Varga Katalin Barátom, Bonca Móra Könyvkiadó Zsoldos Vera rajzaival © Varga Katalin 2003 © Móra Könyvkiadó, 2003 A Nagy Vadász találkozása miszter Doolittle-lal 1. Az Oroszlán a bokrok között lapult. A Nagy Vadász óvatosan közelebb kúszott. Csőre töltött puskáját célzásra emelte. Az oroszlán lustán felállt, ásított egyet, s eltűnt. A Nagy Vadász csak a kövesúton érte utol. A gazellák rémülten menekültek. Egy keselyű a kopasz fa tetején vijjogott. A Nagy Vadász hangtalanul követte az egyre sebesebben iramló vadat. A kőfalnál a vad ismét leült, és hangtalanul ásított. „Túlságosan nyugodtnak látszik. Talán nem is ez a beteg.” A Nagy Vadász sokáig tűnődött a rejtélyen, de végül is célzott. S ekkor a kőfalon megszólalt valaki: – A tigris az én rezervátumom tulajdona. – Tigris? Uram, ön nincs tisztában a macskafajtákkal. Tigris sörénnyel, bojtos farokkal és sima sárga szőrrel? – A tigris az enyém – ugrott le a vad mellé az a bizonyos valaki. – Ez roppant különös – vette szemügyre a Nagy Vadász a szeplős ismeretlent –, ön összetéveszti a Viktória-tó környékét az indiai dzsungelekkel. – Biztosíthatom, nem tévesztem össze. A tigris kísérleti alany. Kölyökkora óta nevelem. Kíváncsi vagyok, hogyan bírja az afrikai száraz klímát. – S mit tapasztalt? – kérdezte most már a Nagy Vadász megenyhülten. – A kísérleti alany a klímát kitűnően bírja. A magánytól szenved módfelett – zárta le a tudósítást az ismeretlen, majd kezet nyújtott. – Egyébként miszter Doolittle. – Ó, miszter! – nyújtott kezet a másik. – Nem hallott véletlenül az állatok nyelvén beszélő Doolittle-ról? – Felesleges kérdés. Néhai nagybátyám engem is megtanított egy s másra. A Nagy Vadász tisztelettel vizsgálta a néhai nagybácsi szeplős és vékony unokaöccsét. – Elkísérhetne – biccentett miszter Doolittle, s füttyentett egyet tigrisének. A tigris meg se moccant. Ebben a pillanatban egy pufók kislány guggolt közéjük. – Nini! Egy éti csiga! – Azzal felemelte az oroszlánt, azaz a kísérleti alanyt, vagyis a tigrist, és elfutott vele. A két kisfiú, azaz a Nagy Vadász és miszter Doolittle meghökkenve bámult utána. – A lányok mind hülyék – sóhajtott miszter Doolittle. – És erőszakosak – bólintott a Nagy Vadász. Sokáig hallgattak. – Hintázzunk? – esett ki szerepéből a Nagy Vadász. – Meg kell etetnem a majmaimat – indult a bokrok felé miszter Doolittle. A bodzabokor alatt egy sajtosdobozban négy kifejlett, kövér giliszta lapult. – A majmok kedvenc csemegéje – hunyorított miszter Doolittle. A Nagy Vadász kíváncsian várta a folytatást, ami nem is maradt el: a bokor alatt egy ronggyal levarrt kosár is lapult. A kosár sipogó hangon mozgott. Miszter Doolittle boszorkányos ügyességgel felnyitotta a kosárfödő rongyot, s egyenként kihúzott két sárga kiskacsát. A kiskacsák mohón falták a kövér gilisztákat. A Nagy Vadász bánatosan felsóhajtott: – A papa nem engedi, hogy állatot tartsak. Miszter Doolittle bólintott. – A papák ritkán szeretik az állatokat. Én is Kovács néninél tartom a kiskacsáimat. A kiskacsák visszakerültek a kosárba. Miszter Doolittle leheveredett melléjük. – Nairobi. Mond önnek ez a név valamit? – kérdezte a Nagy Vadásztól. – De uram, melyik vadász ne ismerné Kenya fővárosát? A szeplős tigrisidomár fürkészve nézte. – Bevehetem az expedíciómba? – Köszönöm, de én is bevehetem az expedíciómba. – Hajóval? – Hajóval. – S utána? – Dzsippel. – S a rezervátum? – A Viktória-tó partján. – S mi lesz a Viktória-tóval? A Nagy Vadász csodálkozva nézett kérdezőjére. – Mi lenne? A másik diadalmasan elmosolyodott. – Le fogom csapolni. – A Viktóriát? – A Viktóriát. – Uram, ön nincs tisztában a Viktória-tó méretével. – Uram, ön nincs tisztában az én technikai felkészültségemmel. – De minek lecsapolni? – A tó mélyén repülősárkány-csontok vannak. – Ez roppant különös. – Ez a jövő század szenzációja – felelte miszter Doolittle, azzal felkelt, s felemelte a kosarát. – Szia. Jössz holnap? – Jövök – rebegte áhítatosan a Nagy Vadász, mert ilyen különös tervet még ő sem tudott eddig kieszelni. 2. A Nagy Vadász egy darabig csak ődöngött a parkban. Akadályt mászott, hintázott, a homokozóban két kisfiúnak alagutat ásott. Végre az egyik padon felfedezett egy vele egykorú kislányt. A kislány csak ült. Szemmel láthatóan unatkozott. – Szia – ült le mellé a Nagy Vadász. – Szia – dünnyögte fogai közül a kislány. A Dunát bámulta. A Dunán álmosan úszott egy uszályhajó. – A cápák óránként 20 kilométeres sebességgel is képesek haladni. A kislány hallgatott. – Persze… egy ekkora folyóban nincs cápa – folytatta a barátkozást a Nagy Vadász –, de az Adrián már akad. A kislány hallgatott. – Ha lemegyünk a tengerre, remélem, szemügyre vehetem őket. Addigra lesz cápaölő puskám is. Leúszom búvárfelszerelésemben a tengermélyre, egészen közel engedem a cápát, és bumm… A cápaölő puska teljesen hangtalan. A kislány hallgatott. – A cápát meg kell ölni – szabadkozott a Nagy Vadász mert a cápa ragadozó… A kislány hallgatott. – …Tulajdonképpen nem is érdekes ez az egész cápavadászat – csüggedt el a Nagy Vadász. – Én is csak úgy mellékesen fogok majd bele. Óriási polipra vadászok inkább. A kislány most sem nézett rá, csak úgy maga elé dünnyögte: – Nincs is polip. A Nagy Vadász elkedvetlenedve állt fel. – Szia. – Szia. – Az emberek nem egyformák – rúgta mérgében a kavicsot. – Még az óriási polipok létezését is kétségbe vonják. Pedig erről nem a polip tehet. Csakis a lány. Folyton csak ül és néz. De mit? Visszafordult. A kislány ugyanúgy ült a padon, mint amikor otthagyta. „Akár egy vak” – futott végig az úton. Megtorpant. Nem akart hinni a szemének: az úton egy gyönyörű szarvasbogár gyalogolt. Egy kifejlett hím. „Ezt be kell cserkészni!” A művelet sikerült. A hátralevő utat most már óvatosan tette meg. A bogár nem sokáig játszott dermedt hullát. Izgett-mozgott, erősen kellett tartani. – Mama! Egy szarvasbogár! Egy kifejlett hím! – Csodálatos! – vizsgálta Mama. – Hamar a spirituszos üvegemet. Mire Juli hazaviharzott, a szarvasbogár már a rovar-doboz mélyén fénylett. Juli mégis beleszimatolt a levegőbe, és mérgesen ráförmedt: – Ismét telebüdösítetted a szobát! Megőrül tőled az ember! – A lányok vakok – bólintott a Nagy Vadász. – Vak a nénikéd! – folytatta Juli. – Lecsurgattad az asztalomat a büdös spirituszoddal, s akkor még én vagyok vak! Azzal rohant a telefonhoz, tárcsázott, élénk hangon vitatkozott valakivel, majd fogta a tarisznyáját, és elviharzott. – Juli? – nyitott be nem sokkal később Mama. – A zsiráfok ligetébe ügetett – dünnyögte a Nagy Vadász. – Zsiráfok? Miféle zsiráfok? – Megfigyelted már? – fordult a Nagy Vadász anyjához. – Trapp-trapp! Juli megérkezett. Trapp-trapp! Telefon! Trapp-trapp! Juli távozott. Egyszer nekem is volt egy nyugtalan zsiráfom… – Bence! – Mama hangjában rosszallás csengett. – Megint fantáziálsz. – Miszter Doolittle sokkal inkább fantáziál, mégis klassz. – Ki az a miszter Doolittle?! – csüggedt el Mama. – A parkban vadásztam vele. Le akarja csapolni a Viktória-tavat. – Biztosan valami őrült. – Nem őrült. Kisfiú. Haver. – Akkor nem is miszter Doolittle. – Amikor vadásztunk, az volt. Én meg a Nagy Vadász. Mama megsimogatta. – Unatkozol, kisfiam. Hívd fel azt a havert, azt a miszter Doolittle-t, vagy hogy is hívják! A kisfiú meghökkent. „Tényleg! Hogy hívják miszter Doolittle-t?” A nevét elfelejtette megkérdezni. Mama fürkészve nézte. – Vagy ezt is csak kitaláltad? – Nem. Dehogy! – tiltakozott a kisfiú. – A barátom neve Bonca. – Bonca. Ez vezetéknév. – Hát persze. Az iskolában is mindenki a vezetéknevén hívja egymást. Ez a szokás. Ezt a Boncát meg ma láttam először. – Éppen hozzád illik! – nevetett Mama. – Bence barátja Bonca. – És Bonca barátja Bence – vágott vissza a kisfiú, hiszen valójában a saját becenevét változtatta Boncára. A Boncát már nem lehetett visszaszívni. Mama a vacsoránál beszámolt a családnak róla. – Végre lesz barátja! – bólintott Papa. – Amióta ide költöztünk, ebbe az új lakásba, úgyis csak engem nyúz – folytatta Juli. – Egész nap itthon sem vagy! – mondta Bence. – Ne veszekedjetek! – zárta le a vitát Papa. – Azt a Boncát pedig hívd fel. A Pillangók Völgye 1. Másnap zuhogott az eső. A vadászatból semmi sem lett. Bence egész délelőtt a Sivatagon és vadonban című könyvet olvasta. – Kíváncsi lennék – bámulta délután a sűrű zuhatagot hogy a szafali hangyák kibírnák-e ezt a nagy esőt. – Persze hogy kibírnák. Hangyáknak ilyesmi mit se számít. Bebújnak a bolyba, és kész – válaszolta Juli. – Ám ha éppen úton lennének? – folytatta a tűnődést Bence, de választ nem kapott. Bosszantó ez az eső. Nem lehet lemenni a parkba, nem lehet találkozni miszter Doolittle-lal, azaz Boncával, s nem lehet vele megbeszélni a szafali hangyák dolgát. Mert nem akármilyen dolog az, hogy ezektől az óriáshangyáktól még az elefánt is fél. – Kenyában elefántom is lesz – mondta fennhangon. – Meg idomított hangyáid! – dünnyögte Juli. – A hangyák idomíthatatlanok. Hiába etettem őket a régi házunkban, nem tanulták meg a füttyjelet. Erre a megállapítására már nem kapott választ. Juli esőkabátot húzott és elviharzott. – Jó egy ilyen gimnazistának – tűnődött Bence. – Jár-kel egész nap. Senki sem mondja neki: kicsi vagy, elüt valami. Kicsi. Nem is vagyok kicsi. Ötödikbe megyek. 2. Csak ne esne az eső. Persze ha a város fölött lenne egy szétnyitható, óriási üvegtető, azt az üvegtetőt most be lehetne csukni, s az esőből semmi sem hullna a városra. A legfontosabb dolgokat még nem találták ki. Ezt a szétnyitható üvegtetőt is ki kell találni. Félgömb alakú lesz és kék. így pontosan úgy fog kinézni, mint az ég. Üvegég. Meg kell beszélni a tervet Boncával. Az üvegtető a Viktória-tó lecsapolásánál is fontosabb. 3. Harmadnap a parkban a kisfiút nem találta. Már éppen haza akart menni, amikor észrevette a festőt. Festőállványán vászon, kezében ecset, paletta. A nagy, kopasz fát festette. – Afrikában a nagy kopasz fákon keselyűk ülnek – szólalt meg mögötte Bence. – Kopasz nyakú madárnak kopasz fa dukál! – hunyorított a festő. A kisfiú figyelmesen nézte a készülő festményt, majd megkérdezte: – Mekkora nyaka lehet egy repülő sárkánynak? – Mint egy torony! – hunyorított ismét a festő, de nem Bencére, hanem a képre. Aztán az ecsetjével bemérte a kopasz fát és a képen levő mását. – Nemde a Nagy Vadászhoz van szerencsém? – A bácsi ismer engem? – csodálkozott Bence. A festő most feléje fordult. – Afrika, őserdő, vadállatok, expedíció. – Pontosan így van. Honnan tetszett kitalálni? – Csak rád kell nézni. Az orrodra van írva. – Az orromra semmi sincs írva. Ezt kiskoromban sem hittem el. – Hát persze – nevetett a festő barátságosan. – Én voltam valamikor a Nagy Vadász, és én készültem Afrikába. – A bácsi? – Bence szeme felragyogott. – Még sohasem találkoztam olyan felnőttel, aki kiskorában Nagy Vadász volt. – Nos, szervusz, Bálint, a Nagy Vadász – nyújtotta kezét a festő. A kisfiú gyanakodva vizsgálta: nem tréfál ez a Bálint? – Miért hagyta abba? A festő harsányan felnevetett. – Csuda jó kérdéseid vannak! Ismét festeni kezdett. Sokáig hallgattak. A kisfiú egyik lábáról a másikra állt, de legszívesebben otthagyta volna a festőt, hiszen már mindent tudott róla. Nagy Vadásznak készült, és abbahagyta. Kopasz fákat fest sárga színű vászonra. Nem sok. Semmi. – Elárulok neked egy nagy titkot! – szólalt meg ismét a festő. – A színek titkát! – A színeknek nincs titkuk – rugdalta a kavicsokat a kisfiú. A festő mulatságosan fintorgott. – Phű! Micsoda méreg van benned! – Egyáltalán nem vagyok mérges. A bácsi nyugodtan mondhatja. – Rendben van. Mit szólsz, ha azt mondom: a világ fekete? – Nem hiszem el. – Pedig így van. Amit te színnek látsz, az nem a Föld színe: a Napé. – A Nap fénye fehér. – Hű, micsoda tudós vadász vagy te! – nevetett a festő. – De ha ezt tudod, azt is tudod, hogy ezt a fehér színt fel lehet bontani. – Tudom. Hét színre lehet felbontani. – Nagyszerű! Valamit mégiscsak konyítasz a színek titkához. – Unalmas – rugdalta újra a kavicsokat a kisfiú. – Micsoda? – hökkent meg a festő. – A hét szín meg a napfény meg a titok meg a fekete világ. Az egész. – Még hogy unalmas, te napfényfaló! A kisfiú gyanakodva nézett a festőre. – Mi vagyok én? – Napfényfaló – ismételte meg a festő. – Minden a világon az. – Azzal sebesen bevonszolta a fűbe. – Látod ezt a pitypangot? Nem is gondolnád, milyen falánk! A Nap fényéből a sárga szín kivételével minden színt elnyel, csak a sárgát veri vissza. Továbbvonszolta. Egészen a virágágyásig. – Ez a piros muskátli kevesebbel is megelégszik. A kéket és zöldet visszaveri. – És a fehér? – O, a fehér rózsák roppant zárkózottak! Ok valóban minden színt visszavernek. – A festő meghajolt a fehér rózsák előtt. – Hölgyeim, nem akartam önöket megsérteni. A kisfiú nevetett. – Beszélgetsz a rózsákkal? – Ez csak természetes. Jó barátságban vagyok a rózsákkal, muskátlikkal, fákkal, füvekkel. Gondold csak meg: én meglesem azt a pillanatot, amikor a virágok lenyelik a napfényt. Meglesem, fogom az ecsetemet, és lefestem. Izgalmas dolog. Holnap vagy különösen jövőre, már nincs ez a pillanat, csak az én vásznamon. A kisfiú gyanakodva fürkészte: nem tréfál ez a festő? – A felnőttek csupa hasznos dolgot művelnek. – No de én a Nagy Vadász vagyok! A színek vadásza! – füttyentett a festő. – S mit dolgozik, amikor nem fest? – Én mindig festek. A kopasz fa elkészült. A festő hümmögetett, majd megkérdezte: – Mi a kedvenc színed? – A piros. A festő szeme felcsillant. – Jó szín. Számtalan árnyalata van. A rózsaszín álmos, mint a lepkék, az élénkpiros ropogós-vidám, mint a cseresznye, s ez a sötét diadalmas, mint a vulkán. A kisfiú sokáig nézte a palettán kikevert színeket. Nagy sokára rosszallóan megszólalt: – A lepkék nem rózsaszínűek. A festő titokzatosan hunyorított. – Elárulok egy igazi vadásztitkot: láttam rózsaszínű lepkéket. – Hol? – A kisfiú szeme felcsillant. – Rodosz szigetén, a Pillangók Völgyében. Persze a rózsaszín a titkos színük: a szárnyuk alatt hordják. Ott ülnek a fákon. Ha melléjük lépsz, azt hiszed, a fa kérgét látod: olyan barnák. A kisfiú mindentudóan felnevetett. – A lepkék nem várják meg, hogy az ember melléjük lépjen. Oly fürgék, hogy lepkefogóval is bűvészet őket megfogni. – Az itthoniak. De ezek az óriáslepkék békésen üldögélnek, akár le is szedheted őket a fáról. Tudod, mivel riasztják fel őket? Síppal! – Síppal? – A kisfiú csengőn felnevetett: ez a festő érdekesebb dolgokat eszel ki, mint Bonca. A festő szájához emelte az ecset favégét. – Ott áll a rodoszi lepkepásztor, így, s ahogy megérkeznek a turisták, belefúj sípjába. A lepkék felrepülnek. S most nézz ide! – A festő két óriási rózsaszín szárnyat festett a kopasz fa mellé. – Rózsaszín! Egyre több lepke: egy egész rózsaszínű felhő. – Szép – ismerte el a kisfiú –, de a bácsi elrontotta a kopasz fa képét. – Annyi baj legyen! – mondta a festő. – Úgyis olyan, mintha vulkánkitörés perzselte volna le a leveleit. – Utálom a vulkánt. – A vulkán költészet – bizonygatta a festő. – A vulkán káros – hangzott a kisfiú rideg válasza. – Jól megtanultad – szontyolodott el a festő. – Káros, de nem tehet róla. – És nem is diadalmas – fűzte tovább a kisfiú, pedig tudta, ez már nem igaz. – A vulkán a föld vére – dohogott a festő. – S ezt sokan elfelejtik. Mi volt a Föld? A Napból kiszakadt tűzgolyó. No igen. Közben kihűlt, s a tetején történt egy s más: tengerek keletkeztek, föld, fa, sárkány, hal, oroszlán, nagy vadász, de attól a Föld még a Nap fia maradt. A mélyében ott bújik a tűz. Zúg, hánykolódik, nem tud kitörni. Azaz itt vannak a vulkánok: apró toroknyílások. A Föld vére löki, zúzza; először a sziklákat hányja ki, végül a lávát. Izzó piros. Mintha csak ezt zúgná: én a Nap fia vagyok! Íme, a bizonyság! A kisfiú áhítattal nézte a tűzhányó alakulását. A kopasz fa különös fényt kapott. Olyan lett, mint mikuláskor az ajándékcsomag fénye. A láva a rózsaszínű lepkefelhőt már-már elérte. – Jaj, azt ne! Az óriási lepkéket ne egye meg! A festő abbahagyta a műveletet. – Igazad van. Rodoszon nincs is vulkán. Sokáig nézték a képet kettesben. – Neked adjam? – törte meg végül a festő a csöndet. – A vulkánt? – A kisfiú beleremegett az izgalomba. – Tessék! – A festő leemelte az állványról. – Egy kicsit még ragad, de ha óvatosan viszed, semmi baja sem lesz. – Köszönöm – bukdácsolt a képpel a kisfiú. – És most barátok leszünk? – Leszünk? Vagyunk! – füttyentett a festő. – A kép az én barátságom. – Csókolom! Holnap is lejövök. Az első Bonca 1. A festő ismét a kopasz fát festette. – Milyen? – Fekete, mint a világ. A festő elismerően pislantott a kisfiúra. – Látom, megjegyezted. A kisfiú vállat vont. – Mindent megjegyzek. – Mégsem jöttél le két napig a parkba. – Dolgom volt. A barátomat kerestem. – És megtaláltad? – A! Kár volt az egész. Juli fedezte fel a hátsó utcában a Bonca Mártont, de annak nincs se fia, se unokája. – Kár. – Kár. Lehetne a fia a barátom. Közel laknak. – Csak azért? – Hát, a lovak miatt is. – Lovakat is tart? A kisfiú felnevetett. – Csudát! Fából esztergálja. A festő elkészült a képpel. Valahogy sokkal szomorúbb volt, mint az, amit a kisfiúnak adott. – Rózsát nem fest? A festő fintorgott. – A hölgyeket? Ugyan! Kényelmetlenül éreznék magukat a kopasz fa társaságában. – De hiszen mellette nőnek. – No igen. De ezt a rózsák nem tudják. – Bonca azt mondta, a fa mindent tud. – A barátod? – A faesztergályos. 2. Amikor lementem hozzá, s megláttam a sok fát, a forgácsot meg a visító gépét, azt hittem, csak egy felnőtt. Aki mindig fontos dolgokat művel. Olyan rettentően fontos dolgokat: ne-zaklass, ne-zavarj-nem-látod-dolgozom, és ne-nyúlj-hozzá-mert-elrontod dolgokat. „Itt a kisinas!” – hunyorgott rám, mintha régóta ismerne. „Mit csinál?” „Lovat.” Felemelt egyet a kosárból. Sakkbábu volt. Aztán még egyet. Az is sakkbábu volt. Rengeteg sakkló, teljesen egyformák. „Mit szólsz hozzá? Pontos szem. Pontos kéz.” Azzal befogott egy fát a gépbe. A forgács hullt, hullt, vékonyan, fehéren. „Az esztergakés úgy nyesi, mint a szappant – mondta Bonca. – De ügyelni kell rá, mert könnyen megmámorosodik, és felfalja az egész fát.” „És nem sikerül a ló!” – kiáltottam túl az esztergát. Bonca bólintott. „A lónak sikerülnie kell. Nagy a konkurencia.” „Micsoda?” Bonca nem tudta pontosan megmagyarázni a szót. S ez volt a jó benne. A felnőttek roppant pontosan magyarázzák meg a szavak jelentését, de ez nem igazi magyarázat, csak úgy gondolják. Mert miből áll ez a magyarázat? Mondanak egy szót. Aztán mondanak helyette egy másikat. Újabb és újabb szavakat. „Nem érted? Jellemző. Mert nem figyelsz.” Pedig figyelek. Csak a szavak kopognak. S ez rossz. A festő füttyentett. – Kopognak! Remek! S a Bonca szavai? A kisfiú elmosolyodott. – A Bonca szavai szökdécselnek. – Összehúzta szemöldökét, s mély hangon folytatta: – Így: „A gyár, öcskös. A gyár. Azt mondja a főmérnök: sakkfigurákat fogunk gyártani. Sakkfigurákat? Óriási! Ezt a titkárnő mondja, mert a titkárnők őrzik az összes titkot, s minden titoktól el vannak ragadtatva. Kiöntik a formát. Előkészítik a műanyagot. És préselik, ezer, száz, millió műanyag sakklovat. Laposak, sápadtak, teljesen egyformák. Pfuj! S az igazgató? Korszerű sakklovak, korszerű formában, korszerű alapanyagból. S a vevő? Mucikám! Ne a Boncától vedd a fasakkot. A boltban olyan cuki műanyagból láttam. Loláéknak is van. S a Mucika? Lohol a boltba, s megveszi a csupa korszerűséget. Pfuj!” Én felemeltem egy sakklovat. „De hiszen a bácsié is egyforma!” Bonca hátravonszolt a kis kuckóba. „Még hogy egyforma! Ide süss! – A polcon elkészült fényezett fekete és fehér bábuk sorakoztak. – Látod? Lelkük van!” Úgy volt, ahogy mondta: ha az ember csak úgy ránézett, egyformák voltak. De ha kézbe vette! Az egyik mosolygott, a másiknak lekonyult a füle, csak egy icipicikét, de rögtön lehetett látni, álmos; a harmadik meg hegyezte a fülét, mint aki éppen a kürt szavát hallja. – Ezt is Bonca mondta? – Nem kellett mondania. Kitaláltam. A festő bólintott. – A te Boncád alighanem művész. A kisfiú a fejét rázta. – Á! Azt mondta, csak egy egyszerű iparos. Pontos szem, pontos kéz. Először én sem hittem el. Megkérdeztem: „A bácsi akármilyen fából tudna sakklovat faragni?” „Jó fából igen.” „S bármilyen nagyot?” „Bármilyet.” Akkor nagyot nyeltem, mert rád gondoltam, meg a barátságunkra, de muszáj volt megkérdezni, mert fontos volt: „A parkbeli kopasz fából is tudna?” Bonca letette a bábut. Csodálkozva nézett rám. „A kopasz fából?” „Igen. Mi van ebben csodálatos?” „A kopasz fa túlságosan jó fa. Abból egy valódi szobrász tudna egy valódi szobrot faragni.” „És a bácsi?” Bonca hunyorgott. „Én a lovaknak csak a fejét tudom kifaragni. S a fej semmi.” A kisfiú sokáig hallgatott. A festő is. – Kár, hogy nincs a Boncának se fia, se unokája – törte meg végül a festő a csöndet. – Kár – bólintott a kisfiú. – Ő is sajnálta. Aztán elküldött a Szúnyog utcába. Ott is lakik egy Bonca. – Ezt nem mondtad. A kisfiú vállat vont, – Nem volt igazi Bonca, csak egy öreg néni. A festő csodálkozott: – Öreg néni is lehet Bonca? – Á! Nem Bonca volt. Olyan, mint a rózsáid: visszaveri a fényt. 