JAMES HADLEY CHASE

SEGÍTS MAGADON . . .

Első fejezet

Egy forró júniusi délután békésen üldögéltem az irodám-
ban. Épp elöntött az a kellemes érzés, hogy békén hagy-
nak, és a változatosság kedvéért én sem piszkálok sen-
kit, amikor Paula bedugta az ajtón azt a bájos, sötét fürtű
fejét, és úgy elfújta ezt a fantazmagóriát, mint egy szélvi-
har.
- Mi lesz a Wingrove-melóval? - kérdezte.
Vannak percek, amikor átkozom magam, hogy egyál-
talán kigondoltam az Általános Szolgáltatót. ("Mindegy,
milyen kemény a meló, mi megbirkózunk vele.") Egy
ilyen cég kifizetődő vállalkozásnak tűnt, bárki más agy-
szüleményeként pedig egyenesen remek lett volna. De
amikor olyan ügybe botlok, mint a Wingrove-megbízás,
komolyan azon kezdek gondolkodni, nem kéne-e elmeor-
voshoz mennem, amiért ilyesmiknek teszem ki magam.
A Wingrove-megbízás az a meló, amit, ha lehet, nagy
ívben elkerülök. De egy ötszáz dolláros előleggel surrant
be az irodába, amikor épp a másnaposságomat próbál-
tam kialudni, Paula pedig elfogadta a pénzt, s kitöltött
róla egy elismervényt.
Martin Wingrove - Orchid City egyik legbefolyáso-
sabb polgára - azzal keresett fel, hogy valahogy csábít-
sam haza a lányát, aki elzüllött.
Nem mintha bármivel kecsegtethettem volna a lányt.
Wingrove kövér volt, öreg és gusztustalan, ezenkívül
kapzsi, önző és hatalmaskodó, a felesége megszökött a
sofőrjükkel, aki feleannyi idős sem volt, mint az asszony,
de elég pénzsóvár; a fia kábítós-elvonókúrán kínlódott
egy magánszanatóriumban. Wingrove kitartotta Ralph
Bannister egyik bártáncosnőjét. Egy Felman Street-i te-
tőlakást bérelt a nagydarab, pimasz, szőke csajnak, aki-
nek az életmódja még egy majmot is visszariasztott vol-
na. Nem éppen ez az édes otthon, ahová az ember haza-
csalogathatna egy fiatal lányt. Viszont, ahogy hallottam,
őt is abból a fából faragták, mint a szüleit, bár még nem
találkoztam vele. Nagyon megkönnyítené a dolgomat, ha
valóban így lenne, és erre volt esély. Paula feljegyzései
szerint a lány egy Jeff Barratt nevű közismert, szemét
playboyjal élt együtt, aki ugyanolyan rohadt volt, mint a
többi hasonszőrü.
Szabad kezet kaptam. A lány fiatalkorú volt, ezért
Wingrove-nak joga volt erőszakkal hazakényszeríteni. De
Barratt feltehetően nem szívesen válik meg tőle, és a
lány is biztos ellenáll. Úgy tűnt, jó sok időmet el fogja
venni ez az ügy. Nyilvánvalóan olyan feladatról van szó,
amit a rendőrségnek kéne elvégezni, de Wingrove tartott
a nyilvánosságtól. Jól tudta, hogyha a rendőrök cipelik
haza a lányát, a sztorit az első oldalon fogják hozni a la-
pok, így azt tette, amit oly sokan őelőtte, amikor valami
zűrös dolgot kellett rendbe hozni: az egészet átpasszolta
nekem.
Én meg egyre csak halogattam az elmúlt három nap-
ban, hogy munkához lássak, és már kezdtem remélni,
hogy Paula is megfeledkezett róla. Jobban ismerhettem
volna.
- He? - kinyitottam az egyik szemem, és szemrehá-
nyóan néztem rá.
- A Wingrove-meló - mondta szigorúan, s bejött az
irodába.
Felültem.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem akarom
ezt a munkát. Küldd vissza a pénzt, és mondd azt, hogy
nem érek rá!
- Csak nem gondolod; hogy visszaküldünk ötszáz dol-
lárt?
- Nem akarom ezt a munkát.
- Mi bajod van vele? - kérdezte türelmesen. - Nem
vesz igénybe egy óránál többet. Én mondom, a gondvi-
selést kísértenénk, ha nem vállalnánk.
- Ha a gondviselést ilyen könnyen lehet kísérteni, hát
úgy legyen. Menj el Wingrove-hoz, és mondd meg neki,
hogy nem érünk rá. Nem tudjuk elvállalni ezt a feladatot.
- Néha már csodálkozom, mit keresünk egyáltalán eb-
ben az üzletben - mondta Paula fagyosan. - Remélem,
azt azért felfogod, hogy a számlákat ki kell fizetni a hó
végén! És remélem, nem felejtetted el, hogy még ezt az
íróasztalt sem fizettük ki, amit pedig olyan nagyon meg
akartál venni.
Tudtam, hogy ezzel fog nyúzni egész délután, ha nem
állítom le.
- Jó, rendben van. Küldd el Kermant. Miért ne dolgoz-
hatna ő is egy kicsit a változatosság kedvéért? Miért az
én nevem kerül az összes piszkos munka mellé? Az em-
ber azt hinné, hogy nem is az enyém ez a kóceráj, ahogy
bántok velem. Add Kermannek a melót.
- Miss Rittert tanítja vezetni.
- Micsoda? Már megint! Állandóan Miss Rittert tanít-
ja vezetni. Mi van ezzel a nővel? Nincs ember, aki két ke-
mény hónapon át napi hat órát tanulna autót vezetni.
Nincs élő ember, aki ilyen hülye volna.
- Tetszik neki Kerman. - Paula kipréselt magából egy
mosolyt. - Gondolom, ízlés dolga, de szerinte Kerman
mellett ülni egy autóban olyan élmény, amit minden nő-
nek ki kéne próbálni. Nem vagyok biztos benne, hogy
pontosan értem, mire gondol. Remélem, nem vagyok ke-
gyetlen, de azt hiszem, Miss Ritter idegbeteg. Egyébként
mindegy. Nagyon jól fizet.
- Csak ez jár az eszedben, a pénz. Vagyis azért, mert
Miss Ritter idegbeteg, és Kerman tetszik neki, én végez-
zem az összes piszkos munkát?
- Bármikor felvehetsz egy másik munkatársat - je-
gyezte meg Paula.
- Na, most ki szórja szét a hasznunkat? Rendben van,
de vedd tudomásul, hogy Kerman holnaptól rendes
munkát végez. És én fogom Miss Rittert vezetni tanítani.
Ha azt hiszi, hogy Kerman élmény, akkor még vár rá egy
meglepetés.
- A cím: Jefferson Avenue 247 . . . - kezdte Paula.
- Tudom. Ne kezdd megint. Ha meghalok és felbon-
colnak, ezt találják a lépembe vésve. Öt napja mást sem
hallok.
Fogtam a kalapom, és megcéloztam az ajtót.
A Jefferson Avenue 247. egy bérház a sugárút Fairview
felőli végén: nagy, négyzet alakú betonépület, zöld redő-
nyökkel az ablakokon és tarka tetővel a főbejárat fölött.
Az előcsarnok homályos volt és megnyugtató. Nem
voltak falfestmények, sem szobrok, sem vad színek,
amiktől a hazatérő részegek frászt kapnának. A szőnye-
get gumiszőnyegre fektették, és besüppedt a lábam
alatt, amikor átmentem az előcsarnokon az önműködő
lifthez.
A pultot és a kapcsolótáblát fém virágtartókban álló
trópusi pálmák mögé rejtették. Egy lány volt befogva a
telefon hámjába, vicceket olvasott. Lehet, hogy nem hal-
lott bejönni, vagy egyszerűen rám sem hederített, mert
nem nézett fel, ami elég szokatlan egy ilyen helyen. Az a
szabály, hogy nem engednek a lifthez, amíg fel nem hív-
ták, akit keresel, s meg nem győződtek róla, hogy az ille-
tő szívesen lát.
De amint kinyitottam a liftajtót, előtűnt egy kopott öl-
tönyös; keménykalapos férfi az egyik oszlop mögül, és
felém cammogott.
- Megy valahová, vagy csak liftezni akar egy kicsit? -
morogta.
Kerek és kövér arcát szinte teljesen behálózták a haj-
szálerek. Mélyen ülő, hideg szemei voltak. A bajusza fel-
tehetőleg vékony és kellemetlen szájat rejtett. Annak lát-
szott, ami volt: nyugdíjas zsaru, aki azzal egészíti ki a
nyugdíját, hogy elveszi a hívatlan látogatók kedvét.
- Felszólok telefonon - mondtam és rámosolyogtam,
de úgy tűnt, lepereg róla a varázsom.
- Jobb szeretjük, ha a pultnál jelentkeznek a látoga-
tók. Kit keres? - Nem beszélt keményebben, mint bárme-
lyik zsaru Orchid Cityben, de elég keményen ahhoz,
hogy lássam, van vér a pucájában.
Nem akartam Barratt-tel tudatni, hogy keresem. Akkor
is elég rohadt lesz, ha felkészületlenül érem. Elővettem a
pénztárcámat, és kiemeltem egy ötdollárost. A kövér ki-
dobó szeme rászegeződött, és nyelvével, amely olyan
volt, mint egy öreg bakancsé, végigsimította bajszának
dzsungelét. Átnyújtottam neki a bankót.
Kövér, dohánytól megsárgult ujjai hosszú évek gyakor-
latában kialakult, reflexszerű mozdulattal zárultak össze
körülötte.
- Csak liftezek egyet - mondtam, és még többet mu-
tattam neki a fogaimból, azokat, amelyek arannyal van-
nak bevonva.
- Ne maradjon túl sokáig - morogta. - És ne gondolja,
hogy bármit is megvásárolt. Egyszerűen csak nem lát-
tam.
Visszaballagott az oszlopához, aztán megállt, és mo-
gorván nézett a lányra a pult mögött. A lány abbahagyta
az olvasást, és ravasz kis arcán mosoly ült, ahogy ráné-
zett. Amikor becsuktam a liftajtót, az öreg már a lány
felé tartott, feltehetőleg hogy elosszák a zsákmányt.
Felmentem a negyedikre, és végigsétáltam az ajtók
szegélyezte hosszú folyosón. Barratt lakása a tizenötös
volt. A sarokban találtam meg; egy magányos ajtó egy
zsákutca végén. A rádió harsogott, és ahogy felemeltem
a kezem, hogy megnyomjam a csengőt, hirtelen összetö-
rő üveg csörömpölését hallottam.
Megnyomtam a csengőt és vártam. Dzsessz üvöltött
az ajtón keresztül fülhasogató hangerővel, de senki sem
jött ajtót nyitni. Újra megnyomtam a csengő gombját, de
ezúttal alaposan nekifeküdtem. Most már hallottam a
hangját egy éles klarinétszólamon keresztül. Aztán valaki
elzárta a rádiót, és felrántotta az ajtót.
Magas, szőke férfi állt az ajtóban. Skarlátvörös házi-
köntöst viselt. Mosolygott. Vékony, fehér arca jóképű
volt, ha valaki szereti az éles vonásokat. Felső ajka fölött
akkora bajusz pompázott, mint egy jól táplált pillangó.
Ámbraszínü szemében a pupillák akkorára tágultak, mint
egy tízcentes.
- Helló - mondta mély, vontatott hangon. - Maga
csöngetett?
- Ha nem, akkor itt kísértetek járnak - feleltem, és
nem vettem le róla a szemem. Látszott rajta; hogy tele-
szívta magát marihuanával, és úgy sejtettem, nem árt,
ha résen vagyok.
- Én is nagyon vicces tudok lenni - mondta lágyan.
A keze megvillant, és a törött üveg, amelyet a háta mögé
rejtett, az arcom felé zúgott.
Inkább a szerencse segített, mint a helyzetfelismerés.
Félrekaptam a fejem. Ahogy szúrt, a lendület előrevetet-
te, és pont kézre állt az álla egy jobbkezes ütéshez.
A csontot érő csont csattanása és a fogai reccsenése
kellemes zene volt a fülemnek.
Elterült a padlón, az ujjai még mindig az üveget szo-
rongatták. Elég soká tartott, míg elvettem tőle, majd be-
tuszkoltam a szobába. A levegő pálinkától és marihuána-
füsttől bűzlött; ez az a szag, amit minden lukban megta-
lálsz, amit az ilyen Barratt-félék foglalnak el. Törött
whiskysüvegek hevertek egy kupacban a kályha mellett.
A csővázas bútorokat szanaszét dobálták, mintha két
nagydarab rakodómunkás verekedett volna közöttük.
A jó három és fél méter hosszú, fényes acélasztal az ol-
dalára borítva hevert az ablaknál, amelynek megrepedt a
táblája.
A bűztől és a bútoroktól eltekintve a szoba üres volt.
Egy félig nyitott ajtóhoz lopóztam a vérvörös szőnyegen,
és bepillantottam a másik szobába, ahol el volt húzva a
függöny, és égett a lámpa.
Egy `hamuszőke lány feküdt az ágyon. Elefántcsont
nyaklánc volt rajta, meg egy vékony aranylánc a bal bo-
káján, más semmi. Fiatal volt, és megvolt mindene, ami
kell, mégsem volt kellemes látvány, ahogy ott feküdt a
gyűrött lepedőn. A szája feldagadt, mintha nemrég meg-
ütötték volna, s ronda kék-zöld zúzódások voltak a karján
meg a mellén.
Egymásra néztünk. Nem mozdult, meglepetés sem lát-
szott rajta. Azzal a buta, üres mosollyal bámult rám, amit
a marihuánaszívók erőltetnek magukra, amikor azt hi-
szik, hogy viselkedniük kell, de ez meghaladja az erejü-
ket.
Nem volt olyan állapotban, hogy bármire is megdu-
málhattam volna. Nekem kellett eldönteni, hogy itt hagy-
jam vagy hazavigyem. Bár az apja nem éppen az, akit
egy kiscserkész példaképül választana, de legalább nem
tömi hasissal. Úgy döntöttem, hogy hazaviszem.
- Helló, Miss Wingrove. Mit szólna, ha maga meg én
most szépen hazamennénk?
Egy szót sem szólt. A mosolyt mintha fényes, piros
szájához rögzítették volna. Kételkedtem benne, hogy
hallotta, amit mondtam, vagy egyáltalán megértette,
hogy mi történt.
Nem nagy kedvem volt megérinteni, de nyilvánvaló
volt, hogy a saját lábán nem fog távozni. Nekem kell ci-
pelni. Kíváncsi voltam, mit fog szólni a keménykalapos
kidobó, amikor keresztülvonszolom a lányt az előcsarno-
kon.
Még egy ágy volt a szobában, az ablak mellett. Lehúz-
tam róla a takarót, és a romlott, meztelen kis testre dob-
tam.
- Szóljon, ha inkább sétálna. Ha úgy érzi, nem megy,
inkább viszem. . .
Üres tekintettel meredt rám. A mosolya félrecsúszott,
és komoly erőfeszítésébe került, hogy újra előállítsa.
Nem volt semmi hozzáfűznivalója.
Lehajoltam, és a térde meg a válla alá csúsztattam a
kezem. Amint megemeltem, váratlanul életre kelt. A nya-
kam köré kulcsolta a kezét, és hátravetette magát az
ágyon. Kibillentett az egyensúlyomból, és rázuhantam.
Csupa kéz és láb volt, egyszerűen nem tudtam kiszabadí-
tani magam.
Nem akartam bántani, de volt valami szörnyű abban,
ahogy fogott és undorított, hogy hozzám ér meleg, lágy
testével. Ostobán kuncogott, és rám akaszkodott, a lába-
it a hátamra kulcsolta, körmeit a nyakamba vájta.
Megragadtam a csuklóját, és megpróbáltam lefejteni
a kezét magamról, de meglepően erős volt, és nem talál-
tam támasztékot, hogy kiszabadítsam magam. Legurul-
tunk az ágyról a padlóra, alattomosan belém fejelt, és
megpróbált az arcomba harapni.
A padlón birkóztunk tovább, felborítva a bútorokat. Az-
tán, mikor addig ütötte öklével az arcom, hogy már fájt,
megkínáltam eggyel a gyomorszáját. Ettől leeresztett.
Levegőért kapkodott, legurult rólam, és én végre felál-
hattam. Elvesztettem a galléromat, a kabátom egyik haj-
tókája letépve, én magam meg vérzek, akkora karmolás
van az arcomon.
De még mindig nem ment el a kedve a verekedéstől.
A padlón vonaglott, megpróbált lélegzethez jutni, és újra
elkapni, amikor Barratt bejött a szobába.
Nyugodtan jött és óvatosan, sápadt arcán merev mo-
soly. Jobb kezében egy hosszú pengéjű kést tartott, va-
lószínűleg szeletelőkés lehetett.
A kitágult pupilláktól úgy tűnt, mintha vak volna, de
nagyon is jól látott, rám nézett, és egyenesen felém tar-
tott. Az élettelen szemek, az állandó mosoly és a kés lát-
tán elöntött a hideg veríték.
- Dobd el azt a kést, Barratt - nyögtem ki végül, és
hátrálni kezdtem, hogy valami fegyvert keressek.
Tovább közeledett, lassan, mint egy alvajáró, és tud-
tam, hogy meg kell állítanom, mielőtt a sarokba szorít.
Hirtelen az ágyra vetettem magam, megragadtam egy
párnát, és hozzávágtam. Az arcán találtam el, amitől egy
pillanatra megingott. Egy székhez ugrottam, és sikerült
felkapnom, mire újra felkészülve felém indult.
Simán belefutott a széklábba. Az összeütközéstől
mindketten megtántorodtunk. Amint visszanyertem az
egyensúlyomat, felemeltem a széket, hogy fejbe vágjam
vele, de a lány a hátamra vetette magát, karjait a torkom
köré fonta, és fojtogatni kezdett.
Most már hörögtem, és keményen a falnak vetődtem,
hogy a lányt lerázzam, éppen amikor Barratt felém szúrt.
Láttam a kés villanását, és felordítva oldalt vetettem ma-
gam.
A lánnyal együtt elterültem a padlón. Még mindig rám
csimpaszkodott, és úgy szorította a torkom, hogy a vér
kalapácsként vert a fejemben.
Megpróbáltam letépni magamról a kezeit, de ekkor
Barratt felém hajolt. Gondoltam, nekem már befelleg-
zett. Vadul kirúgtam, de nem találtam el, láttam, amint a
penge villan. Megpróbáltam elgurulni, de tudtam, hogy
nem fog menni. A lány lefogott, nem tudtam sem a karo-
mat kiszabadítani, sem megfordulni. A penge már a ha-
samat célozta meg, amikor lábdobogás hallatszott. Bar-
ratt félig megfordult, így a kés néhány centire mellettem
csapódott a padlóba; egy alacsony, széles vállú férfi tűnt
fel a semmiből, és keményen fejbe vágta Barrattet vala-
mivel, ami egy homokzsáknak tűnt.
Barratt hátratántorodott, és négykézlábra esett. Meg-
próbált felemelkedni, de előbb teljes hosszában elterült
a padlón, majd sikerült félig felülnie, mire a szélesvállú
rávetette magát, és újra leütötte.
Az egész körülbelül öt másodpercig tartott. A lány, aki
még mindig fojtogatott, most sikoltozni kezdett. Hasra
fordultam, hogy felülre kerüljön. Éreztem, hogy lerántják
rólam. Mire feltápászkodtam, a lány vadul sikoltozva már
a széles vállú férfira vetette magát, ujjait megpróbálta
arcába vájni.
Az állta a sarat, elsöpörte a lány kezét, és igen kemé-
nyen halántékon vágta a homokzsákkal. A lány a lábához
esett, mintha letaglózták volna.
A férfi lehajolt, felhúzta a lány egyik szemhéját, majd
felegyenesedett, és rám vigyorgott.
- Helló. Látom, egész jól szórakozott. Hallottam, ami-
kor kiáltott. Meg akarták késelni, vagy csak játszadoztak?
Megtöröltem az arcomat és a tarkómat, mielőtt vála-
szoltam. - Úgy tűnik, egy kicsit kijött a sodrából. Azt hi-
szem, nem tudta, mit csinál. Teljesen kábult. - Kicsit ide-
gesen néztem a pucér láb- és karkupacra a padlón. -
Elég keményen ütötte meg. Remélem; nem tett kárt ben-
ne. Az egyik kuncsaftomhoz tartozik.
Könnyedén legyintett.
- Ne aggódjon miatta. Ezekkel a narkósokkal nem le-
het kesztyűs kézzel bánni. Amellett tele volt már velük a
tököm. Az utóbbi három napon megállás nélkül vereked-
tek és üvöltöztek, én pedig időnként szeretnék aludni.
Tovább törölgettem az arcom és a nyakam. Tisztessé-
gesen megizzadtam. A hosszú kés a szőnyegen elbor-
zasztott.
- Itt lakik? - kérdeztem.
- Ez a büntetésem. Pont szemben. Nick Perellinek hív-
nak, ha érdekli.
Én is bemutatkoztam.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg. Ha nem üti le
ezt a verekedős pojácát, belém vágta volna a kést.
Perelli mosolygott. Vékony, barna arcán csúfondáros
kifejezés ült. Nem volt rosszképű fickó, ha belegondolok,
kicsit George Raftra hasonlított. Jó ruhái voltak, és tudta
viselni őket.
- Szóval maga az a fickó, aki az Általános Szolgáltatót
vezeti, vagy nem? Jó kis buli. Én is elfogadnám.
- Vannak árnyoldalai. Például az ilyen incidensek. Sze-
retném, ha emlékezne rám: ha valamit tehetek magáért,
most vagy a jövőben, csak szóljon. A cég számlájára
lesz, és első osztályú szolgáltatást kap.
- Emlékezni fogok - mondta, és elvigyorodott. - Most
éppen elég jól állok, de az ember sosem tudhatja. - Lá-
bával gyengén megpiszkálta a lány oldalát. - Ez is a szol-
gáltatásai egyike?
- Egyike a legkellemetlenebbeknek. Azért jöttem,
hogy visszavigyem az apjához.
- Gondolja, hogy örülni fog, ha visszakapja? A helyé-
ben én nem lennék boldog. Akkor sem kívánnám vissza,
ha egy jachttal ment volna el.
A takaróért mentem, és a lányra dobtam.
- Az örege csak egy fokkal jobb, mint ő. Mit fog szólni
a kidobó odalent, ha meglátja, amint a lányt átcipelem
az előcsarnokon?
- Maxie? - Perelli nevetett. - Kiakasztja a zászlókat.
Már régóta szeretne megszabadulní a lánytól, csak fél
Barratt-től. Épp a barátnőmhöz indultam. Lemehetünk
együtt; gondom lesz rá, hogy ne háborgassák.
- Remek - mondtam. - Nem szeretném, ha letartóz-
tatnának emberrablásért azok után, amin keresztülmen-
tem.
- A fürdőszoba odaát van, ha rendbe akarná szedni
magát - mondta. - Elég lerobbantnak néz ki. Vigyázok a
lányra, amíg vissza nem ér.
Bementem a fürdőszobába, és amennyire tudtam, el-
tüntettem a károkat. De még azután is, hogy megmosa-
kodtam és feltűztem a leszakított hajtókát, úgy néztem
ki, mintha egy vadmacskával birkóztam volna.
Kijöttem, felmarkoltam az eszméletlen lányt a takaró-
ban, és a vállamra vettem.
- Jól nézünk ki, ha a kocsiban tér magához.
- Nem fog - mondta Perelli magabiztosan. - Ha én le-
hervasztok valakit, az úgy is marad.
Beraktuk a felvonóba anélkül, hogy bárki meglátott
volna.
- Rendszerint van magánál homokzsák, amikor rande-
vúra megy? - kérdeztem, amint a lift lefelé vitt minket.
Elvigyorodott.
- Ki sem mozdulok nélküle. Kártyázásból élek, és egy
ólmosbot a legalkalmasabb arra, hogy az ember egy kis
munkát szerezzen a halottkémnek. Nekem is van néhány.
- Hát tudja használni, az biztos.
- Nincs benne semmi trükk. Az a titka, hogy kemé-
nyen kell odavágni vele. Ha csak kopogtat, még jobban
megvadítja őket.
A lift csendben megállt, és mi kimasíroztunk az elő-
csarnokba. A lány a pult mögött felállt, és ránk bámult.
Keze a pulton repdesett, míg egyik ujja rátalált a csengő-
gombra. A keménykalapos kidobó előpattant az oszlopa
mögül, mint a krampusz a dobozból. Egy pillantást vetett
rám és a vállamon átdobott lányra. Morgó hang tört föl a
torkából, miközben céltudatosan felém indult.
- Rendben van, Maxie, nyugodjon meg - mondta Pe-
relli. - Csak kitakarítunk egy kis szemetet. Nem érdemes
felizgatnia magát.
Maxie félúton megállt. Lehajolt, hogy megbámulja a
férfyt, és mihelyt megismerte, rögtőn kevésbé tűnt harci-
asnak.
- Ó, őt! Hová viszik?
- Mit törődik vele, ameddig nem magának kell cipel-
ni? - érdeklődött Perelli.
Maxie elrágódott ezen.
- Azt hiszem, igaza van. Barratt nem szólt semmit,
hogy elviszik a lányt?
- Épp alszik - mondtam. - Úgy gondoltuk, disznóság
volna felébreszteni.
Maxie szemügyre vette a karmolásokat az arcomon,
és halkan füttyentett.
- Aha. Azt hiszem, nem láttam magukat, fiúk. - A pult-
nál álló lányra nézett. - Hallotta, Gracie? Nem láttunk
senkit.
A lány bólintott, és visszament a vicceihez. Maxie az
ajtó felé intett.
- Vigyázzanak, nincsenek-e kint hekusok.
Lementünk a lépcsőn a napsütésbe. Nem voltak heku-
sok odakint.
Befektettem az eszméletlen lányt a Buick hátsó ülésé-
re, és bezártam az ajtót.
- Nos, még egyszer köszönöm. Nem túlzás, hogy
megmentette az életemet. - Átnyújtottam a névjegye-
met Perellinek. - Ne felejtse el: akárhol, akármikor bol-
dog leszek, ha kiegyenlíthetem a számlát.
Könnyű volt mondani. A valóságban, három héttel ké-
sőbb, úgy rohangáltam, mint a töketlen kutya, hogy való-
ra váltsam az ígéretemet.
Jack Kerman a díványomon terült el teljes hosszában.
Magas volt, vékony és jól öltözött. Mintha skatulyából
húzták volna ki palackzöld flanelöltönyében, krémszínű
selyemingében és barna bőrcipőjében. A mellén egy
szódás whiskyt egyensúlyozott, miközben kicsit becsíp-
ve verte a ritmust a rádióból jövő szvingzenére.
Vele szemben én hevertem egy karosszékben, és a
holdfényes Csendes-óceánra bámultam a nyitott abla-
kon át, miközben azt próbáltam eldönteni, hogy úszni
menjek-e, vagy inkább keverjek magamnak egy másik
italt.
A Wingrove lány már halvány emlék volt, Perelli pedig
csak egy név. Tíz nap telt el azóta, hogy az eszméletlen
kis narkós visszatért velem családja kebelére, és ameny-
nyire engem érintett, az ügy lezárult.
- Ideje volna, hogy kivegyek egy kis szabadságot -
mondta Kerman hirtelen. - Fekélyem lesz ettől az állan-
dó macerától. Be kéne zárnunk az irodát néhány hónap-
ra, és elmenni Bermudára vagy Honoluluba. Unom már
ezeket a helyi menőket. Több tűzre van szükségem. Fü-
szoknyára a lötyögő pizsamák helyett, valamire, amiben
van egy kis fűszer. Mit szólsz hozzá, Vic? Csináljuk meg!
Megengedhetjük magunknak, nem?
- Lehet, hogy te igen, de én biztos, hogy nem. Amel-
lett mit csinálnánk Paulával?
Kerman jó nagyot kortyolt az italából, sóhajtott, és ci-
garettáért nyúlt.
- Ez a lány a sírba visz téged. Veszélyes. Másra sem
gondol, csak a pénzre és a munkára. Megmondhatnád
neki, hogy szálljon le rólam. Ha az ember rá hallgat, azt
hiszi, hogy a hideg vízre valót sem keresem meg.
- És megkeresed? - behunytam a szememet. - Vagy
bármelyikünk is? Szabadságról egyébként szó sem lehet.
Elértünk egy csúcsra, és ott is kell maradnunk. Ha bezár-
juk az irodát, egy héten belül elfelejtenek. Az ilyen mun-
kával nem lehet leállni.
Kerman felmordult.
- Lehet, hogy igazad van. Van egy vörös pipim, már
egy halom dohányt költöttem rá. Nem tudom, mi ütött
belé. Azt hiszi, a bőröm alatt is pénz van. De nem is utol-
só kis jószág. Készséges, és én ezt szeretem a legjobban
egy lányban. Csak az a baj vele, hogy . . .
Megszólalt a telefon.
Kerman felemelte a fejét, és mogorván nézett a készü-
lékre.
- Fel ne vedd - tanácsolta. - Lehet, hogy egy kun-
csaft.
- Nem tíz után tíz perccel - mondtam, és felemelked-
tem a székből. - Valószínűleg a múltam kísért.
- Akkor jobb, ha rám hagyod. Nagyon talpraesetten
tudok nőkkel társalogni telefonon.
Hozzávágtam egy vánkost, és felvettem a kagylót.
- Halló?
Férfihang válaszolt. - Mr. Malloyjal beszélek? - Olyan
hang volt, amitől a legtöbb nőnek azonnal borzongás fut
végig a hátgerincén. Olyan hang, amely egy magas, erő-
teljes férfi képét varázsolja elő, aki nyilván napbarnított
és jóképű, s aki inkább délután ugrik be egy teára, ami-
kor a férj munkában van, mintsem este, amikor a ház ura
otthon tartózkodik.
Lehet, hogy igazságtalan voltam vele, de a vibráló ba-
riton ezt a képet vetítette lelki szemeim elé.
- Malloy vagyok - mondtam. - Ott ki beszél?
- A nevem Lee Dedrick. Megpróbáltam elérni az iro-
dában. Úgy tünik, nincs bent senki.
- Sajnálom. Az iroda hatkor zár.
- És addig dolgoznak a bérrabszolgák - dörmögte
Kerman, visszaejtve a fejét a párnára. - Mondd azt, hogy
torokgyulladással fekszünk.
- De csak van éjszakai ügyeletük - mondta a hang
sürgetően.
- Épp azzal beszél, Mr. Dedrick.
- Értem. - Egy kis szünetet tartott, aztán újra megszó-
lalt. - Szeretném, ha ki tudna jönni a lakásomra most
rögtön. Nagyon sürgős.
A parancsoló hang ellenére hirtelen az a benyomásom
támadt, hogy fél. Volt valami jellegzetes remegés a
hangjában, és nagyon izgatottnak tűnt.
- El tudná mondani nagy vonalakban, hogy mit óhajt,
Mr. Dedrick? - kérdeztem, mit sem törődve Kerman két-
ségbeesett jelzéseivel, hogy tegyem le a kagylót.
- Néhány perccel ezelőtt felhívott egy férfi, és figyel-
meztetett, hogy ma éjszaka megpróbálnak elrabolni. Va-
lószínűleg egy telefonbetyár, de úgy látom jónak, ha te-
szek néhány óvintézkedést. Éppen egyedül vagyok itt, ki-
véve a sofőrömet, egy filippínót, akinek semmi hasznát
nem venném baj esetén.
Nekem ez csavarosnak tűnt.
- Van valami elképzelése, hogy miért akarná bárki is
elrabolni?
Újra szünetet tartott. Újra hallottam a kapkodó lég-
zést. Hátborzongató volt hallani, mert úgy közvetítette a
félelmét, mintha csak láttam volna a rettegést az arcán.
- Történetesen Serena Marshland férje vagyok -
mondta röviden. - Örülnék, ha nem vesztegetné az időt
értelmetlen kérdésekre. Elég időnk lesz rá, hogy kielégít-
sem a kíváncsiságát, ha találkozunk.
Nem szerettem ezt a hangnemet, de tudtam, hogy ret-
teg. Nem örültem a hívásának sem. Egész nap dolgoz-
tam, és szívesebben töltöttem volna azzal az estét, hogy
Kermannel iszogatok és trécselek, de hát az ember nem
így épít fel egy sikeres vállalkozást. Emellett Serena
Marshland a világ negyedik leggazdagabb asszonya volt.
- Hol van most, Mr. Dedrick?
- A házat Ocean Endnek hívják. Talán ismeri is. Elég
elszigetelt és magányos. Örülnék, ha gyorsan jönne.
- Tudom. Tíz percen belül ott leszek.
- Ocean View-tól vezet egy magánút. A kapuk nyitva
lesznek. Tulajdonképpen csak most költöztem ide, és . . .
- Hirtelen elhallgatott.
Vártam, de, hogy semmi sem történt, beleszóltam: -
Halló?
Még mindig hallhattam gyors, egyenletlen lélegzését,
de nem válaszolt.
- Halló? Mr. Dedrick?
Aztán a légzés is megszűnt. Hosszú, néma szünet kö-
vetkezett, majd egy halk kattanás, és a vonal megsza-
kadt.
Ocean End homokdűnék közé épült, körülbelül öt kilo-
méternyire az én kalyibámtól. A húszas évek végén épí-
tették egy milliomosnak, aki soha nem lakott benne. Mi-
előtt beköltözhetett volna, csődbe ment, és agyonlőtte
magát. A hely néhány évig üresen állt, aztán egy társa-
ság megvásárolta, és egy kalap pénzt kerestek azzal,
hogy bérbe adták erre járó pénzeszsákoknak és külföldi
hírességeknek, akik méltóságon alulinak találták, hogy a
Hotel Orchidban lakjanak.
A birtok igazi látványosság volt, és úgy hirdették, mint
a milliomosok álomotthonát: ötvennyolc hektár teraszos
kert és úszómedence amelynek egyik fele a házon kívül
volt, a másik alatta. A ház olasz barokk stílusban épült,
betonból és mészkőből, pompás falfestményei és műal-
kotásai híresek voltak.
Amint a birtokhoz vezető, királypálmák szegélyezte
magánúton száguldottam a Buickkal, Kerman megszó-
lalt.
- Mindig is szerettem volna megnézni ezt a házikót. -
Előrehajolt, és belebámult az előttünk repdeső, menekü-
lő fénykörökbe. - Azzal ugrattam magam, hogy egyszer
kibérlem egy hétre. Mit gondolsz, mibe kerülne?
- Úgy tízévi fizetésedbe.
- Aha. Lehet, hogy igazad van. Nos, azt hiszem, jobb
lesz, ha továbbra is csak ugratom magam. Sajnos. Ilyen
környezet, és a vörös pipi a tenyeremből enne.
- Az ember azt hinné, szívesebben veszed, ha a tá-
nyérjából eszik. Tudod, aggódom a miatt a fickó miatt,
Jack. Miért tette le így a kagylót, a mondat közepén?
- Ismered ezeket a gennyes alakokat. Olyan rohadt
lusták, hogy még lélegzetet venni is nehezükre esik.
- Én úgy képzelem, hogy valaki bejött a szobába, és
Dedrick nem akarta, hogy meghallja, miről van szó.
- De te mindig mindenből rejtélyt akarsz csinálni.
Szerintem egyszerűen megunta a beszélgetést, és letet-
te. Ezek a gazdag ipsék mind egyformák. Nem kell ügyel-
niük a modorúkra, mint nekünk.
Elértük a birtok főkapuját. Szélesre tárva állt. Nem
csökkentettem a sebességet. Átsuhantunk rajta, és felvi-
harzottunk a felhajtón, amelynek mindkét oldalán rhodo-
dendronbokrok sorakoztak.
- Muszáj úgy hajtanod, mintha égne a ház? - kérdezte
Kerman panaszosan.
- Rémültnek tűnt, és gyanítom, hogy bajban van.
Becsűrtem a Buickot egy hosszú, íves kanyarba.
A fényszórók világításában úgy tűnt, mintha a ház ránk
vetné magát. Kerman felnyögött félelmében, amint a
fékre tapostam. A megkínzott gumik visítottak, amikor
sikerült a megfaroló Buickot megállítanom néhány centi-
re az udvart körülvevő kerítéstől.
- Miért állsz meg? - kérdezte Kerman megtörölve az
arcát. - Miért nem hajtasz egyenesen a házba? Tudod,
hogy utálok gyalogolni.
- Rosszak az idegeid - mondtam, pedig bennem is
meghűlt a vér. - Az a baj veled, hogy túl sokat iszol.
Kiszálltam az autóból, Kerman követett.
A főbejárattól balra nagy, fényes országúti cirkáló állt,
a parkoló fényei égtek.
A ház sötét volt, csak a terasz túlsó végén szűrődött ki
világosság az egyik szárnyas ablakon.
- Csöngetünk, vagy bemegyünk itt? - Kerman hü-
velykujjával a világos ablak felé bökött.
- Előbb vetünk ide egy pillantást. Ha senkit sem lá-
tunk, csöngetünk. Kéznél van a pisztolyod?
- Itt van. Tessék - mondta Kerman nagylelkűen, és a
kezembe nyomta a negyvenötöst. - Elrontja az öltönyöm
szabását.
- Amivel azt akarod mondani, hogy ha nálam van a
pisztoly, természetesen én megyek előre.
- Milyen kedvesen, jóindulatúan gondolkodsz. Igazán
nem tudom, miért dolgozom neked.
- Feltehetőleg a pénzért, de ki állítja, hogy dolgozol?
Amíg így suttogtunk egymással, halkan végigmentünk
a teraszon. Amikor a világos ablakhoz értünk, intettem
Kermannek, hogy ne mozduljon. Ő gyengén előretaszí-
tott, jelezve, hogy menjek csak.
Továbbmentem, ő figyelte. A nyitott szárnyas ablakon
át egy hosszú négyszögletes szobába láttam, amelyet
mexikói stílusban bútoroztak be. A padlót vastag szőnye-
gek borították, a falon nyergek és kantárok lógtak, az ab-
lakok és az óriási tűzhely előtt kényelmes kanapék álltak.
Az asztalon egy telefon volt, és egy érintetlen pohár
whisky, valószínűleg szódával. Egy cigarettacsikk kiesett
az üveg hamutartóból, és kiégette a fényes politúrt.
Senki nem volt a szobában.
Intettem Kermannek.
- Elég csinos - mondta átbámulva a vállam fölött. -
Milyen lehet itt élni, mi? Mit csinálunk most?
Besétáltam a szobába. A cigarettacsikk és az érintet-
len whisky aggasztott.
Kerman is beballagott mögöttem, megkerülte a kan-
dalló előtt álló karosszéket, hogy megnézzen egy mexi-
kói nyerget a falon. Két lépést tett előre, aztán olyan hir-
telen torpant meg, hogy a haja a szemébe hullott.
- Úristen!
Gyorsan odamentem.
Egy ember feküdt ott a hátán, fekete sofőruniformis-
ban. Nem kellett megérintenem, hogy tudjam, halott. Bí-
borszínű lyuk volt a homloka közepén, és vérben ázott a
mexikói szőnyeg alatta. Sárgásbarna kezei merevek vol-
tak, az ujjai karommá görbültek, kis barna arcát eltorzí-
totta a félelem.
- Szegénykém - mondta Kerman szomorúan. -
A frászt kaptam tőle.
Lehajoltam, hogy megérintsem a karomszerű kezet.
Még meleg volt. A kar visszaesett a szőnyegre, amikor
felemeltem és elengedtem. Nemrég halhatott meg.
- Dedrick bajban lehet - mondtam. - Akkor érkezhet-
tek, amikor velem beszélt.
- Gondolod, hogy elrabolták?
- Úgy tűnik. Hívd fel a rendőrséget, Jack! Itt semmit
sem tehetünk. Tudod, hogyan reagál ránk Brandon. Ha
azt hiszi, hogy szaglászunk itt, vesztegetve az időt, óriási
botrányt csap.
Kerman felvette a kagylót, de megtorpant, és a fejét
oldalra hajtva hallgatott.
- Mintha egy kocsi jönne.
Kimentem a teraszra.
Valóban egy kocsi közeledett, mégpedig gyorsan. Hal-
lottam az erős motor zúgását és a kerekek csikorgását,
ahogy az autó végigsöpört a kanyarokon.
- Tartsd még egy kicsit - mondtam.
Most már a fényszórók is feltűntek a fák között. Az au-
tó egy perc múlva lekanyarodott az útról, és megállt né-
hány méterre a Buicktól.
Végigmentem a teraszon, és amint elértem a kertbe
vezető lépcsőkhöz, egy lány szállt ki az autóból.
A hold és a három kocsi parkolólámpájának homályos,
bizonytalan fényében csak annyit láttam, hogy magas,
karcsú, és nem hord kalapot.
- Lee . . .
Elhallgatott, rám nézett.
- Te vagy az Lee?
- Úgy látszik, hogy Mr. Dedrick nincs itthon - mond-
tam, és lementem a lépcsőn.
Hallottam, ahogy hirtelen elakad a lélegzete, aztán fé-
lig megfordult, mintha el akarna szaladni, de úrrá lett
magán, és szembe fordult velem.
- Ki . . . Kicsoda maga?
- Vic Malloynak hívnak. Mr. Dedrick felhívott úgy ne-
gyedórával ezelőtt, és megkért, hogy jöjjek ki ide.
- Ó! - Meglepettnek és rémültnek látszott. - És azt
mondja, hogy nincs itt?
- Úgy látszik, nincs. Ebben az egyetlen szobában ég a
lámpa, és itt nincs. A ház többi részében sötét van.
Most, hogy elég közel voltam hozzá, halványan kirajzo-
lódott előttem az alakja. Láthattam, hogy sötét hajú, fia-
talos, és estélyi ruhát visel. Csinosnak tűnt.
- De itt kell lennie - mondta élesen.
- Szabad tudnom, ön kicsoda?
Egy másodperc töredékéig habozott, aztán megmond-
ta. - Mary Jerome vagyok, Mrs. Dedrick titkárnője.
- Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm. Mr. Dedrick
sofőre odabent van. - A kivilágított ablak felé intettem. -
Halott.
- Halott? - Láttam, hogy a lány megmerevedik.
Megtántorodott, és azt hittem, mindjárt elájul. Elkap-
tam a karját, hogy segítsek.
- Nem akar beülni a kocsiba egy percre?
Elhúzódott.
- Nem, már rendben vagyok. Úgy érti, hogy meggyil-
kolták?
- Úgy látszik. Az biztos hogy nem öngyilkosság.
- Mi történt Lee-vel . . . Mr. Dedrickkel?
- Nem tudom. Felhívott, és azt mondta, valaki figyel-
meztette, hogy el fogják rabolni. Kijöttem ide, és itt talál-
tam a sofőrt holtan.
- El fogják rabolni? Ó! - Gyorsan, megborzongva szív-
ta be a levegőt. - Ezt mondta? Biztos benne?
- Igen, persze. Épp most akarjuk átkutatni a házat.
Csak néhány perccel ezelőtt érkeztünk. Lenne szíves az
autójában várni?
- Ó, nem. Én is megyek. Miért akarnák elrabolni őt?
- Én is ezt kérdeztem. Dedrick azt mondta, azért, mert
Serena Marshland férje.
Elsietett mellettem, felszaladt a lépcsőn, és gyorsan
végigment a teraszon. Követtem.
Kerman kijött, és elállta a szobába vezető utat.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha nem megy be - mondta lá-
gyan.
- Látta Mr. Dedricket? - kérdezte Kermanre meredve.
A szobából jövő fény az arcára esett. Bájos volt, de az a
kemény, hideg fajta, szép szemekkel, határozott szájjal
és állal. Harminc körülinek tippeltem, és nem olyannak,
aki elmegy egy gazdag asszony mellé titkárnőnek. A ru-
hái drágának tűntek, s a selyem estélyi köpenyt a bor szí-
nű, pánt nélküli estélyi ruha fölött egy modell önbizalmá-
val és könnyedségével viselte.
Kerman megrázta a fejét.
- Kérem, keressék meg. Mindketten. Kutassák át a há-
zat!
Bólintottam Kermannek.
- Előbb hívd a rendőrséget, Jack.
Míg Kerman telefonált, a lány megnézte a sofőrt. Fi-
gyeltem, és láttam, hogy a vér kifut az arcából, de ami-
kor odamentem hozzá, összeszedte magát, és elfordult.
- Jöjjön ki a teraszra - mondtam. - Majd Kerman
megkeresi Mr. Dedricket. - A karjára tettem a kezem, de
megborzongva lerázta, és kiment a teraszra.
- Ez szörnyű - mondta. - Szeretném, ha inkább maga
is Mr. Dedricket keresné, ahelyett, hogy mellettem lábat-
lankodik. Miért hívta fel magát? Ismeri?
- Én vezetem az Általános Szolgáltatót. Valószínűleg
látta az egyik hirdetésünket.
A tenyerébe temette a homlokát, és a korlátra könyö-
költ. - Attól tartok, ez semmit sem mond nekem. Mi az
az Általános Szolgáltató? Csak néhány órája érkeztem
Orchid Citybe.
- Elvállalunk bármilyen munkát a válás elintézésétől a
macskaápolásig. Mr. Dedrick testőrt akart, de attól félek,
hogy késve érkeztünk.
Láttam, hogy az arca megrándul.
- Nem tudom elhinni. Kérem, győződjön meg róla,
hogy nincs-e a házban. Itt kell lennie!
- Kerman már keresi. Mr. Dedrick azt mondta, hogy
csak nemrég költözött ide, és egyedül van a sofőrjével.
Így van?
- Mr. Dedrick a nyárra bérelte ki ezt a házat. Mrs.
Dedrick és ő néhány napot New Yorkban töltöttek - ma-
gyarázta hadarva. - Épp most jöttek vissza Párizsból. Mr.
Dedrick New Yorkból repült ide néhány nappal ezelőtt.
Előrejött, hogy elrendezze a dolgokat a ház körül. Mrs.
Dedrick holnap érkezik. Én Mr. Dedrickkel jöttem, hogy
minden rendben legyen a házban. Az Orchid Hotelben
van szobánk. Mr. Dedrick azt mondta, hogy körülnéz a
házban ma este. Úgy volt, hogy később csatlakozom
hozzá.
- Értem.
Kerman jött ki a teraszra.
- Senki nincs a házban - mondta.
Gyors, érdeklődő pillantást vetett Mary Jerome-re, és
lement a lépcsőkön.
- Magának soha nem említette, hogy attól tart, elra-
bolják?
- Ó, nem.
- Mikor hagyta el Mr. Dedrick a hotelt?
- Fél nyolckor.
- Engem tíz után tíz perccel hívott. Kíváncsi vagyok,
mit csinált itt két óra negyven percen keresztül. Van va-
lami elképzelése?
- Gondolom, körülnézett a házban. Szeretném, ha a
barátja után menne, és segítene neki. Lehet, hogy Mr.
Dedrick valahol a kertben fekszik sebesülten.
Kezdtem kapiskálni, hogy meg akar szabadulni tőlem.
- Itt maradok, amíg a rendőrség meg nem érkezik.
Nem akarjuk, hogy magát is elrabolják.
- Én . . . nekem elegem van ebből az egészből. Vissza-
megyek a hotelba - mondta váratlanul nyers hangon. -
Megmondaná a rendőröknek, hogy a hotelban megtalál-
nak?
- Azt hiszem, jobb volna, ha itt várná meg őket -
mondtam nyugodtan.
- Nem. Menni akarok. Lehet . . . lehet, hogy már a ho-
telben van. Mennem kell.
Ahogy megfordult, elkaptam a csuklóját.
- Sajnálom, de amíg a rendőrség meg nem érkezett,
itt kell maradnia.
Rám meredt, a tekintete kemény volt a holdfényben.
- Ha gondolja, hogy szükséges.
- Erről van szó.
Kinyitotta táskáját.
- Gondolom, egy cigaretta . . .
Nagyon ügyesen csinálta. Azon vettem észre magam,
hogy egy huszonötösre bámulok, ami a gyomromnak irá-
nyul.
- Menjen be oda.
- Na, nézze . . .
- Menjen be oda! - Volt valami veszélyes felhang ab-
ban, ahogy mondta. - Lövök, ha nem megy be!
- Rosszul teszi, de a maga dolga.
Besétáltam az előcsarnokba.
Ahogy meghallottam, hogy leszalad a lépcsőn a te-
raszról, kiugrottam a korláthoz.
- Kapd el, Jack! - üvöltöttem a sötétbe. - De vigyázz,
pisztoly van nála!
Aztán utána pattantam a teraszra.
A huszonötös rosszindulatú csattanása hallatszott, és
egy golyó zúgott el a fejem mellett. A teknő mögé ugrot-
tam amibe a pálmát ültették. Újabb lövések hangzottak,
és Kerman izgatott vakkantása. Aztán életre kelt egy au-
tó motorja, újra csattant a pisztoly, és a kocsi vadul elhú-
zott a bekötőúton.
t A terasz végére rohantam, hogy kövessem a nőt a
Buickkal, de gondja volt rá, hogy ne tegyem. Utolsó lövé-
se a jobb hátsó keréken ment keresztül.
Kerman jött elő a sötétből.
- Mi történik itt? - méltatlankodott. - Ez a nő megpró-
bált lelőni.
Egymás mellett ültünk a hideg kandalló előtt a könyvtár-
ban, míg az ajtóban egy hideg szemű zsaru állt, és figyelt
minket feltűnés nélkül.
Már elmondtuk a történetünket MacGraw detektív őr-
mesternek, és most Brandonra vártunk. Amint MacGraw
megtudta, hogy kicsoda Dedrick, rögtön közölte, hogy a
rendőrkapitány látni akar minket. Így hát vártunk.
A másik szobában a gyilkosságis fiúk nyüzsögtek, ujj-
lenyomatok után poroltak, fényképezték a holttestet és a
szobát, nyomokat kerestek.
Telefon csörgött, autók jöttek-mentek, s egyszerre
ugató hangot hallottam. Oldalba böktem Kermant.
- Brandon.
- Micsoda izgalom lehet neki, hogy itt talál minket -
mondta Kerman, és elvigyorodott.
A zsaru komoran ránézett, és idegesen megmozdult.
Öntudatlanul kisimította a zubbonyát, és ellenőrizte a
gombokat. Brandon rendőrkapitány egy szőröző parag-
rafusrágó volt, a kapitányságon minden zsaru rettegett
tőle.
Újra csend telepedett ránk, mint vékony porréteg.
Újabb félóra vánszorgott el. Az órám mutatói negyed
egyen álltak. Kerman bóbiskolt. Egy italra vágytam.
Aztán kivágódott az ajtó, és bejött Brandon meg Miff-
lin detektív őrmester a gyilkossági csoportból.
Oldalba böktem Kermant, mire kinyitotta a szemét.
Brandon megállt, hogy szemügyre vegyen minket, vala-
hogy úgy, ahogy egy nagyherceg nézett volna egy sor
sáros lábnyomra az ágyán.
Brandon alacsony volt, zömök, kerek és kövérkés, hal-
vány rózsaszín arcbőrrel, sűrű krétafehér hajjal és hideg,
kutató szemekkel. Ambiciózus zsaru volt, anélkül, hogy
okos lett volna. Úgy ért el sikereket, hogy kihasználta
Mifflint, hagyta, hogy az kaparja ki a gesztenyét számá-
ra. Tíz éve volt rendőrkapitány. Volt egy Cadillacje, egy
hétszobás háza, a feleségének nercbundája, és a fia meg
a lánya egyetemre jártak. A fizetéséből nem élhetett vol-
na így. A szokásos pletykák keringtek arról, hogy megvá-
sárolható, de tudomásom szerint soha senki sem próbál-
ta ezt rábizonyítani. Köztudott volt, hogy meghamisítja a
bizonyítékokat, és arra biztatja a zsarukat, hogy legyenek
durvák és könyörtelenek. Hatalom volt a kezében, veszé-
lyes volt.
- Szóval maguk ketten itt lábatlankodtak, ugye? -
mondta kemény, reszelős hangján. - Soha nem láttam
még két ilyen seggnyaló mitugrászt.
Egyikünk sem szólt semmit. Próbáld kimagyarázni ma-
gad Brandonnál, és könnyen a rács mögött találhatod
magad.
A zsarura pillantott, aki olyan merev volt, mint egy fa-
szobor.
- Kifelé!
A zsaru lábujjhegyen kiment, és úgy csukta be az ajtót,
mintha tojáshéjból készült volna.
Mifflin lassan, jelentőségteljesen rám kacsintott Bran-
don háta mögül.
Brandon leült, kinyújtotta rövid, kövér lábait, kemény
tiszti sapkáját a tarkójára tolta, és az elmaradhatatlan ci-
garetta után matatott.
- Menjünk át újból az egészen - mondta. - Van egy-
két kérdés, amit ellenőrizni akarok. Rajta, Malloy! Mond-
ja el úgy, ahogy MacGrow-nak mondta. Majd megállítom,
ha elegem van belőle.
- Kerman és én a vityillómban töltöttük az estét -
mondtam fürgén. -Tíz perccel tíz után csengett a tele-
fon, és egy férfi, aki Lee Dedrickként mutatkozott be,
megkért, hogy azonnal jöjjek ide. Azzal indokolta, hogy
valaki felhívta és figyelmeztette, hogy ma este kísérletet
tesznek az elrablására.
- Biztos abban, hogy ezt mondta? - kérdezte Bran-
don, és mutatóujja jól manikűrözött körmével felhasítot-
ta a cigarettásdoboz celofánját.
- Igen, persze.
- Senki sem telefonált ebbe a házba ma este. Ehhez
mit szól?
- Lehet, hogy a hotelban hívták.
- Ott sem. Ezt is ellenőriztük.
- És innen telefonáltak azon kívül, hogy Dedrick en-
gem felhívott?
Brandon végiggörgette a cigarettát kövér ujjai között.
- Igen, egy telefonfülke számát hívták. És akkor?
Mifflin szólalt meg lassú, súlyos hangján. - Talán nap-
közben mondták neki, hogy hívja fel ezt a számot, és így
kapta ezt a figyelmeztetést.
Brandon hátranézett a vállán keresztül, mintha eddig
nem is lett volna tudatában, hogy Mifflin a szobában
van. Bár Mifflin agyára támaszkodott, mindig úgy visel-
kedett, mintha Mifflinnek semmi köze nem volna a kapi-
tánysághoz.
- Lehet - mondta. - De az is lehet, hogy Malloy hazu-
dik. - Rám nézett, megmutatva kicsi, egyenletes fogait. -
Hazudik?
- Nem.
- Akkor mondja meg, miért éppen magát hívta Ded-
rick, és nem a rendőrséget?
Lett volna egy válaszom erre a kérdésre, de úgy gon-
doltam, nem nagyon tetszene neki. Ehelyett azt mond-
tam: - Nem volt biztos benne, hogy nem ugratás-e az
egész. Feltehetőleg nem akart bolondot csinálni magá-
ból.
- No, jó, folytassa. Mondja a többit! - Brandon rágyúj-
tott, a cigarettát megpuhította keskeny ajkaival, és ke-
ményen rám nézett.
- Miközben beszélt, hirtelen csend lett a vonalban.
Szóltam hozzá, de nem válaszolt. Hallottam a lélegzését,
aztán letette a kagylót.
- Ekkor kellett volna hívnia a rendőrséget - vicsorgott
Brandon. - Tudhatta volna, hogy valami nem stimmel.
- Gondoltam, hogy talán bejött a sofőrje, és Dedrick
nem akarta, hogy hallja, miről van szó. Nem őrültem
meg, hogy egy olyan embert, mint Dedrick, rendőrségi
ügybe keverjek az engedélye nélkül.
Brandon mogorván rám nézett, és leverte a hamut a
cigarettájáról.
- A koporsóból is kibeszélné magát - mondta sava-
nyúan.
- Rendben, folytassa. Kijöttek ide, és megtalálták
Soukit. Így van?
- Soukit? Így hívják a sofőrt?
- A zsebében talált iratok szerint ez a neve. Láttak va-
r lakit idefelé, esetleg egy autót . . .?
- Nem. Amint megtaláltuk a testet, szóltam Kerman-
nek, hogy hívja magukat. De mielőtt megtehette volna,
megérkezett az a lány.
Brandon megszívta vastag orrát.
- Akkor most a lány következik: mit mondott, hogy
hívják?
- Mary Jerome.
- Na igen, Mary Jerome. - Brandon arcát alig lehetett
látni a füsttől, amikor lassan kifújta. - Azt mondta, hogy
ő Mrs. Dedrick titkárnője, ugye?
- Igen.
- Nem lakik az Orchid Hotelben.
Nem mondtam semmit.
- Olyan titkárnő típusnak tűnt?
- Nem.
- Gondolja, hogy van valami köze Dedrick elrablásá-
hoz?
- Kétlem. Úgy láttam, hogy igazán megijedt, amikor
megmondtam neki. Amellett, ha tudott róla, miért jött
vissza ide, miután Dedricket elvitték?
- Így van, Malloy - mondta Brandon ravaszkás mo-
sollyal. - Jó nyomon van. Feldúltnak látszott, nem?
- Így van.
Hátradőlt a széken, a plafonra meredt, és végigpörge-
tett egy-két gondolatot az agyában. Egy kis idő után
megszólalt.
- Nézze, Malloy, szeretném, ha tisztán látna. Amikor a
sajtó megtudja az egészet, nagy hírverés lesz, és nagy
felhajtás. Dedrick felesége fontos asszony. Sőt több
mint fontos, idevalósi. És még valamit: egy csomó fon-
tos barátja van. Maga is meg én is ingoványos talajra lé-
pünk, ha nem vagyunk nagyon óvatosak. Én óvatos le-
szek, maga pedig azt csinálja, amit én mondok.
Egymásra néztünk.
- Lefogadom, hogy ez a Jerome lány Dedrick szerető-
je - folytatta Brandon. - Kilométerekre bűzlik. A férfi le-
jött ide, hogy kibérelje ezt a házat. Mrs. Dedrick New
Yorkban maradt. Nem volt sok időnk azóta, hogy ez az
ügy kirobbant, de azért már ásogattunk egy kicsit. Az es-
küvőt titokban tartották meg. Ezek ketten nyolc héttel ez-
előtt találkoztak Párizsban, és összeházasodtak. Az öreg
Marshlandnek, Mrs. Dedrick apjának is csak akkor szól-
tak, amikor már mint férj és feleség megérkeztek New
York-i házába. Nem tudom, mi értelme volt a házasságot
titokban tartani, hacsak Dedrick nem az a fajta, akit a nő
jobbnak látott már férjeként és nem a jövendőbelijeként
bemutatni az apjának. Nem tudom, és nem is tartozik
rám. De úgy tűnik, mintha Dedrick egy másik nővel is járt
volna, és ez a nő Mary Jerome. Elég nyilvánvaló, hogy
együtt akarták tölteni itt az éjszakát, csak Dedricket elra-
bolták, mielőtt megakadályozhatta Kolna, hogy a nő fel-
bukkanjon. A tények összevágnak. Érthető, miért akarta
annyira Miss Jerome, hogy ne hallgassuk ki, hogy pisz-
tolyt szegezett magára, és elpucolt, mielőtt mi felbuk-
kantunk, és mondhatom, örülök, hogy elpucolt.
Várt, van-e valami hozzáfűznivalóm, de nem volt. Úgy
véltem, igaza lehet. A tények, ahogy mondta, összeillet-
tek.
- Ezért akartam ezt a kis beszélgetést magával, Mal-
loy - folytatta, miközben hideg szeme az arcomat für-
készte. - Dedricket elrabolták. Oké, ez ránk tartozik. De a
másik ügy már nem. Ne szóljon egy szót sem Mary
Jerome-ról, mert nagyon megbánja. Elkapom mindkettő-
jüket mint perdöntő tanúkat, és a fiaim rendesen meg-
dolgozzák majd magukat minden egyes nap, amit bent
töltenek. Megígérhetem, hogy így lesz, ha bármilyen in-
formáció eljut a sajtóhoz erről a nőről. Nem akarom,
hogy felkavarják a szennyet ebben az ügyben. Minden
szempontból tekintettel leszek Mrs. Dedrickre. Elég baj
neki, hogy így elveszítette a férjét, nem kell azt is nagy-
dobra verni, hogy az megcsalta. Értette?
Mrs. Dedrick befolyásos barátaira gondoltam. Feltehe-
tőleg köztük van a kormányzó is, aki a nő egy szavára ki-
törné Brandon nyakát. Brandon nem a nő érdekeire vagy
érzelmeire volt tekintettel, hanem magát védte.
- Igen - mondtam.
- Oké - mondta Brandon, és felállt. - Tartsák a pofáju-
kat, vagy megbánják. Eltakarodnak innen, és távol tartják
magukat. Ha megpróbálják beleütni az orrukat ebbe az
ügybe, gondoskodom róla, hogy azt kívánják, bárcsak
meg se születtek volna.
- Nem lesz új élmény - mondta Kerman bágyadtan,
miközben az ajtó felé sodródott. - Reggelente, amikor
felébredek, legtöbbször erre vágyom.
- Takarodjanak - ugatta Brandon.
Takarodtunk.

