 Mihail Solohov

 CSENDES DON


 ELSŐ KÖTET


 
 Fordította

 MAKAI IMRE

 
 EURÓPA KÖNYVKIADÓ

 BUDAPEST 1974

 
 ELSŐ KÖNYV


 
 Nem eke hasgatta, szántotta a mi dicsőséges földünket...
 Dicsőséges földünket lovak patája hasgatta, szántotta,
 A mi dicsőséges földünk kozák fejekkel van bevetve,
 A mi csendes Donunk ékeskedik fiatal özvegyekkel,
 A mi csendes Don apácskánk virágozik árva gyermekekkel,
 A csendes Don vize habja apák és édesanyák bőséges könnyeivel árad.
 Hej, csendes Don apácskánk!
 Hej, csendes Don, miért, hogy zavarosan áradsz?
 Ó, hogyne áradnék, csendes Don, zavarosan!
 Ágyamban, csendes Don ágyában, hideg források fakadnak,
 Vizemben, csendes Don vizében, fehér halacskák hánykolódnak.
 (Régi kozák énekek)
 
 ELSŐ RÉSZ

 1

 A Melehov-porta a falu legszélén terül el. A jószágudvar léckapuja északra szolgál, a Donra. Nyolcöles meredek ereszkedő a zöldre mohosodott krétatömbök közt, és máris itt a part: a gyöngyfényű kagylótelep, a hullámok csókdosta kavics cakkos, szürke szegélye, és odább a Don szél korbácsolta, acélkék-fodros árja. Keleten – a szérű fűzvesszőből font sövénye mögött – a Hetman út, őszes ürömtenger, lópaták tiporta,szürkésbarna, szívós útilapu. Az útelágazásnál egy kis kápolna; mögötte délibáb hullámaiban úszó puszta. Délen a krétahegy gerince, nyugaton a teret is átszelő utca fut az ártéri rét felé.
 Az utolsó előtti török hadjárat után Prokofij Melehov kozák hazatért falujába. Törökhonból menyecskét is hozott: egy selyemkendőbe bugyolált apró asszonykát. A török nő mindig elfödte arcát, csak ritkán vetette az emberekre vad tekintetű, bánatos szemét. A selyemkendőből távoli, idegen illat áradt; szivárványos cifrája láttán irigység fogta el az asszonynépet. A fogoly török menyecske kerülte Prokofij atyafiságát. Az öreg Melehov hamarosan ki is adta a fia jussát. Holta napjáig sem tette be a lábát Prokofij házába: nem tudta elfelejteni ezt a szégyent.
 Prokofij hajlékot épített: faházat ácsoltatott, jószágudvart kerített körül, és őszre a maga új gazdaságába vitte idegen vérű, görnyedt asszonyát. Együtt ballagtak végig a falun a holmijaikkal megrakott szekér nyomában, ki is özönlött az utcára apraja-nagyja mind egy szálig. A kozákok fojtottan heherésztek szakállukba, az asszonyok nagy hangon kiabáltak át egymásnak, és a szurtos kozák gyerkőcök hada visongva rakoncátlankodott Prokofijék mögött; de ő csak ment lassan, kigombolt kozák kaftánjában, mintha friss barázdában lépdelne, fekete markába szorította asszonya törékeny kis kezét, dacosan felvetette szőke fürtös fejét, csak a pofacsontja alatt duzzadtak meg és vonaglottak görcsösen az izmok, és örökké mozdulatlan, kőkemény szemöldöke közt ütközött ki a verejték.
 Attól fogva csak hébe-hóba látták a faluban, piacra se járt. Úgy élt félreeső házában, a Don-parton, akár az ordas. Faluszerte furcsákat pletykáltak róla. A gyerekek, akik borjúkat őriztek a csorda legelőn, azt pusmogták: ők sokszor látják, ahogy Prokofij estenden, amikor sápad az alkonyat, ölben viszi feleségét egészen a Tatárhalomig, Leülteti ott a kurgán búbján, háttal a századok marta, lyukacsos kőbuckónak, melléje telepszik, és hosszan-hosszan bámulnak a pusztába. Addig bámulnak, amíg ki nem alszik az estéli fény. Akkor Prokofij a köpenyegébe pólyálja az asszonyt, és ölben viszi haza. A falu nem lelte nyitját a rejtélynek, találgatta, mi a magyarázata ennek a különös viselkedésnek. A fehérnép még tetvészkedni sem ért rá a sok pletyka miatt. Mi mindent nem fecsegtek Prokofij feleségéről is! Némelyik azt állította, hogy ilyen gyönyörű asszonyt még nem látott a világ, mások az ellenkezőjét erősíthették. De fény derült mindenre, miután a legvakmerőbb menyecske, Mavra, a zsalmerka*, elszaladt Prokofijhoz friss oltószerért. Mialatt Prokofij lemászott érte a pincébe, Mavra megállapította, hogy Prokofijnak bizony a legsilányabb török asszony jutott.
 Idő múltán oldalt csusszant keszkenővel, kipirult orcával kerepelt a kis utcában egy sereg asszony között:
 – Ugyan mi szépet talált benne, kedveseim? Még ha takaros fehérnép volna, de így?!… Se fara, se mejje, kész csúfság. Nálunk még a jányok is gömbölyűbbek. Derékban ketté lehetne szakítani: olyan, akár a darázs; a szeme fekete, óriási, úgy metsz, urambocsá, mint a sátáné… Alighanem hamarosan lebabázik… bizonyisten…
 – Lebabázik? – ámuldoztak az asszonyok.
 – Nem vagyok én kisjány, csak tudom tán, hisz hármat neveltem fel.
 – Hát úgy arcra milyen?
 – Arcra? Sárga. A szeme teli bánattal, úgy látszik, nem valami rózsás az. élete ebben az idegen országban. És még valamit, asszonyok … Prokofij buggyos nadrágjában jár.
 – Nahááát! – kiáltották az asszonyok rémülten, egyszerre.
 Tulajdon szememmel láttam: nadrágban jár, csak éppen oldalcsík nélkül. Biztosan az ura viselőnadrágját rántotta magára. Hosszú ing van rajta, az alól látszik ki a nadrág; a szára botosba bújik. Ahogy jobban megnéztem, majd kilelt a hideg.
 Faluszerte pusmogták, hogy Prokofij felesége boszorkányságot űz. Asztahovék menye (Asztahovék laktak a falu felől a legközelebb Prokofijhoz) esküdözött: pünkösd hétfőjén hajnalhasadtakor látta, ahogy Prokofij felesége hajadonfőtt, mezítláb fejte a tehenet Asztahovék jószágudvarán. Azóta akkorácskára zsugorodott a tehén tőgye, mint egy gyerek ökle, a teje is elapadt, és nemsokára megdöglött.
 Abban az évben példátlan dögvész csapott a marhába. A Don-parti álláson mindennap tehén vagy növendékmarha hullájától tarkállott a homokturzás. A vész átragadt a lovakra is. Egyre apadtak a falu legelőjén őgyelgő ménesek. És ekkor ördögi pletyka kígyózott végig a közökön, utcákon.
 A községi gyűlésről egyszer Prokofijhoz vonultak a kozákok.
 A gazda kiment a lépcsőre, köszönt:
 – Mi jóban járnak, urambátyámék?
 A tömeg a tornácig nyomult, hallgatott, mint a sír.
 Végül az egyik pityókos öreg megtörte a csendet:
 – Cipeld ide a boszorkányod! Törvényt ülünk felette!…
 Prokofij berohant a házba, de a pitvarban utolérték. Egy tagbaszakadt tüzér – az utca csak Lőcsnek csúfolta – a falba verdeste Prokofij fejét, és úgy próbálta jobb belátásra bírni:
 – Ne lármázz, ne lármázz, nem érdemes. Téged nem bántunk, de az asszonyodat a föld alá küldjük. Jobb űtet agyonverni, semhogy az egész falu elpusztuljon jószág nélkül. De te ne lármázz, mert a fejeddel rontom le ezt a falat!
 – Cibáld elő azt a szukát, ide az udvarra! – kiabálták a tornácnál. Prokofij egyik ezredbélije fél kezére tekerte a török asszony haját, másik markával befogta kiáltásra tátott száját, futvást keresztülvonszolta a pitvaron, és a tömeg lába elé lökte. Metsző sikoly fúródott át a hangorkánon. Prokofij lerázott magáról hat kozákot, berontott a nagyszobába, lekapta a szablyát a szögről. A kozákok egymást taszigálva takarodtak a pitvarból kifelé. Prokofij, villogó, suhogó kardját feje felett forgatva, lerohant a lépcsőn. A tömeg szétrebbent, és szanaszéjjel szóródott az udvarban.
 Prokofij a csűrnél utolérte Lőcsöt, a futásban lomha tüzért, és hátulról, bal vállától ferdén lefelé, kötésig kettéhasította. A kozákság a sövény karóit kitördelve, a szélűn keresztül a sztyeppre özönlött.
 Félóra múltán a bátorságra kapott tömeg megint az udvar felé nyomult. Két felderítő le-lekushadva besettenkedett a pitvarba. A konyha küszöbén, vérében fürödve, sután hátranyaklott fővel feküdt Prokofij felesége; kínjában kivicsorított fogainak résében alig forgott összeharapdált nyelve. Prokofij remegő fejjel és merő tekintettel bugyolált birkabundájába egy nyivákoló húsgöngyöleget: koraszülött gyermekét.
 *

 Prokofij felesége még aznap este meghalt. A koraszülött csecsemőt szánalomból nagyanyja, Prokofij édesanyja vette magához.
 Párolt korpával borogatták, kancatejjel itatták, és egy hónap múlva, miután meggyőződtek róla, hogy a barna bőrű, féltörök fiúcska megél, templomba vitték, megkeresztelték. Nagyapjáról Pantyelejnek nevezték. Prokofij tizenkét esztendő múltán jött haza a kényszermunkából. Rövidre nyírt, ősz szálakkal elegyedő vörös szakálla, orosz ruházata idegenné tette, nem is hasonlított kozákra. Magához vette fiát, és megint hozzáfogott gazdálkodni.
 Pantyelej a feketeségig barna bőrű, karcsú, szilaj legénnyé cseperedett. Arcban, alakban anyjára ütött.
 Prokofij kozák nővel, a szomszéd lányával házasította össze. Attól fogva keveredett török vér a kozák vérrel. Attól fogva termettek itt a faluban azok a sasorrú, vad szépségű Melehov-kozákok, akiket az utca töröknek csúfolt.
 Pantyelej, apja temetése után, teljesen belevetette magát a gazdálkodásba. Új tetőt húzott a házra, egyköblös parlagot ragasztott még a telekhez, új színeket meg bádogfedeles csűrt épített. A tetőfedő a gazda rendelésére két bádogkakast nyírt ki, és a csűr tetejére szögelte. A két kakas vidám, gondtalan, elégedett, módos külsőt adott a Melehov-portának.
 Tovaröppenő évei hajlatán megköpcösödött Pantyelej Prokofjevics: megszélesedett, csöppet meggörbedt a háta, de még így is daliás öregembernek festett. Kemény csontú aggastyán volt. Sántított (fiatal korában egy cári szemlén, lóversenyen eltörte bal lábát), bal fülében félhold alakú ezüstfüggőt viselt. Vénségéig sem fakult meg hollófekete haja, szakálla. Néha úgy dühbe gurult, hogy a guta kerülgette. Alighanem ezzel vénítette meg idő előtt hajdanában gyönyörű, de most már a redők pókhálójával teleszőtt arcú, testes feleségét.
 Idősebb, már nős fia: Pjotr, anyjára emlékeztetett: alacsony, pisze orrú, szeszélyesen göndör, búzaszőke hajú, barna szemű legény volt. Grigorij, a fiatalabb, apjára ütött: fél fejjel magasabb Pjotrnál, bár hat évvel fiatalabb. Ugyanolyan kampós kányaorra volt, akár az öregnek. Picikét ferde metszésű mandulaszeme kékesen izzott. Barnapiros bőr feszült pofacsontja hegyes bütykein, háta is ugyanúgy meggörbedt, akár az apjáé, még mosolyukban is volt valami közös, vad vonás.
 Dunyaska – apja kedvence – hosszú karú, nagy szemű csitri; Darja, Pjotr felesége, piciny babájával – ez volt az egész Melehov család.
 2

 A hamuszürke hajnali égen már csak itt-ott hunyorgott egy-egy csillag. A fellegek alól szél fújt. A Don felett ágaskodva gomolygott a köd, majd végigterült a krétahegy lejtőjén, és szürke, fejetlen viperaként mászott a szakadékba. A bal parti vidék, a homok, a mocsaras tavak, az áthatolhatatlan nádas, a harmatos erdő szenvedélyes, de hideg pírban lángolt. A látóhatár alatt vajúdott a kelni vágyó nap.
 A Melehov-házban Pantyelej Prokofjevics volt az első, aki kitépte magát az álom karjai közül. Mentében begombolta keresztöltéssel hímzett ingét, kiment a tornácra. A fű lepte udvar ezüstös harmatban fürdött. Kieresztette a jószágot a közre. Darja alsószoknyában szaladt megfejni a teheneket. Meztelen fehér lába ikrájára fecstejként fröccsent a harmat, a jószágudvar gyepén meg szinte párállott friss lába nyoma.
 Pantyelej Prokofjevics elnézegette, miként egyenesedik fel a Darja talpa alatt meghajlott fű, és bement a nagyházba.
 A kitárt ablak párkányán az elvirult kiskerti meggyfa haldokló szirmai rózsállottak. Grigorij a karját széttárva hasra fordulva aludt.
 – Griska, jössz horgászni?
 – Mit akarsz? – kérdezte suttogva Grigorij, és lelógatta lábát az ágyról.
 – Menjünk elüldögéljük ott a reggelt.
 Grigorij szuszogva lehúzta a rúdról a nadrágját, fehér gyapju-botosába gyűrte a végét, és sokáig bajmolódott a cipőhúzással, amíg eligazította begyűrődő sarkát.
 – Főzött anyám csalétket? – kérdezte rekedten, mikor nyomában kilépett a pitvarba.
 – Főzött. Csak eredj a csónakhoz, mindjárt ott leszek én is.
 Az öreg illatos, párolt rozsot öntött egy tökkobakba, az elpotyogott szemeket takarékosan a tenyerére söpörte, és bal lábára bicegve, a lejtő felé sántikált. Grigorij mogorván gubbasztott a csónakban.
 – Merre evezzek?
 – A Fekete Szakadék felé. Próbáljuk meg annál a tönknél, ahol a minap horgásztunk.
 A csónak, tatjával a földet horzsolva, ráfeküdt a vízre, elszakadt a parttól. Az ár magával sodorta, ringatta, igyekezett oldalt fordítani. Grigorij nem evezett, csak kormányzott a lapáttal.
 – Evezz hát, vagy mi?!
 – Mindjárt, csak jussunk ki a közepére.
 A csónak átsuhant a zuhogón, aztán a bal part felé tartott. A vízen még harsányabban hangzó kakaskukorékolás szállt nyomukba a falu felől. A csónak oldala súrolta a fekete, murvás partot – mely meredek sziklafalként emelkedett a víz fölé –, aztán kikötött egy piciny öbölben. A parttól öt ölnyire vízbe merült szil tárta szét ágait. Körötte barna tajtékcsomókat pörgetett az örvény.
 – Tekerd csak ki a horgot, én majd idecsalogatom őket – súgta az apja Grigorijnak, és bedugta kezét a tökkobak gőzölgő száján.
 A rozs csobbanva szóródott a vízbe, mintha valaki halkan azt súgta volna: „Csitt.” Grigorij rátűzött a horogra néhány duzzadt szemet és elmosolyodott.
 Horogra, halacska, apraja-nagyja!
 A zsineg köröket vetve pottyant a vízbe, aztán kifeszült, akár a húr, majd megint megroggyant, mihelyt a nehezék medret ért. Grigorij lenyomta lábával a horgászbot végét, és a dohányzacskóért nyúlt, de ügyelt, hogy zajt ne üssön.
 – Na, apám, ma nem sokra megyünk, fogyóban a hold.
 – Gyufát hoztál?
 – Ühüm.
 – Adj tüzet!
 Az öreg rágyújtott, a napra pillantott, amely mintha ott rekedt volna a vízbe merült fa túlsó oldalán.
 – A potyka – az nem egyformán harap. Néha holdfogytakor is horogra akad.
 – Érzem, hogy valami apróság kóstolgatja a csalétket – sóhajtott Grigorij.
 A csónak mellől nagy csobbanással arrább löttyent a víz, és két rőfnyi tőponty hussant a levegőbe. Mintha vörösrézből öntötték volna. Begörbített, lapulevélnyi farkával kétszer a vízre csapva, a magasba pattant. Borsónyi csöppekkel fröccsentette teli a csónakot.
 – Most vigyázz! – dörmögte Pantyelej Prokofjevics, és kabátja ujjával megtörölgette nedves szakállát.
 A vízbe merült szilfánál a karként kinyúló csupasz ágak közt egyszerre két tőponty is felszökkent; a harmadik, valamivel kisebb, bele-belefúrta magát a levegőbe, és makacsul egyre ott ficánkolt a meredek part tövében.
 *

 Grigorij türelmetlenül rágta maga sodorta cigarettájának átnyálasodott végét. A sápadt nap már egy tölgyfa fele magasságában állt. Pantyelej Prokofjevics elszórta az egész csalétket. Bosszúsan szorította össze ajkát, és tompán bámulta a horgászbot mozdulatlan végét.
 Grigorij kiköpte a cigarettacsutkát, mérgesen követte szemével sebes röptét, és magában szidta apját, amiért kora hajnalban felverte, és nem hagyta, hogy kialudja magát. Szájában olyan bűzt hagyott az éhgyomorra elszívott cigaretta, akár a perzselt sörte szaga. Lehajolt, hogy merítsen egy marék vizet, de ebben a pillanatban gyengén megingott a víz fölé fél rőfnyire meredő horgászbot vége, és lassan lefelé hajlott.
 – Vágj be neki! – súgta az öreg.
 Grigorij felrezzent, meghúzta a horgászbotot, de a nyél vége sebesen a vízbe fúródott: a bot abronccsá görbült Grigorij kezétől. Mint valami örvény, óriási erő húzta lefelé a vörösfűzből metszett feszes horgászbotot.
 – Tartsd! – biztatta nyögve az öreg, is igyekezett ellendíteni a csónakot a parttól.
 Grigorij erőlködött, hogy felemelje a bolot, de nem tudta. A vastag zsinór száraz reccsenéssel elszakadt. Grigorij megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát.
 – Akkora mint egy bika! – súgta Pantyelej Prokofjevics. Sehogy sem talált bele a horog hegyével a csalétekbe.
 Grigorij izgatott nevetéssel új zsineget kötött a botra, és kivetette.
 Alig ért feneket a nehezék, megint meghajolt a bot vége.
 – Ahol van ni, a nyavalyás! – dünnyögte Grigorij, és nagy üggyel-bajjal feltépte a folyó fenekéről a sebes ár felé szökkenő halat.
 Az élesen szisszenő zsineg összevissza szabdalta a víz felszínét, utána zöldes, ferde sávban felfelé húzódott a víz. Pantyelej Prokofjevics bütykös ujjaival végigtapogatta a merítő nyelét.
 – Fordítsd oldalt a víz színére! Tartsd erősen, mert elvágja, mint a fűrész.
 – Ne félj!
 A hatalmas, sárgásvörös tőponty a felszínre bukkant, habosra csapkodta a vizet, és nyomott homlokú fejét lefelé fúrva megint a mélybe iramlott.
 – Tyű, de húzza, pedig már belezsibbadt a karom… Na, várj csak!
 – Fogjad, Griska!
 – Fogom!
 – Vigyázz, a csónak alá ne eresszed… Vigyázz!
 Grigorij lélegzetet vett, és a csónakhoz vonszolta az oldalára dőlt pontyot.
 Az öreg már-már kihajolt érte a mentővel, de a ponty összeszedte utolsó csepp erejét is, és megint a mélybe iramlott.
 – Emeld ki a fejét! Hadd szippantson egy kis levegőt, majd megjuhászodik!
 Grigorij felszínre rángatta, és megint a csónakhoz húzta az elcsigázott pontyot. Szélesre tátott szájjal nekiütődött az érdes csónakfalnak, és megállt. Enyhén mozgó uszonyai aranysárga színben játszottak.
 – Na, ennek befellegzett! – kiáltotta Pantyelej Prokofievics amikor kiemelte a merítővel.
 Ott üldögéltek még vagy félórát. A ponty csata elcsendesült.
 – Tekerd fel a zsineget, Griska. Úgy látszik, az utolsót csíptük el. Most mán hiába várnánk másikat.
 Kászálódtak. Grigorij ellökte a csónakot a parttól. Amikor megtették a fele utat, Grigorij látta apja arcán, hogy mondani akar valamit, de az öreg szótlanul nézegette a domb lábánál szétszórt falusi portákat.
 – Te, Grigorij, mondanék valamit… – kezdte az öreg tétován, és a lába alatt fekvő zsák madzagját tépkedte –, úgy veszem észre, hogy te meg Akszinya Asztahova valahogy…
 Grigorij arcát sűrű pír öntötte el. Elfordult. Napbarnította, izmos nyakába vágódó inggallérja fehér sávot gyűrt ki.
 – Vigyázz, kölyök – folytatta most már keményen és mérgesen az öreg –, mer majd másképp beszélek veled! Sztyepan szomszédunk. Nem tűröm, hogy a feleségével cicázz. Még bűnig fajulhat a dolog! Jó előre figyelmeztetlek: ha észreveszem, agyonverlek!
 Pantyelej Prokofjevics bütykös ököllé gyűrte ujjait, és dülledt szemét összehunyorítva nézte, hogyan szívódik vissza a vér fia arcából.
 – Pletyka! – dörmögte Grigorij tompán, mintha víz alól jönne a hangja, és egyenest apja lilás orratövére szegezte szemét.
 – Ne járjon a szád!
 – Sok mindent összefecsegnek az emberek…
 – Kuss! Disznó kölyke!
 Grigorij nekifeküdt az evezőnek. A csónak erős lökésekkel lendült tovább. A csobogó víz cikornyás táncba kezdett a tat mögött.
 A kikötőhelyig mind a ketten hallgattak. Amikor már a partnál tartottak, az öreg megint figyelmeztette:
 – Vigyázz, jól észbe tartsd, mer ha nem, hát… és mátul fogva vége minden mulatságnak. Egy lépést se hazulrul! Megértetted?!
 Grigorij nem szólt egy szót sem. Amikor kikötötte a csónakot, megkérdezte :
 – A halat odaadjam az asszonyoknak?
 – Vidd a bótoshoz, add el – felelte szelídebben az öreg –, kapsz érte egy kis dohányravalót.
 Grigorij az ajkát harapdálva lépkedett az apja mögött. „Majd ha fagy, öreg! Ha bilincsbe versz, akkor is elmegyek máma a táncba!” gondolta magában, és tekintete dühösen marta apja meredek tarkóját.
 Grigorij otthon gondosan lemosta a ponty pikkelyéről a rászáradt homokot, és rőzsegallyat dugott keresztül a kopoltyúján.
 A kapu előtt akadt össze egyívású régi cimborájával, Mityka Korsunovval. Mityka veretes öve végével játszik mentében. Kerek, pimasz szeme sárga olajfénnyel csillog keskeny résében. Bogara olyan, akár a macskáé, szinte függőlegesen húzódik. Ez az oka, hogy Mityka tekintete hullámzó, kifürkészhetetlen.
 – Hova-hova azzal a hallal?
 – Mai zsákmány. Viszem a bótoséknak.
 – Mohovéknak, mi?
 – Azoknak.
 Mityka szemre felbecsülte a ponty súlyát.
 – Megvan vagy tizenöt font, mi?
 – Meg egy fél. A rúd mérlegen mértem meg, nagyjából.
 – Menjünk együtt, majd én alkuszok helyetted.
 – Na gyerünk!
 – Hát áldomás lesz-e?
 – Nem veszünk össze, kár a szót szaporítani.
 Nagymiséről jövet szétszóródott a nép az utcákon.
 Az úton szépen egymás mellett lépkedett három fiútestvér, akiket Samiloknak csúfoltak. A legidősebb, a félkarú Alekszej haladt középen. A mundér szűk gallérja egyenesen tartotta eresinas nyakát, göndör, gyér kecskeszakálla hetykén oldalt állt, bal szeme idegesen kacsingatott. Régen, egy lőgyakorlaton felrobbant a puska Alekszej kezében, és a závárzat egy szilánkja elcsúfította orcáját is. Attól fogva kacsingat a szeme vagy kell, vagy sem; az orcáját végigszántó kék sebhely csepűhaja alá fut. Bal karját könyökig letépte a robbanás ereje, de Alekszej fél kézzel is ügyesen tud cigarettát sodorni, sose hibázza el; domború mellkasához szorítja a dohányzacskót, fogával letép egy darab papirost, amekkora kell; parányi csatornává görbíti, telikaparja dohánnyal, és ujjainak villámgyors mozdulatával megsodorja. Az ember észre se veszi: Alekszej már rágja is a kész cigarettát, és kacsingatva tüzet kér.
 Félkarú, de mégis ő a legkülönb ökölvívó a faluban. Pedig az ökle se valami rendkívüli, akkora, mint egy sártök; egyszer szántás közben nagyon megdühödött az ökörre. Az ostor elkallódott valahová. Ököllel sózott oda neki. Az ökör rögtön elnyúlt a barázdában, csak úgy ömlött a vér a füléből, alig tudta kiheverni. A másik két testvér – Martyin és Prohor – szakasztott olyan volt, mint Alekszej. Ugyanolyan alacsonyak voltak, mint ő, és zömökek, akár a tölgy, csak éppen mindkettőjüknek megvolt a karja párosával.
 Grigorij köszönt a Samiloknak. Mityka úgy félrefordította a fejét, hogy reccsent egyet – és továbbhaladt. Farsangkor egy ökölviadalban Aljoska Samil csöppet sem sajnálta Mityka fiatal fogait, teljes erejéből nekihuzakodott – és Mityka a patkós csizmasarkok tiporta szürke jégre köpte két zápfogát.
 Amikor találkoztak, Alekszej ötöt is kacsintott egyfolytában!
 – Eladó ez a kölönc?
 – Eladó. Vedd meg!
 – Mennyit kérsz érte?
 – Egy pár ökröt meg az asszonyt ráadásnak.
 Alekszej hunyorogva hadonászott csonka karjával.
 – Furcsa legény vagy, nagyon furcsa!… Hahaha, még hogy az asszonyt!… Hát a szaporulatot viszed-e?
 – Azt hagyd meg magadnak, különben kihalnak aSamilok! – kacagott Grigorij.
 A templomkert előtti téren csoportokba verődött a nép. A tömeg kellős közepén a kurátor egy ludat emelt feje fölé: „Ötven kopejka. Először. Senki többet?”
 A liba ide-oda forgatta nyakát, megvetően pislogott türkiz szemével. A mellette álló körben egy keresztekkel, érdemrendek kel teliaggatott ősz öregember hadonászott mindkét kezével.
 – Grisaka nagyapám a török háborúról fecseg – vágott feléje Mityka a szemével. – Menjünk oda, hallgassuk meg.
 – De amíg hallgatjuk, ránk büdösödik a hal, felpuffad.
 – Ha felpuffad, többet nyom, több lesz a hasznunk.
 A téren, a tűzoltószín mögött – ahol a törtrudas tüzoltólajtok száradnak széjjel – zöldellik a Mohov-ház fedele. Grigorij a szín mellett elhaladtában köpött egyet, és befogta az orrát. Egy lajt mögül, nadrágját gombolgatva – a csat a foga közt – egy öregember bújt elő.
 – Rád ért? – csipkelődött Mityka.
 Az öreg elkészült az utolsó gombbal is, és kivette szájából a csatot.
 – Mi közöd hozzá?
 – Bele kéne verni az orrod! Meg a szakálladat, a szakálladat! Hogy egy hétig se szapulja le az a vén oldalbordád.
 – Majd beleverem én a tiédet, te dög! – mondta sértődötten az öreg. Mityka úgy hunyorgott macskaszemével mintha bántaná a nap. – Nicsak, milyen előkelő! Takarodj, ebkölyke. Mit kötsz itt belém? Mindjárt adok evvel a szíjjal!
 Grigorij és Mityka nevetgélve közeledett a Mohov-ház tornáca felé. A korlátot csipkés levelű, sűrű vadszőlő futotta be. A tornácot bágyadt, foltos árnyék borította.
 – Ide süss, Mitrij, hogy élnek ezek!
 – Még a kilincs is aranyozott! – Mityka benyitott a verandaajtón.
 – Ki az? – kiáltott ki valaki a verandáról.
 Grigorij restelkedve előreindult. A festett padlódeszkát végigseperte a hal farka.
 – Kit keresnek?
 Fonott hintaszékben egy leány ült. Kezében egy tál földieper. Grigorij némán bámult a szív alakú, duzzadt, rózsapiros ajkakra, amelyek közt egy szem eper tűnt el. A leány, fejét oldalt hajtva, nézegette a jövevényeket.
 Mityka segítségére sietett Grigorijnak.
 – Vesznek halat? – kérdezte köhintve.
 – Halat? Mindjárt szólok.
 Előrelendítette a széket, felállt, és meztelen lábra húzott, hímzett papucsával csoszogva elindult. A nap átvilágította a fehér ruhát, és Mityka észrevette a gömbölyded combok homályos körvonalait meg az alsószoknya széles, hullámzó csipkéjét. Elámult a kivillanó ikra atlaszfehérségén. Csak a kerek sarkokon sárgállott kissé a bőr, mint a vaj.
 Mityka meglökte Grigorijt.
 – Oda nézz, Griska,ez aztán a szoknya!… Akár az üveg: minden keresztüllátszik rajta.
 A leány visszajött a folyosóajtón, és puhán belesüppedt a székbe.
 – Menjen a konyhába.
 Grigorij lábujjhegyen a házba indult, Mityka előretette az egyik lábát, és a választék fehér csíkjára sandalgott, amely két aranyló félgömbre osztotta a leány haját. A lány pajzán, nyugtalan szemmel mérte végig.
 – Maga idevaló?
 – Idevalósi.
 – Hogy hívják?
 – Korsunovnak.
 – Hát a keresztneve?
 – Mitrij.
 A leány figyelmesen nézegette körmei rózsás pikkelyét, és sebes mozdulattal maga alá húzta lábát.
 – Melyikük horgászik?
 – Grigorij, a cimborám.
 – Maga is halászik?
 – Halászok, ha kedvem szottyan rá.
 – Horoggal?
 Horoggal is szoktunk, vagy ahogy mifelénk mondják – kampóval.
 – Én is szeretnék horgászni egy kicsit – mondta a lány rövid hallgatás után.
 – Hát akkor menjünk, ha kedve tartja.
 – Hogy is kéne ezt elintézni?… De komolyan mondja?
 – Nagyon korán kell felkelni.
 – Én felkelek, csak legyen, aki felkelt.
 – Kőteni felkőtjük… De mit mond az apja?
 – Az apám?
 Mityka elkacagta magát.
 – Tolvajnak ne nézzen!… Még rám uszítja a kutyákat…
 – Szamárság! Egyedül alszom a sarokszobában. Ez az ablaka, látja? – kérdezte, és rámutatott az ujjával. – Ha értem jön, kopogjon ezen az ablakon, és felkelek.
 A konyhából hangfoszlányok hallatszottak. Grigorij szégyenlősen hebegett, a szakácsnő öblösen dörmögött.
 Mityka kozák övének tompa fényű ezüstjével babrált, és hallgatott.
 – Maga házasember? – kérdezte a leány, rejtett mosolyt melengetve ajka szögletében.
 – Miért?
 – Csak úgy kérdem… Érdekel.
 – Nem, még legény vagyok.
 Mityka hirtelen elveresedett, a lány meg a padlóra pottyant melegházi földieper kocsányával játszogatva, pajkos mosollyal kérdezte:
 – Na és, Mitya, szeretik magát a lányok?
 – Ki szeret, ki nem.
 – Mondj-ja… Miért van magának olyan szeme, akar a kandúré?
 – Kandúré? – kérdezte Mityka. Most már végképp zavarba esett.
 – Igen, pontosan olyan, mint a macska szeme.
 – Anyámtól örököltem biztosan… Nem tehetek róla.
 – És miért nem házasítják meg, Mitya?
 Mityka magához tért pillanatnyi zavarából. Megfoghatatlan gúnyt érzett a lány szavaiban: sárgás láng gyúlt ki macskaszemében.
 – Még nem nőtt meg a menyasszonynak való.
 A lány meghökkenve felrántotta szemöldökét. Elpirult és felállt.
 Az utca felől léptek hallatszottak a lépcsőn.
 A leány gúnyt rejtő, kurta mosolya úgy csípte Mitykát, mint a csalán. A gazda, Szergej Platonovics Mohov, bő kecskebőr cipőjével puhán csoszogva, méltóságosan vitte el köpcösödő testét a félrehúzódó Mityka mellett.
 – Hozzám jött? – kérdezte elhaladtában, anélkül, hogy feléje fordította volna fejét.
 – Halat hoztak, papa.
 Grigorij, immár üres kézzel, visszajött.
 3

