JAMES HADLEY CHASE GYILKOS HAJSZA ELSŐ FEJEZET Odakint süvöltött a szél, bent az épületben zörögtek az ajtók és ablakok. A párnázott falú szobák egyikéből egy nő sikoltozása hallatszott. Hátbor- zongató hang volt ez. Nem annyira a fájdalom, mint inkább a téboly és rettegés sikolya. Időnként alábbhagyott, aztán ismét felerősödött, hogy végül a háborodottak önmagukon szórakozó nyüszítésévé halkuljon. Fiatal, vonzó külsejű ápolónő jött a folyosón. Tálcán hozta a vacsorát. A széles folyosó végigvezetett az épületen. Az egyik ajtó előtt megállt, le- tette a tálcát a fal mellé egy fehér asztalkára. Egy zömök, fekete hajú ember éppen akkor fordult be a folyosóra. Amint meglátta a nővért, évődö mosoly jelent meg az arcán, két aranyfo- ga is megcsillant. Újabb sikoly hallatszott az emeletről, a férfi keserü gri- maszt vágott: - Libabörös lesz a hátam ettöl az ordítozástól - mondta, és tétován megállt a nővér mellett. - Szeretném jól ellátni a baját, hogy aztán oka is legyen a jajgatásra. - Hagyja csak, Joe, a tízes szobából hallatszik - válaszolta a nővér, mi- közben végigsimított hullámos, halványszőke haján. Csinos volt az arca, és jól állt neki a keményített fehér fityula. - Mindig így viselkedik, ha vihar van. Ideje lenne már áttenni egy teljesen hangszigetelt szobába. - Szerintem injekciót kellene neki beadni - mondta a zömök férfi. - Az idegeimre megy! Ha tudtam volna, hogy ilyen itt az élet, dehogy vállaltam volna el ezt az állást. - Ne legyen már olyan nyűgös, Joe - mondta a nővér, és ránevetett. - Tulajdonképpen mire számított egy elmegyógyintézetben? - Hát erre aztán nem! - válaszolta Joe fejét csóválva. - Tönkremennek az idegeim. Az a vadóc a tizenötösben ma reggel ki akarta kaparni a sze- memet. Hallott róla? - Ki ne hallott volna? - A nővér ismét felnevetett. - Azt beszélik, hogy maga úgy remegett, mint a nyárfalevél. - Csak így sikerült kikunyerálnom egy kis konyakot Travers dokitól - mondta Joe vigyorogva. - És még orvosságot is adott a marha. - Egy pil- lanatig elgondolkozott, aztán folytatta: - Figyelje csak a szelet. Éppen eléggé kísérteties ez a hely akkor is, ha a szél nem jajgat, akár egy kóbor kísértet. - Ezt biztos valami könyvböl vette - mondta a nővér. - Én szeretem a szél zúgását. - Hát akkor, most itt van magának! A beteg nő sikolyai hirtelen tisztán csengő, gyöngyöző kacagásba csap- tak át. De mégsem volt ebben a nevetésben sem öröm, sem hisztéria: bal- jós ijesztésként zengett a folyosókon, az odakint dühöngő vihar aláfestő zenekíséretével. - Magának tán még ez a hahotázás is tetszik? - kérdezte Joe szigorú- an, nyugtalan tekintettel. - Az ember megszokja. A dilisek olyanok, mint a gyerekek: keresik a módját, hogy kifejezzék magukat. - Akkor hát ez most remek produkció. Büszke lehet rá. Kis szünet után a nővér megkérdezte: - Már készül lelépni a szolgálat- ból? Joe elgondolkozva nézegette a nőt, félig gúnyos, félig barátságos arcki- fejezéssel: - Tekintsem ezt meghívásnak? - közelebb lépett. A nővér elnevette magát. - Sajnos nem, Joe. Még további nyolc vacsorát kell felszolgálnom. Egy óra is beletelik, mire kész leszek. - A fene egye meg - mondta Joe. - Aludni megyek. Sam már biztos le- feküdt. Reggel négykor kelünk. Meg aztán nem is akarom tovább hallgatni ennek a háborodottnak a hangját. Mára elegem volt belőle. - Rendben. Menjen csak aludni - mondta a nővér, és egy fejmozdulat- tal hátravetette a szőke haját. - Nincs szükségem a társaságára. Doktór Travers kopogós römit akar játszani velem. - Ennél többre nem is képes - gúnyolódott Joe. - Travers doktortól biz- tos nem tanul pajzánságokat. - Hát ezt tudom . . . Travers doki nem olyan pimasz, mint maga, Joe. Joe a tálcát nézegette, és szimatolt. - Egészen klassz kosztot kapnak, ugye? - A salátás tányérból kivett egy gusztusos falatot, és rágcsálni kezdte. - Mielőtt idekerültem, úgy képzel- tem, hogy vasrácson át nyers húst lapátolnak be nekik. - Ne piszkálja a páciensem vacsoráját! Nem tanulta meg, hogy mi az il- lem? Nálunk nem lehet ilyent csinálni. - De én már megtettem - állapította meg Joe tárgyilagosan. - És na- gyon ízlik. Nem hiszem, hogy pont ez a falat hiányzik majd neki, hisz oly rengeteg pénze van. - Ahá! Szóval erről is hallott már. Joe szemtelenül nézett a nőre. - Nem sok olyan dolog van itt, amiről én ne tudnék. A kulcslyukhoz szo- rítottam a fülem, amikor Travers doki telefonált. Hosszasan szövegelt er- ről. Hatmillió dollár! Ennyit hagyott rá az öreg Blandish, ugye? - Hangtalan füttyre csücsörítette a száját. - Gondolja csak meg! Hatmillió dollár! Az ápolónő nagyott sóhajtott. Tulajdonképpen egész nap ez járt a fejé- ben. - Istenem! Egyesek szerencsések, mások meg nem . . . - Nekidűlt a fal- nak, és elismerően mustrálgatta Joe-t. Megállapította, hogy vonzó férfi. - Milyen az a nő? - kérdezte Joe, a kezében tartott salátával az ajtó felé bökve. - Már hallottam róla egyet s mást. Sam azt mondja, hogy szexis. Tényleg? - Láttam már nála csúnyábbakat is, de nem a maga esete, Joe. - Ez csak a maga véleménye - felelte Joe, és vigyorgott. - Ha körítés- nek hatmillió dollár jár vele, akkor az ördög öreganyja is az én esetem. Akár holnap elvenném a hölgyet, ha engedné, hogy a pénztárcájába nyúl- káljak. Rábeszélhetné erre. - Nem hiszem, hogy jól érezné magát a férjeként, Joe - kuncogott a nővér. - A rettegéstől nem merné esténként lehunyni a szemét. Ez a nő gyilkolni is képes. - Ha valóban olyan klassz, amilyennek Sam mondja, akkor nem is akar- nám lehunyni a szememet - replikázott Joe. - Egyébként pedig minden kockázatot vállalnék ennyi pénzért. Meg aztán én biztos tudnék bánni ve- le! Hipnotikus erő van a tekintetemben. - Rápaskolt a nő fenekére. - Köze- ledik már a nap, amikor magát is meghipnotizálom. - Engem nem kell hipnotizálnia - felelte a nővér nevetve. - Ezt ugye tudja, Joe? - Hát persze, és ez így is van rendjén. A nő felemelte a tálcát. - Mennem kell. Szóval nem látom ma éjjel? - Kacéran nézett rá. - Tényleg alvásra pazarolja az idejét? Joe végignézett a nőn. - Oké, legyen nyolc óra. De ne várasson meg. Kimehetünk a garázsba, és beülhetünk az egyik kocsiba. Ha egyebet nem is csinálunk, megtanítha- tom magát vezetni - kacsintott. - Hasznosabb lesz, mint a kopogós römi. - Már indult is a folyosón. Gondolataiba merült. Kimérten lépkedő zömök férfi, akit nemigen dobott fel az éppen most elért siker. A nővér figyelte, sóhajtótt egyet, aztán az övén csüngő vékony láncon kikeresett egy kulcsot. A második emeleti beteg újból sikoltozni kezdett. Mintha csak újabb erőre kapott volna. Sikolyai messze túlszárnyalták a szanatórium stukkódíszes falait csapkodó eső zaját. A szél mintha alább- hagyott volna, csak a kéménykürtőkből hallatszott a nyögése. Messzebb, valahol az épület hátsó traktusában erőteljesen bevágtak egy ajtót. A nővér belépett az egyszerűen bútorozott szobába. Fémasztal állt az ablak előtt, egy karosszék szembefordítva az ajtóval. Minden egyes bútor- darab a padlóhoz erősítve. Magasan a mennyezeten csupasz villanykörte, fém védőhálóval. A szoba falai halványkékek. Vastagon kipárnázva. Az aj- tóval szemben, a falnál álló ágyon egy nő alakja rajzolódott ki. Nyilván aludt. A nővér gondolatai még mindig Joe körül forogtak. kissé szórako- zottan rakta le a tálcát az asztalra, aztán odament az ágyhoz. - Ébredjen fel, kérem - mondta egykedvűen. - Nem alszunk ilyenkor. Föl, föl! Itt a vacsorája. A takaró alatt a test meg sem moccant. A nővér összeráncolta a homlo- kát, hirtelen nem tudta miért, nyugtalanság lett úrrá rajta. - Ébredjen fel, kérem - ismételte élesebben, és megveregette az alvó beteget. Ujjai belemélyedtek a párnaszerű puhaságba, és rádöbbent arra, hogy nem emberi test az, amihez nyúlt. Minden porcikájában érezte a ve- szélyt. Fölrántotta a takarót. A beteg helyén csak párna- és takarókupacot látott. Két kéz nyúlt ki az ágy alól, acélos ujjak fogták át a bokáját, és az ágy felé rántották. A rémület beléfojtotta feltörő sikolyát. Érezte, hogy hátrabukik. Egy hosszú időnek tűnő pillanatig minden erejével küzdött, hogy visszanyerje egyensúlyát, aztán hanyatt esett, feje, válla nagy erővel csapódott a sző- nyegpadlóra. Ájulás környékezte. Egy pillanatig úgy feküdt ott, hogy moc- canni se tudott. Rádöbbent, hogy egyedül van egy veszélyes őrülttel. Min- den erejét összeszedve kétségbeesetten küzdött, hogy talpra álljon. Az ijedtség halk nyöszörgést váltott ki belőle. Érezte, hogy izmai nem enge- delmeskednek akaratának. Elmosódottan látta, hogy valaki föléhajol, az- tán meg azt, hogy a tálca mindennel, ami rajta van, ráesik, rázuhan felfelé fordított arcára. A második emeleti páciens ismét nevetni kezdett. Hangja most is annyira keserü és idétlen volt, mint egy hiéna kacagása. Joe behúzta a nyakát, mintha attól félt volna, hogy valaki hátulról fejbe vágja. Sietett a sötét folyosón, le a lépcsőn az épület alagsorába. Örült, amikor odaért a szobájához, amelyben együtt lakott Sam Garlanddel, dr. Travers sofőrjével. Garland ingben és nadrágban feküdt takarója alatt a keskeny ágyon. Széles, jókedvü arca a mennyezet felé fordítva, a szeme csukva. - Micsoda éjszaka! - mondta, amikor Joe belépett. - Ha emlékezetem nem csal, évek óta nem volt ilyen hátborzongató estém! Joe odalépett a kályhához, leült a karosszékbe. - Van odafönt egy dilis spiné: egyik percben kacag, aztán meg úgy ordít, ahogy a torkán kifér. Az idegeimre megy! - Én is hallottam. Képzeld, mi lenne, ha elszabadulna és lejönne ide hozzánk, amikor alszunk? - mondta Garland hamiskás mosollyal. - Gon- doltál már ilyesmire, Joe? Bejönne hozzánk a sötét szobába, konyhakéssel a kezében, és elvágná a torkunkat. Ezen aztán jót nevetne, ugye? - Fogd már be! - mondta Joe, és megborzongott. - Mit akarsz tulaj- donképpen? Hogy frászt kapjak? - Egy dilis egyszer pont ezt tette - hazudta Garland, de továbbra is nyu- godtan pihent gyűrött párnáján. - Bejutott a növérszobába. Borotvával a kezében. Aztán úgy találtak rá, hogy fel-alá futballozott a folyosón az egyik nővér fejével. De ez még akkor történt, amikor te még nem voltál itt. - Hazudsz! Állítsd le magad! Mondtam már, hogy ma este rosszul tű- röm az ilyen dumát. - Éppen csak elmondtam neked - vigyorgott Garland, és ismét lehuny- ta a szemét. - Könnyedén kell felfogni az egészet, akkor nem is olyan rossz állás a miénk. - Ilyen az én szerencsém - mondta Joe, és megvakarta a feje búbját. - Találkát beszéltem meg nyolc órára az első emeleti szőkével. Nem hi- szem, hogy jól érzem majd magamat kint a sötétben. - Azzal . . . - mondta Garland rosszallóan. - Randevúzik az minden új fiúval. Nem valami nagy szám. - Nagyon kedves tud lenni egy autó hátsó ülésén - mondta Joe. - Pár nappal ezelőtt már tartottam vele egy főpróbát. Csudára rámenős. - Éppen ez a baj vele. Túl rámenős. Joe azonban nem figyelt rá. Előredőlt, és az ajtóra bámult. - Most meg mi bajod? - kérdezte Garland tűnődve. - Valaki jár odakint - suttogta. - Talán egy egér, vagy a te szőke démonod türelmetlenkedik - mondta Garland röhögve. - Egyébként ki a fene lenne most odakint? A Joe szemében felvillanó félelem azonban őrá is hatott. Felült, hallga- tózott. Odakint megreccsent a padló . . . aztán még egyszer. Mintha dörzsölőd- ne, csúszna valami. Tán egy kéz a falon . . . egyre közelebb. - Lehet, hogy maga Boris Karloff az - mondta Garland, most már eröl- tetett mosollyal. - Kukkants ki, és nézd meg, hogy ki az. - Nézz ki te - suttogta Joe -, én száz dóllárért sem mennék ki. Egyikük sem moccant. Valaki matatott az ajtón, egy deszka ismét megreccsent, aztán hirtelen futó lábak dobogása hallatszott; mindketten talpra ugrottak. Garland le- dobta a takaróját, Joe pedig hátrarúgta a karosszéket. Egy pillanattal ké- sőbb becsapódott a hátsó kapu. Hideg levegő tódult a folyosóra. - Ki lehetett az? - kérdezte Joe meghökkenve. - Nyilván kiment valaki, te mamlasz. - Garland ismét leült az ágyra. - Mi van ma veled? Engem is fölzrikáltál. Joe ujjaival hátrasimította a haját. - Ma este csak úgy vibrálok. Először az a nőszemély, aki úgy sikolto- zott . . . aztán meg a vihar . . . - még mindig fülelt. Az ajtót bámulta. - Hagyd már abba a rémisztgetést - mondta Garland élesen. - Egyket- tőre beraknak majd téged is egy párnázott falú szobába. - Figyelj csak! Hallod ezt? - mondta Joe. - Milyen furcsán nyüszít a ku- tya. A kertböl valahonnan egy kutya keserves vinnyogása hallatszott. A han- got felkapta és messzire vitte a szél. - Miért ne vonítana a kutya, ha kedve tartja? - kérdezte Garland nyug- talanul. - Nem szokott így vonítani. Egy kutya csak akkor ad ki ilyen hangot, ha nagyon megrémül. Lehet odakint valami, ami megriasztotta. Tovább figyelték a gyászos üvöltést, aztán Garland megborzongott. - Most már engem is felzaklattál - mondta mérgesen. Felkelt, és az ablakon át kibámult a nedves sötétségbe. - Semmit sem lehet látni. Menjünk ki a kutyához, és verjük meg, hogy oka legyen voníta- ni. - Rám ne számíts - mondta Joe, és leült. - Semmi pénzért sem me- gyek ki a sötétbe. Új hang zúgott bele az éjszakába. Egy csengő éles berregése. Felugrot- tak. - Ez riasztás! - kiáltotta Garland, és magára kapta a kabátját. - Gyere, Joe, gyorsan fent kell lennünk. - Riasztás? - mondta Joe tétován. Érezte, ahogy végigfut a hátán a hi- deg. - Mi az, hogy riasztás? - Elszökött az egyik ápolt - kiáltotta Garland, miközben az ajtóhoz ro- hant. - Most már akár tetszik, akár nem, ki fogsz menni a sötétbe. - Szóval ezt hallottuk . . . ezért vonított a kutya - mondta Joe, és ő is feltápászkodott. Garland már ott futott a folyosó végén, Joe félt, hogy magára marad, és botladozva igyekezett utolérni. A szél süvítésén, az eső zuhogásán túl ismét hallatszott a kutya vonítá- sa. Kamp, a seriff, leöntötte a vizet kalapja karimájáról, majd követte az ápo- lónőt dr. Travers szobájába. - Hallom, hogy baj van itt maguknál, doki - mondta, miközben kezet rá- zott a karcsú férfival, aki elébe jött, hogy üdvözölje. - Hallom, hogy egyik ápoltjuk megszökött. Travers bólintott. Aggodalom tükröződött mélyen ülő szemében. - Az embereink már kint vannak, keresik a nőt - mondta az orvos -, de minden lehető segítségre szükségünk lesz. Idegtépő a feladat. A beteg életveszélyes! A seriff szalmaszínü, dohányfoltos bajuszát húzogatta. Világos szemé- ből kiolvasható volt, mennyire meghökkentette a hír. - Szóval ez a helyzet - mondta halkan, hűmmögve. Travers pedig folytatta: - Nagyon nehéz, nagyon kényes helyzetbe ke- rültem. Ha az eset bekerül az újságokba, tönkrement ember vagyok. Akár be is csukhatom a szanatóriumot. Ez a nő volt az a betegem, akire a leges- legjobban kellett volna vigyázni. - Segítek magának, doki, amennyire csak tudok - mondta Kamp, és le- ült. - Rám számíthat. - Tudom - mondta Travers, miközben nyugtalanul járkált fel s alá. - A szóban forgó páciens John Blandish örököse. Mond ez magának vala- mit? - John Blandish? . . . A név ismerős . . . - mondta Kamp, és összeráncol- ta homlokát. - Csak nem azt akarja mondani, hogy arról a milliomosról van szó, akinek a lányát úgy húsz évvel ezelőtt elrabolták? - De igen, őróla. Éppen ezért sürgősen vissza kell hoznunk a beteget, még mielőtt bárki megtudná, hogy elszökött. Gondoljon csak arra, hogy a múlt évben milyen sokat fóglalkozott a sajtó az öreg Blandish halálával. Ha ez a hír kiszivárog, a sajtó újból fölkavarja az ügyet; és nekem végem van. - Nyugodjék meg, doktor - mondta Kamp csendesen. - Visszahozzuk. - Tovább huzigálta a bajszát, és folytatta: - Azt mondta, hogy ez a beteg az öreg Blandish örököse? Hogy lehet, hogy egy elmebajosra hagyta a va- gyonát? Ez nem logikus. - Ez a nő törvénytelen unokája az öregnek - mondta az orvos lehalkítva a hangját. - Ezt csak magának mondhatom el. - Hogy mondta? Hadd hallom még egyszer - kérdezte Kamp, és ki- egyenesedett. - Blandish lányát egy értelmi fogyatékos bűnöző, egy elmebeteg rabol- ta el. Hosszú időbe telt, míg végre kiszabadították, és akkor a nő öngyilkos lett: Kiugrott az ablakon, még mielőtt az apja beszélhetett volna vele. Be- lehalt a sérüléseibe. - Erre mind emlékszem - mondta Kamp türelmetlenül. - De azt biztos nem tudja, hogy nem sokkal az öngyilkossága előtt gyermeket szült. Egy kislányt, akinek az emberrabló Grisson volt az apja. - Hűha!. . . - mondta Kamp. - Szóval ez a gyerek felnőttkorára ide ke- rült, a maga páciense lett. Így van? Travers bólintott. - A kislány, Carol, nagyon hasonlít az édesanyjára, és ezért az öreg Blandish nem tudta elviselni, hogy ott legyen a környezetében. Nevelőszü- lőknél élt. Blandish még csak meg sem látogatta, de a kislány semmiben sem szenvedett hiányt. Az a tény, hogy az apja elmebeteg volt, mindenki- ben gyanakvást ébresztett Carollal szemben. Egyre csak figyelték, hogy nem viselkedik-e gyanúsan, nem örökölte-e apja hajlamait. Nyolcéves ko- ráig semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak. De amikor tízéves lett, észrevették, hogy nem barátkozik a vele egykorúakkal. Szeszélyes kis- lány volt, néha búskomor, máskor erőszakos, és nagyon könnyen dühbe gurult. Tájékoztatták az öreg Blandisht, és kerestek egy olyan ápolónőt, akinek ideggyógyászati gyakorlata volt: az ő felűgyeletére bízták a kis- lányt. A helyzet egyre rosszabbodott, Carol dühkitörései vadabbak lettek, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem szabad őt felügyelet nélkűl kettesben hagyni senkivel sem, aki fizikailag gyengébb nála. Tizenkilenc éves korára elmebajosnak kellett nyilvánítani, gondnokság alá kellett he- lyezni. Most már három éve az én páciensem. - És mondja, mennyire veszélyes ez a lány? - kérdezte Kamp. - Nehéz ezt megmondani. Szinte mindig megfigyelés alatt állt, szak- képzett ápolók voltak mellette, tehát olyan emberek, akik tudtak vigyázni magukra. Nehogy azt gondolja, hogy állandóan veszélyes volt. Szó sincs róla. Tulajdonképpen többnyire nagyon bájos, kedves természetű lány. Hónapok teltek el, amikor egész normálisan viselkedett. Ilyenkor úgy tűnt, szégyen és gyalázat, hogy zárt intézetben tartjuk. De aztán előfordult, hogy egyszerre csak nekitámadt annak, aki a közelében volt. Furcsa elme- betegség ez: a skizofrénia egyik fajtája. - A seriff értetlenül nézett rá. Tra- vers folytatta: - Úgy is lehet mondani, hogy tudathasadásos, vagy azt, hogy a dr. Jekyll és Mr. Hyde történetére emlékeztető kettősség van ben- ne. Mintha időnként egy redőny ereszkedne le az agyában. Ilyenkor veszé- lyes, gyilkos hajlamú őrült. A nehézség az, hogy amint mondtam, nincs semmiféle elöjele annak, hogy mikor jön rá ez a roham. Egyszerűen bekö- vetkezik, és akkor vadul és nagy erővel támad. Testi erő tekintetében bár- mely férfinak is veszélyes ellenfele. - Volt már eset rá, hogy megölt valakit? - kérdezte Kamp, és gondter- helten huzigálta bajuszát. - Nem. Erre nem került sor, de volt két nagyon rémes esete. Akkor kel- lett elmebetegnek nyilvánítani. A legutóbbi úgy történt, hogy meglátott egy fickót, aki éppen verte a kutyáját. Carol nagyon szereti az állatokat, és mielőtt még ápolónője közbeléphetett volna, máris nekiesett annak az embernek, és körmeivel felhasította az arcát. A keze nagyon erős. A fickó az egyik szemére megvakult. A nővér és a járókelők csak a legnagyobb nehézségek árán tudták kiszedni a lány kezei közül. Egészen bizonyos, hogy ha egyedül lett volna ott, megölte volna azt a férfit. Az illető pert in- dított, és ez vezetett azután a jelenlegi helyzethez. Az öreg Blandish sem- mi pénzt nem sajnált annak érdekében, hogy az ügyet eltussolják. - Tra- vers ujjaival beletúrt a hajába, és gondterhelten folytatta: - És e percben a lány szabadon van, oda megy, ahová akar, és minden gyanútlan sze- mély, aki csak összetalálkozik vele, komoly veszélybe kerűl. - Szóval szép kilátásaink vannak - mondta Kamp. - A lány felkutatása pedig egyáltalán nem lesz könnyű ebben a szörnyű viharban. - Sürgősen meg kell találnunk, és meg kell akadályoznunk, hogy az eset nyilvánosságra kerüljön. Az öreg Blandish végrendeletét nemrégiben érvényesítették. Intézkedés történt, hogy a hatmilliónál is nagyobb va- gyont kijelölt gondnokok kezeljék. Ha azonban köztudottá válik, hogy el- szökött a szanatóriumból, egy gátlástalan gazember hatalmába kerítheti a lányt, és éppen a vagyonáért kihasználhatja a helyzetét. - De hiszen, ha vannak kijelölt hagyatéki gondnokok, akkor a pénz biz- tonságban van, nem? - Nem egészen. A mi államunkban hatályos egy olyan törvény, amely szerint, ha egy beszámíthatatlannak nyilvánított személy kiszökik a gyógy- intézetből és tizennégy napon át kint van, akkor elmebeli állapotát újólag meg kell vizsgálni. Csak így helyezhető ismét gondnokság alá. Azt is tu- dom, hogy a végrendeletben kifejezetten az áll, hogy amennyiben a lány innét kikerül, és jogilag nem tekinthető elmebetegnek, azonnal ő rendel- kezik az egész vagyonnal, a hagyatéki gondnokság automatikusan meg- szűnik. Az öreg Blandish, ugyebár, sohasem hitte, hogy unokája gyógyít- hatatlan, ezért vette be végrendeletébe ezt a passzust. Nagyon megbánta, hogy amíg Carol kicsi volt, távol tartotta magától. Ezt akarta a végrende- letben jóvátenni. - Szóval, ha Carolt nem találjuk meg tizennégy napon belül, akkor ma- ga, doki, nem hozhatja vissza az intézetbe? - Így van. Hacsak a bíróság nem hoz olyan újabb határozatot, hogy zárt intézetben kell tartani. Ehhez azonban két orvos véleménye, döntése szük- séges, amelynek meghozatalánál nem támaszkodhatnak a régebbi vizsgá- latokra. A tizennégy napon belül kell megvizsgálniuk a lányt, de erre nem lesz lehetőségük, ha, tegyük fel, ebből az államból átmegy egy másikba. - Döntő fontosságú tehát, hogy sürgősen megtaláljuk - mondta a se- riff. - Vajon van-e nála pénz? - Tudtommal nincs. Véleményem szerint nincs. - Van fényképe a lányról, doki? - Nem tudok ilyen fényképről. - Akkor adjon róla személyleírást - mondta Kamp, és elővette jegyzet- tömbjét. Travers összeráncolt homlokkal gondolkodott. - Ha az ember megfelelő, hű képet akar adni róla, nem könnyű elmon- dani, hogy milyen. Lássuk csak. Azt hiszem, úgy 174 centi magas, a haja vörös, és nagy, zöld a szeme. Rendkívül szép lány: karcsú az alakja, jó a mozgása. Az a szokása, hogy időnként leeresztett szempillái alól néz az emberre, alulról fölfelé, és ez a nézés határozottan sunyi, kellemetlen be- nyomást kelt. Szájának egyik sarka idönként idegesen megrándul. Jelzi, hogy valami nem stimmel nála. Kamp mormogott valamit a bajsza alatt, és buzgón jegyzetelt. - Külön- leges ismertetőjele? - Bal csuklóján mintegy öt centiméteres sebhely látható. A sérülés ak- kor történt, amikor ídekerült az íntézetbe, és egy dühkitörés alkalmával föl akarta vágni az ereit. Egyébként a legfeltűnőbb rajta a haja. Sohasem lát- tam még ennyire pompás, csodálatos vörös hajat. Nem vörösesbarna, ha- nem igazi, tiszta vörös. Egészen rendkívüli és nagyon vonzó. - És milyen ruhát viselt, amikor elszökött? - Hiányzik a szekrényböl egy kék gyapjúruha és egy pár trottörcipő. Ezenkívül a sofőröm jelentette, hogy eltünt az ő ballonkabátja, amely ott lógott a folyosón, kívül a szobája ajtaján. Feltételezzük, hogy ezt a kabátot felkapta és magával vitte. Kamp felállt. - Oké, akkor hát nekifoghatunk. Értesítem a rendőrjárőröket, hogy fi- gyeljék az utakat, és akciócsoportokat szervezek, hogy átfésüljék a hegye- ket. Ne aggódjon, doki, megtaláljuk. Amikor azonban doktor Travers a seriff kocsijának egyre távolódó zúgá- sát hallgatta, az volt az érzése, hogy a lányt nagyon nehéz lesz megtalálni. A teherautó odaállt az út menti falatozó elé. Andy - kávézója hirdette a- neon. Dan Burns fáradtan kászálódott le a vezetőülésből, nehézkesen ke- rülgette a tócsákat, fejét lehajtotta az erős széllel, paskoló esővel szem- ben. Belökte az ajtót. Rettenetes meleg és sűrű dohányfüst fogadta oda- bent, úgyhogy csak nehézkesen vágott át a helyiségen egy olyan asztal- hoz, amely távolabb állt a kályhától. Andy, a tulaj, nagydarab, kövér, jókedélyű fickó, odajött hozzá. - Helló, Dan. Örülök, hogy újra itt látlak. De úgy nézel ki, mint akit kifa- csartak, fiam. Ma éjjel már nem mész tovább, ugye? A legtöbben itt töltik az éjszakát. Van is egy szobám a számodra. - Folytatnom kell az utat - mondta Dan. Arca egészen merev volt a ki- merültségtől, szemhéjai le-lecsukódtak. - Adj egy bögre kávét, Andy, méghozzá gyorsan. Holnapra Oakville-be kell érnem. - Meg vagy te húzatva! - szörnyülködött Andy. Már ment is, és úgy- szólván azonnal hozta a kávét. - Ti, kamionosok valamennyien őrültek vagytok. Miért nem alszol egy kicsit? Fogadni mernék rá, hogy napok óta le sem hunytad a szemed. - Azt hiszed, hogy szórakozásból teszem? - duzzogott Dan. - Figyelem- be véve, hogy milyen keveset fizetnek a szállításért, meg azt is, hogy a ko- csit részletre vettem, és tízheti hátralékban vagyok, mi az ördögöt tehet- nék mást? Nem akarok lemondani a járgányról, Andy. - Hát csak vigyázz. Rosszul nézel ki. Nem vagy olyan állapotban, hogy ezt a nehéz kocsit átvidd a hegyen. - Állítsd már le magad! - mondta Dan kurtán. - Megmondtam, hogy mennem kell! - Kortyolt a forró kávéból, és nagyot sóhajtott. - Ötszáz lá- da grapefruitot viszek, és az az átkozott szállítmány rám rohadt. Le kell hogy adjam, Andy. És ez az egyetlen pénz, amire mostanában számítha- tok. Andy morgott valamit. - Hát, ha így áll a dolog . . . hogy van Connie és a srác? Remélem, leg- közelebb magaddal hozod őket. Örülnék, ha láthatnám mindkettőjüket. Dan arca felderült. - Jól vannak, de nem hozhatom magammal őket, Andy. Túl fárasztó ez az út, és annyi mindent kell megoldanom útközben. - Kiitta a kávéját. - Remélem, hamarosan hazajutok egy éjszakára. Hetek óta nem voltam ott- hon. - Hát csak igyekezzél, a srác egy szép napon majd behúz neked egyet, amikor megcsókolod Connie-t . . . annyira elszokik tőled. - Ez persze így van - mondta Dan, és felállt. - Tönkretesz engem ez az eső. Figyeld csak. - Ma éjszaka már nem fog elállni. Hát vigyázz magadra, fiacskám. - Persze hogy vigyázok. Viszlát! Remélem, lesz annyi szerencsém, hogy kapok rakományt és újra erre járhatok. - Biztos kapsz majd - mondta Andy bíztatóan. - Vigyázz, nehogy el- aludj a hegyen. - Fölszedte a pénzt, amit Dan letett az asztalra. - Viszlát! A kávézó melege után nagyon hidegnek tűnt a vezetőfülke. Dan ébe- rebbnek érezte magát. Beindította a motort, kikanyarodott az útra, és a kocsi hangosan zúgva vágott neki a sötétségnek, az esőnek. Az országút- tól jobbra a távolban láthatta a Glenview Elmegyógyintézet kivilágított ab- lakait. Grimaszt vágott; minden alkalommal, amikor elhaladt az intézet előtt, ugyanaz a morbid gondolat motoszkált a fejében: ha nem fut le va- lahol az útról, ha nem karambolozik, ha nem ég benn az autóban, akkor egy szép napon ebben a bolondokházában végzi. Oly sok órát kell a volán- nál töltenie, egyre csak a motor zúgását hallgatni; a kialvatlanság is ép- pen elég ahhoz, hogy az ember idővel becsavarodjék. Még egyszer oda- nézett a távolba, a fények felé. Nem, őt biztos nem ide zárják be: csak gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy a Glenview Gyógyintézetbe kerüljenek. A szél csapkodta a kocsit, az eső nagy erővel zúdult a tetőre. Nem volt könnyü figyelni az utat, de azért csak nyomta a pedált. Két keze úgy szorí- totta a volánt, hogy szinte fájt. Hirtelen elörehajolt, hogy jobban lásson. A reflektorok fényében egy lány állt egykedvüen az országút mellett. Mintha nem is érezte volna, hogy ázik az esőben. Semmiféle jelt sem adott, amikor a teherautó köze- ledett. Dan ösztönösen fékezett, a hátsó kerekek csikorogtak. A kocsi ott állt meg éppen a lány előtt. Kihajolt a fülkéből. Most, hogy már nem világított rá a reflektor, nem látta tisztán. Annyit azonban megállapitott, hogy nincs kalapja, és ázott haja szorosan a fejéhez tapad. Dan nem értette a dolgot, meghökkent. - Akarja, hogy elvigyem? - ordította, hogy szavai túlharsogják a szél zú- gását. Kinyitotta az ajtót. A lány nem mozdult. Arca csak elmosódott fehér foltnak tünt, de Dan magán érezte fürkésző tekintetét. - Kérdeztem, hogy felvegyem-e! - kiabálta. - Mi a fenét csinál itt tulaj- donképpen? Nem veszi észre, hogy esik? - Igen, azt akarom, hogy elvigyen - mondta a lány halkan. Dan nyújtotta a karját, megfogta a lány kezét, és felhúzta maga mellé a vezetőfülkébe. - Alaposan megázott - mondta. - Marhára nedves ez az éjszaka. Áthajolt a lány előtt, becsapta a fülke ajtaját. A műszerfal halvány fé- nyénél látta, hogy férfiesőkabát van rajta. - Tényleg nedves - mondta a lány. - Bizony, átkozottul nedves - ismételte Dan. Nem volt biztos benne, hogy kivel hozta össze a sors. Elindította a kocsit, csak úgy zúgott a motor, amikor nagyobb sebességbe kapcsolt. Robogtak előre a sötétbe. A távolból halk harangszó hallatszott. - Hát ez meg mi lehet? - kérdezte Dan fülelve. - Úgy hangzik, mint egy csengő. - Ez a bolondokháza riasztócsengője - mondta a lány. - Azt jelzi, hogy valaki elég szerencsés volt ahhoz, hogy megszökhessen. - Halkan elnevet- te magát; furcsa, rideg nevetés volt ez, olyannyira, hogy Dan megborzon- gott. A csengő gyászos hangja a szél szárnyán még sokáig elkísérte őket. - Úgy érti, hogy a dilinósak egyike megszökött? - kérdezte Dan meg- döbbenten. Nézett előre a sötétségbe, félig-meddig felkészülve arra, hogy valami vad hadonászó alak ugrik majd elő az út menti sötét bokrok közül. - Fogadni mernék, hogy megörült, amikor látta, hogy jövök. Hova igyek- szik? - Sehová - válaszolta a lány. Ő is előrehajolt, hogy kinézzen az esőver- te szélvédőn. A műszerfal fénye hosszú ujjaira, keskeny kezére világított, és Dan észrevett egy csúnya, nagy forradást a bal csuklóján. Közel van az ütőérhez, gondolta, annak idején jó nagy ijedség lehetett. - Sehová - ismételte Dan, és nevetett. - Az bizony pokolian messze van. - Sehonnan sem jövök, és sehová sem megyek. Senki sem vagyok - mondta a lány. Furcsa keserüség érződött kemény, fakó hangjából. Azt akarja, hogy törődjek a magam dolgával és hagyjam abba a puhato- lódzást, gondolta Dan, mondani pedig azt mondta: - Nem akartam kí- váncsiskodni; ami engem illet, Oakville-be megyek, remélem, megfelel magának. - Persze - mondta a lány közömbösen, és elhallgatott. Meredek úton jártak. A motor fölmelegedett. A vezetőfülkét meleg gő- zök árasztották el, Dan elálmosodott. Egész teste kívánta az alvást, és ne- hezen tudta összeszedni a gondolatait. Megszokott beidegződéssel veze- tett, nem is figyelt fel arra, hogy a lány ott mellette úgy dülöngél ide-oda, mint egy rongybaba. Az elmúlt négy nap folyamán mindössze hatórányi alvásra jutott ideje, és ellenálló képessége most már a végét járja. Aztán egyszerre csak nem volt képes többé ébren maradni, előrebukott, feje nekikoccant a volánnak. Rögtön felébredt, kiegyenesedett, halkan szitkozódott. Látta, hogy az út széle milyen közel került hozzá: a fű élénkzöldnek tünt a reflektorfényben. Elfordította a kormányt, a kocsi megcsúszott, az agyongyötört kerekek élesen csikorogtak. A külső oldalon lévő kerekek felfutottak a füves pad- kára, aztán visszahuppantak az úttestre. A magasra feltornyozott szállít- mány, a grapefruittal teli ládák ide-oda csapódtak a vászontető alatt. Ve- szélyesen billegtek, nyikorogtak és rázkódtak. Egyetlen émelyítő pillanatig Dan azt hitte, hogy a kocsi fel fog borulni, de aztán sikerült egyenesbe hozni, és folytatódott a keserves kapaszkodás felfelé a kanyargós úton. - Jesszusom! Ezer bocsánat - lihegte, a szíve erősen vert. - Azt hi- szem, egy picit elbóbiskoltam. - Odapillantott a lányra. Arra számított, hogy az remeg az ijedségtől, de nyugodtan ült, nézett előre, mintha mi sem történt volna. - Nem ijedt meg? - kérdezte Dan, mert egy kissé bosz- szantotta a lány nyugalma. - Majdnem lezuhantunk a mélybe. - Akkor meghaltunk volna, ugye? - mondta a lány halkan. Dan alig hal- lotta hangját a szél zúgása közben. - Maga fél a haláltól? Dan grimaszt vágott, és azt mondta: - Tudja, tilos ilyesmiröl beszélni egy teherautóban. Nap mint nap sokan halnak meg a kamionosok közül. - Babonából megkopogtatta a müszerfal fáját. Lassított, mert éles kanyar következett, azután pedig az igazi hegyi út. - Most jön a kapaszkodás fel a meredeken - folytatta, egy kicsit fészke- lődött, hogy közelebb kerüljön a volánhoz. - Figyelje csak! Ez aztán keser- ves egy út! A kocsi akkorára már úgyszólván beszorult: egyik oldalon gránitfalként tornyosodott a hegy, a másikon pedig a meredek lejtő egészen a völgy mélyéíg. Dan visszakapcsolt. A kocsi küszködve kapaszkodott felfelé, a motor erősen zúgott. - Amikor félúton leszünk, nagyon kellemetlen lesz a szél - ordította a lánynak. Persze a szél már most is gondot okozott, ereje egyre nőtt, és hallatszott, amint valahol előttük szikladarabok zuhannak le nagy robajjal a völgybe. - A helyzet ugyanis az, hogy a szél az alföld felől érkezik, és itt egyszerre útját állja a hegy. A múlt évben hasonló szélben tettem meg ezt az utat, és elakadtam. A lány egy szót se szólt, még csak rá se nézett Danre. Vagány csitri, gondolta Dan. Jó volna többet látni belőle. Úgy sejtem, hogy olyan lány, akit érdemes megnézni. Ásított, és nagy erővel szorította a volánt. Senki sem vagyok és sehonnan sem jövök. Furcsa, hogy ezt mondta. Lehet, hogy bajban van: tán megszökött hazulról. Gondterhelten csóválta meg a fejét. Odaértek azonban a következő éles kanyarba, és akkor minden másról megfeledkezett, csak a vezetéssel törődött. A szél hirtelen olyan szilajon ugrott neki az autónak, mint egy vadállat. A motor lelassult, akadozott, a kocsi megállt. Mintha téglafalnak ütköztek volna, pedig még csak ezután jött a java: teljesen széllel szemben kellett haladniok, megbirkózni annak minden erejével. Az eső vastag sugárban ömlött, olyan erővel, hogy a szélvédő beleropogott. Az áradó zuhatagon lehetetlen volt átlátni. Dan káromkodott és újból rákapcsolt, felengedte a kuplungot, a kocsi előrelendült, megremegett a szélben, és aztán hirtelen rázkódni kezdett. Reccsenés hallatszott, a grapefruittal teli ládák kiszakították a vászontetőt és dörgő zajjal csapódtak az úttestnek. - Krisztusom! - motyogta Dan. - Elvesztem a rakományt! - Újabb ládák zuhantak az úttestre, Dan hátramenetbe kapcsolt. Igyekezett visszajutni a kanyar előtti szélvédett útszakaszhoz. A kocsi megingott, és érezte, hogy a külső oldalon lévő kerekek fel- emelkednek az úttestről. Le fogunk zuhanni, gondolta, úrrá lett rajta a félelem. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját, hogy kiugorjék, hogy mentse magát, de aztán mégsem volt képes cserbenhagyni a kocsit meg a rakományt. A kocsi megcsúszott az út széle felé, és Dan kétségbeesetten küzdött, hogy visszakormányozza a helyes irányba. Nyomta a pedált, hogy gyor- sabban menjen hátrafelé, úgy érte el a kanyart, hogy a hátsó kerekek majdnem a levegőben voltak a meredély felett, de eljutott a védelmet nyújtó sziklafalhoz. Fékezett és leállította a motort. Alig merte hinni, hogy pillanatnyilag biztonságban vannak. Hátradűlt, testének minden porcikája remegett, a torka kiszáradt. - Hát, ez rettenetes volt - mondta és hátratolta fején a sapkáját. Kabát- ja ujjával törölte meg verejtékező homlokát. - Hát, ez rettenetes volt! - Most mit fog tenni? - kérdezte a lány. Teljesen nyugodtnak látszott. Dan nem tudott megszólalni, de kimászott az esőbe, hogy megnézze, mekkora a kár. A kocsi lámpáinak fényénél látta a ládákat szerteszét szóródva az úton. Egyik-másik el is tört, és a sérült, sárga gömbök ott csillogtak az esőben. Most hát meg kell várni a hajnalt, gondolta, és olyan keserűség lett úrrá rajta, hogy dühre már nem futotta. Nincs mit tenni! Elakadt a hegyen, és elveszítette rakományát, pont úgy, mint tavaly. Teljesen átázva, szinte kibírhatatlanul fáradtan mászott vissza a vezető- fülkébe. A lány ott ült az ő helyén a volánnál. Dan túl fáradt volt ahhoz, hogy szóljon neki, menjen arrébb. Odaroskadt a másik ülésre, és lehunyta a szemét. Mielőtt még gondolkodhatott volna a másnapi tennivalókon, mielőtt megsaccolhatta volna, hogy mennyi a kára, már aludt is. Feje előrebukott a mellére, szemhéjai lecsukódtak, mintha ólomsúly nehezedne rájuk. Aztán azt álmodta, hogy vezeti a kocsit. A nap magasan jár a hegy fe- lett, lágy szellő lengedezik, miközben az autó a lefelé vezető úton gördül. Nagyszerű volt így vezetni. Nem volt már fáradt, jól érezte magát. Felgyor- sította a motort, a sebességmérő mutatója hetven körül ingadozott. Fele- sége, Connie, meg a gyerek ott voltak mellette. Mosolyogtak rá, és elis- merően nézték, hogy milyen jól vezet. A gyerek azt kiáltotta neki, hogy menjenek gyorsabban, győzzék le a szelet, és a teherautó szinte röpült az úton egy fecske kecsességével és gyorsaságával. Aztán egyszerre a kellemes álmodozás lidérces szörnyűséggé alakult át. A volán összezsugorodott két kezében, mintha csak papírból lett volna, a teherautó nagyot ugrott a levegőbe, letért az útról, és mind nagyobba- kat huppant. A kis Connie fülsiketítő sikoltására ébredt, egész testében remegett, és mintha egy jéghideg marok szorította volna össze a szívét. Egy pillanatig még ébren is azt hitte, hogy zuhan a kocsi, hiszen a motor zúgott és az egész autó remegett. Aztán rádöbbent, hogy valójában őrüle- tes sebességgel száguldanak, a reflektorok fénycsóvái tüzes nyílként hasí- tanak a sötétségbe. Bódultan az alvástól és a megdöbbenéstől automati- kusan kapott a kézifék után, lábával pedig igyekezett lenyomni a fékpe- dált. Azonban azt sem keze, sem lába nem találta, amit keresett. Ráébredt arra, hogy egyáltalán nem ő vezeti a kocsit, hanem a lány. Mielőtt még bódult gondolataival fölfoghatta volna, hogy mi történik az autóval, meghallott egy másik hangot: rendörségi sziréna hangzott mögü- lük az útról. Erre már egészen éber lett, riadt és dühös. - A fenébe is, mi az ördögöt csinál? - ordított rá a lányra. - Azonnal áll- jon meg! A rakományom lehullik a kocsiról, és nyomomban vannak a rendőrök! Nem hallja őket? Azonnal álljon meg! A lány űgyet sem vetett rá, csak ült mereven a volánnál. Lábával egyre lejjebb és lejjebb nyomta a gázpedált, úgyhogy a motor teljes erővel dol- gozott, a kocsi egyre gyorsult és egyre vészesebben imbolygott. A faládák hangos csattanással csúszkáltak a ponyva alatt. - Teljesen megőrült? - ordította Dan, de megérinteni nem merte a lányt, mert hátha ezáltal kormányozza le az útról a kocsit. - Mindjárt lebo- rulunk! Álljon félre, maga kis őrült! A lány azonban úgy tett, mintha süket lenne, a kocsi továbbrobogott, esőben, szélben, bele a sötétségbe. Hátuk mögül egyre élesebben szólt a sziréna, Dan kihajolt a fülke abla- kán, hátranézett az imbolygó kocsi mentén, miközben az eső arcába vá- gott és a fejét csapkodta. Egyetlen reflektor látszott mögöttük. Dan úgy gondolta, hogy egy rendőr eredt a nyomukba nagy sebességű motorbicik- lin. Visszafordult a lány felé, és úgy ordította: - Egy motoros zsaru van mögöttünk, le akar állítani! Nem lehet megszökni előle! Álljon már félre, legyen szíves! - De én igenis megszököm előle - mondta a lány szinte sikító hangon, hogy hallani lehessen a motor és a szél zúgásán át. Ismét felnevetett, fur- csa, fémes csengésű nevetéssel, amelytől már korábban is végígfutott a hideg Dan hátán. - Ne csináljon már ilyen őrültséget - mondta Dan, és közelebb csúszott a lányhoz. - Az lesz az eredménye, hogy nekimegyünk valaminek. Ezzel a kocsival nem lehet elszökni egy motoros rendőr elől. Hallja? Álljon már félre! Olyan helyre értek, ahol hirtelen kiszélesedett előttük az út. Meg vagyunk lőve, gondolta Dan. A zsaru most megelőz és úgy állít meg. Benne lesz a pácban ez a lány. Mindenért neki kell majd felelnie. En- gem senki sem hibáztathat. Ez az őrült, buta, felelőtlen kis bolond! Látnia kellett, hogy minden úgy történt, ahogy gondolta. Hirtelen felzú- gott mellettük egy motor, felvillant egy reflektor vakító fénye, és a moto- ros rendőr máris előttük volt; széles vállú, tömzsi férfi,testhez simuló fe- kete bőr egyenruhában, fejét mélyen lehajtva hajolt előre a kormányra. - Most már igazán meg kell állnia - kiáltotta Dan. - Ott fog menni előt- tünk az út közepén, és lassítani fog! Meg kell, hogy álljon, mert különben elüti! - Na és aztán. Akkor hát elütöm - mondta a lány nyugodtan. Dan a lányra meredt, és hirtelen megérezte, hogy valóban képes meg- tenni azt, amit mondott. - Őrült! Meg van maga húzatva? - ordította Dan, és közben mintha megállt volna a szívverése. Glenview! A riasztócsengő, valaki elég szeren- csés volt ahhoz, hogy megszökhessen, a lány nevetésének furcsa rideg csengése, senki sem vagyok és sehonnan sem jövök . . . na és aztán, akkor hát elütöm. Ez a lány valóban őrült! Elmebeteg! A rendőr őt hajszolja, hogy visszavi- gye Glenview-ba! Dan távolabb húzódott a lánytól, kidülledt szemekkel nézte, és halálra rémült. Valamit tennie kell! Meg fogja ölni azt a zsarut. Aztán megöli őt is, meg saját magát is. A lányt egyáltalán nem érdekli, hogy mit tesz. Ha vala- hogy megkaparinthatná a slusszkulcsot! Odanyúlni azonban nem mert. A mozdulata esetleg felingerelné a lányt, és lekormányozná az autót az út- ról. Dan tekintetével a sötétséget kémlelte, nehezen lélegzett, szíve vadul vert. Ismét emelkedő következett. Bal oldalon fehérre festett fakorlát véd- te az utat, mert azon túl mély szakadék volt, le egészen addig a kanyargós útig, amelyet mérföldekkel előbb hagytak maguk mögött. Ha balra húzza a volánt, akkor végük van, de ha jobbra, akkor van egy pici reményük: nem sok, de esetleg kiugorhatnak a kocsiból, mielőtt a benzintartály felrobban- na. Dan meglátta, hogy a rendőr megállást jelez nekik. A motorbiciklin há- tul fel-felvillant a szöveg: Rendőrség! Megállni! - Meg kell állnia, kislány - ordította Dan kétségbeesetten. - Nem ma- gát keresi. Engem akar elkapni. Semmitől sem kell félnie . . . A lány halkan kuncogott, csak úgy magának. Előrehajolt, hogy jobban lássa a fel-felvillanó jelzést. Úgy tűnt, hogy a kocsit kifejezetten oda irá- nyítja. Dan észrevette, hogy a rendőr csökkenti a sebességet. A teherautó egy- re inkább megközeliti. A reflektorok fénye egészen megvilágítja a hátát. A marha! - gondolta Dan, tudnia kellene, hogy ez egy őrült. Számíthat- na rá, hogy el fogja gázolni. Kihajolt a fülke ablakán, és úgy üvöltötte az előtte haladó alaknak: - Gyorsitson! Ki fogja csinálni magát . . . maga barom! Térjen ki előle! Különben el fogja gázolni. A szél felkapta Dan hanját, és messzire sodorta. A kiáltozással semmit sem ért el. A zsaru semmit sem hallhatott az egészböl saját motorja és a szél zúgása miatt. Még mindig lassított, és határozottan ott haladt előttük az út közepén. A kocsi lámpái megvilágították, a zakatoló motorház már csak néhány méterre volt a hátsó keréktől. Dan eszeveszetten fordult a lányhoz, és odakapott a slusszkulcs felé. A lány azonban behajlított ujjakkal lecsapott Danre. Körmei mély barázdát szántottak az arcán. A férfi nekicsapódott a fülke fémajtajának, amint a kocsi kanyarodott, felfutott a füves padkára, aztán irányba állt és ismét ott haladt az úttesten. Dan az arcához kapott, vér folyt a kezére, megborzon- gott a rémülettől és a fájdalomtól. Aztán, amikor felvetette a szemét . . . megtörtént. A zsaru a válla felett hátranézett, mintha felismerte volna, milyen veszélyben van. Dan még lát- ta a védöszemüveges, sárral borított arcot, egy pillanatra még észlelhette, hogy kiáltásra nyílik a szája, de hallani már nem hallotta. A lány teljes erő- vel lenyomta a gázpedált, a két jármű mintha a levegőben lebegett volna, a motorkerékpár küzdött, hogy elszabaduljon, a teherautó pedig, hogy el- érje és elpusztítsa. Aztán óriási erővel csapódott neki az autó a kerékpár- nak; felvágta magasan a levegőbe. A szél harsogásán túl is hallotta Dan a rendőr rémült jajszavát, és azt a recsegést, amellyel a kerékpár nekiütődött a hegyoldalnak. Látta a tűz fel- villanását, a lángnyelveket. - Megölte! - kiáltott rá Dan. - Maga őrült, gonosz dög! Minden tétovázás nélkül elörelendítette a karját, megragadta a slussz- kulcsot. A lány gyors mozdulattal csapott feléje, alig tudta elkapni a fejét, hogy kikerülje éles körmeit. Sikerült leállítania a motort és megragadni a volánt. Megpróbálta jobb felé rántani, hogy a kocsi inkább hegynek men- jen, de a lány erősebb volt, mint ő. Az autó megingott, ide-oda himbáló- dzott, míg ők ketten küzdöttek a kormánykerékért. Dan arca közel volt a lányéhoz. Látta, hogy a szeme úgy villog, mint va- lami lámpa egy zöld üveg mögül. Dan káromkodva szidta. Odacsapott, de a kocsi rázkódása miatt ökle lecsúszott a lány arcáról. Ellenfele kibújt a volán alól, és Dannek esett. Két kézzel szorította a nya- kát, hosszú ujjai belemélyedtek a torkába. A teherautót levitte a lendület az országútról... áttörte a korlátot. A reflektorok fénysugarai értelmetlenül hatoltak a koromfekete semmibe. Kövek csapódtak a sárhányókhoz, a gumik hasztalanul súrolták az útszéli sóderes padkát. Törés és recsegés hangja töltötte be a levegőt, a kocsi egy pillanatig még ott lebegett a levegőben, aztán lezuhant a mélyben tá- tongó völgybe. A hatalmas Buick áruszállító autó könnyedén haladt felfelé az úton, amely meredeken vezetett a hegyre. A kocsi hosszú motorháza meg-megcsillant a reggeli napfényben. A volánnál Steve Larson ült, fivére, Roy lustán nyúlt el mellette. Nem látszott rajtuk, hogy testvérek. Steve jól megtermett, izmos és szőke, mo- solygó szemű férfi. Bőrét sötétbarnára edzette a szél és a nap. Harminc- két éves volt, de fiatalabbnak tünt. Kordbársony nadrág volt rajta, kockás cowboying, amelynek feltűrte az ujját. Látni lehetett izmos, barna karját. Roy idösebb volt, sötét hajú; majdnem egy fejjel kisebb az öccsénél. Vékony ajkait idegesen összeszorította, koromfekete szeme keskenyre összehúzva. Mozdulatai élesek, szögletesek. Reflexei eltúlzottak, egy olyan ember reagálásai, aki állandó feszültségben él, és az idegei már majdnem felmondják a szolgálatot. Elegáns városi ruhája egyáltalán nem illett ide a hegyi környezetbe. Steve-nek odafent a Kék Csúcsnál van rókatenyésztö farmja. Lejött bátyja elé, aki vonaton érkezett New Yorkból. Roy hosszú, szinte az egész kontinenst átszelő utat tett meg idáig. A testvérek évek óta nem látták egymást, és Steve el nem tudta képzelni, mi ütött most Royba, hogy egy- szerre csak idelátogat. Tulajdonképpen sohasem állottak igazán közel egymáshoz, így aztán, amikor a vasútállomáson Roy csak szárazon kö- szöntötte öccsét, ez a barátságtalanság egyáltalán nem lepte meg Steve-et. Az út első két kilométerén a két testvér alig váltott pár szót. Roy idegesnek tűnt, és egyre hátrafelé nézett a kis ablakon, mintha meg akar- na bizonyosodni afelől, hogy senki sem követi őket. Ez a furcsa nézelődés már kezdett Steve ídegeíre menni, de jól tudta, hogy bátyja mennyire sér- tődős, tétovázott megkérdezni tőle, hogy tulajdonképpen mi van vele. - Klasszul nézel ki - mondta, hogy megpróbálja szóra bírni. - Jól megy neked ott, New Yorkban? - Úgy, úgy - morogta Roy, és ismét megfordult, hogy hátrakukucskál- jon. - Örülök, hogy ennyi év után viszontlátlak - folytatta Steve, egyáltalán nem volt azonban biztos benne, hogy szavai őszinték-e vagy sem. - Mi az ördög jutott eszedbe, hogy egy hirtelen elhatározással eljöttél hozzám? Ha egyáltalán motoszkáltak gondolatok Roy fejében - márpedig abban nagyon is biztos volt Steve, hogy valami erősen foglalkoztatja a bátyját -, akkor ez olyan kérdés volt, amely lehetővé tette a másik számára, hogy ki- tálalhassa a dolgait. Roy azonban kitért a nyílt válasz elől. - Gondoltam, jót tenne nekem egy kis levegőváltozás - mondta. Fész- kelődött az ülésen. - New York egyébként is túl meleg így nyár közepén. - Barátságtalanul nézegette a látóhatáron égbe nyúló, óriási sziklás hegy- csúcsokat. Bárhová nézett is, mindegyik hegyvonulat mögött és fölé emelkedett egy újabb. Szaggatott, éles körvonalú hegyeket látott, meg lá- gyabb, gömbölyübb hegyláncokat is. A hasadékokban lévő hó vakítóan ra- gyogott a napfényben. - Fenemód magányosan él itt az ember, ugye? - kérdezte Roy, mert akarata ellenére is nyomasztóan hatott rá a környezet. - Nagyszerü itt élni! - válaszolta Steve. - De neked biztos túl csendes lesz New York után. Húsz mérföldnyire vagyok a legközelebbi kunyhótól, hetek telnek el úgy, hogy a kutya sem jár felém. - Pont ez kell nekem - mondta Roy. - Ki kell hogy pihenjem magam. - Megint megfordult az ülésen, hogy hátranézzen. A hosszan elnyúló üres országút úgy látszik elégedettséggel töltötte el. - Szóval, nagyon jó lesz itt nekem - egy pillanatig töprengett, aztán folytatta: - De egyáltalán nem szeretnék állandóra ilyen helyen lakni. Te hogy tudsz meglenni itt, teljesen egyedül? Nem nyugtalanít a magány? - Nekem megfelel. Persze néha nyomasztó, de elég sok dolgom van. Több mint száz rókát kell ellátnom, és magam csinálok mindent. Roy éles, kíváncsi tekintetet vetett rá. - Na és a nőkkel mi a helyzet? Steve arca megmerevedett. - Egyáltalán nincsenek. - Maga elé bámult. Jól tudta, hogy Roy számá- ra milyen sokat jelentenek a nök. - Mindig is halvérű mamlasz voltál - mondta Roy, és föltolta homlokán a kalapját. - Úgy értsem, hogy évszámra itt rostokolsz anélkül, hogy nőt látnál? - Hát, mindenesetre egy éve már itt vagyok, és eszembe se jutnak. Roy mordult egyet. - Bárcsak hoztam volna magammal egy csajt. Azt hittem, gazdag vá- laszték áll majd itt rendelkezésünkre. Útelágazáshoz érkeztek. - A jobb oldalin megyünk tovább - mondta Steve, hogy témát változ- tasson. - A bal oldali Oakville-be vezet a hegyen át, aztán pedig le a völgy- be. Azon az úton nagy a forgalom. A Kaliforniába igyekvő kamionok mind az oakville-i utat választják, mi pedig a másikon felmegyünk a hegyekbe. - Ott mintha egy roncsautót látnék - mondta Roy hirtelen, és már mu- tatta is. Steve tekintetével követte az ujját, fékezett és a Buick megállt. Kihajolt az ablakon, és fölnézett a meredek hegyoldalra, amelyen több száz méter magasságban felettük az oakville-i út kanyargott. Valóban, ő is észrevette, hogy egy összeroncsolt teherautó fekszik ott, oldalra dőlve, beszorulva két fenyőfa közé. - Mi a fenének állsz meg? - kérdezte Roy ingerülten. - Nem láttál még autóroncsot? - Persze hogy láttam - felelte Steve, de már nyitotta is az ajtót. Kiszállt. -Túl sokszor is láttam ilyet. Éppen ezért megyek oda és nézem meg, hogy mi történt. Lehet ott egy szegény ördög, aki megsérült. A múlt éjszakai vi- har után senki sem vette észre. - Szóval te vagy itt a jó kiscserkész a hegyekben? - mérgelődött Roy. - Oké, én is veled megyek: úgy tűnik, már évek óta nem nyújtottam ki a lá- bamat. Sűrű fűvel borított, sziklatörmelékekkel teli meredek hegyoldalon kellett felmászniok. Steve felkapaszkodott az oldalán fekvő teherautóra, és benézett a tö- rött ablakon. Roy pedig nekitámaszkodott a roncsnak, és igyekezett kifújni magát. A hegymászás nagyon kimerítette. - Segíts már, Roy - szólt neki Steve. - Egy sofőrt meg egy lányt látok, úgy néz ki, hogy mind a ketten meghaltak, de meg kell győzödnöm róla. - Aztán lenyúlt, megfogta a férfi kezét; hideg volt és merev. Steve arca megrándult, elengedte a kezet. - Hát ez tényleg kipurcant. - Ugye mondtam neked, hogy így lesz - szólt Roy. - Most aztán nyo- más innen, a fene essen beléd! - Onnan, ahol állt, mérföldekre át tudta te- kinteni az utat; sehol semmi mozgás. Üres volt az út, szalagként kanyar- gott a hegyek között. Hetek óta most elöször érezte magát biztonságban. Steve lenyúlt, és megérintette a lányt, aki keresztben feküdt a sofőrön. Az ő keze meleg volt. - Hé, Roy! A lány él. Ne menj el. Segíts, hogy kiemelhessem. Roy morgott valamit, felmászott a roncsra, és bekukucskált Steve válla felett. - Na most aztán már tényleg induljunk - mondta, és nyugtalan pillan- tást vetett a hegyi útra. - Csak nem akarunk egész nap itt rostokolni? Steve gyengéden felemelte a lányt, kiemelte a vezetőfülkéből. Átadta Roy kezébe, ő pedig lefektette az autó mellé. Steve pillantása a halott so- főrre esett. - Szent ég! Nézd csak meg ennek az ürgének az arcát! Mintha egy macska karmolta volna össze. Szegény ördög - mondta Steve, és gyorsan lemászott a kocsiból. Roy felemelte a lány egyik kezét. - Ez pedig itt maga a macska. Vér és bőrfoszlányok vannak a körmei alatt. Tudod, hogy én mire tippelek? A sofőr ki akart kezdeni a nővel, az pedíg összekarmolta. A szemébe is belekapott, erre a férfi elvesztette uralmát az autó felett. - Alaposan megnézte a lányt. - Egészen formás ba- ba, ugye? - folytatta Roy. - Fogadni mernék, hogy az a nyomorult balek azt hitte, könnyű kis nőcskét szedett fel. Nézd csak meg, milyen klassz! Meg tudom érteni a pofát, hogy megpróbálkozott vele. Ugye, igazam van? - Vigyük le innét - mondta Steve kurtán. Ketten cipelték a lányt egy fü- ves részig. Steve letérdelt mellé, Roy pedig csak álldogált és figyelte. - Csúnya seb van a tarkóján - mondta Steve. - Gondoskodnunk kell ró- la, hogy sürgősen orvoshoz kerüljön. - Szót se halljak ilyesmiről! - mondta Roy, és hirtelen dühödtté vált a hangja. - Hagyd itt, majd rendbe jön. Egy ilyen autókba felkéredzkedő nőcske biztos tud vigyázni magára. Mi pedig, ugye, semmibe sem akarunk belekeveredni. Majd rátalál valaki, és örömét leli benne. Steve csak bámult a bátyjára. - Annyi szent, hogy nem hagyjuk itt - mondta élesen. - Ennek a lány- nak súlyos a sebe. - Akkor vigyük le az országútra, és hagyjuk ott. Valaki majd csak erre vetődik . . . - mondta Roy, és sápadt arca idegesen megrándult. - Nem akarok belekeveredni ebbe az ügybe. - Orvosi ellátásra van szüksége - mondta Steve nyugodt hangon. - In- nen egészen a farmomig nincs olyan hely, ahol valaki gondjaiba vehetné. Ebböl következik, hogy haza fogom vinni, azután pedig gondoskodom ró- la, hogy Fleming doki eljöjjön és ellássa. Van valami kifogásod ellene? Roy arca eltorzult a visszafojtott dühtől. - Engem aztán nem ejtesz át - sziszegte. - Épp olyan vagy, mint a többi tahó. Túl sokáig éltél egyedül a hegyekben. Most elég egy pillantást vet- ned egy tűrhetöen formás csajra, és máris elveszted a fejedet. Steve talpra ugrott. Egy pillanatig úgy tünt, hogy megüti a bátyját, de legyőzte haragját, és erőltetetten elmosolyodott. - Hát te aztán nem nagyon változtál meg . . . De nem fogsz kihozni a sodromból! Miért nem tudsz már felnőni? Még mindig úgy gondolkozol, mint egy iskolás gyerek. - Elfordult. A lány fölé hajolt. Próbálgatta kezét, lábát, hogy lássa, nincs-e törés. A lány megmozdult. - Ahelyett, hogy végígtaperolod, míért nem vetkőzteted mindjárt le? - mondta Roy gyűlölettel a hangjában. Steve látszólag ügyet sem vetett rá, de a nyaka hátul egészen kivörösö- dött. Kitapintotta a lány pulzusát. Erőteljes volt a szívverése, úgy érezte, hogy láza lehet. - Jobb, ha hagyod a fenébe, Steve - folytatta Roy. - Megbánod, ha nem hallgatsz rám. - Fogd már be! - mordult rá Steve, és felemelte a lányt. - Oké, de aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. - Közömbö- sen megvonta a vállát. - Van egy olyan érzésem, hogy pokolian nehéz púp lesz a hátunkon. De mi közöm nekem az egészhez? Fájjon tőle a te fejed! Steve elhaladt mellette, és lassan, egyenletesen, gondosan lépkedve in- dult vissza a Buickhoz. Az ezüstrókafarm egy zárt völgyben volt, vagy háromezer méter magasan a tengerszint felett a Kék Csúcs közelében, minden oldalról hegyek vették körül. Az országútról egy kis mellékúton lehetett megközelíteni, amely négy-öt mérföldön át kanyargott nagy sziklák és hatalmas fenyők között, és egy tóparton ért véget, Steve fából épült házánál. A tó halványkék víz- felülete alatt rengeteg pisztráng cikázott. Egy évvel ezelött Steve még biztosítási ügynökként dolgozott. Aztán egy napon úgy határozott, hogy otthagyja állását: rókákat fog tenyészteni. Volt hozzá megtakarított pénze, ismerte ezt a helyet a Kék Csúcs közelé- ben. Beszerezte a szükséges papírokat, és nekifogott. A tenyésztés még most is kezdetleges állapotban volt, de Steve joggal remélte, hogy rövide- sen alkalmazottat is fogadhat. Az egészben az volt a legnehezebb, hogy teljes magányban élt ezen az isten háta mögötti helyen, a kutyáján kivül hónapszám senkivel sem válthatott egy szót sem. Roy érkezése elvben megoldhatta volna ezt a problémát, de Steve ha- marosan felismerte, hogy bátyja nem lesz igazi társa: több gondot okoz majd, mint örömet. Már sajnálta is, hogy kénytelen befogadni. Roy rosszkedvű tekintettel mustrálta a házat, aztán szó nélkül lecammo- gott a tópartra, hagyta, hogy Steve egyedül cipelje be a lányt. Abban a pillanatban azonban, hogy Steve eltünt az ajtóban, Roy rögtön irányt változtatott, odafutott a Buickhoz. Lopva visszanézett a ház felé, az- tán felemelte a motorház tetejét, levette az elosztófedelet, zsebébe sűly- lyesztette, lehúzta a kábeleket. Visszatette helyére a motorháztetőt, fel- ballagott a verandára. Hallotta, hogy öccse odabent tesz-vesz a házban, besomfordált a tágas nappaliba, egy pillantással fölmérte a berendezést, átment ahhoz a fal- hoz, ahol egy fegyvertartót vett észre. Csuklós pánttal felerősített vasrúd rögzítette a puskákat, lakat is volt rajta. Roy megforgatta benne a kulcsot, majd a zsebébe tette. Egy pillanattal később Steve lépett a szobába. - Na, mi van? Lefektetted a nőcidet? - kérdezte Roy gúnyosan. - Szállj már le rólam - pattogott Steve. - Nem szeretem az ilyesmit, Roy. Szóval légy szíves, hagyd abba. Roy végignézett az öccsén, aztán elvigyorodott. - Nagy itt a baj, bizony nagy. Steve megvonta a vállát. - Most átmegyek Fleming dokihoz. Majdnem két óra hosszat tart az út. Légy szíves, időnként nézz be a lányhoz. Azt hiszem, agyrázkódást szenve- dett, de nem lesz vele semmi probléma, míg távol leszek. Roy tovább gúnyolódott: - Szóval most jött el az én időm! Mi a tenniva- lóm? Fogjam a kezét és legyezgessem a kalapommal? - Ne hülyéskedj, Roy - mondta Steve, és igyekezett uralkodni magán. - Megbeszélem a dokival, hogy hozza el a kocsiját, majd elviszi innen. De amíg itt van, megpróbálhatnád, hogy egy kicsit a segítségemre legyél. - Persze, persze - mondta Roy. - Indulj már, majd én elszórakoztatom a lányt. A-nők mindig is szerettek engem. Steve szúrós tekintetet vetett rá, és kilépett a házból. Roy csak figyelte, hogyan ül be öccse a kocsiba, és hogyan próbálja hi- ába a motort beindítani. Röhögött magában. Még mindig ott álldogált a verandára vezető ajtóban, amikor Steve fel- paprikázva, dühösen visszajött. - Valamit mahináltál az autóval - mondta Steve dühösen, és megállt Royjal szemben. - Hát persze. Na és aztán? - vigyorgott Roy. Steve megint lenyelte haragját. - Kiszedted az elosztófedelet. Rögtön add ide, Roy, ha jót akarsz! - Eszem ágába sincs. Magamnál tartom. Mondtam neked, hogy kerül- jünk