Vészi Endre
AZ ÜVEG MÖGÖTT
Üvegfal mögött dolgoztak a nők, szám szerint öten. Itt sora-
koztak a táncoló lábú asztalkák, megrakva kivágni való újság-
papírral. Ezek a nők ugyanis reggeltől napestig, ha nem is
hajszolt ütemben, de mindig újságokat nyirbáltak, cikkeket
válogattak s ragasztottak a lila keletbélyegzővel megjelölt
fehér papírlapokra. A szürke rotációs és a nyomdafesték ke-
sernyés szaga már-már a vérükbe oldódott. A munkájuk sza-
kosítva: az egyik csak szépirodalmat vagdosott ki a napi- vagy
hetilapokból, a másik szerző szerint osztályozta az anyagot,
a harmadik meg éppen természettudományos cikkekkel fog-
lalkozott és így tovább. Mögöttük szobák és szobák, polcok,
azokon dossziék, kartotékok, betűk és betűk. Az egész eme-
letet lefoglalta az archívum, állott papírszagot árasztva, átitatva
az embereket a halott erdők vegyi illataival.
Az üvegfal pedig egyenletes világosságot biztosított, noha
csak egy tűzfalra nyílt, de ez a kietlen geometriai sík is meg-
telt a természet sejtelmes szépségeivel, mikor az alkonyati nap
visszfénye enyhén rózsaszínűre festette.
Reggel fél kilenc körül sorra érkeztek a nők, mindig azo-
nos sorrend szerint, ahogy az életük bebocsátotta őket a hosz-
szú üvegfallal határolt szobába, a táncoló lábú asztalkák mögé.
Most is először Rozványiné jött, őt követte a kialakult rend
szerint Sztárayné, és gyors ütemben a többi három: Gálosné
Hívesné és Sándor Mariska. Ez utóbbi is asszony volt, sőt
a legidősebb közöttük, de ő csak a leánynevét viselte.
Az asszonyok főnöke, Konecsni Vilmos, régi könyvtáros,
sajtótörténész ilyenkor végigbillegett a hosszú szobán, s töp-
pedt, fahéjszínű arcával a papírok fölé hajolt, miközben orra
a kölnik, parfőmök és púderek szagától viszketve fintorgott.
Aztán behúzódott rekeszébe, és egész nap nem mutatkozott.
Gálosné, sorrend szerint a harmadik, kisírt, vörös arccal
ült a helyére, miközben kuglóf alakú, bolyhos, lila kalapját
és kabátját öltözőszekrényébe helyezte, de úgy, hogy az ajtó
nyitva maradt.
A nagy ollók beleszabtak az újságokba, a papír zsírosan
énekelt, finn erdők szelleme nyújtózott a porszagú csendben.
- Nyilatkozott? - kérdezte Gálosnétól Rozványiné, anélkül
hogy ragasztóecsetjéről elvonná pillantását.
- Nyilatkozott.
- Végre! - sóhajtottak egyszerre hárman is.
- És mit mondott? A szokásost?
- Igen, a szokásost.
Gálosnét gyűlölet fogta el. A lila kalapra gondolt, erre a
furcsa képződményre, amely madárfészek is lehetne. Két hete,
hogy a férje meglepte vele, és most: nyilatkozott, és az ok
- a szokásos.
Konecsni Vilmos, aki az archívumnak ezt a részlegét irá-
nyította, mindezt leolvasta az arcokról. Tudta, hogy mi tör-
tént, és hogy az ok - a szokásos. Tudta, hogy Gálosné férje
bejelentette szándékát: válni akar. Gálosné elég sokáig húzta.