MÁSODIK FEJEZET

Másnap este tíz óra körül, amikor épp azt próbáltam el-
dönteni, hogy lefeküdjek-e korán, vagy felnyissak egy
üveg Scotchot, és azzal töltsem az estét, megszólalt a
telefon.
Éles és sürgető csengetése megrémisztett, talán mert
mostanáig olyan nyugodt és csendes volt a vityilló, mint
a szegény rokon egy esküvőn.
Felemeltem a kagylót.
- Halló?
A vonal gyenge zümmögése mögött egy tánczenekart
hallottam valcert játszani. A hangfogós trombita magas
futamai Blyn Boo Szerenádozóit sejtették, s ha ez igaz,
akkor a Country Clubból hívnak.
- Mr. Malloy? - kérdezte egy mély tónusú, kicsit von-
tatott női hang, amely különösen alkalmas volt rá, hogy
felserkentse a férfiak érdeklődését. Az enyémet minden-
esetre felébresztette.
- Az beszél.
- A nevem Serena Dedrick. A Country Clubban va-
gyok. Ide tudna jönni? Munkát ajánlok önnek, ha elfo-
gadja.
Kíváncsi lettem volna, miért nem tudta megvárni a
reggelt, de hát Dedrickék úgy látszik a nem hivatali órák-
ra specializálták magukat. Ez nem zavart. Azt akartam,
hogy az ügyfelem legyen.
- Természetesen, Mrs. Dedrick. Azonnal ott leszek.
A pultnál érdeklődjem ön után?
- Az autómban leszek a parkolóban. Fekete Cadillac.
Soká ér ide?
- Negyedóra alatt.
- Ennyit várok, de többet nem. - A vontatott hang
élessé vált.
- Máris indulok - kezdtem, de a nő már le is tette.
Bementem a fürdőszobába, hogy megnézzem magam
a tükörben, és úgy véltem, elég tűrhetően nézek ki anél-
kül, hogy túl lennék öltözve. Megigazítottam a nyakken-
dőmet, és elgondolkodtam, hogy mit is akarhat Mrs.
Dedrick: valószínűleg néhány első kézből származó in-
formációt az emberrablásról. A képek alapján, amiket
láttam róla, és a hangja után ítélve nem az a fajta, aki be-
érné bármivel, ami másodkézből való.
Kihoztam a Buickot a garázsból, és gyorsan végighaj-
tottam a Rossmore Avenue-n, amelyik a golfpályát sze-
gélyezi. Néhány flúgos világító labdákkal próbált játszani
a holdfényben. Balra fordultam a Glendora Avenue-re,
és négy perccel a megbeszélt negyedóra letelte előtt
megérkeztem a Country Club impozáns bejáratához.
A fákkal teli kertek szinte lángoltak a fényben, és
amint a bekötőútra hajtottam, egy csoport félmeztelen
férfit és nőt láthattam az úszómedence körül, s egy virá-
gokkal díszített beugróban Blyn Boo Szerenádozói ját-
szottak a neonlámpa alatt.
A parkoló a klub mögött volt. Befurakodtam, és beáll-
tam az egyetlen szabad helyre. Kiszálltam, végignéztem
az autók hosszú során, és úgy döntöttem, hogy köny-
nyebb lenne egy tűt megkeresni a szénakazalban, mint
megtalálni egy fekete Cadillacet a luxuskocsik itt parkoló
gyűjteményében. Legalább háromszáz volt belőlük, és az
egyharmaduk Cadillac.
Tőlem balra fények villantak föl és aludtak ki. Remény-
kedve indultam feléjük. A fények továbbra is kigyúltak,
elaludtak, újra kigyúltak, amíg elég közel nem értem ah-
hoz, hogy rájöjjek: ahhoz a csillogó fekete autóhoz tar-
toznak, amit Ocean Enden láttam két éjszakával ezelőtt.
A kocsihoz sétáltam, és benéztem az ablakon.
A nő a kormánykeréknél ült és cigarettázott. A hold
kemény, hideg fénye egyenesen rávilágított. Az első,
amit észrevettem rajta, egy sor gyémánt volt, amely úgy
csillogott-villogott a hajában, mint a szentjánosbogarak.
A holdfényben úgy tűnt, mintha a nőt alabástromból fa-
ragták volna ki. Dekoltált, pánt nélküli aranylamé kreáci-
ót viselt, és pontosan annak látszott, aki volt, a világ ne-
gyedik leggazdagabb asszonyának. Minden ezt sugallta,
a hajában lévő gyémántoktól a hosszúkás, de határozot-
tan csinos arcon ülő dölyfös kifejezésig.
Amíg néztem, és arra gondoltam, hogy neki van a leg-
nagyobb szeme, amit valaha is láttam, és hogy ezek a
hosszú, selymes szempillák valószínűleg valódiak, ő en-
gem figyelt. Néhány másodpercig senki sem szólalt
meg, ezalatt őszinte kíváncsisággal felmértük egymást.
- Néhány perccel korábban érkeztem, Mrs. Dedrick -
mondtam végül. - De még így is megvárakoztattam, na-
gyon sajnálom. Itt akar beszélgetni, vagy valahol más-
hol?
- Hol máshol?
- Nos, van egy hely a golfpálya mellett, szép kilátással
a folyóra. Egész kellemes, de legalábbis nyugodt.
- Rendben. Odamegyünk. - Arrébb csúszott az ülé-
sen. - Jobb lesz, ha maga vezet.
Beültem a kormánykerék mögé, ráadtam a gyújtást, és
az indítóra léptem. Miközben kikormányoztam az autót a
parkolóból az útra, gyors pillantást vetettem a nőre. A fe-
jét elfordította, távoli volt és elgondolkodó, az arca olyan
kifejezéstelen és sima, mint egy elefántcsont maszk.
Áthajtottam a főkapun, jobbra fordultam, rá a csodála-
tosan kivilágított útra, amelyik a hídhoz vezet, aztán rá-
kanyarodtam a keskeny parti útra. Néhány perc múlva
megérkeztünk. Lassítottam, és úgy kormányoztam a ko-
csit, hogy szembe nézzen a holdfényben csillogó folyó-
val. Megálltam. A kecskebékák fel-felhangzó kórusát
ami idehallatszott a nádasból, és a töltésnek csapódó víz
csobbanását kivéve, egy hang sem zavarta meg a csen-
det.
- Kiszállunk? - kérdeztem, megtörve a némaságot,
amely azóta ült rajtunk, hogy elhagytuk a klubot.
Megrázkódott, mintha a gondolatai több kilométerre
jártak volna, beledobta a csikket a folyóba, és megrázta
a fejét.
- Nem. Itt is beszélhetünk. Maga találta meg Soukit,
ugye?
- Igen. Van valami újság a férjéről?
- Ma este felhívtak. Ötszázezret akarnak. Azt mond-
ták, Lee jól van, és alig várja, hogy újra lásson. - Hideg,
monoton hangon beszélt, mégis érződött benne a féle-
lem és a feszültség. - A pénzt holnapután éjjel kell kifi-
zetni, ezután azonnal elengedik.
Nem mondtam semmit. Sokáig várt, aztán határozot-
tan nézett rám.
- Valakinek el kell juttatni a pénzt. Azt akarom, hogy
maga legyen az. Jól megfizetem.
Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani. Emberrablók-
kal tárgyalni veszélyes üzlet. A figura, aki átadja a vált-
ságdíjat, az esetek többségében azon veszi észre magát,
hogy kiütötték.
- Megegyezett már velük?
Megrázta a fejét.
- Csak az első lépésről tájékoztattak. A pénzt használt
húszdolláros bankókban, három részre osztva, vízhatlan
csomagolásban kell átadni. Az utolsó percekben kapom
meg az utasításokat, hogy hová vigyük. - Megfordult
hogy rám nézzen. - Ugye nem fél ettől a munkától?
- Majd megmondom, ha megtudom, hogy mik a felté-
telek.
- Tehát azt hiszi, hogy veszélyes lehet?
- Az lehet.
Kinyitotta a táskáját, és egy cigarettatárcát húzott elő.
Felém kínálta. Egy kicsit remegett a hangja, amikor meg-
szólalt. - Gondolja, hogy elengedik?
Kivettem egy cigarettát, szórakozottan megpöcögtet-
tem a hüvelykujjam körmével, mielőtt válaszoltam. - Van
rá esély, hogy igen.
Tüzet adtam neki, és néhány másodpercig csendben
cigarettáztunk.
- Azt akarom, hogy az igazat mondja - szólalt meg vá-
ratlanul. - Elengedik?
- Nem tudom. Attól függ, hogy látta-e őket. Ha nem,
nincs okuk rá, hogy ne engedjék el.
- De ha látta őket?
- Tőlük függ. Az emberrablók legalább olyan könyör-
telenek, mint a zsarolók, Mrs. Dedrick. Az emberrablást
halállal büntetik. Nem vállalnak kockázatot.
- Bármit megtennék vagy megfizetnék, hogy kiszaba-
dítsam. Én tehetek róla, hogy ez történt vele. Az én pén-
zem miatt volt érdemes elrabolni. Ki kell szabadulnia.
Erre nem tudtam mit mondani. Az volt az érzésem,
hogy többet nem látja, legalábbis élve nem. Ha ennyi
pénz a tét, a rablók nyilván jobbnak látják majd megsza-
badulni tőle. A legtöbb emberrabló inkább megöli, mint
elengedi az áldozatát. Ez sokkal biztonságosabb a szá-
mukra. Túl sok szabadon engedett túsz vezette már
nyomra a rendőrséget, és így miattuk fogták el a rabló-
kat.
- Értesítette a rendőrséget a fejleményekről? - kér-
deztem.
- Nem, és nem is fogom. Az az ember ma este azt
mondta, hogy minden mozdulatomat figyelik, és ha kap-
csolatba lépek a rendőrséggel, megölik Lee-t. Emellett a
rendőrség teljesen haszontalan. Semmit sem csináltak.
- Van időnk csapdát állítani. A pénzt meg lehet jelölni
úgy, hogy senki ne vegye észre. Ez legalább esélyt ad a
rendőrségnek, hogy elkapja őket; ha a férje már bizton-
ságban van.
- Nem - mondta nyomatékosan. - A szavamat adtam
nekik, hogy nem próbálkozom trükkökkel. Ha ezt ten-
ném és észrevennék, Lee inná meg a levét. Soha nem
bocsátanám meg magamnak. Egy fikarcnyit sem törő-
döm a pénzzel. Lee-t akarom.
- Ki hívta föl? Nincs semmilyen elképzelése a hangja
alapján arról, hogy milyen ember lehet? Úgy értem, mű-
velt, vagy volt valami akcentusa, vagy bármi a hangjá-
ban, amit felismerne, ha valaha találkozna vele?
- Azt hiszem, hogy zsebkendőn keresztül beszélt. Na-
gyon tompa volt a hangja. Nem volt akcentusa, de ez
minden, amit mondhatok.
- Durván beszélt?
- Ó, nem. Tulajdonképpen roppant udvarias volt.
Elgondolkodva meredtem a folyóra. Valószínűleg azon
nyomban megölték Dedricket, ahogy elhurcolták a ház-
ból. Nem haboztak, hogy megöljék a sofőrjét, és nem ha-
boznának eltüntetni engem sem, miután megkapták a
pénzt. Ez volt az a megbízás, amiért nem lelkesedtem.
Elég okos volt, hogy kitalálja, mire gondolok.
- Ha maga nem vállalja, el sem tudom képzelni, kit
kérjek meg. Magával megyek, ha elvállalja.
- Ó, nem. Ha megteszem, egyedül teszem.
- Ezen nem vitatkozunk. Eldöntöttem, hogy a saját
szememmel akarom látni, amint megkapják a pénzt. Ha
nem jön velem, egyedül megyek.
Felé fordultam, meglepett a hevessége. Néhány má-
sodpercig farkasszemet néztünk. Láttam rajta, hogy sen-
ki sem tudná más elhatározásra bírni.
- Nos, rendben Van, ha így érzi - mondtam. - Magával
megyek.
Néhány pillanatig csendben ültünk.
- Valamit akarok kérdezni magától - mondta hirtelen.
- Milyen volt az a nő, aki azt állította, hogy a titkárom?
- Úgy érti, hogy nézett ki?
- Igen.
- Hát, úgy harminc körül lehetett, szép arcú és jól öl-
tözött. Már akkor gondoltam, hogy nem úgy fest, mint
egy titkárnő.
- Csinos volt?
- Szerintem az, és egyénisége is volt. Nem az az átlag
csinos nő, átlagos, üres arccal.
- A keresztnevén hívta a férjemet. Így van?
- Igen.
Láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét.
- Az a kövér bolond a rendőrségtől azt hiszi, hogy
Lee-nek viszonya volt vele - mondta, és ez úgy hangzott,
mintha összeszorított fogakkal beszélne. - Maga is így
véli?
- Számít, hogy én mit gondolok?
- Magát kérdeztem, hogy mi a véleménye! - A hangja
nyers volt, és fojtott az érzelmektől.
- Nem tudom. Semmit sem tudok a férjéről. Úgy tű-
nik, igen, de a nő lehetett a férje barátja is.
- Nem szerelmes belé - mondta olyan halkan, hogy
alig hallottam. - Tudom. Nem csinált volna ilyet. Nem
vitt volna egy másik nőt az én otthonomba. Nem az a faj-
ta. - Elhallgatott, gyorsan elfordult, kezét az arcához
emelte.
- Megtalálta a rendőrség a nőt?
- Nem. Nem is keresik. Olyan biztosak abban, hogy
Lee szeretője. Azt mondják, jobb lesz, ha nem találják
meg. Nem hiszem el. Ennek a nőnek tudnia kell valamit!
Egy szót sem szóltam.
Hosszú, nyomasztó szünet következett, majd hirtelen
megszólalt. - Visszavihetne a klubba. Nem hiszem, hogy
van még mit megtárgyalnunk holnapután éjszakáig. El-
jönne a házba hat órára? Lehet, hogy várnunk kell, de ké-
szenlétben kell lennünk, hogy azonnal induljunk, ha je-
lentkeznek.
- Ott leszek.
Csendben hajtottunk a klubig. Ahogy leparkoltam a
kocsival, Mrs. Dedrick már ki is szállt, s üres, gépies mo-
sollyal a száján elköszönt. - Hát, akkor holnapután este
hat órakor.
Figyeltem, ahogy a klub felé sétál: kecses, bájos alak
aranyruhában, gyémántok szikráznak a hajában, félté-
kenység és félelem a szívében.
Felcaplattam a kőlépcsőkön, amelyek Mifflin kis irodájá-
ba vezettek a rendőr-főkapitányság negyedik emeletén.
Mifflin kibámult az ablakon. A kalapját a szemébe húz-
ta, a cigarettacsikk az alsó ajkára tapadt. Tűnődő, komor
kifejezés ült vörös arcán, látszott a szemén, hogy kemé-
nyen gondolkodik.
- Te vagy? - mondta lehangoltan, amikor benyomtam
az ajtót, és bepasszíroztam magam a parányi irodába. -
Fura, épp rád gondoltam. Bújj be, és tedd le magad.
Nincs cigarettám, úgyhogy azt ne kérj.
Kihúztam egy kemény, egyenes hátú széket, lovagló
ülésben ráültem, és hátul összekulcsoltam a kezem.
- Hogy halad az emberrablási ügy?
- Szörnyen - mondta és sóhajtott. - Nincs semmi
nyom, és Brandon fel-alá bolyong, mint az elkárhozott
lélek. Azt hiszi, rendőrfőnököt csinálnak belőle, ha elkap-
ja az emberrablókat.
Beletúrtam a kabátzsebembe, kihalásztam egy cso-
mag cigarettát, és megkínáltam Mifflint.
Rágyújtottunk, és tűnődve egymásra néztünk.
- Valami hír a Jerome nőszemélyről?
Mifflin sóhajtott.
- Csak azért jöttél, hogy felpiszkáljál?
- Nem. Szó sincs róla. Azért jöttem, hogy átpasszol-
jak némi információt.
Mifflin arca felderült, és gyors, kutató pillantást vetett
rám.
- Van valamid?
- Nem sok. Bizalmas. Múlt éjjel Mrs. Dedrick felhívott.
Kitalálhatod, hogy mit akart.
- Felszólították, hogy fizessen, és neked kell eljuttatni
a váltságdíjat, így van?
Bólintottam.
- Nem akarja, hogy a rendőrség megtudja.
- Lehet - mondta Mifflin keserűen -, de azt elvárja,
hogy megtaláljuk a férjét. Mikor?
- Holnap este. Majd felhívják, és megadják a végleges
utasításokat.
- Meg kell mondani Brandonnak.
Vállat vontam.
- A te dolgod. Brandon semmit sem tehet, legfeljebb
rajtunk üt, és elkapja azt a fickót, aki begyűjti a pénzt. Ha
ezt megteszi, olyan biztosan megölik Dedricket, mintha
ő maga lőné agyon.
- Lefogadnám, hogy Dedrick már halott.
- Lehet, de nem tudjuk biztosan.
- Nos, akkor is el kell mondanom neki.
- Nekem mindegy, csak Brandon el ne mondja Mrs.
Dedricknek, hogy itt voltam. Mit fogsz csinálni? Lehall-
gatod a telefont?
- Lehet - mondta Mifflin, becsukta a szemét, és ösz-
szeráncolta a szemöldökét. - Ha a nő nem akarja, hogy
beszálljunk, Brandon valószínűleg nem tesz semmit. Ret-
teg attól, hogy magára haragítja. Amint a váltságdíjat ki-
fizették, nincs több gondunk az üggyel. Az FBI átveszi a
felelősséget.
- Visszatérve Mary Jerome-re, van valami róla, vagy
nincs?
- Brandon nem törődött vele, de én lenyomoztam a
kocsiját. Egy rendőr látta a nőt, amikor Ocean Endről
jött, és megjegyezte a rendszámot. Egyike azoknak a
csodabogaraknak, akik megjegyzik a rendszámokat.
Amikor hallott az emberrablásról, jelentette. A nő az Ac-
me Garázsból bérelte a kocsit. Talán ismered a céget.
Egy Lute Ferris nevű fickó vezeti. Alaposan rajta tartjuk a
szemünket, mert szerintünk csempészeknek falaz, de
még semmit sem tudtunk ráhúzni. Los Angelesben volt,
amikor hívtam, de beszéltem a feleségével. Emlékszik er-
re a Jerome nőszemélyre. Tegnapelőtt este érkezett - az
emberrablás estéjén - nyolc óra körül, és egy kocsit kért
Lute-tól. Ötven dollár letétet fizetett, és azt mondta,
hogy néhány napig van szüksége az autóra. A címének
az Orchid Hotelt adta meg.
- Jóhiszemű ember ez a Ferris, nemde? Odaadta a ko-
csit, anélkül, hogy előbb ellenőrizte volna a nőt.
- Miért izgatná magát? Az autó biztosítva van. Egyéb-
ként is ezt mondják, ezt kell elfogadnunk.
- Utánanéztél a repülőtéren és az állomáson, hogy
honnan érkezett a városba?
- Igen, de nem bukkantunk a nyomára.
- Tehát eddig jutottatok?
- Ez az, ameddig valaha is jutunk - mondta Mifflin, s
elnyomta a cigarettáját. - Egy emberrablás a legrosz-
szabb ügy, amit csak kaphatsz. Ha elteszik láb alól a fic-
kót, akit elraboltak, és a pénz nincs megjelölve, be is fe-
jezheted. Az egyetlen remény, hogy valamelyikük nem
elégszik meg a részével, és feladja a többit. És mindez
tízszer olyan nehéz most, hogy Brandon nem mer moz-
dulni. Ez a Jerome nevű nő az egyetlen nyomunk, és
nem mehetek utána.
- Talán kapsz egy másik gyilkosságot, ami majd felvi-
dít - mondtam keserűen. - Meglepődnék, ha nem tenné-
nek el láb alól holnap este.
Mifflin elgondolkodva nézett rám.
- Ez az egyetlen jó hír, amit hallottam ezen a héten -
mondta. - Igen, most, hogy belegondolok, ezt fogják csi-
nálni, tiszta sor.
Amikor otthagytam, a kezét dörzsölte, és a halotti me-
netet fütyülte a Saulból.
- Megírtad a végrendeleted? - kérdezte Jack Kerman,
amint azt figyelte, hogyan töltöm meg a harmincnyol-
cast az íróasztalomon lévő töltényesdobozból. - Remé-
lem, rám hagytad minden pénzed, Tudnék mit kezdeni
vele. Az a vörös hajú azt hiszi, hogy bankókkal vagyok ki-
tömve.
- Maradj csöndben, Jack - mondta Paula élesen.
Megpróbálta nem mutatni, mennyire feldúlt, de az aggó-
dó kifejezés a szemében elárulta. - Nincs benned semmi
jó érzés?
- Ó, fogjátok már be - néztem rájuk komoran. - Telje-
sen megijesztetek. Inkább tisztázzuk a dolgokat, Jack.
A házat valószínűleg figyelik, úgyhogy nem mutatkoz-
hatsz. Adj jó öt perc előnyt, hogy tiszta legyen a terep,
aztán gyere utánunk. Győződj meg róla, hogy senki sem
követ. Nem engedhetjük meg, hogy ezen elcsússzunk.
Bármit is csinálsz, ne mutatkozz, amíg baj nincs, de ak-
kor aztán lövöldözve bukkanj elő.
Kerman nagyot nyelt.
- A végét nem egészen értettem.
- Azt mondtam, előbukkansz lövöldözve.
- Gondoltam, hogy ezt mondod. Kezdem azt hinni,
hogy nem rossz ötlet, ha én is megírom a végrendelete-
met.
- És az isten szerelmére, próbálj meg célozni is - foly-
tattam, vetettem egy pillantást a karórámra, és becsúsz-
tattam a harmincnyolcast a vállamra szíjazott pisztoly-
táskába, a kabátom alá. - Jobb lesz, ha indulunk. Paula,
ha nem hallasz felőlünk éjfélig, menj el Mifflinhez, és
meséld el, mi történt.
- Rólam fog hallani - mondta Kerman kissé aggódva.
- Nos, a fene egye meg, legalábbis remélem, hogy fog.
- Legyél óvatos, Vic - mondta Paula idegesen.
Megveregettem a vállát.
- Nem értelek. Aggódsz egy ilyen kis munka miatt,
mint egy emberrablás, de simán beküldesz egy őrült nar-
kósokkal teli szobába. Nőj már föl, Paula! Gondolj a
pénzre, amit keresni fogunk.
- Rendben, de aztán ügyes légy - mondta, és meg-
próbált mosolyogni. - És az ég áldjon, ne próbálj felvág-
ni az előtt a gazdag szőke előtt!
- Az agyamra mész - válaszoltam. - Gyere, Jack,
menjünk innen.
Végigmentünk a folyosón a lifthez.
- Mit gondolsz, van még időnk egy italra? - kérdezte
Kerman reménykedve, amikor a földszintre értünk.
- Nem, de van egy pint a kocsiban. És Jack, ne hibázz!
Nagyon randa ügy lehet ebből.
Kerman eltúlozta a borzongást.
- Nekem már most is elég randa.
Bemászott a Buick hátsó ajtaján, és lekuporodott a
padlóra. Ráborítottam a szőnyeget.
- Minden percét élvezni fogom - mondta, s kidugta a
fejét a szőnyeg alól. - Szerinted mennyi ideig leszek ez
alatt?
- Legfeljebb három-négy órát, nem többet.
- Jó negyven fok melegben! Most megtudom, milyen
lehetett a calcuttai Fekete Lyuk.
- Az este már hidegebb lesz - mondtam könyörtele-
nül, és elindítottam az autót. - Van egy egész üveg
Scotch, hogy könnyebben teljen az idő, csak ne dohá-
nyozz.
- Ne dohányozzak? - hördült fel elkeseredetten.
- Ide figyelj; ne áltasd magad tovább. Ha ezek a fic-
kók észreveszik, hogy a kocsiban vagy, elkapnak és ki-
vágják a zúzádat.
Ettől csöndesebb lett.
Végighajtottam az öt kilométeres magánúton, ezúttal
sokkal nyugodtabban, mint amikor először jöttem erre.
Szép lassan kanyarodtam rá a felhajtóra, és egy méterre
megközelítettem az udvart körülvevő korlátot.
A lenyugvó nap meleg fényében a ház nagyjából olyan
mutatós volt, mint akármelyik, ha egymillió dollárt költöt-
tek rá. A nagy, fekete Cadillac a főbejárat előtt állt. Kicsi-
vel odébb két kínai kertész vagdosta az elhervadt rózsá-
kat egy szabályos ágyásról. Úgy dolgoztak, mintha a ró-
zsabokor volna az egyetlen megélhetési forrásuk az el-
következendő kilenc hónapra; talán így is volt. A nagy
úszómedence csillogott a napon, de senki sem úszott
benne. Az óriási kert selymes gyepén túl, a teraszok
alatt, hat skarlátpiros flamingó állt, és felém nézett.
A merev lábú, fura madarak olyan valószínűtlenek voltak,
mint a kék ég egy olasz levelezőlapon.
Minden megvolt ezen a napon Ocean Enden, aminek
csak lenni kell, kivéve a boldogságot.
A ház felé néztem. Fűzöld redőnyök fedték az ablako-
kat, krémszínű és zöld csíkos ernyő lebegett az ajtó fö-
lött.
- Nos, viszlát - mondtam halkan Kermannek. - Most
bemegyek.
- Érezd jól magad - szólt Kerman hangja keserűen az
szőnyeg alól. - Ne fukarkodj, tegyél elég jeget az italod-
ba.
Végigsétáltam a teraszon, és megnyomtam a csengő
gombját. Az ajtó üvegtábláin keresztül beláttam a nagy
hallba és egy hűvös folyosóra, amely a ház hátsó részé-
be vezetett.
Egy magas, vékony öreg jött végig rajta, és nyitott aj-
tót. Szívélyesen mért végig. Úgy gondoltam, felbecsülte
az öltönyömet, s szíve szerint venne nekem egy kicsit
jobbat, hogy ne hozzak szégyent a házra. De talán téved-
tem. Lehet, hogy még csak egy gondolatot sem pazarolt
rám.
- Mrs. Dedrick vár.
- A nevét legyen szíves.
- Malloy.
Még mindig nem állt félre az útból.
- Van névjegye, uram?
- Hogyne és van egy anyajegyem is. Emlékeztessen
rá, hogy ne felejtsem el megmutatni valamikor.
Udvariasan kuncogott, mint egy korosabb nagybácsi,
akinek a húga jövendőbelijével kell szórakoznia.
- Óvatosnak kell lennünk, uram. A sajtótól nagyon sok
úriember próbál bejutni Mrs. Dedrickhez.
Sejtettem, hogy jövő nyárig itt állhatok, ha nem muta-
tom meg neki a névjegyemet. Előhúztam a pénztárcá-
mat, és megmutattam egy névjegyet, a nem üzleti válto-
zatból.
Félreállt.
- Lenne szíves a hallban várni, uram?
Bementem a szobába, ahol Soukit lelőtték. A mexikói
szőnyeget azóta kitisztították. Ezen az estén nem várt
holttest a padlón, sem érintetlen whisky és szóda, sem
cigarettacsikk, amely kiégetné az asztal fényes politúrját.
- Ha tudna szerezni nekem egy dupla Scotchot sok
jéggel, méltányolnám.
- Természetesen, uram.
Átballagott a szobán a tálalóasztalhoz, amelyen egy
palack Haig and Haig állt, poharak, egy vödör jég és
Whiterock.
Éberen figyeltem a mozdulatait, mégsem hallottam a
csontjait csikorogni, pedig elég öregnek látszott hozzá.
De ha öreg volt is, az ital keverésében egyáltalán nem
volt lomha. Olyan adagot adott, hogy egy lovat is letag-
lózott volna.
- Ha van kedve újságot olvasni, amíg vár, szívesen ho-
zok.
- Gondolja hogy soká kell várnom? - kérdeztem.
- Nem értek ezekhez a dolgokhoz, uram, de valószínű-
nek tűnik, hogy nem hívják sötétedés előtt. - Úgy állt ott
előttem, mintha egy lenne a flamingók közül, amiket a
kertben láttam, és mintha minden porcikája szolgálatra
termett volna. Valószínűleg túl van már a hetvenen, de
kék szemei még éberek és tiszták, és amennyivel las-
súbb a kelleténél, azt bőven pótolja a gyakorlat haté-
konyságával: öreg családi bútordarab egyenesen Holly-
woodból, szinte túl valódi ahhoz, hogy igaz legyen.
- Na igen, azt hiszem, igaza van. Legalább három órát
várunk, ha nem többet. - Előhalásztam egy cigarettát.
Még a számba se tettem, máris a kezében termett egy
égő gyufa. - Hogy hívják?
- Wadlocknak, uram.
- Mrs. Dedricknek vagy Mr. Marshlandnek dolgozik?
- Ó, Mr. Marshlandnek, uram. Mrs. Dedricknél csak
kisegítek, és nagyon örülök, hogy a szolgálatára lehetek.
- Régóta van a családnál?
Jóindulatúan mosolygott.
- Ötven éve, uram. Húsz évet szolgáltam az idősebb
Mr. Marshland alatt, és harminc éve vagyok a fiatalabb
Mr. Marshlandnél.
Úgy tűnt, ezzel megvetettem barátságunk alapjait, így
hát megkérdeztem. - Találkozott Mr. Dedrickkel, amikor
ő New Yorkban volt?
A jóindulatú kifejezés úgy eltűnt, mint az öklöd, amikor
kinyújtod az ujjaidat.
- Igen, uram. Néhány napot Mr. Marshlandnél töltött.
- Még sohasem-láttam. Telefonon beszéltem vele, és
elég sokat hallottam róla, de sehol egy fénykép, ami őt
ábrázolná. Hogy néz ki?
Volt egy olyan érzésem, mintha rosszallás látszódna a
kék szemekben, de nem voltam biztos benne.
- Igen jó felépítésű úriember, sötét hajú, magas, ki-
sportolt, kellemes vonásokkal. Nem hiszem, hogy ennél
jobban le tudnám írni, uram.
- Kedvelte őt?
A hajlott öreg hát megmerevedett.
- Nem mondta, uram, hogy óhajt-e olvasnivalót. Unal-
masnak találhatja a várakozást.
Megkaptam a választ. Nyilvánvaló volt, hogy valami-
lyen okból ennek az öregnek annyi örömöt szerzett Ded-
rick, mint nekem az, ha jól állon vágnak.
- Így is jó. Legalább egyszer csak ülök, és nem csiná-
lok semmit.
- Rendben van, uram - már nem volt barátságos. -
Tudatom önnel, ha van valami fejlemény.
Olyan méltóságteljesen vonult el erőtlen lábain, mint
egy püspök, aki kegyet gyakorol, és egyedül hagyott a
rossz emlékekkel zsúfolt szobában. Alig egyméternyire a
bal lábamtól vérzett Souki feje a szőnyegen. A kandallón
állt a telefon, amelybe oly sürgetően és egyenetlenül lé-
legzett Dedrick, amikor velem beszélt. Megfordultam,
hogy szemügyre vegyem a szárnyas ablakot, amelyen
keresztül az emberrablók jöhettek, fegyverrel a kézben.
Alacsony, jól öltözött alak állt az ajtóban, fehér tropi-
kálöltönyben, panamakalapban, s engem figyelt. Nem
hallottam, amikor jött. Nem is számítottam rá. Az agyam
úgy tele volt gyilkosságokkal és banditákkal, hogy majd-
nem a plafonig ugrottam.
- Nem akartam megijeszteni - mondta szelíden,
majdnem szórakozottan. - Nem tudtam, hogy itt van.
Eközben bejött a szobába, és letette a panamakalapot
az asztalra. Franklin Marshland lehet, gondoltam, és
megnéztem, vajon Serena hasonlít-e rá. Nem hasonlí-
tott. Kicsi, kampós orra volt, erős álla, álmatag, szórako-
zott, barna szeme és telt, nőies szája. Ráncos arca nap-
barnított volt, és a homlokába fésült fényes fehér haj
fölött kopasz, napbarnította sáv húzódott, amitől úgy
festett, mint egy jól borotvált, szeretetre méltó Mikulás.
Kezdtem kikászálódni a székemből, de intett, hogy
maradjak, ahol vagyok.
- Maradjon csak. Beszállok én is egy whiskyvel. -
Megnézte a keskeny arany karórát a csuklóján. - Negyed
hét. Szerintem hat óra előtt nem esik jól az ital. Maga
szerint?
Azt feleltem, hogy ez általában igaz, de kivétel erősíti
a szabályt, és néha el kell térni a megszokottól, ha az
ember meg akarja őrizni az egyéniségét.
Nem figyelt arra, amit mondok. Volt valami tartózkodó
érdektelenség az arcán, ami azt sugallta, hogy ritkán
vagy sohasem figyel, bárki bármit is mondjon neki.
- Maga az a fickó, aki kifizeti nekik a váltságdíjat -
folytatta. Nem kérdezte, hanem leszögezte a tényt.
Mondtam, hogy igen; s közben ő egy rendes adag itó-
kát hozott a velem szemközti karosszékhez. Leült, és úgy
meredt rám a szemüvege fölött, ahogy más egy különös
állatot vesz szemügyre az állatkertben.
- A lányom azt mondja, hogy magával megy.
- Azt mondja.
- Azt szeretném, ha nem menne, de hiába beszélek
neki, nem használ.
Kortyolt a whiskyből, és lenézett fehér szarvasbőr ci-
pőjére. Neki volt a legkisebb lába amit valaha is láttam.
- Sohasem tudtam befolyásolni, bármit is csináltam. Iga-
zán kár. Persze, az idősek unalmasak, de néha azért se-
gíthetnének a fiataloknak, ha hagynák őket.
Láttam, hogy inkább magának beszél, mint nekem, így
egy szót sem szóltam.
Egy ideig csendben merengett. Megkínáltam magam
még egy cigarettával, igyekeztem intelligens arcot vágni,
hátha úgy gondolja, hogy érdemes hozzám beszélni, és
ellenálltam a kísértésnek, hogy izegjek-mozogjak.
Távolabb a két kínai kertész úgy döntött, hogy mára
elegük van. Egy ideig még nézték a virágágyat anélkül,
hogy hozzányúltak volna, aztán elhúzták a csíkot pihenni.
- Van magánál fegyver? - kérdezte Marshland hirte-
len.
- Igen, de nem hinném, hogy használnom kell.
- Remélem. Ugye, vigyáz, hogy Serena csak annyi
kockázatot vállaljon, amennyit szükséges.
- Természetesen.
Félig kiitta a whiskyt. Nem nagyon tudtam felvidítani.
- Nem tudom, mit képzelnek ezek az alakok. Ötszáz-
ezer iszonyú nagy összeg.
Úgy vettem észre, azt várja, hogy mondjak valamit. -
Ezért kapták el Dedricket. A kockázat is iszonyú nagy -
feleltem.
- Feltételezem. Gondolja, hogy betartják az alku rájuk
eső részét?
- Nem tudom. Ahogy Mrs. Dedricknek is magyaráz-
tam, ha Dedrick nem látta őket . . .
- Igen, mondta nekem. Valószínűleg így van. Olvas-
tam az elmúlt évek néhány híresebb emberrablásáról.
Úgy tűnt, hogy minél magasabb a váltságdíj, annál ki-
sebb az esély, hogy az áldozat túlélje.
Hirtelen ráébredtem, hogy már se nem szelíd, se nem
szórakozott, hanem különös, figyelő tekintettel mered
rám.
- Az emberrablóktól függ - mondtam a szemébe néz-
ve.
- Úgy érzem, többé nem látjuk. - Lassan felállt, rosz-
szalló tekintettel nézett körül a szobában, mintha elvesz-
tett volna valamit. - Serenának természetesen egy szót
sem szóltam erről, de nem lennék meglepve, ha kiderül-
ne, hogy már megölték. - A fehér szemöldök felemelke-
dett. - Mit gondol?
- Lehetséges.
- Talán több is, mint lehetséges?
- Attól tartok.
Bólintott. Az elégedett, helyeslő kifejezés a szemében
tetőtől talpig megrázott.
Kiment a szobából. Virgoncan, jól öltözötten, egy dal-
lamot dudorászva.
Csak akkor szólalt meg végre a telefon, amikor az órám
mutatói a tizenegyesre másztak. Az ötórás várakozás vé-
geérhetetlennek tűnt, és már olyan ideges voltam, hogy
kis híján én vettem föl a telefont, de valaki a ház másik
részéből szerencsére megelőzött.
Ez alatt az öt hosszú óra alatt fel s alá járkáltam, ücsö-
rögtem a kanapén, kinéztem az ablakon, és sorra szív-
tam a cigarettákat. Néhány percre viszontláttam Wad-
lockot, amikor behozta a vacsorámat egy zsúrasztalon,
de nem volt semmi mondanivalója, és azonnal ottha-
gyott, magam szolgáltam ki magam.
Nyolckor kimentem, hogy váltsak egy szót Kermannel,
és hogy bedobjak neki egy kis hideg csirkemellet az autó
ablakán, de egy percig sem időztem nála. Féltem, hogy
ha valaki figyeli a házat, meghallja azt az ocsmány szö-
veget.
Most legalább történik valami. Bár Dedrick nekem
semmit sem jelentett, én is ideges voltam a hosszú vára-
kozás után. El tudtam képzelni, mit érezhet Serena. Való-
színűleg a falra tudna mászni.
Néhány perccel később mozgást hallottam odakint, és
kimentem a hallba.
Serena szaladt le a lépcsőn fekete nadrágkosztümben,
sötét szőrmekabátban; Wadlockkal a nyomában, aki há-
rom, vízhatlan ruhába burkolt csomagot hozott.
A nő sápadtnak és betegnek látszott. Meggyötört, ki-
merült arca a szavaknál is jobban elmondta, mennyire
szenvedhetett a várakozás hosszú órái alatt.
- Monte Verde Bányásztelep. Ismeri? - kérdezte halk,
bizonytalan hangon.
- Igen. A San Diegó-i autópálya mellett van. Körülbe-
lül húsz perc alatt érünk oda, ha nincs forgalom.
Franklin Marshland tűnt fel csendben.
- Hol? - kérdezte.
- A Monte Verde Bányásztelepnél. Egy öreg, kimerült
ezüstbánya, a San Diegó-i autópályánál - feleltem. - Jól
kiválasztották a helyet. - Serena fehér arcára néztem. Az
ajkai remegtek. - Van valami hír a férjéről, Mrs. Dedrick?
- El . . . elengedik három órával azután, hogy a pénzt
megkapták. Telefonálnak, hogy hol találjuk.
Marshlanddel egymásra pillantottunk.
Serena megragadta a karom.
- Gondolja, hogy hazudnak? Ha átadjuk nekik a pénzt,
többé semmivel sem tudjuk sakkban tartani őket.
- Egyébként sem tudjuk sakkban tartani őket, Mrs.
Dedrick. Ettől olyan szennyes ügy az emberrablás. Az
ember teljesen a markukban van, és meg kell bíznia ben-
nük.
- Nem lenne jobb, drágám, ha hagynád, hogy Mr.
Malloy adja át a pénzt, és inkább megvárnád itt a máso-
dik üzenetet? - kérdezte Marshland.
- Nem - felelte rá sem nézve.
- Serena, légy eszednél. És ha kísértésbe esnek, hogy
téged is elraboljanak? Meg vagyok győződve róla, hogy
Mr. Malloy teljesen alkalmas . . .
A nő szenvedéstől és a hisztériától félőrülten fordult
felé.
- Vele megyek, és semmivel sem tudsz visszatartani -
kiáltotta. - Nem kell többé tettetned magad. Tudom,
hogy nem akarod, hogy Lee élve kerüljön ki ebből. Tu-
dom, hogy gyűlölöd. Tudom, hogy szétfeszít a káröröm,
hogy ez történt vele. De én visszahozom. Hallod? Én
visszahozom!
- Nevetséges vagy - mondta Marshland, s enyhe pír
szaladt át az arcán. A tekintete kemény és keserű volt.
Serena felém fordult.
- Velem jön?
- Amikor csak készen áll, Mrs. Dedrick.
- Akkor hozza a pénzt, és jöjjön!
Az ajtóhoz futott, kitaszította, és kiment a teraszra.
Wadlock átadta a három csomagot.
- Ugye vigyáz a kisasszonyra, uram - mondta.
Hamiskásan rávigyorogtam.
- Lefogadhatja.
Marshland elsétált, anélkül, hogy rám nézett volna.
- A kisasszony nagyon feldúlt, uram - morogta Wad-
lock. Ő maga is feldúltnak tűnt.
Kisiettem a teraszra, majd le a lépcsőn, a Cadillachez.
- Én vezetek - mondtam, és a csomagokat a hátsó
ülésre hajítottam. - Mindjárt jövök. Hozom a pisztolyo-
mat.
Otthagytam, hogy beszálljon a Cadbe, és a Buickhoz
futottam.
- Monte Verde Bányásztelep - mondtam. - Adj öt
percet, aztán gyere utánunk. És figyelj, Jack.
Halk nyögés hallatszott a szőnyeg alól, de rögtön sar-
kon fordultam. Visszamentem a Cadillachez, és bemász-
tam a kormány mögé. Serena a sarokba húzódott. Sírt.
Indítottam, és letűztem a kocsival a lehajtón.
- Ne hagyja el magát.
Csendesen tovább sírt. Úgy döntöttem, hogy talán ez
a legokosabb, amit tehet, és nem törődtem vele. Olyan
gyorsan vezettem ahogy csak lehetett anélkül, hogy
kockázatos lett volna.
Amikor az Orchid Boulevard-ra értünk, megszólaltam.
-Jobb lesz, ha most uralkodik magán. Még nem mesélte
el nekem, hogy mit mondtak. Egy rossz mozdulat, és ug-
rott az esély, hogy a férje visszakerül magához. Ezek a
fickók még nálunk is sokkal rémültebbek lesznek. Szedje
össze magát szépen és meséljen. Mit mondtak?
Néhány percbe telt, amíg úrrá lett magán, és már a
Monte Verde Avenue-n tűztünk, amikor beszélni kezdett.
- A pénzt egy öreg pajta tetejére kell tenni, a régi tár-
na előtt. Nem tudom, ismeri-e?
- Ismerem. És még.
- A csomagok egy sorban legyenek, és legalább har-
minc centire egymástól. Miután elhelyeztük a csomago-
kat, azonnal el kell tűnnünk.
- Ez az egész?
Kicsit megrázkódott.
- Leszámítva a szokásos fenyegetőzést, hogy ne állít-
sunk csapdát.
- Nem hozták a férjét a telefonhoz?
- Nem. Miért tették volna?
- Néha megteszik.
Az, hogy most nem tették, elég rossz jel volt, de nem
mondtam.
- Ugyanaz a férfi volt, aki először hívta?
- Azt hiszem.
- Ugyanaz a fojtott hang?
- Igen.
- Rendben. Hát akkor ezt tesszük. Megállítom a kocsit
a bánya bejáratánál. Maga a kocsiban marad. Odavi-
szem a pénzt, és a tetőre teszem. Jól láthatja minden
mozdulatomat. Egyenesen visszajövök, és beszállok a
kocsiba. Visszafelé maga vezet. A Ventura Avenue ele-
jén lelassít, és én kipattanok. Ezután továbbmegy, vissza
a házba.
- Miért száll ki?
- Lehet, hogy megláthatom őket.
- Nem! - Megragadta a karomat. - Azt akarja, hogy
megöljék? Otthagyjuk a pénzt, és azt csináljuk, amit
mondtak. Meg kell ígérnie.
- Rendben, a maga pénze. Ha átverik, nincs több esé-
lye, hogy kapcsolatba kerüljön velük. Én garantálom,
hogy nem vesznek észre.
- Nem - ismételte. - Nem akarok rá semmi okot adni,
hogy visszaszívják az alkut.
A Cad hosszú, fekete orrát a San Diegó-i autópályára
irányítottam.
- Rendben van, de ezt nem így kell játszani.
Nem válaszolt.
Elég nagy volt a forgalom a pályán, és beletelt néhány
percbe, míg rákanyarodhattam a koszos csapásra, ami a
bányához vezetett. A kocsi feneke többször nekiütődött
az út hepehupáinak. Sötét és elhagyatott volt a táj, a ref-
lektor fénye bokrokon és nagy szeméthegyeken táncolt.
Bár csak néhány méterre távolodtunk még el az autópá-
lyától, mégis olyan egyedül voltunk, és olyan sötétben,
mint egy sírboltban.
Előttem volt a bánya bejárata. A magas fakapuk egyi-
két kiszakították a pántjaiból. A másik még egyenesen
állt, de azt se sok tartotta. Megálltam előtte. A fényszó-
rók hosszú, kutató sugarat vetettek a töredezett betonút-
ra, amely egyenesen a tárnához vezetett.
Jól láttuk a fészert. Legfeljebb két méter magas, kor-
hadt, elhagyott épület volt, valamikor feltehetően a mun-
kavezető tartózkodott benne, amíg ellenőrizte a bányá-
szokat.
- Nos, ez az. Itt várjon. Ha bármi történne, ugorjon ki
az autóból és szaladjon el.
Úgy meredt a fészerre, mintha azt várná, hogy
Dedricket látja kijönni onnan. Az arca olyan volt, mintha
jégből faragták volna ki.
Kiszálltam, kinyitottam a hátsó ajtót, és kivettem a há-
rom csomagot. A hónom alá vettem őket, meglazítottam
a harmincnyolcast a tokjában, és elindultam az úton a fé-
szer felé.
Csak az autópálya forgalmának távoli moraja törte
meg a csendet. Semmi sem mozdult. Senki sem vetette
rám magát pisztollyal a kézben. Hosszúnak tűnt az út a
fészerig, és a ragyogó fényszórók jó célponttá tettek bár-
ki számára, akinek viszket az ujja a ravaszon. Örültem,
amikor végre odaértem. A jobb kezem a kabátom alá
csúszott, és megpihent a pisztoly agyán, amíg bebámul-
tam a félig nyitott ajtón.
Mindössze egy törött szék üdvözölt, meg egy csomó
kosz és ócska papírok a padlón. A kocsi fényszórói átvi-
lágítottak az ajtón, és két kört formáltak a pókhálós fa-
lon.
Nem szívesen hagytam ezt a sok pénzt a fészer tete-
jén. Az volt az érzésem, hogy Serena soha nem látja vi-
szont, de a férjét sem vásárolja vissza vele. De azzal bíz-
tak meg, hogy odategyem a pénzt, így hát odatettem.
Szép sorjában elhelyeztem a csomagokat a rozsdás hul-
lámlemez tetőn, gondosan, harminc centi távolságra
egymástól, ahogy Serenát utasították. Semmi mást nem
tehettem. Nagyon szívesen elbújtam volna, hogy figyel-
jem, ki jön a pénzért, de ha észrevesznek, és Dedricket
megölik, a halála az én lelkemen szárad. Serenának iga-
za volt. Az az egyetlen esélye, hogy bízik bennük; hátha
teljesítik az alku rájuk eső részét.
Enyhén borzongva mentem vissza a kocsihoz. Még
mindig jó célpontot nyújtottam bárkinek, akinek egy kis
vérontáshoz támadt kedve. Kíváncsi voltam, vajon figyel-
nek-e. Bárhová elbújhattak ebben a romos bányában.
Elértem a Cadillacet, kitártam az ajtót, és becsúsztam
a kormány mögé.
A nő ismét sírt.
- Ha valóban nem akarja, hogy itt maradjak figyelni,
hazaviszem - mondtam anélkül, hogy ránéztem volna.
- Vigyen haza - felelte fojtott hangon, és elfordult tő-
lem.
Ahogy keresztülhajtottam a kapun, egy alakot pillan-
tottam meg a homályban, amint lebukik egy halom vas-
úti talpfa mögé. Kerman, gondoltam, de nem voltam biz-
tos benne. Ha ő az, talán körül tud szimatolni, és láthat
valamit. Gyorsan Serenára néztem, de a zsebkendőjével
volt elfoglalva, és nem vett észre semmit.
Valamivel optimistább hangulatban céloztam meg
Ocean Endet.
A kandalló párkányán álló óra mutatói negyed hármat
mutattak. Egyedül ültem a hallban, egy szódás whiskyt
kortyolgattam, és az arany-ezüst berakásos mexikói
nyerget bámultam a falon, anélkül, hogy igazán figyel-
tem volna rá.
Serena fenn volt.
Két és fél órája vártunk.
Hirtelen halk füttyszót hallottam a hátam mögül, fel-
pattantam, a whiskym kilöttyent a pohárból.
- Gyengék az idegeid - mondta Kerman, ahogy belé-
pett. - Ez whisky, amit kiöntöttél?
- Van még elég. Szolgáld ki magad. Úgy nézel ki, mint
akire ráférne egy adag.
- Rám férne. - A zsúrkocsihoz ment, és kevert magá-
nak egy bőséges, erős italt. - Phüü. Gondolod, hogy fo-
gunk még aludni is ma éjszaka?
- Ne érdekeljen. Láttál valamit?
Belevetette magát egy karosszékbe, szembe velem.
- Nem. Legalábbis őket nem. Csak a pénzt eltűnni.
- Azt sem láttad, hogy ki vitte el?
Megrázta a fejét.
- Okos a fickó. Rejtve maradt. Azt hiszem, a mester-
gerendán állhatott, a tárna tetején. Szuroksötét volt ott
fönt. Mindenképp a fészer fölött kellett lennie. Horgász-
bot volt nála. Gondolom, amolyan mélytengeri felszere-
lés. Elég masszív lehetett, hogy elbírta a csomagok sú-
lyát. A fickónak csak be kellett akasztania a horgot a
csomagokba, és kihalászni őket a tetőről a sötétbe. Em-
bernek színét sem láttam, és egy hangot sem hallottam.
Rohadt kísérteties volt látni azokat a csomagokat, amint
felszállnak a holdfényben, amíg le nem esett a tantusz,
hogy mi is történik.
- Igen, ez ravasz. És ő látott téged, Jack?
- Az lehetetlen.
- Ne légy olyan magabiztos. Én láttalak.
- A nyakamat tenném rá, hogy nem. Oda sem értem,
amíg te el nem mentél. Láttam a hátsó lámpáidat. És
amikor elértem a bányát, úgy kúsztam, mint egy rézbőrű
indián.
- Nos, akkor is láttam valakit, amikor elmentem.
- Én nem lehettem.
Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy nézett ki az az
alak. Biztos, hogy emlékeztetett Kermanre, vagyis ma-
gasnak, soványnak, és széles vállúnak kellett lennie. Sok-
ra ugyan nem megyünk ezzel a leírással, de azért valami.
- A bandából lehetett valaki. Bárcsak többet láttam
volna belőle. - A karórámra néztem. - Negyedóra múlva
megtudjuk, ha egyáltalán megtudjuk.
Kerman kimerülten megdörzsölte a szemét.
- Teljesen kikészültem. Az az ötórás várakozás a ko-
csiban majdnem megölt. Gondolod, hogy elengedik?
- Nem tudom. Nem hinném. Nagy szerencséje volna,
ha igen.
- Brandon nagyon fog örülni, ha Dedrick nem tér visz-
sza - mondta Kerman elfojtva egy ásítást.
- Mrs. Dedrick felelőssége.
- De mi tettestársak vagyunk. Attól tartózkodni fog,
hogy a nőt lebaltázza, de hozzánk lesz egy-két szava.
- Hadd legyen - mondtam. Felkeltem, és átbóklász-
tam a szobán a zsúrkocsihoz, hogy egy újabb italt kever-
jek. A kezem a palack fölött lebegett, amikor Franklin
Marshland csendben bejött a szobába.
- Tehát biztonságban visszajöttek - mondta. - Meg
kell mondanom, nagyon aggódtam. - Fürkészve nézett
Kermanre.
Bemutattam őket egymásnak.
- Nagyon hosszú, kellemetlen várakozás - folytatta
Marshland. - Biztos, hogy most kell jelentkezniük?
- Még öt perc hiányzik a három órához - mondtam,
újabb italt adtam Kermannek, és visszamentem a kana-
péhoz. - Ha elengedik, ügyelnek rá, hogy addig ne kerül-
jön vissza, amíg ők messze nem járnak.
Félig felém fordult.
- Azt hiszem, nagyon valószínűtlen, hogy elengedjék.
Ha egy félórán belül nem hallunk felőlük, azt javaslom,
hívjuk a rendőrséget.
- Magukon múlik - mondtam -, de ha idáig vártunk,
akkor már várhatnánk reggelig. Most minden rossz meg-
mozdulás veszélyes lehet.
- Szerintem már meghalt.
Túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy céltalanul
fecsegjek.
- Mi az, amiért ennyire ki nem állhatja Lee Dedricket,
Mr. Marshland?
Nem törődött a kérdéssel, és kisétált a teraszra. Há-
rom vagy négy percig maradt kint, aztán bejött, és az aj-
tó felé indult.
- Jobb lesz, ha megnézem, hogy van a lányom -
mondta inkább magának mint nekünk. - Ez a várakozás
nagyon megviseli. - Az ajtónál megtorpant, visszanézett
rám. - Egy olyan férfi, aki a pénzéért vesz el egy asz-
szonyt, méltó a megvetésre, Mr. Malloy.
Kiment a szobából, hallottuk a lépéseit távolodni a lép-
csőn.
Kerman elfintorodott.
- Valóban a pénzéért vette el? - kérdezte suttogva.
- Nem tudom. - Az óra felé böktem az ujjammal. - Öt
perccel túl vagyunk a megadott időn.
- Nem valami biztató.
- Nem tehetünk mást, mint hogy várunk. - Kinyújtot-
tam a lábam a kanapén. - Kedvelem ezt a lányt. Lehet,
hogy egy kicsit túl gazdag, és valószínűleg elkényeztet-
ték, de arany szíve van.
Kerman meglepetten pillantott rám.
Múltak a percek. Kezdtünk elbóbiskolni, végül elalud-
tunk.
A reggeli nap első sugaraira pattantam föl. Az órára
néztem. Háromnegyed hetet mutatott. Kerman mélyen
aludt. Az egyetlen zaj a hullámok hangja volt, amint hal-
kan az alacsony korallpárkánynak csapódtak, amely ter-
mészetes kikötőt formált a kert végében.
Lekászálódtam a heverőről, és kisétáltam a teraszra.
A két kínai kertész már munkába állt. A flamingók a mes-
terséges tavacska körül gyülekeztek, reggelire vadászva.
A terasz túlsó végén egy erkélyen Serena Dedrick ült.
Még mindig a fekete nadrágjában és a rövid szőrmeka-
bátban, s a tengert nézte. Üresség volt fehér arcán, üres-
ség, amely elárulta, hogy senki sem telefonált, amíg
aludtunk, és senki sem küldte vissza a férjét.
Lassan visszasétáltam a hallba, és egyedül hagytam a
bánatával.