minden komplikációt, nem emlékszel? Most hát itt van a lány, és ne- ked kell gondját viselni. Senki sem fog idejönni, míg én itt vagyok, és sen- ki sem távozik innét, míg én meg nem engedem. Steve ökölbe szorította a kezét. - Nézd, Roy, nem tudom, hogy mit forgatsz a fejedben, de ezt nem úszod meg. Add ide azt az elosztót, vagy elveszem tőled. Nem akarok az erőmmel visszaélni, de nem tűröm tovább ezt a viselkedést. - No nézd csak, nem tűröd? - mondta Roy, és egy lépést tett hátrafelé. - Hát ehhez meg mit szólsz? - pisztoly villant a kezében. Egy félelmetes, rővid csövű, 38-as automata. - Nem változott meg a véleményed? - kér- dezte Roy, és öccse mellére célzott a fegyverrel. Steve hátrább lépett, ajka megfeszült. - Megőrültél? Tedd el azt a pisztolyt! - Ideje, hogy megtudd a lényeget - mondta Roy halkan, pattogó han- gon. - Figyelj rám: éppen annyira nem okoz nekem gondot, hogy kilyu- kasztalak-e vagy sem, mint az, ha rátaposok egy rovarra. A fenébe a test- véri szeretettel! Számomra te csak egy vagy a sok bamba, hegyi tahó közül. Egyetlen meggondolatlan mozdulat, és megkapod a magadét. - Eközben hátrált egy kicsit, fölült a veranda korlátjára. A revolvert lazán tartotta a kezében. - Most már akár meg is tudhatod: fene nagy slamasz- tikában vagyok. Ezért jöttem ide. Ez az odú éppen testre szabott búvóhely a számomra. Senkinek sem jut eszébe, hogy itt keressen. És semmiféle Fleming doki nem jön ide, hogy aztán elmondja az istenverte betegeinek, hogy engem itt látott. Hát ez a helyzet. Tudomásul kell venned. Te és a lány addig maradtok itt, amíg én innen el nem tűnök. És ne próbálkozz semmiféle trükkel. Jól bánok a stukkerrel. Erre már nálad különb fickók is rájöttek. Steve magához tért első meghökkenéséből, de még mindig nem tudta elhinni, hogy a bátyja komolyan beszél. - De hát ez őrület, Roy! - mondta. - Feltétlenül el kell juttatnom a lányt a dokihoz. Térj már észhez, add ide az elosztót, hadd induljak. - Még mindig hülye vagy? - mondta Roy gúnyosan. - Ide figyelj. A Kis Bernie bandájának dolgoztam. Jelent ez neked valamit? Steve egyszer régen valóban olvasott a Kis Bernie-ről, Johnny Dillinger modern megtestesítőjeként emlegették. - Hogy érted ezt? - kérdezte Steve. - A Kis Bernie egy gyilkos, akit kö- rőz a rendőrség. Roy felnevetett. - Tavaly egész évben bankrablással foglalkoztam. Rengeteg pénzt ke- restem, Berníe gorillája voltam. Jól kifizetődött. - Hát így állunk - mondta Steve megdöbbenten és utálkozva. - Persze kitalálhattam volna, hogy összeállsz egy bandával. Mindig gyenge pacák voltál, Roy. Roy visszacsúsztatta a pisztolyt a vállára erősített tokba. - Jól megálltam a helyem - mondta. - Most bajban vagyok, de ez per- sze nem tart sokáig, és akkor majd elköltöm a félretett dohányt. Nem va- gyok olyan élhetetlen balfácán, mint te, nem temetkezem el a vadonban egy falka rókával. Én tudom, hogyan kell élni! Steve lassan közelebb lépett hozzá. - Jobb, ha ideadod nekem azt a pisztolyt - mondta csendesen. Roy elvigyorodott, keze hirtelen odavillant a fegyverhez, amelyböl láng csapott ki, a pisztoly durranása élesen visszhangzott a tó túlsó oldaláról, és valami zizegve röpült el Steve füle mellett. - Ugyanilyen könnyen akár átlyukaszthattam volna a kemény koponyá- dat is - mondta Roy. - És meg is fogom tenni, ha nem jól viselkedsz. Ezt most már tudhatod. - Megfordult és besétált a nappaliba, lehuppant egy karosszékbe. Steve tétovázva állt kint a napfényben. Tudta, ha arra kerül a sor, Roy valóban beváltja a fenyegetését. Gondolatai azonban nem saját sorsa kö- rül forogtak, hanem a lányra gondolt, aki eszméletlenül fekszik odabent az ágyon. Valamit azonnal tennie kell vele. Úgy alakult a helyzet, hogy Fle- ming doki nem jön el ide. Még jó, hogy van mentőládája, és tudja, hogyan kell használni. Amikor átment a szobán, Roy csak úgy mellékesen odaszólt neki: - Ami pedig a te játékpuskáidat illeti, mostantól kezdve csak én lövöldözhetek errefelé. Steve rá sem hederített, bement a hálószobába, ahol a lány feküdt. Megvizsgálta a tarkóján lévő sebet, aztán előhozta a mentőládát, egy la- vór vizet és törülközőket is mellé. Éppen elkészült a kötözéssel, amikor a lány egy picit sóhajtott és felnyi- totta a szemét. - Helló - mondta neki Steve mosolyogva. - Jobban érzi magát? A lány csak bámult rá, kezével megtapogatta a fejét. - Fáj a fejem - mondta. - Mi történt? Hol vagyok? - A hegyi autóúton találtam magára. Balesetet szenvedett egy teher- autóban. Aggodalomra nincs ok. Sérülés van a fején, de nem veszélyes. - Teherautó? - motyogta a lány, és tekintete üres volt. - Milyen teher- autó? Nem emlékszem . . . - Aztán hirtelen összeszedte az erejét, hogy felüljön, de Steve kedvesen visszaszoritotta az ágyra. - Semmire sem em- lékszem. Nem tudok gondolkodni. Valami történt a fejemmel! - Minden rendben lesz - mondta Steve nyugtatgatva a sebesültet. - Visszatérnek majd az emlékek, a gondolatok. Most próbáljon aludni. Ha egy kicsit alszik, mindjárt jobban lesz utána. - De nem tudom, hogy mi történt velem - kiáltotta alány, és két kezével Steve karjába kapaszkodott. - Félek! Nem tudom, hogy ki vagyok! - Minden rendbe fog jönni - mondta Steve. - Csak pihenjen és ne ag- gódjon. Amikor újból felébred, már emlékezni fog és jobban lesz. A lány lecsukta a szemét. - Maga kedves - mondta halkan. - Maradjon velem. Kérem, ne hagyjon magamra. - Itt leszek, ezen a helyen - mondta Steve. - Aludjon nyugodtan. A lány néhány percig csendben feküdt, aztán elernyedtek a vonásai, is- mét eszméletlenségbe süllyedt. A másik szobában Roy a karosszékben üldögélt, elgondolkodó kifejezéssel az arcán. Ha nem került volna ide ez a csaj, akkor itt maradhatott volna úgy, hogy semmit sem mond meg az öccsének, de most már olyan a hely- zet, hogy ébernek kell lennie. Steve keménykötésű fickó, ha váratlanul ne- kitámad, egyáltalán nincs semmi esélye Steve-vel szemben. Hirtelen moz- dult valami az ajtóban, felugrott és megfordult, kezében a pisztollyal. Egy nagy korcs kutya jött be farkcsóválva. - Te nyomorult - mondta Roy, és zavartan nevetett. - Úgy megijesztet- tél, hogy . . . Türelmetlenül arrébb rúgta a kutyát, nézte, amint elügetett, hogy meg- keresse a gazdáját. Steve-nek új problémával kellett megbirkóznia. Amikor a kutya bedugta fejét az ajtón, éppen elhatározta, hogy nem hagyhatja a lányt ruhástól fe- küdni az ágyon. De tétovázott, hogyan vetkőztesse le. Végül oda lukadt ki, hogy nincs más megoldás, neki magának kell hozzáfogni. A legközelebbi nő harminc mérföldnyire lakott innen, a hegy túloldalán, és egyébként sem hozhatta volna ide. Az, hogy a kutya bejött a szobába, egy kicsit megnyugtatta feszült ide- geit. - Szia, Spot - mondta neki. - Látod, faramuci helyzetbe kerültem. A kutya azonban vinnyogni kezdett, a szőr fölállt a hátán, ijedten hátrált az ajtóhoz. - Na, mi van, öreg harcos? A kutya meredt tekintettel egyre csak az ágyon fekvö alakot figyelte. Lassanként kifarolt a szobából, aztán halk, vinnyogó vonítással rohant vé- gig a folyosón, ki a szabadba. Úgy látszik, valamennyien begolyózunk, gondolta Steve. Átvágott a szo- bán a ruhásszekrényhez, és kikereste legjobb pizsamáját; fehér selyemből készült. A kabát ujját egyszerűen levágta, és a szélét fölhajtotta. Aztán ugyanígy alakitotta át a nadrágszárakat is. Kész művét odamérte a lány alakjához, megfelelőnek találta. Akkor hát lássunk hozzá, gondolta. Nagyon remélte, hogy a lány egyelő- re nem tér magához. Nekifogott, hogy kigombolja a lány ruháját. A ruha egyik ujjában talált egy zsebkendőt, a sarkába hímezve: Carol. Ide-oda forgatta kezében a zsebkendőt. Carol. Milyen Carol? Kicsoda lehet? Hon- nan került az autóba? Lehetséges lenne, hogy tényleg elvesztette az emlé- kezőképességét, és nem tudja, mi történt vele? Azt sem tudja, hogy ő ma- ga kicsoda? Lenézett a lányra. Csupa báj, kedvesség, gondolta. Nem az a típus, aki kiáll az országútra, hogy autóstoppal vigyék tovább. Titokzatos az egész ügy! Levette a lány cipőit, aztán óvatosan felemelve testét, felfelé húzta a ru- hát, üggyel-bajjal áthúzta a fején is. A ruha alatt egyszerű, csinos kombi- nét viselt. Steve olyan jól kivehette testének körvonalait, mintha meztelen lett volna. Kis ideig csak bámulta a lányt, a torkában dobogott a szíve. Szépsége és magatehetetlensége szánalommal és csodálattal töltötte el. Most, hogy így látta, már nem volt zavarban. Olyasmit érzett, mint amikor valaki egy műalkotást szemlél, nem pedig hús-vér nőt. Steve nem vette észre, hogy Roy mikor lépett be a szobába, és azt sem, hogy milyen merőn, összehúzott szemmel bámul a félmeztelen lányra. Steve megemelte a lányt, hogy ráadhassa a pizsamakabátot. - Ne siess már annyira - mondta Roy. - Egy kicsit még nézni akarom. Milyen klassz formák! A fenébe is, jobb nő, mint gondoltam. Steve elengedte a lányt, és megfordult. - Ki innét! - mondta dühösen. - Hé, csillapodjál! - mondta Roy vigyorogva, tekintete még mindig a lá- nyon. - Azt hiszed, a te jussod minden élvezet? Majd én segítek neked. Ehhez aztán igazán jobban értek! Steve szikrázó tekintettel lépett oda a bátyjához: - Ki innét! És maradj is odakint. Roy tétovázott egy kicsit, aztán vállat vont. - Oké - mondta nevetve. - Tiéd lehet, amíg jobban nem lesz. Akkor majd átveszem. Tudok én bánni a nőkkel. Az én szememet nem fogja kika- parni! Tudom, hogy kell megszelídíteni egy olyan vadmacskát, mint ez itt. Figyeld majd meg, és egy pillanatig se hidd, hogy utamba állhatsz, te nagydarab barom. Remekül elszórakozom majd ezzel a szépséggel. - Még akkor is mosolygott, amikor kisétált a folyosóra, onnan pedig a ve- randára. MÁSODIK FEJEZET Eltelt egy hét. Zavaros időszak Steve számára: sok munkát adott a farm, a főzés és Carol ápolása. Roy a kisujját se mozdította, hogy segítsen neki. Ideje túlnyomó részét azzal töltötte, hogy egy magas sziklán üldögélt, ahonnan jól látszott az országút, és mereven figyelte az üres völgyet. Steve úgy gondolta, hogy biztosan a rettegés, a rossz idegállapot okoz- za fokozott ingerlékenységét. Úgy látszik, helyesen ítélte meg a helyzetet, mert amikor három nap is eltelt anélkül, hogy bármi történt volna, Roy megnyugodott, már nem figyelte folyton az utat. A hét végére már szinte barátságos lett, legalábbis annyira, amennyire ezt piszkálódó, önző alap- természete engedte. Ahhoz azonban még mindig ragaszkodott, hogy amíg ő ott van, öccse ne távozzon a farmról, és Steve kénytelen volt ebbe belenyugodni. Most, hogy Carolé volt Steve szobája, a testvérek osztoztak a másik há- lószobán. Steve megfigyelhette, hogy bátyja mennyire ideges. Alig aludt valamit. Hánykolódott, egész éjjel forgolódott. Ha mégis elbóbiskolt, a legkisebb neszre ijedten felriadt. Carol állapota gyorsan javult. Az első két nap még nagyon beteg volt. Steve-nek folyton mellette kellett lennie. Aztán csökkent a láza, a seb gyó- gyulni kezdett, a lány gyorsan erőre kapott. Egyébként azonban a legkisebb jawulás sem mutatkozott: egyáltalán nem tudta, hogy mi történt vele, mi volt azelőtt, hogy kicsoda ő tulajdon- képpen. Teljes gyermeki bizalommal ragaszkodott Steve-hez. A szokásos férfi és nő közötti érintkezés szabályait magatehetetlensége miatt félre kellett tenni. Sajátos, nagyon meghitt viszony alakult ki kettejük között, amely zavarba hozta a férfit, és Carolban mély vonzódást ébresztett Steve iránt, olyannyira, hogy ez az érzés hamarosan szerelemmé fokozódott. Steve mindig is félszeg volt a nőkkel. Amig Carol oly nagyon beteg volt, egészen személytelenül ápolta, a húgának tekintette. Nem is érzett eköz- ben semmi mást, csak zavart. Amikor azonban a lány már gyógyulóban volt, és félreérthetetlenül kimutatta Steve iránti szerelmét, a férfi nem tudta, mitévö legyen. Amint Carol fölkelhetett, folyton és mindenhová követte Steve-et, csak akkor volt boldog, ha vele lehetett. Steve volt számára az a biztos pont, amely körül az élete forgott. Steve persze nem tudott az elmegyógyintézetben töltött időröl, és azt feltételezte, hogy a baleseti sérülés nemcsak az emlékezetét homályosí- totta el, hanem megmagyarázhatatlan módon szétrombolta a felnőtt nő tartózkodását is: egészen gyermeteggé tette. Steve eldöntötte magában, hogy egyáltalán nem jöhet szóba a lány szerelmének viszonzása, nem sza- bad visszaélnie helyzetével; kordában tartotta a maga érzéseit, és nem volt hajlandó elhinni, hogy Carol szerelme több lehet egy beteges állapot következményénél. Bizonyára szertefoszlik, amint a lány visszanyeri emlé- kezetét. Roy viszont hamarosan úgy hitte, hogy ebben a lányban könnyü prédá- ra lel. Ez sokszor megfordult az agyában. Annak ellenére is, hogy Carol alig vett róla tudomást, hiszen teljes lényével Steve-en csüngőtt. Roy ma- gabiztosan számított rá, hogy alkalmas pillanatban a lány az övé lesz. Egyik reggel Roy ott heverészett a tónál, és látta, amint Carol közeledik hozzá a fenyőerdőn keresztül. Steve-nek a házban volt dolga. Roy élt az alkalommal, hogy a lány egyedül van, és hirtelen útját állta. - Helló, szépség - mondta, és tetőtől talpig végigmustrálta. Carol nagy- szerűen nézett ki a szűrt napfényben, úgyhogy Roy egészen megpendült. - Merre jártál? - Megetettem a rókákat - válaszolta fakó, közömbös hangon. - Steve-et keresem - folytatta. - Engedjen az utamra. - Beszélgetni akarok veled - mondta Roy, és még közelebb lépett a lányhoz. - Ideje, hogy mi ketten jobban megismerjük egymást. - Steve-et keresem - ismételte, és igyekezett kikerülni a férfit, de az nem engedte el. - Ne törődj most Steve-vel. Légy már kicsit kedvesebb hozzám. Tetszel nekem, kislány! Kifejezetten bukom rádl - Átfogta a lányt, és magához húzta. Carol csak állt, nem ellenkezett, közömbös maradt. Tekintete a há- zat fürkészte. Roy karjai már egészen átfogták. Szorosan magához ölelte, érezte arcán a lány selymes haját. De az egész olyan volt, mintha egy kira- kati babát ölelt volna. Roy nemigen törődött a lány apátiájával. Már három hete, hogy utoljára volt nővel, és Roy számára ez túl hosszú időnek tűnt. Nem bánta, lehet a nő hideg, tartózkodó, csak az a fontos, hogy végigta- pogathassa a testét, és ne ütközzön ellenállásba. - Kérem, engedjen el - mondta Carol komolyan. - Steve-et akarom megtalálni. - Ne félj, nem fut el - mondta Roy rekedtes hangon. Megpenderítette a lányt, és hátrahajlította. Belenézett nyugodt, üres tekintetébe, aztán szájá- val lecsapott a lányéra. Carol ajkai kemények maradtak, bármennyire csó- kolta. Két karja ernyedten lógott. Nem ellenkezett, de nem is tett semmit a férfi kedvére. Roy halántékán lüktettek az erek, keze arrébb csúszott a lány testén, szorosan ölelte, és még inkább hátrahajlította a derekát. Aztán egyszerre csak valaki elrántotta. Káromkodva elengedte Carolt, és Steve dühödt arcát látta maga előtt. Mielőtt még pisztolyáért nyúlha- tott volna, Steve ökle odacsapott az állára. Roy a földre zuhant, és ott fe- küdt, néma döbbenetben. - Ha még egyszer ilyet teszel, kitöröm a nyakadat - mondta Steve hatá- rozottan. Átfogta Carol vállát, és elvezette. - Jöjjön, menjünk vissza a házba. - Miért ütötte meg? - kérdezte Carol, és elégedetten lépkedett Steve oldalán. - Engem nem zavart. - Nem akartam, hogy magára ijesszen - felelte Steve, és röpke fürké- sző tekintetet vetett a lányra. - Nem ijedtem meg, de őt nem kedvelem - mondta Carol. - Ha nem akarja, hogy újból ezt csinálja velem, akkor én nem engedem meg neki. Nem tudtam, hogy maga így akarja. Steve egészen zavarba jött ettől a logikától. - Nem akarom, hogy újból ezt csinálja magával. Roy nézte őket, amint távolodtak, aztán lassan feltápászkodott. Az előbb még annyira jókedvű volt, amiért Carol nem ellenkezett, hogy most szinte semmibe vette a tényt, hogy Steve leütötte. De hisz megcsókolta a lányt! Olyan volt ez, mintha valaki cukrot vesz el egy kisgyerektől. Ha- Steve nem üti bele az orrát . . . bomba jó nő ez a Carol! Aznap este Steve akkor jött be a szobába, amikor Roy már ágyban volt. Sok dolga volt a farmon. Roy egész nap kerülte őt, de most, hogy szemtől szembe kerültek, úgy határozott, hogy magához ragadja a kezdeménye- zést, mielőtt még az öccse kezdi nyomni a szöveget. - Aztán jó lesz, ha vigyázol az öklöddel, te nagydarab barom - mondta kioktatóan. - Ha még egyszer ilyesmi jutna eszedbe, szedegetheted az ól- mot a hasadból. - Akkor tartsd távol a mancsaidat a lánytól - mondta Steve, és leült az ágy szélére. - Hát nem látod, hogy baj van vele? Az az ütés a fején, úgy látszik, komoly sérülést okozott. Olyan most, mint egy kisgyerek; így hát fékezd magad, Roy. Nem nyújthat sok örömet, ha valaki egy ilyen állapot- ban lévő lánnyal kezd ki. - Hogyhogy nem nyújthat? - vigyorgott Roy. - A sötétben minden te- hén fekete, függetlenül attól, hogy észnél van-e, vagy sem. Számomra ő is csak egy nő, én pedig imádom a nőket. - Türtőztesd magadat, vagy le kell számolnunk egymással - mondta Steve komor arckifejezéssel. - Gondolod, hogy van némi esélyed? Mi akadályozhat meg abban, hogy lepuffantsalak? Hónapokig senki sem találna rád idefent, és akkor én már messze járnék. Hát jól vigyázz! Én azt tehetem itt, amit csak akarok, és minél előbb elismered ezt, annál jobb. Steve lerúgta bakancsát, és vetkőzni kezdett. - Én pedig azt mondom: ne merj hozzáérni Carolhoz! - Kedvel engem, hagyta, hogy megcsókoljam, vagy nem? Engem aztán nem versz át azzal, hogy egy ilyen formás lány nem szereti, ha megcsókol- ják. Ha nem ütötted volna bele az orrodat a mi dolgunkba, nagyon jól ki- jöttünk volna egymással. - Utoljára mondom, Roy - szólt Steve nyugodtan -, ha el kell hogy bánjak veled, akkor megteszem, akár van pisztolyod, akár nincs. A két férfi egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett egymással. Végül is Roy volt, aki feladta. - A franc essen beléd! - mondta, és átfordult a másik oldalára. Steve is lefeküdt. Hirtelen megszólalt: - tulajdonképpen mitől félsz? Ki akar elkapni? Roy hirtelen felé fordult, félig felült. - Kuss! Senkitől sem félek. - Dehogynem. Olyan ijedős vagy, mint aki kisértetet látott. Ki elöl me- nekülsz?... A zsaruk elől? Roy elörántotta ronda rövid csövű automata pisztolyát. - Kilyukasztlak, ha nem fogod be a pofád - mondta vicsorogva. Arca holtsápadt. Szája megrándult. - Nem tudom, miért nem nyírtalak ki már előbb . . . - Mert attól félsz, hogy egyedül maradsz - mondta Steve nyugodtan. - Azt akarod, hogy ott legyek mögötted, amikor bekövetkezik az, amire szá- mitasz. Roy visszahuppant a párnára, a pisztolyt elrakta valahová. - Teljesen őrült vagy - mondta, és leoltotta a lámpát. - Nem tudod, hogy miket be- szélsz itt összevissza. Én inkább alszom. De nem aludt. Órákon át ébren feküdt, hallgatta Steve lélegzését, nézte a nyitott ablakon át a fenyőfák között bevilágító holdfényt. Az éjszaka nyugodt és csendes volt. Lágy szellő susogott a fák között, és a víz halkan csobbant a csónakkikötő cölöpjeinél. Roy Carolra gondolt. Azon tünődött, milyen lenne, ha úgy osonna ki a szobából, hogy nem ébreszti fel öccsét . . . Ha bejuthatna Carol szobájá- ba . . . a többi már könnyű lenne. Ebben biztos volt. Az elképzelés, hogy Carolt ismét karjaiban tarthatja, hirtelen cselekvésre ösztönözte. Kicsit felemelkedett, és átnézett Steve-re. Amint így tett, szeme sarkából moz- gást észlelt odakint. Vágyai egy pillanat alatt szertefoszlottak, dobogó szívvel ült fel. Egy árnyék haladt el a nyitott ablak előtt: könnyedén tovasuhanó ár- nyék, amely úgy jött és úgy tűnt el látóköréből, hogy nem is tudta fölfogni, tulajdonképpen mit látott. Vasmarokként szorította össze szívét a félelem. Rémülten bámulta az ablakot. Könnyű lépteket hallott a verandáról. Az egyik deszka megreccsent. A nesz most közelebbről hallatszott. Roy odakapott Steve-hez, és erősen megrázta. Steve azonnal felébredt, felült, és érezte, hogy Roy ujjai őrült erővel mé- lyednek a karjába. Belebámult Roy sápadt arcába, és rögtön megértette, hogy baj van. - Mi van? - kérdezte halkan. - Valaki van odakint - Roy hangja remegett. - Figyeld csak. Valahol lentről a tópartról Spot gyászos vonítása hallatszott. Steve átlendítette lábát az ágy szélén, aztán mozdulatlan maradt, mert meglátott egy árnyat az ablakban. Előrehajolt. - Carol az, te hülye! - mondta. - Szedd már össze magad! A lélegzet sípolva járt ki és be Roy összeszoritott fogai között. - Carol? Mi a fenét csinál odakint? Biztos vagy benne? - Látom őt - mondta Steve, és odalépett az ablakhoz. Pillanatnyi tétovázás után Roy is odament mellé. Carol fel s alá járkált a verandán. Steve leszabdalt pizsamáját viselte, mezítláb volt. - A rosseb egye meg - mondta Roy lágyan. - Úgy megijesztett, hogy . . . Mi a fenét csinál ott? - Csendesebben - suttogta Steve. - Lehet, hogy alvajáró. Roy felmordult. Most, hogy magához tért már ijedtségéből, felpezsdí- tette a vérét, ahogy Carol mezítláb, fehér selyempizsamában megjelent, vörös haja lazán a vállára omlott. - Klassz nő, hát nem? - mondta ki gondolatait hangosan. - Micsoda alakja van! Steve türelmetlen mozdulatot tett. Nem értette a dolgot. Miért járkál fel-alá a lány odakint? Aztán Carol hirtelen megállt, feléjük nézett. Mintha megérezte volna, hogy figyelik. A holdfény jól megvilágította az arcát. És a két férfi olyan változást látott rajta, amely meghökkentette őket. Mintha arcizmai össze- húzódtak volna, arcvonásai eltorzultak. Szája széle meg-megrándult, sze- me mint az üveg, teljesen öntudatlan. Steve alig tudta felismerni ezt az ar- cot. Spot nyomorúságosan vonított az udvar másik végében lévő búvóhe- lyén. Carol most abba az irányba tekintett. Egész magatartása, gyors és könnyed mozdulatai egy vadmacskára emlékeztettek, és éppoly veszedel- mesnek is látszottak. Aztán, amikor a kutya ismét vonitani kezdett, Carol eltűnt előlük, visszatért a szobájába . . . - Hát ezt meg mi a fenével magyarázod? - kérdezte Roy nyugtalanul. - Láttad, hogy milyen volt a tekintete? Hogy milyen volt az arckifejezése?! - Igen - mondta Steve gondterhelten. - Legjobb lesz, ha megnézem, hogy mit csinál. - Vigyázz, nehogy kikaparja a szemedet - mondta Roy erőltetett neve- téssel. - Abból, ahogy az imént nézett, azt hiszem, mindenre képes. Steve köpenyt vett magára, zseblámpát a kezébe, és kiment a folyosóra Carol szobája felé. Halkan kinyitotta az ajtót. Carol az ágyban feküdt, szemei lehunyva, a holdfény éppen az arcát vi- lágította meg. Bájosnak, nyugodtnak tünt, mint máskor. Steve nevén szó- lította, de meg se moccant. Egy pillanatig még ott állt, nézte a lányt, aztán csendesen becsukva ma- ga mögött az ajtót, visszament a másik szobába. Azon az éjszakán ugyanolyan rosszul aludt, mint Roy. Sam Garland és Joe egy betegszállító autót tisztogattak a Glenview elme- gyógyintézet hátsó traktusában lévö nagy garázsban. - Ne nézz most oda - mondta Sam, miközben buzgón dörzsölgette az autó kilincsét -, de errefelé tart az a rámenős riporter. Joe kivillantotta két aranyfogát. - Nekem tetszik a fickó, csudára kitartó manusz! Gondolom, pár ron- gyért végül is súghatnánk neki egyet s mást. - Nem is lenne rossz - mondta Sam, miközben hátrább lépett, hogy büszkén szemügyre vegye a csillogóra fényesitett krómozott reflektoro- kat. Magas, karcsú, hanyagul öltözött férfi, Phil Magarth lépett oda hozzá- juk. Itt lődörgött már napok óta, hogy megtudjon valami érdemlegeset ar- ról a betegröl, aki elszökött a szanatóriumból. Eltekintve azonban attól a rövid és semmitmondó közléstöl, amelyet doktor Traverstől sikerült kicsi- karnia, és egy erőteljes elutasítástól, "a pokolba is, tűnés már innen", amelyben Kamp, a seriff részesítette, egy tapodtat sem jutott előbbre. Nemcsak ennek a körzetnek volt a riportere, hanem tudósítója számos középnyugati lapnak is. Ösztönösen megérezte, hogy ez az eset igazi szenzáció lehet. Meg kell tudnia a részleteket! Mivel minden más módon sikertelenül próbálkozott, most elhatározta, kipuhatolja, mit tudhat meg Garlandtöl és Joe-tól. - Helló, fiúk - mondta, miközben nekitámaszkodott a betegszállító autó motorházának. - Megtalálták már azt a habókost? - Semmi értelme, hogy bennünket faggasson - felelte Garland, és újult erővel végezte munkáját. - Mi csupán kisegítő alkalmazottak vagyunk itt, ugye, Joe? - Így van - mondta Joe, és kacsintott egyet Magarth felé. - Én arra számítottam, hogy maguk, fiúk, tudnak valamit - mondta Ma- garth, és jelentőségteljesen játszadozott a zsebében csörgő aprópénzzel. - Például azt, hogy kicsoda az a nő. Vastagon van pénz a költségszámlá- mon . . . amennyiben ez érdekli magukat . . . Garland és Joe arcáról eltűnt a közömbösség. - Mennyit jelent az, hogy "vastagon"? - kérdezte Garland óvatosan. - Talán nem is ez a jó szó, hogy "vastagon", hanem inkább az, hogy méltányos mértékben. Ha tudnak valamit, ne féljenek kibökni néhány apróságot. - Nem félünk - mondta Garland, és a válla fölött óvatosan társa felé kémlelt. - Egy százas gondolom jól jönne, ugye, Joe? - Körülbelül - mondta Joe kezeit dörzsölgetve. - Egy százas fejenként. Magarth felszisszent. - Azt hiszem, inkább próbálkozom azzal a szőke ápolónővel. Amennyire a szeme állásából megítélem, kétszázért önmagát meg a felvilágosítást is készségesen rendelkezésemre bocsátja. Garland arca elkomorult: - Mond valamit. - De vigyázzon ám! Nehezen heverné ki az élményt - mondta Joe sokat sejtetően -, én már kipróbáltam. Egy medve erejével ölel, teljesen kifa- csarja az embert. - Én viszont éppen ezt szeretem - jelentette ki Magarth egyszerűen. - Kölyökkorom óta izgatnak a tüzes, energikus nök. Úgyhogy miattam ne aggódjanak. - Előretolta kalapját egészen az orra hegyére, úgy sandított ki Garlandre. - De ha egyetlen százasért hajlandók lennének . . . akkor ma- gukkal bulizom. Látják, önfeláldozó típus vagyok. Garland és Joe összenéztek. - Oké - mondta Garland -, megállapodtunk. - De olyat kell mondaniok, hogy megérje a dohányt. - Meglátja, ez nem egyszerűen "olyan", hanem szenzációs! -jelentette ki Garland. - Címlapra kívánkozik! Csupa nagybetűvel szedve! - Nagyobb szenzáció, mint Pearl Harbour - mondta Joe. - Nagyobb, mint az atombomba - tette hozzá Garland, nehogy lema- radjon. Magarth egy csomó bankjegyet vett elő, kiválasztott öt darab húszdol- lárost. - Úgy jöttem ide, hogy éreztem, maguk ketten csicseregni fognak - mondta, és meglobogtatta a bankjegyeket. - Halljuk! - A nő John Blendish örököse - mondta Sam, és megkaparintotta a bankjegyeket. - Na, mit szól ehhez? Magarth egy lépést tett feléjük. - Hogy érti ezt? - mondta elakadó hangon. - Micsoda hantálás ez? - Úgy van, ahogy mondom - felelte Sam -, nem hallott még John Blen- dishről? Hát ennek a fickónak volt egy lánya, akit annak ídején elrabol- tak... Másnap reggel Steve és Carol kettesben reggeliztek. Roy már korán ki- ment a tóra horgászni. - Jól aludt a múlt éjszaka? - kérdezte Steve csak úgy mellékesen, mi- közben töltötte a kávét. - Álmodtam. Mindig álmodom. - Nem kelt fel az éjszaka folyamán? - fordult felé Steve mosolyogva. - Úgy rémlett, hallottam, hogy valaki járkál odakint. Lehet, hogy én is csak álmodtam. - Nem álmodott - mondta Carol, és karcsú ujjaival végigsimított halán- tékán. - Valami ilyesmi történt . . . De nemigen emlékszem rá. Semmire sem emlékszem. Ez ijesztő számomra. - Átnyúlt az asztalon, hogy meg- érintse a férfi kezét. - Nem is tudom, mi lenne velem maga nélkül. Úgy ér- zem, magával biztonságban vagyok. Steve kényszeredetten mosolygott, és megveregette a lány kezét. - Majd felgyógyul . . . Mondja, Carol, miről szokott álmodni? - Tulajdonképpen nem is tudom. Úgy tűnik, hogy egy és ugyanazt az ál- mot álmodom végig újból és újból. Szerepel benne egy ápolónő. Nem tu- dom, hogy mit csinál, de mindig ugyanaz az ápolónő. Rettenetes a tekin- tete, és ott áll mellettem fölmagasodva. Annyira félek az álmaimban, hogy amikor felébredek, még akkor is tart a rettegés, a szívem sebesen ver, és megrémít a sötétség. Steve egész nap erre a beszélgetésre gondolt. Aggódott Carolért, még akkor is, amikor sötétedés után Roy visszaérkezett. Roy hallgatag volt és mogorva egészen lefekvésig. Tekintetét folyton Carolra függesztette. Már az ágyban volt, mikorra Steve mindent elrendezett a farmon és be- jött a szobába. Roy azt tettette, hogy alszik. Steve egy pillantást vetett rá, megvonta a vállát, és ő is lefeküdt. Na- gyon unta már bátyja rosszkedvét. Később az éjszaka folyamán Roy felült, és halkan szólította. Amikor Steve nem válaszolt, óvatosan kibújt a takaró alól. Egész testében reme- gett az izgalomtól és a vágytól. Egész nap töprengett, Carolra gondolt. El- határozta, hogy ezen az éjszakán, miután Steve elaludt, bemegy a lány- hoz. Hiszen hagyta, hogy megcsókolja, egyáltalán nem fejtett ki ellenál- lást. Minden könnyen fog menni, csak kijusson ebből a szobából anélkül, hogy Steve felébredne. Óvatosan kimászott az ágyból. Steve álmában moccant egy kicsit. Roy várt, feszülten figyelt, készen arra, hogy visszabújik a helyére. De Steve nyugodtan aludt. Halk léptekkel hagyta el Roy a szobát, behajtotta az ajtót, és fülelve megállt. Carol szobája a folyosó végén volt. A legapróbb zaj sem hallatszott, csak a szél neszezett a fák között és a tó vize csobbant egyet-egyet. Roy odaosont Carol ajtajához, hallgatódzott. Semmit sem hallott, megfogta a kilincset, és bement. Látta, hogy Carol ott fekszik az ágyon, karjai a takarón, haja, mint egy vörös glória terült szét a párnán. Igazán gyönyörű volt így a holdfényben. Amint Roy belépett, a lány kinyitotta a szemét. Nem látszott ijedtnek. Sze- me tágra nyílt, de nyugodt volt. - Helló, kislány - szólt neki Roy. Úgy érezte, mintha elzsibbadt volna a nyelve, a bőre átforrósodott. - Azért jöttem, hogy elszórakoztassalak. A lány egy szót sem szólt, de figyelte, ahogy Roy feléje közeledik. - Nem félsz tőlem, ugye nem? - kérdezte Roy. Egészen megborzongott a lány szépségétől. - Á, dehogy - mondta csendesen. - Gondoltam is, hogy eljön ma éjjel. Magáról álmodtam. Roy meghökkent: - Úgy értsem ezt, akartad, hogy jöjjek? - kérdezte, és leült az ágy szélé- re. Carol mereven nézte. - Egész este magamon éreztem a tekintetét. Akármerre mentem, ez a tekintet követett. Úgy éreztem, hogy ma éjjel el fog jönni. Roy elvigyorodott. - Én is egész nap rád gondoltam - kezét rátette a lányéra. Meleg volt ez a kéz, és ernyedt. Nem volt benne semmiféle ellenállás. - Arra gondol- tam, hogy szeretnélek újból megcsókolni. - Steve nem akarja, hogy ilyesmit tegyen. - Steve sohasem tudja meg. Alszik. Neked jólesett a csókom, ugye? - Arca már egészen közel volt a lányéhoz, és kezével a mellét érintette. Ca- rol nem húzódott el, révetegen bámult rá. - Nyisd ezt ki - folytatta, megé- rintve a selyem pizsamakabát gombjait. - Rajta, Carol, rajta. Nem fogok fájdalmat okozni neked. Meglepetésére a lány gépiesen kigombolta a pizsamát, és ő végigsimít- hatott csupasz bőrén. - Gyönyörű vagy, kislány! - mondta, de tulajdonképpen nem is tudta, mit beszél. - Bűbájos vagy! - tenyerébe fogta két mellét. Carol tekintete üres és merev volt, úgy tűnt, alig figyel arra, amit a férfi mond. Roy felemelte a lányt. És ekkor Carol hirtelen halk, fémes csengésű kis kacajt hallatott. Ez meghökkentette. - Mi van ezen olyan mulatságos? - kérdezte dühösen, és mohó ajkait odaszorította a lány ajkaira. A lány egy rövid pillanatig mozdulatlanul feküdt, aztán karja acél hara- pófogóként fogta át Roy fejét. Ujjai belemélyedtek nyakába, vállába, fogai pedig a férfi ajkaiba. A másik szobában Steve felriadt. Az egyik pillanatban még aludt, a kö- vetkezőben teljesen éber volt. Felült, és zavart arckifejezéssel nézett körül a szobában. Meghökkent. Azon tűnődött, mi volt az, ami felriasztotta. Nézte Roy ágyát, amely a legsötétebb helyen volt a szobában. Úgy tűnt neki, hogy látja Roy körvo- nalait. Aztán az ablakot fürkészte. Vajon megint kint jár-e Carol? Lehet, hogy ezért riadt fel? . . . Kikászálódott az ágyból, és odament az ablakhoz. Senki sem volt a ve- randán. Látta, hogy Spot, a kutya, ott van a melléképületeknél. A kutya a faház felé nézett, de meg se nyikkant. Steve megcsóválta a fejét, ásított egyet, és indult, hogy visszafeküdjön. Azt gondolta, biztos álmodott valamit, aztán egy sugallat hatására még- iscsak odament Roy ágyához: üres volt! Azonnal Carol jutott az eszébe, és már futott is az ajtóhoz. Vad, fájdalmas sikoltás verte fel a csendet. Utána egy pillanatnyi szü- net, majd egy hörgő, zokogó hang hallatszott: - Steve! Gyorsan! Segít- ség! Roy hangjának hallatán Steve hátán végigfutott a hideg. Felrántotta az ajtót, és kiszaladt a folyosóra. Roy jött felé kétrét görnyedve, arcát két kezébe rejtve. Ujjai közül csor- gott a vér, végigfolyt a padlón. - Mi történt? - tört elő Steve-böl. Dermedten megállt. - A szemeim! - jajgatott Roy. - Megvakított! Segíts rajtam! Az isten szerelmére, tégy már valamit! - Steve átfogta Royt. - Mit csináltál a lánnyal? - kiáltotta, félretaszította a jajgató embert, és rohant Carol szobájába. A szoba üres volt. Odaugrott az ablakhoz. Meg- torpant. Carol ott állt a verandára vezetö lépcső tetején. Derékig meztelenűl, szeme izzott a holdfényben. Steve dermedten bámulta. Sohasem látott még ennél vadabb, ennél gyönyörűbb teremtést! Vörös haja bronzosan ragyogott a holdfényben, a sötét háttér elött pompásan érvényesült selymes bőrének fehérsége, keb- lének izgató vonala. Feszültség áradt a lényéből: olyan volt, mint egy ug- rásra kész vadmacska, ujjainak tartása karmokra, a dzsungel veszélyeire emlékeztette. A látvány megdöbbentette, ugyanakkor erősen izgalomba is hozta. A lány megperdült, leszaladt a lépcsőn, átfutott az udvaron. - Carol! - kiáltotta Steve, és már indult is. - Carol, jöjjön vissza! A lány azonban már eltűnt a fenyőerdőben. Hihetetlen gyorsasággal fu tott. Steve nem tudta, mitévő legyen, tétovázott, aztán bátyjának nyögéseit hallva, visszatért a folyosóra. - Szedd össze magad - mondta türelmetlenül -, nem lehet olyan sú lyos az a sérülés. - Te állat, mondom, hogy megvakított! - kiáltotta Roy hisztérikusan. Kezeit levette arcáról. Steve hátrahőkölt, émelygett és a hideg rázta. Roy szemeit elborította a vér. Kegyetlen, hosszú karmolások nyoma lát szott a homlokán, át a szemén le az álláig. Majdnem összeesett. Meg kel lett kapaszkodnia, rázta a hideg. - Mentsd meg a szemem világát - könyörgött Roy. - Ne hagyd, hogy megvakuljak. Ne hagyj magamra, Steve. Vissza fog jönni. Ez a lány őrült . . . gyilkos . . . nézd, mit tett velem. Steve átfogta bátyját, bevonszolta a hálószobába. - Nyugodj meg - mondta szárazon, és lefektette a jajgató emberron csot az ágyra. - Majd bekötözlek, csak nyugodj már meg. - Steve futott, hogy hozza a mentőládát meg egy fazék forró vizet. - Ne hagyj itt! - nyöszörögte Roy. - Nem látok! Vissza fog jönni! - Nyugi, nyugi - szólt Steve a konyhából, saját idegei is pattanásig fe szültek. Visszaért a hálószobába. - Már itt is vagyok. Hadd mossam le a vért. Gondolom, csak azért nem látsz, mert erősen vérzel. - Megvakultam! Tudom, hogy megvakultam - nyögte Roy. - Maradj folyton mellettem, Steve. Engem üldöznek . . . ha rám találnak, meg fog nak ölni. Magatehetetlen vagyok, nem tudok védekezni. - Kik üldöznek? - kérdezte Steve élesen, miközben meleg vizet töltöt egy lavórba. - A Sullivan fivérek - mondta Roy, és közben hiába tapogatódzott, hiá ba kereste Steve kezét. - Te semmit sem tudsz róluk. Senki sem ismeri őket. Észrevétlenül dolgoznak . . . hivatásos gyilkosok! A Kis Bernie felbé relte őket, hogy intézzenek el engem. - Itt nem fognak elkapni - mondta Steve röviden. - Itt biztonságban vagy. Feküdj nyugodtan, most lemosom a vért. Lehet, hogy fájni fog. - Ne nyúlj hozzám! - ordította Roy, és elhúzódott. - Nem birok már több fájdalmat elviselni. Steve várt egy kicsit. - Mit csináltál a lánnyal? - kérdezte, amikor Roy kissé megnyugodott. - Semmit! - nyögte Roy. - Ő akarta, hogy jöjjek oda hozzá. Mondta is. Hagyta, hogy megcsókoljam, aztán meg már nem tudtam szabadulni tőle. Nagyon erős. Átfogta a nyakamat, beleharapott a számba. Maga volt a pokol ... a szemei csak úgy szikráztak, már-már sikerült kiszabadulni a szorításából, de amikor menekülni igyekeztem, felém csapott. Mintha egy tigris ugrott volna nekem! Őrült ez a lány . . . vadállat! - Csak megijedt - mondta Steve, és megborzongott. - Figyelmeztette- lek elöre, hogy hagyd békén. - Ha ideérnek a Sullivan fivérek . . . mit tegyek, Steve? Ugye nem ha gyod, hogy megöljenek? - Roy felült, és vadul kotorászott a párnája alatt. - Itt van, nesze a pisztoly. Azonnal lőnöd kell, ha felbukkannak . . . nem té- veszthetők össze senkivel. - Nyugodj már meg - mondta Steve türelmetlenül -, itt biztonságban vagy. - Te nem ismered őket. Hivatásos gyilkosok. Ha egyszer felbérelték őket, hogy öljenek meg valakit, nem nyugszanak, míg meg nem teszik. Kö- nyörtelenül követik az áldozatukat. Bernie jól megfizeti őket. Rám fognak találni, tudom, hogy rám fognak találni . . . - De miért? - kérdezte Steve. - Miért akarnak megölni téged? Roy belekapaszkodott Steve-be. - Bernie meg én egy nagy bankrablást hajtottunk végre. Én megléptem a dohánnyal. Bernie egyszer átejtett engem, most vissza akartam lőni ne- ki. Húszezer dollárról van szó, jól eldugtam, de Bernie a Sullivan fivérek- hez fordult. Jól tudja, hogy ők majd elintéznek engem. Én is tudom, hogy megteszik! - Itt nem fognak rád találni - ismételte Steve. - Dehogynem - nyögte Roy. - A pisztoly legyen mindig kéznél, és této- vázás nélkül lődd le őket . . . olyanok, mint két fekete varjú . . . ha erre gon- dolsz, nem tévesztheted össze őket senkivel . . . két fekete varjú . . . - Most feküdj le, majd én lemosom rólad a vért - mondta Steve, és visszanyomta bátyját a párnára. - Feküdj nyugodtan. Roy felüvöltött, amikor a vizes vatta hozzáért a szeméhez. Két fekete varjú. Nagyszerűen illett ez a leírás a Sullivan fivérekre. Baljós atmoszféra leng- te körül alakjukat, amikor csak megjelentek valahol: mindketten fekete, testhez simuló kabátban, fekete puhakalapban, bő fekete nadrágban és ugyancsak fekete, hegyes orrú cipőben. Mindkettőjük nyakában szorosan megkötött fekete sál. Néhány évvel ezelőtt még egy vándorcirkusz sztárjai voltak, országszer- te híre volt annak a számnak, amellyel a Sullivan fivérek felléptek. Pedíg tulajdonképpen nem is voltak testvérek: igazi nevükön az egyiket Max Ge- rának hívták, a másikat Frank Kurtnak. Hivatásukat tekintve késdobálók voltak, és mesterlövészek. Számuk bejegyzéseként foszforral bekent kések- kel dobáltak körül egy lányt, aki fekete bársonnyal borított deszkafal előtt állott. A színpadot ilyenkor elsötétítették, és a közönség csak a süvítő ké- seket láthatta. Ezek a kések aztán a táblán fokozatosan kirajzolták a lány körvonalait, egészen szorosan, talán csak másfél centire borzongó bőré- ől. Szenzációs szám volt ez, és évekig felléphettek volna még vele, csak- hogy a Sullivan testvérek unták már a cirkuszt, meg a lányt is. Tulajdonképpen a lány volt az oka annak, hogy elhatározták, felhagynak ezzel a számmal. Csinos kis pipi volt, készséges is, csak egyáltalán nem tudta megérteni a két testvér szereplés utáni viselkedését. Meg aztán be- leszeretett egy bohócba, ami még inkább megnehezítette az életét. A Sul- livan testvérek próbáltak másik lány után nézni, de annyiért, amennyit haj- landók voltak fizetni, nem találtak olyat, aki kész lett volna vállalni a repülő kések kockázatát. Meg azt is, hogy a fellépés után eleget tegyen mindket- tőjük óhajainak. Így hát elegűk lett a cirkuszból, és szóltak az igazgatónak, hogy kilépnek. A direktor azonban ragaszkodott az érvényes szerződés- hez. Nem akarta elengedni őket, mert szerinte erre a számra épűlt az egész műsor. Ebben igaza is volt. Így hát Max úgy oldotta meg a problémát, hogy egyik este szántszán- dékkal a lányra célzott; a kés a torkát átűtve odaszögezte őt a falhoz. Ez- zel aztán vége lett a szereplésüknek, megszabadultak a lánytól, és érvény- telenítették a szerződésüket is. Max nem volt képes megérteni, hogy ha ilyen egyszerű a megoldás, miért nem jutott eszébe már korábban. Max ötlete volt az is, hogy hivatásos gyilkosok legyenek. Kioltani em- beri életeket azt jelentette számára, hogy olyan hatalma van, mint az is- tennek. Egyébként is tetszett neki az az elgondolás, hogy ő más, mint a többiek . . . magasabb rendű mindenkinél. Ezenkívűl pénzt is akart keresni, méghozzá sokat. Unta már a cirkuszi élet garasoskodását. A logikája az volt, hogy férfiak és nők százai szeretnének megszabadul- ni valakitől. Egy hivatásos gyilkos a társadalom jótevője lehet. Miután nem lesz semmilyen személyes kapcsolatuk áldozataikkal, indítékuk sem lesz és elkerülhetik a nyomozás veszélyeit. Ha minden egyes gyilkosságot gondosan megterveznek és a végrehajtás is precíz, nem kell attól tartani- uk, hogy valaha is lebuknak. Frank lelkesen magáévá tette az ötletet. Neki nem nagyon voltak önálló elgondolásai, de nagyon tudott lelkesedni Max terveiért, aki valóban nem is álmodhatott volna jobb partnerről. Így hát ők ketten elhíresztelték magukról, hogy háromezer dolláros díj ellenében mindenfajta gyilkosság végrehajtását vállalják. Persze heti százdolláros költségtérítést is kérnek. Maguk a Sullivan testvérek is meglepődtek azon, hogy bizonyos körökben milyen hamar kapósak lettek, milyen sok megbí- zatást kaptak. Egy nagy fekete Packard Clipper kocsiban járták az országot: két fekete varjú, csendben és titokban vitték a halált. A rendőrség sohasem jött a nyomukra, hiszen nem is tudott róluk, mert kiszemelt áldozataik féltek a zsaruktól, nem mertek védelmet kérni tőlük. Előfordult többször is, hogy a mendemonda eljutott a soron következő áldozat fülébe, aki ilyenkor elme- nekült, elbújt. A Sullivan testvéreket ez egyáltalán nem érdekelte. Teljesen közömbös volt számukra, hogy kutatni, üldözni kell-e a megölendőket, vagy pedig egyszerűen odahajthatnak az illető háza elé, hogy akkor lőjék le, amikor kilép a kapun. Nem volt másra szükségük, mint a leendö áldozat fényképére, nevére és legutóbbi lakcímére. Hogy rátaláljanak, az hozzátar- tozott a vállalt feladathoz. Nekik maguknak nem sokra volt szükségük. Bő- ven elég volt számukra a heti költségekre felszámított összeg. A három- ezer dolláros dijakhoz hozzá sem nyúltak, biztos helyen őrizték arra az időre, amikor majd visszavonulnak az aktív munkától. Max, éppen úgy mint Frank, szenvedélyesen szerette a madarakat: azt tervezték, vesznek majd maguknak egy madárkereskedést. Ehhez persze jelentős tőkére lesz szükségük, hogy nagyvonalúan foghassanak hozzá az üzlethez. A Kis Bernie már egy nappal azután, hogy Roy meglógott tőle a bank- rablás zsákmányával, kapcsolatba lépett velük. A Sullivan testvérek ötezer dollárért vállalták Roy kinyírását. Érezték, hogy a Kis Bernie nagymenő, akinek számos gorilla áll a rendelkezésére ahhoz, hogy elintéztesse az ilyen ügyeket. Biztos nem fordult volna hozzájuk, ha nem számított volna rá, hogy ez a meló hosszan tartó és nehéz lesz. Nehogy esetleg ráfizesse- nek, mindenesetre a szokásosnál magasabb díjat kértek. A nehézség természetesen abban állott, hogy meg kell találni Royt, aki értesült róla, hogy a Sullivan testvérek a nyomába eredtek, és egy szem- pillantás alatt eltűnt ismert törzshelyeiről. A puhatolózás eredménye az volt, hogy elhagyta New Yorkot. Olyan gondosan tüntette el a nyomokat, hogy követői a Pennsylvania vasútállomásnál nem jutottak tovább: re- ménytelennek tűnt, hogy valaha is nyomára bukkannak. A Sullivan testvérek azonban nem adták fel ilyen könnyen. Profik voltak ők az embervadászatban. Úgy okoskodtak, hogy egy-egy áldozat gyors felkutatásához szükséges megtudni a szokásait, azt, hogy hol laknak a ro- konaik, hol a szerelműk, ha van. Ha ezek az adatok együtt vannak, akkor csak türelemre van már szükség: előbb-utóbb biztos rátalálnak. Azt könnyű volt megtudniok, hogy Roynak van egy öccse, aki egy évvel ezelőtt még biztosítási ügynök volt Kansas Cityben. Tartoztak az ördögnek egy úttal, amikor elmentek oda, mert megtudták, hogy Steve Larson már egy éve felhagyott a biztosítási szakmával. Rókatenyészettel foglalkozik valahol. Azt, hogy hol, senki sem tudta megmondani. Egy hét is eltelt, miközben a Sullivan testvérek csak szállodájukban ül- dögéltek, és fölváltva hívták fel mindazokat a cégeket, amelyek rókate- nyésztéshez szükséges eszközöket árultak. Nem csupán Steve Larson cí- mét kérdezték, hanem minden esetben egy neves ügyvédi irodát is emlí- tettek, és azt mondták, hogy nagy összeget kell eljuttatniok Larsonhoz, ezért keresik mindenfelé. Sok-sok telefon után türelmes ügyködésüket vé- gűl siker koronázta. Egy Bonner Springs nevű helyen az egyik cég mond- ta, hogy ő adta el a felszerelést Steve Larsonnak, és igazán örül, hogy megadhatja a címét. Három nappal később a nagy, fekete Packard Clipper már ott gördült Point Breese utcáin, abban a kis városkában, amely vagy húsz mérföldnyi- re volt a Kék Csúcstól. A Packarddal megálltak egy kocsma előtt, és beültek az üres ivóba. Annyira megszokták már a cirkusz porondjára való bevonulásukat, hogy ön- kéntelenül is egy emberként, egy ritmusban lépve, karjukat egyformán lengetve jelentek meg az ajtóban. Egyikük pont úgy nézett ki, mint a má- siknak az árnyéka. Amint így, feketébe öltözötten és összehangolt moz- gással beléptek, egykettőre felhívták magukra a figyelmet. Az emberek megbámulták őket, nyugtalanságot éreztek, némi borzongást, mintha kí- sértetet láttak volna. Mivel a cirkuszi napokban az volt a feltételezés, hogy testvérek, igye- keztek hasonlítani egymásra. Ez a szokásuk később is megmaradt. Cérna- vékony volt a bajuszuk, nagyon rövidre nyírták a hajukat. Ennél többre azonban a hasonlatosság már nem terjedt ki. Max jóval alacsonyabb volt, mint Frank. Arca kicsi és fehér, ajkát keskenyre összeszorította. Frank ez- zel szemben kövér volt és puha. Az orra kampós, a szája kissé nyitva, az volt a szokása, hogy mielőtt mondott volna valamit, nyelvével megnedve- sítette az ajkát. Szeme, mint két életre kelt üveggolyó. Odahúztak két magas széket a bárpulthoz, és felültek. Kesztyűs kezük fent volt a pulton. A pincér végignézett rajtuk, és azt gondolta: veszélyes, csúnya egy pár ez a két vendég. Mégis mosolygott, mert ügyelt arra, hogy ne legyen balhé. - Parancsolnak az urak? - kérdezte, és letörölgette előttük a pultot. - Két limonádét - mondta Max. Magas, lágy volt a hangja. A pincér kifejezéstelen arccal szolgálta ki őket. Már elmenőben volt, amikor Max ujjával odahívta magához. - Hogy s mint mennek itt a dolgok, ebben a városban? - kérdezte, és ivott egy keveset a limonádéból. Üres tekintettel bámult a pincérre. - Mondja el nekünk, mi újság errefelé. Idegenek vagyunk. - Hát, éppen most elég sok izgalmas dolog történt - felelte a pincér. Örült neki, hogy beszélhetett arról, ami most mindenkit foglalkoztatott. - Holnap ott leszűnk az állam minden újságjának a címlapján. Az imént me- sélte nekem egy riporter. - Nocsak? - kérdezte Max, és felhúzta a szemöldökét. - Egy ápolt megszökött a Glenview diliházból - felelte a pincér -, és csak ma derült ki, hogy egy hatmilliós vagyon örökösnője. - És hol van az a diliház? - kérdezte Max. - Fent a hegyen, öt mérföldnyire innen, az Oakville-be vezető úton. A spiné, aki megszökött, nem messze innen felkéredzkedett egy teher- autóra. Ezt a kocsit aztán összetörve találták meg úgy egy mérfölddel fel- jebb az úton. Azt gyanítják, hogy a csaj megölte a sofőrt. - De megtalálták a nőt? - kérdezte Frank, és ő is kortyolt egyet a limo- nádéjából. Aztán kesztyűs kezével megtörölte a száját. - Azt hiszem, nem. Még mindig keresik. A zsaruk ma reggel jártak itt nálunk. Sohasem láttam még ennyi hekust egy csomóban. Maxnek megcsillant a szeme. - Hogyhogy egy ilyen szédült tyúknak ennyi pénze van? - John Blendishtől, a húskirálytól örökölte. Talán emlékszik még a Blendish-féle emberrablásra? Ez a nő a félkegyelmü unokája az öregnek. - Emlékszem rá - mondta Frank. - Vagy húsz évvel ezelőtt lehetett. - Pontosan - mondta a pincér. - Az emberrabló volt ennek a keresett nőnek az apja. Már ő is lökött volt . . . így hát a lánya is az. Ha tizennégy napon belül nem találják meg, nem vihetik vissza az intézetbe. Így szól a mi államunk törvénye. Akkor pedig övé lesz a sok dohány, és senki sem szólhat bele, hogy mit csinál vele. Ezért a nagy hühó. A Sullivan testvérek kiitták limonádéjukat. - És valóban őrült? . . . - kérdezte Max. A pincér élénken rábólintott. - A fejemet tenném rá . . . közveszélyes és gyilkos is. - Arra az esetre, ha esetleg összehoz vele a sorsunk, mondja csak el, hogy néz ki ez a spinkó? - Azt mondják, hogy vörös hajú és gyönyörű. Egy sebhely van a bal csuklóján. - Majdcsak felismerjük - mondta Frank. - Letett egy dollárt a pultra. Aztán csak úgy mellékesen folytatta: - Mondja, van itt valahol a környé- ken egy rókatenyészet? - vetette oda a kérdést. A pincér visszaadta az aprópénzt. - Hát persze hogy van; Larson ezüstrókafarmja fent a Kék Csúcsnál. - Messze van innét? - Majdnem húsz mérföldnyire lehet. Max az órájára nézett. Este fél tíz volt. - Érdekel minket a rókaprém - mondta tapogatódzva. - Gondoltuk, megnézhetnénk, mi van ezen a farmon. Piacra dolgozik? - Gondolom, igen - mondta a pincér meglepetten. Ezek ketten egyálta- lán nem úgy néztek ki, mint holmi szörmekereskedők. A két Sullivan bólintott, indultak az ajtó felé, aztán visszafordultak. - Mondja csak, egyedül van odafent az a fickó? - kérdezte Max halkan. - Úgy érti, hogy egymaga vezeti-e a farmot? Persze, hogy egymaga, de most van vele egy másik fickó is. Látták őket, amikor egy héttel ezelőtt át- hajtottak a városon. A két Sullivan arca megmerevedett. - Viszlát - mondta Frank, és együtt mentek ki a Packard Clipperhez. Phil Magarth éppen ott időzött, egy fának támaszkodott. Figyelte a két férfit, amint elhajtottak. Elgondolkodva dörzsölgette hosszú orrát. Kalap- ját hátrébb tolta homlokán, és beoldalgott a kocsmába, ahonnan azok ép- pen kijöttek. - Szia, Tom - mondta. Odahúzott magának egy széket, és nehézkesen lehuppant. - Jó estét, Mr. Magarth - mosolygott rá a pincér. - Vannak újabb hírek a bolond nőről? - Egy fikarcnyi sincs - válaszolta Magarth, és töltött magának a fekete palackból, melyet a pincér elé rakott. - Elmondtam a maga történetét ennek a két fickónak. Látta őket? Ket- ten, fekete szerelésben. - Aha. A pincér tétovázott, megvakarta a feje búbját. - Rossz külsejű alakok; azt mondták, hogy szőrmével foglalkoznak. - Tényleg? - mondta Magarth, és felkapta a fejét. - Nem néznek ki szőrmekereskedőknek, ugye? Én már láttam őket azelőtt is. Tulajdonkép- pen háromszor néhány éven belül. És akkor mindig meghalt hirtelen valaki, erőszakos halállal. Mond ez magának valamit? A pincér csak bámult rá. - Hogy érti ezt, Mr. Magarth? - Nem tudom - felelte Magarth őszintén. - Az ember nem felejt el egy ilyen párost, mint ez a kettő, ugye nem? Hallott már valaha a Sullivan fivé- rekről? - Azt hiszem, hogy nem. - Lehet, hogy nem is léteznek, de mindenfelé hallani egy történetet, amely szerint Sullivanék bérgyilkosok. Meglátogatnak egy-egy fickót, bár- hol legyen is az országban, és az egykettőre feldobja a bakancsát. Azon tűnödöm, nem ezek voltak-e. - Tulajdonképpen a gondolatait mondta el hangosan. - Mit akartak? - Steve Larson iránt érdeklődtek - mondta a pincér gondterhelten. - Kérdezték, hogy egyedül lakik-e odafent. - Az, aki rókát tenyészt? - kérdezte Magarth. - Odafent a Kék Csúcs- nál? - Igen, róla volt szó. Kedves fiú. Itt vásárolja a whiskyt. Havonta egy- szer tér be hozzánk. Legutóbb egy hete láttam, de akkor nem jött be. Csak áthajtott a városon egy másik fickóval. - Szóval ez a helyzet? És ezek ketten felőle érdeklődtek. A pincér bólintott. - Csak nem gondolja, hogy . . . - Én sohasem gondolok semmit - mondta Magarth -, én utánajárok a dolgoknak. És ha már utánajártam, leülök az írógépem mellé, és lekopo- gom azt a szenzációt, amit aztán maguk másnap reggel a kávéjuk mellett olvasgatnak. Pokoli az ilyen élet, ugye? - Ment az ajtó felé, aztán ismét visszafordult -, de lehet, hogy maga nem olvas - szólt a pincérnek. - Min- denesetre egy szót se erről, Tom, ne jártassa a száját. - Gyors léptekkel távozott. Roy szemhéja annyira bedagadt, hogy lehetetlen volt megállapítani, ko- moly-e a sérülés vagy sem. Steve elállította a vérzést, és gyors mozdula- tokkal megpróbálta kényelembe helyezni bátyját. Amikor kész lett, odaszólt. - Most megnézem, mi van Carollal. Én nem... Roy jajgatva tiltakozott. - Ne menj! - kiáltotta és felült. - Nem hagyhatsz magamra ebben az ál- lapotban. Biztos int bújik valahol, rád várakozik, hogy gyere utána. Erre számit . . . s aztán végezni akar velem! - Fogd már be! - mordult rá Steve dühösen. - Kimegyek, te pedig hagyd abba a vinnyogást. - Ne légy bolond, Steve - lihegte Roy, és vaktában tapogatózva igyeke- zett megfogni öccsét. - Ez a lány életveszélyes. Meg fog ölni . . . ugyan- úgy kikaparja a szemed, mint az enyémet. Steve kikémlelt a holdfényes éjszakába. Nem akaródzott kimennie a sö- tétbe, de nem hagyhatta Carolt összevissza kóborolni úgy, hogy meg sem próbálja megtalálni. Eszébe jutott a teherautó sofőrjének szétmarcangolt szeme. Meg az is fölrémlett benne, hogy milyen állati ravaszság jelent meg Carol arcán, amikor a múlt éjjel itt sétálgatott a verandán. Aztán visz- szanézett arra a zokogó emberroncsra, amint nyöszörgött, hogy ne ma- radjon egyedül . . . A hideg végigfutott a hátán. Tegyük fel, hogy Carol ve- szélyes . . . Holdkóros? Vagy talán az a fejsérülés tett kárt benne. Az ilyes- mi nem lehetséges, a holdkórosok annak születnek. Egy fejbe kólintástól senki sem lesz gyilkos. Ez a lány annyira megijedt, hogy eszét vesztette. Az ilyen magyarázat megállja a helyét. Előbb a teherautó sofőrje próbálta lerohanni, aztán pedig Roy. Nos hát mindketten megkapták a magukét. Vele nem tenne ilyet. Mindaddig, amíg meg nem ijeszti, Carol rendben lesz. - Kimegyek, Roy - mondta Steve, és a pisztolyt bátyja kezébe tette. - Kapaszkodj meg ebben. Ha a lány bejönne, akkor lőj a mennyezetre. Nem leszek messze. Nehézkesen belebújt ruháiba, Roy tiltakozását mintha meg sem hallotta volna. - Nem fogsz visszajönni - nyögte Roy. - Tudom, hogy nem fogsz. Les- ben áll, úgy vár rád. Te nem tudod, hogy milyen erős ez a lány. Meg fog ölni, Steve, és akkor mi lesz velem? Magatehetetlen vagyok. Nem látok. Egyre hangosabban kiáltozott, és felült az ágyon. - Vak vagyok! Maradj ve- lem, Steve! Ne hagyj itt! - Leszel szíves végre befogni a szádat? - kiáltott rá Steve türelmét vesztve. - Te kerested magadnak a bajt, és meg is kaptad. Így hát hagyd abba a jajveszékelést. Fölkapta zseblámpáját, és kiment az udvarra. Sehol semmi nesz. A hold magasan állt a fenyőfák fölött, úgyhogy sűrü sötét árnyékot vetettek. Spotnak, a kutyának sehol semmi nyoma. Steve kellemetlenül egyedül érezte magát. Lement a tóhoz. A vízparton álldogált, és fülelt. Tekintetével igyekezett áthatolni az erdők sötétjén. Biztosan erre ment, gondolta nyug- talanul: vajon valóban errefelé bújt-e el, és most figyel engem? Megindult a tó partján vezető úton. Egyszerre zaj támadt közel hozzá, úgyhogy megtorpant. A szíve erősen vert. Egy madár tört át az ágakon, és elrepült a tó túlsó partja felé. Steve nagyot lélegzett. Eddig még nem is döbbent rá, hogy ő maga is mennyire feszült idegállapotban van. Az út elkanyarodott a tótól, be az erdőbe. Sötét volt odabent, és Steve ismét megállt. Tétovázott, hogy letérjen-e a holdfényes csapásról. Be- menjen-e az előtte tátongó sötétségbe. - Carol! - kiáltotta éles hangon. - Én vagyok, Steve. Merre van, Carol? Szavainak halvány visszhangja szállt hozzá a tavon túlról. Merre van, Carol? Kísérteties volt ez a visszhang. Valószínütlen, és mintha őt gúnyolná. Továbbindult, és a sötétség bezárult körülötte. Semmit se látott, fel- kapcsolta a zseblámpát. Annak erős fénycsóvája csak egy keskeny részt világított meg. Feje fölül a fenyők ágai mintha lenyúltak volna, hogy meg- ijesszék. Folytatta útját, időnként meg-megállt, és hallgatódzott. Egyszerre tudatára ébredt annak, hogy nincs egyedül, hogy valaki figyeli. Hirtelen megfordult, és körbevilágított a lámpával. Látszottak a bokrok, a fák, de semmi más. - Itt van, Carol? - szólította. Hangja kissé remegett. - Én vagyok, Steve, magát keresem, Carol. - Valahol előtte élesen pattant egy faág. Abba az irányba világított, és elakadt a lélegzete. Egy férfi állt ott a lámpa fényé- ben: egy feketébe öltözött férfi, a kezében súlyos 45-ös pisztoly. - Fel a kezekkel, Larson - mondta Max halkan. Hátulról két kézzel tapogatta valaki a zsebeit. Egy pillantást vetett hátra, jeges rémület lett úrrá rajta. Még egy feketébe öltözött férfit látott: Frank volt az. A két fekete varjú: a Sullivan testvérek! . . . villant át Steve agyán. Kiszá- radt a torka. - Kicsodák maguk? - kérdezte. Teljes önuralmára szüksége volt, hogy a hangja ne remegjen. - Pofa be! - mondta Max, és a 45-ös csövét Steve bordái közé nyomta. - Itt csak mi beszélünk! Kicsoda az a Carol? És mit csinál maga idekint? - Carol a vendégem, itt lakik nálam - mondta Steve röviden. - Őt kere- sem. Max és Frank összenéztek. - És Roy, ugye fent van a faházban? - kérdezte Max csendesen. Steve tétovázott. Nem lett volna értelme a hazugságnak. Éppen csak fel kellett menniök oda, és akkor maguk is láthatták. - Igen - mondta. - Te tartsd szemmel ezt a fickót, Frank - mondta Max. - Én foglalko- zom Royjal. - És mi lesz a lánnyal? - Ha nem mutatkozik, akkor semmi. Ha viszont előbukkan, elintézzük - mondta Max. - Jobb, ha ezt itt magaddal hozod. Megindult a ház felé. Frank fegyvere csövével terelte maga elött Steve-et. - Mozgás! - mondta - és ne próbálkozz semmiféle trükkel. Én mindet ismerem. És nehogy kiálts, amikor a ház közelébe érünk. A halálos ítélete- det jelentené. Steve ott lépkedett Max mögött, biztos volt benne, ha ezek ketten meg- ölik Royt, utána vele is végeznek. De a saját sorsa nem izgatta. Carolra gondolt. Mit tesznek majd vele? Meglepetéssel tapasztalta, hogy amikor a lányra gondolt, hirtelen összeszorult a torka. Bármi történjék is, határozta el magában, azt nem szabad hagynia, hogy a két gazember kezébe kerül- jön. - Mondják, uraim, nem hagyhatnának minket békében? - mondta Steve. - Nem ártunk mi maguknak semmit sem. - Ne szövegelj - mondta Frank. - Csak saját magadnak nehezíted a dol- gokat. Te egyébként egyáltalán nem érdekelsz bennünket, Royt akarjuk el- kapni. - De mi rosszat tett maguknak - kérdezte Steve. - Ha pénzt akarnak, nekem bőven van. Semmi szükség rá, hogy megöljék Royt. - Megvan nekünk a magunk dohánya - vetette oda Frank. - Ha mi egy- szer elfogadjuk valakinek a pénzét, akkor meg is tesszük, amit vállaltunk. Ez a mi üzleti elvünk. Nyilvánvaló megfellebbezhetetlenség érződött a szavaiból, Steve tudta, hogy kár minden szóért a bátyja érdekében. Ment hát tovább, émelygő gyomorral. Olyan volt az egész, mintha egy rémálmot élne át. Ahol az országút véget ért, látta a nagy fekete Packardot, úgy állt ott, hogy eleje a völgy felé mutatott. Ha elérném a kocsit, gondolta, lerázhatnám ezt a kettőt, de Royért sem- mit sem tehetnék. Valóban semmit sem tehetett Royért. Max a nyitott ablakon át már be is nézett Royra, aki ott feküdt az ágyban, kezében szorongatva a pisztolyt. Max gumitalpú cipőjében olyan nesztelenül lépkedett a verandán, mint egy árnyék. Roy pedig csak figyelt és fülelt. Idegei megfeszültek, rettegés szoron- gatta a torkát. Olyan intenzitással hallgatódzott, hogy belefájdult a feje. Minden pillanatban azt várta, hogy Carol előbukkan az éjszakából és vé- gez vele. A Sullivan testvérekre nem is gondolt. Most már biztos volt ben- ne, hogy előlük jól elbújt, mert úgy tudta, hogy azok mindig gyorsan dol- goztak. Ha eddig nem találták meg, sohasem fognak rábukkanni. Azon tűnődött, mennyi ideig marad el Steve: visszatér-e egyáltalán. A fájdalom a szemében eltompult. Tele volt önsajnálattal és rettegéssel. Max csendesen bejutott a szobába, látta a pisztolyt Roy kezében, és gú- nyosan elvigyorodott. Odalopakodott egészen az ágyhoz. Könnyű lett vol- na most végezni Royjal, túlságosan könnyű, Max unta már az ilyen könnyű ügyeket. Roy nyögött egy nagyot, elengedte a pisztolyt, hogy két keze közé fogja lüktető fejét. Max felkapta a fegyvert, és saját zsebébe süllyesztette. Várt, figyelte a vak embert: vajon hogyan reagál arra, hogy a pisztolya eltűnt. Egy pillanat múlva Roy letette kezét pontosan arra a helyre, ahol a pisz- tolyt hagyta. Ujjai jobbra, aztán balra tapogattak. Aztán motyogott vala- mit, és tovább tapogatódzott az ágyon. Mozdulatai kezdetben még fegyel- mezettek voltak, azt hitte, hogy a fegyver lecsúszott a takarón. De amikor sehol sem talált mást, csak az ágynemüt, lázas kapkodásba kezdett. Föl- ült, és mindkét kezével keresgélt, a veríték kiverte homlokát. Max nagyon halkan felemelt egy széket, és odatette az ágy mellé. Leült rá. Jól mulatott azon, hogy Royt miként keríti fokozatosan hatalmába a pánik. Meg azon is, hogy ennyire közel van áldozatához, és az semmit sem tud jelenlétéről. - Biztos leesett a földre - motyogta Roy, csak úgy önmagának, kihajolt az ágyból, és találomra tapogatódzott a keskeny szőnyegen. Max még mindig csak üldögélt. Kesztyűs kezei egymásba kulcsolva az ölében, álla leszegve a fekete sálra. És nem mozdult. Csak várt kíváncsi ki- fejezéssel az arcán. Roy tapogatódzó ujjai megérintették Max cipőjének hegyes orrát, tovább keresgélt, aztán megdermedt. Lassan, tétovázva visz- szahúzta ujjait ugyanarra a helyre. Megint megérintette a cipő orrát, aztán feljebb nyúlt, és megérintette Max nadrágját. Roy megborzongott. Össze- szorított ajkai közül úgy tört elő a lélegzete, mint mozdonyból a gőz. Valaki ült az ágya mellett! Visszahúzta a kezét, és maga is visszahúzódott egészen a falig. - Ki van itt? - hörögte, a hangja kevésbé volt emberi, mint egy papagá- jé. - A Sullivan testvérek - mondta Max halkan. Hosszú pillanatig Roy ott lapult a falnál, alig lélegzett, az arca fakó, az izzadság egészen átáztatta a szemét borító kötést. Aztán: - Steve! - sikoltotta vadul. - Gyorsan, Steve! Ments meg! - Nem segíthet rajtad - mondta Max, és keresztbe vetette lábait. - Frank vigyáz rá. Semmi és senki sem segíthet már rajtad. Mi jöttünk el hózzád, hogy elintézzünk. - Csak nem ölnek meg egy vak embert - könyörgött Roy. - Vak vagyok! Nézzen rám. Végem van . . . Nem látja, hogy végem van? Nem vagyok jó már semmire sem. Max a kötést bámulta. - Vedd le azt a rongyot. Nem hiszem el, hogy megvakultál. - Vak vagyok - mondta Roy, és idegesen tördelte a kezét. - Nem tu- dom levenni . . . megint vérezni fog a szemem. Max vigyorogva előrenyúlt, beakasztotta ujjait a kötés alá, és lerántotta. - Akkor hadd vérezzen - mondta. Roy felüvöltött. - Jó szórakozást! - kiáltott be Frank a verandáról. Max döbbenten bá- multa a látványt. - Gyere csak, Frank - mondta -, nézd meg ennek a balfácánnak a pofá- ját. Kikaparták a szemét. - Ez nagyszerű - mondta Frank könnyed hangon. - Akkor nekünk nem kell fáradni ezzel. - Látnod kell - sürgette őt Max. - Ennél rohadtabb látványt nem láttam még életemben! - Hagyd már, semmivel sem csábítasz be - mondta Frank. - Kényelmes helyünk van itt a haverommal. - Marha rondán elbántak veled - mondta Max, és megérintette Roy vállát. - Mondd csak, hogy történt, öreg fiú? Roy odakapott a kesztyűs kéz után, de Max eltolta. - A lány tette. Őrült, közveszélyes őrült. - Kicsoda? - kérdezte Max felvillanó tekintettel. - A lány . . . Carol . . . a hegyekben találtunk rá. Lezuhant egy teher- autó . . . Steve gyógyítgatta . . . aztán rám támadt. Max előredőlt. - Hogy néz ki az a nő? - Vörös hajú - zihálta Roy. Arcát a vér fénylö álarcként borította, lecsö- pögött, a szájába folyt, fogait is vörösre festette. Embertelenül nézett ki. Amikor beszélt, vért fröcskölt Max arcába. Max egy sóhajjal letörölte arcát kesztyűjével, és kiment a verandára. - Húzod az időt, ugye? - kérdezte Frank meglepetten. - Az a dilis spiné a hatmillió dollárral - mondta Max szűkszavúan -, aki- ről a pincér beszélt, itt van valahol. Frank felröhögött. - Hát nem vagyunk mi csudamód szerencsések? - puskájával meg- piszkálta Steve-et. - Haver, ha tudnád, hogy milyen szerencsések va- gyunk! Hol van a csaj? Hová rejtettétek el? - Nem tudom, miről beszélnek - mondta Steve zavartan. - Dehogynem tudod. A vöröshajút kérdezem . . . Carolt, ugye ez a ne- ve? Hol van? - Elszökött. Éppen őt kerestem, amikor maguk megérkeztek. - Tényleg ő karmolta ennyire össze? - kérdezte Max. Steve rábólintott. - De nem őrült. Megijesztették . . . - Oké, mondjuk, hogy nem őrült - szólt Max, és Frankre kacsintott. - De jobb lenne, ha megtalálnánk. - Tekintete a távoli hegyeket fürkészte a tó túlsó oldalán. - Hatmillió dollár eléggé nagy összeg ahhoz, hogy ne hagy- juk csak úgy összevissza kóborolni a hegyekben. - Hát ez az - mondta Frank -, de vegyük csak sorjában. Mi legyen azzal a faszkalappal? - A Kis Bernie azt akarta, hogy szép lassan múljon ki - mondta Frank. - Semmiképp se legyen gyors és könnyű halála. Belefojthatnánk a tóba. Max megrázta a fejét. - Mániákusan nem tudsz másra gondolni, csak a vízbe fojtásra. Pedig az ember mindig összevizezi magát, amikor valakit vízbe fojt. Mikor tanu- lod már meg? Emlékszel, amikor fürdés közben csaptunk le arra a csajra? Akkor is te javasoltad, hogy árasszuk el azt az átkozott fürdöszobát. Tönk- retettünk egy klassz mennyezetet, én pedig meghűltem. Hetekig tartott, míg kilábaltam belőle. Úgyhogy nekem éppen elegem volt a vízbe fojtás- ból. - Ezer bocs, erről megfeledkeztem - mondta Frank mentegefődzve. - Akkor felvághatnánk az ereit? - Túlságosan könnyü lenne számára, és rengeteg piszokkal, mocsokkal jár az ilyesmi. Tudod, arra gondoltam, hogyha ezt a kettőt elintézzük, né- hány napig itt lakhatnánk. Tetszik nekem ez a vidék. Már csak ezért sem akarom elrondítani ezt a házat. - Itt tartod a vöröshajút, míg a tizennégy nap le nem telik, ugye erre gondolsz? - kérdezte Frank. - Pontosan, majd aztán ráérünk törődni vele és a dohánnyal. Frank törte a fejét, hogy valami eszébe jusson. - Beledughatnánk a fejét egy melasszal teli vödörbe, így szép lassan fulladna meg . . . - kérdőn nézett Steve-re. -Találunk itt melaszt a házban, haver? Steve megrázta a fejét. A szeme sarkából látta, hogy Roy négykézláb kúszik végig a verandán. - Miért nem kegyelmeznek meg neki - kérdezte hangosan -, mi rosszat tett maguknak? Roy megtorpant, a ház falához lapult, arcát feléjük fordította. A két Sul- lívan háttal állt neki, de ő ezt nem tudhatta. - Rakhatnánk neki egy máglyát, egy örömtüzet - javasolta Max, sem- mibe véve Steve kérdését. - Nagyszerű ötlet - mondta Frank -, így megspórolnánk az elföldelésé- vel járó vesződséget. Ebben a pillanatban Roy úgy határozott, hogy megkockáztatja a mene- külést. Odamászott a veranda korlátjához, egyik lábát átlendítette fölötte, és leesett a másik oldalon. Aztán futni kezdett anélkül, hogy látta volna merre. A két Sullivan hátrapillantott, és meglátták. - Kanyarodj balra, Roy - ordította Steve, látva, hogy bátyja a tó felé fut. Roy irányt változtatott, az erdő felé tartott. - Hát ez meg tulajdonképpen mit képzel, mire fog jutni?