Már fél esztendővel ezelőtt, mikor a Sajtógyűjtemény igaz-
gatója közölte, hogy Gálosné idekerül hozzájuk, nem nagy
jövőt jósolt a házasságnak. Gálos, az egyik főigazgatóság
vezető munkatársa maga kérte, hogy itt helyezzék el az asz-
szonyt. S minden támogatást megszerzett ehhez. "Kell neki
valami elfoglaltság - mondta -, szüksége van az önállóan
végzett munka örömére." Csak azt nem tudta, hogy nem áll
egyedül ezzel az indokkal. Az archívumot dugig megrakták
megunt feleséggel - gondolta keserűen Konecsni -, a szobák-
ban a válás árnyéka lebeg . . . Persze, az ilyen munkaerő labilis,
kedélye váltakozó, egész lénye szenzibilis, irányíthatatlan.
Csendes iszonyattal gondolt ő is Gálosné lila kalapjára, mint
a baljóslatú előjelre szokás, majd a nyugdíjas évek víz alatti
csendjével vigasztalta magát.
- Az ok, a szokásos . . . - ismételte messzire nézve Rozvá-
nyiné -, akkor hát mit mondott?
- Semmit - szegte le a fejét Gálosné.
- Híves úgy kezdte annak idején - szólalt meg Hívesné, -
Híves úgy kezdte, hogy öregszik, érzi a közelgő öregségét.
És azzal végezte, hogy csak egy új szerelem segíthet rajta.
Sándor Mariska fejhangon kacagott, és egy megszáradt
ragasztócseppet kaparászott.
- Aztán Híves elvett egy húszéves színinövendéket, a sze-
relem miatt, de most már válnak - közölte az asszony minden
káröröm nélkül.
A lila kalap szinte lángot vetett a maga porszagú, szürke
környezetében.
- Tibor - szólalt meg Gálosné küzdve az előtörő zokogás-
sal -, Tibor nem mondott ilyet. Pszichikai válság. Ö nagyon
komplikált ember.
"Az archívum dugig boldogtalan nőkkel, megtört szívek-
kel . . ." - Konecsni az újságokat böngészte, és piros meg kék
jelölőceruzája gondosan bekerített egy-egy részt. "Hát ez is
elment - nyugtázta benne a részvét, miközben a nekrológot
is megjelölte -, hát ez is befejezte . . ." - homlokára ránc futott,
egyszerre érzett szomorúságot és elégtételt, az utóbbit az élve-
maradottak nevében. "Keveset írnak róla és hűvösen, ámbár
a maga idejében derekasan küzdött, még a koncentrációs tá-
bort is megjárta . . ." - tűnődött a kifejezésen - "az eszméi
miatt" - egészítette ki a kört. Ám a kék ceruza már egy könyv-
recenzió köré kötött hurkot, s még gondosan melléírta: szer-
zőnek külön dossziét nyitni . . .
Ebben a pillanatban szólt a házi telefon, a csöngetés fel-
verte a porszagú csendet. Konecsni öregedő keze, amely púpos
volt és aranypikkelyes, fáradtan úszott a hallgató felé. Az igaz-
gató hívatta magához. A régi könyvtáros és sajtótörténész
rálehelt szemüvege nagy ablakaira, és egy fogkefével végig-
simított őszesszőke bajuszán, majd fakult, kék jerseykabátját
meghúzkodva, a főnökhöz indult.
Az üvegfal mögött az ollók újabb hasábokat szabdaltak el,
és a nyírás apró reccsenései töltötték ki a monológok és dia-
lógusok közötti űrt.
- Híves a kezébe fogta az államat, szembenézett és azt
mondta - tűnődött Hívesné, s utánanézett az emléknek, mint
egy bárányfelhőnek -, azt mondta, hogy a szerelem . . .
Sándor Mariska töltött káposztát melegített a villanyfőzőn.
A dús étel töményen fénylett, s az erős illóolajok birokra kel-
tek a papír és a nyomdafesték szervetlen szagával. Mindnyá-
jan felfigyeltek. Ha tud gyűlölni az orr, ezek a megtámadott
szaglószervek most gyűlöltek. Még kerek másfél óra hiány-
zik az ebédidőhöz, de ő már melegít! S azután kék lábaskájá-
ból falja az összeérett, aranybarna húsos káposztát. Ö az egye-
düli közöttük, aki együtt él a férjével. És ilyenkor, miközben
arcát kifeszíti a szájába gyűrt ételgombóc, visszaidéz egy-egy
jelenetet.
