyot fújt, és mérgesen otthagyta, amilyen különös lé- lek, az se lehetetlen, hogy kardot hoz neki. De az ügyvéd úr ezt már nem óhajtotta bevárni. Mihelyt meggyőződött arról, hogy egyelőre nem fenyegeti semmi ve- szély, lemászott a fáról, és szívdobogva szaladt ki a kertből, cso- magjait hátrahagyva, csak úgy gyalogosan egyenesen Roofless irányába. Csak minél előbb elkerüljön innen. Eltökélt szándéka volt, hogy a történteket nem hagyja szó nélkül. Ha másképp nem tud elégtételt szerezni magának, egy- szerűen feljelenti a lordot. Éppen elég kellemetlenséget okoz- hat neki, ha kissé átgondolja a helyzetet. Ezalatt Clark Patterson megérkezett az állomásra, és csak amikor jegyet váltott volna, tudta meg, hogy London felé nincs vonat. - Hogyan lehetséges ez? A menetrend szerint öt óra húszkor kell indulnia, és most még öt óra sincs. - Az öt óra húszas nem tud elindulni Greenhillből. - Miért nem? - A négy óra tízes tehervonatunk kisiklott, és eltorlaszolta a pályát. Tessék megnyugodni, emberéletben nem esett kár. Pattersont ez édeskeveset érdekelte. Bosszúsan az ajkába ha- rapott. - Mihelyt szabad lesz a pálya, tovább utazhat az úr. Remél- jük, hogy a nyolc óra tizenötöst már idejében elindíthatjuk. Mit csináljon több mint három óra hosszat Rooflessben? Idegesen fel-alá járkált a töltés mentén. A kastélyba már nem érdemes visszamenni. Míg megjárná az utat, máris fordulhat- na vissza. Különben sem óhajtott a lorddal összekerülni, bár volna egy-két megjegyzése számára az átkozottul megrende- zett komédiát illetőleg. - Tessék talán addig a fogadóba menni - jegyezte meg az ál- lomásfőnök. Patterson összehúzta a szemöldökét. - Hová? - A "Sunshine"-ba. - Ezt most mért mondta? - Máshová nem mehet az úr, hacsak nem óhajt az állomá- son tartózkodni, ami meglehetősen unalmas lesz. Patterson szó nélkül tovább folytatta sétáját. Tíz perc múlva gondolt egyet, és táskáit az állomáson hagy- va, mégiscsak megindult a fogadó felé. Váratlan megjelenését a fogadós kitörő örömmel fogadta. - Oh, micsoda kellemes meglepetés! Nem hittem volna! Visz- szatérőben? - Igen - válaszolt kurtán. - A vonatközlekedéssel, hallom, megint baj van. Ön, uram, úgy látszik, vonzza az efféle kellemetlenségeket. Megérkezése- kor is baj volt a vonallal. Na, de estére minden rendbe jön... Mivel szolgálhatok? - Whiskyt adjon. Maga mellé tette a kalapját, és körülnézett a helyiségben. Egyetlen vendég ült még a sarokban, a helybeli lókupec: vastag nyakú, rákvörös képű férfi, aki botjára támaszkodva ült az asz- tala előtt, és mereven bámulta az újonnan érkezőt. - Estére remek vacsorával szolgálhatok - kedveskedett a fo- gadós. - Ürücomb - és csettintett hozzá a nyelvével. - Köszönöm, nem kell. - Estig még megéhezik. - Addig nem maradok. - Persze... persze... - úgy látszik, még mindig neheztel rá a múltkoriakért, gondolta. Pattersont elfogták kínos emlékei, ahogy újra ott ült, ugyan- annál az asztalnál, amelyiknél pár nappal ezelőtt. Idegesen meg- mozdult a székében, és már megbánta, hogy idejött. Amint megitta a whiskyjét, továbbmegy, és inkább azzal tölti el a hát- ralévő időt, hogy körüljárja a vidéket. Alig pár percre rá, hogy a fogadós elment az italért, és Patter- son éppen arra gondolt, hogy Johnstone kisasszonyt mégiscsak meg kellett volna fojtania már a legelső találkozásuk alkalmá- val, amikor mintegy végszóra kinyílott a fogadó ajtaja, és a kü- szöbön megjelent Mabel karcsú alakja. Egyetlen pillantást vetett Pattersonra, s máris visszafordult és behúzta maga után az ajtót. A fiatalember egy pillanatig megdöbbenve nézett utána, majd hirtelen felugrott, és az ajtóhoz szaladt. Ezt a nőt most megveri. Végre itt az alkalom. Már régóta adós neki ezzel. Na, most aztán megkapja a magáét. Johnstone kisasszony már a fogadó előtt elhúzódó úton járt gyors léptekkel, és letért egy ösvényre, amely egyenesen Roof- less felé vezetett. Patterson gyors léptekkel utánairamodott. A közelben nincsen senki, a kutya se fogja észrevenni. Egy élénksárga levelű bokor mellett aztán beérte. - Álljon csak meg egy pillanatra, kérem - szólt rá nyers han- gon. Mabel meglepetten fordult vissza. - Kettőnknek még van egy kis elintéznivalónk, Johnstone kisasszony. - Nem értem. - Majd mindjárt megmagyarázom. Ön