3. Az öreg néni ott ült a padon. Pontosan úgy, mint a parkbeli kislány, aki azt mondta, nincs is polip. Még csak nem is unatkozott. Mert ha az ember unatkozik, fészkelődik, a haját csavargatja, fintorog, hunyorog, és főként les: mikor veszik már észre, hogy unatkozik, mikor kérdezik már meg, hogy „mondd-fiam-nem-tudsz-kitalálni-valamit”? Mert akkor abba lehet hagyni az unatkozást. Lehet duzzogni, bőgni, nyafogni, s ki lehet kunyerálni valamit. Az öreg néni semmit sem akart. Engem sem. – Itt nem lehet labdázni – mondta, amikor köszöntem. Nem volt nálam labda, s az unokáját még meg sem kérdeztem. – Mióta ül itt? – kérdeztem, mert úgy nézett ki, mintha mindig ott ülne, csak én eddig nem tudtam róla. – Csak egy pillanatra ültem le – nézett maga elé, de nem mozdult. – Az embernek rengeteg dolga van, s mindent mindig maga csinál. – Segítsek? Gyanakodva rám nézett. – Hozhatok tejet meg kenyeret a boltból, – Hogy meglógj a pénzzel! Ismerem az ilyesmit. – Tudok konyhakövet felmosni. Gúnyosan elmosolyodott. – Volna eszed! Hiába kísérletezel: mindig kulcsra zárom az ajtót. – Nem kísérletezem. Segíteni szeretnék. – Ne üsd bele az orrod más dolgába. Ő ült, én meg álltam. Hallgatott. De tisztázni kellett vele a dolgot. – Az unokája? – Nincs unokám. Megdöbbentem. – Gyereke sincs? – Így is eleget dolgoztam. Eleget? Sokat. Rengeteget. Mindenre csak magam vagyok. Senkire nem számíthatok. – Mit dolgozik? Keserűen felnevetett. – Csak itthon. Nyugdíjba tettek. Nincs szükség rám. – Akkor sokat ül a padon. Sóhajtott. – Sokat. Rengeteget. Nem mertem figyelmeztetni, hogy az előbb pontosan az ellenkezőjét állította. – Mi lenne, ha festene? – Mit? – Kopasz fákat. – Jó már nekem az a rissz-rossz bútor úgy, ahogy van. Nem mondtam meg, hogy a kopasz fákat vászonra kell festeni. Biztosan nem hitte volna el. – És ha lovakat esztergályozna? – Ne bomolj, kölyök! – Nem bomlok. Rózsákat is ültethetne. – Hogy ellopják. – Vagy énekelhetne. – Sohasem énekeltem. Ennél furcsábbat nem is hallottam. – Miért? – Mert nem érek rá. Sok a dolgom. S mindenre magam vagyok. Azzal felállt, bement a lakásába, és becsapta orrom előtt az ajtót. Pedig semmi dolga sem volt: leült a konyhaasztalhoz, és nézte a kezét. 4. A festő krákogott. – Fehér. – Az öreg néni? – A vászon. – De a vászonra lehet kopasz fát festeni. A nénire semmit sem lehet: nem hagyja. Ezért nem is igazi Bonca. Az én barátom, lehet, hogy nem is Bonca a neve, igazi Bonca, mert az én barátom lecsapolja a Viktória-tavat, a sárkánycsontok miatt. – A sárkánycsont nagyon fontos – ismerte el a festő, de aznap már nem beszélgettek többet. A kisfiúnak sikerült egy citromlepkét fogni. Ennek úgy megörültek mind a ketten, hogy a kopasz fát is meg kellett ajándékozni egy egész sereg pitypangvirággal. A kopasz fa nem volt többé szomorú, vagyis az öreg nénit el lehetett felejteni. – Megint elrontottál egy képet – állapította meg a kisfiú a búcsúzásnál. A festő bűntudatosan bólintott. – El. De ezt nem adom neked. Ezt én teszem el emlékbe. Ez lesz a te barátságod. – Sohasem készülsz el a kopasz fa igazi képével – mondta a kisfiú öreg bölcsességgel – s ez a jó benned. Szia! A festő hunyorogva bámult utána. – Szia! – kiáltotta jó sokára. A kisfiú már nem hallotta. Nem vette észre a festő integetését sem, mint ahogy azt sem, hogy immáron igazi barátként tegezi. A sárga lepke volt az oka. Óvatosan kellett vinni. A madaras Bonca 1. Madaras Bonca egy kertes házban lakott. A kisfiú, a festő tanácsára, a telefonkönyvben kereste ki a nevét és a címét. Juli hívta fel. „Nem, nincs unokája – mondta madaras Bonca, akiről a telefonból nem lehetett megállapítani, hogy madarakat tart de a kisfiú nyugodtan meglátogathatja, csak annyit kér, hogy pontosan ötkor érkezzen, és két icipicit csengessen a kertajtón.” Juli egészen a kertajtóig kísérte. – Nem jössz be? – csüggedt el a kisfiú. – Nem. Bonca a te barátod. Nyugodtan becsöngethetsz, Papa ismeri az öregedet: nem esz meg. – Azzal megcsókolta, és lesimította a haját. Juli időnként nagyon gyöngéd volt, mint Mama, csak nem szerette, ha észrevették. Ezért a kisfiú fintorgott, és két icipicit csengetett a kertajtón. Valami zúgott, majd a kertajtó magától kinyílt. Juli titokzatosan mosolygott. – Mehetsz! – Szia! – sóhajtott a kisfiú. Nem nézett vissza, de így is tudta, Juli cipője még nem kopog a kövezeten, vagyis a kertajtóban áll és vár. A ház ajtaja nyitva volt, A sötét előszobában semmi és senki. A szobaajtó is nyitva volt. Szemben a nyitott ajtóval ült egy öregember. Az arcát felfelé tartotta, mint napozás közben szokta az ember. – Te vagy Bence? Gyere be! A kisfiú belépett, köszönt. Az öregember meg mindig ült. – Szervusz! – A kezét nyújtotta, de nem fogott a kisfiúval kezet, hanem ujjaival végigtapogatta a kisfiú keze fejét. Elmosolyodott. – Most már megismerlek! A szoba zsongott, csivitolt, pedig a rádió csukva volt, s az öregember, bár mosolygott, éppen úgy felfelé tartotta a fejét, mintha most is napozna. A kisfiú ekkor észrevette a székhez támasztott fehér botot. Gyámoltalan lett, a legszívesebben sírt volna, segélykérően nézett az ajtóra, de senki sem lépett be. Kíváncsisága volt az erősebb: – Mikor történt? Mióta használod a fehér botot? Az öregember természetes, derűs hangon felelt: – Amióta járni tudok. – Így születtél? – Így. – Nem baj, hogy megkérdeztem? – Gyakran megkérdezik. – És ez rossz. Az öregember felhúzta a vállát. – Megszoktam. A kisfiúnak eszébe jutott az öregasszony. Ő is ült a padon, de egészen másképp. Az öregember nyílt volt, barátságos. – Nem vagy magányos – állapította meg a kisfiú. Az öregember elismerően bólintott. – Sosem vagyok. A kisfiú nyelt egyet, majd felsóhajtott. – Kár, hogy nem ismered a napot. – A napot? Dehogynem. Csodálatosan puha, mint a bársony. A nap ujjai a leggyöngédebbek a világon. A kisfiú nem értette a hasonlatot: – A nap őrzi a világ összes színes színeit. Az öregember felsóhajtott. – A színeket nem ismerem. S mint aki jóvá akar tenni valamit, megragadta a botot, felállt, és sebesen elindult. A kisfiú követte. A kertben megálltak az első fa alatt. – Hallod? Hullámzik a szél. A fa levelei között mindig hullámzik. Szeretem ezt a hullámzást. Persze tavasszal a fa gyönyörűbb, zümmögő nyüzsgés, csupa kicsattanó jókedv. Kár, hogy nem tavasszal jöttél. Az öregember továbbsietett. A barackfa alatt beleszimatolt a levegőbe. Felmutatott a botjával. – Itt már megérett a barack. Leveheted. A kisfiú leszakította a barackot, és az öregembernek nyújtotta. – Edd csak meg! A tiéd! „Ez az öregember csal – gondolta a kisfiú – látta, hogy felé nyújtottam a barackot.” Az öregember kitalálta a gondolatát. – Mindig megérzem, ha közelítenek. A kertben is volt egy kopasz fa. Az öregember ingerülten hátat fordított neki. – A néma fa. Két éve néma. Cserbenhagyott. Az öregember botja már az úton kopogott visszafelé. A kisfiú körbefordult. – Furcsa. Most nem hallom a csivitelést, pedig a kertben vagyok. – Akarod látni a madaraimat! – harsant fel az öregember szava a házajtóban. Nem kérdezte, állította. A kisfiú bólintott. Mintha csak látná az öregember. 2. A madarak egy csukott, üveges verandán laktak. A kisfiú ehhez foghatót csak az állatkertben látott. Pontosan akkora kalitka állt a verandán, mint az állatkerti madaras ház végében. A kalitkában valódi fa, ágain valódi fészkek. A madarak ide-oda röpködtek, csivogtak, fütyültek, az egyik bánatosan pittyegett. – Madaraknak is lehet bánatuk – nyúlt be a kalitkába az öregember egy picike ajtón, s hihetetlen ügyességgel kiemelte a kis pittyegőt. A madár megült az öregember keze fején, aztán felrepült a vállára, végül a veranda üvegtetejére. Az üvegtetőről apró karikák lógtak alá. Az egyikre ráült és elhallgatott. – Egyedül élsz a madaraiddal? – kérdezte a kisfiú, amikor uzsonnához ültek. – Egyedül lakom, de nem élek egyedül. Böske néni takarít, a szomszéd kisfiú bevásárol és befűt. Az anyja pedig átküldi az ebédemet és a vacsorámat. A kosarakért is gyakran jönnek. – Kosarakért? – Amiket fonok. A kisfiú boldogan felkiáltott: – Ó, te dolgozol is? Ez nagyszerű! – Hát persze. Munka nélkül szomorú lenne az élet. A munka öröm. – Ismerek egy öregasszonyt. Panaszkodott, hogy sok dolga van, s mindenre csak maga van. De nem engedte meg, hogy segítsek. – És nem szeret énekelni, olvasni – bólintott az öregember. – Ismered? – csodálkozott a kisfiú. Az öregember megrázta a fejét. Aztán így folytatta: – Vannak emberek, akiknek a lelkük vak. A kisfiú sokáig tűnődött. Nagy sokára szólalt meg: – Kár, hogy nem tudsz olvasni. Biztosan hiányzik a lelkednek. Az öregember felnevetett. – Az asztalon megtalálod a könyvemet. A kisfiú kinyitotta a nagyalakú könyvet. Furcsa domború vonalak voltak benne. – Ó, ez valami idegen írás! – A vakok írása. A kisfiú végighúzta ujjait a vonalakon. Titokzatos volt. – Mi van benne? – Versek. Petőfi versei. Csodálatosak. Muzsikájuk van. Itt belül. – Az öregember a mellét ütögette. – Igazi muzsika – bólintott a kisfiú –, nem madár-csipogás. Az öregember felnevetett. – A madárcsipogás is igazi muzsika. – Azzal fogta a botját, felállt, s a szoba túlsó végében bekapcsolt egy magnót. Gyönyörű dallam szállt fel, lassan, méltóságosan, valami furcsa bánatos hegedűn. – Nem hegedű. Csalogány. Lassított felvétel. – A csalogány hangja? – A kisfiú izgatottan figyelte a dallamot, akár ember is írhatta volna. Az öregember feltartotta az arcát, mintha a hangokban akarna napozni. – A hangok titka. Ez a legszebb dolog a világon. Minden hang más és más. A csalogány hangja hullámzik, mint egy titokzatos mély tó. Úszni lehet benne. A rigó hangja vidáman szökdécsel, a veréb hangja pedig kopog, mint a májusi eső. – És a varjú? – Ó, a varjú! A varjú hangja a fűrész hangjához hasonlatos: recseg-ropog tőle a fül. A kakukk hangja pedig, mint a mély tóba dobott kő: loccsan és elmerül. Ka-kukk! Ka-kukk! A kisfiú elismerően bólintott. Az öregember pontosan utánozta a madárhangokat, s a magnóra felvett lassított hangok valóban csobogtak, szökdécseltek, ropogtak, Örvénylettek. – Ismered-e a hangok titkát? – kérdezte az öregember. A kisfiú nem értette a kérdést. – Hiszen most mesélted el. Az öregember a fejét rázta. – Csak a hangok fajtájáról beszéltem. A hang olyan, mint a harang, mint a csengettyű. S a levegő is olyan. Ha a levegő molekuláit, vagyis legkisebb részecskéit apró, átlátszó gömböcskéknek képzeled el, akkor érted meg az egészet: a hang, mint egy kis harang, kilebben a torkodon, s nekiütődik az első ilyen levegőgömböcskének. Az felzeng, megmozdul, s nekiütődik a második gömböcskének, a második a harmadiknak, a harmadik a negyediknek és így tovább. Mire a fülemig ér, millió meg millió levegőgömböcske mozdult meg, zendült fel, vagyis adta tovább a te üzenetedet. A kisfiú bámulta a levegőt, a semmit, gondolataiban megpróbálta elképzelni ezt a zengő-bongó üzenetátadást. – Ha labda nagyságú levegőgömböcskék lennének, talán láthatnám. Az öregember nevetett. – Ami átlátszó, átlátszó, ha labda nagyságú is. – S ahol nincs levegő? Az öregember felhúzta a vállát: – Ott nincs üzenettovábbító. Hiába szólsz, a távolabb álló nem hallja, nem érti. Olyan mintha néma lennél. – S hol nincs levegő? – Például a világűrben. Ha valamiképpen kikerülnél oda, mondjuk, egy űrhajó elvesztene, sem a hangodat nem hallanák, sem a mozgásodat nem láthatnák többé. Állnál egy helyben némán, örökké. „Ez furcsa – gondolta a kisfiú. – Örökké egy helyben állnék, s csak tátognék, mint a hal. Az öregember csuda mókás dolgokat eszel ki: állócsillagot képzel belőlem.” 3. A kisfiú ismét az étkezőasztalnál ült. A festő jutott eszébe. Nem beszélt a hangok titkáról. Talán nem is ismeri. Talán nem is tudja, hogy ha a világűrben elvesztenék, ő is ott állhatna a kopasz fájával együtt némán, örökké, s az emberek, ha felnéznének az égre, azt mondanák a kisfiáiknak: „Az ott a festő és a kopasz fa. Ott áll a világűrben, amióta csak megszülettél.” A kisfiú nem értené, integetne: „Gyere le, festő! Hozd le a kopasz fádat!” A festő tátogna, és senki sem értené, hogy mit üzen. Furcsa lenne. Izgalmában nyelt egyet. – Kellene neked egy lakó. Az öregember felnevetett. – Minek? A lakó elöl hagyja a széket, nekimegyek. Elfelejti becsukni a fürdőszobaajtót, annak is nekimegyek. A lakó csak baj. – De a te lakód nem lenne rendetlen lakó. Mindent a helyére rakna, és te megtanítanád a hangok titkára. – Lakót ajánlasz? – hajolt át az asztalon az öregember. – Nagyszerű lakót! – tapsolt a kisfiú. – A barátomat! – Egy kisfiút? – Dehogy. Egy igazi lakót. Majdnem olyan öreg, mint te: legalább harmincéves. Az öregember gurgulázva nevetett. – Jó tréfáid vannak! – Nem tréfa. Na, vedd ide! Egy festő! Lefesti a kopasz fádat a kertben. Imádja a kopasz fákat festeni. – Festmény? Mit érek vele? A festmény is néma, mint a kopasz fa. – De a festő nem néma! – kiáltott a kisfiú. – Csodálatosan mesél a fákról, virágokról, színekről; miközben fest. O el tudja neked mondani, milyenek a színek. Érezni fogod, ha nem is látod. Az öregember nem felelt. Morzsolgatta a kalácsot, és az arca olyan volt, mintha nézne valahová. Aztán hirtelen felütötte a fejét. – Vége a látogatásnak. A testvéred vár a kertajtóban. Elbúcsúztak. Az öregember a kisfiúnak egy kosarat adott ajándékba. – A lakóért, akit ajánlottál. A kisfiú boldogan nevetett. – Szóval ide küldhetem? Frissen futott végig a köves úton. A kertajtóban valóban ott állt Juli. Másnap a parkban izgatottan kereste a festőt. – Remélem, nincs rendes lakásod! A festő csodálkozva végignézte. – No nézd, a kis gonoszt! Talán a híd alatt lakjak? – Nagyon fontos, hogy ne legyen rendes lakásod. Ugye, nincs? A festő pipiskedve kihúzta magát, s ecsetjét szájához emelte, mint egy elegáns szipkát. – A kék orchideánál lakom. Özv. Burger Arnoldné született Melinczy, cé-zé-ipszilon, Melinda. „Bálint úr! Maga csapkodja az ajtót!” A kisfiú mérgében rugdalni kezdte a kavicsokat. – Rendetlen vagy. Ez nagy baj. Nem lehetsz rendetlen. Madaras Boncának megígértem, hogy mindent a helyére teszel. – Madaras Boncának? Miért kellene nekem madaras Boncánál mindent a helyére tenni? – Jaj de buta vagy! Nála fogsz lakni. Megígértem. A festő fintorgott. – Talán engem is megkérdezhetett volna lakásszerző uraságod, hogy kedvem lesz-e a madaras Boncához! – Persze hogy kedved lesz. Magnóra felvette a csalogány hangját, akkora kalitkája van, mint az állatkertnek, és a kertjében kopasz fája van. Annyiszor fested le, amennyiszer akarod. A festő tovább festett. Hallgatott. A kisfiú sírt. – Muszáj odamenned. Megígértem. – Nem lett volna szabad megígérned. Rendetlen vagyok, hangos, jövök-megyek. A kék orchideának ez nem számít, másképp megölné az unalom, de az öregemberek érzékenyek. – A madaras Bonca nem érzékeny. Vak. A festő megdöbbent. – Vak? A kisfiú már az ölében ült. – Megígértem, hogy elmondod neki a színek titkát. Semmit sem tud a színekről, s ez iszonyú. A festő krákogott. Nagy sokára szólalt meg: – Tulajdonképpen túlságosan zajos ez a park. Egy csendes kertben a kopasz fa is más. A kisfiú a könnyein át rámosolygott. Majd csodálkozva felkiáltott: – Hétszínű! – Micsoda? – Hát a könnycsepp. Szia! – Felállt a festő öléből. – A címét tudod. A telefonkönyvben ő az első Bonca. A festő bólintott. Unalmas délután A csengetésre egy szemüveges nő nyitott ajtót. De abban a pillanatban vissza is ült az előszobaasztalkán álló telefonkészülékhez, és sértődött hangon folytatta: – A rézlemezek megrendelését még a múlt héten beküldtem a tröszthöz… termelés… nyereség… az önök felelőssége… késedelem nélkül… Ömlött belőle hihetetlen gyorsasággal, a kisfiú csak egy-egy szót tudott belőle elkapni, s így titokzatosabb volt az egész. A szemüveges nő két titokzatos mondat között rászólt a kisfiúra: – Mit állsz itt? A barátod a szobájában van. A kisfiú benyitott az ismeretlen tágas szobába. A falon egész falat betöltő könyvszekrény, az egyik asztalon szanaszét iratok, mappák. Az íróasztalnál egy gömbölyű férfi valamit rajzolt. – Csókolom – rebegte a kisfiú. – Ühüm – hangzott a felelet. – A barátomat keresem. – Ühüm – ismételte meg a gömbölyű férfi. „Vajon melyik ajtó vezet a szobájába?” – tűnődött a kisfiú, egyik lábáról a másikra állva. A rejtélyt a szemüveges nő oldotta meg. Amikor beviharzott, ámulva felsikoltott: – Te még mindig itt állsz? Egyik maflább, mint a másik. – Azzal kinyitott egy ajtót, de közben sebesen hadarta a gömbölyű férfinak: – …rézlemez… tröszt… egész évi termelés… nyereség… az ő felelősségük… a mi bőrünkre megy… A férfi szórakozottan ühümgetett, a kisfiú háta mögött pedig becsukódott az ajtó. A kisfiú itt is körülnézett, és így szólt: – Rendelje meg Ön is a Buvinál bútorait! Ez a felszólítás tulajdonképpen megállapítás volt: a szoba ugyanis olyan volt, mint egy bútorkirakat, „gyerekszoba” felirattal. Minden úgy nézett ki, nemcsak a bútorok és a szőnyegek, képek elhelyezése, de a polcokon sorakozó játékok is. A színes gyerekíróasztalnál egy szemüveges kisfiú ült. Festegetett. Nem festett – festegetett, mivel egy kifestőkönyv előre megrajzolt formáit mázolta le előírás szerint. – Te telefonáltál? – nézte kíváncsian a kisfiút, azaz Bencét. A kisfiú hitetlenkedve bámulta. – Te nem Bonca vagy. A szemüveges kisfiú védekezően bizonygatta. – Bonca vagyok. Bonca Péter. – Lehet – egyezett bele a kisfiú. – Én egy másik Boncát keresek. A szemüveges kisfiú rágni kezdte az ecset végét, pontosan olyan tanácstalanul, mint ahogy a kisfiú szokta a ceruzáját, de sokkal hamarabb abbahagyta. Rossz szokás. Ne mondd meg nekik, hogy láttad. A kisfiú bólintott, és elindult az ajtó felé. Az ajtó mögött a szemüveges nő még mindig a rézlemezek sorsát boncolgatta, a gömbölyű férfi pedig hümmögetett, így tehát, amikor a kis Bonca rémülten rászólt, hogy „ne menj el”, megkönnyebbülten visszafordult. – Játsszunk? – Játsszunk! – mosolygott a másik olyan áhítattal, mint aki erre várt egész nyáron. A kisfiú várakozóan nézett rá. – Mit? – Amit akarsz. A kisfiú tanácstalanul körülnézett, majd odament a játékpolchoz, s leemelte a mackót. Kis Bonca rosszallóan szólt rá: – A mackót csak az ágyba vihetem, különben összepiszkolom a szőrét. A polcon villanyvasút is volt dobozban. – Ezt csak a papa rakhatja össze, mert én szétszakítom a vezetéket. Telepes, vagyis könnyen sérül. – Kis Bonca visszatette a helyére. A kisfiú a kuglira mutatott. A másik a fejét rázta. – Hangos. Zavarjuk őket a munkában. Végül is a dominónál kötöttek ki. A kisfiú nem merte megmondani, hogy roppant unalmas játéknak tartja a dominót, mert kis Bonca makacsul állította, hogy kettesben sokkal érdekesebb dominózni, mint egyedül. – Nincs testvéred? Kis Bonca csodálkozva nézett rá. – Hogy lenne? A mamának én is rengeteg munkát okozok, pedig roppant felelős helyen, roppant felelős munkája van. Anyagbeszerző. Ha nincs anyag, leáll a termelés, és… – Tudom… – bólintott a kisfiú – nyereség… késedelem nélkül… az ő felelősségük… a mi bőrünkre megy. A kis Bonca szeme felcsillant. – Hallottad a mamát telefonálni! Mama csuda ügyes. Nincs az a rézlemez, amit ő be ne szerezne. – S a papád? Kis Bonca, ha lehetséges, még büszkébben sugározta: – Ó, a papa! A papa tervezőmérnök. Hozzá szólni sem szabad, ha munkát hoz haza. – És ühümget, ha mégis szólsz – bólintott a kisfiú. Kis Bonca sértődötten rámeredt. – Dehogy szólok! Mit gondolsz! – Barátod sincs? – Az iskolában sok barátom van – válaszolta ünnepélyesen, mint egy betanult leckét –, s évente kétszer zsúrt is rendezünk, mert a mama és papa minden áldozatot meghoz értem. Aznap természetesen nem tudnak itthon semmit sem csinálni, mert a mamának szendvicseket kell készítenie, a papa pedig a szülőkkel társalog, de ez hozzátartozik az élethez. A kisfiú udvariasan bólintott, de közben arra gondolt, hogy mi a csudának ül ő itt, mi a csudának dominózik ezzel a szemüveges Boncával, egyáltalán mi a csudának boronálta össze a festőt a madaras Boncával, ha már az igazi Bonca eltűnt, mint a kámfor. De rögtön el is szégyellte magát, hiszen madaras Boncának tényleg kellett egy lakó, pontosan olyan, mint a festő, ha rendetlen is egy kicsit. Csak hát neki is kellene valaki, egy igazi barát, egy igazi Bonca. – Az én barátom, a Bonca le fogja csapolni a Viktória-tavat. – Mocsaras? – kérdezte Bonca Péter, aki egyáltalán nem látszott igazinak. – Nem azért, a sárkánycsontok miatt. Repülősárkány-csontok vannak a tó mélyén. – Búvárok is felhozhatják – hangzott a felelet. – Igaz – szontyolodott el a kisfiú, de azért folytatta. – Ha nagy leszek, én is Kenyába megyek. – Miért éppen Kenyába? És egyáltalán, hol van az a Kenya? Az valami ázsiai város? – Afrikai