 Grigorij az első kakasszó után ment haza a mulatságból. A pitvarból savanykás komlószag és száraz kakukkfű fűszeres illata csapta meg.
 Lábujjhegyen bement a nagyházba, levetkezett, oldalcsíkos ünneplő nadrágját óvatosan felakasztotta, keresztet vetett, és lefeküdt. A padlón a holdfény arany mécsvilága nyúlik végig, amelyet kereszt alakban négyfelé metsz az ablak fája. A sarokban, hímzett kendők alatt, halványan csillognak az ezüstös szentképek. Az ágy felett függő rúdon vontatottan donganak a felháborgatott legyek.
 Már-már elszunnyadt, amikor a konyhában felsírt bátyja kisfia.
 A bölcső megnyikordult, mint a kenetlen szekér. Darja álmos hangon dörmögte:
 – Csitt, te kis utálatos. Se nem alszik, se nem nyugszik! – És halkan rázendített:
 Merre jártál,
 Hol kószáltál?
 Ügyeltem a ménesre.
 Mit fizettek érette?
 Szép paripát, fékkel,
 Csupa arany ékkel.
 Grigorijnak, ahogy már-már elszenderedett az egyenletes, ringató nyikorgás zenéjére, eszébe jutott: „Pjotrnak holnap be kell vonulnia gyakorlatra. Darja egyedül marad a picivel… Úgy látszik, Pjotr nélkül kaszálunk.”
 Meleg párnájába fúrta fejét, de még így is tolakodóan csordogált fülébe a dal:
 Hát a lovad hol van?
 Odakinn a kapuba.
 Hát a kapu hol van?
 Elvitte az ár.
 Harsány csődörnyerítés riasztotta fel Grigorijt. Hangjáról megismerte Pjotr katonalovát.
 Álomernyesztette ujjaival sokáig gombolgatta ingét, és csaknem megint elaludt az egyre ömlő, hullámzó dallamra:
 Hát a liba hol van?
 Nádasba hűsöl.
 Hát a nádas hol van?
 Levágták a lányok.
 Hát a leányok?
 Menyegzőre mentek.
 Hát a kozákok?
 Háborúra mentek.
 Grigorij álmosan, törődötten ballagott az istállóba, kivezette a csődört a közbe. Arcát megcsiklandozta egy rálibbenő pókháló, erre hirtelen kiröppent szeméből az álom.
 A Don színén haránt, hullámos holdfényes, szűz ösvény nyúlt végig. A folyón köd terjengett; felette kölesszemek – csillagok. A csődör óvatosan lépdelt mögötte. A folyóhoz kényelmetlen ereszkedő vezetett. A túlsó parton kacsa hápogott, az innenső part mellett a hínár közül felvetődött, és nagyot csobbanva zuhant vissza egy kishalakra vadászó harcsa.
 Grigorij sokáig állt a folyónál. A part nyirkos, édeskés poshadásszagot lehelt. A csődör ajkáról apró csöppek potyogtak vissza a folyóba. Grigorij könnyű, kellemes ürességet érzett szívében. Gondolattalan, jó érzés volt. Visszatérőben keletre pillantott. Ott már oszladozott a kékes félhomály.
 Az istálló mellett anyjába botlott.
 – Te vagy a, Griska?
 – Ki lenne?
 – Megitattad a csődört?
 – Meg – felelte Grigorij kelletlenül.
 Anyja hátrahajolva tüzelni való szárazganét cipel kötőjében. Mezítelen, petyhüdt lábával vénasszonyosan csoszog.
 Eredj át, költsd fel Asztahovékat, Sztyepan a mi Pjotrunkkal akar indulni.
 A hűvös hajnal mintha feszes, remegő rugót tenne Grigorij testébe, melyet csípősen borzongat a hideg. Hármasával ugorja át a fokokat, úgy szalad fel Asztahovékhoz a döngő lépcsőn. Az ajtó nincs bezárva. A konyhában egy leterített pokrócon alszik Sztyepan. Hóna alatt az asszony feje.
 A foszladozó homályban Grigorij megpillantja Akszinya térden felül felgyűrődött ingét, szégyentelenül szétvetett nyírfehér lábát.
 Lopva végigsímogatja szemével. Aztán idegen, rekedt hangon azt kiáltja:
 – Hé, ki van itt? Keljetek fel!
 Akszinya felsóhajt álmában.
 – Jaj, ki az? Ki az, hé? – Aztán fejetlenül kapkodni kezd. Ahogy ingét lehuzigálja, meztelen karja a combjai közé búvik. A párnán foltot hagyott az álmában kicsordult nyál. Mert hajnaltájt mély a menyecske álma!
 – Én vagyok. Anyám küldött felkőteni benneteket…
 – Mindjárt… Itt ugyan nem kerülhetsz beljebb… A bolha miatt ágyaltunk a földre. Sztyepan, kelj fel, hallod?
 Grigorij a menyecske hangjából megsejti, hogy Akszinya most kényelmetlenül érzi magát. Így hát sietősen elmegy.
 A faluból harminc kozák vonult be májusi hadgyakorlatra. Gyülekezőhely a tér. Hét óra tájban ponyvaekhós szekerek, nyári vitorlavászon inges gyalogos, lovas kozákok tartanak a piac felé, teljes felszereléssel.
 Petro a tornácon sebtiben varrta a kettéreccsent kantárszárat. Pantyelej Prokofjevics Petro lova körül tett-vett, zabot öntött eléje a jászolba, és el-elkiáltotta magát:
 Dunyaska, jól bevarrtad a cibakot? Megszórtad a szalonnát sóval?
 A pirospozsgás Dunyaska, mint a fecske, cikázott végig-végig az udvaron, a nyári konyhától a házig.
 Apja kiabálására nevetve tiltakozott.
 – Törődjön, apám, a maga dolgával. Úgy rakok én mindent a bátyus tarisznyájába, hogy meg se moccan Cserkasszkig.
 – Nem lakott még jól? – érdeklődött Petro; megnyálazta a szurkos fonalat, és a csődör felé intett fejével.
 – Majszolja – felelte az apja higgadtan, és érdes tenyerével megtapogatta a lópokrócot. Ha akármilyen csekélység is – egy morzsa vagy szalmaszál – tapad a pokrócba, egynapi lovaglás alatt véresre dörzsöli a ló hátát.
 – Ha jóllakik a Pejkó, itassa meg, apám.
 – Griska majd levezeti a Donra. Hé, Griska, vezesd itatni ezt a lovat!
 A magas, horpasz, fehér hókás doni csődör kényesen táncolva indult el. Grigorij kivezette a kiskapun. Bal kezével könnyedén a marjába kapaszkodva rápattant, és – helyből – sebesen elnyargalt. Az ereszkedőnél vissza akarta fogni, de a csődör lépést tévesztett, még jobban nekiiramodott, és sebes vágtában száguldott lefelé. Ahogy Grigorij hátravetette magát, és szinte hanyatt feküdt a lovon, vödrökkel lefelé ballagó asszonyt vett észre. Lekanyarodott az ösvényről, maga mögött hagyta a felkavart porfelhőt, és belenyargalt a vízbe.
 A lejtős parton, ringó csípővel, Akszinya ballagott lefele.
 – Te szilaj sátán! – kiabálta már messziről. – Hajszál híján agyontapostattál avval a csődörrel! Várj csak, megmondom apádnak, hogy nyargalászol!
 – Nana, szomszédasszony, csak ne szidj… Ha táborba megy az urad, tán én is jó lennék a házad körül!
 – Úgy kellesz te nekem, akár az ördög!
 – Majd ha kezdődik a szénakaszálás, még rímánkodni is fogsz! – nevetett Grigorij.
 Akszinya a pallóról ügyesen telemerítette vízzel a rúdon lógó vödröt, és a szélben fel-fellibbenő szoknyáját térde közé szorítva nézett Grigorijra.
 – Mi az, felkászolódott már Sztyepan? – kérdezte Grigorij.
 – Mi közöd hozzá?!
 – Ejnye, de furcsa vagy… Már kérdezni sem szabad?
 – Útra kész! Na?
 – Akkor hát itt maradsz zsalmerkának.
 – Olyanformán.
 A csődör felkapta a vízből a száját, összekoccanó foggal rágta a visszacsepegő vizet, a Don túlsó partja felé nézett, és első lábával a vízbe toccsantott. Akszinya telemerítette a másik vödröt is; átvetette vállán a rudat, és könnyed, ringó léptekkel felfele indult. Grigorij nyomába indította a csődört. A szél meg-meglobogtatta Akszinya szoknyáját, és elbabrálta napbarnította nyakán az apró, göndör pihéket. Nehéz kontyán színes selyemmel hímzett kis sapka virított. A szoknyájába eresztett rózsaszínű ing simán fogta körül kemény húsú hátát és gömbölyű vállát. Mikor felfelé menet előrehajolt, az ing alatt világosan kirajzolódott gerincének hosszúkás völgye. Grigorij látta a hónaljban izzadság fakította ing szürkésbarna félholdját, és az asszony minden moccanását szemmel tartotta. Megint szeretett volna beszédbe elegyedni vele.
 – Vagy talán búsulni fogsz az urad után? Mi?
 Akszinya mentében hátrafordította fejét, és elmosolyodott.
 – Hát már hogyne búsulnék! Házasodj meg – mondta szaggatottan, lihegve –, házasodj meg, akkor majd megtudod, hogy búsulnak-e a menyecskék az uracskájok után, vagy sem.
 Grigorij megnoszogatta a csődört, utolérte az asszonyt, és szemébe tekintett.
 – Pedig némelyik asszony még örül is, ha bevonul az ura. A mi Darjánk hízásnak indul, ha Petro nincs itthon.
 Akszinya remegő orrlyukkal, lihegve lélegzett; megigazgatta haját.
 – A férfi nem pióca, mégis szívja az asszony vérét. Téged is nemsoká megházasítanak. Mi?
 – Nem tudom, mit akar apám. Tán csak ha kitöltöm a katonaidőt.
 – Fiatal is vagy még, ne nősülj meg.
 – Miért ne?
 – Nagyon unalmas a házasélet. – Lopva a fiúra pillantott. Csukott szájjal, fukarul elmosolyodott. Grigorij csak most vette észre először, hogy a menyecske ajka szemérmetlenül duzzadt, mohó.
 Fürtökbe szedegette a ló sörényét.
 – Nekem sincs kedvem hozzá – mondta. – Majd megszeret valaki így is.
 – Tán már ki is szemelted?
 – Minek szemeljem ki?… Hiszen te most úgyis magad maradsz.
 – Velem ugyan ki ne kezdj!
 – Tán elnadrágolsz?
 – Csak szólok Sztyepannak…
 – Én a te Sztyepanodat…
 – Vigyázz, te hős, mert sírás lesz a vége!
 – Ne ijesztgess, Akszinya!
 – Én nem ijesztgetlek. Te csak törődj a lányokkal. Hímezzenek azok zsebkendőt neked! Énrám ne kacsingass!
 – Azért is kacsingatok!
 – Hát akkor kacsingass!
 Akszinya békítőleg elmosolyodott, és lelépett az ösvényről, hogy megkerülje a lovat. Grigorij oldalt fordította a csődört, elállta az utat.
 – Eressz, Griska!
 – Nem eresztelek!
 – Ne bolondozz! Csomagolnom kell az uramnak.
 Grigorij mosolyogva tüzelte lovát: a csődör táncolva szorította Akszinyát a part felé.
 – Eressz, te sátánfajzat… Jönnek! Meglátnak, mit gondolnak?!
 Az asszony ijedt pillantást vetett jobbra-balra, és elkomorodva hazafelé indult. Egyszer se tekintett hátra.
 Petro a tornácon már bucsúzkodott a családtól. Grigorij felnyergelte a lovat. Petro a szablyát combjához szorítva fürgén leszaladt a lépcsőfokokon, átvette Grigorij kezéből a gyeplőt.
 A csődör megérezve, hogy hosszú útra kelnek, nyugtalanul topogott, szájában ide-oda forgatta a tajtékos zablát. Petro fél lábbal a kengyelbe hágva, a kápába fogódzva odaszólt apjának:
 – A két hókást ne fáraszd agyon, apám! Ősszel eladjuk őket. Grigorijnak jó lú kell. A réti szénát, vigyázz, el ne add: tudod, milyen széna terem az idén a réten.
 – Na, Isten áldjon. Szerencsés utat! – mondta az öreg, és keresztet vetett.
 Petro gyakorlott mozdulattal nyeregbe dobta zömök testét, eligazította hátul inge ráncait, amelyeket összehúzott az öv. A csődör a kapu felé indult. A napfényben bágyadtan villant meg a szablya markolata, ahogy meg-megrezzent a lépés ütemére.
 Darja a karján ülő kisgyermekkel utánaindult. Anyja a ruhája ujjával szemét, a kötő csücskével pedig megvörösödött orrát törölgetve állt az udvar közepén.
 – Petro! A bukta! Itt felejtetted a buktát!… Krumplis bukta!
 Dunyaska úgy szökdelt a kapu felé, akár a gödölye.
 – Mit üvöltesz, te buta?! – kiáltott rá bosszúsan Grigorij.
 – Itt maradt a bukta! – sóhajtotta a kiskapunak támaszkodó Dunyaska, és maszatos, forró orcájára, onnan meg hétköznapi blúzocskájára könny potyogott.
 Darja, tenyeréből ellenzőt formálva, kísérte tekintetével az ura fehér ingét, amelyet porfátyol takart el. Pantyelej Prokofjevics a kapu korhadt cölöpét rángatva Grigorijra pillantott.
 – Reperáld meg ezt a kaput. Áss ide félfát a sarokra. – Gondolkozott egy darabig, aztán mintha valami újságot mondana, hozzátette: – Petro elment.
 Grigorij a sövényen keresztül látta, hogy Sztyepan is útra készülődik. Akszinya zöld gyapjúszoknyába öltözött, és nyalkán odavezette neki a lovat. Sztyepan mosolyogva mondott neki valamit. Ráérősen, ahogy gazdához illik, megcsókolta asszonyát, és sokáig nem vette le kezét Akszinya válláról. Munkában megfeketedett, napégette keze úgy feketéllett a menyecske fehér blúzán, akár a szén. Sztyepan háttal állt Grigorijnak, a sövényen át jól lehetett látni feszes bőrű, szépen borotvált nyakát, kissé csapott, széles vállát, és – amikor feleségéhez hajolt – kipedrett, szőke bajuszának hegyét.
 Akszinya nevetett valamin, és tagadón rázta fejét. A termetes hollófekete mén megingott, amikor lovasa kengyelbe hágott. Sztyepan gyors lépésben lovagolt ki a kapun. Úgy ült a nyeregben, mintha belenőtt volna. Akszinya a kengyelbe fogódzva mellette lépkedett, és szerelmesen, mohón, kutyahűséggel nézett a férfi szeme közé, alulról felfelé.
 Így haladtak el a szomszéd háza mellett, aztán eltűntek a kanyarodó mögött.
 Grigorij hosszú, merev tekintettel kísérte őket.
 4

 Estére megérett a vihar. A falu fölött sötétbarna felleg függött. A szél borzolta Don sűrű, tarajos hullámokat lökött a partra. A fáskertek mögött szárazvillám perzselte végig az eget; néha öblös mennydörgés rázta meg a földet. A felleg alatt kiterjesztett szárnnyal kóválygott egy kánya; nagy károgással üldözte néhány varjú. A hideget lehelő felhő nyugat felől kúszott végig a Don mentén. Az ártéri réten túl fenyegetően feketéllett a mennybolt, a róna meg várakozóan hallgatott. A faluban itt is, ott is egymás után csapódtak be a behúzott védőtáblák, keresztet hányva siettek haza vecsernyéről a vénasszonyok, a téren szürke portölcsér pörgött, és a tavaszi hőség gyötörte földbe már elvetette első magvait az eső.
 Dunyaska ide-oda himbálódzó hajfonattal futkosott az udvaron, becsapta a tyúkól ajtaját, aztán tágra fújt orrlikkal, mint akadály előtt a paripa, megállt az udvar közepén. Az utcán kölykök hancúroztak. Miska, a szomszédok nyolcesztendős fia, olykor fél lábbal le-leguggolva forgott, fején meg apja bő, ellenzős sapkája pergett, szemét is el-eltakarta. Fülhasogatóan visította:
 Szakadj, szakadj, esőcske!
 Kimegyünk az erdőre.
 Istent imádni,
 Krisztusnak szolgálni.
 Dunyaska irigykedve nézte Miska kicserepesedett, meztelen lábát, ahogy eszeveszetten topogott. Ő is szeretett volna táncolni egy kicsit az esőben, megnedvesíteni fejét, hogy sűrű, göndör haja nőjön; szeretett volna ugyanúgy, mint Miska cimborája, tótágast állni az út menti porban, virtusosan a tövisbokrok közé vetni magát, de anyja kinézett az ablakon, és haragosan motyogott valamit. Dunyaska nagyot sóhajtott, és befutott a házba. Sűrű, nagy cseppekben megeredt a zápor. A háztető felett megdördült az ég. A mennydörgés foszlányai a Donon túlra gördültek.
 Az öreg meg az izzadt Griska összegöngyölt gyalmot cipelt be a kamarából.
 – Fonalat, zsákvarró tűt, de szaporán! – rikkantotta Grigorij Dunvaskának.
 A konyhában világot gyújtottak. Dana ült neki, hogy megvarrja a gyaloghálót. Az öregasszony a gyermeket ringatva dörmögte:
 – Ejnye, te vénség, világéletedben mindig ilyeneken járt az eszed. Inkább feküdjetek le! Napról napra drágább a petró, te meg csak égeted. Ugyan, lehet is most halászni?! Hová visz benneteket a nyavalya, mi? Még belefúltok! Hiszen ítéletidő van odakint! Tyű, hogy villámlik! Jézus Krisztus urunk, Mária, egek királynője!
 A konyhában egy másodpercre vakító kék fényesség támadt, és csend lett: hallani lehetett, ahogy a védőtáblán kopog az eső. Nyomban hatalmasat csattant. Dunyaska felsikított, és arcát a gyaloghálóba fúrta. Darja sebtiben apró kereszteket vetett ajtóra, ablakra.
 Az öregasszony rémült szemmel bámult a lábához törleszkedő macskára.
 Dunyka! Kergesd ki az át… Mennyeknek királyné asszonya, bocsáss meg nekem, szegény bűnösnek! Dunyka, hajítsd ki azt a macskát az udvarra! Sicc innét, pokolfajzat: ördög lakozik benned! Hogy a…
 Grigorij elejtette a háló rúdját. Hangtalan kacagás rázta egész testét.
 – Na, mit nyivákoltok?! Elhallgassatok! – kiáltott rájuk Pantyelej Prokofjevics. – Varrjátok szaporán, asszonyok! Megmondtam már a minap, hogy nézzétek meg azt a hálót.
 – Ugyan, hogy’ foghatnátok halat ilyenkor? – próbálta ellene vetni az öregasszony.
 Nem értesz hozzá, hallgass! Még kecsegét is foghatunk a turzáson. Épp ilyenkor úszik a part mentén, mert fél a vihartól.
 A víz most mán, azt hiszem, elég zavaros lett. Szaladj csak ki, Dunyaska, hallgasd meg, bugyborékol-e az ér!
 Dunyaska kelletlenül, oldalvást indult az ajtó felé.
 – De ki gázol majd a vízbe? Darjának nem szabad, mer meghűlhet a mejje – akadékoskodott tovább az öregasszony.
 – Griska meg én. A másik hálóhoz majd Akszinyát meg még valamék asszonyt híjuk el.
 Dunyaska lihegve berontott. Szempilláin esőcseppek reszkettek. A felázott fekete föld szaga áradt róla.
 – Úgy zúg az ér, hogy borzasztó!
 – Jössz velünk halászni?
 – Hát még ki jön?
 – Hívunk asszonyokat!
 – Megyek.
 – Na, kapd magadra ezt a köpenyeget, szaladj át Akszinyához. Ha jön, hívja Malaska Frolovát is!
 – Na, az nem fagy meg – mosolygott Grigorij. – Olyan szalonnája van annak, mint egy kövér disznónak.
 – Vegyél egy kis száraz szénát, Grisunyka – tanácsolta az anyja –, tedd a szíved tájára, mert különben átfázik a mejjed.
 – Eriggy csak, hozz szénát, Grigorij. Igaza van anyádnak.
 Dunyaska mihamar megjött az asszonyokkal. Akszinya a madzaggal körülkötött rongyos kis kabátban meg a kék alsó szoknyában alacsonyabbnak, soványabbnak látszott. Darjával egymásra mosolyogtak. Akszinya levette fejkendőjét, szorosabbra csavarta kontyát. Aztán megint bekötötte, hátravetette fejét, és hidegen nézett Grigorijra. A kövér Malaska a küszöbön kötözgette botosát, és rekedten mondta:
 – Hoznak zsákot? Isten az atyám, most osztán garmadával fogjuk őket!
 Kimentek az udvarra. A felpuhult földre sűrű szálakban ömlött az eső, habosra verte a tócsákat, és patakokban rohant a Don felé.
 Grigorij elöl haladt. Maga se tudta, miért, de jókedve kerekedett.
 – Vigyázz, apám, itt egy árok!
 – Ejnye, de sötét van!
 – Fogózz belém, Akszjuska, essünk kátyúba együtt – kacagott rekedten Malaska.
 – Nézd csak, Grigorij, nem a Majdannyikovék partja ez.
 – Az a!
 – Akkor innét kezdhetjük… – kiabálta Pantyelej Prokofjevics. Iparkodott túlharsogni a meg-megújuló szélrohamokat.
 – Nem hallom, Pantyelej bácsi! – rikácsolta Malaska.
 – Na, Isten nevében, gázolj bele… Én majd a mélyvíz felől… A mélyvíz felől, mondom… Malaska, te süket boszorka, hát merre húzod? Majd én megyek a mélyvíz felől!… Grigorij! Griska! Akszinya a part felől haladjon!
 A Don bőg és üvölt. A szél cafatokká tépi az eső ferde függönyét.
 Grigorij a medret talpával tapogatva kötésig merült a vízbe. A tapadós, hideg víz a melléig furakodott, és abroncsként szorította a szívét. Arcát, erősen összehunyorított szemét, akár a korbács, paskolja a hullám: a háló felpuffad, mint a labda, és mélyvízbe süllyed. Grigorij gyapjúharisnyás lába megcsúszik a homokos medren. A rudat szinte kitépi kezéből az ár. Mind mélyebbre és mélyebbre hatol. Gödör! Lába alól kicsúszik a meder. Az ár hevesen sodorja, szinte szívja befelé. Grigorij jobbjával erősen csapkod, a part felé igyekszik. A hullámzó, fekete mélység olyan félelmetes, mint még soha. Aztán még a lába is örül, amikor eléri a hepehupás medret. Térdének valami halféle ütődik.
 – Kerülj a mélyvízbe! – hallatszott apja hangja valahonnan a sűrű, nyúlós sötétségből.
 A háló oldalt dől, és megint lefelé süllyed a mélybe, az ár megint kitépi a talajt a legény lába alól, és Grigorij fejét hátratartva úszik, köpköd.
 – Élsz még, Akszinya?
 – Még élek,
 – Mi az, szűnik az eső?
 – Szűnik egy kicsit, de mingyán még sűrűbben zuhog.
 – Csendesebben. Meghallja az öreg, összeszid.
 – Ejnye, de félsz az apádtól…
 Egy percig némán húzzák. A víz, akár a tapadós tészta, akadályozza minden mozdulatukat.
 – Grisa, a partnál valami tönk áll. Meg kell kerülnünk.
 Egy borzalmas lökés messzire hajítja Grigorijt. Mennydörgő csobbanás, mintha a meredek partról óriási krétatömb zuhanna a folyóba.
 – Jaj-jaj-jaj! – sikolt valahol a partnál Akszinya.
 A halálra ijedt Grigorij felbukkan a víz alól, és a kiabálás irányába úszik.
 – Akszinya!
 A szél süvölt, a folyó zúgva rohan.
 – Akszinya! – kiáltja Grigorij, és megdermed félelmében.
 – Hé! Gri-go-ri-ij! – hallatszik messziről apja fojtott hangja.
 Grigorij hatalmas csapásokkal úszik. Valami tapadós tárgy került a talpa alá. Megtapogatja – a gyalogháló.
 – Grisa, hol vagy? – hallja Akszinya sírós hangját.
 – Mér nem felelsz mindjárt, ha kiabál az ember? – ordítja Grigorij dühösen, és négykézláb kimászik a partra.
 Leguggolva, remegve bogozzák ki a csomóba gabalyodott hálót. A kettészakadt felhő hasítékán át előfeslik a hold. A réten túl már higgadtabban mormog az ég. A föld ragyog a még fel nem szívódott nedvességtől. Az eső mosta égbolt szigorú, de derűs.
 Grigorij bogozgatás közben Akszinyát nézegeti. Az asszony arca még krétafehér, de picikét kifelé biggyedt piros ajka már mosolyog.
 – Amikor engem partra hajított a víz – mondja lihegve majd eszemet vesztettem. Holtra ijedtem, bizisten. Azt hittem, belefulladtál.
 Kezük egymásba ütközik. Akszinya megpróbálja Grigorij inge ujjába dugni a kezét.
 – Milyen meleg van itt az inged ujjában – mondja panaszosan –, én meg majd megfagyok. Csupa libabőr a hátam.
 – Itt szakította el az az átkozott harcsa.
 Grigorij széthúzza a háló közepén tátongó másfél rőfnyi átmérőjű rést.
 A turzás felől valaki fut errefelé. Grigorij Dunyaskát sejti benne. Már messziről kiabálja neki:
 – Van nálad fonal?
 – Van!
 Dunyaska zihálva odaszalad.
 – Mit tanyáztok itt, mi? Apám azt izeni, gyertek gyorsan a turzásra. Fogtunk egy zsák kecsegét! – Dunyaska hangjában leplezetlen diadal cseng.
 Akszinya vacogó foggal összeölti a háló lyukát. Hogy felmelegedjenek, csak úgy vágtatnak a turzásra.
 Pantyelej Prokofjevics cigarettát sodor a víztől recés ujjaival. Olyan pöffedtek, mint a vízbefúlté. Örvendezve toporog. Henceg:
 – Az első húzás: nyolc darab. Másodszorra… – szünetet tart, rágyújt, és némán mutat lábával a zsák felé.
 Akszinya kíváncsian fürkészi. A zsák csupa roppanó, csosszanó zaj: nyüzsög benne az eleven kecsege.
 – Hát ti üres kézzel jöttök?
 – Átlyukasztotta egy harcsa.
 – Bevarrtátok?
 – Tél-túl. A szemeket összeöltöttük valahogy…
 – Na még egyszer: térgyig. Osztán haza. Mássz bele mán, Griska, mér kötöd meg úgy magad?
 Grigorij fásult lábbal lépked. Akszinya úgy reszket, hogy Grigorij még a hálón keresztül is érzi.
 – Ne reszkess!
 – Jó is volna, de már alig lélegzek!
 – Tudod, mit… Gyerünk, másszunk ki, itt egye meg a fene ezt a halat!
 Egy nagy ponty szökik a hálóba. Grigorij szaporább léptekkel húzza a kötelet. Akszinya kétrét görnyedve kifut a partra. A fövenyen sistereg a visszaömlő víz, ficánkol a hal.
 – A réten keresztül megyünk?
 Az erdőben közelebb. Hé, soká jöttök még?
 Csak ereggyetek. Majd utolérünk. Kiöblítjük a hálót.
 Akszinya a homlokát összeráncolva kifacsarta szoknyáját. Hátára kapta a zsákot a zsákmánnyal, és szinte vágtatva szaladt a turzáson. Grigorij a hálót cipelte. Mentek vagy száz ölet. Akszinya sopánkodni kezdett:
 – Mán nincs egy csepp erőm se! Elgémberedett a lábom!
 – Itt egy avas boglya, bújj bele, melegedj meg!
 – Jó is lesz. Mire hazacipekszik az ember, kiszakad a lelke.
 Grigorij oldalt döntötte a boglya tetejét, fészket vájt bele. Az összepréselődött széna meleg, avas szaga csapott az orrukba.
 – Mássz a közepébe. Olyan az, akár a sut.
 Akszinya ledobta a zsákot, és nyakig ásta magát a szénába.
 – Valóságos istenáldása!
 Grigorij a hidegtől reszketve melléje feküdt. Akszinya vizes hajából izgató, gyengéd illat csordogált. A menyecske hátraszegett fővel, ütemes pihegéssel, félig nyílt ajakkal feküdt mellette.
 – Olyan szagú a hajad, akár a maszlag, tudod, az a fehér virágú… – súgta föléje hajolva Grigorij.
 Akszinya szót se szólt. Ködös és távolba vesző volt a tekintete, melyet a fogyásnak induló, kerek holdra függesztett.
 Grigorij hirtelen kihúzta kezét zsebéből, és magához rántotta Akszinya fejét. Az asszony harciasan kitépte magát; felállt.
 – Eressz!
 – Hallgass!
 – Eressz, különben zajt csapok!
 – Várj, Akszinya!
 – Pantyelej bácsi!
 – Na, tán eltévedtél? – hallatszott Pantyelej Prokofjevics hangja egészen közelről, a galagonyabokor mögül.
 Grigorij összeszorított foggal pattant ki a boglyából.
 – Na, mit kiabálsz? Tán eltévedtél? – kérdezte még egyszer az öreg odafelé menet.
 Akszinya a boglya mellett állt, megigazította tarkójára csúszott keszkenőjét. Fölötte pára szállt.
 – El ugyan nem tévedtem, de majd megfagyok!
 – Ej ezek a fehércselédek! Nézd csak, itt egy boglya. Bújj bele melegedni.
 Akszinya mosolyogva lehajolt a zsákért.
 5