Harmadik fejezet

A következő négy nap állandó és zajos őrületben telt,
amely alapjaiban rázta meg Orchard City megszokott,
csendes nyugalmát.
Amikor híre ment, hogy ötszázezer dollárt fizettek egy
emberrabló bandának, és az elrabolt mégsem került elő,
megmozdult az egész állam északon egészen San Fran-
ciscóig és délen Los Angelesig.
Az első néhány órában Brandon azt csinált, amit akart,
és dőzsölt a felfordulásban. Hozzálátott, hogy megszer-
vezze azt, amit az évszázad embervadászatának szánt,
de alig adta ki az első parancsait, máris megjelent egy
tucat kemény tekintetű szövetségi ügynök San Francis-
cóból, és kitúrta az irányításból.
Bevonták a hadsereget, a lovas rendőröket, a légierő-
ket, a rádiót és a televíziót.
Kerman és én órákat töltöttünk a főkapitányságon,
ahol előbb a dühös, vörös képű és öklét rázó Brandon
hallgatott ki minket, és tett föl keresztkérdéseket, majd
két higgadt szövetségi ügynök.
Erőszakoskodtak, fenyegettek, átkozódtak. Öklüket
rázták az arcunkba. Izzadó nyakkal, vérben forgó sze-
mekkel és minden irányba fröcskölő nyállal próbáltak ki-
erőlködni belőlünk valami kulcsot a történethez. De nem
volt semmilyen kulcs a birtokunkban.
Tíz métert sem mehettem az utcán, hogy valamelyik
ideutazó újságíró ne kattintsa a képembe a gépét. Ker-
mant, akit a sajtó úgy írt le, mint "aki látta, ahogy elviszik
a váltságdíjat", hajnaltól napestig zaklatták autogramért,
egy körömdarabkájáért, egy hajszáláért, vagy azért,
hogy a vad tekintetű, szenzációéhes emléktárgyvadá-
szok kivághassanak az öltönyéből egy kis darabot, míg
végül már félt elhagyni az iroda biztonságát.
Ocean End masszív kapui zárva voltak. A telefont ki-
kapcsolták, halotti csend borult a házra. Az a pletyka jár-
ta, hogy Serena Dedrick összeroppant, és súlyos beteg.
Egész álló nap repülőgépek köröztek a magasban, és
figyelték a homokdűnéket, a hegylábat és a városba ve-
zető utakat. Minden utat ellenőriztek. Egyenként végig-
járták a házakat, felkutatták és kikérdezték a gyanús sze-
mélyeket; Coral Gablesbe, a város keleti kerületébe
egész rendőrosztag vonult ki, hogy ellenőrizze a legkeve-
sebb köztiszteletben álló polgárokat.
A felhajtás óriási volt, de a szövetségi ügynökök, a
rendőrség, a lovas rendőrök, a hadsereg és az amatőr
nyomozók százainak erőfeszítése ellenére sem Lee Ded-
ricket, sem az emberrablókat nem találták.
Aztán az ötödik reggelen Serena lerázta magáról fáj-
dalmát, és segédkezet nyújtott a vadászathoz. Közzétet-
te a rádión és a sajtón keresztül, hogy huszonötezer dol-
lár jutalmat fizet annak, aki olyan információt ad, ami az
emberrablók letartóztatásához vezet, és ezer dollár jutal-
mat minden információért, ami akár távolról is, de kap-
csolatban van az üggyel.
A bejelentés a gazdagok kivételével gyakorlatilag Or-
chard City minden lakosából amatőr detektívet csinált,
és a hely egy időre maga lett a pokol.
Hat nappal azután, hogy kifizették a váltságdíjat, este
beléptem csendes kis vityillómba hálát adva az égnek,
hogy elszabadultam a vadászat fülhasogató zűrzavará-
tól. Be akartam zárni az ajtót, hogy egy kis békéhez jus-
sak, és mihamarább ágyban legyek.
A házikóm a homokdűnék között áll, szemben a ten-
gerrel, és jó négyszáz méternyire a legközelebbi háztól.
Van egy kis elvadult kertje - Toninak, a semmirekellő
mindenesnek fizetek, hogy rendben tartsa -, egy veran-
dája megfakult napellenzőkkel, továbbá egy nagy nappa-
li, két hálószoba, egy fürdőszoba és egy konyha, ahol
legfeljebb egy gombostűt lehet elejteni, feltéve, hogy ki-
sebbfajta tűről van szó.
A hely varázsát az adja számomra, hogy elhagyatott
és csendes, nem hallom senki rádióját, és nyugodtan
énekelhetek a fürdőkádban anélkül, hogy valaki bevágna
egy téglát az ablakon. De éppen mert olyan elhagyatott,
arra is ideális, hogy aki akarja, elvághassa a torkomat.
Ugyanolyan haszontalanok lennének a segélykiáltásaim,
mint az, amikor a türelmetlen ember be akarja csapni a
forgóajtót.
Épp bedugtam a kulcsot a zárba, amikor halk neszt
hallottam a hátam mögött. Általában elég sok kell ahhoz,
hogy az idegeim felmondják a szolgálatot, de az utóbbi
hat nap izgalmai és megterhelése egy kicsit megtépáz-
tak. Megpördültem, a légzésem felgyorsult. A sötét figu-
ra már egészen közel volt.
A reflexszerűen induló jobb kezes ütés félúton megállt,
amikor láttam, hogy a látogatóm egy nő. Leeresztettem
az öklömet, nyeltem egy kortyot a meleg éjszakai leve-
gőből, és olyan nyugodtan szólaltam meg, ahogyan csak
tudtam: - Muszáj így lopakodnia és halálra rémisztenie?
- Malloynak hívják?
Az előttem álló karcsú alakot fürkésztem. A veranda
teteje alatt túl sötét volt ahhoz, hogy jól szemügyre ve-
hessem, de abból, amit láthattam belőle, úgy tűnt, hogy
érdemes lenne megszemlélni.
- Aha. Maga kicsoda?
- Beszélni akarok magával. Menjünk be, és tegyük le
magunkat.
Amíg bevezettem a nappaliba, azon morfondíroztam,
milyen kár, hogy olyan kemény a hangja, amin egy szik-
lát is meg lehetne repeszteni. Egymás mellett álltunk a
sötétben, én a villanykapcsoló után tapogatóztam. Meg-
találtam, felkapcsoltam, és egy nagy barna szempárba
meredtem, amelyből csak úgy sütött, hogy a gazdája is-
mer minden választ, sőt már a kérdések nagy részét is.
Huszonnégy-huszonöt éves lehetett. Sötét, sűrű, sima
haja középen ketté volt választva, s egy átlagosan csinos
arcot keretezett, amely egy árnyalattal halványabb volt a
kelleténél, és keményebb meg keserűbb, mint amit az
évei száma indokolt volna. Túl fényes ajkai az elmázolt
piros rúzzsal, és a halvány karikák a szeme alatt elég sze-
xissé tették ahhoz, hogy a férfiak utána forduljanak és
gondolkodóba essenek, de ahhoz nem, hogy a többsé-
gük ennél tovább lépjen. Alakja a zöld selyemblúz és a
nadrág alatt alkalmasnak látszott rá, hogy a legelegán-
sabb alsóneműket hirdessék vele.
- Hello - mondtam. - Biztos, hogy engem keres?
- Ha maga Malloy, akkor igen - mondta, és elhúzó-
dott mellőlem a kályhához. Szembenézett velem, kezét
mélyen a nadrágzsebébe dugta, az arcomat fürkészte. -
Nick Perelli küldött magához.
- Mi a csoda - válaszoltam, és metsző pillantást ve-
tettem rá, azon gondolkodva, hogy vajon ki lehet ez a nő.
- Fejbe csapott valakit a homokzsákjával mostanában?
- Nem, de bajban van - mondta a lány. Gyűrött cso-
mag Lucky Strike-ot vett elő, egy cigit a szájába pöccin-
tett, a hüvelykujja körmével fellobbantott egy gyufaszá-
lat, és meggyújtotta a cigarettát. - Belemászott a Ded-
rick-lekvárba.
Elhallgatott, a beálló csendben hangosan ketyegett a
kandallópárkányon álló óra, a hűtőgép a konyhában mér-
gesen zakatolt.
A lány még mindig engem figyelt. Nem mozdult, csak
a fejét hajtotta egy kicsit oldalra, hogy a cigaretta füstje
ne szálljon a szemébe.
- Perelli? - kérdeztem.
Bólintott. - Azt mondta, hogy maga okos fiú. Nos,
szedje össze magát, és legyen okos. Szükség lesz rá, ha
ki akarjuk húzni a bajból.
- Mikor kapták el?
- Egy órával ezelőtt. - A válla fölött az órára pillantott.
- Egy óra öt perce, hogy pontos legyek.
-Az FBI?
Megrázta a fejét.
- Egy nyálas, jól öltözött dagi, és egypár zord képű
zsaru. A kocsiban volt még két másik hapsi is.
- Brandon volt? Alacsony, kövér, ősz hajú?
- Az lesz. Ki az ipse?
- Rendőrkapitány.
Szívott egyet a cigarettából, egy kicsit nézegette a
körmeit, és összevonta a szemöldökét.
- Nem is tudtam, hogy a rendőrkapitányok végzik a le-
tartóztatásokat.
- Pedig megteszik, ha rengeteg pénzről és nagy, zaf-
tos reklámról van szó. Másrészt Brandon nyilván meg
akarja előzni a szövetségieket.
- Hát most sikerült neki. - Ellépett a kályhától, és leült
a díványra. - Nick azt mondta, hogy maga kihozza őt. Ké-
pes rá?
- Nem tudom. Tartozom neki, és ha bármit tehetek ér-
te, megteszem. Pontosan mit vár tőlem?
- Nem mondta. Egy kissé be volt tojva. Még sohasem
láttam Nicket betojva. Amikor megtalálták a pisztolyt,
azt mondta, jöjjek el magához.
Odamentem a szekrényhez, és kivettem egy üveg
Scotchot meg két poharat, és letettem az asztalra, majd
kimentem a hűtőszekrényhez egy korsó hideg vízért.
- Kezdjük az elején, talán így gyorsabb lesz. Tisztán
szereti a whiskyt, vagy jéggel?
- Lehet, hogy okos fiú, de nincs sok képzelőereje.
Nicket épp most verik puhára. Gondolja, hogy van ked-
vem whiskyt iszogatni ezzel a tudattal?
Töltöttem magamnak egy bőven mért adagot, és leül-
tem.
- Nem tudhatja biztosan, és azzal, hogy aggódik, még
nem segít rajta.
Felugrott, három vagy négy gyors lépéssel átment a
szobán, majd megfordult, és visszajött a díványhoz. Újra
leült és ütögetni kezdte a tenyerét az öklével.
- Mellesleg, ki maga? - kérdeztem.
- Myra Toresca. Nick barátnője.
- Rendben van. Akkor lássuk, miről van szó. Mondja
el szépen a részleteket, de minél gyorsabban.
- Ezért jöttem - mondta, és lélegzetvétel nélkül foly-
tatta. - Nick és én moziba akartunk menni. Nick késett,
és amikor felhívtam, azt mondta, hogy ugorjak föl, amíg
átöltözik. Felugrottam. Azzal a három pasassal együtt
mentem fel a liften. Tudtam, hogy zsaruk. A harmadikon
szálltunk ki, és hagytam, hogy ők menjenek előre. Ami-
kor befordultak a sarkon, utánuk mentem. Nick ajtaja
előtt álltak meg. Ketten pisztolyt tartottak a kezükben. Fi-
gyeltem őket, de nem vették észre. A kövér kopogott.
Nick azt hihette, én vagyok. Ezek rávetették magukat, és
rárakták a bilincset, mielőtt észbe kapott volna. Aztán át-
kutatták a lakást. Az előszobaajtót behajtották, de nem
csukták be. Benéztem. Nick a falnál állt, és figyelte, ho-
gyan szedik darabokra a lakását. Rám nézett és intett,
hogy maradjak nyugton. Továbbra is ott ólálkodtam.
Amikor megtalálták a pisztolyt a kanapé alatt, Brandon
roppant izgatott lett. Azt mondta, hogy ez az a fegyver,
amivel megölték Dedrick sofőrjét, Nick ettől tojt be. Ő
meg én kártyából élünk. Tudunk szájról olvasni. Segít,
amikor nem jó a lapjárás. Azt mondta, hogy jöjjek el ma-
gához. Amikor otthagytam, épp üvöltöztek vele.
- Honnan tudta Brandon, hogy ezzel a pisztollyal ölték
meg a sofőrt? - kérdeztem.
Megrázta a fejét. - Nem tudom.
- Azután mi történt?
- Az utca másik oldalán vártam. Úgy egy félóra múlva
hozták ki. Alig tudott járni, és véres volt az arca meg a
ruhája. - Felállt, hogy elnyomja a cigarettát a hamutartó-
ban. - Elvitték egy rendőrautóval. Aztán idejöttem.
Vagy egy másodpercig csak ültem és néztem.
- Tud valamit az emberrablásról?
A barna szemek állták a pillantásomat.
- Csak amit a lapokban olvastam.
- Semmi mást?
- Nem.
- És Nick?
- Ő sem. Ilyen ügynek a közelébe sem menne. Jó; le-
het, hogy egy kicsit megbűvöljük a paklit, de ennél to-
vább nem megyünk.
- Kapták már el?
A lány szeme megkeményedett. - Néha-néha.
- Nyilvántartja a rendőrség?
- Azt hiszem. Lehúzott két évet San Franciscóban.
Csak négy hónapja jött ki.
- És azelőtt?
- Nem akar egy kicsit sokat tudni?
- Tudni akarom, hogy mi van a lapján. Fontos.
- Hat hónap, egy év és két év. Nyolc év alatt.
- Kártyacinkelés?
Bólintott.
- Semmi testi sértés azzal a gumibottal?
- Soha senki nem tett panaszt.
- Egészen biztos az emberrablásügyben? Nem lehet,
hogy belemászott anélkül, hogy szólt volna?
- Nem ő tette. Nem az ő műfaja. Nem képes megérte-
ni?
Úgy döntöttem, hogy hiszek neki.
- Rendben. Meglátom, hogy mit tehetek. - A telefon
után nyúltam, és tárcsáztam. Kis idő elteltével udvarias
hang szólalt meg. - Francon-ház, mit óhajt?
- Mr. Francon otthon van? Vic Malloy beszél.
- Igen, uram. Máris kapcsolom.
Újabb várakozás után Francon lépett a vonalba. - Hel-
lo, Vic, mi jár az eszében?
- Egy órával ezelőtt Brandon néhány zsaruval elkapott
egy Nick Perelli nevű fickót a Jefferson Avenue-i laká-
sán. A házkutatás során találtak nála egy fegyvert. Bran-
don azt állította, hogy ezzel ölték meg Lee Dedrick sofőr-
jét, és letartóztatták Perellit, mint Dedrick elrablóját. Azt
akarom, hogy képviselje őt, Justin. Költség nem számít.
Menjen át a főkapitányságra, és nézzen utána a dolog-
nak. Éppen most puhítják, és azt akarom, hogy állítsa le
őket. Megteszi?
- Van valami köze az emberrabláshoz?
- Nem tudom. A barátnője, aki csak tudna róla, azt
mondja, hogy nincs. Nekem úgy tűnik, hogy megrendez-
ték a dolgot. Brandon ránézésre nem tudhatta, hogy
az-e a gyilkos fegyver. Vagy ő vitte magával és dugta el,
hogy megtalálja, vagy csak találgat.
- Nem mondhat ilyet! - Francon hangjában megdöb-
benés csengett.
- Nem hivatalosan mondhatok. Óriási reklám volna
Brandonnak, ha megelőzné az FBI-t, és ő oldaná meg az
ügyet. Bármit feltételezek róla.
- Ki ez a Perelli?
- Hamiskártyás. Nyilvántartott.
- Hát ez nem segít. Kije magának?
- Jót tett velem egyszer. Személyes szívességként ké-
rem, Justin, hogy azonnal menjen be, és állítsa le, hogy
megdolgozzák.
Sokáig tartott, amíg megemésztette a dolgot. Nem
sürgettem.
- Nem vagyok biztos benne, hogy vállalom ezt a meg-
bízást - mondta végül. - Brandon tarsolyában másnak is
lennie kell, mint az a pisztoly.
- Lehet, hogy van, de nem erről van szó. Csak nem
hagyja, hogy ráakasszon valamit az ipsére, csak azért,
mert büntetett előéletű?
- Nem hát. Rendben van, Vic, odamegyek, és megné-
zem magamnak. De figyelmeztetem, ha a barátja bűnös,
én kiszállok. Túl nagy reklámot kap ez az ügy ahhoz,
hogy a vesztes oldalára álljak.
- Még mindig azt hiszem, hogy alaptalanul vádolják.
Akárhogy is van, nézze meg. És ne nagyon aggódjon a
bizonyítékaik miatt. Ebben segítek.
- Hát, rendben, meglátom, mit tehetek. Nézzen be
holnap reggel az irodámba.
- Este odacsörgök. - Letettem, mielőtt tiltakozhatott
volna.
Myra megfeszített figyelemmel figyelt. - Ki volt ez?
- Justin Francon. A legravaszabb védőügyvéd a nyu-
gati parton. Ha meggyőződik róla, hogy Perellit tőrbe
csalták, addig harcol, amíg ki nem szabadítja.
- Bemegy a rendőrségre?
- De mennyire. És leállítja Brandont.
Meggyújtott még egy cigarettát. A keze észrevehető-
en remegett. - Gondolom, Nick tudta, mit tesz, amikor
magához küldött.
Az ő szájából ez dicséret lehetett.
Megittam a maradékot, és felálltam.
- Hol tudom elérni?
- Monte Verde Avenue, 245. Egy zöldre festett kis
kunyhó, ha felfelé megy, bal kéz felől. Egyedül lakom.
Miközben felírtam a címet, folytatta. - Némi pénzbe
fog kerülni, azt hiszem . . .
- Megmondtam Perellinek, hogy bármikor szívesen
segítek, ingyen és bérmentve. Ez még mindig áll.
- Kösz.
- Felejtse el. Tartozom neki egy hasbaszúrásnyival.
Nézze, én most bemegyek a főkapitányságra. Nem sokat
tehetek, amíg nem tudom, hogy mennyi bizonyítékuk
van ellene. Ha szerencsém van, talán válthatok vele egy-
két szót.
- Azt hiszi, hagyják, hogy beszéljen vele?
- Nem tudom. Egy barátom hadnagy a gyilkosságin.
Megbundázhatja.
Egy másodpercre eltűnt a keménység a szeméből, és
a vörösre festett száj megremegett.
- Mondja meg neki, hogy szeretem - mondta.
Perelli letartóztatásának híre már szétfutott, mire elér-
tem a Princes Street és a Centre Avenue sarkát.
Ötszáz méterre sem tudtam megközelíteni a főkapi-
tányságot. Amikor megpróbáltam bekanyarodni, egy dü-
hös, vörös képű zsaru intett, hogy forduljak vissza a
Centre Avenue-re. Három másik zsaru állta el a többi
autó útját is. Egy pillanatra láttam a kavargó tömeget a
Princes Streeten, amint lecsordul a járdáról az úttestre,
aztán továbbhajtottam, vissza az Orchid Boulevard-on.
Leparkoltam a kocsit, és visszasétáltam.
Máris hatalmas tömeg állt a főkapitányság előtt, és
percről percre tovább nőtt a csődület. Ügyet sem vetet-
tek az izzadó rendőrökre, akik káromkodva próbálták hát-
rébb tolni őket. Azért jöttek, hogy tátsák a szájukat, és
nem hagyták, hogy az átkozódó zsaruk tönkretegyék a
mulatságot.
Az ajtóban Brandon válogatott osztagának kemény le-
gényei álltak, kivont gumibottal. Tudtam, hogy annyi
eséllyel próbálok besurranni mellettük, mint egy nudista
a Fehér Ház őrsége mellett. Vagy még annyival sem.
Utat törtem magamnak egy közeli drugstore-ba. Üres
volt, leszámítva a fehér köpenyes eladót, aki az ajtóból
reménykedve figyelte a tömeget.
- Csak telefonálnék - mondtam, amikor vonakodva el-
szakadt a látványtól, és hátrafelé indult a boltba.
- Egy kis izgalom - mondta, megnyalva az ajkait. - Azt
mondják, Brandon nyakon csípte az emberrablót. Mit
gondol, megkapja a huszonöt lepedőt? A fenébe is! Szí-
vesen cserélnék vele. Tudnám, mit csináljak ennyi lóvé-
val.
Morogtam rá valamit, és bezárkóztam a telefonfülké-
be. A főkapitányságot kértem a központtól.
- Nem tudom adni - felelte. - Minden vonal foglalt.
Húsz perce próbálom elérni őket, szünet nélkül. Mi ütött
ezekbe?
- Valamelyik zsaru kipucolta a gombjait, és az egész
rendőrség sztrájkba lépett - feleltem mogorván, és visz-
szaakasztottam a kagylót.
Visszatértem a bolt csendjébe és nyugalmába. Az el-
adó egy székre állt, hogy átlásson a fejek fölött. Már
egész a kirakatig szorult a tömeg. Úgy tűnt, egykönnyen
nem fogok kijutni.
- Itt az FBI - mondta az eladó izgalomtól elfúló léleg-
zettel. - De ettől tátva maradhat a szájuk. Ez a Brandon
ügyes zsaru. A legjobb rendőrkapitányunk, aki valaha is
volt.
- Hogy jutok ki innen? - kérdeztem türelmetlenül, mi-
után megpróbáltam keresztüllökdösni magam egy tucat
háton, amelyik elállta az ajtót.
- Csak nem akar kimenni? Fogjon egy széket, ennél
jobb kilátást úgysem talál.
- Mire?
Rosszallóan nézett le rám.
- Lehet, hogy kihozzák. Lehet, hogy Dedrick felesége
is idejön, hogy megnézze a fickót. Minden megtörtén-
het. Bárcsak itt lenne a barátnőm! Élvezné.
- Van itt hátsó kijárat?
- Azon az ajtón keresztül. Az Orchid Boulevard-on fog
kilyukadni.
Amikor felrántottam az ajtót, a tömeg meglódult.
Üvegcsörömpölés hallatszott, amint az egyik kirakat fel-
adta az egyenlőtlen küzdelmet.
Nem vártam, hogy megtudjam, mekkora a kár. A bolt
hátsó részéből egy átjáró sötét sikátorba vezetett, amely
végül az Orchid Boulevard-re nyílt.
Mifflinnek a Westwood Avenue-n volt egy kis háza. A fe-
leségével, két gyerekével, egy boxerkutyával, két fehér
macskával és egy pinttyel élt. Kibújva az egyenruhájából,
igen házias ember volt, és úgy szólt a fáma, hogy jobban
fél a feleségétől, mint Brandontól.
Úgy döntöttem, hogy odamegyek és megvárom. Eltö-
kéltem, hogy még ma beszélek vele, ha esik, ha fúj, így
aztán odahajtottam, és leparkoltam a kapuja előtt.
Tíz óra múlt húsz perccel. Fogalmam sem volt, hogy
meddig van szolgálatban, de amekkora zűr van a főkapi-
tányságon, biztosan késni fog.
Letelepedtem egy cigarettával, és hosszú várakozásra
készültem fel. Az egyik alsó ablakból fény szűrődött ki,
és időről időre egy asszony árnyékát láttam a rolón. Há-
romnegyed tizenegy körül a fény kialudt, majd az emele-
ti szobák egyikében gyulladt föl. Aztán az is kialudt, és a
ház sötétbe borult.
Behunytam a szemem, és megpróbáltam nem gondol-
ni Perellire. Nem akartam téveszméket gyártani, még mi-
előtt megismerném a tényeket. Franconnak nyilván igaza
volt, amikor azt mondta, hogy Brandonnak több is lehet
a tarsolyában Perelli ellen, mint az a pisztoly. Arra tippel-
tem, hogy valaki leadta a drótot a rendőrségnek, valaki,
akinek huszonöt lepedő élesítette a látását; az ilyen
szem meg bárkit kísértésbe ejthet, hogy eltérjen az igaz-
ságtól.
Egy kocsi darált föl a hegyre. Néhány másodperccel
később fényszórók vakítottak el, és egy autó fékezett hir-
telen.
Reménykedve dugtam ki a fejem az ablakon. Mifflin
volt személyesen. Mogorva arccal nézett ki az ablakán.
- Vigye innen ezt az ócskavasat, és dobja a tengerbe
- mondta mérgesen. - Elállja a kapumat.
- Hello, Tim - szóltam, és kiszálltam a Buickból.
Rám meredt.
- Mi a fenét csinálsz itt?
Kinyitottam a kocsija ajtaját, és becsusszantam mellé
az ülésre.
- Egyedül éreztem magam, és arra gondoltam, hogy
felvidít majd a társaságod.
- Kopj le! Elegem volt mára. Lefekszem.
- Ugyan már, Tim. Miért kapta el Brandon Perellit?
- Szóval tudsz róla - horkant fel Miffilin. - Olvasd el a
reggeli újságban, és szállj le rólam. Nem tudtam, mi hi-
ányzott, de ma éjszaka megkaptam. Megőrültek a népek
odalent, mintha lincselni akarnának.
- Tudom. Láttam őket. Ide figyelj, Tim! Perelli történe-
tesen a barátom. Nem rabolta el Dedricket. Nem az ő
műfaja.
Mifflin felnyögött.
- Adj egy staubot! Az enyémet elszívtam az utolsó
szálig.
Adtam neki egy cigarettát, és meggyújtottam.
- Gondolod, hogy ő az emberrabló?
- Nem tudom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Te
küldted be Francont?
- Aha. Bejutott?
- El tudod képzelni, hogy valaki nem engedi be? De
még mennyire, hogy bejutott. Ha jól sejtem, megmentet-
te Perelli életét. Igencsak megdolgozták.
- Valaki súgott?
Mifflin bólintott.
- Aha. Épp ezért gondolom, hogy valami nem stim-
mel. Akárki volt is, Brandont kérte személyesen, senki
más nem felelt meg neki. Brandon beszélt vele. A pofa
nem mondta meg, kicsoda, és ez azt jelenti, hogy eldob-
ta magától a jutalmat. Nekem ez bűzlik. Akinek nem
ment el az esze, nem dob el egy ekkora összeget, hacsak
nem fél, hogy belekeveredik az ügybe. Annyit mondott
Brandonnak, hogy menjen egyenesen Perelli lakására,
ahol megtalálja a gyilkos fegyvert a kanapé mellett, és
más bizonyítékokat is talál arra, hogy Perelli az ember-
rabló. Brandon megpróbálta megtudni, hogy ki beszél,
de a pasas begyulladt, és lerakta a kagylót. Lenyomoztuk
a hívást, egy fülkéből jött a Coral Gables-röl, de ennél
többre nem jutottunk.
- Valaki nagyon utálhatja Perelli pofáját.
- Lehet. De az is lehet, hogy valamelyik emberrabló
lába alatt égett a talaj. Nem tudom. Akárhogy is, Bran-
don maga csípte el Perellit. Tudod, mit talált?
- Megtalálta a pisztolyt.
- Meg bizony. Ezenkívül három vízhatlan tasakot,
százezer dolcsit használt huszonöt dollárosokban, és a
horgászzsinórt, amivel leszedték a pénzt a fészer tetejé-
ről.
Halkan füttyentettem.
- Hol találta?
- A pénz egy bőröndben volt a szekrényben. A vízhat-
lan tasakok egy fiók mélyén, és a zsineg az ágy alatt.
- Ahogy bármelyik ép elméjű ember tárolja az ilyen
fontos bizonyítékokat a lakásában. Brandon nem látta,
hogy ezt megrendezték?
- Nézd, Brandon azt akarja, hogy a szövetségi zsaruk
tűnjenek el a városból. Perelli büntetett előéletű. Ez az
egész ajándék neki. Ha éjt nappallá téve tanulmányozza
az ügyet, akkor sem látja úgy, hogy mindezt megrendez-
ték.
- Van Perellinek alibije az emberrablás idejére?
- Teli lyukakkal. Azt mondja, a Delmonico bár egyik
különszobájában kártyázott Joe Betillóval. Beszéltünk
Joe-val. Azt mondja, Perelli fél tízig kártyázott vele. Joe
emlékszik az időre, mert Perelli nyert, aztán hirtelen kije-
lentette, hogy randevúja van. Joe rosszkedvű volt, mert
szeretett volna visszanyerni valamit a veszteségéből. Pe-
relli esküszik, hogy fél tizenegyig játszott. Az emberrab-
lás, ha emlékszel, tíz perccel tíz után történt.
- Látta valaki Perellit elmenni?
Mifflin megrázta a fejét.
- A hátsó ajtón ment ki.
- Akkor is, ki hisz egy ilyen patkánynak, mint Betillo?
- Brandon. Bárkinek hisz, ameddig az FBI-osok el
nem tűnnek a városból. Engem a pénz aggaszt, Vic. Min-
den arra vall, hogy megrendezték. De száz lepedő iszo-
nyúan sok pénz. Ennyit nem dobnak el csak azért, hogy
csőbe húzzanak valakit. Néhány lepedő is elég lett volna.
- Épp ezért rakták oda. Az emberrablónak még min-
dig maradt négyszáz lepedő, hogy legyen mit a tejbe ap-
rítania. Ha ekkora összeget hagy Perelli lakásán, az em-
berek pontosan azt gondolják, amit te is.
- Pénzkidobás. Nem tudom elképzelni.
- Azért, mert kicsi a fizetésed. Ebben a városban egy
csomó embernek semmit sem jelent lemondani száz le-
pedőről.
- Az esküdteket is rosszul fizetik. Ők sem fogják elhin-
ni.
Kipöcköltem a cigarettámat az ablakon, és vállat von-
tam. Természetesen igaza volt.
- És ő hogy van, Tim?
- Perelli? A körülményekhez képest nem is olyan rosz-
szul. Nem ingatták meg abban, amit mondott, pedig
ugyancsak megpróbálták. Azt hiszem, beadta volna a
kulcsot, ha Francon nem lép közbe. Ez a két csirkefogó,
MacGraw és Hartsell nagyon a bögyömben van. Semmit
sem szeretnek jobban, mint ha rászabadítják őket egy
pofára, aki meg van bilincselve.
- Ühüm. Egyszer velem is próbálkoztak. Van rá esély,
hogy lássam Perellit?
- Egy fikarcnyi se. Brandon külön foglya. Még a szö-
vetségieknek is fel kellett kötni a gatyát, hogy kihallgat-
hassák.
Meggyújtottam még egy cigarettát, és felé nyújtottam
a csomagot.
- Tim, én nem hiszem, hogy ő volt.
- Hát akkor te leszel az egyetlen, amikor majd bíróság
elé állítják. Várj csak, amíg meglátod a reggeli újságo-
kat! Amennyire rajtuk múlik, már meg is volt a tárgyalás,
és el is ítélték a szerencsétlent. Csak egy módon lehet ki-
hozni: ha előállítod az igazi emberrablót.
- Valamit tennem kell érte. Mihez kezd most Bran-
don?
- Semmihez. Az ő részéről az ügy be van fejezve. El-
kapta Perellit, és megvan minden bizonyítéka, amire
szüksége lehet. Minden a zsebében van.
Kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam.
- Ez legalább szabad terepet hagy nekem, hogy ku-
tassak.
- Remélem, szerencsével jársz - mondta Mifflin.-Kelle-
mes kis munka lesz. Hol kutatsz? Merre indulsz el?
- Az egyetlen nyomon. Mary Jerome után. Úgy ér-
zem, többet tud, mint gondolnád.
- Lehet, de én kétlem. Ha bármi köze lett volna az em-
berrabláshoz, nem ment volna vissza a házba.
- Lehet, hogy valamit a szobában hagyott, és vissza
kellett jönnie. Nem tudhatta, hogy ott leszek. Lehet,
hogy nem tud semmit, de meg akarom találni, hogy
megbizonyosodjak róla.
- Oké. Ha bármit tehetek, csak szólj. Én is azt hiszem,
hogy Perellit csőbe húzták, de ez szigorúan a magánvé-
leményem.
- Kösz, Tim. Valószínűleg szükségem lesz rád. Viszlát
addig is.
Bemásztam a Buickba, búcsút intettem, és a Centre
Avenue-re hajtottam. Félúton lefelé, a széles főútvona-
lon kiszúrtam egy telefonfülkét, és a járdához kanyarod-
tam. Justin Francon számát hívtam.
Ő vette föl a kagylót.
- Mire mentél vele, Justin?
- Nem hiszem, hogy ő volt - mondta Francon élénken.
- De ez nem jelenti azt, hogy ki tudom hozni. Megpróbá-
lom, de elég reménytelennek tűnik. Túl jó a kelepce.
Akárki is tette oda a bizonyítékokat, tudta, hogy mit csi-
nál. A pénz piszokul betett. Találkozzunk holnap reggel
az irodámban. Végig kell gondolnunk a dolgot, hogy mit
tudunk csinálni. Legyen tízkor. Rendben?
- Ott leszek - feleltem.
- Ne remélj túl sokat, Vic. Nem szívesen mondom, de
azt hiszem, egy jó lapja sincs.
- De még tart a parti - mondtam, és leraktam a kagy-
lót.
Justin Francon az íróasztala mögött ült, lábait átvetette a
szék karfáján, hüvelykujját a mellénye karkivágásába
dugta, szájából egy kialudt cigaretta lógott.
Alacsony, vékony, inas kis ember volt, kócos fekete
bajusszal, magas pofacsonttal, nagy, csontos orral és fé-
nyes kis fekete szemekkel. Egy menyétre emlékeztetett.
Senki sem gondolta volna róla, hogy ő a legrafináltabb
ügyvéd a nyugati parton, pedig ő volt az. Klasszis a ma-
ga nemében; több milliomos ügyfele volt, mint bárme-
lyik ügyvédnek Californiában.
Paula, Kerman és én félkörben ültünk a masszív író-
asztal előtt. Francon abban a kétes kegyben részesített
minket, hogy tanulmányozhattuk az arcélét amint az iro-
da ablakán keresztül a húsz emelettel alatta elnyúló,
aranyló öblöt nézte. Csend telepedett a nagy irodára,
amíg Justin megrágta magában a tényeket.
Végül vállat vont, átlendítette lábait a szék karfáján, és
szembenézett velünk.
- Abból, amit elmondtál, semmi sem győzne meg egy
esküdtszéket arról, hogy nem Perelli ölte meg Soukit és
nem ő rabolta el Dedricket - mondta. - Kell valami muní-
ciót adnod. Most az égvilágon semmink sincs. Épp elég
bizonyíték van ahhoz, hogy Perellit elítéljék akár anélkül,
hogy az esküdtek visszavonuljanak tanácskozni. Ezzel
szembe kell nézned. Az indulatok magasra csaptak. Nem
lesz itt tisztességes tárgyalás. Ellene szól az előélete is.
Ha nem adsz valami rázósat, amivel lelövöm az állam-
ügyészt, semmit sem tehetek, legfeljebb sebesre beszé-
lem a szám, amiből semmi hasznunk sem lesz. Souki
meggyilkolásával akarják vádolni, de ha menet közben
megtalálják Dedrick holttestét is, a két ügyet összekap-
csolják, és Perellinek egyenes útja lesz a gázkamráig.
A kialudt cigarettára meredt, aztán a hamutartóba
dobta.
- Nézzük, mi minden szól ellene. Megtalálták a pisz-
tolyt a lakásán. Ha keményen dolgozom, meggyőzhetem
az esküdteket, hogy a fegyvert Perelli tudtán kívül dug-
ták oda. A horgászzsinórral sincs gond. Bárkinek lehet
horgászzsinórja. De a pénzről senki sem fogja elhinni,
hogy valaki más csempészte be. Ebből látszik, hogy aki
csinálta, gondolkodik. Százezer dollár piszok sok pénz.
Ebben egyetértünk, nemde?
Bólintottam.
- Rendben. Tehát idáig az egyetlen, amit nem tudunk
megkerülni; a pénz. A vízhatlan tasakot is bárki odadug-
hatta, de ha egyszer az esküdtek a fejükbe veszik, hogy a
pénz Perellié, nincs okuk kételkedni abban, hogy a pisz-
tolyt, a tasakot vagy a zsinórt is ő rakta oda. És ez teszi
az ügyet vízhatlanná az államügyész számára. Világos?
- Igen, Mi viszont tudjuk, hogy a pénzt odacsempész-
ték. Nem tudod meggyőzni az esküdteket, hogy az em-
berrabló lemondott a zsákmánya egyötödéről, hogy
megmentse a többit!?
Francon megrázta a fejét.
- Nem hiszem. Túl kockázatos volna. Ha Perellinek
lenne alibije, megúszhatnánk. De nincs. És még valami.
Az ujjlenyomatait megtalálták a pisztolyon.
- Én is hallottam, de nem tudom elhinni.
Francon bólintott.
- Pedig így van. Láttam.
- De hát Perellinek nem volt a kezében a pisztoly.
- Azt mondja, Brandon adta a kezébe, és megkérdez-
te, hogy tudja-e azonosítani. Bizony megfogta, de csak
azután, hogy megtalálták.
- Az ég szerelmére! Csak nem hagyod, hogy Brandon
megússza ezt?
- A rendőrkapitány szava áll Perelliével szemben. Mit
gondolsz, kinek fognak hinni?
Hosszú szünet után folytatta. - Most már látod, ho-
gyan áll össze a dolog. Szükségem van valamire, ami
megállja a helyét a bíróság előtt, különben feladom az
ügyet. Ez a helyzet. Ha nincs semmi a kezemben, nem
tudok dolgozni. Rajtad áll, hogy találj valamit.
- Előkaparok valamit, ha beledöglöm is - mondtam. -
Csak egy módon fejthetjük meg az ügyet: ha elkezdjük a
legelején, és addig ásunk, amíg elő nem kerül valami.
Motoszkál bennem egy érzés, hogy nem egyszerűen egy
emberrabló bandáról van szó. Lehet, hogy nagyot téve-
dek, de napról napra inkább így gondolom.
- Nem egészen értelek - ráncolta Francon a homlo-
kát.
- Én sem egészen értem magam - mondtam és elvi-
gyorodtam. - Tudom, hogy Franklin Marshlandnek na-
gyon is tetszik, hogy Dedrick eltűnt. Meg akarom tudni,
miért. Ártalmatlan emberkének tűnik, de időnként el-
kapsz egy pillantást a szemében, és hirtelen rájössz,
hogy veszélyes is tud lenni. Az esküvőt titokban tartot-
ták. Miért? Tegyük fel, hogy Marshland van az emberrab-
lás mögött. Tegyük fel, hogy rájött, Serena egy csalóhoz
ment, akit csak a pénz érdekel. Tegyük fel, hogy meg
akart szabadulni Dedricktől, és megszervezett egy hamis
emberrablást. Nem mondom, hogy így volt, de ez is egy
lehetőség. Tegyük fel, hogy ez a Mary Jerome valami-
lyen módon kapcsolódik Dedrick múltjához. Érted, mire
gondolok? Ha ez egy szabályos emberrablás, a banda
bárhonnan jöhetett, és meg vagyunk lőve. De ha házon
belül történt az ügy, és Marshland van a háttérben, akkor
van esélyünk, hogy fényt derítsünk rá.
Francon most már érdeklődéssel nézett.
- Van benne valami, Vic. Érdemes megpróbálni.
- Ez az egyetlen lehetőségünk. Felhajtom Mary Je-
rome-ot. Először az Acme garázsnál látták, itt kezdek ku-
tatni utána. Ha megtalálom a nyomát a garázsból Ocean
Endbe azon az éjszakán, amikor Dedrick eltűnt, lehet,
hogy rábukkanok valamire útközben. Megpróbálok beás-
ni Souki múltjába. Eddig senki sem törődött vele. Aztán
itt van maga Dedrick. Jack azonnal elmegy Párizsba, és
összeszed minden információt Dedrickről, amit csak ta-
lál. Lehet, hogy mindezzel csak az időt vesztegetjük, de
ez az egyetlen esélyünk. Felásunk egy nagy területet,
ahol talán eltemettek valamit, talán nem. Ha nem ásunk,
nem tudjuk meg, és ha hiába ásunk, az elég nagy baj.
- Azt hiszem, Mary Jerome egész jó kiindulási pont -
mondta Francon, hosszú, csontos orrát húzogatva -, de
nem látom értelmét, hogy miért bajlódunk Soukival.
- Épp ezért csinálom. Soha senki nem vette a fáradsá-
got, hogy törődjön vele. Egy holttest, semmi több. Nem
akarok számításon kívül hagyni semmit. Nem engedhe-
tem meg magamnak.
- Rendben, de ne vesztegess túl sok időt rá. Nem tu-
dod, vannak Perellinek ellenségei? Valakinek nagyon kell
őt gyűlölnie, hogy ilyen csőbe húzta.
- Igen, gondoltam rá. Van egy ember, akire ez tökéle-
tesen passzol. Egy randa kis patkány, úgy hívják, Jeff
Barratt. A pasas narkós, és a velejéig romlott. Perellivel
szemben lakik. - Elmeséltem Franconnak, hogyan kerül-
tem kapcsolatba Barratt-tel, és hogyan mentette meg
Perelli az életemet.
- Brandon tud erről? - kérdezte Francon kíváncsian.
- Nem. De ha tudna, az sem változtatna semmin. Fel-
kutatom Barratt hátterét. Egy ilyen halászzsineget nem
könnyű elrejteni. Valakinek fel kellett cipelnie Perelli la-
kásába. Akárki volt is, remélem, látták. - Felálltam. - Hát
akkor, jobb lesz indulnunk. Mihelyt megtudok valamit,
értesítelek.
- Minél hamarabb, annál jobb - mondta Francon.
Amikor kiértünk a folyosóra, Kerman megbökött. - Mi
volt az a szöveg, hogy Párizsba megyek?
- Mégpedig azonnal. Paula elintézi a részleteket. Any-
nyi költőpénzt viszel, amennyi az ésszerűség keretein be-
lül kell. Csak nincs ellenedre egy párizsi kirándulás?
Kerman a szemét forgatta, és megpróbálta leplezni az
izgalmát.
- Talán elviselem,- felelte. - A jó ügyért. Mellesleg,
ahogy hallom, a francia madárkák elég vendégszeretők.
- Kell is, hogy azok legyenek, ha te legyeskedsz körü-
löttük - szólalt meg Paula fanyarul.
Mrs. Martha Bendix, a Bendix Háztartási Ügynökség
ügyvezető igazgatója, irodaszomszédom, szívélyes,
nagydarab asszony volt, férfias frizurával és olyan neve-
téssel, mint egy tizenkét kaliberes vadászpuska durraná-
sa.
Éppen akkor lépett ki az irodájából, amikor én az
enyémből, és amint megláttam, tudtam, hogy beszélnem
kell vele.
- Helló, Vic - harsogta. - Hol rejtőzött, hogy napok
óta nem láttam?
- Szánna rám egy percet, Martha? Beszélni szeretnék
magával.
Kormánykerék nagyságú karórájára nézett, eldöntötte,
hogy végül is nem siet olyan nagyon, és kinyitotta az iro-
da ajtaját.
- Jöjjön be. Gondolom, megint az agyamat akarja
pumpálni, he? Randim van, de nem fontos.
Keresztülvezetett a külső irodán, ahol egy sápadt sző-
ke pötyögött az írógépen, és boldog nyusztarcával szé-
gyenlősen rám mosolygott.
- Ha Mr. Hanners telefonál, mondd meg neki, Mary,
hogy úton vagyok - szólt Martha, s belibbent a krém- és
zöld színű irodájába.
Követtem, és becsuktam az ajtót.
- Fordítsa el a kulcsot - Martha leeresztette a hangját.
Valószínűleg a folyosó túlsó végén is hallani lehetett, de
ő egy összeesküvő suttogásának hitte. - Van egy üveg
VAT 69-em, ami alig várja, hogy felnyissák, de nem aka-
rom, hogy Mary azt higgye, hogy munkaidő alatt iszom.
Amíg a karosszékbe süllyedtem, elővarázsolt egy pa-
lackot. - Nem szeretném; ha tudná, hogy egyáltalán
iszom, ha már itt tartunk.
- Miből gondolja, hogy nem tudja?
- Miből gondolja, hogy tudja? - Martha elvigyorodott.
Elém csapott egy féldecis poharat az asztalra. - Öblítsd
ki a slejmet a szádból!
- Magát hallgatva néha nem tudom elhinni, hogy civi-
lizált ember - feleltem, és fölvettem a poharat. - Na is-
ten, isten.
- Túró a fülibe - zúgta, és egy slukkra lehajtotta az ita-
lát. - Nem rossz, he? Iszik még egyet?
Megráztam a fejem, és elfogadtam a három kávésze-
met, amit elém dobott az itatóspapírra.
- Na, mi baj van? - kérdezte, miközben leült, és maga
is nekilátott a kávénak. - Ez alkalommal mit akar tudni?
- Szeretnék megtudni valamit egy Toa Souki nevű fi-
lippínóról, Serena Dedrick sofőrjéről. A nő New Yorkban
szerződtette, és arra gondoltam, hátha a maguk New
York-i irodáján keresztül.
Martha kicsit sértődöttnek tűnt.
- Ugyan, jóember. Ha nem tudná, nem foglalkozunk
színesekkel. Csak nem ütötte bele az orrát ebbe az ügy-
be?
- De, beleütöttem az orromat - feleltem. - Hogyan
juthatok Souki nyomára?
Martha a fejét vakarta a papírvágó késsel, miközben
gondolkodott.
- Azt hiszem, meg tudom találni - mondta egy kis
irigységgel a hangjában. - Syd Silver vezeti a legna-
gyobb színesbőrű-ügynökséget New Yorkban. Az a ko-
szos kis patkány a barátom. Megkérdezem tőle. Ha a ke-
lései békén hagyják, megtalálhatja magának. Leesik neki
valami?
- Egy százas.
Martha szeme elkerekedett.
- Hát, egy százasért a srác a saját anyját is megfojta-
ná egy korsó sörben.
Közöltem, hogy nem kívánom, hogy Silver megfojtsa a
saját anyját egy korsó sörben. Mindössze annyit akarok,
hogy nézzen utána Soukinak.
- Vegye úgy, hogy el van intézve. Néhány nap múlva
kap tőlem valami érdekeset. Megfelel?
- Adok százötvenet, ha megkapom holnapra, és az
anyag ér valamit.
- Megkapja - mondta Martha, és föltápászkodott. -
A pasas zseni, ha a piszkot kell fölkavarnia. Ez minden?
- Aha. Kösz, Martha, magára mindig számíthatok.
Nem is tudom, mit csinálnék maga nélkül.
Martha elvigyorodott.
- Áruljon el valamit, Vic. Mikor veszi feleségül azt a
fekete szemű szépséget, akit az irodájában frusztrál?
- Ha Paulára gondol, hát nem akarom elvenni. Örül-
nék, ha nem piszkálna ezzel, ahányszor csak találkozunk.
Nem mondtam még, hogy nem férjhezmenős típus?
Oldalba bökött, amitől a hátgerincem majdnem kiug-
rott a helyéről. Nevetése megremegtette az ablakokat.
- Kérje meg, és majd meglátja. Egy nő, aki nem akar
férjhez menni: ilyen állatfajta nincs. Aki nem ment férj-
hez, annak nem kérték meg a kezét.
A Jefferson Avenue-i ház előkertjénél állítottam le a
Buickot, és kényelmesen besétáltam az előcsarnokba.
A pult mögött nem a rókaképű Gracie ült, hanem egy
másik lány. A telefonzsinórokat a kezére hurkolta, s vic-
ceket olvasott. Az arcáról tükröződő unalomból ítélve
nem lehettek mulatságosabbak, mint azok, amikkel Gra-
cie szórakozott, amikor először jöttem ide.
Maxie, a keménykalapos kidobó bukkant elő mogor-
ván az oszlopa mögül.
- Helló - mondtam rámosolyogva. - Hol beszélhet-
nénk?
Gyanú és meglepetés tükröződött a véreres, kövér arc
mélyén ülő kis szemekben.
- Miről kéne beszélnünk? - morogta felborzolt bajusz-
szal. - Nincs semmi mondandóm magának. Meg nem is
érek rá.
Úgy tűnt, ez a kulcsmondat az üzleti tárgyaláshoz, így
hát elővettem a pénztárcámat, és felmutattam egy tíz-
dolláros bankót.
- Menjünk valami nyugodt helyre, és beszélgessünk.
Elgondolkodva tanulmányozta a tízdollárost, vastag,
piszkos ujjával a hátsó fogai közé nyúlt, és kihalászott
belőle valamit, majd a nadrágjába törölte a kezét. A lány-
ra nézett a pult mögött.
- Hé! Lent leszek, ha szükség volna rám. Ne engedjen
föl senkit.
A lány nem fárasztotta magát azzal, hogy fölemelje a
szemét a vicclapról, de egy kicsit megbiccentette a fejét,
hogy jelezze, hallotta és értette.
Maxie a felvonóhoz cammogott.
Egymás mellett álltunk, érezve a másik lélegzetét,
amíg a lift levitt minket az alagsorba.
Egy fehér csempés folyosón vezetett végig, amelyet
drótkosárban ülő lámpák világítottak meg. A kis irodá-
ban, ahol kikötöttünk, egy íróasztal volt, két szék, és Jack
Dempsey dedikált fényképe a kormos tűzhely fölött.
Leült az íróasztal mögé, a feje búbjára tolta a kemény-
kalapot, és elengedte magát, lassan fújtatva vaskos or-
rán keresztül. A szeme egy pillanatra sem tévesztette el
a tízdollárost.
Odaadtam neki. Tudtam, hogy addig úgysem figyel
semmi másra. Kövér, nikotinos ujjak záródtak össze a
bankón, és süllyesztették el valamelyik hátsó zsebébe.
- Perelli - mondtam.
Megtörölte az orrát a kabátujjába, némi hagyma- és
sörpárát szusszantott ki magából, és felsóhajtott.
- A fenébe is. Már megint!
- Bizony ám. Miért ne?
- A város összes zsaruja beszélt már velem Perelliről.
Semmi olyat nem tudok mondani magának, amit nekik
ne mondtam volna.
- Nem baj, mivel nem tudom, hogy mit mondott ne-
kik. Tegyük föl, hogy válaszol néhány olyan kérdésre,
amit a rendőrség, le merem fogadni, nem tett fel.
- Rendben - felelte lelkesedés nélkül. - Amíg fizeti az
időmet, benne vagyok.
Átgurítottam egy cigarettát az íróasztalon, hogy meg-
mutassam, nem kapkodjuk el a dolgot, és nehogy tév-
eszméi legyenek az idejének az értékéről, majd magam
is rágyújtottam.
- Elhiszi, hogy Perelli rabolta el Dedricket?
Hunyorgott. Ezt nem várta.
- Mit számít, mit hiszek?
- Sokat. Nézze, ne vesztegessük az időt. Ha nem akar
válaszolni a kérdésekre, adja vissza a lóvét, és majd ke-
resek mást, aki készségesebb lesz.
Bámultuk egymást az íróasztalon keresztül, aztán úgy
döntött, hogy tárgyalóképes vagyok.
- Sört? - kérdezte. - Akár kényelembe is helyezhet-
nénk magunkat.
Két sört vett elő, egy bicskával lepattintotta róluk a ku-
pakot, és az egyiket odaadta.
- Szép napokat!
- Szebb éjszakákat!
Ittunk, sóhajtottunk egyet, ahogy férfiakhoz illik, és az
asztalra tettük az üveget.
- Nem hiszem, hogy ő volt. Nem az ő műfaja.
- Ezt mondta nekem ő is - előrehajoltam, és az üveg
nedves aljával ábrákat rajzoltam az asztalra. - Segíteni
akarok neki. Bármi, amit most mond, fordíthat a dolgo-
kon.
Maxie újra piszkálni kezdte az őrlőtógait, de meggon-
dolta magát, és ehelyett inkább a fülébe hatolt.
- Nem rossz srác. Bőkezű. Nem csinált zűröket. Szép
barátnője van. Látta?
Mondtam, hogy igen.
Behunyta kis szemét, majd újra kinyitotta.
- A legjobb alakú nő, akit valaha láttam.
- Lehet. Látta Perellit, amint behozta azt a halászfel-
szerelést?
Megrázta a fejét.
- Nem, és tudom, hogy soha nem volt horgászbotja.
Megkérdeztem a lányt, aki takarít nála. Sohasem látott
nála ilyet.
- Az ágy alá is benézett?
- Ott is takarít.
- A zsaruk a múlt éjszaka találták meg azt a kötelet.
Takarított az ágy alatt tegnap reggel?
Bólintott.
- Mikor?
- Későn. Perelli nem ment el hazulról fél egyig. A lány
csak egy órakor kezdhetett takarítani.
- Mikor jött a rendőrség?
- Fél nyolckor.
- Vagyis déli fél egy és este fél nyolc között rakták
oda. Így van, nem?
- Ha valóban más rakta oda.
- Ezen ne vitatkozzunk. Valamikor fél egy és fél nyolc
között Perelli, vagy valaki más behozott egy köteg ha-
lászkötelet az épületbe. Így van?
Nem talált semmi hibát az érvelésemben.
- Van más bejárat is a főbejáraton kívül?
- Van egy hátsó bejárat az alagsorban.
- Be lehet jutni a lakásokba ezen keresztül?
- Nem.
- Biztos?
- Egészen. A házat úgy építették, hogy akár a főbejá-
raton jön be valaki, akár a lépcsőkön jön föl a hátsó ka-
putól, mindkét esetben át kell mennie az előcsarnokon,
és meglátják.
- Hol volt fél egy és fél nyolc között?
- Moziban.
- Úgy érti, hogy nem volt itt tegnap délután és este?
- Moziban voltam.
- Szabadnap?
- Szabadnap.
- Ki volt szolgálatban az előcsarnokban?
- Gracie Lehmann. - Maxie újra húzott az üvegből, és
hozzátette. - Ma ő kimenős.
- Kihallgatta a rendőrség?
- Miért hallgatták volna ki?
- Nem akartak tudni a kötélről? Úgy értem, arról, hogy
hogyan került Perelli szobájába?
- Miért akartak volna?
Én is ittam egy kis sört. Maxie-nek természetesen iga-
za volt. Perelli szobájában megtalálták a kötelet, és ez
épp elég volt nekik. Nem izgatták magukat azon, hogyan
került oda. Ott volt, és ami őket illette, csak ez számított.
- Lehet, hogy Gracie látott valakit a kötéllel?
- Ha valaki behozta, igen.
- Kimehetett kezet mosni, vagy valami . . .
Maxie megrázta a fejét.
- Egy másodpercre sem hagyhatjuk őrizetlenül az elő-
csarnokot. Ez alapszabály. Van egy pihenőszoba a pult
mögött. Ha Gracie bemegy, bekapcsolja a szőnyegek
alá rejtett csengőket. Ha valaki bejön a főbejáraton,
megszólal a csengő. Holtbiztos. Egy csomó betörés volt
itt egy időben. Azóta igazán odafigyelünk. Ha valaki be-
hozta azt a kötelet, a lány látta.
Kiürítettem a sörösüveget, és rágyújtottam még egy
cigarettára. Kissé izgatott voltam.
- Iszik még egyet? - kérdezte Maxie, s kiitta a mara-
dékot.
Bólintottam, és figyeltem, amint elővarázsol két újabb
üveget.
- No igen, azt hiszem, beszélni kéne Gracie-vel -
mondtam, miközben ő leütötte a kupakokat. - Ő lehetne
a koronatanúm.
- Holnap bent lesz. Vigyázzon vele, nagyon megvág-
hatja.
- Hol lakik?
Ezen eltűnődött egy darabig, aztán megrázta a fejét.
- Nem adhatom meg a címét. Tiltja a szabály.
A sörösüveget dédelgettem, és elnéztem Maxie mel-
lett Jack Dempsey fotójára a falon.
- Lefogadnám, hogy Jeff Barratt hozta a kötelet.
Ivott egyet, de a sör cigányútra ment. Fölkeltem, és
néhányszor hátba vertem, hogy meg ne fulladjon. Talán
kicsit nagyobbat ütöttem a szükségesnél, hogy kapjak
valamit a pénzemért.
- Barratt? - zihálta, amikor végre beszélni tudott. -
Miről beszél?
- Barratt utálja Perellit. Az, aki odacsempészte a köte-
let, utálja Perellit. Barratt Perellivel szemben lakik. És el-
ső osztályú patkány. A bíróságnak ez nem bizonyíték, de
nekem igen.
Átrágta a dolgot, aztán bólintott.
- Elképzelhető.
Ittunk még egy kis sört.
- Kár az idejét Gracie-re vesztegetnie, ha azt várja,
hogy bemártsa Barrattet. Az a lány nagyon jóban van ve-
le.
Na, talán most kapok valami fontosat a pénzemért.
- Ugyan már - mondtam. - Miért törődne Barratt egy
ilyen lánnyal?
- A pofa, akié az épület, nagyon ügyel a jó hírére. Ne
kérdezze, miért, különc a tag. Utasítást kaptunk, hogy
minden hölgylátogatónak el kell hagynia az épületet éjjel
egy óra előtt. Ha nem, azt jelentenünk kell. Gracie min-
den második héten éjszakás, Barratt nőlátogatói ilyenkor
nem távoznak egy órakor, és Gracie ezt nem jelenti.
- Mit kap ezért Barratt-től? Heti öt dollárt? Én fizetek
az információért.
Maxie befejezte a sörét, leporolta a hamut a nadrágjá-
ról, és felállt.
- Hát, azt hiszem, vissza kell mennem dolgozni.
- Üljön le, és válaszoljon! Még nem kaptam tíz dollár
értékű információt.
- Az én mércémmel igen. Legyen még tíz, és mondok
valamit, amitől lenyeli az üveget.
- Öt.
- Tíz.
- Hét és fél.
Megállapodtunk nyolcban.
Odaadtam a pénzt, és Maxie újra leült.
- A csaj heroint szív, tudja? Barratt látja el. Magának
semmi esélye sincs.
- Adja meg a címét, és bízza rám.
A pénz meggyőzte, hogy megszegje a szabályt.
- Felman Street, 274. Ahol szobákat adnak ki.
Felálltam.
- Tartsa magában mindezt, Maxie. Ha kérdezik, még
csak nem is látott engem.
Maxie röffentett, a mellére ütött, és mogorván nézett
rám.
- Nem kell aggódnia. Nagyon megválogatom, hogy kit
nevezek barátomnak.
Amikor elmentem, ülve maradt, egyenletesen léleg-
zett, és szórakozottan nézte az üres üvegeket.
A Felman Street 274. bejárata egy dohánybolt és egy
harmadosztályú kávézó közé ékelődött. Az ajtón koszos
réztábla hirdette: "Szobák üzletasszonyoknak, szolgálta-
tások nélkül. Állatokat és férfiakat felhozni tilos." A réz-
tábla fölé ujjnyomokkal teli papírlapot tűztek, ami tudat-
ta, hogy nincs üres hely.
A szomszéd kávézónak négy asztala volt a járdán. Egy
öregedő pincér szolgált föl, hosszú, vékony arcán végte-
len szomorúság tükröződött, frakkja a vakító napsütés-
ben zöldnek látszott a kosztól. Figyelte, amint leparkolok
a szomszéd kapu elé, és reménykedve meglegyintette az
egyik asztalt egy koszos ruhával. Nem vett rá vele, hogy
leüljek.
Felmásztam a három kőlépcsőn a 274-es üvegajtajá-
hoz, kinyitottam, és beléptem a sötét, csendes, rossz
szagú, elhanyagolt előcsarnokba. A bal oldali falon egy
sor postaláda volt. Odamentem, és elolvastam a mocs-
kos fémkeretbe rakott neveket. Meglepően nagyszámú
Eva, Lulu, Dawn és Belle volt a több tucat egyéb név kö-
zött, ami azt a gyanút ébresztette bennem, hogy a réz-
tábla a kapun nem mond egészen igazat. A negyedik ke-
retben jobbról ez állt: Míss Gracie Lehmann, 2. em. 23.
szoba.
Kókuszszőnyeg borította a lépcsőt. Lassan felszuszog-
tam, harminc lépcsőfokot számoltam meg, mire elértem
az első emeletet. Mindkét irányban hosszú folyosó veze-
tett a félhomályba, a számtalan ajtó előtt tejesüvegek és
újságok. Mivel dél múlt tíz perccel, úgy tűnt, hogy az üz-
letasszonyok elhanyagolják az üzleteiket, ha egyáltalán
van nekik, ami a jelek szerint nem volt valószínű.
Amint tovább másztam a második emelet felé, egy so-
vány, szigorú arcú ember tűnt föl a lépcsősor tetején.
Őzbarna flanelöltönyt viselt, fehér filckalapot és nap-
szemüveget. Idegesen összerezzent, amikor meglátott,
habozott, mintha nem tudna dönteni, hogy visszavonul-
jon-e vagy sem, aztán szándékos nemtörődömséggel el-
indult lefelé.
Megálltam.
Miközben elhaladt mellettem, borostás állát végigsi-
mította a hüvelykujjával. A szeme a napszemüveg mö-
gött bizonytalannak tűnt.
- Tilos behozni állatokat és még inkább férfiakat -
mondtam halkan, amikor a lépcsőfordulóhoz ért. Gyor-
san visszanézett a válla fölött, megállt, és agresszíven
visszaszólt. - He?
Megráztam a fejem.
- Amit hallott, az nyilván csak a lelkiismerete hangja
volt.
Tovább mentem fölfelé, ő meg utánam bámult, majd
lassan megfordult, aztán eltűntünk egymás szeme elől.
A második emelet ugyanúgy nézett ki, mint az első,
beleértve a tejet és az újságokat is. Végigballagtam a fo-
lyosón, és figyeltem a számokat az ajtókon. A 23-as jobb
kéz felé esett, félúton. Megálltam előtte, s elgondolkod-
tam, hogy mit is mondjak a lánynak. Ha Maxie igazat
mondott, ami valószínű, akkor ez a lány tisztázhatja Pe-
rellit, ha akarja. Minden attól függ, rá tudom-e venni,
hogy dobja Barrattet a farkasok elé.
Ahogy felemeltem a kezemet, hogy kopogjak, halk kö-
hintést hallottam a hátam mögül. Lopva hátranéztem.
Volt valami a levegőben, amitől egy püspök is bűnösnek
érezte volna magát.
A szemben lévő ajtó kinyílt mögöttem. Magas, epeke-
dő arcú, vörös lány dőlt az ajtófélfának, a mosolya egy-
szerre volt hívogató és szuggesztív. Zöld selyemköpenye
szép, hullámzó csípőt takart, a lába csupasz volt, lábfe-
jén hattyútoll papucska. Karcsú ujjaival, amelyek életé-
ben egy napi munkát sem végeztek, megérintette arany-
vörös haját, felvonta ápolt szemöldökét. Amilyen ősi jel,
olyan nyilvánvaló.
- Helló, Nagyember - mondta. - Keres valakit?
- Aha - feleltem. - És meg is találtam. Miattam ne
szakítsa félbe a reggelijét.
A mosoly szélesebb lett.
- Ne törődjön vele. Ő még fel sem ébredt, de én igen,
a ravasz is fel van húzva, csak tüzelnie kell.
Megemeltem a kalapomat, és udvariasan meghajol-
tam.
- Asszonyom, semmit sem élveznék jobban, mint ha
meghúzhatnám a ravaszt, de már elígérkeztem. Talán
máskor. Addig is álmodjon rólam, ahogy én is magáról.
Viselje el a csalódást, ahogy én is, és holnap vagy vala-
mikor máskor együtt örülhetünk, feltéve, hogy az öröm
elhalasztható.
A mosoly kialudt, és a zöld szemek megkeményedtek.
- A fenébe, megint egy őrült - és undorodva becsapta
az ajtót az orrom előtt.
Szusszantottam egyet, kopogtam Gracie ajtaján, és
vártam. Fél perccel később újra kopogtam, ez alkalom-
mal sokkal hangosabban. Még mindig nem történt sem-
mi. Senki sem nyitott ajtót.
Jobbra, majd balra néztem, a kilincsre tettem a kezem,
és lenyomtam. Az ajtó kinyílt.
Benéztem a szobába. Akkora volt, hogy épp elfért ben-
ne egy ágy, két karosszék, egy szekrény és egy éjjeli-
szekrény egy forgatható tükörrel. Senki sem volt benne.
Nemvolt beágyazva, és az ágyneműt mintha fél éve nem
cserélték volna. Szürke és gyűrött volt, s mindenkinek el-
vette volna a kedvét a lefekvéstől. Porréteg fedte a tük-
röt, és cigarettahamu a szőnyeget. Onnan, ahol álltam,
pihedarabokat lehetett látni az ágy alatt. Nem volt tiszta
a szoba, az embernek viszketni kezdett a gerince, ahogy
ránézett.
Az ágy fejénél egy másik ajtó volt, nyilván a fürdőszo-
bába vezetett. Azon gondolkodtam, vajon ott van-e a
lány, aztán hangosan kopogtam a nyitott hálószobaajtó
tokján, hátha erre történik valami. Nem történt, így aztán
beléptem. Becsuktam az ajtót, nehogy a kis vörös kí-
váncsiskodjon.
Az egyik karosszékben egy halom ruha volt: egy kosz-
tüm, harisnyák, egy szürkés rózsaszín harisnyatartó és
egy még szürkébb rózsaszín melltartó.
Marihuánaszag érződött a szobában. Nem friss szag
volt, hónapok alatt ivódhatott bele. Átitatta a falakat, a
függönyöket és az ágyat, és úgy lebegett a levegőben,
mint a bűn néma emléke.
Halkan elmentem az ágy mellett a csukott ajtóig, han-
gosan kopogtam, és figyeltem. Nem hallottam semmit.
Senki sem szólt ki. Hírtelen észrevettem, hogy izzadság-
csöppek csorognak az arcomon.
Lenyomtam a kilincset, és betoltam az ajtót. Nehezen
és lomhán nyílt, de nyílt. Valami az ajtó mögött a falnak
ütődött, és a szívem akkorát ugrott, mint egy béka a for-
ró kályhán. Benéztem az üres fürdőszobába. Koszos, ró-
zsaszín kádat láttam, rendetlenül odahányt törülközőket,
szivacsot, egy fürdőszappant és egy félig kinyomott tu-
bus fogpasztát.
Tudtam, hogy a lány is az ajtó mögött van. Ott kell len-
nie.
Beléptem, az idegeim a gerincemre csavarodtak. Ott
volt bizony. Egy kampóról lógott az ajtóban, gyűrött kék
hálóingben, oldalra hajtott fejjel; a fürdőköpeny övének
csomója gondosan a jobb füle mögött, a zsinór mélyen a
húsába nyomódva a nyakán.
Megérintettem a kezét.
Hideg volt és élettelen.