ország. Ott rengeteg a vad. S én állatorvos akarok lenni. Kis Bonca elégedetlen volt a válasszal. – Állatorvos idehaza is jól keres. Minek azért elutazni? Miklós bátyám például többet keres, mint a papa és a mama együttvéve. A kisfiú konokul folytatta: – Beteg oroszlánokat akarok gyógyítani. – Beteg oroszlánokat? Beteg oroszlánok az állatkertben is vannak, A papa olvasta az újságban, hogy egy oroszlánnak ki kellett húzni a fogát, s az orvos a ketrecen keresztül szúrta tomporába az altató injekciót a műtét előtt. A kisfiú csodálkozva nézett kis Boncára. – Mondd, te mindig ilyen vagy? Kis Bonca nem értette a kérdést. – Milyen? – Ilyen felnőtt! – Nem tudott jobb szót, nem csoda, ha a másik meg is sértődött. – Nem vagyok felnőtt. Kitűnően értek a játékokhoz. Az osztályban mókamester vagyok. A kisfiú a fejét rázta. – Ez kevés. – Lehet – bólintott kis Bonca. – Bár velem mindenki elégedett. Tudom a dolgom. Papa azt mondja, ez adottság. A kisfiú őszintén szerette volna, ha a kis Bonca végre igazi kisfiú módjára válaszol. – Szeretnél egy elefántot? – Kutyát szeretnék – hangzott a felelet. – De kutyát lakásban tartani állatkínzás, s különben is, mamát és papát zavarná munkájában egy kotnyeleskedő kutya. – A kutya nem kotnyeleskedő – biggyedt le a kisfiú szája. – Hanem? – hökkent meg a másik. – Más. Jellem. De te ezt úgysem érted. S nekem juszt is lesz elefántom! – Hány mázsa szénát eszik az elefánt naponta? – könyökölt az asztalra kis Bonca. – Miért fontos ez? – csodálkozott a kisfiú. – Nagyon fontos. Az állatok tartását meg kell tervezni. Ha nem tudod előre, hogy lesz-e elegendő pénzed az élelmezésükre, az állataid meg fognak dögleni. A kisfiú dühösen feldöntötte a dominókockákat. – Az én állataim nem fognak megdögleni! S a barátom még tigrist is áttelepít a rezervátumunkba. Kis Boncát ez a kijelentés egyáltalán nem érdekelte. Szorongva nézett az ajtóra. – Remélem, nem zörögtél túlságosan. Papa nem szereti, ha zavarják. A kisfiú sóhajtott, s attól kezdve sokáig egy szót sem szólt. Dominóztak, dominóztak rendületlenül, s a kisfiú minden játszmát elvesztett. – A dominó roppant egyszerű játék – oktatta kis Bonca ha összeszednéd magad, nyerhetnél is. A kisfiú egyáltalán nem akarta magát összeszedni, de szégyellte, hogy ennyire nem figyel, így a következő játszmát meg is nyerte. Csodálkozva látta, hogy kis Bonca belevörösödött az ő nyereségébe. – Csak udvariasságból engedtem, hogy megnyerd, mert vendég vagy – mondta. A kisfiú ezek után már csak azért is figyelt, és ismét megnyerte a játszmát. – Unalmas ez a dominó – állt fel kis Bonca inkább fessünk. A kisfiú egy darabig nézte, hogy kis Bonca hogyan mázolja kékre, zöldre, sárgára az előre megrajzolt ábrákat, majd már-már elmondta neki a festőt meg a színek titkát, amikor kis Bonca felnézett munkájából. – Az ilyen előre megrajzolt ábra kitűnő fegyelemre szoktatja a kezet. Csak vonaltól vonalig festhetsz, nem csak úgy vaktában a vakvilágba. Próbáld meg! – Csak csináld, te sokkal ügyesebb vagy! – csüggedt el a kisfiú, majd hirtelen elhatározással elköszönt. A másik szobában a gömbölyű férfi még mindig rajzolt. – Ühüm – mondta, mikor a kisfiú átosont a szobán. A szemüveges nő ismét az előszobában ült. Még mindig a rézlemezek sorsát tárgyalta, de feltehetőleg ezúttal valami barátnőjével, mert a kisfiú a gyorsan pergő beszédből ilyen szavakat is kiszűrt: „De én megmondtam nekik… velem nem lehet kukoricázni… az egész vállalat nekem köszönheti…” Közben a kisfiút kedélyesen hátba verte: – Remélem, kellemesen érezted magad. Péter kitűnő házigazda, remek ötletei vannak… nem, ezt nem neked mondtam, a fiam barátjának, tudod, Ő az, akinek az apja… A kisfiú a folytatást már nem hallotta. Köszönt, és lerohant a lépcsőn. – Na, milyen? – kérdezte otthon Mama. A kisfiú elfintorodott. – Kitűnő házigazda, remek ötletei vannak. – Végre! Csakhogy megtaláltad! – örült Papa is. – Egyáltalán nem találtam meg. És utálok egész délután dominózni. – Én is utálnék – csodálkozott Papa. – Ebben a korban az ember inkább egy jót birkózik. A kisfiú diadalmasan felnevetett. – Hogy meghallják a másik szobában! Fogalmad sincs, hogy egy rendkívül fontos beosztásban mekkora áldozat attól a rendkívül fontos szülőtől, hogy gyereke van. – Jaj, buksi! – fricskázta orron Mama. – Nincs valami szerencséd a Boncáiddal. A kisfiú mérgesen elfordította a fejét, és besietett a másik szobába. Pár perc múlva a Brehmmel a kezében megjelent az ajtóban. – Papa, hány mázsa szénát eszik az elefánt naponta? Nincs a Brehmben feltüntetve. – Fontos ez? – Az embernek meg kell terveznie az állatok élelmezését – bólintott a kisfiú –, máskülönben meg is dögölhetnek. – Szóval valamit mégiscsak tanultál a kitűnő házigazdától – hunyorgott Papa. – Majd holnap felhívjuk az állatkertet, és megérdeklődjük. – Nincs bennetek semmi rendszer, semmi előrelátás – hunyorgott Mama is. – Előbb egy elefánttartási engedély beszerzése, aztán telefonálhattok az állatkertbe. Ezen valamennyien jót nevettek. Csak nagymama faggatta gyanakodva a kisfiút: – Mondd, az a bizonyos, az az igazi Bonca, valóban létezik? Oroszlános Bonca 1. – Ma nem festesz kopasz fát? – A kisfiú csodálkozva bámulta az üres vásznat. – Ma mást festek. – Mást? – A kisfiú el sem tudta képzelni a festőt a kopasz fa nélkül. – Mást is festhetsz? Amit csak akarsz? – Miért? Mit gondoltál? Én csak kopasz fákat festhetek? – nevetett a festő. A kisfiú bólintott. – Az oroszlános Bonca csak oroszlánokat idomít. – Á! Egy újabb Bonca! Vagyis: még mindig nem találtad meg az igazit. – Ez is lehetne igazi, de ő nem tud róla, csak a szeme. Amikor felszálltam a villamosra, és leültem a vele szemben levő üres padra, azonnal rá kellett néznem. Egyenesen a szemébe: mert olyan szeme van. – Milyen? – Zöld fények táncolnak benne. A macska jutott eszembe róla. – Milyen macska? A kisfiú csodálkozott: – Nem meséltem a macskáról? Lehetetlen. Ez a macska a Gyöngyben lakik. – Igazi gyöngyben? – Á! A cukrászdában. – Cukrászdában nincsenek macskák. – Nem is ott, a kertjében. A macskával még akkor ismerkedtem meg, amikor a fehér farmert kaptam a nagymamától. Muszáj volt lemenni a cukrászdába. – Megmutatni mindenkinek a farmert? – Hogy ülve ehessek fagylaltot. Tölcsérből persze sokkal jobb, mert nyalogatni lehet. De ha az ember bemegy a fehér farmerjában, és leül abban a Gyöngyben, a néni odajön s megkérdezi: „Mit parancsolsz?” Nem teszi hozzá, hogy „Nagy Vadász”, de az mindegy, éppen úgy tálcán hozza ki, és kanállal eszem a fagylaltot. – Azt mondtad, tölcsérből jobb. – Jobb, de a tányéron kanállal lehet kevergetni. A végén persze olyan, mint a kulimász, de amikor kevergetem, csíkokban látszik a rózsaszín eper meg a sárga vanília, s ez a jó. És az ezüsttányéros fagylalthoz piskóta is jár. – Szereted? – Nem szeretem. A macska sem szereti. De a piskótát le lehet ejteni a földre, s akkor a macska odajön, mert kíváncsi, s akkor a zsebemből kivehetem a parizert, és azt szereti. Persze később már nem is kell leejteni a piskótát, mert a macska magától is odajön. Mert már ismer. – A fehér farmerodról. – Nem. A pontosságomról. Mindennap pontosan hatkor mentem le, s erről tudta, hogy én vagyok. A macskák szeretik a pontosságot. Pontosan hatkor jött ő is oda, s rám nézett a zöld szemével. Villogott. Beszélgetett. – Mint az oroszlános Bonca szeme? – Mint az oroszlános Bonca szeme. Amikor leültem vele szemben a villamosban, ezért jutott eszembe a macska. A festő sárgára alapozta a vásznat. – Azt mondtad, nem is festesz. – Nem is, hallgatlak. – Én is hallgattam. Hallgatva beszélgettem. Azt mondta oroszlános Bonca szeme: „Fiú, én ismerlek!” Az én szemem meg: „Nekem is ismerős vagy.” Oroszlános Bonca szeme: „villog a szemed, mint a macskáknak.” Az én szemem: „Neked is éppen úgy villog a szemed, mint a macskáknak.” Persze én nem tudtam olyan sokáig csak a szememmel beszélni, muszáj volt megkérdezni igazából: „A bácsi nem Bonca?” 2. „Baj, ha nem vagyok Bonca?” Az oroszlános Bonca nevetett. „Nem baj, csak jó volna.” „Miért?” „Mert zöld a szeme.” „S a Boncáknak zöld?” „Á! A Boncáknak mindenféle színű szemük van. Az egyiknek meg egyik szeme se lát. De nem ez a lényeg, hanem a boncaság.” „A boncaság?” – csodálkozott a férfi. „Az. Vagyis ha az ember leül vele szemben a villamoson, azonnal érezze: ismerem, mert ő is ismeri az állatokat, esetleg éppen az oroszlánokat.” „Hohó! – kiáltott fel a férfi. – Te csalsz! Valóban ismersz engem!” Csodálkozva néztem rá. „Én?” „Máskülönben honnan tudnád, hogy oroszlánszelídítő vagyok?” Egy valódi oroszlánszelídítő! Ez majdnem olyan szép volt, mint amikor te nekem adtad a kopasz fát, vagy amikor megláttam madaras Bonca óriási kalitkáját. Csak bámultam és nyeltem. Oroszlános Bonca így is megértett. „Akarod látni az oroszlánjaimat?” – kérdezte. Bólintottam. – És magával vitt a cirkuszba – találta ki a festő. – Ühüm. Beülhettem az üres nézőtérre. Ez majdnem olyan volt, mintha én lennék a rács mögött, és én beszélgetnék az oroszlánokkal. – Meg az ostor – fintorgott a festő. – Az is – ismerte el a kisfiú de ezt az elején még nem tudtam. Oroszlános Bonca a szemével is tud beszélgetni. Besétált az oroszlán, és azonnal rávillogott a szeme Boncára. „Itt vagy.” „Én mindig itt vagyok, ne félj” – villogott Bonca szeme is. „Mit akarsz?” „Te fel fogsz ülni a ládára, mert nagyon ügyes vagy.” „Ügyes vagyok, de a láda kicsi.” „A láda éppen akkora, hogy kényelmesen ráülhetsz.” „A kedvedért megteszem” – villogott az oroszlán szeme, és kelletlenül ráült a ládára. Aztán rám nézett, és nyugtalanul elfordította a szemét. „Ki ez a kisfiú? Olyan furcsa a szeme. Zavar a beszélgetésben.” Oroszlános Bonca egészen közel ment hozzá, az ostorát egy icipicit megemelte, csak azért, hogy az oroszlán lássa, ez felesleges és buta kérdés volt. „A kisfiú barát. Kenyában beteg oroszlánokat fog gyógyítani.”„A kisfiú ne menjen Kenyába, engem gyógyítson.” „Te nem vagy beteg. Egészséges, ügyes oroszlán vagy, át fogsz ugrani a másik ládára.” Az oroszlán átugrott, majd lustán ásított. „Kenya? Sohasem hallottam ezt a nevet.” „Ott élnek a te rokonaid.” „Lotti és Cézár?” „Nem. Nem ismered őket.” „Szegények.” „Ne sajnáld őket. Nagyon ügyes oroszlánok, maguktól átsétálnak a hídon, mint ahogyan te fogsz most Az oroszlán átsétált a hídon. „Így?” – villogott a szeme kíváncsian. „Jobban, kecsesebben.” Az oroszlán haragosan elbődült: „Nem hiszem!” „Kár” – villogott Bonca szeme, és intett a cirkuszosoknak. Azok kinyitották a kifutót, és még egy oroszlánt beengedtek. A Lottit. El kell ismerni, értette a dolgát. Fürgén, kecsesen osont át a hídon. A kisfiú elhallgatott. A festő hagyta. Felvázolt vásznára egy hidat és egy kecses oroszlánt. – Ne! – sóhajtott a kisfiú. – Ne fesd le Lottit! Nem akarom! – Miért? – Mert az a másik, az az első, attól kezdve nem beszélgetett a szemével. Bánatosan ült, és nagyon lustán ugrott át a karikán is. – Ügyetlen oroszlán volt, semmi kétség. – Utálta a másikat, a Lottit. Én is utáltam. Nem nézett rám, egyre csak Boncát bámulta: „Ugye, milyen ügyes vagyok?” Egyre ezt villogta Lotti szeme is. És Bonca szeme is ezt villogta. Az én oroszlánom meg ült a helyén, mint egy csomag, akit ottfelejtettek a pályaudvaron. Aztán… A kisfiú lehajtotta a fejét. – Ráütött az idomár – találta ki a festő. – Ki kellene engedni! – sóhajtott a kisfiú. – Az összes oroszlánt ki kellene engedni. – Elütné őket a rengeteg autó – vigasztalta a festő. – Éjjel engedném ki őket. Az oroszlánok pedig végigsétálnának az autók hátán, hiszen a hídon is olyan szépen tudnak. – És felfalnák szegény zebráidat. A kisfiú csodálkozva nézett a festőre. – Te nem tudod a zebracsík titkát? – Mit kell róla tudnom? – A festő hamiskásan hunyorgott. – A zebra csíkja éppen olyan, mint az afrikai fák árnyéka. Ha leheveredik a homokra, nem lehet tudni, hol végződik az árnyék, és hol kezdődik a zebra. Csuda jól van megcsinálva az egész. A festő füttyentett. – Szóval éhen halnának az oroszlánjaid. A kisfiú nevetett. – Keveset tudsz róluk. Ha a szél megfordul, és beleviszi az oroszlán orrába a zebraszagot, akkor hiába a csík meg az árnyék, akkor aztán futhatnak az erős, egészséges zebrák, a betegre meg úgyis sor kerül… de azért ne utáld az oroszlánt, muszáj neki megenni, és a zebra is megeszi a szegény füvet, hiába bólogat a fű, ne egyél meg, de a felnőttek mégse sajnálják a füvet, pedig azt is lehetne. A festő megértően megfricskázta a kisfiú orrát. – Szóval csuda jól meg van csinálva az egész. A kisfiú sokáig tűnődött. – Nem tudom. Oroszlános Bonca oroszlánja talán félne… de ha én elmennék vele, én is erősen a szemébe néznék, vagyis beszélgetnék vele. „Fuss, szabad vagy!” „Az mi?” „Fű, víz, nap, zebra és szaladgálás.” „S mikor ülök a ládára?” „Sohasem.” Ezen egy kicsit csodálkozna, hiszen a ládára szépen tud ülni. Aztán ásítana, vagyis úgy tenne, mintha nem érdekelné a dolog, de közben megkérdezné a legfontosabbat. „A hídon sem kell átmennem?” „Soha többé.” Ezt villogná a szemem, s akkor megértené, hogy mi az a szaladgálás. – Mit szólt a tervedhez az oroszlános Bonca? – Nem mondtam el neki. Meg sem értené. Imádja az idomítást. – Világos – bólintott a festő. – Ezért választotta. A kisfiú felsóhajtott. – Ha valakinek zöld fény csillog a szemében, ne csapja be a másikat! – Nem csapott be, mondta, hogy idomár. – Engem nem is, az állatait. A festő sóhajtott. – Szóval ez sem volt igazi Bonca. – Ez sem – ismerte el a kisfiú, és bement madaras Boncához. Pár perc múlva a kertbe is kihallatszott; a csalogánycsattogást hallgatták magnóról. Levél a festőnek Kedves Bálint! Balatonföldvár pontosan olyan, mint egy üdülőhely. Megérkeznek a vonatok, s kiszállnak a papák óriási bőröndökkel, a mamák piros meg kék szatyrokkal, s a szatyor végén esernyő is bólogat. A gyerektől megkérdezik: megvan az anorákod? Megszámolják a csomagokat, és rárakják az üdülő kocsijára. Az üdülőben rögtön kipróbálják a fürdőszobacsapokat, és megkérdezik, mikor lesz melegvíz. Aztán beülnek az ebédlőbe, és mindenki bemutatkozik, és mindenki mosolyog, mint egy nagy család. Persze csalás az egész. Mert amikor kimennek az ebédlőből, a gyerek hátát bekenik napolajjal, és el sem engedik többé maguk mellől. A gyerek meg nyafog, nyafog, mikor mehet már fürdeni. Végre beengedik. Amikor éppen úszni kezd, bekiabálnak neki: – Pistike! Gyere ki! Itt a finom barack! A gyereknek muszáj kimenni és barackot enni, pedig éppen meg akarta nézni, hogy én hogyan úszom a békaember-felszerelésemmel, de ez a felnőtteknek semmi. Egyszóval senki gyereknek nincs egy csepp ideje sem, sem a cápaölő kísérletre, sem a kis erdőben elefántvadászatra, így kénytelen vagyok a papával és Julival játszani. Egy darabig. Amíg ők meg nem unják. Mert hihetetlenül hamar megunják. Az ember már majdnem befogja azt a furfangos vadat, amikor a papa ránéz az órájára. – Mennünk kell, vár a mama. Szerencsére a gondnoknak is van kisfia, a Béla, s neki nem kenik be a hátát napolajjal, és nem ültetik ki a napra barackot enni. Kis Béla jöhet elefántra vadászni, és a testvérével elvisz horgászni is, ha a testvére ráér, mert az meg dolgozik. A papával is lehet horgászni menni, de mellette pisszenni sem lehet, így csak udvariasságból kísérgeti az ember. Kis Béla testvére nem fog idegbajos halakat, vagyis tudja, a hal nem a hangoktól siklik el, hanem a mozgástól. Mozogni meg a csónakban úgysem nagyon kell, mert fel is borulhat. És képzeld, itt is találtam két Boncát, de nem voltak igaziak. Azaz Bonca volt a nevük, csak cserbenhagyják az embert. A cserbenhagyás akkor történt, amikor kis Bélával elefántot vadásztunk a kis erdőben. A Boncák éppen akkor voltak indiánok, s el kell ismerni, indiánoknak kitűnők, mivel ikrek, s így az ember nem is sejti, hogy melyik a Bőrharisnya és melyik a Hosszú Nyíl. Vagyis lehetne velük igazi indiánosdit játszani, ha legalább annyira igazi Boncák lennének, mint kis Béla, pedig ő csak egy icipicit az, csak akkor, mikor az elefántbébit kell lasszóval befogni. Az indián ikreknek hiába mondtam, hogy most az erdő afrikai erdő, nem hitték el, azt mondták, hogy közönséges sápadtarcú vagyok, és hozzákötöztek a fához. El kell ismerni: valódi indiánkötéssel kötötték meg a bokámat. Nem kell szégyenkezned miattam, igazi Nagy Vadászként tűrtem az egészet, fel se szisszentem. Az indián ikrek mégsem akartak velem békepipát szívni, mert szerintük én nem is vagyok Bence, csak kitaláltam, vagyis hogy hazug alak vagyok. Ezek után már én sem akartam békepipát szívni, s otthagytak a fához kötözve. Persze kis Béla idejében elosont, s hozta a felmentő sereget, vagyis a papa kioldozott, s most nem mehetek a kis erdőbe egyedül. Egy kicsit meg is ijedtem, mert azt hittem, jön a napolajos bekenés meg a barackevés, mint a többi gyereknek. De a papa is utálta kiskorában, ha az embert kis hülyének nézték, s ezért inkább elmentünk vitorlázni. A vitorla sárga volt, mint az oroszlán szőre, el is neveztem Dinónak az én bús oroszlánomról. Dinóval messze lehetett bemenni, s olyan sokáig lehetett a láthatatlan bálnát üldözni, hogy mama már idegesen várt a parton, mert lekéstük a vacsorát, és aznap meleg víz sem volt, hogy a lábamat lecsutakolja. Mondtam, hogy a bálna az oka, de mama nem a bálnát, hanem papát szidta, pedig a Papa olyan bűntudatos volt, hogy én is megsajnáltam. Most aztán se elefántvadászat, se bálnavadászat. Mama azt mondta, majd ő megszervezi a nyaralásunkat úgy, ahogy az értelmes, és élmény lesz, vagyis mindenfelé utazni fogunk. Csak azt nem tudom, hogy akkor minek az üdülő? Mondd meg madaras Boncának, nem foghatok a nádasban madarat, hiába ígérte kis Béla bátyja, mert a madárfogáshoz sok idő kell, s a mama szerint ilyen barbár dolog nem juthat eszébe rendes embernek. Ebből is láthatod, tiszta szerencse, hogy nem üdülsz egy ilyen helyen, hanem festheted a kopasz fákat. A kertben senki sem piszkál, nem késed le a vacsorát, s nem kell élményért átutaznod a túlsó partra. De azért ne félj: három lepkét már sikerült fogni. Sokszor csókol barátod: Bence És mi történt a parkban? Miközben a kisfiú Balatonföldváron nyaralt, Budapestnek abban a bizonyos parkjában, ahol miszter Doolittle találkozott a Nagy Vadásszal, egy feltűnően lebarnult szeplős kisfiú őgyelgett. A parkban nem volt különösebb látnivaló. Egy-két óvodás homokozott a homokozóban. Egy pisze kislány egy hatalmas bokor alját kitartóan sepregette, az unatkozó kislány pedig ült a padon, és bámult a semmibe. A szeplős kisfiú, aki mondanom sem kell, nem volt más, mint miszter Doolittle, leült az unatkozó kislány mellé. – Szia, Galagonya. – Szia – nézett maga elé a kislány. – Meleg van. – Meleg. – Unalmas ez a park. – Unalmas. A szeplős kisfiú a zsebébe nyúlt, s kivett egy icipici tigrist. Letette a padra, és kedvtelve nézegette. – Látod? Sir Kán. A kislány fölényesen vigyorgott. – Az? Egy játék tigris. – Persze hogy játék – fortyant fel a kisfiú. – Mégis Sir Kán, nézd meg: világosan látszik, az egyik lábát húzza, vagyis béna. A kislány lebiggyesztette száját. – Hülyeség! Ez csak egy tigris. A szeplős kisfiú csodálkozva bámult rá: – Galagonya, te nem olvastad A dzsungel könyvét? A kislány felhúzta vállát. – Nem olvastam. Na és? – A világ legjobb könyvét! – A kisfiú hitetlenkedve nézett osztálytársára. A kislány lábával turkálta a kavicsot. – Az mondta a Bucsi, hogy a tigrisek büdösek. A kisfiú erre nem tudott mit felelni. Előhalászta a zsebéből Bagirát, Akelát, Hátit, Balút. Majd a földön keresett egy faágat, ami Kát, az óriáskígyót helyettesítette, de juszt se mondta meg a kislánynak állatai nevét. Persze a játék egyedül mindig unalmas. A kisfiú körülnézett a parkban. Ugyanolyan kihalt volt, mint amikor lejött. Az a bizonyos pisze kislány még mindig a bokrok alját sepregette. „Lehet, hogy vele lehetne valami értelmeset játszani” – gondolta a szeplős kisfiú, de csak legyintett. – Nem láttál véletlenül erre egy vékony szőke kisfiút? – kérdezte csak úgy mellékesen az unatkozó kislánytól. – Hozzánk jár? – Nem. De feltétlenül meg kell vele beszélnem a delfinek dolgát. – Miféle delfinekét? – Amiket idomítani fogok. A kislány bólintott. – Megint hülyülsz. A szeplős kisfiú mérgesen bizonygatta: – Nem hülyülök. A delfinek értelmes lények. Értelmesebbek a kutyáknál, majmoknál. A tudósok felfedezték, hogy hangokkal jelt adnak egymásnak. Sok helyen tilos is a vadászatuk. Van, aki azt állítja, meg lehetne tanítani őket az emberi beszédre. A kislány unottan piszkálta a kavicsokat. – A fiúk mind hülyék. A múltkor is leül mellém egy, nem is ismer, és expedícióról locsog meg cápaölő puskáról és óriási polipról. Meg is mondtam neki, hogy hülyeség. A szeplős kisfiú felkiáltott: – De hiszen ez ő! – Kicsoda? – Akit keresek. – Nem hozzánk jár, te nem is ismerheted. – Már hogyne ismerném. A barátom. – Hogy hívják? A szeplős kisfiú megzavarodott. Erre a kérdésre nem tudott