 Szetrakov falu, a gyülekezőtábor helye, hatvan versztányira esik innét. Petro Melehov meg Sztyepan Asztahov egy szekéren döcögött. Még három falubeli kozák volt velük: Fedor Bodovszkov, kalmük képű, ragyás kozák legény, Hriszanf Tokin, az atamán testőrezred tartalékosa, becéző nevén Hrisztonya, meg Ivan Tomilin tüzér, aki Perszianovkába tartott. Mindjárt az első abrakoltatás után Hrisztonya tizennégy markos lovát meg Asztahov hollófekete csődörét fogták szekérbe. A másik három ló felnyergelve ballagott hátul. A tagbaszakadt és – mint a legtöbb gárda-kozák – kissé ostoba Hrisztonya hajtott. Keréktalppá görbítette hátát, és úgy ült az ekhó elején, hogy elfogta a világosságot; mennydörgő basszus hangjával rá-rádörrent a lovakra. A vadonatúj ponyvából húzott ekhó alatt cigarettázva heverészett Petro Melehov, Sztyepan meg Tomilin, a tüzér. Fedor Bodovszkov hátul ballagott, úgy látszik, kedve telt benne, hogy az út porába vágja görbe szárú kalmük lábát.
 Hrisztonya szekere a többi élén döcögött. Mögötte még hét vagy nyolc fogat húzódott felnyergelt vagy nyergetlen vezetéklovakkal.
 Az út felett hahota, rikoltás, elnyújtott dal, paripaprüszkölés és az üres kengyelek csilingelése kavargott.
 Petro párnája a cibakos zsák. Fektében hosszú sárgás bajszát pödörgeti.
 – Sztvepan!
 – Mi a?
 – Gyúccsunk rá egy jó katonanótára!
 – Nagyon meleg van. Kiszáradt a torkom.
 – Márpedig csapszék nemigen akad errefelé a falvakban, ne is számíts rá.
 – Nahát gyúccs rá. Igaz, te ennek nem vagy mestere. Bezzeg Griskátok, az tud danolni. Ahogy elnyújtja, nem is hang már az, hanem tiszta ezüstfonál. Hányszor danoltunk mi a táncban!
 Sztyepan hátraveti fejét, megköszörüli torkát, aztán mély, zengő hangon belefog:
 Hej, a hajnal, fényes hajnal
 De korán van, de korán…
 Tomilin asszonyosan arcára tapasztja tenyerét, és vékony, panaszos hangon vág bele. Petro – bajsza végét rágcsálva – mosolyogva nézi, hogy kékülnek meg az erek a nagy erőlködésben a széles mellkasú tüzér halántékán.
 A vedérrel a patakra
 Későn megyen a leány…
 Sztyepan fejjel Hrisztonya felé fekszik, most könyökre támaszkodva megfordul, szép, feszes bőrű, vastag nyaka kiveresedik:
 – Segíts te is, Hrisztonya!
 A legény meg észreveszi,
 Pejkancájál megnyergeli…
 Sztyepan Petróra fordítja dülledt szemének mosolygós tekintetét. Petro meg kihúzza bajuszát szája sarkából, és ő is velük fújja tovább a dalt.
 Hrisztonya kitátja zilált bajuszú, óriási száját, és bömböl, hogy csak úgy remeg belé az ekhó ponyvateteje:
 Ül a kesely hátára,
 Úgy indul el utána…
 Hrisztonya a szekéroldalra teszi rőfnyi hosszú, meztelen lába fejét, vár, míg Sztyepan megint rákezdi. Sztyepan, szemét behunyva – verejtékes arca árnyékban van –, finoman fonja a nóta szálát, hol suttogásig halkítja hangját, hol meg felharsantja, hogy ércesen cseng-bong:
 Engedd, engedd, szép menyecske,
 Hogy a lovam megitassam…
 És Hrisztonya vészharang kongású basszusa megint túlharsog mindenkit. Egyre több hang ömlik belé a dalba a szomszédos szekerekről is. A kerekek vasalváza dübörög, a lovak prüszkölnek a portól, és mint a megáradt patak, sűrűn, sodrón hömpölyög az út felett a bevonuló kozákok éneke. A kiszáradó pusztai tóból, a napégette barna káka közül felrepül egy fehér szárnyú bíbic. Sikoltozva száll a lapos felé. Fejét kíváncsian forgatva bámul smaragdszemével a szürkeségbe burkolózó szekérkaravánra, a patáikkal vastag, bodros porfelhőt verő lovakra meg az útfelén lépkedő emberekre, akiknek fehér ingébe beivódott a por, akár a kátrány. A bíbic a laposba veti magát, fekete mellével nekicsapódik a vadnyomta, kiszáradó fűnek, es nem látja többe, mi történik az úton. Ott pedig ugyanúgy zörögnek tovább a szekerek, ugyanolyan kelletlenül lépkednék a nyereg alatt megizzadt lovak; de a porlepett ingű kozákok otthagyják a magukét, és átszaladnak az élen haladó szekérhez, körötte tolongnak, és majd megfúlnak a kacagástól.
 Sztyepan egész magasságában kiegyenesedve áll a szekér elejében, fél kézzel az ekhó ponyvatetejébe fogózik, másikkal kurtán csápol, kedvcsináló, szapora hadarással dől belőle a nóta.
 Hej, te legény, ne ülj mellém,
 Hej, te legény, ne ülj mellém,
 Kipletykálnak: szeretőm vagy,
 Szeretőm vagy,
 Jársz utánam,
 Szeretőm vagy,
 Jársz utánam.
 Pedig hozzám nem illesz te…
 Vagy két tucat érdes torok röptében elkapja a dalt, aztán kurjongatva ráteríti az út porára:
 Nem vagyok én kódusszegény
 Kódusszegény –
 Híres ember Lánya vagyok,
 Lánya vagyok,
 Hercegi vér a szeretőm…
 Fedor Bodovszkov fütyöl; a lovak hátsó lábukra guggolva nekirugaszkodnak, majd kiugranak az istrángból; Petro kihajlik az ekhó alól, nevet és sapkáját lengeti; Sztyepan vakító fehér fogát villogtatva mosolyog, és szilajul rángatja a vállát; az úton meg porfelhő gomolyog; Hrisztonya övetlen hosszú ingében, verejtékben fürödve, kócosan le-leguggolva megy a szekér mellett, úgy forog, mint a motolla, fintorog, rikoltoz, ropja a kozák táncol, és a por szürke bársonyán ott marad mezítelen lábának otromba nagy nyoma.
 6

 Egy magas homlokú kurgán mellett – amelynek búbján sárgás, tar homoksáv húzódott végig – ütöttek tanyát éjszakára.
 Nyugat felől felleg közeledett. Fekete szárnyairól eső csepegett. A lovakat egy kis tónál itatták meg. A töltésen néhány bánatos szomorúfűz görnyedezett a szélben. A zöld békanyál lepte, posványos víz színén, a szegényes apró hullámok pikkelyei közt megtört a cikázó villám tükörképe. A szél fukarul hintette az esőcseppeket, mintha alamizsnát potyogtatna a föld fekete markába.
 A béklyós lovakat kicsapták legelni, három kozákot rendeltek melléjük strázsának. A többiek tüzet raktak, és a szekérrudak végére akasztották bográcsukat.
 Hrisztonya főzte a kását. Nagy kanállal kutyulgatott a bográcsban, és mesélt a körötte ülő kozákoknak:
 – Magos volt, szóval, a kurgán, olyanforma, mint ez itt, ni. Azt mondom szegény megboldogult apámnak: „Na, osztán nem csukat le minket az atamán,* amiért engedély nélkül turkálunk ennek a kurgánnak a gyomrában?”
 – Mit hazudozik ez itt összevissza? – kérdezte a lovaktól visszatérő Sztyepan.
 – Azt mesélem, hogy kerestünk kincset megboldogult apámmal, Isten nyugosztalja haló porában az öreget.
 – Hol kerestetek?
 – Ez, komám, még a Fetyiszov-éren is túl volt. Tudod, hol a Merkulov-kurgán?
 – Tudom hát… – Sztyepan leguggol, parazsat piszkál a tenyerébe. Ide-oda hengergeti markában, és ajkával cuppogva, üggyel-bajjal rágyújt.
 – Na, szóval, azt mondja az öreg: „Gyerünk, Hrisztan, túrjuk fel a Merkulov-kurgánt.” Még nagyapjától hallotta, hogy abban kincs van elásva. Csakhogy nem mindenkinek kerül könnyen kezébe az olyan kincs. Fogadkozott az öreg az Istennek. „Ha nekem adod a kincset, uram – mondja gyönyörű templomot építtetek.” Elszántuk hát magunkat, oda is mentünk. A föld a falué, csak az atamán gáncsoskodhatott vóna. Mire odaértünk, beesteledett. Megvártuk, míg koromsötét lesz. Megbéklyóztuk a kancát, magunk meg ásóval, lapáttal felmásztunk a halom tetejére. Mindjárt a csúcsánál nekiduráltuk magunkat. Ástunk vagy két rőfnyi gödröt: a föld tiszta kavics, megkövesedett már a régiségtől. Kivert a verejték. Az öreg egyik fohászt a másik után morzsolta. Nekem meg, cimborák, rettenetesen csikaródott a hasam. Hisz tudjátok, nyáridőben mit eszik a magunkfajta: aludttejet meg kvászt… Felfordult a gyomrom, azt hittem, ütött az utolsó órám. Nem bírtam tovább! Megboldogult apám – Isten nyugosztalja – keményen rám ripakodott: „Pfö – aszongya Hrisztan, te gyalázatos! Én egyre-másra mondom az imádságot, te meg nem bírod féken tartani a böndőd; megfullad az ember a büdösségtől. Eredj, mássz innét lefelé, mer mingyán lecsapom a fejed evvel az ásóval. Te disznó, miattad még jobban a föld alá süllyed a kincs!” Leheveredtem a kurgán tövébe, fájt a hasam, szörnyen nyilallott belé. Megboldogult apám meg – markos legény volt! egymaga ásott tovább. Egyszer csak leás egy kőlapig. Odahí. Aládugtam egy feszítővasat, oszt felemeltem a követ… Higgyétek el, cimborák – szépen sütött a hódvilág rögtön megcsillant alatta valami…
 – Hazudsz, Hrisztonya! – Petro nem tudta megállni, elmosolyodott, és bajuszát ráncigálta.
 – Miért hazudnék?! Eredj a fészkes fenébe! – Hrisztonya feljebb rántotta bő kozák nadrágját, és végignézett .a hallgatóságon. – Nem, Isten a tanúm, nem hazudok, a színigazat mondom.
 – Halljuk, mi lett a vége!
 – Szóval, ragyogott alatta valami, cimborák. Nézem, hát ez bizony nem egyéb, mint kiégetett faszén. Volt belőle vagy negyven vékával. Azt mondja az öreg: „Mássz be, Hrisztan, kapard ki.” Bemásztam. Dobáltam, dobáltam azt a sok mocskot, hajnalig se végeztem. Reggel felnézek, hát ahun jön ni!
 – Kicsoda? – érdeklődött a pokrócon heverő Tomilin.
 – Hát az atamán, ki más? Bricskán jött. „Ki engedte meg, gazemberek, erre-arra…” Meg se mukkantunk. Nahát avval felrakott bennünket, oszt gyerünk: be a faluba! Most két éve Kamenszkajába idéztek, a törvény elibe. Az öreg megsejtette, még jókor meghalt. Megírtuk hát, hogy elköltözött ebből az árnyékvilágbul.
 Hrisztonya leakasztotta a bográcsot a párolgó kásával, a szekér felé indult kanalakért.
 – Na és az apád? Templomot fogadott az Istennek, mégse építette meg? – kérdezte Sztyepan, miután megvárta, míg Hrisztonya visszajön a kanalakkal.
 Bolond vagy te, Sztyopa, tán a szénért építette volna?
 – Ha egyszer megígérte, meg is kell adni!
 – A szén dolgában nem volt semmiféle egyezség, csak kincsre szólt.
 A kacaj vihara meglibbentette a lángot. Hrisztonya felemelte együgyű fejét a vasfazék széléről, és bár nem értette a dolgot, öblös hahotájával túlharsogta a többieket.
 7

 Akszinyát tizenhét esztendős korában adták Sztyepanhoz. Dubrovkából, a Don homokos túlsó partjáról hozták.
 A férjhez adás előtt egy esztendővel, őszidőben, a határban szántogatott, nyolc versztányira a falutól. Éjszaka apja, egy ötvenesztendős öreg, összekötözte kezét a béklyóval és megerőszakolta.
 – Agyoncsaplak, ha mukkanni mersz, de ha befogod a szád, bársonyblúzt meg magas szárú, fűzős cipőt kapsz. El ne felejtsd: agyonváglak, ha… – fenyegetődzött.
 Akszinya éjnek évadján egy szál széttépett pendelyben rohant haza a faluba. Anyja lábához omlott, és fuldokló zokogással mondta el, mi történt… Anyja meg bátyja, az atamán ezred gárdistája, aki csak nemrég tért haza katonáéktól, befogott: Akszinyát is felültették a szekérre maguk mellé, és nyargaltak kifelé az öreghez. A nyolc versztányi út alatt a bátyja majd agyonhajszolta a két lovat. Az öreget ott találták a mezei szállás mellett. Részegen aludt leterített köpenyegén. Nem messzire üres vodkásüveg hányódott. Bátyja Akszinya szeme láttára akasztotta le a szekérről a hámfát. Addig rugdosta alvó apját, míg fel nem állt. Kurtán kérdezett tőle valamit, aztán a vasalt hámfával az orra tövére sújtott. Anyjával ketten jó másfél óra hosszat püfölték az. öreget. Nagyon megöregedett, mindig béketűrő anyja most eszeveszetten cibálta ájult ura üstökét, a bátyja meg lábbal iparkodott. Akszinya a szekér alatt feküdt, beburkolta lejét, és némán reszketett… Virradattájon hazavitték az öreget. Panaszosan bömbölt, az elrejtőzött Akszinyát kereste a szobán végigmotozó tekintetével. Feltépett füléből vér és savó csurgott a párnára. Estére meghalt. Az embereknek azt mondták, hogy részegen leesett a szekérről, és halálra zúzta magát.
 Esztendő múltán felcifrázott szekéren leánykérők jöttek Akszinyáért. A vastag nyakú, magas, sudár Sztyepan megtetszett az eladó lánynak: őszi böjt után lakodalom! – így határoztak. Beköszöntött a fagyos, vidám, csikorgós tél eleji nap: összeadták a két fiatalt. Attól fogva lett Akszinya az Asztahov-ház fiatal gazdasszonya. Napa, egy magas vénasszony, akit kétrét görnyesztett valami irgalmatlan asszonyi betegség, mindjárt a lagzi után korán reggel felverte Akszinyát, a konyhába vitte, és az edényfogó rudat céltalanul hol ide, hol oda téve, azt mondta:
 – Na, kedves kis menyem, hát nem azért vettünk ebbe a házba, hogy csak szerelmeskedj meg henyélj. Eredj csak, fejd meg sorjában a teheneket, aztán állj a kemence elé főzni. Én már öreg vagyok, napról napra gyengébb leszek, te vedd kezedbe a gazdaságot, a te vállad nyomja a terhe!
 Ugyanaznap Sztyepan a csűrben megfontoltan és irgalmatlanul elverte a menyecskét. Hasát, mellét, hátát ütötte, de úgy, hogy az emberek semmit meg ne lássanak rajta. Mindjárt attól a naptól ki-kirúgott a hámból, könnyűvérű szalmaözvegyekkel szűrte össze a levet, szinte éjszakáról éjszakára eljárt hazulról. Akszinyát vagy a csűrbe, vagy a kisszobába zárta.
 Másfél esztendeig nem felejtette el a szégyent, ami érte, míg meg nem született a kisgyermek. Ezután megenyhült, de fukarul bánt kegyeivel, és még mindig ritkán hált otthon.
 A nagy gazdaság a sok jószággal rengeteg munkát adott Akszinyának. Sztyepan lusta volt a munkában: a kobakját vakargatta, el-eljárt cimboráihoz pipaszó mellett kártyázgatni, a falubeli újságokról pletykázgatni; Akszinyának kellett tisztán tartani a jószágot, a gazdálkodás terhe az ő nyakába szakadt. Napa segítségében nem volt köszönet. Téblábolt egy darabig, aztán ágyára hullt, és hervadt, sárga ajkát fonallá vékonyítva, a fájdalmában elvaduló szemét a mennyezetre meresztve nyögdécselt, és gombóccá kuporodott. Ily pillanatokban bőséges verejték verte ki nagy, csúnya, fekete anyajegyekkel teleszórt arcát, szeméből sűrűn egymás után csepegtek a felgyülemlett könnyek. Akszinya, munkáját félredobva, valamelyik zugba húzódott, és rémült szánalommal meredt napa arcára.
 Másfél év múltán meghalt a vénasszony. Reggelre Akszinyát szülési fájdalmak gyötörték, délre, egy órával a gyermek világrajötte előtt, fennjártában meghalt az öregasszony, a régi istálló ajtajánál. A bábaasszony vette észre a maga alá húzott lábbal fekvő halottat, amikor kiszaladt a házból, hogy figyelmeztesse az ittas Sztyepant, ne menjen be a vajúdó asszonyhoz. Akszinya jobban ragaszkodott urához a gyermek születése után, de nem valami belső érzés vonzotta hozzá, csak keserű asszonyi szánalom és megszokás. A gyermek egy esztendőt sem ért meg. Megint a régire fordult az élet. És amikor Griska Melehov Akszinya útjába került, az asszony rémülten vette észre, hogy valami vonzza ehhez a kedves, fekete legényhez. Grigorij makacsul, a bika konokságával kerülgette. De éppen ez a konokság rémítette Akszinyát. Látta, hogy Grigorij nem fél Sztyepantól. Szíve melyén érezte, hogy a legény nem fog tágítani mellőle, és bár értelme nem akarta, sőt minden erejével ellene szegült, mégis rajtakapta magát, hogy ünnepeken, sőt hétköznapokon is gondosabban kezd öltözködni, és önmagát is becsapva, igyekszik minél gyakrabban a fiú szeme elé kerülni. Kellemes forróság ömlött el rajta, amikor Griska fekete szeme végigsimogatta eszeveszett, súlyos tekintetével. Hajnalban, amikor felkelt tehenet fejni, elmosolyodott. és bár még nem tudta, miért, de eszébe ötlött: „Ma valami öröm vár rám. De micsoda?… Grigorij… Grisa…” Ez az egész lényét eltöltő új érzés megrémítette, és gondolatban óvatosan, tapogatózva járt, mint amikor a lyukacsos márciusi jég hátán megy át az ember a Donon.
 Amikor Sztyepantól búcsút vett, elhatározta, hogy Griskával olyan ritkán találkozik, amilyen ritkán csak lehel. A gyaloghálós halászat után ez az eltökélés még szilárdabb gyökeret vert.
 8