- mondta Max, és nagyot röhögve célzásra emelte pisztolyát. Steve megmozdult, de Frank fegyvere olyan erővel vágta gyomron, hogy elakadt a lélegzete. Éles dörrenés, egy villanás, és Roy elesett, arcra búkott. Egy pillanatig ott feküdt, aztán mászni kezdett a földön, mereven húzva maga után a bal lábát. - Most aztán végleg elintézem - mondta Max, és kényelmesen lépke- dett lefelé a veranda lépcsőjén, majd keresztül az udvaron. Utolérte Royt, dühösen belerúgott, aztán továbbment, oda, ahol a Packard állt. - Figyelj, haver, most majd látsz valamit - mondta Frank Steve-nek. - Van esze ennek a fiúnak . . . és stílusa. Sohasem láttál még ilyet. Roy még mindig keservesen csúszva igyekezett a tó felé. Véres nyomot hagyott maga után a homokos földön. Max odaért az autóhoz, a csomagtartóból kivett egy benzineskannát, aztán Roy után indult. Roy hallotta, hogy jön, felkiáltott, és igyekezett gyorsabban kúszni, az- tán az oldalára bukott. - Ne nyúlj hozzám - nyögte, amikor Max már ott volt. - Hagyj béké- ben . . . az ég szerelmére, hagyj már békében . . .! - A Kis Bernie azt mondta, reméli, hogy a pokolban fogsz megrohadni - mondta Max, és a benzint ráöntötte Roy remegö testére. Valami történt Carol fejében. Mintha irtózatos csattanással szétpattant volna valami az agyában, és az az árnyékvilág, amelyben eddig élt, hirte- len új életre kelt. A dolgok, amelyek előbb még határozatlan körvonalúak, fakó színűek voltak, a halk hangok: egyszeriben minden éles kontúrokat kapott, életteljessé vált. Olyasmi volt ez, mint amikor a moziban a gépész rosszul vetit, de aztán hirtelen élesre állítja a képet. Olyasmi volt, mint amikor valaki csendes, mély zöld víz felszíne alatt úszik, aztán hirtelen fel- bukkan a friss levegőre. Carol úgy gondolta, hogy biztos csak álmodta, hogy kint van a fenyőer- dőben. De most rájött, hogy alvás közben tényleg kiment. Ez volt számára az egyetlen lehetséges magyarázat. Meglepetéssel tapasztalta, hogy eny- nyire nyugodtan képes fogadni az ébredés sokkját. Körülnézett, keresett valami jellegzetes, ismerős támpontot, hogy tájékozódjék, hogy visszajut- hasson a faházhoz. A fák sűrüjén át látta, amint megcsillan a tó a hold- fényben, és arra vette útját. Közben megpróbált visszaemlékezni, hogy miről is álmodott az ébredés előtt. Homályosan rémlett, hogy álmában Roy bejött a szobájába, de ez csak elmosódott kép volt. Úgy gondolta, hogy akkor észlelte, hogy valami szétpattant a fejében, amikor Roy bejött. Történt vele már ilyen a múltban is, de arra nem tudott visszaemlékezni, hogy mikor. Próbált ugyan emlé- kezni, és felrémlett előtte egy szoba, kék színű párnázott falakkal, és egy villanylámpa magasan a plafonon, drótkosárban. Ez az álmaihoz tartozott, hiszen ott volt az ápolónő: az az ápolónő, akinek olyan rémes volt a tekin- tete, aki nem szólt, nem csinált semmit, csak bámult és rámutatott. Carol tudta, hogy gyakran voltak ilyen álmai, de nem tudott világosan visszaem- lékezni rájuk. Összefüggéstelen, elkülönült arcok és szobák zavaros ösz- szevisszasága kavargott az agyában. Eltűnődött, hogy tulajdonképpen miért is jött ki ide a fenyöerdőbe, és döbbent rémülettel vette észre, hogy félmeztelen. Az is felmerült benne, hogy vajon keresi-e őt Steve, és most már nagyon igyekezett visszamenni a házba, és meg akarta találni pizsamakabátját, amely oly titokzatosan el- tűnt róla. Furcsa, zavart érzés lett úrrá rajta, gyengédség és félszegség ke- veréke, amikor arra gondolt, hogy Steve esetleg így talál rá. El akart neki mondani mindent a fejében észlelt zajokról. Mindent, ami aggasztotta. Steve valószínűleg tudja, hogy mi történt, és meg tudja magyarázni neki az egészet. Éppen a tó felől ment felfelé az úton, amikor meglátta a két Sullivant. Ott álltak a tóparton, vele ellenkezö irányba néztek és beszélgettek. A holdfényben nem látta csak sötét, éles körvonalú sziluettjüket, de ennyi is elég volt. Egyáltalán nem tudta, hogy kik lehetnek, de megijesztették. Hiszen bárkit megijesztettek volna, aki a sötétben így összeakad velük. Így hát Carol elbújt egy fa mögé, karjával eltakarta mellét, és figyelte, hogyan lépkednek gyorsan és csendben az erdőben. Elhaladtak mellette, és to- vábbmentek a tóparti úton. Látta fehér, kemény vonású arcukat: Carol megborzongott, mert ösztö- nösen tudta, hogy ezek itt veszélyesek és gonoszak. Gondolatai Steve kö- rül forogtak, gyengédséget érzett, és azon tűnődött, hogy vajon bántot- ták-e? Amikor a két férfi eltávolodott, Carol gyorsan a házhoz futott. Szíve he- vesen dobogott. Amikor átment az udvaron, odaért ahhoz, ami Royból megmaradt: szá- mára ez az összeégett, felismerhetetlen halom csupán álmainak egyik da- rabja volt, nem is nagyon nézett rá, úgy vélte, hogy csupán emlékeiben lé- tezik, és nagyon igyekezett már odaérni a kivilágított házba, hogy biztos legyen benne, Steve-nek nem történt semmi baja. Felszaladt a lépcsőn, megállt az ajtóban, és benézett a kivilágított nap- paliba. Steve ott feküdt a földön, keze-lába megkötözve. Amint meglátta a lányt, megpróbált fölülni. Carol hirtelen megtorpant, arról is megfeledkezett, hogy félmeztelen, csak a köteleket bámulta, amelyek fogva tartották Steve-et. A tekintete csupa rémület. Steve, amint így meglátta Carolt - hogy milyen vad, milyen gyönyörü, a bőre olyan sima fényü, mint az igazgyöngy-, hirtelen rájött, hogy mennyi- re szereti. Tudta már, hogy szerette szinte az első pillanattól fogva, amikor rátalált, amikor ott feküdt a teherautó roncsai között. Azt is tudta, hogy nem fogja többé visszafojtani az érzéseit, meg azt is, hogy ő az egyetlen nő, akit valaha is szerethet. - Carol! - mondta. - Gyorsan, drágám. Szabadíts ki. A lány odafutott hozzá, térdre esett mellette, és karjával átfogta. - Megsebesültél? - kérdezte, és az arca ott volt egészen közel Steve ar- cához. - Mondd, hogy nem sérültél meg. - Minden rendben van, de gyorsan szedd le rólam a köteleket. Nagy bajban vagyunk, kislány. - Drága Steve - mondta, és ajkával végigsimított Steve arcán. - Annyi- ra megijedtem! - Minden rendben - igyekezett megnyugtatni a lányt -, de szabadíts már ki. Carol húzogatni kezdte a kötelet, de a csomók túl szorosak voltak, kifu- tott hát a konyhába, és fölkapott egy kést. Visszafelé magára vette Steve kiskabátját, és begombolta. - Siess, Carol - kiáltotta Steve -, visszajönnek. Carol elvágta a köteleket, Steve nagy nehezen felállt, megdörzsölte csuklóit, és Carolra mosolygott. - Minden rendben lesz - mondta -, de nagyon fürgének kell lennünk . . . Carol odament hozzá, és átölelte Steve nyakát. - Szeretlek, Steve - mondta -, annyira megijedtem, amikor megláttam azt a kettőt. Attól féltem . . . nem tudom, mi lenne velem nélküled . . . Steve magához vonta, és megcsókolta. Egy pillanatig így álltak, szorosan átölelve egymást, ajkuk összeforrt, az- tán Steve gyengéden kibontakozott. - Már az első pillanattól kezdve szeretlek, kislány - mondta -, de most minden pillanat számít. El kell menekülnünk. Öltözz fel, de gyorsan. Carol befutott a hálószobába, Steve pedig kilépett a verandára, és kö- rülnézett. Sehol semmi jele a két Sullivannek. Ott állt, várakozott, és egy perc múlva már jött is Carol. Gyapjúruháját viselte, és derűs bizalom áradt a tekintetéből, amint odafutott hozzá. - El kell jutnunk az autójukhoz - mondta Steve, miközben átkarolta a lányt. - Maradjunk folyton az árnyékban, és fussunk . . . Együtt futottak le a veranda lépcsőjén, át az udvaron. Jól látták a nagy Packard körvonalait az úton. - Odamegyünk - mondta Steve, és karjával segített a lánynak, hogy mi- nél gyorsabban átjussanak a nyílt terepen, amelyet teljesen bevilágított a holdfény. A két Sullivan éppen akkor lépett ki az erdőből. Meglátták őket. Max nagyot kiáltott. Steve lihegve mondta: - Gyorsan, Carol! Tudsz vezetni? - Igen, de ugye együtt megyünk? Én nem hagylak el . . . - Jövök én is, de menj előre. Megpróbálom feltartóztatni őket. Fuss, ahogy bírsz, és indítsd be a motort. - Megállni! - kiáltotta Max éles, fenyegető hangon. Steve megállt, és szembefordult velük. A Sullivan testvérek feléje futottak. Hallotta, hogy Carol beindítja a ko- csit, erre sarkon fordult és a kocsihoz rohant. Max csípöböl lőtt. Steve megingott, botladozva ugyan, de elérte a kocsi nyitott ajtaját, amikor Max újból tüzelt. - Eltalált, kislány! - lihegte, és előrebukott a kocsiba. Átesett Carolon. Vér fröccsent a lány kezére. Rémülten felültette a férfit, látta, hogy a Sullivan testvérek gyorsan kö- zelednek a holdvilágos udvaron. Felbögette a motort, felengedte a kup- lungot, és az autó kilőtt. Max megállt, célzott, de Frank megfogta a karját: - Ne légy már olyan rosszszívű. Ne löj a lányra . . . a hatmillió dollárra. - De megszökik - mondta Max, és ingerülten lerázta magáról Frank ke- zét. - Majd megtaláljuk - csitította Frank -, tudod, mindig megtaláljuk azo- kat, akiket keresünk. Ez a nő megéri a fáradságot . . . a nő meg a vele járó dohány! Együtt nézték aztán a Packard hátsó lámpáit, amint gyorsan távolodtak a völgybe vezető hegyi úton. HARMADIK FEJEZET Point Breese városától északra, ott, ahol a hegyek dombokká szelidülnek, egymás mellett terülnek el a gazdagok birtokai. Phil Magarth rozzant Cadillacjével vakmerő stílusban hajtott a kanyargó úton, a meggyötört kerekek hangosan csikorogtak. Aztán letért egy dűlö útra, amelyen eljutott Veda Banning házához. Megállt a spanyol stílusú impozáns épület előtt. Az éjszakában is ragyogtak a stukkóval ékes fehér falak, a piros tetőcserepek. Vedáról errefelé azt tartották, hogy túlságosan modern lány, de a prű- dek rosszallása ellenére is szinte mindenki szerette. Mindenki nagyszerű- en mulatott a társaságában. Veda gazdag lány; ötezer holdas narancsül- tetvényén szorgosan, nagy szakértelemmel gazdálkodik. Még azt is tudni kell róla, hogy bolondul Magarthért. Feleségül akar menni hozzá. Amikor Magarth kocsija megállt a ház előtt, órája hajnali három óra öt percet mutatott. Fürgén szállt ki a Cadillacből. A ház valamennyi ablaka sötét volt, de ő tudta, hogy melyik szobában alszik Veda. A virágágyak kö- zött egyenesen odasietett a verandára nyíló franciaablakokhoz. Nyitva voltak. - Ébren vagy? - szólt, és bekémlelt a sötét szobába. Éppen csak a kör- vonalait vette ki annak a nagy, díszes ágynak, amelyben Veda aludt. A legkisebb nesz sem hallatszott, így hát belépett a szobába, leült az ágy szélére, és kezét a takaró alá csúsztatta. A lány ijedten összerezzent, halkan felsikoltott, felült, és felkattintotta a villanyt. - Az ég szerelmére! - tört ki belőle. - Ez aztán már több a soknál, hogy merészelsz így megcsípni! Így berontani hozzám éjnek évadján? - Hogy érted azt, hogy több a soknál? - kérdezte Magarth ártatlanul, és kedvesen rámosolygott Vedára. - Azt szoktad mondogatni, hogy mindig szívesen látsz, örülni fogsz, ha benézek hozzád . . . Nos: itt vagyok. Örülj nekem, várom a szíves fogadtatást. Veda felült, nagyot nyújtózkodott, és ásított. Magarth elismerően must- rálgatta az alakját, amely határozottan osztályon felüli volt. - Elragadóan izgató nő vagy, Veda! De hát most fékezni kell a vágyai- mat . . . fantasztikus híreim vannak! Ezeket kell megbeszélnem veled. Mit gondolsz, éber már az a kis apróság, amit az agyadnak mondasz? - Időnként egyáltalán nem tudom, hogy mit eszem rajtad, Phil - mond- ta Veda. Az éjjeliszekrényről felvett egy kézitükröt, hogy megnézze magát. Zöldeskék szemét sűrű, hosszú szempillák árnyékolták, aranybarna, egye- nes szálú haja a válláig ért, és csak a végén kunkorodott egy kicsit befelé. Veda gyönyörű, és ezt ő maga is jól tudta. Most ugyan kissé duzzog, mor- cos a tekintete, száját lebiggyeszti. Huszonhat éves, de fiatalabbnak lát- szik. - Az mindenesetre vígasztaló, hogy nem nézek ki rémesen - mondta Veda. Újból nagyot ásított, és visszadűlt a párnájára. Mélyen kivágott, fe- kete csipkés, kék selyem hálóinget viselt. - Tudod, Phil, te magad vagy az ördög . . . úriemberhez illőbb módon is ébreszthettél volna. Tudod, milyen érzékeny a bőröm. - Oda se neki, nem fog meglátszani - mondta Magarth nevetve. Fölkelt az ágyról, odalépett a szekrényhez, kivett egy üveg whiskyt és egy poha- rat. - Drágám, kifogyóban van itt a készlet. Utánpótlásról kellene gondos- kodnod. - Rendben, majd sort kerítek rá - mondta Veda, miközben Philt néze- gette, és gondolatban ismét megállapította, hogy milyen jóképű férfi. - Adj már egy cigit, te vadállat. Magarth, kezében az üveggel visszajött az ágyhoz, cigarettával kínálta Vedát, kortyolt egyet, aztán maga is rágyújtott. - Azt hiszem, nagy dolgok vannak készülőben - mondta, és leült az ágyra. Egészen közel a lányhoz. - Ha ügyes leszek, egy vagyont kereshe- tek. Akkor aztán feleségül vehetlek, kedvesem. Hát jól figyelj arra, amit mondok. Veda a takaró széle fölött kandikált Philre. - Ó, milyen sokszor hallottam már tőled ezt a dumát . . . a könyökömön jön ki! - De kedvesem, ez most az igazi! A Blandish lány nyomába eredtem. - Kinek a nyomába? - csattant fel Veda. - Nyugi, nyugi. Ne gyere ki a sodrodból - mondta Magarth gyorsan -, teljesen és kizárólag üzletről van szó. Holnaptól számítva hat nap múlva megkapja az a lány a pénzét . . . hacsak addig el nem csípik. Első pillanat- ban azt gondoltam, jól tenném, ha azokat segíteném, akik el akarják kapni, és mint szemtanú küldeném riportjaimat a cégemnek. De most már egé- szen másképp látom a dolgot. A lányt fogom segíteni, hogy ne tudják el- kapni! Úgy intézem a dolgokat, hogy megkapja az örökségét. Ha ügyes le- szek, biztos hálás lesz nekem, ugye? Én pedig megfogtam az isten lába uj- ját! Az amerikai újságolvasók milliói mind tudni szeretnék majd, hogy mi- hez kezd azzal a temérdek dohánnyal .. . hatmillió dollárral! És én majd persze, hogy kéznél leszek: tájékoztatom őket. Úgy tervezem, hogy elő- ször is ídehozom hozzád a lányt. Aztán pedíg, amikor meglesz a pénz, el- visszük mindenhová, és szerzünk neki mindent, ami kell. Autót veszünk, házat, ruhákat . . . Egész idő alatt velünk lesz egy fotós is . . . Csodálatos exkluzív riportokat küldök a cégnek! Én diktálom a feltételeket: annyit fi- zetnek, amennyit kérek! Veda szörnyülködve csukta be szemeit. - Biz isten, mindjárt gondoltam - mondta lemondóan -, minden eddigi bolond ötleted közül ez a leghülyébb! Tudod, drágám, az a lány őrült, köz- veszélyes őrült. Könnyen lehet, hogy megöl bennünket. Azt hiszed, szíve- sen hagynám magam megöletni? Magarth mérgesen rámordult: - Persze hogy nem hagynád, de mégiscsak túlzás, hogy akadékos- kodsz egy ilyen apróság miatt, és nem segítesz, hogy végre egyszer pénz- hez jussak - mondta szemrehányóan. - Tudok én bánni vele! Emlékezz csak rá, hogy egy szenzációs riport kedvéért egyszer már két órát töltöt- tem egy orangután ketrecében. - Bátor voltál, csakhogy az orangután nem volt a ketrecben. Így hát nem volt olyan nagy a rizikó. - Mindegy - mondta Magarth türelmetlenül -, mégiscsak bizonyít vala- mit az az eset. Meg aztán tudhatod, csak nem ijedek meg egy lánytól! Még ki sem látszottam a földből, és már . . . - Tudom, tudom. Ezerszer hallottam már. De ez az eset egészen más. - Nem más. Váltottam néhány szót a lány ápolónőjével. Kiderült, hogy egészen klassz nő: az alakja olyan áramvonalas, mint egy hullámvasút. - Egyszer azt mondtad nekem, hogy a hullámvasúttól mindig hánynod kell - jegyezte meg Veda hűvösen. Magarth mérges tekintetet vetett rá. - Minden attól függ, hogy az ember milyen gyorsan veszi a kanyart. Veda a takarón át belérúgott. - Na és, mit mondott az ápolónő? - Azt, hogy Carol tudathasadásos. Hébe-hóba rájön a roham. Eléggé ritkán. Hónapokig kedves, normális lány, figyelemmel kell őt kísérni. - Na- gyot sóhajtott. - Figyelemmel kísérni egy bájos, normális lányt . . . ez na- gyon fekszik nekem! Veda ismét belérúgott. - Aljas vagy - állapította meg röviden. - Ne szakíts folyton félbe - szigorúskodott Magarth. - A hagyaték keze- lőinek egyike eljött a gyógyíntézetbe. Egy vén faszkalap, arca akár egy ki- csavart citrom, név szerint Simon Hartman. Az ápolónő szerint ez az ürge majd megőrül a dühtől; hogy Carol elszökhetett. Attól fél, hogy a hagya- ték kezelésének lehetősége füstbe megy, hatmillió dollár csak úgy egy- szerűen kicsúszik vastag ujjai közül - Phil ismét kortyolt egyet. - Mondok neked még valamit. Nem hiszem el, hogy a lány annyira veszélyes lenne, mint ahogy híresztelik. Egyáltalán nem hiszem, hogy szükséges volt elme- betegnek nyilvánítani. Az a véleményem, hogy direkt úgy intézték a dolgo- kat, hogy bekerüljön a diliházba, és a jó öreg Hartman szabadon turkál- hasson a hatmillióban. - Ne beszélj marhaságokat - mondta Veda élesen. - Maga John Blan- dish vitette az intézetbe három-négy évvel ezelőtt. - Blendish semmit sem tudott a lányról. Nem törődött vele. Mindent Hartman csinált. Ő intézte Blendish ügyeit. A lányt azért vitték be, mert nekitámadt egy baromnak, aki vert egy kutyát. Te nem ugranál neki egy ilyen rohadéknak? Veda csak bámult rá. - De a lány közveszélyes. Gondolj csak arra, hogyan bánt el azzal a sze- gény kamionossal. Magarth ezt az érvet is megcáfolta. - Az ártatlanságát védte - mondta fennkölt hangon. - Te persze nem is tudod, hogy ez mit jelent. De hadd mondjam el neked, hogy léteznek olyan lányok, akíknek ez a legszentebb, és nagyon komolyan veszik a dol- got. - Oké - sóhajtotta Veda, mert már unta a vitát. - Legyen úgy, ahogy te mondod. De még meg sem találtad a lányt. Magarth ujjával megütögette az orrát. - De nyomon vagyok! Rájöttem, hogy hol bujkált mostanáig. Éppen on- nan jövök. - Az isten szerelmére - nyögte Veda -, azt hiszem, nekem is kell egy kis whísky. Nem bírom már ídegekkel. - Arról szó sem lehet. Ne is reménykedj abban, hogy rád pazarlom ezt a készletet. Helyezkedj el szép kényelmesen, és hallgass meg. Ma este megláttam két pasit egy nagy fekete Packardban. Aziránt érdeklődtek, hogy juthatnak el Steve Larson rókatenyésztő farmjához, amely fent van valahol a Kék Csúcs közelében. - Egyszer láttam már - mondta Veda lelkesen. - Nagydarab, szőke, stramm fiú. Megdobogtatta a szívemet. - Ne törődj most avval, hogy mennyire stramm - mondta Magarth, és savanyú pofát vágott. - Lehet, hogy anyukád nagyon megbámult egy ilyen férfit röviddel a születésed előtt. Neked folyton csak a férfiakon jár az eszed. Hadd folytassam, ha lehet. - Jól van, jól van, nem halok bele, ha méghallgatlak - mondta Veda, és ismét lehunyta a szemét. - Az a kettő Larson felől tudakozódott, és én felismertem őket. Azt hi- szem, hogy ők a Sullivan fivérek, hivatásos gyilkosok. - Hát ezt meg hogy érted? - kérdezte Veda, és tágra nyílt szemekkel bámult rá. - Ha például lenne valaki, bárki, akitől meg akarnál szabadulni, éppen csak kapcsolatba kellene lépned a Sullivan fivérekkel. Bizonyos összeg el- lenében ők minden továbbit elvégeznének. És ne hidd, hogy ez mese - mondta Magarth. - Mindenesetre gondoltam, hogy szaglászok egy kicsit ebben az ügyben, és felmentem Larson tanyájára. Elhagyatott, üres volt. A lámpa égett, az ajtó nyitva, a Buick a garázsban, a kutya halálra rémül- ten vinnyogott a vackában. Bementem a házba, és ezt találtam - odado- bott egy zsebkendőt az ágyra. - A fejemet rá, hogy ez Carol Blendishé. Nézd csak, itt van a neve a zsebkendő sarkában. Aztán még valami: meg- találtam Travers doki sofőrjének esőkabátját, amelyet Carol elcsent, ami- kor megszökött Glenview-ből. Veda zavartan figyelt. - Na és miért jó mindez neked? Magarth megvakarta a füle tövét. - Bárcsak tudnám. De mindenesetre ez már valami. Larson rejtegette a lányt, ezek ketten pedig, a két Sullivan, ha ők azok, kifüstölték őket a rej- tekhelyükről. Ez a lényeg. Most valahol kint vannak a nagyvilágban. Lehet, hogy a két Sullivan a nyomukban van. Ezt nem tudom. Ha én előbb jutnék el a lányhoz, mindenki mást megelőzve, akkor idehozom. Senkinek se jut- na esze ágába sem, hogy itt keresse. Ha nem találom meg a lányt, akkor pechem van, és a mi házasságunk továbbra is a távoli jövő álomképe ma- rad... Veda magához húzta, karjaival átölelte a nyakát. - Nem biztos, hogy így lesz, Phil - mondta lágyan, miközben a fülét csókolgatta. - Neked adom minden pénzemet, és akkor aztán boldogan élhetünk, míg meg nem halunk. Magarth ellökte magától, és felállt. - Lehet, hogy csak egy patkány vagyok, de még egy patkánynak is van büszkesége - mondta, miközben lazítani kezdte a gallérját és a nyakken- dőjét. - Azt hiszed, elviselném, hogy mindenki azt mondja rólam: pénzért vettelek el? Szó sem lehet róla. Most pedig csússz arrébb! Hajnal előtt ki kell pihennem magam. Ne érts félre: pihenést mondtam, és ezt így is gon- doltam. Carol görcsösen szorította a Packard volánját. Mereven figyelte a szélvé- dőn át a sötét utat, azt a két apró piros pontot, amely előtte haladt a ka- nyargós hegyi úton. Egy autó hátsó lámpáit. Szívét mintha egy jeges kéz szorította volna össze, agya megbénult a sokktól és a félelemtöl. A műszerfal megvilágította egy kicsit Steve holt- sápadt arcát, ahogy ott feküdt csukott szemmel, összekuporodva az autó padlóján. Gondolta, hogy jó lenne megállni, de aztán felrémlett előtte a két Sullivan, és tudta, hogy kénytelen továbbhajtani. Majdcsak megállhat egy idő múlva, amikor már biztos lehet benne, hogy a két fekete ruhás fér- fi nem érheti utol. Imádkozott, nehogy túl késő legyen. Könyörgött, hogy legyen benne annyi erő, hogy segíthessen Steve-en. A keskeny, kanyargós úton lehetetlen volt gyorsan haladni, de amennyi- re csak tudta, nyomta a pedált. A kanyarokban meg-megcsúszott, meré- szen hajtott át a nagy kocsival a kátyúkon, a mély keréknyomokon. Csak arra gondolt, hogy elég nagy legyen a távolság, amely elválasztja őket az üldözőktől. Meg hogy minél hamarabb megállhasson valahol. Néhány perc múlva kijutott az országútra, és akkor aztán igazán meg- hajtotta a Packardot. Körülbelül egy mérfölddel később lassított, keresett egy olyan helyet, ahol megállhat. Észrevett egy elágazást, amely egy elha- gyott fakitermelő telephez vezetett. Lekanyarodott az országútról, és ott döcögött, míg csak el nem ért egy csomó omladozó kalibához, amelyek- ben egykor vagy favágók laktak, vagy a szerszámaikat tartották ott. Az útról már nem lehetett ide látni, a Packard megállt, Carol pedig Steve fölé hajolt. Meg kell nyugodnom, mondta önmagának. Uralkodnom kell magamon. Az, hogy Steve esetleg meghal, vagy hogy nagyon súlyosan megsebesült, olyan rémülettel töltötte el, hogy testének minden porcikája remegett, fo- gai vacogtak. - Steve, drágám - mondta, és megsimogatta a férfi arcát. - Hol fáj? Mondd meg nekem. Steve meg se moccant, és amikor Carol megemelte a fejét, súlyosnak, élettelennek érezte. Egy hosszú pillanatig csak ült ott mozdulatlanul, összeszorított öklökkel, igyekezett visszafojtani azt a sikolyt, amely egyre inkább készült kitörni torkából. Aztán kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, és úgy állt ott a fenyőtűk- kel borított földön, hogy az autó ajtajába kapaszkodott, nehogy elessen. Ájulás környékezte. Szíve oly hevesen vert, hogy szinte fulladozott. Aztán lassan átbotorkált az autó másik oldalára, ott is kinyitotta az ajtót, és igye- kezett felfogni a férfi testét, ahogy kicsúszott a földre, Nehéz volt, de sike- rült egy kicsit távolabbra elhúzni a kocsitól. Egy olyan helyre, ahol puhább volt a talaj. Odairányította Steve-re az autó reflektorát. Elállt a lélegzete, amikor bekapcsolta, és meglátta a vérfoltot Steve kabátján. Odafutott hozzá, kigombolta a kabátot, és látta a véráztatta inget. Tenyerével kitapogatta a szívét: gyengén, egyenetlenül dobogott. Visz- szafojtotta a megkönnyebbüléstől feltörő könnyeit. Nem halt meg! De ha nem szerez segítséget, akkor meghalhat. Még mindig vérzik, és ezt feltét- lenül meg kell állítani. Visszament az autóhoz; két koffert talált hátul. Lázas sietséggel nyitotta ki az egyiket: ingeket, zsebkendőket talált benne. Gyorsan kötést tépett az ingekből. - Carol! - szólalt meg most Steve halkan. A lány torkából furcsa kis hang tört elő, és odafutott Steve-hez. A férfi hunyorgott a reflektorfényben, de nem mozdult: tekintetében nem volt sem értelem, sem élet. - Ó, drágám! - térdre esett mellette. - Mit tegyek? Nagyon fáj? Meg- próbálom elállítani a vérzést. - Jól van, kislány . . . - motyogta Steve, arca megrándult a fájdalomtól. - Meglehetősen rosszul vagyok, Carol . . . Valahol itt a mellkasomban . . . A lány egy pillanatra elvesztette önuralmát, vad zokogás tört ki belőle, arcát két tenyerébe hajtotta. - Mit is tegyek? - hisztérikusan igyekezett összeszedni a gondolatait. - Nem szabad meghalnia . . . Nem tudnám elviselni, ha meghalna . . . És én vagyok az egyetlen, aki megmentheti . . . - Szedd össze magad, kislány - suttogta Steve. - Ne félj. Tudom, hogy mit érzel, de uralkodj magadon. Próbáld elállítani a vérzést. - Igen . . . - letörölte könnyeit, összeharapta ajkát. - Persze, elállítom, drágám. Csak az . . . ó, kedvesem, annyira tehetetlennek érzem ma- gam . . . Visszafutott a kocsihoz, hogy hozzon magával a sebtiben rögtönzött kö- tésekből, aztán kigombolta Steve ingét. Az alvadt vértől meg az átnedve- sedett ing látványától majdnem rosszul lett, de a rettegés, hogy Steve meghalhat, újabb erőfeszítésre sarkallta. De amikor meglátta Steve mell- kasán a két kicsiny fekete lyukat . . . ahogy szivárgott belőlük a vér . . . sö- tétség borította el az agyát. Összekuporodva ült, feje két kezében, és di- dergett. - Ne ijedj meg - mondta Steve, és nagy nehezen felemelte a fejét, le- nézett a sebekre. Ajkai megmerevedtek: amit látott, rosszabb volt, mint gondolta. Mintha egy jeges kéz kúszott volna felfelé a lábán, és a fájda- lom, mint izzó vas szúrt a mellébe. - Carol! Fogj hozzá, édesem. Állítsd el a vérzést. - Nem tudom egyedül - nyögte. - Kell, hogy segítsen valaki. Kihez for- dulhatok, Steve? Hova vihetlek? Steve mozdulatlanul feküdt, megpróbált gondolkozni. Úgy érezte, mint- ha egész mellkasa széthasadt volna, és a csípős szél egyenesen a csupasz idegekre fújna. Aztán nagy nehezen azt suttogta: - Fleming doktor. - Carol alig tudta megérteni mormolását. - Egyenesen végig az úton, Point Breese-en át, aztán a második elágazás balra. Magában álló kis ház, messze az úttól. - Küzdött a reá nehezedő gyengeséggel. Folytatta: - Húsz mérföldnyire. Más lehetőség nincs. - De húsz mérföldnyire . . . - Carol kétségbeesetten tördelte kezeit - túl sokáig tart. - Más lehetőség nincs - mondta Steve, aztán gondolatai belevesztek a fájdalom tengerébe. - Mindjárt indulok - mondta Carol -, de előbb megteszem, amit tudok. - Arra gondolt, hogy el kell vinnie magával. Nem hagyhatja itt. Viszont nem vagyok képes elcipelni a kocsiig - gondolta. - Egyáltalán nem lett volna szabad kiszednem a kocsiból. Carol odahajolt Steve fölé: - Együtt megyünk, drágám - mondta -, próbálj meg egy picikét segíteni. Csak egy icipicit. Beteszlek a kocsiba. - Inkább ne - mondta Steve. Vér ízét érezte a szájában. - Egy kicsit vér- zem belülről is. Jobb, ha most nem mozdítasz meg. - A vér kicsordult az állára. Próbálta elforditani a fejét, hogy ne ijessze meg Carolt. Carol nem mert lélegzetet venni, hogy valahogy visszafojtsa zokogását. - Rendben, drágám - mondta végül. - Gyorsan megjárom az utat. - Ne- kifogott, hogy tamponokat csináljon a szétszaggatott ingekből és zseb- kendőkböl. - . . . és Steve, ha bármi . . . úgy értem, hogy . . . ó drágám! . . . mennyire szeretlek. Ezt mindenképpen tudnod kell. Nekem nincs senkim, csak te, és annyira meg vagyok ijedve, és magányos vagyok . . . próbáld meg . . . ne hagyj el . . . Steve-nek komoly erőfeszítésébe került, de elmosolyodott, és megvere- gette a lány kezét. - Nem hagylak el . . . ígérem . . . csak gyere hamar . . . Amikor Carol felemelte a férfit, hogy levegye a kabátját, az arca hirtelen elhalványodott, apró kiáltás hagyta el a torkát, ujjai kétségbeesetten szo- rongatták a lány karját, aztán visszazuhant az eszméletlenségbe. Carol lázas sietséggel dolgozott. A "tamponokat" szorosan rákötötte a sebekre. Odafutott a kocsihoz, talált egy szőnyeget, ingekkel és egy pizsa- mával összecsavarta, párnát csinált belőle, hogy Steve a lehetőségekhez képest kényelmesen feküdjön. Rettenetes volt, hogy itt kell hagynia, de nem tehetett mást. Fölé hajolt, ajkával megérintette a férfi ajkát. Aztán még egyszer visszapillantva, be- szállt a kocsiba. Utóbb egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan is hajtott Point Breese-ig. Vakmeröen vezette az autót, egyetlen gondolata az volt, hogy Fleming doktort elvigye Steve-hez. Az út széles, jó út volt. Carol tudatáig csak a szélzúgás hangja jútott el, amint a kocsi tovarobogott. Ebben a hajnali órában, valamivel két óra után, minden elhagyatott volt. Nem csökkentet- te a sebességet. Az egyik forduló után majdnem összeütközött egy szem- bejövő kocsival (Magarth volt az, akí Larson háza felé hajtott). Minden olyan gyorsan történt, hogy alig észlelte az egészet. Amikor Point Breese- be ért, hallotta, hogy az óra fél hármat üt, tehát nem egészen fél órája volt távol. Elég könnyen megtalálta Fleming doktor házát, a Packarddal ott állt meg előtte. Végigfutott a kerti úton, és dörömbölni kezdett az ajtón. Ad- dig dörömbölt, amíg ki nem nyitották. Egy középkorú asszonnyal találta magát szemben. Egy kócos, gonosz kifejezésű nővel. Fakó pongyolát fogott össze sovány testén karomsze- rű ujjakkal. - Miért csap ilyen nagy lármát? - mondta dühösen. - Mit képzel tulaj- donképpen? - Nagyon kérem - mondta Carol, és azon igyekezett, hogy nyugodt ma- radjon a hangja. - A doktort szeretném elvinni. Valaki nagyon rosszul van . . . Megsérült . . . hol van a doktor? A nő vékony ujjaival beletúrt ápolatlan, szürke hajába. - Semmi értelme, hogy idejött - mondta, és már készült is becsapni az ajtót. - A doktor úr beteg. Hogy lehet ilyen rémesen dörömbölni! Mit gon- dol, kicsoda maga? - De valaki megsérült - mondta Carol a kezét tördelve. - Meg fog halni. Kérem, hadd beszéljek a doktorral. Kocsival vagyok . . . nem tartana soká- ig. - Nem segíthetek - mondta az asszony, és arca vörös lett a dühtől. - A doktor már öreg és meghűlt. Nem megy sehová ilyenkor hajnalban. For- duljon máshoz. - De értse meg: elvérzik! Doktor Fleming biztos eljönne, ha szólna neki. A sérült erősen vérzik . . . - Carol sírva fakadt. - . . . és én annyira szere- tem. - Takarodjon innen - szólt az asszony élesen. - Mi nem segíthetünk. Menjen máshoz. Carol alig tudott uralkodni a rátörő pánikon. - De kihez, hová? . . . - kérdezte ökölbe szorított kezekkel. - Nem lehet késlekedni . . . vérzik. - Van egy kórház Waltonville-ben, meg aztán East Lake-ben doktor Ko- sur. Ő menni fog. Ő zsidó. Azok minden hívásra kimennek. - Értem - mondta Carol -, elmegyek hozzá, de hól van East Lake? Hogy jutok el oda? A nő a Carol bal csuklóján látható sebhelyre bámult. Aztán gyorsan el- kapta tekintetét. - Öt mérföldnyire van innét. Majd megmutatom a térképen. Jobb, ha bejön. - De nagyon kérem, gyorsan - mondta Carol. - Nem lett volna szabad magára hagynom . . . - Jöjjön csak be, jöjjön - mondta az asszony. - Nem tudom megmutat- ni, ha itt áll a sötétben. Hadd gyújtsak lámpát. A nő elfordult, és egy pillanattal később a félhomályos kis folyosót éles fény árasztotta el. Egy csupasz körte lógott a mennyezetről. Carol éppen csak egy picivel állt a bejárati ajtón belül, és szembenézett a nővel, amikor az feléje fordult. - Milyen gyönyörű haja van! - mondta az asszony, és kis szemei meg- villantak az izgalomtól. - Talán mégis rá tudom venni a doktort, hogy el- menjen magával. Jöjjön csak beljebb, jöjjön. Esetleg elmehet, ha . . . az előbb még nem volt valami jól. Majd beszélek vele, lesz szíves itt várni. Ez a hirtelen változás, amely a nő magatartásában bekövetkezett, a vá- ratlan és hamisan barátságos hang megijesztette Carolt. De semmit sem tehetett. Meg kellett mentenie Steve-et. Így hát követte az asszonyt egy kis várószobába, amelyben három szék állt, egy kerek asztal, rajta régi ké- peslapok elnyűtt példányai. Mindenütt gondozatlanság és lepusztult búto- rok. - Majd beszélek vele, drágám - mondta az asszony. - Üljön itt le, mind- járt lejön. - Kérem, siessen - könyörgött Carol. - Erősen vérzik. - Sietek - mondta az asszony, és indult az ajtóhoz, még egyszer vissza- tekintett Carolra, és kiment a szobából. Olyan volt a tekintete, hogy Carol hátán végigfutott a hideg. Hallotta a lépteit, ahogy sietősen felfelé ment a lépcsőn. Ösztönösen úgy érezte, hogy csapdába került . . . ez a nő rosszat akar neki. Halkan kinyitotta az ajtót. Hallotta az asszony hangját: - Itt van az az őrült a Glenview-ből. - Hangosan és érthetően beszélt. - Odalent várakozik. - Mit mondsz? Beszélj világosan - mondta egy férfihang mérgesen. - Míért suttogsz folyton? Kícsoda Glenview-ből? - Az az őrült . . . Caról Blandish . . . az, akit keresnek . . . Menj le, és be- szélj vele. Én meg telefonálok a seríffnek - mondta az asszony. - Siess! - De hiszen az a lány közveszélyes - mondta a férfi remegő hangon. - beszélj vele te. Én túl öreg vagyok. Én nem akarok találkozni vele. - Egykettő, menj le - mondta a nő dühösen. - Tudom jól, hogy te nem vagy képes telefonálni. Ötezer dollár jutalmat kap, aki segít elfogni. Nem kell a pénz, te vén marha? Hosszabb szünet, aztán a férfí: - De; persze. Erről megfeledkeztem. Ak- kor hát lemegyek. Carol lehunyta a szemét. Biztos, hogy csak álmodja mindezt, gondolta. Ez is azoknak a riasztó álmoknak az egyike, amelyek oly titokzatosan ereszkednek le rá. Csakhogy most életteljesebben, mint eddig bármikor. Lehet, hogy Steve egyáltalán nem is sérült meg. Lehet, hogy az a két feke- te ruhás ember is csak álombeli jelenség, és ő mindjárt felébred a faház- ban lévő ágyában. Szíve ugyan erősen dobog majd az ijedségtől, de biz- tonságban lesz. Az az őrűlt . . . Carol Blandísh . . . az akít keresnek . . . Carol megborzongott, és fel akart ébredni. Lassan felnyitotta szemeit, közben imádkozott, hogy ott ébredjen az ágyban, a biztonságban, de most is csak azt az ütött-kopott kis szobát látta, és túlságosan valóságos volt itt minden ahhoz, hogy álom legyen. Hátrált a szobán keresztül, ré- mülten figyelte az ajtót meg a lassú, csoszogó lépéseket. Valaki lefelé jött a lépcsőn. Valahonnan a ház távolabbi részéből apró, élesen csendülő, halk han- got hallott. Valaki telefonált. Menj le, és beszélj vele . . . Én meg telefonálok a seriffnek . . . , Ötezer dollár jutalmat kap, aki segít elfogni . . . Akár lidérces álom ez, akár nem, ki kell jutnia ebből a házból. Ezek az emberek rosszat akarnak neki. Nem segítenek Steve-en. Megpróbálják itt tartani őt, hogy ne mehessen vissza hozzá, és akkor Steve meghal. De Carol most annyira rémült volt, hogy mozdulni sem tudott, csak la- pult ott a szoba sarkában, a szíve hevesen vert, az idegességtől meg-meg- rándult a szája. Valaki lassan kinyitotta az ajtót, és egy hatalmas testü öregember lépett a szobába: kopasz, fáradt, lompos alak. Nagy és hajlott az orra, hosszan lelógó, dohányfoltos a bajusza. A szeme kimondhatatlan rémülettel töltöt- te el Carolt. Vagy talán csak az egyik szeme, amely olyan volt, mint egy piszkos, sárga agyaggolyó. Váladékos volt, és alvadt csomók ragadtak raj- ta. Nyilván nem látott ezzel a szemmel; de Carol mégis úgy érezte, hogy ezzel hatol be gondolatainak mélyébe. Az öregember pokrócból készült házikabátot viselt, a kihajtón ételfoltok és odaszáradt maradékok. Az álla alatt látszott, hogy több réteg alsóne- műt visel: elhasznált, agyonmosott trikókat. Menjen innét, sikoltott Carol hangtalanul. Hadd ébredjek fel, ne jöjjön a közelembe! Az öregember becsukta az ajtót, és súlyos testével nekitámaszkodott. A köpenye zsebéből egy zsebkendőt vett elő, és azzal törülgette a jobbik szemét. A másik, a beteg szeme, mintha továbbra is Carolra bámulna, mintha hipnotizálná. - Hallom, hogy bajban van - mondta remegő, nyöszörgő hangon. - Mit akar tőlem? Mit tegyek? Carol igyekezett még jobban a sarokba hátrálni. - Maga a doktor? - Igen. Doktor Fleming vagyok. - Zsebkendőjével törülgette halántékát. Apró izzadságcseppek futottak végig az arcán. Rémes egy ember, gondolta Carol. Őt nem hívhatja el Steve-hez. Nem bízhat meg benne. - Tévedtem - mondta Carol gyorsan. - Semmit sem kívánok öntől. Helytelen volt, hogy idejöttem . . . Fleming visszahőkölt. Carol észrevette, hogy ez az ember nagyon fél, és félelme csak fokozta saját rémületét. - Ne döntsön elhamarkodottan - könyörgött az öregember. - Öreg va- gyok, de jó orvos. Biztosan a szemem látványa bántja. Semmi az egész. Folyton készülök rá, hogy rendbe hozassam, de aztán sohasem jut rá időm. - Ráncos keze föl-le futott a házikabát hajtókáján, ujjaí olyan benyo- mást keltettek, mintha nagy fehér pókok lettek volna. Az éles lámpafény kiemelte a kezén lévő fekete szőröket. - De ez egyáltalán nem hátráltat a munkámban. A másik szemem . . . de miért nem ül le? El kell mondania nekem, hogy mi a baj . . . Carol megrázta a fejét. - Nem mondom! Már megyek is, nem lett volna szabad önt felzavar- nom. Köszönöm, hogy fogadott . . . - hangja megbicsaklott, és furcsa, ma- gasabb hangon folytatta. - Nincs semmi, amiben segíthetne. Carol nagyon lassan eltolta magát a faltól, és egy tétova lépést tett az öreg felé. - Inkább maradjon - mondta Fleming. - Azt akarjuk, hogy itt maradjon. - Hatalmas alakjával elállta az ajtót. Arcának grimasszerü rándulása mu- tatta, hogy ő is mennyire fél. - Igyon egy kis kávét. A feleségem . . . a kávé majd jót fog tenni. - A fehér póklábakkal könyörögve nyúlt feléje, hogy maradjon nyugton, ne ijessze meg újból. Carol egy ideig lélegzetet sem vett, aztán hirtelen felsikoltott; úgy érez- te, hogy rekeszizma még akkor is kétségbeesetten erőlködik, amikor tüde- jében már nem maradt több levegő. A sikoltás nagyon vékonyka, halk volt. Olyan hang, amilyet egy csapdába esett nyuszi ad. - Ne tegye, kérem - mondta Fleming. - Minden rendben van. Semmi sem fog történni. Jó emberek vagyunk . . . Csak azt akarjuk, hogy ne érje semmi baj . . . Halk kaparászás hallatszott az ajtó felöl, az öregember hirtelen megnyu- godott, de az arca még most is krétafehér volt. Elállt az ajtó elől, és a fele- sége belépett. - Mi van? - kérdezte, és Carolra nézett. - Miért nem ül le? Mondta már a férjem . . . - tekintetét most az öregre vetette - nem vagy hajlandó el- menni vele? Valaki beteg. - Igen, igen - mondta Fleming, és hirtelen leült az egyik kemény székre. - A hölgy meggondolta magát - ujjaival végigsimította a torkát. - Ez feliz- gatott engem, Martha - folytatta. - Nem lett volna szabad lejönnöm. Egy kis konyak bizony . . . - Hallgass - mondta az asszony élesen -, folyton csak magadra gon- dolsz. - Mennem kell - mondta Carol. Most az asztalnál állt, a szája grimasz- ba merevedett. - Nem kellett volna zavarnom magukat. - De a doktor most f„lmegy és felöltözik - mondta az asszony gyorsan. - Nem tart egy percig sem. A barátja rosszul van, ugye? Valaki, akit sze- ret? Carol szíve nagyot dobbant. - Igen, nem is tudom, hogy mire gondoljak - ujjaival a halántékához ért. - Igen, rosszul van . . . vérzik. De miért üldögél itt a doktor? Miért nem tesz valamit? - Menj már - mondta a nő Flemingnek. - Öltözz! Én csinálok a fiatal hölgynek egy csésze kávét. Fleming még mindig ott ült a széken magába roskadva. Nehezen vette a levegőt. - Hagyd őt elmenni - mondta hirtelen. - Nekem nem kell az a pénz. Bé- kességet akarok. Öreg vagyok. Engedd elmenni, mielőtt bármi történhet- ne. Gondold csak meg, hogy mit csinált a kamionossal . . . - Menj már föl, te vén marha! - mondta az asszony dühödten. - Azt sem tudod, hogy mit beszélsz. - Ne bántsa - mondta Carol -, már megyek is . . . igazán el kell már mennem - nagyon lassan, de határozott léptekkel ment át a szobán. Fleming két kezébe temette petyhüdt arcát. Az asszony tétovázott. Hát- rább lépett a falhoz, kemény tekintete dühösen és rémülten villogott. - Jobb, ha itt marad - mondta -, tudjuk, hogy maga kicsoda. Sokkal jobb, ha nem csap nagy hühót. Innét nem tud elszabadulni. Carol kinyitotta az ajtót. - Nem tudom, hogy miről beszél - felelte, és megfordult, hogy szembe- nézhessen velük. - Azt hittem, hogy segíteni fognak. - Aztán megfordult, és odaszaladt a bejárati ajtóhoz, de az be volt zárva. Hirtelen megperdült, és látta, hogy az asszony ott áll a várószoba ajtajában és őt figyeli. - Nyissa ki az ajtót - mondta Carol, és az arca ólomszínűvé vált. - Minden rendben - mondta az asszony. - Miért nem jön be és ül le? Készítek magának egy csésze kávét . . . Carol végigszaladt a kis folyosón, túl az asszonyon egy másik ajtóhoz, gondolta, hogy az a kertre nyílik. Az is zárva volt. Fleming odalépett a felesége mögé. Az az ijesztő sárga szeme, mintha könyörögne neki, hogy hallgasson már és nyugodjon meg. Carol csapdában volt a két ajtó között. Nem tudott gondolkodni. - Na ugye, látja? - mondta a nő kedvesen. - Nem tud elszabadulni in- nét. Idejönnek a barátai. Maga semmit sem tehet. Aztán Carol észrevett még egy ajtót. Egy kis ajtót, amelyet félig füg- göny takart. Talán egyméternyíre volt attól a helytől, ahol ő állt. Tekintetét nem vette le róluk, lassan közelített a kis ajtóhoz, megragad- ta a kilincsét, és az ajtó kinyílt. Ebben a pillanatban az asszony előreug- rott. Carol felsikoltott, hátralépett a nyitott ajtóban, felemelte a kezét, hogy távol tartsa magától az asszonyt. Az pedig meglökte Carolt, és ekkor mint- ha kiszaladt volna lába alól a talaj. Érezte, hogy zuhan. Kamp, a seriff hanyatt feküdt a kis összecsukható ágyon. Erősen hangzó horkantásai betöltötték a szobát. Nem hallotta, amikor élesen megszólalt a telefon a kerületi börtön hivatali szobájában. Azt sem vette észre, hogy helyettese, George Staum átkozódva felemelkedik karosszé- kéből. Egy pillanattal később azonban nagy robajjal kicsapódott a szoba ajtaja, és Staum addig rázta a seriffet, míg csak fel nem ébredt. - Na, mi lelt? - morgolódott Kamp, és lerázta magáról Staum kezét. Már aludni sem hagyják az embert? - Megtalálták! - lihegte Staum izgatottan. Kerek, kövér arca úgy lebe- gett Kamp felett, mint valami holland sajt. - Elkapták . . . - Olyan izgatott volt, hogy beszélni is alig tudott. - Elkapták, elkapták. Kit kaptak el? - kérdezte Kamp még mindig álom- ittasan. Aztán egyszerre csak fölült, és megragadta Staum két vállát. - Úgy érted, hogy a lányt? Ki kapta el? - Doktor Fleming . . . Mrs. Fleming éppen az imént telefonált . . . - A fene egye meg - mondta Kamp, miközben nagy nehezen felhúzta a nadrágját. - Fleming! Az a vén balfácán! Ötezer dollár! És pont ő! Egész életében nem dolgozott egy napig sem, és most ő az, aki elkapja a lányt. - Mrs. Fleming szerint siessünk - folytatta Staum izgatottan, kidülledt szemmel. - Az asszony attól fél, hogy valami közbejön. - Nem tudok gyorsabban - morgott Kamp, és súlyos revolverét az övé- be csúsztatta. - Hívd fel Hartmant. Hívd a sajtót! Valami jó nekem is jus- son ebből az ügyből! Fleming, a fenébe is! Uramisten! Fogadni mernék, hogy az egész csak úgy véletlenül hullott az ölébe! Staum kiszaladt az irodába. - Akarja, hogy én is magával menjek? - kiáltott vissza a válla felett. - Gyere utánam. De elöbb beszélj Hartmannal és a sajtóval. Aztán légy ott, amilyen gyorsan csak tudsz. Azt akarom, hogy egy fotós is jöjjön. Ha már nem kapom meg azt az ötezret, akkor legalább a fényképem legyen benne minden lapban - mondta Kamp, felkapta kalapját, és kirohant a szobából. Simon Hartman nem tudott aludni. Egy nagy karosszékben üldögélt a szálloda luxuslakosztályában. Mellette az asztalon egy üveg vvhisky, apró, éles fogai között egy szivar. Hartman alacsony, tömzsi ember. Pergamenszínű arcán a ráncok idő- sebbnek mutatták a koránál. Ötvenöt éves. Tekintete rideg, töprengő. Keskeny ajkai lekonyulnak. Annak ellenére, hogy már hajnali három óra volt, nem jött az álom. Már évek óta igen keveset aludt, és mindig nyugta- lanul, rövid időszakonként felriadva. Társtulajdonosa volt a Hartman and Richards ügyvédi irodának. Régeb- ben jó hírnevük volt, bármelyik neves New York-i céggel vetekedhettek. Amióta azonban Richards visszavonult, az ügyvitel szétzilálódott. Hart- man megrögzött hazárdjátékos volt, és ez arra csábította, hogy az ügyfe- lek pénzét is kockáztassa. Az utóbbi években olyan pénzekkel is játszott, amelyek nem képezték a tulajdonát, az eredmény pedig egészen vészes volt. Majdnem teljesen tönkrement már, amikor John Blandish meghalt, és megalapították a hagyatékát gondozó gyámsági tanácsot, őt és Richardsot pedig hagyatéki gondnokká, vagyonkezelővé nevezték ki. Olyan lehetőség volt ez Hartman számára, amilyen csak egyszer adódik az életben. Gyor- san kapott is az alkalmon. Richards tulajdonképpen semmivel sem törő- dött, így Hartmannak mindenben szabad keze volt. Rettenetes megrázkódtatást jelentett számára a hír, hogy Carol kiszö- kött az intézetből. Jól tudta, hogy ha a lányt tizennégy napon belül nem zárják ismét elmegyógyintézetbe, akkor igényelheti a hagyaték össze- gét . . . Tulajdonképpen már csak azt, ami ebből az összegből megmaradt. Mert az öreg Blandish halála óta eltelt rövid idő elég volt arra, hogy Hart- man alaposan megdézsmálja a Blandish-vagyont. Meg kell találni azt a lányt! Ha nem sikerül, akkor Hartman tönkrement ember. Ezt mindenképpen el akarta kerülni. Azonnal intézkedett a kutatás, a hajsza megszervezésére. Tudta, hogy a seriff nagy marha. Doktor Tra- vers pedig felelőtlen. A rendőrségre alig számíthat. Sikerült azonban cse- lekvésre ösztönöznie az embereket: ötezer dollár jutalmat tűzött ki annak, aki megtalálja a lányt. Így aztán Point Breese-ben mindenki Carolt hajszol- ta. Hartman tekintete odatévedt a falon függő naptárra. Már csak hat nap. De hat nap alatt is nagyon sok minden történhet . . . sok mindennek kell történnie! Megszólalt a telefon. Tétovázott, tekintete elborult. Aztán különösebb si- etség nélkül felvette a kagylót. - Mi van? - Megvan a lány - ordította Staum izgatottan. - A seriff utasítására hív- tam. - Ne ordítson. Nem vagyok süket - mondta Hartman hűvösen, de arca felderült. Mintha egyik pillanatról a másikra megfiatalodott volna. - Hol van? - Doktor Fleming kapta el. A seriff éppen most megy érte. Azt mondta, hogy ön is jöjjön. - Persze hogy megyek - mondta Hartman. - Hol is lakik pontosan dok- tor Fleming? Staum elmagyarázta. - Rendben. Máris indulok - mondta Hartman, és letette a kagylót. Egy pillanatig önmagát vizsgálgatta a kandalló feletti tükörben, kissé el- mosolyodott. "Amikor legsötétebb az éjszaka, akkor kezd hajnalodni" gondolta. Köz- hely, de találó. Elhúzta a függönyt, és kinézett az üres főutcára. A háztetők felett keskeny csíkban megjelent a fény, mely élesen kiraj- zolta a távoli hegyek vonulatát. Az égbolt halványszürke volt, a csillagok már elvesztették ragyogásukat. Nemsokára nappal lesz. Vette a kalapját, felöltőjét (ilyen korán még hűvös lesz), és gyors léptek- kel indult az ajtó felé. Míg a felvonóra várt, hogy az levigye a földszintre, halkan dudorászott. Vasúti szerelőcsarnok szomszédságában egy nagy, üres teherautó állt meg zörögve az egész éjjel nyitva tartó kávézó előtt. - Hát idáig tart az én utam - mondta a sofőr. A két Sullivan lekászálódott. - Köszönjük - mondta Frank. - Szívesen - válaszolta a sofőr, és behajtott a szerelőtelep kapuján. - Szerencsénk volt, hogy stoppolhattunk - mondta Frank, és ásított. - Kuss! - sziszegte Max, és bement a kávézóba. Frank grimaszt vágott, és követte. A Packard elvesztése nagyon fájt Maxnek, Frank pedig filozofikus nyu- galommal törődött bele. Az, hogy mije van az embernek, hogy kényelme- sen él-e, nem sokat számított neki. Egy gyengéje volt: a nők. Mocskos, pa- tologikus gondolatai általában csak a nők körül forogtak. A tervezést, az intézkedést, a mindennapos tennivalókat ráhagyta Maxre. Odabent magas székekre ültek a pult mellé, és kávét kértek. A kiszolgá- ló lány csúnya volt, de az alakja elfogadható. Frank ezt akarta megbeszélni Maxszel, de érezte, hogy az nincs megfelelő hangulatban. Általában nem- igen törődött a nőkkel. Olybá vette őket, mint az ételeket: szükségesek, de jelentéktelenek. A kiszolgálólány kissé félt a két Sullivantól. Miután kihozta nekik, amit rendeltek, gyorsan kiment a konyhába. Magukra hagyta őket. Senki más nem volt az egész kávéházban. - Bárcsak tudnám, hogy megöltem-e - mondta Max elgondolkodva. - Tudom, hogy kétszer is eltaláltam a mellkasát, de nagydarab férfi, ke- ménykötésű. A fejére kellett volna céloznom. - Ne aggodalmaskodj már miatta - mondta Frank. - Én folyton a lányra gondolok. Micsoda klassz csaj! Az a vörös haja . . . Max mérgesen fordult oda Frankhez: - Ha az a férfi életben van, akkor az nagy baj, mert látta, hogy mi tör- tént. Sohasem fordult még elő, hogy szemtanút hagytunk magunk után. Teljesen tönkreteheti a bulinkat. Frank nem is gondolt erre. - Akkor jó lenne megtalálnunk - mondta -, de hol . . .? - Alvásra van szükségem - morgott Max. - A kurva életbe! Nem lehe- tünk fönt egyhuzamban . . . nem vagyunk vasból. Hol találunk egy ágyat? - Kérdezd meg a felszolgálólányt . . . biztos tudja - mondta Frank, és hüvelykujjával a konyha felé bökött. - Oké - mondta Max, kiitta kávéját, leszállt a székről, és bement a kony- hába. A lány egy asztalon ült, és egy néger szakáccsal beszélgetett. Mindket- ten meglepetten bámultak Maxre, a néger a szemét forgatta. - Hol szállhatnánk meg? - kérdezte Max, és szúrós szemmel nézte a lányt. - A sarkon túl van egy szálloda, közvetlenül a börtön mellett - mondta a lány. - Oké - Max egy csomó fémpénzt szórt az asztalra. - Hol van a kórház? - Itt nincs kórház. A legközelebbi Waltonville-ben van, öt mérföldnyire innét. Max mordult egyet, kiment, és csak fejével intett Franknek. - A kurva életbe! Menjünk már innen. Aludni akarok. Kiléptek az elhagyott útra. Az állomás feletti nagy óra hármat mu- tatott. - Van itt egy szálloda a börtön mellett - mondta Max. - Egészen jó helyen van - jegyezte meg Frank vihogva. - Ez lesz az - mondta Max, amikor befordultak a sarkon. Aztán hirtelen megtorpant. Megragadta Frank karját. - Mi a fene történik itt? Kicsit hátrább léptek, amikor Kamp seriff sietve jött lefelé a börtön lép- csőjén. Látták, hogy fölrántja a szomszédos garázs