felelni. – A nevét sem tudod! – nevetett a kislány. – Tudtam, hogy hazudsz! – Nem hazudok. Mert nem tudom a nevét, még ismerhetem. Ő a Nagy Vadász, vele megyek Afrikába a Viktória-tó partjára. A kislány bólintott. – Dilis vagy, te is, a barátod is. A kisfiú bokán rúgta a kislányt, de megbánta, és bocsánatot kért. – Láttad máskor is a parkban? – Gyakran. Azzal a szakállas, őrült festővel őgyelgett itt hetekig. – Milyen festővel? – Aki a kopasz fát festette. Mindig csak a kopasz fát. Mondta is a Bucsi, hogy ez is a diliházban fogja végezni. – Nem az én fejem – fintorgott a kislány –, hanem a szakállas festő meg a barátod. Tudod, mit játszottak? Csigaversenyt! – Csigaversenyt? – A kisfiúnak ez teljesen új volt. – Azt. Húztak az aszfalton egy vonalat, és elengedték a csigáikat. Láttad volna a festőt! „Hajrá, Peti!” – kiáltozta. Persze a fiú csigája nyert. Pedig az volt a kisebb. A szeplős kisfiú gyönyörködve hallgatta. – Csigaverseny! – Mondta is a Bucsi – folytatta tovább a kislány – hogy a kisfiú biztosan csalt, mert mindig az ő csigája nyert. A szeplős kisfiú összeszedte az állatait. – Szia! – Hová loholsz? – Megkeresem őket. A kislány hitetlenkedve folytatta: – Nem fogod megtalálni. Két hete egyiket sem láttam. – Ha én meg akarom őket találni, meg is találom. A kislány gúnyosan elmosolyodott. – Hiába töröd magad: van barátja. Hallottam, beszélték a festővel, Boncának hívják. A kisfiú mégis elment a kopasz fáig, és szemügyre vette. – Biztosan a festő kisfia volt! – sóhajtott. – Elment a festő, elment ő is. Mérgében rugdalni kezdte a kavicsokat. – Mégis elmegyek Kenyába, hiába röhög rajtam az egész osztály! A pisze kislány, aki eddig a bokrokat sepregette, négy piros téglát helyezett el a hatalmas bokor alatt. Megelégedetten bólintott. A szeplős kisfiú nézte egy darabig a műveletet, és arra gondolt, mégiscsak meg kellene próbálni vele játszani. „Eh, ez is csak olyan, mint Galagonya. A dzsungel könyvét sem olvasta!” Véletlen, de rendkívüli találkozás A szeplős kisfiú meglátogatta nagymamáját a hegyen. Hazafelé menet elromlott a busz motorja. A sofőr leszállította az utasokat. Az utasok morogtak, méltatlankodtak, de nem volt mit tenni, meg kellett várni a következő buszt. A szeplős kisfiú unalmában kétszer is elolvasta a sarkon levő utcanévtáblát, csak úgy gépiesen. Harmadszorra azonban felkiáltott: – Jé! Róka utca! Még sohasem jártam Róka utcában! A Róka utca közönséges utca volt, mint a többi. Igazi kertek, igazi kerítések, igazi házak. Kár… Egy Róka utcában rókáknak kellene lakni. Becsengetnék, kinézne az ablakon rókaasszonyság, s felkiáltana: „Ah, miszter Doolittle, de jó, hogy erre tévedt, nincs véletlenül magánál Kalmopyrin? Szénanáthát kapott a nagyobbik fiam.” „Hogyne lenne! – nyúlnék a zsebembe. – Kánikulában mindig hordok magammal Kalmopyrint, az ember sohasem tudhatja, mikor van rá szüksége…” Ahogy így töprengett a rókák dolgáról, egyszer csak felfedezett valakit az egyik kertben. Szakálla volt, előtte festőállvány állt, s egy kopasz fát festett a vászonra. „A Nagy Vadász apja! – füttyentett a kisfiú, majd kitartóan hipnotizálni kezdte a festőt: – Én, a híres-nevezetes miszter Doolittle, parancsolom, hogy fordulj felém!” A szeplős kisfiú legalább ötször elismételte a parancsot, mire a festő hajlandó volt megfordulni. – A képet nézed? – Elromlott a busz, le kellett szállni. – S itt várod a következőt? A szeplős kisfiú elnevette magát. – Dehogy! Csak még sohasem láttam igazi rókautcát. – És most láttál – ismerte el a festő. A kisfiú felhúzta a vállát. – Nem igazi. De ezt úgyis tudtam. Erdőben más, ott van igazi rókautca is. Minden állatnak megvan a maga pontosan körülhatárolt vadászterülete, vagyis ahol a róka vadászik, ott minden utca rókautca. A festő szemügyre vette a kisfiút! „Akár az én barátom, Kisbence” – gondolta. – Bejössz? – Ühüm. A festő kinyitotta a kaput, a kisfiú kíváncsian nézett szét a kertben. A szomszédék macskája éppen ekkor ugrott fel a kerítésre. A szeplős kisfiú elismerően bólintott. – Jól ugrik. – Jól – mondta a festő is. – Az én tigrisem persze háromszor ilyen magas kerítést is át tud ugrani, de az más. – Mert idomított tigris – vélte a festő. – Dehogy. Idomítottak a delfinjeim lesznek. A tigris csak úgy magától ugrik. A festő szigorúan nézett rá. – S mi lesz a Viktória-tó lecsapolásával? A szeplős kisfiú boldogan felnevetett. – Tudtam, hogy a bácsi az. – Ki? – Aki a mi parkunkban is a kopasz fát festette, és elhozta a kisfiát is. A festő titokzatosan megrázta fejét. – Nincs kisfiam. A szeplős kisfiú hitetlenkedve bámulta. – Lehetetlen! Akkor honnan tudja a Viktória-tó dolgát? – Van egy barátom. Ő mesélte. A szeplős kisfiú izgatottan faggatta: – És még mit mesélt? – A sárkánycsontokat. Persze ha te delfineket idomítasz, a lecsapolásból semmi sem lesz! – sóhajtott a festő. A szeplős kisfiú felnevetett. – Dehogynem! A lecsapolást csak egészen rövid időre tervezem, amíg turkálok a tó mélyén a csontok után, aztán visszaeresztem a vizet a tárolóba, és a delfinek máris elkezdhetik a leckét. – Az én barátom látta az oroszlánidomárt – felelte a festő. – Igazi idomárt? És az idomítást is látta? Mit mondott? Milyen? – Azt mondta, hogy ki kellene engedni az összes oroszlánt. A szeplős kisfiú elkomorodott. Aztán bejárta a kertet. A festő meg hagyta. Madaras Bonca aznap könyvtárba ment, így senkit sem zavart a kisfiú csörtetése. A kisfiú sokáig kitartóan motyogott. A festő nem hallotta, hogy mit, de látta: a kisfiú mérges. Később visszaállt a kép mögé. Már egészen vidám volt. Magabiztosan bizonygatta: – Az oroszlán az más. Érzékeny. Szégyelli, hogy parancsolgatnak neki. Merthogy olyan nagy és erős, az ember meg kicsi. A delfin pedig szereti a tréfát. – S aki szereti a tréfát, az könnyebben idomítható? A szeplős kisfiú felszabadultan nevetett: – Könnyebben! Csupa szívességből teszi az egészet. Közben gondolhatja: kicsi ez az ember, és buta is, annak örül, ha odadobom neki a labdát. S mivel jószívű, hát odadobja, hogy örüljek. Én meg azt mondom: labda! Ó, milyen nagyszerű! Egy valódi labda! A delfin azt hiszi, még nem is láttam közelről labdát. S még egyet kihajít a partra. Semmi az egész. A festő közben arra gondolt, hogy a szeplős kisfiú kétségtelenül hasonlít kis barátjára, de sokkal vidámabb. – Szomorú volt a barátunk, hogy nem találkoztatok többé. – És most hol van? – Balatonföldváron nyaral a testvérével meg a szüleivel. – Szerettem volna vele én is találkozni. – Még találkozhatsz – felelte a festő, és újra visszafordult a kopasz fájához. A szeplős kisfiú sokáig hallgatott. A festő nemkülönben. – Mindig kopasz fákat fest? – Ez az én szerencsém! – tárta szét karját a festő. – Valahányszor elkészülök eggyel, oda kell ajándékoznom. – Kár. Ha én kopasz fákat tudnék festeni, senkinek sem adnám oda. Sorba aggatnám a falon, és ott sétálgatnék közöttük. És minden kopasz fámnak külön neve lenne. Reggel, amikor felkelnék, sorra köszönnék nekik, s a fák visszaköszönnének: „Jó reggelt, miszter Doolittle! Ma reggel határozottan kellemes idő vár a delfinjeire.” A festő megrázta a fejét. – A kopasz fák unatkoznának szobád falán. Minden reggel azt kérdeznék: „De miszter Doolittle, meddig kell még ebben az ismeretlenségben unatkoznunk?” Mert a kopasz fák azt szeretik, ha elajándékozza őket az ember. – Ezt a képet kinek ajándékozza? – kérdezte a szeplős kisfiú kissé megszeppenve a hallottaktól. – Egy igazi Boncának. A szeplős kisfiú nevetett. – Miért? Van nem igazi Bonca is? A festő fintorgott. – Ajajaj! Rengeteg Bonca van. Van vidám Bonca, fehér Bonca, unalmas Bonca, madaras Bonca, oroszlános Bonca és az ördög tudja, még hányféle Bonca. – S miért van szükség ennyi Boncára? – Csak egyetlen Boncára van szükség, s az te vagy. – Én? Engem Mihók Andrásnak hívnak. A festő bólintott. – Sejtettem, hogy nem Bonca az igazi neved. Elvégre közös barátunk, Bence, ezt a nevet csak kitalálta. Aztán kiderült, amikor téged keresni kezdett, hogy túlságosan is sok van a Boncákból. A szeplős kisfiú aggódva kérdezte: – Sok helyen keresett engem? – Meglehetősen. S ez a szerencse. Különben én sem ismerkedtem volna meg vele. A szeplős kisfiú nyelt egyet. – És talált is valakit? Igazi gyereket? – Igazi barátot? Nem. Igazi barát csak te lehetsz. – A Viktória-tó miatt? – Csakis. A kopasz fa festése közben elkészült. – Milyen? – kérdezte kíváncsian a festő. – Mókás. Mintha örülne, hogy kopasz. – Igaza van – helyeselt a festő ma örülni kell. Elvégre te megkerültél. Most már csak a címet adom neked oda, s egy hét múlva találkozhatsz Bencével. A kisfiú eltette a címet. – És a kopasz fa? – nézett várakozóan. – A kopasz fa? – kérdezte vissza a festő. – Azt fogja reggel mondani: „Ó, festő úr, meddig kell még itt kuksolnom az ismeretlenségben?” A festő elnevette magát. – A kopasz fának majd azt mondom: addig, amíg a Nagy Vadász fel nem keres bennünket miszter Doolittle-lal. A kisfiú sokáig integetett a festőnek. A sarkon az utcanévjelző táblának így köszönt: – Róka úr, ez az utca kétségtelenül a csalafintaságok utcája. A Nagy Vadász második találkozása miszter Doolittle-lal 1. Az oroszlán a bokrok között lapult. A Nagy Vadász óvatosan közelebb kúszott. Csőre töltött puskáját célzásra emelte. Az oroszlán lustán felállt, ásított egyet, s eltűnt. A Nagy Vadász csak a kövesúton érte utol. A gazellák rémülten menekültek. Egy keselyű a kopasz fa tetején vijjogott. A Nagy Vadász hangtalanul követte az egyre sebesebben iramló vadat. A kőfalnál a vad ismét leült, és hangtalanul ásított. S ekkor a kőfalon megszólalt egy ismerős hang: – Uram! Módfelett csodálkozom! Ön másodszorra is összetévesztette a tigrisemet a beteg oroszlánnal. A Nagy Vadász elnevette magát, és boldogan felsóhajtott: – Szia, András! – Szia, Bence! – ugrott le mellé a szeplős kisfiú. – Csuda klassz, hogy lejöttél, már egy hete mindennap itt várlak. – Én is vártalak – bólintott Bence –, egy teljes hónapig. – Jugóban voltunk. – Tudom – bólintott Bence – mondta a festő. Ekkor megjelent az úton Galagonya, a kislány, vagyis a beszélgetésen fordítani kellett. – Jót tett önnek a tengerpart, miszter Doolittle. – Önnek is az elefántvadászat. – Ó! Ön hallotta az én híres elefántvadászatom „történetét? Ha érdekli, megmutathatom a befogott elefántbébit. – Tartom szerencsémnek! – hajolt meg előtte András. A kislány megvetően felhúzta az orrát. – Dilisek! A két kisfiú cinkosan összemosolygott, majd Bence így folytatta: – Nem ismerős ez a hölgy, aki itt közelít a parkon át? – Ó, nagyon! – kiáltott András. – Alighanem miszter Smith, a híres orrszarvúvadász özvegye. – Özvegy a nénikétek! – öltött nyelvet rájuk Galagonya. Ám nem folytathatta, mert váratlan dolog történt. A bokrok mögül egy pisze, barna kislány dugta ki fejét. – Tévednek, uraim! Miszter Smith özvegye én vagyok. A két kisfiú ámulva nézte a nem várt közbeszólót. Természetesen András, azaz miszter Doolittle találta fel előbb magát. – Minapában láttam egy sátortábort a Viktória-tó partján. – Jól látta – biccentett a pisze kislány. – Mert megérkeztem. Legyenek a vendégeim! A két kisfiú némán követte. Galagonya hitetlenkedve bámult utánuk. – Ha ezt elmondom Bucsinak, nem hiszi el! – Fura lány – nézett ki a bokorból a pisze kislány a futva távozó Galagonya után. – Fél a kutyáktól. – A rúdra is fél felmászni – bólintott András. – Egy iskolába jártok? – kérdezte Bence. – A Szondiba – hangzott a felelet. Bence ámulva felkiáltott: – Én is oda fogok járni! – Én is – nevetett a kislány. Andris belevörösödött az örömbe. – Ezentúl hárman leszünk! – Eddig egyedül jártál? – kérdezte a kislány. – Dehogy! Csak a többiek kinevettek, hogy imádom a tigriseket. A kislány bólintott. – Nem fognak kinevetni. Erről majd én gondoskodom! A két kisfiú kételkedve hallgatta. A kislány fesztelenül folytatta: – A papa kutyatenyésztéssel foglalkozik. Bárkit kivihetünk a telepre, aki ki akar bennünket nevetni. A két kisfiú nagyot nyelt izgalmában. – Kutyatenyésztés. Kutyatelep. Ennél szebb csak a rezervátum! Váratlanul esni kezdett az eső. Bence egy darabig tűrte, majd felsóhajtott. – A legfontosabb dolgok még nincsenek kitalálva. Itt van például az összecsukható üvegtető dolga. Ha megépítették volna, most csak össze kellene húzni a város felett, és egy csepp eső sem esne a nyakunkba. – Vagy például a medencék dolga – helyeselt András. – Az egész városban nincs delfineknek alkalmas medence építve. – A kutyáknak sincs villamosbérletük – bólintott a kislány –, pedig jólesne nekik egy kis városnéző kirándulás. – Ó, miszter Doolittle! – kiáltott fel Bence. – Ez már valóságos trópusi zápor! – Önnek mindig igaza van – bólintott András, és felállt. – Be kell fejeznünk a mai látogatást. – Végtelenül sajnálom – állt fel a pisze kislány is – de ez a kellemetlen közjáték valóban elmosta a mi kitűnő teadélutánunkat. Azzal mindhárman hazaszaladtak. 2. Mama haragosan törülgette Bence vizes haját. – Ekkora fiú, s annyi esze sincs, mint egy kiscsirkének! – Megtaláltam az igazi Boncát! – didergett a kisfiú. – Végre! – enyhült meg Mama. – Most pedig mars egy forró zuhanyt venni! Pár perc múlva a zuhanyozóban Bence a következő, magaköltötte dalt énekelte: Ó, a nagy Popopotánusz, Popopotánusz a sárkányok tavához ért! Ó, a nagy Popopotánusz, Popopotánusz eljött a sárkánycsontokért! A sárkány vígan biccentett: Uram!, ön módfelett kedves. Én itt várok százezer éve, úgy jöjjön egy Nagy Vadász végre. Hogy ön az, Popopotánusz, az mindennél többet ér. Az mindennél többet ér. – Telefon! – kopogott be Juli az ajtón. A kisfiú izgatottan felkapta a fürdőköpenyét. Még sohasem hívta fel senki telefonon. – Halló, itt miszter Smith özvegye – csilingelt a pisze kislány hangja. – Nem beszéltük meg: mikor találkozunk? – Holnap négykor! – kiáltotta a kisfiú. – Mi az, Bonca máris hív? – kérdezte Juli. – Á, ez nem Bonca, csak miszter Smith özvegye. – Az meg ki? – Barát. A papája kutyatenyésztéssel foglalkozik. A telefon természetesen ismét csengett, vagyis Bencének ismét abba kellett hagynia az éneket és kibújni a fürdőkádból. A telefonáló most már miszter Doolittle, azaz a valódi Bonca volt. – Holnap négykor – mondta neki is a kisfiú. – Tényleg Bonca? – kérdezte Juli hitetlenkedve. – Mihók András. A Bonca csak titkos szó. Sziafu nyelven. – Sziafu az hangya – kötekedett Juli. – Az mindegy. Mi sziafu nyelven beszélünk. – S mit jelent a Bonca? – Mindenből a legjobbat. – Értem – hunyorgott Juli, majd gonoszul folytatta: – Ezek szerint a zsiráfok ligetében sziafu nyelven fogtok beszélgetni. A kisfiú nem sértődött meg. – Nekem is lehet zsiráfligetem, nemcsak neked. S ezzel a történetnek vége. Bár a festő szerint lehet, hogy most kezdődik. Olyan dolog ez, mint a zebra csíkja. Ahogy azt sem lehet tudni, hogy hol végződik az árnyék, és hol kezdődik a zebra, éppen úgy nem lehet azt sem tudni, hogy hol végződik ez a történet, vagyis hol kezdődik a két kisfiú igazi barátsága. Annyi bizonyos, hogy az oroszlánoknak és tigriseknek némi közük van hozzá. Legyél te is Bonca! Emlékeztető Talán emlékszel még Bencére. Tudod, aki veled egyidős. Nagy Vadásznak hívja magát, mivel imádja az oroszlánokat, és a Viktória-tó partjára készül. Azon a környéken bőven akad oroszlán, zebra, zsiráf, elefánt, gazella és sok egyéb érdekes állat. Bencével történt az a csodálatos dolog, hogy lement a parkba, és találkozott miszter Doolittle-lal. Ne nevess! Én is tudom, hogy nem az állatok nyelvén beszélő igazival, hanem Mihók Andrissal. Mihók Andris a Doolittle nevet mégis megérdemli. Bencénél is nagyszerűbb dolgot eszelt ki. Le akarja csapolni a Viktória-tavat. Miért? Szerinte a tó mélyén repülősárkány-csontok bújnak. Egy ilyen véletlen találkozás váratlan, hihetetlen. Bencének nem is futotta többre, mint hogy megbeszélje Andrissal az oroszlánok, zebrák, elefántok, zsiráfok, gazellák dolgát. És természetesen a sárkánycsontokét. Új barátja nevét elfelejtette megkérdezni. Hogy a mama a találkozást mégis elhiggye, elnevezte Boncának. A Bonca név szerencsésnek bizonyult. Minthogy miszter Doolittle hetekig nem ment le újból a parkba, Bence elindult megkeresni a Boncákat. Rengeteg Boncával találkozott. Vidám Boncával, unalmas Boncával, faesztergályos Boncával, madaras Boncával, oroszlános Boncával és az ördög tudja, hogy hányféle Boncával. Találkozott Bálinttal, a festővel is. Nélküle sohasem találta volna meg az igazi Boncát, vagyis a barátját. A megkereséshez persze Bencének is volt némi köze. Bence, amikor megismerkedett madaras Boncával, addig-addig mesterkedett, amíg a festő hozzá nem költözött. Ezt nagyon jól tette. Madaras Bonca öreg volt, vak volt, és egyedül élt a madaraival a Róka utcában. Igazán ráfért egy lakó. Szerencsére a Róka utca nem messze van Mihók Andriséktól. Így miszter Doolittle, azaz Andris játszi könnyedséggel rátalált a madaras Bonca házára. Annál inkább, mivel madaras Bonca kertjében egy kopasz fa állt. A festő pedig tudvalévőleg kizárólag kopasz fákat fest. A festő örült miszter Doolittle látogatásának. Végre odaadhatta neki Bence címét, hogy ismét találkozhassanak. Bence és Andris közben újabb barátot szerzett. Egy bizonyos özvegy Smithnét, más néven Molnár Magdit. Ő is a Viktória-tó partjára készül. Abba a bizonyos oroszlános rezervátumba. Lány létére ez szokatlan terv tőle. Galagonya, Andris, osztálytársnője ki is nevette. De Galagonya nem számít. Emlékszel, Galagonya az unatkozó kislány, aki naphosszat üldögél a parkban, bámul maga elé, és nem hiszi el, hogy a polip létezik. Az oroszlánokat, zebrákat, zsiráfokat pedig utálja. A Dzsungel könyvét nem is olvasta. Minderről meggyőződhettél a Barátom, Bonca című történetben. Erre kár szót vesztegetni. Sokkal fontosabb, hogy mi történt azután, amikor a két barát újra találkozott. Nagyon csodálkoznál, ha azt mondanám, hogy rátaláltak egy újabb Boncára? Pedig ez történt. Persze, nem Boncának hívják, de ez lényegtelen. A Bonca ugyanis nem egyszerű név. Több annál. Boncaság. Azt jelenti, hogy az ember szembesül azzal az ismeretlennel, és nyomban beszélgetni kezd vele. Mintha évek óta ismerné. Feltéve, ha szerencséje van az embernek. Feltéve, ha az a Bonca jókedvű és odafigyel. Megérkezik egy lány. Egyelőre nem látszik rajta a boncaság 1. Bence és Andris a festőhöz igyekezett. A nap erősen tűzött. Az út hosszú volt. Mégsem unatkoztak. Ritkán szoktak unatkozni. Egy ilyen hosszú sétaút pedig egyenesen érdekesnek bizonyult. Útközben elejtettek egy fogfájós oroszlánt. Kiszabadítottak egy csapdába esett elefántbébit. És örömükben elénekelték a dalt, amit Bence a repülősárkányról írt. A dalban az volt a csodálatos, hogy mind a kettőjükről szólhatott. A dalban ugyanis a vadász nevét a Popopotánusz helyettesítette. így: Ó, a nagy Popopotánusz, Popopotánusz a sárkányok tavához ért! Ó, a nagy Popopotánusz, Popopotánusz eljött a sárkánycsontokért! A sárkány vígan biccentett: Uram!, ön módfelett kedves. Én itt várok százezer éve, hogy jöjjön egy Nagy Vadász végre. Hogy ön az, Popopotánusz, az mindennél többet ér. Az mindennél többet ér. Befordultak a Róka utcába. Közönséges utca volt. Közönséges kertekkel. Közönséges házakkal. Andris felsóhajtott: – Kár, hogy nem igazi rókautca! Bence folytatta: – Kár! Ha igazi rókák laknának benne, kikönyökölnének az ablakokba, és köszönnének: „Jó napot, uraim! Rég láttuk önöket erre.” – Az egyik így kiáltana: „Ah, miszter Doolittle! Már annyira vártam!” – ”Nincs véletlenül magánál egy Kalmopyrin?” – folytatta Bence. – „Szénanáthát kaptam!” – ”Hogyne volna! Kánikulában mindig hordok magamnál!” És átnyújtanám neki a gyógyszert. – A szomszéd házból pedig átszólna egy másik: „Ó, kedves Nagy Vadász, mikor folytatjuk a tekeversenyt?” Mire én azt felelném: „Máris!” – ”Ó, kedves Nagy Vadász, az ön kitűnő ütései mindig lenyűgöznek!” – ”Semmiség. Szóra sem érdemes!” – ”Miért szerénykedik? Hiszen most is egyszerre ütötte le mind a kilenc bábut!” – ”Biztosíthatom, véletlenül történt, uram. Oda se néztem.” Elhallgattak. – Kár, hogy nem igazi rókautca! – mondta később Bence. – Kár! Az erdőben egészen más. – Ott persze senki sem kér az embertől Kalmopyrint. – És senki sem tekézik. – De van igazi rókautca. – És igazi rókák. – Rengeteg rókautca van. Ahol a rókák vadászterülete van, ott minden utca rókautca. – Csak az a baj, hogy azok nem utcák, hanem ösvények. Bence rosszallóan nézett Andrisra. – De miszter Doolittle! Minek fennakadni egy ostoba elnevezésen? Nem mindegy az, hogy ösvény vagy utca? – Tökéletesen mindegy – bólintott Andris. – A lényeg az, hogy nyüzsögjenek rajta a rókák. – És a majmok. – És a tigrisek. – És legyen nagy pusztaság is. – Zebrákkal. – Gazellákkal. – Oroszlánokkal. – Elefántokkal. 