Negyedik fejezet

Végignéztem a folyosón. Senkit sem láttam. A távoli,
halk hangok elárulták, hogy legalább néhány lakó elkezd-
te a napot, még ha nem is erőltette meg magát jobban,
mint hogy megforduljon az ágyban.
Óvatosan kijöttem a 23-as szobából, és becsuktam az
ajtót, aztán levettem a kalapomat, és zsebkendőmmel
megtöröltem az arcom. Rágyújtottam, és leszívtam egy
nagy slukkot. Ez segített valamit, ha nem is sokat. Egy
nagy adag tisztességes whiskyre volt szükségem, még-
pedig gyorsan.
A vörös hajú ajtajához léptem. Balra, a névtáblán ez
állt: Miss Joy Dreadon. Itthon munkanapokon öt után.
Megkocogtattam az ajtót a körmöm hegyével; nem
ütött nagyobb zajt, mint amikor egy egér motoszkál a
lambéria mögött, de azért hallható volt.
Az ajtó kinyílt néhány centire, és Miss Dreadon bámult
rám a nyílásban. Úgy tűnt, elvesztette a jó kedélyét és bi-
zakodó barátságosságát.
- Tessék?
Úgy döntöttem, nem vesztegetem az időt, hanem
olyan nyelvet használok, amit megért és méltányol.
- Vásárolnék egy kis információt - mondtam, és át-
nyújtottam neki a névjegyemet. - Tíz percért húsz dollár
a tarifám, szép tiszta bankók, és garantáltan köztünk ma-
rad.
Azzal a kínlódó arckifejezéssel olvasta el a névjegyet,
amit a ritkán olvasó embereken látni, akik még mindig
zavarba jönnek a hosszabb szavaknál. Láthatóan eről-
ködnie kellett, hogy ne mozgassa a száját, amikor kibetű-
zi a szöveget. Azután egy résnyivel jobban kinyitotta az
ajtót, és a kezembe nyomta a névjegyemet.
- Hol a pénz?
Egyszerű, egyenes lélek, gondoltam, aki rögtön a lé-
nyegre tér, és nem fárasztja az embert felesleges kérdé-
sekkel.
Elővettem a pénztárcámat, és felmutattam két ropo-
gós tízdolláros bankót. Nem adtam oda neki. Mindössze
megmutattam őket.
- Jöjjön be. Nem érdekel, hogy kicsoda, de ezekért a
szépségekért viszket a tenyerem. Biztos, hogy csak felvi-
lágosítást akar?
Beléptem mellette a szobába, amelyik egy kicsit na-
gyobb volt, mint a 23-as, és sokkal kellemesebb és ké-
nyelmesebb. Volt egy dívány, egy kanapé, két karosszék,
egypár drága kínai szőnyeg a szürke padlószőnyegen, és
egy cserép piros meg sárga begónia az asztalon az ab-
lakmélyedésben.
Letettem a kalapomat egy székre, és közöltem, hogy
biztosan csak információt akarok.
Felém nyújtotta sötétvörösre lakkozott fehér kezét.
- Kérem a felét. Nem mintha nem bíznék magában,
de biztos, ami biztos. Ihat valamit, kávét vagy erőset.
Kezébe nyomtam az egyik tízdollárost, s eszembe ju-
tott, hogy elég sokba kerül nekem ez az ügy. Mintha az
egész délelőttöt azzal töltöttem volna, hogy pénzt oszto-
gatok.
Összehajtotta a pénzt, és a melltartójába dugta, én pe-
dig közöltem, hogy egy Scotch megfelelne. Nem volt ki-
csinyes. Átnyújtott egy üveget egy pohárral, és felszólí-
tott, hogy szolgáljam ki magam.
- Várjon egy percet, megcsinálom a kávémat.
Mire visszajött, már két itallal vezettem.
Lerakta a tálcát az asztalra, és levetette magát a kana-
péra. Hosszú, karcsú lábaitól megmozdult volna a fantá-
ziám, ha nem lett volna egészen másfajta gondolatokkal
teli a fejem. Látva, hogy hová meredek, a lány helyresi-
mította a köpenyét, és felhúzta a szemöldökét.
- Mi maga? Magánzsaru, vagy ilyesmi?
- Valami hasonló. Nem egészen, de nagyjából.
- Tudtam. Amint megláttam, rögtön tudtam, hogy
nem az a szokásos, aki nők után kajtat. Szép szemei van-
nak. Biztos, hogy nem akar egy kicsit szórakozni?
Alig kezdtem el az udvarias szöveget, máris megállí-
tott egy kézmozdulattal és egy széles, baráti vigyorral.
- Felejtse el, picim. Csak vicceltem. Nem sűrűn fordul
elő, hogy bejön egy jóképű férfi és nem mászik rögtön a
falra, amikor az ajtó becsukódik. Újdonság a számomra,
és tetszik nekem. Mit akar tudni?
Töltöttem egy harmadik pohárral.
- A kutatás tárgya Gracie Lehmann. Ismeri?
Miss Dreadon arca megkeményedett.
- A jó ég áldja! Csak nem arra vesztegeti a drága
pénzt, hogy róla tudakozódjon?
A Scotch helyrerázott. Valójában majdnem fejre állí-
tott.
- A kliensemnek zűrje van a rendőrséggel. Gracie tisz-
tázhatná. Mindössze ennyi.
- Hát akkor menjen, és kérdezze meg. Miért jött hoz-
zám?
- Nem hiszem, hogy sokat segíthetne. Halott.
Ijedtében kilöttyintett pár csepp kávét meztelen térdé-
re, halkan káromkodott, letette a csészét, és megtörölte
a térdét egy zsebkendővel.
- Muszáj ilyeneket mondania? - Aztán, hogy nem
mondtam semmit, csak néztem rá, folytatta. - Csak nem
úgy érti, hogy valóban meghalt?
- De úgy. Épp most voltam odaát. A fürdőszobaajtó-
ban lóg.
Megrázkódott, elfintorodott, újra megborzongott, az-
tán a whiskysüveg után nyúlt.
- Kis hülye volt, de nem gondoltam, hogy ennyire hü-
lye. Az volt a baja, hogy nem volt meg narkó nélkül.
- Sejtettem. Éreztem a szagot a szobában. - Kinyitot-
tam a cigarettatárcám, és megkínáltam a lányt.
Kivett egy cigit, rágyújtottunk, aztán whiskyt öntött a
kávéjába, és megitta.
- Begyulladtam - vallotta be. - Gyűlölök ilyen dolgok-
ról hallani.
- Látta tegnap este?
- Igen. Mindig beléfutok.
- Mikor?
- Ó, épp akkor jött meg, amikor vacsorázni mentem,
aztán újra találkoztunk a lépcsőházban, amikor hazaér-
tem. Nyilván elment, amíg én vacsoráztam. Együtt jöt-
tünk föl.
- Mikor volt ez?
Miss Dreadon elnyomott egy ásítást, nem túl eredmé-
nyesen.
- Későn. Azt hiszem, fél négy körül. Nem nagyon fi-
gyeltem, de elég későre járt.
- Egyedül volt?
Megrázta a fejét.
- Á, dehogy. Egy férfival, mint mindig. Mit látnak eb-
ben a koszos kis . . . - Hirtelen összeráncolta a szemöl-
dökét, és elhallgatott. - Nem kéne így beszélnem róla,
most, hogy meghalt.
- Milyen volt az a pasas?
- Túl jó hozzá. Az a fajta, akiért sok mindent megten-
nék. Mint Clark Gable. Nem kinézetre, hanem a stílusára.
- Hogy volt öltözve?
- Méretre szabott, őzbarna flanelöltöny, fehér kalap
és kézzel festett nyakkendő. Nagy, sötét napszemüveg
volt rajta. Azt hiszem, azért tette föl, nehogy a barátai
meglássák véletlenül Gracie-vel. A férfiaknak vannak
ilyen trükkjeik.
A szék szélére csúsztam, és nagyon erőlködtem, hogy
megőrizzem a nyugalmamat.
- Nem vékony fekete bajusza volt, és szigorú, keskeny
arca?
- De bizony. Ismeri?
- Összefutottam vele a lépcsőházban ma reggel.
- Ma reggel? - A szeme elkerekedett. - De ha Gracie
meghalt . . . ?
- Aha. Mégpedig jó ideje. Ha engem kérdez, szerin-
tem nagyjából nyolc órája.
- Úgy érti, bement a fürdőszobába, és felakasztotta
magát, miközben a pasas a másik szobában volt?
- Láttam lejönni a férfit, úgy húsz perccel ezelőtt. Gra-
cie nyolc órája halt meg, mondjuk reggel négy körül.
Vagyis ez az ember nyilván ott volt nála, hacsak el nem
ment négy előtt, és most csak visszajött valami okból.
Visszasüllyedt a kanapé párnái közé, és a kezével
meglegyezte `ma~gát.
- Lehet, hogy ő tette, vagy nem? Nahát! Teljesen fel-
dúlt.
Eszembe jutott, hogy a vékony pasas borostás volt. Ha
elment volna múlt éjszaka, megborotválkozott volna, mi-
előtt újra az utcára megy. Lehet, hogy ki tudná magya-
rázni a dolgot, de amíg ez meg nem történik, az a meg-
győződésem, hogy Gracie szobájában töltötte az éj-
szakát.
Túl fontos volt ez a dolog ahhoz, hogy megkerüljem.
Biztosra kellett mennem.
Fölálltam.
- Itt a másik tízes, amivel tartozom. Kösz a segítséget.
Fogadja meg a tanácsomat, és maradjon távol az ügytől.
Találja csak meg valaki más.
- Áááh! Egy percet sem fogok aludni azzal a tudattal,
hogy odaát van.
- Még kevesebbet fog aludni, ha valami buzgó zsaru
beviszi a főkapitányságra, és megdolgozza. Maradjon ki
a dologból.
- Maga nem szól nekik?
Megráztam a fejem.
- Nincs annyi időm, hogy öngyilkosságra veszteges-
sem. Meg fog lepődni, hogy milyen hamar hiányolni fog-
ja valaki. Mindig így van. - Elővettem a pénztárcámat, és
kivettem még egy tízest. - Ha kérdezősködnek, hagyjon
ki belőle. Mondja el a barna öltönyös pasast, de csak ak-
kor, ha kérdezik.
Elvette a pénzt, és a melltartójába rakta.
- Nem keverem bele.
Amikor otthagytam, a kanapén ült, a szemöldökét rán-
colta, és az ajkát harapdálta. Jóval boldogtalanabbnak
és aggódóbbnak tűnt, mint amikor először láttam.
A folyosón először jobbra, majd balra kémleltem,
megbizonyosodtam arról, hogy senki sem figyel, aztán
beléptem a 23-as szobába. Bezártam az ajtót, és gyor-
san, de módszeresen átkutattam a szobát.
Kerestem valamit, ami elárulhatja, hogy az ösztövér
férfi ott töltötte-e az éjszakát. Nem tudtam, mit keresek,
de kerestem.
Először átvizsgáltam az ágyat, és fekete hajszálakat ta-
láltam a párnán. Gracie szőke volt. De ha a férfi le is tet-
te a fejét a párnára, ez még nem jelenti azt, hogy ott ma-
radt egész éjszaka. Viszont növelte az esélyeket.
Gyakorlatilag az egész lakást átkutattam, és föladtam,
hogy megtalálom, amit keresek, amikor rábukkantam va-
lamire. Két szekrény állt a kis konyhában, az egyikben
csészék, poharak és tányérok, a másikban kancsók, edé-
nyek és egyéb főzőeszközök. A kancsók között volt egy
csésze és egy kistányér. A másik szekrényben lett volna
a helyük. Ettől támadt egy ötletem. Alaposan szemügyre
vettem a szemétládát. A szokásos hulladék tetején egy
halom még langyos kávézacc volt. Nem tévedés. Valami-
kor ma délelőtt szedték ki a kávéfőzőből.
Gracie nem csinált kávét ma reggel. Ez biztos. Ha a vé-
kony férfi visszajött volna, mert elfelejtett valamit, ő sem
csinál. Ezt nem tudnám elhinni. De ha itt töltötte az éj-
szakát, akkor csinálhatott kávét magának, mielőtt el-
ment. Kell hozzá hidegvér, tudva, hogy Gracie ott lóg
holtan a fürdőszobában.
Ha már itt tartunk, azt valószínűleg akkor tudta, ami-
kor lefeküdt aludni, és ehhez még több hidegvér kell.
Hirtelen olyan világos lett minden, mint a neonfény a
sötét éjszakában. Ez nem öngyilkosság, hanem gyilkos-
ság.
Az előcsarnok homályában találtam egy telefonfülkét.
Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Olyan szaga volt,
mintha egy ideig kecskét tartottak volna benne, és hozzá
nem is valami rendes kecskét.
Visszatartottam a lélegzetemet, a zsebkendőmet az
ósdi kagyló elé tartottam, és tárcsáztam.
Kis idő elteltével egy hang bömbölt bele. - Rendőrfő-
kapitányság. Harker őrmester.
- Kapcsolja Mifflin hadnagyot - mondtam, távol tart-
va a számtól a kagylót.
- Ki keresi?
- Harry Truman - mondtam. - Csipkedje magát. Le-
het, hogy meglepi, de az idő pénz.
- Tartsa - szólt az őrmester. Hallottam, amint átszól a
szobán. - Bent van a hadnagy? Egy pasas akar vele be-
szélni. Azt mondja, Harry Trumannek hívják. Ismerős a
hangja. Mintha már hallottam volna valahol.
Valaki nagyon csúnyát mondott az őrmesternek.
Aztán Mifflin lépett a vonalba.
- Mifflin rendőr hadnagy vagyok - mondta szigorúan.
- Kivel beszélek?
- Egy akasztást jelentek a Felman Street 274. második
emelet 23-ból. Ha hamar odaér, talál egy nyomot a sze-
métládában. Ne legyen biztos abban, hogy öngyilkosság,
és vegye a fáradságot, hogy leellenőrzi a nőt. Kifizetődik.
- Kivel beszélek? - kérdezte Mifflin.
Hallottam a tolla sercegését, ahogy leírta a címet.
- Fogalmam sincs - feleltem, és helyére akasztottam
a kagylót.
Visszaraktam a zsebkendőm a zsebembe, és csendes,
gyors lépésekkel a kapuhoz mentem. Körülbelül három
percem van, hogy elpucoljak innen, nem több. Lehet,
hogy a városi rendőrségnek nincs túl sok sütnivalója, de
szükség esetén elég gyors.
Ahogy becsaptam a Buick ajtaját, egy koszos flanelnad-
rágot és rongyos dzsekit viselő fiú rohant a kocsihoz.
Szurtos kis képét bedugta a nyitott ablakon.
- Hé, mister, menjen a Coral Row kettőbe, azonnal.
Sürgős.
Beindítottam a motort, és a visszapillantó tükörre néz-
tem, nem tűnik-e fel rendőrautó mögöttem.
- Ki mondta?
- Egy pasas adott egy dollárt, hogy mondjam meg.
Azt mondta, sürgős, és hogy maga tudni fogja.
Nekiiramodott, és eltűzött az utcán. Nem volt időm rá,
hogy utánamenjek. Szerettem volna, de az, hogy eltűn-
jek a 274. alól, sürgősebb volt. Máris hallottam a sziréna
távoli hangját. Kilőttem a Beach Road felé.
Soha nem hallottam a Coral Row-ról, de valahol a Co-
ral Gables körül kellett lennie. Erre indultam, mert kíván-
csi voltam. Sok minden járt a fejemben. Szerettem volna
tudni, vajon emlékszik-e rám az öreg pincér, vagy netán
megjegyezte a rendszámomat is. Ezúttal nagyon nem
akartam belekeveredni Mifflin dolgába. A segítségem
nélkül is rájön, hogy Gracie-t megölték. Nekem más, sür-
gősebb dolgom volt. De ha kérdezősködni kezd, és eljut
a pincérhez, kaphat rólam személyleírást. Tudtam, hogy
nem örül, amiért nem vártam meg.
A Beach Road alján balra fordultam a rakpart felé, és
leparkoltam egy üres helyre, amelyet kötélcsomók és
olajoshordók szegélyeztek.
Coral Gables nem az a hely, ahol fegyveres kísérő nél-
kül szeret sétálni az ember. Még a zsaruk is párosával
járnak erre, és alig múlik el hónap, hogy ne találjanak va-
lakit egy mellékutcában, késsel a hátában.
Ahogy kiszálltam a Buickból, és végignéztem a hosszú
kikötőn, amely zsúfolásig tele volt kis hajókkal és halász-
bárkákkal, éreztem, hogy egy csoport férfi figyel. Festői
látványt nyújtottak vitorlavászon nadrágjukban, színes
ingeikben, amint a napon lebzseltek. Sunyi, sötét szeme-
ikkel méregettek. Kiszúrtam egyet, amelyik egyedül volt,
és egy fadarabot farigcsált hajó formájúra.
- El tud igazítani a Coral Row-hoz?
Végignézett rajtam, elhajolt, hogy beleköpjön a kikötő
olajos vizébe, aztán hüvelykujjával a kávézók, tengeri
ételbódék és hasonlók felé bökött, amelyek a parttal
szemben sorakoztak.
- Yate bárja mögött - mondta röviden.
Yate bárja kétemeletes faépület, ahol - ha nem kényes
rá az ember, hogy mit eszik - jó kagylóhalászlét kapni, és
tízéves sört, ami hamar kiüt, ha nem vigyázol. Voltam itt
egyszer-kétszer Kermannel. Olyan hely, ahol minden
megtörténhet, és gyakran meg is történik.
- Kösz - mondtam, és átmentem a széles rakparton a
bárhoz.
A faépület mellett egy sikátor nyílt. Magasan a falon
felirat: Coral Row felé.
Megálltam, és meggyújtottam egy cigarettát, ezalatt
elővigyázatosan végignéztem a sikátoron. Nem voltam
elragadtatva. A magas falak elzárták a napsugarak útját.
A sikátor másik vége csak egy büdös levegőből és gya-
nús csendből kevert fekete folt.
Becsúsztattam a kezemet a kabátomba, megnyugtatá-
sul, hogy szükség esetén elég gyorsan elő tudom húzni a
38-ast, aztán lassan a sötétség felé sétáltam.
A sikátor végén éles jobb kanyar vitt a Coral Row-hoz,
egy szomorú, sötét udvarhoz, amelyet három oldalról el-
hagyatottnak látszó épületek szegélyeztek. Valamikor ta-
lán raktárak lehettek, de mára nem maradt belőlük
egyéb, mint patkányjárta rom.
Magasan a fejem fölött a házak merev, fekete tetői lát-
szottak, élesen rajzolódtak ki a kék ég alatt.
A sikátor végében álltam, néztem az épületeket, és
azon gondolkodtam, hogy nem csapdába sétálok-e.
Szemben velem egy szúrágta ajtó lógott egy sarokva-
son. Egy koszos réztábla volt ráerősítve.
Ez volt a Coral Row 2. Rajtam állt, hogy bemegyek-e
vagy sem. Szívtam egy nagyot a cigarettán, miközben a
helyet vizsgáltam. Nyilván olyan sötét van odabent, mint
a takaró alatt, és nincs zseblámpám. A padló korhadt, és
lehetetlen csendesen mozogni. Mégis úgy döntöttem,
hogy továbbmegyek, és meglátom, mi lesz.
Eldobtam a cigarettát, és átsétáltam az udvaron a lógó
ajtóhoz. Olyan nyugodt voltam, mint egy tyúk, amikor
autóval veszik űzőbe, a szívem a torkomban dobogott.
Mégis mentem, mert egy balek vagyok, aki hisz az önfe-
gyelemben, és hisz abban, hogy jót tesz az ember erköl-
cseinek, ha időnként ilyen dolgokat művel.
Fellopakodtam a kőlépcsőn, és belestem a hosszú, sö-
tét folyosóra. Velem szemben lépcső volt, némelyik fo-
kát összezúzta egy súlyos láb, amelyet nem bírtak el a
szúette deszkák. Korlát nem volt, és öngyilkosságnak
tűnt felkapaszkodni rajta. Úgy döntöttem, hagyom a lép-
csőt, és inkább a folyosót kutatom át.
A padló nyikorgott és sóhajtozott a lábam alatt, miköz-
ben lassan és elővigyázatosan behatoltam az istállósza-
gú sötétbe. Hirtelen zörgés hallatszott, ahogy a patká-
nyok fedezékbe menekültek. A zajtól megtorpantam, és
a hajam is égnek állt. Hogy bebiztosítsam magam, és ta-
lán hogy felpiszkáljam a bátorságomat, előhúztam a
pisztolyt.
Az átjáró végén nyitott ajtó volt. Megálltam előtte, és
bekukucskáltam. Nem sok látnivaló akadt mögötte, kivé-
ve a sötétséget. Nem volt sietős, hogy bemenjek. Né-
hány másodperc után pici fénycsíkokat vettem észre,
ahogy a világosság átszűrődött a deszkafalon. De még
így is túl sötét volt odabent.
Tettem néhány óvatos lépést befelé, aztán megálltam,
pont az ajtóban. Nem láttam értelmét, hogy beljebb
menjek, és annak sem, hogy tovább maradjak. Ha rejtő-
zik is valaki odabent, én nem látom, és az sem tűnt való-
színűnek, hogy ő láthat engem. De ebben tévedtem.
Hirtelen egy deszka reccsent mellettem. Valami lefelé
zúgott a levegőben. Előrevetettem magam.
Valami kemény és fájó találta el a vállam, kiverve a
pisztolyt a kezemből: az ütést a fejemre szánták, és ha
talál, hosszú, hosszú időre elaltatott volna.
A kezemre és a térdemre estem. Lábak ütköztek az ol-
dalamnak, ujjak tapogatóztak fölfelé a karomon, meg-
érintették az arcomat, és megtalálták a torkomat. Erős,
vékony ujjak, nyirkosak és hidegek.
Behúztam az államat a galléromba, hogy ne legyen jó
fogása, kiegyenesedtem, és én is fogást kerestem. Egy
kabátot érintettem, majd egy erőteljes bicepszet. Ebből
kezdtem sejteni, hogy hol lehet az arca. Megeresztettem
egy rövid, kemény ütést; fülnek éreztem, amin landolt.
Morgás hallatszott, aztán jó kilencven kiló ugrott rám,
és terített le a padlóra. Az ujjak a nyakamba mélyedtek,
meleg, ziháló lélegzet csapott az arcomba.
De ezúttal nem egy lánnyal volt dolga. Valószínűleg
nem sok gondot okozott neki, hogy elintézze Gracie-t, de
én annál inkább.
Elkaptam a hüvelykujjait és visszahajlítottam őket.
Hallottam, ahogy elakad a lélegzete a fájdalomtól. Hagy-
tam, hogy kitépje az ujjait a szorításomból, és amint ki-
egyenesedett, megcsaptam a fejét egy lengővel. Fáj-
dalmasan felnyögött, és az ütéstől lerepült rólam.
Felemelkedtem, már csak az ujjaim érintették a padlót,
amikor újra rám vetette magát. Épp hogy ki tudtam venni
homályos figuráját a sötétben, ahogy közeledik, máris
felé lódultam. Úgy csattantunk össze, mint a viaskodó
bikák. Visszatántorodott, mire gyomron kaptam a tipikus
időnyerő ütéssel, amiben nincs ugyan elég erő ahhoz,
hogy padlóra küldje, de arra jó, hogy leeresszen tőle,
mint egy lyukas gumi.
Valahol a tudatom mélyén láttam a merev alakot,
amint koszos kék hálóingben lóg a fürdőszobaajtóban,
és ez a kép megvadított. Nem álltam le, jobbal, ballal pü-
föltem; nem találtam mindig; de amikor igen, az fájt.
Kaptam egy nagyot az államra, amitől a fejem hátrabi-
csaklott, de nem volt elég kemény ahhoz, hogy megállít-
son.
Levegőért kapkodott, és olyan gyorsan hátrált, ahogy
csak tudott. Nem ütöttem többet, mert eltűnt a szemem
elől. Csak súlyos légzését hallottam, és úgy saccoltam,
hogy valahol közvetlen előttem kell lennie. Néhány pilla-
natig így álltunk a sötétben, próbáltuk meglátni egymást,
hallgattunk, és figyeltünk minden mozdulatra.
Úgy gondoltam, egy árnyékot veszek ki a sötétségben,
úgy egy méterre tőlem, de nem voltam biztos benne.
Odarúgtam, és az árnyék kitért, mint egy ijedt macska.
Mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát, előreug-
rottam, és a nyakán kaptam el az öklömmel. Olyan hang-
gal csapódott be az ütés, ahogy a bárd, amikor a marhát
csapják fejbe.
Zihálva kapkodott levegőért, a hátára esett, feltápász-
kodott és hátrált. Most már szeretett volna elbúcsúzni és
hazamenni. Előrevetettem magam, hogy végezzek vele,
de egy rohadt deszkán landoltam, ami beszakadt alat-
tam. Úgy elterültem, hogy a levegő is kiszorult belőlem.
Most elkaphatott volna, de ez sem érdekelte. Már csak
az járt az eszében, hogy hazajusson. Az ajtó felé iramo-
dott. Megpróbáltam felállni, de a lábamat szorosan fog-
ta a szétrohadt padló. Egy pillanatra kirajzolódott egy
magas, szélesvállú alak képe az ajtó félhomályában, az-
tán eltűnt.
Mire kiszabadítottam a lábam, már nem volt értelme
üldözőbe venni. Túl sok egérlyuk van Coral Gables-ben
ahhoz, hogy ilyen hátránnyal megtaláljam.
Szitkozódva az ajtóhoz sántikáltam. Valami fehéret pil-
lantottam meg a folyosón. Lehajoltam, hogy felemeljem.
Egy fehér kalap volt.
A csapos Yate bárjában visszavonult, mindent bele bir-
kózónak tűnt. Eljárt felette az idő, de még mindig elég
keménynek látszott ahhoz, hogy elfojtson egy lázadást.
Sült sonkát hozott rizskenyérrel, és egy korsó sört.
Szőrös kezét a pultra fektetve nézte, ahogy eszem.
A napnak ebben a szakában a bár kihalt volt. Talán fél
tucat ember ült a szerteszét álló asztaloknál; halászok és
teknősvadászok várták, hogy forduljon a dagály. Ügyet
sem vetettek rám, de a csapost, úgy tűnt, elbűvöltem. Vi-
harvert arcát befelhőzték a súlyos gondolatok, és időről
időre borotvált fejéhez emelte sonka méretű kezét, mint-
ha segíteni akarná az agyát a munkában.
- Láttam már magát valahó - mondta bevert orrát hú-
zogatva. - Vót má itt, nem?
Magas fejhangja volt, elmehetett volna vele egy fiúkó-
rusba.
Mondtam, hogy már jártam itt.
Bólintott borotvált fejével, megvakarta ott, ahol a füle
volt valaha, és megmutatta nagyon fehér, szabályos fo-
gait.
- Soha nem felejtek el egyetlen kuncsaftot sem. Eljön
ötven év múlva, és én emlékszem magára. Tuti.
Nem valószínű, gondoltam, hogy bármelyikünk is
olyan soká fog élni, de nem firtattam a dolgot.
- Csodálatos, mennyire képes némely ember vissza-
emlékezni az arcokra - feleltem. - Irigylem őket. Én egyik
nap találkozom valakivel, másnap elmegyek mellette. Pe-
dig ez rontja a boltot.
- Aha - mondta a csapos. - Bejött egy pasas tegnap,
nem volt itt három éve. Adtam neki egy korsó ósört, mi-
előtt kérte vóna. Mindig ósört ivott. Ez a memória.
Ha nekem adott volna ósört szó nélkül, én sem vitat-
koztam volna. Nem úgy nézett ki, mint aki szereti, ha vi-
tatkoznak vele.
- Na, most kipróbálom a memóriáját - mondtam. - Ma-
gas, vékony, széles vállú. Őzbarna öltönyt hord és fehér
kalapot. Látta erre?
A szögletes, súlyos test megmerevedett. A harcedzett,
szőrös arc megkeményedett.
- Nem okos errefele kérdezősködni, testvér - mondta
leeresztve a hangját. - Ha nem akarja elveszíteni a foga-
it, jobb, ha befogja a csőrét.
Ittam egy kis sört, és figyeltem az üveg pereme fölött.
- Ez aligha válasz a kérdésemre - mondtam, letettem
a korsót, és előhalásztam egy ötdolláros bankót. Úgy tar-
tottam, hogy csak ő meg én láthattuk.
Jobbra, majd balra nézett, összeráncolta a szemöldö-
két, habozott, majd újra körülnézett. Olyan átlátszó volt,
mint egy amatőr színész, amikor először játssza el Vas-
keményt, a kémet.
- Aggya oda egy staubbal - mondta anélkül, hogy az
ajkai mozogtak volna.
Átadtam neki egy cigarettát és a pénzt. A bárban levő
hat emberből csak öt látta, hogy elveszi. A hatodik háttal
állt.
- A Barratt fiúk egyike - mondta. - Tartsa távol magát
tőle. Veszélyes.
- Aha. A szúnyog is az, ha hagyom, hogy megcsípjen
- feleltem, és kifizettem a sört meg a szendvicset.
Ahogy felmarta a pénzt, megkérdeztem. - Hogy hív-
ják?
Rosszallóan nézett rám, aztán a bár túlsó végébe
ment. Vártam egy kicsit, amíg biztos nem voltam benne,
hogy nem jön vissza, aztán lecsúsztam a székről, és ki-
mentem a forró délutáni napsütésbe.
Jeff Barratt. Elképzelhető, gondoltam. Nem is tudtam,
hogy vannak Barratt fiúk. Volt rá oka, hogy befogja Gra-
cie száját. Kezdtem azon tűnődni, hogy nem ő áll-e az
egész emberrablás mögött. Ha igen, szépen összepasz-
szolna, talán túl szépen is.
Azon is elgondolkodtam, amint a kocsim felé sétál-
tam, hogy nincs-e Mary Jerome valami módon kapcso-
latban Barratt-tel. Itt volt az ideje, hogy tegyek valamit
vele kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy elugrom az Ac-
me garázsba, és fölteszek néhány kérdést.
Gyorsan végighajtottam a Beach Roadon a Haw-
thorne Avenue-ig, és balra fordultam a Foothill Boule-
vard-ra.
nap vakítóan sütött, leeresztettem hát a kék napellen-
zőt a szélvédő elé. A kék üvegen átszűrődő napsugarak
lágy, könnyű fénnyel töltötték meg a kocsit, amitől úgy
éreztem magam, mint egy akváriumban.
Az Acme garázs a Foothill Boulevard és a Hollywood
Avenue sarkán állt, szemben a pusztával. Semmi érde-
kes nem volt a környéken, és csodálkoztam Lute Ferri-
sen, amiért ilyen elhagyott, kieső helyet választott a ben-
zinkútjának.
Hat benzinpumpa, két levegő- és víztartály állt sorban
a széles acél- és hullámbádog fészer előtt, amely szere-
lőműhelyként szolgált. Jobbra egy rozoga pihenőszoba
és egy snack bár volt, a fészer mögött, bár alig látszott,
egy szögletes, lapos tetejű, randa bungaló.
A kék-fehér kockás festés nyomain látszott, hogy vala-
mikor mindez jól nézhetett ki, de a sós levegő, a sivatag
homokja, a szél és az eső elbántak a csínnal, és senki
sem fárasztotta magát azzal, hogy felvegye az egyenlőt-
len küzdelmet.
Az egyik kút előtt egy alacsony építésű Bentley sport-
kocsi csillogott feketén a napsütésben. A másik oldalon,
a műhelybe vezető rampán egy négytonnás teherautó
állt.
Senki sem mutatkozott, míg lassan a kúthoz hajtot-
tam, és megálltam. A lökhárítóim néhány méternyire vol-
tak a Bentley végétől.
Megnyomtam a dudát, és vártam. Működtettem a sze-
meimet, de semmi sem keltette föl az érdeklődésemet.
Egy idő után zsíros, kék overallba öltözött fiú jött ki a
műhelyből, mintha az egész nap a rendelkezésére állna,
és nem tudná biztosan, hogy mihez kezdjen vele. Lustán
elment a `Bentley mellett, és minden érdeklődés nélkül
nézett rám.
A külseje alapján tizenhat éves lehetett, de máris öreg
bűnöző és csirkefogó. Olajfoltos arca vékony és kemény
volt, kis zöld szeme sunyin nézett rám.
- Tízet - mondtam, előhúztam egy cigarettát és rá-
gyújtottam. - Ne hajszolja magát. Éjfél előtt nem kell
ágyban lennem.
Hidegen, üres tekintettel nézett rám, és a kocsi végé-
hez ment. A szememet a számlálón tartottam, hogy lás-
sam, nem rövidít-e meg.
Nemsokára újra feltűnt, és tartotta a koszos mancsát.
Kifizettem.
- Ferris hol van?
A zöld szemek rám meredtek, aztán a semmibe.
- Elutazott.
- Mikor jön vissza?
- Nemtom.
- És Mrs. Ferris?
- Nem ér rá.
A bungaló felé böktem.
- Ott van?
- Akárhol van, attól még nem ér rá - mondta a fiú, és
távozott.
Épp utána akartam kiáltani, amikor a műhely mögül
magas, makulátlan öltözetű alak közeledett könnyű nyári
öltönyben, szemébe húzott, behajlított karimájú kalap-
ban, gomblyukában vérvörös szegfűvel: maga Jeff Bar-
ratt.
Csendben ültem és figyeltem; tudtam, hogy nem lát-
hat meg a sötétkék szélvédőn keresztül.
Közömbös pillantást vetett a Buickra, mielőtt bemá-
szott volna a Bentleybe. A Beechwood Avenue irányába
hajtott.
A fiú bement a műhelybe. Sejtettem, hogy figyel, bár
nem láthattam. Vártam egy percet, gondolkodtam. Vé-
letlen, hogy Barratt feltűnt itt? Nem valószínű. Aztán
eszembe jutott, amit Mifflin mondott, hogy Lute Ferrist
marihuánacsempészéssel gyanúsítják. Tudtam, hogy
Barratt narkós. Ez volna a kapcsolat kettejük között? Vé-
letlen volna, hogy Mary Jerome ezt a kieső garázst szúr-
ta ki, hogy autót béreljen magának? Megint csak nem
valószínű. Hirtelen rádöbbentem, hogy most először ha-
ladtam előre, amióta csak elkezdtem ezt az ügyet. Úgy
gondoltam, vetek egy pillantást Mrs. Ferrisre.
Kiszálltam a Buickból, elindultam a betonösvényen,
ami a műhely mellett a bungalóhoz vezetett.
A fiú a műhelyajtóban állt az árnyékban. Kifejezéstele-
nül meredt rám, amint elhaladtam mellette. Viszonoztam
a pillantást.
Nem mozdult, és egy szót sem szólt, így hát tovább-
mentem, befordultam a pajta sarkán, és felmasíroztam
az ösvényen a bungalóhoz.
Száradó ruhák lógtak a gondozatlan kertben, egy férfi
atlétatrikó, egy női trikó, harisnyák, zoknik és egy öreg
overall. Átbújtam a zoknik alatt, és kopogtam a felhó-
lyagzott, kopott ajtón.
Hosszú szünet volt a válasz, épp újra kopogni akartam,
amikor az ajtó kinyílt.
A lány, aki az ajtóban állt, alacsony volt, kövér és ápo-
latlan. Öt év eltéréssel a huszonöt bármelyik oldalán le-
hetett. Úgy festett, mint akinek az élet jó ideje nem sok
szórakozást nyújt; régóta nem is törődik már a szórako-
zással. Rosszul szőkített haja töredezett és puha volt. Ar-
ca felpuffadt, és a szeme piros a sírástól. Csak a szája hi-
deg, kemény vonala mutatta, hogy maradt még benne
akarat, nem sok, de azért elég.
- Tessék. - Gyanakodva nézett rám. - Mit akar?
Megemeltem a kalapomat.
- Mr. Ferris itthon van?
- Nem. Ki keresi?
- Úgy tudom, bérbe adott egy autót Miss Jerome-
nak. Róla akarok beszélni vele.
Lassan hátralépett, és a kilincsre tette a kezét. Egy
másodperc, és a képembe vágja az ajtót.
- Nincs itthon, és nincs mit mondanom magának.
- Felhatalmaztak, hogy fizessek bármilyen informá-
cióért - mondtam gyorsan, ahogy az ajtó megmozdult.
- Mennyit?
Olyan volt, mint az éhes kutya, ha csontot lát.
- Attól függ, mit kapok. Egy százasig elmehetek.
A fakó nyelve végigfutott az ajkain.
- Miféle információért?
- Bemehetek? Nem tartom föl soká.
Habozott. Gyanú, félelem és pénzsóvárság birkózott
benne. Ahogy az lenni szokott, a pénz győzött. Félreállt.
- Na jó, jöjjön be. Nincs túl nagy rend, de el voltam
foglalva.
A hátsó szoba, ahová vezetett, elhanyagolt volt és
mocskos. A bútort mintha most szedték volna le az ócs-
kás targoncájáról, a foszlott szőnyeg kis porfelhőket bo-
csátott ki magából, amikor ráléptem. A falakat és a kan-
dallópárkányt zsíros, fekete ujjnyomok borították. A leg-
kevesebb, amit elmondhattam róla, az, hogy valóban
nem túl rendes.
Leült egy karosszékbe, ami megereszkedett a súlya
alatt, és kényelmetlenül, gyanakodva meredt rám.
- A fiú azt mondta, hogy a férje elutazott. Nem hittem
neki - mondtam.
- Nem tudom, hol van. - A szeme hirtelen megtelt
könnyekkel, és elfordította a fejét. - Azt hiszem, lelépett.
Éreztem, hogy bizsergés fut át a gerincemen.
- Miből gondolja?
Megdörzsölte a szemét a tenyerével.
- Mi van a pénzzel? Egy rohadt vasam sincs. Úgy
ment el, hogy mindenhol tartozik. Még annyim sincs,
hogy ennivalót vegyek.
- Megkapja, ha olyan információt ad, ami megéri.
Megkeményedett az arca.
- Bőven tudok mit mondani. Azt hiszik, hogy nem tu-
dok semmit, de tévednek. Nyitva tartom a szemem. Min-
dent tudok róluk. Elegem van ebből a lyukból. Eladom
őket, ha eleget kapok ahhoz, hogy elmenjek innét.
- Kit ad el?
- Lute-ot és Barrattet.
Elővettem a pénztárcámat. Nagyon soványnak tűnt.
Mindössze harminc dollárom maradt. Kivettem egy
húszdollárost, és meglóbáltam előtte.
- Több is van ott, ahonnan ez jött. Mennyit akar?
Előrehajolt, és kikapta a pénzt a kezemből.
- Ötszáz, és elmesélem az egészet.
- Mit gondol, mi vagyok én, pénzeszsák? Egy százas.
Hidegen, mereven nézett rám.
- Ez az ár. Eszi, nem eszi. Én elmegyek innen. Adok
egy aláírt vallomást. Az lesöpri a fedőt a disznóságaikról.
Eszi vagy nem eszi?
- Tudnom kell, mit veszek. Megkapja az ötszázat, ha
azt adja, amire szükségem van. Mondja el.
Habozott.
- Kinek dolgozik?
- Perellinek. Na, beszéljen már!
- Adok egy kis ízelítőt belőle - mondta végül. - Aztán,
ha megkaptam a pénzt, elmondok mindent. Lute, Barratt
és Dedrick vezetik a legnagyobb csempészhálózatot az
egész partvidéken. Narkósok millióit látják el az Államok-
ban, Párizsban, Londonban és Berlinben. Lute látja el
Los Angelest és San Franciscót, Barratt Londont és New
Yorkot, Dedrické Párizs és Berlin. Milyen ez mintának?
- Biztos Dedrickben?
Gúnyos kis mosolyt vetett rám.
- Biztos. Hallottam őket. Azt hiszik, buta vagyok. Ha
rendesen bántak volna velem, tartanám a szám. Tudom,
hol tartják a füvet. Nem sok olyan dolog van, amiről én
nem tudnék. Mindezt megkapja ötszázért, és ez alkalmi
á r.
- Mit tud Mary Jerome-ról?
A szeme megkeményedett, és az ajkába harapott.
- Mindent. Azt is, hogy hol van.
- Hol?
- A Beach Hotelben volt, de már elköltözött. Nem
mondok többet, amíg meg nem kapom a pénzt. Tudom,
miért rabolták el Dedricket. Én mondom magának, fel-
emelem a födőt erről az egész disznóságról, de előbb fi-
zessen.
- Oké. Kint áll az autóm. Jöjjön velem az irodámba.
Megkapja a pénzét, és kényelmesen beszélhetünk.
- Nem megyek innen sehová. Akárhová elvihetne.
- Az irodámba viszem. Jöjjön.
- Nem. Nem vagyok olyan bolond.
- Mit akart most Barratt?
- Nem tudom. A fiúhoz jött. Ebből is láthatja, hogyan
bánnak velem. Annyi fáradságot sem vesz, hogy bekö-
szönjön hozzám. Épp csak beszél a fiúval, és már megy
is. Lute-ot sem láttam, amióta elment azzal a nővel.
- Mary Jerome-re gondol?
- Nem tudom, ki volt. Ő is lehetett. Én nem láttam,
csak hallottam, amikor Lute telefonon beszélt vele. Azt
mondta: "Minden rendben, bébi, ne izgassa magát! Rög-
tön jövök." Még annyi fáradságot sem vett, hogy elkö-
szönjön. Akkor láttam utoljára.
- Mikor volt ez?
- Azon az éjszakán, amikor Dedricket elrabolták.
- Hánykor?
- Pont nyolc előtt.
- Barrattnek van köze Dedrick elrablásához?
Rám nézett, és ravaszdin mosolygott.
- Ez a lényeg, miszter; adja a pénzt, és megtudja a
többit. Mindent tudok, de egy árva szót sem szólok töb-
bé, amíg meg nem kapom az árát.
- Tegyük fel, hogy szólok a zsaruknak. Azoknak in-
gyen kéne beszélnie.
Nevetett.
- Szeretném látni, akinek én ingyen beszélnék. Magá-
nak sem mondanám el, ha nem fizetne.
- Jobb volna, ha velem jönne. Ha itthagyom, elintéz-
hetik magát. Gracie Lehmannt is elintézték, mert túl so-
kat tudott.
- Nem félek. Tudok vigyázni magamra. Menjen, és
hozza a pénzt.
Láttam, hogy csak az időt vesztegetem, ha tovább pró-
bálkozom.
- Fél órán belül itt vagyok.
- Várom.
Kimentem a mocskos szobából, le az ösvényen a Bu-
ickhoz.
Paula élesen nézett föl papírral borított íróasztala mögül,
amikor berontottam az irodájába.
- Azonnal szükségem van ötszáz dollárra - lihegtem.
- Hirtelen mozgásba jöttek a dolgok. Fogj egy jegyzet-
tömböt meg egy ceruzát, és gyere. Útközben elmondom,
hogy miről van szó.
Nem húzta az időt. Paula mindig megőrzi a hidegvérét.
Fölkelt, a páncélszekrényhez ment, kiszámolt huszonöt
darab húszdollárost, egy fiókból előhúzta a jegyzettömb-
jét, fogta a táskáját meg azt a kis fejfedőt, amit kalapnak
hív, és máris kész volt: ez az egész nem több húsz má-
sodpercnél.
Kifelé menet szólt Trixynek hogy várjon, amíg vissza-
jön. Trixy fájdalmasan nézett, de ügyet sem vetettünk rá.
Végigszáguldottunk a folyosón.
- Hé!
Martha Bendix törzsőrmesteri hangja vágott hátba.
Visszanéztem a vállamon keresztül.
- Nem várhatok. Rohanok.
- A maga ügye, az a Souki. Most hallottam: semmi
disznóság. Első osztályú munkaerő. Tíz éve volt Marsh-
landnél - ordította Martha. - Mikor kapom meg a pén-
zem?
- Megkapja - kiabáltam vissza, és betereltem Paulát a
felvonóba.
- Ez a nő megnyerne egy távüvöltő versenyt - mondta
Paula csípősen, miközben a felvonó lesuhant welünk a
földszintre.
- Százötven dollár kidobott pénz - mondtam búsan. -
Reméltem, hogy kiások valami disznóságot erről a sofőr-
ről. Hát, jó. Ez van. Egy kis szerencsével megoldottam az
ügyet.
Röviden elmeséltem a történetet, miközben végigza-
vartam a Buickot az Orchid Boulevard-on fel Beach Roa-
dig és a Hawthorne Avenue-ig. Meglepően sok minden
történt azóta, hogy utoljára láttam Paulát.
Végül, ahogy felhúztam a Foothill Boulevard-re, rátér-
tem Mrs. Ferrisre.
- Ez már valami - mondtam. - Dedrick narkócsem-
pész. Mit szólsz? A nő ötszázért aláírt vallomást ad.
- De honnan tudod, hogy igazat mond?
- Előbb megkapom a vallomást, aztán elcipelem a
rendőrségre. Megkapja a pénzét, szó se róla, de minden
szót, amit mond, ellenőrizni fogunk.
Lassítottam, és a benzinkút mellé húztam. A fiút nem
láttuk sehol. Kiszálltam az autóból. Paula követett.
- A bungaló hátul van.
Lesétáltunk az ösvényen a műhely mellett. Megálltam,
hogy benézzek. A fiú nem volt ott. Hirtelen szorítást
éreztem a mellemben, és futni kezdtem. Már a bungaló
ajtaján kopogtattam, amikor Paula is felzárkózott.
Senki sem válaszolt.
- Hát, én figyelmeztettem - mondtam vadul. Hátrahú-
zódtam, aztán nekivetettem a vállam az ajtónak.
Nem úgy építették, hogy kibírja, azonnal kitárult.
Megálltunk egymás mellett a homályos kis hallban.
- Mrs. Ferris! - kiáltottam. - Mrs. Ferris!
Csönd.
- Hát ez van. Ezek a patkányok gyorsan dolgoznak.
Jobb, ha itt maradsz, Paula, amíg én körülnézek.
- Nem lehet, hogy csak meggondolta magát, és lelé-
pett?
Megráztam a fejem.
- Szó sincs róla. Nagyon is akarta azt a pénzt. A fiú le-
adhatta a drótot.
Paulát a hallban hagytam, és végigjártam a szobákat.
Sehol sem találtam Mrs. Ferrist.
Visszamentem a hallba.
- Itt nincs. Ha nem vitték magukkal, megijedt és elme-
nekült.
A kék hálóinges merev alakra gondoltam a fürdőszo-
baajtóban. Ha Mrs. Ferris valóban annyit tudott, mint
amennyivel hencegett, az élete egy fabatkát sem ér.
- Nézz be a hálószobába, vitt-e magával ruhákat.
Nem sok holmija lehet.
Paula a hálószobába ment, én pedig vissza a hátsó
szobába, ahol a nővel beszélgettünk. Körülszaglásztam,
de semmit sem találtam, ami elárulta volna, hogy miért
tűnt el.
Kis idő múlva Paula jött be.
- Amennyire meg tudom állapítani, semmit sem vitt
el. Úgy tűnik, nem hiányzik semmi a szekrényéből, és a
fiókok sincsenek feltúrva.
Bárcsak tudnám, hol van az a fiú. Bárcsak elkaphat-
nám, hogy beszéljen . . .
- Vic!
Paula az ablakon nézett kifelé. Mellé léptem.
- Mi az ott a kamránál? Nem egy . . . ?
A keskeny kert végén egy szerszámoskamra állt. Az aj-
taja tárva volt. Valami fehéret láttunk a padlón feküdni.
- Várj meg itt. Megnézem.
A hátsó ajtóhoz mentem, kinyitottam, és gyorsan át-
vágtam a kerten. Ahogy a kamrához közeledtem, előhúz-
tam a pisztolyomat. Belöktem az ajtót, és benéztem a
sötétbe.
Ott feküdt, arccal lefelé, a kezei a fején, mintha védeni
akarná.
Elképzeltem, hogy amint közeledni látta őket, elveszí-
tette a fejét, és vadul lerohant az ösvényen a kamrához.
Valószínűleg a hátsó ajtóból lőtték le, és még annyi fá-
radságot sem vettek maguknak, hogy utánamenjenek, és
megnézzék, valóban meghalt-e.
Megfordultam, és visszasiettem a bungalóba.
Jól nevelt, jól öltözött és túltáplált férfiak lebzseltek a
Beach Hotel előcsarnokában. Mindannyian Paula bokájá-
ra meresztgették a szemüket, amíg a pulthoz sétáltunk.
A portás magas, karcsú fiatalember volt, hullámos
szőke hajjal és halvány rózsaszín arccal. Sápadt, kék sze-
méből kiábrándultság áradt.
- Jó estét - mondta, és enyhén meghajolt Paula felé.
- Foglaltak szobát?
- Nem, nem ezért jöttünk - mondtam, és a pultra tet-
tem a névjegyemet. - Remélem, tud adni némi felvilágo-
sítást.
Felvonta szőke szemöldökét. A névjegyre pillantott,
fölkapta, és újra elolvasta.
- Aha. Értem, Mr. Malloy. Mit tehetek önért? - Újra
Paulára nézett, és öntudatlanul megigazította a nyakken-
dőjét.
- Egy fiatal nőt szeretnénk megtalálni, akiről úgy tud-
juk, hogy itt lakott tizenkettedikén, vagy talán tizenegye-
dikén.
- Nem támogatjuk a nyomozást a vendégeink után,
Mr. Malloy.
Olyan merev volt, mint egy özvegyasszony, aki hastán-
cot néz.
- Ezt megértem. De történetesen ennek a fiatal hölgy-
nek a nővéréről van szó. - Intettem Paulának, aki olyan
pillantást vetett rá a szempillái alól, hogy a portásnak
megremegett a térde. - A testvére megszökött hazulról,
és nagyon szeretnénk a nyomára bukkanni.
- Ó, értem. - Habozott. - Hát, talán ebben az esetben,
megpróbálom, hogy is hívják?
- Valószínűleg álnéven jelentkezett be. De nem sok
egyedülálló nő lakik itt, ugye?
Sajnálkozva rázta a fejét.
- Nem éppen. Azt hiszem, tudom, kire gondol. Miss
Mary Henderson, ha jól emlékszem. - Megpöccintette a
regisztert, jól manikűrözött ujját végigfuttatta az egyik
oldalon, majd kis szünetet tartott. - Igen, Miss Hender-
son. Magas, sötét hajú, határozottan csinos. Ö lesz az?
- Úgy hangzik. Borszínű estélyi ruhát és fekete se-
lyemköpenyt viselt tizenkettedikén este.
Bólintott, megveregette az ajkát egy hófehér zsebken-
dővel és elragadtatott mosollyal nézett Paulára.
- Miss Henderson lesz az.
- Remek. Mikor jelentkezett be?
Megnézte a regisztert.
- Tizenkettedikén, hat órakor.
- További cím?
- Sajnos nincs.
- Mikor ment el?
- Tizenharmadikán. Most már emlékszem. Eléggé
meglepődtem. Egy hétre foglalt szobát.
- Autóval volt?
A portás vállat vont, Paula feszült, szeretetre méltó ar-
cát tanulmányozta, mintha onnan kapna ihletet. - Tulaj-
donképpen nem. Legalábbis, amikor megérkezett. De
mielőtt felment a szobájába, béreltetett egy autót. Azt
mondta, hogy aznap estére kéri, mert el akar menni vala-
hová.
- Maga bérelte a kocsit a számára?
- Ó, igen. Az Acme garázzsal vagyunk kapcsolatban.
Talán ismeri.
Mondtam, hogy ismerem.
- Ferris fél hét körül hozta a kocsit, és itthagyta Miss
Hendersonnak.
- Találkoztak?
A portás megemelte a szemöldökét.
- Nem. Miért, nem volt szükséges.
- Egész biztos abban, hogy nem találkoztak?
- Igen.
- Mi történt a kocsival?
- Tulajdonképpen még mindig itt áll a garázsunkban.
Jó, hogy emlékeztetett rá. Általában Ferris értük jön, és
elviszi őket. Figyelmeztetnem kell.
- Megengedi, hogy megnézzem?
- Miért ne?
- Milyen kocsi?
- Egy fekete Lincoln. Az őr megmutatja maguknak. -
Kicsit zavarodottnak látszott.
- Nos, köszönöm. Még valami. Volt Miss Henderson-
nak látogatója, amíg itt lakott?
Gondolkodott egy ideig.
- Egy úriember. Igen, így van. Tizenharmadikán dél-
után látogatta meg. A kisasszony azután töröltette a szo-
bát, hogy ő távozott.
Meggyújtottam egy cigarettát, mielőtt megkérdeztem.
- Látta a férfit?
- Természetesen. Idejött a pulthoz, és a kisasszonyt
kereste. - Ismét megütögette az ajkait a zsebkendővel,
és gyors, csodáló pillantást vetett Paulára a szeme sar-
kából.
- Le tudja írni?
- Idősebb úriember volt. Jól öltözött, láthatóan van
mit a tejbe aprítania. Azt mondta, Franklin Marshland-
nek hívják.
Lassú, mély lélegzetet vettem, azután kérdeztem csak
meg. - Alacsony, napbarnított, karvalyorrú és nagyon ki-
csi lába van?
- Nem figyeltem meg a lábát, Mr. Malloy, de a többi
stimmel.
- És Miss Henderson rögtön ezután távozott? Feldúlt-
nak tűnt?
- Nem mondanám, hogy feldúltnak, talán kicsit izga-
tottnak. Úgy tűnt, hogy nagyon sietős neki. Eléggé meg-
lepődtem. Azt hiszem, mondtam magának, hogy egy
re foglalta a szobát.
- Taxiba szállt?
- Azt hiszem, igen. A kapus emlékezni fog rá.
A szőke fiatalember egyre segítőkészebb lett:
- Megkérdezem a kapust. Várjanak egy percet!
Mialatt átment az előcsarnokon, Paula és én jelentő-
ségteljesen egymásra pillantottunk.
- Hát, valamivel előbbre jutottunk - mondtam. - Kí-
váncsi vagyok, mit akart tőle Marshland. Tudod, kezdem
azt hinni, hogy az az ötletem, miszerint Marshlandnek
köze van az emberrabláshoz, nem is akkora bolondság.
- Tudjuk, hogy hol volt, amikor az emberrablás tör-
tént?
- Nem hiszem, hogy ez számítana. Nem kellett sze-
mélyesen csinálnia. Felbérelhetett rá valakit.
A portás visszajött.
- Sajnos, nincs szerencsénk. A kapus emlékszik Miss
Hendersonra, de sejtelme sincs, ki vitte el. Egy erre cir-
káló taxit állított meg neki.
- Nos, köszönjük, hogy olyan segítőkész volt. Vetek
egy pillantást a kocsira. A garázs hátul van?
Azt felelte, hogy igen.
- Remélem, megtalálja a nővérét - mondta Paulának.
Paula olyan mosollyal köszönt el tőle, hogy a fiatalem-
ber végigfuttatta a kezét szőke fürtjein.
Míg keresztülvágtunk az előcsarnokon, a jól táplált
lebzselők ismét szüneteltették a beszélgetést, hogy Pau-
la bokájára meredjenek.
A garázs őre egy fekete Lincolnhoz vitt minket.
- Erről van szó. Nem értem, Ferris miért nem jött még
érte. - Úgy látszott, hogy Paula őt is megigézte.
- Nem emlékszik rá, hogy mikor jött meg vele a hölgy
tizenkettedikén este? - kérdeztem.
- Meg tudom mondani. Beírunk minden kocsit, ami-
kor bejön.
Amíg bement az irodába, megvizsgáltam az autót. Be-
nyúltam az ülések alá, felhajtottam a szőnyeget, meg-
néztem a kesztyűtartót, hátha találok valamit, amit a nő
ledobott vagy ottfelejtett. De semmit sem találtam.
Az őr visszajött.
- Háromnegyed tizenegy előtt öt perccel írtuk be.
- Látta beállni?
- Biztos, de nem emlékszem rá.
Túl szép lett volna, hogy igaz legyen.
- Oké - mondtam, és adtam neki egy dolcsit. - Hát
kösz.
Visszamentünk a Buickhoz. Fél hét volt.
- Kiteszlek az irodánál. Vidd haza Trixyt - mondtam.
- És te? - kérdezte Paula.
- Megyek, és beszélek Marshlanddel.