engem kétszer is ar- cul ütött... hogy másról ne is beszéljünk... Mabel sápadtan állt előtte, és nem látszott megérteni Patter- son hirtelen felindultságát. - Azt hiszi, efelett egyszerűen napirendre térünk... Hohó... én most magát meg fogom verni... Két kézzel vállon ragadta, és olyan alaposan megrázta, hogy a fiatal lány kalapja a földre esett. - Megértette, hogy megverem?! Megértette?! Mabel megpróbálta kiszabadítani magát, de Patterson olyan erősen tartotta, hogy ez sehogy sem sikerült. - Eresszen el! - lihegte. A fiatalember most egészen átkarolta, de Mabel a mellének feszítette a karjait, hogy ellökje magától. A kétségbeesés meg- duplázta az erejét. Egymásba akaszkodva hangtalanul birkóztak az ösvényen, egymás arcába lihegve. Pattersont elfogta a düh, hogy nem bír olyan egyszerűen ve- le, és egy vad mozdulattal olyat rántott rajta, hogy mind a ket- ten leestek az út mentén a fűbe. A birkózás még itt is tovább tartott pár percig, míg végre Mabelt elhagyta az ereje, és a fiatalember két karját a földhöz szoríthatta. A megerőltetéstől reszketett Patterson karja is. Nem csoda. Eletében most végzett először hasonló erőmutatványokat. Osszekuszált hajjal, félrecsúszott nyakkendővel, levegő után kapkodva lihegett Mabel arcába, és egyelőre a kimerültségtől nem tudott szóhoz jutni. A fiatal lány haja szintén összekuszálódott, az arca lángvö- rös volt, és ahogy hirtelen lehunyta a szemét, egy könnycsepp csillant meg szempillái között, de Patterson ezt nem látszott észrevenni. Elengedte az egyik karját, hogy jobb kezét szabaddá tegye. - Meg akar ütni? - lihegte Mabel, és a rémülettől kerekre nyíltak a szemei. Szabadon maradt kezével igyekezett távol tartani magát tőle, de Patterson elrántotta a karját, és valóság- gal ráesett. A fiatalember most Mabel hajába markolt vadul, aki erre az arcába karmolt, de sikerült hirtelen lefogni a kezét. A rúgkapá- lózó Mabel erre az ujjába harapott. - Harapsz?... Harapsz?... -lihegte Patterson, és próbálta el- kapni a kezét, de félő volt, hogy egy kézzel nem bír vele, ezért aztán a szájával kapott Mabel keze után, aki elrántotta azt, s így esett, hogy véletlenül az ajkába harapott, és olyan erősen, hogy a fiatal lány felsikoltott fájdalmában. Egyikük sem tudott volna számot adni róla, miképpen esett úgy, hogy ennek a harapásnak fuldokló, hosszú csók lett a vége. Összeakaszkodva feküdtek a fűben egymás szájára tapadva. Amikor a hosszú csók véget ért, Mabel fuldokló zokogásban tört ki, és Patterson zavartan állott fel mellőle. Ő sem így képzelte el ezt a dolgot még pár perccel ezelőtt. Zavart mozdulatokkal igyekezett rendbe hozni magát, míg Mabel a fűbe fordulva olyan keservesen sírt, hogy karcsú teste megvonaglott tőle. Aztán a sírást lassan abbahagyta, és nagyokat sóhajtva feltá- pászkodott a földről. A haja az arcába lógott. Poros, könnyes arcán végighúzta a kézfejét. Nagyon szánalmas látványt nyújtott szegény. Patterson szótlanul letérdelt melléje a fűbe, és szelíden meg- simogatta összekuszált haját. A fiatal lány arcán furcsa grimasz húzódott végig, és fárad- tan odabukott a feje Patterson vállára, majd furcsa kis nyöször- gő hangot hallatva odaadta könnyes száját a fiúnak. A hosszú csókot vidám hang szakította félbe. Fred Unspar állott előttük. - Mi az, maguk itt csókolóznak? És micsoda szenvedéllyel. Teremtő isten! Valósággal letépték egymás ruháit. Patterson zavarodottan egyenesedett fel. - Rögtön jöjjenek vissza a kastélyba - rendelkezett Unspar úr. - Egy percnyi veszteni való időnk sincs. Egy-kettő. Felállni. Mozgás, mozgás - de mindezt vidáman és lelkesen mondta. A fiatalember fenyegető magatartással közeledett feléje, és előkapta a revolverét. - Ha egy perc múlva még itt látom, keresztüllövöm, mint egy kutyát. - De értse meg, hogy... - Egy szót se! - Maga őrült... A saját érdekében... - Pusztulj, mert lövök - és egyenesen a fejének szegezte a fegy- vert. Az ügyvéd úr eszeveszetten szaladni kezdett, de visszafelé a kastély irányába. Ezek után Mabel a fiatalember karjába kapaszkodott, és igen érdekes dolgot kérdezett tőle: - Szeretsz? És Clark Patterson válasza is nagyon eredeti volt. - Nagyon. - Érdekel még az örökség? - Egy pennym se legyen belőle. - És meddig fogsz szeretni? - Örökké! VÉGE