2. Megérkeztek a házhoz. A kapun névtábla ragyogott: Bonca Antal. A kertben ott állt a festő festőállványa. Minden úgy nézett ki, mint mindig. Bence mégis gyanakodva lesett be a kertkapun. A festő sehol. Madaras Bonca se. – Bizonyára a házban várnak bennünket. Hiszen ma vendégség van – vélte Andris. – Madaras Boncában az a jó, hogy tele van ötletekkel. Most például, ha nem volna távcsengője, be sem jutnánk a kertbe – nyomta meg a csengőgombot Bence. A házban valami felbúgott, a kertajtó magától kinyílt. A két kisfiú belépett a kertbe. Végigsétált a kavicsos úton. Megállt a festőállvány előtt. Nézte a kopasz fa félig elkészült képét. – Ah, miszter Doolittle – mutatott a félig befejezett képre Bence –, ez az a majomcsapda, ami önnek készül? – Feltehetőleg. Legalább öt majmot be lehet fogni rajta. – Hatot is. A festő nagyon érti a dolgát. Egy darabig bámulták a képet. Várták, hogy a festő előkerüljön. A festő nem jelentkezett. Ezzel szemben a kert végéből éktelen madárcsivitelés hallatszott. – Úgy hallom, a madárrezervátumnál tartózkodnak barátaink – mondta Bence. Felsétáltak a kert végébe. Az óriási madárkalitkához. A festő és madaras Bonca ott sem voltak. A látvány lenyűgözte őket. Szinte elfeledték, miért is jöttek. – Ehhez fogható kalitka csak az állatkertben van – ismerte el Andris. Bence felsóhajtott. Ugyanazzal a csodálkozó áhítattal bámulta a nagyszerű kalitkát, mint amikor madaras Bonca első ízben megmutatta neki. Nézte a kalitkában a valódi fákat, a valódi fák valódi ágain a valódi madárfészkeket s a valódi fészkek között cikázó zebrapintyeket. – Ezek a parányi madarak idomítottak, miszter Doolittle – világosította fel a barátját. – Ha kinyitom a kalitka ajtaját, rárepülnek a két karomra. – Lenyűgöző lehet. – Szeretné látni? – Szeretném. Bence felmászott a madárkalitka talapzatára. Megfogta a kalitka ajtajának kallantyúját. Abban a pillanatban megszólalt feje fölött egy csengő hang: – A sascsapat az én tulajdonom. Bence és Andris csodálkozva fordult a hang irányába. A szemközti fán egy fekete bugyor kuksolt. A fekete bugyornak hamarosan két vékony lába és karja nőtt. Sebesen lekúszott a fáról. Egy égő szemű, vékony kislány lett belőle. Cseppet sem látszott barátságosnak. – Ha nem takarodtok ki a kertből, rátok uszítom a kutyámat! Bence és Andris elmosolyodott. Tisztában voltak vele, hogy a kislány a kutyát csak kitalálta. Hiszen ha valóban volna, már a kertajtóban életjelt adott volna magáról. – Miért nem az oroszlánodat? – kérdezte Bence. – Vagy az idomított tigrisedet? – tette hozzá Andris. A kislány beharapta a száját. Egy darabig tétován hallgatott. Mint akit lefőztek. Aztán diadalmasan felcsillant a szeme. – Az oroszlánom és a tigrisem a bőröndben van. Andris elnevette magát. – Csak nem képzeled, hogy megijedünk egy játék oroszlántól? – És egy játék tigristől? – S egyáltalán: mit keres a bőröndöd madaras Boncánál? A kislány megvonta a vállát. – Itt lakom. – Mi pedig vendégségbe jöttünk. A kislány cseppet sem örült a hírnek. – Juszt is van oroszlánom és tigrisem! – Igazi oroszlán nem szereti a bőröndöt – mondta Andris. A két kisfiú is gyanakodva bámult. Nem értették, hogyan kerül a kertbe a lány, miért állítja, hogy itt lakik. – Igazi oroszlán nem szereti a bőröndöt – ismételte Andris. – Ez egyenesen imádja. – Az igazi oroszlán a napot szereti – folytatta Bence. – A hűvös barlangot szereti, az esti folyócsobogást és a nagy pusztaságon a szaladgálást. A kislány szeme csillogott. Mint aki érti az oroszlánok dolgát. Azután lehajtotta a fejét. Elfintorodott. Mogorván folytatta: – A fiúk mind hülyék. – Sarkon fordult és besétált a házba. A két fiú döbbenten bámult utána. – Te, ez tényleg itt lakik! – Bevette magát a kertünkbe! 3. – Ó, a Nagy Vadász! És miszter Doolittle! – kiáltott fel a festő. Pontosan úgy, ahogyan mindig szokta. – Csakhogy megérkeztetek! – mondta madaras Bonca is, a szokott örömmel. – Na gyertek! Gyertek! A két kisfiú zavartan köszönt. A szoba előnytelenül megváltozott. Az étkezőasztal mellett nemcsak madaras Bonca és a festő ült, hanem egy ismeretlen, fekete ruhás fiatal nő és az a fekete ruhás kislány. Madaras Bonca hiába mondta kedvesen, hogy „Fanni, tégy még két terítéket az asztalra!” – mert az a fekete ruhás nő cseppet sem örült a látogatóknak. – Igen, Tóni bácsi! – mondta, de úgy állt fel, mint akitől roppant nagy szívességet kérnek. Vagy mint aki azt gondolja, hogy kívül tágasabb. – A legjobb barátaim! – tette hozzá madaras Bonca. A fekete ruhás nő arca most sem enyhült meg. Csak bólintott, és azt mondta: – Feltehetőleg nagyon egyedül élt Tóni bácsi eddig. Ez roppant nagy udvariatlanság volt. Hiszen ott ült madaras Boncával szemben a festő. A festő krákogott is zavarában. Madaras Bonca meg csak bámult maga elé. Mivel vak volt, nem nézett senkire, de azért látni lehetett, hogy ez a válasz cseppet sincs ínyére. – Fanni, az otthonom az otthonod. S majd meglátod, egészen vidám itt az élet. Csak meg kell szokni. Erre a fekete ruhás nő szeme megtelt könnyel. „Nem goromba ez a nő, csak szomorú – ismerte fel Bence a helyzetet. – Szebb, mint a mama. Persze fiatalabb is. Ez a lány igazán megvigasztalhatná.” Ránézett a lányra. A lány észre sem vette, hogy a mamája könnyezik. Andrisra pislogott bizalmatlanul. 4. Minden idők legunalmasabb uzsonnáját ették végig- Nagyokat hallgattak. A festő néha megszólalt: – „Parancsol még egy kis kakaót, Fanni?” – de a fiatalasszony nyomban belefojtotta a szót: „Nem, köszönöm.” Andris megszámolta: pontosan ötször hangzott el ez a kérdés és ez a felelet. Teljesen értelmetlenül. „Ennél még Galagonyával is jobb, kinn a parkban, a padon. Mert igaz ugyan, hogy Galagonya a legritkábban szólal meg, de ezzel szemben hagyja, hogy az ember beszéljen.” Azután arra gondolt, hogy okosabb volna felállni, megköszönni a vendégséget és elmenni a parkba, ahol feltehetőleg Magdi már kiseperte a bokrot, feltette szalmakalapját, vagyis ismét ő özvegy Smithné asszony. Özvegy Smithné asszonynál persze nincs fehér abrosz, kakaó, kalács. Csak a bokor van. A bokorban téglából vannak a székek és az asztal. Viszont azon az asztalon három lapulevélbe csomagolt málnarakás várja az embert. „Egyen, miszter Doolittle! – mondja özvegy Smithné asszony. – Zsenge kókuszdió! Kitűnően oltja a szomjat!” Az ember erre azt válaszolja: „Ah, Smithné asszony, ön roppant figyelmes!” Vagyis megeszi azt a zsenge kókuszdiót, utána elejti az orrszarvút. Puszta szívességből. Mivel özvegy Smithné imádja az elejtett orrszarvút. – Parancsol még egy kis kakaót, Fanni? – törte meg ismét a csendet a festő. – Nem. Köszönöm – felelte hatodszorra is a fekete ruhás nő. A festő elszántan folytatta a barátkozást: – Nyilván megfáradtak a hosszú úton. – Nem vagyok fáradt – felelte a nő. – Ha netalántán segíthetünk a kicsomagolásnál?… – Felesleges. Magam is elboldogulok – utasította el a festő segítségét, a kislány pedig éles hangon közbevágott: – A férfiak megbízhatatlanok és önzők. A festő hallgatott, a nő elvörösödött. – Nóra! Ez neveletlenség! Kérj azonnal bocsánatot, és menj a szobánkba! A kislány felugrott. – Nem kérek. És a két fiút meg utálom. Bence és Andris döbbenten bámult utána. Madaras Bonca felsóhajtott, mint aki bocsánatot kér a kislány helyett. – Meg kell, hogy értsétek: a múlt héten halt meg a nagyanyja… – Tóni bácsi, ez most nem tartozik ide. Nóra megsértette a vendégeket. Erről van szó. – Ő is felállt az asztaltól. – Bocsánatot kérek! – mondta, és kisietett a kislánya után. 5. Bence és Andris semmit sem értettek. Sajnálták a könnyes szemű nőt, hogy meghalt az édesanyja. De a lányt cseppet sem tudták sajnálni. Nem is látszott rajta a nagy bánat, amire madaras Bonca célzott. Egyszerűen csak undok volt. És irigy. – Ezek itt fognak lakni? – kérdezte Bence a festőtől a kertben. – Hallhattad. – A festő elgondolkozva kevergette a festékeit. Andris felsóhajtott: – Vége a nagyszerű barátságunknak! – Miért volna vége? A mi barátságunknak ehhez semmi köze – válaszolta a festő. Egy darabig hallgatott. Majd hozzátette: – Rengeteg kopasz fa van a világon. Bence értően bólintott. – Elköltözöl. A festő nem bólintott, nem szólt. Némán kavargatta a festékeit. Andris pedig rugdalta a kavicsokat. – Nekünk Tóni bácsi is barátunk. A festő hozzáfogott a munkához. – Bizonyára a jövőben is szívesen lát benneteket. „Szóval mégis elköltözik – gondolta Bence. – S mindez a miatt a hörcsög lány miatt történik. Már a madárkalitkát is kisajátította.” – Utál bennünket az a lány – mondta. A festő most nem válaszolt. Festett. Paradicsommadarat. Gyönyörű lett. A torka rubinpiros, a bóbitája narancssárga, a melle zöld, az evezőtolla vakító. Bence nézte, nézte a paradicsommadarat. Bólintott. – Te is tudod, hogy utál bennünket. – Miből gondolod? – szólalt meg végre a festő. – A paradicsommadárból. – Mi köze ennek a paradicsommadárhoz? – Ha bánatod van, mindig telemázolod a kopasz fát lepkékkel, virágokkal és madarakkal. A festő elismerően bólintott, mégis ellenkezett: – Szerintem a paradicsommadár kitűnően fest a kopasz fán. Bence elfintorodott. – Jobban szeretem a kopasz fát kopasz fának. – És ha én közben megutáltam a kopasz fákat? Bence nem akart hinni a fülének. A kopasz fa úgy tartozott a festőhöz, mint esztergályos Boncához a sakklovak, oroszlános Boncához az oroszlánok, madaras Boncához a madarak és Andrishoz a repülősárkány-csontok. – Én meg a paradicsommadarakat utálom. – És te? – fordult a festő Andrishoz. Andris egy darabig hallgatott. Nagyon csalódott lett, hiszen eredetileg neki készült a kopasz fa képe. Teljesen úgy nézett ki, mint a parkbéli majomcsapda. A paradicsommadár persze megváltoztatta az egészet. Ez már nem volt az ő fája. Megvonta a vállát. – Majomcsapdának szebb volt. A festő megértette. – Eredetileg valóban majomcsapdának készült. Egy bizonyos miszter Doolittle-nak. Az ördög tudja, miként került rá a paradicsommadár. Talán azért, mert közben a környéket is ellepték. A két kisfiú tudta, hogy a vendégekre céloz. – És ha véletlenül elköltöznél? – kérdezte Bence. – Esetleg vissza a parkba? Ott igazi kopasz fa van. Olyan igazi majomcsapdának való – így Andris. – Ott ismét megszeretnéd a kopasz fákat. A festő elnevette magát. – A csuda tudja, hogy mit szeretnék! Hiszen olyan jól megvoltunk itt madaras Boncával! 6. – Ha valakinek sascsapata van, az ne legyen irigy – mondta Andris, amikor hazafelé bandukoltak. – Ne telepedjen be egy idegen házba, és ne viselkedjen úgy, mintha övé volna minden. Andris egy darabig tűnődött a festőn. – A festő nélkül nem Róka utca a Róka utca. – És madaras Bonca nélkül sem. Pedig, ha a lány marad, felesleges hozzájárnunk. A madarak máris az övéi lettek. – Az övéi. Akár Bonca is lehetne belőle. – Aki bőröndben tartja az oroszlánt és a tigrist, annak gőze sincs a boncasághoz. – Azzal nem is érdemes barátkozni. – Nem is megyek többé a Róka utcába. – Én sem. Egy darabig hallgattak. – És a festő? – szólalt meg újra Andris. Bence megvonta a vállát. – Úgyis kitúrják a házból. Kénytelen lesz visszatérni a mi parkunkba. – És megfesti a majomcsapdát. – És az oroszlánjaimat. – Meg a tigriseimet. Újabb látogatás. A paradicsommadarak szaporodtak 1. Bence és Andris minden délelőtt ott ődöngött a parkban, de a festő nem jött. Özvegy Smithné asszony először nevetett. Azután csodálkozott. Végül bosszankodott. A két kisfiú a nagy várakozásban teljesen megváltozott. Nem fogták be az elefántbébit. Nem gyógyították meg a fogfájós oroszlánt. Nem vadásztak orrszarvúra. A lapulevélbe göngyölt málna is hiába volt kókuszdió. Hiába mondta özvegy Smithné asszony: „Egyenek, uraim! A zsenge kókuszdió kitűnően oltja a szomjat!” – mert Bence erre azt válaszolta, az ember összemaszatolja a képét ezzel a rémes málnával, nem győzi utána a mosakodást, Andris meg csak bánatosan rázta a fejét: „Nem kérek.” – Tisztára megkukultatok. Akár Galagonya. Nem volna egyszerűbb felkeresni ismét a festőt, mint csak várni és várni? – Egyszerűbb volna – mondta komoran Bence. – Ha a ház a régi volna – folytatta komoran Andris. – Ha nem telepedtek volna bele mindenféle idegenek. – És paradicsommadarak. Így persze, nem mehetünk. – Nem volna semmi értelme. – Ismét innánk a kakaót, és hallgatnánk. – És bosszankodnánk. – És unatkoznánk. – A festő ismét elrontaná a kopasz fa képét. – És az embert megenné a méreg. – Így hát nem is megyünk. Azután felkerekedtek, és mégis elmentek. – Csak éppen arra sétálunk. Véletlenül. – Csak éppen belesünk a kerítésen, hogy lássuk, mi van a festővel. – De nem megyünk be. – Egy lépést sem teszünk. – Csak éppen megnézzük, hogy a festő festi-e már a kopasz fámat. Végigsétáltak a Róka utcán. Belestek a kerítésen. Mégiscsak bementek. Muszáj volt. Madaras Bonca nagyon örült. Túlságosan is. Már messziről felismerte a lépéseiket. – „Nem az én két jó barátom áll a kapunál?” – fordult a festőhöz. Be kellett menni. Az ember nem tolhat ki egy vak emberrel, pusztán azért, mert van egy kiállhatatlan unokahúga. 2. A festő úgy állt a festőállvány előtt, mintha mi sem történt volna. Nem kérdezte: „Hol voltak ilyen sokáig?” Némán festett. Paradicsommadarat. A falnak támasztva is paradicsommadaras képek voltak. – Milyen? – kérdezte a festő. Bence megvonta a vállát. – Paradicsommadár. – Nem vagy valami lelkes. – Nem vagyok. A paradicsommadárban nincs semmi érdekes. Andris is csalódott volt. Titokban remélte, hogy a festő mégis elkészült a kopasz fájával, azaz a majomcsapda képével. Nem értette az újabb és újabb paradicsommadarat. Gyanakodva kérdezte: – A lány mit szól hozzá? A festő nevetett. – Nóra? Az égvilágon semmit. Rá sem néz a képeimre. Bence megkönnyebbülten felsóhajtott. – Szóval teljesen feleslegesen festetted ezt a ménkű sok tarkaságot? Vissza kell költöznöd a parkba. A festő megrázta a fejét. – Madaras Bonca megkért, hogy maradjak. Ami a madarakat illeti: most ehhez van kedvem. – És mikor lesz kedved Andris kopasz fájához? – Andris fájához különleges pillanat szükséges. Különben nem sikerül a kép. – Milyen különleges pillanat? – Barátságpillanat. Bence nyelt egyet. – Szóval abbahagytad a barátságot. – Ellenkezőleg. Folytatni akarom. Ti nem akartok ide járni. – Hát járhatunk? – derült fel Andris arca. – Eddig is járhattatok. – Eddig! – Bence elfintorodott. – Eddig csak te voltál. És madaras Bonca volt. És zebrapintyek voltak. És kopasz fa volt. De most? Paradicsommadarak vannak. És az a lány is… – Egy barátságnak ki kell bírnia egy idegen ellenszenvét. Tűrni kell – mondta a festő. – Nem igaz? – De igaz – helyeselt Andris. Bence hallgatott. – Te nem értesz vele egyet? – kérdezte a festő. Megvonta a vállát. – Még sohasem próbáltam, hogy milyen az a nagy ellenszenvtűrés. 3. Az ellenszenvtűrés sokkal könnyebbnek bizonyult, mint Bence gondolta. Amikor Nóra megérkezett a mamájával a városból, rájuk sem nézett. Egyenesen besietett a házba. A két kisfiú köszönt Fanninak. Fanni igazán barátságosan visszaköszönt, de nem állt meg, nem kérdezte: „Hogy vagytok, hol voltatok ilyen sokáig, nem akartok véletlenül játszani Nórával?” Csak odabiccentett a festőnek, és sebesen elhaladt mellettük. – Felvágósak – állapította meg Bence. – És udvariatlanok – tette hozzá Andris. – Csak szomorúak – mondta a festő. – A szomorú embert néha úgy kell megszelídíteni, mint az oroszlánokat. Erről persze eszükbe jutott az afrikai rezervátum. A Viktória-tó. És a repülősárkány csontjai. – Ha megtalálom, az összes újságok írnak róla. – És bemondja a rádió. – És bemutatja a televízió. Ott állok majd a sárkánycsont mellett, és azt mondom: semmiség. Véletlenül találtam rá. – S mi lesz a neve ennek a nagyszerű csontváznak, miszter Doolittle? – A sárkányra gondol? – Csakis, miszter Doolittle! – Mi lehetne más, mint hogy miszter Doolittle!? – Csodálatos név. – És kifejező. Egyszóval remekül elbeszélgettek hármasban. Szinte meg is feledkeztek a lányról. A lány persze ott volt. Sőt. Kijött a házból. Most is úgy viselkedett, mintha egyedül volna a kertben. Felment a madaras kalitkához. Juszt is egyedül etette meg őket. S ezzel kezdetét vette a tűrés. A festő nem mondta, hogy „Kedves Nóra, miért nem kéred meg a fiúkat, hogy segítsenek? Hármasban sokkal vidámabb az etetés.” Csak hunyorgott, és elkezdte fütyülni Bence dalát a nagy Popopotánuszról. Bence és Andris el is énekelték a dalt, vagyis tűrték, hogy a lány felmásszon a fára, lemásszon a fáról, pontosan négyszer. Amikor a dal végére értek, a festő így szólt: – Nem gondolja, miszter Doolittle, hogy elhanyagolja a delfinjeit? – Magam is éppen azon tűnődtem, uram, hogy ma még be sem mutattuk a szokásos labdajátékot. Felvette a fűből Nóra pettyes labdáját. Hopplá! – dobta fel a levegőbe. – Hopplá! – mondta Bence, és elkapta a fejével. – Egy… két… há… négy… – Tizenegyig számoltak. Bence tizenegyszer fejelt a labdába anélkül, hogy leesett volna a fűbe. – Remek. Ez a delfin rengeteget fejlődött, miszter Doolittle! – tapsolt a festő. – Magam is úgy látom – mondta Andris, és lehajolt a labdáért. A labda már nem volt a fűben. Nóra kezében volt. Vagyis folytatódott a tűrés. A festő kivett a zsebéből egy teniszlabdát, – Hopplá! – dobta oda Bencének. – Hopplá! – dobta vissza a teniszlabdát Bence. A festő elkapta a fejével. Egy… két… há… négy… – Huszonnégyig számoltak. A festő huszonnégyszer fejelt labdába. – Ó, miszter Doolittle! – kiáltott fel Bence. – Az idomítása remek! – Nem az én érdemem, hanem a delfiné – felelte Andris. – A delfin igen könnyen idomítható. Mert nemcsak okos, hanem szereti a tréfát, és azonfelül jószívű is. Csupa szívességből kapja el a labdát. Hogy örüljek. És én örülök is. Ettől persze ő még jobb szívű lesz, és még ügyesebben kapkod. A lány a veranda korlátján ült. Úgy viselkedett, mint akit a delfinidomítás nem érdekel. Nem nézett oda. Nem számolt. Nem is biccentgetett. Végül csak megszólalt: – A delfin nem a feje búbján, hanem az orra hegyén pöcköli a labdát. – Azzal leugrott a korlátról, és eltűnt a házban. – A megszelídítés nem sikerült – nézett utána Bence. – De a tűrés igen – mondta Andris. – És a delfinidomítás is – tette hozzá a festő. Egy újabb vásznat tett a festőállványra. Bence várta, hogy a vásznon megjelenik egy igazi delfin, orra hegyén egy piros labdával. Csalódnia kellett. A festő hozzáfogott a hatodik paradicsommadaras képhez. Bence elsápadt. – Mondd, te tényleg nem festesz több kopasz fát? A festő széttárta a karját. – Mit csináljak, ha ez a dzsungel nyüzsög a paradicsommadaraktól? 