Ötödik fejezet

Miközben Ocean End felé hajtottam, eltűnődtem a tör-
ténteken.
Valójában nem jutottam közelebb ahhoz, hogy kihoz-
zam Perellit a börtönből. De éreztem, hogyha tovább ke-
resek, előbb vagy utóbb meglesz a szükséges bizonyíték.
Most már legalább tudtam, hogy merre kutassak, s ezzel
megelőztem Mifflint.
Gracie-t azért ölték meg, mert tudta, hogy ki húzta
csőbe Perellit. Ez azt jelenti, hogy Perelli ártatlan, és ed-
dig erről sem voltam száz százalékig meggyőződve. Kis
különbség.
Ha hihetek Mrs. Ferrisnek, Dedrick kábítószert csem-
pészett Párizsba, mielőtt találkozott Serenával. Ez lenne
az emberrablás kulcsa? Most, hogy elvette Serenát, el-
határozta, hogy kiszáll a buliból, és Barratt megölte. Az-
tán elrendelte az ál-emberrablást, hogy pénzt szedjen ki
Serenából? Elképzelhető.
Marshlandre tértem át gondolatban. Volt valami köze
az emberrabláshoz? Tegyük föl, Souki kitalálta, hogy
Dedrick kapcsolatban van Barratt-tel, és elmondta
Marshlandnek. Ez lett volna csak az újság! A világ negye-
dik leggazdagabb asszonya hozzáment egy kábítószer-
csempészhez! Marshland bármeddig elment volna, hogy
megmentse a lányát az efféle népszerűségtől. Felbérel-
hetett valakit, hogy megszabaduljon Dedricktől. Lehet,
hogy nem is Barratté, hanem az ő ötlete volt az ál-em-
berrablás. Attól, amit tudok, Dedrick akár el is lehet ásva
valahol Ocean Enden. Senki sem kereste két méterrel a
föld alatt.
Hogy jön mindehhez Mary Jerome? Kicsoda ő? Bran-
don tett egy erőtlen kísérletet, hogy megtalálja, de
Marshlandnek láthatóan nem okozott nehézséget, hogy
a nyomára bukkanjon. Hogyan találta ki, hogy hol van a
nő? Miért ment el hozzá? S az miért rohant el azután,
hogy beszéltek?
- Őrület - mondtam, és végighúztam a kezem forró,
fáradt arcomon. Tudtam, hogy mindössze karnyújtásnyi-
ra vagyok attól, hogy megtaláljam az ügy kulcsát, csak a
karom nem nyúlik elég messzire. Több információra van
szükségem.
Hogyan bánjak Marshlanddel? Nem lesz könnyű. Vé-
giggondoltam, és úgy döntöttem, hogy keménynek kell
lennem, ez az egyetlen lehetőségem. Vagy nekem be-
szél, vagy Brandonnak. A szállodaportás azonosíthatja.
Nem tagadhatja, hogy járt a Beach Hotelben. Vagy én,
vagy Brandon.
Végigmentem az Ocean Endig vezető magánúton, a
lenyugvó nap visszatükröződött a szélvédőn. A nagy fe-
kete Cadillac ugyanott parkolt a makadámúton, ahol az
első látogatásomkor is. A két kínai kertész olyan lelkese-
déssel gyomlálta a rózsaágyást, amilyennel a fogorvosi
székbe ülünk. Kapájukkal döfködték a gazdag, sötét ta-
lajt, kiemelték a gyomot, megszemlélték, egy kosárba
dobták, majd előlről kezdték az egészet.
Flamingók sétáltak peckesen a terasz alatti gyepen.
Akár a kínai kertészek, ügyet sem vetettek rám.
Végigsétáltam a teraszon, megnyomtam a csengőt, és
vártam. A nap melegen sütötte a hátamat.
Wadlock nyitott ajtót. Amikor meglátott, összehúzta
dús szemöldökét, s a szemébe rosszallás költözött.
- Hello - mondtam. - Mr. Marshlanddel szeretnék be-
szélni. Megmondaná neki?
- Fáradjon be, Mr. Malloy. - Félreállt. - Nem vagyok
biztos abban, hogy Mr. Marshland itthon van.
Besétáltam a hallba. Hidegnek és homályosnak tűnt a
forró terasz után. Levettem a kalapom, nem tudni, miért,
megnéztem a belsejét, aztán anélkül, hogy az öregre pil-
lantottam volna, azt mondtam. - A jelszó: Beach Hotel.
Megmondja neki?
- Beach Hotel?
- Így van. Meg fog lepődni, hogyan reagál majd rá.
A nappaliba menjek?
- Ha óhajtja, uram.
- Hogy van Mrs. Dedrick? - kérdeztem. - Úgy hallot-
tam, gyengélkedik.
- Jól van, már ahogy lehet a körülményekhez képest,
uram.
Elgondolkodva néztem rá, de az öreg arca semmit
nem árult el, így aztán bementem a nappaliba. Úgy tűnt,
mintha hosszú-hosszú idő telt volna el azóta, hogy utol-
jára itt voltam. Újra kimentem a teraszra, és várakozás-
teljesen néztem fel a verandára, ahol akkor Serena ült, a
szeretett férfit gyászolva. Most senki sem volt ott. Visz-
szatértem a nappaliba, kiválasztottam egy kényelmes
széket, és leültem. Izgalmas napom volt. Nagyon fáradt-
nak éreztem magam. Valószínűleg idegkimerültség -
gondoltam. Meggyújtottam egy cigarettát, és füstöt fúj-
tam a mexikói nyeregre a falon. Óriási csokor szagos-
bükköny töltötte meg a szobát átható illatával. Kicsit el-
álmosított.
Úgy tíz perc elteltével lépéseket hallottam a lépcső fe-
lől.
Serena Dedrick jött be a nappaliba. Egyszerű fehér vá-
szonruha volt rajta, a hajában egy rózsa. Sötét árnyékok
voltak a szeme alatt, és egy mély árok a szája körül. Me-
reven nézett rám, amint felkászálódtam, minden meleg-
ség nélkül rám mosolygott, és intett, hogy üljek vissza a
helyemre.
- Ne álljon föl. Inna egy whiskyt szódával?
- Köszönöm, most inkább nem. Az apjához jöttem.
Wadlock nem mondta?
A nagy bárszekrényhez ment, és töltött két whiskyt. Az
egyiket nekem adta, mellém rakott egy asztalkát egy do-
boz cigarettával, és leült velem szemben.
- Apám tegnap visszament New Yorkba - mondta.
Kerülte a tekintetemet. - Milyen ügyben keresi?
Kortyoltam a whiskyből. Four Roses volt, nagyon jó.
Nem értettem, hogy Wadlock miért nem közölte velem a
hírt, és miért nem kímélte meg a nőt attól, hogy találkoz-
zunk. Lehet, hogy ő akart találkozni velem.
- Meg akartam kérdezni tőle valamit, Mrs. Dedrick -
mondtam -, de ha nincs itt, nem számít. Megtudhatnám
a New York-i címét?
- Olyan fontos?
- Valamit szeretnék megkérdezni tőle. Fel is hívha-
tom.
- Apám elutazott. Ez az ügy nagyon felizgatta. Nem
hiszem, hogy el tudja érni - mondta hosszú csönd után.
Megittam a whisky felét, letettem a poharat, és feláll-
tam.
- Nem számít. Nem olyan fontos.
Most rám nézett, a szemében meglepetés volt.
- Nem mondja el, hogy miről van szó?
- Egy nappal azután, hogy a férjét elrabolták, Mr.
Marshland megkereste Mary Jerome-ot. Azt a nőt, aki
azt állította, hogy az ön titkárnője. A Beach Hotelben la-
kott, ott találkoztak. Meg akartam kérdezni az apjától,
miről beszéltek, és honnan tudta, hogy a nő ott lakik.
- Apám?
Úgy állt ott, mintha szoborrá merevedett volna.
- Igen. Megmondta a nevét a portásnak, aki ha kell,
azonosítja.
- Nem értem. Hogy lehetett volna az apám? Nem is-
merte azt a nőt.
- Találkozott vele, és beszélt vele. Tudni akarom, hogy
mit. Ha nem mondja el nekem, továbbítom az informáci-
ót Brandonnak.
Felvillant a szeme.
- Fenyegetőzik?
- Nevezze, ahogy akarja.
- Apám ma este Európába utazik. Valószínűleg már el
is indult. Fogalmam sincs, hol tölti a szabadságát. Gyak-
ran megy így el, ha egy kis pihenésre van szüksége.
- A legjobbkor ment el, az ő szempontjából.
A teraszablakhoz lépett, és kinézett a kertbe.
- Nem is sejti, miért ment ahhoz a nőhöz?
- Nem.
- Elképzelése sincs róla?
- Nincs.
Odaléptem mellé az ablakhoz.
- Mrs. Dedrick, szeretnék megkérdezni magától vala-
mit.
Továbbra is kinézett az ablakon. A flamingók a ház felé
bámultak, egyenesen, mereven, mozdulatlanul.
- Nos?
- Elhiszi, hogy Nick Perelli rabolta el a férjét?
- Természetesen.
- Miért természetesen? Miért olyan biztos benne?
Türelmetlen mozdulatot tett.
- Nem akarok erről beszélni. Ha egyebet nem óhajt,
talán megbocsát . . .
- Én nem hiszem, hogy Perelli rabolta volna el. Eszébe
jutott már, hogy az apjának elég alapos oka volt arra,
hogy megszabaduljon a vejétől?
Megperdült. Az arca elfehéredett. Nagy szemeiből fé-
lelem áradt.
- Hogy merészeli! Nem hallgatom tovább. Nincs joga,
hogy idejöjjön, gyanúsítgasson és kérdéseket tegyen föl.
Panaszt teszek a rendőrségen.
Kiment a szobából. Sírt, miközben felment a lépcsőn.
Tűnődve álldogáltam a félhomályban. Mitől ijedt így
meg? Talán tudja, hogy Marshland szervezte meg az em-
berrablást?
Halk köhögésre fordultam meg.
Wadlock várt az ajtóban.
Átmentem a szobán, és megálltam előtte.
- Ezek szerint Mr. Marshland Európába ment - mond-
tam.
Wadlock öreg szeme kifejezéstelen maradt, miközben
válaszolt. - Ezek szerint, uram.
- Suoki beszélt magának Dedrickről, vagy magától
jött rá, hogy kábítószercsempész?
Sikerült kizökkentenem. Szégyen volt ezt tennem vele,
hiszen túl öreg volt már hozzá, hogy uralkodjon a refle-
xein, de tudnom kellett, hogy mi történt.
A szája tátva maradt, a szeme megrebbent.
- Hát, Suoki mondta . . .
Elhallgatott, egy kicsit későn. Az arca elvörösödött, de
túl öreg volt már ahhoz is, hogy igazán dühös legyen.
- A kalapja, uram.
Fogtam és a fejembe nyomtam.
- Sajnálom - mondtam, és komolyan is gondoltam. -
Ne gondoljon rá többet.
Bezárta az ajtót mögöttem. Amikor hátranéztem, lát-
tam, hogy még mindig ott áll, és engem figyel az üvegen
keresztül. Amikor a terasz végére értem, még mindig
magamon éreztem a tekintetét.
Ha Suoki elmondta neki, elmondta Marshlandnek is.
Nem haladok nagyon gyorsan, de mégiscsak előbbre ju-
tottam. Beültem a Buickba, begyújtottam a motort, és a
kerten keresztül a Csendes-óceánra néztem. Ez nem me-
het így tovább. Tennem kell valamit, ami napvilágra hoz-
za a titkokat. De mit?
Rágyújtottam egy cigarettára, és kipöcköltem a gyufát
az ablakon. Lassan, elgondolkodva hajtottam az úton.
Perelli azt mondta Franconnak, hogy az emberrablás
éjszakáján Joe Betillóval kártyázott a Delmonico bárban.
Azt mondta, hogy fél tizenegykor ment el. Betillo szerint
fél tízkor. Miért? Benne van ő is, vagy lepénzelték? Ha
igen, akkor ki? Előttem volt az este. Talán nem volna
rossz ötlet ellenőrizni Perelli alibijét. Harapós kedvem
volt. Két lányt gyilkoltak meg a mai napon. Egy magas,
névtelen, szemüveges úriember megpróbált engem is
jobblétre szenderíteni. A világ negyedik leggazdagabb
asszonya hazugságokkal traktált. Mindezt megkoronáz-
hatja egy látogatás a Delmonico bárban, a legkemé-
nyebb lebujban a nyugati parton.
Úgy éreztem, kemény kedvemben vagyok. Döntöttem:
odamegyek.
Paula hideg hangja válaszolt a telefonba. - Jó estét, Ál-
talános Szolgáltató.
- Egyedül vagy? - kérdeztem, a tarkómra toltam a ka-
lapomat, és megtöröltem a homlokom. A telefonfülke
olyan meleg volt, mint egy cirkuszsátor, és a szag után
ítélve, az a nő, aki előttem használta, beleeshetett egy
kád Day and Night kölnibe.
- Igen, Vic, egyedül vagyok. Mire mentél?
- Semmi érdekes. Ígérj meg nekem valamit, rendben?
- Mit?
- Soha nem használsz Day and Night kölnit. Szörnyű.
- Miért mondod? Akkor se használnám, ha ingyen ad-
nák.
- Remek. Bűzlik tőle a telefonfülke. Fuldoklok.
- Mi történt, Vic?
- Marshland váratlanul elpucolt szabadságra, Európá-
ba. Legalábbis ezt mondta Serena. Lefogadnám, hogy
valahol fönt bujkált, és a körmét rágta. Megmondtam a
nőnek, hogy valószínűleg az apja van az emberrablás
mögött. Ötölt-hatolt valamit, aztán elrohant a szemét tö-
rölgetve.
- Komolyan?
- Hát, ijedtnek látszott. Azt hiszem, már végiggondol-
ta ő is. Ezek a gazdag, jól helyezkedő családok rettegnek
attól, hogy kirángatják őket a kagylóikból. Az inast is le-
lepleztem. A derék öreg! A régi iskolából. Nekitámadtam
Soukival, és mielőtt leállította volna magát, bevallotta,
hogy Souki elmondta neki: Dedrick csempész. Hogy tet-
szik?
- Nem sokat segít Perellin.
- Igazad van. Semmit sem segít. Azonnal teszek is va-
lamit az ügyében. Van egy apróság, amit rád bíznék. Kül-
denél egy táviratot Jacknek arról, hogy mi derült ki Ded-
rickről? Mondd meg neki, hogy csipkedje magát.
Paula közölte, hogy azonnal feladja a táviratot.
- Amikor megvagy vele, bezársz és hazamész -
mondtam neki.
- Te mit csinálsz?
- Ások még egy kicsit. Fiatal az este.
- Légy óvatos, Vic, megígéred?
Mondtam, hogy úgy vigyázok magamra, mintha Ming
korabeli váza volnék, és visszaakasztottam a kagylót, mi-
előtt tovább kérdezősködhetett volna.
Újra beszálltam a Buickba, és a Monte Verde Avenue-
ra hajtottam. A 245-ös szám, ahogy Myra Toresca mond-
ta, festett kis bungaló volt, a kert hepehupái kikövezve,
körötte magas, dús sövény állta útját a szomszédok kí-
váncsi tekintetének.
Kint álltam meg a Buickkal, benyomtam az alacsony
fakaput, és a házhoz sétáltam. Az egyik ablakban világos
volt, árnyék mozgott a redőny mögött, amikor kopogtam
az ajtón.
Az ajtó néhány centire kinyílt. - Ki az? - kérdezte Myra.
- Malloy.
Kicsúsztatta a láncot, és kinyitotta az ajtót. Az előszo-
bában sötét volt.
- Jöjjön be. Már vártam.
Követtem a világos nappaliba. Nem hittem volna, hogy
csipkés párnák, porcelánmaszkok, és díszes babák az íz-
lése.
Most is nadrágot és dzsekit viselt. A tekintete szomorú
volt, az arca sápadt. Nem úgy nézett ki, mint aki sokat
aludt volna azóta, hogy utoljára láttam.
- Mit főzött ki? - kérdezte, mialatt előhalászott egy
üveg Scotchot, poharakat és jeget. - A padlót rágom
múlt éjjel óta.
Csak a múlt éjjel volt? Lehetetlennek tűnt, hogy ennyi
minden történt huszonnégy óra alatt.
Beestem egy karosszékbe.
- Sok mindent kiástam, de nem biztos, hogy a hasz-
nunkra van. Van egy kis munkám, amiben segíthet ma
este, de mielőtt rátérek, elmondom, mi történt idáig.
Míg beszéltem, az üres tűzhely előtt állt, a kezét zseb-
re dugta, a szájában cigaretta lógott, az arca fegyelme-
zett volt és hideg.
Egyetlen részletet sem hagytam ki, így a történet jó
félórát vett igénybe.
- Sok mindent tudunk - foglaltam össze -, de nincs
bizonyítékunk rá. Bizonyítékot kell szereznünk. Úgy kell
felépítenem az ügyét, hogy megállja a helyét a bírósá-
gon. Amit elmondtam, jól hangzik, de önmagában Fran-
con nem tudja felhasználni. A következő lépés, hogy bi-
zonyítékot szerezzünk, és ennek az az egyetlen módja,
hogy a saját fegyvereivel küzdünk Barratt ellen. Az első
és a legkönnyebb lépés, megerősíteni Nick alibijét. Azt
mondta Franconnak, hogy Joe Betillóval kártyázott fél ki-
lenctől fél tizenegyig. Betillo fél tízkor ment el Delmoni-
cótól. Betillo hírhedt figura Coral Gables-ben. A saját
anyját is eladná egy dollárért. Odamegyek ma éjszaka,
hátha találok valakit, aki látta Perellit távozni. Ha nem ta-
lálok senkit, elkapom Betillót, idehozom, és meggyőzőm,
hogy változtassa meg az álláspontját a távozásával kap-
csolatban. Benne van?
Határozott kis mosoly jelent meg az ajkán.
- Remek - mondta. - Ha nem tudja szóra bírni, talán
én majd igen.
- Mindketten megpróbáljuk. Vannak Nicknek barátai?
Olyan valaki kéne, aki elég nagydarab és elég kemény
fickó, hogy segítsen elbánni Betillóval. Sok győzködésre
lesz szükség.
Myra megrázta a fejét.
- Nick nem könnyen barátkozik. Nemrég költöztünk
ide. Majd én segítek.
- Nem. Ilyen"kirándulásra" az ember nem visz nőt ma-
gával. Magammal viszem Mike Finnegant. Ő minden bal-
héban benne van.
- Én megyek - mondta Myra. - Belefáradtam abba,
hogy itt ülök, és semmit sem teszek. Tudok fegyverrel
bánni. Inkább érdekelt vagyok az ügyben, mint a maga
barátja. Sokkal inkább. Csak mondja meg, mit tegyek, és
én megteszem.
Alaposan végigmértem, és úgy döntöttem, hogy meg-
próbálom.
- Nézze, nem akarom, hogy félreértse. Nem megölni
akarjuk a pofát, hanem szóra bírni.
Úgy nézett rám, hogy a hideg futott végig a gerince-
men.
- Hozza ide, és én szóra bírom.
Felálltam.
- Hát, rendben. Menjünk.
Kihúzott egy fiókot, elővett egy huszonötöst, ellenőriz-
te a tölténytárat, aztán a zsebébe dugta a pisztolyt. Kiitta
a whiskyjét, és megnézte magát a tükörben.
- Te jó ég! Rémesen nézek ki. Jó, hogy Nick nem látja.
- Boldog lesz, ha látja magát, akárhogy néz is ki - em-
lékeztettem, és kimentem az ajtón.
A nő lekapcsolta a villanyt, és együtt sétáltunk le a ker-
ti ösvényen a Buickhoz.
- Mi volna, ha elkapnánk Barrattet, és őt bírnánk szó-
ra? - javasolta, miután elhelyezkedett az autóban. - Nem
takarítanánk meg egy kis időt?
- Nem lelkesedem az ötletért, hogy erőszakkal kény-
szerítsek valakit vallomásra - feleltem, és a part felé in-
dultam. - Betillónál beválhat, de Barrattnél nem. Ő túl
fontos az ügyben ahhoz, hogy mindent elmondhatna, a
tanúk padján aztán úgyis megesküdne, hogy erőszakkal
kényszerítettük. Az ilyen bizonyíték nem áll meg a lábán.
- Ha nem menti meg Nicket, elmegyek Barratthez -
mondta keményen. - Ezt megfogadtam.
Beálltam az árnyékba, néhány méterre Delmonico bár-
jától.
- Egyelőre koncentráljunk Nick megmentésére. Elég
időnk lesz rá, hogy elbánjunk Barratt-tel, ha a törvényes
út nem járható. Volt már ebben a csehóban?
- Persze hogy voltam. Nick majd minden este itt volt.
- Megnézném azt a szobát, amelyikben Nick és Betillo
kártyáztak. Meg tudja ezt hintázni?
- Ha nem foglalt.
- Menjünk, nézzük meg.
Felsétáltunk a bárba vezető öt falépcsőn. A bárban tö-
meg volt és fényes kivilágítás. Egy vurlitzer a Harry Lime
Theme-t recsegte. Nagydarab, keménykötésű férfiak tá-
masztották a pultot. Az asztaloknál sortba és fürdőruha-
felsőbe öltözött lányok próbálták meggyőzni férfitársa-
ságukat, hogy szórakoztatóbb volna odafent, mint ebben
a füstös szobában ücsörögni, és bélsorvasztó whiskyt
iszogatni. Úgy látszott, semmire sem mennek.
A kép olyan volt, amilyeneket a Warner Bross.-filmek-
ben látni. Néhány nagytotál Humphrey Bogartról, és ott-
hon érzem magam.
Myra ismerte a járást. Keresztülsétált a fűrészporral
borított padlón a bárhoz, és behajlította az ujját az egyik
csapos felé.
Mögötte álltam, és vártam a balhét.
Négy vagy öt férfi, olyan szélesek, mint amilyen maga-
sak, abbahagyta a beszélgetést, és ránézett.
A válluk fölött vetettek rám egy pillantást, gúnyosan
elmosolyodtak, és visszafordították Myrára a tekintetü-
ket.
- Hello, kis aranyom - mondta egyikük lágyan.
Így kezdődik a balhé - gondoltam. Elment az eszem,
hogy elhoztam a nőt. Ahelyett, hogy bizonyítékot szerez-
nék, verekedhetek egy csoport nagydarab vagánnyal.
Myra lassan megfordult, végigmérte a négy férfit,
mondott nekik néhány szót, olyan hihetetlenül gonoszul,
hogy beledermedtek, aztán nyugodtan visszafordult a
bárpulthoz.
Az urak csendesen, mintha egy szobába kukkantottak
volna, ahol olyan szörnyűség történt, ami még az ő ren-
díthetetlen lelküket is megrendítette, elsodródtak a bár-
pulttól, és leültek az egyik asztalhoz.
Myra súgott valamit a csaposnak, aki szigorúan nézett
rá, bólintott, s hüvelykujjával a lépcső felé bökött.
- Jöjjön - mondta a lány. - Felmehetünk.
Utat törtünk magunknak a tömegben a lépcső felé.
- Kedves tud lenni, amikor felidegesítik - mondtam,
miközben felmásztunk.
- Tudok vigyázni magamra. Minél félelmetesebbnek
látszanak, annál lágyabbak belül. Nemhiába rugdostam a
férfiakat egész életemben. - Hideg, tűnődő kifejezés je-
lent meg az arcán. - A csapos azt mondja, Betillo fog pó-
kerezni egy félóra múlva idefönn.
- Figyelmezteti?
Megrázta a fejét.
- A barátom. Mit csináljunk? Várjunk, amíg felbukkan,
és kapjuk el?
- Először nézzük meg a terepet.
Elértük a lépcső tetejét. Előttünk hosszú folyosó nyí-
lott, mindkét oldalon ajtókkal szegélyezve.
- Tizenötös szoba - mondta Myra, végigsétált a folyo-
són, megállt egy ajtó előtt, lenyomta a kilincset, és be-
nyitott. A villanykapcsoló után tapogatózott, elfordította
és beléptünk.
Nagy szoba volt. A zölddel árnyékolt lámpa alatt kerek
asztal állt, rajta kártyapaklik és két faállvány pókerzseto-
nokkal; az asztal körül vagy tíz szék, végül néhány réz kö-
pőcsésze tette teljesebbé a berendezést.
- Oké - mondtam. - Hol van az a hátsó kijárat, amit
Nick használt?
Lekapcsolta a villanyt, és a folyosó túlsó végébe ment.
Egy ajtó a sikátorra néző verandára nyílott, amit mere-
dek falépcső kötött össze a sikátorral.
- Rendben. Bent várunk rá. Ha verekedni akar, kupán
vágom, de ha lehet, inkább győzzük meg.
Újra visszamentünk a folyosóra.
- Nem tudja, nem üres a szomszédos szobák közül va-
lamelyik?
- Nézzük meg - felelte, kinyitotta az első ajtót, ami az
útjába esett, és a kapcsolóhoz nyúlt. Mérges kiáltás hal-
latszott, amit folyékony káromkodás követett; a lány
gyorsan lekapcsolta a villanyt.
- Ez foglalt - mondta, és a következő ajtóhoz lépett.
- Várjon egy pillanatra - mondtam, és megragadtam
a karját. - Lázadás lesz, ha ezt tovább folytatja. Nézzük
meg a 15-össel szemben lévő ajtót.
Lejjebb mentünk a folyosón, és megálltunk a 15-össel
szemben lévő ajtó előtt. Halkan kopogtam. Mozgás hal-
latszott, és az ajtó kinyílt.
Magas, fáradtnak látszó szőke bámult rám, egy nem
túl sokat takaró köpenyben. Festett arca felderült egy ki-
csit, az elmázolt ajkak mosolyra húzódtak.
- Hello drága, engem keres?
Aztán meglátta Myrát, és megmerevedett.
- Mit akar?
Ismerős volt az arca. A múltba révedtem, és eszembe
jutott egy éjszaka, amikor bajban voltam itt, a tetőabla-
kon át bejutottam erre a folyosóra, és ez a szőke meg-
mentett.
- Emlékszik? Volt egy kis muri úgy két évvel ezelőtt -
mondtam, és arrébb léptem, hogy a szobájából kiszűrődő
fény az arcomra essen. - Én másztam ki az ablakon a Co-
ral Gables-i rendőrséggel a nyomomban.
Rám meredt, összehúzta a szemét, aztán újra felderült
az arca.
- Nagy ég, teljesen elfelejtettem! Emlékszem már;
tönkretette az egyik legjobb lepedőmet, amikor kimá-
szott. Mit keres itt? Megint bajban van?
- Bemehetnénk beszélgetni?
Myrára nézett.
- Ő is?
- Aha. Üzlet.
Emlékezhetett, hogy legutoljára sem voltam szűkmar-
kú, így hát félreállt.
- Jöjjenek be. Nem sok hely van a látogatóknak - ez
Myrára vonatkozott.
Bementünk. A szoba kicsi volt, zsúfolt és szegényes.
Egy ágy, egy fiókos szekrény, egy mosdókagyló és egy
elnyűtt szőnyeg volt az összes luxus, amivel büszkélked-
hetett.
- Legutoljára nem tudtam meg a nevét - mondtam, és
a falnak támaszkodtam.
- Lola - felelte a szőke, és az ágyra ült. Kényelmetle-
nül érezte magát Myrával egy szobában.
Myra a mosdókagylónak támasztotta a csípőjét. Leple-
zetlen kíváncsisággal nézett körül. Lola figyelte, és várta
a megjegyzést. Hiába.
- Betillóra megyek megint - mondtam nyugodtan. -
Emlékszik? Amikor utoljára találkoztunk, egy bottal a ke-
zemben kerestem fel Betillót.
- Most mit ártott magának? - kérdezte Lola érdeklő-
déssel. - Még mindig gyűlölöm azt a rohadékot.
- Nekem személyesen semmit, de az ő barátjának
igen - feleltem, és Myra felé intettem. - Nick Perellinek.
Lola szeme tágra nyílt.
- Az a pofa, aki elkapta Dedricket? - kérdezte. - Na-
hát! Olvastam róla az újságban. - Irigyen nézett Myrára.
- Lelépett a drágája ötszáz lepedővel?
- Egy pillanat - mondtam sietve, ahogy Myra sápadt
arca megkeményedett. - Eltévesztette a házszámot.
Nem Perelli kapta el Dedricket. Csak ráhúzták. Betillóval
kártyázott az emberrablás idején, de Betillo eladta a zsa-
ruknak. Ezért keresem.
- Ez a patkány az elsőszülöttjét is eladná a zsaruknak
- mondta Lola undorodva.
Hirtelen ötletem támadt.
- Maga nem látta Perellit elmenni?
- Elmenni? Hogy érti?
- A tizenötös szobában kártyázott Betillóval. Ő azt ál-
lítja, hogy fél tizenegykor távozott, Betillo szerint fél tíz-
kor. Az emberrablás épp tíz előtt történt.
Lola behunyta a szemét az erőlködéstől, úgy gondol-
kodott.
- Nem emlékszem, hogy láttam volna - mondta végül.
- De annyi férfit látok esténként, drágám.
- Fehér vászonöltönyt viselt - mondta Myra. - Tenge-
részkék inget és fehér, kézzel festett nyakkendőt.
Lola eltátotta a száját.
- Az a pasas volt? Hát persze, ismerem. Azt mondta,
hogy a neve . . . - hirtelen elhallgatott, és valószínűleg
húsz év óta először, elpirult.
Súlyos, feszültséggel teli csend volt.
Myra szólalt meg. - Csak folytassa, ne törődjön velem.
Magával volt azon az éjszakán?
Lola felugrott, az arca még mindig vörös volt, de a sze-
me már dühös és kemény.
- Kifelé, maguk ketten! Túl sokat beszélek. Rajta, kot-
ródjanak! Mindent elmondtam, amit akartam.
- Ne izgassa föl magát - mondtam megnyugtatóan. -
Ez fontos, Lola. Perelli pácban van. Ha tud neki segíteni,
meg kell tennie. Ha tudja, hogy fél tizenegykor ment el
innen, megmentheti az életét. Magával volt azon az éj-
szakán?
Lola gyors, számító pillantást vetett Myrára.
- Nem beszélek - mondta kurtán. - Menjenek, mind-
ketten.
- Rendben, Myra - mondtam, az ajtóhoz léptem, ki-
nyitottam, és intettem az ujjammal. - Várjon meg az
autóban. Nekem van egy kis elrendezni való üzletem
Lolával. Néhány perc múlva jövök.
- Mi lesz Betillóval? - kérdezte Myra. - Most már per-
ceken belül itt lehet.
- Ne törődjön vele. Várjon a kocsiban.
Kiment. A háta nagyon egyenes volt, az arca fehér. Be-
zártam az ajtót.
- Egy kis balszerencse - mondtam, elővettem egy
csomag cigarettát, és megkínáltam a lányt is.
Rám nézett, elfintorodott, de elfogadta.
Kétszer is gondolja meg az ember, mielőtt egy ilyen le-
bujba betér, ha az jut az úgynevezett eszébe, hogy nőt
hozzon magával.
- Mit gondol, milyen helyzetbe hozott?
- Sajnálom, de nem tudtam. Úgy látszik, maga sze-
rencsét hoz nekem. Ne legyen velem szégyenlős, Lola.
Magával volt Perelli?
- Természetesen. Betillóval kártyázott, aztán átjött
hozzám. Mindig átjön. Törzsvendégem.
- Emlékszik rá, hogy mikor ment el?
- Úgy fél tizenegy körül lehetett. Nem emlékszem
pontosan . . .
- Gyönyörű - mondtam gúnyosan. - Szóval Betillo
mondott igazat, és Perelli hazudott.
A lány egy szót sem szólt.
- Azt hiszem, nem akarta, hogy Myra megtudja, mi-
ben mesterkedik - mondtam, és megcsóváltam a fejem.
- Azért játszott Betillóval, hogy biztosítsa a sztoriját. Ta-
núskodnia kell, Lola. Muszáj alibit kerítenünk.
- Engem nem izgat - mondta, és vállat vont. - De őt
fogja. Ismerem az ilyen nőket. Azt hiszik, ha egyszer egy
férfi megszereti őket, az az övék a sírig. De nem így van.
Elővettem egy százdollárost.
- Ezzel tartozom, mert tönkretettem a lepedőit. Tartsa
a száját Perelliről, Lola. Szólok, ha szükség lesz magára a
tárgyaláson.
Fogta a bankót, összehajtotta, és bedugta a harisnyá-
jába.
- Micsoda disznók a férfiak - mondta, és a félig szí-
vott cigarettát egy megvető mozdulattal a kályhába dob-
ta.
Kinyitottam a Buick ajtaját, becsúsztam a kormány mö-
gé, és az önindítóhoz nyúltam.
Myra tűnődő arccal dohányzott.
- Szóval nem kapjuk el Betillót - mondta halk, színte-
len hangon.
- Történetesen az igazat mondta. - Nem néztem rá. -
Ő mondott igazat. Nick fél tízig volt vele.
- És egy órát ezzel a szörnyű, lestrapált szőkével -
mondta Myra. - Kedves tőle. Remélem, jól érezte magát.
Túlzott óvatossággal hajtottam a Monte Verde Ave-
nue-n.
- A nyakát kockáztatja azzal, hogy nem vallja be.
Azért ez a javára szól.
- Ó, fogja már be - mondta Myra bizonytalan hangon.
- Nem a védőügyvédje. Mindent megtettem volna érte,
mindent. Amikor a börtönben volt, vártam rá. Amikor ki-
jött, ott álltam az ajtóban. Egész éjszaka fel-alá járkál-
tam, és aggódtam. És egy ilyen szajhával kellett meg-
csalnia egy koszos szobában, és még fizetett is érte.
- Összetöri a szívemet - mondtam. - Oké, megcsalta.
És akkor mi van? Nem kell mellette állnia. Szabad. Több
száz férfi boldogan szórakoztatná. Miért aggódik?
Megperdült az ülésen, a lélegzete elakadt, az arca
megfeszült a haragtól.
Rávigyorogtam.
- Szálljon le a magas lóról, drágám. Nem tesz jót a
szépségének.
Rám meredt, beharapta az ajkát, aztán savanyúan el-
mosolyodott.
- Azt hiszem, igaza van. Mind egyformák. Bárcsak ne
szeretném azt a csirkefogót! Ha kikerül valaha ebből a
zűrből, lesz hozzá egy-két szavam. Mire befejezem,
egész életére allergiás lesz a szőkékre.
Megálltam a bungalója mellett.
- Feküdjön le, és aludja ki magát. Nekem még van egy
kis gondolkodnivalóm.
- Miért nem megy el a rendőrségre, és szól nekik a
szőkéről? Bizonyíték, amire ki kell Nicket engedni, nem?
Megráztam a fejem.
- Szó sincs róla. Először is nem hinnének neki. Egy
ilyen nő nem áll meg a bíróság előtt. Ezt Nick is tudja.
Más tanú pedig nincs.
- Szóval ma este csak az időt vesztegettük?
- Így van. Valami mást kell kifőznöm. Majd jelentke-
zem.
Áthajoltam az ülésen, és kinyitottam neki az ajtót.
- Ne aggódjon. Lehet, hogy nem hiszi, de haladunk.
Holnap pedig még többet fogunk tudni. Addig is viszlát.
A karomra tette a kezét.
- Köszönöm, amit eddig tett. Próbálkozzon. Vissza
akarom kapni ezt a csirkefogót.
Figyeltem, ahogy végigmegy az ösvényen a sötét kis
bungalóig, aztán sebességbe tettem a kocsit, és elhaj-
tottam.
Ahogy végighajtottam a széles csapáson, ami a homok-
dűnéken keresztül a vityillómhoz vitt, a Buick fényszórói
egy nagy, csatahajó méretű kocsit világítottak meg a ka-
pum előtt.
Lassítottam, egy kicsit gurultam még, és megálltam.
Kiszálltam a Buickból, és a kocsihoz sétáltam. A mű-
szerfal lámpáinak fénye Serena Dedrick sápadt, zárkó-
zott arcán tükröződött. Felém fordult, és egymásra néz-
tünk a nyitott ablakon keresztül.
- Remélem, nem kellett soká várnia - mondtam. Ki-
csit meglepett, hogy itt találtam a vityilló előtt.
- Nem számít. Beszélni akarok magával.
- Jöjjön be.
Kinyitottam az autó ajtaját.
Kiszállt. Egy karmazsinvörös selyem útiköpenyt szorí-
tott magához. Szép alakja bájosan és hatásosan rajzoló-
dott ki a holdvilágban.
Lassan felsétáltam az ösvényen, ami a verandához ve-
zetett.
Kinyitottam az ajtót, felkattintottam a villanyt, és félre-
álltam. Kíváncsi voltam, mit akar.
Bement a nappaliba. Követtem, bezártam az ajtót, és
felkapcsoltam az állólámpát a heverő mellett.
- Iszik egy kávét, vagy valami erőset?
- Semmit - mondta röviden, és leült a heverőre. A kö-
peny lehullott. Jól kiválasztotta a ruháit erre az alkalom-
ra. A fehér szaténruha és az arany brokátszoknya megfe-
lelt volna a kormányzó báljára is. A nyakán gyémántok
csillogtak. Gyémánt karperec - jó tíz centi vastag - fogta
bilincsbe a bal csuklóját. Úgy látszik, elszánta magát,
hogy most az eszembe idézi: ő a negyedik leggazdagabb
nő a világon.
Öntöttem magamnak egy whiskyt, a kedvenc karos-
székemhez vittem a poharat, és belesüppedtem a fotel-
ba. Fáradtnak és kissé kedvetlennek éreztem magam.
Myra bungalójától egész úton azon törtem a fejem, ho-
gyan oldjam meg ezt az ügyet, de csak annyi haszonnal,
mintha egy téglafalat kalapáltam volna a fejemmel.
Aztán, mivel gyanakvó természetű vagyok, egy ötlet
villant az agyamba. Végiggondoltam, és úgy találtam,
hogy egészséges gondolat, így újra felálltam, átmentem
a szobán, és lenyomtam egy kapcsolót a falon.
Serena összehúzott szemöldökkel figyelt.
- A hálószobámban is van egy telefon. Nem volt át-
kapcsolva - magyaráztam, majd folytattam. - Nos, Mrs.
Dedrick, mit tehetek önért?
- Azt akarom, hogy ne avatkozzon többé ebbe az ügy-
be - mondta.
Kortyoltam egy kis whiskyt, s rámeredtem. Nem vol-
tam nagyon meglepve, de azért úgy tettem, mintha meg
volnék.
- Komolyan beszél?
A hangja megkeményedett.
- Természetesen. Maga az ember idegeire megy.
Olyan dolgokba üti az orrát, amikhez semmi köze.
A rendőrség letartóztatott valakit. Én elfogadom, hogy
azt, aki a férjemet elrabolta. Nincs értelme, hogy maga
továbbra is zavart keltsen.
Meggyújtottam egy cigarettát, a kályhába pöcköltem
a gyufát, és füstfelhőt fújtam a plafon felé.
- Nem az az ember tette, akit a rendőrség letartózta-
tott, Mrs. Dedrick. Az illető történetesen a barátom. Ad-
dig nyomozok ebben az ügyben, amíg nem tisztázom őt.
Elfehéredett, és a szeme kigyúlt. Keze az ölében ököl-
be szorult.
- Hajlandó vagyok fizetni, hogy abbahagyja a zakla-
tást - mondta kemény, feszült hangon.
- Nem győzöm csodálni, hányszor próbálnak rávenni
szép nők, akiknek több a pénzük, mint az erkölcsi érzé-
kük, hogy adjak föl egy ügyet - mondtam. - Sajnálom.
Nem érdekel.
- Maga szabjon árat - felelte, és a hangja elcsuklott a
haragtól.
- Nagyon kedves, de még mindig nem érdekel. Ha
csak ezt akarta közölni, nyugovóra térek. Fáradt vagyok.
- Ötvenezer dollár - mondta az arcomat figyelve.
Rávigyorogtam.
- Egy ember életéről alkudozunk, Mrs. Dedrick. Ha
abbahagyom ezt az ügyet, Perelli gázkamrába kerül. Ko-
molyan ezt akarja?
- Nem tudok semmit Perelliről. Nem is érdekel. Ha
elítélik és bűnösnek találják, akkor bűnös. Adok magának
ötvenezer dollárt, hogy utazzon el egy hónapra. Elfogad-
ja?
- Nem mehetek el egy hónapra, Mrs. Dedrick. Nincs
időm. Azt próbálom kideríteni, hogy ki rabolta el a férjét.
- Hetvenötezer?
- Mi történt Dedrickkel? Túl keményen ütötték fejbe?
Rájött, hogy az apja áll az egész mögött, és meg akarja
vásárolni az életét? Vagy pusztán önző okai vannak?
Nem akarja, hogy az amerikai nagyközönség tudomásá-
ra jusson, hogy egy kábítószercsempész elcsábította?
- Százezer - mondta elfehéredett ajkakkal.
- Egy millióért sem - mondtam, és felálltam. - Kár fá-
radnia. Folytatom ezt a munkát, és be is fejezem. Jó éj-
szakát.
Felállt. Valami veszélyes nyugalom volt benne, amitől
gyorsan körülnéztem, hogy nincs-e nála mondjuk egy
homokzsák, de nem volt. Amilyen kedvében volt, nem
hagytam volna, hogy a kezébe vegye.
- Biztos benne? - kérdezte.
- Azt mondtam, jó éjszakát. Nem várhatja, hogy min-
dig, minden a maga kedve szerint alakuljon. Tűnjön el,
Mrs. Dedrick, untat engem.
- Más módon is elbánhatok magával - mondta hideg,
biztos mosollyal. - Még egy esélyt adok. Kétszázezer.
- Kifelé - feleltem, átmentem a szobán, és kitártam az
ajtót.
Gyorsan a telefonhoz lépett, tárcsázott, egy másod-
percet várt, aztán úgy belesikított a kagylóba, hogy kis
híján kiugrottam a bőrömből. - Rendörség! Segítség!
Azonnal jöjjenek!
- Nagyon ravasz - mondtam, és leültem. - Mivel vá-
dol? Nemi erőszak?
Megfogta a ruhája elejét, és leszakította. Aztán a vállá-
ba mélyesztette a körmét, és belekarmolt a fehér húsba,
négy mérges, vörös nyomot hagyva a bőrén. Összebor-
zolta a haját. Felrúgott egy asztalt, a kályhához nyomta a
heverőt, és összegyűrte a szőnyeget. Míg átment a szo-
bán, hogy még nagyobb rendetlenséget csináljon, a tele-
fonhoz nyúltam, tárcsáztam, és vártam.
- Helló - szólt bele Paula.
- Bajban vagyok. Azonnal gyere. Tudod, hogy mit kell
tenned. Szedd föl Francont, és vidd a főkapitányságra,
amilyen hamar csak tudod. Öt percen belül nemi erő-
szakkal vádolnak. Mrs. Dedrick most rendezi el a színpa-
dot.
- Ott leszek - mondta Paula és letette.
Visszadobtam a hallgatót a helyére, és rágyújtottam
egy cigarettára.
- Ha már itt tartunk, a maga helyében lehúznám a ha-
risnyámat is. Mindig hitelesebbé teszi a képet - mond-
tam kedvesen.
- Meg fogja bánni, hogy nem fogadta el a pénzt, ma-
ga szerencsétlen őrült - felelte Serena. - Legalább két
évet kap ezért.
- Kár, hogy összekarmolta magát - ráztam meg a fe-
jem. - Kár volt a fáradságért. Nem találják meg a bőre
nyomát a körmöm alatt, tudja, az ilyesmit mindig megné-
zik.
Egy kocsi fékezett odakinn csikorgó kerekekkel. Sere-
na vad, velőtrázó sikolyt hallatott, és kitántorgott a ve-
randára.
Nem mozdultam.
Lépések dobogtak a kerti ösvényen.
- Minden rendben, hölgyem. Itt vagyunk - üvöltött
egy férfi.
MacGraw őrmester tűnt fel az ajtóban vicsorgó arccal,
pisztollyal a kézben.
- Egyet mozduljon, és megkapja - ordította rám me-
redve.
- Ne legyen olyan színpadias - feleltem, és lepöcköl-
tem a hamut a padlóra. - A hölgy tréfál.
- Igen? Úgy is néz ki. Álljon föl, és emelje föl a kezét.
Felálltam, és felemeltem a kezemet.
Óvatosan odajött.
- Hm. Egy szexőrült, he? Mindig gondoltam, hogy ma-
ga egy strici.
Egy egyenruhás zsaru betámogatta Serenát, aki egy
székbe rogyott. A karmolásai véreztek, és a vér végig-
folyt fehér melltartóján a ruhájára. Prímán adta.
- Jó ég! - kapkodott levegőért MacGrow. - Ez Mrs.
Dedrick! Azonnal tegyék föl a bilincset erre a csirkefogó-
ra.
A zsaru odajött, és rákattintotta a bilincset a csuklóm-
ra. Könnyedén a mellemre ütött.
- Rohadt hosszú idő fog eltelni, amíg újra asszonyt
látsz, pajtás - mondta halkan.
MacGraw Serena körül téblábolt. A nő sírt és reme-
gett. Az őrmester italt hozott neki, fölétornyosult, vörös
és zavart arccal mormolta, hogy szent ég, és az állát va-
karta.
- Adja ide a köpenyemet - mondta Serena hirtelen. -
Rendben vagyok. Azért jöttem ide, hogy beszéljek ezzel
az emberrel a férjemről. Ö meg figyelmeztetés nélkül
rám vetette magát, mint egy állat.
- Nincs az az állat, aki magára vetné magát, bébi -
mondtam lágyan. - Meg fog lepődni, de az állatok igen
válogatósak.
MacGraw megperdült, és visszakézből szájon vágott.
- Várjon csak, amíg beviszem az őrszobára - vicsor-
gott. - Évekig vártam erre a percre.
- Érezze jól magát - mondtam. - Nem fog sokáig tar-
tani.
- Elég erősnek érzi magát, hogy bejöjjön a főkapitány-
ságra, asszonyom? - kérdezte MacGraw. - Ha nem, nem
szükséges.
- De igen. Szeretném látni Brandon kapitányt. Ezt az
embert móresre kell tanítani.
- Megkapja - felelte az őrmester, és kivillant a foga. -
Nos, ha készen áll, asszonyom, mehetünk.
A zsaru megragadta a karomat, és az ajtóhoz vezetett.
- Hajlítsa be a gumibotot a fején, ha okoskodni próbál
- mondta MacGraw.
A zsaru velem együtt beszállt a rendőrautó hátsó ülé-
sére, Serena és MacGraw az elsőre.
APaula kis lenyitható tetejű kocsija akkor zúgott el mel-
lettünk, amikor befordultunk az Orchid Boulevard-ra.
Mifflinnek épp lejárt a szolgálata, amikor bemasíroztunk.
Kabátban és kalapban hajolt az íróasztal fölé, hogy mi-
előtt elmegy, eligazítsa az ügyeletes őrmestert.
Amikor meglátta a bilincseket a csuklómon, a szeme
elkerekedett. MacGraw-re nézett.
- Mi nem stimmel? - kérdezte. - Miért hozta be ezt a
srácot?
MacGraw jogos felháborodással húzta ki magát.
- Nemi erőszak, hadnagy - mondta. - Ez a patkány
megtámadta Mrs. Dedricket. Épp időben értem oda.
Mifflin arca kész tanulmány volt. A szeme ajtógomb
nagyságúra nőtt.
- Igaz ez, asszonyom? - pillantott Serenára. - Megvá-
dolja Malloyt?
- Igen - felelte röviden. - Hol van Brandon kapitány?
- Nincs szolgálatban ma este - mondta Mifflin enyhe
megkönnyebbüléssel a hangjában. - Hozzanak Mrs.
Dedricknek egy széket.
- A nő hagyta leesni a köpenyt, ahogy leült. Mifflin és az
ügyeletes őrmester jól láthatta a keletkezett károkat.
Mifflinnek elakadt a lélegzete, és szemrehányóan nézett
rám.
- Maga tette? - kérdezte.
Mondtam, hogy nem.
MacGraw felém lendítette az öklét, de Mifflin sokkal
gyorsabban mozdult, mint ahogy vártam volna egy ekko-
ra embertől. Úgy odébb lökte az őrmestert, hogy az csak
tántorgott.
- Hagyja abba! - mondta élesen. - Mit csinál?
MacGraw rám vicsorgott.
- A pincébe akarom vinni ezt a patkányt.
- Pofa be - szólt Mifflin. Serenához fordult. - Mi tör-
tént?
- Elmentem ehhez az emberhez, hogy beszéljek vele,
találja meg a férjemet - mondta Serena higgadt és ke-
mény hangon. - Még öt perce sem voltam ott, amikor
hirtelen rám vetette magát. Verekedtünk. Sikerült a tele-
fonhoz jutnom, és segítséget hívnom. Akkor letépte a ru-
hámat, és összekarmolt. Szerencsére ez a rendőr jókor
érkezett, mert már épp letepert.
Mifflin a tarkójára tolta a kalapját, és zsebkendőjével
megtörölte a homlokát. Levertnek látszott.
- Ne izgassa föl magát - mondtam lágyan. - Hazudik.
Azt javaslom, vonuljunk félre valahová, ahol magunk
közt vagyunk. Maga, ő meg én. A hölgy nem örülne, ha a
sajtó ráharapna erre az ügyre.
- A sajtót akarom - mondta Serena. - Tönkre akarom
tenni. A lehető legnagyobb publicitást akarom. El kell
ítélniük, le kell csukniuk, ki kell vonniuk a forgalomból.
Paula épp erre lépett be, egy bőrbevonatú táskával a
kezében. Lihegett, és életében először kócos volt. A haja
csapzottan lógott, világos kabátja rosszul volt begom-
bolva, nadrágja két szára úgy lengett, mint a harmonika.
- Nem értem el Francont - mondta levegő után kap-
kodva. - Nem volt otthon. Még nem emeltek vádat?
MacGraw elkapta a karját.
- Semmi keresnivalója itt. Kifelé!
- Nyugi - mondta Mifflin. - Mit akar? - fordult Paulá-
hoz, amint MacGraw vonakodva elengedte.
Paula letette a dobozt az asztalra, és kinyitotta: Egy kis
lemezjátszó tűnt elő, rajta lemezzel.
- Talán emlékszik, Mrs. Dedrick - mondtam nyugod-
tan -, hogy mielőtt elkezdtük volna érdekes beszélgeté-
sünket, lenyomtam egy kapcsolót, mondván, hogy a tele-
font kapcsoltam át. Valójában egy hangfelvevőt hoztam
működésbe. Amikor gazdag nőket szórakoztatok éjszaka
egyedül, gondom van rá, hogy ne emelhessenek vádat
ellenem erőszakért.
Serena pillantása ölni tudott volna.
- Hazudik - mondta. - Tartóztassák le! Mire várnak?
- Rajta, játszd le! - mondtam Paulának.
Paula bekapcsolta a lemezjátszót, és a lemezre eresz-
tette a tűt.
Mindenki megmerevedett, amikor szinte kínos éles-
séggel felhangzott a hangom.
Amikor Serena azt mondta: "Maga szabjon árat", a nő
felpattant a székből, és a gramofonra vetette magát. Pa-
ula az útjába állt.
- Állítsák le - kiáltotta Serena. - Nem hallgatom to-
vább. Állítsák le!
Bólintottam Paulának, aki leemelte a tűt.
- Jobb lesz folytatni, Mrs. Dedrick - mondta Mifflin
udvariasan. - Vagy visszavonja a vádat?
A nő mélyet lélegzett. Fölöttébb fejedelmi volt. Né-
hány másodpercig rám meredt, szemei veszélyesen vil-
logtak, aztán az ajtóhoz ment, kinyitotta, és távozott
anélkül, hogy becsukta volna maga után.
Senki sem mozdult, és senki sem szólt, amíg lépései-
nek hangja el nem halt a folyosó kőpadlóján.
- Vegyék le róla a bilincset - mondta Mifflin kurtán.
MacGraw levette, és úgy nézett rám, mint egy tigris,
aki elvesztette a vacsoráját.
- Nos, tudsz magadra vigyázni, az biztos - mondta
Mifflin leplezetlen csodálattal. - Komoly zűrben voltál
az előbb.
- Aha - feleltem a csuklómat masszírozva. - Menjünk
az irodába. Beszélnünk kéne. - Paulára néztem, aki ösz-
szecsukta a lemezjátszót. - Szép és gyors munka. Az
ágyból ugrasztottalak ki?
- A kádból - felelte Paula. - Ha nem kerülsz újabb zűr-
be, szeretnék visszamenni.
- Csak rajta, Paula. És köszönöm. Megmentettél a tig-
risektől - s ezzel MacGraw-re vigyorogtam.
Az őrmesternek vörös volt a nyaka, miközben kiment a
szobából.
Mikor Paula elment, és Mifflin meg én helyet foglal-
tunk túlfűtött irodájában, megszólaltam. - Ha ez az eset
úgy oldódik meg, ahogy számítok rá, őrületes botrány
lesz a sajtóban, Tim.
Mifflin reménytelenül keresgélt a zsebében cigaretta
után.
- Adj egy staubot. Mi az, hogy botrány?
Adtam neki egy cigarettát, magamnak egy másikat.
- Úgy látszik, hogy Marshland áll az emberrablás mö-
gött. Dedrick kábítószercsempész, Barratt-tel dolgozik.
Ő tartotta a párizsi kapcsolatot. Arra tippelek, hogy
Marshland valahogy megtudta ezt, és felbérelt valakit,
hogy tegye el Dedricket az útból. Ezért akart Mrs. Ded-
rick megvásárolni.
Mifflin ijedtnek látszott.
- Akkor hol a pokolban van Dedrick?
- Ezt szeretném tudni én is. Szerintem Barratt el tud-
ná mondani. És van egy új szereplő a színen, aki legalább
annyit tud, mint Barratt; egy magas, széles vállú fickó,
aki őzbarna öltönyt és fehér nemezkalapot visel.
- Megkeressük. Szóval te adtad le azt a drótot telefo-
non?
- Aha. Dolgom volt, különben megvártalak volna.
Megtaláltad a nyomot a szemétgyűjtőben?
- A pasi ott maradt éjszakára, he?
- Így kellett lennie.
- Előkerítjük. Miből gondolod, hogy Marshland kap-
csolatban van az emberrablással?
Elmeséltem neki, mit tudtam meg a Beach Hotelben.
- Mrs. Dedrick szerint átugrott Európába, de nem hi-
szek neki.
- Talán nekem kellene odamennem, és megpróbál-
nom beszélni vele - javasolta Mifflin.
- Nem várnál holnap délutánig? Tegyük fel, találunk
bizonyítékot arra, hogy Barratt kábítószercsempész.
Nem gondolod, hogy ez megoldaná az öreg nyelvét?
Mifflin bőszen elmosolyodott.
- Megpróbálhatjuk.
- Nem tudod, hogy juthatnék egy kis narkóhoz? Né-
hány száz cigi elég lesz.
- A narkócsoportnak van valamennyi. Miért?
- Kérjük el. Nemcsak Barratt tud bizonyítékokat elhe-
lyezni. Holnap kapsz egy fülest, hogy hol találsz kétszáz
adag füvet a szobájában. Elkapod és körültapogatod.
Nem úgy néz ki, mint aki kibírná, ha bekeményítenek. Vi-
sítani fog.
Mifflin szeme elkerekedett.
- Nem tehetem. Ha Brandon megtudja . . .
- Ki mondja el neki?
Elgondolkodva vakarta meg a nyakát, aztán megrázta
a fejét.
- Nem tetszik ez nekem, Vic.
- Nekem sem, de nincs más lehetőség. Szerezzük
meg a szajrét.
- Na jó. Szépen fogunk kinézni, ha nem beszél.
- Rajtad múlik. Szabadítsd rá MacGraw-t. Úgyis
frusztrált, amiért engem nem kaparintott a karmai közé.
Kiment a szobából. Úgy húsz percet volt távol. Egy kis
fadobozzal tért vissza.
- El kellett mondanom a narkósok főnökének, hogy
miért kérem a cuccot. Hónapok óta el akarja kapni Bar-
rattet. Örömmel fogadta az ötletet. - Mifflin meg volt
döbbenve. - Némelyik zsarunak igazán nincs erkölcsi ér-
zéke.
Fogtam a dobozt, és felálltam.
- Nekem sincs, amikor olyan patkánnyal van dolgom,
mint Barratt.
- Vigyázz magadra, Vic. Nem tetszett nekem az a pil-
lantás, ahogy ez a Dedrick nőszemély nézett rád.
- Nekem sem. Hogy van Perelli?
- Rendben. Francon volt nála reggel. Nem kell aggód-
nod miatta, legalábbis egyelőre.
- Láthatnám?
- Semmiképpen. Brandon különleges őrséget állított.
Francon kivételével senki sem mehet a közelébe.
- Amikor elkapod Barrattet, bírd szóra, Tim. Úgy sej-
tem, le tudja venni a fedőt erről az ügyről.
- Ha tud valamit, kiszedem belőle - ígérte Mifflin.
Visszamentem az ügyeleti szobába a lemezjátszóért,
aztán ki az utcára, hogy taxit hívjak.
Háromnegyed tizenegy múlt öt perccel.
Szép kis nap volt.