- Megcsalsz, tudom, hogy megcsalsz, hát csak csináld -
ezt mondtam neki - magyarázza teli szájjal -, nem bánom,
csak csináld! Tudom, lerögzítem és kész. Lerögzítem és meg-
vetlek érte.
És most arra gondolt, az ő öröme ez a kis kék lábas! Az
egész archívum áldozati oltár lesz ennek a gőzeitől, páráitól
- Egy kicsit elhíztam mellette, ez igaz - sóhajtott tárgyi-
lagos mélabúval, és újra megrakta kanalát.
Rozványiné Sztáraynéra nézett. Össze vagyunk itt zárva.
Az állapotunkkal vagyunk összezárva ! - gondolta keserűen,
miközben gondosan megvizsgált egy szemölcsöt társnője ar-
cán. Hogy unta, gyűlölte ezt a kávébarna, kerek szemölcsöt,
amely a csúfító természet remekműve. Unta, gyűlölte ezt a
pontosan kiesztergált szemölcsöt, mert a magáénak érezte.
Sztárayné arca, akárcsak a többieké - a saját arcát tükrözte.
Azonos sorsok tükrözték egymást. A néma düh tükörterme.
- Téged legalább úgy hagyott el Rozványi - szúrta oda
Sztárayné -, hogy befejezett tények elé állított. Nem volt
agónia.
Rozványi ugyanis az asszony húgával disszidált.
A tűzfalról egy sugár ferdén az üvegre verődött, s onnan
bizonytalanul Gálosné égőlila kalapjára csúszott. Rozványiné
összevissza szabdalt egy cikket idegességében, és fejét a kar-
jára hajtotta. Sűrű barna haja körül, mint egy makacs pro-
cesszió, millió aranyporszemecske keringett.
Az igazgató, Szterkó Bálint fiatal ember volt, keskeny arcú,
vékony orrú, áttetszően fehér bőrű és szőke: az egész ember
akár egy műszer.
- Értem, Konecsni kolléga, értem - a szavakat elnéző sze-
lidséggel ejtette -, értem én, hogyne!
Konecsni azonban úgy érezte, itt az ideje, hogy kilépjen
a filológusi ügyefogyottságból. Ezúttal határozott és kemény
akart lenni. Hivatása védelmezője.
- Nem lehetünk végül is a boldogtalanság lerakodóhelye
Kérem, igazgató elvtárs, vegye tekintetbe, hogy az egész mun-
kánkat meghatározza ez a helyzet . . . nők, átmeneti állapot-
ban . . . a házasságból a magányba - mondogatta, és elképzelt
egy néma, sötét fasort, amelyen elhagyatott nők vonulnak
libasorban, fejük körül az alkonyattal.
- Ez a nő, akit most kapnak - ellenkezett az igazgató el-
nézően és mosolyogva -, ez a nő fiatal.
- De a férje, aki ugyebár színházi rendező, őt is úgy aján-
lotta, hogy . . .
- Hát csak annyit mondott, hogy a felesége vágyik valami
elfoglaltságra.
- Elfoglaltságra! Az önálló munka örömére? Ugye? Ismer-
jük a szöveget. Ezt így szokták fogalmazni.
- Nemrég házasodtak össze.
- Egy okkal több az aggodalomra. Manapság a fiatalok
válnak legsűrűbben. Erre statisztikai bizonyítékaink vannak.
Szterkó Bálint arcát ismét átfürösztötte a hűvös mosoly,
s e mosolytól keskeny ajka is körvonalat kapott.