4. Amikor a parkban Magdi meghallgatta a történetet, mindentudóan bólintott. – A paradicsommadár hozzátartozik a szelídítéshez. – Rá sem néz a képekre. – A delfinidomításra sem nézett. Mégis tudott mindent. – Mert közben beszélgettünk. De a kép néma. – Lopva is meg lehet egy képet nézni. Bencének ez új volt. – Mit kell azon titkolni, hogy az ember megnéz egy képet? – Mit tudom én? A szomorú lányoktól minden kitelik. – Ez nem szomorú. Irigy, mérges és undok. – Balla is irigy volt, mérges és undok, amikor a mamájától elvált a papája. Nagyon sajnáltam. Beletettem ajándékul a táskájába a bagoly alakú hegyezőmet. Balla nem nézett rám. A táskára sem. Mégis azt mondta: vidd a fenébe a vacak hegyeződet! Nem kell. – És elvitted? – Miért vittem volna el? Neki adtam. Már az övé volt. – De azt mondta, vidd a fenébe. – Persze hogy azt mondta, mert nem akart bőgni. Ez csak világos? Cseppet sem volt világos. Bence, ha valamire azt mondta, vidd a fenébe, azt komolyan is gondolta. Andris nemkülönben. Sehogy sem értették, miért kell úgy tenni, mintha nem kellene az a hegyező, amikor nagyon is kell. Arról nem is szólva, hogy Magdi miért érti Nórát, amikor még nem is látta? Andris felsóhajtott. – Szerinted a festő mégis Nórának festi a paradicsommadarakat? – Ki másnak? Ezen ismét eltűnődtek. Igaz. Ki másnak? Madaras Bonca vak. Neki teljesen mindegy, hogy a festő mit fest. Nóra mamája, Fanni, a zebrapintyekre sem néz rá. Biztosan nem is szereti a madarakat. Más meg nem lakik velük. – Igaz is. Hol lehet Nóra papája?! – kiáltott fel Andris. – Tényleg! – Bence nem győzött csodálkozni, hogy eddig eszükbe sem jutott, hogy hiányzik a házból Nóra apja. Magdi feküdt a fűben. Elgondolkozva rágcsált egy fűszálat. Azután kivette a szájából a füvet. – Amikor a papám egy hónapig Prágában volt, én is mérges voltam, és undok. A festő és a kislány 1. Kora délután volt. A festő a hetedik paradicsommadaras képet festette. Madaras Bonca kinn ült a verandán. Fanni a kertet locsolta. Nóra pedig egy szál fürdőruhában ide-oda ugrált a vízsugárban. – Még! Még! – nevetett, sikoltozott, vagyis egészen úgy viselkedett, mint egy valódi kislány. – Látod, így kell ezt – mondta madaras Bonca. Nóra gyanakodva ránézett. – Hogyan kell? Madaras Bonca mosolygott. – Szeretem, ha a gyerekek örülnek. A gyerekeknek megszépül a hangjuk, ha nevetnek. Nóra szó nélkül bement a házba. Fanni szomorúan nézett utána. – Nem tudom, mi lesz vele. – Az idő elrendez mindent – mondta madaras Bonca. Fogta a fehér botját, és felsétált a zebrapintyekhez. Nóra kis idő múlva kijött a házból. Fel volt öltözve. – Nem akarsz segíteni Tóni bácsinak megetetni a madarakat? – kérdezte az anyja. – Nem akarok. – Nóra felült a veranda korlátjára. Szemben a festővel. A festő elmélyülten festette a paradicsommadár vakító-vörös evezőtollait. – Ez nem is igazi madár. A bácsi csak kitalálta – szólalt meg a kislány ellenségesen. – Paradicsommadár. És valódi. – A festő rá sem nézett. – A férfiak mind ilyenek – folytatta a kislány öregesen. – Valódinak mondják, ami hazugság. – De Nóra! Miket beszélsz? – vörösödött el Fanni. Nóra beharapta a száját. – Amit a nagyi mondott. S a nagyi csak tudta. A festő letette az ecsetjét. Bement a házba. Kis idő múlva visszatért egy hatalmas könyvvel. Brehm: Az állatok világa című sorozat harmadik kötete volt. A madarakról szólt. Megkereste benne a paradicsommadarak fejezetét. – Olvasd! – tette a könyvet Nóra ölébe. A kislány elcsendesedett. Egyre sápadtabban olvasott. Azután becsukta a könyvet. – Akkor sem játszom a fiúkkal. A nagyi megtiltotta. – Ó, ezt igazán könnyű betartani – helyeselt a festő. – A fiúk ugyanis nem hozzád járnak, hanem hozzám. Az én barátaim. A kislány leugrott a veranda korlátjáról, és eltűnt a házban. – Teljesen megvadította szegény anyám – sóhajtotta Fanni. – De meg kell, hogy értse: az apja miatt történt. – Gondoltam – bólintott a festő. A két kisfiú ismét felkereste a madaras házat. A lány is a kertben volt, így nem mondhatták el a festőnek, hogy Magdi mit mondott Balláról és a bagoly alakú hegyezőről. Nem is kérdezhettek semmit. Valamivel persze jelezni kellett, hogy pontosan értik a paradicsommadaras képeket. – Szép ez a paradicsommadár – mondta Bence. – Szép – vágta rá Andris. A festő hallgatott. – Az a jó benne, hogy látszik rajta az a nagy türelme – folytatta Bence. – Merthogy a paradicsommadarak türelmesek – folytatta Andris. – A legtürelmesebb madarak a világon – szólalt meg végre a festő, de rájuk sem nézett. Nem is kellett. Pontosan értették, hogy érti, hogy megértették a dolgot. – Ó, miszter Doolittle, hiszen az egész kert tele van paradicsommadárral! – csodálkozott Bence. – Ah, Nagy Vadászom, cserkésszük be őket! Vagyis ők is folytatták a tűrést. Miközben a lány felmászott a fára, és lemászott a fáról, becserkésztek egy-egy paradicsommadarat. Pontosan annyit, ahányszor a lány felmászott a fára, és lemászott a fáról. A lány unta meg hamarabb. Beült a verandán madaras Bonca kosarai közé. Ők pedig becserkésztek még egy madarat. Majd odaálltak a ház falához támasztott paradicsommadaras képek elé. – Nézze, miszter Doolittle, ez a majmok csapdája! – mutatott az első képre Bence. – Ez pedig a lepkék háza! – mutatott a másikra Andris. – Nézze ezeket a zsiráfokat! Látott már valaha is zsiráfot rubinpiros torokkal, narancssárga fejjel és zöld mellénnyel? – Soha. De biztosíthatom, így a zsiráf sokkal vonzóbb. – S mit szólnak az égővörös elefántjaimhoz? – kapcsolódott be a játékba a festő. – Az égővörös elefántok majdnem olyan csodálatosak, mint a lila csíkos oroszlánok – felelte Andris. – A lila csíkos oroszlánoknál csak az égszínkék krokodilok szebbek. – Imádom a vörös színt! – Imádom a sárgát! – Imádom a kéket! – Imádom a fehéret! 3. Másnap reggel, amikor a festő hozzáfogott a munkájához, éleset füttyentett. Festékes tégelyeiben a festékek össze voltak keverve. A kék a sárgával, a piros a feketével, a fehér a pirossal. Ahogyan füttyentett, a feje fölött a barackfa gyanúsan mozgott. – Honnan tudtad, hogy ma zöld, barna és rózsaszín festékekre lesz szükségem? – kérdezte a festő a barackfától. A barackfa zizegett egy kicsit, azután megszólalt: – Miféle zöldre, barnára, rózsaszínre? – Amit a tégelyekbe készítettél. Csalódott sóhaj lett a válasz. A festő nem látszott észrevenni. Elmélyülten kevergette az összeöntött festékeket. Közben arról beszélt, hogy a kék és a sárga alapszín, kitűnő zöldet lehet belőle keverni. A feketéből és pirosból pedig barnát. Feltéve, ha az ember egy pici sárgával megeteti. – A rózsaszín pedig szinte készen van. Elegendő az a pöttömnyi piros, amit a fehérbe tettél. A fa kuncogott. – Ebből a bácsi nem tud paradicsommadarakat festeni. – Ma nem is én festek. – A fiúk? – A fiúk ma vadászaton vannak. A parkban. – Hát akkor ki fest? – csúszott le a kislány a fáról. – Te festesz. A kislány szeme kerekre tágult. – Én nem tudok olajjal festeni. – Honnan tudod? Hiszen még nem is próbáltad. Kezébe adta az ecsetet. Nóra hitetlenül forgatta. – Hát szabad? – Megmondtam – bólintott a festő. Azzal lefeküdt a nyugágyba. A szalmakalapját az arcára tette. A kislány sóhajtott, és festeni kezdett. Hatalmas, barna pacnit. A pacni közepére rózsaszín gömböt. A rózsaszín gömb tetejére pedig egy zöld békát. Nem volt valami ragyogó kép, de a kislánynak tetszett. Átszellemülten bámulta. Azután ijedten összerezzent. – Úristen! Nóra! – suttogta a háta mögött a mamája. – Összemázoltad a bácsi vásznát. – Ellenkezőleg – szólalt meg a kalap alatt a festő. – Csodálatos lápost festett, tavirózsával és békával. A kislány arca felragyogott. – Hát a bácsi tudja? Mama! Ez csuda klassz! A bácsi ismeri a lápost! A mama édesen nevetett. Mint karácsonykor. A gyertyagyújtásnál. A festő meg csak dörmögött, hogy ezt igazán könnyű volt kitalálni, hiszen a festmény jól sikerült. A kislány minden haragjáról elfelejtkezett. – Tóni bácsi! Megfestettem a lápost! – szaladt fel madaras Boncához a kert végébe. – Mi a csuda! Hát te festeni is tudsz? – Tegnap még nem tudtam – nevetett a kislány. – Na ülj csak ide mellém! Meséld el, mit festettél! A kislány egész délelőtt madaras Boncát szórakoztatta. A lápossal. És a festménnyel. Ez igazán érthető. Madaras Bonca nem láthatta a képet. Töviről hegyire el kellett neki magyarázni. A festő is lefestette a lápost. Persze, az ő képén nádas is volt. A nád tövén vadkacsafészek, a nádhegyen poszátafészek. És sok-sok tavirózsa. És rengeteg béka. – Milyen? – kérdezte a kislánytól. – Igazi. – Nem hazugság? A kislány nyelt egyet. – Úgyis tudja a bácsi. – Mit tudok? – Hogy mérgemben mondtam. – És ha mérges vagy, akkor sértegeted a másikat? – A nagyi is így szokta. – És a mama? A kislány elnevette magát. – A mama sohasem sérteget senkit. De a nagyi azt mondta, neki nem is szabad. – Miért nem szabad? – Mert tanítónő. Egy tanítónőnek belátónak kell lennie. – Ebben a nagymamádnak feltétlenül igaza volt. – Na ugye? – A kislány fogta a locsolókannáját, és megöntözte a rózsákat. 5. Az öntözéssel réges-régen kész volt. Üresen lóbálta a kannát a virágok fölött. Fintorgott. Motyogott. Végül elszántan a festő elé állt. – Kérdezhetek valamit? – Kérdezhetsz. A kislány nyelt egyet. – A bácsi is verni szokta a gyerekét? A festő mosolygott. – Nekem nincs gyerekem. – Sosem is volt? – Sosem. A kislány ismét bizalmatlanul pislogott. – Mindenkinek volt egyszer gyereke, ha titkolja is. – Nekem nem volt. – Akkor kit szerettek a feleségével, amikor még együtt laktak? – Nekem feleségem sem volt. A kislány megnyugodva bólintott. Hátravonult a kertbe. 6. Másnap a kislány a lápos képet nézte. Már elkészült, de még nedves volt. Látszott rajta, ha hozzáérintené az ujját, elmaszatolódna a poszátafészek. Nem nyúlt hozzá. – És ha volna gyereke? – kérdezte a festőtől. – Akkor mi volna? – Verné a gyerekét? – Miért verném? – A nagyi szerint a papák vetik a gyereket. – Csak az ostoba papák. – Az én papám egyáltalán nem ostoba. Azt mondta a nagyi, hogy agyafúrt esze van. Az pedig okos. Nem igaz? – Feltétlenül. – Valamelyik nem igaz – fordult el a kislány. – Vagy ez. Vagy az. A képnek mondta. Mintha a vadkacsafészekben vagy a poszátafészekben kételkedett volna. A festő nem válaszolt. A beszélgetés elakadt. A festő elment a trafikba. Hozott magának cigarettát. Visszafeküdt a nyugágyba. A kislány még mindig a kép előtt ült. – Ebben a láposban az a jó, hogy éppen olyan csendes, mint a lápos. Madárcsendes és nádcsendes. – A madár füttyög. A nád susog – hangzott a felelet. A kislány makacsul folytatta: – Én is azt mondom. A festő felállt. Ő is nézte a képet. – Tényleg madárcsendes. Sőt nádcsendes. Nem mondja, hogy Nóra, ne forogj! Nóra, ne lépj le a járdáról! Nóra, ne menj ki a kertből! – Madárcsendes és nádcsendes. – Neked adjam? – A lápost? – A kislány ugyanúgy beleremegett az izgalomba, mint amikor Bencének felajánlotta a kopasz fa képét. A festő leemelte a képet az állványról. – Tessék! A kislány nem nyúlt érte. Gyanakodva hátradugta a kezét. – Miért adja nekem a bácsi? – Mert tetszik neked. – Nem kell. – Hát nem tetszik? – Tetszik. De nem kell. Ajándékot nem szabad elfogadni. Azt mondta a nagyi, az ajándék az mindig trükk, amiért valami lehetetlent kérnek cserébe. – Én is kérek – bólintott a festő komolyan. – Mit? – nézte a kislány sóváran a képet. – Barátságot. – Barátságot lehet ajándékozni? – Barátságot csak ajándékozni lehet. Elvégre az nem kötelező. Nem írják be az ember ellenőrző könyvébe, hogy „társától elvette a barátságát, ezért megintem”, vagy hogy „társától megtagadta a barátságot, ezért egyest adtam”. A kislány bólogatott. – És… tényleg nem veri a gyerekeket? A festő széttárta a karját. – Láthattad, hogy mennyi a barátom. – Aha – bólintott ismét a kislány. – Kérem a képet. 7. A festő a kopasz fát festette. A kislány kitartóan bámulta a barackfáról. – Ezt kinek festi? – Miszter Doolittle-nak. Egy hónapja megígértem neki, de eddig nem értem rá. – A paradicsommadarak miatt. – Pontosan. – És az én laposom miatt. – Azt is el kellett készíteni – bólintott a festő. A kislány is bólintott. Azután hallgatott. Nézte a kopasz fát. Közben nagyokat sóhajtott. – Nóra, neked még mindig nyomja valami a begyedet – nézett rá a festő. A kislány elfintorodott. – Persze hogy nyomja. Miszter Doolittle nyomja. És a Nagy Vadász nyomja. Meg az, hogy a bácsi a barátjuk. – Nocsak – csodálkozott a festő. – Miért baj az? – Mert az én barátom is. S az ember nem lehet egyszerre barátja két ellenségnek. – Miféle ellenségnek? – Nekem és a fiúknak. – A fiúk neked nem ellenségeid. A kislány beharapta a száját. A festő elfintorodott. – Fogadjunk, hogy ezt is a nagymamád mondta. – Aha – bólintott a kislány. – Megtiltotta, hogy a fiúkkal játsszam. – És te nem is játszottál. – Persze hogy nem. Én nem vagyok szófogadatlan. – És a mamád? Mit a mamám? – Mit szólt ahhoz, hogy nem játszol a fiúkkal? A kislány egy kicsit tűnődött. – Azt hiszem, nem is tudja. A mamám ugyanis kijárt Marosvégre tanítani. Busszal. – Felsóhajtott. – És a nagyi azt mondta, hogy a mamának egykutya a lány meg a fiú. – Mivel tanítónő. – A bácsinak is mondta? – Nem ismerem a nagymamádat. Kitaláltam. – Mert ez az igazság – bólintott öregesen a kislány. – Az igazságra előbb-utóbb rájön az ember. – Ez nem igazság, Nóra. Tévedés. Éppúgy, mint a verés meg az ajándékügy. A kislány védekezően felkiáltott: – Engem a nagyi szeretett! Miattam élt. – Tudom, hogy szeretett. Csak ügyetlenül. – Nem igaz. A nagyi ügyes volt. Nagyon. Még a mamám is szót fogadott neki. – Fogadjunk, hogy barátnőd sem volt! A kislány meghökkent. – Nem volt. – De nyomban hozzá is tette: – Nem is értem rá. Etetni kellett a galambjaimat. Azzal leugrott a fáról, és hátravonult a zebrapintyekhez. Megetette őket. 8. A kislány visszaült a fára. Sóhajtott: – Rengeteg galambunk volt. – Sejtettem. A rengeteg galamb sok munka. A rengeteg galamb között nem jut az embernek ideje barátnőre. – Nemcsak sok munka volt. Mulatság is. Akkor találtam ki a sascsapatot. Meg a… meg a… Mi-randát. – Miranda feltehetőleg ügyes volt, és idomította a sasokat. – Miranda nagyon ügyes volt. S ez nagyon jó volt. Miranda nélkül Nórát nehéz lett volna eltűrni. És Miranda olyan volt, mint Nóra. És Nóra olyan volt, mint Miranda… Szükségem volt arra a Mirandára, hogy ne legyek mindig Nóra. A festő letette az ecsetjét. – És azt tudod, hogy Miranda egy titkos Bonca? A kislány nem értette. – Tóni bácsi Bonca. Én Molnár vagyok. – A neved Molnár Nóra és Miranda. Mégis Bonca vagy. Benned van a boncaság. – Az mi? – Sok minden. Az, hogy az ember szereti az állatokat. Sohasem unatkozik. Galambokat etet, miközben sasokat szelídít. Esetleg a Viktória-tó partjára készül beteg oroszlánokat gyógyítani. Vagy azért, hogy a Viktória-tó mélyéről felhozza a repülősárkány csontjait. A kislány nevetett. – A bácsi mindig kitalál valamit. – Nem én találtam ki. Te találtad ki. És Bence, a Nagy Vadász találta ki. És Andris, más néven miszter Doolittle, akinek ez a kép készül. A kislány hosszasan tűnődött. Végül felsóhajtott: – Kár, hogy fiúk! – Özvegy Smithné asszony szerint egyáltalán nem kár. – Ki az az özvegy Smithné asszony? – Egy kislány. Mellesleg a vezetékneve neki is Molnár. Molnár Magdi. A parkban, persze, ő a híres orrszarvúvadász özvegye. Van egy remek bokra. Benne téglából padok és asztal. Minden délután nála teáznak a nagy vadászok. – Szóval azért nem jönnek többet hozzánk. – Feltehetőleg. – És a bácsi? A bácsi is meg van híva ahhoz az özvegy Smithnéhez? – Természetesen. – És megy? – Na hallod? Csak nem utasítok vissza egy ilyen rendkívüli társaságot? – Aha – szontyolodott el a kislány. – Hát csak menjen a bácsi. – Nem vagy te irigy egy kicsit? A kislány elvörösödött. – Cseppet sem vagyok. Én akkor sem szóltam semmit, amikor a két vadász elfoglalta a kertet, és kicsúfolta a paradicsommadarakat. És a bácsi nyugodtan elmehet. Engem egyáltalán nem érdekel… és a három úgyis több mint az egy… Egy gyerekkel nem is érdekes a barátság… Azzal felugrott, és befutott a házba. Kihallatszott a kertbe a zokogása. 9. – Lefessem neked is a kopasz fát? – kérdezte másnap a festő. A kislány sápadt volt. Mogorva. – Nem kell. Később kihozta a saját rajztábláját. – Akarsz festéket? – Nem kell. Benyúlt a zsebébe. Előhúzott egy fekete filctollat. Azzal rajzolt. A kopasz fát rajzolta. Rajzolni sokkal jobban tudott, mint festeni. – Szép ez a fa – mondta a festő, de nem a rajzot nézte, hanem az igazi fát. – Szép. – A parkban, persze, sokkal szebb kopasz fa van. – Nem érdekel. – Kár. Ha eljönnél a parkba, találkozhatnál özvegy Smithnével. – Nem vagyok kíváncsi rá. – Nem vagy valami következetes. Hiszen te csak a fiúkat utálod. A kislány hallgatott. Rajzolta a kopasz fát. Amikor a mamája meglátta a rajzot, boldogan felnevetett. – Milyen ügyes lettél, Nóra. A fa gyönyörű lett. A kislány letépte a rajztábláról a rajzot. Összegyűrte. – Cseppet sem gyönyörű. Ismét bezárkózott a szobájukba. – Már azt hittem… – sóhajtotta a fiatalasszony. – Jól hitte, Fanni. Csak egyelőre szégyelli magát. A fiatalasszony csodálkozva nézett a festőre. – Honnan ért maga ennyire a gyerekekhez? A festő nevetett: – Így születtem. 10. Nóra duzzogása pontosan négy napig tartott. A festő tudomást sem vett róla. Az első napon bevitte a szövetkezetbe madaras Bonca elkészített kosarait. A második napon kimeszelte a kamrát. A harmadik napon Fanninak segített bevásárolni. A negyedik napon pedig fogta a festőállványát, és kiment a parkba. Nóra egész nap madaras Bonca mellett kuksolt. A kosárfonás titkait tanulta tőle. Roppant figyelmes tanulónak bizonyult. Valahányszor valaki elhaladt a kapu előtt, mindig azt bámulta. Este, vacsoránál madaras Bonca mégis megdicsérte. Nóra fülig veresedett, de nem szólt semmit. Várta, hogy mit mond a festő. A festő bólintott, hogy ez a derék dolog, azután elújságolta, hogy a parkban a két vadász egy hatalmas szarvasbogarat fogott.? – Nem tartották meg maguknak. Odaadták Magdinak. Neki ugyanis még hiányzott a bogárgyűjteményéből. – Te Nóra – fordult a kislányhoz Fanni – ha jól emlékszem, neked is van szarvasbogarad!? – Van – fintorodott el a kislány. – És orrszarvú bogarad is van. – Az orrszarvú bogár ritkaság – szólt közbe madaras Bonca. – Orrszarvú bogara a két vadásznak sincs – toldotta meg a festő. A kislány szeme villogott. – Mindig csak piszkáltok! Váratlan fordulat következett. Nóra édesanyja hangosan zokogni kezdett. – Az ember egyeben sem töri a fejét, mint hogy neked jó legyen, és te mindig… mindig csak komiszkodsz! – Felállt. – Elnézést kérek! – mondta a két felnőttnek. A kislány bénultan bámult utána. Madaras Bonca krákogott. – Ennek a szegény Fanninak nincs semmi szerencséje. – Fogta a botját, és kibotorkált a verandára. A kislány még mindig a csukott ajtót bámulta. – Azt hittem, szereted anyádat – mondta komoran a festő. – Szeretem is – kapta fel a fejét a kislány. – Nem látszik rajtad. – De hát mit akar tőlem? Mit csináljak? – Szeretné, ha nem kuksolnál folyton magadban. Ha olyan volnál, mint a többiek. A kislány szája remegett. – Szóval én a bácsi szerint nem vagyok igazi gyerek. – Szerintem az vagy – nézett a szemébe komolyan a festő. – Csak titkolod. – És a mama ezt nem tudja? – Mit? – A titkolást? – Úgy tűnik, hogy nem. Sokáig hallgatott. Közben nyelte a könnyét, hogy a festő ne lássa. – Megpróbálom… megpróbálom… – állt fel az asztaltól – megmagyarázni neki… – Éppen ideje – helyeselt a festő. Egy félbeszakadt délután. És sok egyéb más is 1. – Mama, meghívhatom a barátaimat? – kérdezte Bence. A mama csodálkozott. – Miért kell őket meghívni? Hiszen majdnem mindennap feljönnek. – Az nem meghívás. Csak feljövés. Meghíváskor az ember megteríti az asztalt, és kakaót, kalácsot eszik. – Születésnapkor és névnapkor. De tudtommal most nincs ilyen alkalom. – Van. Eljön a festő is. – Már nem vagytok haragban? – Eddig sem voltunk. Csak Andrissal meguntuk a tűrést, és nem jártunk többé abba a kertbe. Elhiheted, mama, ez nagyon rossz volt. De a tűrés még rosszabb volt. Öt teljes napig tűrtünk annak a lánynak. És jól is csináltuk. A festő is elismerte. Nem látszott rajtunk. Direkt a tűrés kedvéért a kertben vadásztunk, pedig igazán kicsi az a kert, és direkt a tűrés kedvéért úgy tettünk, mintha el volnánk ragadtatva azoktól a borzalmas paradicsommadaraktól. A lánynak persze ez is kevés volt. A végén már le sem jött a fáról. Hát ezért untuk meg a tűrést. – És a festő? Bence megvonta a vállát. Tegnap, amikor a festő a parkban megjelent, a lányról nem beszélt. Megette a kókuszdiót özvegy Smithné sátrában, és azt mondta: „Igaz is, Bence, nem akarsz bennünket meghívni uzsonnára?” „Kiket?” „Hát ezt a ragyogó társaságot!” A lányról akkor sem esett szó. – Lehet, hogy a festő is megunta a tűrést. Éppen azért szeretne eljönni hozzánk. – Lehet. 2. Amikor a festő megérkezett, Bence nem akart hinni a szemének: nem egyedül jött. Vele volt a lány is. Fehér ruhában. Egészen másképp nézett ki, mint a feketében. Látszott rajta, hogy meg van szelídítve. Persze, nem lehetett tőle megkérdezni, mert a mamának és a nagymamának az a rossz szokása, hogy csengetéskor kicsődülnek az előszobába, akkor is, ha nem hozzájuk jön vendég. – Igazán kedves, hogy meglátogat bennünket! – mondta a mama a festőnek. – S milyen gyönyörű kislánya van! – tette hozzá gyanútlanul a nagymama. A lánynak egy icipicit megrebbent a szeme, de a festő csak nevetett. – Nórával mi barátok vagyunk. Olyan igaziak. – S mennyi barát van még odabenn! – vonszolta be a mama a kislányt a szobába, hogy a nagymama ne faggassa. Bence ráhunyorított a festőre. – Szóval az a rengeteg paradicsommadár mégis megszelídítette. – A paradicsommadár tévedés volt – mondta a festő. – Nóra sokkal jobban szereti a lápost. – Nem is olyan hülye, mint gondoltam – csodálkozott a kisfiú, és kíváncsian bement ő is a szobába. A kislány valóban ügyesen viselkedett. Andrist miszter Doolittle-nak hívta. Magdit özvegy Smithnének. Bencének ugyan nem mondta, hogy Nagy Vadász, de azt sem, hogy Bence. Megkérte, hogy énekelje el a Popopotánusz-dalt. És Bence el is énekelte. Mert tudta, hogy ez elismerés. Egyszóval pontosan úgy kezdődött a délután, mintha kellemes vége volna egy kellemetlen történetnek, amikor megérkezett a papa is. És attól kezdve minden elromlott. Pedig a papa igazán rendes volt. Azonnal megkezdte a barátkozást. Azt mondta, hogy „ó, hát itt vannak a nagy vadászok”. És a tűrést is kitűnően csinálta. Senki sem szólt neki, hogy Nórával tűrésben vannak, mégis úgy tett, mintha Nóra mindig a társasághoz tartozott volna: „Úgy hallom, az ön kitűnő sascsapata minden képzeletet felülmúl.” Nóra hallgatott. Folyton csak hallgatott. És egyre rosszabb kedve lett. Azután odament a festőhöz. Súgott valamit a fülébe. A festő bólintott, és azt mondta: – Sajnos, megfájdult a fejem. Így kénytelen vagyok megfosztani a társaságot Nórától is. Bence roppant csalódott lett. Még sohasem látta a festőt hazudni. Éppen az volt benne a csodálatos, hogy sohasem hazudott. – Ez nem volt igazi hazugság, kisfiam – mondta neki a mama, amikor a többiek is elmentek. – Nem mondhatta azt, hogy Nóra nem érzi jól magát nálunk. – Miért nem mondhatta, ha az volt az igazság? – Mert Nóra jól érezte magát nálunk. – Hát akkor? – Csak a papával nem érezte jól magát. S ezt igazán nem vallhatta be. – A papa nagyon rendes volt vele. – Éppen az volt neki a szomorúság. – De miért? – Mert neki nincs papája, kisfiam. Bence elhallgatott. Ha nincs papája, az baj. De hova lett? Ha meghalt volna, madaras Bonca nem azt mondja: „meg kell hogy értsétek, meghalt a nagyanyja” – hanem azt, hogy „borzasztó dolog történt vele, meghalt a papája és a nagyanyja”. – Mindenkinek van papája. – Valóban. Neki is van. Csak nem él velük. – Aha. Olyan, mint a Balla. De erről a Balla tehet, vagyis a Molnár. És én ezért még nem dugdoshatom a papát. – Nem is kell. – És ha valaki a barátom, azt meg kell hívni, de akkor a papának is itt kell lennie, mert ő is a barátom, és a barátok tartsanak össze. – Ez kétségtelen – sóhajtott a mama. De cseppet sem látszott rajta a nagy egyetértés. Pontosan úgy viselkedett, mint aki elégedetlen. Olyan volt a szeme, mint a festőé, amikor a paradicsommadarakat festette, és felszólította a tűrésre. – Szerinted én rosszul csinálom a tűrést? – nézett az anyjára. – Te nagyszerűen viselkedsz. De sajnos vannak dolgok a világon, amelyeken nem lehet segíteni. 