ajtaját egy olyan em- ber mozdulatával, aki nagyon siet. Egy pillanattal később egy ütött-kopott Ford robogott ki a garázsból. Tovaszáguldott az úton. - Ez a seriff fenemód siet - mondta Frank, és kalapját letolta egészen az orrára. - Valami zűr van - mondta Max. - Gyere, megnézzük. - Azt hittem, hogy aludni akarsz - elégedetlenkedett Frank. - Megyünk és megnézzük - ismételte Max. Megindultak az úton karjukat lengetve, hirtelen felfrissültek, rugalmas lett a léptük. Az ágy mellett a telefon élesen csöngött. - Hadd csöngjön - mondta Veda álmosan. - Biztosan az egyik udvarlóm, akit bánt a lelkiismeret. Magarth morgott valamit, és félig-meddig felült az ágyban. - Azért költöztem ide hozzád, hogy egy kis békességben, nyugalomban legyen részem - nyafogott. - Feltétlenül szükséges, hogy a szerelmi éle- ted megzavarja az enyémet? - Ne légy már olyan házsártos, drágám. Egy perc az egész, meglátod, megunja a dolgot, és visszafekszik aludni. Magarth megdörzsölte a szemét, és egyszeriben éber lett. - Elég a csacsogásból - mondta nyersen -, könnyen lehet, hogy engem hívnak - és már nyúlt is a kagylóért. - De hiszen senki sem tudja, hogy itt vagy . . . legalábbis remélem, hogy nem tudják - mondta Veda ijedten. - A főszerkesztőm mindent tud - vetette oda Magarth. - Halló. - Te vagy az, Magarth? Magarth megismerte a hangot. Valóban a főszerkesztő volt. - Azt hiszem, én vagyok - válaszolta nagyot ásítva. - Mindenesetre olyasvalaki, aki nagyon hasonlít rám. - Feltételezem, hogy ágyban vagy azzal a nővel. - Miért, ki mással lennék az ágyban, egy lóval? - Akkor pedig ki az ágyból, te élvhajhász. Rátaláltak a Blandish lányra! - Hogy . . . hogy? Mi történt? - kiáltott fel Magarth. - Most hívtak a seriff irodájából. Elkapták, és körülzárták Fleming dok- tor házát. Pattanj, és vigyél magaddal fényképezőgépet is. Kamp semmit sem tesz addig, míg oda nem érkezel. Az a vén marha fényképet akar ar- ról, ahogy elfogja a lányt. Hartman is ott van. Tulajdonképpen a város minden semmirekellője, a te kivételeddel. Így hát: nyomás! - Már el is indultam - mondta Magarth, és lecsapta a kagylót. Kiugrott az ágyból. - A kurva életbe! - robbant ki belőle. - Rátaláltak, én pedig ép- pen akkor itt szerelmeskedem. Isten büntetése! - Nagy sietve magára kapta az ingét. - Most aztán mi a fenét tegyek? Szent Habakukk! Micsoda szenzáció! - Nyugodj meg, drágám - mondta Veda, és fészkelődött egy kicsit a ta- karó alatt. - Még kiderülhet, hogy ez a legkedvezőbb fordulat. - Legkedvezőbb fordulat! - fortyant föl Magarth, és már a kabátját rán- cigálta magára. - Ha sikerül visszavinni a diliházba, akkor aztán lőttek a ri- portomnak. Valahogy ki kell mentenem a karmaik közül. - Rohant az ajtó felé. - De drágám - szólt utána Veda -, térj már észhez, elfelejtettél nadrá- got venni. Az a keskeny folyosó, amely Fleming doktor házában a bejárati ajtó és a hátsó ajtó között húzódott, zsúfolásig megtelt emberekkel. A doktor és fe- lesége félúton álltak a felfelé vezető lépcsőn. Hartman a várószoba ajtajá- nál, Magarth, kezében a vakus fényképezőgéppel, a hátsó ajtónak támasz- kodott. Két rendőr őrizte a bejárati ajtót. Kamp seriff és George Staum. A pinceajtóval szemben helyezkedtek el. - Oké, fiúk - mondta Kamp. A helyettesének pedig odaszólt: - Te ma- radj a közelemben, és ne feledd, hogy közveszélyes. - Magarth felé is ve- tett egy sunyi pillantást. - Aztán készítse ám el azt a fotót, amikor kiho- zom a lányt. - De hiszen még el sem fogta - emlékeztette őt Magarth. - Lehet, hogy ő hozza ki magát. Szüksége lehet egy háromágú szigonyra és egy nagy hálóra. Kamp, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést, megkopogtatta a pinceajtót. - Tudjuk, hogy odabent van - kiáltotta. - A törvény nevében felszólí- tom, hogy jöjjön ki. Carol még hátrébb húzódott a pince sötétjében. Amikor a pincelépcsőn való lezuhanásából magához tért, hamarosan felismerte a helyzetet: csapdába került. Végigtapogatta a falakat, sehol sem volt más kiút, csak az ajtó, amelyet jó alaposan bezártak. Ha nem gondolt volna Steve-re, aki magatehetetlenül fekszik az erdőben, már fel- adta volna a harcot, de szerelme erőt adott neki, egyre csak arra gondolt, hogy ki kell jutnia innen, vissza Steve-hez, és az égvilágon senki sem aka- dályozhatja meg ebben. Pár percnyi tapogatódzás után talált egy kapcsolót, és felgyújtotta a vil- lanyt. A pince kicsi volt, nedves, teli mindenféle kacattal, de látta, hogy ezenkívül van ott egy biztosítéktábla és egy főkapcsoló is. Talált egy rozs- dás piszkavasat, ezt felkapta és jól megmarkolta. Amikor Kamp belökte az ajtót, a lépcső alá kuporodott, a villanyt már előbb leoltotta, de egyik ke- zét ott tartotta a kapcsolón . . . és várt. Így ő láthatta Kamp alakját, de az bármennyire meresztgette is a szemét a sötétbe, nem láthatta őt. - Jöjjön ki! - szólította fel Kamp, és arca egészen kivörösödött az izga- lomtól. Aztán minden különösebb ok nélkül így folytatta: - A házat körül- vettük. A pincéből sem nesz, sem moccanás nem hallatszott. - Legyen már férfi, és szedje ki onnan - mondta Magarth -, ha baja es- nék, dísztemetést kap. - Miközben ezt mondta, kétségbeesetten törte a fejét, hogyan menthetné ki innen Carolt, de egyelőre semmi sem jutott az eszébe. - Na jöjjön már - folytatta Kamp. Egyáltalán nem örült annak, hogy egy közveszélyes őrülttel kell szembeszállnia. Válla felett hátrapillantott Hart- manra. - Gondolja, hogy bemenjek a lányért? - Hát persze - mondta Hartman élesen. - De ne bánjon vele durván. Nem akarom, hogy baja essék. Magarth hátborzongatóan felkacagott: - Ez a legmulatságosabb az egészben! Azzal se törődjön, seriff, hogy a lány hogyan bánik magával. George Staum visszahőkölt, amikor Kamp intett neki. - Nem, én nem - mondta határozottan. - Félek az őrültektöl. Semmi pénzért sem megyek le oda a sötétbe. Emlékezzen csak rá, hogyan vég- zett azzal a kamionossal . . . - Tulajdonképpen a diliházbelieknek kellene elintézni mindent - mond- ta Kamp, és megint visszalépett egyet. - Eszébe jutott valamelyiküknek, hogy idehívják őket? - Á, nem! Az senkinek sem jutott eszébe - mondta Magarth kuncogva. - Én majd bemegyek magával, seriff. Én nem félek. Maga menjen elől, és én ott leszek közvetlenül a sarkában. Kamp vett egy mély lélegzetet. - Hát akkor menjünk - mondta, egy-két tétova lépést tett a pince felé, meredten nézett le a sötétségbe. - Van valakinél egy zseblámpa? - foly- tatta reménykedve. Senkinél sem volt, és Hartman idegesen mordult Kampre, hogy teljesít- se már a kötelességét. Amikor lehajolt, hogy belépjen az alacsony ajtón, Carol lecsapta a fő- kapcsolót, az egész ház sötétségbe borult. Megragadta Kamp karját, és előrerántotta. A seriff vadul felordított, és előrebukott a pincébe. Magarth gyorsan felismerte a helyzetet, elhatározta, hogy olyan zűrza- vart produkál, amilyenre csak képes. Kísérteties hangon sikoltott egy na- gyot, és nekitámadt George Staumnak. Odalökte őt a két rendőrre, akik előrehajolva tapogatództak a sötétben. - Vigyázat! - ordította Magarth. - A lány itt van közöttünk. Staum elvesztette a fejét, és csak úgy vaktában ütött egy nagyot, úgy- hogy az egyik rendőr kinyúlt. Aztán megpróbált a fölfelé vezető lépcsőn menekülni a folyosóról. A másik zsaru jobbra és balra csapott egyet a gu- mibotjával, de senkit sem talált el. Magarth egyre csak ordítozott, és egy hosszú pillanatig teljes zürzavar, pánik uralta a házat. Ez éppen elég volt Carol számára. Följutott már a folyosóra, hallotta az ordítozást és a bejárati ajtónál folyó verekedés zaját. Kinyitotta a hátsó aj- tót, kiosont a kertbe. Magarth látta és követte. Carol vaktában futott a kerti úton, aztán meghallotta Magarth lépteinek zaját, és elkanyarodott jobbra. Fokozta a sebességet, szinte repült a ker- ten át. Magarth akármennyire igyekezett, nem tudta utolérni. Közben azon gondolkodott, mennyi idő múlva követi majd őket a serif. Carol egy sűrű bokros rész felé igyekezett, amely pár száz lépésnyire volt előttük; ezen a bozóton túl volt a Point Breese-be vezető főút. Carol ezt nem tudhatta. Arra gondolt, hogy ha fás területre érkezik, ott el tud bújni, és ezért még gyorsabban futott. Annyira bízott magában, hogy nem figyelt eléggé: megbotlott az egyík fa gyökerében, olyan nagyot esett, hogy a lélegzete is elállt. Egy pillanatig moccanni sem tudott, aztán, amikor nagy nehezen felállt, Magarth már odahajolt fölé. Csak bámulták egymást. - Minden rendben van - mondta Magarth -, ne féljen tőlem, segíteni akarok. Én intéztem úgy, hogy kiszökhessen. Ne nézzen már olyan rémül- ten. Bár Carol elhúzódott tőle, mégis volt valami Magarthban, ami meg- nyugtatta. - Kicsoda maga? Mit akar velem? - líhegte. - Phil Magarth a nevem . . . újságíró vagyok. Maga pedig Carol Blan- dish, ugye? - Nem tudom - felelte Carol, és a fejét fogta. - Nem tudom, hogy ki va- gyok. Baleset ért . . . elvesztettem az emlékezőtehetségemet. - Felült, és belekapaszkodott Phil karjába. - Igazán segítene nekem? Steve-ről van szó . . . Súlyosan megsérült . . . Eljön velem hozzá? Magarth összeráncolta homlokát. - Steve Larsonról van szó? Róla beszél? - igen, maga ismeri? - Persze. Jó barátok vagyunk. Mi történt? Talán az a két feketébe öltö- zött fickó . . .? Carol megborzongott. - Igen, rálőttek. Doktor Fleminghez siettem, de úgy látszik, hogy ez az ember őrült. Bezártak a pincébe . . . Magarth csak bámult a lányra. Ő lenne hát Carol Blandish? Olyan normálisnak tűnt, nyomát sem látni rajta az őrületnek. Odanyúlt, és megfogta a lány bal csuklóját. Igen, a seb- hely ott volt. Akkor hát valóban elvesztette az emlékezőképességét. - Úgy érti, hogy tényleg nem tudja magáról, hogy kicsoda? - kérdezte. - Nem tudom . . . de kérem, ha segíteni akar, akkor ne vesztegessük az időt. Nagyon komoly a sebe. Eljönne velem? Segít majd nekem? - Mérget vehet rá, hogy segítek - mondta Magarth. Karját nyújtotta, hogy Carol felállhasson. - Hol van Steve? - Odafent a hegyi útnál. Van... ott egy elhagyott fakitermelő telep. Ott hagytam. - Tudom, hol van - mondta Magarth és körülnézett. - Hamarosan Wi- lágosodik. Nem szabad, hogy magát észrevegyék. Megyek a kocsimért. várjon meg amott a fák között. Azon túl van az országút. Meglát majd, amikor jövök. Addig pedig jól bújjon el. Tíz percen belül itt vagyok. Megte- szi? - Igen - felelte Carol. Úgy érezte, hogy ebben a férfiban megbízhat. - De kérem, jöjjön gyorsan. Nagyon félek . . . Steve sebéből csak úgy ömlött a vér. - Nyugi, minden jóra fordul - mondta Magarth magabiztosan. - Rende- sen bekötözzük. Maga csak bújjon el és várjon. - Megveregette a lány kar- ját, és gyorsan szaladt Fleming doktor háza felé. Carol egyedül maradt, úrrá lett rajta a nyugtalanság. A hajnal félhomá- lyában, ahogy a hűvös pára ott lebegett körülötte, a néma erdő fáinak kör- vonala feketén rajzolódott az égre, és az erdő mintha rémekkel telt volna meg. Megindult a fák felé, és baljós előérzet kerítette hatalmába; szíve heve- sen dobogott. Bárcsak elment volna Magarthtal. Minden jobbnak tűnt annál, mint hogy egymagában legyen ebben a sötét, néma erdőben. Aztán összeszEd- te minden bátorságát, és ment előre. A fák között már megpillantotta az országutat. Ott kell majd találkoznia a férfival, mondta önmagában, és igyekezett visszafojtani a fel-feltörő pánikot. Ment a fák között egy tisztás felé. Hirtelen megtorpant. Valami megmoccant előtte. Visszafojtott lélegzet- tel bámult abba az irányba. Az egyik fa mögül előtűnt egy férfi kalapjának karimája. Carol kővé dermedt. Moccanni sem tudott. Fekete kabátot és széles karimájú fekete kalapot viselő ember lépett ki a fa mögül, és ott állt vele szemben. Max volt az. - Magát akarom - mondta halkan. - Semmi ellenkezés, semmi cirkusz! Carol egy pillanatig csak bámult rá, fagyos hidegség szorította össze a szívét, aztán egy vékonyka kis sikoly tört ki belöle, megfordult, és csak úgy vaktában futott az ellenkező irányba. Ott viszont Frank állta az útját, és amikor Carol megtorpant, gúnyos mosollyal megemelte a kalapját. Carol mozdulatlanul állt. A két Sullivan hallhatta ziháló lélegzését. - Ne csapjon lármát - mondta Max, és lassan közeledett a lány felé. - Ó! Ne, ne! - nyöszörgött Carol visszariadva. - Ne érjen hozzám . . . de érezte, hogy elhagyja az ereje. Arca olyan sápadt lett, mint egy kísérte- té. - Kérem, menjenek el . . . várok valakire . . . bármely pillanatban ideér- het . . . nem szabad, hogy itt találja magukat. - Mondtam már: semmi cirkusz! - szólt Max, és kinyújtotta a karját Ca- rol felé. - Jöjjön már. Magát akarjuk. A lány hátrált, és hirtelen megperdült. Frank felé futott, aki merev mo- sollyal figyelte. Kinyújtotta a karját, és ezzel elzárta előle az utat. Carol megint megfordult, és mozdulatlanul állt. - Hol van Larson? - kérdezte Max. - Ő is kell nekünk. - Nem tudom - mondta a lány. - Semmit sem tudok. - Nemsokára tudni fog majd mindent - mondta Max kedvesen. - Ér- tünk hozzá, hogyan kell a lányokat szóra bírni. Hol van Larson? - Hagyjanak békében . . . - mondta Carol, körülnézett, aztán vadul si- koltozni kezdett. Frank odaugrott, rövid, vastag ujjaival megragadta a lány haját, és hát- rarántotta a fejét. - Üsd le - szólt Maxnek. Max odalépett a lányhoz; Carol még látta, hogy felemeli öklét, ő pedig a kezét, hogy védje magát, és ismét nagyot sikoltott. Max félrelökte a kezét, csontos ökle pedig oldalról csapott le a lány állára. NEGYEDIK FEJEZET Magarth kilépett a napsütötte verandára, leült, kinyújtotta hosszú lábát, és lecsukta a szemét. - Egy jó adag feketekávé, konyakkal ízesítve biztos rendbe hozna - mondta, és elfojtott egy ásítást. - De tulajdonképpen aludni szeretnék. Vi- szont máris indulnom kell a seriffhez. - Megkapod a kávédat, drágaságom - mondta Veda -, de addig innen egy tapodtat sem mozdulhatsz, amíg nem adsz magyarázatot. Igazán nem sok, amit kérek, hiszen kórházzá alakítottad át a házamat. Erre biztos megvan az okod, de úgy érzem, jogom van tudni, hogy mi folyik itt. Magarth kinyitotta egyik szemét, és elmosolyodott. Magában megállapí- totta, hogy Veda nagyon szép ebben a barackszinű vászonruhában. Oda- nyúlt, hogy megveregesse a kezét. - Fogva tartották Fleming doktor pin- céjében - mondta szűkszavúan. - Amikor Kamp belépett, hogy kihozza, a lány a főkapcsolóval az egész házban kikapcsolta a villanyt. Ez aztán álta- lános felfordulást eredményezett, sikerült megszöknie. Követtem, utolér- tem, megbarátkoztunk. Megbeszéltük, hogy hozom a kocsimat, és együtt megyünk oda, ahol Larsont hagyta. Carol ott maradt az erdőben, de ami- kor a kocsimmal érte mentem, nyomát se találtam. Így hát idehoztam Lar- sont. Kober doktor majd megmondja, mi a véleménye az állapotáról. - De miért nem vitted ezt a szerencsétlent egy kórházba? Miért hoztad ide? - Mert életveszélyben van - mondta Magarth türelmesen. - Te nem tudod, hogy milyen az a két bérgyilkos. - Milyen két bérgyilkosról van szó? - kérdezte Veda zavartan. - A Sullivan fivérekről: profi gyilkosok. Ha csak a fele igaz annak, amit róluk hallottam, több tucat gyilkosságot követtek el, anélkül, hogy nyomot hagytak volna, vagy tanúja maradt volna a tettüknek. Most azonban hibáz- tak. Larson látta, amint megölték a bátyját. Nagy nehezen el tudott mon- dani nekem ennyit, mielőtt elvesztette volna az eszméletét. Az ő tanúsko- dása villamosszékbe juttatná a két gazembert. Megpróbálnak majd végez- ni vele, és elsősorban kórházakban keresik. A mi feladatunk, hogy titok- ban tartsuk a hollétét, amíg nincs eléggé jól ahhoz, hogy tanúvallomást tegyen. Veda bólintott. - De teljesen biztos vagy abban, hogy azok ketten nem fognak itt is rá- találni? - Persze hogy nem fognak. Semmiféle kapcsolat nem áll fenn közted és Larson között. Hogyan is sejthetnék, hogy itt van? - Hát ez igazán megnyugtató - mondta Veda. - Most pedig mesélj a Blandish lányról. Vele mi történt? - Fogalmam sincs róla - vallotta be Magarth gondterhelten. - Lehet, hogy nem bízott meg bennem, vagy . . . - megcsóválta a fejét. - Amikor odaértem, volt ott egy nagy fekete Packard Fleming háza előtt. Akkor na- gyon siettem, hogy bejussak, rá se hederítettem. De amikor visszafutot- tam a saját kocsimért, már nem volt ott. Ez szöget ütött a fejembe . . . a lány talán a Sullivan fivérek karmai közé került . . . - Mondd, szivem, nem mentek az agyadra ezek a Sullivanék, hiszen nem lehetnek jelen egyszerre mindenütt. - De éppen ez az, amire képesek - válaszolta Magarth. - El kell monda- nom Kampnek. Idekint is szükségünk van rendőri védelemre . . . ha mégis úgy alakulna. Isten legyen irgalmas a Blandish lánnyal, ha a Sullivan fivé- rek elkapták. - De azt még egyáltalán nem mondtad el nekem, hogy milyen is az a lány - mondta Veda érthető kíváncsisággal. - Beszéltél vele egyáltalán? - Persze hogy beszéltem. Éppolyan épeszünek tűnik, mint te vagy én - válaszolta Magarth. - Nem értem az egészet. Csodálatos az a lány. Meg aztán az is egészen nyilvánvaló, hogy fülig szerelmes Larsonba. Az a ti- pus, aki életében csak egyszer szerelmes valakibe, de akkor aztán kitart mellette. - Ilyen vagyok én is - mondta Veda halkan. - Csak az a nyomorult, aki- be én szerettem bele, nem hajlandó ezt észrevenni. - Ne beszéljünk nyomorultakról - mondta Magarth, félbeszakítva Ve- dát. - Az ilyenek félszegek, érzékenyek, nem szeretik, ha sokat foglalkoz- nak velük. - Én viszont észrevettem, hogy éjszaka nem is olyan félénkek - súgta Veda. Ebben a pillanatban csatlakozott hozzájuk doktor Kober. - Válságos az állapota - mondta szűkszavúan. - Minden megtörténhet. Úgy három nap múlva eldől, hogy megússza-e vagy sem. Tulajdonképpen kórházban lenne a helye. - Az nem lenne biztonságos - mondta Magarth. - Most mindjárt indu- lok a seriffhez, doki. A fickók, akik meglőtték, újból próbálkozhatnak, ezért kell itt maradnia. Miss Benning vállalja a költségeket, úgyhogy kérem, ne takarékoskodjék semmivel. Legjobb volna, ha itt maradhatna a beteg mel- lett. - Lehetetlen - válaszolta Kober -, de naponta kétszer eljövök és meg- nézem, Davies nővér pedig érti a dolgát. Pillanatnyilag nem sokat tehe- tünk érte. Minden az ellenállóképességétől és az élniakarásától függ. Úgy látom, hogy mindkettő van benne, de nagyon sok vért veszített. - Elkísérem, doki - mondta Magarth, és fölállt a székből. - Csak adjon még két percet, hogy megihassam a kávémat - tette hozzá, mert egy szo- balány tálcával a kezében éppen megjelent az ajtóban. - Rögtön jövök. - A kocsimban várom - mondta Kober, és elköszönt Vedától. - Ugye, egész jól, otthonosan berendezkedsz itt nálam, drágám? - mondta Veda, miután Kober távozott. - Ha vannak még barátaid, akiket el kell helyezni . . . Magarth fölhörpintette a kávét, átkarolta Veda derekát. - Ne haragudj rám, kedvesem. Ahogy túlleszünk a veszélyen, megjele- nik a fényképed az újságban, és mindenki tudni fogja rólad, hogy hős vagy. Ezenkívül pedig, ha az egész úgy alakul, ahogy tervezem, márpedig bízom ebben, akkor én és a barátaim végérvényesen ideköltözünk. Szerin- ted is nagyszerü lesz, ugye? Kamp, a seriff, poros kis szobájában ült, lába az asztalon, kialudt szivar a szájában. Mr. Hartman egy kellemetlen, nehéz megbeszélés után éppen az imént távozott. Azzal vádolta Magarthot, hogy ő irányította Carol szökését. Kampnek meg a szemére hányta, hogy nem tudta ellátni a feladatát. Cél- zott arra is, hogy erről tájékoztatja majd a feletteseit. Kamp tehát igen- csak gondterhelt volt. Már csak hat nap állott rendelkezésre, hogy elkapja a lányt . . . fogalma sem volt, hogy hol keresse. Haragosan felmordult, amikor Magarth besétált a szobába. - Jó, hogy itt van - mondta, lábait nagy lendülettel levette az asztalról, és dühöset dobbantott. - Maga az a semmirekellő alak, aki hagyta, hogy az az istenverte lány elszökjön. Magarth odahúzott egy széket, és lehuppant rá. - Nem szándékosan történt - mondta, és cigarettára gyújtott. - Bár le- het, hogy egy pillanatra elvesztettem a fejemet. De barátom, maguk, sem álltak a hivatásuk magaslatán. Nincs joga, hogy engem piszkáljon. - Dehogy nincs, és meg is teszem - mondta Kamp mogorván. - Itt volt Hartman, őrült botrányra készül, és a maga vérét akarja. - És mondja, seriff, feltette már önmagában a kérdést, vajon miért ez a nagy felháborodás? - kérdezte Magarth nyugodtan. - Hartman holtra ré- mül attól, hogy a lány jogosult lesz az örökségre. Fejemet teszem rá, hogy alaposan megdézsmálta már a vagyont, és fél, hogy lebukik. Kamp úgy bámult rá, hogy majd kiestek a szemei. - Ez bizony nagyon komoly vádaskodás. - Jól tudom, és éppen azért nem is mondtam volna el senki másnak, csak magának. Lehet, hogy tévedek, de nem valószínü. A főszerkesztőm utánanéz Hartman múltjának, és majd tájékoztatom magát arról, amit megtudott. Van azonban még valami más is, ami sokkal, de sokkal fonto- sabb. Hallott már, seriff, a Sullivan fivérekről? - Persze hogy hallottam, de az csak mese. Ezek a Sullivanék nem is lé- teznek. Csak alibiként emlegetik őket minden meg nem oldott gyilkosság- ban. - Ne áltassa magát, seriff - mondta Magarth, és közelebb húzta a szé- két. - Nemcsak hogy léteznek, de itt vannak. Tegnap éjjel megölték Steve Larson bátyját, ugyanakkor meglőtték Steve Larsont. Súlyos sebet ejtet- tek rajta. - Nem tudtam róla, hogy Larsonnak volt egy bátyja - mondta Kamp, és most már izgatottan húzta ki magát székében. - Ha maga mindent tudna, akkor feltehetően maga lenne az Egyesült Államok elnöke - replikázott Magarth. - Larsonnak van, vagy legalábbis volt egy bátyja: egy kisstílű gengszter, aki összeakaszkodott a Kis Bernie- vel. Ő a Sullivan fivéreket bérelte fel, hogy megöljék Larsont. Roy Larson volt a neve, ott bújt meg a Kék Csúcsnál, de a Sullivan fivérek nyomára bukkantak. Közbeszúrok itt még valami nagyon érdekeset. Egy héttel Sul- livanék érkezése előtt Steve Larson megtalálta Carol Blandisht egy autó- roncsban, elvitte a saját házába, és ott ápolta. - Mit mond? - ordított Kamp, és talpra ugrott. - Vigyázzon, seriff, a vérnyomására - mondta Magarth, és elvigyoro- dott Kamp meghökkent arckifejezése láttán. - Larsonnak fogalma sem volt arról, hogy kicsoda a lány. Roy nem engedte a fivérét kimozdulni a farmról, és semmiképpen sem tudhatta, hogy a lány valahonnét megszö- kött. Nyilvánvaló, hogy Carol fejét nagy ütés érte, és elvesztette az emlé- kezőképességét. Azt sem tudja, hogy kicsoda ő tulajdonképpen. - És honnan a fenéből tudja maga mindezt? - kérdezte Kamp, ismét visszaroskadva székére. - Megtaláltam Larsont, és beszéltem vele. A Sullivan fivérek tegnap éj- jel bukkantak fel, meggyilkolták Royt, és arra készültek, hogy magukkal vi- szik a Blandish lányt. De Larsonnak sikerült túljárni az eszükön, és a lány- nyal együtt elszöktek, méghozzá Sullivanék kocsiján. Csakhogy eközben meglőtték Larsont. A lány ott hagyta a sebesültet az erdőben az elhagyott fakitermelő telepen, és megpróbálta elhozni Fleming doktort, hogy segít- sen Steve-en. Mrs. Fleming azonban felismerte, és a többit már maga is tudja, seriff. Larsont elvittem Miss Benning házába. Válságos állapotban van: egyelőre nem képes tanúvallomást tenni. De az, amit akkor elmond, ha jobban lesz, elég lesz ahhoz, hogy a Sullivan fivérek villamosszékbe ke- rüljenek . . . ha elfogjuk őket. Gondolja csak meg, seriff, micsoda tett len- ne. Ezek ketten gyilkosságok egész sorát követték el, az USA valamennyi államában működtek! Őket elfogni azt jelentené, hogy maga meg én az új- ságok címlapjára kerülnénk, a közvélemény felfigyelne ránk. Akkor aztán fittyet hányhatna Hartman fenyegetéseire. - Ördög és pokol! - kiáltott fel Kamp. Levette átizzadt kalapját, és meg- vakarta a fejét. - Na, és mi lett azzal a lánnyal? - Azt hiszem, elkapták a Sullivan fivérek - mondta Magarth, aztán el- mesélte Kampnek, hogyan találkozott Carollal és hogyan tűnt el, mire a kocsijával visszaérkezett a megbeszélt helyre. - A Sullivan fivérek autója, egy nagy fekete Packard Clipper. - Magarth elvett az asztalról egy papír- darabot, és felírta a kocsi rendszámát. - Mondja, seriff, tud-e általános körözést kiadni ellenük? Így két legyet üthetne egy csapásra. Aztán még valami. Szeretném, ha Miss Benning házába rendőri védelmet adna. El sem tudom képzelni ugyan, miből gondolhatnák, hogy Larson ott van, de, ha megtudják, akkor biztos odajönnek, hogy megöljék. Nem tehetjük ki magunkat semmilyen kockázatnak. Kamp talpra ugrott. - Oké, Magarth - mondta -, bízza csak rám a dolgot. Beindítom a gépe- zetet. Mindjárt elküldöm oda Staumot néhány emberemmel, a Sullivan fi- vérek ellen pedig általános körözést adok ki. A nagy Packard döcögve haladt a göröngyös, elhanyagolt erdei úton, amely az országútról a sűrübe vezetett. Dél volt, a nap forrón sütött, a két Sullívan kigombolta felöltőjét, így ül- tek egymás mellett a kocsiban. Max vezetett. Mögöttük a kocsi aljában egy szőnyeg fojtogató súlya alatt feküdt Ca- rol. Csak félig-meddig volt eszméleténél. Csuklóit, bokáit gondosan meg- kötözték, széles ragtapaszt tettek a szájára. A Sullivan fivérek már sok mérföldnyire voltak Point Breese-től. Észak felé hajtottak. A gyapotmezőkön itt messzire el lehetett látni. Elkerültek minden várost, inkább a hosszabb utat választották, mint hogy megkoc- káztassák, hogy észrevegyék őket. És most, hogy már nyolc órája úton voltak, látták már azt a helyet is, ahová igyekeztek. Max egész úton alig szólt. Gondolatai egyre Steve Larson körül jártak. Ha Larsonnak lehetősége nyílik arra, hogy a bíróság előtt tanúskodjék, ak- kor nekik végük. Max tudta, hogy súlyos, de nem halálos sebet ejtett Steve-en. Egy ideig még nem vehetik rá, hogy tanúskodjék. Az is kétsé- ges, hogy egy hét múlva lesz-e annyi ereje, amennyi ehhez szükséges. Mindenáron meg kell akadályozni, hogy egy azonosításon a felsorakozta- tott személyek közül kiszúrhassa őket. A mentő tanúkat és a megfelelő ali- bit meg lehet szerezni, de semmi sem olyan átkozottul veszélyes, mint a rendőrségi szembesítés. Tehát amint biztonságosan elhelyezik a lányt egy rejtekhelyen, vissza kell sietniök, hogy végezzenek Steve-vel. Ez feltétle- nül szükséges! Az út . . . ha egyáltalán útnak lehet nevezni az ilyet . . . most már mere- deken emelkedett, és egy pillanattal később a fák koronája felett egy ház impozáns körvonalai rajzolódtak ki az őszi égbolton. Ebben a sűrű vadonban, mérföldekre a legközelebbi várostól és jó távol az országúttól, senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy házra buk- kan. Egy régi stílusú, viharvert faépületre. A nagy Packard a bejárati ajtó elé kanyarodott. Széles veranda fogta körül a házat. Olyan lepusztult volt itt minden, hogy a korlátból szinte minden harmadik deszka hiányzott. A faépítményt oly régen verte az eső, perzselte a nap, hogy szinte szürkésfehér lett. A ház mellett meg mögötte is kicsiny, megmüvelt kert látszott, de tulaj- donképpen szinte mindent elborított a burjánzó gaz. Egy-két gondozatlan almafán a piros gyümölcsök olyan kicsinyek voltak, mint a karácsonyfadí- szek. A ház előtt a porban csirkék kapirgáltak, és nagy zajt csapva, ijedten rebbentek szét, amikor az autó megérkezett. A két Sullivan kikászálódott a kocsiból, a ház ajtajának sötét hátteréből pedig egy férfi lépett elő. Meg- állt a veranda lépcsőjénél. Hatvanéves lehetett, magas, egyenes tartású, szikár ember. Viharvert arc, fekete borostás áll, szürke haját átható illatú pomádéval simította hát- ra. Piszkos overallt viselt, mezítláb volt. Furcsa szerzet: ha csak az alakját nézte valaki, csavargónak gondolhatta, olyan embernek, aki önhibáján kí- vül alaposan eltolta az életét. Sem siker, sem jómód nem lehetett az osz- tályrésze. Kegyetlen, átható tekintete ezzel szemben azt fejezte ki, hogy volt idő, amikor csak úgy lesték a parancsait. Tex Sherill porondmester volt abban a cirkuszban, amelyhez a Sullivan testvérek is tartoztak valamikor. Sherill akkoriban igazi fazon volt: jóvágá- sú, rámenös, szivdöglesztő férfi. Tulajdonképpen sok közös vonás volt benne és a két Sullivanben. Leginkább az, hogy nagy fontosságot tulajdo- nítottak személyes szabadságuknak, annak, hogy a maguk törvényei sze- rint élhessenek. A Sullivan fivérek távozásakor Sherill irigyelte őket, és hi- ányoztak neki. Unta már, hogy egyre csak vándorolnia kell a cirkusszal, és életét a kialakult rutinhoz kell igazítania. Így hát pár hónap múlva ő is lelé- pett. Ettől kezdve titkos szeszfőzéssel foglalkozott. Nagyon erős italt ké- szített, és áruját a közvetlen környéken adta el. Ebből elég pénze volt ah- hoz, hogy fenntartsa ezt az ósdi nagy házat, ahol valóban övé lehetett az annyira óhajtott szabadság. A két Sullivan hallott róla, és megkeresték. Megállapították, hogy ez a régi ház ideális búvóhely, ha bármikor el kellene rejtőzniök. Üzleti ajánla- tot tettek Sherillnek, és ő azt szívesen elfogadta, feltéve, hogy kellő meny- nyiségű dohány esik le neki. Ezért aztán most Sullivanék idehajtottak, mert úgy ítélték meg, hogy ez a legjobb hely, ahol Carolt még hat napon át őrizhetik, míg csak örökségé- nek birtokába nem jut. Arra is nagyon megfelelt ez a ház, hogy itthagyják, míg ők elmennek és megkeresik Larsont. Tex Sherill majd gondoskodik róla, hogy a lány el ne szökhessen. Tudták, ha egyszer elvállal valamit, ak- kor azt könyörtelen alapossággal végre is hajtja. - Helló, fiúk - mondta Sherill, és miközben a veranda tartóoszlopának támaszkodott, gyanakodva fürkészte a két Sullivant. - Mi szél hozott ide benneteket? Max, anélkül, hogy válaszolt volna, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, meg- ragadta Carolt, és kirángatta a napfényre. Sherill visszahőkölt. - Hát ez meg micsoda . . . Emberrablás? - egy lépést tett hátrafelé, és két hüvelykujját beakasztotta az övét pótló zsinegbe. - Á, dehogy - mondta Max. Vállára kapta Carolt, és fölvitte a veranda lépcsőjén. - Merre van Miss Lolly? - Valahol a kertben - válaszolta Sherill, és elállta a házba vezető ajtót. - Én nem veszek részt emberrablásban, Max. Azzal halálbüntetés jár. - Ez nem emberrablás - vetette oda Max röviden. - Hadd tegyem le, és majd megbeszéljük. - De nem bent - mondta Sherill határozottan. - Rakd le oda a székbe. Valami nem stimmel itt nekem. Mégiscsak emberrablás lesz ez. Max letette Carolt egy rozzant fonott székre, amely már évek óta kint állt a verandán. Hangosan nyikorgott a teste súlya alatt, és amikor Carol megpróbált fölülni, Max beletenyerelt a lány arcába, méghozzá olyan erő- sen, hogy a szék felborult. A lány ott feküdt a poros deszkákon, a szék pe- dig ráesett. - Tartsd szemmel - szólt oda Franknek, amint az feljött a lépcsőn. Az- tán megragadta Sherillt a karjánál, és arrább húzta a veranda végébe. Frank fölállította a széket, és beleemelte Carolt. - Maradj nyugton, bébi - mondta neki. - Tudod, én a barátod vagyok. Maxnek nem kellenek a lányok, de nekem igen. Majd én gondoskodom ró- la, hogy semmi bántódásod ne essék. - Levette a kalapját, és egy kis fésű- vel megigazította erősen olajozott haját. Kacsintott egyet a lányra. Hal- kabban folytatta: - Mit szólnál hozzá, ha te lennél az én csajom? Persze egy szót sem erről Maxnek. - Kicsoda ez a lány? - kérdezte Sherill. - Az ördög vigyen, Max, ha megpróbálsz belerántani egy emberrablásba . . . - Állítsd le magad - mondta Max -, jó pénzt fizetek neked, ugye, csak azért, hogy ezt a házat időnként használhassam? Hát most tényleg igény- be veszem. Szó sincs emberrablásról. A lány elszökött egy elmegyógyin- tézetből. Az ő érdekében tartjuk magunknál. Ez nem emberrablás. Sherill tekintete a távolba révedt, mezítelen lábával, amelyen már egé- szen megkeményedett a bőr, nyugtalanul kaparta a deszkapadlót. - Azt akarod mondani, hogy . . . ez a Blandísh lány? Max elmosolyodott; rideg, kegyetlen, humortalan volt ez a mosoly. - Szóval hallottál róla? - Ki ne hallott volna? Olvasom az újságot. Mit csináltok vele? - Na, mit gondolsz? Mához egy hétre hatmillió dollárnak lesz a tulajdo- nosa. Persze csak akkor, ha addig nem kapják el. Biztos hálás lesz majd nekünk, ugye? Sherill ismét a verandát nézte. - Így, megkötözve? Egészen biztos, hogy átkozottul hálás lesz. - Flúgos ez a lány - mondta Max türelmesen -, semmire sem emlékszik majd. Az ilyen lököttekkel úgy kell bánni, mint az állatokkal. Ha az ember enni ad nekik, akkor hálásak. - Lehúzta kesztyűjét, és megmozgatta el- gémberedett ujjait. - Bármire rávehetjük. - Szerintem te nem nagyon értesz az őrültekhez - mondta Sherill, és előrehajolt, hogy átköpjön a veranda korlátján. - No de ez már a te dol- god. Nekem mennyi esik le ebből? - Megkapod a negyedét mindannak, amit kiszedünk belőle. - Hát az persze lehet rengeteg dohány, de az is lehet, hogy teljesen po- fára esünk - mondta Sherill kétkedve. - Bárcsak egyáltalán ne hoztad vol- na ide, Max. Zavaros ügy ez. - Ugyan, fogd már be - mondta Max, miközben kesztyűit a zsebébe gyömöszölte, és rosszkedvűen nézegette a sűrű gazzal benőtt tájat. Sherill szúrós tekintettel figyelte és odaszólt Maxnek: - Azt írják, hogy közveszélyes. Gyilkolni is képes. Max felröhögött. - Ne mondj már ilyen marhaságot, te, aki oroszlánokkal is felléptél. Te meg Miss Lolly könnyen kordában tartjátok majd. Sherill arcvonásai megkeményedtek. - Nem tudom, hogy Miss Lolly egyáltalán hajlandó lesz-e rá - mondta -, az utóbbi időben furcsán viselkedik. Azt hiszem, ő is becsavarodott. - Amikor múltkor itt jártam, még nem volt semmi baja - mondta Max közömbösen. - Mi a franc történt vele azóta? - Az idegei, gondolom - mondta Sherill, és vállat vont. - Nem valami könnyű vele élni. - Akkor hát a pokolba Miss Lollyval - mondta Max türelmetlenül. - Mondd, van itt olyan szoba, ahová jól bezárhatjuk a lányt? - Hát az emeleti szobába, ott rács van az ablakon. Azt megkaphatod. - Oké, akkor hát zárjuk be oda. Nekem vissza kell mennem Point Breese-be. - Hát nem maradsz itt? - lepődött meg Sherill. - Dolgom van, valamit be kell fejeznem - mondta Max, és egy pillana- tig kivillantak hegyes fogai. - Pár nap múlva visszajövök. Sherill-lel együtt végigmentek a verandán. - Vedd le a szájáról a tapaszt - mondta Franknek. Frank ott ült a földön Carol lábánál, fejét a karosszék egyik karfáján nyugtatta. Arcán önelégült vigyor, tekintete álmodozó. Ahogy Max közel ért hozzá, felpattant, megragadta a ragtapasz egyik sarkát, és egy hirtelen mozdulattal úgy rántotta le Carol szájáról, hogy a lány feje erősen oldalra billent. Carol halkan felnyögött, kiegyenesedett, és szembenézett a két Sulli- vannel. - Oké - mondta Max -, most pedig halljuk: hol van Larson? Hol hagy- tad? - Nem mondom meg maguknak - hangzott Carol rekedtes hangja. - Sohasem mondom meg . . . Bármit tesznek is velem. Max elvigyorodott. - De bizony, hogy beszélni fogsz - mondta mézesmázosan. - Várj csak egy kicsit, majd meglátod! - Sherill felé fordulva pedig azt mondta, - Menjünk az emeletre, ahol megdolgozhatom. Halk lépés hallatszott a hátuk mögül, gyorsan megfordultak. Egy asz- szony állt ott, vagy inkább egy asszonynak öltözött fura figura: egy meg- hökkentő, szánalmas szörnyszülött. Hosszú, dús szakálla ellenére tulaj- donképpen nő volt. Pecsétes, fekete ruhát viselt, amely már vagy tíz éve kiszolgált. Lábán elnyűtt, magas szárú férficipő, felette kilátszott csupasz lábszára. Pertli nem volt a cipőben, így hát minden lépésnél klaffogott. Az asszony arca meggyötört, sápadt, állát pompás, lágyan hullámos, selymes szakáll takarta, amely majdnem a derekáig ért. Annak ellenére, hogy Miss Lolly már negyvenöt éves volt, egyetlen ősz szál sem mutatkozott a szakállában. Még nem is olyan régen hátborzong- va és szörnyülködve az emberek ezrei bámulták meg őt szerte a világon. A vándorcirkusszal járta a városokat. Ott ült kis sátrában, amely magá- nyos élete nagy részében egyben az otthona is volt. Miközben Miss Lolly tétova léptekkel közeledett, szemeit, amelyek két- ségtelenül a legszomorúbb szemek voltak a világon, egyre Carolra füg- gesztette. Egy pillanatig teljes volt körülöttük a csend, aztán az álmosítóan nyu- godt őszi délutánba belehasított Carol rémült sikolya. Frank kuncogott. - A hölgy nem nagyon értékeli a szépség ilyen megnyilvánulását - ve- tette oda Miss Lollynak, aki hátralépett, és egy-egy piros folt jelent meg sovány orcáin. - Rajta! Gyerünk, vigyük már fel az emeletre - mondta Max türelmetle- nül. Lehajolt, elvágta Carol bokáján a kötelet, aztán felrángatta ültéből. Miss Lolly csak nézte, hogyan vonszolják be a küszködő, ellenkező lányt a házba, hallotta a léptek dobogását, amint egyre feljebb jutottak a lép- csőkön. Amikor erőszakkal lökdösték végig egy hosszú, sötét folyosón, Carol si- kítani kezdett. Miss Lolly arca megrándult. Gyűlölte az erőszakot. Sarkon fordult, és gyorsan bement a nagy, hodályszerű konyhába. Megmosta az imént sze- dett zöldségféléket, és közben őrületes sebességgel kavarogtak fejében a gondolatok. Ez a lány igazán gyönyörű, gondolta. Ilyen szépet még soha- sem látott. A haja . . . a szeme . . . Miss Lolly szíve összeszorult, amikor eszébe jutott, hogy milyen elképedt rémület ült ki a lány arcára, amikor őt meglátta. De azért egyáltalán nem haragudott meg rá, nem gyűlölte meg a szép lányt: egészen természetes, hogy megrémült, sőt megdöbbent, amikor meglátta. Szörnyeteg vagyok, gondolta keserűen, és két könnycsepp jelent meg szemében, majd lepottyant a krumpli közé a piszkos lébe. Vajon miért hozták ide Sullivanék ezt a lányt? - tűnődött. Miss Lolly nagyon félt a Sul- livan fivérektől . . . gyűlölte őket. Kegyetlenek voltak, elvetemültek és ve- szélyesek. Őt pedig mindig kinevették. Valaki belökte az ajtót, Sherill lépett a konyhába. Tétovázva megállt, csak nézte Míss Lollyt, és zavartan megcsillant a szeme. - Ki ez a lány? - kérdezte Miss Lolly, és új vizet öntött a mosogatódé- zsába. - Ő a Blandish lány - mondta Sherill -, az, akiről éppen ma reggel ol- vastál az újságban. Miss Lolly óriási csörömpöléssel ejtette ki kezéből a tálat. - Úgy érted, hogy ez az a szegény bolond lány? Az, akit mindenfelé haj- szolnak? - Igen. - És mit csinálnak azok ketten vele? - kérdezte Miss Lolly kezét tördel- ve, szeme tágra nyílt a rémülettől. - Ők nem tudnak bánni egy ilyen . . . egy ilyen lánnyal, akinek kedves gondoskodásra van szüksége. Nem sza- bad a kezükben hagyni . . . Olyasvalakire lenne szüksége, aki kedves, aki tudja, hogy . . . Hirtelen rettenetes szenvedést kifejező sikoltás töltötte be az ócska há- zat. Miss Lolly halottsápadt lett, és egy lépést tett előre. Sherill összerán- colta a homlokát, és dühösen vizsgálgatta meztelen lábait. Kezével végig- simított a tarkóján. Újabb jajgatás hallatszott: úgy hatolt át a fából készült mennyezeten, mint egy ostorcsapás. Hallatán Miss Lolly ereiben megfagyott a vér. - Mit csinálnak vele? - kérdezte, és megint előrelépett, de Sherill meg- ragadta egyik piszkafaszerű karját és visszahúzta. - Maradj ott, ahol vagy - mondta. - Már lehetne annyi eszed, hogy tudd, nem jó ezekkel kikezdeni! - De . . . nem tűrhetjük, hogy így kínozzák - mondta Miss Lolly, és cson- tos ujjai izgatottan babrálták szakállát. - Nem hagyhatom, hogy bárki is szenvedjen... - Hallgass! - mondta Sherill. - Ne! Kérem, ne tovább . . .! - sikoltozta Carol. Rémült szavai betöltöt- ték az egész házat. - Menj ki a kertbe - mondta Sheríll erélyesen. - Menj kí! Menj kí! Megragadta Miss Lollyt, és a hátsó ajtón át kituszkolta a forró napfény- re. - Gyere - mondta, még mindig erősen szorítva Miss Lolly karját. - Mi semmit nem hallgatunk meg ebből. Minél kevesebbet tudunk, annál jobb lesz nekünk, ha majd az a két gazember lebukik. Miss Lolly egy mocskos zsebkendővel törülgette a szemét, és lemondó- an bólogatott. - Olyan gyönyörü lány - motyogta maga elé. - Mi, nyomorult lányok . . . mindig csak bajba . . . Egy ideig ott maradtak mindketten a kertben, aztán látták, hogy a két Sullivan kijön a házból. Átöltöztek, nem viseltek már fekete öltönyt és fe- kete kabátot. Most úgy néztek ki, mint a temetkezési vállalkozók, amikor szabadnapjuk van. Világosszürke öltöny, galambszürke puhakalap és bar- na cipő. Amikor Sheríll közelebb lépett hozzájuk, Frank már éppen bemászott a kocsiba, és odahajtott a Packarddal a ház végében lévő csűrhöz. Max a veranda legfelső lépcsőjén ült. Lehajolt, mert éppen cigarettára akart gyújtani, arcéle kőkemény, kegyetlen volt. - Már mész? - kérdezte Sherill. - Ühüm - morogta Max; egy friss, tiszta zsebkendővel szárítgatta izza- dó arcát. - Fönt van a Kék Csúcs közelében, a régi fakitermelő telepen. Jó hosszú út lesz. Sherill meg sem kérdezte, hogy ki van ott a Kék Csúcs közelében. Ta- pasztaltabb volt annál, mint hogy kérdéseket tett volna fel. Idegesen csúsztatgatta lábát ide-oda a forró porban. Ez az apró kis hang volt az egyetlen, amely hallatszott. Végül Sherill megszólalt: - Tehát szóra bírtad? - Zavart, fürkésző tekin- tetet vetett Maxre. - Persze. Mindig meg lehet őket szólaltatni - mondta Max fáradt, fakó hangon. - Sohasem térnek észhez idejében. Egy nagy motor lágy hangjai morajlottak fel a csür felől, egy perccel ké- sőbb pedig már megjelent az épület sarkánál egy sötétkék Buick, beka- nyarodott, és megállt Max mellett. Frank hajolt ki a kocsi ablakán. - Minden útra készen - mondta. Sherill tekintete végigfutott a szürke öltönyökön, a kicserélt kocsin, és felhúzta szemöldökét. - Szóval balhéra számítotok? - Visszamegyünk egy olyan helyre, ahol már jártunk egyszer - mondta Max, miközben beszállt a kocsiba. - Nem adjuk elő kétszer ugyanazt a számot. Még a fekete öltönyök nélkűl ís áradt a hátborzongató, vészjósló go- noszság ebből a két emberből. - Sokáig maradtok el? - kérdezte Sherill. - Két napig, esetleg háromig, de nem tovább - mondta Max. - Hama- rabb jövünk, ha még mindig ott van a telepen, de ez nem valószínü. - Hát ez az, ezért beszélt a lány - mondta Frank durván. - Fogadni mer- nék, hogy ezért beszélt. Van annyi esze. - Mindenképpen odamegyünk - folytatta Max, és szemébe húzta a ka- lapját. - Figyelj ide, Sherill . . . Sherill megmerevedett. - Igen. - Tartsd rajta a szemed, és ezt szó szerint értem! Ha a lány nincs itt, amikor visszajövünk, akkor jobb, ha te sem vagy itt! - Itt lesz - válaszolta Sherill szűkszavúan. - Ajánlom is, hogy itt legyen - mondta Max. - Induljunk - szólt oda Franknek. Frank áthajolt Max előtt, és elkomolyodva mondta Sherillnek: - Vigyázz rá, Tex! Csípem ezt a pipit . . . Nem akarom kihagyni ezt a le- hetőséget, terveim vannak vele. - Induljunk már - sziszegte Max. - Túlontúl sokat tervezgetsz, és még- hozzá túlontúl sok nővel. - Az ilyesmit sohasem lehet eltúlozni - mondta Frank vigyorogva, nyeg- lén rátaposott a gázra, és vakmerő stílusban rákanyarodott a hepehupás erdei útra. Miss Lolly felvánszorgott a lépcsőn, és belépett kicsiny, nagyon gondo- zott, tiszta szobájába. Egész testében remegett, úgyhogy le kellett ülnie az ágyra, erőt kellett gyűjtenie, hogy oda tudjon menni a toalettasztalkájá- hoz. Néhány percig haját és szakállát kefélte, aztán harisnyát, cipőt vett fel. Elővett egy kefét, gondosan megtisztította kopott fekete ruháját. Amikor kilépett szobájából, Sherill állt vele szemben a lépcsőn. - Mi a fenére készülsz? - kérdezte a férfi élesen. - Meglátogatom a lányt - mondta Miss Lolly határozottan. - Szüksége van a női gondoskodásra. - Csak nem tartod magadat nőnek, te vén madárijesztő? - zsörtölődött Sherill. - Csak annyit érsz el, hogy megijeszted. Miss Lollynak megrándult az arca. - Márpedig fölmegyek hozzá - ismételte, és már indult is az emeletre vezető lépcsőhöz. - No, jól van, akkor hát menj be hozzá - mondta Sherill -, de semmi meggondolatlanság! Hallottad, amit Max mondott. - Ó, a világért sem avatkozom semmibe - mondta Miss Lolly gyorsan. - Csak egypár kedves szót szólok hozzá . . . Ha, ahogy mondják, szegény nyomorultnak zűr van a fejében, akkor már egyetlen kedves szó is sokat segíthet. Sherill elővette a kulcsot a zsebéböl, és átadta Miss-Lollynak. - Aztán zárd be, ha lejössz - mondta rövíden. - Nekem dolgom van odakint. - És már ment is, meztelen talpa csattogott a lépcső deszkáin. Körülbelül egy perccel később Miss Lolly heves szívdobogások közepette kinyitotta Carol szobájának ajtaját, és belépett. Kicsi és üres helyiség volt. Forró, mert a nap erősen sütött a felette lévő bádogtetőre. Az ablakra cementezve rozsdásodó vasrács. A kilátás né- hány kókadozó gyümölcsfára nyílt. A padlódeszkák csupaszok voltak, po- rosak, a szoba teljes bútorzata: egy összecsukható ágy, egy rozzant hinta- szék, egy mosdóállvány pléhlavórral. A mosdóvíz felszínén vékony porré- teg. Carol az ágyon feküdt, olyan pózban, mint egy múmia: karjai szorosan a teste mellett, lába kinyújtva. Tekintete teljesen kifejezéstelen. Bár hallotta, hogy a kulcs megfordult a zárban és megcsikordult a ki- lincs, nem nézett az ajtó felé, csak egyenesen maga elé egy pókhálóra, amely a szemben lévő falon meg-meglibbent a légmozgástól. Belül azon- ban szorongott, és ellenállhatatlanul formálódott már a szája, hogy sikol- tani tudjon. - Csak én vagyok - mondta Miss Lolly, aki félszegen állt az ajtóban. - Én vagyok, Miss Lolly . . . Carol megborzongott, nagyon lassan arra fordította a fejét, és meglátta a nyomorult szörnyszülöttet, amint ott állt zavartan, idegesen, szomorú szemeivel sürűn pislogott, hogy visszaszorítsa részvevő könnyeit. Csontos ujjai ott matattak a szakállában. - Kérem, menjen el - mondta Carol, és akarata ellenére is sírni kezdett, arcát két kezébe temette. Miss Lolly egy kicsit várt, hátranézett a lépcső felé, hallgatódzott. A vén házban minden csendes volt. Valahonnan a kertből hallotta, hogy Sherill fát fürészel. Még messzebbről kutyaugatás hallatszott. - Nem akarom megijeszteni, drágám - mondta Miss Lolly, aztán szo- morú vágyódással a hangjában folytatta -, én tulajdonképpen ember va- gyok. A cirkuszban léptem fel, ahol ők is . . . Max és Frank. - Nem félek magától - mondta Carol. - Csakhogy . . . az kellene, hogy magamra maradhassak . . . csak egy kis időre . . . - Talán jó volna egy kis kávé . . . vagy tea? - kérdezte Miss Lolly. - Na- gyon sajnálom magát . . . mi nők . . . a férfiakkal van a baj, ugye? Mindig feláldozzuk magunkat a férfiakért. Nekem is voltak szerelmeim. Lehet, hogy ezt nem hiszi el nekem . . . nem lett volna szabad, hogy magát ide- hozzák . . . egy ilyen szép lányt . . . Carol hirtelen felült. - Kicsoda maga? - kiáltotta. - Mit akar velem? Miss Lolly pislogott és hátralépett. - Én vagyok Miss Lolly . . . maga túl fiatal ahhoz, hogy hallott volna ró- lam. Én vagyok Lolly Meadows . . . a híres szakállas nő. Tulajdonképpen művész vagyok, annak kellett lennem, hogy el tudjam viselni a magam ke- resztjét. Semmit sem akarok magától ... csak kedves akarok lenni. Na- gyon is tudom, hogy mit jelent a kedvesség. Nem mint hogyha magam túl sok kedvességben részesültem volna. Amikor hallottam a sikoltását . . . és láttam, hogy milyen bájos lány . . . azt gondoltam, megkeresem a módját, hátha segíthetek magán. Nem sokat tehetek, de mégis, mi nők . . . ha se- gíteni tudunk egymáson a bajban . . . Carol ismét visszahanyatlott az ágyra. - Elárultam nekik, hogy hol van - nyögte -, azt hittem, semmi sem kényszeríthet rá, hogy megmondjam, de aztán nem volt bennem elég bá- torság . . . megmondtam nekik, és most odamentek . . . én pedig annyira szeretem. Miss Lolly közelebb lépett. - Nem szabad, hogy felizgassa magát. Hallottam őket . . . azt mondták, nem számítanak rá, hogy ott találják. Hozok magának egy csésze teát. - Segítsen nekem kijutni innen - könyörgött Carol, és felült. - Kérem, segítsen nekem elszökni. Ne hagyja, hogy itt tartsanak. Vissza kell jutnom Steve-hez. Meglőtték. Otthagytam az erdőben, és most odamennek, hogy végezzenek vele. Miss Lolly szemében világosan tükröződött a döbbent félelem. - Ó, én sohasem avatkozhatom a dolgokba - mondta gyorsan. - Azt szeretném, hogy amig itt van, gondoskodhassak a kényelméről. Mindent meg akarok tenni magáért, amit csak megtehetek, de nem avatkozhatom bele a dolgokba. Nem segíthetem abban, hogy innen kijusson . . . azt mondanák, hogy olyasmibe ütöm az orromat, amihez semmi közöm. - Biztos vagyok benne, hogy maga megért - mondta Carol. - Éppen az előbb mondta, hogy voltak szerelmei. Tudnia kell, mit jelent, ha az ember szeret valakit, akinek szüksége van rá. Én pedig - sóhajtotta - megmond- tam nekik, hogy hol találják! Pedig próbáltam ellenállni. - Megint a kezei- be temette az arcát. - Ó, fogalma sincs róla, mi mindent tettek velem. Miss Lolly a könnyeit törülgette. - Ó, szegény, szegény gyerek - mondta. - Szeretnék segíteni, én nem tudtam . . . annyira szereti őt? - Válla fölött hátranézett. - Nem szabad itt maradnom és beszélgetnem . . . hozok magának teát. Sokkal jobban fogja érezni magát egy csésze tea után . . . hosszú az út innen az országútig. - Aztán Miss Lolly minden logika nélkül így folytatta: - A hallban a szek- rényben pénz lesz . . . - Ezzel kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, és lefutott a lépcsőn. Carol mozdulatlan maradt, és az ajtót bámulta. Aztán szíve egyszerre csak nagyot dobbant. Nem hallotta, hogy Miss Lolly megfordította volna a kulcsot a zárban. Nagyon lassan felkelt az ágyról. Érezte, hogy lábai gyen- gék, és az ágytól az ajtóig terjedő távolság mintha nőttön-nőtt volna, amint nagy keservesen lépkedett a deszkapadlón. Megérintette a rézkilin- cset, lenyomta, és az ajtó kinyílt. Egy pillanatig csak bámulta a sivár, ütött- kopott folyosót, alig merte elhinni, hogy íme, szabad az út előtte . . . meg- szökhet. Nagy nehezen odavánszorgott a lépcsőhöz, és lenézett a sötét földszínti hallba. Hallotta, hogy valahol a kertben fürészelnek, a konyhá- ban összekoccantak az edények. Nagyon kedves, egyszerű, bátorító han- gok voltak ezek a rémséges lidérces élményei után. Odament a lépcsőhöz, és lélegzetét visszafojtva, erősen dobogó szívvel elindult lefelé. A Kék Csúcs közelében az elhagyott fatelepen, a rozoga viskók egyikében lakott egy vénember, akit általában "az öreg Humphrey"-ként emlegettek. Bolondos fickó volt, nagyon szegény és nagyon mocskos. Azt beszélték róla, hogy rendkívüli módon tud bánni a madarakkal. Egyébként olyan fa- lánk volt, mint egy mezei egér, és azért választotta ezt a fatelepet ottho- nául, mert tudta, hogy ide úgyszólván sohasem jön senki. Éppen ezért na- gyon is meghökkent, amikor Carol a nagy, fényes Packard kocsin behaj- tott a tisztásra; aztán otthagyta Larsont, és nagy sietve elhajtott, mert - mint tudjuk - Fleming doktort kellett megkeresnie. Az öreg Humphrey félénken, a legnagyobb óvatossággal közelített Lar- sonhoz, aztán visszatért a vityillójába, és várta, hogy majd csak történik valami. Eközben elaludt, és csak akkor rezzent fel, amikor Phil Magarth vi- harvert Cadillacjén odaérkezett. Az öreg ismerte Magarthot. Néhány hónappal ezelőtt rá akarta beszélni az öreget, hogy mutassa be neki, milyen hatalma van a madarak felett. A vén csavargó azonban valójában nem tudott semmi ilyesmit, így hát most, amikor újból meglátta az újságírót, attól félt, hogy az ismét nyag- gatni fogja madárügyben. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy Magarth az eszméletlen Larsont a kocsijához cipeli és elhajt vele. Nagyon remélte, hogy több hívatlan vendéggel nem lesz dolga. Másnap este azonban, amint éppen vacsorát főzött, valaki berúgta a kunyhó ajta- ját, és beléptek hozzá a Sullivan fivérek. Sullivanék tulajdonképpen nem bíztak abban, hogy a fatelep tisztásán találják Steve Larsont. Túl szép lett volna, ha így sikerül. Így hát szokásos módszerükhöz folyamodtak: arról a helyről eredtek leendő áldozatuk nyo- mába, ahol az utoljára tartózkodott. Látták, hogy füst száll ki Humphrey kunyhójából, összenéztek, aztán csöndben megközelítették a rozzant viskót. - Helló, fater - mondta Frank, és egy rúgással becsukta maga mögött az ajtót. Az öreg Humphrey a tűz fölé hajolt. Ráncos, koszos arca meg-megrez- zent a félelemtől. Sovány, mocskos kezében annyira szorította a serpenyö nyelét, hogy öklének csontjai egészen kifehéredtek. Max nekidölt a falnak, és cigarettára gyújtott. A gyufa fénye jól tükröző- dött a szemében: tekintete így még ijesztőbben üvegesnek, kifejezéste- lennek látszott. - Beszélj te vele - szólt oda Franknek. Frank leült az öreg mellé egy felfordított ládára. Levette a kalapját, átfé- sülte a haját. Elmosolyodott, és éppen ez volt az, amitől, mintha egy jeges kéz szorította volna össze Humphrey hevesen dobogó szívét. - Keresünk egy fickót - mondta Frank -, egy olyan pasast, aki megsé- rült. Hova lett? - Semmit sem tudok semmiféle sérült fickóról - vinnyogta az öreg Humphrey. - Én csak azt akarom, hogy hagyjanak békében. Max nyugtalanul fészkelődött, de Frank még mindig mosolygott. - Rajta, öreg - mondta lágyan -, te nagyon is jól tudsz mindent erről a fickóról. Komoly ügyről van szó! Ne nehezítsd meg magadnak a dolgot. Mi közöd neked hozzá? Az öreg semmit sem szólt, úgy húzta fel vállait, mint aki számít rá, hogy meg fogják ütni. Elgondolkozva nézett a serpenyőben sistergő nyomorú- ságos ételre. A félelemtől teljesen megdermedt. Frank gyengéden megrúgta az öreg bokáját. - No, mondd már, apus- kám - némi barátságos szín vegyült a hangjába -, mi történt azzal a sérült pasassal? - Nem láttam semmiféle sérült pasit - mondta az öreg Humphrey -, csak a magam dolgával törődök. Max ekkor egy hirtelen mozdulattal kirántotta a serpenyőt az öreg kezé- ből, és odavágta a kunyhó sarkába. Frank felvihogott. - Szóval mi történt vele? - ismételte Frank a kérdést. Az öreg csak bámulta a sarókban fekvő serpenyőt, az ételt, amely ott csöpögött lefelé a falon, és megkapaszkodott a saját szakállába. - Az újságíró vitte el - mondta vékony hangon. - Csak ennyit tudok az egészről. - Milyen újságiró? - kérdezte Max. - Magarth - motyogta az öreg Humphrey. - Máskor is okozott már zürt nekem. Engem mindig csak zaklatnak. Miért nem hagynak végre békén? Frank felállt, és halkan azt mondta neki: - Mostantól kezdve senki sem fog zaklatni, apuskám. - Odalépett az aj- tóhoz. Az öreg Humphrey megfordult, lyukas cipőiben nehézkesen csoszogott pár lépést, görcsösen kapaszkodott rongyos kabátjába. - Csukd be a szemed - mondta Max. - Nem akarjuk, hogy lásd, ahogy elmegyünk. - Nem fogok odanézni, uram - mondta az öreg Humphrey. - Kuss! Csukd be a szemed! - ismételte Max halkan. A piszkos, ráncos szemhéjak lecsukódtak, mint egy lakatlan ház zsalui. Max előhúzta pisztolyát, csövével picikét megérintette az öreg homlo- kát, és meghúzta a ravaszt. Félúton lefelé a széles lépcső fordulójában állt egy régi óra. Amikor Carol ellopakodott előtte, hirtelen berregő hang hallatszott az órá- ból, majd ütni kezdett. A lány egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán rádöbbent, hogy semmi sem történt, csak a régi óra ütött; Carol nekidölt a-lépcső csikorgó korlát- jának, rosszul volt az ijedségtől. Aztán összeszedte magát, és továbbset- tenkedett lefelé, át a sötét hallon a bejárati ajtóhoz, amely a szabadba ve- zetett. Elérte a hallt, egy pillanatig megállt és hallgatózott. Miss Lolly éppen most öntötte a forrásban lévő vizet egy teáskannába. Csészét és csészealjat, cukortartót, tejesbögrét rakott egy tálcára. Carol mindezt hallotta, és pontosan tudta, hogy Miss Lolly mit csinál. Úgy körülbelül egy perc múlva fog kilépni a tálcával. A bejárati ajtó résnyire nyitva, a napsütött kert melege behatolt, és mint egy láthatatlan szalag fonta körül Carol alakját. Gyorsan és nesztelenül ment el a tölgyfa kredenc mellett. Egy piszkos tízdolláros bankjegy feküdt rajta. A hallban a szekrénykén pénz lesz-, így mondta Miss Lolly. Carol felkapta; száraznak, ropogósnak tűnt izgatott uj- jai között. Szorosan fogta, bár nem egészen hitte még, hogy ez valóság. Folytatta útját az ajtóhoz. Kinyitotta, élesen nyikorgott, úgyhogy Carol idegei pattanásig feszültek. A vállán át visszanézett. Miss Lolly állt a konyhaajtóban, és őt figyelte. Sírt. Könnycseppek gör- dültek végig sovány, szomorú arcán, aztán, apró flitterekhez hasonlóan csillantak meg a szakállában. A teástálcát maga előtt tartotta, és az edé- nyek halkan csörömpöltek remegő kezében. Csak bámulták egymást, rokonszenv és rémület hidalta át a kettejük kö- zötti távolságot. Aztán Carol kifutott a verandára. Becsukta maga mögött az ajtót, és nem látta már Miss Lolly diadalmas, de ugyanakkor gyötrődő arcát. A békés csendet csak egyetlen zaj törte meg: valahol, nem messze, fát fűrészeltek . . . Carol tétovázott, igyekezett tájékozódni. Gyommal benőtt út vezetett a háztól a fehér fából készült kapuhoz. Azon túl pedig ott volt a hepehupás, göröngyös erdei út, amely a fák sűrűjébe vezetett. Hosszú az út innen az országútig, így mondta Miss Lolly. A fűrészelés hangja hirtelen abbamaradt. Teljes csend nehezedett a forró napfényben fürdő házra. Carol gyors léptekkel indult a verandán a lépcső felé. Ismét megtorpant, hogy füleljen. De nem hallotta meg, hogy Sherill megjelent a ház sarkánál. Mezitláb teljesen nesztelenül járt a puha, forró porban. Csak akkor észlelte a férfi jelenlétét, amikor az már a lépcső aljáról meredt rá dühös, ijedt tekintet- tel, mint aki nem akar hinni a szemének. Sherill magas, egyenes alakja mögül idelátszott az erdő, a szabadu- lás útja. - Vissza a szobába! - mondta a férfi határozottan. Carol tekintetét jobbra-balra kapta. A veranda bármennyire korhadt volt is, mégiscsak körülzárta őt. Lehetetlen volt bárhová menekülnie, csak a hall sötétje tátongott a háta mögött, de arra nem lehetett kiútja. A mene- külés lehetősége kizárólag egyenesen előtte volt, ezt az irányt azonban el- állta egy dühös, ijedt tekintetű férfi. - Ne érjen hozzám! - mondta Carol fenyegetően. - Elmegyek . . . és eb- ben nem akadályozhat meg . . . - Sehová sem megy! - mondta Sherill. - Vissza a szobába! Nem aka- rom bántani . . . de kénytelen leszek rá, ha nem megy vissza. Carol összeborzadt az újabb fájdalmak elszenvedésének gondolatától, de tapodtat sem moccant. Akkor sem, amikor Sherill óvatosan közelebb lépett hozzá. - Menjen vissza - mondta a férfi, és megragadta Carol karját. A lány odavágott. Ökle az arccsontján találta el a férfit. Inkább csak meghökken- tette Sherült, nem okozott neki fájdalmat. Aztán viszont teljes lendülettel nekiesett, rúgta és ütötte a férfit. Sherill közel tartotta magához a lányt. Hosszú, erős karjaival szorosan átfogta, hogy ne üthessen. Szorításában Carol szinte lélegezni sem tu- dott. Sherill ezután nagyot ütött öklével a lány nyakára. Carol émelygett, szinte elájult. Nem küzdött már, Sherill félig vitte, félig vonszolta a ház felé. Aztán megtorpant, és csak bámult. Miss Lolly állt ott vele szemben: kétcsövű puska a kezében. - Ereszd el! - mondta határozottan. - Kérlek, Tex, ereszd el. - El az utamból - sziszegte Sherill -, teljesen megőrültél? Carol új erőre kapott. Villámgyorsan hátraugrott, kiszabadította magát a férfi karjainak szorításából, nekicsapódott a falnak, megtántorodott, majdnem elesett. Miss Lolly Sherill mellének szegezte a puskát. - Ne kényszeríts, hogy lelőjelek - mondta könyörgő hangon, vadul villo- gó szemekkel. - Hagynunk kell, hogy elmehessen. Nem szabad az útjába állnunk. Nincs jogunk hozzá, hogy itt tartsuk. Sherill átkozódva szidta Miss Lollyt, de meg se moccant, amikor Carol elsuhant mellette és hanyatt-homlok kirohant a fehér kapun. - Tudod, hogy mit csináltál? - mondta Sherill -, te átkozott, vén, szenti- mentális bolond. Nem lett volna szabad megbíznom benned. - Odalépett az ajtóhoz, és Carol után nézett. Nagyon gyorsan futott; a férfi csodálkoz- va nézte, hogyan lehet valaki ilyen könnyed és gyors! Méghozzá ilyen rossz, egyenetlen talajon. Tudta, nem érheti már utol. Aztán eszébe jutott a kutya. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna Miss Lollyra, lefutott a veranda lépcsőin, megkerülte az épületet, sietett a kutyaólhoz. Carol továbbra is az erdei úton futott. Mindkét oldalon sűrű dzsungel: fák és bokrok, magasra nőtt fű; olyan volt ez, mint egy labirintus fala. Fu- tás közben fülelt: semmi olyat nem hallott, ami azt jelezte volna, hogy a nyomában vannak. De azért nem lassított, míg csak alaposan el nem távo- lodott a háztól. Aztán szúrni kezdett az oldala, zihálva lélegzett, csak lép- kedni tudott. Fogalma sem volt róla, milyen messze van Point Breese-től. Felfogta, hogy a távolság igen jelentős kell hogy legyen, hiszen hosszú ideig feküdt megkötözve a robogó Packardban. De most volt egy kis pénze ís. Nem sok, de elegendő, ha eljut egy buszmegállóhoz vagy egy vasútállomáshoz. Az is eszébe jutott, és ez diadalmas érzéssel töltötte el, hogy a két go- nosz férfinak csak pár percnyi előnye-van vele szemben. Persze van kocsi- juk. De nem fognak egyhamar rátalálni Steve-re. Biztos volt benne, hogy Magarth nem hagyta ott a sebesültet az erdőben. Ha egy kis szerencséje van, gondolta Carol, elöbb ér Point Breese-be a két férfinál. Imádkozott, hogy megelőzze őket. Aztán hirtelen megdermedt, remegő szívvel kémlelt hátra. Nem nagyon messziről kutyaugatás hallatszott. Erre rögtön ismét futni kezdett. Ha az az ember rászabadította a kutyát . . . ismét hátranézett a kanyar- gós, keskeny útra. Mi értelme lenne annak, hogy elbújjon? Aztán megállt, elkeseredetten körülnézett: egy botot keresett, fegyvert, amellyel meg- védheti magát. Egy pillanattal később meglátta a kutyát. Sebesen rohant felé az úton: nagy, fekete állat, lapát formájú a feje, rövíd a szőre és hosz- szú a farka. Szemei szikráztak. Carolnak elállt a lélegzete, amikor meglátta a fekete szörnyeteget. Az égvilágon semmit sem tehetett. Ilyesmi csak a lidérces álmokban fordul elő. Ott állt mozdulatlanul, a nap forró sugarai sütötték a hátát, árnyéka hosszan, keskenyen nyúlt el a földön, mintha a kutyára mutatna. Amikor a kutya észrevette Carolt, lassított, fenyegető morgással közele- dett. Pofája csak pár centire a földtöl, a farka mintha fejének-hátának folytatása lenne. Carol alig lélegzett, szemét a kutyára meresztette, és olyan moccanás nélkül állt ott, mintha kőből faragták volna. A kutya még jobban lassított, vicsorított. Hatalmas metszőfogai ragyo- gó fehéren villantak. Aztán felállt a hátán a szőr, és mintha elbizonytalano- dott volna, ugorjon-e vagy sem? Tudván, hogy ez az egyetlen lehetősége a menekülésre, Carol minden erejét összeszedte, azt akarta, hogy a kutya alávesse magát az ő akaratá- nak. A hajsza már abbamaradt; lassan előrelépett a kutya felé, az pedig hátrált. Olyan volt az egész, mint egy visszafelé pergetett film. Egy teljes percig farkasszemet néztek egymással, aztán a kutya farka le- konyult, mint amikor egy hajó bevonja a vitorláit. Aztán, úgy látszik, nem bírták az idegei már, halkan vinnyogva megfordult, és elfutott az úton. Ca- rolból kitört a megkönnyebbülés zokogása, és már ő is rohant az ellenke- ző irányba. Sherill a napsütötte erdei úton járt, amikor a ház felé rohanó kutya elfutott mellette. Csak bámult utána, arcából kifutott a vér. Tudta, hogy Carolnak sikerült elmenekülnie. Semmit sem tehet már, hogy elfogja. Pár pillanatig dermedten állt, képtelen volt gondolkodni. Ha a lánynincs itt, amikor visszajövünk, akkor jobb, ha te sem vagy itt!- így hangzott Max fenyegetése. Sullivanék fenyegetését nem lehetett semmibe venni. Las- san megfordult, és visszament az ósdi házhoz. Kinyitotta a kaput, merev léptekkel ment végig a kerti úton. Mis Lolly ott ült a fonott karosszékben; dermedt, ijedt kifejezés az ar- cán. Szeme sarkából Sherillre pillantott, de a férfi nem szólt. Elment mel- lette, be a házba. Miss Lolly továbbra is ott ült a napon, és várt. Semmit sem bánt meg. Úgy érezte, Carol elengedésével valahogyan mégiscsak igazolni tudta a maga tragikus életének értelmét. Sherill most kilépett a verandára. Szürke-fekete kockás öltönyt viselt, mexikói csizmát és nagy, fehér, széles karimájú kalapot. Miss Lollynak eszébe jutott, hogy amikor Sherill sok évvel ezelőtt beállt a cirkuszhoz, ép- pen ilyen volt az öltözéke. Lolly emlékezett rá, hogy akkor akadt meg a szeme rajta: milyen fiatal volt Sherill, csuda klassz férfi, jóvágású, hódító! Most azonban az arca halvány, puffadt, Semmi sem emlékeztetett már ar- ra a jóképű fiatalemberre, aki egykor megdobogtatta a nők szívét. Sherill lerakott két csomagot a földre, lement a lépcsőn, és megállt. - Jobb lesz, ha te is pakolsz - mondta anélkül, hogy ránézett volna Miss Lollyra. - El kell innen tűnnünk. - Aztán a fészer felé megkerülte a házat. Lassú léptekkel ment, mintha szorította volna a csizmája. Miss Lolly továbbra is ott ült a fonott karosszékben. Ujjaival a szakállát babrálta. Szemei csillogtak a visszafojtott könnyektöl. A lépcsőfordulóban az öreg óra felet ütött. Ez az óra egész cirkuszi kar- rierje alatt mindvégig ott volt Miss Lolly kocsijában. Az épületben lévő ke- vés bútor is mind az övé volt, és mindegyikhez életének egy-egy emléke fűződött. Egy nagy vörös-fekete lepke repült a verandára, és megpihent korlátján Miss Lolly közelében. Megnézte, figyelte, ahogy szárnyait moz- gatja, lassan fel s alá, aztán nekilendül, és elszáll a fülledt, forró, illatos le- levegőben. Erről a lepkéről Carol jutott az eszébe. A szépséget nem szabad elzár- ni . . . gondolta . . . helyesen cselekedtem . . . tudom, hogy jól tettem. Sherill a nagy Ford teherautóval odahajtott a ház elé. Leállította a mo- tort, kiszállt, és feljött a verandára. - Segítened kell - mondta, de még mindig nem nézett rá Miss Lollyra. - Majdnem mindent berakhatunk a kocsiba. - Én itt maradok - mondta Miss Lolly csendesen. - Ez az én otthonom. - Tudom - mondta a férfi nyersen. - Kettőnk számára azonban teljesen tönkretetted. Gyere és ne beszélj bolondságokat. El kell innen tünnünk . . . tudod, hogy milyenek ők . . . - Te menjél - mondta Miss Lolly, és a lepkére gondolt. - Én inkább ma- radok még akkor is, ha csak egy napról van is szó. Itt boldog voltam. Sherill fürkészve nézett rá, aztán fáradtan megvonta a vállát. - Hát jó - mondta -, ha így érzel. Akkor én megyek. Miss Lolly fölnézett rá. - Helyesen tettem, Tex - mondta halkan. - Gonosz dolgot műveltek . . . - Igen, helyesen tetted - mondta Sherill beadva a derekát. - Isten ve- led, Lolly. - Isten áldjon, és sok szerencsét Tex. Nézte, ahogy bedobálja csomagjait a kocsiba és felmászik a vezetőülés- be. - Azt mondták, hogy két-három napon belül itt lesznek - mondta She- rill, miközben beindította a motort. - Elég idő lesz az nekem - válaszolta Miss Lolly. Carol már vagy huszonöt mérföldnyire megközelítette Point Breese-t, amikor úgy tűnt, elhagyta a szerencséje. Mindeddig különbözö utakon és különböző járművekkel haladt Steve felé, de most már leszállt az éj, és az autók, a kamionok, amelyek eddig készségesen megálltak, már nem akar- ták felvenni. A sofőrök nem kockáztatták, hogy valami baj legyen, ha megállnak egy ilyen elvadultnak látszó lány kedvéért, aki izgatottan integetett nekik, ami- kor a sötétböl előbukkant. Férfit még felvettek volna. De lányt, azt nem. Ezek az autósok, akik elhaladtak mellette, mind hazasiettek. Nem akartak semmi komplikációt. Egy-kettő közülük tétovázott, lassitott is, meg is néz- ték, hogy csinos-e, lehet-e valamit kezdeni vele, de azon az útszakaszon nem volt világítás, és végül is azzal hessegették el a gondolatot, hogy biz- tosan ronda. Nagyobb sebességre kapcsoltak, és egyszeriben úgy érez- ték, hogy az erkölcs bajnokai. Carol fáradt volt. Kezdetben úgy tűnt, hogy minden nagyszerűen megy. Az országúton egy kamion vette fel, és a sofőr rendes volt hozzá, megosz- totta vele ebédcsomagját. Vidáman beszélgetett arról, hogy mi minden történt vele eseménytelen életében. Egy keresztútnál tette le, elmagyaráz- ta neki, hogy milyen irányba kell indulnia. Még jó szerencsét iskívánt. Alig telt el pár perc azután, hogy a kamion elrobogott a felvert porfelhő- ben, amikor egy ügynök vette fel a kocsijába. Nem, nem Point Breese-be ment, de mondta, hogy leteheti őt Campville-nél. Ez is az odavezető úton van. Ez az ember kíváncsibb volt a kamionosnál, és sok kérdést tett fel. Hogyhogy így utazik, autóstoppal? Megszökött hazulról? Tudja-e, hogy nagyon csinos, jó ránézni? Nem volna-e jobb, ha hagyná, hogy hazavigye magukhoz? Carol azonban kitért a kérdések elöl, és úgy fordította a szót, hogy a férfi önmagáról beszéljen. Campville-ben öt dollárt adott a férfinak. - Magának lesz szüksége rá, kislány - mondta az, amikor kinyitotta az ajtót előtte. - Hagyja az egészet. Sok pénzt keresek, nincs rá szükségem. Azt akarom, hogy megtartsa. Vegyen magának ennivalót, és sok szeren- csét! Egy út menti kis vendéglőben megtudta, hogy a két Sullivan erre járt. Egy csésze kávéra ugrottak be; négy óra telt el azóta. Ez a hír jó érzéssel töltötte el, megette az ételt, és kiment az utcára, fölszállt a Kinstonba ve- zető autóbuszra; útjának újabb mérföldkövéhez érkezett ezzel. Kinstonban egy óráig is eltartott, míg újabb jármüvet talált. Mondták neki, hogy ez a helység negyvenöt mérföldnyire van Poínt Breese-től. Nem volt közvetlen buszösszeköttetés, Bear Lake-ben át kell szállnia, másfél órát kell várakoznia a megfelelő autóbuszra. Volt ott egy fiatalember sötétkék öltönyben, elnyűtt kalapot viselt. Meg- hallotta Carol kérdezősködését, és azt mondta, szívesen elviszi Point Breese-be. Így hát az egyre növekvő szürkűletben vele indult útnak. A fiatalember nagyon gyorsan vezetett, egy szót sem szólt, csak ciga- rettázott. A kormánykereket egy kézzel fogta, és ide-oda cikázott a jármü- vek között, úgyhogy azok kénytelenek voltak félreállni, csikorogva fékezni. Ő csak hajtott, vakmerően, még a kereszteződéseken át is. Carolt jobban megijesztette hallgatagsága, mint vakmerő vezetése. Amikor kiértek a szabad mezőkre, a férfi lekanyarodott az országútról, ahogy egy füves rétre értek, rátaposott a fékre. Cigarettáját kíhajította, és magához rántotta Carolt. Nagyon erős férfi volt, és gyakorlott mozdulatokkal könnyedén fogta le. Carol megpróbált küzdeni, de a fiatalember csak csókolgatta. Küszködé- sük közepette sem szólt egy szót sem, Carolban pedig ahhoz sem volt elég erő, hogy sikoltson. A fiatalember pontosan tudta, hogy mit akar a lánytól, meg is tette, az- tán ellökte magától, és cigarettára gyújtott. Birkózásuk közben kalapja le- esett a földre, haja az arcába hullott; olyan hosszú volt, mint egy lányé. Egy hirtelen fejmozdulattal hátradobta sörényét. Amikor Carol kinyitotta a kocsi ajtaját és kibotorkált a fűbe, a férfi rá se nézett, hanem gyorsan elhajtott. Cigarettájának vörös izzása, mintha gú- nyolódna, még sokáig látszott. Carolt elhagyta a szerencse. Időbe tellett, hogy összeszedje magát, és ismét integetní kezdjen az arra haladó kocsiknak, de egyik sem állt meg. Ruháján nagy szakadás, egyik harisnyája teljesen tönkrement. Sírva fa- kadt. Tény, hogy nagyon elvadultan nézett ki, a sofőrök megijedtek tőle. Egy idő után felhagyott az integetéssel, elindult gyalog. Gyorsan haladt. Sötét és elhagyatott volt a tájék. Az éjszaka egyre hidegebb lett. Ő azon- ban csak ment és ment. Steve-re gondolt és arra, hogy a két Sullivan már ott lehet Point Breese-ben. Aztán hirtelen fékezés zaját hallotta. Egy jó nagy, zárt kocsi állt meg mellette, bár tulajdonképpen nem nagyon vehette ki, hogy milyen, egé- szen besötétedett már. A sofőr meggyújtotta és Carolra irányította a ref- lektort. A lány annyira fáradt és nyomorult volt, hogy nem nagyon figyelt fel a sofőr meglepett kiáltására. - Hé, maga - hangzott a szava a sötétből -, biztos jól jönne, ha elvin- ném. Carol igent mondott; semmi sem számított neki, csak az, hogy eljusson Point Breese-be. A sofőr lemászott a vezetőülésről, és odalépett hozzá. Carol látta, hogy fehér köpenyt visel. - Úgy látszik, szerencsés napom van ma - mondta a férfi, és izgatottan felnevetett. Szakszerűen megragadta a lányt, úgy, hogyha el akarta kerül- ni a fájdalmat, meg sem tudott moccanni. A sofőr odavezette a kocsihoz. - Egy másik dilis már van odabent . . . megkötözve. Ti ketten, lányok, nehogy hajba kapjatok egymással! Carol nem tudta, hogy ez az ember a Glenview Intézetből való, és hogy Sam Garland a neve. Kinstonban járt, hogy onnan behozzon egy beteget. Carol úgy vélte, hogy ez az ember részeg, és vadul sikoltozni kezdett. - Ne izgasd fel magadat - mondta Garland könnyedén. Kinyitotta a kulcsra zárt hátsó ajtót, és belökte Carolt a homályosan megvilágított mentőkocsiba. Becsapta az ajtót, megkerülte a kocsit, fölmászott a veze- tőülésbe, és elhajtott. Carol félig-meddig felült, aztán megdermedt a rémülettől. Egy nőt látott, aki egy hordágyon feküdt, jelentéktelen arca volt, fekete haja vastag fonatokban borult a vállára. Kényszerzubbony volt rajta, boká- ját pedig odaszíjazták a hordágyhoz. Kicsiny, csillogó, őrült szemekkel nézte Carolt. ÖTÖDIK FEJEZET Az izgalom, mint finom porfelhő borította el az egész kisvárost, Point breese-t. Megérezték ezt a Sullivan fivérek is, amikor végighajtottak a fő- utcán. Nem minthogyha lett volna bármi látnivaló: a város elbújt a sötét- ség takarója alá, csak egy-egy éjszaka is nyitva tartó kávézó, a patika és egy bár fényei világítottak. Az izgalom azonban mégis ott volt körülöttük, szinte érezni lehetett, ahogy előszivárog a sötét házakból, ahogy ott lebeg a hűvös éjszakában. A két Sullivannek mindez szöget ütött a fejébe, de egymáshoz egy szót sem szóltak: nem voltak biztosak benne, hogy vajon csak képzeletük játé- ka-e az egész. Fáradtak voltak, hiszen az ósdi erdei háztól hosszú volt idáig az út. Meg aztán már huszonnégy órája igazából nem aludták ki magukat. Tulajdon- képpen hozzászoktak az ilyesmihez, de most már nagyon szerettek volna durmolni egyet. A volánnál Frank ült, és most nagy ívben lekanyarodott a főutcáról a börtön, illetve a szálloda felé. Egészen lelassított, amikor észrevette a bör- tön előtti csoportosulást. Max keze megszokott mozdulattal már nyúlt is a pisztolytáska felé, és éberen figyelt. Az álldogáló férfiak azonban éppen csak egy pillantásra méltatták őket, aztán újból a börtönépületet bámulták. - Mi a franc történik itt? - kérdezte Frank a szája sarkából. - Semmi olyasmi, ami ránk tartozna - felelte Max. - A szálloda garázsa biztos a szomszéd utcára nyílik. Hajts oda, tüntessük már el ezt a kocsit. Valóban megtalálták a garázst, otthagyták az autót, aztán gyalogosan mentek a főbejárathoz. Igyekeztek észrevétlenek maradni. A börtön előtt csoportosulók azonban rájuk sem hederítettek. A recepciónál egy szakadt kis ember ült, olyan keskeny volt a bajusza, mintha csak úgy oda lett volna rajzolva. Tollat nyomott Max kezébe, elébe rakta a vendégkönyvet, és megkérdezte: - Kétágyas szobát, vagy két egyágyast? - Kétágyast - mondta Max, és beírt a könyvbe. Aztán Frank vette át a tollat, elolvasta, hogy Max milyen álnevet írt be, és ugyanazt igyekezett lemásolni. - Reggel fél nyolcra küldjön fel kávét és meleg szendvicseket - mondta Max -, no meg az újságokat is. A portás feljegyzett valamit egy darab papirra, és csöngetett a szolgá- nak. Egy ösztövér, táskás szemű férfi bukkant elö. Úgy nézett ki, mint aki álarcosbálba készül, annyira nem illett rá az egyensapka. Kezébe kapta Sullivanék disznóbör táskáját, és mutatta az utat egy ósdi kis lift felé. Miközben a lift nyikorogva felfelé vitte őket, tompa dörömbölés törte meg a szálló csendjét. - Most állítják fel a vesztőhelyet - mondta a szolga, és álmos szemei- ben hirtelen érdeklödés csillant fel. - Micsoda vesztőhelyet? - kérdezte Frank. - Az akasztáshoz - válaszolta kísérőjük. A lift éppen megállt, kinyitotta a rácsos ajtót. - Nem hallottak róla? A két Sullivan átható tekintettel nézett végig az emberen, kiléptek a lift- ből a folyosóra. Éppen arra jött egy lány, selyemköpeny, égszínkék pizsama volt rajta, egy átlátszó nejlonzacskóban mosdószerek, törülköző a kezében, cigaret- ta lógott tűzpirosra rúzsozott ajkai közül. Pajkos tekintettel nézett végig a két Sullivanen, Frank ügyet sem vetett rá, tovább kérdezősködött. - Milyen akasztáshoz? - Hol van a szobánk? - szólt közbe Max. - Vezessen már oda! A szolga előttük lépkedett a folyosón, a kulccsal kinyitotta az egyik szo- baajtót, fölkattintotta a villanyt. Pontosan olyan volt ez a szoba, mint ami- lyet egy ilyen szállodában elvárhatott az ember. Nem annyira a kényelem- re, hanem inkább a takarékosságra utalt itt minden: nem olyan hely, ahol bárki is hosszabb időt szeretett volna eltölteni. - Milyen akasztáshoz? - ismételte Frank, miközben becsukta az ajtót. Az ember elégedetten dörzsölgette nadrágja ülepét, mint amikor valaki nagyszerű hírt közölhet. - A waltonville-i gyilkost - mondta. - Nem olvastak róla? Három nőt ölt meg egyetlen éjszakán, aztán föladta magát a rendőrségen. Gondolom, holnap reggel kilenc óra után már nem fog több nőt kicsinálni. - Tűnjön már el - mondta Max anélkül, hogy ránézett volna. Az ember csak bámult. - Csak a kérdésükre feleltem, uraim . . . Max azonban halkan és határozottan közbevágott: - Tűnjön már el! A szolga az ajtóhoz sietett, egy pillanatig tétovázott, még visszanézett a Sullivan testvérekre. Azok meg farkasszemet néztek vele. Némán, kono- kul. Volt valami bennük, amitől végigfutott a hideg a hátán. Olyasmit ér- zett, mint amikor eltéved az ember a sötétben, és egyszerre csak egy te- metőben találja magát. Amikor az ember elment, Max felkapta a táskát, és odadobta az ágyra. Frank még mindig mozdulatlanul állt a szoba közepén. A kalapálás tom- pa hangjaira figyelt. Aztán hirtelen megszólalt: - Azon tűnődöm, milyen érzés lehet, ha valakit felakasztanak . . . - Ez még soha nem jutott eszembe - mondta Max, és egy alig észlelhe- tő pillanatig abbahagyta a kicsomagolást. Frank azonban halk hangon folytatta: - Az ember be van zárva, hallja a kalapálást, tudja, hogy az ő számára ácsolnak; aztán hallja, hogy jönnek már érte a folyosón . . . és az ember semmit sem tehet. Hiszen olyan, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Max semmit sem szólt, vetkőzni kezdett. - Te Max, ez velünk is megtörténhet - mondta Frank, és sápadt, kövér- kés arcát ellepte a veríték. - Ágyba veled! - mondta Max. Egy szót sem ejtettek addig, amíg le nem feküdtek és Max el nem ol- totta a lámpát. Aztán a sötétben megszólalt: - Azon töröm a fejem, hol ta- lálhatjuk meg ezt a Magarthot. Bár nem tűnik nehéznek, valójában sokkal inkább az, hogy hova rejtette Larsont és hogy Larson köpött-e már. Frank nem válaszolt. Ő még mindig a kalapálás tompa hangjait figyelte. Aztán megkérdezte: - Mit gondolsz, meddig kell még ezt hallgatnunk? Maxnek semmi sem kerülte el a figyelmét, így észrevette, hogy Frank hangja kícsit megremegett. - Amíg alaposan fel nem állítják. Aludj már! De Frank nem tudott elaludní. Csak fekűdt és fígyelte a hangokat, íde- gei pattanásig feszültek. Az még inkább dühítette, hogy Max könnyen, egyenletesen lélegzik. Hogy is lehet, hogy valaki aludni tud, amikor ilyes- mi van készülöben, gondolta Frank ingerülten. Azért volt dühös, mert nem voltak olyan jók az idegei, mint Maxnek, és mert félt . . . A kalapálás egy idő múlva abbamaradt, de Frank még mindig nem aludt el. Később egy váratlan hangos csattanás úgy megriasztotta, hogy fel- gyújtotta a villanyt. - Hát ez meg mi lehetett? - kérdezte, és érezte, ahogy az idegességtől libabőrös lesz a teste. Maxnél az alvásból az ébrenlétbe való átmenet olyan könnyedén ment, mint ahogy valaki felkattintja a villanyt. Nyugodtan válaszolt Franknek: - Kipróbálják, hogy működik-e a csapó- ajtó. - Ahá - mondta Frank -, erre nem gondoltam. - Eloltotta a lámpát. Most már egyik Sullivan sem tudott aludni. Frank az elítéltre gondolt, és régi dolgok jutottak eszébe; azoknak a férfiaknak és nőknek az arca, akik- nek meggyilkolásában része volt. Egymás után bukkantak elő ezek az ar- cok a sötétből, és ezek a látomások nyomasztóan nehezedtek rá. Max pedig azért nem aludt, mert Frankről gondolkodott. Bár Frank en- nek semmi külső jelét nem adta, Max gyanította, hogy idegei kezdik föl- mondani a szolgálatot. Azon tűnődött, mennyi van még hátra addig, ami- kor már semmi hasznát sem veszi Franknek. Kellemetlen volt számára ez a gondolat, mert nagyon régóta ismerte már Franket. Késdobáló számu- kat akkor dolgozták ki, amikor még iskolatársak voltak. Valamivel később mindketten elaludtak. Reggel fél kilenckor ébredtek, a szobalány behozta nekik a reggelit, és a fojtott izgalom légkörét is. Több volt a feszültség ebben a légkörben, mint előző este, de Maxre nem ha- tott. Fölült az ágyban, töltött a kávéból, és egy csészényit odaadott Frank- nek, aki letette az éjjeliszekrényre. - Néhány perc, és már jönnek is érte - mondta Frank, elárulva ezzel azt, hogy gondolatai még mindig a kivégzés körül forognak. - A szendvics nem elég forró - elégedetlenkedett Max, kiszállt az ágy- ból, és bement a fürdöszobába. Éppen végzett a borotválkozással, amikor odakint megtörtént a kivég- zés. Hallatszott, ahogy kinyitották a csapóajtót. Max rá sem hederített a csattanásra. Tovább tisztogatta a borotváját. Sápadt, hűvös arca kifeje- zéstelen maradt. Egy pillanattal ezután a feszült csend véget ért. A tömeg felsóhajtott. Max kinézett az ablakon, és látta a bámészkodó embereket. Keselyűk - gondolta, és olyan vad gyűlöletet érzett a betegesen kí- váncsiskodók iránt, hogy kiköpött az ablakon. Amikor visszament a szobába, Frank még mindig az ágyban feküdt. Pár- nája egészen sötét lett a verejtéktől. Arcán is csorgott az izzadság, bőre egészen csillogó volt a reggeli napfényben. Semmit sem szóltak egymáshoz, de Max észrevette, hogy Frank hozzá sem nyúlt a reggelihez. Miközben Max öltözködött, kintről csak az hallatszott, hogy a tömeg szétoszlik, és lassú csoszogó léptekkel indul hazafelé. Frank a mennyeze- tet bámulta, és hallgatta a lépéseknek ezt a csoszogó zaját. Az izzadság továbbra is ömlött róla. Max az ajtóhoz lépett: - Nemsokára visszajövök. Legjobb, ha itt vársz rám. Frank úgy érezte, hogy nem jön ki hang a torkán, Max pedig nem is várt választ. Magarth belökte az ajtót, és berobbant a seriff szobájába. - Van valami újság? Kamp felpillantott rá. - Most jöttem meg a kivégzésről. - Máskor vöröses arca most zöldeslila színben játszott. Ez volt az első kivégzés, amelyen részt vett, és az ese- mény alaposan megviselte. Grimaszt vágott, és folytatta: - Kaptam egy jelentést, hogy a Packardot tegnap délben Kinstonban látták, Campville felé haladt. De ezenkívül semmi más nem történt. A lánynak sehol semmi nyoma. A campville-i seriff mindenesetre éberen figyeli a körzetét. Rög- tön értesít, ha észlel valamit. Magarth az íróasztal sarkán ült. - Azon gondolkodom, hogy vajon elkapták-e a lányt - aggódás érző- dött a hangjából -, nagyon furcsállom, hogy a két Sullivan csak úgy hipp- hopp elpucolt erről a környékről. Le mertem volna fogadni, hogy elsősor- ban azzal próbálkoznak, hogy kinyírják Larsont. Persze . . . ha markukban van a lány, akkor elvihették egy olyan helyre, ahol valószínütlen, hogy ke- ressük . . . és csak azután jönnek ide Larsont elintézni. Az a véleményed, hogy Campville környékét kellene átfésülnünk? - Már megtörtént - mondta Kamp. - Ezenkívül figyeltetünk minden Point Breese-be vezető utat, nem tűnik-e fel valahol a Packard. Lehet, hogy megpróbálnak visszalopakodni ide. - Helyes intézkedés - mondta Magarth elismerően. - Hát ennél többet nemigen tehetünk pillanatnyilag. Átmegyek Miss Banning házába, hogy megnézzem, hogy állnak ott a dolgok. Éppen az imént beszéltem Kober doktorral. Az a véleménye, van némi remény arra, hogy Larson életben marad. De egy-két napig még nem szabad megzavarnunk a nyugalmát. A fiatal Rileyt felküldtem Larson farmjára, hogy lássa el a rókákat. - Hartman már megint itt volt - mondta Kamp fintorogva. - Erről jut eszembe - mondta Magarth -, említettem neked, hogy utá- nanézünk Hartman múltjának. Már meg is kaptuk a jelentést. Rendszere- sen tőzsdézett, és jókora veszteségei voltak. De mindig szerzett elég pénzt ahhoz, hogy kifizesse a tartozásait és tovább hazardírozzon. Senki sem tudja, hogy honnan vette ehhez a pénzt. De én már sejtem. Nem is lenne az rossz dolog, ha a jövő hétig nem találnának rá a Blandish lányra. Abban a pillanatban, amikor jogot formálhat a vagyonra, alapos vizsgála- tot lehet indítani. Fogadni mernék rá, hogy olyan tényekre derülne fény, amelyek miatt Hartman lebukna! - Ti riporterek vagytok a leggyanakvóbb fickók a világon - mondta Kamp, és bajuszát húzogatta. - De az a lány mindenképpen veszélyes, úgyhogy meg kell őt találnunk, amilyen gyorsan csak lehet. - Kétlem, hogy veszélyes lenne - válaszolta Magarth. - Teljesen nor- mális volt, amikor találkoztunk és beszéltem vele. - Travers doktor megmagyarázta nekem a dolgot. Tudathasadásnak hívják a betegségét - mondta Kamp. - Előfordul, hogy hetekig normálisan viselkedik, aztán meg puff, egyszerre csak jön egy roham. Hát ezért olyan nagyon veszélyes. - Én ezt nem tudom elképzelni - hajtogatta Magarth makacsul. - Én beszéltem vele, nem pedig te. - Aztán megvonta a vállát, és leszállt az asztalról. - Hát akkor én megyek. Ha bármi történik, rögtön hívjál fel. Miss Banningnél megtalálsz. Ott leszek egész délelőtt. Éppen lefelé szaladt a börtönépület lépcsőjén, amikor a szemben lévő benzinkút tulajdonosa, Jedson, hangosan kiáltotta a nevét és integetett neki. Át is jött a kocsiúton, hogy beszéljen Magarthtal. Max ott állt a szálloda lépcsőjén, meghallotta Jedson kiáltását, és ész- revétlenül odasomfordált egy oszlop mögé. Figyelte Magarth és Jedson beszélgetését, és látta, amint a riporter beül ütött-kopott Cadillacjébe és elhajt. Jedson a szálloda felé indult, Max pedig tett néhány lépést, hogy össze- találkozzék vele. - Ez a pofa ugye Magarth volt, az újságíró? - kérdezte Jedsontól. Jedson megállt, végignézett Maxen, és biccentett. - Úgy van, uram - és már tovább akart menni. - Milyen pechem van - folytatta Max. - Vele kellene üzleti ügyben tár- gyalnom. Először vagyok ebben a városban, nem tudja véletlenül, hogy hova ment? Jedson megrázta a fejét. - Lehet, hogy Miss Banning házához - mondta segítőkészen. - Odate- lefonálhat, ha olyan sürgős. - Köszönöm - mondta Max. - Tényleg sürgős. Ki az a Miss Banning? - Nagy narancsültetvénye van a Grass Hillen - mondta Jedson, de ugyanekkor azt is érezte, hogy túl sokat locsog. Éles tekintetet vetett Max- re. - Grass Hill? - mondta Max, és elmosolyodott, úgy, hogy kivillantak he- gyes, fehér fogai. - Köszönöm. Jedson utánanézett, ahogy Max gyorsan bement a szállodába, és felfu- tott a lépcsőn. Levette a kalapját, és megvakarta a fejét. Hát ez meg ki az ördög lehetett?- kérdezte önmagától. Ugyanakkor, amikor a Sullivan fivérek megpróbáltak elaludni szállodai szobájukban, Sam Garland mámoros, ujjongó hangulatban vezette men- tőkocsiját a Point Breese felé vezető sötét országúton. Izgatott volt, és úgy érezte, megfogta az isten lába ujját. Amikor a kocsi reflektorainak fé- nyében megpillantotta Carolt, ahogy ott gyalogolt az elhagyatott úton, rögtön felfigyelt a lány vörös hajára, és automatikusan fékezett is. Egé- szen biztos, hogy nincs még egy lány ebben a megyében, akinek ilyen ha- ja lenne!... mondta önmagának. Nem lehet más, mint Carol Blandish. Amikor pedig teljesen ráirányította a reflektort, azonnal felismerte. Még most - amikor pedig a lány már biztonságosan elzárva, ott volt a mentőkocsiban - sem mert még teljesen hinni a szerencséjében. Az öt- ezer dolláros jutalomért eddig még senki sem jelentkezett: az övé lesz! Nagyon jól jön majd az az ötezer dollár. Egy pillanatig tétovázott: nem lett volna helyesebb Carolt odaszíjazni egy hordágyhoz? Az ember sohasem tudhatja, milyen trükköt eszelnek ki az ilyen őrültek. Garland sok éven át ápoló volt egy elmegyógyintézetben, csak amikor már nagyon rühellte ezt a munkát, új állást vállalt, azt, hogy Travers doktor autójának és az intézet mentőkocsijának sofőrje legyen. Régen megtanulta hát, hogyan kell bánni a közveszélyesekkel, nem félt tőlük. Egy kicsit tétovázott: megálljon-e és szíjazza-e le Carolt, mielőtt to- vábbmenne? A kocsiban azonban teljes volt a csend, és úgy határozott, hogy nem vesztegeti ilyesmivel az időt, hanem Glenview-be robog, ami- lyen gyorsan csak lehet. Előre élvezte, milyen arcot vág majd Joe, amikor meglátja őket. Garlandnak azonban fogalma sem volt róla, hogy milyen suttogó párbe- szédet folytatnak hátul a kocsiban. Az őrült asszonyt, akihez Carolt bezárta (név szerint Hatty Summerst), nár évek óta egy otthonban ápolták. Eleinte teljesen ártalmatlannak lát- szott, de az utóbbi időben szinte megvadult, erőszakos lett. Intézkedtek tehát, hogy vigyék át a kinstoni otthonból a Glenview Elmegyógyintézet- be, ahol megfelelőbb személyzet állt rendelkezésre az ilyen páciensek el- látására. Carolnak egy pillantás elég volt ahhoz, hogy felismerje: Hatty Summers nem normális, egy őrülttel zárták össze. Megállt a vér az ereiben! - Szóval téged is elkaptak - suttogta Hatty, és kuncogott. - Az ország- útról szedtek fel, ugye? Ügyes fogás volt, mondhatom: amint meglátott, rögtön tudta, mit kell tennie! Carol hátrált, és összekuporodott a fényes kis szemek elől. Ez a tekintet mintha egyenesen az agyába hatolt volna. Ismét olyan érzés lett úrrá raj- ta, mintha aludna és álmodnék. - Bevisznek majd Glenview-be - folytatta Hatty -, és bezárnak. Én hal- lottam már Glenview-ről. Én is odakerülök, mert Kinstonban az ápolónők féltek tőlem - e szavaknál felemelte a fejét, és furcsa hangsúllyal folytatta -, és biz isten, meg is lehetett az okuk rá, hogy féljenek. - Elnevette ma- gát. - Glenview szép hely, de nem tudom elviselni, hogy bezárjanak. Sza- bad akarok lenni, hogy azt tehessem, amit akarok. Glenview! Ez a név homályos emlékeket idézett fel Carolban. Bizonytalanul látni vélt egy szobát, amelynek kékek a falai, és egy ápolónőt, aki mereven nézi s némán rámutat. - Meg kell szöknöm - mondta Carol, kimondva gondolatait. - Meg kell szöknöm, mielőtt bármi történnék . . . Odafutott az ajtóhoz, próbálta kinyitni, de ujjai sehol sem találtak fogó- dzót, ide-oda csúszkáltak a sima felületen. - Nem fogják hagyni, hogy megszökjél - mondta Hatty, és izgatottan vihogott. - Te is őrült vagy, akárcsak én. Nem tehetsz semmit sem. - Nem vagyok őrült! - sírta el magát Carol, megfordult, és háttal az aj- tónak támaszkodott. - Dehogynem vagy őrült - mondta Hatty -, én tudom. Nagyon ügyes vagy, mások elől el tudod titkolni, de előlem nem. - Nem vagyok őrült - ismételte Carol, és két kezébe temette arcát. - De az vagy - suttogta Hatty -, kereshetsz rá enyhébb kifejezést, de ugyanolyan őrült vagy, mint én. Ebben tévedhetetlen vagyok. - Nem vagyok őrült - mondta Carol, de összeszorult a szíve. Lehet, hogy tényleg őrült? - tette fel a kérdést magának. Ez lenne a magyarázata minden furcsaságnak, ami vele történik? Lehet, hogy mindig csak egy bomlott elme rémképei gyötörték? Tán ez az oka annak, hogy nem tud visszaemlékezni rá, kícsoda is ő tulajdonképpen. Ez a magyarázata annak a furcsa, ritkán észlelhető hangnak, amely olyan, mintha valami elpattan- na a fejében, és amely után a körülötte lévő világ olyan lesz, mint amikor a moziban életlenül vetítenek egy filmet? - Na, mi van, elbizonytalanodtál? - kérdezte Hatty, és erősen figyelte Carolt. - Akárhogy is van, ne add föl a reményt. Nem akartalak elszomorí- tani. - Hagyd már abba, ne szólj hozzám! - tört ki Carolból, és öklével verni kezdte a mentőkocsi ajtaját. - Pszt, pszt, te kis hülye - mondta Hatty -, ezzel aztán semmire sem mész. A sofőr nem fog kiengedni, míg csak Glenview-be nem érkeztünk, de akkor már túl késő lesz. Tényleg meg akarsz szökni? Carol a vállán át hátranézett rá. - Feltétlenül meg kell szöknöm . . . - Ha ketten összefogunk, elintézhetjük. A sofőr ravasz, de túlságosan magabiztos. Vedd le rólam ezt a kényszerzubbonyt. - Én? Nem! - mondta Carol hátrahőkölve. - Csak nem félsz tőlem? - kérdezte Hatty, és felnevetett. - Egy a sor- sunk: mi nem bántjuk egymást. Nem szabad félned tőlem. Carol megborzongott. - Kérlek, ne beszélj így. Én nem vagyok őrült. Gonosz vagy, ha azt mon- dod rám, hogy őrült vagyok. - Csak ne ízgasd föl magadat - mondta Hatty -, ha meg akarsz szökni, akkor le kell venned rólam ezeket a szíjakat, és jobb, ha mindjárt hozzá is látsz. Nem lehetünk már messze Glenview-től. Ha pedig egyszer odabent leszünk, akkor soha többé nem kerülsz ki onnan. Carol lassan odalépett Hattyhez, lenézett rá: - És ha kiszabadítalak, akkor hogyan szökhetek meg? - kérdezte, és megint megborzongott, amikor felismerte a ravaszságót, amely ott bujkált Hatty fényes kis szemeiben. - Szedjél ki ebből a zubbonyból - suttogta Hatty. -Aztán pedig kezdj el sikoltozni és dörömbölni. A sofőr hátrajön, hogy megnézze, mi van. Ez a kötelessége. Miközben veled foglalkozik, én nekiugrom. Ketten együtt könnyen elbánunk majd vele. Sam Garland egy mérföldnyire volt Point Breese-töl, amikor meghallot- ta a sikoltozást és a dörömbölést. Dühösen nézett ki a sötétségbe, és né- mi tétovázás után megállította a kocsit. Nem akarta, hogy Carol megsérül- jön. Kifogástalan állapotban akarta átadni doktor Traversnek, hogy aztán egy fikarcnyi kétely se merülhessen fel, hogy kit illet a jutalom. Lemászott a vezetőülésből, és halkan káromkodott. A sötétben hátra- ment, kinyitotta az ajtót, és bekémlelt a homályosan megvilágított kocsi- ba. Carol hisztérikusan nekivágta magát a kocsi falának, és sikolyai csak úgy harsogtak a szűk, zárt térben. Garland egy pillantást vetett Hatty Summersre. A nő egy takaró alól nézett ki rá, izgatottan vihogott, és úgy tűnt, nincs probléma vele. Garland bemászott a kocsiba, behúzta maga mögött az ajtót, de nem zárta be; megragadta Carolt, és hátracsavarta a karját. - Nyugi, nyugi - mondta -, most lefekszel. Túlságosan felizgattad ma- gad. Carol megrémült, amikor érezte, mennyire tehetetlen a férfi szakszerű fogásaival szemben. Annak ellenére, hogy minden erejét összeszedve el- lenkezett, Garland odatolta egy hordágyhoz, amely ott volt magasan a Hattyvel szemben lévő falon. - Engedjen el - lihegte Carol. - Ne nyúljon hozzám! - Rendben van - mondta Garland nyugtatgatva. - Semmi szükség rá, hogy így felizgasd magad. Feküdj csak le, itt kényelmes lesz. Garland egyik hatalmas markába fogta a lány csuklóit, hirtelen lehajolt, megragadta a térde alatt, felemelte, és odadobta a hordágyra. Hatty ebben a pillanatban ledobta magáról a takarót, és felült. Garlandot az ösztöne figyelmeztette a veszélyre, hátranézett: Hatty épp akkor tette le lábait a hordágyról. Garland még mindig szorította Carol csuklóit, de szembenézett Hatty- j vel. - Legyél jó kislány, és maradj ott, ahol vagy - mondta kedvesen. Nem jött zavarba, tudta, hogy gyorsan ki kell kerülnie a kocsiból. Nem remél- hette, hogy elbír kettejükkel. - Vissza a hordágyra - parancsolta, ugyanak- kor elengedte Carol csuklóját, és odaugrott az ajtóhoz. Nem volt elég hely a gyors mozdulatokhoz, meg aztán Hatty már talpon volt. Megragadta Garland karját, megpörgette a férfit, ujjongva nevetett, és két kezével átfogta a torkát. Carol leugrott a hordágyról, és megpróbált Garland mellett kibújni az aj- tóhoz. A férfi azonban visszalökte, és átkozódás közepette lefejtette nya- káról Hatty kezeit. Amint így kiszabadult, Carol fogta meg a karját, és rácsimpaszkodott. Hatty pedig villámló szemmel rontott Garlandnek, aki a támadás lendüle- tétől, Hatty súlya alatt hátratántorodott, válla nagy erővel csapódott a hordágyhoz. Lába kicsúszott alóla, és a földre került. Hatty izgatottan visí- tott, ismét a férfi torkának esett. Garland nem veszítette el a fejét. Állát erősen leszorította a mellkasára, megmerevítette a nyakát, öklével pedig úgy odavágott Hattynek, hogy az elterült. Garland megfordult, kinyitotta a kocsi ajtaját, kivetette magát az útra. Carol is leugrott mellette: azonnal futni kezdett. Alig szaladt azonban pár lépésnyit, amikor Garland keze már megmarkolta a bokáját. A lány előrebukott, és oly nagy erővel zuhant az országút betonjára, hogy elakadt a lélegzete. Hatty akkor ugrott ki a mentőkocsiból, amikor Garland éppen felkászá- lódni igyekezett a földről. Rögtön rávetette magát a férfira, úgy, hogy két lábbal mellbe rúgta. Garland a hátára esett, de aztán mindjárt arrébb gu- rult, és átkozódva felállt. Egyáltalán nem törődött azzal, hogy Hatty megszökik-e vagy sem, de ha rajta múlik, a Blandish lánynak semmiképpen sem szabad egérutat nyer- nie, hiszen ötezer dollárt jelent a számára! Márpedig ő igen jó hasznát ve- szi majd ennek a summának. Úgy képzelte a dolgot, hogyha ügyet sem vet Hattyre, az el fog futni, és őneki már csak Carollal kell törődnie. Ebben azonban jó nagyot tévedett. Hatty Garland vérét akarta. Garland ellökte magától Hattyt, és Carol után vetette magát. Hatty egy pillanatig tétovázott, két kezével az út szélén tapogatódzott a sötétben. Egykettőre talált is egy jó nehéz, éles követ. Eközben Garland már meg- markolta Carolt, és az autóhoz vonszolta. Carol elkeseredetten sikoltozott, de meg se tudott moccanni a férfi szoritásában. Amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, Carol kétségbeesésében feladta a küzdelmet. Hatty megvárta, amíg Garland felemeli Carolt, aztán lábujjhegyen oda- futott mögé, magasra emelte a súlyos követ, és teljes erőből lesújtott Gar- land fejére. Déltájban a nap forrón sütött az aranyló ültetvényre és a dombon álló nagy fehér házra. George Staum seriffhelyettes a teraszon üldögélt, kalapja hátratolva homlokán, ajkai között egy cigaretta. Ez aztán az élet, mondogatta magá- nak. Egy ilyen helyen őrködni, mint Grass Hill: nagyszerű buli! Különösen, ha a háziasszony ilyen gyönyörű és vendégszerető, mint Veda Banning. Meg aztán tulajdonképpen semmi dolga sem volt itt, csak üldögélt ölében a puskájával és napozott. Csupa luxus volt itt az élete. Staum pedig min- dig is szerette volna kipróbálni az ilyet. Az volt a feladata, hogy figyelje, nem jön-e a két Sullivan, de ő tudta, a két Sullivan nem is létezik. De ha Kamp azon a véleményen volt, hogy léteznek, és úgy rendelkezett, hogy ő itt üldögéljen a napon és lesse, hogy felbukkannak-e, akkor neki igazán egy szava se lehet ez ellen. Tulajdonképpen azt remélte, hogy Kamp még sokáig fog hinni a Sullivan-mítoszban, úgyhogy ő egészen az ősz végéig itt maradhat. Az ember nem gondolta volna, hogy egy ilyen agyafúrt fickó, mint Ma- garth, bevesz egy ilyen marhaságot, mint a két Sullivanről szóló mese, gondolta Staum. Kinyújtóztatta rövid lábait, és megcsóválta a fejét. Az egészből az a tanulság, hogy még egy ilyen okos ember is tévedhet. Staum nem ült volna olyan nyugodtan a napon, ha tudta volna, hogy nem is olyan messze tőle a két Sullivan ott fekszik a magas fűben. Sőt már félórája ott vannak, és feszülten figyelnek, észrevesznek mindent, ami csak a nagy ház körül történik. - Szerintem odabent kell lennie - mondta Max, de a szája alig mozgott -, ha nem így lenne, miért volna itt a zsaru? - Mire készülsz? - kérdezte Frank nyugtalanul. A napsugarak erősen tűztek a hátára, és szomjas volt. - Egyelőre itt maradunk - válaszolta Max. - Meg akarom tudni, hogy pontosan hány zsaru van itt. Odabent a hűvös nagy házban Magarth egy díványon heverészett, kezé- ben nagy pohár jeges ital. Veda, aki éppen bejött, mosolyogva üdvözölte. - Nagyszerű, hogy itt vagy! - mondta, amikor odalépett a férfihoz. - Nem is reméltem, hogy látlak ma délelőtt. Minden a kedved szerint megy? - Ezt itt egy kicsit kiegészíthetnéd nekem - mondta Magarth, és oda- nyújtotta a poharát. - Gondoltam, beugrom, és megnézem, hogy van a betegünk. Davies nővér azt mondja, jó éjszakája volt. - Jobban van - mondta Veda, feltöltötte whiskyvel Magarth poharát, és visszaadta. - Még mindig semmi hír a Blandish lányról? - Semmi, és a két Sullivanről sincs. - George Staum nem hiszi, hogy a Sullivanék egyáltalán léteznek - mondta Veda, és leült Magarth mellé. - Á, ő semmiben sem hisz, de majd hinni fog, ha egyszer feltűnnek itt, amire remélem, nem kerül sor. Telefon csöngött a hallban, és egy pillanattal később már átkapcsolták Magarthoz a vonalat. - Téged keresnek, drágám - mondta Veda, és nyújtotta a kagylót. Kamp seriff volt a telefonnál. Magarth hallgatta, hogy mit mond mély, dörmögő hangján, és csak bó- logatott. - Oké. Mindjárt ott leszek. Köszönöm, seriff - mondta, és letette a kagylót. - Mi történt már megint? - kérdezte Veda. - Mindig csak elfutsz, ami- kor már-már azt hiszem, hogy nálam maradsz. - Egy másik eszelős is megszökött - mondta Magarth dühösen. - Ezt a nőt múlt éjjel kellett volna átvinni Kinstonból Glenview-ba. De valahogy ki- szabadította magát, és megölte az ápolót. Most keresik a nőt. Úgy gon- dolják, hogy írjak erről egy riportot . . . Nem szívesen teszem, de gondo- lom, meg kell dolgoznom a fizetésemért. - Felállt. - Estére megint itt leszek, ha nem jön közbe semmi. Örülnél, ha jönnék? - Hát persze - mondta Veda, és belekarolt Magarthba, úgy kísérte ki a teraszra. - Jól érzi ítt magát? - kérdezte Magarth Staumtól. Staum kinyitotta fél szemét, és rábólintott. - Erre mérget vehet - mondta Staum -, nagyszerűen érzem itt magam. - Csak el ne aludjon; az a feladata, hogy figyeljen, nem jön-e a két Sul- livan. - Hát persze - mondta Staum és elvigyorodott. - Figyelem, hogy jön- nek-e. - Te igazából nem hiszed, hogy eljönnek? - kérdezte Veda Magarthtól, amikor beszállt a kocsijába. - Nem hiszem, de akkor is jobb, ha óvatosak vagyunk - válaszolta -; szerintem hetedhét országon is túl vannak már. Viszlát, kedvesem. Este találkozunk. A két Sullivan figyelte, amint elhajt. - Láttad a nőt? Belevaló csaj! - mondta Frank. Messzelátón figyelte Ve- dát, ahogy végigment a teraszon. - Fogadni mernék, nem kell ahhoz erő- művésznek lenni, hogy valaki hanyatt döntse. Max egy üveg limonádét húzott elő, levette a kupakot, és ivott. - Szállj le róla - mondta, és odanyújtotta az üveget Franknek. - Túl so- kat jár az eszed a kurvákon. - Hát az embernek csak gondolni kell valamire - mondta Frank morco- san. - Az a szándékod, hogy megölöd ezt a zsarut? - Ha itt van - mondta Max nyugodtan -, akkor meg kell ölnünk. Vagy in- kább ott akarsz ülni egy cellában, hallgatva, hogyan ácsolják számodra az akasztófát? Frank arca megrándult. - Ha ezen túl leszünk, jobb, ha abbahagyjuk - mondta halkan. - Eddig minden simán ment, pénzünk is van. Legjobb, ha abbahagyjuk . . . Max úgy befelé elmosolyodott egy kicsit. Már várta egy ideje, hogy Frank ezt kinyögje. - Még nincs itt az ideje, hogy abbahagyjuk. - Számomra már itt van - mondta Frank. Hosszú csend. - Ezt az egész bulit én szerveztem meg. Én mondtam meg, hogy mikor kezdjük, és én fogom megmondani, hogy mikor hagyjuk abba - mondta Max halkan, de határozottan. Frank semmit sem szólt. Csak bámulta a szunyókáló seriffhelyettest, ahogy előrecsúszott a széken. Frank arca ismét megrándult. - Szóval még nem hagyjuk abba - jelentette ki Max. Magarth halkan füttyentett. Kocsijával ott robogott a Point Breese-be ve- zető hegyi úton. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy ha kinevezi magát Ve- da narancsültetvénye intézőjének, akkor állandóan ott lakhat a házban, Veda közelében lehet, és mégis megmarad a szabadsága. Az egyáltalán nem okozott neki gondot, hogy fogalma sincs a narancstermesztésről. Ve- da szakértő ebben, majd ő gondoskodik róla, hogy minden rendben men- jen. Ő maga pedig egy szép fehér lovon járhatja a határt, jobb teljesít- ményre buzdítgatja a munkásokat. Nagyon élvezné ezt a tevékenységet. Vajon Veda kedvezően fogadja-e ezt az ötletet? Biztosan! Előbb megkeresi a Blandish lányt, és ha már elhelyezte, előrukkol ezzel az ötlettel Vedának. Mindenekelőtt meg kell találnia a lányt. Most már ki- lenc napja van szabadlábon, úgyhogy csak öt nap kell ahhoz, hogy igényt tarthasson szabadságára és pénzére. Magarth Hartmanra gondolt, és el- mosolyodott: biztos olyan ideges már, hogy a fogát csikorgatja. Aztán egyszerre lenyomta a féket. A kocsi megcsúszott, keresztbe for- dult az úton, és az árok szélén állt meg. Magarth csak bámult, nem hitt a szemének. Aztán egy fojtott kiáltással kivágta a kocsi ajtaját, és futott Carol elé, aki támolyogva közeledett felé. Ruhája cafatokban, haja borzasan, arcát alaposan megviselte a kimerült- ség. Magarth átfogta a vállát, amikor a lány odatántorgott hozzá. - Jól van, kislány - mondta, és karjaiba emelte. - Nem kell semmit mon- dania, most már biztonságban van. Nyugodjon meg. - Steve . . . Steve . . . - suttogta Carol. - Hol van? Jól van? Kérem, mondja . . . - Steve jól van - mondta Magarth, miközben elhelyezte a lányt a kocsi- ban. - Persze még beteg, de túl van a veszélyen. Máris odaviszem hozzá. Carol halkan sírni kezdett. - Már azt hittem, hogy sohasem látom viszont - mondta, és feje oda- bukott a hátsó ülés támlájára. - Rettenetes volt . . . Már azt hittem, hogy sohasem látom viszont . . . Magarth megfordult a kocsival, és sebesen hajtott Grass Hill felé. Ugyanazon a napon délután egy órakor elfogták Hatty Summerst. Point Breese közelében éppen egy kocsmából jött ki. Mindig is nagyon kedvelte a tiszta rumot. Most kedve szerint ihatott, hi- szen a halott Sam Garland zsebében talált pénzt. Nyájas hangulatban volt, amikor körülvették. Az összecsődült emberek megrökönyödésére megmutatta azt a súlyos, vérfoltos követ, amellyel be- verte Garland fejét. Élvezte, hogy most ő áll az érdeklődés középpontjá- ban. Doktor Travers és két fehér köpenyes ápoló vigyázott már rá, gyorsan betuszkolták egy mentőautóba, aztán odabent szakszerüen feladták rá a kényszerzubbonyt. Kamp seriff, aki jelen volt az eseménynél, hiába nézett körül izgatottan, sehol sem látta Magarth-ot. - Az a fickó soha sincs ott, ahol szükség lenne rá - panaszolta egyik be- osztottjának. - Szerettem volna, ha fénykép készül rólam, amint éppen le- tartóztatom ezt a nőt. Hova a fenébe tűnhetett az a lehetetlen alak? Doktor Travers kikászálódott a mentőautóból, gyors léptekkel odament Kamphez. Szemei izgalomtól csillogtak. - A páciensem azt mondja, hogy néhány mérföldnyire Point Breese-től Garland felszedte Carol Blandisht, és hogy ő éppen azért ölte meg Garlan- det, hogy elősegítse Carol szökését. Kamp csak pislogott. - Tudja egyáltalán ez a nő, hogy miről beszél? - Az, ahogy leírta a lányt, kétségtelenné teszi, hogy igazat beszél. Úgy látszik, Miss Blandish visszajött Point Breese-be. Kamp megemelte izzadságtól foltos kalapját, és megvakarta a fejét: - Azonnal intézkedem - mondta, és már menni is akart, de épp akkor érkezett oda Hartman egy csillogó Cadillacen. - Itt jön Mr. Hartman - mondta Travers, és elsötétült az arca. - Ismeri őt, ugye, seriff? - Ismerem - dörmögte Kamp, és várták, hogy Hartman odaérjen. - Hallom, hogy elfogtak egy őrültet - mondta Hartman. - Carol az? - Nem ő, Mr. Hartman - válaszolta Travers -, egy másik páciensem. - Úgy látszik, az ön specialitása, hogy elveszíti a pácienseit - mondta Hartman élesen, arca megfeszült a csalódástól és a dühtől. - Tulajdon- képpen hogy tervezi, mikorra találja meg az ügyfelemet? - Épp most kaptuk a hírt, hogy visszajött Point Breese-be - mondta Travers -, a seriff már szervezi is a környék átfésülését. Hartman megvető pillantást vetett Kampre. - A maga emberei mind ez idáig rendkívül eredménytelenek voltak - mondta pattogva. - Hol van az a bizonyos Steve Larson? Kampnek sikerült bamba tekintettel nézni rá: - Tán a Waltonville-i Kórházban - mondta. - Miért kérdi? - Abból, amit doktor Fleming feleségétől hallottam, úgy tünik, hogy Ca- rol beleszeretett Larsonba. Lehetséges, hogy megpróbálja megkeresni. Jól tenné, ha őrt állítana a kórházba arra az esetre, ha a lány ott felbuk- kanna. - Sort kerítek rá - mondta Kamp bajuszát húzogatva. - Tegye meg sürgősen! - mordult rá Hartman. - Ezt a lányt már napok- kal ezelőtt meg kellett volna találnia. Mozgassa meg az embereit. Még a hét vége előtt rá kell találnunk, mert különben gondoskodom róla, hogy ez legyen az utolsó hivatalos feladat, amit így összekuszálhat! - Aztán hírte- len Travershez fordult. - Jöjjön velem, doktor, beszélni akarok magával. Kamp a távozók után nézett, megpöccentette kalapját, és a mellette ál- ló zsarura kacsintott. - Izgatott már a kisöreg, ugye? - mondta elgondolkodva. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljek egyet s mást azzal a minden lében kanál Magarthszal. - Menjek el a Waltonville Kórházba? - kérdezte a zsaru. Kamp megrázta a fejét. - Ne menjen, nem nagyon hiszem, hogy Larson ott lenne. - Ismét ka- csintott, aztán nyújtott léptekkel, egyáltalán nem sietősen elindult a hiva- tala felé. - Szerintem elragadó teremtés - mondta Veda, amikor belépett a nappa- liba, ahol Magarth fel s alá járkált. - Csak egy pillanatig láthatta Steve-t. Éppen aludt. De csodálatos volt, ahogy nézte az alvó férfit. Remélem, én is ilyen tekintettel nézek majd rád, ha egyszer beteg leszel. - Én is remélem - mondta Magarth -, de még azt is, hogy nem leszek annyira beteg, hogy ne tudjam méltányolni. Jól van a lány? - Rettenetes napokat élt át, de azt hiszem, rendbe jön. Most pihennie kell. - Veda odaült a karosszék karfájára. - Adj már nekem valamit inni, drágám, ez a sok izgalom megviselte az idegeimet. - Mit csinál most Carol? - kérdezte Magarth, miközben egy száraz Mar- tinit kevert. - Most éppen fürdik. Nem gondolod, hogy doktor Kobernek meg kelle- ne vizsgálnia? Adhatna neki valamit, hogy jól aludjon. - A jó alváshoz semmire sem lesz szüksége - mondta Magarth, és már vitte is az italt Vedának. - Nem akarom, hogy orvosok és ápolónők fontos- kodjanak körülötte. Annyira megijeszthetik, hogy rohamot kap. - Teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baja - mondta Ve- da. - Most, hogy beszélgettem vele, osztom a te véleményedet. Normális ember, akárcsak te vagy én. És olyan bájos. Magarth mormogva mondta: - Az azért nem árthat, ha szemmel tartjuk. De mindenképpen egyetér- tek: el sem tudom képzelni, hogy közveszélyes lenne. Veda a pohara széle felett fürkésző tekintetet vetett rá. - Azt hiszem, téged bánt valami - mondta. - Na, ki vele! - Carol azt mondta, hogy a Sullivan testvérek tegnap éjjel elindultak Point Breese felé. A céljuk az, hogy végezzenek Larsonnal - mondta Ma- garth csendesen. - Most azon rágódom, hogy a fenébe csúszhattak át a seriff kordonján? Őrszemeket állított minden útra. - Semmiképpen sem tudhatják, hogy itt van nálunk, vagy mégis? - kér- dezte Veda. - Ez aggaszt? - Hát aggaszt bizony, bár nem hiszem, hogy eljutnak ide - felelte Ma- garth, és töltött magának egy italt. - Nem szabad lebecsülnünk azt a két gazembert. - Ivott egy kortyot, aztán letette a poharat az asztalra. - Lehet, hogy elkaptam tőled . . . rosszak az idegeim? Akárhogy is van, beszélek majd Staummal. Neki meg a társainak kellene észbe kapni! Megszólalt a telefon. - Biztos téged hívnak - mondta Veda. - Úgy látszik, a környéken min- denki tudja, hogy bűnös viszonyt folytatunk. - És lefogadom, sárgulnak az irigységtől - mondta Magarth vigyorog- va, és felvette a kagylót. A seriff volt. - Miért nem jöttél ide, ahogy kértelek? - mondta szemrehányóan. - Mindent úgy intéztem, hogy nagyszerű fényképet csinálhattál volna. - Fontosabb dolgaim vannak annál, mint hogy a te csúnya pofádat fo- tózzam. Most meg mi bajod van? - Hírt kaptam róla, hogy a Blandish lány ismét a városban van - folytat- ta Kamp és elmondta Magarthnak, amit Hatty Summers mesélt Travers doktornak. - Hartman szerint a lány meg akarja keresni Larsont. - No, és te mit teszel az ügyben? - Újból átkutatjuk a környéket. Gondoltam, tájékoztatlak miheztartás végett, ha esetleg odavetődne Grass Hillbe. - Tudom, hogy akkor mit tegyek. - Még mindig azt akarod, hogy az embereim ott maradjanak? - Hát ebben biztos lehetsz, azt akarom. Mindaddig itt kell őrködniök, amíg Larson állapota javul annyira, hogy tanúskodhat. - Oké - mondta Kamp. - Nekem így nehezebb, de azt hiszem, senki sem törődik egy ilyen vén medvével, mint amilyen én vagyok. - Én mindenesetre egyike vagyok ezeknek az érzéketleneknek - vála- szolta Magarth, és letette a kagylót. - És mit akart tulajdonképpen? - kérdezte Veda, miközben fenékig ürí- tette poharát. - Csak nincs újabb baj? - Nincs. Azt hiszem, szereti a hangomat hallani - mondta Magarth, és felállt. - Jó volna, ha megnéznéd Carolt. Én pedig beszélek Staummal. A két Sullivan a rejtekhelyéröl látta, hogy Magarth kijön a teraszra és le- ül a zsaru mellé. Max most már egészen biztos volt benne, hogy Steve itt van, ebben a házban. Abban is biztos volt, hogy melyik szobában, mert időnként az egyik második emeleti ablakon át fel-felvíllant egy ápolónő alakja. Azonban annak ellenére, hogy hiúzszemekkel figyelt, nem látta, amikor Magarth idehozta Carolt. A riporter ugyanis, hogy sem Staum, sem a má- sik két rendör ne tudjon róla, a hátsó bejáraton hozta be, bár így nagy ke- rülőt kellett megtennie az ültetvényen egy ritkán használt mellékúton. - Amint besötétedik, cselekszünk - mondta Max, és elnyújtózott a ma- gas fűben. - Az őrökkel könnyen elbánunk. - Úgy érted, hogy megöljük őket? - kérdezte Frank. - Az attól függ - felelte Max. - Tökéletesen kell végezni a munkánkat. Elég egy kis melléfogás, és akkor ez lenne az utolsó bulink. Frank erre azt mondta: - Menjünk már valahová, ahol ehetünk. Teljesen kikészít, hogy folyton csak ezt a kéglit kell bámulnunk. Alkonyodott már, amikor Carol felébredt. Felült hirtelen, nyugtalanság és félelem lett rajta úrrá. Az első pillanatban nem is emlékezett rá, hogy tu- lajdonképpen hol van, csodálkozó tekintettel nézett körül a luxussal be- rendezett szobában, aztán minden eszébe jutott, és gondolatai máris Steve-vel foglalkoztak. Megkönnyebbült sóhajjal hátradőlt a széles, ké- nyelmes ágyon. Tudta, hogy itt mindent megtettek Steve-ért, amit csak lehetett. Az életveszélyen már túl volt, de még mindig nagyon gyenge. Remélte, hogy amikor legközelebb bemegy hozzá, Steve meg fogja ismerni, és hogy a je- lenléte segíti majd a gyógyulását. De mégis, ahogy ott feküdt és igyekezett pihenni, valami még mindig nyugtalanította: a veszély előérzete. De hisz elmúlt már a veszély, igyeke- zett megnyugtatni önmagát. Hiszen Magarth azt mondta neki, hogy a Sul- livan fivérek semmiképp sem találhatják meg Steve-et. Azt is mondta; hogy a házat éjjel-nappal őrzik. A két Sullivantől azonban rettenetesen félt, úgy hitte, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeznek, gonoszok, mindenre képesek. Feküdt így egy ideig, figyelte, hogy az alkony homálya hogyan vált át sötétségre, aztán hirtelen felkelt az ágyból, felvett egy pongyolát, amit Ve- da adott kölcsön. Odament az ablakhoz. A hatalmas narancsültetvény ott terült el előtte egészen a látóhatárig. A fák koronája már sötétbe borult, az aranyló gyümölcsök sem látszottak most. Közvetlenül az ablak alatt ott volt a széles terasz; észrevette, ahogy az egyik őr fel s alá jár, karján a puskája. A teraszról lépcső vezetett a kert- be, amely egy dombig húzódott. Ott állt az ablaknál, és a félelemtől elszorult a szíve. Ahogy kinézett a sötétbe, szinte várt valamire; mi fog történni? Háta mögött nyílt az ajtó. Veda jött be. - No lám, már felébredtél? - kérdezte Veda, amikor meglátta az ablak- nál. - Gyújtsam fel a lámpát, vagy inkább szeretnéd, ha így hagynám? - Kérlek, ne gyújtsd fel - mondta Carol, és tekíntete még mindig a há- zat körülvevő sötétséget kutatta. - Megijesztett valami? - kérdezte Veda kedvesen, átvágott a szobán, és odaállt Carol mellé. - Veszély leselkedik odakint - mondta Carol, és mozdulatlanul állt, mint egy szobor. - Hívjam Philt? - kérdezte Veda, most már ő is riadtan. - Szóljak neki, hogy menjen és nézzen körül . . . - Elhallgatott, mert Carol megragadta a karját. - Nézd! - kiáltotta remegve. - Látod te is? Ott a fák között . . . Veda a sötétséget fürkészte. Semmi sem mozdult, hang sem hallat- szott, szellő sem rezzent. - Nincs ott semmi - mondta megnyugtatóan -, gyere le, Carol. Lent kel- lemesebb. - Odakint vannak . . . a két Sullivan . . . biztos vagyok benne, hogy ott vannak! - kiáltott Carol. - Szólok Philnek - mondta Veda olyan nyugodtan, ahogy csak telt tőle. - Most öltözködj fel. A ruhákat odakészítettem. Remélem, jók lesznek. Öl- tözködj fel, míg én hívom Philt. - Biztatóan megveregette Carol karját, és az ajtóhoz futott. - És siess, légy szíves - tette hozzá, a lépcsőhöz futott, és lekiabált. - Phil! Magarth a nappaliból jött, és felnézett rá. - Mi van? - Carol szerint itt vannak a Sullivanek. - Veda hangja remegett. Magarth kettesével vette a lépcsőket, úgy rohant fel. - Miből gondolja? - kérdezte erélyesen. - Azt mondja, hogy meglátta őket. Én nem tudom, hogy tényleg így volt-e. Én nem láttam semmit . . . de Carol rettenetesen megijedt. - Szólok az őröknek. Carol öltözzön fel, aztán hozd le a nappaliba - mondta Magarth kurtán, s már futott is, hogy megkeresse Staumot. Odakint az egyre sűrűbb sötétségben a két Sullivan csendben közele- dett a ház felé, akár két fekete árnyék. Magarth a konyhában talált rá Staumra. Éppen megvacsorázott, és hát- radőlt székében, álmos, kövér arcáról csak úgy sugárzott az elégedettség. A szakácsnő, Mary készült már hazamenni, és miközben feltette a kalapját, Staummal csevegett. Staum meglepődött, amikor Magarth belökte a konyhaajtót és belépett. Kihúzta magát a széken. - Engem keres? - kérdezte, és felállt. - Hát persze - válaszolta Magarth, és fejével az ajtó felé intett. Staum követte a folyosóra. - A fiúk a helyükön vannak? - Igen - mondta Staum dühösen. - Történt valami? - Meglehet. Azt akarom, hogy mi ketten nézzünk körül odakint. - Az ég szerelmére! - tört ki Staum. - Éppen hogy csak lenyeltem a va- csorámat. Nem hagyhat az embernek egy perc nyugtot sem? Miért van úgy berezelve? Ha még mindig a Sullivanek miatt izgul, akkor csak pocsé- kolja az idejét, meg az enyémet is! Nem győzöm mondogatni magának, hogy a két Sullivan nem létezik! Az egész csak mese a gyerekek ijesztge- tésére. - Ha nem veszi komolyan ezt a feladatot, szólok a seriffnek, hogy cse- rélje le! - mondta Magarth feldühödve. Staum arca kivörösödött; a szeme harciasan csillogott. - Belőlem aztán senki sem csinál bazári majmot - mondta. - Lehet, hogy a seriff őrült, de én nem vagyok az. Állítom, hogy a Sullivanek nem léteznek. Egy olyan em- bernek, mint maga, több esze lehetne, semhogy bedőljön egy ilyen tün- dérmesének. - Ha ez a véleménye, akkor minél előbb távozik, annál jobb - mondta Magarth keményen. - Hogy jön ahhoz egy riporter, hogy parancsolgasson nekem? - mond- ta Staum, bár egy kicsit elbizonytalanodott. - Ameddig rám van bízva az ügy, én vagyok itt a főnök. Magarth a telefonhoz lépett. - Majd meglátjuk . . . hogy mit szól ehhez a seriff. - Felvette a kagy- lót . . . egy pillanatig állt fülén a telefonkagylóval, aztán elborult az arca: - A telefon nem működik - mondta. Néhányszor még jelezni próbált, aztán elgondolkodva visszatette helyére a kagylót. - Nos, szerintem . . . - Folytassa csak, mondja ki - vicsorított rá Staum. - Maga szerint a Sullivanek vágták el a vonalat. - Ez valószínű - válaszolta Magarth, és érezte, hogy megfeszülnek az idegei. - Egy fegyvert nekem, Staum! Ha maga nem látja el a feladatát, nekem kell maga helyett. - Ki mondja, hogy nem látom el a feladatomat? - kérdezte Staum düh- be gurulva. - Jól vigyázzon, hogy mit mond. Tőlem pedig nem kap fegy- vert. Nincs engedélye. Magarth igyekezett legyűrni dühét. - Ezzel a kötözködéssel nem jutunk semmire - mondta. - Miss Banning éppen az imént látta azt a két embert odakint. Megrémült tőlük. Lehet, hogy nem a két Sullivant látta, de mindenesetre ki kellene mennünk és meg kell állapítanunk, hogy ki van ott. - Miért nem mondta ezt már az előbb is?