 A falubeliek pünkösd előtt két nappal felosztották a kaszálót. Pantyelej Prokofjevics is elment osztozkodni. Csak ebédre vetődött haza. Krákogva levetette cipőjét, és jólesően vakargatta jövés-menésben eltörődött lábát.
 – A Veres Szurdok mellett kaptunk osztályt. Nem valami jó ott a fű! A felső vége az erdőig nyúlik, itt-ott pucér foltokat látni. Felverte a tarackbúza.
 – Mikor kaszáljuk? – kérdezte Grigorij.
 – Ünnep után.
 – Darját is viszitek? – komorodott el az öregasszony. Pantyelej Prokofjevics legyintett: „Hagyj békét!”
 – Ha szükség lesz rá, visszük. Add az ebédet, mit állsz itt csípőre tett kézzel?
 Az öregasszony megcsörrentette a kemence ajtaját, kihúzta a felmelegített káposztalevest. Asztalnál Pantyelej Prokofjevics sokáig mesélt még az osztásról, a gazember atamánról, aki hajszál híján lóvá tette az egész gyűlést.
 – Tavaly is ilyen gazságokat csinált – szólt közbe Darja mihelyt nyélbe ütötték az osztályt, rögtön unszolta Malaska Frolovát, hogy sorsoljanak újra.
 – Vén dög! – dörmögte csámcsogva Pantyelej Prokofjevics.
 Boglyát rakni, gereblyézni ki fog? – kérdezte Dunyaska félénken.
 – Hát te mi egyebet csinálnál, mi?
 – Magam nem boldogulok vele, apám.
 – Majd elhívjuk Akszjutka Asztahovát is. Sztyepan a minap megkért, kaszáljuk le az övét is. Meg kell tenni.
 Másnap reggel felnyergelt, kesely lábú csődörén Mityka Korsunov vágtatott a Melehov-udvar elé. Eső szemerkélt. Terhes felleg csüngött a falu felett. Mityka a nyeregből lehajolva kinyitotta az ajtót, és belovagolt az udvarra. Az öregasszony rákiabált a tornácról:
 Na, mért nyargaltál ide, te széllelbélelt? – kérdezte szemmel látható bosszúsággal. Nem szívelte a vakmerő, verekedős Mitykát.
 – Mi bajod velem, lljinyicsna? – csodálkozott Mityka, és odakötötte lovát a korlátfához. – Griskához jöttem, hol van?
 – A színben alszik. Tán szél ért, hogy nem bírsz gyalog járni?
 – Minden lében kanál vagy te, édes néném – sértődött meg Mityka. Kacsázó léptekkel, hadonászva, díszes ostorával lakkcsizmája szárát csapkodva a szín alá ment. Griska egy szekérben aludt, amelyet levettek az alvázról. Mityka bal szemét behunyva, mintha célozna, Grigorijra fogta a korbácsot.
 – Kelj fel, muzsik!*
 Mityka a „muzsik”-ot tartotta a legbecsmérlőbb szónak, Grigorij úgy pattant fel, mint a rugó.
 – Mi az, mit akarsz?
 – Elég a horkolásból!
 Ne bolondozz, Mityka… Hallod, míg szépen mondom!
 – Kelj fel, dolgom van veled.
 – Na?!
 Mityka leült a szekéroldal peremére, és a korbáccsal veregette le csizmájáról a rászáradt sárszemeket.
 – Griska, engem megbántottak!
 – Hogyhogy?
 – Hát hogyne – Mityka kacskaringósan elkáromkodta magát az a főhadnagy** szörnyen nagyra lát.
 Összeszorított foggal, dühösen hadart; lába remegett. Grigorij felállt.
 – Miféle főhadnagy?
 Mityka megragadta cimborája inge ujját, és most már halkabban folytatta:
 – Rögtön nyergeld fel a lovad, nyargaljunk a rétre. Majd megmutatom én neki! Meg is mondtam kereken: „Rajta, tekintetes uram, próbáljuk meg!” „Hozd ide – aszongya – minden cimborád, mindegyikötöket lepipálom, mert az én kancám anyja Pétervárott díjakat nyert a tiszti lóversenyeken.” Mit nekem a kancája anyjostul! Egye meg a fene őket! Én nem engedem, hogy a csődöröm lepipálják.
 Grigorij sebtében felöltözött. Mityka lépten-nyomon a sarkában volt. Dühében fuldokló hangon mesélte:
 – Vendégségbe jött Mohov boltosékhoz ez a főhadnagy. Várj, hogy is hívják? Valami Lisztnyickij. Olyan kövér, komoly ember. Pápaszemes. Na, csak legyen! De hiába hord szemüveget, mégse tűröm, hogy a csődöröm legyőzzék!
 Grigorij nevetve nyergelte fel magnak hagyott öreg kancájukat, és – hogy az apja ne vegye észre – a szérű kapuján lovagoltak ki a határba. A domb aljánál ügettek az ártéri rét felé. A lovak patái cuppogva dagasztották a sarat. A réten egy kiszáradt nyárfa mellett várták őket a lovasok: Lisztnyickij főhadnagy gyönyörű, szikár kancáján, és még hét falubeli legény, szintén lóháton.
 – Honnan induljunk? – fordult Mitykához a főhadnagy. Megigazította orresíptetőjét, és gyönyörködve nézte Mityka csődörének hatalmas szügyizmait.
 – A nyárfától a Cár taváig nyargalunk.
 – Hol a Cár tava? – A főhadnagy hunyorgott, mint a rövidlátók szoktak.
 – Ott ni, tekintetes uram, az erdő mellett.
 A lovakat sorba állították. A főhadnagy a feje fölé emelte korbácsát. Vállpántja ívvé domborodott.
 Ha azt mondom: há-rom! – rajta! Na: egy, kettő, há-rom!
 Elsőnek a főhadnagy iramodott neki. Ráfeküdt a kápára, és fél kézzel sapkáját tartotta. Egy másodpercnyi előnye volt a többiekkel szemben. Mityka zavartan, sápadt arccal, kissé felemelkedett a kengyelben. Grigorijnak úgy tetszett, mintha kínosan sokára csapott volna csődöre tomporára, feje felett lóbált ostorával.
 A Cár tava három versztányira esik a nyárfától. Feleúton Mityka nyíllá nyúlt csődöre utolérte a főhadnagy kancáját. Grigorij ímmel-ámmal lovagolt. Mindjárt az elején lemaradtak. Rövid vágtában lovagolt, és kíváncsian figyelte a versenyzők láncszemekre bomló, egyre távolodó láncát.
 A Cár tava mellett homokhalom emelkedik: a tavaszi áradás hordaléka. Sárga tevepúpját gyér sörteként borítja az éles, hegyes levelű kígyóhagyma. Grigorij látta, amint a főhadnagy és Mityka egyszerre rúgtatott fel a halomra, s egyszerre robogott lefelé is a túlsó oldalon; mögöttük pedig egyesével suhantak a többiek. Mire Grigorij a tóhoz ért, az izzadt lovak már csoportba verődve álltak, és a legények gyalog vették körül a főhadnagyot. Mityka arcán alig titkolt öröm tündökölt. Minden mozdulatából diadalérzet sugárzott. A főhadnagy, Grigorij várakozása ellenére, csöppet sem látszott zavartnak: egy fának dőlve cigarettázott, és kisujjával verejtékben fürdő kancájára mutatva azt mondta:
 – Százötven versztát tettem meg rajta. Tegnap érkeztem az állomásról. Hej, ha egy kicsit frissebb lett volna, sohase vágtál volna elébem, Korsunov.
 – Meglehet – hagyta rá Mityka nagylelkűen.
 – Az övénél sebesebb csődör nincs az egész járásba – mondta irigykedve egy szeplős legény, aki utolsónak nyargalt oda.
 – Jó kis csődör. – Mityka az átélt izgalomtól remegő kézzel tapogatta ménje nyakát. Grigorijra kacsintott, és vigyorgott, mint a fakutya.
 Ők ketten különváltak a többiektől, és nem az utcán, hanem a domb tövében indultak haza. A főhadnagy hűvösen elbúcsúzott tőlük, két ujjával megbökte sapkája ellenzőjét, és sarkon fordult.
 Amikor a közön már majdnem hazaértek, Grigorij észrevette, hogy Akszinya jön vele szemben. Az asszony egy gallyat tépkedett. Mikor megpillantotta Griskát, mélyen lehajtotta a fejét.
 – Mit restelkedsz, nem pucéron lovagolunk mink! – kiáltott rá Mityka, és kacsintott egyet: – Te kesernyés vackor!
 Grigorij maga elé meredve csaknem elhaladt mellette, de ekkor a korbáccsal hirtelen irgalmatlanul rásózott békésen lépkedő kancájára.
 A ló a hátsó lábára guggolt, aztán nekirugaszkodva telefröcskölte Akszinyát sárral.
 – Hinnye, te átkozott pokolfajzat!
 Grigorij nekitüzesedett paripáját hirtelen megfordítva, szinte rárohant Akszinyára.
 – Mér nem köszönsz, mi? – kérdezte.
 – Nem érdemled meg!
 – Nahát ezért is sároztalak össze. Ne hordd olyan magasan az orrod!
 – Eressz! – kiáltott Akszinya, és riadtan hadonászott a ló orra előtt. – Mér akarsz agyontapostatni a csődöröddel, mi?
 – Nem csődör ez, hanem kanca.
 – Mindegy, akkor is eressz!
 – Mért duzzogsz, Akszjutka? Tán a minapi eset miatt… ott a réten?…
 Grigorij az asszony szeme közé nézett. Akszinya mondani akart valamit, de fekete szeme sarkából hirtelen egy könnycsepp buggyant ki: ajka sírósan remegett. Görcsösen nyeldekelve súgta:
 – Hagyj békét, Grigorij… Nem haragszok én… Én… – És azzal továbbindult.
 A meghökkent Grigorij a kapunál érte utol Mitykát.
 – Jössz márna a táncba? – kérdezte cimborája.
 – Nem.
 – Hogyhogy? Tán hálni hívott?
 Grigorij megtörölte homlokát a tenyerével, és nem válaszolt.
 9

 A pünkösdből a falusi portákon csak a padlóra szórt száraz borsfű, levéltörmelék meg a levágott s a kapuk, tornácok mellé szúrt tölgy- és kőrisgallyak töpörödött, hervadt zöldje maradt.
 Pünkösd után megkezdődött a szénakaszálás. Az ártéri rét már kora reggel ünneplő szoknyák, rikító hímzésű kötők, tarka keszkenők virágdíszében pompázott. Az egész falu egyszerre vonult ki szénát kaszálni. A kaszások, a gereblyézek úgy öltöztek, mintha nagy ünnepet ülnének. Így kívánta az ősi szokás. A Dontól a messzi égercserjékig hajladozott és nyögött a rét a kaszák csapásai alatt.
 Melehovék késve érkeztek. Mire odaszekereztek, már szinte a fél falu kint volt a réten.
 – Sokáig szundítottál, Pantyelej Prokofjevics! – kiáltották a megizzadt kaszások.
 – Nem az én hibám, az asszonyoké! – nevetett az öreg, és megnoszogatta az ökröket a nyersbőrből font ostorral.
 – Erőt, egészséget, cimbora! Elkéstél, testvér, elkéstél egy kicsit csóválta fejét egy szalmakalapos, magas kozák, ahogy kaszáját kalapálta az útfélen.
 – Tán kiszárad addig az a fű?
 – Ha nyargalsz, odaérsz idejében, különben, bizony, kiszárad. Hol a te osztályod?
 – A Veres Szurdoknál.
 – Na, csak noszogasd ezeket a tarkákat, mert estig se érsz oda.
 A nagy szekéren hátul Akszinya ült, egész arcát eltakarta keszkenőjével a nap elől. A szemnek hagyott keskeny résen át közömbösen és szigorúan bámult a vele átellenben ülő Grigorijra.
 A szintén ünneplőbe öltözött, bebugyolált arcú Darja, lábát a szekér bordái közt lelógatva, szoptatta karján szundikáló picinyét, hosszú, eres melléből. Dunyaska a szekéroldal pereméről fel-felugrálva, boldog szemmel nézegette a rétet és az úton szembejövő embereket. Orra tövénél kissé szeplős, barna hamvas víg arca mintha azt mondta volna: „Boldog vagyok, jól érzem magam, mert a derült kék ég is boldog, szép és jó; mert az én lelkemben is ugyanolyan kék nyugalom és fényes tisztaság van. Boldog vagyok, és semmi többet nem akarok.” Pantyelej Prokofjevics – csaláninge ujját tenyerére húzva, törölgette sapkája alól ömlő verejtéket. Hajlott hátán izzadságfoltoktól sötétlett a szorosan rátapadó ing. A napfény átszűrődött a bodros, szürke, gyapjas felhőkön, és párás, tört sugarainak legyezőjét kiterítette a távoli, ezüstös Don melléki dombokra, a pusztára, a rétre és a falura.
 Perzselőre hevült a nap melege. A szél cibálta felhők bágyadtan másztak, még Pantyelej Prokofjevics lustán ténfergő ökreit sem érték utol. Maga a gazda lomhán emelte fel néha az ostort, csápolt vele egyet-kettőt, mintha tétováznék: rácsapjon-e a hegyes ökörtomporokra, vagy sem. Az ökrök láthatólag tisztában voltak ezzel, nem szaporázták a lépést, és ugyanolyan lustán csapkodtak farkukkal, szinte tapogatózva rakták egymás elébe csámpás lábukat. Narancsszínben játszó arany hímporos bögöly kóválygott felettük.
 A falusi szérűk felől már letarolt réten halványzöld foltok virítottak: ott, ahol még nem kaszálták le a szénát, feketén ragyogó, haragoszöld, selymes füvet borzolgatott a szél.
 – Na, ez a mi osztályunk! – mutatta Pantyelej Prokofjevics az ostorral.
 – Az erdőnél kezdjük? – kérdezte Grigorij.
 – Ezen a végén is lehet. Itt egy glagolt* nyestem a lapáttal.
 Grigorij kifogta az eltörődött ökröket. Az öreg fülbevalója megcsillant a napfényben; elindult, hogy megkeresse a parcella szélét jelző glagolt.
 – Hozd a kaszákat! – kiáltotta nemsokára integetve.
 Grigorij a fűben gázolva indult odafelé. A fű, mint a folyó vize, hullámzott nyomában. Pantyelej Prokofjevics keresztet vetett a csöves paprika formájú távoli, fehér harangtorony felé, és megmarkolta a kaszanyelet. Görbe orra ragyogott, mintha frissen lakkozták volna, fekete orcája gödreiben izzadságcseppek szorongtak. Elmosolyodott, hollófekete szakállából hirtelen kivillantotta nyáltól fényes, sűrű, ép fehér fogsorát, és ráncos nyakát jobbra fordítva, meglendítette a kaszát. Öles karéjban terült lába elé az egy suhintással levágott fű.
 Grigorij apja nyomában haladt, és félig behunyt szemmel terítette le kaszájával a magas füvet. Előttük, mint szétszórt szivárvány, virítottak az asszonyok kötői, de Grigorij csak egyetlen, hímzett szélű, fehér kötőt keresett szemével; oda-odapillantott Akszinyára, aztán – apja lépéséhez igazodva – ismét meg-meglendítette kaszáját.
 Szüntelen Akszinya járt a fejében; félig behunyt szemmel csókolgatta gondolatban, forró, dédelgető szavakat mondott neki, amelyek nem tudni, honnan tévedtek nyelvére; aztán elhessegette az egészet, ütemezve lépegetett; egy, kettő, három, de akkor megint emlékfoszlányok tolultak agyába; „Ott ültünk a nyirkos boglya tövében… a tóban béka kuruttyolt… a hold sütött a rét fölött… a bokorról ritka cseppek hullottak a pocsolyába, így ni: egy, kettő, három… milyen jó volt, milyen jó!”
 A mezei szállás mellett kacagás csendült fel. Grigorij hátrapillantott: Akszinya lehajolva mondott valamit a szekér alatt heverő Darjának, az meg kezével legyintgetett, aztán megint elnevették magukat mind a ketten. Dunyaska a szekér rúdján ült, és vékony hangocskáján dúdolt valamit.
 „Ha odaérek ahhoz a bokorhoz, megkalapálom a kaszám” – gondolta Grigorij, és érezte, hogy a kasza lapadós, puha valamit szelt keresztül. Lehajolt megnézni: lába alól apró vadkacsa támolygott sipítva a fű közé. A gödör mellett, ahol a fészkük volt, egy másik vergődött, amelyet kettészelt a kasza. A többi nagy sipogással szétszéledt a fűben. Grigorij tenyerébe vette a kettévágott kisrucát. A sárgásbarna kis jószág – csak a minap bújhatott ki a tojásból – még eleven melegséget őrzött pihéje közt. Széttátott lapos csőrén rózsás vérpetty: gyöngyszemét ravaszul összehunyorította; még meleg lábacskája aprókat rezzent.
 Grigorij a kínzó sajnálat hirtelen érzésével nézte a tenyerén fekvő kis holt csomót.
 – Mit tanáltál, Grisunyka?
 A lekaszált rendeken át szökdelve odaszaladt hozzá Dunyaska. Apró fonású varkocsa ide-oda táncolt a mellén. Grigorij összeráncolt homlokkal kiejtette kezéből a kisrucát, és dühösen csapott egyet a kaszával.
 Sebtében ebédeltek. Szalonna meg a kozákok elmaradhatatlan eledele: a tömlőben hazulról hozott aludttej volt az egész ebéd.
 Nincs értelme hazamenni – mondta ebéd közben Pantyelej Prokofjevics. – Hadd legeljenek az ökrök az erdőben, holnap, ha felszikkasztja a nap a harmatot, lekaszáljuk az egészet.
 Ebéd után az asszonyok hozzáfogtak a gereblyézéshez. A lekaszált széna nehéz, kábító illatot sugározva hervadt, szikkadt.
 Már alkonyodott, mikor abbahagyták a kaszálást. Akszinya összegyűjtötte a még hátralevő rendeket, aztán odament a szekérhez kását főzni. Egész nap gonoszul gúnyolódott Grigorijjal, gyűlölködő szemmel nézett rá, mintha bosszút akarna állni valami megbocsáthatatlan sérelem miatt. Grigorij mogorván és valahogy kókadtan hajtotta az ökröket a Donra itatni. Apja egész nap éles szemmel figyelte őt is, Akszinyát is. Barátságtalanul nézett Grigorijra.
 Megvacsorálsz, osztán ügyelsz az ökrökre. Vigyázz, a fű közé ne ereszd! Itt a köpönyegem, vedd magadra – mondta neki.
 Darja a szekér alá fektette a kicsit, és Dunyaskával száraz gallyért indult az erdőbe.
 A rét felett, az elérhetetlen fekete égen hetykén sétált az újhold. A tűz felett, mint viharban a hópihék, táncoltak az éjjeli lepkék. A tűz mellett, egy leterített széles pokrócon, várták a vacsorát. A kormos fenekű bográcsban fortyogott a kása. Darja alsószoknyája aljában megtörölte a kanalakat, és kiáltott Grigorijnak:
 – Gyere vacsorálni!
 Grigorij, vállára vetett köpönyegben, kibontakozott a sötétségből, és odaballagott a tűzhöz.
 – Hát te tán vackorba haraptál? – tréfálkozott Darja.
 – Úgy látszik, eső lesz. hasgatódik a derekom – próbálta Grigorij szintén tréfával elütni a dolgot.
 – Nem akar ökröt őrizni, bizisten. – Dunyasa mosolyogva telepedett bátyja mellé, szóba akart elegyedni vele, de valahogy megszakadt a beszéd fonala.
 Pantyelej Prokofjevics nyugodtan kanalazta a kását; foga alatt meg-megreccsent egy-egy fövetlen kölesszem. Akszinya szemlesütve evett, kelletlen mosolygott Darja tréfáira. Emésztő, nyugtalan tűz égette orcáját.
 Grigorij állt fel elsőnek, ment az ökrökhöz.
 – Ügyelj, le ne legeltesd a más füvét azokkal az ökrökkel! – kiáltott utána apja. Cigányútra ment a kása. Sokáig, harsogón köhécselt.
 Dunyasa orcáit pufókra fújta a már-már kirobbanó kacagás. Az elhamvadó gally a megpörkölődött lomb mézes illatfelhőjébe burkolta a tűznél ülőket.
 *

 Éjféltájban Grigorij a szállás felé lopakodott. Vagy tíz lépésnyire megállt. Pantyelej Prokofjevics cifrán hullámzó horkolása árasztotta el a szekeret. A hamu alól arany pávaszemként kukucskált ki a parázs, amelyet nem locsoltak el az este.
 A szekér mellől keszkenőbe bugyolált szürke alak szakadt el, és imbolyogva, lassan Grigorij felé indult. Két-három lépésnyire megállt. Akszinya. Ő az. Grigorij szíve hangosan, sebesen vert; előrelépett, le-lekushadva, hátravetette a köpönyeg szárnyát, magához szorította a lobogó vérű, engedelmes asszonyt. Akszinya térde be-beroggyant, egész testében remegett, rázkódott, a foga is vacogott. Grigorij egy rándítással a karjára kapta – így dobja saját gerincére a farkas az átharapott torkú juhot –, és a szétnyílt köpenyeg aljában botladozva, zihálva elindult vele.
 – Jaj, Gri-i-isa… Gri-seny-ka!… Észrevesz apád.
 – Hallgass!…
 Akszinya erőlködött, hogy kitépje magát, a köpenyegben a gyapjú savanykás szagát beszíva, a keserű bűntudat súlya alatt görnyedve, nyögő, fojtott hangon, csaknem kiáltva mondta:
 – Tegyél le, most már úgyis… magam megyek!…
 10

 Az asszony kései szerelme nem olyan, mint az égszínkék vagy bíborszirmú virág, hanem akár a nadragulya vagy az útszéli beléndek.
 A réti szénakaszálás után újjászületett Akszinya. Mintha valaki jelet tett, bélyeget égetett volna arcára. Az asszonyok, valahányszor találkoztak vele, marón vigyorogtak, fejüket csóválták utána, a lányok irigyelték, ő meg büszkén, magasan hordta boldogságtól sugárzó, de szégyen borította fejét.
 Akszinya meg Grigorij viszonyának mihamar híre ment. Eleinte csak pusmogtak róla, hitték is meg nem is, de azután, hogy Pisze Kuzka, a falu gulyása egyszer hajnalban észrevette őket a szélmalom mellett, ahogy az alacsony rozsban feküdtek a lenyugvó hold világánál, zavaros hullámként kezdett hömpölyögni mind szélesebben a mendemonda árja.
 Eljutott Pantyelej Prokofjevics fülébe is. Egyszer egy vasárnap betért Mohov boltjába. Annyi nép volt ott, hogy alig fért be. Mégis, mihelyt benyitott, mintha utat engedtek, vigyorogni kezdtek volna. Eltolakodott a pultig, ahol a szövetféléket merték. Maga a tulajdonos, Szergej Platonovics serénykedett, hogy kiszolgálja.
 Rég nem láttalak, Prokofics, mi van veled?
 – Nyakig vagyok a dologba… Nem bódogulok a gazdasággal…
 – Hogyhogy? Micsoda fiaid vannak, és mégse boldogulsz?!
 – Micsoda fiaim?!… Pjotr bevonult gyakorlatra, Griskával ketten bajmolódunk.
 Szergej Platonovics kettéválasztotta előreálló, vöröses szakállát, és jelentősen sandalgott a boltban nyüzsgő kozákokra.
 – Ugyan mért nem bököd már ki?
 – Mit?
 – Hogyhogy mit? Meg akarod házasítani a fiad, de egy mukkot se szólnál róla!
 – Mék fiamat?
 – Hiszen csak Grigorij nőtlen még.
 – Még nem szándékozok megházasítani.
 – Pedig én úgy hallottam: odaveszed menyednek… Sztyepan Asztahov Akszinyáját.
 – Én? Hisz él az ura!… Mi lelt, Platonics, tán csúfot űzöl belőlem? Mi?
 – Dehogy… hallom… beszélik.
 Pantyelej Prokofjevics megsimogatta a pulton kiteregetett vég szövetet, sarkon fordult, és kisántikált a boltból. Egyenest hazafelé vette útját. Bika módra leszegett fővel haladt; bütykös ujjait ökölbe szorította; feltűnőbben bicegett böte lábára, mint máskor. Amikor elhaladt az Asztahov-porta előtt, a sövényen keresztül észrevette a megifjodott, kicsinosodott, ringó csípejű Akszinyát, ahogy egy üres vödörrel befelé ment a házba.
 – Hé, várj csak egy kicsit!
 Pantyelej Prokofjevics, mint az ördög, rúgta be a kisajtót. Akszinya megállt, várta. Bementek a házba. A szoba tisztára sepert földje vöröses homokkal volt beszórva; a szépsarokban, a padon lepény; az imént vette ki a kemencéből. A nagyházból áporodott ruhaszag és ánizsalma illata szivárgott ki.
 Pantyelej Prokofjevics lábához már-már odament hízelegni egy nagy fejű cirmos kandúr. Felpúpozta gerincét, és barátságosan törleszkedett a csizmájához. Pantyelej Prokofjevics nekirúgta a padnak, és Akszinya szeme közé meredve kiabálta:
 – Mire vetemedtél, te?… Mi? Meg se hűlt az urad helye, máris kirúgsz a hámbul?! Griskának kitaposom a belét ezért, Sztyepannak pedig megírom!… Hadd tudja meg!… Keveset vertek még, mi, te kurva!… Mátul fogva át ne merd hágni a házam küszöbét! Kikezd avval a kölyökkel, oszt ha Sztyepan hazajön, majd még nekem…
 Akszinya a szemét összehúzva hallgatta. Hirtelen szemérmetlen mozdulattal fellibbentette szoknyáját, az asszonyszoknya szagával árasztotta el Pantyelej Prokofjevicset, és kidüllesztett mellel, fintorogva, vicsorgó foggal támadt rá.
 – Mim vagy te nekem? Ipám? Mi? Ipám?… Mit prédikálsz itt nekem? Eriggy, tanítsd a magadét, azt a nagyfenekűt! A magad portáján parancsolgass!… Látni is utállak, te sánta ördög, te böte!… Takarodj innét! Engem ugyan meg nem ijesztesz!
 – Várj, te bolond!
 – Dehogy várok!… Majd ha fagy!… Eriggy oda, ahonnan jöttél! Ha pedig nekem úgy tetszik, szőröstül-bőröstül megeszem a Griskátokat, és senkinek se fogok számot adni róla!… Megértetted? Ezt neked! Igen, szeretem Griskát… Na? Megütsz, mi?… Megírod az uramnak?… Írj akár a főatamánnak, de Griska az enyém! Enyém! Az enyém is marad!
 Akszinya kidüllesztett mellel lökdöste kifelé a zavarba esett Pantyelej Prokofjevicsot (úgy vergődött melle a szűk blúz alatt, mint reznek a csapdában), perzselte fekete szemének lángjával, és csak úgy ömlöttek belőle a szörnynél szörnyűbb, szemérmetlennél szemérmetlenebb szavak. Pantyelej Prokofjevics szemöldökét rángatva takarodott az ajtó felé, előkotorta sarokba állított botját, és a levegőbe csapkodva, farral nyitotta ki az ajtót. Akszinya még a pitvarból is kituszkolta, zihálva üvöltözött, őrjöngött:
 – Kiszerelmeskedem magam egész keserves életemre!… Akkor aztán akár meg is ölhettek! Griska az enyém! Enyém!
 Pantyelej Prokofjevics dörmögött valamit a szakállába, és hazafelé bicegett.
 Griskát a szobában találta. Se szó, se beszéd, végigvágott a hátán a bottal. Grigorij meggörnyedten ragadta meg apja kezét.
 – Mér vót ez, apám?
 – Amit csinálsz, azér, ebkölyke!
 – De mér?
 – Ne mocskolnád be a szomszéd becsületét! Ne hoznál szégyent apád fejére! Ne tekeregnél, te szoknyacsősz! – kiabált Pantyelej Prokofjevics rekedten, és maga után húzgálta Grigorijt a szobában; igyekezett kitépni markából a botot.
 – Ütni nem hagyom magam! – hörgött tompán Grigorij, és állkapcsát összeszorítva, kirántotta a botot apja kezéből. Nekifeszítette a térdét és – reccs!
 Pantyelej Prokofjevics vaskemény öklével verte a fia tarkóját.
 – Ország-világ szeme láttára verlek agyon!… Te sátán fattya, te á-átkozott kölyök! – Feléje bicegett, hogy megint megüsse. – A bolond Marfuskával szerezlek össze!… Kiheréllek, megládd!
 A nagy csatazajra beszaladt az anyja.
 – Prokofjics, Prokofjics!… Csillapodj egy kicsit… Várj!…
 De az öreg most amúgy istenigazában dühöngött: egyszer még az asszonynak is odasózott, felborította a kisasztalt varrógépestül, és kitombolva magát, kirobogott az udvarra. Grigorij még nem érkezett ledobni ingét, amelynek ujja elszakadt a nagy haddelhaddban – az ajtó éleset nyikordult, és a küszöbön megint megjelent Pantyelej Prokofjevics, mint a viharfelleg.
 – Megházasítani az akasztófáravalót!… – Dobbantott egyet, mint a paripa, és Grigorij izmos hátára szegezte öklelő pillantását. – Megházasítlak!… Holnap lesz a napja: megyek lánykérőnek! Meg kellett érnem ezt is… hogy a szemem közé röhögjenek a fiam miatt!
 – Hadd veszem fel az ingem, aztán megházasíthatsz.
 – Meg is házasítlak!… A bolond Marfuska lesz a párod! – Becsapta az ajtót, léptei végigdübörögtek a tornácon, aztán elcsitult minden.
 11