3. Másnap Bence egyedül ment a madaras házba. A kertben üresen állt a festőállvány. A félig elkészült kopasz fa képe a falnak volt támasztva. A festő nem volt a kertben. A házban sem. – Bement a városba – mondta Fanni néni –, Nóra, itt a barátod. A Nagy Vadász. Nóra nagy nehezen előjött. Ismét feketében volt. S ettől olyan volt, mint a sasok, vagyis tisztára Miranda volt. Bence persze még nem tudja, hogy az, ami az arcán látszik, az Miranda is. Csak a sasokat látta az arcán. Éppúgy, mint ahogyan Andris arcán a repülősárkány-csontokat vagy Magdi arcán az orrszarvúkat. – Megnézhetem a sascsapatot? – kérdezte a lánytól. – Megnézheted. – A kislány izgatott-piros lett. Felmentek a kalitkához. Megetették a madarakat. A pintyek fürgén kopácsoltak az etetőkben csőrükkel, azután örömükben repkedtek. A kislány mély lélegzetet vett, és ezt kérdezte: – Látott már maga ilyen csodálatos sascsapatot, Nagy Vadász uram? A kisfiú izgalmában hebegett: – Még sohasem… izé… – kereste a megfelelő nevet a sasok idomárjához. – Miranda – világosította fel készségesen Nóra. – Vasárnapi Miranda – tette hozzá átszellemülten Bence. – Vasárnapi Miranda! – lelkesedett a kislány. Így sokkal szebb. – És pontosabb – mondta Bence. – Vasárnapi gyerek csak vasárnapi Miranda lehet. A kislány nem értette. – Miért vagyok én vasárnapi gyerek? – Mert akivel nem él együtt a papája, az vasárnapi gyerek. Lehunyta a szemét. Várta a dicséretet. Igazán szépen kitalálta. „Vasárnapi Miranda” – rendkívüli kitalálás volt. Gyönyörű. A kislány dicséret helyett mégis orrba vágta, és zokogva leszaladt a házhoz. – Nem vagyok vasárnapi gyerek! Nem vagyok vasárnapi Miranda! És neked semmiféle Miranda sem vagyok! 4. Bence bánatosan elkocogott a parkba. Leült Magdi mellé. – Lógatod az orrod? – fürkészte arcát Magdi. – Lógatom – nézett maga elé. – Miért? – Csak. – Nem fogjuk be az elefántbébit? – Nem. – És az orrszarvút? – Azt sem. – Akkor rágjunk rágógumit. – Rágjunk. Egy darabig némán rágták a rágógumit. Kis gömböket fújtak belőle. – Nem lesz ebből semmi. – Dehogynem lesz. Ebből nagy gömb lesz. – Nem a rágógumiból nem lesz, hanem Nóra megszelídítéséből. – Már meg van szelídítve. – Azt mondtam neki: Vasárnapi Miranda. Mire ő? Orron vág és kiabál. Egy Miranda nem vágja orron az embert. Nem is Miranda. Csak képzeli. – Mibe fogadsz, hogy engem nem vág orron? – Semmibe. Úgyis orron vág. – Nem vág. Azzal Magdi felállt, és elindult Nóráékhoz. Bence fél egyig várta. Magdi nem jött. Nem volt mit tenni, haza kellett mennie. Egész délután otthon is várta. Magdi nem jelentkezett. Másnap reggel csengetett be hozzájuk. Leült mellé, és szó nélkül kivett a zsebéből egy újabb rágógumit. – Nem kell. Nem fogadtam. – Rágj! Így hát rágtak. Némán. Egyfolytában. De kis gömböket nem fújtak. Mivel Magdi nem kezdte el. S a kezdés joga az övé volt. – Nóra tényleg nem vasárnapi – szólalt meg végre a kislány. – Nem vasárnapi gyerek. – Ez nem igaz. Mondta a mamám, hogy a szülei elváltak. – Elváltak. De hét éve nem látta az apját. Bence döbbenetében lenyelte a rágógumit. Csuklani kezdett. – Ilyen nincs. Hukk. Ilyen nincs. Hukk. Hét évig nem lehet kibírni apa nélkül. Hukk. Magdi felsóhajtott: – Én is azt mondtam. Nóra meg azt mondta, hogy megszokta. Fogalma sincs, hogy milyen a papája. Nem is emlékszik rá. Különben így jobb. Mondta a nagymamája is. Elég, ha küldi a pénzt. – Milyen pénzt? – Ami jár neki a neveltetéséhez, mert benne van a törvényben. Bence egy darabig tűnődött. – És az nincs a törvényben, hogy a papa fogja azt a gyereket vasárnaponként, ha már vasárnapi gyereket csinált belőle, és vigye az állatkertbe a sasokhoz? – Nincs. Nóra szerint csak az van benne, hogy ha a papa akarja, a mama nem akadályozhatja meg. De a nagyija szerint jobb is, hogy az az alak nem akarja. – Így mondta? – Így. Alak. – De hát egy papa az nem alak. A papa az papa. – Én is azt mondtam. De Nóra csak sóhajtott. Azt mondta, fogalma sincs, hogy a papája papa-e vagy alak. Lehet, hogy a nagyija tévedett, mint a fiúk dolgában, meg az ajándékozás dolgában, meg a verés dolgában. – Vagyis a végére kell járni, hogy alak-e. – Nóra szerint nem kell. Mert ő hiába szeretné látni, a mamája úgyis csak szomorú lenne tőle. És ő megígérte a nagyijának, hogy vigyáz a mamájára. Hogy az sose legyen szomorú. De így sem tudja mindig megállni, hogy rá ne jöjjön a méreg, s akkor a mamája úgyis szomorú. „Tiszta méreg, hogy ha rám jön a méreg, ő, ahelyett, hogy rájönne a méreg, sír.” így mondta. Szó szerint. – Olyan, mint a Balla. – Olyan, mint a Balla. Csak hát a Balla igazi vasárnapi gyerek, mert a papája komolyan veszi a vasárnapi sétáltatást. Igaz, a Balla meg ettől mérges, mert szerinte ez nem is gyereksétáltatás, hanem kutyasétáltatás. „Mindig magával hozza azt a dögöt, amit direkt helyettem vásárolt magának, és nem is titkolja.” Bence hosszasan tűnődött. Alig lehetett elhinni a dolgot. De miért ne lett volna igaz? Az ember nem hazudik rosszat a papájáról. Legfeljebb jót. Azt is ritkán. – Te Magdi! És mi van, ha Nóra papáját is meg kell szelídíteni? Ha ott ül hét éve egymagában, és várja a szelídítést? – Á! Ez hülyeség. A Balláét sem lehetett, – Én akkor sem értem. – Én sem. Ültek csüggedten. Rágták az új rágógumit. Semmi sem jutott az eszükbe. Az égvilágon semmi. – Kár, hogy nem lehet vasárnapi Miranda – mondta később Bence. – Az olyan szépen hangzik. – Kár – mondta Magdi is de ez neki olyan, mint egy csúfolás. Hallgattak. – Te – szólalt meg ismét Bence –, hét év az hány nap? Magdi egy darabig magában számolt, azután rávágta: – Kettőezer-ötszázötvenöt. – Kettőezer-ötszázötvenöt nap?! Irtózatosan soknak találták. 5. – Papa, ha te elválnál a mamától, velem mi lenne? – kérdezte aznap este Bence az apjától. Éppen egy levélmetszetet néztek mikroszkópon keresztül. Roppant érdekes kísérlet volt. A papa úgy állította be a szerkezetet, hogy látni lehetett a levélen a légzőnyílásokat. Bence belenézett a csőbe. – Mi lenne akkor velem? A papa szórakozottan válaszolt. – Nem lenne veled semmi. Mert nem válok el. – De ha mégis elválnál? – makacskodott a kisfiú. – Ilyen kérdésekkel nem játszunk, kisfiam. Mi összetartozunk és kész. Bence cseppet sem lett elégedett a választól. – És mi történt volna, ha már sokkal korábban elváltál volna? – Mikor korábban? – Amikor én kétéves voltam. – Nem váltam el. Ez nem elég neked? – Nem elég. Arra vagyok kíváncsi, hogy akkor mi volna? – Erre nem tudok válaszolni. – Miért? – Mert nem váltam el. És nem is áll szándékomban. Világos? – Papa, ez világos. De mi volna akkor, ha nem te lennél a te, egy másik bácsi volnál, és mégis elválnál? – Én nem tudok más fejével gondolkodni. Csak a magaméval. – Papa, próbáld meg! – könyörgött a kisfiú. A papa ránézett. Felsóhajtott: – Jó. Megpróbálom. Szóval mit kell elképzelnem? – Azt, hogy te Molnár vagy. – Aha. Értem. Én most Molnár vagyok. – Az vagy. És azt mondod a mamának: fiam, látni sem akarlak többé. – A mamát nem vonom bele ilyen ostoba játékba. – Nem is kell. Csak képzeld el. Képzeld el, hogy kimondtad. – Elképzeltem. – És most mit fogsz csinálni? – Feltehetőleg fogom a bőröndömet, és elköltözöm. – Feltehetőleg – sóhajtott a kisfiú. – És azután? – Azután minden vasárnap eljövök érted. – Papa, nem jössz. Te most Molnár vagy. – Attól, mert én Molnár vagyok, még jogom van a saját gyerekemhez. Igenis eljövök. – Papa, biztos, hogy nem jössz. A papa felsóhajtott. Csüggedten leült a fotelba. – Rendben van. Nem jövök. Ha neked ez direkt így passzió. De megbánod. – Nem bánom meg, mert a nagyi azt mondja, hogy te csak egy alak vagy. – A nagyi ilyet sosem mondana. – De most képzeld el, hogy mondja. Csak azért, hogy végére járjunk a dolognak. – Miféle dolognak? – Annak, hogy szeretsz-e te engem, ha hét évig nem is látsz. Egyetlenegyszer sem. Nem is hét évig, hanem kettőezer-ötszázötvenöt napig. – Ez csak világos. Nem? – Micsoda? – Hogy ha szeretlek, nem bírom ki hét évig nélküled. – De most Molnár vagy, és kibírod. A papa elvörösödött. – Frászt vagyok én Molnár! És ha mégis az vagyok, és kibírom nélküled hét évig, akkor nem is szeretlek. – Határozottan felbosszantotta magát. Még a szeme is villogott. – Akkor én valóban csak egy alak vagyok, és te nem vagy több nekem, mint egy kölyökmacska. Bence szeme könnybe lábadt. Még sohasem látta ilyen utálatosnak a papát. Igaz, ez csak kísérlet volt. De akkor is. – A kölyökmacskát szívd vissza! – Nem szívom vissza. – De visszaszívod, mert ha Molnár is vagy, nem tudhatod, hogy ezt gondolod-e. – Miért? – esett ki a papa a szerepből. Bence csüggedten legyintett. – Mert azt még én sem tudom. És hagyjuk abba az egészet! – Hagyjuk. Ilyen ostoba játékot nem szabad játszani. A kisfiú sokáig bámulta a mikroszkópban a levelet. Azután felsóhajtott: – Ez csak nekünk játék. Nórának nem. Már csak azért is vissza kellett volna szívnod a kölyökmacskát. – Jó. Visszaszívom. De attól Nórának még nem lesz könnyebb. – És ha találkoznának? A papa eltűnődött. – Nem tudom. A szeretet nem jégkrém, amit az ember betesz a frizsiderbe. Nem áll el. A szeretetet gyakorolni kell. Akkor is, ha az ember nem lakik a gyerekével. Ha valaki hét évig nem látta a gyerekét, az nem is tud vele mit kezdeni. Olyan neki, mint egy idegen. – Ezt most te gondolod? – Én. – Baj. 6. – A felnőttek nem értik az egészet – mondta Andris, amikor meghallgatta Bence történetét. – Amikor én kérdeztem a papát, azt mondta, könnyen kaphatok egy pofont, ha nem férek a bőrömbe, és sértegetem a mamát. Hiába mondtam, hogy ez csak kísérlet, meg azt, hogy ő mondta, hogy az ember nem verekszik, mert ha nincs semmi önfegyelme, fabatkát sem ér az ember. Mégis futkározott és kiabált, vagyis tényleg nem ért egy fabatkát sem a kísérleti beszélgetés. A mamával sem. A mama végighallgatott és bólintott: „Az ilyen dolgok magánügyek. Mindenki a lehetőségei szerint rendezi el.” – Az én mamám sajnálta Nórát – tette hozzá Magdi –, és azt is mondta, szerencse, hogy ránk talált, legalább van társasága, de neki sem jutott eszébe, hogy valamit tenni kellene… – Pedig kellene! – mondta Bence. Olyan, mint egy idegen 1. Bence másnap fehérbe öltözött. Fehér ingbe. Fehér farmernadrágba. Úgy gondolta, ha a lány is fehérben jött hozzájuk a barátságért, neki is úgy kell. A fehér ruháról Nóra azonnal látni fogja, hogy közben ő is meg lett szelídítve. így szót sem kell ejteni a tévedésről, azaz a vasárnapi gyerekségről. A madaras házban csak a két férfi volt otthon. Madaras Bonca a kosarait fonta. Mint mindig. A festő viszont nem festett, mint mindig, vászon sem volt az állványon. Feküdt a nyugágyban. Az égvilágon-semmit-sem-akarok-csinálni arca volt. Bence ismerte ezt az érzést. Vele is elő szokott fordulni. A festővel viszont eddig sosem. Bencét a festő arca zavarta. Odahúzta a nyugággyal szembe az egyik fonott széket. Beleült. – Az ember fehér ruhában nem ülhet fűbe. A festő ki sem nyitotta a szemét. – Felesleges is egy közönséges csütörtök miatt fehérbe öltözni. A kisfiú nyelt egyet. – Nem a csütörtök miatt felesleges. Lóbálta a lábát, ide-oda forgott, hallgatott, de végül csak megkérdezte: – Fanni néni? – Fanni néni átment Újtelepre, az iskolába. Ott fog tanítani. Bence felsóhajtott. „Úgy látszik, a csütörtök szerencsés nap – gondolta. – Ha Fanni néni az új lakótelepi iskolában fog tanítani, akkor Nóra sem fog a kertvárosiba járni. Nem leszünk osztálytársak,” – Ez a nap tényleg egy közönséges csütörtök – fintorgott dühösen, és felment a verandára madaras Boncához. Fehér farmerban persze kosarat sem lehet fonni. Azok a ménkű vesszők a beáztatástól jobban fognak, mint a fű. Márpedig tudvalevő, hogy éppen az ilyen zöldségek nem jönnek ki a nadrágból. Így csak ott lődörgött egy darabig. Azután lődörgött a kertben. Lődörgött a kalitka körül. Nem volt a közönséges csütörtöknek semmi értelme. 2. – Csinálhatnál már végre egy igazi boncaságot – kucorodott később vissza a fonott székbe. A festőnek persze beszélhetett. Akinek olyan égvilágon-semmit-sem-akarok-csinálni arca van, ha nem figyel az emberre, nem is érti. A festő sem értette. – Mostanában nem festek. Pihenek. – Nem mondtam, hogy fessél! – fintorodott el a kisfiú. – Bár az is boncaság, ha az ember megfesti végre a majmok csapdáját miszter Doolittle-nak, ha már megígérte. De a majmok csapdája semmiség a másik boncasághoz képest. A festő kinyitotta a szemét. – Volt itt egy másik szépen alakuló boncaság is, de a Nagy Vadász elrontotta. Bence elvörösödött. – Nem szándékosan. Tiszta szeretetből. Azt hittem, Nóra örül a vasárnapi Mirandának. – Senki sem örül egy ilyen vasárnapiságnak. Különösen, ha az nem igazi vasárnapiság. A kisfiú beharapta a száját. A szeme megtelt könnyel. – Azt hiszed, hogy ez nekem szórakozás? Méreg. S úgyis tudom, mit akarsz mondani! Azt, hogy ez magánügy. Meg, hogy sértés. Meg hogy ilyet nem játszunk! Meg hogy sajnálatos. De eszedbe se jut a boncaság! Hiába mázoltad azt a ménkű sok paradicsommadarat, te is csak egy felnőtt vagy! Juszt is felmászott a kopasz fára. Fütyült a fehér farmerjára. Koszolódjon csak össze. Úgysincs a látogatásnak semmi értelme. – Teszerinted mi volna az a boncaság? – kérdezte végre a festő. – Az, hogy az ember megkeresi azt a Molnárt. És beszél a fejével. – Nem értesz te ehhez, kisfiam – mondta a festő komoly, felnőtt tekintettel. Ez a komoly, felnőtt tekintet rosszabb volt, mint az égvilágon-semmit-sem-akarok-csinálni arca. Bence lekúszott a kopasz fáról. Csüggedten elköszönt. – Szia. Meleg van itt a kertben. 3. – Mégis ránk vár a Molnár – mondta csüggedten Andrisnak és Magdinak. S azzal hozzáláttak a dologhoz. Magdi addig járt Nóra nyakára, addig mesterkedett, míg végül az egyik fiókból előkerültek azok a postai feladóvevények, amiken Molnár a pénzt küldte Nóra neveltetésére. Magdi persze úgy tett, mintha nem érdekelné a cím, hiszen a látogatás megszervezése titok volt. Molnár lakása messze esett Kertvárostól. Ettől kicsit elcsüggedtek. Lehetetlen feladatnak látszott, hogy egy gyerek egyedül megtalálja azt az utcát. Felnőtt segítsége nélkül. – Ha a festő sem akar segíteni, kár is a felnőtteknek szólni – mondta Andris. Így esett a választás Julira, Bence gimnazista nővérére. Juli először azt mondta, hülyeség, az ember nem törhet rá egy idegen emberre, de amikor megtudta, hogy Nóra hét éve nem látta az apját, pontosan úgy villogott a szeme, mint a papának a kísérleti beszélgetéskor. – Hát jó. Nézzünk szembe azzal az alakkal! 4. Molnár nem volt alak. Rosszabb volt. Egy másik papa volt. Három másik gyerek apja. Az ötéves Istváné, a hároméves Ottóé és a járókában mászkáló Edináé. „Három az több, mint egy – tűnődött Bence. – Így nem csoda, ha Nóráról teljesen megfeledkezett.” Molnár mást mondott: – Én minden gyerekemet szeretem. Nóráról is messzemenően gondoskodom – magyarázta Julinak. A felesége ott állt a másik szoba ajtajában. Határozottan barátságtalan volt. – Miért állsz szóba mindenkivel, István? Mi közük nekik a mi életünkhöz? Tegnap is, azzal a langaléta alakkal, képes voltál vitatkozni és magyarázkodni. Benned nincs semmi önérzet. Molnár arca meg sem rezdült. – A fiatalságnak meg kell mondani az igazságot. A fiatalság könnyen elítél bennünket, ha nem mondjuk meg neki az igazságot. Juli szemtelenül vigyorgott. – És mi az igazság? Molnár elvörösödött. – Nem érek én mindenre rá, kisasszony. Nekem három gyereket kell nevelnem. – És Nóra? – Mondtam már, hogy messzemenően gondoskodtam róla. – Gondolja? – folytatta Juli kérlelhetetlenül. – Mondtam, hogy ne állj velük szóba, István! – kárált a nő. – S ha beteszed a lábadat ahhoz a nőhöz, megbánod. – Bella, nem erről van szó! Egyáltalán nem erről van szó! – törölgette Molnár a homlokát, de nem mondta meg, hogy miről van szó. Juli rá sem nézett az asszonyra. – Fanni néni fütyül a maga Istvánjára. Azzal kézen fogta az öccsét, és köszönés nélkül kivonszolta a lakásból. – És most mi lesz? – szaladt a kisfiú a paprikavörös nővére mellett. – Mit tudom én? – rángatta Juli a kisfiú karját. – Láthattad: ez a Molnár gyáva. Bence kitartóan kocogott Juli mellett. A három másik Molnár gyerekre gondolt. A járókában mászkáló „gyönyörűségem-milyen-ügyes-vagy-Edinára” és az „ugye-milyen-stramm-kisfiú” Istvánra és Ottóra. – A verés persze nem igaz. Azt Nóra nagyija csak mérgében találta ki – mondta Bence. – Nem mindegy? – Juli csüggedten állt a busz végében. Nem szerette az értelmetlen akciókat, s ez annak látszott. – És ha nem volt értelmetlen? – reménykedett a kisfiú. – Hogyne lett volna! Ha a festőre sem hallgatott, akkor miért hallgatna ránk? A kisfiú szeme kikerekedett. – A festő is itt járt? – Miért? Mit gondoltál? Bellácska kire célzott azzal a langalétasággal? A kisfiú megkönnyebbülten felsóhajtott. „Hát persze. Világos. A langalétaság senkire sem illik a baráti társaságban. Csak a festőre.” – Látod, a festőben ez a jó. Akkor is Bonca, ha titkolja. A kislány elfintorodott. – Nem sokra ment a boncaságával. 5. Vasárnap Nórából mégiscsak igazi vasárnapi gyerek lett. Egyetlenegy órára. Délután négy óra volt. A madaras házban éppen vendégek voltak. Magdi és a szülei. Kint ültek a hatalmas diófa alatt, a fonott székekben. Madaras Bonca, a festő, Fanni néni, Magdi szülei és a két kislány. Molnár most már nem látszott gyávának. Nyugodtan becsöngetett, végigment a kavicsos úton. Egészen a nagy diófáig. – Szervusz, Fanni – mondta Nóra mamájának, úgy, mintha alig egy órája tűnt volna el a kertből. Fanni elsápadt, felállt, és azt mondta: – Ő a Molnár. Molnár kezet fogott a festővel. „Mi már találkoztunk.” Kezet fogott madaras Boncával. „Jó napot Tóni bácsi.” És kezet fogott Magdi papájával. „Molnár” – mondta Magdi papájának. – Molnár – mondta Magdi papája is. A Molnár gyanakodva nézte Magdi papáját, hogy mitől Molnár, de azután biccentett. Kezet fogott Magdi mamájával is. – Molnár – mondta Magdi mamája is. És Magdi hozzátette: – Molnár. Erre az a Molnár megcsókolta Magdit, és azt mondta: – Szervusz, kislányom! Magdi hátralépett. Nóra pedig elvörösödve befutott a házba. A többiek is elvörösödtek. Molnár megtörülte a homlokát. – Micsoda ostoba véletlen. – Az – harapta be Fanni néni a száját. Egyenes tartással elindult befelé a házba. A Molnár követte. A többiek visszaültek a fonott székekre. Hallgattak. Fanni néni nemsokára visszatért. Ő is leült. Semmit sem mondott. így hát tovább hallgattak. 