Hatodik fejezet

Másnap délig az irodai rutinmunka foglalt le. Hiányzott
Kerman, egy csomó apróságot kellett elintézni, és mivel
ő Párizsban volt, minden rám maradt. De egy órára vé-
geztem velük, és újra a Dedrick-ügynek szentelhettem a
figyelmemet.
- Elmegyek Barratt lakására ma délután - mondtam
Paulának, miközben bekaptunk valamit az irodában. -
Van számára egy kis ajándékom, amit el kell dugnom.
Elmondtam neki, mit főztünk ki Mifflinnel.
- Amint csak Barratt-tel van dolgunk, és vádat tudunk
emelni ellene, megpuhíthatjuk. Tim legalábbis úgy érzi,
megpuhítja.
Paula nem helyeselte az ötletet, de ő nem helyesel
semmit, ami nem egészen szabályos.
- Mit tervezel? Vársz, amíg elmegy hazulról? - kérdez-
te.
- Erről van szó. Pénzbe kerül, de már úgyis belejöttem
a költekezésbe. Megkenem Maxie-t, hogy adja oda a tar-
talék kulcsot.
- Vigyázz magadra, Vic.
Rávigyorogtam.
- Mindig azt mondod, hogy vigyázzak magamra. Mi
van veled újabban? Két évvel ezelőtt nem ilyen voltál.
Gyors, aggódó mosolyt vetett rám.
- Talán, mert most jobban ismerlek. Jobb szeretném,
ha megmaradnánk a szokásos üzleteinknél, és abba-
hagynánk az ilyen veszélyes melókat.
- Nem szórakozásból csinálom. Ha Perelli nem men-
tette volna meg az életemet, eszembe sem jutna, hogy
beleüssem az orrom. Nem olyan fickó, akiért az ember
kockázatot vállal, de ő kockáztatott értem. Barratt köny-
nyűszerrel megkéselhetett volna. Azt hiszem, folytatnom
kell, amíg ki nem egyenlítek.
Fél kettő volt, mire leparkoltam a Jefferson Avenue-i
ház előtt.
Maxie a portáspult előtt ácsorgott, amikor átsétáltam
az előcsarnokon. Egy lány sem ült a kapcsolótáblánál.
A telefon a pulton volt, hogy könnyen elérje.
- Akar egy kis pénzt? - kérdeztem élénken. - Van egy
kevés a maga számára, ha együttműködik velem.
Gyanakvóan nézett rám.
- Soha nem utasítok vissza pénzt. Mit akar?
- A tartalék kulcsait.
Akkor sem ijedt volna meg jobban, ha egy puskát hú-
zok elő.
- Á . . . mimet?
- A tartalék kulcsot. És csipkedje magát! Ötven dollárt
ér. Kápé.
- Ötven dolcsi? - sóhajtotta reménykedve.
Kiterítettem öt tízest a pultra. Ha így költekezem to-
vább, néhány napon belül tönkremegyek.
A bankókra nézett, megnyalta a száját, megvakarta az
orrát.
- Kidobhatnak. - Leeresztette a hangját. - Nem tehe-
tem.
Kiraktam még két ötöst a pultra, föléjük hajoltam, és
könnyedén rájuk fújtam.
- Nincs több - mosolyogtam Maxie-re. - A tartalék
kulcs kell, tíz percre.
- Hova akar menni?
- Barratt szobájába. Otthon van?
Az apró szemek elkerekedtek.
- Egy órával ezelőtt ment el.
- Akkor mit aggódik? Nem a barátja.
- Elveszíthetem a munkámat - mondta szigorúan. -
Hatvan dolcsiból legfeljebb egy hétig élhetek meg. Nem
éri meg.
- Rendben. Ha így gondolja. - Takaros kis halomba
gyűjtöttem a bankókat, összehajtottam, és a farzsebem-
be tettem. - Nem akarok álmatlan éjszakát szerezni ma-
gának.
- Hé, várjon egy percet - mondta. Keménykalapját
hátratolta a tarkójára, és ujjával megtörölte fényes hom-
lokát. - Nem izgat, hogy alszom. Adjon még egy tízest,
és a magáé a kulcs.
- Hatvan a határ. Eszi, nem eszi.
Küzdött a lelkiismeretével, nyögött, majd bólintott.
- A kulcs a táblán van. Ide a lóvéval.
Odacsúsztattam neki a hatvanast, és ő sietve a zsebé-
be gyömöszölte.
- Biztos, hogy Barratt nincs otthon? - kérdeztem.
- Aha. Láttam elmenni. Senki sincs fönt. - Lopva kö-
rűlnézett az előcsarnokban. - Megyek, bedobok egy sört.
Siessen, és az ég szerelmére, vigyázzon, hogy meg ne
lássák, amikor bemegy.
Adtam neki egy kis időt, hogy eltűnjön szem elől, az-
tán áthajoltam a pulton, és levettem a mögötte levő táb-
láról a kulcsot.
Lifttel mentem a negyedikig. Végigmentem a folyosón
a 15-ös számú lakáshoz. A szemben lévő lakásban szólt
a rádió. Lejjebb egy nő nevetett élesen. A 15-ös ajtóhoz
szorítottam a fülem, de semmit sem hallottam. Kopog-
tam, hallgatóztam, vártam, de semmi sem történt. Körül-
néztem. Senki sem figyelt. Csendesen becsúsztattam a
tartalék kulcsot a zárba, óvatosan elfordítottam, és be-
nyitottam.
Az őzbarna öltönyös férfi a karosszékben ült, szemben
velem. Egy negyvenötös volt az ölében, a csöve a mel-
lemnek irányult. Hidegen mosolygott rám.
- Jöjjön be - mondta. - Gondoltam, hogy maga lesz.
Amint meghallottam a mély bariton hangot, tudtam,
hogy kicsoda, és csak azt nem értettem, hogyan nem
jöttem rá hamarább.
- Helló, Dedrick - köszöntem, miközben bementem a
szobába, és becsuktam az ajtót.
- Semmi hirtelen mozdulat, Malloy - szólalt meg, és fel-
emelte a pisztolyt. - Ezen az emeleten senki sem fogja
izgatni magát a lövés hangjára, és nekem is kedvemre
lenne, hogy kárt tegyek magában. Üljön le! - Másik kezé-
vel a karosszék felé intett, ami az övével szemben állt a
kályha mellett.
Ebből a távolságból nem téveszthetett el, és éreztem,
hogy nem blöfföl, így hát leültem.
- Maga egy gőzkalapács - folytatta, és finoman meg-
érintette a nyakát. - Még hetekig merev lesz a nyakam, a
fene essen magába. - Kemény, fekete szeme bebaran-
golta az arcom. - Szerencse, hogy így besétált ide. El-
döntöttük, hogy megszabadulunk magától, amint lehet.
Kényelmetlenné vált.
- Hát, nem is tudom - mondtam. - Az a baj, hogy tele
vagyok elméletekkel, és nincs bizonyítékom. Serena tud-
ja, hogy maga itt van?
Megrázta a fejét, és vigyorgott.
- Nem. Sejtelme sincs róla. Érezze magát otthon.
A könyöke mellett van a cigaretta. Egy kis időt még
együtt kell töltenünk, mielőtt történne valami. Barratt be-
szélni akar magával. De ne próbálkozzon semmivel, ha-
csak meg nem unta az életét, értette?
Míg rágyújtottam a cigarettára, az ujjai rákulcsolódtak
a negyvenötös ravaszára. A fegyver még mindig az ar-
comra irányult.
- Legyen óvatos azzal a fegyverrel - mondtam. - In-
nen nézve nagyon veszélyesnek tűnik.
Nevetett.
- Nem kell aggódnia. Csak akkor sül el, ha maga nem
viselkedik tisztességesen. - Elnyomta a cigarettáját, egy
másikért nyúlt, és rágyújtott. Nyugodtan ültem. A ke-
mény, fekete szemek elárulták, hogy Dedrick lőni fog, ha
kell.
- Ha tudtam volna, hogy ennyire beleüti az orrát,
egyáltalán nem hívtam volna fel - folytatta. - Akkor azt
hittem, ravasz vagyok. Jól adtam azt a kis jelenetet a te-
lefonban, nem? No meg az érintetlen whisky és az égő
cigaretta is megtette a magáét.
- De mennyire - feleltem. - De miért kellett lelőni
Soukit?
Megborzongott, mintha nem szívesen emlékezne visz-
sza Soukira. - Magának kereste a bajt, és megkapta.
- És ki mártotta be Perellit? - kérdeztem.
- Ez Barratt műve volt. Ő tudja, hogyan rendezze az
adósságait. Perelli megkapta a magáét azért, mert rátá-
madt. Nagy ötlet volt. Egy időben már túl nagy volt a
nyomás, de most, hogy Perelli a dutyiban van, mindenki
megnyugodott.
- Ne legyen olyan biztos benne. A rendőrség keresi
magát Gracie Lehmann meggyilkolásáért.
- Ne aggódjon miattam - mondta könnyedén. - In-
kább saját maga miatt aggódjon.
Az ajtó kinyílt, és Barratt lépett be. Egy másodpercig
kővé meredten állt, aztán jóképű arca felderült. Bejött a
szobába, és becsukta az ajtót.
- Hogy jutott be? - kérdezte.
- Kulcsa van - felelte az őzbarna öltönyös férfi, és fel-
állt. - Meg kéne nézni, van-e fegyvere is.
- Felállni! - mondta Barratt.
Felkeltem.
Mögém lépett, és végigfuttatta rajtam a kezét. Megta-
lálta a harmincnyolcast, és kiemelte a tokból. Aztán
megtalálta a kábítószert is.
Távolabb lépett, amíg kinyitotta, aztán gúnyos kis mo-
solyt vetett rám.
- Nagyon ravasz. Hol akarta elrejteni?
- Ó, valahol - feleltem. - Nincs monopóliuma bizonyí-
tékok hamisítására.
Az asztalra dobta a dobozt, közelebb jött, és megbö-
kött a pisztolyommal.
- Hogy jutott be?
- Elvettem a tartalék kulcsot. Odalent lóg egy táblán.
Nem tudta?
Újra átfutott a zsebeimen, megtalálta a kulcsot, és az
asztalra dobta.
Dedrickre nézett.
- Természetesen hazudik, Maxie adta neki. Nos, rend-
ben, itt az ideje, hogy elintézzem Maxie-t. - Ezüst ciga-
rettatárcát vett elő, kiválasztott egy cigarettát, és az alsó
ajkára biggyesztette. Mialatt meggyújtotta, összehúzott
szemöldökkel figyelt.-Tartozom magának, Malloy. Majd
meglátja, milyen jó vagyok régi adósságok kiegyenlítésé-
ben.
- Nehéz elképzelnem, hogy bármiben is jó volna. De
ha maga mondja, elhiszem.
- Mit csináljunk vele? - kérdezte Dedrick.
Barratt a kandalló fölött levő tükör elé lépett, és a tü-
körképében gyönyörködött.
- A bánya, természetesen - mondta. - Nincs megfele-
lőbb hely a számára. Jó hosszú ideig eltart majd, amíg
meghal.
Dedrick elfintorodott.
- Miért nem eresztünk golyót a fejébe, és hagyjuk itt?
Nem akarok újra lemenni. Az idegeimre megy.
- Azt csinálod, amit mondok - szólt rá Barratt, és vé-
gigfuttatta a hüvelykujját vékony bajuszán. - Kötözd ösz-
sze a kezét.
Dedrick kiment a szobából. Néhány másodperc múlva
egy tekercs öt centi széles ragasztószalaggal tért vissza.
- Egy rossz mozdulat, és megkapja - figyelmeztetett
Barratt, és felemelte a pisztolyt. - Tegye hátra a kezét!
Hátratettem a kezem. Pillanatnyilag semmi mást nem
tehettem. Dedrick szalagot tekert a csuklómra. Jó mun-
kát végzett.
- Rakj a szájára is - mondta Barratt.
Dedrick leragasztotta a szám, a fogaimhoz nyomva az
ajkamat.
Barratt közelebb jött, elém állt, és gonoszul mosoly-
gott.
- Meg fogja bánni, hogy az ügyeimbe avatkozott -
mondta, és az arcomba vágott a pisztoly csövével. Hát-
ratántorodtam. A térdem a szék karfájának ütközött, és
olyan csattanással dőltem el, ami megrázta a szobát.
- Csak nyugi - mondta Dedrick riadtan. - Nem akar-
juk, hogy bárki feljöjjön.
Barratt rám vicsorgott, hozzám lépett, és a bordáim
közé rúgott. Kemény rúgás volt, éreztem, ahogy a bordá-
im meggörbülnek a találattól.
- Mi legyen Maxie-vel? - kérdezte Dedrick. - Az időt
vesztegetjük, Jeff.
- Hívd föl - mondta Barratt, és újra belém rúgott.
Dedrick felkapta a telefont.
- Mr. Barratt kéreti - szólt bele a kagylóba. - Kérem,
jöjjön fel.
Barratt megragadta a kabátom hajtókáját, felcibált a
földről, és a karosszékbe lökött.
- Elintézzük Maxie-t, aztán lelépünk - mondta. - Ideje,
hogy címet változtassunk. Hagyd rám a dolgot.
A falnál állt az ajtó mellett.
Dedrick szemben az ajtóval.
Körülbelül öt perc telt el, aztán kopogás hallatszott.
- Jöjjön be - mondta Barratt.
Az ajtó kinyílt. Maxie bejött. Kerek, kövér arca mogor-
va volt, alsó ajkát támadóan előretolta.
Dedrick az oldalánál tartotta a negyvenötöst, hogy ne
látsszon.
Maxie rám nézett, elfehéredett, bejött a szobába, és
becsukta az ajtót.
- Mi történik itt? - kérdezte.
Dedrick felemelte a pisztolyt, és Maxie pocakjára mu-
tatott.
- Maga adta neki a tartalék kulcsot?
Maxie rám meredt.
- Ha azt mondja hazudik. Mit mutogat rám azzal a
pisztollyal? Nem tudja, hogy veszélyes?
- Lehet, hogy egyenesen végzetes - mondta Dedrick,
és mosolygott.
Barratt csendesen Maxie mögé lépett, és vállon vere-
gette.
- Hello, kistestvér - mondta.
Maxie kis híján kiugrott a bőréből.
- Hé, mit szórakoznak? Ki ez a pofa a pisztollyal? -
Megpróbált kemény lenni, de a szeme elárulta a félel-
mét. - Tilos fegyvert hozni az épületbe. Jelentenem kell.
- Sajnos, nem lesz rá ideje - mondta Barratt. - Unom
már magát, Maxie. Most, hogy Gracie elment, azt hi-
szem, megszabadulhatunk magától is.
Maxie álla leesett. Rémülettel nézett Dedrickre, aztán
Barrattre. Sietve fölemelte a kezét.
- Nem csinálok semmi zűrt, Mr. Barratt - mondta. -
Bízhat bennem . . .
A torkán akadt a szó, amikor meglátta Barratt kezében
a kést.
- Sajnálom, Maxie. - Barratt Maxie oldalába döfte a
kést. - Túl sokat látott, és túl kényelmetlenné vált. Irány
a fürdőszoba.
Maxie térdre esett, az arca elzöldült.
- Ne bántson, Mr. Barratt - mondta összezárt szájjal.
- Megígérem, hogy . . .
Barratt fejbe verte a pisztolymarkolattal, hogy a padló-
ra esett.
Maxie a kezére támaszkodott, megrázta a fejét, nyö-
gött.
- Segíts már! - vicsorgott Barratt.
Dedrickkel ketten megragadták Maxie-t, és keresztül-
vonszolták a szobán a fürdőszobaajtóhoz.
Amikor Dedrick elengedte Maxie-t, hogy kinyissa az
ajtót, Maxie hirtelen botladozva lábra állt, Barratt felé
ütött, és tántorogva az ajtó felé rohant.
Barratt újra lecsapott a pisztollyal, és Maxie ismét
térdre esett. Bevonszolták a fürdőszobába. Küzdelem za-
ja hallatszott, aztán Maxie sikolya. Egy ütés tompa, ne-
héz puffanása elhallgattatta. Reszelő, fulladozó lihegést
hallottam, és Dedrick kihátrált a fürdőszobából. Az arca
fehér volt.
A lihegés, amitől már a rosszullét kerülgetett, folytató-
dott. Aztán csönd lett.
Barratt tűnt fel az ajtóban. Rám nézett, és kivillant a
foga.
- Nemsokára maga jön, barátom - mondta. - De nem
ússza meg ilyen könnyen. - Dedrickhez fordult, aki fi-
gyelte. - Rendben, induljunk. Légy óvatos! Ha bajba ke-
rülsz, lődd le!
- Csak nem gondolod, hogy egyedül viszem?
- Miért ne? Nekem el kell tüntetnem Maxie-t. Költöz-
nünk kell. Mit aggódsz? Lődd le, ha próbálkozik valami-
vel.
- És csődítsek egy tucat rendőrt a nyakamra?
- Lődd le őket is - mondta Barratt nevetve.
Dedrick habozott, és vállat vont.
- Adj kölcsön egy kabátot, hogy elrejthessem a keze-
it. Visszahozom, ha már nem kell.
Barratt bement a hálószobába, és egy perc múlva egy
világos felöltővel tért vissza.
Dedrick lábra állított.
- A maga kocsijával megyünk - mondta. - Egy rossz
mozdulat, és magába durrantok.
Barratt átvetette a vállamon a kabátot, és egy selyem-
kendőt tekert a szám köré, hogy eltakarja a ragasztósza-
lagot.
- Többé nem találkozunk, Malloy - búcsúzott. - Lehet,
hogy én még látom magát, de maga már nem lát engem.
- Dedrick felé vezetett. - Vidd.
Dedrick karon fogott, és a folyosóra irányított.
Senki nem volt, aki látott volna belépni a liftbe. Amikor
leértünk a földszintre, Dedrick az oldalamba döfte a pisz-
tolyt.
- Ne felejtse! Egy rossz mozdulat, és vége. - Izzad-
ságcseppeket láttam legördülni az arcán.
Kiléptünk az előcsarnokba. Keresztülvezetett a sző-
nyegeken a főbejárathoz, le a lépcsőkön a Buickig.
Két lány jött szembe. Érdeklődés nélkül néztek ránk,
elmentek mellettünk, és beléptek az előcsarnokba.
Dedrick kinyitotta a hátsó ajtót.
- Befelé!
Miközben előrehajoltam, hogy bemásszak a kocsiba, a
pisztolymarkolattal lecsapott a fejemre.
Az értelmem mintha egy sötét veremből botorkált volna
elő. Az öntudatom úgy tért vissza, mint másnaposság
után egy ködös reggelen. Először a fejemben lüktető fáj-
dalomnak ébredtem a tudatára, aztán, amikor kinyitot-
tam a szemem, észleltem, hogy a hátamon fekszem, s
egy zseblámpa fénye játszik az arcomon. Felnyögtem, el-
fordítottam a fejem, és megpróbáltam felülni. Egy kéz a
mellemnél fogva visszanyomott.
- Csak maradjon fekve - dörmögött Dedrick. - Most
fektettem le. - Ujjaival felcsípte a számat borító ragasz-
tószalag végét. Amikor már volt fogása, gyorsan, kemé-
nyen rántott rajta, szinte a bőrrel együtt tépve le a szám-
ról. Fájdalmamban újra felnyögtem.
Zavart a fény, de még jobban a nyirkos, hideg levegő
és a sötétség a lámpa fényköre mögött.
- Mi történik? - morogtam.
- Majd meglátja.
Valami szorosat éreztem a derekam körül. Oldalra haj-
tottam a fejem, és láttam, hogy Dedrick egy láncot hur-
kolt át rajtam, és épp lelakatolja. Elnéztem mellette.
Megfeketedett gerendák támogatták a rücskös falat.
- Hol vagyunk? A bányában?
- Aha. Jó harminc méterrel a föld alatt. - Bekattintot-
ta a lakatot, és felállt. - Nem az én ötletem volt, Malloy.
Ha rajtam múlna, simán golyót eresztenék a fejébe, és
kész De ő jön, és megnézi magát holnap.
- Itt hagy, hogy éhen haljak? - Míg faggattam, meg-
próbáltam meglazítani a kezemre tekert szalagot. Nem
sikerült.
- Nem fog éhen halni. - Elhallgatott, amíg rágyújtott
egy cigarettára. Láttam, hogy a keze kicsit remeg. - Nem
lesz ideje éhen halni.
- Hogy érti ezt?
- Majd meglátja. Ha a szavát adja, hogy nem próbál-
kozik semmivel, amíg itt vagyok, eloldozom a kezét. Ez
legalább ad annyi esélyt, hogy küzdjön.
Kezdtem kísértetiesen érezni magam.
- Ha kiszabadul a kezem lehet, hogy megfojtom -
mondtam. - Könnyen megijedek, de nem ilyen könnyen.
- Ne beszéljen bolondokat. Nem tudja, mi vár magá-
ra. Forduljon meg. Kiszabadítom a kezeit.
Megfordultam, ő meg a hátamba nyomta a térdét, míg
lehúzta a szalagot. Mielőtt megragadhattam volna, visz-
szahúzódott.
Ülő helyzetbe tornásztam magam. Felállni nem tud-
tam, a lánc nem engedett, de így is jó érzés volt, hogy új-
ra szabad a kezem.
- Itt hagyok magának egy lámpát - mondta Dedrick. -
Nagyjából ez minden, amit tehetek magáért.
- Kínozza a rossz lelkiismeret. - Megdörzsöltem a
csuklómat, hogy helyreállítsam a keringést. Rámered-
tem. - Mi fog történni velem?
- Nem tudom. - Lenézett a hosszú alagútba, felemel-
te a lámpát, és levilágított a tintaszerű sötétbe. - Vessen
egy pillantást oda! Ugyanolyan jól el tudja képzelni, mint
én.
A lámpa fénye megpihent valamin, ami egy halom
rongycsomónak tűnt. Addig bámultam, amíg kivettem a
részleteket: valamikor egy öltöny lehetett.
- Egy csontváz van ezek alatt a ruhák alatt - mondta
Dedrick, és hallhatóan sípolt a lélegzet az orrában. - Ti-
zenkét órája hagytuk itt, és ez lett belőle: rongyok, cson-
tok, semmi más.
- Ki ez? - A hangom hamisan csengett.
- Ne törődjön vele.
Úgy döntöttem, nem lehet más, mint Lute Ferris.
- Ferris, nem?
- Csak egy másik alkalmatlankodó alak - mondta
Dedrick, és megtörölte az arcát a zsebkendőjével. - Va-
lami felfalta. - Kényelmetlenül nézett a sötétbe. - Él itt
lenn valami állat, talán hiúz. - Előhúzott egy másik zseb-
lámpát, és felém lökte. - Tessék, társaságnak. Ha Barrat-
tet hallja jönni, dugja el. Agyoncsap, ha megtudja, hogy
lámpát hagytam magánál.
- Köszönöm - mondtam, és a zseblámpával az arcába
világítottam. - Miért nem hagyja abba az egészet, és
ereszt szabadon? Maga utálja ezt, Dedrick. Még megüt-
heti a bokáját, de ha szabadon enged, megteszem ma-
gáért, amit tudok.
- Lehetetlen - mondta. - Maga nem ismeri Barrattet.
Ő lenne az utolsó, akivel kikezdenék, hacsak nem ment
el a józan eszem. Viszlát, Malloy. Remélem, gyors halála
lesz.
Csendben ültem, és figyeltem, hogyan lesz egyre ki-
sebb és kisebb lámpájának fényköre, amint távolodott a
hosszú alagútban. Aztán, ahogy a halvány fény is eltűnt,
a sötétség olyan fojtogató sűrűséggel borult rám, hogy
elöntött a hideg veríték. Felkaptam a lámpát. Fehér fé-
nye visszaszorította a súlyos, félelmetes sötétet, mintha
egy élőlény volna. De ott lapított a fénykörön túl, s csak
arra várt, hogy újra rám vesse magát.
Először is a derekam köré hurkolt láncot vizsgáltam
meg. Túl erős volt ahhoz, hogy eltörjem, és a lakat is sú-
lyos, masszív jószágnak látszott. Követtem a láncot a fa-
lig. Egy vaskapocshoz erősítették a sziklába ágyazva.
Megragadtam a láncot, lábamat a falnak vetettem, és
teljes erőmből hátrafelé húztam. Semmi sem történt. Új-
ra megtámasztottam magam, és húztam, míg belefájdul-
tak az izmaim. Ezzel az erővel akár az Empire State Buil-
dinget is megpróbálhattam volna elmozdítani a helyéről.
Visszahuppantam a sziklapadlóra, lihegtem, a szívem
úgy vert, mint egy gőzkalapács. Ha ki akarok jutni innen,
valahogy meg kell lazítanom a kapcsot. Senki sem fog itt
keresni. Paula el fog menni a Jefferson Avenue-re. Le-
het, hogy megtalálja Maxie-t. De nem sokra megy vele,
ahogy én sem. Elmegy Mifflinhez. De mit tehet Mifflin?
Miért keresne bárki is egy elhagyott, romos bánya tárná-
jában?
Kezdtem pánikba esni. Olyan volt, mintha élve eltemet-
tek volna. Szemeim állandóan visszatévedtek a halom
rongyos ruhára, úgy tízméternyire tőlem. Ez maradt Fer-
risből.
Él valami állat idelent.
Rendben, feladom. Nyöszörögve futottam volna a leg-
közelebbi sarokba, ha tudok futni. Segítségért kiáltottam
volna, torkom szakadtából, ha lett volna bármi haszna.
Megremegett már egy párszor a lábam életemben, de
mind semmi volt ehhez képest.
Egy percig halálos csendben ültem, hogy összeszed-
jem magam. Sértéseket vágtam a saját fejemhez, biztat-
gattam magam, hogy nem kell az ördögöt a falra festeni,
csak hogy űzzem a pánikot, ami rám telepedett, és az ar-
comba kacsintott. Sikerült, de izzadt maradtam, hidegle-
lős és olyan petyhüdt, mint egy mosogatórongy.
Cigarettát vettem elő. Mire képes voltam az egyikre
rákulcsolni az ujjamat, egyet eltörtem. Meggyújtottam, a
falnak dőltem, leszívtam a füstöt. s közben a kis fénykört
néztem, ami elválasztott a sötéttől.
Nem tudtam, hogy meddig leszek idelent. Az elem
nem tarthat tovább néhány óránál, ha folyamatosan
használom. Takarékoskodnom kell vele, még ha ez azt
jelenti is, hogy a sötétben ülök.
Megszámoltam a cigarettáimat. Tizenhét volt. Még ez
a kis vörös izzás is megnyugtató lehet, és amíg cigaret-
tázom, a lámpát kikapcsolhatom.
Kikapcsoltam.
Visszatért a fojtogató, súlyos sötétség, olyan sűrűn,
hogy szinte éreztem, és vele a pánik, amitől újra elöntött
a víz.
Úgy éreztem, mintha már egy órája ülnék ebben a ret-
tenetes sötétben cigarettázva, és azt figyelve, hogyan vi-
lágít a cigi vége. Erre koncentráltam, hogy megfeledkez-
zek a rám nehezedő sötét falakról.
Amikor már nem bírtam tovább, felkapcsoltam a lám-
pát. A ruhámból csavarni lehetett volna az izzadságot.
Az órám szerint nyolc percet töltöttem sötétben.
Most kezdtem csak aggódni igazán. Ha nyolc perc sö-
téttől a falra mászok, mi lesz velem néhány óra vagy nap
elteltével?
Letettem a lámpát magam mellé, és újra megragad-
tam a láncot. Egyre őrültebben húztam és rángattam,
amíg meg nem hallottam, hogy üvöltve káromkodom.
Abbahagytam, és újra leültem. Úgy éreztem magam,
mintha tíz kilométert futottam volna, még a lábizmaim is
remegtek.
Aztán hallottam valamit.
Mostanáig az egyetlen nesz az öreg tárnában, harminc
méterrel a föld alatt, a lélegzetem volt, a szívverésem és
az órám halk zakatolása. De most egy új zaj hallatszott.
Megfordultam, és a sötétségbe néztem.
Visszafojtott lélegzettel hallgatóztam, a szám félig
nyitva maradt, a szívem kalapált. Semmi. Lassan a lámpa
után nyúltam, és fénycsíkot küldtem az alagútba. Még
mindig semmi. Lekapcsoltam a lámpát, és vártam. Per-
cek teltek el. Aztán újra kezdődött: halk surranás, mintha
valami óvatosan mozogna, majd egy elmozdult kavics
hangja, éles, erőszakos hang a sötétben, egy hang, amit
meg sem hallottam volna máshol, csak itt a tárnában,
ahol a földre szálló tollpihe is megtöri a csendet.
Megérintettem a zseblámpa gombját. A fénysugár úgy
vágott a sötétbe, ahogy a borotva a húsba.
Egy másodperc töredékéig láttam. Mintha két felvilla
nó szikra lett volna, de lehetett egy állat szeme is. Aztán
eltűnt, s én a térdemre tápászkodtam, előrehajoltam,
tágra nyitottam a szemem, és próbáltam belátni a sötét-
be.
"Majd meglátja, milyen jó vagyok régi adósságok ki-
egyenlítésében."
Jelest adtam neki. Ez a néhány másodperc volt idáig a
legrosszabb, amit megéltem, és a gondolattól, hogy
nincs még vége, remegést éreztem a gyomromban.
Rágyújtottam még egy cigarettára, és égve hagytam a
lámpát. Úgy határoztam, hogy égve hagyom, amíg ki
nem merül, és aztán vége az egésznek. De legalább biz-
tos lehetek abban, hogy amíg világos van, akármi is van
a sötétben, távol marad.
Ültem, dohányoztam, hallgattam a szívverésem, és
azon gondolkodtam, hogyan szedhetném ki a kapcsot a
sziklából. De az agyam olyan volt; mintha vattába cso-
magolták volna. A gondolataim állandóan elkalandoztak
a sötétbe, haszontalanul és ijesztően.
Aztán újra megláttam a piros parazsat, a lámpa fény-
körén kívül. Nem mozdultam, de a szemem rajta tartot-
tam a két tüzes gyöngyszemen, amely a sötétségből en-
gem figyelt.
Percek teltek el. Nem tudtam, hogy valóban közelebb
jött-e, vagy csak én képzelődöm. Így hát vártam, fázva,
megmerevedve, ijedten, visszatartva a lélegzetemet,
ameddig csak tudtam, amikor nem bírtam tovább.
Közeledett. Nagyon csendesen és óvatosan, és mintha
a tüzes szempár mögött formát öltött volna valami. Kive-
hettem a menyét formájú fejet és a sima, kerek hátat.
Még mindig nem mozdultam. Egyik lábam elzsibbadt, de
alig vettem észre. Tudni akartam, mivel állok szemben.
Nem kellett soká várnom. A lámpa világánál egy patkány
jelent meg. De nem egy akármilyen átlagos patkány, ha-
nem egy szörnyeteg. Egy lidérces álom, majdnem akko-
ra, mint egy jól fejlett macska, orrától a farka végéig jó
hatvan centi.
Közelebb jött a fényben, egyre kevésbé elővigyázato-
san. Rám nézett, sima barna szőre fénylett a lámpa fé-
nyében.
A kezem mellett volt egy megfelelő kő. Az ujjaim rá-
kulcsolódtak. A patkány megdermedt. Egyazon mozdu-
lattal kaptam föl a követ és dobtam felé.
Egy suhogás, egy barna villanás, és a patkány eltűnt,
jóval mielőtt a kő elérte volna.
Most már tudtam. Tudtam, hogyan lett Ferrisből egy
halom rongy és csont. Azt is tudtam, hogy ha ez a dög
megéhezik, másodszor nem fog elszaladni.
Körülnéztem újabb kövekért, és kis halmot raktam be-
lőlük kartávolságban. Megvizsgáltam a talajt magam
mellett. A por és homok alatt egy rövid fadarabot fedez-
tem fel. Nem volt valami komoly fegyver, de több a sem-
minél. Ha el kell bánnom ezzel a patkánnyal, még így, fal-
hoz láncolva is megteszem, de kérdés, hogy van-e több
is, és ha igen, mennyi. A szemem ismét visszatévedt a
rongyhalomra. Ezt nem egyetlen patkány tette.
A jobb kezembe fogtam a botot, a balba a lámpát, és a
falnak vetettem a hátam.
Vártam, és valahol a sötétben, nem túl messze tőlem,
vártak a patkányok is.
Az óra világító számlapja négy óra húsz percet mutatott.
Valamivel több mint két órája voltam a tárnában. Öt ci-
garettám maradt, és a lámpa fénye narancsszínűre vál-
tott. Az utóbbi félórában ötpercenként kapcsoltam ki és
be, hogy olyan soká tartson, ameddig csak lehet. Vártam
és figyeltem.
Egy hangot sem hallottam, semmit sem láttam. A nyir-
kos, állott levegőtől elálmosodtam. Csak úgy tudtam éb-
ren maradni, hogy rágyújtottam, s a cigaretta fénylő vé-
gére koncentráltam. A zsebkendőmet a torkom köré te-
kertem, hogy valami védelmet adjon, ha a patkány rám
támad. Ez megnyugtató érzéssel töltött el.
Túljutottam a pánikon, vagy inkább csak kimerültem.
A félelemnek is van határa, és én az első órában elértem
ezt a határt. De feladtam minden reményt, hogy valaha
is kijussak ebből a lekvárból. Csak arra gondoltam, hogy
megöljem a patkányt, mielőtt az ölne meg engem. Ezen
kívül megszűnt a világ.
A két óra, mint két hónap vánszorgott el. Semmit nem
tehettem, csak ültem, dohányoztam, figyeltem, hallga-
tóztam, és a patkányra gondoltam. Az óra mutatói to-
vábbmásztak.
Aztán újra hallatszott a surranó zaj, ahogy a patkány
farka a padlóhoz dörzsölődött. Egy követ dobtam abba
az irányba, és egy pillanatig hallottam, amint elrohan.
Még nem volt éhes. Még egy követ dobtam utána, hogy
távolabb zavarjam.
A lámpa halványodó fénye aggasztott. Kikapcsoltam,
a sötétben ültem tovább, halkan lélegeztem, és figyel-
tem. Talán tíz percig ülhettem csukott szemmel, és el-
szundikálhattam. Aztán valamitől hirtelen kinyílt a sze-
mem, és a szívemből kifutott a vér. Valami hozzáért a
lábamhoz.
Felkaptam a lámpát, közben a hideg nyargalászott a
gerincemen, és megragadtam a botot. Egy szörnyű pilla-
natra láttam a patkányt, amint a földhöz lapulva felém
kúszik, mindössze centik választották el tőlem, vörös
szemei gonoszul villogtak. Ahogy a lámpa sárga fénye
rácsapott, elkanyarodott és már el is tűnt, mint a villám,
én meg ott maradtam zihálva, megrettenve és izzadtan.
Aztán a gyenge fényen túl négy pár vörös parázs tűnt
föl hirtelen a sötétben, félkörben előttem. Most már
négy, nem egy.
Rájuk kiáltottam, durván és hangosan, de nem moz-
dultak. Felragadtam egy kézre álló követ, és odadobtam.
A vörös szemek eltűntek, de szinte rögtön újra megjelen-
tek, egy kicsit közelebb, mint az előbb. Újra kiáltottam.
- Vic!
Felriadtam.
Csak a képzeletem műve a sötétből hallatszó halk hí-
vás? Felemeltem a hangom és megeresztettem egy kiál-
tást, amely mennydörgésként visszhangzott végig az
alagútban.
- Vic! Hol vagy?
- Itt! Lent az alagútban!
Olyan izgatott voltam, hogy megfeledkeztem a patká-
nyokról is. Kiabáltam, mint egy őrült, míg a kiáltás vak-
kantássá nem változott, mikor egy barna, szőrös test vil-
lant hirtelen a fényben, és fogak csattantak a nyakam
köré tekert zsebkendő csomójába.
Éreztem testének súlyát a mellemen, és piszkos szőré-
nek szagát. Nedves orrát az állam alá bökte, fogaival
megpróbálta átharapni a csomót a zsebkendőn, hogy a
torkomhoz jusson.
Majdnem megőrültem. Megragadtam a fényes, rette-
netesen kövér testet, és letéptem a torkomról. Éreztem,
amint tekergőzik a kezemben. A gyűlöletesen hegyes fej
lecsapott, mint a korbács, és borotvaéles fogak mélyed-
tek a csuklómba. Elöntötte az agyamat a vér, ujjaimat a
szőrébe mélyesztettem, és addig hajlítottam a hátát, míg
fel nem visított. A fogak elengedték a csuklómat. Mielőtt
újra lecsaphatott volna, a gerincére vágtam, s éreztem,
hogy a csont, mint a száraz ág, törik. Undorodva dobtam
el magamtól a dögöt.
- Vic!
- Itt vagyok!
A hangom inkább brekegés volt.
Az alagút túlsó végén megláttam egy pici fénypontot.
- Jövök! - Paula hangja volt a legédesebb zene, amit
valaha is hallottam.
- Itt lent. Óvatosan gyere. Patkányok vannak.
- Jövök!
A fény határozottan közeledett, egyre fényesebb lett.
Egy perc múlva Paula térdre esett mellettem, és elkapta
a kezem.
- Ó, Vic!
Megborzongtam, mély lélegzetet vettem, és megpró-
báltam rámosolyogni, de az arcom mintha megfagyott
volna.
- Paula! Őrület! De örülök, hogy látlak! Hogy kerülsz
ide?
Keze megérintette az arcom.
- Ez várhat. Megsebesültél?
Felemeltem a kezem. A csuklómból folyt a vér. Ha
nem tekertem volna a zsebkendőt a torkom köré, a dög
kikészített volna.
- Minden rendben. Egy patkány szemezett velem.
Levette fehér selyemkendőjét, és szorosan a sebre te-
kerte.
- Egy patkány?
- Aha. Megdöglött. Ott van mögötted.
Gyorsan hátranézett. Lámpájának fénye a fenevadra
esett. Egy fojtott kiáltásban akadt el a lélegzete.
- Uuu. Van még itt ilyen?
- Egy-kettő. Ez különösen ragaszkodó volt. Csodálod,
hogy ijedtnek hangzottam?
Közelebb ment, a patkányra meredt, aztán borzongva
elhúzódott.
- Ez nagyon nagy. Menjünk innen.
- A falhoz vagyok láncolva. Barratt elképzelése a
számlák kiegyenlítéséről.
Egy huszonötöst nyomott a kezembe, és kicsit odébb
ment az alagútban. A harmadik golyó átvágta a láncsze-
met. A lövések zaja megsüketített.
Lassan és kínosan álltam a lábamra. Paula visszajött;
és segített.
- Egy perc, és rendben vagyok. Elgémberedtem, eny-
nyi az egész. - Fel-alá ugráltam, hogy újra beinduljon a
vérkeringésem. - Még nem mondtad el, hogy kerültél
ide. Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Egy nő telefonált. Nem mondta meg, hogy kicsoda.
Csak annyit mondott, hogy ha meg akarlak menteni,
jobb lesz, ha sietek. A Monte Verde bányába vittek. Mi-
előtt megkérdezhettem volna, hogy ki beszél, vagy hogy
honnan tudja, lerakta. Felkaptam egy lámpát és egy pisz-
tolyt, és hajtottam, mint az őrült. - Paula bánatosan in-
gatta a fejét. - Mifflinhez kellett volna mennem. Teljesen
elvesztettem a fejem, Vic. Nem is tudom, mire gondol-
tam.
- Minden rendben. Te itt vagy, és én szabad vagyok,
nem mindegy a többi?
- Nem. Órák óta kószálok ezen a szörnyű helyen. Ha
nem hallom meg, hogy ordítasz, sosem kerültem volna ki
innen. Nem tudod, milyen idelenn. Minden alagút egy-
forma.
- Én kivezetlek. Rajta, próbáljuk meg.
- Ez mi?
A halom rongyra és csontra nézett.
- Lute Ferris - feleltem, a rongyokhoz léptem, és oda-
világítottam. Még a koponya is le volt tisztítva. A homlok
közepén kis lyuk tátongott. - Szóval lelőtték. - Megvizs-
gáltam, mi maradt a ruháiból, és találtam egy bőrtárcát.
Volt benne egy forgalmi engedély, a kocsi Lute Ferris ne-
vén, két ötdolláros bankó és egy fénykép egy lányról,
akiben felismertem Mrs. Ferrist. Visszatettem a tárcát
oda, ahol találtam, és felálltam.
- Ide kell hívnunk Mifflint.
Paula a csonthalomra meredt.
- A patkányok tették? - kérdezte halk, megrettent
hangon.
- Hát, . . . valami tette. Rajta, menjünk!
Elindultunk felfelé az alagútban. Én világítottam.
A fény nagyon halvány volt, de ha soká tart, míg kijutunk,
Paula lámpájára később lesz szükség.
Félúton lefelé egy másik alagút torkollott be balról.
Emlékeztem, hogy Dedrick erre fordult.
- Erre - mondtam.
- Miért nem egyenesen tovább?
- Dedrick ezen az úton ment.
Balra fordultunk, és úgy száz métert tehettünk meg
Az alagút végén újabb alagutak voltak, jobbra és balra
vezettek a sötétbe.
- Na, most merre?
- Ahogy esik. Úgy tudom, ahogy te.
- Menjünk jobbra.
Jobbra mentünk. A talaj egyenetlen volt, de néhány
perc múlva éreztem, hogy lefelé megyünk.
- Várj csak! Ez lefelé megy. Fölfelé kéne mennünk.
Jobb lesz, ha visszamegyünk, és megpróbáljuk a bal ol-
dali ágat.
- Érted már, hogy miről beszéltem? - Olyan éles volt a
hangja, amilyennek eddig soha nem hallottam. - Már
órák óta kóválygok itt.
- Gyerünk.
Visszamentünk az elágazáshoz, és nekiindultunk a bal
oldali alagútnak. Talán öt perce mehettünk, amikor hirte-
len egy szikla állta az utunkat.
- Én . . . én nem hiszem, hogy jobb vagy ebben a mű-
fajban, mint én - mondta Paula nyugtalanul.
- Ne izgasd magad. - Egy kicsit aggódtam miatta.
Mindig olyan hűvös, és nehéz kihozni a sodrából. Érez-
tem, hogy most nincs messze az ideg-összeroppanástól.
- Lehet, hogy a másik út lefelé megy, aztán újra fölfelé.
Nos, megpróbáljuk.
- Elment az eszem, hogy egyedül jöttem ide! - Megra-
gadta a karom. - Miért nem hívtam Mifflint? Elvesztünk,
Vic. Hetekig bolyonghatunk így.
- Gyere - mondtam élesen. - Ne vesztegessük az időt
azzal, hogy marhaságokat beszélünk. Tíz percen belül
kint leszünk.
Némi erőfeszítéssel összeszedte magát, és amikor új-
ra megszólalt, nyugodtabb volt a hangja.
- Sajnálom, Vic. Összevissza beszélek. Mindig féltem
a föld alatt, most is úgy érzem, mintha elevenen eltemet-
tek volna.
- Tudom. Na, tarts ki! Ha sajnálni kezded magad, el-
vesztél. Rajta, kölyök. - Belekaroltam, és újra nekiindul-
tunk.
A talaj meredeken lejtett, és mintha egy sötét kemen-
cébe ereszkedtünk volna.
Hirtelen kialudt a lámpám.
Paula a karomba csimpaszkodott, és elnyomott egy si-
kolyt.
- Semmi baj, Paula. Kapcsold be a tiedet. Csoda,
hogy az enyém kitartott idáig.
Odaadta nekem a lámpáját.
- Jobb lesz sietnünk, Vic. Ez sem tart soká.
- Ki fog tartani.
Az, hogy volt valaki, akit nyugtatgatni kellett, könnyí-
tett rajtam. De szaporáztuk a lépést, mert mindketten
tudtuk, hogy zűrben vagyunk, ha a lámpa kialszik, mielőtt
megtalálnánk a kivezető utat.
Lefelé haladtunk, és minél lejjebb jutottunk, annál foj-
togatóbb lett a levegő. És, hogy még több bajunk legyen,
az alagút minden lépéssel alacsonyabb lett.
Paula hirtelen megtorpant.
- Nem erre kell menni. - Magasra csapott a hangja. -
Tudom, hogy nem erre. Menjünk vissza!
- Erre megyünk. Dedrick balra fordult az alagút vé-
gén. Figyeltem. Rajta, próbáljuk meg egy kicsit távolabb.
- Vic, félek.
Elhúzódott tőlem. Hallottam, hogy szaporán szedi a le-
vegőt, és az arcára irányítottam a lámpát. Fehér volt, a
tekintete vad.
- Én . . . én nem bírom tovább. Visszamegyek. Nem
kapok levegőt.
Én is nehezen lélegeztem. Szorítást éreztem a mellem-
ben, és minden korty levegőért meg kellett küzdenem.
- Még száz métert! Ha nem lyukadunk ki sehol, visz-
szafordulunk.
Elkaptam a karját, és továbbvonszoltam. Ötven méter
múlva újabb kereszteződéshez értünk. Itt már nagyon
rossz volt a levegő.
- Tessék. Mondtam, hogy kilyukadunk valahol. Jobbra
megyünk. Ha lefelé vezet, visszafordulunk, és megpró-
báljuk a másik irányt.
Velem jött.
Minden új alagút pontosan olyan volt, mint a többi.
Mintha ugyanabban az alagútban sétáltunk volna fel és
alá. Ahogy folytattuk utunkat a sötétben, egyre nehe-
zebb lett a járás. Alig bírtam emelni a lábam, minden
egyes mozdulathoz össze kellett szedni az erőmet. Paula
levegőért kapkodott, és támogatnom kellett, hogy to-
vább tudjon jönni.
De ez az alagút legalább nem lefele vezetett. Sőt, in-
kább fölfelé.
- Most már biztos vagyok benne, hogy ez a jó út - li-
hegtem. - Felfelé mászunk.
Még jobban rám támaszkodott.
- Szörnyű a levegő. Nem sokáig bírom már.
Átkaroltam és továbbsegítettem. Az alagút alacso-
nyabb lett. Le kellett hajtanunk a fejünket. Még húsz mé-
tert haladtunk, és egészen össze kellett görnyednünk.
Lihegve megálltunk.
- Vissza kell mennünk, Vic.
Elhúzódott tőlem, és visszafelé tántorgott, amerről jöt-
tünk. Utánabotladoztam és megállítottam.
- Ne bolondozz, Paula! Na, gyere már! Pánikba estél.
- Tudom. - Belém kapaszkodott. - Nem tudok segíte-
ni rajta. Ez a szörnyű sötétség!
Éreztem, hogy remeg.
- Üljünk le egy percre. Ki fogunk jutni innen, csak
meg kell nyugodnod.
Ahogy `leűltünk, éreztem, hogy a talajnál sokkal jobb a
levegő. Lenyomtam Paulát a földre, és mellé feküdtem.
Néhány perc után elmúlt a szorítás a mellemben, és
eltűntek a súlyok a végtagjaimról.
- Most már jobban érzem magam.
- Én is. - Félig felült, elsimította a hajat az arcából. -
Nagyon rosszul viselkedtem. Sajnálom. Igyekszem, hogy
még egyszer ne forduljon elő.
- Felejtsd el. - Megfogtam a kezét. - Van egy kis kla-
usztrofóbiád. Majd elmúlik. Hogy érzed magad, mehe-
tünk? Egy darabig négykézláb megyünk. Hajolj minél kö-
zelebb a földhöz. Előremegyek.
Négykézláb másztunk a kemény talajon, felsebezve te-
nyerünket és térdünket. Egy kis idő múlva újra meg kel-
lett állnunk. Izzadtam, és a levegő kaparta a torkomat.
Paula mellém rogyott.
- Komolyan gondolod, hogy kijutunk? - kérdezte hal-
kan.
- Aha. Kijutunk. - De nem sok meggyőződés volt a
hangomban. - Pihenünk egypár percet, aztán továbbme-
gyünk.
Kezdtem ráébredni, hogy Dedrick nem jöhetett erre.
Nagyon valószínűnek tűnt, hogy rossz irányba fordultunk
valahol. A gondolat, hogy továbbra is itt kell maradnom
a bányában, az idegeimre ment.
Paula hírtelen megragadta a karom.
- Mi ez?
Hallgatóztam.
Valahonnan, sejtelmem sem volt, hogy milyen távol-
ságból, mintha eső kopogását és száraz levelek lágy zi-
zegését hallottam volna.
- Mi ez, Vic?
- Nem tudom.
- Mintha esne.
- Lehet. Maradj csendben.
Mozdulatlanul ültünk, és hallgatóztunk.
A kopogó hang közeledett: száz kis szőrös láb futott a
köves talajon. Én tudtam már, mi ez a surranó hang. Már
hallhattam korábban; csak most nem egy vagy négy
volt, hanem százak.
A patkányok vonultak.
Felpattantam.
- Gyerünk. Lássuk, milyen gyorsan tudsz futni.
- Mi az? - kérdezte Paula, miközben feltápászkodott.
Megragadtam a kezét.
- Patkányok. Rajta, gyere már! Ne ijedj meg! Meglépünk
előlük.
Összegörnyedve futottunk végig az alagúton. A kopo-
gó hang felerősödött mögöttünk. Kövekben botlottunk
meg, nekiütköztünk a kemény falaknak, de tartottuk a
tempót. Az alagút jobbra kanyarodott, a sarkon befordul-
va több hely maradt a fejünknek. Néhány méterrel ar-
rébb már ki is tudtunk egyenesedni.
- Nyújtsd meg a lépést - mondtam, és beleerősítet-
tem, magammal vonszolva Paulát is.
Könnyebben haladtunk. Vakon, lihegve futottunk to-
vább a sötétben. Az alagút végtelennek látszott. Paula
hirtelen megbotlott, és elesett volna, ha nem kapom el.
Nekem dőlt, levegőért kapkodott.
- Kész vagyok - lihegte. - Nem bírom tovább.
- Dehogynem. És jössz is!
Átkaroltam és továbbkényszerítettem, de csak néhány
száz métert haladtunk, amikor a térde összecsuklott, és
elterült a földön.
- Adj egy percet! Összeszedem magam. Csak egy
percet adj!
Kimerülten a falnak dőltem, és a fülemet hegyeztem,
miközben megpróbáltam rendbe szedni a lélegzetemet.
A kopogó zaj nem hallatszott, de tudtam, hogy nem le-
het sok előnyünk.
Tovább kell mennünk.
Távolról újra zajt hallottam. Paula bizonytalanul feltá-
pászkodott.
- Rajta - mondtam, és őt támogatva, rogyadozva, ko-
cogni kezdtem.
Kis idő múlva túljutott a holtponton: újra futottunk.
A zaj kínosan közel volt már hozzánk. Valahogy, talán a
nyomunkba érő cincogás és dobogás segített, növeltük
a sebességet. Újabb kereszteződéshez értünk, és anél-
kül, hogy megálltam volna gondolkodni, jobbra kanya-
rodtam, magammal ragadva Paulát is. Hosszú, magas
alagútba zúdultunk be.
Az alagút hamarosan szűkülni kezdett előttünk. Felvil-
lantottam a zseblámpát, hogy lássam, hová megyünk.
Egy boltív volt előttünk, nem nagyobb, mint egy lyuk a
falban.
- Ide - ziháltam, keresztültoltam Paulát a boltíven, és
utánabotladoztam.
Egy tágas barlangban találtuk magunkat. Ahogy kör-
bevillantottam a lámpát, s megvilágítottam a falakat,
nagy rakás fadobozt pillantottam meg a barlang köze-
pén.
- Nincs kijárat - kiáltott föl Paula.
Igaza volt. Zsákutcába tévedtünk. Innen nem volt me-
nekvés. Nem fordulhattunk vissza. A patkányok már a
külső alagútban rohantak.
- Gyorsan! Eltorlaszoljuk a bejáratot ezekkel a dobo-
zokkal. Ez az egyetlen esélyünk.
A fadobozokhoz rohantunk, mindketten megragad-
tunk egyet, és a bejárathoz cipeltük. Leejtettük, és futot-
tunk két másikért. Az első sor már a helyén volt, amikor
megéreztük a patkányok szagát. Volt valami kísérteties
ebben a szagban, amitől megfagyott a vérünk, s miköz-
ben a patkányok végigtolongtak a hosszú folyosón, a
szag ellepte a barlangot.
- Amilyen gyorsan csak tudod!
Megragadtam két dobozt, végigvonszoltam a padlón,
és a helyükre lódítottam őket. Mikor Paula visszarohant
egy újabb dobozért, a külső alagút felé fordítottam a
lámpát. A látványtól végigfutott a hideg a hátamon.
A keskeny folyosót egészében ellepte a szőrös, barna
testek háborgó tömege. Éles cincogásuk, a súrlódó far-
kak és a dobogó lábak hangja olyan rémisztő volt, mint
egy lidércnyomás.
Előrántottam a huszonötöst, és kétszer a zubogó
masszába lőttem. A fegyver durranása visszhangzott az
alagútban, és megsüketített.
A szörnyű barna szőnyeg megfordult, de nem volt he-
lyük visszavonulni. Patkányok raja töltötte meg a folyosó
egész hosszát, és megakadályozta az elöl levőket, hogy
hátráljanak.
A két golyó három dögöt terített le, mire a többi azon-
nal a testekre vetette magát, egymásra másztak, borot-
vaéles foguk metszett és vágott,miközben a levegő
megtelt szörnyű, átható cincogásukkal.
Kikaptam a dobozt Paula kezéből, a helyére tettem, és
visszarohantam két másikért.
Míg Paula felemelt egy újabb dobozt, egy patkány
szökkent át a résen, és ledöntötte a lábáról.
A kétségbeesett sikoltásra odarohantam. Paula a há-
tán feküdt, két kézzel ütve a patkány felé, mire az mérge-
sen elsiklott, és megpróbálta kikerülni a hadonászó keze-
ket, hogy a torkához jusson.
A hátára vágtam a pisztoly markolatával, megragad-
tam, és áthajítottam a dobozokból emelt falon.
Nem volt idő, hogy megnézzem, megsebesült-e Paula.
A résre hajítottam a dobozt, amit hozott, és hátrarohan-
tam a másikért.
Most már Paula is talpon volt, botladozva jött segíteni.
Még egy sort húztunk a dobozokból, majd méteres falat
emelve belőlük, de az nem volt elég. Ha biztonságban
akartunk lenni, teljesen el kellett zárni a barlang bejára-
tát. Amilyen sokan vannak, még ezt is feldönthetik a sú-
lyukkal.
- Ne állj meg - ziháltam. - Még egy sort!
Tovább küszködtünk, dobozokat cibálva a padlón, a
helyükre csapva őket, és rohanva az újabbakért.
Dermesztő volt a zaj odakint, és időnként meginogtak
a dobozok, amikor a küszködő testek tömege nekizúdult.
- Még egy van bent! - sikoltotta Paula. Elejtette a do-
bozát, hátrált, és a torkára tette a kezét.
Arra fordítottam a lámpát, és láttam, hogy a levegő-
ben felém villan valami. Felkaptam a karom.
A dög a kabátujjamba harapott, épp hogy elkerülte a
húst, és szétterpesztett lábbal lógott a karomon.
Eldobtam a lámpát, megragadtam a patkány nyakát,
de elhibáztam. Tapogatva kerestem,aztán éreztem,
hogy az éles fogak a kezembe marnak. Amikor újra hara-
pott, fogást találtam, és eltörtem a gerincét. Keresztül-
hajítottam a maradék résen, felemeltem az utolsó do-
bozt, és a helyére nyomtam, befejezve a falat.
Paula felkapta a zseblámpát, és odajött hozzám. Meg-
vizsgáltuk dobozfalunkat. A patkányok tolakodva neki-
nekilökődtek, de a fal tartott.
- Gyerünk - mondtam. - Még egy sort, hogy bizton-
ságban legyünk.
- Vérzel.
- Nem érdekes. Rakjunk még egy sort.
Újabb dobozokat húztunk oda, és feltornyoztuk őket.
Alig álltunk már a lábunkon, de valahogy kitartottunk,
amíg a harmadik sort fel nem építettük. Aztán mindket-
ten elterültünk a padlón.
Néhány perc múlva Paula némi erőfeszítéssel felült.
- Add ide a zsebkendőd, hogy bekötözzem a sebedet.
Bekötötte, aztán újra elterült mellettem.
- Mit nem adnék egy üveg Scotchért - morogtam. Át-
karoltam Paulát, és gyengéden magamhoz húztam. -
Hát, nem panaszkodhatsz, hogy nincs részünk izgalom-
ban.
- Inkább ne lenne - mondta Paula, és megremegett a
hangja. - Még soha nem féltem ennyire. Gondolod, hogy
elmennek?
A kinti szörnyű zenebonából ítélve, még hetekig ma-
radhatnak.
- Nem tudom. Egy ideig biztos nem. De ne aggódj,
nem jutnak be.
- De Vic, mi sem tudunk kimenni. És ha el is mennek,
még mindig nem tudjuk, hogyan kell kijutni innen, és a
lámpa sem húzza sokáig.
Amíg beszélt, a falakat vizsgálgattam, végül a lámpa
fénye a középen maradt dobozokon pihent meg.
- Megnézem, mi van ezekben a dobozokban - mond-
tam, és lábra álltam. - Addig te pihenj.
Fogtam az egyiket, és láttam, hogy a fedele le van szö-
gezve. A földhöz vágtam, ettől kinyílt. Belül szépen cso-
magolt cigaretták sorakoztak, egyik sor a másik után.
- Kábítószer - magyaráztam. - Ez Barratt raktára. Mi-
csoda fogás! Millió van belőlük.
Paula feltápászkodott, és odajött.
- Nem hozhatta be ezt a rengeteg cuccot azon a fo-
lyosón - mondtam izgatottan. - Nézz körül! Még egy ki-
járatnak kell itt lenni.
A falak sziklából voltak, ezért a padlót figyeltük. Paula
találta meg a gondosan elrejtett csapóajtót. Ha rálép-
tünk az egyik végére, a másik eléggé megemelkedett ah-
hoz, hogy fogást találjunk.
Együtt felemeltük. Friss levegő csapott a barlangba.
- Ez az - mondtam, és az alant levő sötétbe világítot-
tam. Kőlépcső vezetett le egy átjáróba. Előrementem.
Ahogy elértük a legalsó lépcsőt, a folyosó túlsó végén
napfényt láttunk.
Végigmentünk a folyosón, s elértük a kijáratot. Az erős
napfény egy pillanatra elvakított. Alattunk elvadult bok-
rok és homok mindenütt. Úgy tűnt, hogy egy mély kőbá-
nya oldalán lyukadtunk ki. Cikcakkos ösvény vezetett az
alagút végétől le, a kőbányába.
Álltam Paulával a napsütésben, amikor egyszerre távo-
li kiáltást hallottam.
Csak ekkor vettem észre, hogy messze alattunk két
nagy teherautó áll, félig elrejtve a cserjésben, és vagy fél
tucat ember néz és mutogat ránk. Gyorsan visszaléptem
a sötétbe, mire rohanni kezdtek felénk.