 Szetrakov község határában sorjában húzódtak egymás mögött a ponyvaekhós szekerek. Szemfényvesztő hirtelenséggel nőtt ki a földből ez a fehér tetős, akkurátus városka; egyenes utcái voltak, sőt a középen még egy kis tere is, ahol strázsa járkált le s fel.
 A tábor javában élte a táborok évenkénti, május havi, megszokott, egyhangú életét. Reggelenként a lovakat legeltető kozák csapat a táborba terelte a ménest. Megkezdődött a csutakolás, nyergelés, névsorolvasás, sorakozás. Öblösen üvöltözött Popov alezredes, a tábor örökké hangoskodó, parancsnokló törzstisztje, de a fiatal kozákokat kiképző, sulykoló altisztek se sajnálták a torkukat. A halom mögött parázs rohamokban csaptak össze, ravaszul karolták át és kerítették be az „ellenséget”. Sörétes flintákból célba lőttek. A fiatalja jókedvvel versengett a vagdalkozásban, az öregebbje meg ki-kibújt a foglalkozások alól.
 Az emberek rekedtek a melegtől meg a pálinkától, az ekhós szekerek hosszú sorai felett pedig illatos, izgató szél libeg, messziről odahallatszik az ürge füttye. A sztyepp a távolba csábította az embereket, el innét a fehérre meszelt házaktól és a falvak füstjétől.
 Egy héttel a hazavonulás előtt Andrej Tomilinhoz, Ivannak, a tüzérnek a testvérbátyjához eljött a felesége látogatóba. Hozott hazai sütetű vajaskalácsot, mindenféle ennivalót meg egy kazal falusi pletykát.
 Másnap jókor reggel indult visszafelé. Töméntelen üdvözletét, üzenetet vitt a kozákoktól az otthoniaknak, rokonoknak. Csak Sztyepan Asztahov nem üzent vele semmit. Előtte való nap megbetegedett, pálinkával gyógyította magát, és nemcsak Tomilin feleségét nem látta, hanem Isten napvilágát sem. Gyakorlatra sem vonult ki. Kérésére a felcser megcsapolta a vérét, és tucatnyi nadályt rakott a mellére; Sztyepan egy szál alsóingben ült a szekér kereke tövében; fehér vászonhuzatú sapkája bekenődött, mert lesúrolta vele a kulimászt. Lebiggyesztett ajakkal nézte, hogy szívják teli magukat rossz vérével a nadályok, hogy dagad gyűrűs, fekete testük, ahogy belefúrják magukat a félgömb formájú, domború mellkasába.
 Mellette állt a felcser, cigarettázott, és ritka fogsorán át szűrögette a dohányfüstöt.
 – Enyhít?
 – A mejjem még nyomja. A szívemnek mintha tágasabb lenne mán.
 – A nadály a legkülönb orvosság!
 Odament hozzá Tomilin. Kacsintott.
 – Sztyepan, volna egypár szavam…
 – Hallom!
 – Gyere csak egy percre…
 Sztyepan köhécselve feltápászkodott, és arrább ment Tomilinnál.
 – Na, ki vele!
 Meglátogatott a feleségem, az imént indult vissza.
 – Na és?
 – A feleségedrül pletykáznak a faluban…
 – Mit?
 – Nem valami jót.
 – Mégis, mit?
 – Összeszűri a levet Griska Melehovval… ország-világ előtt.
 Sztyepan elsápadva letépte melléről a nadályokat, és egymás után agyontaposta őket. Mikor az utolsót is széttiporta, begombolta inge gallérját, de mintha megijedt volna valamitől, megint kigombolta… Krétafehér ajka nem talált nyugtot: meg-megrándulva esetlen mosolyra csusszant, aztán kékes csomóvá zsugorodott… Tomilinnak úgy tetszett, mintha Sztyepan valami kemény, rágós mócsingot majszolna. Apránként visszaszivárgott arcába a vér. Beharapott ajka mozdulatlanná kövült. Sztyepan levette sapkáját, inge ujjával szétmázolta a fehér huzaton a kenőcsfoltot, és kongó hangon szólalt meg:
 – Köszönöm a híradást!
 – Figyelmeztetni akartalak… Ne haragudj… Szóval, hát így van a dolog… otthon…
 Tomilin részvevően a nadrágja szárára csapott, és elment lecsatolni a nyerget lova hátáról. A tábor csupa kiabálás, moraj. Megjöttek a kozákok a harci gyakorlatozásból. Sztyepan ott állt egy pillanatig, elmerülten, szigorúan nézegette a fekete foltot sapkáján. Csizmáján egy félig agyontaposott, döglődő nadály kapaszkodott felfelé.
 12

 Már csak másfél hét maradt a kozákok hazaérkezéséig. Akszinya tombolt kései, fanyar ízű szerelmében. Grigorij, apja minden fenyegetése ellenére is, átjárt hozzá lopva, éjszakánként, és csak virradatkor vetődött haza.
 Két hét alatt úgy elcsigázódott, mint a paripa, mely erejét meghaladó utat nyargalt be.
 Az álmatlan éjszakák kékesre festették csontos arcán a pirosbarna bőrt, beesett gödréből bágyadtan tekintett a világba száraz fényű fekete szeme.
 Akszinya kendőtlenül járt, szeme alatt mély árkok sötétlettek gyászosan: duzzadt, picikét kibiggyedő, mohó ajka nyugtalanul, kacéran nevetett.
 Őrült szerelmük annyira szokatlan és leplezetlen volt, olyan tébolyultan lobogtak ebben a szégyentelen közös lángban – nem restellték és nem titkolták az emberek előtt, a szomszédok szeme láttára soványodott, feketedett az arcuk hogy az emberek szégyelltek rájuk nézni, ha találkoztak velük.
 Grigorij legénypajtásai, akik azelőtt gúnyt űztek belőle viszonya miatt, most hallgattak, ha összeakadtak vele, és kényelmetlenül érezték, restellték magukat Grigorij társaságában. Az asszonyok szívük mélyén ugyan irigyelték Akszinyát, de mégis követ vetettek reá, és kárörömmel várták Sztyepan hazatértét; majd elepedtek, úgy rágta őket a kíváncsiság. Nemsokára kirobban a botrány, amelyet várnak.
 Ha Grigorij a szalmaözvegy Akszinyához járva azt színlelte volna, hogy titkolózik az emberek előtt, ha Akszinya, a zsalmerka, viszonylagos titokban igyekezett volna tartani, hogy Grigorij szeretője, és ugyanakkor mástól se tagadta volna meg testét, akkor ebben nem lett volna semmi különös, semmi szemet szúró. A falu köszörülte volna rajtuk a nyelvét egy darabig, aztán abbahagyta volna. De ők úgyszólván cseppet sem leplezték szerelmüket; valami nagy szenvedély fűzte őket egymáshoz, ami nem is hasonlított kurta enyelgésre; ezért aztán a falu kimondta, hogy ez bűn, ez erkölcstelenség. Az egész falu undorító kárörömmel, dermedten leste, hogy megérkezzék Sztyepan, és kettévágja a csomót.
 A szobában madzag feszült az ágy felett. Üres, cérnátlan, fekete meg fehér gurigák vannak ráfűzve. Dísznek lógnak ott. Rajtuk hálnak a legyek. Pókháló fonala feszül köztük meg a mennyezet között… Grigorij Akszinya meztelen, hűvös karjára hajtja fejét, a gerendát bámulja, meg a gurigafüzért. Akszinya másik kezével, munkában eldurvult ujjaival, a drótkemény sörény fürtjeit babrálja Grigorij hátravetett fején. Akszinya ujjainak meleg tehéntejszaga van; amikor Grigorij megfordítja fejét, orra Akszinya hóna alá fúródik, és erjedetlen komló illataként csapódik orra lyukába az erős, édeskés asszonyi izzadságszag.
 A szobában festett faágy áll; sarkán faragott golyók. Mellette, az ajtó mögött, hatalmas, vaspántos láda, benne Akszinya kelengyéje, ünneplő ruhái. A szépsarokban asztal; viaszosvásznán Szkobelev tábornok rúgtat az előtte meghajló rojtos lobogók felé: a két szék felett rikító, szegényes, papírfényű, glóriás szentképek. Oldalt a falon légypettyes fényképek. Kozák csoport. Csupa csimbókos fej, óraláncos, dülledő mellkas, meztelen pengéjű pallos. Sztyepan ez, cimboráival, tényleges szolgálata korában. A fogason Sztyepan egyenruhája lóg kinn. A hold szemsugara az ablakrésen át bizalmatlanul tapogatja a két őrmesteri sávot a mundér vállpántján.
 Akszinya sóhajtozva csókolgatja Grigorij homlokát orra töve lelett, ahol szétível a szemöldök.
 – Grisa, drága szívem…
 – Mit akarsz?
 – Már csak kilenc napunk van…
 – Akkor még van idő…
 Mit csinálok majd, Grisa?
 – Hunnét tudjam én?!
 Akszinya visszafojtja a sóhajtást, és megint Grigorij bozontos üstökét simogatja, fésülgeti ujjaival.
 – Agyonver Sztyepan… — félig kérdi, félig határozottan mondja.
 Grigorij hallgat. Álmos. Alig bírja fel-feltépni leragadó szemhéját. Közvetlenül felette feketéllik Akszinya sötétkékbe csillanó szeme.
 – Ha megjön az uram, tán el is hagysz? Félsz?
 – Mér félnék én… te vagy a felesége, féljél te!
 – Nem félek, ha veled vagyok. De napközben, ha eszembe jut, hát elfog a félelem…
 Grigorij ásít, elhengeríti fejét.
 – Az, hogy Sztyepan megjön, az semmi – mondja. – De engem meg akar házasítani az öreg.
 Grigorij elmosolyodik. Mondani akar meg valamit, de érzi, hogy Akszinya karja valahogy hirtelen ellankad, a párnába süpped, megrándul, aztán egy perc múlva megint megkeményedik, visszatér előbbi helyzetébe.
 – Kit kértek meg? – kérdezi tompán Akszinya.
 – Csak most akar elmenni. Anyám azt mondta, hogy tán Korsunovékhoz megy, Nataljáért.
 – Natalja… Natalja szép lány… nagyon szép lány. Csak vedd el… A minap láttam a templomban… szép ruhában volt…
 Akszinya gyorsan beszél, de szavai szétfeslenek. Nem jutnak el a dobhártyáig ezek a színtelen, halott hangok.
 – Nem dughatom én a szépségét a csizmaszárba. Én téged vennélek el.
 Akszinya hirtelen kirántja karját Grigorij feje alól, száraz szemével az ablakra mered. Odakint hűvös, sárga éj. A szín súlyos árnyékot vet. Tücsök cirpel. A Donnál bölömbikák bömbölnek; öblös, komor hangjuk az egyszeres kis ablakon át becsúszik a szobába is.
 – Grisa!
 – Na, kieszeltél valamit?
 Akszinya megragadja Grigorijnak a gyengédségben oly fukar, makrancos kezét, mellére, hideg, halálsápadt arcára szorítja, és nyögve azt kiáltja:
 – Mér kezdtél ki velem, te átkozott? Mit fogok most csinálni?… Gri-i-iska?… A lelket is kiszipolyozod belőlem!… Vesztembe sodortál!… Ha megjön Sztyepan, hogy fogok számot adni neki?… Ki kél ótalmamra?
 Grigorij hallgat. Akszinya szomorúan nézegeti gyönyörű, porcos orrát, árnyéklepte szemét, szótlan ajkát… Aztán hirtelen átszakítja a tartózkodás gátját az érzések áradata: őrülten csókolgatja a legény arcát, nyakát, kezét, mellének kemény, göndör, fekete bozótját. Közönként lihegve súgja, és remegését érzi Grisa is:
 – Grisa, édesem… drágám… szökjünk el innét. Kincsem! Hagyjunk itt csapot-papot, menjünk innét! Itt hagyom az uram is, meg mindenem, csak te maradj meg nekem… Messzi mennénk, a bányába. Cirógatnálak, szeretgetnélek. A Poramonov-bányában egy rokonom, a nagybátyám, felügyelő, majd segít rajtunk… Grisa! Csak legalább egy szót szóljál!
 Grigorij bal szemöldöke éles szögben megtörik. Gondolkozik, és hirtelen felnyitja forró pillantású, nem oroszos szemét. Tekintete nevet, gúny villog benne.
 – Bolond vagy te, Akszinya, bolond. Fecsegsz összevissza, hallgatni se érdemes. Hova menjek én a földtül? Na, meg az idén be is kell vonulni katonának! Nem ér az semmit se… Én a föld mellől egy tapodtat se moccanok! Itt széles a határ, itt teleszívhatja az ember a tüdejét. De ott? Tavaly télen apámmal bementünk az állomásra. Majd elpusztultam! Bömbölnek a mozdonyok, szénfüst miatt fojt a levegő. Nem t’om, hogy él ott a nép, lehet: megszokta mán ezt a büdös szénszagot… – Grigorij köp egyet, és még egyszer kijelenti: – A faluból egy tapodtat sem!
 Odakint sötétség támadt, felhő szállt a holdra. Megsápad az udvaron végigömlő hűvös, sárga fény, elmosódnak az éles árnyékok, és most már nem lehet megkülönböztetni, mi feketéllik a sövény mögött: tavalyi vágott rőzse-é, vagy kerítésnek dűlő vén dudva.
 A szobában is sűrűbb a sötétség, az ablaknál lógó kozák mundéron elhalványodnak Sztyepan őrmesteri sávjai, és Grigorij a szürke, lanyha homályban nem látja, hogy Akszinya válla remeg, mint a nyárfalevél, a párnán meg némán hánykolódik tenyerébe szorított feje.
 13

 Tomilin feleségének látogatása óta arcban is nagyon leromlott Sztyepan. Szemöldöke a szemére csüngött, mély és kemény árok szelte át ferdén a homlokát. Keveset beszélt cimboráival, minden apróságért felhördült, civakodni kezdett. Minden ok nélkül összeveszett Plesakov őrmesterrel, Pjotr Melehovra szinte rá se nézett. Megszakadt köztük a barátság köteléke, amely eddig egybefűzte őket. Forrongó, nehéz dühében Sztyepan úgy vágtatott lefelé a lejtőn, mint a lovasát elragadó, megbokrosodott paripa. Ellenségként indultak haza.
 De történnie kellett valaminek, ami meggyorsította az utóbbi időben kialakult meghatározhatatlan, ellenséges viszonyuk tisztázását. A táborból ötösével mentek haza, ahogy jöttek is. A szekérbe Pjotr és Sztyepan lovát fogták be. Hrisztonya lovagolta a magáét. Andrej Tomilint a hideg lelte. Köpenye alatt hevert az ekhós szekér derekában. Fedor Bodovszkov lusta volt hajtani, így hát Petro lett a kocsis, Sztyepan a szekér mellett lépkedett, korbácsával egymás után verte le a bogáncs piros fejét az útszélen. Eső esett. A sűrű fekete föld, mint a szurok, forgott a keréktalpon. Az ég ősziesen szürkéllett, fellegfátyolba burkolózott. Leszállt az éjszaka. Falu, lámpa, világos ablak sehol se volt látható, akárhogy erőltették is a szemüket. Petro nem fukarkodott az ostorral, csapkodta a lovak tomporát. Ekkor hirtelen elkiáltja magát Sztyepan valahol a sötétben:
 – Mi az… A magadét cirógatod, az enyém hátán meg mindig ott az ostor?!
 – Nézd meg jobban! Akié nem húz, azét ütöm.
 – Mingyán téged foglak be! A török jól bírja az igát…
 Petro eldobta a gyeplőt.
 – Mi bajod?
 – Ülj a helyeden, ne ugrálj!
 – Akkor hallgass…
 – Mér fortyantál úgy fel? – dördült meg Hrisztonya hangja, ahogy odalovagolt Sztyepanhoz.
 Az elhallgatott. A sötétben nem lehetett látni az arcát. Egy félóráig szótlanul haladtak. A kerék alatt meg-megcuppant a latyak. Az ekhó tetején álmosan kopogott a szitáló eső. Petro letette a gyeplőt, rágyújtott. Fejében szerbe-számba szedte, milyen paprikás szavakat fog Sztyepanhoz vágni, ha megint beléköt. Nagyon zimankós kedvében volt. Szerette volna betyárosan összeszidni, csúffá tenni ezt a gaz Sztyepant.
 – Húzódj odább! Hadd mászok az ekhó alá! – Sztyepan gyengén meglökte Pjotrt, és felugrott a csatlásra.
 Ekkor hirtelen megrándult a szekér, és megállt. A lovak a sárban csúszkálva topogtak egy helyben, a patkó alól csak úgy fröccsentek a szikrák. Megreccsent a pattanásig feszült hámfa.
 – Hóha! – kiáltott Petro, és leugrott a szekérről.
 – Mi az? – kérdezte riadtan Sztyepan.
 Odavágtatott Hrisztonya is.
 – Összetört valami, nyavalyások!
 – Gyúccs tüzet!
 – Kinek van gyufája?
 – Sztyepan, hajíts ide gyufát!
 Elöl fel-felhorkanva vergődött az egyik ló. Valaki gyufát rántott. Narancssárga fénykupak lobban fel – és megint koromsötétség. Petro remegő kézzel tapogatta az elbukott ló gerincét. Megrántotta a zabolánál fogva.
 – Gyű, fel!
 A ló zihálva oldalt dőlt. A rúd összetört. Az odarohanó Sztyepan több szál gyufát gyújtott meg egyszerre. Az ő lova feküdt a sárban, fel-felvetette fejét. Első lába térdig süppedt egy beomlott mormotalyukba.
 Hrisztonya nagy sebbel-lobbal leakasztotta az istrángot.
 – Fogd ki Petro lovát, de szaporán!
 – Állj fel, át-ko-zott! Gyű, te!
 – Csak rúgkapál, a fene enné meg… Moccanj mán!
 Nagy nehezen tudták lábra állítani Sztyepan lovát. Az összesározódott Petro a zabolájánál fogva tartotta. Hrisztonya térdig mászott a sárban, és a ló felemelt, élettelen lábát tapogatta.
 – Úgy látszik, lábát törte – dörmögte.
 Fedot Bodovszkov a ló remegő hátát tapogatta tenyerével.
 – Na, vezesd meg egy darabon, hátha mégis rá tud lépni. Petro megrántotta a gyeplőt maga felé. A ló ugrott egyet, de nem lépett rá bal mellső lábára, és felnyerített. Tomilin felöltötte köpenyét, és bánatosan topogott a ló körül.
 – Rossz helyre lépett!… Tönkretettétek ezt a lovat!
 A mindeddig hallgatag Sztyepan mintha csak ezt várta volna: félrelökte Hrisztonyát, és Pjotrra vetette magát. A fejére célzott, de elvétette: a vállát találta. Ölre mentek. A sárba zuhantak. Valamelyikükön szétreccsent az ing. Sztyepan maga alá teperte Pjotrt, térdével lenyomta a fejét, és ököllel agyabugyálta. Hrisztonya káromkodva szétválasztotta őket.
 – Mér vót ez? – kiabálta Petro, vért köpködve.
 – Emberül hajts, disznó! Ne csámborogj le az útról!
 Petro ki akarta tépni magát Hrisztonya kezéből.
 – Nanana! Ne ugrálj, hé! – bömbölte az, és fél kézzel nekiszorította a szekérnek.
 Pjotr lova mellé Fedot alacsony, de jól húzó kis csődörét fogták.
 – Ülj az enyémre! – parancsolta Hrisztonya Sztyepannak.
 Ő maga bemászott az ekhó alá, Pjotr mellé.
 Éjféltájon értek be Gnyilovszkoj falvába. Megálltak a legszélső viskó előtt. Hrisztonya indult, hogy szállást kérjen. Ügyet sem vetett a köpenye szárnyába ragódzó kutyára, az ablakhoz cammogott, kinyitotta a védőtáblát, és megkocogtatta körmével az üveget:
 – Gazduram!
 Esősuhogás, bősz kutyaugatás.
 – Gazduram! Hé, jó emberek! Krisztus nevében… adjatok szállást! Mi? Katonák. Gyakorlatról. Hányan? Öten. Öhön, na, áldjon meg érte az Isten. Hajts be! – kiáltotta, mikor visszatért a kapuhoz.
 Fedot bevezette a lovakat az udvarra. Megbotlott az udvar közepére hanyagul odadobott disznóvályúban, és cifrát káromkodott. A lovakat a színtető alá vezették. Tomilin vacogó foggal bebotorkált a házba. Az ekhó alatt csak Petro és Hrisztonya maradt.
 Hajnalban útra készülődtek. A viskóból előjött Sztyepan, mögötte púpos vénasszony tipegett. Hrisztonya, aki már befogott, megsajnálta az öregasszonyt.
 – Ejnye, nénémasszony, de görbe a hátad! Biztosan könnyű neked hajolgatni a templomban: egy picit meghajolsz, máris a padlót éred.
 – Így van az, édes fiam, sólyommadaram, kedves vitézem, én könnyen hajolgatok, terád viszont kutyákat lehetne felakasztani. Kinek-kinek megvan a magáé. – Az öregasszony fanyarul elmosolyodott. Hrisztonya megcsodálta apró fogainak sűrű, ép sövényét.
 – Ejha, milyen sűrű a fogad, akár a csukáé. Nekem adhatnál vagy tízet. Mert én fiatal vagyok, még sincs mivel rágni!
 – Hát nekem mi marad, aranyom?
 – Neked, édes néném, majd lúfogat teszünk a régi helyére. Úgyis elpatkolsz, a másvilágon meg nem nézik az ember fogát: a szentek nem cigányból lettek.
 – Ne bolondozz mán, Jemelja – mosolygott Tomilin, ahogy felmászott a szekérbe.
 A vénasszony a színbe ment Sztyepannal.
 – Melyik az?
 – A fekete – sóhajtotta Sztyepan. Az öregasszony földre fektette botját, és magabiztos, erős, férfias mozdulattal megemelte a ló beteg lábát. Horoggá görbített vékony ujjaival sokáig tapogatta a mén térdkalácsát. A csődör konyított, kivicsorította sárga fogsorát, hátsó lábára ült fájdalmában.
 – Törés nincs sehol, fiam, nincs. Hagyd itt, majd meggyógyítom.
 – Érdemes, nénémasszony?
 – Érdemes-e? Ki tudná azt, kedves fiam… Lehet, hogy érdemes.
 Sztyepan legyintett, és odament a szekérhez.
 – Itt hagyod, vagy nem? – hunyorgott az öregasszony.
 – Hadd maradjon.
 – Itt majd meggyógyítják: három lábbal hagytad itt, oszt majd láb nélkül kapod vissza. Na, jó púpos lúdoktorra akadtál! – kacagott Hrisztonya.
 14

 – …Elepeszt a vágy utána, drága néném! Szemlátomást aszalódok. Nem győzöm elég szűkre varrni a szoknyám derekát, mindennap bővebb lesz… Ha elhalad az udvar mellett, megpezsdül a szívem… Szeretnék földre omlani, csókolni a lába nyomát… Tán megigézett valamivel, mi?! Segíts, édes néném! Meg akarják házasítani… Segíts, drága!… Megadom, ami dukál. Az utolsó szál pendelyemet is odaadom, csak segíts!
 Redőcsipkés, fényes szemmel nézi Drozgyiha, a vén javasasszony Akszinyát. Fejcsóválva hallgatja a keserves szavakat.
 – Ki fia az a legény?
 – Pantyelej Melehové.
 – A töröké?
 – Azé.
 A bába sokáig rágja a feleletet beesett szájával.
 – Gyér el hónap jókor reggel, lányom. Mihint pirkad, gyere! Lemegyünk a Donho, a vízbe! Lemossuk rullad a szerelmi bút! Csipet sót is hozz hazulrul. Úgy ám!
 Akszinya bebugyolálja arcát sárga keszkenőjébe, és meggörbedve kiszalad az utcára.
 Sötét alakját magába szívja az éjszaka. Szárazon csosszan cipője talpa. Aztán elhalnak léptei. Pityókos legények nótát gajdolnak valahol a falu szélén.
 Másnap hajnalban ott áll Drozgyiha ablakánál. Egész éjjel le sem hunyta szemét.
 – Nénémasszony?
 – Ki a?
 – Én, kelj fel!
 – Rögtön őtözök!
 A közön lebocsátkoznak a Donhoz. A kikötőhelyen, a pallók mellett, vízbe eresztett szekéralváz ázik a folyóban. A vízpart fövenye hideg, szúr, csíp, akár a jég. A Don felől nyirkos, hideg köd hömpölyög.
 Drozgyiha csontos boszorkányujjaival megfogja Akszinya kezét, a vízhez húzza.
 – Hoztál sót? Adsz ide! Vess keresztet keletnek!
 Akszinya keresztet vet. Mérgesen néz kelet boldog pírjára.
 – Meríts egy marokkal. Idd meg! – vezényel Drozgyih.
 Akszinya blúza ujját összevizezve kihörpinti a vizet. A bába mint fekete pók terpeszkedik a lomha hullámok fölébe, leguggol és motyog.
 – Fenékről feltörő hűs forrás… Forró húsa forró menyecskének… Állati vágy a szívben… Lázas epedés… és a szent kereszt… a szeplőtelen szent Szűz Mária… Isten szolgáját, Grigorijt… – ütötte meg Akszinya fülét a varázsige egy-egy foszlánya.
 Drozgyiha meghintette sóval a nedves fövenyt a lába alatt, szórt egy keveset a vízbe, a többit Akszinya keblébe.
 – Löttyints egy kis vizet a hátod mögé. Szaporán.
 Akszinya megtette. Szomorúan, dühösen fürkészte Drozgyiha barna arcát.
 – Ennyi az egész?
 – Eriggy, angyalom, aludj egy kicsit. Vége…
 Akszinya lihegve hazaszaladt. Az udvarban bőgve várták a tehenek. Darja Melehova, szemöldöke szép ívét felvonva, pirospozsgásan, üdén, hajtotta a csordába a maguk teheneit. Mosolyogva nézett a mellette elfutó Akszinyára.
 – Hogy szolgált az éjszakai nyugodalom, kedves szomszédasszony?
 – Hál’ istennek, jól!
 – Hol kóboroltál ilyen jókor reggel?
 – Itt nem messzi; egy helyen. Dógom volt!
 Hajnali misére harangoztak. Porhanyósan, elomlón hulltak a csöndbe a rézhang hullámának csobbanásai. A dűlőn nagyokat cserdített karikásával a csordásbojtár.
 Akszinya sebtiben kicsapta a teheneket az utcára, bevitte a tejét a pitvarba, hogy elszűrje. Könyökig felgyűrt karját megtörülte a kötő aljában, és elábrándozva öntötte a szűrőbe a habzó tejet.
 Az utcán hirtelen hangos kerékzörgés, lónyerítés hallatszott. Akszinya letette a rocskát, és indult, hogy kinézzen az ablakon.
 Kardját oldalához szorítva Sztyepan jött a kisajtó felé. A kozákok egymás elébe kerülve vágtattak a térre. Akszinya a kötő alját gyürkölte ujjai közt, és leült a lócára. A tornácon lépések dongnék… Lépések a pitvarban… Lépések az ajtó előtt…
 Sztyepan soványan, idegenül megáll a küszöbön.
 – Na?…
 Akszinya erős, gömbölyű testét ringatva indult eléje.
 – Verj meg! – mondta elnyújtva, és oldalt állt.
 – Na, Akszinya…
 – Nem tagadom: bűnös vagyok. Verj meg, Sztyepan.
 Az asszony a fejét válla közé húzva gombolyaggá kucorodik, csak hasát védi két kézzel, és arccal a férfi felé áll. Félelem torzította arcából mereven bámult fekete, árkos szeme. Sztyepan megingott, és elment mellette. Férfiizzadság s az útszéli üröm kesernyés szaga áradt mosatlan ingéből. Sapkáját le sem téve lefeküdt az ágyra. Feküdt egy darabig, aztán egyetlen rándítással ledobta kardszíját. Mindig hetykén kipedrett szőke bajusza kókadtan csüngött alá. Akszinya oldalról nézte, le nem vette róla a szemét. Olykor meg-megrezzent. Sztyepan az ágy tornyára tette lábát. Csizmájáról mint ragadós pép, lógott lefelé a rásűrűsödött sár. A mennyezetre bámult. Ujjaival a kard szíj bojtját babrálta.
 – Még nem főztél?
 – Nem.
 – Akkor is adj valami falnivalót.
 Bajuszát leszopogatva szürcsölte egy csuporból a tejet. A kenyeret sokáig rágta, orcáján ki-kidagadtak a rágóizmok a halványpiros bőr alatt. Akszinya a kemencénél állt. Féltében ugyancsak melege lett, ahogy ura kicsiny, porcos fülére pillantott, amely evés közben hol felfelé, hol lefelé mozgott.
 Sztyepan előjött az asztal mögül, keresztet vetett.
 – Na, most beszélj, gyöngyöm – parancsolta kurtán.
 Akszinya lehajtott fejjel szedte le az asztalt. Hallgatott.
 Mondd el, hogy vártad az urad, hogy vigyáztál a becsületére? Na?
 Egy borzalmas ütés, amely a fejét érte, kirántotta a talajt a lába alól, és a küszöbre lökte Akszinyát. Nekivágódott az ajtófélfának, háttal. Tompa nyögés szakadt fel belőle.
 Nemcsak holmi bágyadt, leffedt izmú asszonyt, hanem keménykötésű, vasgyúró gárdistákat is le tudott teríteni Sztyepan a fejre mért ügyes csapással. A félelem rázta-e fel Akszinyát, vagy szívós asszonytermészete jobban kibírta, elég annyi, hogy feküdt, pihegett egy darabig, aztán négykézlábra állt.
 Sztyepan a ház közepén állva rágyújtott, és nem vette észre, hogy Akszinya felkecmergett. Mikor az asztalra dobta a dohányzacskót Akszinya már becsapta az ajtót. Sztyepan utánarohant.
 Akszinya fejéből patakzott a vér. Mint a szélvész, száguldott a sövény felé, amely elválasztotta az ő kertjüket a Melehovékétól. Sztyepan utolérte a sövénynél. Fekete keze, mint a héja, csapott le az asszony fejére. Összeszorított ujjai közt kibuggyant Akszinya dús haja. Megragadta és a földhöz vágta, bele a pernyébe, amelyet Akszinya naponta odahordott a kemencéből a sövény mellé: odaszórta.
 Ugyan mi különös van abban, hogy a férj, kezét hátratéve, a csizma orrával-sarkával udvarolgat a feleségének?… A félkarú Aljoska Samil kacsingatva haladt el mellettük, és mosoly húzta szét bozontos kis szakállát, ahogy elnézegette őket: nagyon is jól tudja ő, miért szeretgeti így Sztyepan a hites feleségét.
 Megállt volna Samil bámészkodni egy cseppet (akárkiről van is szó, az ilyesmi mindig roppant érdekes), vajon egészen agyonveri-e, vagy sem. De hát restellte: elvégre mégsem holmi fehércseléd ő!
 Ha messziről látja az ember, azt hiszi, hogy Sztyepan a kozák táncot ropja. Azt gondolta Griska is, amikor a ház ablakából meglátta, hogy ugrabugrál Sztyepan.
 De amikor meglátta, hányadán áll a dolog, tüstént kirohant a házból. Lábujjhegyen a sövényig szaladt, szorosan mellére préselte elzsibbadt öklét; mögötte Petro topogott lomhán a csizmájával.
 Grigorij mint a madár átlendült a magas kerítésen. Futtában, hátulról csapott le Sztyepanra. Az megtántorodott, megfordult, és medveként Griskára támadt.
 A Melehovok szilajul verekedtek. Úgy vágták Sztyepant, akar dögmadarak az esett jószágot. Griska néhányszor meghempergett a földön, amikor Sztyepan vasökle leterítette. Az ereje teljében levő Sztyepanhoz képest még gyenge legény volt. Az alacsony, ügyes Petro meghajolt az ütések súlya alatt, mint a nád a szélben, de szilárdan állt a lábán.
 Sztyepan villogó fél szemmel (a másik eltűnt egy éretlen szilvaszínű daganatban) hátrált a tornác felé.
 Hrisztonya választotta szét őket, aki azért jött, hogy zabolát kérjen kölcsön Petrótól.
 – Hagyjátok abba! – csápolt rákolló formájú karjaival. – Vége legyen már, különben megyek az atamánhoz!
 Petro óvatosan a tenyerébe köpött egy marék vért meg egy fél fogat, és rekedten azt mondta:
 – Gyerünk, Griska. Majd egyszer még meglessük…
 – Csak kerülj a kezem közé! – fenyegette a tornácról a kékre-zöldre vert Sztyepan.
 – Jó,jó!
 – Nana, majd az is jó lesz, ha kitaposom a beled!
 – Komolyan mondod, vagy csak tréfálsz?
 Sztyepan leszaladt a tornácról. Griska feléje rohant volna, de Hrisztonya a kisajtó felé lökte, és baljósan fenyegette:
 – Ha még egyszer ölre mentek, hát agyonváglak, mint egy kutyát!
 Attól a naptól kungörccsé bogozódott a harag Melehovék meg Sztyepan Asztahov között.
 A sors végzése szerint Grigorij Melehovnak kellett szétbogoznia ezt a görcsöt két évvel később, Kelet-Poroszországban, Sztolipin város határában.
 15