- Valamennyien ezzel jönnek: az önálló munka öröme! És
aztán itt maradt a nyakunkon a boldogtalanság! Státuszt har-
colunk ki a boldogtalanságnak, amelynek munkaideje van, fél
kilenctől ötig, inkluzíve ebédidő. Mert azért a boldogtalan-
ság falánk, jó étvágyú. ř
arra gondolt, egykettő itt a tavasz a maga nyers ízeivel
és hatásaival, drasztikusan, elháríthatatlanul, és ilyenkor na-
pokra felbomlik a munka laza, de mégis rendbe foglalt me-
nete. Ki tudja így garantálni a restanciamentes, pontos telje-
sítményt?
De emelhetett most vétót az öreg könyvtáros és sajtótör-
ténész a munkafegyelem és a pszichológiai törvények nevé-
ben, Szterkó Bálint csak mosolygott, hűvösen, elnézően, s a
kifelé billegő Konecsni agyában megfogant a szörnyű gya-
nú . . . hátha ezt az intézményt . . . hogy is mondjam, azért
alapították . . . befolyásos férfiak számára, akik leadják itt a
megunt asszonyaikat, mint egy ruhatárban. Az önálló munka
öröme! Ettől a furcsa gondolattól maga is megborzongott,
s úgy érezte magát, mint egy shakespeare-i titok birtokosa.
Annyira kizökkentette egyensúlyából, hogy minden meggon-
dolás nélkül benyitott az üvegfalú szobába, és in medias res
bejelentette :
- Kapunk egy új nőt.
Holott az ilyen fogalmazás a stílusával is ellenkezett.
Valamennyien fölnéztek a szürke papírokról. Sztárayné kar-
csú ragasztóecsetén mézesen ragyogott egy tömör ragasztó-
csepp. "Ovális és áttetsző, mint egy fülbevaló, a fülembe ten-
ném !" - tűnődött Gálosné, és a lila kalap mellé elképzelte
a sárga kontrasztot, a megkövesedett mézgacseppet.
- Kapunk egy új nőt ! - ismételte túlságosan is világias
hangsúllyal Konecsni, s mindjárt elröstellte magát, fordult
kifelé.
-A szerencsétlen! - kiáltott fel kis szünet után Hívesné,
ibolyakék szemében együttérzéssel.
Hívesné, valaha sugárzó lehetett, s még most is, hervatag-
ságában, lírai báj áradt belőle. Karcsú termetét, lányosan kes-
keny derekát és csípőjének kancsóvonalát nem rontotta el az
idő. Minden maradt a régiben, csupán az adott ideális tér-
fogaton belül történtek változások..Igy például szép hosszú
lába meginasodott, szeme alá vizeskék félholdat nyomott a
szomorúság, fehér bőre megszürkült, és a vékony bőrön
zöldeskék erek ütöttek át. De a sziluett nem változott. Bizo-
nyos árnyak örökké fiatalok.
- Mikor Híves még csak kezdő bányamérnök volt, Gallya-
son - emlékezett vissza, ki tudja, hányadszor -, mikor a nap
huszonnégy órájából tizennyolcat odalent töltött . . . nem, nem
is ezt akarom mondani Egyszer a víz három napra elzárta
őket a világtól, és amikor egy elfelejtett vágaton előkerül-
tek... hát akkor kérte meg a kezem. "Kell a szerelem! És te
vagy a szerelem !" - ezt mondta nekem, és elvett. És most . . .
most is a szerelem kell neki, a vénülés ellen. De hát már vál-
nak...
- Szóval új áldozat kerül ide - nevetett furcsán Sándor
Mariska, Konecsni bejelentésére utalva. Ma kelkáposztát
melegített fasírttal. Az ofFenzívát a szagokkal nem hagyta
abba. - Uj halacska kerül az akváriumba - fejezte be irodal-
miant, mert amúgy irodalmi családból származott, a fivére
kritikus volt egy napilapnál, s az öccse valamikor költő.
Gálosné elhatározta, hogy ottfelejti valahol a lila kalapját.