-feleselt Staum, és ő ment ki elsőnek az ajtón. - Ha van itt valaki, aki erre ólálkodik, majd elintézem - mondta kis szünet után. - Maga szerint elvágták a telefonvonalat? - Úgy néz ki - mondta Magarth gondterhelten. Ment Staum után a te- raszra. A magányos őrszem, név szerint Mason, a falnak támaszkodott, szájá- ban cigaretta, a puska lazán a karján. - Helló, George - szólt, amikor meglátta Staumot. - Mikor kapok már vacsorát? - Majd megkapod, amikor én mondom - zsémbeskedett Staum. - Lát- tál valakit a ház körül? - Úgy érted, hogy a két Sullivant? - kérdezte Mason. - Haha! Nem! Azt hiszem, a Sullivanek még nem méltóztattak idefáradni. - A hölgy azt mondja, hogy látott két embert idekint - folytatta Staum. - Jól nyitva tartottad a szemedet? - Mérget vehetsz rá - replikázott az őrszem. - Semmit sem láttam. Le- het, hogy a hölgy álmodott. - Persze. Szerintem is erről van szó - mondta Staum keserűen, és Ma- garthra nézett. - Most meg van elégedve? - Nem, egyáltalán nem - mondta Magarth -, ez a hapsi félig-meddig al- szik. - Ujjával Masonre mutatott. - Tartsa nyitva a szemét, fiam, dinamit- tal játszik! - Ő ugyanis úgy gondolja, hogy a Sullivanek eljönnek ide - magyarázta Staum. - Hát ez rettenetes - vigyorgott Mason. - Remélem, megvárják, amíg megvacsorázom. Magarth lemondóan megvonta a vállát, és elindult, Staum pedig utána. - Hol van a másik őrszem? - kérdezte Magarth. - Hátul, a ház másik oldalán, őt is meg akarja nézni? - Feltétlenül - felelte Magarth, most már félt is egy kicsit. Ha Staum nem hajlandó elhinni, hogy baj fenyegeti őket, akkor bármi megtörténhet. És valóban, az a valami éppen ebben a pillanatban meg is történt a ház mögött. Mégpedig olyan gyorsan és olyan nagy csendben, hogy Magarth és Staum semmit sem gyanítottak, amint arrafelé ballagtak a sötétben. A két Sullivan már a teraszon volt. Max kezében hosszú vékony acélrúd, annak a végén zongorahúrból készített húrok. Egy pillanatig csak nézték azt a gyanútlan embert, aki ott hátul őrködött, a terasz korlátján ült, lábait lóbálva, a puskája ott feküdt mellette. Halkan dúdolt, és időnként türel- metlenül megnézte az óráját. Ő is vacsorázni akart már. Max megérintette Frank karját. Mindketten pontosan tudták, hogy mit kell tenniök. Frank mozdulatlan maradt, súlyos 45-ös pisztolya lazán a ke- zében, miközben Max nesztelenül előreosont gumitalpú cipőjében a fehér kövekkel kirakott teraszon. Az acélrudat úgy fogta, ahogy egy zászlót szoktak a körmenetben. Amikor néhány méternyire volt az őrszemtől, megállt. A hurok felemelkedett a levegőben, majd szép csendesen le- ereszkedett úgy, hogy már csak arasznyira volt az őrszem feje felett. Max babrált valamit a drót végével, hogy a hurok elég tág legyen ahhoz, hogy a férfi kalapja ne akadályozza. Aztán gyors mozdulat következett, mint amikor egy kígyó odacsap. Max lecsapott a hurokkal, és ugyanakkor meg- rántotta a drótot. Frank pedig néma, fenyegető árnyként előreugrott, fel- kapta az őr puskáját. A zsaru nyakán már olyan szoros volt a drót, hogy egy hangot sem tu- dott kiadni, a két Sullivan hátrafelé vonszolta, hiába kapálódzott a lábával. Kezével hiába próbálta lefejteni magáról a nyakába mélyedő hurkot. Csak tíz másodpercig küzdött, aztán teste elernyedt, vér buggyant ki a száján. Max meglazította a drótot, Frank pedig levette a hurkot a halott torká- ról. Pillanatnyi időt sem vesztegetve, Max összetolta a teleszkópszerüen működő rudat, úgyhogy az már csak húsz-egynéhány centi hosszúságú volt, aztán segített Franknek kicipelni az őrt a kert sötétjébe. Alig egy pilla- nattal később Magarth és Staum befordultak a ház sarkánál, és közeled- tek a teraszon. - Sehol sem látom - mondta Magarth -, talán már elment aludni. - Valahol itt kell lennie - pattogott Staum. - Nem hagyná el az őrhelyét, míg csak engedélyt nem adok rá. - Nagyot orditott: - Hé! O'Brien, ide hozzám! Ott álltak a sötétben, de sem hang, sem mozgás. Miközben várakoztak, a két Sullivan elöreosont a ház főbejáratához. Mint két árnyék, úgy közelí- tettek Masonhöz, aki éppen letette puskáját, hogy újabb cigarettára gyújt- son. - Ez aztán a jó őrszem! - mondta Magarth dühösen. - Akkora botrányt csapok, csak találkozzam a seriffel. Staum gondterhelten nézett körül. - Itt kellene lennie - motyogta, el- ment a terasz végébe, és ott újból kiáltott: - O'Brien! - Gondolom, rátalálunk majd a konyhában - mondta Magarth keserű- en. Megfordult, és már indult is visszafelé. A két Sullivannek alig volt ideje elcipelni Masont, a puskáját és a kalap- ját sem tudták összeszedni, az utóbbi a haláltusa közben esett le a fejéről. - Most pedig Mason pucolt el - mondta Magarth, mert nem látta sehol a cigaretta parazsát. - Hé, őrszem! - kiáltotta hangosan. Staum odalépett hozzá. - Most meg mire megy ki a játék? - förmedt rá. - Azt akarja bizonyítani, hogy Mason elhagyta az őrhelyét? - Hát úgy néz ki . . . - mondta Magarth, és megborzongott. - Sehol sem látom. Staum egy erős fényű zseblámpát húzott elő, és a fehér sugárral végig- pásztázta a teraszt. A két férfi megkövülten állt ott, amikor meglátták, hogy a kalap meg a puska ott fekszik a kövön. - Mason! - kiáltotta Staum, és egy lépést tett előre. Megbicsaklott a hangja. - Oltsa el a lámpát - mondta Magarth, felkapta Mason puskáját -, mozogjon már! Be a házba, gyorsan! Most már semmi szükség sem volt Staum noszogatására. Egyikük sem szólt egy szót sem, míg Magarth be nem zárta és el nem reteszelte a bejá- rati ajtót. - Mi történhetett velük? - kérdezte Staum döbbenten. - Mondtam magának, hogy a két Sullivan itt van . . . Szüksége van még további bizonyítékra? - mondta Magarth, és az elámult Staum előtt gyor- san kifutott a konyhába. Bezárta és bereteszelte a hátsó ajtót is, majd visszatért a hallba. - Maga maradjon itt, és most aztán tartsa nyitva a sze- mét! - mondta Staumnak. - Én felmegyek az emeletre. Ezek Larsonra pá- lyáznak, de nem fogják megkaparintani. Maga most a mi védelmünk első vonala. Vigyázzon, nehogy elkapják. - Otthagyta Staumot, aki most már alaposan beijedt. Felszaladt a lépcsőn. Veda elébe jött. - Minden rendben? - kérdezte, aztán megragadta Phil karját, amikor meglátta az arckifejezését. - Mi történt? - Sok minden - mondta halkan. - Tényleg odakint vannak. Két őrsze- met már kinyírtak. Így hát maradtunk: Staum, én, te, Carol és az ápolónő. A telefonvonalat elvágták, úgyhogy el vagyunk zárva . . . hacsak . . . - Én megyek - vágta rá Veda azonnal. - Át tudok jutni az ültetvényen, idehívom a munkavezetőt és az embereit. Phil átkarolta egyik karjával. - Remek lány vagy - mondta -, de még ne indulj. Nem vállalhatunk ilyen kockázatot. Ha elfognak, akkor végünk van. Jobb, ha megvárjuk, amíg megpróbálnak bejutni a házba. Akkor te kiosonhatsz a hátsó ajtón. - De lehet, hogy akkor már túl késő lesz - mondta Veda. - Legalább tíz percembe kerül, hogy átjussak az ültetvényen. Inkább most indulok. - Nem mész addig, amíg meg nem tudom, hogy hol vannak - mondta Magarth határozottan. - Carol hol van? - Steve-nél. - Akkor hát Steve közelében maradunk. Őrá vadásznak, és fogadni mernék rá, hogy először is az ő szobájába mennek, ha bejutnak a házba. - Csak nem hagy engem egyedül idelent, ugye nem? - szólt fel Staum kétségbeesett hangon. - És miért ne? - válaszolta Magarth. - Hiszen a Sullivanek csak a tün- dérmesében vannak, hogy ijesztgessék a gyerekeket . . . Emlékszik, ugye? Maga pedig nem gyerek, vagy mégis? - Karon fogta Vedát, és együtt siet- tek végig a folyosón Steve szobájába. Carol igazán elragadó volt Veda egyszerű vászonruhájában. Steve mel- lett ült. Az ápolónő, egy magas, ősz hajú nő, az ablak mellett varrogatott. Carol feltekintett, amikor Phil és Veda belépett, s gyorsan jelzett nekik, hogy semmit se mondjanak. Steve sápadt volt, és megviselt, kinyitotta a szemét, amikor Magarth csendesen odalépett hozzá. - Helló, te nagyra nőtt, lusta kölyök - mondta neki Magarth mosolyog- va. - Itt van hát a szerelmed, ugye? Steve bólintott. - Hála neked, Phil - mondta és nyúlt, hogy megfoghassa Carol kezét. - Már attól is jobban érzem magam, ha látom. - Mr. Larsonnak nem szabad beszélnie - mondta az ápolónő, és rosz- szallóan csóválta a fejét. - Még nagyon gyenge. - Persze - mondta Magarth, hátrább lépett, és intett Carolnak. - Csak egy pillanat, mindjárt visszajövök - mondta a lány Steve-nek, megsimogatta a kezét, aztán kiment Phil és Veda után a folyosóra. - Ide figyeljen, kislány - mondta gyorsan Magarth. - Igaza volt. Odakint vannak, és már végeztek két őrrel. Maradjon itt Steve-vel, én pedig itt le- szek, közvetlenül az ajtó előtt. Staum a lépcsőt őrzi. Csak a lépcsőn juthat- nak el Steve-hez. Zárkózzék hát be a szobába, és ne féljen. Nem jutnak be magukhoz. Carol elsápadt, de tekintete eltökélt volt. - Nem engedem, hogy bántsák. - Bátor kislány maga - mondta Magarth. - Most menjen vissza Steve- hez, és a többit bízza rám. - Gyengéden betuszkolta Steve szobájába, és Vedához fordult. - Körülbelül ez minden, amit tehetünk - folytatta -, a kö- vetkező lépés az övék. - Indulok, Phil - mondta Veda -, én minden centiméterét ismerem en- nek az útnak még sötétben is. Őrültség lenne megvárni, míg nekifognak valaminek. Segítséget kell szereznünk. - Talán jobb lenne, ha én mennék - mondta Magarth, és ujjaival a hajá- ba túrt. - Nem tetszik nekem az a gondolat, hogy te kimenjél . . . - Márpedig én megyek, ne vitatkozz! Gyere, és kísérj ki. A két Sullivan éppen erre várt. Frank ott állt a sötétben a hátsó ajtóhoz közel. Max pedig a falhoz lapult pár centire a főbejárattól. Nem siették el a dolgokat. Tudták, hogy a gyümölcsszedőknek az ültetvény túlsó végén van a szállásuk. Magarthnak egyetlen módja van a riasztásra: el kell külde- nie valakit segítségért. - Először a hátsó ajtóval próbálkozunk - mondta Magarth. - De én me- gyek ki először megnézni, hogy tiszta-e a levegő. Azután rohanj, Veda, ahogy csak tudsz. - Rohanni fogok. - Miss Banning elmegy segítségért - mondta Magarth Staumnak, aki a falhoz lapult, kövér arca fényes volt az izzadságtól. - Maga maradjon itt. Mindjárt visszajövök. - Gondolja, hogy sikerülni fog neki? - kérdezte Staum. - Sikerülni fog - felelte Magart, de valójában ő sem volt biztos ebben. Vedával együtt kimentek a konyhába. Lámpát sem gyújtottak, csak a sötétben tapogatództak az ablakhoz. - Meg ne lássanak - suttogta Magarth, és kikémlelt az ablaküvegen át, mozog-e valami a sötét teraszon. Néhány percig állt így, de semmi riasz- tót nem tapasztalt. Frank a korlát résein át figyelt, meglátta, ahogy Magarth kinéz az abla- kon, és elvigyorodott. Lejjebb bukott, és várt. Magarth kinyitotta a hátsó ajtót. Kilépett a teraszra, és körülnézett. Odament a korláthoz, az idegei pattanásig feszültek. Talán félméternyire lehetett Franktől, akit nem látott. Kicsit megnyugodva lépett vissza, és in- tett Vedának. - Minden rendben - suttogta a lány fülébe -, gondolom, elől vannak a főbejáratnál. Fuss szívem, és ha lehet, zajtalanul. - Megcsókolta, és egy pillanatig karjai közé szorította, aztán nézte, ahogy gyorsan, nesztelenül lefutott a lépcsőn. Elnyelte a sötétség. Csend borult a nagy házra. Az ápolónő Carolra bízta a beteget, és bement a szomszéd szobába pihenni. Magarth a legfelső lépcsőn ült. Puskája keresztbe fektetve a térdén. Staum a lépcső aljában őrködött. A hallban, a lépcsőn és fent is, minde- nütt égtek a lámpák. A régi óra mutatói tizenegy óra tíz percet mutattak. Negyedóra telt már el azóta, hogy Veda elment. Pár perc múlva, gondolta Magarth reménykedve, ideér a segítség, és akkor kimehetnek már a sötét éjszakába, és üldözőbe vehetik a két Sullivant, ahelyett, hogy csak ülnek itt és várják a támadásukat. A hálószobában Steve felnyitotta a szemét. Jót aludt, és felfrissülten mosolygott Carolra. Megfogta a kezét. - Oly sokat gondoltam rád - mondta -, betegségem egész ideje alatt minden pillanatban az eszemben jártál. Tudod, hogy szeretlek, ugye, Ca- rol? Nem valami sokat tudok neked nyújtani . . . ott van az a farm, szép ott fent, meg aztán egy idő múlva . . . - Azt hiszem, nem helyes, hogy ennyit beszélsz - szakította félbe Carol, előrehajolt, és megcsókolta. - Pihenned kell, édesem. Azt akarom, hogy hamar meggyógyulj. - Már jól vagyok - mondta Steve határozottan -, sokkal erősebbnek ér- zem magam. Beszélni akarok. Meg kell tudnunk, hogy kicsoda is vagy te, Carol. Rá kell jönnünk, miért is voltál ott abban a teherautóban . . . Vajon hová igyekeztél... Carolt félelemmel töltötték el ezek a szavak. - Ne, ne, kérlek, ne beszélj erről. Félek . . . félek, hogy mi derül ki rólam. Az a nő azt mondta, hogy őrült vagyok - odahajolt Steve-hez, karjával átfogta a nyakát, fejét a keb- léhez szorította. - Te is azt hiszed, hogy őrült vagyok? Ez lehet az oka, hogy nem tudom, kicsoda vagyok? Annyira félek ettől! Tudod, mert ak- kor . . . nem mehetnék hozzád feleségül, Steve . . . - Persze hogy nem vagy őrült - válaszolta Steve -, súlyos ütés érte a fejedet. Ez olyasmi, amit rendbe lehet hozni. Egészen biztos vagyok ben- ne. Akkor az emlékezőtehetséged is visszatér. Nem szabad emiatt aggód- nod, Carol. Amint így magához szorította, Carol arra gondolt, hogy a két Sullivan odakint leskelödik a sötétben, megborzongott. - Mitől rémültél meg, édesem? - kérdezte Steve. - Minden rendbe jön. Jobban leszek, és nagyszerűen élünk majd . . . Csak te meg én, már min- dent kigondoltam. Folyton ekörül forogtak a gondolataim, míg rád vártam. Carol még jobban magához szorította, hogy ne vegye észre kicsorduló könnyeit. - Hívja őket-még egyszer - mondta a seriff türelmetlenül a telefonosnak. - Feltétlenül kell ott lennie valakinek. - Odapillantott segédjére, egy szi- kár, keménykötésü fiatalemberre, akit Hosszúnak becéztek. - A telefonos folyton azt mondja nekem, hogy senki sem veszi fel a kagylót. - Fogadni mernék rá, hogy téves számot hív - mondta. - Tudja, seriff, milyenek a nők! Kis idővel később a telefonos azt közölte, hogy valami hiba lehet ezzel az állomással. - Vizsgáltassa meg, és jelentsék nekem, hogy mi a helyzet - mondta Kamp pattogva. Gondterheltnek látszott, amikor letette a kagylót. - Gondolja, hogy valami nem stimmel? - kérdezte Hosszú, és rágyújtott. - Nem tudom - mondta a seriff tétovázva, bizonytalan hangon. - Ez a George nem igazán észkombájn. Mondtam nekí, hogy kétóránként hívjon fel, de nem jelentkezik. Ezek a Sullivanek . . . - itt elhallgatott, és a bajuszát húzogatta. - Nem akarom, hogy Miss Banningnek bármi baja történjék - mondta Hosszú. - Olyan belevaló, klassz nő! Ne menjünk ki hozzá? - Messze van - mondta a seriff -, már későre jár. Nem lelkesedem . . . Megszólalt a telefon. A seriff meghallgatta, amit a telefonközpont mondott, aztán mordult egyet, és letette a kagylót. - Azt mondta, hogy elvágták valahol a vonalat. Hosszú már nyúlt is pisztolytáskájáért. - Induljunk! - mondta határozottan. - Azt hiszem, igazad van - a seriff fölállt, leemelte a polcról a puskáját. - Úgy látszik, bajban vannak! Koromsötét volt az éjszaka, a hold sem világított. Veda gyorsan futott a keskeny ösvényen, és úgy érezte, mérföldeket tett már meg egy föld alatti alagútban. Egy pillanatra megállt, hogy visszanézzen a ház kivilágított ablakai felé. Ekkor vette észre, hogy egy sötét alak lopakodik feléje, mint valami kísér- tet. Veda nagyon bátor lány volt, de most mégis elállt a szívverése. Aztán hirtelen megfordult, és már rohant is előre az ösvényen. Csak néhány mé- tert tett meg, amikor frank utolérte. Rövid, vastag ujjaival megragadta a lány vállát, és maga felé fordította. Veda csak egy homályos körvonalú alakot látott. De érezte olajos hajának erős szagát. Annyira megijedt, hogy sikoltani sem tudott, mozdulatlanul állt és bámult. Frank előrehajolt, bal kezével kitapogatta a lány arcát, aztán olyan gyor- san, hogy Veda fel sem foghatta, mi történik, jobb keze nekilendült: gumi- botjával leütötte a lányt. George Staum felállt, nyújtózkodott. Nem nagyon bírta, hogy egyedül kell őrködnie a nagy hallban. Félt. Az a profi, zajtalan mód, ahogy két társát el- tüntették, teljesen kiborította. Most már felkészült rá, hogy a két Sullivan bármely pillanatban előbukkanhat akár a falból is. Az izzadságtól csúszós markával oly erősen szorította puskáját, hogy karizmai belefájdultak. Tekintete ide-oda repkedett, és émelygett a gyom- ra. Hallotta, hogy odafent Magarth időnként mozdul egyet. Elég gyakran fel is szólt hozzá. Már bánta, hogy elvállalta ezt a feladatot. Akár egyhavi fizetését is feláldozta volna, hogy ismét ott lehessen a biztonságos őrszo- bán. A nappaliból, csak pár méternyire tőle Max figyelte őt a résnyire nyitott ajtón. A folyosó sötétjében pedig Frank a falhoz lapulva lassan közeledett feléje. Staum megérezte, hogy veszély fenyegeti. Mintha csak feszültséggel telt volna meg a levegő. Mozdulatlanul állt, arca eltorzult a félelemtől. Apró neszt hallott, nem hangosabbat, mint amikor egy egér kaparászik. Hirtelen a folyosó felé nézett. Frank odaért a ház kapcsolótáblájához, a fő- kapcsoló csikordult egyet, amikorlenyomta. - Ki van ott? - nyöszörögte Staum, és lépett egyet. Az egész ház sötétségbe borult. Magarth a lépcsőhöz lépett, és ott megállt. - Staum! - kiáltotta. - Rendben van? - Valaki van itt a közelemben -vinnyogta Staum. -Jöjjön le hozzám . . . gyorsan! Rövid zihálás hallatszott, aztán egy ember fojtogatásának vérfagyasztó hangjai. Magarth nem tudott segíteni Staumon. Carolt akarta figyelmeztetni, hogy mi történik, de nem merte otthagyni a lépcsőfeljárót. A Sullivanek- nek erre kell feljönniök, ha el akarják kapni Steve-et. Ezt a helyet egy pilla- natig sem szabad őrizetlenül hagynia. Négykézlábra ereszkedett, maga elé tartotta puskáját. Várt, és tudatában volt annak, hogy most már ő az utolsó akadály a Sullivan testvérek és kiszemelt áldozatuk között. Carol és Steve egymással beszélgettek, amikor egyszerre csak kialudt a lámpa. Carol tudta, hogy ez mit jelent: majdnem elájult. Csak az a gondo- lat adott erőt neki, hogy feltétlenül meg kell védenie Steve-et. A férfi nem izgult. - Biztos kiment egy biztosíték. Pár perc, és rendbe hozzák. Carol érezte, hogy most már meg kell mondania neki. - Nem egy biztositék ment ki, édesem - mondta, és megölelte Steve- et. - A két Sullivan . . . itt vannak a házban. - És te ezt már eddig is tudtad? - kérdezte Steve, ujjaival végigsimított Carol haján. - Éreztem, hogy rettegsz valamitöl. Magarth odakint van? - Igen, meg a seriff embere is - mondta Carol, és igyekezett uralkodni hangja remegésén. - Annyira félek, Steve . . . - Menj az ajtóhoz, és nézz ki - mondta Steve. - Szólj Magarthnak. Odalent a nappaliban becsukódott az ajtó. Max utasításokat adott Franknek. - A riporter a lépcsőnél őrködik. Tereld el a figyelmét. Én a ház mögé megyek, ott fel tudok mászni a tetőre, aztán hátulról lepem meg. Csapj elég nagy zajt, hógy másra ne figyelhessen. Carol megfordította a kulcsot a zárban, és egy picikét kinyitotta a háló- szoba ajtaját. - Magarth . . . itt van? - suttogta. - Maradjon ott, ahol van - felelte Magarth ugyancsak suttogva. - Vala- hol itt vannak már a hallban. Staummal végeztek. - Carolnak összeszorult a szíve. - Akkor . . . maga egyedül van? - Velem ne törödjön - mondta Magarth. - Tudok én vigyázni magamra. Az ajtó pedig legyen zárva. - Ne hagyja, hogy Steve közelébe férkőzhessenek - könyörgött Carol. - Nem hagyom! - mondta Magarth eltökélten. - Veda már el is ment segítségért. Maguk ketten bújjanak meg észrevétlenül. Neszt hallott a földszintről. Egész teste megmerevedett, a sötétséget fürkészte, kicsit előbbre lépett, és várt. Odakint Max fellendítette magát az alacsony tetőre, aztán az esőcsator- nán magasabbra mászott, olyan könnyedén, mintha lépcsőn járna. Ujjai- val belekapaszkodott a pár arasznyival felette lévő ablakpárkányba. Kicsit egyensúlyozott, aztán felhúzódzkodott. Carol tapogatódzva visszament Steve-hez. - Magarth egyedül van odakint - mondta, és két kezébe fogta Steve ke- zét. - De azt mondja, hogy ide nem jöhetnek fel. - Nem hagyom, hogy helyettem vállalja a kockázatot - mondta Steve, és ledobta magáról a takarót. - Az ég szerelmére, ne! - mondta Carol kétségbeesetten. - Nem sza- bad, édesem. Hiszen beteg vagy . . . kérlek, maradj itt! Steve azonban már kilendítette lábát az ágyból, és Carol karjába ka- paszkodva felállt. - Lehetetlen, hogy tétlenül várjak . . . értem jöttek . . . tudom - magához szorította a lányt -, ha nem jól végződnék ez a dolog, emlékezz rá, Carol, hogy mennyire szeretlek! Te vagy a leggyönyörűbb, a legértékesebb kin- cse egész életemnek! - Steve, édesem - könyörgött Carol, és belékapaszkodott. - Kérlek, maradj itt velem . . . Ne menj ki oda . . . Pont ezt akarják . . . - Mondd nekem, Carol, hogy szeretsz! - Persze hogy szeretlek - zokogta -, de nem szabad kimenned. Kiszol- gáltatod magad kényükre-kedvükre. Magarth a padlón lapult, és figyelt. Azt sem tudta, honnan kapta az ütést. Max lemászott, észrevette fejének körvonalait a lépcső koromsötét háttere előtt, és már ütött is, mielött Magarth megmoccanhatott volna, hogy védje magát. Elvesztette az eszméletét; Max ekkor zseblámpát vett elő, és jelzett Franknek, aki már rohant is fel a lépcsőn. Az ütött-kopott Ford V 8-as csak úgy süvített ki Point Breese-ből a hegyi út felé. A kormánynál Hosszú ült, szeme csillogott az izgalomtól. A fordu- lót két keréken vette, a kocsi úgy megcsúszott, hogy majdnem az út szélé- ig pördült. Hosszú azonban megbírkózott a kormánykerékkel, és ismét rá- taposott a gázra. - Hé! - szitkozódott a seriff - figyelj már, hogy hogyan mész. Szeret- nék egy darabban odaérni. - Nem akarom, hogy bármi baja történjék Miss Banningnek - vetette oda Hosszú. Fordjával éppen hogy elsuhant egy szembejövő teherautó mellett, csak néhány centin múlott a dolog. - Pillanatok alatt oda kell ér- nünk, seriff. Bízza csak rám, úgy hajtok, mint a veszett fene. Kamp két kézzel fogta a kocsi oldalát, görcsösen kapaszkodott. - Ez a tragacs nem bírja ki az ilyesmit - lihegte. - Ha így meghajtod, fic- nikre megy. - Szomorú lenne - mondta Hosszú mogorván -, akkor viszont jár ma- gának, seriff, egy új kocsi. A lehető legnagyobb sebességgel kell robog- junk! Kamp becsukta a szemét, és nagyot nyögött. - Ficnikre fog esni - hajtogatta lázasan -, apró darabokra . . . - Hát hadd essen - felelte Hosszú, és teljes erőből nyomta a gázpedált. - Rajta, rajta! Te istenverte ócskavas - kiáltotta, és előredűlt a volán fölé. - Mindent bele! Carol lába, mintha egyszeriben felmondta volna a szolgálatot. Nem tudott állva maradni, tehetetlenül rogyott az ágyra, úgy érezte, hogy fojtogatja a sötétség. Aztán valami rendkívüli dolog ment végbe a fejében. Mintha agyveleje kitágult meg összehúzódott volna. Kezét halántékához szorítot- ta, alig volt tudatában annak, hogy Steve otthagyta őt, és az ajtó felé ta- pogatódzik. Lassan lépkedett, hiszen minden mozdulathoz rettenetesen össze kellett szednie az erejét. Úgy haladt, mint amikor valakinek szélvi- harral kell szembeszegülnie. - Steve . . . - nyöszörögte Carol -, ne hagyj itt. A férfi azonban már odaért, kitapogatta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. A két Sullivan odakint várt rá. Egészen közel az ajtóhoz. Max zseblám- pájának éles fehér fénye Steve mellkasának pontosan a közepére világí- tott. Egy pillanatig semmi sem történt, senki sem mozdult, aztán Steve összeszedte magát, és harcra készen felemelte ökleit. Az eltökéltség szá- nalmas gesztusa volt ez. - Nesze, ez itt a tiéd, Larson - mondta Max lágyan. Gonosz, vöröslő fény villant fel a sötét szobában, aztán még egy és még egy. A pisztoly dörrenésétöl megremegtek az ablakok. Steve egy lépést tett előre, vaktában odacsapott egyet, és már zuhant is. Max újból tüzelt. A pisztoly hangja teljesen szinkronban volt azzal, ami Carol fejében vég- bement, mintha odabent elpattant volna valami! A másodpercek törtrészéig minden, ami mozgásban volt a szobában: Steve zuhanása, Max fegyvert emelő keze, az, ahogy Frank visszakapta a fejét, a zseblámpa kissé imbolygó fénye; mindez egyszerre mozdulatlan- ná dermedt. A másodperc törtrésze alatt az egész esemény olyanná vált, mint egy állókép, egy fénykép. Aztán ismét mozgásba jött az egész, de Carol számára minden megváltozott! Mint amikor a moziban életlenül ve- títenek, a kontúrok elmosódnak és hang sincs. A félelem elszállt Carolból, olyan könnyedén, mintha a zsebkendőjét ej- tette volna le. Fölállt, a falhoz lapulva megindult a két Sullivan felé, akik Steve fölé hajoltak. Max gyakorlott kézzel tapintotta ki a bordáit. - Oké - mondta és felegyenesedett -, csipkedjük magunkat! Gyorsan el innen! Frank megborzongott. - Ez volt az utolsó bulink, Max! Én kiszállok! - El innen! - ismételte Max, és az ajtó felé fordult. Odakint az éjszaka csendjét erős motorzúgás verte fel, fékcsikorgás, amint Hosszú megállt a kocsival a ház előtt. - A hátsó kijárathoz! - mondta Max, és már indult is a fólyosón. Frank követte. Egyszerre egy láthatatlan kéz nyúlt ki a sötétből, és karon ragadta. Egyetlen ijesztő pillanatig azt hitte, hogy Larson éledt fel! Szája kiszáradt a rémülettől. Semmit sem látott, csak a körülötte falként feketél- lő sötétséget. Hallotta, hogy valaki ott lélegzik egészen közel hozzá. Raga- dozó karmok mélyedtek a karjába. - Max! - kiáltotta éles hangon, és előrelendült. Öklével vadul csapott a semmibe, úgy, hogy szinte egyensúlyát vesztette. Hideg ujjak tapogatták végig az arcát. Gyorsan és könnyedén, mintha csak légáramlat érte volna. Olyan könnyű és lágy volt ezeknek az ujjaknak az érintése, mint amikor pókháló érinti az ember arcát. Visszahőkölt, a ré- mülettől egészen lebénult. - Gyere már - kiáltotta Max türelmetlenül a lépcsőről. - Itt . . . van valaki . . . - mondta Frank remegő hangon, és tapogató- dzott a sötétben. - Gyere már, te marha - förmedt rá Max, aztán megtorpant, mert Frank vérfagyasztóan felordított. Ez a szörnyű hang még Max kötélidegeit is próbára tette. Egy pillanatig borzadva állt meg. Valami elsuhant mellette; ösztönösen hátraugrott. Kar- molásra kész ujjak szántottak végig a nyakán. Vaktában elsütötte a piszto- lyát. A fegyver dörrenése visszhangzott a házban, és hallotta a könnyed lépteket, ahogy valaki lefut a lépcsőn. Egyik lövést a másik után adta le csak úgy vaktában, és fokozódott benne a pánik. A hallból is fegyverropo- gás hallatszott válaszként, mert a seriff és Hosszú most jutottak be a ház- ba. Max sarkon fordult, és nekiütközött Franknek. Megragadta, mire az új- ból felüvöltött. Max tétovázás nélkül fogást változtatott a pisztolyán, és rávágott Frankre, utána lehajolt, vállára emelte az ájult testet, és úgy ro- hant vele a folyosón. Az ablakhoz érve leengedte Franket a rézsútos tetőre, és ő maga is ki- mászott. Frank félájultan feküdt a cserepeken. - Megvakultam - nyöszörögte -, a szemeim . . . kikaparta a szemei- met...! HATODIK FEJEZET Egy hónap telt el azóta, hogy Steve Larson meghalt. Csendes, fülledt dél- után volt, a viharvert Cadillac nagy lendülettel kanyarodott be Grass Hill bejáratán, és megállt a ház előtt. Veda már vagy egy félórája az ablaknál leste-várta. Kisietett a teraszra, aztán meg futott is, hogy üdvözölhesse Magarthot, amint kiszállt a kocsijá- ból. - Helló, kedvesem - mondta a férfi, magához szorította és megcsókol- ta Vedát. - Mindent elintéztem neki, amit kellett. Nem volt könnyű. - Bele- karolt a lányba, így mentek fel a házba. - Hogy van Carol? - Változatlanul - mondta Veda szomorúan. - Nem is hinnéd, Phil, hogy ez ugyanaz a lány. A régi megkapó kedvesség eltünt a lényéből. Rideg, ke- mény, furcsa, szerencsétlen ember lett. Ijesztően megváltozott. - Nem jól van ez így . . . most is csak üldögél, és naphosszat emészti magát? - kérdezte Magarth gondterhelten. Lerakta kalapját, kabátját, és követte Vedát a nappaliba. - Sajnos, még mindig. Hiába próbálkozom. Semmi sem érdekli. Azt akartam, hogy ne jusson az újságokhoz, de mégis megszerezte valahon- nét a lapokat. Úgyhogy most már mindent tud saját magáról. Rettenetes ez, Phil. Elolvasta a cikkeket, aztán bezárkózott a szobájába, és hallottam, ahogy órákon át fel s alá járkált. Próbáltam rábeszélni, öntse ki nekem a lelkét, de nyilvánvalóan inkább arra vágyik, hogy békén hagyják. Így hát nem volt lelkem tovább erőltetni a dolgot. - Előbb-utóbb mindenképpen meg kellett tudnia, de nagy baj, hogy a lapokat olvasta. A cikkek nem valami tapíntatosak - mondta Magarth homlokát ráncolva. - Én mindenesetre elintéztem, amit kellett. Az örökség már az övé. Körülbelül négymillió dollár áll a rendelkezésére, és ez nem semmi. Hartman jó sokat sikkasztott, de idejekorán beavatkoztunk, az örökség java részét sikerült megmenteni. - Mi hír róla? - Megszökött. Amint megkezdődött a vizsgálat, tudta, hogy számára vége a játéknak. A rendőrség a nyomába eredt, de le merném fogadni, hogy már el is hagyta az országot. Gondolom, jó lesz, ha most felmegyek Carolhoz. - Nem fenyegeti az a veszély, hogy intézetbe zárják. Szabad, meg pén- ze is van. De én attól tartok, azt tervezi, hogy elmegy tőlünk - mondta Ve- da. - Remélem, hogy nem azonnal. Próbáld meg rábeszélni, maradjon még egy ideig. Nincs még elég jól ahhoz, hogy megálljon a maga lábán: nincsenek barátai, nincs hova mennie. Értesd meg ezt vele, Phil. - Megteszem, ami tőlem telik, de nem kényszeríthetem. Ahogy mond- tad, Carol szabad, azt teheti, amit akar. - Persze, de azért csak próbáld meg. Halálra izgatnám magam miatta: egyedül . . ., és senki se lenne mellette, akihez tanácsért fordulhatna. - Hát majd meglátjuk, hogy mire megyek vele - válaszolta Magarth. - Volt nála Kober doktor? - Csak egypár percet töltött itt. Nyugtalanítja őt Carol állapota. Azt gyanítja, hogy az autóbalesetkor szerzett sérülése alkalmával egy csont elmozdult, és az nyom egy ideget. Carol azonban nem engedi megvizsgál- tatni magát. Itt járt doktor Travers is, de nem engedtem be Carolhoz. Azt mondta, nem vállalja a felelősséget mindazért, ami abból adódhat, hogy Carol felügyelet nélkül marad. Mondtam neki, hogy szerintem nem közve- szélyes . . . de Phil, én magam is úgy érzem, hogy egy kicsit furcsa lett. Egyáltalán nem olyan, mint amikor idehoztad. - Fölmegyek hozzá . . . Carol ott üldögélt a kényelmes, nagy szobában az ablaknál. A fejét sem Fordította Magarth felé, amikor belépett. Hűvös csend vette körül, amitől Magarth még inkább nyugtalan lett. Odahúzott egy széket a lány mellé, le- ült, és erőltetett jókedwel mondta neki: - Jó híreim vannak, Carol. Tudja, mi lett maga: egy gazdag fiatal nő! Carol összerezzent, amikor meghallotta a férfi hangját. Feléje fordult, nagy zöld szemekkel bámult rá. - Nem is hallottam, hogy bejött - mondta aztán tompa, kemény han- gon. - Azt mondta, hogy jó hírei vannak? Magarth fürkésző tekintetet vetett rá. A lány rezzenéstelen, fehér arca és tekintetének fagyos üressége nagyon elszomorította. - Igen, nagyon jó híreim vannak. A pénzt a maga nevére írták. Minden szükséges okmányt elhoztam, akarja, hogy együtt átnézzük? Carol megrázta a fejét. - Nem, nem akarom - mondta nyomatékosan, kicsit hallgatott, aztán megkérdezte: - Azt mondja, hogy gazdag lettem? Milyen gazdag? - Négymillió dollárja van. Ez töméntelen pénz. Carol arckifejezése megkeményedett. - Hát igen - mondta, kezeit összekulcsolta. Kibámult az ablakon. Kese- rű és tépelődő volt a tekintete. Meg se moccant, meg se mukkant, úgy- hogy végül is Magarth szólt hozzá csendesen: - Meg van elégedve? - Mindent elolvastam magamról az újságokban - szólalt meg végül Ca- rol. - Nem volt kellemes olvasmány. - Nézze csak, Carol, nem szabad mindent elhinnie, amit az újságok ír- nak . . . - de Carol kezének egy mozdulatával elhallgattatta. - Sok mindent megtudtam magamról - mondta, és még mindig kifelé bámult -, elmebeteg vagyok. Ezenkívül egy degenerált gyilkosnak a lánya, aki miatt az anyám is meghalt. Három évet töltöttem elmegyógyintézet- ben, és ha ebben az államban nem létezne egy bizonyos törvény, akkor most is ott lennék. - Hirtelen ökölbe szorult a keze. - Közveszélyes va- gyok! Úgy emlegetnek, hogy a vörös hajú gyilkos. Steve iránti szerelmem- ről is írnak, mégpedig azt, hogyha életben maradt volna, sohasem vehe- tett volna feleségül. Úgy fogalmaznak, hogy "egy őrült lány tragikus sze- relme" . . . - elcsuklott a hangja, összeszorította ajkait és ökleit is, annyira, hogy a csontok kifehéredtek a megfeszült bőr alatt. - Nagyon kérem, Carol - mondta Magarth -, ne kínozza magát így! - De maga azt mondja nekem, hogy jó hírei vannak számomra . . . négymillió dollárt érek, és azt kérdi, hogy meg vagyok-e elégedve? Hát persze, nagyon, nagyon meg vagyok elégedve - mondta, és olyan vérfa- gyasztó keserüséggel nevetett fel, hogy Magarth hátán végigfutott a hi- deg. - Nem szabad, hogy ezt tovább így folytassa - mondta Magarth határo- zottan. - Ezzel semmire sem jut. Veda meg én segíteni akarunk magá- nak... Carol megfordult, és megragadta a férfi csuklóit. - Maga nem fél attól, hogy valami gonoszat teszek magával? - kérdez- te. - Azt mondják, hogy közveszélyes vagyok, mint az apám. Tudja maga, hogy mit mondanak az apámról? Itt van az újságban. Fölolvasom magá- nak. - Felvett egy pecsétes, gyűrött újságot, amely ott feküdt mellette a földön. - Hát ez áll itt, hallgassa: "Slim Grisson gyilkos volt: születésétől fogva elmebeteg. Hajlama a ke- gyetlenkedésre már egész fiatalon bajba sodorta. A tanítója rajtakapta, amikor egy élő cicát egy rozsdás ollóval darabokra vágott. Az iskolából ki- csapták. Tizenöt éves korában megszöktetett egy kislányt, akit aztán a ré- mülettől félőrülten találtak meg egy héttel később. Olyan brutálisan bán- talmazta. Grissont azonban soha nem kapták el, mert anyja, a hirhedt "Grisson mama" kiszöktette a városból. Grisson mama gengszternek nevelte a fiát. Kezdetben még hibázott, és a fia lebukott, több ízben ítélték el rövid börtönbüntetésre. Grisson mama minden esetben türelmesen megvárta, míg fia kiszabadul, és aztán foly- tatta a kiképzést. A fiú egyre ritkábban hibázott, tagja lett egy hírhedt ban- dának. Több bankrablásban vett részt. fokozatosan feljebb került a rang- létrán. Alapvető módszere az volt, hogy mindenkit megölt, aki szembe- szállt vele. Bandavezér lett. Az amerikai bűnözés történetében alig volt még egy olyan kegyetlen, szőrnyű gyilkos, degenerált bűnöző, mindt Slim Grisson . . ." - Elég! - szólt közbe Magarth élesen. - Ezt nem akarom tovább hallgat- ni. Térjen már észhez, Carol! Mire megy ezzel? A lány megborzongott, aztán leejtette az újságot a földre. - És ő volt az apám . . . az ő vére folyik az ereimben. Maga arról papol, hogy segít rajtam. Hogyan segíthetne? Hogyan segíthetne bárki is, amikor ilyen örökség nehezedik rám? Ilyen örökség is! - Felállt, és járkálni kezdett a szobában. - Nem . . . kérem, ne mondjon semmit, tudom, hogy kedves akar lenni hozzám. Hálás vagyok mindkettőjüknek, de most . . . - szünetet tartott, és félig leeresztett szempillái alól nézett Magarthra. Komor fenye- getés áradt hallgatásából. A férfi meghökkent. Carol pedig folytatta: - Magamra kell hogy hagyjanak. Lehet, hogy közveszélyes vagyok . . . mint az apám. Gondolja, hogy az olyan emberek életét is veszélyeztetném, mint, amilyen maga és Veda? - Butaságokat beszél, Carol - mondta Magarth -, velünk van már több mint egy hónapja . . . Csak nehezebbé teszi a dolgokat, ha . . . - Végérvényesen döntöttem! - szakította félbe Carol. - Holnap elme- gyek innen, de azt akarom, hogy mielőtt elmennék, tegyen meg nekem néhány dolgot. - De nem szabad elmennie . . . legalábbis egyelőre nem - tiltakozott Magarth. - Még nem heverte ki annak a sokknak a hatását. Carol dühös, türelmetlen mozdulatot tett. A szája sarka meg-megrán- dult. - Végiggondoltam a terveimet, és senki sem akadályozhat meg abban, hogy megvalósítsam őket! - Furcsán recsegett a hangja. - Egy hónapon át ültem itt és töprengtem. Már korábban elmentem volna, ha lett volna pénzem. Most pedig itt az ideje, hogy induljak. Magarth látta, hogy hiábavaló vitatkozni vele. Carol kérlelhetetlen, és amint így elnézte, rádöbbent, talán nem is egészen alaptalan, amit Travers doktor mondott . . . Lehet, hogy tényleg közveszélyes . . . - De hova menne? - kérdezte. - Vedán és rajtam kívül nincsenek bará- tai. Nincsen otthona, nem indulhat el csak úgy vaktában, ki a nagyvilág- ba . . . ezt maga is tudja. Megint az előbbi türelmetlen gesztus. - Csak pocsékoljuk az időt! Vállalja az ügyeim intézését, vagy nem? Ne- kem fogalmam sincs a pénzügyekröl, és nem is akarok érteni az ilyesmi- hez. Beszéltem az ügyvéddel. Azt tanácsolta, jelöljek ki valakit, aki engem képvisel. Nagyapám sokféle üzleti tevékenységet folytatott. Ezeket az ügyeket most nekem kellene intéznem. Hajlandó ellátni helyettem ezeket a feladatokat? Magarth meghökkent. - Hát persze . . . mindent megteszek, ami csak tőlem telik . . . de el kell látnom a saját munkámat is . . . - Jó fizetést fog kapni, mindent előkészítettem az ügyvéddel - folytatta Carol ugyanazon a hűvös, szenvtelen hangon. - Nyugodtan abbahagyhat- ja az újságírást. Maga és Veda összeházasodhatnak. El akarja venni, ugye? - Persze. Nagyon szeretném - mondta Magarth, és ujjaival beletúrt a hajába. Beszélgetésüknek ez a fordulata zavarba hozta. - Akkor hát, ugye, felkeresi az ügyvédet és megbeszéli vele a részlete- ket? Magarth egy pillanatig tétovázott. - Rendben van - mondta, de hozzátette -, és maga, Carol, mit szándé- kozik csinálni? - Mikor kapok pénzt a kezembe? - kérdezte Carol nyersen, rá sem he- derítve az elhangzott kérdésre. - Amikor csak akarja . . . ha úgy tetszik, akár most is. - Igen, most. Kétezer dollárt akarok, és intézze el, hogy bárhol legyek is az országban, minden huzavona nélkül pénzhez juthassak. Azt akarom, hogy vegyen nekem egy kocsit, és az legyen itt holnap reggelre. Menjen és keresse fel az ügyvédet, hozza el nekem az aláírandó iratokat, hogy azonnal átvehesse az ügyeim intézését. Holnap reggel pedig elmegyek in- nét! - Nem várna egy kicsikét? - kérdezte Magarth. - Egészen egyedül lesz. Carol arca hirtelen elvörösödött. - Kérem, tegye, amit mondok, vagy keresnem kell valaki mást - mond- ta felemelt hangon. - Az, hogy hova megyek és mit szándékozom csinálni, az én dolgom! - Hát rendben - mondta Magarth lemondóan, és felállt. - Megteszem. Carol rátette kezét a férfi karjára, és egy pillanatra megenyhült a tekin- tete. - Maga nagyon kedves - mondta halk hangon. - Ne higgye, hogy hálát- lan vagyok. El sem tudom képzelni, mi lett volna velem maga és Veda nél- kül. Remélem, hogy maguk ketten nagyon boldogok lesznek. - Bizonyára - mondta, és nagy nehezen elmosolyodott. - Ugye tudja, hogy mit érzek maga iránt? Szeretném, ha még egyszer átgondolna min- dent. Veda meg én azt szeretnénk, hogy itt maradjon nálunk. Nem tudom, hogy milyen tervei vannak, de az ösztönöm azt súgja, hogy nem vezetnek jóra . . . - Én már döntöttem - mondta csendesen, és elfordult a férfitól. - Hagyjon most magamra, kérem. Legyen szíves, mondja meg Vedának, hogy holnap reggel elmegyek. Ma este már senkivel sem akarok beszélni. Magarth még egyszer próbálkozott. - Hát nem fogad a bizalmába, Carol? Miért ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül útnak induljon? Amikor vannak itt ketten is, akik mindent megten- nének magáért? Mondja el nekem, hogy mit tervez. Segíteni fogok. Carol megrázta a fejét. - Nekem senki sem segíthet. Ami az én feladatom, azt csak én hajtha- tom végre! Egymagam! Most kérem, hagyjon magamra. - Hát akkor megyek - mondta Magarth. Az ajtóhoz indult, és érezte, hogy vereséget szenvedett. Carol egyedül maradt. Az ablakhoz lépett, leűlt. Pár pillanatig mozdulat- lan maradt. Hideg kezeit halántékához szorította. - Akárhol legyél is, Steve, drágám, szeress engem! - mondta lágyan. - Olyan nagyon magányos vagyók. Annyira félek, de megtalálom őket! Nem menekülhetnek előlem. Gondoskodom róla, hogy megfizessenek azért, amit veled tettek. Éppen annyira könyörtelen és kegyetlen leszek velük, mint ők voltak veled. Semmi értelme sincs már az életemnek, csak az, hogy bosszút álljak érted! Még akkor is ott ült az ablaknál, amikor a halovány őszi fények szerte foszlottak, és amint az már egész délután várható volt, esni kezdett az eső. Másnap is egész nap esett. Piszkosszürke felhők telepedtek a hegyekre. Késő délután pedig sűrűn gomolygó köd hozta magával a sötétséget. Egy fekete Chrysler coupé haladt felfelé nehézkesen a meredek föld úton. Elejét máris szinte teljesen elborította a sár. Ahhoz a régi házhoz ve zetett ez az erdei út, amelyben még nem is olyan régen Tex Sherill lakott. Carol ott állt meg kocsijával a düledező veranda feljárója előtt. Kiszállt és egy pillanatig mozdulatlan maradt: vizsgálgatta a sötét épületet, lát szik-e valahol valami jele annak, hogy itt emberek laknak. Az eső vigasztalanul esett, az ereszről a falépcsőre hulló cseppek kop- panása halk suttogásnak tűnt. A ház titokzatos sötétségbe burkolódzott. Carol azon tűnődött, hogy tel- jesen üres-e. Fölment a lépcsőn, és az ajtó kilincsével próbálkozott. Zárva volt. Öklé- vel kopogott, és várt. Még többször meg kellett ezt ismételnie, mire halk lépteket hallott belülről. Újból kopogott, határozottabban, erre aztán meg- hallotta Miss Lolly hangját. - Ki az? - Carol Blandish vagyok. Magával akarok beszélni. Hallatszott, ahogy Miss Lolly visszafojtja a lélegzetét, aztán az ajtó né- hány centire kinyílt. A lánc ott belül nem engedte, hogy tágabbra nyíljon. - Miért jött vissza? - hangzott Miss Lolly kérdése a sötétségből. - Magával akarok beszélni - mondta Carol az ajtófélfának támaszkod- va, a keskeny ajtónyíláshoz hajolva. - De ide nem jöhet be - mondta Miss Lolly -, egyedül akarok itt lenni. - Maga már azelőtt is segített nekem. Azt reméltem, hogy most is segí- teni fog. A két Sullivant keresem. Miss Lolly ziháló lélegzetvétele volt a válasz. - Mit akar velük? - kérdezte vadul. - Maga kis bolond. Ők ketten magá- ra vadásznak, hagyja őket! - Lelőtték a szerelmemet - mondta Carol kemény, fakó hangon. - Azt hiszi, hogy ezek után futni hagyom őket? - Ó! - Pillanatnyi hallgatás. - Bosszú? - kérdezte Miss Lolly megválto- zott, élénkebb hangon. - Szóval erről van szó? - Meg kell találnom őket - mondta Carol. Odabent zörgött a biztonsági lánc, aztán kinyílt az ajtó. - Jöjjön be - hangzott Miss Lolly hangja a sötétből. - Most egyedül la- kom itt. Mr. Sherill röviddel maga után elment. Carol követte a hosszú, sötét folyosón a hátsó szobába. Az asztalon égett egy lámpa. A szoba annyira tele volt régi, kopott bútorokkal, hogy egyáltalán nem volt könnyű közöttük járni. Miss Lolly visszahúzódott egy sötét sarokba. Carol csak nagy, szomorú szemeit láthatta. Nyakán fehér sálat hordott, úgyhogy a szakálla nem lát- szott. - Üljön le - mondta Miss Lolly -, tehát őket keresi? Ha fiatalabb lennék, én magam is utánuk erednék . . . Carol kigombolta könnyü útiköpenyét, levette kalapját, és fejének kis mozdulatával megrázta hajfürtjeit. - Tudja, hogy hol vannak? - kérdezte, és leült. - De mit is tehetne maga velük, ha megtalálja őket? Olyan ravaszak, gyorsak és olyan erősek. Senki sem tud ártani nekik - mondta Miss Lolly kétségbeesetten. Carol feléje fordította az arcát, és egy pillanatig szembenéztek egymás- sal. Miss Lolly meghökkent attól a keserűségtől, amely Carol arcáról és je- ges tekintetéből áradt. - Gondoskodom róla, hogy megbűnhődjenek! - mondta Carol halkan. - Nem számít, hogy mennyire ravaszak, gyorsak és erősek. Bünhődniök kell, még ha az egész életem rámegy is. Nincs semmilyen más célom, amiért élhetnék. Miss Lolly bólintott, ujjai szétnyitották a nyakára tekert sálat. - Ugyanígy érzek én is - mondta, és könnyek csorogtak végig az arcán, lehullottak a keze fejére. - Nézze csak, Max levágta a szakállamat. Carol nem moccant, és arckifejezése sem változott. - Miért tette ezt? - Mert magát elengedtem - mondta Miss Lolly kezeit tördelve. - Bár in- kább megölt volna! Hiú vénasszony vagyok, drágám: lehet, hogy magának ez visszataszító, de én szerettem a szakállamat. Már olyan régen megvolt. - Mondja el, mi történt. Miss Lolly odahúzott magának egy széket, visszacsavarta a sálat a nya- kára, és leült. Reménykedve előrenyújtotta a kezét, de Carol elhúzódott tőle. Arca rideg maradt. - Mondja el. - Két napra rá, hogy maga elment, visszajöttek ide. Frank kint maradt a kocsiban, Max pedig bejött ide. Kicsit féltem, de ott ültem, ahol most ma- ga, és csak vártam, hogy mit tesz majd velem. Kérdezte, hogy hol van Mr Sherill. Megmondtam, hogy elment. Hosszú ideig itt állt előttem, és csak nézett rám. Megkérdezte, miért nem mentem el én is. Azt feleltem, hogy nem volt hová - Miss Lolly a sálat babrálta, és csak hosszabb szünet után folytatta: - Fejbe vágott, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már el- mentek. Levágta a szakállamat. Biztos emlékszik a szakállamra? - Elgon- dolkodó tekintettel nézett Carolra. - Nagyon gyönyörű szakáll volt, és ő elégette. Max maga az ördög - mondta hangosabban. - Tudta, hogy sem- mivel sem okozhat nagyobb fájdalmat nekem, mint ezzel. - És Frank? - kérdezte Carol. - Ő a kocsiban maradt - mondta Miss Lolly, és zavartan nézett. - Nem tudom, miért maradt ott, mert Frank kegyetlen, nem jellemző rá, hogy ki- maradjon abból, ha valakít megkínoznak, de most a kocsíban várt. Carol elmosolyodott. Miss Lolly, amikor ránézett, érezte, hogy végigfut a hideg a hátán. - Frank azért maradt a kocsiban, mert vak - mondta Carol. - Én vakítot- tam meg, azután, hogy megölte Steve-et. Miss Lolly hallgatott. Meglepődve tapasztalta, hogy sajnálatot érez Frank iránt. Megdöbbenést a hír hallatán. - Megvakult? Senkinek sem kívánnám, hogy megvakuljon - mondta Miss Lolly. Carol türelmetlen mozdulatot tett. - Szóval, hol vannak? - kérdezte az eddiginél durvább hangon. Miss Lolly megrezzent. Hátrahőkölt attól az elfojtott gyűlölettől, amely a zöld szemekből áradt feléje. - Nem tudom . . . de az emeleten volt egy szobájuk, ott tartották a hol- mijukat. Amikor elmentek, mindent magukkal vittek, kivéve egy fényképet; amely becsúszott a padlódeszkák közé. Azzal talán kezdhet valamit. - Hol az a fénykép? - Itt van. Éppen ezt nézegettem, amikor maga kopogott. - Miss Lolly ki- húzott egy fiókot, kivett egy fényképet, és odatette az asztalra a lámpa- fénybe. Carol föléhajolt. A fotó egy lányt ábrázolt. Arcvonásai közönségesek, szinte durvák. Bar- na haja középen elválasztva, pufók, egyszerű az arca, de duzzadó ajkából, kihívó tekintetéből, egész testéből csak úgy áradt az érzékiség. A szemér- metlen ledérség meg a gonoszkodás is. Mindezt nem tudta elfedni sem- miféle külső máz. Merészen szűk fürdőtrikója olyan alakot mutatott, amelyért biztos, hogy bolondulnak a férfiak. A fotó alján fehér tintával, nagy, nyújtott betűkkel írt szöveg: A drága franknek, Linda. Carol szemrebbenés nélkül megfordította a fotót, és elolvasta a fényké- pész bélyegzőjének szövegét: Kenneth Carr, 3971 Main Street, Santo Rio. Aztán visszafordította a képet, és megint jól megnézte a lányt. Miss Lolly is éberen figyelt. - Olyan nő ez, akit egyetlen férfi sem felejt el egykönnyen - mondta, miközben előrehajolt, hogy Carol válla fölött még egyszer megnézze a fo- tót. - Gonosz, de vonzó. A férfiak újból és újból visszatérnek hozzá. Ha rá- talál a lányra, akkor azt hiszem, Frank is meglesz. - Igen - bólintott rá Carol. Santo Rio sűrűn lakott kisváros a Csendes-óceán partján: milliomosok nyaralóhelye. Nincs itt semmiféle ipar, hacsak a fényűző, pompás szóra- koztatás ezernyi formáját nem tekintjük annak. Ez esetben Santo Rio ipara élénken virágzó volt. A lakosok legnagyobb része abból élt, hogy szóra- koztatta a gazdag nyaralókat, akik ezrével jöttek Santo Rióba az év min- den szakában. Szerencsejáték, lóversenyzés, vitorlázás, tánc, az erkölcste- len kicsapongás megszokott és különleges formái, mulatók, színházak, mozik . . . az ilyen helyeken alkalmazzák azokat, akik nem elég okosak ah- hoz, hogy megálljanak a saját lábukon, akik nem tudnak saját céget alapí- tani. Az okosak, az életművészek jól megélnek a zsarolásból, az emberek át- ejtéséből. Sötét üzelmekben vesznek részt, amelyek könnyű keresetet je- lentenek. Az ilyenek közé tartozott Eddie Regan is. Sőt, egyike volt a leg- ügyesebbeknek. Magas, széles vállú, jóképü férfi. Göndör fekete hajának, napsütött bő- rének, pompás fehér fogainak és csillogó kék szemének nem tudtak ellen- állni azok az idősödő hölgyvendégek, akik azért jöttek Santo Rióba, hogy életükben még egyszer, talán utoljára, kirúgjanak a hámból. Eddie ezeknek a hölgyeknek volt a táncpartnere. Igen jól keresett. Időn- ként kiegészítette jövedelmét azzal, hogy megzsarolta őket, ha eléggé bu- ták voltak (rendszerint ez volt a helyzet), és olyan bizonyítékok birtokába juttatták Eddie-t, amelyekről "a férjnek" nem volt szabad tudomást sze- rezni. Az, hogy idősebb hölgyeknek udvaroljon, nem volt Eddie számára ideá- lis időtöltés, de eléggé okos volt ahhoz, hogy felismerje, az ő adottságai csakis ezen a pályán érvényesülnek. Így aztán, hogy örömét is lelje az élet- ben, "munkaidő" után szép fiatal nőkkel vigasztalódott. Pillanatnyilag ezt a vigaszt Linda Lee jelentette számára, az a nő, akinek fényképét a két Sullivan ottfelejtette a régi házban. Eddie egészen véletlenül találkozott Lindával. Egyik délután éppen a tengerparton napozott és figyelt, nem kerül-e elébe egy magányosnak lát- szó idősebb hölgy, amikor feltűnt neki Linda: épp akkor jött ki a tengerből. Lindának pedig olyan alakja volt, amely legelőnyösebben egy nedves für- dőruhában érvényesült. Legalábbis Eddie-nek ez volt a véleménye. A ma- ga módján szakértője volt az ilyen dolgoknak. Egy pillanat alatt elszálltak fejéböl az öregedö tyúkokkal kapcsolatos tervei, és minden figyelmét erre a szenzációs csajra összpontosította, aki éppen feléje közeledett. Hozzá hasonlót még nem látott szerelmi élményekkel teli életében. Té- továzás nélkül határozott: mindennél fontosabb, hogy megismerkedjék ezzel a csodás testtel. A remek formák sötét hajú tulajdonosa éppen hogy elhelyezkedett a napozáshoz, ő máris ott volt és leült mellé. Linda megörült az új hódolónak. Lehet, hogy Eddie csinos arca, napsü- tött, férfias mellkasa sokat nyomott a latban, de akárhogy volt is, kegye- sen elfogadta a férfi közeledését. Alig egy perc kellett hozzá, hogy meg- hitt barátok legyenek, egy órán belül pedig már nagy volt a szerelem közöttük. Eddie ilyennek szerette a nőket: legyenek simulékonyak, ragyo- góak és készségesek. Eddie tulajdonképpen cinikus volt, és ezért úgy saccolta, hogy a hét vé- gére Linda bájai már veszítenek a varázsukból. Hiszen így volt ez már számtalan alkalommal más fiatal nők esetében, akik éppen ennyire simu- lékonyak és készségesek voltak, de most már a múlt halványodó emlékei közé tartoztak. Meglepetésére azonban azt tapasztalta, hogy éjjel és nap- pal egyre csak Lindára gondol. Munkáját is elhanyagolja, csak hogy vele lehessen. Sőt egy alkalommal egy jó kis zsarolás lehetőségét is feláldoz- ta: inkább elment a lánnyal szórakozni egy drága mulatóba. Kapcsolatuk már három hete tartott. Ami Eddie-t illeti, ő éppen annyira lelkes és szerelmes volt, mint az első napon. Még arra is hajlandó volt, hogy házassággal biztosítsa tartósan birtoklási jogait Lindával szemben. Az ilyen lépést a múltban nemcsak szükségtelennek tartotta és elkerülte, hanem veszélyesnek is ítélte. Mindeddig az volt a véleménye, hogy ilyes- mi személyes szabadságát veszélyezteti. Linda azonban, furcsa módon, maga sem kívánta elveszíteni független- ségét, szabadságát. Más dolog volt az, ha Eddie-t naponta vagy heten- ként két-három éjszakára szeretőjeként fogadta, és megint egészen más lett volna, hogy Eddie állandó ura és parancsolója legyen, arról nem is szólva, hogy akkor állandóan vele lakott volna. Így hát sakkban tartotta Eddie-t, nem teljesítette minden kívánságát. A férfi elképedt, amikor látta, hogy Linda milyen luxusban él. Elbűvölő kis villája volt, saját stranddal és kerttel, amelynek trópusi növényzetét egy néger kertész gondozta, úgyhogy a dúsan zőldellő növényzet egészen el- takarta a nagyvilág elől ezt a pompás, elkülönített fészket. A villa berendezése stílusos és kényelmes volt. A néger szakács kitűnő ételeket szolgált fel. Az ilyen környezet fenntartása jelentős összegbe ke- rülhetett. Honnan jött ez a pénz? Honnan telik neki a legdivatosabb ruhák- ra, cipőkre, kalapokra, mindenből a legszebbre, amit csak kapni lehetett Santo Rióban? Honnan a pénz, hogy megvehette a ragyogó kék Buick Road Master kocsit, amellyel Linda a városban járt, és néhanapján, ha kedve szottyant rá, távolabbra is kiruccant? Linda úgy magyarázta a gazdagságát, hogy örökölt egy nagybácsitól, aki az olajiparban szerezte vagyonát. Eddie azonban túl okos volt ahhoz, hogy ezt elhiggye. Bár ráhagyta: hadd higgye Linda, hogy ő bevette a me- sét. Linda egyszerűen nem volt az a típus, akinek olajmágnás nagybátyja lehetett volna. A nyilvánvaló magyarázat soha eszébe sem jutott Eddie-nek. Tökélete- sen bízott abban, hogy Linda kizárólag az ő szeretője. Végül azt a lehető- séget tartotta valószínűnek, hogy Lindának egy különleges buli teszi lehe- tővé, hogy ilyen nagy lábon éljen. Kíváncsi volt: vajon mi lehet ez a buli. Valójában azonban a kézenfekvő magyarázat volt a helyes. Lindának volt egy szeretője, aki annyira belebolondult, hogy megteremtette számá- ra ezt a nagyszerű luxuskörnyezetet annak ellenére, hogy csak ritkán láto- gathatja meg Lindát, mert üzleti ügyekben az országot kellett járnia. Egy pillanatra sem feledkezett azonban meg Lindáról, sőt, ha mégis más nőt tartott a karjában, akkor is azt képzelte, hogy Lindával van együtt. Linda elégedett volt ezzel a helyzettel. Hagyta, hogy a férfi ellássa pénz- zel, elegáns környezetben tartsa, és mindezért oly kevés ellenszolgáltatást kérjen. Számára az a férfi dögunalom volt, gyenge szexuális partnernek tartotta, de túl hasznosnak ahhoz, hogy ne szakítson vele. Az a tény, hogy a férfi eléggé ritkán látogatott el a villába (csak négyszer vagy ötször évente), többé-kevésbé ellensúlyozta azt az áldozatot, amelyet az ilyen lá- togatások alkalmával meg kellett hoznia. A férfi bőkezű volt és gazdag, ezenkívül Linda szerint ártalmatlan is, de e tekintetben Linda óriásit téve- dett. De hát ő sohasem hallott még a Sullivan fivérekről. Meg aztán, ha hallott volna is, esze ágába sem jutott volna, hogy ez a kövér arcú ember, akit Franknek szólított, egyike lehet a rettegett bérgyilkosoknak. Ha ismer- te volna a tényeket, akkor biztos kevésbé hanyagul fogta volna fel helyze- tét, és egy picikét hűségesebb lett volna hozzá. Maxszel egyszer-kétszer találkozott csak Linda, de már az első pillanat- tól határozott ellenszenvet érzett iránta. Ő volt az egyetlen férfi, akire nem hatott szépsége, aki nem kereste az alkalmat, hogy még egy pillantást vethessen érzéki alakjára. Ezenkívül félt is Maxtől. Szeméből olyan ijesztő ridegség áradt, mint egy kígyóéból . . . és Linda rettegett a kígyóktól. Nagyon kérdéses, hogy vajon Eddie ugyanannyira bukott volna-e Lindá- ra, ha tudta volna, hogy ez a nő a Sullivan fivérek egyikének a kitartottja. Eddie sok mindent hallott már a két Sullivanről, de sohasem találkozott egyikkel sem. Az a sok minden azonban, amit róluk beszéltek, éppen ele- gendő lett volna ahhoz, hogy békén hagyja lindát, ha ak- kor ísmerte volna a tényeket, amikor forgószél sebességű udvarláshoz fo- gott . . . Most már annyira belebonyolódott ebbe a kapcsolatba, hogy még a két Sullivan fenyegető rémképe sem tántorította volna el. Egy forró napsütéses délutánon Eddie a tengerparti úton robogott krém- és bíborszínű autójában, amelyet búcsúajándékként kapott egyik hölgyvendégétől. Úgy érezte, hogy minden nagyszerű ezen a világon! Valóban hódító volt a testéhez símuló fehér sportingben, a makulátlan fehér nadrágban. Izmos karját mahagóniszínűre sütötte már a nap. Erős keze a krémszínü volánon, gondosan manikűrözött körmei meg-megcsil- lantak a napfényben. Vezetés közben széles mosoly terült el az arcán, nagyon büszke volt fe- hér fogaira, és semmi okát sem látta, hogy miért ne mutogatná őket. Sok női szív dobbant meg, amikor elhajtott, többen megfordultak utána, hogy jobban megnézzék. Eddie tudatában volt annak, hogy milyen feltűnést kelt. Örömmel nyug- tázta a sikert. Néhány perccel fél négy után érkezett Linda villájához. A nő a kert virá- gaival