Hetedik fejezet

- Barratt emberei - mondtam, és visszatoltam Paulát az
alagútba. - Téged nem láttak. Kimegyek, és elvonom a
figyelmüket. Ha úgy látod, hogy eltűntek az útból, pucolj
el. Ha tudod, fújd meg az egyik teherautójukat. Keress
egy telefont, és hívd föl Mifflint. Azonnal jöjjön. Oké?
Vészhelyzetben Paula sohasem vitatkozott. Megszorí-
totta a kezem, bólintott, hogy érti; azzal ott is hagytam,
újra kifutva a napsütésbe.
Alattam az emberek fölfelé igyekeztek a cikcakkos ös-
vényen. Olyan gyorsan jöttek, ahogy csak tudtak, de a
kapaszkodó elég meredek volt, ezért nem sokat halad-
tak. Felém kiáltoztak, mire gyorsan körülnéztem, és fel-
térképeztem a vidéket.
Az ösvény elvezetett az alagút bejárata mellett a kőbá-
nya tetejéig. Jól láthatták, hogy felfutok az ösvényen.
Elértem a kőbánya tetejét. Homokdűnék bukkantak fel
előttem, cserjék és földhalmok, a Monte Verde bánya
mögött elterülő sivatag. Balra tőlem a San Diego autó-
pálya, menekülésem útja. De Pauláé is. Ha erre indulok,
Paulának az üldözők után kell mennie. El kell terelnem
őket tőle. Ha segíteni akarok neki, jobbra kell mennem a
széles homoknyomok-és kopár földek közé, olyan terep-
re, amely rengeteg búvóhelyet kínál.
Könnyen futottam a laza homokban, cikcakkban, hogy
a bokrok eltakarjanak üldözőim elől.
Néhány száz méter után megálltam, és visszanéztem.
Még nem érték el a kőbánya tetejét, és egy pillanatig
már azon gondolkodtam, hogy nem találták-e meg Pau-
lát. De aztán meghallottam a kiáltozásukat, és úgy vél-
tem, hogy egy percen belül feltűnnek. Egy terebélyes bo-
kor mögé húzódtam, és vártam.
Majdnem ugyanekkor felbukkant a kőbánya teteje fö-
lött az első fej. Aztán négy férfit pillantottam meg. Meg-
álltak és körülnéztek. Majd még hárman csatlakoztak
hozzájuk.
Nagydarab, keménykötésű jómadarak voltak, négyen
közülük piros-fehér csíkos melegítőfelsőben, amilyent a
Coral Gables rakparton lebzselő halászok viselnek.
A másik három városi figura volt, rosszul szabott, spor-
tos ruhákban, tipikus utcasarki lézengők.
Egyikük, egy alacsony, szögletes vállú ember, mintha a
vezetőjük lett volna. Parancsokat osztogatott. A négy ha-
lász balra rohant. A többiek félkörben szétszóródtak, és
felém indultak.
A bokrok menedéke mögött egy másik cserjéshez fu-
tottam. Újra megálltam és hátranéztem. A vonal megállt.
Nem tudták eldönteni, hogy merre mehettem.
Úgy tűnt, ha nem vagyok elég óvatos, visszamehetnek
az alagúthoz, és elkapják Paulát, ezért kiléptem a fede-
zékből, és futni kezdtem.
Egy kiáltás harsant fel mögöttem, elárulva, hogy ész-
revettek. A lenyugvó nap vörös parázzsal vonta be a si-
vatagot. Még mindig tartott a hőség, kemény munka volt
futni a forró homokon.
Újra meg újra hátranéztem. A négy halász is csatlako-
zott a hajszához. Most már széles ívet formáltak, elvág-
tak az autópályától, és a sivatag felé kényszerítettek. De
nem sokat haladtak. Úgy tűnt, hogy még jobban szen-
vednek a melegtől, mint én. Ha tudom tartani a távolsá-
got közöttünk, amíg a nap lenyugszik, jó esélyem van rá,
hogy meglépjek előlük.
Ők is erre a következtetésre jutottak, mert lövés dör-
dült mögöttem, és egy golyó süvített el a fülem mellett.
Nem aggasztott a gondolat, hogy eltalálnak, amíg
mozgok. Nagyon jó lövésznek kell lennie annak, aki re-
volverrel el akar találni egy mozgó célpontot, de azért ál-
landóan kanyarokat vettem, hogy biztonságban legyek.
Újra hátranéztem. Az alakok lemaradtak. Még mindig
követtek, de sikerült annyira növelnem a sebességet,
hogy a köztünk levő távolság nagyon megnőtt. Lassítot-
tam, és kifújtam magam egy kicsit. Úgy éreztem, mintha
gőzfürdőben volnék.
Aggódtam Paula miatt. Ha otthagytak valakit, hogy vi-
gyázzon a teherautókra, elkaphatták. De semmit sem te-
hettem. Mennem kellett tovább, nem volt mód visszafor-
dulni. Az üldözők vonala elvágott minden visszavonulási
utat az országút felé. Tudták, hogy ameddig befogva
tudnak tartani félkör alakú sorfalukba, előbb vagy utóbb
elkaphatnak.
A felállás a róka és a liba játékra emlékeztetett. A vo-
nal jelenleg töretlen volt mögöttem. Kis idő múlva majd
meg kell fordulnom, hogy lássam, át tudom-e lyukaszta-
ni. De addig nem, amíg be nem sötétedik.
Tovább mentem. Már nem futottam, csak lazán kocog-
tam. Az üldözők is lassítottak, így a távolság közöttünk
változatlan maradt.
Jobbra megpillantottam az első hegylábat. Ez aggasz-
tott. A hegyek elzárják az utamat, és lehetővé teszik ül-
dözőímnek, hogy a bal oldalamra gyülekezzenek. Ha
nem vigyázok, bekerítenek.
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom áttörni a vonalat,
mielőtt a hegylábak közé jutok.
Futni kezdtem, hogy előnyt szerezzek, aztán élesen
balra fordultam.
Azonnal kiáltások harsantak fel mögöttem.
Körülnézve, három férfit láttam, amint a homokon ke-
resztül igyekeznek elvágni az utamat. Növeltem a sebes-
séget, de jóval nagyobb távot kellett megtennem, mint
nekik. Erősen lihegtem, és meg-megbotlottam a laza ho-
mokban.
Az egyik halász, egy nagydarab, erőteljes fickó, jól fu-
tott. Hosszú lábai szinte repültek, amint átvette a veze-
tést.
Versenyt futottunk, ki ér először a hegylábak közötti
átjáróhoz. Ha én, ismét szabad terepen leszek. Ha ő
győz, bezárt egy szűkülő kis sivatagsávba, ahol előbb
vagy utóbb elkapnak.
Felbecsültem a távolságot, és láttam, hogy ő nyer.
A fogamat csikorgatva gyorsítottam. Elhúztam. A többi-
ek reménytelenül lemaradtak, de ez az egy pofa rám ra-
gadt. Az átjáró egyre közelebb került. Most már láttam a
fickót, kemény, vörös arcát, a sapkája alól lecsorgó iz-
zadságot, száján a merev vigyort. Felém kanyarodott,
úgy jött nekem, mint egy bika.
Megpróbáltam kikerülni, de résen volt. Elállta az utam,
és elkapta a kabátomat.
Azonnal ütöttem, de hárította, és átkarolt, mint a med-
ve. Botladoztunk, birkóztunk, és lehemperedtünk a ho-
mokra. Halántékon vágtam, de az ütés elcsúszott, és kü-
lönben sem volt benne sok erő. Felemelkedett, és öklé-
vel az arcomba vágott. Épp, hogy elkaptam az arcom, és
mellen kínáltam. Jó, tisztességes ütés volt, elterült tőle.
Épp idejében tápászkodtam fel, hogy egy egyenessel
megállítsam. A feje visszacsuklott, mire mindkét kezem-
mel ütve, hozzáláttam. Az állát kaptam el, ettől meg-
roggyant a térde. Egy hosszú jobb horog a homokra
küldte.
Most már szabad volt az út, de a lélegzetem akado-
zott, és alig tudtam mozgatni a lábam.
- Ne mozduljon!
A fenyegető hangra visszafordultam.
Az alacsony, szögletes vállú fickó ért utol. Jobb kezé-
ben egy negyvenötöst tartott, és egyenesen rám irányí-
totta.
Megálltam.
- Kezeket fel!
Felemeltem a kezem. Megnyugtató volt csak állni és li-
hegni. Kis szerencsével Paula már rég kikerült a veszély
ből.
A halász, akit leütöttem, felállt. Felém jött, arcán bár-
gyú vigyorral.
- Motozd meg, Mac - mondta a szögletes vállú.
Mac végigfuttatta rajtam a kezét, megtalálta a huszon-
ötöst, és a társának hajította.
- Ez minden, Joe - szólt és visszalépett.
Joe közelebb lépett, kis szemei az arcomat kémlelték.
- Ki maga? Láttam már valahol? - kérdezte zavartan.
- Malloynak hívnak.
- Az az ipse, akiről a nő beszélt - mondta Mac érdek-
lődéssel.
Joe a homlokát ráncolta.
- Aha. Ez az. Aki bedugta az ormányát Barratt ügyei-
be, nem? - Ezalatt is rám szegezte a pisztolyt.
- Nos, igen. Így is mondhatja, ha jobban tetszik - fe-
leltem. - Nem mondta magának?
Joe vigyorgott.
- Tévedésben él. Nem Barratt emberei vagyunk, ha-
nem egy kis magántársaság; a saját hasznunkra dolgo-
zunk.
Az öt másik férfi is odaért, nehézkes léptekkel és leve-
gő után kapkodva. Fenyegetően vettek körül, de Joe le-
intette őket.
- Mac, vidd a fiúkat, és fejezzétek be a munkát. Én
magammal viszem a fickót a házba. Amikor végeztetek,
gyertek utánam.
Mac bólintott, és elindultak a homokon keresztül a bá-
nya felé, egyedül hagyva engem Joe-val.
- Nézze, pajtás - mondta Joe, és felém bökött a pisz-
tollyal. - Csak tegye, amit mondok, és semmi baja nem
lesz. Nem akarok lyukat ütni magába, de ha belém köt,
megteszem.
Elég nyugodt voltam már, hogy tanulmányozzam.
Negyven körül lehetett, kerek, húsos arccal, kis szemek-
kel, vékony ajkakkal; a legerősebb kis kocka, amit valaha
láttam. Bár alacsony volt, a válla, rövid nyaka és irdatlan
keze arról árulkodott, hogy olyan erős lehet, mint egy go-
rilla.
- Menjen előre - mondta -, és ne álljon meg. Majd
szólok, ha megállhat. - Bizonytalanul intett a hegylábak
felé. - Jó kis sétát kell tennie, úgyhogy nyújtsa meg a lé-
pést. Ha csak hátranéz, máris keresztüllövöm. Megértet-
te?
Mondtam, hogy igen.
- Akkor indulás.
Elindultam. Azt sem tudtam, hová megyek, de hallot-
tam őt magam mögött. Ahhoz távol volt, hogy elkapjam,
de ahhoz elég közel, hogy eltaláljon, ha meghúzza a ra-
vaszt.
Kíváncsi voltam, milyen banda ez. Honnan jöttek? Mi
volt az a munka, amit be kellett fejezniük? Elégtétellel
gondoltam rá, hogy esetleg Mifflinbe és a fiaiba botla-
nak.
Ez az a pofa, akiről a nő beszélt.
Milyen nő?
A hegyoldalon jártunk, és nehezen haladtunk. Mászni
kellett. Joe időnként rám mordult. "A jobb oldali ösvé-
nyen menjen", vagy "Húzódjon balra", de nem csökken-
tette a távolságot közöttünk, és semmit sem tehettem,
csak mentem tovább.
A nap már lebukott, és a fény kialvóban volt. Nemso-
kára sötét lesz. Ez adhat még egy esélyt, de tudtam,
hogy óvatosnak kell lennem. Joe úgy nézett ki, mint aki
fegyverrel a kezében született, így hát igen sötétnek kel-
lene lenni ahhoz, hogy valami esélyem legyen ellene.
- Oké, pajtás - mondta váratlanul. - Állítsa le magát.
Egy kis pihenőt tartunk. Forduljon meg, és üljön le.
Szembefordultam vele.
Úgy négy méterre lehettem tőle, és izzadt, mint egy
disznó. A hegymászás ebben a melegben nem az ő mű-
faja volt.
Egy szikla felé intett, míg ő egy másikat választott ma-
gának. Leültem. Jólesett a pihenő.
- Gyújtson rá, pajtás - folytatta, s elővett egy doboz
Lucky Strike-ot. Kivett egyet, és felém dobta a dobozt. -
Milyen a bányában? - kérdezte, meggyújtotta a cigaret-
tát, és vastag, rövid orrán keresztül kifújta a füstöt.
- Nem az a hely, amit vakációra választanék - felel-
tem. Meggyújtottam egy cigarettát, és visszadobtam ne-
ki a dobozt. - Tele van emberevő patkányokkal.
Kis szemei kidülledtek.
- Patkányokkal? Hallottam, hogy vannak ott patká-
nyok, de nem hittem. - Lepillantott a cigarettájára. - Lá-
tott kábitószert?
- Néhány millió staubot. Nem álltam oda megszámol-
ni, de ez a szolid becslés.
Vigyorgott, kivillantotta törött kis fogait.
- Nagy ég! Ennyi volna? Mondtam a nőnek, hogy Bar-
ratt itt tartja a cuccot, de nem hitte el. Hogy vannak cso-
magolva?
- Dobozokba. Milyen nőnek?
Mogorván nézett rám. - Én kérdezek, pajtás. Maga
meg válaszol.
Hirtelen támadt egy ötletem.
- Maga miben utazik? - kérdeztem. - Kirabolja Barrat-
tet?
- Eltalálta, pajtás. Kifosztjuk ezt a raktárát. Megvan
már a saját kis szervezetünk. - Felállt. - Oké, menjünk.
Egyenesen föl a hegyre, és aztán jobbra. Gyerünk!
Felmentünk a hegyre. Már olyan sötét volt, hogy szinte
nem is láttam, hová lépek, de úgy tűnt, Joe-nak olyan a
szeme, mint egy macskának. Újabb és újabb utasításo-
kat vetett oda, sziklákra és cserjékre figyelmeztetett,
mintha csak olyan jól látna, mint fényes nappal.
- Megállni! - mondta hirtelen.
Megálltam és vártam.
Éleset füttyentett. Egy perccel később fény víllant né-
hány méterrel előttünk; és láttam, hogy a hegy oldalába,
óvatosan elrejtve a fák és a bokrok közé, egy okosan ter-
vezett kis fakunyhót építettek.
- Ügyes, nem? - mondta Joe. - Mi magunk építettük.
Akkor veszed észre, amikor már besétáltál, és addigra
annyi ólom lesz benned, mint a templomtetőben. Men-
jen előre. Egyenesen.
Előrementem.
Az ajtó kinyílt, és egy tágas, durva bútorokkal beren-
dezett szobába léptem. A kandalló előtt, hátratett kezek-
kel, telt, piros ajkai közt cigarettával, Mary Jerome állt.
Egy fehér moly repdesett a szoba közepén függő vihar-
lámpa körül, és óriási árnyékot vetett a padlóra. Elzúgott
a fénytől, gyámoltalanul körbecsapdosta a szobát, amíg
Joe ki nem nyúlt érte. A padlóra csapta, és eltaposta.
Nem törődtem vele, mit csinál. Mary Jerome-re néz-
tem; őt képzeltem volna legkevésbé ebbe a kunyhóba.
Vörös és sárga cowboyinget viselt, kanáriszínű kord-
nadrágot, sötét haját vörös selyemkendő borította. Hal-
ványabb és törékenyebb volt, mint amikor utoljára lát-
tam, de most is kellemes benyomást keltett.
- Hello - mondtam. - Lehet, hogy nem hiszi, de min-
dent tűvé tettem maga után.
- Fogja be a csőrét, pajtás - mondta Joe. - Senki sem
kérte fel, hogy beszédet tartson. Üljön oda, és maradjon
nyugton.
A gerincembe döfte a pisztolyt, és egy, a tűzzel szem-
be fordított karosszékbe tolt.
Leültem.
- Hol találtad? - kérdezte Mary Jerome.
Joe rávigyorgott, láthatóan nagyon meg volt magával
elégedve.
- A bányában volt. Kiszúrtuk, amikor kijött a felső
alagútból. Nekiiramodott a sivatagnak, de elkaptuk.
- Egyedül volt?
- Persze. Miért?
- Akkor miért szaladt a sivatag felé?
Joe összeráncolta a homlokát, és ujjait végigfuttatta
rövid, göndör haján.
- Hogy érted ezt?
- Ha el akart volna tűnni, az országút felé fut, nem? -
kérdezte türelmesen a lány.
Joe arca eltorzult. A fogát vicsorgatva fordult felém.
- Miben sántikál, he? Egyedül volt?
- Nem. Egy lánnyal - feleltem. - Elment a rendőrökért.
Mary beletörődően húzta föl a vállát.
- Feladom, Joe - mondta undorral. - Mindent össze-
zavarsz, amihez nyúlsz.
- Megáll az eszem! - Joe elvörösödött. - Honnan tud-
tam volna?
- Ne törődj vele! De jobb lesz, ha most csinálsz vala-
mit.
- Aha. - Elfintorodott, rám meredt. - A fenébe! Vissza
kell mennem abba az átkozott bányába. Tudsz vigyázni
az ipsére?
A lány bólintott.
- Gondom lesz rá. Jó lesz sietned, Joe.
- Kéred a pisztolyomat?
A lány elvette a súlyos negyvenötöst, és a kezében
egyensúlyozta.
- Menjél, Joe.
Az rám nézett.
- Ne áltassa magát, a lány tudja használni ezt a vas-
darabot. Ő aztán tudja.
Kiment a kunyhóból.
Figyeltem, hogy keresztülcsörtet a bokrokon. Leg-
alább fél órájába kerül, mire eléri a bányát.
Addigra Mifflin valószínűleg megérkezik.
Mary Jerome elhúzódott a tűztől, és leült a karosszék-
be, szemben velem, de a szoba túlsó oldalán. Az ölébe ej-
tette a pisztolyt, és hátradőlt, fejét a szék támláján nyug-
tatta.
Felmértem a lehetőségét, hogy átvetem magam a szo-
bán, de láttam, hogy semmi haszna nem lenne, csak egy
golyót kapnék a fejembe.
- Rég találkoztunk - mondtam. - Maga szólt Paulának
a bányáról?
- Igen. Ne kérdezze, miért! Azt hiszem, kezdek elpu-
hulni. - Kimerült volt a hangja.
- Ki ez a fickó, ez a Joe? A haverja?
- Nem egészen. - Felemelte a fejét, és rám nézett. -
Majd szétreped a kérdésektől, nem? Rajta, kérdezzen.
Elegem van a nagy dörzsöltségből. Idejöttem, gondol-
tam, kézben tudom tartani Joe-t. És tessék!
- Tűnjünk el együtt.
Megrázta a fejét.
- Szó sincs róla. Joe-nak nem tetszene, és én nem en-
gedhetem meg magamnak, hogy az ellenségem legyen.
Várjunk egy kicsit. Ha nem jön vissza, maga elmehet.
- De tegyük fel, hogy visszajön? - kérdeztem, és óva-
tosan a szék szélére húzódtam. - Akkor mi történik ve-
lem?
Vállat vont.
- Nem fogja bántani magát. Joe nem olyan. Itt tartja
addig, amíg nem tud elpucolni. Nem kell aggódnia. - Fel-
emelte a pisztolyt, és rám célzott. - Üljön vissza, és lazít-
son. Itt marad addig, amíg Joe vissza nem jön!
Ez nemigen izgatott, mivel elég biztos voltam abban,
hogy Joe nem jön vissza.
- Hogy kerül maga ebbe az egészbe?
Keserű kis mosollyal nézett rám.
- Nem találta ki? Én vagyok Lee felesége.
Újra előrehajoltam, és rámeredtem.
- Dedrick felesége?
- Most mondtam.
- De ő elvette Serena Marshlandet.
- Előbb engem vett el. - Elővett egy doboz cigarettát,
rágyújtott, és rosszallóan nézett a tűzbe. - Lee-t nem za-
varják olyan apróságok, mint a bigámia.
- Úgy érti, hogy Serena házassága érvénytelen?
- Igen. Persze a nő ezt akkor nem tudta. De most már
igen - keserűen elmosolyodott.
- Elmondta neki?
- Az apjának.
- Ezért találkoztak a Beach Hotelben?
Felhúzta a szemöldökét.
- Honnan tudja? Igen, akkor mondtam el neki. Pénzre
volt szükségem. Kitálaltam. Adott ezer dollárt, hogy tűn-
jek el.
- Ne kapkodjunk! Mi lenne, ha az elején kezdenénk?
Mikor ment Dedrickhez?
- Ó, úgy négy éve, már nem is emlékszem a pontos
dátumra. Nem ápolom az emléket. Lee feleségének lenni
nem romantikus álom. Párizsban találkoztunk, és belees-
tem. Az a fajta, akiért a legtöbb nő bolondul. Nem tu-
dom, miért vett el, de megtette. Mindig tele volt pénzzel,
és soha nem láttam dolgozni. Lehet, hogy a pénze fogott
meg. Hát, megkaptam, amire rászolgáltam. - A tűzbe
pöckölte a cigarettát, és egy másikért nyúlt. - Rájöttem,
hogy narkós cigarettákat csempész Párizsba. Joe vele
dolgozott. Engem is rávett, hogy segítsek neki. - Rám
mosolygott. - Nem tudja, milyen meggyőző tud lenni.
Aztán találkozott azzal a Marshland nevű nőszeméllyel.
Nem is sejtettem, hogy mit tervez. Gyakran volt hetekig
távol, és azt hittem, hogy most is egy szállítmánnyal baj-
lódik. Pedig csak szó nélkül lelépett. Minden Joe és az
én nyakamba szakadt. Joe megpróbálta folytatni az üzle-
tet, de nem ment neki. Majdnem elkaptak mindkettőn-
ket. Sikerült meglépnünk Franciaországból, és hazajöt-
tünk. Itt tudtam meg, hogy Lee elvette Serena Marshlan-
det. Barratthez mentem. Barrattről tud?
Mondtam, hogy igen.
- Barratt jól teszi, ha vigyáz magára - mondta, és
megkeményedett az arca. - Bolonddá tett. Azt mondta,
Lee azért vette el Serena Marshlandet, hogy megszerez-
ze a pénzét, és amint lehet, visszatér hozzám. Arra kért,
működjek együtt velük, adjak szabad kezet Lee-nek, és
ne menjek a közelébe. Én bolond, hittem neki. A Chan-
dos Hotelben laktam, amikor Barratt-től hazafelé menet
rám lőttek. Ekkor már tudtam, hogy Barratt meg akar
szabadulni tőlem, és a Beach Hotelbe költöztem. - Rám
pillantott. - Élvezi?
- Többé-kevésbé - feleltem. - Nem az, amit hallani
akartam, de ne is törődjön vele. Folytassa.
- Mit akart hallani?
- Előbb fejezze be. Majd akkor elmondom.
Vállat vont.
- Nem sok maradt hátra. Gondoltam, ha láthatnám
Lee-t, meggyőzhetném, hogy jöjjön vissza hozzám. Meg-
tudtam, hogy Ocean Enden van, és odamentem, hogy
lássam. Akkor találkoztam magával, és hallottam, hogy
állítólag elrabolták. Nem rabolták el, ugye?
- Nem. De az álemberrablással kiszedtek ötszázezer
dollárt Serenából, és ez nem piskóta. Amikor utoljára lát-
tam, Barratt-tel volt.
- Olvastam az ügyről a lapokban. Rá vall. Hát, nagyjá-
ból ez minden. Tudtam, hogy Barratt a bányában tartja a
tartalékait. Joe és én egy cipőben jártunk. Én egyenlíteni
akartam Barrattnek. Az én ötletem az volt, hogy égessük
el a raktárát, ami ezreket ér, de Joe-nak más elképzelése
volt. Ő el akarja rabolni a cuccot, és beindítani a saját
szervezetét. Nekem túl büdös a narkócsempészet, ele-
gem van belőle. Kiszállok. Joe semmire sem fog menni.
Nincs agya a munkához. Meg aztán tervei is vannak ve-
lem. - Legörbült a szája. - Egy nő nem sokáig élhet egy
fedél alatt egy férfival. Ez előbb vagy utóbb elviselhetet-
len lesz.
- Van nő, aki képes rá - mondtam vigyorogva.
Hirtelen, minden előzmény nélkül fegyverropogás hal-
latszott a távolból. Mindketten felugrottunk.
- Mi ez? - kérdezte Mary élesen, és az ablakhoz ro-
hant.
- Lehet, hogy a zsaruk üldözik Joe-t - mondtam re-
ménykedve. - De biztos, ami biztos, eloltom a lámpát.
Míg a viharlámpa kanócát lecsavartam, újabb lövések
dörrentek, most már jóval közelebb; sietve leemeltem a
lámpát a horogról, és elfújtam a lángot.
- Joe és Mac az - mondta Mary, és kinyitotta az ajtót.
Tüzelés fénye világította meg a homályt odakint. Távo-
labb, a völgyből is villanások csaptak föl válaszul, és go-
lyók csattantak a famennyezetbe.
Joe és Mac lihegve beestek a szobába, és becsapták
az ajtót.
Egy percig egyikük sem szólt semmit. A falnak dőltek, le-
vegöért kapkodva, miközben golyók csapódtak a kunyhó
kemény falába, és fegyverropogás dübörgött végig a
völgyön.
- Elő a puskákkal - lihegte Joe. - Barratt az.
Mary keresztülcsörtetett a szobán. Hallottam, hogy ki-
nyit egy szekrényt. Két puskával tért vissza, és Joe-nak
meg Macnek nyújtotta őket.
- Benne van? - kérdezte olyan nyugodtan, mintha egy
csésze teára invitálna.
- Aha. Ha Barrattről van szó - feleltem.
Visszament a szekrényhez, két másik puskát és egy
halom lőszert szedett elő.
- Mi történt, Joe? - kérdezte, míg megtöltöttük a tá-
rat.
- A fenébe! A fiúk pont elszaladtak. Vagy tízen van-
nak, Barratt-tel együtt. Azt hiszem, azért jött, hogy el-
szállítsa a cuccot. Kiszúrhatták a teherautóinkat, és raj-
tunk ütöttek.
- Honnan veszed ezt a "minket" szöveget? - morgott
Mac. - Ott sem voltál. - Az ablak előtt térdelt, és elfordí-
totta a fejét, hogy Mary-re nézzen. - A kőbánya tetején
voltak. Mi alul. Mintha nyulakra vadásztak volna. Az első
sortűzzel elkapták Harryt, Lut és George-ot. Mi, többiek
teherautók mögé húzódtunk. Addig kúsztak a kőbánya
peremén, amíg egyenként kiszuperáltak minket, csak én
maradtam életben. Mozdulatlanul feküdtem, és vártam.
Végül úgy gondolták, hogy mindenkit elkaptak, és lejöt-
tek körülnézni. Harry és George még éltek. Súlyosan
megsebesültek, de még lélegeztek. Barratt mindkettőt
fejbe lőtte. Amíg a többieket ellenőrizték, elkúsztam.
Épp a kőbánya tetejére értem, amikor felbukkant Joe.
Egyből kiszúrták. A tuskó dohányzott. Egy mérföldről lát-
szott. Mondtam Joe-nak, hogy ne lőjön, de egyre csak
jártatta a vasát, és persze ettől még inkább utánunk jöt-
tek. Abban bíztam, hogy eltűnök a sötétben, de nem
Joe-val, aki mérföldekre megvilágította a vidéket. Hát
most itt vagyunk, azok meg odakint, és lesz egy kis mu-
latság.
- Kettőt elkaptam - mondta Joe. - Csak nem gondo-
lod, hogy hagyom, hogy ez a csürhe lövöldözzön rám
anélkül, hogy visszalőnék?
Amíg beszéltek, a völgyet megvizsgáltam a kunyhó
alatt. Amíg a hegyhez érnek, nem sok fedezékük van. De
mihelyt elérik a hegylábat, úgy jöhetnek az ajtóig, hogy
észre sem vesszük őket.
Kidugtam a puskát az ablakon, a sötétbe céloztam, és
meghúztam a ravaszt. Szinte azonnal villanások feleltek
a völgy túlsó végén a bokrokból, és golyók csapódtak a
kunyhó falába.
- A túlsó oldalon vannak - mondtam. - Ha keresztül
jutnak a völgyön, megnézhetjük magunkat.
- Perceken belül feljön a hold - mondta Mac. - Ami-
kor jöttünk, még eltakarta a hegy. Akkor elég világos
lesz.
Úgy láttam, mintha valami mozogna odalent. Céloz-
tam és lőttem.
Apró árnyék húzódott vissza a fedezékbe. Mac és Joe
egyszerre tüzeltek. Távoli sikoly követte a puskaropo-
gást. Ha a gondolkodás nem is erős oldaluk, lőni azért
tudnak.
- Még egy csirkefogó - mondta Joe elégedetten.
Mary karjára tettem a kezem, és magamhoz húztam.
- Van másik kijárat az ajtón kívül? - kérdeztem súgva.
Megrázta a fejét.
- Mi van a tetővel?
- Van hozzá egy létra, de onnan nincs hová menni.
- Biztos?
- Egy kötéllel megpróbálhatja, de nem könnyű.
- Azt hiszem, megnézem - mondtam. - Van kötele?
- A konyhában.
Joe hirtelen újra lőtt.
- Figyeljetek! - üvöltött. - Jönnek.
Hat vagy hét mozgó alakot vettünk ki, amint átrohan-
nak a völgyön. Mindannyian tüzeltünk, amilyen gyorsan
csak tudtunk. Ketten elestek. A többiek újra fedezékbe
húzódtak.
- Hozza a kötelet - mondtam Marynek. - Nyissuk ki
ezt a csapdát. Lehet, hogy sietve kell távoznunk.
- Miről sutyorogtok ti ketten? - kérdezte gyanakodva
Joe.
- Előkészítünk egy vészkijáratot - feleltem. - A tetőn
keresztül.
Felhorkant. - Szép kis vészkijárat! Úgy elkapják, ahogy
egy ülő nyuszit, ha felkel a hold.
- Lehet - mondtam. A hold első sugarai most tűntek
fel a hegytetőn. - Már itt is van.
Két vagy három perccel később a völgy fehér fényben
fürdött.
- Hát, ez legalább nekik is rossz - mondta Mac, és új-
ra leguggolt. - Innen nem téveszthetjük el őket.
- Mit gondol, mire készülnek? - kérdezte Joe szorong-
va. - Jó öt perce nem eresztettek el egyetlen lövést sem.
- Miért tennék? - kérdeztem. - Megvárják, amíg a
hold rávilágít erre a viskóra, és akkor belátnak az abla-
kon.
- Hozom a kötelet - szólt Mary a szomszéd szobából.
- Felmegyek a tetőre - mondtam. - Szemmel tartom
őket.
- Jobb, ha magán tartja a szemét - mondta Joe gú-
nyosan. - Ne várjon virágokat a temetésére.
Bementem a másik szobába.
Mary zseblámpát tartott a kezében, és amikor belép-
tem, egy rövid létrára világított vele, ami a tető csapóaj-
tójához vezetett.
- Jobban teszi, ha nem megy föl - mondta. - Biztosan
észreveszik.
- Hé, maguk ketten! Fedezzenek egy kis lövöldözéssel
- szóltam át a másik szobába. - Felmegyek a tetőre.
- Remélem, jól érzi majd magát - nevetett Mac.
Tüzet nyitottak a völgyre. Vártam, figyeltem, de nem
volt válaszlövés.
- Mit akarhatnak? - mormoltam. - Na mindegy. Lás-
suk, mi van odafenn!
Felmásztam a létrán, és nagyon óvatosan felemeltem
a csapóajtót. Félrehúztam, és kikukucskáltam a lapos te-
tőre. A hold egyenesen sütött, majdnem olyan világos
volt, mintha nappal lenne.
Fölöttem a hegy magasodott meredeken, kevés ka-
paszkodót és még kevesebb fedezéket nyújtva. Ha meg-
próbáljuk megmászni a hegyet a tetőről ebben a világí-
tásban, magunk keressük a bajt. Az egyetlen esély, ha
megvárjuk, amíg a hegyoldal árnyékba borul. Nem tud-
tam, van-e ennyi időnk.
Lecsúsztam a létrán.
- Nem jó. A kötél nem segít. Túl világos van. Talán
egy óra múlva, de nem most.
- Egy óra múlva már alulról szagoljuk az ibolyát -
szólt át Joe kedélyesen a másik szobából.
- Mit szólna egy kis kávéhoz?-javasoltam Marynek. -
Lehet, hogy hosszabb ideig itt ragadunk. Én addig visz-
szamegyek őrködni.
Visszamentem a másik szobába.
Mac egy meggyújtatlan cigarettát rágott, és a völgybe
meredt. Joe egy szék szélén ült, és az ablakkeret mellől
kukucskált ki.
- Nem látott egy lányt a kőbányában, ugye? - kérdez-
tem Mac-ot.
- Nem. Miért?
- Egy lány volt velem, amikor kiszúrtak. Elküldtem a
zsarukért.
- Rajtunk nem segít. A völgyből nem hallatszik ki a
fegyverropogás. Nem tudom, miért, de így van. Hacsak
ide nem jönnek, sejtelmük sem lesz, hogy itt csatázunk.
Amellett a büszkeségemet is sértené, ha a zsaruk men-
tenének meg. - mondta Joe.
- Én azt hiszem, köpök a büszkeségre - mondta Mac,
és nevetett. - Inkább a zsaruk csípjenek el, mint hogy
Barratt kezébe kerüljek.
- Gondolja, hogy rágyújthatok?
- Üljön a földre, ha nagyon kell - feleltem. - Addig el-
foglalom a helyét.
- Maga igazi haver, pajtás. Örülök, hogy nem lőttem
le.
- Én is.
Leült a padlóra, és rágyújtott.
- Nem sokat próbálkoznak ezek a csirkefogók -
mondta Mac. - Lehet, hogy elhúzták a csíkot.
- Menj ki, és nézd meg - felelte Joe. - Le merem fo-
gadni, hogy készülnek valamire.
Nekem is ez volt az érzésem. Ameddig a völgy hold-
fényben fürdött, megértettem, miért nem mutatkoznak.
De ha a fény továbbmegy, valószínűleg rohamozni fog-
nak.
Mary jött be kávéscsészékkel. Joe egy lapos üveget
vett elő a zsebéből, és meglocsolta az övét.
- Kér valaki rumot? - kérdezte, és intett az üveggel.
Mary öntött magának, és felém nyújtotta a palackot,
de megráztam a fejem.
- Csak kávét.
- Izgul, hogy kijutunk-e innen? - kérdezte Joe, és za-
josan szürcsölt a rumos kávéból.
- Miért ne?
- Fogd be, Joe - szólt közbe Mac röviden. - Elveszed
az ember kedvét meg az önbizalmát. Téged senki sem
fog hiányolni, ha lelőnek.
- Hazugság - válaszolt Joe mérgesen. - Anyám hiá-
nyolna. - Felállt, átment a szobán, hogy még egy pohár
kávét töltsön magának. - Van egy tucat pipi is, aki sírna
utánam.
Hirtelen erős fegyverropogás hallatszott. Az egyik tá-
voli bokor mintha lángba borult volna, amint egy Thomp-
son csaholni kezdte halálos énekét.
- Feküdj - üvöltöttem, és a földre vetettem magam.
Joe tett két tántorgó lépést az ajtó felé, lassan meg-
fordult és összeesett.
Senki sem mozdult. A Thompson tovább ropogott. Go-
lyók süvítettek át az ablakon, keresztülfúródtak az ajtón,
és a szemközti falba vágódtak. Aztán a Thompson, épp-
olyan hirtelen, mint ahogy megszólalt, elhallgatott.
- Fedezzen - szóltam Macnek, és Joe-hoz kúsztam.
A sorozat a mellén találta. Úgy felnyitotta, mint egy kon-
zervet a nyitó.
- Meghalt? - kérdezte Mary. Remegett a hangja, és
éreztem, hogy őszintén megrázta a dolog.
- Aha.
- Hát, remélem, kijutok innen és elmondhatom a ma-
májának - mondta Mac. - Le merem fogadni, hogy zász-
lókat fog kiaggatni. Mindig utálta ezt a csirkefogót.
- Ne mutatkozzon az ablak előtt, maradjon a földön -
mondtam, és Maryhez kúsztam, aki az ablaknál térdelt.
- Ide figyeljen, majdnem biztos vagyok benne, hogy a
nyavalyás kitalált valamit.
A Thompson újra rákezdte. Golyók cikáztak a szobá-
ban.
- Vigyázat! Jönnek - üvöltötte Mac.
Alakokat láttam rohanni a holdfényben. Jobbra-balra
kanyarodtak, lehetetlen volt célba venni őket. Mac lesze-
dett egyet, de a másik öt átjutott a völgyön, és eltűnt a
bokrok mögött.
- Nem valami jó - mondtam, s lebuktam, mert a go-
lyóktól szilánkok pattogtak az ablakkeretről. - Most már
átjutottak. Egyenesen az ajtóig jöhetnek anélkül, hogy
észrevennénk őket.
- Nem tudnak úgy bejönni, hogy le ne lőjük őket - fe-
lelte Mac. - Hol van Joe rumja? Rám férne még egy
korty.
Joe-hoz mászott, megfordította, és előhalászta az
üveget a zsebéből.
Amikor a Thompson elhallgatott, felemeltem a puskát,
és három gyors lövést eresztettem abba a bokorba,
ahonnan a torkolattüzet láttam.
A bokor hirtelen megmozdult. Egy férfi ugrott ki belőle
Thompsonnal a kezében, és arcra bukott.
- Jó lövés volt - mondta Mac, aki visszament az ab-
lakhoz. - Ha valamelyik patkánynak szüksége lesz erre a
játékszerre, elő kell bújnia a fedezékéből érte.
Váratlanul fegyverropogás hallatszott közvetlenül mel-
lettünk. Visszahőköltünk. Golyók zúzták át az ajtót.
- A ház előtt vannak - suttogtam Marynek. - Menjen
át a másik szobába.
- Miért? - Rám meredt, fehér arcában óriásiak voltak
a szemei.
- Menjen be, és ne kérdezősködjön!
Négykézláb bemászott.
- Van automatája? - kérdeztem Macet a fülébe súgva.
Bólintott.
- Joe-nak is.
Joe-hoz másztam, megtaláltam nála a harmincnyolcas
automatát, és visszamásztam Machez.
- Ide figyeljen! Felmegyek a tetőre. Ahogy tüzet nyi-
tok, nyissa ki az ajtót. Ha szerencsénk van, nem veszik
észre, csak amikor már késő. Gyorsan kell tüzelnie, és el
kell találnia őket. Ne felejtse, hogy öten vannak.
- Leszedik, amint fölért a tetőre.
- Megpróbálom.
- Gyertek ki, vagy mi megyünk be értetek - üvöltötte
egy hang kívülről.
Bekúsztam a belső szobába.
Mary már várt.
- Fölmegyek - mondtam. - A ház mellett vannak, és
meglephetjük őket. Maradjon itt, és tartsa nyitva a sze-
mét. Lehet, hogy zűr lesz.
Miközben felmásztam a létrán, arra gondoltam, milyen
szép példája volt egy helyzet alábecsülésének az utolsó
kijelentésem.
Óvatosan visszatoltam a tetőt, figyeltem és vártam.
Aztán lassan felemelkedtem, a fejem meg a vállam fel-
tűnt a csapóajtó nyílása fölött. Semmi sem történt. Kí-
váncsi voltam, hogy azok, akik a völgy túlsó oldalán ma-
radtak, figyelik-e a tetőt. Reméltem, hogy nem. Rohadt
érzés volt kimenni a ragyogó holdfénybe, de mentem.
Hason fekve végigaraszoltam a tetőn, nem kapkodtam
el, és vigyáztam, hogy ne csapjak zajt. El voltam készül-
ve, hogy bármelyik pillanatban leszednek a túloldalról.
Hosszúnak tűnt az út. Amikor a tető széléhez közeled-
tem, még lassabban mozogtam, centiméterenként
csúsztam előre.
Újabb lövések hangzottak. Megijedtem, de nem ne-
kem szóltak, az ajtót vették célba. A zaj fedezéke alatt
előrehúztam magam, amíg át nem láttam a tető széle fö-
lött.
Lenéztem a bokrokra és cserjékre, amik meredeken
ereszkedtek a völgyig. Egy percig semmit sem láttam.
Aztán kiszúrtam egy embert, aki a kunyhótól húsz méter-
re egy szikla mögött guggolt. Még mindig halálos csönd-
ben, átvizsgáltam a terepet. Kiszúrtam a többieket is, fél-
körben szóródtak szét a kunyhó előtt. Mindegyiküket fe-
dezték a bokrok és a sziklák. Úgy saccoltam, kettőt le-
szedhetek, de a másik három elintéz, hacsak Mac el nem
kapja őket előbb. Úgy határoztam, hogy okosabb és biz-
tonságosabb lesz megmondani `Macnek, hol rejtőzköd-
nek, mielőtt megpróbálnánk elkapni őket.
Épp hátrálni kezdtem, amikor az egyik férfi felnézett
és meglátott. Felkiáltott, és már tüzelt is. A golyó súrolta
az arcom. Kapásból válaszoltam, láttam, hogy elesik,
megfordultam, és a következőre lőttem. Láttam, hogy
felemelkedik, aztán visszahúzódtam. Lövések hallatszot-
tak alulról, és golyók szaggattak szilánkokat onnan, ahol
az előbb a fejem volt.
Összegörnyedve a csapóajtóhoz futottam. Lövések
dörrentek a völgy túlsó oldaláról is, golyók süvítettek el
mellettem, amint mászva elértem a létrát és ráestem.
- Megsebesült? - kérdezte Mary a lélegzetét vissza-
fojtva.
- Nem.
Nem álltam meg, átrohantam a másik szobába, és
még láttam Macet, ahogy a nyitott ajtóban áll, és a sö-
tétségbe tüzel, mint Custer-tábornok az utolsó állomás-
helyén.
Amikor csatlakoztam hozzá, tüzet szüntetett, és hátra-
lépett az ajtófélfa fedezékébe.
- Elkaptuk őket, pajtás - magyarázta. - Mind a rohadt
ötöt. Mi lenne, ha kirohannánk a bokrokba, mielőtt a töb-
biek is felérnek?
Mary csatlakozott hozzánk.
- Gyerünk - mondtam. - Ez az egyetlen esélyünk, Mac
megy elsőnek. Aztán maga. Én hátul. Ugorjon a bokrok
közé. Kész?
Bólintott.
- Rajta.
Mac egyetlen ugrással átrepült az ajtón, az alattunk le-
vő sűrű növényzetbe.
Sötétben feküdtünk a sűrű cserjésben, távol a kunyhótól,
és a völgy túlsó oldalát figyeltük. Nem láttunk mozgást a
szemközti hegyoldalon, és nem hallottunk sem lövése-
ket, sem hangokat.
Mac megdörzsölte az arcát, és előrehajolt. A sivatag-
ban hideg volt, és a hegyi szél csípett.
- Csöndben vannak, nem? - mondta halkan.
- Aha. - Elvettem tőle a rumot, és Marynek kínáltam.
- Húzza meg, mielőtt a srác megissza a maradékot.
Megrázta a fejét.
- Jól vagyok.
Megbillentettem az üveget, hogy a karcos piából né-
hány korty lecsurogjon a torkomon. Nem épp a kedvenc
italom, de arra megfelelt, hogy távol tartsa a hideget.
- Azt hiszem, indulhatunk - mondtam. - Nincs értel-
me itt feküdnünk, ha nem jönnek át.
- Gondolja, hogy visszamentek a bányába?
- Lehet. Nézzük meg! Lehet, hogy Barratt úgy döntött,
inkább visszamegy és elszállítja a narkót, mint hogy még
több embert veszítsen. Ha szerencsénk van, a zsaruk fo-
gadják őket.
- Hacsak ki nem szúrta a barátnőjét - mondta Mac, és
felállt.
- Gyerünk! Menjünk oda!
Én vezettem a menetet, gyorsan, de fedezékben ma-
radva, nem vállaltam a kockázatot. Az út lefelé vezetett.
A bokrok és cserjék ritkulni kezdtek. Még ötven méter,
és elérjük a sivatag nyílt, lapos talaját.
Megálltunk, és megvizsgáltuk az előttünk fekvő tere-
pet. A homok visszaverte a holdfényt. Fél mérföldnyire
látni lehetett minden mozdulatot.
- Ha még a hegyen vannak, itt kapunk golyót a há-
tunkba - morogta Mac. - Megkíséreljük?
- Aha. Maguk ketten itt maradnak. Ha velem nem tör-
ténik semmi, jöjjenek utánam.
- Keresi a balhét - mondta Mac, és a hátamra csa-
pott.
- Nem hiszem, hogy fenn vannak - mondta Mary nyu-
godt, tárgyilagos hangján. - Azt hiszem, a bányába men-
tek.
Reméltem, hogy igaza van, és lecsúsztam a rövid lej-
tőn a homokra. Cikcakkban futni kezdtem, felhúztam a
vállam, és előrehajoltam. Semmi sem történt. Futottam
néhány száz métert, aztán megálltam és megfordultam.
Mary és Mac mögöttem futottak. Megvártam őket.
- A bányában vannak - mondtam. - Szóródjunk szét,
és maradjunk mindig mozgásban. Ha lőni kezdenek, lela-
pulunk.
Újra futni kezdtünk a hullámos homokon a bánya felé.
Időnként megálltunk, hogy kipihenjük magunkat, de csak
pár percre. Aggódtam Paula miatt. Aggasztott a csend.
Ha Paula átjutott és Mifflin megérkezett volna, már lö
völdöznének.
Hamarosan feltűnt a kőbánya széle. Intettem a másik
kettőnek, hogy álljunk meg, és jöjjenek oda hozzám.
- Kúszva megyünk tovább - mondtam. - Lehet, hogy
Barratt hátrahagyott egy őrt, és nem akarok belerohanni.
Maga a hátvéd - folytattam Marynek. - Hagyja ezt Mac-
re és rám.
Újból elindultunk, most már óvatosan, zajtalanul mo-
zogva, és minden darabka fedezéket felhasználva.
Mac hirtelen rámutatott valamire. Követtem az ujját,
és egy ember fejének a körvonalait vettem ki a sötétben.
Az illető a cserjésben térdelt, és felénk nézett.
Mac a fülemhez tette a száját.
- Elintézem - mondta. - Rohamósztagos voltam, Ez
pont fekszik nekem.
Bólintottam, és figyeltem, ahogy az őr felé mászik.
Mary előrecsúszott a homokon, és mellém feküdt. Ő is
látta a fejet.
Vártunk. Semmi sem történt, és már azon kezdtem
gondolkodni, hogy miben mesterkedik Mac.
Aztán az őr hirtelen felemelkedett, és felénk nézett.
Remek célpontot nyújtott. Majd éleset köhintett, és arc-
cal lefelé a homokba esett.
Mac intett, és újra eltűnt a homokpárkány mögött. Jelez-
tem Marynek, hogy maradjon hátul, és tovább kúsztam.
- Azt sem tudta, mi történik vele - suttogta Mac, ami-
kor csatlakoztam hozzá. - Kezdem élvezni a dolgot.
A kőbánya széléhez értünk, és lenéztünk a mélybe.
A két teherautó vakító fényében lázas tevékenység zaj-
lott. Férfiak pakolták a fadobozokat a teherautókra, amíg
mások az alagútból vezető ösvényen cipelték fel a dobo-
zokat. Az egyik autó megtelt; és a másik is félig volt már.
Az alagút bejáratánál kiabálva, az embereit irányítva
és sürgetve Barratt állt.
Mac keze felemelkedett, és a harmincnyolcas ponto-
san Barratt mellére célzott. Megragadtam a csuklóját.
- Ne! A barátnőmnek lent kell lennie. Nem juthatott
át. Lemegyek és megkeresem. Ha kiszúrnak, kezdjen lö-
völdözni, és Barrattet kapja el elsőnek.
Bólintott, és én elkezdtem a veszélyes és lassú le-
ereszkedést a kőbányába. Időnként elindítottam egy kő-
zuhatagot, ilyenkor a lélegzetem visszafojtva, egy bokor
mögé húzódtam. De az alattam dolgozó emberek túlsá-
gosan el voltak foglalva azzal, hogy a dobozokat a teher-
autókra rakják, és nem vettek észre.
Az árnyékban maradva elértem a kőfejtő alját. Megfe-
lelő fedezékem volt, így csendben haladhattam a teher-
autók felé.
Hallottam Barrattet, amint szitkozódva ösztökélte az
izzadó embereket, hogy siessenek. A megrakott teher-
autóig mentem. A másik oldalán felálltam, és benéztem
a vezetőfülkébe.
Paulát találtam ott, keze-lába összekötözve, a szája
fölpeckelve. Felém fordult, és egymásra néztünk. Kinyi-
tottam az ajtót, és bevetettem magam.
Sápadtnak látszott, és egy kicsit ijedtnek is, de amikor
kivettem a pecket a szájából, rám mosolygott.
- Örülök, hogy látlak - mondta rekedten.
- Akkor már ketten vagyunk - mondtam, és elvágtam
a zsinórt a csuklóján. - Mi történt? Egyenesen beléjük
sétáltál?
Bólintott, és a csuklóját dörzsölte, amíg megszabadí-
tottam a bokáját is.
- Azt hiszi, hogy még a bányában vagy - mondta. -
Sejtelme sincs, hogy én benn jártam. Azt hitte, hogy
megpróbálok bejutni. Mihelyt befejezték a rakodást, be
akar vinni, hogy otthagyjon.
- Ember tervez. Gyerünk, menjünk föl a kőfejtő tetejé-
re. Barátaink vannak ott.
A teherautó fedezékében visszafelé osontunk, amerről
jöttem. Félúton lehettünk, amikor hirtelen kiáltás hallat-
szott mögülünk. Megdermedtünk. Visszanéztünk. A há-
rom férfi, aki a teherautónál dolgozott, szintén az alagút-
ba bámult. A szörnyű, vérfagyasztó kiáltás ismét felhar-
sant. Barratt hirtelen az alagútba lőtt, felkiáltott, és két-
ségbeesetten futni kezdett az ösvényen a teherautók
felé.
- A patkányok - mondtam, és megragadtam Paula
karját. - Fel amilyen gyorsan csak tudsz.
Mary és Mac fedeztek, amíg felfelé másztunk a mere-
dek emelkedőn. Lentről lövéseket és kiáltásokat hallot-
tunk, de nem néztünk hátra, és nem álltunk meg, amíg li-
hegve át nem vetettük magunkat a kőfejtő szélén függő
cserjén.
Mac jött oda izgatottan.
- Patkányok - mutatta, vörös, húsos arcán borzalom-
mal. - Nézzék! Ezeknek nincs semmi esélyük.
Lenéztem a kőfejtőbe. Hemzsegett a patkányoktól. Kö-
rülrajzották az öt embert, akik egymásnak vetett háttal
lövöldöztek közéjük. Láttam Barrattet, amint hadonászik,
és kiabál. Három óriási dög ugrott rá, aztán eltűnt a fé-
nyes, barna testek fortyogó tengerében. A többieket is
lehúzták, és egyre több patkány tolongott le az ösvé-
nyen, vinnyogva és verekedve, hogy hozzájuk férjen.
Megfogtam Paulát.
- Menjünk innen.
Futva indultunk a homokon keresztül az országút felé.