Másnap reggel, amint a szokott sorrendben beléptek, s az
apró porszemecskék zümmögve szálltak a fejük körül, vala-
mit enyhült a szívükben az összezártak gyűlölete. Uj nő érke-
zik a külvilágból, a társadalomból, új nő, aki csakúgy, mint
ők, a megunt asszonyok sorsát cipeli. Ez a híradás a világból
megerősítette hitüket, hogy még nagyon sokan vannak oda-
kint hozzájuk hasonlatosak, és hogy az emberiség tekintélyes
hányada elhagyott, szorgalmasan hervadó nőkből adódik.
Sztárayné ibolyacsokorral érkezett. Recézett, vastag mé-
csespohárba helyezte a kis csokrot, amely azonnal illatozni
kezdett. Máskor felcsapna az irónia, meggyanúsítanák Sztá-
raynét, hogy jelképesen bár, de reményt fűz a tavaszhoz.
Most azonban oda se figyeltek, valamennyien várakozásban
éltek, s az ajtót nézték, mikor lép be az új kolléganő, aki
sorsukat oly vigasztalóan általánosítja.
Már beállítottak neki egy táncoló lábú asztalkát, már ollót
és ragasztót is szereztek a gondnokságon, teljes leltári készen-
léttel várták. Felszerelték, mint az újoncot a katonaságnál.
Végül belépett az új munkatárs. Nem tartozott az egészen
fiatalok közé, huszonhét-huszonnyolc éves lehetett.
A mohó szemek föltérképezték, s lépték szerint birtokba
vették. Magas volt, egyenes tartású, egészséges. Arcát a két
járomcsont uralta, s hosszú, szűkre metszett szeme pirosbar-
nán izzott. "A járásának könnyed biztonsága . . ." - mérte fel
Konecsni, és arra gondolt: ezt kitűnő csontszerkezetének
köszönheti, az arányos felépítésnek. "Szép nő . . . gyönyörű
nő . . ." - szűrte ajka között az öreg könyvtáros és sajtótör-
ténész.
Az asszonyoknál ez a szépség jóleső csodálkozást szabadí-
tott fel. Hát ilyen nővel is megtörténik? Hát ezt is megunják?
Sorsuk láthatóan megnőtt. Most már ez a szép, hosszú léptű
asszony is az ő életüket tükrözi. A tűrhetetlen egymásba zárt-
ság előjele megváltozik.
- Manyi vagyok, üdvözöllek - lépett eléje Sztárayné, s
gyors pillantást vetett az ibolyára.
Rozványiné szelíd rezedakölnit árasztott magából, miköz-
ben az új nő felé hajolt.
- Piri - mondta gyengéden.
- Böbe - nyújtotta kezét Gálosné, és arra gondolt, kár volt
a lila kalapot egy idegen kapualjban felejteni.
- Saci - ez Hívesné volt, az ibolyaszemű, aki már nem
tudott szerelmet nyújtani a volt bányamérnöknek, s így nem
tudta megvédeni az öregedés ellen.
- Szereted a grenadírmarsot? - kérdezte Sándor Mariska
bemutatkozás helyett.
Rozványiné rezedakölnije összevegyült a szorgalmasan illa-
tozó ibolyával.
Az új nő is bemutatkozott: Homályi Róbertné. A kereszt-
nevét követelték.
- Ilona - mondta egyszerűen. Szép, telt hangja volt.
Van benne valami megfogalmazhatatlan szomorúság"
ezt a következtetést vonta le Gálosné, és a férjére gondolt,
aki az utolsó pillanatban, hogy félrevezesse, megajándékozta
a lila kalappal.
Rozványiné egész nap Ilonkával foglalkozott. A munka
különböző fázisai : a kivágás technikája - a bejelölés - a kate-
gorizálás - az ecset helyes használata és így tovább.
Napok teltek el, s a tűzfalra eső napfénytől az üvegfal dél-
utánonként megszínesedett. Ilona nem volt bőbeszédű, egyen-
letesen végezte munkáját, pontosan érkezett és távozott.
Az asszonyok a Történetre vártak. A Válság Történetére.