pepecselt. Annyi szín, annyi árnyalat volt ebben a kertben, hogy a filmek technicolor technikája elbújhatott mellette. Linda fehér tenisznad- rágot viselt, meztelen lábán piros-fehér szandál. Körme skarlátvörösre festve. Az ugyancsak skarlátszínű nyakpántos napozó felsőrész, ha precí- zek akarunk lenni, egy egész számmal kisebb méretű volt, mint amilyen keblének méretéhez kellett volna. Persze Eddie nem talált ebben semmi kivetnivalót. Linda óriási napszemüvegének ugyancsak piros volt a kerete. Amint Linda kertészkedett, hajladozott a szorosan simuló nadrágban, jó volt nézni karcsú derekát, csípője merész ívét, hosszú lábán és combjain az izmok játékát. Eddie kiugrott a kocsiból, átfutott a pázsiton, egy atléta könnyedségé- vel lendült át egy virágágyon. Linda megfordult, és kedvesen üdvözölte. - Már nem tudtam, hol maradsz - gondosan ügyelt rá, hogy szavait szexis torokhangon, elhúzva ejtse. - Jó lenne úsznunk egyet ma délután. Eddie-nek azonban más volt a terve. - Egyelőre ne menjünk úszni - mondta határozottan, és napsütött ujjai- val megérintette a nő csuklóját, aztán fölcsúsztatta kezét a karján a vállá- ra, tarkójára. - Később . . . hat órára lesz tökéletes a víz. Várjunk addig az úszással. Linda átengedte magát a férfi simogatásának. Sohasem találkozott még senkivel, akinek ennyire izgató lett volna az érintése, mint Eddie-nek. Mintha elektromos szikrákat bocsátottak volna ki az ujjai. Lindának egész teste beleremegett. - Akkor gyere be, és teázzunk - mondta és belekarolt Eddie-be. - Ugye, így jó lesz? Eddie pedig azt gondolta, hogy ez is éppen olyan jó ürügy, mint bármi más, csak az a fontos, hogy bekerüljenek a házba. Így együtt mentek vé- gig a hűvös, naptól védett szobába, amelynek hangulatát a pompás kertre nyíló franciaablakok adták meg. Linda levette napszemüvegét, és lehuppant a fehér bőrdíványra, elége- dett kis sóhajjal jelezte, hogy milyen jól érzi magát. Formás, barnára sült karjait feje fölé emelte, és elbűvölő mosollyal nézegette Eddie-t. Linda va- lamivel idősebbnek látszott most, mint azon a fényképen, amely véletlenül ott maradt az ódon erdei házban. A tekintete keményebb lett, ajkai nem annyira friss mosolyra készek, bár Eddie-nek bőven kijutott Linda moso- lyából, hiszen most ő volt a kedvenc, és ezt tudta is. - Csöngess, drágám - mondta a nő, és lehunyta szemét. - Majd behoz- zák a teát. Szóltam kint, hogy készítsenek neked olyan különleges szend- vicseket, amilyeneket szeretsz . . . tudod, milyenre gondolok? Ebben a pillanatban azonban nem volt az a különleges szendvics, ami a legkisebb mértékben is érdekelte volna Eddie-t. Ott állt e mellett az érzéki nő mellett, és hirtelen úgy érezte, nehezére esik még a lélegzetvétel is. Fü- lében mintha vadul dobolt volna a vér, és szíve már szinte ijesztően vert. - Azt hiszem, kihagyjuk a teát - mondta, és odahajolt Linda fölé. Karjá- ba kapta, és gyors léptekkel már vitte is az ajtó felé. Linda eléggé tapasztalt volt ahhoz, hogy átlássa a helyzetet: ha nem til- takozik rögtön, akkor bizony nem kapja meg a teáját, így hát vadul küzde- ni, rugdosni kezdett. Eddie azonban nem hiába fejlesztette ki izmait: a til- takozást semmibe vette. Folytatta útját, föl a lépcsőn, ott aztán lábával berúgta a luxussal berendezett, bár kissé túldíszített hálószoba ajtaját, és lefektette a még mindig kapálódzó nőt az ágyra. - Na de igazán, Eddie - lihegte, amint lélegzethez jutott. - Te vagy a legutálatosabb férfi, akit valaha láttam. Ne! Ne merj hozzám érni! Nem mindig lesz minden úgy, ahogy te szeretnéd. Ezúttal komolyan mondom. Azonnal visszamegyünk, teázunk, és utána kimegyünk úszni egyet . . . Eddie összehúzta az ablakon a kék-fehér mintás függönyt, fittyet hány- va Linda szóáradatára. Elégedetten nézett körül: most már olyan hangula- tos félhomály borította a hálószobát, amilyet ő szeret. Még idejében meg- fordult, hogy megakadályozza Lindát abban, hogy felkeljen az ágyról. - Minden a legnagyobb rendben van - mondta határozottan. -Teára és úszásra sort kerítünk . . . azután . . . - Karjaiba vette Lindát, azzal a szán- dékkal, hogy csókjainak özönébe fojtja ellenkezését. Tapasztalatból tudta és bízott benne, hogy ez hamarosan feltétel nélküli megadáshoz vezet. Ezen a délutánon azonban Linda fellázadt. A legkisebb hajlandóságot sem érezte arra, hogy engedjen Eddie durva, erőszakos udvarlásának. Egy kicsit unta már, hogy a férfi annyira magától értetődőnek tartja, hogy bár- mikor igényt tarthat rá. A barlanglakó vadember típusa hébe-hóba nagyon érdekes lehet, de ha túl sok van belőle, az egy asszony idegeire megy. Így hát, amikor Eddie, szemében magabiztos csillogással ismét feléje nyúlt, Linda hatalmas pofont kent le neki. - Azt mondtam, hogy nem! - vetette oda a férfinak dühösen. Egy másodpercig Eddie csak bámult rá. Nagy kezei még mindig a nő hátán, arcuk közel egymáshoz. De Eddie tekintetéböl eltűnt az önbizalom, düh és gyűlölködés villant benne, de legerősebb mégis az érzéki vágy volt. - Szóval harcolni akarsz, ugye? - vetette oda. - Hát ha ezt akarod, ép- pen emberedre találtál. Linda nagy sietve leugrott az ágyról, és szaladt az ajtóhoz: egyetlenegy- szer volt ilyen csatája Eddie-vel, a viharos udvarlás első napjaiban, és másnap reggelre nemcsak rengeteg csúnya nyoma maradt az összecsa- pásuknak, hanem úgy érezte magát, mint akin egy gőzhenger ment át. Nem akarta újból átélni ezt az élményt. Eddie hosszú karja azonban utána- nyúlt, megragadta, és az ágyon át magához rántotta. - Na, igazán, drágám! - könyörgött Linda. Tapasztalatból tudta, mennyi- re tehetetlen a férfi kezei között. - Kérlek, drágám, engedj el! Ne meré- szelj megütni! . . . Tudod, mennyire meglátszik rajtam, csupa kék és zöld folt lesz a testem . . . Eddie! ne, ne . . . Ó! Te vadállat! Jaj! Eddie, hagyd már abba! A személyzet meghallja. Pár perccel később összevissza verve, sajgó tagokkal és kifulladva meg- adta magát. - Igazi ördög vagy, Eddie - lihegte, és körmeit belemélyesztette a férfi kemény, sima vállába. - Úgy fáj! Biztos teli leszek foltokkal . . . de, a fene egyen meg, annyira szeretlek! Eddie vigyorogva nézett le rá. Ujjaival beletúrt a nő sürű hajába, végigsi- mított kemény kis koponyáján. Linda átölelte, magához húzta, és szája rátapadt a férfi ajkaira. Teljes csend ereszkedett a szobára. Őket messzire ragadta szenvedé- lyük örvénye. Az asztalkán álló kis óra mutatója előrehaladt, az érzéketlen számlap semmit sem látott meg abból, ami a szoba félhomályában végbe- ment. A lemenő nap lassan körüljárta a házat, sugarai meg-megcsillantak a kék-fehér függönyön. Eddie ébredt fel először. Megmozgatta nyakát, jóleső érzéssel nyújtóz- kodott. Sóhajtott egyet, és fölnézett. A gyomra mintha hirtelen bukfencet vetett volna. Szívverése elállt, majd egy pillanattal később erősen dobogni kezdett. Egy férfi ült az ágy végében. Őt figyelte. Talán egy perc is eltelt. Eddie csak bámult a betolakodóra, mert azt hit- te, alszik és álmodik. A férfi valóban olyan volt, mint egy nyomasztó, ijesz- tő, álombéli látomás: teljesen feketében, holtsápadt, csontos arca lebegni látszott, ahogy a kísértetek szoktak a rémdrámákban. Eddie odakapott Lindához, aki erre felriadt. A rémülettől egy hang sem jött ki a torkán. A feketébe öltözött alakot rögtön felismerte. A félelem negbénította: moccanni sem tudott. Úgy feküdt ott, meztelenül. Szíve alig vert. - Mondja meg a dzsigolójának, hogy tűnés innen - mondta Max hal- kan. - Beszédem van magával. Max szavai megtörték a hipnotikus varázst, amely eddig Lindát és Ed- die-t hatalmában tartotta. Linda egy nagyot sikoltott. Magához rántott egy párnát, hogy azzal ta- karja el magát. Eddie káromkodott, fölült, tekintetéből csak úgy áradt az izzó gyűlölet. Erős kezeit ökölbe szorította . . . de ennél tovább nem jutott. Villant az acél: kés volt Max kezében. Előrehajolt, és hihetetlen gyorsa- sággal végighúzta a kés hegyét Eddie arcán, nyakán, mellkasán át egé- szen a gyomráig. Mintha csak egy tollpehely érintette volna, de ugyanak- kor kibuggyant a vér mindenütt, ahol a kés érintette. Ez a látvány, a kés és a véres csík egyszeriben véget vetett Eddie dühé- nek, a bátorság úgy kiszállt belőle, mint a levegő egy felszúrt luftballon- ból. Bezzeg kemény fickó tudott lenni, ha korosodó, gazdag nőkkel találta magát szemben. Még Lindával is meg tudott birkózni, de a hideg acél érintésétöl teljesen begyulladt. - Ne . . . ne nyúljon hozzám! - hebegte, napbarnított arca halottsápadt lett. - Megyek már . . . ne érjen hozzám azzal a késsel! - Tűnés! - mondta Max, és fenyegető tekintettel meredt Eddie-re. - Máris - nyögte Eddie, lekászálódott az ágyról, kapkodva öltözködött. Ügyet sem vetett Lindára. Egyetlen vágy hajtotta, hogy minél messzebbre kerüljön ettől a veszélyes szörnyetegtől. - Már megyek is . . . csak nyuga- lom. Max előrehajolt, és végighúzta kését Linda combján, hogy letörölje a pengéről a vért. Megvető pillantást vetett a nőre. Linda megborzongott, mozdulni sem mert. A kés annyira megrémítette. - Ne hagyj magamra, Eddie - nyöszörögte, de Eddie már ott sem volt; becsapódott mögötte a vílla kapuja. Max felállt, eltette kését, fölemelt az egyik székről egy selyempongyo- lát. Odadobta Lindának. - Vedd fel, te kurva! - mondta. Linda magánkívül volt, remegő kézzel kapta magára a pongyolát. Ez a rettenetes ember biztos elmond mindent Franknek. Mit tesz majd akkor Frank? Kírúgja őt? Vissza kell mennie a mulatóba? Búcsút mondhat min- den luxusnak, szabadságának, a kocsijának és sok-sok gyönyörü ruhájá- nak? Annyira gyengének érezte magát, hogy amikor fölvette a pongyolát, visszarogyott az ágyra. Max a falnak támaszkodott. Orrára tolta kalapját, cigarettára gyújtott, s a gyufa lángja felett átható tekintettel figyelte Lindát. - Szóval nem tudtad csak úgy elszedni a pénzét, még meg is csaltad?- mély megvetés volt a hangjában. - Óva intettem Franket, de őt az ilyen szajhák, mint te, mindig palira veszik. Hát mostantól kezdve minden más- képp lesz. Ezentúl meg kell szolgálnod a pénzedet. Linda visszahőkölt. - Ne mondja meg neki - könyörgött, és szorosra húzta magán a pon- gyolát. - Soha többé nem fordul elő. Ígérem. Frank szeret engem. Miért akarná tönkretenni az életét? Max az orrán át fújta ki a füstöt. - Marhára igazad van, soha többé nem fordul elő! Én pedig nem te- szem tönkre Frank életét, nem mondom el neki. Linda csak bámult rá, lassanként erőt vett remegésén. - Nem bízom meg magában - mondta. - Tudom én, mire képes a go- noszság! Maga nem lesz képes hallgatni . . . - Fogd be a pofád! - mordult rá Max. - Frank most végérvényesen haza fog jönni. Te pedig vele maradsz, és azt teszed, amit mond. Lefekszel ve- le, ha kedve van hozzá, mindenhová elkíséred, megborotválod, rendben tartod a ruháit, és felolvasol neki. Mindig ott leszel mellette, hogy segítsé- gére legyél. Te leszel az ő szeme. Linda azt hitte, hogy Max megbolondult. - Hogy érti ezt . . . hogy én leszek a szeme? Megvan neki a magáé, hát nem? Max gúnyosan elmosolyodott. Átvágott a szobán, belemarkolt Linda ha- jába, hátrarántotta a fejét. A nő meg sem próbált ellenkezni, csak bámult a férfira, tekintete csupa rémület. - Ha pedig bármilyen trükkel próbálkoznál, elintézlek! - mondta Max. - Én mindig csak egyszer figyelmeztetek valakit, sohasem kétszer! Ha meg- szöksz tőle, ha hűtlen leszel hozzá, megtalállak, bárhol legyél is, és sósav- val vésem az arcodra a nevét. - Elengedte Linda haját, magasra emelte kezét, és erősen szájon vágta, hogy elterült az ágyon. - Hogy őneki mi tet- szik egy ilyen ribancon, mint amilyen te vagy, azt nem tudom. De hát min- dig is balek volt. Frank téged akar. Rendben. Megkap téged. Más már úgy- sem maradt neki. Max elindult az ajtó felé, Linda felült, kezével fájó ajkát simogatta. A férfi kinyitotta az ajtót, kilépett. Linda hallotta, hogy szól valakinek: - Gyere, Frank, Linda vár rád. A nő ülve maradt az ágyon, nem tudott megmozdulni, csak nézte a nyi- tott ajtót, és figyelte a lassú, csoszogó léptek közeledését. Rettegése egy- re fokozódott. Aztán bejött Frank. Vakságát fekete szemüveg takarta, kezében bot, ez- zel tapogatódzva jutott el az ágyig. Mintha elnézett volna valahová Linda feje felett. Régóta kielégítetlen vágy, önsajnálat, türelmetlen, állatias szexualitás keveredett az arcán. - Helló, Linda - mondta Frank, miközben kezével a nő felé tapogató- dzott. - Hazajöttem. A következő két hét lidérces álomként nehezedett Lindára. Amíg csak él, nem felejti ezeket a napokat. Szabadideje, pihenése egyáltalán nem volt, Frank szüntelenül kívánt valamit tőle. Amikor éppen nem került sor undo- rító, keserves szerelmeskedésre, akkor is folyton akart valamit: hogy felol- vasson neki, hogy vigye el autóval a városba, hogy ezernyi apró-cseprő dologban kiszolgálja. Frank mindig is kekeckedő ember volt, de most a vakság keserüvé tette egész lényét. Rosszkedvét Lindán töltötte ki. Most, hogy már nem látta szépségét, a nő Frank számára egykettőre elvesztette vonzerejét. Nem volt hajlandó ruhákat vásárolni Lindának, holott azelőtt egyetlen nap se múlhatott el anélkül, hogy Linda ne gyarapította volna amúgy is gazdag ruhatárát. Frank rendszerint azzal förmedt rá: - Viseld azt, amid van! Nem láthatom, hogy milyen vagy az új cuccokban, akkor hát mi az ördögnek vennél bármit is? - Ennél is rosszabb volt, hogy Frank nagyon fukar lett. Minden kiadást sokallt, folyton ellenőrizte, hogy mire megy a pénz, úgyhogy Lindának úgyszólván soha egy fillérje sem volt. Lindát mindez szinte a tébolyba kergette, de nem merte elhagyni Fran- ket, mert tudta, Max képes rá, hogy beváltsa fenyegetését. Nem volt ma- gánélete. Egy lépést sem tehetett anélkül, hogy ne hallja meg máris Frank botjának kopogását és panaszos hangját, amellyel őt hívta. Úgy szeretett volna újból találkozni Eddie-vel, de nem lehetett, és ezért hosszú, hisztérikus levelekben számolt be neki szenvedéseiről. Persze, Eddie is szenvedett. Korábban nem is tudta, hogy igazából mennyire bolondul Lindáért, csak most döbbent rá. A villa közelébe se mert menni. Rosszkedvű volt, aludni nem tudott, folyton csak Linda szép- ségén járt az esze. Az idős nők szórakoztatása sem ment neki úgy, ahogy kellett volna; így természetesen a keresete is csökkent. Vagy tizenhat nappal azután, hogy Max oly drámaian feltünt Linda hálószobájában, Ed- die ott üldögélt egy bárban, csak hogy teljen az idő, mielőtt el kell mennie egyik klienséhez. Észrevett egy lányt, aki nemrég jött be és nem messze tőle üldögélt a pultnál, egy magas széken. Ilyenkor, kora délután nem volt valami nagy a forgalom, Eddie és ez a lány voltak az egyedüli vendégek a bárban. Eddie inkább csak szokásból, mintsem érdeklődésből végignézett a nőn. Kopottas ruhát viselt, de azért csinosan nézett ki. ócska kis kalapja alól dús fekete haj bukott ki. Szaru- keretes szemüveget viselt, és bár egyáltalán nem volt kifestve, arca mégis vonzó volt. Eddie azonban már oly sok gyönyörü, ragyogó nőt látott, hogy egy ilyen szürke, jelentéktelen lány nem tarthatott igényt érdeklődésére. Azt azonban így is észrevette, hogy a rossz ruhák ellenére a lánynak na- gyon jó az alakja. Egy pillanatig nézte is hosszú karcsú lábát, de aztán is- mét az újságjába merült. Hallotta azonban, hogy miről beszél a lány a pincérrel, egy kis kopasz fickóval, akivel Eddie jó barátságban volt. - Félnapos elfoglaltságot keresek - mondta a lány csendes, kellemes hangon. - Nem ismer valakit, akinek társalkodónőre van szüksége estén- ként, vagy ahol gyerekekre kellene vigyázni? Andrews, a pincér, szívesen segített az embereknek, ha tudott. Odakö- nyökölt tehát a pultra, összeráncolta homlokát, és latolgatta a kérdést. - Sajnos, e pillanatban nem tudok mit mondani - szólalt meg végül. - Az embereknek ebben a kisvárosban általában nincs gyerekük, és nincs szükségük társalkodónőre. Ez egy olyan "mulatós" város, érti, hogyan gondolom? - Van nekem állásom - magyarázta a lány, miközben kávéját keverget- te -, de nem fizetnek valami jól; gondoltam, esti munkával kiegészíthet- ném. - Aha, értem - mondta Andrews, és megvakarta a fejét. - Most nem tu- dok semmi ilyesmiről, de ha hallok valamit, majd értesítem. - Tényleg? - mondta a lány jobb kedvre derülve. - Nagyon hálás len- nék. Mary Prentissnek hívnak. Írjam fel magának? Az East Streeten lakom. Andrews ceruzát és papírt szerzett valahonnan. - Ha hall egy vak emberről - mondta a lány, miközben írta a címet -, képesítésem van a vakokkal való foglalkozásra . . . - Hát.. . nemigen laknak itt vak emberek Santo Rióban. Tulajdonkép- pen egyröl sem tudok - mondta a pincér -, de majd érdeklődöm, hogy se- gíthessek magának. Eddie tekintetével követte a lányt, amint kiment a bárból. Megigazította a kalapját, és mérlegelte azt az ötletet, amely pár pillanattal előbb öltött testet gondolataiban. Egészen izgatott lett, mert úgy érezte, nagyszerű dolog jutott az eszébe. - Mondja csak meg nekem, Andy, ennek a hölgynek a nevét és címét - mondta, miközben felállt. - Ismerek egy vak fickót, akinek egyetlen vágya, hogy egy nő társaságában lehessen. Ugyanaznap este tizenegy órakor Eddie-nek randevúja volt Lindával, egy elhagyatott helyen, nem messze a villától. Szenvedélyes ölelkezés után Eddie maga mellé ültette a nőt, és előadta tervét. - Jól figyelj, édesem, nincs sok időnk. Az az altató, amit küldtem a szá- mára, nem hat valami sokáig. Éppen csak arra van időnk, hogy elmondjam az ötletemet. - Már vártam, hogy kigondolj valamit - mondta Linda a férfi kezét szo- rongatva. - Ha nem lettem volna biztos ebben, akkor már megöltem volna magamat. Eddie együttérzéssel motyogott valamit, bár legbelül biztos volt benne, hogy Linda sohasem tett volna ilyet. - Mindketten pokoli napokat éltünk át - mondta Eddie. - Bár nem je- lent végleges megoldást, ez a terv sokat segíthet rajtunk. Találtam egy lányt, aki társalkodónöi állást keres. Rá kell beszélned Franket, hogy egy kis változatosság jót tesz majd neki . . . mármint a társaságot illetően. Be- széld rá, hogy fogadja föl ezt a lányt, hetenként két-három estén jöjjön el hozzá beszélgetni, fölolvasni. Linda dühösen, villámló szemmel fordult szembe Eddie-vel. - És ezt nevezed te jó ötletnek? Mi lenne jó nekem ebből? Azt hiszed, hogy hallótávolságon kívül engedne, dacára annak, hogy lenne kivel be- szélgetnie? Eddie elnézően mosolygott. - Csak önámítás, amit mondasz, édesem. Megfeledkezel róla, hogy ez a fickó vak. Nem látja, hogy milyen szexepiles vagy, csökken majd irán- tad az érdeklődése, hacsak te nem idézed fel újból és újból az emlékeit . . . és te ezt persze nem teszed! Előbb vagy utóbb egy új női hangot szeretne, azt, hogy legyen valaki más is körülötte, annak ellenére, hogy pillanatnyi- lag érted bolondul. Beszéltem azzal a lánnyal. Szép hangja van, bár egyébként nem valami csinos. A fontos azonban az, hogy jó alakja van (Persze nem annyira klassz, mint a tied, édesem.) Célozgattam arra, hogy nem csupán egyszerű társalkodónője lehet ennek a fickónak, de jól megfi- zetjük. Szeme sem rebbent. Lefogadom veled, hogy Frank nemsokára egyedül akar majd maradni vele. Amennyire a te szavaidból ismerem őt, nem elégszik meg majd azzal, hogy esténként ott üldögéljen és hallgassa a felolvasást. Ki akar majd kezdeni a lánnyal, és te útban leszel. Nem telik bele sok idő, és azt javasolja majd, hogy menj sétálni, nézz meg egy fil- met. És ha eléggé rábeszél, akkor megteszed a kedvéért. - Magához szorí totta Lindát. - Engem pedig mindig megtalálsz, ezen a helyen várok rád. Ne szakíts félbe, hadd fejezzem be. Időbe telik, mire eredményt érünk el, de nincs más választásunk. El kell kerülnünk, hogy a másik fickó, az a Max, beleköphessen a levesünkbe. Félek tőle, pedig nem vagyok ijedős - tette hozzá, mert nem akarta, hogy a nő gyávának tartsa. - De ha egy fickó úgy bánik a bökővel, mint ő, akkor én félek tőle, és félni is fogok. Ha egyszer hozzászoktattuk Franket ehhez a gondolathoz, egész csomó lányt találha- tunk a szórakoztatására. Persze ez pénzbe kerül, de én elég jól keresek, és az, hogy téged megkaphassalak, akár csak egy napra is, nekem mindent megér. Néhány hónap múlva, ha jól játszod a szerepet, már egyáltalán nem engeded Franket a közeledbe. Goromba leszel vele, elutasító, úgy, hogy megkönnyebbül, ha szabadulhat tőled. Akkor aztán te meg én meg- léphetünk a városból anélkül, hogy magunkra zúdítanánk Max bosszúját. Nos, mit szólsz hozzá? Linda latolgatta az ötletet. Eléggé buta volt ahhoz, hogy ne nyerje meg a tetszését egy olyan terv, amellyel kapcsolatban egy vetélytárs kerül a ház- ba. Egyébként is volt a természetében egyfajta acsarkodó, mindig irigyke- dő vonás. Így hát lázadozott az ellen, hogy egy másik nö is élvezhesse a luxuskörnyezetet. Persze ha szabadulni akart Franktől, ez látszott az egyetlen járható útnak, hacsak nem az . . . - Azt kívánom, bárcsak meghalna Frank - sziszegte fogai között-, bár- csak valaki megszabadítana tőle . . . örökre. - Az ilyesmit pedig verd ki a csinos kis fejedből - mondta Eddie nagyon határozottan. - Ha nem létezne Max, ezt is meg lehetne oldani. Bármi megeshetne Frankkel, de Max tudná, hogy kin torolja meg. Ilyen kockáza- tot nem vállalok sem érted, sem senkiért a világon. Így aztán Linda, bár vonakodva, de beleegyezett, hogy Eddie tervét ki- próbálják. Meglepődött, hogy minden úgy történt, ahogy azt Eddie megjósolta. Linda egy héten át gondosan előkészítette a talajt, aztán szóba hozta, hogy biztos jó lenne, ha valaki eljárna hozzá felolvasni. Nem találkozott még a lánnyal, de olyan élénk színekkel ecsetelte Franknek Mary Prentiss lényét, hogy Frank azonnal bekapta a horgot. Az említett hét folyamán Linda ingerlékeny és barátságtalan volt, elke- rülte Frank tapogatózó kezeit, zsörtölődött vele, úgy, ahogy azt Eddie ja- vasolta. Frank már nagyon unta a sok zsémbeskedést. Megtetszett neki az ötlet, hogy egy új nő jelenjen meg a házban. Mary Prentiss másnap este már ott is volt; Linda gondoskodott róla, hogy a kapuban találkozzon vele, és szót váltsanak, még mielőtt Frankkel beszél. Kellemes meglepetés volt Linda számára, amikor a kopottas, rosszul öl- tözött nő feltűnt a villa felé vezető úton. Ez aztán egyáltalán nem veszé- lyes rivális, vigasztalta meg magát. Ha Frank láthatná, ügyet sem vetne rá. Lindát mulattatta az a tudat, hogy mindent jól előkészítettek, Frank képze- letében a társalkodónő csuda klassz lesz. Az az elhizott állat, hogy meg döbbenne, ha meglátná - gondolta magában Linda kárörvendően. Mary Prentissnek valóban sikerült jelentéktelen, szürke nőnek mutat- koznia, bár nagy zöld szeme kétségtelenül gyönyörű volt. Az egyszerű ru- hák, a kifestetlenség és a rémes frizura háttérbe szorította szeme szépsé gét. Linda nem egészen értette a dolgot, mert látta, hogy a nő mennyire el- sápadt, hogy megmerevedtek arcvonásai, amikor bemutatta őt Franknek. Egy pillanatig azt hitte, a lány elájul. De aztán, úgy látszik, összeszedte magát. Linda még mindig nem értette a dolgot, de magukra hagyta őket. Amikor Miss Prentiss eltávozott, Linda azonnal észrevett bizonyos vál- tozást Franken. Vidámabb lett, nem ugráltatta őt olyan sokat. Határozot- tan lelkesedett a változásért. A következő héten minden este vacsora után eljött Mary Prentiss, hogy felolvasson Franknek. Eddie utasításait betartva, Linda is jelen volt. Figyel- te Franket. Észrevette, hogy az egyre nyugtalanabb, nem érdeklik a köny- vek, amelyeket Miss Prentiss felolvasásra kiválaszt. A lány olyan személy- telen volt, mint egy ápolónő. Amikor csak Frank kinyújtotta felé a kezét, Linda éles hangon megkérdezte, hogy szüksége van-e valamire. A kéz rögtön visszahúzódott. Frank kövér, érzéki arcát elsötétítette a csalódás, a kiszolgáltatottság. Egy héttel később valóra váltak Eddie jóslatai. - Elgondolkodtam - mondta Frank egyik délután -, te Linda, nem jársz ki eleget a házból. Nem helyes, hogy estéről estére itthon ülsz akkor is, amikor van velem valaki, hogy felolvasson. Ma este elmehetnél egy mozi- ba. Biztos jót tesz neked a változatosság. Így hát aznap este, amikor Miss Prentiss szokás szerint eljött, hogy fel- olvasson Franknek, egyedül találta a férfit. - Miss Lee nincs itthon ma este? - kérdezte csendesen, amikor oda- húzta a széket és nekifogott a felolvasásnak. - Nincs - mondta Frank, és elmosolyodott. - Már egy ideje szeretnék egyedül lenni magával. Tudja, ugye, hogy miért? - Azt hiszem, igen - mondta Miss Prentiss, és letette a könyvet. - Jöjjön ide - mondta Frank, és az arca kivörösödött. A lány ott állt szorosan a szék mellett, hagyta, hogy a férfi végigtapo- gassa. Arca ugyanakkor undort, borzadást tükrözött. De csukott szemmel, összeszorított szájjal mégis ott maradt. Olyasmit érzett, mintha egy mocs- kos, utálatos pók szőrös lábai érintették volna. Aztán hirtelen ellépett, úgy, hogy Frank már nem érhette el. - Kérem, ne - mondta keményen -, legalábbis itt ne! Vannak elveim, amelyekhez ragaszkodom! Nem ugyanabban a házban . . . Miss Lee-re gondolok. Frank alig hitt a fülének. - Mi köze neki ehhez? - kérdezte rekedtes hangon. - Ez az ő otthona - mondta Mary Prentiss, és közben átható tekintettel figyelte Frank arcát, mintha a gondolataiban akarna olvasni. - De ahol én lakom . . . - elhallgatott, aprót sóhajtott. - Ne legyen már ilyen szőrszálhasogató - mondta Frank, és felemelke- dett a székről. - Ez egyben az én otthonom is. A pokolba Lindával. Mi a fe- nét tett ő valaha is énértem. Csak költötte a pénzemet. Jöjjön ide, magát akarom. - Nem! - felelte határozottan. - De ha eljön velem, akkor minden más- képp lesz. Ott már nem leszek gátlásos, de hát itt . . . ebben a házban . . . - Oké - mondta Frank, és felnevetett. - Amúgy is régen nem voltam se- hol! Induljunk! Linda nem ér haza éjfélig. Maga hol lakik? - Az East Streeten - felelte Miss Prentiss, és zöld szemei felvillantak. - Itt van a kocsim. Egykettőre odaérünk. Franknek sikerült átölelnie, ajkával próbálta megtalálni az arcát, és a lány egy pillanatig majdnem elvesztette önuralmát. De aztán borzongva elhúzódott, és nyugodt hangon, érzéseiböl semmit sem árulva el, mondta: - Most még ne . . . majd nemsokára, most még ne! - Jó, akkor induljunk már - mondta Frank türelmetlenül. Nem szokott hozzá, hogy a nők diktáljanak neki. Megragadta Miss Prentiss karját, és hagyta, hogy az kivezesse a házból, végig a keskeny ösvényen, egészen a fekete Chrysler coupéig, amely ott állt a fák árnyékában, a villából nem is lehetett észrevenni. - Hogyan engedhet meg magának egy ilyen jó kocsit? - kérdezte Frank gyanakodva, amint ujjai megérintették az ülés huzatát, érezte a jó rugózást és a kocsi kényelmes tágasságát. - Kölcsön van nálam - felelte a nő ugyanazon a hüvös, jellegtelen han- gon. Beindította a motort, és gyorsan elhajtott a város fényei felé. - Mennyire hiányzik, hogy nem látok! - tört ki hirtelen Frankből. - Maga nem tudhatja, milyen érzés, ha az embert autózni viszik, és nem látja, nem tudja, merre mennek. - Egy pillanatig elgondolkodott, aztán hozzátette: - Olyan ez, mint amikor az embert palira veszik. - Tényleg? - mondta Miss Prentiss, és olyan erősen szorította a volánt, ahogy csak tudta. Frank végigtapogatta combját, lábszárát. - Gyorsan, szivi - sürgette -, meglátod, micsoda szerető vagyok! - Az- tán halkabban folytatta. - Van már némi tapasztalatod? A lány borzongva elhúzódott. - Majd meglátja. Hamarosan mindent megtud. A kocsi végigrobogott a tengerparti úton, és a főutcában odakanyaro- dott a járdához. Itt volt a legnagyobb a forgalom. Színházba igyekvőktől volt zsúfolt a kocsiút meg a járda is. - Miért álltál meg? - kérdezte Frank türelmetlenül, mert hallotta a mel- lettük elhaladó tömeg lármáját. - Megérkeztünk? - Igen, itt végződik a maga utazása - mondta Miss Prentiss. Szavaiba most recsegő hang vegyült, amelytől Frank riadtan felkapta a fejét. Világtalan szemével bámult a lány arcába. - Miért, mi van?- kérdezte , a lány felé nyúlt, és megragadta a csuklóját. - Ha azt gondolja, hogy most visszakozhat . . . senki sem űzhet ilyen játé- kot velem . . . - elakadt a szava, amint érzékeny ujjai egy régi sebhely du- dorodását tapintották a lány csuklóján. - Hát ez meg mi? - kérdezte met- sző hangon. Valami felrémlett az emlékezetében. - Egy heg - mondta a lány, és nagyon figyelte Franket -, egyszer régen megvágtam magam. A férfi kutatott emlékezetében. Aztán felrémlett neki, hogy éppen ilyen sebhelyet látott a Blandish lány csuklóján . . . Megdermedt. Igen fejlett, ösztönös veszélyérzete volt, ez most figyelmeztette, hogy meneküljön. Szexuális vágya azonban elhessegette ijedségét. Miért gondolná Carol Blandishre, hiszen oly messze van az most tőle. - Egyszer ismertem egy lányt, akinek ugyanilyen sebhely volt a csukló- ján - motyogta, és kövér arca megfeszült. - Őrült volt, a pokolba vele! ő vakított meg. - Tudom - mondta Carol halkan, és kirántotta a csuklóját Frank kezé- ből. - Most pedig meg fogom ölni magát! Jeges borzongás futott végig Frank testén. - Kicsoda maga? - hebegte, és kezével kereste az ajtó kilincsét. - Carol Blandish vagyok. Hosszú ideje várok már erre a pillanatra. Előbb maga jön, aztán Max! - A lány acélos ujjakkal fogta át Frank csuk- lóit. Őrült pánik lett úrrá Franken. Ha láthatta volna a lányt, megbizonyosod- hatott volna, hogy egy-két másodpercen belül semmíféle golyó nem hatol a testébe. És akkor nem tette volna meg, amire most sor került, és amiben Carol reménykedett. A teljes sötétség nyomasztó fojtogatásként neheze- dett rá, tudta, hogy csapdába esett, a kocsiban egy bosszúra szomjas, közveszélyes őrült nő ül, és ez megbénította gondolatait. Csak az járt a fe- jében, hogy el innen, ki a tömeg közé, ahol már senki sem árthat neki. Kiszakította magát a lány kezéből, kivágta a kocsi ajtaját, és botladozva kilépett az utcára. Abban a pillanatban, ahogy a lába földet ért, futni kez- dett. Carol behúzta a kocsi ajtaját, megragadta a volánt, és előredőlve figyel- te azt a sötét alakot, ahogy vaktában rohant a szembejövő forgalom ref- lektorfényébe. - Nézd, Steve - mondta halkan, és a sírástól megbicsaklott a hangja. - Ott megy. Átadom neked. Frank hallotta, hogy körülötte többen kiáltoznak neki, és csikorognak a fékek. Ő pedig csak igyekezett előrejutni, kinyújtotta karjait a vakság sűrű sötétségébe, amely szinte tapinthatóan vette körül, és hallotta a saját üvöltését. A szembejövő autók kétségbeesetten igyekezték kikerülni. Ž kocsik fa- roltak, egymásba csúsztak, a nők sikoltoztak, a rendőrök sípoltak. Egy krém- és skarlátszínű sportkocsi lőtt ki hirtelen az útkereszteződés felől, sebesen közeledett. Eddie, kissé spiccesen, egyik karjával Lindát ölelte: egyáltalán nem volt esélye arra, hogy ki tudja kerülni Franket. Egy villanásnyi ideig észlelte a szemberohanó alakot, a kocsi erős reflektorai- nak fényében feltünt az ízzadó, rémült arc. Hallotta Linda sikoltását: - Ez Frank! - Lenyomta a féket, a kocsi megpördült, a sárhányó elkapta Fran- ket, és messzíre hajította egy gyorsan robogó teherautó kerekei alá. Az ezt követő zűrzavarban senki sem vette észre, hogy a fekete Chrysler coupé elkanyarodik a járdától és csendesen eltűnik a távolban. A Waltonville Kórház folyosóin egy ápolónő mutatta az utat Maxnek. Arca teljesen kifejezéstelen volt, de orrcimpáinak remegése mutatta, hogy iz- gatott. A nővér intett neki, hogy várjon, ő pedig bement egy szobába, és be- csukta maga mögött az ajtót. Max zsebre tett kézzel a falnak támaszkodott. Úgy nézett végig a linóle- ummal borított folyosón, mint aki nagyon unatkozik. Szeretett volna rá- gyújtani. Néhány perc múlva kijött a nővér, és intett neki, hogy jöhet. - Csak két percig maradhat, nem tovább - mondta -, nagyon rossz álla- potban van. - Haldoklik? - Igen. - Miért nem mondta meg mindjárt? Azt hitte, elsírom magam? - mond- ta Max türelmetlenül. Belépett a szobába, megállt az ágy mellett, és lenézett Frankre. Kövér arca sárga, ajka nagyon kék volt. Alig lehetett észrevenni, hogy egyáltalán lélegzik. - Itt vagyok - mondta Max kurtán, szeretett volna már túl lenni az egé- szen. Frank erőlködve próbált mondani valamit. Maxnek le kellett hajolnia hozzá, hogy megértse akadozó szavait. Nem szívesen hajolt le, mert Franknek rossz szagú volt a lehelete. - Carol Blandish volt az - nyögte Frank. - Azt mondta, hogy előbb ve- lem végez, aztán veled. A csuklóján lévő sebhelyröl ismertem fel. Max felegyenesedett. - Mindig is hülyére vettek a nők, te kövér bolond - mondta keserűen. - Azt kaptad, amit megérdemeltél. - Aztán még hozzátette. - Velem ugyan nem fog végezni. Frank lélegzete hirtelen hörgéssé változott. Max csak nézte, és megvon- ta a vállát. - Viszlát, te balfácán - mondta. Bejött az ápolónő, csak egy pillantást vetett Frankre, aztán beborította a takaróval. Max nézegette a nőt. Fiatal volt, és csinos. Megveregette a halott Frank vállát. - Ezzel a pipivel már nem fogsz kikezdeni - mondta, szemébe húzta ka- lapját, és kiment. HETEDIK FEJEZET Max elégedett, szinte vidám arckifejezéssel ment lefelé a kórház széles lépcsőin. Most jutott csak eszébe, hogy egyik pillanatról a másikra kétszer olyan gazdag lett, mint volt. A két Sullivan közül egyik sem tartotta bankban jelentős összegü va- gyonát. Tudták, hogy a rendőrségnek könnyű kinyomozni egy bankszám- lát. Olyan helyen tartották hát a dohányt, ahol bármikor könnyen hozzáfér- hettek. Max apjára bízták a pénzt. Most, hogy Frank halott, az ő része automatikusan Maxé lett, hiszen senki sem tudott erről a pénzről, kivéve persze Max apját. De ő nem számitott. Az új helyzet tehát azt jelenti, hogy Max visszavonulhat, felhagyhat eddigi szakmájával, a bérgyilkossággal. Vehet magának egy madárkereskedést, hiszen már régen tervezte. Tet- szett neki ez az ötlet. Megállt a fekete Packard Clipper mellett, cigarettára gyújtott, és a gyu- fát bedobta a kanálisba. Gondolatai egy pillanatig Carol körül forogtak. Frank szerint ugyebár Carol azt mondta, "előbb velem végez, aztán veled". Kétségtelen, hogy ő okozta Frank halálát. Max beszélt Lindával, hallott a titokzatos Mary Prentissről, összerakta az események mozaikdarabkáit. Arra a következtetésre jutott, hogy Mary Prentiss nem lehet más, mint Ca- rol Blandish. Bosszút akar állni. De Franket mindig átejtették a nők. Bár- melyikük könnyen túljárt az eszén. Maxszel már egészen más a helyzet. Neki nem sokat számított egy nő. Ha Carol Blandish rajta is kipróbálja a trükkjeit, majd jól pofára esik! Könyörtelenül szét fogja taposni, ahogy másokkal is végzett, akik keresztezték az útját. Nagyon bízott a képességeiben, úgyhogy elhessegette magától a gon- dolatát is annak, hogy vigyáznia kell. Rá sem kell hederítenie Carolra. Frank halála egy időszak végét jelenti, s egyben azt is, hogy vége a Sulli- van fivérek hírhedt vállalkozásának is.-Max Geza ezennel megszünteti a maga profi gyilkos státusát. Madárszakértő lesz. Kíváncsi volt rá, hogy ez miképpen megy majd neki. A félig szítt cigarettát eldobta, puha kalapját a szemére húzta, és kinyi- totta a kocsi ajtaját. Mozdulata félbemaradt. Összehúzta keskeny szemöl- dökét, mint aki nem ért valamit. Az elülső ülésen, pontosan a volán alatt egyetlen szál virág feküdt. Egy pompás, skarlátszínű orchidea. Max csak nézte a virágot, arca kifejezéstelen maradt, de szemei némi meghökkenést tükröztek. Felvette a virágot, megforgatta ujjai között, vizs- gálgatta. Drága növény ez bárkinek ahhoz, hogy minden ok nélkül csak úgy bedobja egy parkoló autó ablakán. Vagy tán lehetett valami szándéka ezzel a virággal? Jelent ez valamit? - kérdezte önmagától, hiszen gondola- tai mindig a veszéllyel foglalkoztak. Mindkét irányban szétnézett az utcán. Semmi gyanúsat nem észlelt. Megvonta a vállát. Aztán bedobta az orchi- deát a kanálisba, beszállt a kocsiba, rálépett a gázpedálra, de nem gyúj- totta be a motort. Csak ült, és elgondolkodva nézett át a szélvédön. Nem szerette a titokzatosságot. Nem mintha ezt a virágot titokzatosnak tartot- ta volna. De mégis furcsa! Volt egy olyan időszakuk, amikor ő és Frank két kis fekete pamutvarjút akasztottak kiszemelt áldozatuk ajtajára. Ezzel egy- szer-kétszer meg is takarították maguknak a fáradságot, mert aki ilyen jelzést kapott, öngyilkosságot követett el. Ezeket a varjakat azonban olcsó, teátrális trükknek tartotta Max. Hamarosan fel is hagytak az ilyesmi- vel. A figyelmeztető jeleket méltóságon alulinak tartotta. Vajon a skarlát- színű orchidea is figyelmeztető jelzés volt-e, kérdezte önmagától. Ha az volt, akkor annak, aki bedobta a virágot a kocsiba, jó lesz vigyáznia. Max nem díjazta az ilyen fogásokat. Két ujjával néhányszor végigsimította hosszú, hegyes orrát, kiszállt a kocsiból, és felvette az eldobott orchideát. Pillanatnyi tétovázás után a gomblyukába tűzte. Visszaült a kocsiba, és el- hajtott. Egy dombtetőn, ahonnan Santo Rio pompás öblét egészen be lehetett lát- ni, állt egy emeletes, fenyőfából épült ház. Körülötte sok-sok pálmafa és virágzó bokor. Elhanyagoltnak, elhagyatottnak látszott a viharvert épület. A fából készült kapun a névtáblán egy szó állt: Kozikot. Max sohasem vett magának annyi fáradságot, hogy eltávolítsa ezt a táblát, bár amikor csak itt járt a házban, mindig dühös pillantást vetett rá. Ez a faépület volt az otthona. Ritkán látogatott el ide, de jó érzés volt tudni; hogy van egy hely, ahol személyes holmijait és pénzét tarthatja. Egyúttal ez a ház adott otthont Max apjának, Ismi Gezának is, aki már eléggé benne volt a korban: Hatvanöt éves volt, és harminc éven át cirku- szi bohócként dolgozott. Most is olyan volt, mint egy bohóc. A kerti ösvé- nyen lassan ballagott a ház felé. Háta hajlott, feje kopasz, egész lényéből szomorúság áradt. Arcbőre rücskös és himlöhelyes a silány festék állandó használatától, hiszen az arcfesték foglalkozásának elengedhetetlen kellé- ke volt. Bal lábát kissé húzta agyvérzése óta, amely egyúttal cirkuszi pá- lyafutásának végét is jelentette. Kerek, húsos, szomorú arcán semmi sem hasonlított fia vonásaira. Ismi ezt nem is bánta. Félt Maxtől, ahogy annak idején félt Max anyjától is. Max az anyjára ha- sonlított, külsőleg és természetében egyaránt. Ismiben nem volt semmi kegyetlenség. Egyszerű, békés ember volt, aki igazából csak akkor érezte jól magát, amikor egyedül lehetett. Majdnem beért már a házba, amikor hallotta, hogy egy autó közeledik az úton. Megállt, vállán át nyugtalan tekintetet vetett hátrafelé. Ezen az úton három hónapja, vagy talán már hosszabb ideje is, nem járt kocsi. A hang megriasztotta. A fekete Packard Clipper megállt a kapunál. Max szállt ki a kocsiból. Úgy állt ott, hogy két kezét felöltője zsebében tartotta, kalapja előrehúzva az orrára, a skarlátszínű orchidea a gomblyukában. A céltudatosság és a fenyegetés légköre lengte körül. Ismi fürkészve figyelte. Életében ezek a látogatások mindig nyugtalanságot jelentettek. Max előzetes értesítés nélkül jelent meg, nem lehetett tudni, hogy mi történik majd, hogyan bá- nik majd vele. Max a névtáblát bámulta, aztán kissé megvonta a vállát, és belökte a kaput. Indult felfelé a kerti úton. Isminek rögtön feltűnt az orchidea, meredten nézte, az volt az érzése, hogy valami nincs rendben. Kellemetlen eseményre kell számítani, amely megzavarja életének nyugodt, eseménytelen folyását. Max eddig még so- hasem viselt virágot a gomblyukában. Az öregember azt gondolta, biztos nem ok nélkül van ott ez a virág. Apa és fia egymást fürkészték, Max odaért a házba vezető lépcsőkhöz. - Frank meghalt - mondta tárgyilagosan. - Elgázolta egy teherautó. Bár Ismi mindig is gyűlölte Franket, most mégis megdöbbent. Ő köze- lebb volt már a halálhoz, és ezért rossz volt neki, hogy ilyen nemtörődöm- séggel említík. - Remélem, nem szenvedett - csak ennyit tudott mondani. - A teherautó összeroncsolta a mellkasát, és két órába tellett, míg föl- dobta a bakancsait - felelte Max, és megszagolta az orchideát. - Fogd fel úgy, ahogy akarod. Az öreg akkor kezdte kapiskální, hogy valójában mi lehet a jelentősége Frank halálának. - Akkor hát vége minden eddiginek? - kérdezte mohón. Jól tudta, hogy Max és Frank azonosak a Sullivan fivérekkel. Max számára jó mulatság volt elmesélni neki a dolgokat, részletesen leírni az elkövetett gyilkosságo- kat, és közben figyelni az idős ember udvariasan visszafogott iszonyodá- sát. - Igen, vége - mondta Max -, most az ő pénze is az enyém. Volt egy megállapodásunk, hogy ha valamelyikünk meghal, a másiké lesz az egész pénz. Gazdag vagyok. Ismi idegesen dörzsölgette kopasz fejét. - Jelent ez valamilyen változást számomra? - Nem tudom -vetette oda Max közömbösen. - Nem volt még időm rá, hogy ezen gondolkozzam. Előbb-utóbb foglalkozom majd a te kis problé- máiddal is. - Fellépett pár lépcsőt, úgyhogy most teljesen szemben állt az öreggel. Bár Ismi hajlott hátú öregember volt már, egyforma magasak voltak. - Üzletember leszek - folytatta Max. - Ha ezzel kapcsolatban talá- lok valami munkát számodra, akkor tied az állás. Ha nem, akkor itt marad- hatsz. Akarsz itt maradni? - Szeretek itt lenni - mondta Ismi bólogatva -, de természetesen, ha szükséged van rám . . . Max nekitámaszkodott a veranda faoszlopának. - Egyre szenilisebb vagy - mondta halkan. - Az agyad eltompult. Meg sem lepődsz azon, hogy éppen Frank hagyja magát elgázolni egy teher- autótól. Ismi végiggondolta, amit a fia mondott, rögtön belátta, hogy bizony meg kellett volna lepődnie. Elkeseredetten kellett belátnia, hogy amit Max mondott, az úgy igaz. Tényleg egyre szenilisebb, az agya eltompult. - Nem gondoltam rá - mondta, és lopva pillantott Maxre. - Valóban, történnie kellett valaminek. Max ezután elmondott neki mindent Roy Larsonról, meg hogy miért kel- lett megölniök Steve-et, hogy elhallgattassák; azt is, ahogy Carol megva- kitotta Franket, aztán nyomon követte Santo Rióba, és a halálba kergette. Ismi némán állt ott, még mindig a forró napsütésben, földre sütött szemmel, eres kezeit tördelte, és figyelt. Max szűkszavúan és halkan beszélt. - Frank utolsó szavaival figyelmeztetett rá, hogy én leszek a következő, akinek Carol az életére tör. Itt van, ebben a városban. Mi a véleményed? - Bárcsak ne mondtad volna el nekem - felelte Ismi, és bement a ház- ba. Max grimaszt vágott, megvonta a vállát, és visszament a kocsihoz. Ki- szedte két bőröndjét, és bement a házba, föl a poros szőnyeggel bevont lépcsőn a szobájába. Berúgta az ajtót, és lerakta a csomagokat. Nagy volt ez a szoba, de alig volt benne bútor. Az ablakból jó kilátás nyílt a távoli ki- kötőre. Az a sivár légkör, amely a lakatlannak tűnő helyiségből áradt, min- denkire nyomasztólag hatott volna, kivéve Maxet. Az ilyen hangulati ár- nyalatok semmit sem jelentettek a számára. Egy pillanatig megállt az ajtó- nál, aztán becsukta és kulcsra zárta. Átvágott a szobán egy nagy, régi divatú ruhásszekrényhez. Kinyitotta, és elcsúsztatta a szekrény alján lévő lemezt. Előtűnt egy ravaszul elrejtett titkos rekesz, amelyből két bőr akta- táskát vett ki. Egy félóráig buzgón számolta a táskák tartalmát, az öt- és tízdolláros bankjegyeket. Százasával voltak kötegelve. Amikor ezzel vég- zett, visszatette a bankjegyeket a rejtekhelyre, és becsukta a szekrényt. Gazdag vagyok, mondta magában. Bármit megtehetek, amihez csak ked- vem van. Arca kifejezéstelen maradt, de szemei felcsillantak az izgalom- tól. A lépcsőn lefelé menet hallotta, hogy csöng a telefon. Megállt, figyelte, hogy apja, aki felvette a kagylót, mit beszél. Egy pillanattal később Ismi ki- jött az ajtón, és felnézett a lépcső tetején álló Maxre. - Frank temetése ügyében telefonáltak - mondta, és valami furcsa volt a tekintetében. - Tán jobb lenne, ha te beszélnél velük. - Velük? Kikkel? - mordult rá Max türelmetlenül. - A temetkezésiekkel. A virágokról érdeklődtek. - Nem érdekel - mondta Max, és lejött a lépcsőn. - Mondd meg nekik, hogy kaparják el, ahogy legjobbnak látják. Engem ne zaklassanak. A pénzt odaadtam nekik. Mi mást akarnak még? - Azt mondják, hogy egy csomó virágot szállítottak hozzájuk. Hogyan akarod, tegyék a sírra? - mondta ismi anélkül, hogy a fiára nézett volna. Max tekintete töprengővé vált. - Milyen virágokról van szó? - kérdezte halkan. - Orchideákról . . . skarlátszínű orchideákról. Szerintük az ilyesmi nem nagyon illik egy temetéshez. Max kivette szájából a cigarettát, és egy pillanatig izzó végét vizsgálgat- ta. Tudta, hogy apjának más mondanivalója is van, arckifejezéséböl azt is megérezte, hogy fél megmondani. - Folytasd - szólt oda durván. - Azt mondták, hogy a virágokhoz egy kártyát is mellékeltek - motyog- ta Ismi, aztán hirtelen elhallgatott. - És mi állt azon a kártyán? - kérdezte Max. - Az, hogy Carol Blandishtől meg Steve Larsontól. Max kidobta a cigarettáját a kertbe. Odalépett a bejárati ajtóhoz. Lát- szott rajta, hogy gondolatai máshol járnak. Az ajtóhoz érve megfordult. - Mondd meg nekik, hogy nem érdekel az egész - mondta röviden, és kiment a házból, le a lépcsőn a Packardhoz. Anélkül, hogy feltűnő lett volna, tekintetével átkutatta a kertet, fürkész- ve nézett le egészen az öbölig. Olyan volt, mint egy alattomosan figyelő macska, a szeme villogott. Levél sem rezdült, és mégis úgy érezte, valahonnan figyelik. Nyugtalan- ság vett rajta erőt, de ugyanakkor vad düh is, Kivette az orchideát a gomblyukából, és lassan apró darabokra tépte. Szétszórta a homokos ös- vényen. Aztán beszállt a Packardba, és hátrahajtott a garázshoz, a ház mögé. - Holnap elmegyek - mondta Max, miközben Ismi leszedte a vacsoraasz- talt. - Azt hiszem, Chicagóban telepszem le. Van ott egy pasas, aki el akarja adni az üzletét. Ha méltányos az ár, megveszem tőle. Amikor leg- utóbb ott jártam, vagy száz különböző madara volt, és az üzlet fölött van egy jó kis lakás is. Ha akarod, eljöhetsz oda, majd vezeted a háztartást. Ismi fölrakta a tányérokat és a tálakat egy tálcára. - Nem szeretnék megint városban lakni - mondta némi tétovázás után. - Jó lesz úgy is, ha itt maradok? Max nagyot ásított, kinyújtóztatta lábait a kandalló melege felé. - Ahogy akarod - mondta. Magában azt gondolta, tán jobb is, ha most rázza le. Nagyon megöregedett, nemsokára csak egy púp lenne a hátán. - Akkor azt hiszem, inkább itt maradok - mondta Ismi, és felemelte a tálcát. Amint kifordult az ajtón, a kutya gyászosan vonítani kezdett valahol a kertben. A szél megerősödött, és messzire vitte a hangot a ház mellett egészen az öbölig. Max a válla fölött odapillantott az ajtóra, és ő is hallgatózott. - Miért üvölt ez annyira? - kérdezte ingerülten. Ismi megcsóválta a fejét, és kivitte a tálcát a konyhába. Míközben mo sogatott, a szűnni nem akaró vonításra figyelt. Az idegeire ment. Soha nem hallotta még ezt a kutyát így nyüszíteni. Amikor elrakta az edényeket, kiment a kertbe. A hold magasan járt a fenyőfák fölött, sápadt arcát csak részben takar- ták el kis felhők. A szél zúgott a bokrok között, és az egész kert mintha életre kelt volna. Zizzenö, susogó hangok töltötték be a levegőt. Ismi végigment az ösvényen a kutyaházig. Lépteinek zajára a kutya ab- bahagyta a vonítást, és csak halkan vinnyogott. - No, mi a baj? - kérdezte Ismi, és lehajolt, hogy benézzen a kutyához. Éppen csak annyit tudott kivenni, hogy ott lapul a földön. Gyufát gyújtott. Az apró lángnál jól látszott, hogy a kutya hátán föláll a szőr, tekintetéből pedig csak úgy árad a rémület. Ismi egyszeriben nyugtalan lett, felegyenesedett, és hátranézett a fél- homályba. Mintha valaki járna ott a ház közelében, de lehet, hogy csak képzeli az egészet. A kutya ismét nyüszített, és ő a kertet kémlelte. Sokfé- le fekete árnyat látott, riadtan mondta önmagának, hogy biztos csak kép- zelte, hogy valaki van ott. De azért várt, hátha újból meglátja. Pár perc múlva feladta, és visszatért a házba. Megkönnyebbülést érzett, amikor be- reteszelte az ajtót. Max még mindig ott heverészett a tűz előtt, amikor az öreg bejött a nappaliba. Max egy szót sem szólt, fel sem nézett. Csend telepedett a szobára. Csak a szél zúgása hallatszott, meg a kutya halk vinnyogása. Ismi feszülten ült a helyén, és hallgatódzott. Egy idő múlva úgy gondolta, hogy lépteket hall az emeletről. Gyorsan odapillantott Maxre, de ő semmi jelét sem mutatta annak, hogy valamit hallott volna. Az öregember nem tudta elhatározni, szóljon-e neki vagy sem. Valahol a házban megreccsent a padló, ezt a hangot pedig apró kapar- gáló hang követte. Ha Ismi nem fülelt volna annyira, biztos észre sem vet- te volna ezt a picike zajt. Gyorsan felpillantott, és tekintete összeakadt Maxéval. Ő is hallgató- dzott. - Hallasz valamit? - kérdezte Max, és kiegyenesedett a székben. - Azt hiszem, igen - mondta Ismi bizonytalanul. Max felemelte ujját, és a két férfi ismét hallgatódzott. Több másodper- cig semmit sem észleltek. A szél is elállt, és a csend olyan teljes volt, hogy Max Ismi lélegzetvételét is meghallotta. Türelmetlen mozdulatot tett. - Mi az ördög ütött belém? - motyogta dühösen. Lehajolt, hogy a pisz- kálóval megigazítsa a tüzet, de Ismi egy jelzésére nem fejezte be a moz- dulatot. Most mindketten hallották a halk léptek zaját. Max eltökélt arccal nyúlt a kabátzsebébe, és előhúzta a pisztolyát. - Te maradj itt - mondta suttogva Isminek, és odalopakodott az ajtó- hoz, akár egy árnyék. Mielőtt kinyitotta volna, leoltotta a villanyt. Kint a folyosón megállt, hogy füleljen. Semmit sem hallott, lassan a lép- cső felé osont. Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy valaki van a házban, de nem akart semmit sem kockáztatni. Régi ház ez nagyon, a szél itt furcsa játékokat űzhet. A padlódeszkák szárazak, korhadtak, akkor is ropognak, ha senki sem lép rájuk. De azért meg akart bizonyosodni. Fölért az emeletre. Itt is megállt hallgatódzni, aztán felgyújtotta a vil- lanyt, és gyors léptekkel indult a szobája felé. Fölrántotta az ajtót, és belé- pett. A szoba üres volt, és úgy tűnt, hogy minden a helyén van. Amint a szekrényhez közeledett, ismét meghallotta a kutya vonítását. Odafutott az ablakhoz. Egy pillanatig semmit sem látott, de aztán áttört a hold fénye a felhőkön, és a kert világosabb lett. Úgy vélte, hogy egy mozgó árnyat lát odalent, nagyon figyelte, de egy pillanattal később már újból felhő takarta el a holdat. Max visszafordult a szekrény felé, rossz előérzete támadt. Fölrántotta a szekrényajtót. Egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy lássa, a rejtekhely nyitva, és minden pénze eltünt. Döbbenten állt ott, mozdulni sem tudott. Elakadt a lélegzete, vér tolult a fejébe, úgy érezte, hogy mindjárt elájul. Aztán lassan előrehajolt, öregemberként tapogatódzott dermedt ujjai- val az üres rejtekhelyen. Valami puhához ért a keze. Felemelte, és még mi- előtt a lámpához emelte volna, tudta, hogy mi az. Aztán hirtelen egy el- csukló kiáltással, mint egy sebesült vadállat, felordított, és a földhöz vágta az orchideát. Sarkával taposta szét, és öklével két oldalról verte a fejét fé- kezhetetlen dühében. Ismi úgy talált rá, hogy hisztérikus rohamban hempergett a földön, ar- cát annyira felkaparta, hogy csupa vér volt, fehér hab tolult az ajkára. A Palm Bay Hotel csak egy dologgal jeleskedhetett. Olyan hatalmas volt a felette elhelyezett neonfelirat, hogy azt az egész városból látni lehetett. E neon alapján gondolták a városba látogatók, ha éjszaka érkeztek, hogy ez egy luxushotel, vagy legalábbis rangos szálloda. Nappal ez a zegzugos, háromemeletes téglaépület annak látszott, ami valójában volt: harmadrendű, piszkos, rossz hírű vendégfogadónak. Az éj- szaka sötétje azonban elrejtette mindezt, a ragyogó neonfény elkápráztat- ta a gyanútlan szállóvendégeket. Persze aztán nem maradtak itt egy éjsza- kánál tovább, de a vezetőség az ilyen futóvendégekből is elég pénzt tu- dott kiszedni, a szálloda így is jövedelmező volt. Aztán voltak itt olyanok is, akik a Palm Bay Hotelt választották állandó lakhelyül. Olyanok, akik Santo Rio társadalmának alsó rétegeihez tartoz- tak, de azért időnként a számlájukat is kiegyenlítették; az ő segítségükkel, meg az egyéjszakás vendégek megkopasztásával ez a hely annyit jövedel- mezett, hogy e tekintetben az ország legexkluzívabb szállodáival is vete- kedhetett. Amikor Eddie Regan Santo Rióba érkezett, mint sok más látogatót, őt is megtévesztette a Palm Bay Hotel hatalmas neonja. Ebben a szállodában vett ki szobát. Hamarosan rájött, hogy harmadosztályú fogadóba került, de mivel akkoriban ő is lényegében harmadosztályú volt, ott maradt. Ami- kor aztán már sikeresen folytatta üzelmeit, annyira megszokta a Palm Bay Hotelt, hogy úgy döntött, ez lesz állandó főhadiszállása. Beköltözött az egyik lakosztályba, zsarolási manővereivel szerzett pénzével pazarul be- rendezte. Az épületen belül a luxus oázisa lett ez a lakosztály, a többi, a szegényesebben berendezett szobához képest. Eddie-re az igazgatóság úgy tekintett, hogy ő a szállóvendégek sztárja, és megadták neki a kellő tiszteletet. Ezen az estén, vagy félórával azután, hogy Max felfedezte pénzének el- tűnését, Eddie ott üldögélt a poros, áporodott levegőjű bárban, skót whiskyt ivott, és nagyon magányosnak érezte magát. A szállodában mindenki tudta, hogy közvetlen okozója volt Frank halálá- nak. Azt is tudták, hogy a nagyszerü luxusban élő Linda Frank kitartottja volt, és hogy Eddie titokban lefeküdt vele. Általában nem sok olyasmi tör- ténhetett, amit a Palm Bay Hotel alkalmazottai és lakói ne tudtak volna egymásról. Eddie is biztos volt benne, hogy mindent tudnak róla. Még azt is, hogy a rendőrség azt mérlegeli, vajon Eddie szándékosan öl- te-e meg Franket. Az államügyész azonban úgy vélte, hogy a bíróság nem hinné el, hogy Eddie-nek pont abban a pillanatban sikerült kocsijával a helyszínre érkeznie, amikor Frank vakon kírohant az autók közé. Pedíg ő maga hajlamos volt rá, hogy mindent lehetségesnek tartson, ha egy olyan agyafúrt fickóról volt szó, mint amilyen Eddie. Az indíték kézenfekvő volt, de az ellene felsorakoztatható bizonyítékok eléggé gyenge lábon álltak. Sem Linda, sem Eddie egy mukkot sem szólt az államügyésznek Mary Prentissről. Úgy érezték, ha megemlítenék ezt a titokzatos fíatal nőt, a rendőrség könnyen, persze igazságtalanul, azt gyanítaná, hogy együttmü- ködtek ezzel a nővel. Amikor az államügyész kihallgatta Lindát, azt mond- ta, hogy Frank szólt neki, hogy menjen moziba. Ő így is tett ("persze na- gyon vonakodva" - mondta megnyugtatásul az államügyésznek, és köny- nyes szemmel nézett rá). Szóval Franket magára hagyta. A város felé menvén, találkozott Eddie-vel, úgyhogy mi sem volt termé- szetesebb annál, hogy együtt töltsék az estét. Nem, egyáltalán fogalma sem volt arról, hogy Frank bejött a városba, és nem is tud semmi magya- rázatot arra, hogyan került oda. Linda nagyon jól állta az alapos vallatást, és amikor Frankhez, illetve Eddie-hez fűződő viszonyáról kellemetlen kér- déseket tettek fel, lármás, hisztérikus jeleneteket játszott el, olyan jól, hogy az államügyész örült, amikor ezt a nőt végre kiküldhette a szobájá- ból. Frank halála ugyancsak kemény dió volt, és az államügyész még hosszú ideig buzgón vakarta a fejét miatta. Eddie úgy döntött, hogy okosabb, hogy Linda és ő nem találkoznak mindaddig, amíg a rendőrség irántuk való érdeklődése teljesen meg nem szünik. Az is nyilvánvaló volt mindkettőjük számára, hogy ezek után nem élhetnek majd Santo Rióban. Linda buzgón csomagolta a ruháit, és kivá- lasztotta a bútorok közül a legjobb darabokat, hogy ha majd a rendőrség lehetőséget ad rá, azonnal elhagyhassa a várost. Eddie megbotránkozott és csalódott volt, amikor megtudta, hogy Frank semmi pénzt sem hagyott Lindára. Egészen Frank haláláig Eddie abban a kellemes helyzetben volt, hogy mindazt, amit Linda nyújtani tudott, fizetés nélkül élvezhette. Most viszont Eddie-nek nemcsak önmagát kellett eltar- tania, hanem Líndát is. Línda extravagáns ízlése, költekezése máris kelle- metlenül érintette. Miközben ott üldögélt a dupla whiskyjével, azon törte a fejét, hogy mi- képpen tudna több pénzt keresni. Végül is arra az eredményre kellett jut- nia, hogy ha nem agyal ki egy egészen új tervet, amellyel nagyobb pénz- összeget zsebelhet be, a dolgok egyre nehezebbekké válnak a számára. Bármennyire is törte a fejét, semmilyen új haditerv nem jutott az eszébe. Elégedetlenül felmordult, üres poharát odatolta a bárpíncér elé, és ciga- rettára gyújtott. A pincér megtöltötte a poharat, és halkan odaszólt neki: - Vessen csak egy pillantást arra a klassz pipire, akit épp most sodort be hozzánk a szél. Eddie megfordult a széken, és kinézett a szálló előcsarnokába. Éppen akkor lépett oda egy lány a recepcióhoz. Eddie halkan füttyentett egyet. A jövevény magas és karcsú volt. Élvezet volt ránézni. Vörös haja meg olyan csodálatos, hogy ilyet Eddie még sohasem látott. Tetőtől talpig fe- ketében, hosszú fekete köpeny borította a vállát, amelyet nyakánál arany- lánc fogott össze. Lenyűgöző, frappáns látványt nyújtott. Kalap nem volt rajta, az egyetlen élénk színt egy a kabátjára tűzött skarlát orchidea jelen- tette. - Álljon meg a menet, Bud - szólt oda Eddie a pincérnek. - Ezzel az üggyel alaposabban kell foglalkoznom. - Lecsúszott a székről, és nyugodt léptekkel odament az ajtóhoz, ahonnan az egész hallt áttekinthette. Guss, a portás szikár, kemény arcvonású, nyugtalan tekintetű férfi, ka- csintott egyet Eddie-re, amikor az előtte lévő lány lehajolt, hogy aláírja a vendégkönyvet. Eddie visszakacsintott rá. A liftesfiú, mintegy varázsütésre, előkerült, és már vitte is a lány bő- röndjét. Nyilvánvaló lelkesedéssel mutatta neki az ósdi felvonóhoz vezető utat. Eddie észrevette, hogy a lánynál két bőr aktatáska is van, és egy pil- lanatra elgondolkodott, mi a fenét tarthat bennük. Jól megnézte a lányt. Sápadt volt, és egykedvűen lépkedett. Eddie azt érezte, hogy már látta valahol. Ettől kissé megzavarodott, mert biztos volt benne, hogy egy ilyen hajat sohasem felejtene el. Előbbi érzése csak nem akart megszűnni. Amikor a nő eltűnt a liftben, Eddie odament a recepció pultjához. - Kicsoda ez az észbontó vörös hajú, Guss? - kérdezte. Guss feltolta csuklójáról piszkos mandzsettáit, és vékony ujjaival a hajá- ba túrt. - Úgy írta alá a könyvet, hogy "Carol Blandish", - Még egyszer belené- zett a vendégkönyvbe. - Bomba jó nő, ugye? Nem sokat tétováznék, ha hancúrozhatnék vele egyet. - Megrázta a fejét, és felsóhajtott. - Ez a ne- onreklám a legragyogóbb ötlet, amely valaha is eszünkbe jutott. Fejemet tenném rá, hogy anélkül nem került volna ide hozzánk, és azt is lefoga- dom, hogy csak egy éjszakát tölt itt. - Carol Blandish - ismételte Eddie, homlokát ráncolva. - Hol a fenében hallottam már ezt a nevet? - Fogalmam sincs róla, tényleg hallottad? Eddie csak bámult Gussra, kék szeme hirtelen