 – Mondd meg Pjotrnak, hogy a kancát meg a maga csődörét fogja be.
 Grigorij kiment az udvarra. Petro éppen a szekeret gördítette ki a színből.
 – Azt izeni apám, a kancát meg a magad csődörét fogd be.
 – Nélküle is tudjuk! Ne kotyogjon bele – felelte Pjotr, a rudat irányítva.
 Pantyelej Prokofjevics olyan ünnepélyes arcot vágott, akár a kurátor a nagymisén. Forró verejtékben fürdött, ahogy a káposztaleves utolját kanalazta.
 Dunyaska fürgén végignézett Grigorijon. A felhajló, hosszú szempillák árnyas lugasa közt szűzi nevetés, a süldő lány mosolya bujkált. Iljinyicsna szalmasárga ünnepi kendőjében, rövid aljú ruhájában, méltóságos arccal, szája szögletében megbújó anyai izgalommal pillantott Grigorijra.
 – Eleget zabáltál, Prokofics! – korholta urát. – Mintha örökké koplalnál!
 – Már enni se hagy! De házsártos vénasszony ez!
 Petro bedugta az ajtón hosszú, búzasárga bajszát.
 – Méltóztassék: a hintó előállt!
 Dunyaskából kirobbant a nevethetnék, és blúza ujjával eltakarta arcát.
 Darja a konyhán keresztülhaladtában, szemöldökét finom ívvé hajlítgatva nézegette a kérőt.
 Menyasszonyszerzőnek Iljinyicsna unokatestvére, az özvegy Vaszilisza néni, egy minden hájjal megkent vénasszony ment velük. Elsőnek telepedett fel a szekérre, jobbra-balra forgatta kerek fejét, amely olyan volt, mint a folyóvíz mosta sima kavics. Nevetgélt, és ajkai fodra körül ki-kimutatta ferde, fekete fogait.
 – Ott majd ne vigyorogj, Vaszenyka! – figyelmeztette Pantyelej Prokofjevics. – Avval a csúnya száddal elronthatod az egész dolgot… Úgy állnak a fogak a szádban, mintha mindegyik berúgott volna, egyik erre kajszul, a másik meg arra.
 – Ej, ej, komámuram, nem nekem akarnak menyasszonyt szerezni, nem én vagyok a kérő.
 – Igazad van, azér mégse vigyorogj. A fogad egészen pocsék!… Csupa merő feketeség, még nézni is ronda!
 Vaszilisza megsértődött, de ebben a pillanatban Petro kitárta a kaput. Grigorij szétválasztotta a kenőcsillatú gyeplőszárakat, és felugrott a bakra. Pantyelej Prokofjevics lljinyicsnával a hátulsó ülésen feszített. Egészen megfiatalodtak a boldogságtól.
 – Húzz rajtuk végig az ostorral! – kiáltotta Petro, és eleresztette a kantárszárat.
 – Indulj mán, a fene egyen meg! – sziszegte Griska, beharapta ajkát, és rácserdített a ménre, amely hol lecsapta, hol megint hegyezte fülét.
 A lovak feszesre húzták az istrángot, aztán sebesen nekiiramodtak.
 – Vigyázz! Még nekimégy a kapufélfának! – sikította Darja, de a szekér hirtelen kanyarodott egyet, és az út menti göröngyökön zötyögve máris az utcán dübörgött.
 Grigorij oldalt dűlve ütötte az ostorral Petro katonalovát, amely kényesen ficánkolt a hámban. Pantyelej Prokofjevics a tenyerével leszorította szakállát, mintha attól tartott volna, hogy a szél felkapja és elviszi.
 – A kancának is sózz oda! – szólt rekedten, és szemét jobbra-balra forgatva hajolt Grigorij hátához.
 Iljinyicsna szétmorzsolt egy szélsajtolta könnycseppet blúza csipkés ujjával, sűrűn pislogva nézte, hogy lobog Grigorij hátán a kék szaténing, amelyet púppá dagasztott a szél. A szembejövő kozákok kitértek előlük, és sokáig bámultak utánuk. A kutyák ki-kirohantak egyik udvarból is, a másikból is, szinte a ló patája alá gurultak. De egy vakkantást se lehetett hallani a nagy ugatásból: elnyomta a frissen abroncsozott kerekek zörgése.
 Grigorij nem kímélt se ostort, se lovat, és tíz perc múlva már messzi maguk mögött hagyták a falut. Az út mentén zölden fodrozódott a legszélső porták kertjeinek lombja. Már itt is van Korsunovék deszkakerítésű, tágas háza. Grigorij rántott egyet a gyeplőn, és szó közben félbeszakította a vasabroncs társalgását, a szekér megállt az apró faragású kapu előtt.
 Grigorij a lónál maradt, Pantyelej Prokofjevics meg a lépcső felé bicegett. Mögötte suhogó szoknyában Iljinyicsna libegett, pirosan, mint a pipacs, majd Vaszilisza, aki keményen összepréselte ajkát. Az öreg sietett, mert attól tartott, hogy szétfoszlik az úton összegyűjtögetett bátorsága. Megbotlott a magas fokban, megütötte sánta lábát, és fájdalmában összeráncolt homlokkal, nagy szilajon topogott felfelé a tisztára súrolt lépcsőn.
 Iljinyicsnával csaknem egyszerre nyitott be a házba. Nem vált díszére, ha felesége mellett állt, mert az asszony jó arasszal magasabb volt. Jókorát lépett hát a küszöbtől befele, sánta lábát felhúzta, mint a gém, sapkáját levette, keresztet vetett a tompa színű, megfeketedett szentkép felé.
 – Adj isten erőt, egészséget!
 – Magoknak is azonképpen! – köszönt vissza a gazda, egy középtermetű, szeplős, vén kozák, és felállt a padról.
 – Eljöttünk vendégségbe, Miron Grigorics!
 – A vendég mindig kedves nálunk. Marja, hozz valami ülőalkalmatosságot!
 A lapos mellű, korosabb háziasszony csupa illemből végiglegyintett a székeken, és odatolta őket a vendégeknek. Pantyelej Prokofjevics a szék legszélére ült, és zsebkendőjével erősen törölgette izzadt, barna homlokát.
 – Mink meg nagy dologba járunk! – kezdte minden teketória nélkül.
 Mikor idáig ért a beszédben, a szoknyát maga alá igazítva Iljinyicsna meg Vaszilisza is leült.
 – Ki vele: miféle-fajta dologba?! – mosolyodott el a gazda.
 Bejött Grigorij, szétnézett.
 – Hogy szógált az éjszakai nyugodalom?
 – Hál istennek!… – felelte elnyújtott éneklő hangon a gazdasszony.
 – Hál’ istennek!… – bólintott rá a gazda is. Az arcán elhintett szeplőkön barnás pír ütött át: csak most kapott észbe, hogy miért is jöttek a vendégek.
 – Szólj, hogy vezessék be a lovakat az udvarba. Lökjenek elibek szénát – parancsolta feleségének.
 Az asszony kiment.
 – Szóval van egy kis ügyünk, azér jöttünk… – folytatta Pantyelej Prokofjevics. Izgalmában szurokfekete, göndör szakállát babrálta, a függőt is meg-megrántotta néha.
 – Nektek eladó leányotok, nekünk meg házasulandó legényfiunk van… Nem tudnánk megegyezni valamiképpen? Tudni szeretnénk, hozzáadjátok-e, vagy sem? Mer hát talán atyafiak lehetnénk …
 – Hát tudom is én… – A gazda megvakarta kopaszodó fejét.
 – Nem számítottunk, megvallom, férjhez adni az idén ősszel. Annyi a dolog, hogy teméntelen! Meg osztán korra se olyan idős még! A tizennyolcadik tavasza éppen csak hogy elmúlt. Igaz-e, Marja?
 – Úgy van a!
 – Ilyenkor virít a virág legszebben, minek olyan sokáig tartogatni, vagy tán kevés aggszűz gubbaszt még pártában? – avatkozott bele a beszélgetésbe Vaszilisza; ide-oda mozgott a széken (szúrta a seprű, amelyet a pitvarban a blúza alá csempészett: a babona azt tartja, hogy ha lánykérők seprűt lopnak a menyasszonynak valótól, nem kapnak kosarat).
 – A mi jányunkat mán a tavaszba is megkérették. A miénk nem marad pártában. Hála legyen a jó Atyának, mindenre rátermett: ég a keze alatt a munka, akár a határban, akár a ház körül.
 – Na, ha akad egy derék legény, mégis férjhez lehet adni – dörrent bele Pantyelej Prokofjevics hangja a kereplő asszony beszédbe.
 – Adni, adni… nem olyan nagy sor a – vakarta tarkóját a gazda akármikor adhatjuk…
 Pantyelej Prokofjevics azt hitte, hogy kikosarazták őket, és felfortyant:
 – No persze, ez a házigazda dolga. A kérő olyan, mint a vándor barát, bekopogtat ide is, oda is. De ha teszem, kereskedőházból kerestek vőt vagy más effélét, akkor persze az egészen más, akkor engedelmet az alkalmatlankodásér…
 A dolog már-már kátyúba került: Pantyelej Prokofjevics krákogott. és olyan lett, mintha lelöttyintették volna céklalével, az eladó lány anyja kotkodácsolt, akár a kotló a kánya árnyékára, de a legválságosabb pillanatban közbelépett Vaszilisza, Szapora szavakat pergetett, mint a sót a leforrázott testrészre; összefércelte, ami már-már szétszakadt,
 – Ugyan, nincs itt semmi baj, kedveseim! Ha mán egyszer szóba került a dolog, hát akkor annak rendje-módja szerint kell határozni, kinek-kinek a gyermeke boldogsága végett. Itt van mingyán Natalja: ilyen derék jányt a kerek világon sem lelni másikat. Ég a munka a keze alatt: milyen remek kézimunkákat csinál. Micsoda gazdasszony! És csinos is, magatok szemével láthatjátok, jó emberek – tárta szét kezét kellemes gömbölydedséggel Pantyelej Prokofjevics és a durcás Iljinyicsna felé. – De a vőlegény se kutya ám! Ha ránézek, mindig búbánat száll a szívemre: annyira szakasztott mása az én megboldogult Dunyuskámnak!… Famíliája roppant dolgos. Prokoficsot például a hetedik határban is ismerik, az egész világ tudja, milyen derék, jólelkű ember… És utoljára is hát ellenségei vagyunk mi a tulajdon gyermekeinknek? Rosszat akarunk nekik?
 A vén menyasszonyszerző duruzsoló hangocskája mint a méz csepegett Pantyelej Prokofjevics fülébe. Az öreg Melehov csak hallgatta, és lelkendezve gondolta magában: „Ej, hogy pereg a nyelve a vén boszorkánynak! Mintha harisnyát kötne. Olyan sebesen ölti egyik szavát a másikba, hogy csak győzze érteni az ember, melyik micsoda. Némelyik vénasszony még a legcsökönyösebb kozáknak is képes telebeszélni a fejét… Ej, te szoknyás szajkó!” gyönyörködött a házasságszerzőben, aki egekig magasztalta a menyasszonyt meg famíliáját, ötödíziglen visszamenőleg is.
 – Kár a szót szaporítani, nem akarunk mi rosszat a magunk gyermekének!
 – Arról van csak szó, hogy még túl korán volna férjhez adni! próbált békét teremteni a gazda ragyogó mosollyal.
 – Nem vóna! Istenbizony, nem vóna korán! – erősködött Pantyelej Prokofjevics.
 – Előbb-utóbb úgyis meg kell válni tőle. . . – pityeredett el a háziasszony félig színből, félig szívből.
 – Hidd be csak a jányt, Miron Grigorjevics, hadd lássuk.
 – Natalja!
 A küszöbön félénken megállt a menyasszonynak való, barna ujjaival zavartan babrálgatta kötője fodrát.
 – Gyere be csak, gyere! Ne restelld magad – bátorította az anyja, és mosolygott zavaros könnyein át.
 Grigorij nehéz, fakókék láda mellett ült, onnan nézte a lányt.
 A leheletfinom, fátyolszerű fekete csipkekendő alatt bátor tekintetű szürke szem csillogott. A rugalmas arcon remegő, rózsás gödröt ásott a zavar és a visszafojtott, restelkedő mosoly. Grigorij tekintete a lány kezére siklott: munkában szélesre terpedt, nagy kéz. A kemény húsú törzset körülölelő zöld blúz alatt megható bájos naivsággal duzzadtak ki magas, szétálló, lányosan kemény kis mellei. Hegyes bimbóik mint kis gombok, meredtek előre.
 Grigorij szeme egy pillanat alatt végigfutott rajta, feje búbjától szép karcsú lábáig. Körülnézte, mint a magkancát, mielőtt megvenné, és megállapította: „takaros”. Tekintete találkozott a leány egyenesen rászegezett tekintetével. A nyílt, kissé restelkedő, őszinte szem mintha azt mondta volna: „Itt vagyok, amilyennek látsz. Úgy ítélj meg, ahogy akarsz.” „Aranyos vagy” – felelte Grigorij szeme és mosolya.
 – Na, mehetsz dolgodra – intett neki a gazda.
 Natalja leplezetlen kíváncsisággal pillantott Grigorijra, mosolygott, és betette maga mögött az ajtót.
 – Nahát, Pantyelej Prokofjevics – kezdte a házigazda, és összenézett a feleségével hányjátok-vessétek meg a dolgot, mi is megbeszéljük magunk közt a családban. Akkor aztán majd határozunk, hogy elfogadjuk-e egymást nászuramnak, nászasszonynak, vagy sem.
 Pantyelej Prokofjevics a lépcsőn lefelé bicegve azt ígérte:
 – Jövő vasárnap megint eljövünk.
 A házigazda a kapuig kísérte őket, szándékosan nem felelt rá, mintha semmit se hallott volna.
 16

 Sztyepan búbánatot, gyűlöletet melengető lelke csak akkor ébredt rá, hogy rossz életük és a régi gyalázat ellenére súlyos, gyűlölködő szerelemmel szereti Akszinyát, amikor Tomilin mindent elmondott róla.
 Éjszakánként, amikor a szekérderékban feküdt – beburkolózott köpenyébe, a feje alá hajlította a karját –, azon járt az esze, hogy tér majd haza, hogy fogadja a felesége, és úgy rémlett, mintha szív helyett szőrös mérges pók izegne-mozogna a mellében… Heverészett és agyában előre kiszámította a leszámolás ezernyi apró részletét. Olyan kellemetlen érzés volt ez, mintha nagy szemcsés por recsegett volna a foga alatt. Amikor Petróval hajba kaptak, kitöltötte haragja vastagját. Bágyadtan ért haza, azért szabadult Akszinya olyan könnyen.
 Attól a naptól mintha egy láthatatlan halott ütött volna tanyát az Asztahov-házban. Akszinya lábujjhegyen járt, suttogva beszélt, de szemében a félelem pernyéje alatt alig-alig észrevehetően izzott a Griska gyújtotta tűz maradék parazsa.
 Sztyepan ezt inkább csak érezte, mint látta, amikor az asszonyt fürkészte. Kínlódott éjjelente, mikor a konyhában, a kémény alján nyugovóra tért a légynyáj, és Akszinya remegő ajakkal ágyat vetett, Sztyepan érdes, kérges fekete tenyerét Akszinya szájára tapasztotta és ütötte-verte. A legszemérmetlenebbül igyekezett kiszedni belőle Griskával való viszonya minden apró részletét. Akszinya fuldokolva hányódott a juhbőrszagú, kemény ágyon. Mikor Sztyepan nem győzte már tovább kínozni a rugalmas testet – olyan volt az, akár a keményre dagasztott tészta tenyerével végigtallózta az asszony arcát: könnyet keresett. De Akszinya orcája forró volt, száraz, Sztyepan ujjai alatt görcsösen megfeszült s megint kisimult az asszony állkapcsa.
 – Megmondod?
 – Nem!
 – Agyonverlek!
 – Üss agyon! Az isten szerelmére, üss agyon… Legalább nem szenvedek többet… Úgyse élet ez…
 Sztyepan fogcsikorgatva csavargatta felesége mellén az izzadságtól hűvös, finom bőrt.
 Akszinya megrándult, nyögött.
 – Fáj? – vidult fel Sztyepan.
 – Fáj!
 – Azt hiszed, nekem nem fájt?
 Későn jött álom a szemére. Álmában is ökölbe szorította, mozgatta bütykös ízületű fekete ujjait. Akszinya könyökére támaszkodva sokáig nézte ura szép arcát. Az álom megszelídítette. Aztán a párnára hullott a feje. Valamit motyogott.
 Griskát jóformán sohase látta. Egyszer a Donnál találkozott vele. Grigorij megitatta az ökröket, piros pálcával csápolva s a lába alá nézve kapaszkodott felfelé a parton. Akszinya szembement vele. Amikor meglátta, úgy érezte, mintha kihűlt volna a karja alatt a rúd, és forróságot lökött halántékába a vér.
 Később, amikor eszébe jutott ez a találkozás, alig tudta elhitetni magával, hogy nem álmodta az egészet. Grigorij csak akkor vette észre, amikor már majdnem odaért hozzá. A vedrek követelőző csikorgására felkapta fejét. Megrándult a szemöldöke; ügyefogyottan elmosolyodott. Akszinya csak haladt a maga útján, elnézett a legény felett a sóhajos hullámú, zöld Donra s még messzebbre: a homokturzás gerincére.
 Elpirult, az izgalom könnyet sajtolt szemébe.
 – Kszjusa!
 Akszinya ment még néhány lépést, aztán lehorgasztott fejjel megállt, mintha ütés érte volna. Grigorij dühösen csapott a pálcával egy hátul lődörgő tarka ökörre, és fejét arra sem fordítva kérdezte:
 – Mikor megy Sztyepan rozsot kaszálni?
 – Mingyán… mán éppen befog.
 – Engedd útnak, osztán gyér a mi napraforgónk közé, a rétre. Én is ott leszek.
 Akszinya a csikorgó vedrekkel tovább ballagott lefelé. A partnál, mint buja, sárga csipke a hullámok zöld pendelye alján, tajték fodrozódott. Fehér halászsirályok vijjogva szálldostak a Don felett.
 Az apró halak serege ezüst esőként csillogott a víz szinén. A túlsó parton, a fehér homokturzás mögött, fenségesen, szigorúan emelkedtek az ég fele a vén topolyáknak a szélben őszesnek tetsző koronái. Akszinya ügyetlenül merített vizet; beleejtette a vödröt. Bal kézzel felemelte a szoknya alját, és térdig a folyóba gázolt. A Víz megcsiklandozta lábikráját, amelyet felhorzsolt a harisnyakötő, és Akszinya – Sztyepan hazajötte óta először – halkan, félénken elnevette magát.
 Visszanézett Griska után: ugyanúgy csápolt a pálcával most is, mintha bögölyt akarna elhessegetni, és lassan kapaszkodott felfelé a lejtőn.
 Akszinya könnybe lábadt szeme fátyolos pillantásával megcirógatta a legény erős lábát, ahogy keményen a földbe vágódott. Griska fehér gyapjúbotosba eresztett bő, buggyos nadrágján széles oldalsáv bíborlott. Hátán, lapockája alatt, imént elszakadt szennyes inge cafatja repkedett, alóla meg ki-kivillant meztelen testének háromszögletű sárgásbarna foltja. Akszinya mohón csókolgatta szemével az imádott test e pici darabját, amely valamikor az övé volt. Halvány, mosolygó ajkára könny csordogált.
 Letette a vedret a homokra. Amikor a vödör fülét ráakasztotta a válljárom kampójára, megpillantotta a fövényen Grisa hegyes orrú cipőjének nyomát. Lopva szétnézett. Egy lélek sincs… csak a távoli kikötőhelynél fürödnek holmi gyerkőcök. Leguggolt, tenyerével elsimogatta a nyomot, aztán vállára dobta a válljármot, és magamagán mosolyogva, hazasietett.
 A por muszlinfátylával födött falu felett lassan haladt a nap. Valahol a fehér felhők göndörgyapjas nyája alatt hűvös, magosba terülő, kék legelő ragyogott a falu felett, az izzóvá forrósodott bádogtetők, a néptelen, poros utcák felett meg az udvarokban, ahol sárgára aszalódott a fű – mindenütt tikkasztó hőség lebegett.
 Akszinya ki-kilöttyintett egy kis vizet a megrepedezett földre, és ringó járással a tornác felé haladt. Sztyepan, széles karimájú szalmakalapjában, a lovakat fogta az aratógépbe. Megigazította a farszíjat a hámban szunyókáló kancán, és Akszinyára pillantott,
 – Tölts vizet a csobánba!
 Akszinya engedelmesen töltött a vödörből. Kezét csak úgy égette a hegesztett vasabroncs, ahogy tartotta.
 – Jég kéne. Felmelegszik… – mondta, és ura izzadt hátára tekintett.
 – Eredj, hozz Melehovéktól… Ne menj! – kurjantott rá rögtön, észbe kapva.
 Akszinya indult, hogy betegye a tárva-nyitva hagyott kisajtót. Sztyepan lesütött szemmel az ostor után kapott.
 – Hová mégy?
 – Betenni a kisajtót.
 – Azonnal gyere vissza, te szajha… Nem megmondtam, hogy ne menj sehova!
 Az asszony odasietett a tornáchoz, fel akarta akasztani a válljármot, de reszkető keze felmondta a szolgálatot: a válljárom legurult a lépcsőn.
 Sztyepan ponyvavászon köpenyt dobott az első ülésre, és eligazította a gyeplőt.
 – Nyisd ki a kaput!
 Akszinya kitárta a kapu szárnyait, és csak akkor merte megkérdezni:
 – Mikor jössz haza?
 – Estére. Úgy egyeztünk meg Anyikuskával, hogy segít kaszálni. Adj neki elemózsiát. Indul utánam a határba, mihelyt megjön a kovácstól.
 Az aratógép apró kerekei nyikorogva a bársonyos, szürke porba vágódtak, és kigördültek a kapun. Akszinya bement a házba, állt ott egy darabig, tenyerét szívére szorította, aztán kendőt kapott magára, és a Donhoz szaladt.
 „De ha mégis visszajön? Mi lesz?” – nyilallott agyába a gondolat. Megállt, mintha mély szakadékot látna a lába előtt, visszapillantott, és szinte vágtatva szaladt a Don mentén a rét felé.
 Sövények. Veteményeskertek. Aranysárga napraforgótenger néz farkasszemet a nappal. Halvány virágú, zöld krumplibokrok. A késedelmes Samil asszonyok most kapálják meg a krumpliparcella utóját. Rózsaszín blúzok, görnyedő hátak. Kapák lendülnek föl, majd megint belevágódnak a szürke talajba. Akszinya egy szuszra rohant el Melehovék veteményeskertjéig. Vissza-visszanézett, ledobta a vesszőből font gúzst a cölöpről, kinyitotta a kisajtót. A kitaposott ösvényen elment egészen a zöld napraforgószárból való élő kerítésig. Le-lehajolva hatolt a legsűrűjébe; arca bekenődött aranyszínű hímporral. Felemelte szoknyáját, és leült a folyókaindával tele hímzett földre.
 Hallgatózott: olyan csend van, hogy zúg tőle az ember füle. Valahol fent árván dong egy poszméh. A napraforgó durva pihés, kövér szára némán szívja a föld tejét.
 Félórát ült már. Kétségek közt hányódott: eljön-e vagy sem. Már indulni akart haza. Felállt, a keszkenő alá igazította haját. Ebben a pillanatban lomhán megnyikordult a kertajtó. Lépések hallatszanak.
 – Akszjutka!
 – Gyere ide!
 – Na, már itt is vagy?
 Zörgő. súrlódó levelek közt ment oda Grigorij, leült mellé.
 Hallgatlak.
 – Micsodás itt az arcod?
 Akszinya szétmázolta blúza ujjával az illatos sárga virágport.
 – Biztosan a napraforgótól…
 – Itt is a szemed alatt.
 Letörülte azt is… Szemük találkozott. Akszinya a legény néma kérdésére zokogással felelt.
 – Nem bírom tovább… Végem van, Grisa!
 – Mi az, mit csinál veled?
 Akszinya dühösen szétrántotta blúza gallérját. Kibuggyanó, lányosan kemény, rózsás mellén egymást érte a sok szilvakék folt, meggyszínű véraláfutás.
 – Nem tudod, mit csinál! Ugye?… Üt, ver mindennap!… Kiszipolyozza a vérem!… De te is jómadár vagy!… Kikutyálkodtad magad, most aztán kámforrá válsz… Mind ilyenek vagytok!…
 Remegő ujjakkal begombolta a kis gombokat, és rémülten nézett a félreforduló Grigorijra: csak nem vette zokon?!
 – Bűnbakot keresel? – kérdezte elnyújtva Grigorij. Egy fűszálat rágcsált.
 Nyugodt hangja mintha megpörkölte volna Akszinyát.
 – Tán nem te vagy a bűnös? – kiáltotta harciasan.
 – Ha a szuka nem akarja, nem ugrik rá a kani!
 Akszinya a tenyerébe rejtette arcát. A sértés talált, akár a jól kiszámított, kemény ütés!
 Grigorij összeráncolt homlokkal, oldalról nézte. Akszinya mutató- és középső ujja között, a kis völgyben, egy könnycsepp gördült végig.
 A napraforgó-rengetegben, a virágporon át haránt rávetődő sugár keresztülvilágította a kristálycsöppet, és szárítgatta a nedves nyomot, amelyet az a könnycsepp a bőrön hagyott.
 Grigorij nem állhatta a könnyeket. Nyugtalanul izgett-mozgott a földön, elkeseredetten rázott le nadrágja száráról egy vöröshangyát, és kurtán megint Akszinyára pillantott. Akszinya most is úgy ült, mint a bálvány, csakhogy egymással versenyezve egy helyett már három könnycsepp gördült végig a keze fején.
 – Mit pityeregsz? Megbántottalak? Kszjusa! No, hagyd már abba… Ide hallgass, mondani akarok valamit.
 Akszinya levette kezét könny áztatta arcáról.
 – Tanácsért jöttem… És te… De miért? Úgyis olyan keserves az élet, te meg…
 „Haldoklón rúgtam egyet” – gondolta Grigorij, és elpirult.
 – Kszjusa… csak kiszaladt a számon az a szó… no, ne haragudj…
 – Ne félj! Nem azért jöttem, hogy rád tukmáljam magam…
 E percben Akszinya maga is azt hitte, hogy nem azért jött.
 Nem akarja ő Grigorij nyakába varrni magát! De amikor a Don mentén futott a rétre, efféle zavaros gondolatok kóvályogtak a fejében: „Lebeszélem róla! Ne nősüljön meg! Kihez kössem én akkor az életem?” Eszébe jutott ugyan Sztyepan, de makrancosan megrázta a fejét, elkergette a rosszkor felötlő gondolatot.
 – Szóval vége a szerelmünknek? – kérdezte Grigorij. Hasra fordult, felkönyökölt, és kiköpte a folyókavirág rózsaszínű szirmait, amelyeket beszélgetés közben összerágcsált.
 – Hogyhogy vége? – riadt fel Akszinya. – Hogy gondolod? – kérdezte még egyszer, és mindenáron a szeme közé akart nézni.
 Grigorij csak forgatta kidülledő, kékes szeme fehérjét,és tekintete valahová félrekalandozott.
 A szomjan gyötrődő, kiszikkadt föld por- és napszagot lehelt. A szél zizegve borzolgatta a zöld napraforgóleveleket. Egy pillanatra elhomályosult a nap. Eltakarta egy bodros hátú felhő. Gomolygó, szétmálló, párás árnyék vetődött a pusztára, a falura, Akszinya lekókadt fejére, a folyóka rózsaszínű kelyheire.
 Grigorij fújtatva sóhajtott egyet. Megint hanyatt fordult, és a forró földhöz nyomta lapockáját.
 – Tudod, Akszinya – kezdte lassan, és hosszú közöket hagyott a szavak között cudarul érzem magam… itt valahol a mellemben… mintha pióca szívná a véremet. Azt gondoltam…
 A veteményeskert felett szekérnyikorgás úszott a levegőben.
 – Gyű, te, Csillag! Gyű!
 Akszinya olyan erősnek hallotta a kiáltást, hogy hasra vetette magát. Grigorij felemelte a fejét, és fülelve súgta:
 – Vedd le a kendőt. Rikít. Meg ne lássanak!
 Akszinya levette a kendőt. A napraforgó közt bújócskázó szél meg-megcibálta tarkóján az aranypihés fürtöket. Az eldöcögő szekér csikorgása mind halkabbra csitult.
 – Szóval azt gondoltam – kezdte újból Grigorij és felélenkült –, ami megtörtént, azon mán úgysem lehet változtatni, minek itt bűnbakot keresni? De ezentúl is csak élni kell valahogy.
 Akszinya feszült figyelemmel hallgatta. Egy hangyától elvett fűszálat tördelt apróra. Várt.
 Grigorij arcába pillantott. Elkapta a legény szemének szárazon, izgatottan csillogó tekintetét.
 – Azt gondoltam, végezzünk…
 Akszinya megingott. Karommá görbített ujjaival egy eres folyókaindába kapaszkodott. Kerekre tágult orrlyukkal várta a mondat végét. A félelem és a türelmetlenség lángja mohón nyaldosta arcát. Azt hitte. Grigorij így folytatja majd: „…végezzünk Sztyepannal”, de a legény bosszúsan megnyálazta kiszáradt ajkát (alig akart mozogni), és azt mondta:
 – …végezzünk evvel az egész históriával. Jó?
 Akszinya felállt, és mellével a sárga napraforgófejekbe beleütközve, a kisajtó felé tartott.
 – Akszinya – kiáltott utána Grigorij fojtottan.
 Feleletül hosszút nyikorgott a kisajtó.
 17