És tudták jól, tapasztalatból tudták, nem lehet azt siettetni,
az összegyűlik és előtör önmagától, mint ahogy a mélység is
fellöki a forrást. Siettetni nem lehet, de előkészíteni, érlelni,
megteremteni a környezetét - azt igen. Egyik csöndes dél-
után, mikor átszínesedik az üveg, majd beszélni kezd Ilona,
és elmondja csalódása történetét. És akkor, abban a pillanat-
ban ő is beleolvad a kollektívába, és befizet a közös feketére.
Erre vártak, a komoly, megfontolt horgász türelmes időtlen-
ségével. Ültek a parton és vártak. Felettük alkonyati felhők.
Néha átbillegett Konecsni, ő mindent tudott, ő volt a sors.
Ám a történet késett, és ez fenntartotta közöttük az ideig-
lenesség nyugtalanító érzését. A munka olykor akadozott,
s a különbéke, amit erre az időre egymással kötöttek, recse-
gett-ropogott. Az üvegfalat bámulták, ez volt a mozijuk, ezen
a hűvös, fényes lapon jelentek meg álmaik, elképzeléseik, a
kitalált jelenetek; hangosfilm volt ez, drámák és évszázadok
beszédét, zenéjét, zörejét visszhangozta. De most ez sem tük-
rözött semmit, néma maradt.
Megfigyelték, hogy Ilonkát a kapunál egy férfi várja. Min-
den este megfigyelték. Mindig ugyanaz a férfi.
- Valami elkezdődik? - kérdezte Rozványiné -, valami új
az életedben? - mert elhatározta, ha művi úton is, de kikény-
szeríti a történetet. - Uj szerelem?
- Nem egészen új. A férjem.
- A férjed? - ismételték egyszerre hárman. - De hiszen
váltok !. . .
- Miért válnánk?
Sándor Mariska nagy zajjal felállt, eltolta maga elől a kék
lábast.
- Én úgy tudtam, hogy ti váltok ! - kiáltotta.
Gálosné csatlakozott.
- Én is hallottam. - És megnevezett egy közös ismerőst.
S mikor kiderült, hogy mindez kényszerképzet, Hívesné szen-
vedő szelídséggel, ibolyakék szemének minden mélységét ki-
tárva megkérdezte :
- Akkor te hogy kerülsz ide?
Megfogalmazódott tehát a mánia.
És a düh, hogy Ilonka nem emeli fel a rájuk hasonló égbol-
tot, hogy nem tágítja ki a világot körülöttük, eleinte szó-
csatákban, majd vad összecsapásokban keresett kiutat. Ön-
magukat tükrözték, még kegyetlenebbül, mint azelőtt.
Konecsni Vilmos mindezt felmérte, és tudományos pontos-
sággal rendszerbe foglalta.
- Az új nőt, ezt a Homályinét el kell távolitani - jelentette
az igazgatónak. Ez is szokatlan volt, hogy így fogalmazott,
ilyen antihumanista kíméletlenséggel. - Teljesen megtévesz-
tett bennünket.
Szterkó áttetszően mosolygott.
- Ez az új nő ugyanis, ha nem tudná, igazgató elvtárs, nem
válik. Sőt ez az új nő boldog.
- Hát akkor minden rendben. Hiszen éppen maga tiltako-
zott a tömény boldogtalanság ellen, kollégám.
- És a boldogság, sajnos, a mi személyzeti összetételünk-
ben destruál. El kell távolítani.
S volt olyan tisztességes ember, hogy a küszöbről vissza-
fordulva megjegyezze:
- A filozófiám mondott csődöt. Néhány napig abban re-
ménykedtem, hogy a szép fiatal teremtés a maga javára billenti
a mérleget. Becsempészi közéjük a boldogságot! De tévedé-
sem nyilvánvaló. A boldogtalanság homogén és áttörhetetlen.
És ebben az egyértelműségben - még itt is tévedtem - nem-
hogy zavarná a munka folyamatosságát, de éppenséggel elő-
segíti.