felragyogott. - Az isten szerelmére! - kiáltott fel - ez az a hölgyemény, akiről az újsá- gok írtak . . . Az örökösnö. Te, ennek milliói vannak! Olvastál róla, ugye? - Nem én - mondta Guss, és megrázta a fejét. - Én csak a sportrovatot olvasom. Hogy érted azt, hogy . . . örökösnő? - Úgy, ahogy mondom. Több milliót örökölt, és azt mondják róla, hogy őrült. - Ennek nincs semmi jelentősége - mondta Guss szigorúan. - Ha azt nézzük, hogyan viselkednek a népek errefelé, akkor a fél városra azt mondhatjuk, hogy őrült, de persze nem milliomosok. - Egy picit töpren- gett, aztán folytatta: - Klassz a karosszériája, ugye? - Mi a fenét keres itt? - kérdezte Eddie, és végigsimította haját. - Mi- csoda nő! Ez nemcsak üzlet, hanem élvezet is lesz. - Csettintett az ujjai- val. - Mondd, Guss, hanyas a szobája? Rákapcsolok! Az életben nem lesz még egy ilyen lehetőségem. - 247-es szoba - mondta Guss segítökészen. - Kulcsom is van hozzá, ha akarod. Eddie megrázta a fejét. - Szó sem lehet ilyesmiről. Vigyáznom kell, hogy hogyan fogok hozzá. Úgy kell bánnom vele, mint a hímes tojással. Most először lesz pályafutá- som során, hogy igazi szép nő lesz a kliensem! Pompás szórakozás lesz! - Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy eddig milyen vén csatalovaknak kellett udvarolnod - mondta Guss, és nagyot sóhajtott -, irigyellek, pajtás! - Magától értetődik - mondta Eddie, és megigazította a nyakkendőjét -, itt dögöljek meg, ha én magam is nem irigylem önmagamat. A liftesfiú lerakta a bőröndöt az ágy mellé, behúzta a sárga függönyöket, hogy eltakarja az esőverte, piszkos ablakokat. Kinyitotta a fürdőszobába vezető ajtót, és mentegetődzve vigyorgott. Megpaskolta az ágyat, mintha azt akarná bizonyítani, hogy a rugózás még nem ment teljesen tönkre. Az- tán csak állt, csillogó szemmel reménykedve. Carol alig vett tudomást róla. Fájt a feje, és egész testében érezte, mennyire kimerült. Egykedvüen ment a kopottas karosszékhez, belehup- pant, és a két aktatáskát a földre csúsztatta. A liftesfiú a maga tizenhét esztendejéhez képest már jól kiismerte ma- gát a világban, gyanakodva nézett a nőre. Úgy vélte, hogy ennivalóan szép, de végső ítéletét, gondolta, elhalasztja addig, míg meglátja, hogy mennyi borravalót kap tőle. - Van még valami kívánsága, asszonyom? - kérdezte kissé élesen, mert a vendég, úgy látszik, teljesen megfeledkezett róla. - Ha akarja, felhozzák a vacsorát, meg tüzet is raknak. Ez utóbbiért elég sokat felszámítanak, de ha ehhez van kedve, akkor elintézem. Carol felrezzent gondolataiból, és úgy bámult a fiúra, mint aki nagyon rö- vidlátó. Úgy tűnt neki, hogy a fiú messze áll tőle, csak egy homályos feke- te-fehér alakot észlelt, akinek szavai recsegnek és túl hangosak, bántják a fülét. - Igen, rakjanak tüzet - mondta, és összehúzta magán a köpenyt -, és vacsorát is, legyen szíves. A fiú csak várt, kényszeredett kifejezés ült az arcán. - Majd küldöm a pincért, hogy rendelhessen . . . vagy megfelel a menü is? Nem rossz. Én is azt ettem. - Igen . . . akármi lehet. Kérem, hagyjon most magamra - mondta Ca- rol, és ujjaival a halántékát masszirozta. - Nem érzi jól magát? - kérdezte a fiú kíváncsian. Volt valami furcsa ebben a nőben. Hirtelen nyugtalanítani kezdte, hogy egyedül van vele. - Hozhatok valamit önnek? Carol gyorsan és türelmetlenül kinyitotta a retiküljét. és odadobott a fiú- nak egy dollárt. - Ne hozzon - mondta -, hagyjon magamra. A fiú felvette a bankjegyet, zavart kifejezéssel vizsgálgatta a nőt, aztán kiment. Örült, hogy becsukhatta maga mögött az ajtót. - Ha megkérdezik az én véleményemet - mondta csak úgy a levegőbe -, ennek a tyúknak nincs ki a négy kereke. Carol egy ideig mozdulatlanul ült a karosszékben. Fázott, és olyan éles ismétlődő nyilallást érzett a fejében, amely megijesztette. Úgy tervezte, hogy amint sikerül elszednie Maxtől a pénzét, elutazik Santo Rióból. De mikor a dombon álló házból elhajtott, érezte, hogy egyre jobban fáj a feje. Nem volt képes tovább vezetni, így hát megszakította útját a Palm Bay Hotelnél. Fogalma sem volt róla, hogy milyen szálloda ez, de a ragyogó neonfelirat felhívta rá a figyelmét. Ebben a pillanatban egy néger szobapincér lépett a szobába, hogy be- gyújtson. Megjelenése félbeszakította Carol gondolatmenetét. Felkelt, és bement a fürdőszobába, miközben a pincér tüzet rakott. A lepusztult für- dőszobában csöpögött a zuhany és foltos volt a kád, úgy érezte, hogy mindjárt elájul. Meg kellett kapaszkodnia a törülközőtartóban, hogy el ne essen. Most döbbent rá, hogy mennyire éhes, hiszen egy falatot sem evett, mindenröl megfeledkezett, amikor meglátta Maxet, amikor éppen kijött a kórházból. Carol kimerülten üldögélt a fürdőkád szélén, kezébe temette fejét. Így maradt, míg csak meg nem hallotta, hogy a szobapincér kiment a szobá- ból. Becsukódott mögötte az ajtó. Eddie ezalatt odakint őgyelgett a folyosón. Észrevette, hogy kiskocsin hozzák a vacsorát Carolnak. Eddie a szálloda minden alkalmazottját ismerte, de különösen jóba volt a vacsorát felszolgáló pincérrel, Bregstein volt a neve, jó haverként tartot- ta számon. - A kicsikének viszed a 247-esbe? - kérdezte. Elővett egy ötdollárost, és az ujjai között tartotta. Bregstein meredten bámulta a pénzt, felderült az arca, és azt mondta Eddie-nek, hogy eltalálta. - Oké, pajtás - mondta Eddie, és becsúsztatta a pénzt Bregstein zse- bébe. - Tűnj el, igyál valamit. Majd én beviszem. Ha vöröshajú, akkor ő az én asztalom. - A maga asztala, úgy tűnik, már túlzsúfolt, Mr. Regan - felelte Breg- stein, és sokatmondóan kacsintott egyet. - Valóban, de mindig lehet még helyet szorítani eggyel többnek - mondta Eddie, és megigazította makulátlan szmokingját. - Gondolod, hogy pincérnek néz majd? - Olyan pincérnek, amilyet a moziban látni - sóhajtotta Bregstein -, azoknak a fickóknak bizony nem kell kifizetniök a mosodaszámlájukat. - Kissé nyugtalanul fürkészte Eddie-t. - Az igazgatóság nem veszi majd jó néven ezt, Mr. Regan. Remélem, nem bonyolódik olyasmibe, ugye, amit aztán nem tudok helyrehozni. - A vezetőség az égvilágon semmiről sem fog tudni, hacsak el nem jár a szád - vetette oda Eddie fölényesen, odatolta a kocsit a 247-eshez, ko- pogott, kinyitotta az ajtót, és bement. Kicsit meghökkent, amikor látta, hogy Carol ott gubbaszt a tűz mellett, fejét két tenyerébe hajtva. Odagurította a tálalókocsit az asztalhoz. Megköszörülte a torkát, és így szólt: - A vacsorája, asszonyom. Kívánja, hogy a tűz mellett tálaljak? - Hagyja csak itt, kérem - mondta Carol anélkül, hogy feléje fordult vol- na. - Idehozhatok önnek egy széket? - kérdezte Eddie egy kicsit elbizony talanodva. Elszállt belőle az a magabiztosság, amellyel belépett a szobá- ba. - Ne hozzon . . . hagyjon magamra, távozzék - mondta Carol furcsa, re- csegő hangon. Eddie ekkor vette észre a két aktatáskát a földön, döbbenten állt, amint elolvasta a táskákon a neveket. Az egyiken az állt: Frank Kurt, a másikon pedig: Max Geza. Ámuló szemekkel bámult Carolra, aki épp ekkor mozdí- totta meg karját, úgyhogy megláthatta csuklóján a kidudorodó sebhelyet. Eddie görcsösen megrándult, mert rádöbbent, hogy ez a nő volt Mary Prentiss. Ez a felfedezés annyira meglepte, hogy gyorsan kisietett a szobából, mielőtt a nő felnézhetett volna. A folyosón aztán megállt, és mérlegelte a helyzetet. Szeme csillogott, zihálva lélegzett. Micsoda nagyszerű véletlen, gondolta, a milliomosnő, Carol Blandish, Mary Prentissnek álcázta magát. Ő okozta Frank halálát, és most nála van Frank és Max táskája. Ha ezt a véletlent jól kihasználja, többé akár nem is kell folytatnia eddigi buliját, naphosszat csak henyélhetne. Amikor Carol befejezte a vacsorát - mohón fogyasztotta el -, már job- ban érezte magát, fejében a nyilalló fájdalmak csökkentek. Levette köpe- nyét, odahúzta a széket a tűz mellé, és leült, hogy hűvös diadalérzettel vé- giggondolja az utóbbi napokat. Frankkel már leszámolt, és jól haladt Max- szel szembeni bosszújával is. Azóta, hogy Max kilépett a kórházból, Carol a nyomában volt. A férfi nem fogott gyanút. Még a lépcsőre is követte, amikor a régi házban felment az emeletre. Az ajtó egyik résén át figyelte, amikor a szekrényből előszedett pénzt számolta. Látta kegyetlen tekinte- tén, hogy milyen örömet jelentenek számára a bankjegyek, és tudta, ha a pénzt elszedi tőle, éppoly nagy sebet üt rajta, mint amilyet Max okozott Miss Lollynak, amikor levágta a szakállát. Carol úgy határozott, hogy néhány napig még meghagyja az életét, hadd keseregjen a vesztesége miatt, csak azután végez vele. Carol szemei lázban égtek, amikor erre a pillanatra gondolt, és hosszú fehér ujjai kar- mokká görbültek. Aztán eszébe jutottak az aktatáskák, amelyek ott feküdtek a lábánál. Az egyiket felvette, kinyitotta, és szörnyülködő tekintettel nézte a gondosan csomagolt bankjegykötegeket. Úgy érezte, hogy minden egyes bankjegy- hez vér tapad. Utálkozva lökte le öléböl az aktatáskát, amelynek tartalma kiborult a piszkos szőnyegre. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Eddie, most már felkészülve, hogy megbirkózzék a helyzettel, belépett a szobá- ba. Első mondata elakadt a torkán, amikor meglátta azt a rengeteg bank- jegyet a földön. Észrevette az aktatáskákat is, és rögtön rájött, hogy Frank és Max pénzéről van szó. Azt is pillanatok alatt kikövetkeztette, hogy Frank vagyona most Lindát illeti. És ami Lindáé, az természetesen egyben az övé ís. Carol gyorsan odafordult ültében, amikor meghallotta az ajtó csukódá- sát, meglátta Eddie-t, és felismerte. Nyugodtan ült, nagy zöld szemei ébe- ren figyeltek. Eddie a lábával arrébb rúgta a pénzt, és Carolra nézett. - Ismer engem, ugye? - kérdezte és mosolygott. - Ki innét - mondta Carol nyugodt hangon. Eddie most már magabiztos volt, odasétált a kandallóhoz, és kényelme- sen nekitámaszkodott. - A rendőrség keres egy nőt, aki Mary Prentissnek mondja magát - ci- garettát vett elő, és rágyújtott. - Gyilkossággal vádolják, és ez a vád jól megalapozott; ha elkapják, el is itélik. - Ki innét! - ismételte Carol. Keze ökölbe szorult. - Nem hiszem, hogy felakasztják. Csak berakják valahová, drágasá- gom, úgy húsz esztendőre - cigarettája izzó végét vizsgálgatta, aztán föl- nézett Carolra, és folytatta. - Biztos nem tetszene magának a börtönélet. Kapott már kóstolót az ilyesmiből az elmegyógyintézetben. A börtönben még durván is bánnak az emberrel. - És miért mondja nekem mindezt?-kérdezte Carol, és hirtelen kényel- mesen hátradült a székben. - Nézd, kisanyám, nem kell, hogy selyempapírba csomagoljuk ezt az ügyet. Meg se próbálj blöffölni. Tudom, hogy te vagy Mary Prentiss, mert láttam a sebhelyet, te voltál az a lány, aki hajlandó volt Frank társalkodó- nője lenni, te fogadtál el pénzt a szórakoztatásáért, és te intézted úgy a dolgokat, hogy meghaljon. Nem tudom, miért tetted, de hamarosan rájö- hetek. Azonkívül te vagy a milliomosnő, Carol Blandish is, akit korábban a Glenview Elmegyógyintézetben kezeltek. Te meg én most megállapodást kötünk. Először is elviszem ezt a pénzt, aztán adsz nekem egy szabályos csekket félmillióról. Ha nem, akkor átadlak a rendőrségnek. Hát, mit szólsz mindehhez? - Maga nem tetszik nekem - mondta Carol, és az ajka megrándult -, jobb lesz, ha elmegy. - Ne siettess, drágaságom - mondta Eddie, és egy fenyegető mosollyal kimutatta szép fehér fogait. - Nem megyek el innen addig, míg ki nem fi- zettél engem. Rajta hát, térj észhez! Úgy sarokba szorítottalak, hogy na! Ebből aztán semmiképpen sem tudsz kikecmeregni. Carol fölnézett rá, szeme csak úgy izzott sápadt arcában. - Ki innét! - mondta vadul. - Hagyjon békén! - Adok neked néhány órát, hogy mindent végiggondolj - mondta Eddie kissé meghökkenve. - De már addig is elviszem magammal ezt a dohányt. Ez nem a tied. Ahogy lehajolt, hogy felszedje a pénzt, Carol felkapta a piszkavasat, és teljes erejéből fejbe vágta. Eddie-nek éppen csak annyi ideje volt, hogy gyorsan a földhöz lapuljon. Így a piszkavas elkerülte a fejét, és a vállát érte az ütés. A fájdalom egy- két pillanatig megbénította. Amikor azonban Carol fölpattant, gyorsan arrébb gurult, és szitkozódva úgy lendítette a lábát, hogy a rúgás a térde alatt érte Carolt, és ettől rázu- hant Eddie-re. A férfi megragadta a karját, a hátára gördítette, és a padló- hoz szorította. - Mi lesz, te vadmacska! - mondta gonoszul. - Megtanítalak rá, hogy kár kikezdeni velem. - Elengedte Carol egyik karját, és hatalmas pofont kent le neki. Az egyik kar elengedése hiba volt Eddie részéről, mert Carol villámgyor- san visszaadta az ütést. A férfit csak az ösztöne mentette meg, idejében hátrakapta a fejét, így szeme megmenekült. Carol körmei azonban végig- szántottak az arcán, és az álláig húzódó karmolás nyomán csak úgy folyt a vér. Az ijedségtől, a fájdalomtól még csak magához sem tudott térni, amikor Carol már talpon volt, az ajtó felé rohant. Eddie utánanyúlt, és el- kapta a szoknyáját, annál fogva igyekezett visszarántani, a fekete selyem- ruha végigszakadt, és Eddie kezében csak egy darabja maradt. Az ajtóhoz érve Carol megfordult, nekitámaszkodott háttal az ajtónak, két kezét maga mögött tartva. Eddie lassan felkászálódott, hallotta, ahogy a kulcs megfordul a zárban. - Ezzel nem jut semmire - zihálta Eddie. Az arcáról a vér lecsöpögött fehér ingére. - Nyissa ki az ajtót, vagy olyan verést kap, amilyenben még sohasem volt része. Carol megfordult, kihúzta a kulcsot, lehajolt és átcsúsztatta az ajtó alat- ti résen. - Most egyikünk sem szabadulhat innét - mondta halkan. - Ezért meglakol - mondta Eddie, akinek egyáltalán nem tetszett a nő arcán megjelenő elszántság, tekintetének izzó vadsága. - Háromszor olyan erős vagyok, mint maga, és megnyúzom, ha újabb trükkel próbálko- zik - sziszegte Eddie. Carol fémesen csengő hangon felkacagott, a férfí idegeí pattanásig fe- szültek. - Maga tulajdonképpen fél tőlem - mondta Carol, és lassan közeledett a férfihoz. - Egy tapodtat se tovább - kiáltott rá Eddie élesen, kissé megborzon- gott, mert eszébe jutott, amit az újságban olvasott erről a nőről. Gyilkolni kész . . . vadmacska . . . közveszélyes. Carol azonban továbbra is közeledett, karjait lazán lógatva, kegyetlen, izzó tekintettel. - Szóval be akar engem záratni - mondta kihívóan. - Hát erre nem ke- rül sor! Nem tűröm, hogy bezárjanak! Eddie hátrált, mígcsak egészen a falhoz nem ért. Carol hamarább ütött, mintsem a férfi felkészülhetett volna rá. Körmei csak hajszálnyira tévesz- tették el a szemét, az arcát sebezték fel újból. A fájdalomtól dühödten ra- gadta meg őt Eddie. Talán egy percíg is úgy küzdöttek egymással, mint a vadállatok. Eddie nem tehetett mást, csak igyekezett távol tartani szemé- től a csapkodó körmöket. Amikor csak csuklón ragadta Carolt, a lánynak mindig sikerült kirántania magát a férfi szorításából, és bár a férfi szemét nem érhette el, összekarmolta, tépte az arcát, hogy az csupa vér lett. Eddie a nő testét ütötte, mire Carol szorosan hozzátapadt, hogy ne üt- hesse tovább. A férfi lefogta karjait, hátracsavarta, megfordította Carolt és odadobta az ágyra. A nő ruhája már cafatokban lógott, és a férfi nem tudta jól lefogni, mert kezei újból és újból lecsúsztak a selymesen sima fi- atal teströl. Carolnak sikerült megfordulnia, beleharapott Eddie csuklójá- ba, és amikor ezért nem tudta már lefogni a lábait, felhúzta két térdét, és elrúgta magáról a férfit. Eddie azonban ráugrott, mielőtt még felkelhetett volna az ágyról, és na- gyobb testsúlyát érvényesítve, teljesen leszorította. - Majd én megleckéztetlek, te vadmacska! - lihegte, miközben magas- ra emelte ökölbe szorított kezét. Carol ujjai azonban már a torkát szoritot- ták, éppen csak az utolsó pillanatban rántotta el ezeket a csuklókat. Így fe- kűdtek, arcuk egészen közel egymáshoz, mindegyík igyekezett összeszed- ni utolsó erejét, hogy felülkerekedjék. Carol erősebb volt, mint ahogy Eddie képzelte. És újból éreznie kellett, ahogy hideg ujjai felkúsznak a nyakán, ismét a szemei felé. Eddie pánikba esett, elengedte a nőt, az ajtó felé rohant. Meghallotta azonban Carol apró kiáltását, aki szikrázó szemekkel Eddie után vetette magát. A férfi fölragadott egy széket, és úgy vágta fejbe a nőt, hogy a szék darabokra tört. Carol előrebukott, és Eddie esés közben teljes erőből még egyszer oda- vágott a tarkójára. Aztán ott állt kétségbeesetten szorongatva a széklábat. Véres arccal, rémült tekintettel bámult Carol mozdulatlan testére. Megöltem!- gondolta, és meghűlt ereiben a vér. Majdnem egy percig csak nézte, ahogy ott feküdt előtte, lényegében deréktól felfelé meztelenül. Arca viaszsápadtságú, fekete ruhája foszlá- nyokban, egyik harisnyája bokáig lecsúszva. Karja és nyaka csupa vér, az ő vére. Ettől a látványtól Eddie émelyegni kezdett. Ha a zsaruk itt találják - gondolta rémülten -, engem kikészítenek! So- sem hinnék el, hogy önvédelemből ütöttem le. Aztán eszébe jutott Guss, a portás. Ő biztos kihúzza ebből a slamaszti- kából. Ha valaki egyáltalán segithet rajta, akkor Guss az. Odabotorkált a telefonhoz, és amikor Guss jelentkezett, azt zihálta: - Gyere fel, gyorsan! - Aztán lerogyott az ágyra, és igyekezett nem odanéz- ni a földön elnyúlt, mozdulatlan testre. Kis idő múlva zörgött a kulcs a zárban, Eddie felriadt, amikor Guss belé- pett, bizonytalanul felállt. A portás megtorpant, elállt a lélegzete. - Az Isten szerelmére! - kiáltotta szigorú arckifejezéssel, bejött a szo- bába, és becsukta az ajtót. - Meghalt? - Nem tudom - dadogta Eddie. Rettenetesen nézett ki, a vér még min- dig csordogált az arcán, beleivódott a gallérjába, szétterült a kabátján. - Nézd, mit tett velem. Ez a nő őrült! Úgy esett nekem, mint egy vadállat. Ha nem ütöttem volna le . . . Guss azonban ügyet sem vetett a szavaira. Figyelmét az egész szobá- ban szétszórt bankjegyek ragadták meg. Gyors, szúrós pillantást vetett Eddie-re, aztán letérdelt Carol mellé, és kitapogatta a pulzusát, felemelte Carol fejét, grimaszt vágott, mert véres lett az ujja. Gyengéden visszaen- gedte a nő fejét a földre, megtörölte ujjait a szétszakadt ruhában, és mo- rogva felállt. - Mit gondolsz, meg . . .? - kezdte Eddie, nagyot nyelt és várt. - Betörted a koponyáját - mondta Guss kíméletlenül. - Miért kellett ilyen nagyot ütni rá, te barom? - Meghalt? - nyögte Eddie rogyadozó térdekkel. Leült az ágy szélére. - Nem húzza sokáig - mondta Guss komoran. - A tarkója egészen be- horpadt. Eddie megborzongott. - Megölt volna, Guss - nyögte. - Meg kellett ten- nem. Esküszöm, hogy megölt volna . . . Nézd, mit csinált velem. - Majd a zsaruknak add be ezt - mondta Guss. - Ha nem tudsz jobb mesét kitalálni, egy fabatkát sem adok az életedért. - No, de igazán . . . ha mondom - vágott közbe Eddie kétségbeesetten. - Mondom neked, hogy . . . - Ne strapáld magad, nekem aztán hiába hantálsz. A szállodával kell tö- rődnöm, nem pedig veled. A zsaruk egykettőre bezárják a hotelt, ha tudo- mást szereznek erről. Azzal törődj, hogy elállítsd a vérzést - mondta inge- rülten -, tönkreteszed a szőnyeget. Eddie kiment a fürdőszobába, és amikor visszajött, egy törülközőt szorí- tott az arcára. - El kell innen tüntetnünk ezt a nőt, mielőtt megkrepál - mondta Eddie. - Senki sem ismeri őt a városban. Az ég szerelmére, segíts nekem Guss, hogy kivigyük . . . aztán valahol lerakjuk. - Hogy én segítsek? - förmedt rá Guss. - Nagyszerü! Hogy aztán bűn- részességgel vádoljanak! Nevetnem kell. Ennyire hülye azért nem vagyok! Eddie könyörögve kapaszkodott Guss karjába. - Te el tudod intézni. Gondoskodom róla, hogy megérje neked. Nézd csak ezt a rengeteg dohányt. Több, mint húszezer van itt. Guss megjátszotta, hogy elámul, mintha csak most venné észre a föl- dön szétszórt bankjegyeket. - Na nézd csak, úgy látszik, ti ketten kiraboltatok egy bankot. - Ez a pénz az enyém - mondta Eddie hisztérikusan. - Vidd el a nőt, és az egész a tiéd. Csinálj már valamit, Guss! Tudom, hogy csak te húzhatsz ki a csávából. Guss kezével beletúrt a hajába. - Hát persze . . . kihúzhatlak - mondta lassan. - Nekem adod ezt a pénzt, és én megszabadítlak tőle, rendben? - Igen . . . de vidd már, gyorsan. - Megkockáztatom - mondta Guss, mint aki újabb elhatározásra jutott. Lehajolt, hogy felszedje a pénzt, eközben lábbal arrébb tolta Carolt, hogy még néhány bankjegyhez hozzáférhessen. Eddie a kezét tördelve sürgette. - Először is vidd el. - Nyugi, nyugi - mondta Guss. - A személyzeti liften fogom levinni, ko- csija van a garázsban, legjobb, ha azt használjuk. Valahol a kórház előtt majd kilököm az útra, ha tiszta lesz ott a levegő. Jobb, ha te eltűnsz a vá- rosból, Eddie. - Közben a bankjegyeket az aktatáskába gyömöszölte. - Ha a zsaruk ilyen állapotban meglátják a pofádat, gyanúsítottként lesittelnek. - Már megyek is - lihegte Eddie. - Kösz, Guss, jó haver vagy. - Semmi az egész - felelte Guss, és bekattintotta az aktatáskát. - Az ilyen okos fickókkal szemben, mint amilyen te vagy, mindig is én voltam a balek. Eddie bizonytalanul tett egy pár lépést arra, ahol a másik aktatáska he- vert; a fölborult karosszéktől nem lehetett észrevenni. Azonban amint fel- emelte, Guss máris ott volt mellette. - Na, várj csak, haver! Az is az enyém! Eddie gyilkos tekintettel nézett szembe vele. - Ez ítt az enyém! - Teljes erővel magához szorította a táskát. - A nő lopta a pénzt. - Hogy oda ne cammogjak - gúnyolódott Guss. - Figyelmeztess rá, ahogy lesz egy szabad percem, akkor sírva fakadok. Egy-kettő, ide vele! - Ez az enyém - ismételgette Eddie elhaló hangon. - Csak nem forgatsz ki mindenből, Guss? Egy fillérem sincs ezen kívül. Kell, hogy legyen do- hány nálam, hogy meglóghassak. - Megint csak a szívem szakad! - mondta Guss. - Add ide, vagy hívom a zsarukat. Eddie a földhöz vágta a táskát. - Te mocskos patkány! Itt van, nesze. Költsd orvosságra az egészet! - Szó se róla - mondta Guss, és kacsintott egyet. - Pá, pá, Eddie! Gyor- san, ki a városból. Hosszú ideig látni sem akarom azt az elrondított pofá- dat. Elszomorodnék tőle. - Felnevetett. Eddie nem bízott benne, hogy képes megszólalni, félig futva, félig tán- torogva ment ki a szobából. Ismi Geza ott üldögélt a Santo Rió-i városi kórház várótermében. Kelle- mes helyiség volt ez, világos, levegős, kényelmes bútorokkal berendezve. A karosszék, amelyben ült, pihentette, és meglepetten konstatálta, hogy gondolatai akörül járnak, milyen jó lenne odahaza is egy ilyen kényelmes karosszék. Azért gondolt a karosszékre, mert félt a Maxszel kapcsolatos gondola- toktól. A házból mentő vitte el, és nem engedték meg neki, hogy ő is be- szálljon. Így hát Max Packardjában követte a mentőket. Már sok éve nem vezetett, és ezért ez az út nagyon megviselte az idegeit. Ismi sejtette, hogy Max agyvérzést kapott. Úgy látszik, ez már családi örökség náluk. Ismit akkor érte, amikor régi barátját szétszaggatta a cir- kusz oroszlánja. Max viszont akkor kapott agyvérzést, amikor rájött, hogy nincs meg a pénze. A kiváltó okok tehát nagyon különbözőek, gondolta Is- mi szomorúan, de az eredmény mégis ugyanaz lehet. Remélte, hogy Max nem jut az ő sorsára, hogy majd felépül. Ismi azóta húzta mindkét lábát, keservessé vált így az élete. Az energikus, türelmetlen Max számára még nagyobb lenne egy ilyen megpróbáltatás. Halkan nyílt az ajtó, belépett a főnővér. Ismi mindjárt rokonszenvesnek találta. Szomorú, nagyon kedves arca volt. Azt is gondolta róla, hogy ez a nő értelmesnek látszik, olyan ember, akiben meg lehet bízni. Ismi annyira félt attól, amit a nővér mondani fog neki, hogy amikor megszólalt, mintha megsüketült volna. Csak néhány összefüggéstelen szó, mondattöredék jutott el zavart agyáig. Valami vérzésröl beszélt, az agyi erek sérüléséről ... a test bal oldalán tapasztalható bénulásról... nem működő reflexekről. - Értem - mondta Ismi, amikor a nővér szünetet tartott. - De azt mond- ja meg, kérem, nagyon rosszul van? Meg fog halni? A nővér mindjárt észrevette, hogy ez az ember semmit sem értett meg abból, amit mondott neki, és nagyon meg van ijedve. Megpróbálta enyhí- teni számára a dolgot. - Nem, nem fog meghalni - mondta neki nyugodt hangon -, de lehet, hogy béna lesz, lehet, hogy többé nem tud majd járni. Túl korai lenne ezt most megállapítani. Később majd többet tudunk. - Nagyon odalesz miatta - mondta Ismi keservesen. - Nem valami tü- relmes fiú. - Viharvert kalapját forgatta a kezében. - Ugye, megtesznek érte mindent, amit csak lehet? Én nem bánom, mennyibe kerül, van meg- takarított . . . - Egy pár percre bemehet hozzá - mondta a főnővér, megsajnálva az embert. - Ne mondjon neki olyat, ami felizgathatná. A legfontosabb szá- mára most a nyugalom. Ismi belépett az egyszerű, tiszta kis szobába. Max hanyatt feküdt az ágyon, fejét és vállait kissé megemelték a párnák. Alig ismerte meg a fiát. Max arcának bal oldala teljesen deformálódott, groteszkül ijesztő hatást keltett. Ajkának bal sarka lekonyult, és Ismi látta, ahogy merev, állandó vi- csorításhoz hasonlóan kivillannak a fogai. Max szeme, mint két tüzes parázs. Mereven nézte Ismit, amint az ágy- hoz közeledett. Rettenetesek voltak ezek a szemek. Teli gyűlölettel, düh- vel és rosszindulattal. Az ablaknál Hennekey nővér állt, magas, karcsú, sötét hajú lány, az arca furcsán egyszerű, kifejezéstelen. Amikor Ismi belépett, némi érdeklődés- sel nézett rá. Ismí zavartan érintette meg a hideg, fehér vaságyat: - Itt majd minden lehetőt megtesznek érted . . . hamarosan jobban leszel. Mindennap eljövök hozzád, hogy megnézzelek. Max csak bámult rá, beszélni nem tudott; tekintetének töprengő jellege semmit sem változott, és a gyülölködés sem tűnt el belőle. - Most nem maradok tovább - mondta Ismi nyugtalanul, riadtan. - Ké- sőre jár, de holnap eljövök. Max ajkai megmozdultak, mintha megpróbált volna mondani valamit, de hang nem jött ki a torkán. - Nem szabad beszélned - mondta Ismi. - Megmondták nekem, az a legfontosabb, hogy nagyon nyugodtan feküdj. - Ismi egészen meglepő- dött, amikor azt érezte, hogy egy könny csordul végig duzzadt arcán. Eszébe jutott, hogy milyen volt Max kisfiú korában. Akkor még olyan sok reményt fűzött hozzá . . . Max ajkai ismét megmozdultak. Szavakat próbált formálni: - Ki innét! - De Ismi nem jött rá, hogy mít akar mondani. A nővér azonban nagyon figyelt, leolvasta Max szájáról a formálódó szavakat. Intett Isminek, hogy menjen. - Újból jövök majd - ígérte Ismi, és ujjával letörölte arcáról a könny- cseppet. - Ne törődj semmivel. - Tétovázott, aztán még hozzátette: - Ne aggódj a pénz miatt. Van nekem elég. Összespóroltam . . . A nővér megérintette Ismi karját, és az ajtóhoz kísérte. - Kérem, nővér, vigyázzon rá - mondta Ismi. - Tudja, a fiam . . . A nővér biccentett, és elfordította a fejét, hogy Ismi ne vegye észre ar- cán az irtózó kis grimaszt. Úgy érezte, van valami rettenetes Maxben. Nem tudta miért, de gyűlölte. Amikor csak meg kellett éríntenie, végigfu- tott a hátán a hideg. Ismi lassan ballagott a folyosón, kétoldalt az ajtók hosszú sora. Mind- egyiken kis névtábla. Megállt, és elolvasott egyet. Aztán visszafordult, és elégedettséget érzett: Maxnek is kitették a névtábláját. Azt akarta, hogy fia a legjobb ellátásban részesüljön. Valóban ott állt Max neve, rendesen kinyomtatva. Hogy ezek itt milyen gyorsan és szakszerűen intézkednek! - gondolta. Még csak pár órája van bent a fiú a kórházban, és máris kiírták nevét az ajtóra. Lépteket hallott, hátratekintett, és egy karcsú fiatalembert látott, aki egy csinos lánnyal jött a folyosón. A szemben lévő ajtónál megálltak, hal- kan kopogtattak, és vártak. Isminek tetszett ez a két ember, utánuk nézett, amíg csak be nem lép- tek a szobába. Kíváncsi lett, odament, hogy elolvassa a névtáblát. Vissza- hőkölt, egészen beleremegett, mintha kígyóra lépett volna. Veda és Magarth ott álltak a kórházi ágy mellett, és lenéztek a sápadt, eszméletlen Carolra. Az orvos, doktor Cantor, a beteg pulzusát tapintotta éppen. - Azt hiszem, helyesen tettem, hogy elküldtem magukért - szólt oda Magarthnak. -Természetesen olvastam Miss Blandishröl, és amikor meg- tudtuk, hogy ki a betegünk, eszembe jutott, hogy maga intézi az ügyeit. Gondoltam, legjobb, ha mindjárt felhívom. Magarth bólintott. - Nagyon rossz állapotban van, ugye? - Először azt mondtam volna, hogy reménytelen - felelte dr. Cantor -, de nagy szerencsére az ország legjobb agyspecialistája, dr. Kraplien, ép- pen itt tartózkodik a városban. Ő döntött úgy, hogy megoperálja. Bízik benne, hogy megmentheti. Veda izgatottan belekapaszkodott Magarthba. - Dr. Kraplien úgy véli, hogy nem történt súlyos károsodás az agyban - folytatta dr. Cantor. - A törés természetesen komoly baj, de maga az agy nem sérült meg. Erős nyomás nehezedik rá, de ez valószínűleg a teher- autós baleset következménye. Sikeres operáció esetén helyreáll a páciens emlékezőképessége. - Dr. Cantor jelentőségteljes pillantást vetett Ma- garthra. - Ez pontosabban annyit jelent, hogy nem emlékszik majd mind- arra, ami az autóbaleset óta történt vele. De a korábbi eseményekre igen. Magarth meghökkenten nézett rá: - Úgy érti, hogy például rám sem fog emlékezni? - kérdezte. - Senkire és semmilyen eseményre sem fog emlékezni az autóbaleset utáni időszakból - mondta dr. Cantor. - Dr. Kraplient nagyon érdekli ez az eset. Beszélt dr. Traversszel is, a Glenview Elmegyógyintézet orvosával, és alaposan tanulmányozta Miss Blandish kórtörténetét. Szerinte régebbi problémáit kizárólag az agyban jelentkező nyomás okozta, és képes lesz teljesen kigyógyítani a pácienst. Nem lesznek többé rohamai. - Remélem, hogy sikerül neki. Olyan sokat szenvedett - mondta Veda, lehajolt, és megcsókolta Carol sápadt arcát. - Biztosra vehető a gyógyulá- sa? Dr. Cantor megvonta a vállát. Egészen nyilvánvaló volt, hogy nem túl optimista. - Az operációra nem egészen fél óra múlva kerül sor. Most ugye a rendőrségre mennek, és ha ott végeztek, visszajönnek ide? Akkor már többet tudok mondani. Santo Rio városába az idők folyamán sok nagyon furcsa vendég érkezett. Az öreg Joe, aki a vasútállomás bejáratánál újságárus, valamennyiüket látta. Ő tehát szaktekintély az ilyesmiben. Jól emlékszik például arra az öreg hölgyre, aki egyszer régen úgy érkezett, hogy három perzsa macska lépkedett mögötte méltóságteljesen. Emlékszik a csinos színésznőre is, aki holtrészeg volt, és egy üveg ginnel fejbe vágott egy hordárt. Emlékszik a gazdagokra és a sunyi szerencselovagokra, a jóhiszeműekre és a gono- szokra. De ha valaki megkérdezi, biztos azt feleli, hogy valamennyiük kö- zül a legkülönösebb egy bizonyos Miss Lolly Meadows volt. Ugyanazzal a vonattal jött, amelyen Veda és Magarth utazott ide a Csendes-óceán partjára. Nagyon össze kellett szednie a bátorságát ehhez az úthoz, de végül is nekivágott. Azóta, hogy Carol ott járt nála, és ő megmutatta neki Linda Lee fényké- pét, Miss Lollyt nagyon nyugtalanította a lelkiismerete. Úgy vélte, szégyen és gyalázat, hogy hagyta a fiatal lányt, Carolt egymagában útrakelni. Hagyta, hogy csak úgy elinduljon két ilyen félelmetes szörnyeteg nyomá- ba. Carol eltökélte, hogy bosszút áll a két Sullivanen, de tulajdonképpen Miss Lollynak is ez volt a célja. Akkor hát miért engedte mégis, hogy egyedül induljon útnak? Miért nem ajánlotta fel legalább azt, hogy vele megy? Három-négy napig töprengett így Miss Lolly, aztán döntött, hogy Santo Rióba utazik, és megpróbálja megkeresni Carolt. Nem könnyen jutott erre az elhatározásra, sok aggály és félelem háborgott a lelkében, hiszen na- gyon sok éve volt már, hogy utoljára vonaton utazott. Régen volt idegen emberek között, ismét éreznie kell majd a betegesen kíváncsi tekintete- ket... Az öreg Joe elmondhatja, hogy azonnal feltűnt neki Miss Lolly, ahogy kilépett az állomásépületből. Kopottas fekete ruha volt rajta, ugyanaz, amelyet húsz évvel azelőtt is hordott. Fején széles karimájú kalap, művi- rág-, cseresznye- és szőlődíszítéssel. Az első benyomást természetesen a rövidre vágott szakáll tette igazán meghökkentővé az öreg Joe számára. Miss Lolly egészen közel állt hozzá, és csak bámulta a nyüzsgő töme- get, a sok jármüvet. Ami pedig mélységesen megrendítette, az az volt, hogy egyes fiatal nők szinte egészen pucérak voltak napozóruháikban. Az öreg Joe kedves ember volt, és bár zavarta, hogy látják, amint egy ilyen fantasztikus csodabogárral vált szót, mégiscsak megkérdezte, hogy miben lehet a segítségére. Miss Lolly felismerte és értékelte a Joe-ból áradó kedvességet, és rögtön megmondta, hogy azért jött, hogy megtalál- jon valakit, akit Carol Blandishnek hívnak. Az öreg Joe egy pillanatig gyanakvóan mustrálgatta, végül is úgy dön- tött, hogy ez a madárijesztő őrült, de ártalmatlan. Egyszerüen átnyújtotta neki a nemrég megjelent újságot. Ujjával rábökött arra a cikkre, amelyben megírták, hogy a híres örökösnőt eszméletlenül találták kocsijában a San- to Rió-i kórház előtt. Bevitték, és megállapították, hogy sürgős operációra szorul. Miss Lollynak alig volt ideje, hogy felfogja ezt a hírt, amikor felnézett, és az út másik oldalán meglátta Ismi Geza sántikáló alakját. Bár tizenöt éve nem látta, azonnal felismerte. Azt is tudta, hogy ha Ismi itt van, akkor Max sem lehet távol. Az öreg Joe-nak megköszönte a segit- séget, és Ismi után sietett. Könnyen utolérte, és megérintette a karját. Ismi néhány másodpercig csak bámult rá, aztán barátságosan megszo- rongatta a kezét. A szakállas hölgy és a cirkuszi bohóc találkozása a szó szoros értelmében felborította az utca forgalmi rendjét. Pillanatok alatt hatalmas tömeg torlódott össze. Ők egykettőre észrevették, hogy milyen feltűnést keltenek. Ismi megállított egy taxit, betuszkolta Miss Lollyt, és ő is beült. A tömeg megéljenezte őket, amikor a taxi elrobogott. Max az ágyban feküdt, abnormális, kegyetlen agyában a fájdalom kínja és a tehetetlen düh keveredett. Hogy ilyesrni történhessen vele! - gondolta. Hogy ennyire tehetetlenné váljék, hogy megbénuljon egy életre! És mind- ezt Carol Blandish tette vele! Ő volt az, aki megölte Franket! És ő vitte el a pénzüket! Ő csinált belőle magatehetetlen nyomorékot! Dühében ette magát, mert tudta, hogy most sehogyan sem tud ártani neki. A nő elérhe- tetlen távolságban van tőle. Már nyolc órája feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel, és folyvást Ca- rolra gondolt. Tudta, hogy az ápolónő tesz-vesz a szobában, de nem volt hajlandó kinyitni a szemét vagy bármilyen más életjelt adni. Egyedül akart maradni gondolataival. Ki akart eszelni egy olyan bosszút, amely megnyugtató lenne a számára. De egyetlen rémes, szörnyű tett, amely eszébe jutott, hogy azzal sújtson le Carolra, sem volt elég kegyetlen ah- hoz, hogy megnyugodhasson. Nyílt az ajtó, leeresztett szemhéjai alól kilesett és látta, hogy egy másik ápolónő jött be. Kitalálta, hogy ez lesz az éjszakás nővér. Hallotta, ahogy az egyik azt mondja a másiknak: - Hál istennek, hogy már itt vagy! A frászt kapom ettől a rémes embertől. - Alszik? - kérdezte az újonnan jött. - Igen. Már órák óta alszik - hangzott a válasz. - Ez az egyetlen jó olda- la. De nekem még attól is borsódzik a hátam, ha rá kell néznem. Max inkább megérezte, mintsem látta, hogy az éjszakás nővér közelebb lép hozzá. A férfi kemény, eltorzult arca kifejezéstelen maradt, de erősen figyelt. - Hát engem aztán nem fog megijeszteni, bár nem az a kifejezetten le- ányálom. - Várj csak, amíg meglátod a tekintetét - mondta a másik. - Akkor más lesz a véleményed. Egyáltalán nem lepne meg, ha megtudnánk róla, hogy meggyilkolt valakit. Sohasem láttam még ilyen gyülölködö, gonosz em- bert. Azt láttad volna, hogyan nézett arra a nyomorult, öreg apjára. - Ne is mondd, mert mindjárt sírva fakadok - felelte az éjszakás nővér nevetve. - Inkább arról beszélj, milyen a másik beteg? Igaz, amit beszélnek róla? Valóban ő az a Carol Blandish? Maxnek a legnagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy uralkodjon ma- gán, hogy ne árulja el magát. A takaró alatt ökölbe szorult a jobb keze. - Bizony, ő az. Az örökösnő. Öröm ránézni. Sosem láttam még ilyen gyönyörű hajat. A kórlapja ott van a szobában. Nézd meg, mi minden áll rajta. Egyébként dr. Cantor lesz ma az ügyeletes. Az operáció sikerült. Azt mondják, hogy dr. Kraplien csodálatos volt. Ez annyit jelent, hogy teljesen meggyógyul. Az operáció öt óra hosszat tartott. Bárcsak ott lehettem vol- na, de itt kellett rostokolnom ennél a . . . - kezével odabökött a mozdulat- lan, szótlan Max felé. - Mindjárt megyek, és megnézem - mondta az éjszakás nővér. - Te pe- dig szedd már a sátorfádat, és reggel ne késsél. Mindketten kimentek a szobából, Max kinyitotta a szemét. Erősen fü- lelt; hallotta a nővérek hangját a folyosóról, és azt is, ahogy kinyitottak egy ajtót. Egyikük azt mondta: - Nézd csak, hát nem bájos? Carol Blandish tehát a szemben lévö szobában van. Néhány méternyire tőle . . . - gondolta Max. Agyában fölvillant a gyilkolás lehetőségének szik- rája. Bárcsak meg tudna mozdulni! Bárcsak eljuthatna oda! Ajkai teljesen felhúzódtak fogairól, úgy vicsorított. De a fenébe is, itt van ez az ápoló- nő . . . Először őt kell elintézni. Mi járt a fejében? Máris terveket készített, mintha véghez is tudná vinni. Talán tényleg képes lesz rá! Megpróbált jobb karjára támaszkodva fel- emelkedni, de testének bal oldala érzéketlen volt, és mozdulatlan. Túl sú- lyos. Újból megpróbálta. Minden erejét összeszedte, és sikerült átgördül- nie a bal oldalára. Ebből a helyzetből lenézhetett a padlóra. Ha továbbgu- rul és hagyja, hogy leessék, akkor esetleg odavonszolhatja magát az ajtó- ig. Visszagördült a hátára; nyílt az ajtó és bejött a nővér. Fiatal nő volt, világosszőke; nagy, buta szemekkel. - Ó, szóval felébredt? - mondta vidáman. - Én vagyok az éjszakás nő- vér. Mindjárt megigazítom a párnát, hogy kényelmesen feküdjön. Max becsukta a szemét, nehogy esetleg felfedezze tekintetében a gyil- kos szándékot. - Hadd hozzam rendbe az ágyát - folytatta vidáman. Meg fogom tenni, mondta Max magában. Ha ezt a nőt elteszem az út- ból, el fogok jutni Carol Blandishhez, még az életem árán is. No, de előbb az ápolónő kerül sorra . . . Amint a lány ott rendezgette a takarót meg a lepedőt, Max felemelte a jobb kezét, és intett neki. - Kíván valamit? - kérdezte, és rátekintett. Max megint intett, látszott, hogy meg akar szólalni. A nővér fölé hajolt, arca egészen közel volt Maxhez, igyekezett megérteni az alig kimondott szavakat. Max dühösen mordult egyet, és jobb kézzel torkon ragadta, magához rántotta a nővért. Jobb lábáról lerúgta a takarót, és átkulcsolta a vergődő testet. A nővér erősebb volt, mint gondolta, nem volt könnyű a markában tartani, mert két kézzel igyekezett lefejteni magáról Max ujjait. Max azonban nem engedett. Némán átkozódott, keze lejjebb csúszott a nő torkáról, mert karmolt és két kézzel rángatta Max ujjait. - Majd még ki- szabadul nekem! - gondolta őrjöngve. - Mindjárt sikoltozni fog! -Az ápo- lónő rémült tekintettel nézett Max szemébe, fityulája leesett fejéről a küz- delemben, szőke haja kibomlott. Max tudta, hogy gyorsan kell cseleked- nie, hiszen már majdnem kiszabadította magát. Elengedte a nő torkát, magasra emelte ökölbe szorított kezét, és lesújtott az arcára. A nő elkábult, csak gyengén küzdött, és ekkor Max ujjai, most már vég- zetesen, ráfonódtak a torkára. Max mozdulatlanul feküdt, zihálva lélegzett. Ez a küzdelem már szinte túl sok volt neki! Rémülten és dühödten tapasztalta, hogy mennyire le- gyöngült. De az agyában felvillanó gyilkos szikra szinte égette, és további cselekvésre késztette. Egy pillanatot sem késlekedhet. Bejöhet valaki: so- hase lehet tudni, ki lép a szobába, ő pedig a kórház foglya. Ha végezni akar Carollal, gyorsan kell cselekednie. Mintha fulladozna . . . a vér csak úgy zúg a fejében, ettől egészen rosszul van, szédül. Várt egy kicsit, jobb keze ökölbe szorítva, körmei belemélyedtek ízzadó tenyerébe . . . aztán egy idő múlva könnyebbé vált a légzése. Visszatért belé az erő, hallotta, hogy valaki jön a folyosón. A szíve őrülten vert, de az- tán a léptek távolodtak, már nem is hallatszottak. Szinte lehetetlen feladatot tűzött ki maga elé, gondolta. Át kell másznia a folyosó másik oldalára, és ha bárki arra jár, megpillantja őt, fellármázza a kórházat. Bárcsak lenne fegyvere! Senki sem állíthatná meg, ha pisztoly volna a kezében. Semmiképpen sem volt hajlandó feladni a küzdelmet. Lassan eljutott már az ágy szélére. Lefelé nézett: a halott ápolónő arca bámult rá. Gri- maszt vágott, kivillantak a fogai. Rémisztő látvány volt a holttest. Bőrének foltosan kékes színe hátborzongató ellentéte volt csillogó szőke hajának. Lassan, lassan kihajolt az ágyból, míg csak jobb keze nem érintette a padlót. Aztán hagyta, hogy teste lecsússzon, kezével lassította az esést. Amikor azonban a súlyos, béna lábra kerűlt sor, már semmit sem tehetett: érezte, hogy zuhan és hangos puffanással elterül a földön. Elállt a lélegze- te, a fájdalom úgy végighasított egész lényén, hogy elborult előtte a világ. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideíg feküdt így a padlón, de aztán fo- kozatosan visszanyerte eszméletét, észrevette, hogy feje az ápolónő sző- ke haján nyugszik, jobb keze pedig keresztben a nő testén. Megborzongva gördült el tőle, és a fényesített padlón az ajtó felé vonszolta magát. Meglepődve tapasztalta, hogy elég gyorsan halad, annak ellenére, hogy bal karját, bal lábát úgyszólván cipelnie kell. Elért az ajtóhoz. Fölnyúlt és megragadta a kilincset, résnyire nyitotta az ajtót. Pihent egy kicsit. Rosz- szul érezte magát. Fejében úgy lüktetett a vér, hogy azt hitte, bármely pil- lanatban megpattanhat ott valami. Lélegzését horkoláshoz hasonló torok hang kísérte. Megint várt, mert tudta, ha kimegy a folyosóra, valaki biztos meghallja ezeket a hangokat. Miközben így várakozott, agyát lobogó tűzként öntötte el a vad gyűlölet arra a gondolatra, hogy közel van már Carolhoz, és nemsokára a kezébe kaparinthatja. Már éppen tovább akart kúszni, amikor hallotta, hogy valaki jön. Gyor- san becsukta az ajtót, várakozott, megpróbálta visszafojtani lélegzetét, hogy minél halkabban ziháljon. Hallotta, hogy valami történt odakint, óvatosan résnyire nyitotta az aj- tót, és kikukucskált. Egy ápolónő állt ott, egy csomó takarót vett ki egy szekrényből. Karcsú, csinos lány volt, és halkan dudorászott. Max nem tudta, hogy miért, de egyre csak azt nézte, milyen hosszan fut a szem a harisnyáján. Ez volt az egyetlen, ami a lánnyal kapcsolatban foglalkoztatta. Egy csomó lepedőt vett a karjára, lábbal belökte a szekrény ajtaját, és gyorsan távozott a fo- lyosó vége felé. Max érezte, hogy arca verejtékben fürdik. Átnézett a folyosó másik ol- dalán lévö ajtóra. Próbálta elolvasni a névtáblát, de a betük nagyon kicsik voltak. Még másik két ajtó is volt arrébb a folyosón, hirtelen pánik lett úrrá rajta: vajon melyik szobában fekszik Carol? Tudta, hogy nincs ídeje ide-oda kúszni a folyosón, egyenesen a szem- közti szobába fog bemenni, bízik a szerencséjében, hogy ott találja. A földhöz szorította a fülét, és figyelt. A hatalmas épület mintha teljes csendbe burkolódzott volna. Az egyik gyorslift lágy berregése hallatszott, más semmi sem. Mélyet lélegzett, kilökte az ajtót, és kikúszott a folyosóra. - Ha most látná - mondta Ismi -, nem lennének ilyen aggályai. Tudom, hogy nem volt jó fiú, de most . . . - elakadt a szava, szomorúan ingatta a fejét. Miss Lolly továbbra is fel s alá járkált, kezei összekulcsolva, megviselt arcán eltökéltség kifejezése. Mindez egy kopottas, kis hotelszobában folyt le, Ismi vette ki, hogy Max közelében lehessen. Most már több, mint hat órája voltak itt együtt, és a szó szoros értelmében egyhuzamban csak Maxről beszéltek. - Én jobban ismerem, mint maga - mondta Miss Lolly. - Magának a fia, apai érzésekkel viseltetik iránta. Megpróbál mentséget találni számára. - Miss Lolly megérintette a levágott szakáll helyét. - Max gonosz . . . rossz ember! Frank ís az volt! - Frank már halott - mondta Ismi, és keresztet vetett. - Bárcsak a másik is halott lenne - motyogta Miss Lolly. - Amíg csak lélegzik, Carol veszélyben van. A csontjaimban érzem. Nem tehetek róla, Ismi, de így érzem. - Max megbénult - makacskodott az öregember. - Maga nem tudja, hogy mit beszél. Nem látta őt. Még beszélni sem tud. - De ő Max - mondta Miss Lolly -, és én félek. Az jár az eszemben, hogy a szemben lévő szobában van. Túl közel van Carolhoz, Ismi. Ha erre rájön . . . Ismi felnyögött. - Maga csak beszél a levegőbe - szólt. - Mondtam már, hogy moccan- ni sem tud. Soha többé nem tud járni, tudom. Nézze csak, mi történt ve- lem, és Max állapota hússzorta rosszabb, mint az enyém volt akkor. Miss Lolly odament a táskájához, kinyitotta, és egy súlyos kést vett elő. A cirkuszi késdobálók használnak ilyet. - Az égvilágon semmi sincs, amit ne tudna végrehajtani egy ilyen kés- sel - mondta, és odamutatta Isminek. - Ezt megtartottam. Az övé . . . egy a sok közül. Kést akkor is tud dobni, ha képtelen járni. Semmi sincs, amit ne tudna megtenni ezzel. Ismi a kezét tördelte. - Maga rettenetesen kifáraszt - nyögte. - Egyre csak ugyanazt hajto- gatja. Maxnél nincs kés. Nincs semmilyen fegyvere. Egyáltalán semmije sincs . . . Kérem, hagyja abba. A lánynak nem történhet baja. Miss Lolly farkasszemet nézett vele. - Elmegyek a kórházba. Nem tudok megnyugodni. Már előbb kellett volna odamennem. Ha nem találkoztunk volna . . . Ismi fölállt. - Mire készül? Csak nem mondja el nekik, hogy kicsoda Max . . . hogy mi mindent követett el? Ugye nem tesz ilyet? - Figyelmeztetnem kell őket - mondta Miss Lolly határozottan -, nem bízom Maxben. Ismi két kezébe fogta Miss Lolly kezeit. - Ne mondja meg nekik - könyörgött. - Nem kezelnék olyan gondosan, ha tudnák . . . A neve ott van az ajtón. Külön ápolónőt rendeltek mellé. Max nagyon beteg. Kérem, Lolly, legyen egy kicsit könyörületes. Max a fi- am. - Ő sem volt könyörületes velem - mondta Miss Lolly halkan. - De most magatehetetlen - érvelt Ismi. - Menjen, és nézze meg a sa- ját szemével. Nem tehet már semmi rosszat. Lehet, hogy más ember lesz. Ha eléggé összeszedi magát, elhozom onnan. Új életet biztosítok neki. Ne mondja meg nekik! - Miért van magának ilyen fia? - tört ki Miss Lollyból. - Én figyelmeztet- tem. Miért vett feleségül egy olyan asszonyt? Megmondtam, hogy go- nosz, és erre maga is hamarosan rájött. Miért nem hallgatott rám? Ismi újból leült. - Magának igaza volt. Bárcsak hallgattam volna a szavára. Mondja, Lolly, mit tehetek ezek után? A jövő már semmit sem tartogat a számom- ra. Nagyon kevés pénzem van. - Két kezébe temette az arcát. - De az sem fog soká tartani. Minden filléremet elköltöm Maxre. Szüksége lesz rá. - Keservesen izgett-mozgott a széken. - Annyira öregnek és haszontalan- nak érzem magam, Lolly. Miközben ezeket mondta, Miss Lolly odament az ajtóhoz, csendben ki- nyitotta, még visszanézett az öreg bohócra, amint ott kesergett önmagá- ban. - Mi lesz belőlünk? - folytatta. - Tudom, hogy igaza van. Max gonosz. Továbbra is gonosz dolgokat művel majd, bármennyíre tehetetlen lesz is . . . mert a gondolatai gonoszak . . . De Miss Lolly ezt már nem hallotta, futott le a lépcsőn, és csak akkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a súlyos kést, amikor a nyomorúságos kis szálló bejáratához érkezett. Gyorsan eldugta a kabát- ja alá. Két utazó ügynök bolondozott egymással a hallban. Kövér, olajos bőrű férfiak, megbökték egymást, amikor Miss Lolly elment előttük. - Nézd csak, hogy milyen szállóba kerültünk - mondta az egyik. - Itt még a nők is szakállt viselnek. Miss Lolly hallotta, amit mondtak, de ügyet sem vetett rájuk. Kiment a sötét utcára, és néhány perc múlva megállított egy arra haladó taxit. Amikor a városi kórházhoz ért, a toronyóra éppen tizenegyet ütött. A kövér, kerek arcú kapus utálkozva és megvetéssel nézett rá. - Most senkit sem látogathat meg - mondta határozottan. - Jöjjön hol- nap. A főnővér nincs szolgálatban, az orvos pedig most vizitel. Hiába csó- válgatja a fejét, nem jöhet be. - Becsapta a kaput Miss Lolly orra előtt, és visszament a fülkéjébe. Miss Lolly feltekintett a hatalmas épületre, a rengeteg kivilágított ablak- ra. Valahol odabent van Max, és a szemben lévő szobában Carol. Az előérzete veszélyt jelzett. Ismerte jól Maxet. Ha megtudja, hogy Ca- rol ott van egészen közel, mindenre képes, hogy hozzáférjen. Eltökélten megigazította fején a nevetséges kalapot, és csendesen ellépkedett a ka- pus fülkéje elött. Gyorsan haladt, akár egy árnyék, a főépület felé ment. Max elérte a szemben lévő ajtót. Egy pillanatig várt, hogy felemelkedjék a karjára és elolvassa a névtáblát. A gonoszság szenvedélyes izgalma kerí- tette hatalmába, amikor elolvasta: Carol Blandish. Itt van tehát, az ajtó túl- oldalán, elérhető közelségben. Matatott a kilincsen, bevonszolta magát a szobába, és becsukta az ajtót. Félhomály vette körül. Egy apró kékes lámpa égett csak az ágy felett. Egy pillanatig semmit sem látott, olyan nagy volt az ellentét a benti ho- mály és a folyosó éles fényei között. Aztán lassanként tájékozódott. Látta az ágyat, a szoba közepén volt, mellette fehér asztalka és egy karosszék. Minden rosszindulata, ördögi figyelme az ágyra összpontosult. Arrafelé vonszolta magát, és csak akkor nyugodott meg, amikor odaért. Magas volt az ágy. Ha felnyúlt, ujjai éppen csak érinthették a matrac szélét. Kar- jára emelkedve látta, hogy Carol ott fekszik, de mivel bal karját nem hasz- nálhatta, nem nyúlhatott a lányhoz. Carol a hátán feküdt, takarója felhúzva egészen az álláig, arca hófehér a kékes fényben. Úgy nézett ki, mint aki meghalt. Nagyon bájos, nagyon nyugodt volt. Max azonban megfigyelte, hogy lélegzik. A feje bepólyálva, gyönyörű hajából éppen csak egy tincs látszott ki. Max mindebből tulajdonképpen semmit sem észlelt, csak arra összpon- tosult a figyelme, hogy itt van az, akit meg fog ölni. Egy hajszállal kartávol- ságon túl. Reszketni kezdett a dühtől, megkapaszkodott az ágy végében, megpróbált fölemelkedni, de testének béna oldala túl súlyosnak bizonyult. Egy pillanatig az járt a fejében, hogy újabb agyvérzést fog kapni. Ilyen közel van a lányhoz, oly sokat erőlködött, hogy eljusson hozzá, és még mindig biztonságban van . . . nem ér odáig a keze . . . Ezt aztán nem képes elviselni! Pihent egy kicsit a padlón, lehunyta szemét, igyekezett lecsön- desíteni fejében a vér dübörgését. Ki kell gondolnia valamit. Kell, hogy le- gyen egy mód a lány megközelítésére. Talán, ha odalökdösné a karosszéket az ágyhoz, fel tudna kúszni rá, és akkor elérne odáig a karja. Hozzá is fogott: a karosszék felé vonszolta ma- gát, ekkor azonban ijesztő hangot észlelt. Apró zörejt, amely arra figyel- meztette, hogy valaki jön. Mozdulatlanná vált, és erősen figyelt. Miss Lolly jött sietve, kifulladva és ijedten a folyosón. Senki sem látta, hogy bejött a kórházba, bár többször is csak hajszálon múlott, hogy nem vették észre. Emlékezett arra, amit Ismi mondott, hogy Max a harmadik emeleten fekszik. Lihegve ment fel a hátsó lépcsőn, mert úgy gondolta, itt valószínűtlen, hogy bárkivel is találkozzék. A harmadik emeleten azonban több nővér is tett-vett, végezte a dolgát, úgyhogy Miss Lollynak várnia kellett, míg beosonhatott a folyosóra. Most aztán félig futva haladt, sorba olvasta a névtáblákat: melyik lehet Max szobája. Elhatározta, hogy először hozzá megy be. Ha annyira beteg és magate- hetetlen, amennyire Ismi mondta, akkor nem árulja el. Jól ismerte azon- ban ezt a gonosz embert. Már régóta nem hitte egy szavát sem. ismi egy- szerű lélek, nagyon hiszékeny. Miss Lolly nem tartotta valószínűnek, hogy Max valaha is ártalmatlan lehet. Megtorpant, amikor megpillantotta Max nevét. Fekete betűkkel, szép rendesen kinyomtatva egy fehér kártyára. No, nézd csak, milyen nagy hű- hót csapnak egy ilyen vadállatnak - gondolta felháborodva. Az ajtó előtt hallgatódzott, de semmit sem hallott, reszketni kezdett. Eszébe jutott, hogy milyen volt Max, amikor utoljára látta. Emlékezett rá, milyen vérfa- gyasztó rosszindulat áradt a tekintetéből, és hogy milyen bosszúszomja- san nézett rá. Hogyan ütötte meg, olyan villámgyorsan, hogy nem tudott védekezni. Miss Lolly keze ösztönösen megszorította a kés markolatát, ott tartotta rejtve a kabátja alatt. Elfordította a kilincset, és benézett a szobába. Egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor meglátta a padlón a meggyilkolt ápolónőt. Azt is látta, hogy az ágy üres, és rögtön felmérte a helyzetet. Idejében érkezett-e? Tudta, hogy egy másodpercet sem szabad veszíte- nie. Összeszedte magát, sarkon fordult, és odaugrott a szemben lévő ajtó- hoz. Egyáltalán nem gondolt önmagára, arra, hogy veszélybe kerülhet. Carol megmentése volt egyetlen célja. Kitárta az ajtót, és tapogatódzva belé- pett a sötét szobába. Max tudta, hogy amíg szeme hozzászokik a félho- mályhoz, nem veheti őt észre. Ezekben a pillanatokban kell végeznie Miss Lollyval, ha véghez akarja vinni bosszúját. Odavonszolta magát Miss Lolly- hoz, lélegzetét is visszafojtotta, de amikor már egészen a közelében volt, Miss Lolly észrevette. Nem tudta ugyan, hogy mi az, ami feléje közeledik, csak egy sötét, fe- nyegető alakot látott, ahogy felé nyúl, és azonnal kitalálta: ez csak Max le- het. Visszafojtotta a lélegzetét, félelmében hátrált; érezte, hogy egy kéz megragadja a ruhája szélét, belékapaszkodik. Vakrémület lett úrrá rajta, odahajolt az alak fölé, és lecsapott rá a késsel. Teljes erejével lecsapott. A kés pengéje felhasította Max oldalát, áthatolt a húsán, és mélyen be- fúródott a padlóba. Egy-két másodpercig farkasszemet néztek egymással, aztán Max ökle oldalról találta el Miss Lolly fejét úgy, hogy elterült a föl- dön. Max felfogta a veszély nagyságát. Érezte, hogy oldalából ömlik a vér . . . Vajon ért-e ütőeret a kés? Nagyon vad, ügyetlen volt a szúrás, amelyet ka- pott. Max szakértő volt az ilyesmiben. Szerinte az ilyen ügyetlen szúrás megbocsáthatatlan hiba! Hiszen ott feküdt kiszolgáltatva Miss Lolly ké- nyére-kedvére: egyetlen mozdulattal végezhetett volna vele. Max vicsorított, és megragadta a kés markolatát. Nem törődött azzal, hogy a penge a húsába hasít. Kezében tartotta azt, amire szüksége volt. A bolond öreglány elhozta neki azt a fegyvert, amelynek ő volt a mestere. Miss Lolly azonban oly erővel vágta a kést a padlóba, hogy Max nem tudta megmozdítani. Érezte, hogy fogytán az ereje, mert erősen vérzik. Dühe őrjöngésbe csapott át. Próbálta kirángatni a kést. Közben látta, hogy Miss Lolly lassan feltápászkodik. Minden rosszul alakul - gondolta dühödten. Ráordított, de hang nem jött ki elferdült, eltorzult száján. Miss Lolly most már állt, groteszk kalapja félrecsúszott a fején. Tekinte- tében vad félelem. Az ágy vasában megkapaszkodott, és így Max és a csendes, eszméletlen Carol közé került. Max újabb fogással próbálkozott a kés markolatán. Előre-hátra mozgat- ta, érezte, hogy sikerül kilazítania. Arcán irtózatos diadal tükröződött. - Ne! - lihegte Miss Lolly. - Hagyja azt a kést! Vegye le a kezét róla! Max rávicsorított, és tovább rángatta a kés markolatát. Érezte, hogy ha nehezen is, de lassanként sikerül kihúznia. Miss Lolly észrevette arcán a diadalt, tudta, hogy mi fog történni, ha ke- zébe kaparintja a kést, és tekintetével lázasan kutatott a szobában, olyas- mit keresve, amit fegyverként használhat. A sarokban ott állt egy oxigén- palack. Odafutott, fölkapta, és megfordult. Eközben Max kiszabadította a kést, és már röpítette is. Miss Lolly torkából rekedtes sikoly tört ki, felemelte a tartályt, a kés pe- dig keskeny, csontos mellkasába fúródott. Egy pillanatig úgy állt ott, az oxigénpalackot magasan a feje fölött tartva, a kés pedig mintha divatja- múlt fekete ruhájából nőtt volna ki, a tekintete üressé vált . . . aztán térde összecsuklott, az oxigénpalack a földre zuhant, alig valamivel Max mel- lé . . . Miss Lolly is elvágódott. Max lassan odakúszott hozzá, és fölé hajolva az arcába köpött. Jól tud- ta, hogy Miss Lolly tulajdonképpen már végzett vele; tudta, hogy hamaro- san elvérzik. Máris úrrá lett rajta egy furcsa, fagyos kábultság. Érezte, hogy bugyog belöle a vér, és azzal együtt távozik a lelke is. De még mindig van egy lehetősége, gondolta, ha gyorsan cselekszik. Ha ki tudná húzni a kést Miss Lolly testéböl, lenne még annyi ereje, hogy eldobja. Onnan, ahol feküdt, Carol tökéletes célpont volt. Újból megragadta a kés markolatát, és húzni kezdte. A markolat síkos volt a vértől, de addig erőlködött, míg csak ki nem húzta. Közben azonban annyira elgyengült, hogy alig tudta megemelni a kést. Oldalára fordult, és körülnézett a félhomályban. Gondolataiban megjelent egy kép azokból a régi időkből, amikor ő meg Frank a cirkuszban dolgoztak. A kék fénnyel megvilágított lány itt az ágy- ban eszébe juttatta azt a másikat, aki annak idején odaállt a céltábla elé, és hagyta, hogy foszforeszkáló késekkel körbedobálják. Jól emlékezett ar- ra az estére, amikor oly gondosan megcélozta a lány torkát. Bravúros do- bás volt, mert sötétben hajtotta végre. Még ma is képes rá, még akkor is, ha haldoklik. Az apja hányszor ismételgette: "Nincs még egy olyan késdobáló a vilá- gon, mint te. Sohasem tévesztettél célt, ha elhatároztad, hogy eltalálod." Ez így is volt, gondolta Max, és összeszedte utolsó erejét. Nem volt ez nehéz célpont. Jól látta Carol torkát egy kicsivel a fehér ta- karó fölött. Csak az volt a kár, hogy a kés annyira elnehezedett. Fölemelte, egyensúlyozta a kezében, aztán várt. Hirtelen úgy tűnt, hogy fagyos légáramlat tört be a szobába, és látta, hogy egy árnyalak közeledik. Kilép elé a sötét sarokból. Erősen szorította a kést, és érezte, hogy föláll a szőr a hátán. A sötétböl Frank lépett elő. Frank a maga megszokott, kövér, mosoly- gós arcával. Fekete felöltőben, fekete kalapban, bő, fekete nadrágban. - Túl soká halogattad, Max - mondta Frank. - Most már nem keríthetsz rá sort. - Felnevetett. Max rávicsorított, és ismét egyensúlyozni kezdte a kést. Agya kiadta a parancsot izmainak, hogy dobjon, de semmi sem történt. A kés kezdett ki- csúszni hideg ujjai közül. - Túl soká halogattad, Max - suttogta Frank a szoba homályából. A kés leesett a földre, Max karja lehanyatlott. - Rajta, Max - sürgette őt Frank -, rád várok. Mielőtt Max meghalt volna, elégedetten gondolt rá, hogy hirnevén nem esett csorba: nem tévesztette el a célt . . . mert el sem hajította a kést. Valamivel később Carol sóhajtott egyet, és kinyitotta a szemét. Onnan, ahol feküdt, nem láthatott a padlóra, nem láthatta a rémségeket, amelyek körülvették. Nyugodtan feküdt, nem zaklatták már a múlt emlékei. Várta, hogy bejöjjön hozzá valaki. VÉGE