 A rozsot még nem is érkeztek betakarítani a szérűről, máris ott volt a búza! Agyagosabb helyeken, a dombokon már megsárgult, csővé zsugorodott a napégette levél, túlontúl kiszáradt a halott szár.
 A termés – dicsekedtek az emberek – jó. Magvas a kalász, duzzadt, súlyos a szem.
 Pantyelej Prokofjevics meghányta-vetette a dolgot lljinyicsnával; úgy határozott, hogy a lakodalmat a Szent Kereszt feltalálásának ünnepére halasztják, ha ugyan Korsunovék nem adnak kosarat.
 Válaszért még nem mentek: előbb az aratás ideje jött el, aztán meg az ünnepet várták.
 Pénteken indultak aratni. Az aratógépbe három lovat fogtak, pantyelej Prokofjevics a lőcsöt bárdolta, készítette a szekeret a hordáshoz. Petro meg Grigorij ment aratni.
 Grigorij az aratógép mellett gyalogolt. Fél kézzel az első ülést fogta, amelyen bátyja ült. Mogorván lépkedett. Alsó állkapcsától fel a pofacsontjáig ferdén, görcsösen vonaglottak arcizmai. Petro tudta: ez a legbiztosabb jele annak, hogy Grigorij forrong, és akármilyen meggondolatlan cselekedetre is képes. De búzasárga bajuszába nevetett, és tovább incselkedett öccsével.
 – Bizonyisten. Ő maga mondta!…
 – Ugyan, hagyj békét! – dörmögte Grigorij, és bajuszának egy szál szőrét harapdálta.
 – Jövök – aszongya – a veteményeskertbül, hallom, hogy Melehovék napraforgója közt mintha beszélgetnének.
 – Petro, hagyd abba!
 – Igen, igen… beszélgetnének. Átkukucskáltam – aszongya – a kerítésen…
 Grigorij sűrűn pislogott.
 – Abbahagyod, vagy nem?!
 – Énnye, de furcsa vagy, hagyd, hogy elmondjam végig!
 – Vigyázz, Petro, összerúgjuk a patkót! – fenyegetőzött Grigorij, és hátrább maradt.
 Petro felhúzta szemöldökét, és most háttal ült a lovak felé, arccal a szekér után ballagó Grigorijnak.
 – Benézek – aszongya – a kerítésen, hát ott fekszik a szerelmespár, de hogy ölelik egymást! – Kik? – kérdem én. Aszongya: Hát Akszjutka Asztahova meg az öcséd. Azt mondom…
 Grigorij, nyelénél fogva, megragadta a kurta villát, amely az aratógép hátulján hevert, és Petróra rohant.
 Petro eldobta a gyeplőt, leugrott az ülésről, és előresirült, a lovak elébe.
 – Phü, hogy a fene enne meg!… Megvesztél?! Phü! Nézze meg az ember!
 Grigorij farkas módra vicsorgott, és elhajította a villát. Petro hasra vágta magát. A villa átrepült felette, és hüvelyknyire belefúródott a száraz, kőkemény földbe. Pengve rezgett.
 Petro arca elsötétült. Megragadta a kiabálástól megvadult lovak zabláját, és cifrát káromkodott.
 – Agyon is szúrhattál vóna, te dög!
 – Meg is tettem vóna!
 – Bolond! Őrült! Apádra ütöttél, te veszett, cserkeszfattyú! Grigorij kirántotta a földből a villát, és a továbbdöcögő aratógép után indult.
 Petro odaintette az ujjával.
 – Gyere csak! Adsz ide azt a villát.
 Petro a bal kezébe vette a gyeplőt, és a villát kifényesedett ágánál fogta meg.
 A villanyéllel végigvágott a mit sem sejtő Grigorij hátán.
 – Jobban kellett vóna! – sajnálkozott, amikor a félreugró Grigorijra nézett.
 Egy perc múlva, amikor rágyújtottak, egymás szemebe nézték, és elnevették magukat.
 Hrisztonya felesége a másik dűlőn hajtott egy fogatot. Látta, mikor Grigorij a bátyjába akarta dobni a villát. Felállt az ülésre, de nem tudta pontosan megállapítani, mi történik ott: eltakarták őket a lovak meg az aratógép. Alig fordult be az egyik dűlőre, odakiabált a szomszédasszonynak:
 – Klimovna! Szaladj rögtön, mondd meg a török Pantyelejnek, hogy fiai a Tatárhalomnál villával ölik egymást. Összevesztek! Griska, amilyen hőbörgős, oldalba döfte Petrót a vasvillával, az meg rögtön őbelé! Vér folyt ott, de mennyi! Borzasztó!…
 Petro rekedtre kiabálta magát, annyit biztatgatta a lusta lovakat, és hegyesen fütyült. Grigorij porlepte, fekete lábával a keresztdeszkára állva seperte le az aratógépről a nyalábokat, amelyeket a kaparószerkezet dobott rá. A lovakat véresre csipkedték a legyek. Nem győztek csapkodni a farkukkal és összevissza rángatták az istrángot.
 A pusztán, a látóhatár kék pereméig, mindenütt emberek nyüzsögtek. Csengett-bongott az aratógépek kése. A határt learatott gabonanyalábok tarkították. A mormoták mintegy az aratókat, lehajtókat utánozva, fütyörésztek a kurgánokon.
 – No még két rendet levágunk, aztán rágyújtunk! – hallatszott hátraforduló Petro kiáltása a kaparószerkezet suhogásán meg a kaszahajtó rúd zörgésén keresztül.
 Grigorij csak bólintott. Nehezére esett szétnyitni a szélben kicserepesedett, tikkadt ajkát. Tőből markolta meg a villát, hogy könnyebb legyen dobálni a nehéz nyalábokat. Zihált. Izzadt, a melle viszketett. Kalapja alól kesernyés verejték patakzott. Ha szemébe szivárgott, csípte, mint a szappan. Megállították a lovakat, ittak, rágyújtottak.
 Az úton ugyancsak nyargal errefelé valaki! – szólalt meg tenyeréből ellenzőt formálva Petro.
 Grigorij jobban odanézett, és meghökkenve felhúzta szemöldökét:
 – Úgy nézem, az öreg az!
 – Meghőbörödtél? Mi a fenén lovagolna, hiszen minden lú be van fogva a gépbe.
 – Mégis az a!
 – Rosszul látod, Griska!
 – Bizonyisten, ő a!
 Egy perc múlva már világosan látni lehetett a sebes vágtába belefekvő lovat is meg a lovast is!
 – Csakugyan az öreg! – Petro riadtan, megdöbbenve topogott egy helyben.
 – Úgy látszik, otthon valami baj van! – bökte ki Grigorij mindkettőjük gondolatát.
 Pantyelej Prokofjevics tőlük vagy száz ölnyire megzabolázta a lovat, és most már lassú ügetésben közeledett.
 – Agyonverlek… bitang zsiványok! – üvöltötte már messziről, és megcsóválta feje felett a korbácsot.
 – Mi lelte? – döbbent meg végképp Petro, és szája szélébe szívta szőke bajusza fél szárnyát.
 – Húzódj a gép mögé! Kitelik tőle, hogy végigcserdít rajtad avval a korbáccsal. Mire kiderül, hányadán állunk, mán ronggyá ver! – mondta Grigorij nevetve, és – biztos, ami biztos – átment a gép túlsó oldalára.
 A tajtékzó ló zötyögősen nyargalt a tarlón. Pantyelej Prokofjevics szőrén ülte meg a lovat, nagyokat huppogott; éktelenül csóválta feje felett a korbácsot.
 – Mit műveltek, gaz kölykök?!
 – Aratunk… – Petro csodálkozva tárta szét a kezét, és gyanakodva sandított a korbácsra.
 – Ki kibe szúrta a villát? Mér kaptatok hajba, mi?
 Grigorij apjának hátat fordítva motyogott, számolta a felhőket, amelyeket a szél szanaszét ugrasztott az égen.
 – Mi az? Miféle villával? Ki kapott hajba? – Petro pislogva nézett apjára, alulról felfelé, s egyik lábáról a másikra állt.
 – Hát akkor mit rohan az a nyavalyás, az anyja istállóját, mit bömböli, hogy „a maga fiai meg agyonszurkálják egymást vasvillával”? Mi? Hogy lehet e? – Pantyelej Prokofjevics a képéből kikelve rázta a fejét, és a gyeplőt eldobva leugrott a fújó paripáról. – Kölcsönkértem Fegyka Szemiskin lovát, oszt idenyargaltam…
 – De ki mondta?
 – Egy vászoncseléd!
 – Hazudik az, apám! Elaludt a szekéren az átkozott, álmodta az egészet.
 – No, m-megálljon csak! – rikácsolta Pantyelej Prokofjevics. Tajték fröccsent a szakállára. – Az a kurva Klimovna vót. Bizony Úristen, agyoncsapom azt a szukát! – toporzékolt, de most is bicegett bal lábára.
 Grigorij rázkódott a néma kacagástól. Földre sütötte a szemét. Petro egy percre sem vette le tekintetét apjáról. Verejtékes fejét törölgette.
 Pantyelej Prokofjevics pattogott még egy darabig, aztán lecsillapodott. Felült a gépre, levágott két rendet, aztán nagy káromkodva felült a hátasra. Kilovagolt az útra, elébe vágott két, gabonával megrakott szekérnek, és elporzott a falu felé. A barázdában ott maradt a kint felejtett, apró fonású, díszes, rojtos korbács. Petro meglengette, és fejcsóválva azt mondta Grigorijnak:
 – Na, te fickó, ezt ugyan megemlegettük volna! Hát korbács ez? Ez, öcsém, gyilkoló szerszám! A fejét le lehet cserdíteni vele az embernek!
 18

 Tatarszk falvában Korsunovék álltak a leggazdagabb família hírében. Tizennégy pár ökrük, valóságos ménesük, provalszki tenyészetből való magkancáik, másfél tucat tehenük, tömérdek kisebb lábasjószáguk meg juhuk volt százszámra: egész nyáj! De különben is volt ott min legeltetni a szemet. A ház semmivel se hitványabb a Mohov-portánál: hatszobás. Lemezes bádogteteje van. Az udvari épületeket új, mutatós cseréppel fedték be; a gyümölcsös háromköblösre rúg, sőt, van fáskert is! Mi kéne még halandó embernek?
 Nem csoda hát, hogy Pantyelej Prokofjevics első ízben restelkedve és – bár titkolta – kelletlenül indult háztűznézőbe. Korsunovék különb vőlegényt is találtak volna lányuknak. Pantyelej Prokofjevics nagyon jól tudta ezt, félt a kosártól, nem akart hajbókolni ez előtt a fafejű Korsunov előtt; de Iljinyicsna addig-addig marta, mint rozsda a vasat, hogy végül is megtört az öreg Melehov makranca. Pantyelej Prokofjevics ráállt, és csakugyan el is ment háztűznézőbe, bár lelkében ezerszer elátkozta Griskát is, lljinyicsnát is, meg ezt a kerek világot is.
 Másodszor meg a válaszért kellett elmenni: várták a vasárnapot. Ezalatt a Korsunov-porta rézszínűre festett teteje alatt néma polgárháború dúlt. A háztűznézők távozása után az eladó lány, anyja kérdésére, kijelentette:
 – Tetszik nekem Griska! Senki máshoz nem megyek!
 – Na, derék vőlegényt választottál magadnak, te szamár! – igyekezett észre téríteni az apja. – Tán az a szép rajta, hogy füstös, akár a cigány? Azt hiszed, gyöngyöm, nem találok én neked különb vőlegényt?
 – De nekem nem kell senki más, apám! – Natalja elpirult, könnyekre fakadt. – Nem megyek máshoz! Ne is kérjen engem senki. Inkább vigyetek az uszty-medvegyicai kolostorba!
 – Szoknyavadász, asszonybolondja, zsalmerkák után koslat – vágta ki Korsunov az utolsó adut –, tele van hírével az egész falu.
 – Bánom is én!
 – No, ha te nem bánod, én még úgy sem! Ha így áll a dolog, én elvetem a gondját!
 Natalja, a legidősebb lány, apja kedvence volt. Ezért aztán nem is akart rátukmálni senkit. Már tavaly farsangkor is jöttek háztűznézőbe, a Cuckan-patak mellől, dúsgazdag óhitű kozákok; jöttek a Hopjor meg a Csir mellől, de Natasának nem tetszettek a vőlegények, és kárba veszett a nászuramék kenyere-sója.
 Miron Grigorjevicsnek szíve mélyén mégiscsak tetszett ez a Grisa: volt benne kozák virtus, szeretett gazdálkodni és dolgozni. Az öreg szemében már akkor kivált a falubeli legények tömegéből, amikor első díjat nyert a lóversenyen. De mégis megalázónak tartotta olyan legényhez adni a lányát, aki nem is gazdag, és a tetejében még rossz hírbe is keveredett.
 – Dolgos kezű legény az, arcra is milyen csinos… – suttogta éjszakánként ura fülébe a gazdasszony, és megcirógatta rőtszőrös, szeplős kezét. – Natalja meg Grigorics, egészen eleped miatta… Annyira beférkőzött a szivébe!
 Miron Grigorjevlcs hátat fordított csontos, hideg mellű feleségének, és dühösen dörmögte:
 – Hagyj békében, te kullancs! Add akár a félkegyelmű Pasához, mit bánom én?! De hátul álltál, mikor az eszet osztogatták! „Arcra is milyen csinos…” – sipítozott, mint a felesége –, majd a pofájáról aratod le a termést, mi?
 – Épp az aratásrul van szó…
 – Csakugyan, hát mit ér neked a személye? Még ha emberebb ember lenne amúgy is! Megvallom, egy kicsit restellem törökhö adni a jányomat. Ha olyan rendes emberek lennének, mint más… – mondta Miron Grigorjevics gőgösen, és ide-oda forgolódott az ágyban.
 – Dolgos az egész család, nem látnak azok ínséget… – suttogta az asszony. Ura kövér hátához lapult, és csillapítóan simogatta a kezét.
 – Húzódj innét a pokolba! Mintha nem volna helyed arrább! Mit tapogatsz, mint egy hasas tehenet? Nataljával meg csinálj, amit akarsz. Add akár az első jöttmenthez, azt se bánom!
 – Sajnálja az ember a tulajdon magzatát. Nem a gazdagság számít… – suttogta Lukinyicsna Miron Grigorjevics szőrös fülébe.
 Korsunov rúgott egyet, szinte hozzátapadt a falhoz, és horkolni kezdett, jelezvén, hogy ő pedig alszik.
 A háztűznézők érkezése váratlanul érte őket. Nagymise után kocsi gördült a kapu elé. lljinyicsna majd felborította, mikor lelépett a csatlásra. Pantyelej Prokofjevics meg úgy ugrott le, mint valami fiatal kópé. Kicsit ugyan megütötte a bokáját, de nem mutatta, hogy fáj, és legényesen bicegett a ház felé.
 – Na, itt vannak mán! Az ördög vigye el őket! – zsémbelt Miron Grigorjevics, ahogy kinézett az ablakon.
 – Szent Kleofás! Én meg, ahogy főztem, úgy is maradtam a viselő rokolyámban! – kotkodácsolta a gazdasszony.
 – Így is túl szép vagy! Ne félj, nem téged jöttek kérni, ugyan kinek is kéne egy ilyen vén kotló!
 – Már a pólyában pimasz voltál, de vénségedre még jobban elkajszultál.
 – Na, na, befogd már a szád!
 – Tiszta inget is vehettél vóna! Kilátszik a girinced, végig a hátadon! Nem sül ki a szemed? Phü, te pokolbéli sátán! – szidta az asszony, és végigfirtatta Miron Grigorjevicset, míg a leánykérők az udvaron át a házhoz értek.
 – Ne félj! Megládd, ebben is megösmernek. Ha darócot veszek magamra, még akkor se néznek le.
 – Erőt, egészséget! – kukorékolta Pantyelej Prokofjevics. Megbotlott a magas küszöbben. Elszégyellte magát, hogy olyan nagy hangon köszöntött be, zavarában még egyszer keresztet vetett a szentképek fele.
 – Adjisten! – viszonozta a köszöntést a házigazda, és hetykén nézett a háztűznézőkre.
 – Szép üdőt ád az Isten.
 – Hál’ istennek, jól kitart…
 – Legalább idejében betakaríthat mindent a nép.
 – Abbia!
 – Úgy ám!
 – Hm, hm!
 – Hát szóval, Miron Grigorjevics, azért jöttünk, mert tudni szeretnénk, hogy határoztok magatok közt, meg oszt hogy lesz-e atyafiság, vagy se?!
 – Kerüljenek beljebb! Üljenek mán le! – invitálta a gazdasszony hajbókolva. Hosszú, korcos rokolyája alja végigseperte a szoba téglaporral tisztára sikált padlóját.
 – Ne fáradjanak!
 Iljinyicsna illendően összefogta hátul suhogó selyemszoknyáját, és leült. Miron Grigorjevics a viaszosvászonnal díszes asztalra könyökölt és hallgatott. A viaszosvászonnak nedves gumibűze volt, és még valami mástól is szaglott, a szegélyes csücsökből méltóságteljesen néztek a világba a megboldogult cárok és cárnők, középen a legfenségesebb cárkisasszonyok díszelegtek. Fehér kalapban. Az uralkodó – Miklós – alakját telepettyezték a legyek.
 Miron Grigorjevics törte meg a csendet:
 – Hát… Úgy határoztunk, hogy odaadjuk a lányt. Sógorosodjunk össze, ha meg tudunk egyezni!
 Mikor idáig ért a beszédben, Iljinyicsna valahonnan, puffos ujjú lüszterblúza ismeretlen mélységeiből valahonnét, mintha csak a háta mögül húzná –, magas, fehér cipót ráncigált elő, és letette az asztalra.
 Pantyelej Profokjevics mintha keresztet akart volna vetni valamiért, de aztán az Atyát-Fiút-Szentlelket jelképező összefogott három kérges, bütykös ujj csak a köteles út fele tájáig emelkedett. Ott formát változtatott: a nagy, fekete átbújt a mutató meg a középső között, és ez az illetlen ujjcsoportozat tolvaj módra a sötétkék kozák kaftán szétnyílt aljába surrant, és nyakon ragadva, kihúzott onnan egy piros fejű üveget.
 – Na akkor hát kedves nászuram, nászasszonyom, imádkozzunk az Istenhez, aztán beszéljük meg a gyerekek dolgát meg az egyességet.
 Pantyelej Prokofjevics meghatottan pislogott nászura szeplővel telehintett hideg arcába, és patának beillő, széles tenyerével becézgetve paskolta a flaskó fenekét.
 Egy óra múlva nászuraimék olyan szorosan ültek egymás mellett, hogy Melehov gyűrűs, fekete szakálla szinte Korsunov rőt csepűszakálla egyenes fürtjeit tapogatta. Pantyelej Prokofjevics szájából a sós uborka émelygős szaga bűzlött. Igyekezett nászura lelkére hatni:
 – De drága nászuram – kezdte dongó suttogással –, drága kis nászuram! – csattant fel hangja; már szinte kiabált. – Nászuram!! – bömbölte, és kivicsorította kitompult fekete metszőfogait. – Amit te nászajándékba követelsz, az nekem túlontúl sok. Csak gondold meg, kedves nászuram, csak gondold meg, micsoda érvágás ez nekem: magas szárú fűzős cipő – ez egy; doni bunda – ez kettő: két rend gyapjúruha – ez három; selyemkeszkenő – ez négy! Hisz ebbe tönkremegyek!
 Pantyelej Prokofjevics olyan nagy lendülettel tárta szét karjait, hogy gárdakozák-egyenruhájának varrása megrepedt a vállán, és porgomolyocskák szálltak fel belőle. Miron Grigorjevics leszegett fejjel bámulta a vodka és uborkalé áztatta viaszosvásznat. Elolvasta a kacskaringós, cikornyás vonalú felírást felül: „Az orosz uralkodóház.” Lejjebb csúszott a tekintete: „Ő császári felsége, Miklós cár, uralkodónk…” Mellette krumplihéj hányódott. Jobban szemügyre vette a képet, de a cár arcát nem lehetett látni, mert egy üres vodkásflaskó állt rajta. Miron Grigorjevics áhítatosan pislogva iparkodott kihámozni a dúsan csillogó, fehér öves egyenruha formáját, de a díszmundér sűrűn teli volt köpve egy csomó nyálkás uborkamaggal. A színtelenül egyforma lányok koszorújából önelégülten bámult ki a cárné egy széles karimájú kalapban. Miron Grigorjevics szemébe könnyet facsart a sérelem. Ilyesfélét gondolt magában: „Olyan kevélyen bámulsz, mint a liba a szatyorból, de ha férjhez kell adni a lányod, akkor majd meglássuk… akkor biztosan kapkodsz fűhöz-fához!”
 Füle tövénél nagy, fekete darázsként dongott Pantyelej Prokofjevics.
 Korsunov ráemelte zavaros, nyálkás szemét, és fülelt.
 – Hogy a lányodnak, jobban mondva most már az enyém is, szóval a lányunknak előteremtsük ezt a roppant nászajándékot… vagyis hát azt a magas szárú fűzős cipőt, a doni bundát és a többit… el kell hajtani a jószágot az udvarról, el kell adni.
 – Sajnálod? – csapott az asztalra ököllel Miron Grigorjevics.
 – Nem az a bökkenő, hogy sajnálnám…
 – Mégis: sajnálod?
 – Várj, édes egy komám!
 – Mert ha sajnálod, hát…
 Miron Grigorjevics szétterjesztett, izzadt kezét végigrántotta az asztalon, földre seperte a pálinkáspoharakat.
 – De hisz a te lányodnak kell ezt újra megszerezni, ha majd nálunk él!
 – Mindegy a! Ha nincs nászajándék, nincs atyafiság.
 – Elhajtsák a marhát az udvaromból?! – Pantyelej Prokofjevics keservesen csóválta a fejét. A fülbevaló fukarul csillogva ingott-bingott a fülében.
 – A nászajándéknak meg kell lenni!… Van ugyan ládaszám kelengyéje, de megtiszteld, ha már annyira szívetek szerint való! Így tartja a régi kozák erkölcs! Régen így volt, a régihez ragaszkodjunk!
 – Megtisztelem.
 – Tiszteld is meg!
 – Megtisztelem hát!
 – Szerezni meg hadd szerezzenek a fiatalok! Mink mán eleget szereztünk, nem élünk rosszabbul akárki fiánál, az anyjuk keservét, hadd kuporgassanak ők is maguknak!
 Nászuraimék szakálla felemás fonatossá gabalyodott. Pantyelej Prokofjevics az atyafiságos csók után ízetlen, fonnyadt uborkát küldött nyomtatónak, és az egybeolvadó sok-sok érzelemtől sírva fakadt.
 A nászasszonyok összeölelkezve ültek a ládán, majd megsiketítették egymást kereplő nyelvükkel. Iljinyicsna orcáján meggyszínű pirosság lobogott, nászasszonya pedig megzöldult a vodkától, akár a dércsípte erdei vackor.
 – Ez aztán a gyerek!… Ennek a kerek világon nincs párja! Engedelmes lány! Tudja, mi a tisztelet! Nem rakoncátlankodik ez soha! Világért sem nyelvelne az vissza, drága nászasszony.
 – Látom én, aranyom – szakította félbe lljinyicsna, bal kezével orcáját támasztotta alá, jobbjával meg a bal könyökét –, hányszor, de hányszor rimánkodtam mán ennek a gazfickónak! Múlt vasárnap is, úgy estenden, látom, menni készül. Dohányt szór a dohányzacskóba, én meg aszondom neki, hogy. „Mikor hagyod mán faképnél, te átkozott sátánfattya?! Meddig kell még tűrnöm vénségemre ezt a szégyent? Sztyepan majd még kitekeri egyszer a nyakad!”
 A konyhából a szobába nyíló ajtó felső résén bekukucskált Mityka, lent meg Natalja két húga pusmogott.
 Natalja még távolabb, a sarokszobában ült a heverőn, blúza szűk ujjával törölgette könnyeit. Félt az ajtaján kopogtató új élettől, kínozta a nagy bizonytalanság.
 A szobában a harmadik vodkásflaskó utója felé jártak. Úgy határoztak, hogy a fiatal pár a Szent Kereszt feltalálásának ünnepén kél egybe.
 19