6. Odabent az étkezőasztalnál szemben ült egymással Molnár és Nóra. – Hát eljöttem – mondta Molnár. A kislány nézte és hallgatott. – Megnőttél. A kislány hallgatott. – A pénzt időben meg szoktátok kapni? – kérdezte a férfi úgy, mint aki úgyis tudja, hogy időben, hiszen ő pontosan feladja. A kislány csüggedten megszólalt: – Azt meg. A férfi nem tudott mit kezdeni a kislány válaszával. Szórakozottan körülnézett. – Szép, hűvös lakás. A kislány bólintott. – Az a kislány ott kinn a barátnőd? A kislány bólintott. – Örülök neki. Rendes kislánynak látszik. – Itt mindenki rendes – nézte sóváran a kislány a férfit. A férfi a sóvár tekintettől zavarba jött. – Nekem rengeteg dolgom van. Négy gyerekre keresni nem csekélység. Nem is szólva három testvéred neveléséről. El sem tudod képzelni, mennyi idő és türelem kell hozzájuk. Hiszen még kicsik. Nem úgy, mint te. A kislány szeme villogni kezdett. – Én igen. Én nagy vagyok. Rám lehet bízni a galambokat és a zebrapintyeket. Mert megetetem. S ha nagy leszek, akkor is rám lehet bízni a sasokat az állatkertben. Én azokat is megetetem. A férfi nem értette. – Ilyen rosszul tanulsz? A kislány sem értette. – Milyen rosszul? – Hogy állatgondozó akarsz lenni. – Én tiszta kitűnő vagyok – védekezett a kislány. A férfi elkomorodott. – Értem. Az a szamár anyád egyetért az ostoba ötleteiddel. – Az állatgondozás nem ostobaság. – A mai világban? Fenéket. Majd én kézbe veszem a dolgodat. A kislány nézte az apját. Konokul. Hidegen. – Állatgondozó leszek. – Makacs is vagy. A makacsság rossz tulajdonság, így nem megyünk semmire egymással. A kislány hallgatott. A férfi krákogott. Kinézett a kertben ülőkre. Visszanézett a lányára. Ismét kinézett a kertben ülőkre. Ismét visszanézett a lányára. – Hozzád jöttem – kezdte kis idő múlva újra a beszélgetést Molnár. A kislány hallgatott. Várta, hogy az apja feláll és megcsókolja, vagy azt mondja, menjünk ki az állatkertbe a sasokhoz, vagy hogy, jaj de örülök, egyszóval mond valami értelmes dolgot. De a papa másról beszélt: – Te ezt nem érted, Nóra – mondta. – Anyád nagyon szép. És az én feleségem, nos, ő egy kicsit elhízott. Nóra tényleg nem értette. Nem értette, hogy mi köze a másik asszony kövérségének az ő ügyéhez. Kövér szülők is elvihetik az embert az állatkertbe. Akkor is, ha csak vasárnapi gyerek. – Bella persze megértő – folytatta Molnár. – Megengedte, hogy a karácsonyt nálunk töltsed. Nóra nem értette azt sem, hogy miért kell ehhez egy papának engedély. S mi az, hogy karácsonykor? Hiszen most még augusztus vége van csak. S egyáltalán. Hogy képzelik ezek, hogy ő pont karácsonykor hagyja itt a mamáját, amikor a mama gyertyagyújtáskor mindig olyan édesen nevet, mint a karácsonyi csengettyű? Az iskolában akkor van szünet. A mama akkor ér rá. Csak őrá, Nórára ér rá. Ezt a papának tudnia kellene. – Én nem akarok karácsonyi gyerek lenni – harapta be a száját. – Ha ilyen makacs vagy, nem is leszel – mondta higgadtan, fölényesen a férfi. – A gyereknek az a dolga, hogy szeresse a szüleit. – Én szeretem is a mamát. És neki akarok maradni karácsonyi gyereknek. – Te tudod. Hiszen már nagy vagy! – sóhajtott a férfi úgy, mint aki azt gondolja, hogy kár is szót vesztegetni arra a karácsonyra, ostoba ötlet volt. – De én akkor is szeretlek. Mert én minden gyerekemet szeretem. Azért is küldöm pontosan a pénzt. A kislány, elfintorodott. „Rosszkor mondta, hogy szeret. így nem érvényes.” – A nagyi azt mondta, a pénz benne van a törvényben. Molnár elvörösödött. – Sohasem értett meg engem az az öregasszony. És te sem értesz semmit. A kislány megdöbbent. – Mit nem értek? – Hogy az apád vagyok. És én messzemenően gondoskodom rólad. „Ő nem ért semmit” – gondolta a kislány. De nem volt benne biztos. Próbára akarta tenni. Valami rendkívüli dologgal. „Meg kellene tőle kérdezni, hogy miért nem minden vasárnapra hívott meg az a Bella?” Ehhez persze nem volt bátorsága. Azaz csak félig. – Azt mondta a Nagy Vadász, hogy én Vasárnapi Miranda vagyok. – Te Molnár Nóra vagy – vágta rá gépiesen az apja. – Én Vasárnapi Miranda vagyok – ismételte makacsul a kislány. – A Nagy Vadász tudja. – Ki az a Nagy Vadász? – A barátom. A Bence. A férfi egy kicsit tűnődött a válaszon, azután bólintott. – Ja, tudom. Az a kisfiú, aki eljött hozzám a hebrencs nővérével. A kislány szeme kerekre tágult. Elvörösödött. Azután mosolyogni kezdett. Nem a papájára akart mosolyogni, mert neki fölösleges volt a mosoly, hiszen úgysem értette volna, hogy mire céloz. Csodálatos érzés volt, hogy Bence komolyan gondolta a vasárnapiságot. Annyira, hogy képes volt elmenni miatta egy vadidegen helyre. A papája persze félreértette a mosolyt is. – Na látod. Tudsz te értelmes is lenni. Majd meglátod, hogy karácsonykor milyen jól érzed magadat nálunk. Bella néni kitűnő bejglit tud sütni. A kislány beharapta a száját. „Ez tényleg semmit sem ért. Ez az idegen fütyül arra, mit mond neki az ember. De hát mitől idegen, ha papa, és miért papa, ha idegen?” Kétségbeesetten felkiáltott: – Én sasgondozó leszek az állatkertben! Én Kenyába is elmegyek. És akkor mégis én leszek a Vasárnapi Miranda. Felugrott. Köszönés nélkül kiszaladt a házból. Fel a kalitkához. A madárcsendes búvóhelyhez. 7. – Mama. Karácsonykor lehet meghívni idegent is? – kérdezte Nóra az anyjától este az ágyban. A mama fakó hangon válaszolt: – Gyertyagyújtáshoz semmiképpen. Csak másnap. De hát te nem vagy ott idegen. Hallgattak. Az esti csendben a zebrapintyek csivitelése lehallatszott. Igazi madárcsendes este volt. És fasusogás-csendes. – Mama, karácsonykor, gyertyagyújtáskor, majd elénekelem neked a Popopotánuszról szóló dalt. Az nagyon szép dal. Addigra megtanulom neked. – Az nagyon szép lesz – mondta a mama lassan, tagoltan. Akkor szokott így beszélni, amikor Nórára rájön a méreg, vagyis szomorú. De ez a szomorúság most jó szomorúság volt. Ebben a szomorúságban mindent el lehet mondani. – A nagyi persze, tévedett. Ez a… ez a… tudod úgyis, ki, nem alak, és nem is verekedős. Nem kell tőle félni. Senkinek sem. Még neked sem. Mert neked hiába mondaná az a Bella, hogy vigyél oda karácsonykor, úgysem tennéd meg. Mert te bátor vagy. Csak titkolod. Mint azt is titkoltad, hogy te tudod, hogy miért sértegettem a festőt, és miért kevertem össze a festékeit. – Felkönyökölt az ágyban. – Mama, te titkos Bonca vagy. Azért is hozol haza annyi virágot pedagógusnapkor. Ugye, csinálsz nekem karácsonykor egy nagy boncaságot? A mama krákogott. – Mire gondolsz? – Tudod te azt. Meg is csinálod. Biztosan. – Persze hogy megcsinálom – vélekedett a mama. – Csak tudod, a titkos Boncáknak gyakran törni is kell a fejüket. Nem olyan könnyen megy nekik a boncaság, mint az igaziaknak. – Legyél te is igazi Bonca. Annak nagyon örül majd a Nagy Vadász, miszter Doolittle és Smithné asszony. – Aha – értette meg végre Fanni, hogy Nóra mit is szeretne karácsonyra. – Meghívom neked a két kisfiút és Magdit karácsony másnapjára. Ezt a feladatot titkos Boncaként is tudtam. A kislány elhelyezkedett az ágyában. – Persze hogy tudtad. Te a sasok dolgát is tudtad. És te érted is. Mert te nem vagy idegen. Te ismersz. 8. Másnap Nóra megérkezett a parkba. A nagy vadászok éppen özvegy Smithné asszony bokrában tartózkodtak. Nóra a szökőkút mellett bukkant fel. Világoskék napozóban. – Eljött hozzánk – mondta Magdi. Bence lenyomta a kislányt a bokorban álló téglaszékre. – Nem biztos, hogy hozzám is eljött. Ki kell próbálni. – Jó. Maradjunk csendben. Csendben voltak. Leselkedtek a bokor ágai közt. Vártak. Nóra még sohasem járt a parkban. Fogalma sem volt, hol van a vadásztársaság bokra. Tétován lődörgött. Ide-oda forgott. Nem messze a vadásztársaság bokrától megpillantott egy padot. A padon egy kislányt. Ült és unatkozott. Az unatkozó kislány természetesen Galagonya volt. Galagonyán kívül a parkban nem is volt más unatkozó kislány. Csak Nóra azt még nem tudta. Azt sem, hogy éppen Galagonya mellé ült. – Szia – ült le mellé. – Szia. A három barát a bokorban kíváncsian várta a folytatást. – Meleg van – kezdte a barátkozást Nóra. – Meleg van – hagyta rá Galagonya. – Nem láttad özvegy Smithné asszonyt? Galagonya ránézett Nórára. Csodálkozva. De nem válaszolt. – Itt van valahol a bokra – folytatta Nóra. Galagonya hallgatott. – Miszter Doolittle-ot sem láttad? Galagonya hallgatott. – És a Nagy Vadászt? Galagonya hallgatott. – Mi az, megkukultál? – vörösödött el Nóra. Galagonya rávigyorgott. Mint aki csak erre várt. Erre az elvörösödésre. – És ha megkukultam? És ha tudom, hol az a bokor, csak nem mondom meg? És ha hülyeség az az egész expedíció? A három barát csodálkozására Nóra nem csüggedt el Galagonyától, mint korábban Bence tette, nem verekedett vele, mint Andris, és azt sem mondta, amit Magdi mondott, hogy hülye vagy, drága gyermekem, ha kirekeszted magadat egy ilyen nagyszerű társaságból. Nóra csodálkozva bámulta Galagonyát. – Nahát! Hogy nekem is éppen veled kellett először találkoznom a parkban! Hiszen te vagy Galagonya. Igazán könnyű volt rád ismerni. Galagonya bénultan ült. A lány vadidegen volt, mégis ismerte. „Ha ezt elmondom Bucsinak, nem hiszi el.” Odafordult a lányhoz, hogy megkérdezze, ismeri-e Bucsit is. A lány már nem ült mellette. 9. Nóra ott állt a bokor bejáratánál. Nézte a tisztára sepert bokoraljat, a nagyszerű téglaszékeket, téglaasztalt. A téglaasztalon a négy lapulevélbe göngyölt málnarakást. Nagyszerű érzés volt, hogy az asztalon négy levélbe göngyölt málnarakás van, nem három. Várták. Azután ránézett Bencére. – Minapában önt, uram, tévedésből orron vágtam. Azt hittem, egy idegen. Bence elnevette magát. – Semmiség volt. – Nairobi – fordult Nóra Andrishoz. – Mond önnek ez a név valamit? – De kedves Miranda, ki ne ismerné a vadászok fővárosát? – Bevesznek az expedícióba, uram? – Már elő is jegyeztem. – Vasárnapi Miranda néven, uram? – Természetesen. – Hajóval megyünk? – Hajóval. – És utána dzsippel? – Csakis. – És a rezervátum? – A Viktória-tó partján. – És a sárkánycsontok? – Felhozzuk a tóból. Boldogan nevettek. Azután Bence és Andris elénekelte a Popopotánusz-dalt. Olyan hangosan énekeltek, hogy Galagonya hamarosan felkelt a padról, hogy elmenjen Bucsihoz, és elmondja neki az egész, hihetetlen délelőtti történetet. Az új lány megérkezését. A vadászok szaporodását. Vasárnapi Miranda 1. Elérkezett hát az igazi barátságpillanat. A festő meg is festette miszter Doolittle-nak a majomcsapdát. Úgy, ahogyan ígérte. Időben történt. Két nap múlva megkezdődött az új tanév. Jónak ígérkezett. Nórát is a kertvárosi iskolába íratta be Fanni néni. – Csak nem gondoltok rólam akkora ostobaságot, hogy hajlandó vagyok elszakítani tőletek? – mondta Bencének. Okos dolog volt. Így sokkal könnyebb lett megszervezni Nóra vasárnapi Mirandaságát. – Micsoda szerencse, hogy minden hónapban négy vasárnap van – mondta Bence az anyjának. – Így nem kell marakodni Nóráért. Jut belőle a mamájának, Andrisnak, Magdinak és nekem. Egy-egy teljes vasárnap. Nóra ugyan eleinte nagyon bátortalan volt Bence, Andris és Magdi papájától, a sajátját mégsem hozta szóba többé. Furcsa érzés volt, hogy addig, amíg nem látta, és azt hitte, hogy verekedős, folytonosan várta, hogy egyszer csak megérkezik, és most, hogy már tudta, hogy nem verekszik, és nem is alak, mégsem várja. „Nem alak. De nem is papa. Olyan, mint egy idegen.” Ha erre gondolt, rossz volt Bence, Andris és Magdi papájára nézni. Ilyenkor jó volt hazasietni a mamához. De ha elfelejtkezett a dologról, nagyszerűen lehetett az összes bácsival beszélgetni. – Ezek a vasárnapi látogatások – mondta a festőnek – olyanok, mint a tévézés. Direkt jó nézni őket. Olyan, mintha a beszélgetések közben muzsika szólna. Persze, nem szól. De én hallom. A festő a körmeit nézegette. Azt mondta, Bence papájának nagyon érdekesek a levélmetszetei. Andris papája remek fickó, Magdi papája kiváló pedagógus. Nóra csodálkozott, hogy csupa felnőttes dolgot közöl vele. – A bácsit kicserélték. Csupa olyan dolgot mond, mint amit a nagyi szokott régen. – Az ördögbe is! – kiáltott fel a festő, de nem mondta meg, hogy mit az ördögbe is. Azt tette hozzá, hogy „tulajdonképpen” meg „ami azt illeti”… S azzal bezárkózott a szobájába. Egyre többet tartózkodott a szobájában. Erről persze nemcsak ő tehetett. Az eső is. Esőben nem festhet az ember a kertben. – Így nem lehet dolgozni – mondta Fanninak. – Élni sem lehet. A mama piros volt és zavart, de a szeme gyönyörűen ragyogott. A festő nem vette észre azt a gyönyörű ragyogást. Nóra csodálkozott is rajta. A festő, ahelyett hogy azt mondta volna: „Látod, Nóra, amióta te is Bonca vagy, a mama szeme mindig ragyog” – ahelyett ismét azt mondta, hogy „az ördögbe is!”, és másnap elutazott. 2. Az eső folyton esett. S az esőtől minden szomorú lett. Minden és mindenki. Madaras Bonca némán fonta a kosarakat. Esténként némán hallgatta az eső sustorgását. Várta a festőt. Meg is mondta: – Bálint nélkül lukas a ház. A mama is rosszkedvű volt. – Tóni bácsi, maga ehhez nem ért. Ez nem egyszerű dolog, és nem miattam. Elhiheti. Madaras Bonca megint csak hallgatott. Azután fogta a botját, és ment lefeküdni. Nóra ült az üres tányérja mellett. A villájával karistolta. Az anyja feljajdult: – Hagyd már abba! Megint csak komiszkodsz. Nóra felsóhajtott. Egy darabig még hallgatott. De végül csak meg kellett mondania az igazságot: – Mama, te megint nem vagy Bonca. Még ha ragyog is a szemed. Mert különben megértenéd, hogy Tóni bácsinak a festő nélkül tényleg lyukas a ház. És én nyugodtan karistolhatom a tányért, mert hiába vagyok jó, úgysem figyelsz rám. Pedig most nekem nem könnyű jónak lennem. Mert engem majdnem megesz a méreg, hogy te azt sem látod, hogy megesz a méreg, hogy a festőt is eszi a méreg valahol. És azt sem lehet tudni, hogy miért. Fanni sokáig hallgatott. Később összeszedte az edényeket. Felsóhajtott. – Nincs nekünk senkire szükségünk, kislányom. Nóra beharapta a száját. Ez olyan volt, mintha nem is a mama, hanem a nagyi mondta volna. Megijedt. Nem akarta elölről kezdeni, ami a nagyinál volt, még ha szeretetből történt is. – Én nem akarom a tévedésszeretetet. Anyja nem értette. Nóra konokul folytatta: – Igenis szükségünk van mindenkire. Tóni bácsira, a festőre, a barátaimra és a vasárnapi mirandaságomra. Nem szeretek egyedül. Most már nem szeretek. – Nem erről van szó – sóhajtott a mama. – Egyáltalán nem erről. – Hanem miről? A mama megint piros lett, és megint ragyogott a szeme. Mégis furcsa dolgot mondott: – A festő nem akarja a te vasárnapi mirandaságodat. A kislány nyelt egyet. „Ez a festő tényleg megváltozott. Lassan már semmit sem ért meg.” A felismeréstől bepárásodott a szeme. – De hát ő mondta, hogy legyek olyan gyerek, mint a többi! Ne kuksoljak mindig itthon, mert neked ez gond, baj, méreg. Mi baja az én vasárnapi mirandaságommal? A mama sóhajtott: – Azt szeretné, ha hétköznapi Miranda lennél. – Hogyan hétköznapi? – Ha mindennapi Miranda lennél. Ha minden napod olyan lenne, mint Bencének, Andrisnak, Magdinak. A kislány szíve hevesen dobogott. – De hát ő is tudja, hogy én nem tehetek arról, hogy nekem nincs… hogy nekem… – Nem tudta folytatni. A mama szeme már nem tündöklött. Nagy volt, sötét volt, mint a tó. – Azt szeretné, ha volna. A kislány rákönyökölt az asztalra. Nézte az anyját. „A mamában van a titok. Hiszen a mamának mondta utoljára valamire, hogy az ördögbe is. És miért mondta a mama Tóni bácsinak, hogy ez nem egyszerű dolog és nem őmiatta?…” Izgalmában elfintorodott. – Mama! Ez a festő fel akar kettőnket vállalni? – Hát persze. – Mindennapi családnak? – Tulajdonképpen… A kislány megkönnyebbülten csavargatni kezdte a haját. – Mama! Neked a boncaságot még tényleg gyakorolni kell. Nem érted? Ez a világ legeslegnagyobb boncasága. 3. Csütörtökön délután, amikor Nóra hazaérkezett az iskolából, a festő bőröndje ott állt a verandán. A mama még nem volt otthon. Nem is lehetett, hiszen az új lakótelepi iskola sokkal messzibb van, mint a kertvárosi. Tóni bácsi beszélgetett a festővel. Tóni bácsi arca ragyogott. Fehér botját a kezében szorongatta. Mint aki menni készül. De nem ment sehova. Csak fogta és ütögette vele a padlót. A kosarakról beszélgettek. Hogy be kell vinni a városba. – Holnap reggel beviszem. – Köszönöm, fiam – mondta Tóni bácsi, és tovább ütögette a padlót. – Én akkor megyek – mondta a festő. De ő sem ment sehova. Bevonult a szobájába. „A mama nem írt neki.” Nóra nagyon csalódott lett. Összevissza járkált nagy csalódottságában. Ki a verandára. Be a konyhába. Onnan a szobába. És vissza. Végül a festő szobájába is bejárkált. Kopogtatás nélkül. Kétszer is. A festő az ablaknál állt. Hallgatott. Bámult kifelé. Amikor Nóra harmadszor lépett be a szobába, megkérdezte: – Téged nem zavar, hogy összevissza járkálok? – Szándékosan tegezte. Elvégre tudnia kellett a festőnek, hogy nem miatta maradt el a levélírás. – A járkálás nem zavar – fordult vissza az ablaktól a férfi. – Az zavar, hogy nem köszöntél, amikor beléptél a szobámba. – Te sem köszöntél, amikor beléptem a házba. – Igaz. Csakhogy én nem tudom, hogyan köszönhetek neked. Nem tudom, melyik Miranda vagy. A kislány feljajdult: – Mégsem írt neked a mama? – Írt. Máskülönben miért volnék itt? – Nem hitted el neki? – döbbent meg a kislány. – Tőled is szeretném hallani. Nézték egymást. Mosolyogtak. Gyönyörű pillanat volt. A festő szeme már ismét a régi lett. Még fintorgott is. Ahogyan mindig szokta, amikor mókázik. A kislány visszafintorgott. És közben erősen törte a fejét valami igazi mókán. Felcsillant a szeme. Sarkon fordult és kiment. Pár pillanat múlva kopogott. – Kérem szépen, itt lakik Bálint, a festő? Én hétköznapi Miranda vagyok. És csak összevissza járkálok itt, mégsem találom. – Ó, milyen szerencse, hogy megérkezett, hétköznapi Miranda! – lelkesedett a festő. – Éppen félórája várom, hogy hozzám kopogjon be. De mintha mindig eltévesztette volna az ajtót. – Nem csoda. Annyi itt a kopasz fa és a paradicsommadár, hogy könnyen eltéved közöttük az ember. – Ó, hogyan is felejtkezhettem el a piros nyilak felfestéséről! Elnézést kérek, hétköznapi Miranda, ezért a feledékenységemért. – Semmiség. Hiszen így is idetaláltam – nevetett a kislány, és lefeküdt a földre, és hempergett, hempergett mámorosan. – Tudtam! Tudtam, hogy a mama is akarja. Hogy ír neked. Tudtam, hogy megy neki a boncaság. A festő tétován állt felette. Zavart tekintetétől a kislány is zavarba jött. Felállt. – Hát akkor? – kérdezte várakozóan. – Hát akkor? – kérdezte vissza a festő. Nóra odament az ablakhoz. Most ő bámult ki az ablakon. – Légy szíves, ülj le, és hunyd le a szemedet, mert így nem tudjuk folytatni a hétköznapi mirandaságot… Ülsz? – Ülök. – Behunytad a szemedet? – Be. Nóra sebesen megfordult, odafutott a festőhöz, és befészkelte magát az ölébe. – Kész. Nézték egymást. Nevettek. Egyre hangosabban. Azután a férfi kisimította a kislány homlokából a kócos tincseit. – Te Nóra! Pontosan olyan szemed van, mint anyádnak! – Tudom. Csak nem ragyog annyira. – Nagyon is ragyog. Lefestelek neki ajándékba. – Karácsonyra. – Karácsonyra. – És az lesz a kép címe: Hétköznapi Miranda. – Az lesz. – És lesz bejgli is. – Imádom a bejglit. – És csengettyűcsengés lesz a mama hangjában. Majd meghallod. A mama tud a legszebben nevetni a világon. – Nekem is az az érzésem. – Persze, meg kell őt nevettetni. Magától nem sikerül neki. – Megpróbáljuk. A kislány egy darabig csendben maradt. Végül megkönnyebbülten felsóhajtott. – Végre mi leszünk a vasárnapi család meg a hétköznapi család, meg minden. – Mi leszünk. És meghívjuk vendégségbe a Nagy Vadászt. – És meghívjuk miszter Doolittle-ot. – És meghívjuk özvegy Smithné asszonyt. – És akkor ők néznek kettőnket, ahogyan egymásra hunyorgunk, hogy: „Ha ti tudnátok, miféle meglepetést készített a mama uzsonnára.” Nóra leugrott a festő öléből. – Hát ezt jól kitaláltuk. – Ezt jól. – Most már csak a mamával kell megbeszélni – könyökölt a férfi térdére. – Menjünk eléje – ajánlotta a férfi. – Menjünk. Kinn az utcán odanyújtotta kezét a férfinak. A férfi kézen fogta. Így mentek a buszmegállóhoz. Ezzel ennek a történetnek is vége. Bár Nóra szerint csak most kezdődik. Az ő szempontjából igaza is van. Bence szerint viszont a történet akkor kezdődött, amikor madaras Bonca még teljesen egyedül lakott, és ő rábeszélte a festőt, hogy költözzön hozzá. – Elgondolni is szörnyű, mi lett volna, ha nem hallgatsz rám – mondta a festőnek, amikor az, Nórával és Fannival, meglátogatta őket. – Csak állnál a parkban. Festenéd a kopasz fákat. Mindig csak kopasz fákat. Kénytelen volnál mind nekem adni. Tele volna a szobám kopasz fával. Az egész lakás tele volna. Lépni sem lehetne tőlük. A festő mosolygott. – Mi bajod neked a kopasz fáimmal? Már nem szereted őket? – De szeretem. Az értelmetlenséget nem szeretem. Fanni néni is mosolygott. – És a paradicsommadarakat. Bence is mosolygott. – Az tévedés volt. A paradicsommadarak közben megszelídültek. – Paradicsommadarak nélkül talán nem is ülnénk itt együtt – mondta Nóra. Ebben valamennyien egyetértettek. Így nincs semmi csodálkoznivaló, hogy karácsony másnapján, amikor Nóra először volt vendégváró, minden vendég kapott egy-egy paradicsommadaras képet. A paradicsommadarak határozottan illettek az alkalomhoz. Tartalom Barátom, Bonca 1 A Nagy Vadász találkozása miszter Doolittle-lal 3 A Pillangók Völgye 11 Az első Bonca 19 A madaras Bonca 27 Unalmas délután 38 Oroszlános Bonca 47 Levél a festőnek 54 És mi történt a parkban? 57 Véletlen, de rendkívüli találkozás 61 A Nagy Vadász második találkozása miszter Doolittle-lal 68 Legyél te is Bonca! 73 Emlékeztető 74 Megérkezik egy lány. Egyelőre nem látszik rajta a boncaság 76 Újabb látogatás. A paradicsommadarak szaporodtak 88 A festő és a kislány 97 Egy félbeszakadt délután. És sok egyéb más is 113 Olyan, mint egy idegen 125 Vasárnapi Miranda 142 Móra Kiadó – Alapítva 1950-ben Az 1950-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja ISBN 963 11 7844 7 A kiadásért felel Cs. Tóth János vezérigazgató Felelős szerkesztő: Dian Viktória Képszerkesztő: Diósi Katalin Műszaki vezető: Török Károlyné Terjedelem: 9,9 (A5) ív. IF 7440 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Rt., Budapest, 2003 e-mail: mora@mora.hu Internet: www.morakiado.hu Alföldi Nyomda Rt. (7851.49.01), Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ? Ma már védett bogarak. Tilos gyűjteménybe tenni! ?? ?? ?? ?? 4