Nyolcadik fejezet

Éjfél múlt, amikor Mary Jerome, Francon, Paula és jóma-
gam betódultunk Brandon irodájába. Mifflin zárta a me-
netet, vörösen és elgondolkodva.
Brandon az íróasztala mögött ült, és végigmért min-
ket, amikor beléptünk. Most nem olyan volt, mint akit
skatulyából húztak elő. Mifflin az ágyból keltette fel,
hogy meghallgassa a történetemet.
- Jól van, üljenek le - dörmögte Brandon és az író-
asztala előtt félkörben álló székek felé intett, Megfordult,
és Mifflinre meredt. - Mit találtál?
- Két teherautónyi kábítószert és tizenhat holttestet -
mondta Mifflin. - Barratt halott. A bandából csak egy
maradt életben, mire megérkeztünk, és ő beszélt. De ez
már Malloy sztorija. Mesélje el ő?
Brandon egy mogorva tekintetre érdemesített. Kinyi-
totta a fiókot, és kivett egy szivartárcát. Anélkül, hogy
bárkit is megkínált volna, kiválasztott egy szivart, majd
visszadőlt a székére.
- Ezért jött, nem? - mondta, és kövér ujjával Mary Je-
rome-re mutatott. - Ő meg ki?
- Lee Dedríck felesége - mondtam.
Elképedve bámult rám.
- Kicsoda?
- Lee Dedrick felesége.
Megperdűlt, és Mary Jerome-re nézett.
- Igaz ez?
- Igen - felelte hideg, színtelen hangon.
- Mikor ment hozzá?
- Úgy négy évvel ezelőtt.
Letette a szivart, és szépen manikűrözött ujjait végig-
futtatta ritkás fehér haján.
- Ez azt jelenti, hogy a Marshland-házasság bigámia?
- kérdezte fojtott hangon.
- Az - feleltem, élvezve a megrökönyödését. - Kezd-
jem az elején, vagy inkább kérdezősködik?
Újra felemelte a szivart, és a végét vadul átszúrta egy
gyufával.
- Mrs. Dedrick, Serena Marshland tud erről?
- Már igen.
Lebiggyesztette a száját, a belenyugvás mozdulatával
megvonta kövér vállait, és intett.
- Rajta, kezdje el, de ne várja, hogy el is hiszem.
- A nagy része találgatás - mondtam, és előrecsúsz-
tam a széken. - Van, amit be lehet bizonyítani, van, amit
nem. Biztosan tudjuk, hogy Barratt egy csempészhálózat
főnöke volt. Lee Dedrick és Lute Ferris a segédei voltak.
Dedrick felügyelt a párizsi kapcsolatra, és Ferris csem-
pészte be a cuccot Mexikóból. Erre van bizonyíték. Azt is
tudjuk, hogy Dedrick elvette ezt a lányt - Mary Jerome-re
mutattam -, aki nem tudta, hogy miből él a férje. Aztán
otthagyta őt, elvette Serena Marshlandet, és visszatért
New Yorkba. Serena pénzét akarta. Ez az a pont, ahol
csak találgatni lehet. Souki rájött, hogy kicsoda Dedrick,
Talán zsarolni próbálta. Nem tudom. Lehet, hogy megfe-
nyegette Dedricket, aki úgy látta, vége a szép terveknek,
hogy megszerezze Serena vagyonát. Hogy elnémítsa,
megölte Soukit. Aztán megrendezte a saját elrablását,
hogy álcázza a gyilkosságot, és annyi pénzt csikarjon ki
Serenából, amennyit csak tud. Az ötlet bevált. Senki sem
gyanította, hogy ő ölte meg Soukit, és hogy valójában
nem rabolták el. Barratt segített neki. Barratt lakásában
rejtőzött, amíg az fölszedte a váltságdíjat, és Perellire
kente a dolgot. Nem volt nehéz, Perelli lakása Barratté-
val szemben van. Barratt gyűlölte Perellit. Elrejtette a kö-
telet, a váltságdíj egy részét és a fegyvert Perelli szobá-
jában, majd leadta a drótot a rendőrségnek. Az bedőlt,
és elkapta Perellit.
Brandon Mifflinre nézett, és felhorkant.
- Tudod, minek tűnik nekem ez az egész? - Az asztal-
ra csapott, és rám meredt. - Egy tipikus Malloy-fantaz-
magóriának. Megpróbálja kihúzni Perellit a lekvárból.
Abból, amit elmondott, semmi sem győzött meg arról,
hogy nem a barátja kapta el Dedricket. Mi van még?
- Egy recepciós, név szerint Grace Lehmann, aki ab-
ban a házban dolgozott, ahol Baratt lakott. Látta Barrat-
tet a kötéllel. Megpróbálta zsarolni, de Dedrick megölte.
Brandon nevetni próbált.
- Mit mondott, ki ölte meg?
- Dedrick, az őzbarna öltönyös férfi. Az, akit Joy
Dreadron látott Grace Lehmann-nal.
- Ügyes mese. A Lehmann lány öngyilkos lett. A ma-
ga egyetlen tanúja egy strichelö. Gondolja, hogy hiszek
neki? Egyébként egyik tanúja sem ér egy fabatkát sem.
Megvontam a vállam.
- Honnan tudja, hogy az őzbarna öltönyös pasas Ded-
rick? - kérdezte.
- Megismertem a hangját. Beszéltem vele telefonon,
amikor megrendezte az emberrablást, ha emlékszik rá.
Olyan hangja van, amit nem könnyű elfelejteni.
- Mesélje ezt az esküdtszéknek, és majd meglátja -
vigyorgott gúnyosan Brandon. - Csak azt tudja bizonyíta-
ni, hogy Barratt egy csempészbandát vezetett. Ezt elis-
merem, de a többit nem. A többi puszta kitaláció.
Franconra néztem, aki megrázta a fejét.
- Hát rendben, akkor azt hiszem, mehetünk aludni -
mondtam Brandonnak. - Nem én akartam idejönni, és ha
nem hiszi, nekem az is nyolc.
- Hát akkor mondja el elölről - mondta Brandon.
Kezdte jól érezni magát. - Jegyzőkönyvbe vesszük. - Bó-
lintott Mifflinnek, aki kinyitotta az ajtót, és MacGraw őr-
mester után üvöltött.
MacGraw kisvártatva bejött, jeges kifejezéssel pety-
hüdt arcán. Leült az asztalhoz, egy köteg papírt tett ma-
ga elé, és várt.
Újra elmondtam az egészet, időrendben, ahogy tör-
tént. Beletelt egy kis időbe. Aztán Brandon megpróbált
kiforgatni engem, Mary Jerome-ot és még Paulát is.
Semmire sem ment.
- Egy fikarcnyi bizonyítékuk sincs - mondta végül. -
Vigyék ezt a mesét a bíróság elé, és meglátják, mit mond
az államügyész. - Franconhoz fordult. - Ami engem illet,
Perelli rabolta el Dedricket. Ez a szalondetektív semmi
olyat nem talált, ami változtatna az álláspontomon. Az
összes tanúja meghalt vagy megbízhatatlan. Ha azt hiszi,
hogy Perelli alibije ezzel a Lola nevű nőszeméllyel megáll
a bíróság előtt, akkor elment az esze. Szóval kifelé,
mindannyian. Eddig is elég időmet vesztegették el. Hoz-
zák ide Dedricket, akkor talán hiszek maguknak. Ennél
többet nem mondhatok.
Kint a folyosón egymásra néztünk.
- Ez van - mondta Francon. - Igaza van, Vic. Szép kis
történet, de semmire sem megyünk vele a bíróságon.
Meg kell találnunk Dedricket.
Mífflín csatlakozott hozzánk a folyosó végén.
- Na, gyerünk! - morgott. - Nincs maguknak ágyuk?
- Keresed Dedricket? - kérdeztem.
- Keressük azt a fickót az őzbarna öltönyben - felelte
óvatosan. - A Lehmann-gyilkosság óta keressük. Ne tö-
rődj Brandonnal. Tudja, hogy Grace Lehmannt meggyil-
kolták. Csak mellébeszélt.
- Ha keresed, miért nem találtad meg?
Mifflin arca elvörösödött.
- Megtaláljuk. Ne kezdj okoskodni. Ha itt volna a vá-
rosban, már a kezünkben volna.
- Nem, mert megbújik valahol. Nem kutattál át min-
den házat a városban. Pedig ez az egyetlen módja, hogy
megtaláld.
Francon kezdte unni a dolgot.
- Hát, én azt hiszem, lefekszem. Nehéz napom lesz.
Egy hét múlva lesz a tárgyalás. Én két nap múlva kiszál-
lok. Nem megyek úgy a bíróság elé, hogy semmi sincs a
kezemben. Figyelmeztettelek, Vic, és komolyan gondo-
lom.
Elment mielőtt vitába szállhattam volna vele.
Kedvetlenül és fáradtan mentünk le a lépcsőn.
- Vigyem haza Mrs. Dedricket a lakásomba? - kérdez-
te Paula.
- Légy szíves. Holnap találkozunk az irodában. Talán
addig kiötlök valamit.
Beraktam őket egy taxiba, vártam, amíg elhajtanak,
aztán visszasétáltam a Buickhoz. Mifflin lépett oda hoz-
zám.
- Sajnálom, Vic - mondta. - Semmit sem tehetek.
- Tudom. - A kocsira dőltem, és cigaretta után nyúl-
tam. - Gondolod, hogy Dedrick meglépett a városból?
Mifflin vállat vont.
- Nem tudom. Figyeljük az utakat, a repülőteret, a pá-
lyaudvarokat. Ha meglépett, szerencséje volt. Vagy át-
csúszott a kordonon, vagy talált egy rejtekhelyet, ahol
senki sem keresi.
Bólintottam.
- Minden szóba jöhető helyet ellenőriztünk - folytatta
Mifflin. - Ha talált búvóhelyet, elég jó lehet.
Hirtelen támadt egy ötletem.
- Aha - mondtam. - Szerintem még a városban van.
Légy készenlétben, Tim! Azt hiszem, eszembe jutott va-
lami. Ne feküdj még le. Lehet, hogy hívlak. Otthon le-
szel?
- Oda indultam - mondta Mifflin. - Mi jutott eszedbe?
Mit gondolsz, hol lehet?
Beszálltam a Buickba, és beindítottam a motort.
- Ott, ahol te nem mernéd keresni, pajtás. Ocean En-
den.
Sebességbe tettem a kocsit, és kilőttem. Hiába kiabált
utánam.
Amikor rákanyarodtam az Ocean Endhez vezető magán-
útra, kikapcsoltam a fényszórókat.
A legvalószínűtlenebb és mégis a legnyilvánvalóbb
rejtekhely: Ocean End. Ha Marshland nincs a birtokon,
és Serena egyedül van, Dedricknek nem lehetett nehéz
meggyőzni az asszonyt, hogy menedéket nyújtson neki,
ha jó sztorit talált ki.
Nem volt több egy ötletnél, és bár alig vártam, hogy
ágyba kerüljek, tudtam, nem nyugszom addig, amíg nem
ellenőriztem.
Félúton megállítottam az autót, és kiszálltam. Vona-
kodva ismertem el, hogy biztonságosabb lesz gyalog
megtennem a hátralévő utat.
A főkapu zárva volt. Hallottam róla, hogy mindenféle
riasztók hálózzák be a birtokot, úgyhogy az ajtóval nem
is próbálkoztam. Addig mentem a fal mellett, amíg nem
találtam egy indát, amely elég erősnek látszott, hogy el-
bírja a súlyomat. Egy kis erőfeszítéssel feljutottam a fal
tetejére, és szemügyre vettem a holdfényben fürdő ker-
tet.
Csendben leugrottam a falról, egy rózsabokor ágyásá-
ban landoltam.
A távolban látszott a ház. Óvatosan indultam felé,
ügyeltem, hogy árnyékban maradjak, és felhasználjak
minden kis fedezéket, amíg el nem érem a teraszt.
A földszinten sötét volt, de két emeleti ablakból fény
szűrődött ki. Két óra múlt húsz perccel, elég kései idő-
pont ahhoz, hogy valaki ébren legyen.
Gumitalpú cipőmben nesztelenül osontam a teraszra
vezető lépcsőkön. Fejem felett az ablakból egyenesen a
teraszra vetődött a fény, és éles, világos mintát rajzolt a
fehér kőre. Nem volt nehéz fölmászni az ablakhoz. Az
ablak egy balkonhoz vezetett, amit a terasz korlátjára áll-
va, egy kis ugrással elértem. Két kezemmel kapaszkodva
lógtam, majd felhúzódzkodtam, és bekukkantottam az
ablakon. Nem volt rajta függöny.
Alig hittem a szerencsémnek. Az őzbarna öltönyös fér-
fi a hátán feküdt az ágyon. Az egyik kezében egy pohár
whisky volt, a másikban újság. Keskeny ajkai közt ciga-
retta parázslott. Nemigen figyelt arra amit olvasott.
Megjátszottam egy ötletemet, és bejött! Ha jól bele-
gondolok, nem is annyira szerencsém volt, inkább jól
okoskodtam. Hol lehetett volna máshol ilyen biztonság-
ban?
Nem akartam egyedül elkapni. Tanúkat akartam. Saj-
nálkozva lemásztam az erkélyről, és elértem a teraszt.
Megpróbáltam visszaemlékezni, hol van a legközeleb-
bi telefonfülke. Annyi biztos, hogy túl messze. Most,
hogy tudtam, hol van Dedrick, nem akartam szem elől
veszíteni. Ha alszik, talán vállalom a kockázatot, hogy el-
megyek telefonálni, de így nem, amikor bármelyik pilla-
natban a fejébe veheti, hogy lelép.
Emlékeztem, hogy a nappaliban van egy telefon.
Csendben végiglopóztam a teraszon a szárnyas abla-
kig, ami a nappaliba nyílt. A hold világánál megvizsgál-
tam az ajtókat, de nem találtam nyomát riasztóberende-
zésnek. Mielőtt megpróbáltam volna betörni, gondoltam,
körbesétálom a házat, hátha találok egy nyitva felejtett
ablakot.
Ezen az éjszakán szerencsém volt. A ház túlsó oldalán
találtam egy ablakot, ami nem volt kilincsre zárva. Kinyi-
tottam, bedugtam a fejem a sötétbe, és hallgatóztam.
Semmit sem hallottam. Előhúztam Paula zseblámpáját.
Az elem kimerülőben volt, de még mindig elég erős
fényt adott ahhoz, hogy lássam, a hallba vezető folyosó-
ra nézek.
Igen óvatosan kapaszkodtam fel, bemásztam az abla-
kon, becsuktam magam után, lábujjhegyen végiglopa-
kodtam a folyosón a hallba.
Csend volt a házban. Néhány másodpercig mozdulat-
lanul álltam, mielőtt beléptem volna a nappaliba. Be-
csuktam az ajtót magam mögött.
A telefon a kisasztalon állt, a heverő mellett. Leültem,
felemeltem a kagylót, és Mifflin otthoni számát tárcsáz-
tam.
Ültem, hallgattam a vonal búgását, és figyeltem, hogy
hallok-e valami zajt fentről.
Aztán kattanás hallatszott, majd Mifflin hangja. - Hal-
lo.
- Megtaláltam - mondtam. A kagylót egészen a szám-
hoz tartottam. - Ocean Enden van. Milyen gyorsan érsz
ide?
- Biztos vagy benne? - Mifflin hangja megremegett
az izgalomtól.
- Biztos. Láttam. Ide figyelj, Tim! Hozd magaddal Pau-
lát és Mrs. Dedricket. Azt akarom, hogy tanúskodjanak.
Állítsd le a kocsidat, mielőtt eléred a házat! Mássz át a
falon! Ne nyúlj a kapuhoz! Gyere föl a teraszra, és ne
mutatkozz, amíg nem hívlak. Mondd meg Paulának, hogy
minden szót jegyezzen! Oké?
- Igazán biztos, hogy ott van? - kérdezte Mifflin. - El-
vesztem az állásom, ha betörök a nőnek a házába . . .
- Felejtsd el az állásodat! Siess! Értesítem a lányokat,
hogy készen legyenek, mire értük mész. Húsz percen be-
lül várlak - és leraktam, mielőtt tiltakozhatott volna.
Ezután Paula számát tárcsáztam.
- Kapd föl a ruháidat - szóltam bele, amikor fölvette a
telefont. - Keltsd fel Mrs. Dedricket is. Mifflin körülbelül
tíz perc múlva értetek megy. Kijöttök Ocean Endre. Meg-
találtam Dedricket.
Készen lesznek, ígérte Paula. Nem vesztegette az időt
kérdezősködéssel.
Leraktam a kagylót, és rágyújtottam. Izzadtam az ide-
gességtől.
Valahol a csendes szobában egy óra ketyegett szorgo-
san. Végigfeküdtem a heverőn, és megpróbáltam meg-
őrizni a nyugalmamat. Némi szerencsével pontot te-
szünk az ügyre. Holnap, ha a dolgok úgy alakulnak,
ahogy szeretném, Perelli szabad.
Becsuktam a szemem. Úgy tűnt, mintha ezer éve nem
aludtam volna. Sok minden történt, amióta Maxie átadta
nekem a tartalék kulcsot Barratt lakásához. Szinte túl
szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen, hogy egy óra múl-
va befejezzük ezt az ügyet.
Aztán hirtelen egy pisztoly fojtott dörrenése hallat-
szott odafentről.
Lepattantam a heverőről, keresztülvágtattam a szo-
bán, és kinyitottam az ajtót, még mielőtt a lövés vissz-
hangja végiggördült volna a csendes házon.
Megálltam a hallban; és figyeltem. Egy ajtó nyílt ki.
Lámpa gyulladt. Valaki végigfutott felettem a folyosón,
el a lépcsőföljárat mellett. Egy pillanatra megpillantot-
tam egy kék selyemköpenyes nőt. Aztán egy másik ajtó
nyílt, majd vad, rémült kiáltás hallatszott.
Előrevetettem magam, hármasával vettem a lépcső-
ket, s éppen fölértem, amikor újabb kiáltás harsant a fo-
lyosó végén levő, kivilágított ajtóból.
Végigszaladtam a folyosón, megálltam az ajtó mellett,
és benéztem a szobába. Dedrick szobájába.
Serena az ágy fölé hajolt, és a válla kétségbeesetten
rázkódott. A férfi mozdulatlanul hevert az ágyon.
- Lee! - kiáltotta. - Mit tettél? Lee! Édesem! Szólalj
már meg!
Gyorsan beléptem a szobába. Egy röpke pillantás elég
volt, hogy lássam, az ágyon fekvő férfi halott. A fél arca
szét volt zúzva, és vér csurgott le fehér ingére.
Megfogtam Serena karját.
- Jól van - mondtam élesen. - Nincs mit tenni.
Megperdült, az arca fehér volt, a szeme teli rémülettel,
ahogy rám meredt. Sikítani kezdett, felemelte a kezét,
mintha el akarna tolni, aztán a szeme fennakadt, és a
karjaimba ájult.
Puhán letettem a padlóra, és a halott fölé hajoltam.
Egy harmincnyolcas colt automata feküdt a jobb keze
mellett. A fegyver csöve még füstölt. A félelem merev,
eltorzult vigyora ült az arcán, és lőpornyomok látszottak
a bőrén.
- Mi történt?
Megfordultam.
Wadlock állt az ajtóban, kopott, piros hálóköntösben,
kócosan.
- Megölte magát - feleltem röviden. - Vigyük innen
Mrs. Dedricket.
Fölé hajoltam, felemeltem, és kivittem a szobából.
Wadlock félreállt, szürke, öreg arca rángatózott.
Levittem Serenát a lépcsőkön a nappaliba, és lefektet-
tem a heverőre.
- Nyissa ki a szárnyas ajtókat, és engedjen be egy kis
levegőt - szóltam Wadlockra, aki felkapcsolta a villanyt.
Míg ő kinyitotta a teraszra vezető ajtókat, jó adag
whiskyt öntöttem egy pohárba, és Serenához vittem.
Amikor letérdeltem mellé, kinyitotta a szemét.
- Nyugodjon meg! - mondtam. - Tessék, igyon ebből!
Eltolta a kezem, és félig felült.
- Lee.
- Nézze, nem tud rajta segíteni. Senki sem tud. Nyu-
godjon meg.
Visszaesett a párnára, és a tenyerébe temette az ar-
cát.
- Miért tetted ezt, Lee? - sóhajtotta, inkább magának.
- Kedvesem, miért tetted ezt?
Wadlock jött oda, és tehetetlenül nézett rá.
- Hívja a rendőrséget - szóltam rá. - Mondja el, mi
történt, és ne avatkozzon bele.
- Nem értem - mondta zavartan. - Mit keres maga itt?
- Ne törődjön vele! Hívja a rendőrséget!
Mondani akart valamit, de meggondolta, és lassan ki-
ment a szóbából. Hallottam, ahogy felmászik a lépcsőn.
- Igyon - fordultam Serenához. - Szüksége lesz rá.
Rajta! A zsaruk kemények lesznek, amikor megtudják,
hogy maga rejtegette.
Elvette a whiskyt, kortyolt belőle, megborzongott, és
letette a poharat.
- Miért lennének? Megígértette velem, hogy nem szó-
lok. Két nappal ezelőtt jött vissza. Megszökött az ember-
rablóktól. Azt mondta, megölik, ha megtudják, hol van.
Még Wadlocknak sem mondhattam el.
- Elmondta, ki rabolta el?
- Barratt és Perelli - hadarta. - Azt mondta, Barratt
bérelte föl Perellit, mert Lee fel akart hagyni a régi életé-
vel.
Éppen ez volt az, amit nem akartam hallani.
- Biztos benne, hogy Perellit mondott?
Valami mozgást vettem észre a teraszon, gondoltam,
Mifflin érkezett.
A nő elfordult.
- Miért hazudnék?
Az ajtóhoz mentem. Mifflin, Paula és Mary Jerome jöt-
tek be. Bólintottam Mifflinnek, s intettem Paulának meg
Marynek, hogy maradjanak, ahol vannak.
Mifflin olyan óvatosan jött be, ahogy a macska mozog
a forró kályhán.
Serena villámgyorsan megfordult, és ránézett.
- Dedrick odafönt van - mondtam Mifflinnek. - Ha-
lott.Öngyilkosság.
Mifflin felhorkant, és átsietett a szobán. Figyeltem,
ahogy felmegy a lépcsőn.
- Hogy . . . hogy került ide? - kérdezte Serena, és a
torkához nyúlt.
- Sejtettem, hogy Dedrick itt van. Kiszúrtam az abla-
kon keresztül, és hívtam Mifflint.
- Maga . . . maga ezt a telefont használta?
Bólintottam.
- Akkor Lee hallotta, mit mond. Ezért . . . lőtte le ma-
gát.
Rámeredtem.
- Miért lőtte volna le magát?
Elfordította a tekintetét.
- A rendőrség gyilkosság vádjával kereste, nem?
- Úgy bizony. De nem hiszem, hogy így történt. Meg-
figyeltem, hogy nincs telefon a szobájában.
Nem válaszolt.
Aztán újabb ötletem támadt. Ma este csak úgy ontot-
tam az ötleteket.
- Azt tudja, hogy már nős volt, amikor elvette magát?
- kérdeztem csendesen.
Megfordult, az arca megkeményedett.
- Erről nem akarok beszélni.
- Gondoltam, szeretne találkozni azzal az asszonnyal.
Épp itt van.
Fölállt.
- Nem akarom. Nem jöhet be!
- De azonosítania kell Dedricket. Sajnos, be kell jön-
nie.
- Nem. Megtiltom!
Az arca hamuszürke lett, és nagy; fényes szeme be-
esettnek látszott.
- Én szerettem őt - folytatta vadul. - Nem engedem,
hogy az a nő a közelébe menjen.
A teraszajtóhoz léptem.
- Jöjjön be - mondtam Mary Jerome-nak. - Szeret-
ném, ha fölmenne, és megnézné Dedricket. Ne törődjön
a hölggyel, majd én vigyázok . . .
A torkomon akadt a szó.
Serena az íróasztalhoz ugrott a szoba másik végébe,
kihúzta a fiókot, és villámgyorsan visszafordult. Egy kis
automata pisztoly volt a kezében.
- Ott marad, ahol van!
Mary nyugodtan állt az ajtóban, hidegen és megvető-
en nézett Serenára.
- Mitől fél annyira? - kérdeztem, s lassan Serena felé
indultam.
- Ott marad, ahol van!
Láttam, hogy az ujja elfehéredik a ravaszon, s megáll-
tam.
- Legyen óvatos - figyelmeztettem.
- Vigye ezt a nőt előlem! Nem mehet a közelébe.
- Mi történik itt?
Mifflin jött be.
Kívülről fékcsikorgás és lábdobogás hallatszott.
MacGraw őrmester és két egyenruhás zsaru tört a szo-
bába.
Serena gyorsan hátralépett. Figyeltem minden mozdu-
latát. Láttam, amint felemeli a pisztolyt, és maga ellen
fordítja. Beteges rémület volt a szemében, amikor a
fegyver csövét az oldalához nyomta. Erre a mozdulatra
vártam. Előrevetettem magam, és levertem a lábáról,
épp abban a pillanatban, amikor a pisztoly elsült.
Mifflin előreugrott, térdre esett, és kicsavarta a fegy-
vert Serena kezéből.
Odébb gurultam.
A nő az oldalán feküdt, feje a karjaiban. Zokogott.
- Megsebesült? - lihegte Mifflín.
Megráztam a fejem, és a padlóra mutattam. A golyó
Serena mellett szántotta föl a padlót.
- Mi a fene történik itt? - ugatott MacGraw. - Mi ez?
- Vigye föl a hölgyet, és mutassa meg neki Dedricket!
- mondtam, és Mary Jerome felé intettem. - Nála van a
rejtély kulcsa, még ha nem is sejti.
- De hát . . . - kezdte Mifflin.
- Vigyék föl. Jobb, ha tőle hallják, mint ha tőlem.
Vállat vont, és az ajtó felé bökött.
- Menjen - mondtam Marynek. - Minden rendben
van. Nincs mitől félnie.
A nő követte Mifflint. Amíg fölmentem a lépcsőn, én
felemeltem Serenát, és a heverőre vittem. Az oldalán fe-
küdt, arcát elrejtette, teste rázkódott a zokogástól.
MacGraw rám vigyorgott.
- Szóval megoldja a rejtélyeket, Nagyokos - vicsor-
gott. - Pont a célegyenesben, hogy elmondhassa, mi tör-
tént.
- Hát, valakinek meg kell tennie - feleltem, és átmen-
tem a szobán Paulához.
- Mi történt, Vic? - kérdezte.
- Imádkozz! Lehet, hogy Perelli szabad.
Vártunk.
Néhány perc múlva Mary jött le a lépcsőn. Mifflin kö-
vette.
- Mit tudsz? - kérdezte Mífflin. Nehezen lélegzett.
- Nem Dedrick van odafönt. Mary azt mondja, hogy Lute
Ferris az. - MacGraw-re nézett. - Te ismered Ferrist.
Menj föl, és nézd meg!
MacGraw felszaladt a lépcsőn.
Mifflin felém fordult. - Nem azt mondta a nő, hogy ez
Dedrick? - Serena felé bökött, aki mozdulatlanul feküdt,
az arcát elrejtve.
Bólintottam.
MacGraw áthajolt a korláton.
- Ferris az, úgy bizony - kiáltotta.
- Akkor hol a fenében van Dedrick? - kérdezte Mífflin.
- Őt kérdezd! Majd ő megmondja! - Serenára mutat-
tam. - Én lefogadnám, hogy egy halom rongy és csont a
bányában.
Serena hirtelen felállt, az arca fehér volt, a szeme
fénylett.
- Én lőttem le! - mondta alig hangosabban, mintha
suttogna. - Ferrist is. És most tegyenek, amit akarnak,
nem érdekel. Tegyenek, amit akarnak.
Másnap öt óra lehetett, amikor az irodám ajtaja kitárult,
és Mifflin masírozott be rajta.
Az íróasztalnál ücsörögtem. Paula Jack Kerman mel-
lett állt, aki a hivatali díványon hevert. Épp most érkezett
meg Párizsból, és megpróbálta megmagyarázni, miért
költött annyit, mint egy kisebb állam kulturális célokra.
- Húsz dollár egy este pezsgőre - mondta Paula, és
meglobogtatta Kerman arca előtt a számlát. - És mindez
semmiért. Az égvilágon semmiért.
Kerman halványan vigyorgott.
- Ne szívjátok úgy mellre - kérte. - Az embernek meg
kell élni valahogy . . .
- Gyere be, Tim! - szóltam Mifflinnek, és levettem a
lábam az íróasztalról. - Reméltem, hogy meglátogatsz.
Ülj le. Hé, Jack, pattanj föl, és hozz a hadnagynak egy
whiskyt!
- Ez az egyetlen, amire alkalmas - mondta Paula csí-
pősen.
- Örülök, hogy ezt mondod. Legalább ennyire bízol
bennem - felelte Kerman keserűen. Legurult a díványról,
és a poharakkal szorgoskodott, amíg Mifflin az íróasztal-
lal szemben lévő székbe ereszkedett.
- Gondolom, érdekel, hogy mi sült ki - mondta. - Jó
kis nap volt. Brandon rohamot kapott. - Felfújta az arcát.
- Serenával nem volt problémánk. Beszélt. Fura, ha egy-
szer egy nő elengedi magát, akkor aztán dől belőle a szó.
- A férfiak sem maradnak le ebben - emlékeztette fi-
noman Paula.
Mifflin rám kacsintott, s kinyújtotta a kezét a whis-
kyért.
- Jót fog tenni - mondta. Belekortyolt, és elégedetten
sóhajtott. - Pont erre van most szükségem. Serenának
szerencséje van, Francon vállalta a védelmét. Épp Perel-
livel volt, amikor behoztam a nőt. Elszédültem, hogy hú-
zott Perellitől hozzá. Perellit egy órája elengedték. Bran-
dont megütötte a guta, de nem tehetett semmit, miután
meghallgatta Serenát. Perelli azt üzeni, hogy megláto-
gat, mihelyt találkozott a nőjével. Valami ünneplésről be-
szélt.
- Remek - mondta Kerman lelkesen. - Összedobunk
egy partit.
- És te fizeted - mondta Paula.
- Akarod hallani a sztorit, ahogy Serena elmesélte? -
kérdezte Mifflin.
- Naná.
- Nos, majdnem beletaláltál. Souki indította el a dol-
got. Első pillantásra megutálta Dedricket, és amikor az
Marshlandéknél lakott, átkutatta a holmiját. Rájött, hogy
Dedrick csempész, és hogy Mary Jerome a felesége.
Még mielőtt jelenthette volna Serenának, amit megtu-
dott, el kellett mennie Dedrickkel Orchid Citybe, de a bi-
zonyítékokat Serena szobájában hagyta. A nő rögtön
gépre szállt, és Dedrick után jött. Ocean Enden találkoz-
tak. Soukí közben visszament az Orchíd Hotelbe. Tízkor
kellett Dedrickért mennie. Serena bigámiával vádolta
Dedricket. Az kinevette, és bevallotta, csak azért vette el,
hogy amit lehet, kiszedjen belőle. Úgy tűnik, nem taná-
csos így beszélni egy Marshlanddel. A nő lelőtte.
Dedrick megbeszélte Barratt-tel és Ferisszel, hogy
Ocean Enden találkoznak. Épp azután sétáltak be, hogy
Serena lelőtte Dedricket. Felismerték a lehetőséget, és
megragadták. Amíg a dolog titokban marad, Serena a
kezükben van. Felajánlották, hogy fedezik a gyilkosságot,
ha a nő fizet. Nem volt más választása.
Ferris kocsiba rakta Dedrick holttestét, és elrejtette a
bányában, ezalatt Barratt kivitte Serenát a repülőtérre.
Aztán visszamentek Ocean Endre, és megvárták Soukit.
Lelőtték, aztán Ferris felhívott téged, mintha ő volna
Dedrick. Ezzel azt a látszatot keltették, mintha az ál-em-
berrablás tízkor történt volna, pedig Dedricket nyolckor
ölték meg. Így teremtettek Serenának alibit.
A többit tudod. Amikor Ferris megtudta, hogy Barratt
halott, Ocean Endbe ment, és kényszerítette Serenát,
hogy rejtse el. A nő hallotta, hogy telefonálsz, az ő szo-
bájában is van telefon. Tudta, hogy Ferris beszélni fog,
ha elkapják. Elhatározta, hogy elhallgattatja. Abban bí-
zott, azt hisszük majd, hogy Dedrick az. Bejöhetett volna
neki. Ferris szobájába ment; lelőtte, és úgy rendezte a
helyszínt, mintha öngyilkosság lett volna. - Mary Jerome
nélkül megúszhatta volna.
Megráztam a fejem.
- Nem hiszem. Szerintem Wadlock elárulta volna. Ő
ismerte Dedricket. De a nő is elszólta magát, amikor azt
mondta, Ferris kihallgatta, hogy veled beszéltem. Ezen
aztán elgondolkodtam: miért lőtte le magát olyan hirte-
len és készségesen? Eszembe jutott, hogy hátha nem is
ő Dedrick. Mi fog történni Serenával, Tim?
Mifflin vállat vont.
- Franconnal a háta mögött, akármi. A pénz csodákat
művel.
- Nem hiszem, hogy akár Francon is megmenthetné,
főleg, ha az egész ügy kipattan. És mi van Maryvel?
- Szabad. Ő lesz a koronatanúnk, de ellene nincs vád.
- Mifflin felemelkedett. - Azt hiszem, lelépek. Perelli
nem rajong a zsarukért. Nem akarom elrontani az ünnep-
lést.
Amikor elment, Kerman szólalt meg elsőnek. - Hogy
néz ki Perelli barátnője? Szép? - kérdezte unottan.
- Ne azzal törődj - mondta Paula mérgesen. - Más
miatt aggódj - s újra a költségszámla után nyúlt. - Mi az,
hogy ötven dollár parfümre?
Újra hátradőltem, és élveztem a lázas és meggyőző-
dés nélküli magyarázkodást.

Vége