 A Korsunov-házban nagy volt a sürgés-forgás: lakodalomra készülődtek. Sebtiben varrták a menyasszony kelengyéjét. Natalja estéről estére azzal töltötte az időt, hogy a hagyományos sálat kötötte a vőlegényének, leheletfinom kecskeszőrből. Meleg kesztyűt is kötött.
 Lukinyicsna, az anyja, sötét estig görnyedt a varrógép mellett: segített varrónőnek, akit a szomszéd faluból fogadtak.
 Mityka, valahányszor hazajött a földekről apjával meg a napszámosokkal, anélkül, hogy megmosakodott volna, vagy levette volna tyúkszemes lábáról a nehéz viselőcipőt, egyenest Nataljához ment a szobába, elüldögélni egy kicsit. Az volt a legkedvesebb mulatsága, ha bosszanthatta húgát.
 – Kötögetsz? – szokta kurtán kérdezni, és a bolyhos, rojtos nyakbavalóra intett szemével.
 – Kötök, mi bajod vele?
 – Csak köss, köss, hülye, az meg majd köszönetül cipóra veri a képed!
 – Oszt mér?
 – Semmiér, csak úgy! Ösmerem én Griskát, cimborák vagyunk! Olyan a, mint a kutya; beléd mar, meg se mondja, mér…
 – Ne hazudj mán akkorát! Mintha én nem ismerném!
 – De én jobban ismerem… Iskolába is együtt jártunk…
 Mityka csupa komiszságból súlyosat sóhajtott, tenyerét nézegette, amelyet feltört a villanyél, szinte púposra görbítette hosszú hátát.
 – Elpusztulsz mellette, Nataska! Inkább pártában maradnál! Mi jót, mi szépet találsz benne? Szilaj, mint a töretlen csikó, meg hóbortos is egy kicsit… Nézd meg jobban, rájössz, milyen undok egy fickó!
 Natalja mérges lett, könnyeit nyelve a kötés fölé hajtotta sírós arcát.
 – Ami a legnagyobb baj, kemény a szíve, mint a kő… – piszkálódott tovább Mityka irgalmatlanul. – Mit kiabálsz? Buta vagy, Nataska! Dobd vissza a gyűrűt! Én rögtön felnyergelem a lovam, elnyargalok hozzá, megmondom, hogy ne jöjjenek többet mihozzánk…
 Rendszerint Grisaka nagyapó mentette meg tőle Natalját: bement a szobába, göbös végű botjával puhatolgatta a földet, hogy el ne essék valamiben, megsimogatta kusza, sárgás kócszakállát. Megbökte Mitykát a botjával.
 – Hát te mit keresel itt, te gazember, mi?
 – Csak érdeklődni jöttem, nagyapám – mentegetőzött Mityka.
 – Érdeklődni? Mi? Azt mondom neked, te kutyaházi, takarodj innét! Aló mars!
 Nagyapó ütésre emelte botját, és aszott, pipaszárlábával bizonytalanul tipegve, fenyegetően Mitykára támadt.
 Grisaka apó hatvankilenc éve taposta a földet. Részt vett az 1877-es török hadjáratban; Gurko tábornok legénye volt, de aztán kegyvesztett lett, és az ezredbe küldtek. Plevnai és rosicsi vitézi tetteiért két György-kereszttel meg egy György-medáliával tüntették ki; bár fiánál élte le hátralevő éveit, általános tiszteletnek örvendett a faluban, mert vén létére is világos fejű, feddhetetlenül becsületes, vendégszerető ember maradt. Maradék napjait emlékeinek szentelte.
 Nyáron napkeltétől napnyugtáig a ház külső padkáján ült és fejét lehajtva ákombákomokat firkált botjával a földre; homályos képekben gondolkozott, meg gondolatfoszlányokban, amelyek az emlékek bágyadt visszfényeként úsztak át a feledés ködén…
 Színehagyott kozák sapkájának megrepedezett ellenzője fekete árnyékot vetett fekete szemhéjára; ettől az árnyéktól még mélyebbnek látszott arcának minden redője; ősz szakálla meg szürkéskék színben játszott. A bot fején keresztbe tett ujjaiban, keze hátán, a kiduzzadó fekete erekben lassú járású vér csörgedezett, az is olyan fekete, mint a föld a völgyben.
 Évről évre hidegebb lett ez a vér. Grisaka apó panaszkodott is Nataljának, kedvenc unokájának:
 – Gyapjúharisnya, mégse melegíti a lábam. Köss nekem, lelkem, vastagabbat!
 – Ugyan, nagyapa, hisz nyár derekán járunk! – nevetett Natalja, odaült mellé a földpadkára, és figyelmesen nézte nagyapja ráncos, sárga fülét.
 – Mindegy az, édes onokám, ha nyár van is, a vér azért hideg, mint a mély föld.
 Natalja elnézegette az érhálózatot nagyapja kezén. Eszébe jutott, hogy egyszer kutat ástak. Akkor még gyermeklány volt. Merített egy favödörrel a nedves agyagból. Nagy, nehéz bábukat, szétomló szarvú teheneket gyúrt belőle. Élénken visszaidézte emlékezetébe, mit érzett, amikor hozzányúlt a halott, jéghideg földhöz, amelyet ötöles mélységből húztak fel, és most már irtózva nézte nagyapja agyagszínű, barna, szeplős, vén kezét.
 Úgy rémlett, mintha nagyapja kezében nem víg, piros vér folynék. hanem barnáskék, agyagos föld.
 – Félsz meghalni, nagyapa? – kérdezte.
 Grisaka nagyapó ide-oda forgatta ráncos, inas, vékony nyakát, mintha ki akarná szabadítani kopott egyenruhája állógallérjából; zöldes fehér bajusza meg-megrezzent.
 – Én úgy várom a halált, mint kedves vendéget. Ideje már… eleget éltem. Hány cárnak szolgáltam én! Mennyi vodkát megittam életemben! – tette hozzá; elmosolyodott, fehér foga megvillant, és megremegett szeme körül a sok ránc.
 Natalja megsimogatta nagyapja kezét és elment, az öreg meg ugyanolyan görnyedten kapirgálta a földet fejénél fényesre csiszolódott botjával. Agyonfoltozott szürke mundérban ült a padkán. A feszes állógalléron fiatalosan és hetykén mosolygott a vidám, piros paszomány.
 A háztűznézés hírét látszólag nyugodtan fogadta, de belül búsult és dühös volt: az asztalnál Natalja csempészte eléje a legjobb falatot, Natalja mosta fehérneműjét, ő kötötte, stoppolta botosait, foltozta bugyogós nadrágját, ingét. Nem csoda, ha Grisaka apó szigorúan, keményen nézett rá vagy két napig, amikor megtudta a dolgot.
 – A Melehovok nagyszerű kozákok! A megboldogult Prokofij kemény legény volt! Hát az unokái milyenek? Mi?
 – Azok is derék fickók! – felelte Miron Grigorjevics kitérően.
 – De az a Griska nem tudja, mi a tisztelet, komisz kölyök! Valamelyik nap jövök a templomból, találkozunk, és nem köszön. Manapság már kutyába sem veszik az öregembert…
 – Á, kedves legény az! – szállt síkra Lukinyicsna jövendőbeli veje mellett.
 – Mi? Kedves, mondod? Na, csak úgy legyen, adná Isten! Csak Nataska szíve szerint való legyen!
 Grisaka apó jóformán nem vett részt az egyezkedésben, egy-egy percre kicsoszogott szobájából, elüldögélt az asztal mellett, összeszűkült torkán nagy nehezen szűrte lefelé a kupica vodkát. Felmelegedett, aztán amikor érezte, hogy fejébe száll, visszacsoszogott.
 Két napig némán nézegette az izgatott, boldog Natalját, mozgott a szája, mintha valamit rágna, megrezdült a két zöldpatinás fehér bojt: a bajsza. Aztán szemmel láthatóan meglágyult az öreg.
 – Nataska! – kiáltotta. Natalja odament.
 – Örülsz, kis onokám, mi?
 – Magam sem tudom, nagyapó – vallotta be Natalja.
 – Na, na… jól van, jól van… Na, legyen veled a Krisztus! Adja Isten, hogy boldog légy! – Aztán bosszús keserűséggel vetette szemére: – Nem vártad meg, nyavalyás, míg meghalok; akkor kéne férjhez menned… Nélküled keserves lesz az életem.
 Mityka a konyhából kihallgatta ezt a beszélgetést.
 – Száz évet is megérhetsz, nagyapa – mondta –, addig várjon itt ez a lány?! Nagy kópé vagy te, nagyapó!
 Grisaka apót elöntötte a pulykaméreg. Szinte fuldoklott a dühtől. Botjával a földre koppantott. Toporzékolt.
 – Elhallgass, te sátánfajzat, te ebkölyke! Takarodj innét! Hallottad?! Te ördögfattya! Hallgatózott ez a pokolravaló…
 Mityka röhögve kiszaladt az udvarra. Grisaka apó még sokáig háborgott, szidta Mitykát, rövid gyapjúbotosba bújtatott lába remegett térdben.
 Natalja két húga: Mariska – tizenkét éves csitri – meg Gripka, a nyolcesztendős, huncut, elkényeztetett kölyöklány, türelmetlenül várta a lakodalom napját.
 Alig titkolták örömüket az állandóan Korsunovéknál lakó béresek is. Dús lakomát vártak a gazdától, és a dáridó idejére néhány gondtalan szabadnapot reméltek. Egyikük, a furcsa nevű Hety-Baba, a bogucsari ukrán – olyan magas, mint a kútágas –, minden fél évben egyszer holtrészegre itta magát. Mindig elitta a gatyáját, az utolsó vasát is. Már régóta csiklandozta az aszaló szomjtól ismert érzése, de böjtölt szigorúan és a lagzira halasztotta a fergeteges vedelést.
 A másik, Migulinszkajából való sötét bőrű, nyápic kozák, név szerint Mihej, nemrég lakott Korsunovéknál. Leégett mindene, tönkrement. Azért szegődött el béresnek. Nagyon összemelegedett Hetykóval (röviden csak így hívták Hety-Babát), koronként ő is a kancsó fenekére nézett. Bolondja volt a lónak. Mikor felöntött a garatra, elpityeredett, hegyes, csupasz arcán szétmázolta könnyeit, és folyton rágta a gazdája fülét:
 – Gazduram! Drága jó gazduram! Ha férjhez adod a lányod, engedd meg, hogy Mihejko hajtson! Úgy hajtok én, hogy megbámulja a világ. Lobogó lángon keresztülugratok, mégse perzselődik meg a lónak egy szál szőre sem! Nekem is volt lovam valamikor!… Hej!…
 Az örökké komor és emberkerülő Hetyko valahogy ragaszkodott Mihejhez, de örökké ugyanazzal a tréfával ugratta:
 –Mihej, hallod? Mék faluból valósi vagy te? – kérdezte térde kalácsáig érő, hosszú kezét dörzsölgetve. Mindjárt maga felelt rá, de más hangon: „Migrilinszkajáról.” Hát akkor mérvagy olyan, mintha koldusfalvi lennél? „Ha egyszer ilyen az egész fajtám!”
 Mindig nevetett, rekedten, a százszor elsütött tréfán, úgy csapkodta tenyerével hosszú, zörgő csontú lába szárát. Mihej meg öklelő pillantást vetett Hetyko frissen borotvált arcára, gégéjén le s fel táncoló ádámcsutkájára, és „kuvik”-nak meg „ótvar”-nak csúfolta.
 Az esküvőt a böjt utáni időre tűzték ki. Már csak három hét. Mária Mennybemenetele napján Grigorij elment meglátogatni a menyasszonyt. Elüldögélt a kisszobában a kerek asztal mellett, napraforgómagot és mogyorót ropogtatott a lányokkal, a menyasszony barátnőivel, és ellovagolt. Natalja kikísérte. A színtető alatt, ahol Griska lova abrakolt a jászolnál, vadonatúj parádés nyereggel a hátán, keblébe nyúlt hirtelen, és fülig pirulva, olvadón szerelmes pillantással kihúzott onnét valami puha szövetcsomót, ami még lányos mellének melegét őrizte. Grigorij elvette az ajándékot, elkápráztatta Natalját vakító fehér farkasfogaival.
 – Mi ez? – kérdezte.
 – Otthon majd meglátod… dohányzacskót hímeztem…
 Grigorij tétován magához vonta a lányt, meg akarta csókolni, de Natalja erősen a legény mellének feszítette a kezét, és rugalmasan hátrahajolva, ijedten pillantott az ablak felé.
 – Meglátják!
 – Hadd lássák!
 – Restellem…
 – Csak először van így… – magyarázta Grigorij.
 Natalja a kantárt fogta, Grigorij meg hunyorogva elkapta lábával a rovátkolt kengyelt. Kényelmesen elhelyezkedett a nyeregpárnán, és elindult. Natalja kinyitotta a kaput, és tenyere alól hosszan nézett utána: Grigorij kalmük módra ült a nyeregben, kissé bal felé csüngött, hetykén csápolt a korbáccsal.
 „Már csak tizenegy nap van hátra…” – számolgatta Natalja, sóhajtott egyet, és elnevette magát.
 20

 Kisarjad a hegyes levelű, zöld búzavetés. Nő szemlátomást! Másfél hónap múlva nem látszik ki belőle a varjú búbja: elbújhat benne; mohón szopja a föld tejét, kalászba szökken, és édes, illatos tejtől duzzad a szem; aztán kivirul: arany por vonja be a kalász fejét. Kimegy a gazda a határba: nézi-nézi, nem tud betelni véle. Ekkor valahogy csorda bitangol a búzavetésbe: legázolja, földbe tapossa a súlyos kalászt. Amerre csámborog: tiport búzaszál görnyed utána… Vad, keserű érzés még ránézni is.
 Így volt Akszinya is: az aranykalászba szökkent szerelemre durván rátiport Grisa nehéz, szironybőr cipője. Pernyévé hamvasztotta, beszennyezte – és ezzel vége lett!
 Üres és kietlen lett Akszinya lelke, mikor kilépett Melehovék veteményeskertjéből, a napraforgók közül; és olyan kietlen, mint a gondozatlan szérű, amit felvert a burján meg a laboda.
 Csak ment, harapdálta kendője csücskét, de a torkát üvöltés feszegette. Benyitott a pitvarba, földre omlott, fulladozott könnyei tengerében, a kínban, a sivár sötétségben, ami fejébe tódult… Aztán ez is elmúlt. Valahol a szíve mélyén sajgott még valami nyilalló érzés.
 De felegyenesedik a jószág taposta búza is. A harmat, a nap felemeli a földbe gázolt szárat. Eleinte csak görnyed, mintha majd megszakadna az elviselhetetlen teher súlya alatt, aztán kiegyenesedik, feltartja a fejét, és ugyanúgy süt rá a nap, ugyanúgy himbálja a szél…
 Éjszakánként, amikor az urát cirógatta, epedve gondolt a másikra, és lelkében egybefonódott egymással a nagy gyűlölet meg a nagy szerelem. Gondolatban újabb becstelenségre vetemedett a menyecske, túltett a régi gyalázaton is: elhatározta, hogy elragadja Griskát a boldog Natalja Korsunovától, aki még sose kóstolta meg, mi a szerelmi gyönyör, mi a szerelmi bánat. Éjjelente összegondolt tücsköt-bogarat. Száraz szemmel hunyorgott a sötétbe. Jobb karján Sztyepan álmában elnehezedett, szép feje hevert oldalt buggyanó, hosszú göndör csimbókkal. Félig kinyílt szájjal lélegzett; felesége mellén felejtett fekete kezének munkában megrepedezett bőrű vasujjai megmoccantak néha. Akszinya gondolkozott. Próbálgatta így is, úgy is. Megint mást gondolt, aztán megint mást. Csak azt határozta el szilárdan, Griskát el kell venni mindenkitől, ontani rá a szerelmet, magáévá tenni, úgy, mint régen.
 És a szíve mélyén éles, vérserkentő fájdalommal szúrta valami, mint a beletört méhfullánk.
 De ez csak éjszakánként volt így. Nappal Akszinya ház körüli tevés-vevésbe, ügyes-bajos dolgaiba fojtotta gondolatait. Ha találkozott valahol Griskával, elsápadt, szemérmetlenül, csábítóan nézett vad, fekete szemébe, és mellette kacéran ringatta el utána sóvárgó szép testét.
 Griskán az ilyen találkozások után sorvasztó vágy hatalmasodott el. Minden ok nélkül dühöngött; hol Dunyaskán, hol anyján töltötte ki mérgét. Leggyakrabban felkapott egy ócska kardot, kiment a hátsó kertbe, és verejtékében fürödve, dühösen vonagló arcizmokkal vagdosta a földbe szurkált vastag vesszőket. Egy hét alatt vágott egy nagy csomót. Pantyelej Prokofjevics káromkodott, fülbevalója megcsillant, sárgás szeme fehérje villogott;
 – Olyan sokat kivágott az a rühes kölyök, hogy két sövényre is elég lenne! Hogy virtuskodik a nyavalyás, azt a fűzfánfütyülőjét. . . Eredj a bozót közé, ott virtuskodj… Na, várj csak egy kicsit, kölyök, nemsoká berukkolsz… Ott majd kivagdalkozhatod magad kedvedre!… Ott mihamar megtanítják kesztyűbe dudálni a magadforma legénykét!
 21

 A menyasszonyért négy kétlovas fogatot menesztettek. Ünneplőbe öltözött emberek nyüzsögtek Melehovék udvarán a szekerek körül.
 A vőfély – Petro – fekete kabátban, oldalsávos világoskék nadrágban feszített. Bal karját két fehér kendővel kötötték át. Szalmasárga bajusza alatt szüntelenül valami kemény gúny sompolygott. Ott állt a vőlegény mellett.
 – Csak bátran nekivágni, öcskös! Fel a fejet! Mit vágsz olyan savanyú pofát?
 A szekerek közt zűrzavar, lárma.
 – Hová lett a násznagy? Ideje mán indulni a menyasszonyért!
 – Komám!
 – Mi a?
 – Komám! Te a második szekérre ülsz. Hallod, komám?
 – Ruganyos ülést akasztottak a szekér elejébe?
 – Ne félj! Nem ráz szét ruganyos ülés nélkül sem. Puha a te húsod!
 Darja olyan hajlékony, finom abban a málnaszínű gyapjúruhában, akár a vörös fűz vesszeje. Picikét kifestett szemöldökét magasra ívelve, meglökte Petrót.
 – Ideje mán indulni, mondd meg az öregnek. Ott már biztosan beleuntak a várakozásba.
 Petro súgva váltott néhány szót valahonnan elősántikáló apjával.
 – Üljön mindenki a helyére! Az én szekeremen öten leszünk a vőlegénnyel. Anyikej, te leszel a kocsis.
 Elhelyezkedtek. Iljinyicsna ünnepélyesen, bíborvörösen nyitott kaput. A négy szekér versenyt nyargalt az utcán.
 Petro Grigorij mellett ült. Velük szemben Darja lengette csipkés szélű zsebkendőjét. A gidres-gödrös, göröngyös úton nagyokat zöttyentek a nótát nyújtó hangok is. A kozák sapkák vörös szegélyei, kék és fekete mundérok, kabátok, fehér kendövel átkötött karok, női keszkenők szivárványa, színes szoknyák tarkállottak mindegyik szekérben, és a por muszlinsálai húzódtak mindegyik után. Ez a nászmenet.
 Anyikej, Melehovék szomszédja, Grigorij másodunokatestvére volt a kocsis. Úgy nekihuzakodott, majd leesett a bakról, nagyot cserdített az ostorral, rikkantott egyet, és az izzadt lovak majd eltépték az istrángot, olyan feszesre nyúltak, mint a húr.
 – Cserdíts oda nekik! Cserdíts oda! – ordította Petro.
 A herélt formájú, pucér szájú Anyikej Grigorijra pillantott; csupasz, nőies arcát finom mosolyra ráncolta, kappanhangján elkiáltotta magát, és ütötte-verte ostorával a lovakat.
 – Térj az útbul!… – bömbölte Ilja Ozsogin, a vőlegény nagybátyja anyai ágon, amikor elvágtatott mellettük. Háta mögött Dunyaska boldog arcocskája, a szekérrel együtt zötyögő orcáját pillantotta meg Grigorij.
 – Nem úgy van a, hé, várj! – kiáltotta Anyikej; felugrott és fülsiketítőt füttyentett.
 A lovak belefeküdtek a vad vágtatásba.
 – Kiesel, ki-e-s-eel! – vinnyogta Darja fel-fel ugrálva, és átkarolta Anyikej lakkcsizmáját.
 – Fogózz! – üvöltötte mellettük Ilja bácsi. Hangja beleveszett szűnni nem akaró szekérzörgésbe.
 A másik két szekér, amely színükig tele volt óbégató, tarka emberkupacokkal, egymás mellett nyargalt az úton. A vörös, kék és halvány rózsaszín pokrócokkal letakart lovak, melyeknek sörényébe, üstökébe papírvirágokat, pántlikát fontak, éktelen csörgők csörömpölése közepett vágtattak a göröngyös úton. Tajtékcsomók potyogtak róluk. Izzadt, habos hátukon hullámzott a szélöblögette lópokróc.
 Korsunovék kapujánál egy sereg kölyök ügyelte a menet érkezését.
 – Jönnek!
 – Nyargalnak!
 – Már látni őket! – rajcsúroztak a feléjük tartó Hetyko körül.
 – Minek csődültetek ide, mi? Mars innét, pocsék verébhad!
 Hogy sipákolnak, bele lehet siketülni!
 – Hohol,* hohol, kulimász, a képibe belemássz! Hohol!… Kulimászos! – kiabálta a gyermekhad, és pajkosan ugrándozott Hetyko zsáknyi széles, bugyogós nadrágja körül.
 Az lehajtotta fejét, mintha mély kútba nézne, vissza-visszapillantott a rakoncátlankodó gyermekekre, hosszú, horpasz hasát vakargatta, és elnézően mosolygott.
 A szekerek nagy zörgéssel berobogtak az udvarba. Petro a tornácra vezette Grigorijt, utánuk tódultak a nászmenetben érkezettek is.
 A pitvarból a konyhába nyíló ajtó be van zárva. Petro kopogtatott.
 – Urunk, Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk!
 – Ámmen! – felelték az ajtó mögül.
 Petro megint kopogott, megint fohászkodott. Háromszor is. Tompán feleltek rá mindannyiszor.
 – Be szabad menni?
 – Isten hozta!
 Az ajtó kitárult. A nyoszolyóasszony – Natalja keresztanyja egy szép özvegyasszony, főhajtással, finom nyájas mosollyal fogadta Petrót.
 – Vedd, vőfély uram, idd meg jó egészséggel!
 Odanyújtott neki egy pohár zavaros, erjedetlen kvaszt. Petro szétsimította bajuszát, felhörpintette, elkrákogta magát. A többiek csendesen kuncogtak.
 – Na, kedves nyoszolyóasszony, ugyan jóval kínáltál!… Na, várj csak, rózsaszálam, megkínállak én úgy, hogy kicsordul a könnyed tőle!
 – Engedelmet! – bókolt előtte a nyoszolyóasszony, és finom ravaszkás mosollyal kárpótolta Petrót.
 Míg a vőfély meg a nyoszolyóasszony szellemességben versenyzett, a vőlegény atyafiságát, az egyezség szerint, három-három kupica pálinkával kínálták.
 A menyasszonyi ruhába öltözött, fátyolos Natalját az asztal mögött őrizték. Mariska kinyújtott kézzel tartotta a mángorlót, Gripka ádázul rázta a kavarófát.
 A vodkától kissé pityókos, izzadt Petro mely meghajlással vitt oda nekik egy-egy félrubelest egy kis pohárban. A nászasszony rákacsintott Mariskára: a kislány az asztalra csapott a mángorlóval:
 – Kevés! Ennyiért nem adjuk!
 Petro megint ódavitt egy pohárban egy fél marék csengő, ezüst aprópénzt.
 – Nem adjuk! – kiabálták harciasan a lányok, és könyökükkel meg-meglökték a szemlesütve álló Natalját.
 – Mi kell még! Hisz így is túlontúl sokat fizettünk!
 – Engedjetek, lányok! – parancsolt rájuk Miron Grigorjevics, és mosolyogva tolakodott az asztalhoz. Olvasztott vajjal kent, simára lenyalt vörös hajából izzadság és érett trágya szaga áradt.
 Az asztalnál ülő rokonok s a menyasszony ismerősei felálltak, hogy helyet adjanak.
 Petro Grigorij markába nyomta egy kendő csücskét, felugrott a lócára, és öccsét az asztal mögött a szentképek alatt ülő menyasszonyhoz vezette. A kendő másik csücskét Natalja fogta meg izgatottságtól nyirkos kezével.
 Az asztalnál csámcsogva ettek, csak úgy kézzel bontották szét a főtt tyúkot, és a hajukba törölték a kezüket. Anyikej a tyúk mellecsontját rágta, és pucér állán végig, a gallérjába folyt a sárga zsír.
 Grigorij sajnálkozva nézegette Natalja kanalát meg a magáét – amelyeket zsebkendővel kötöttek össze –, meg a mázas cseréptálban párolgó laskalevest. Éhes volt… Kellemetlenül, tompán korgott a hasa.
 Darja Ilja bácsi mellett falatozott. A bácsi egy ürükarajt csipkedet vadkanagyaraival. Nyilván valami hamisságot súgott Darja fülébe, mert a menyecske összehúzta szemét, felrántotta szemöldökét, elvörösödött és elnevette magát.
 Derekasan és sokáig ettek. A férfiverejték szurokbűze összekeveredett az asszonyizzadság csípős, fűszeres szagával. A ládában megáporodott rokolyák, kabátok, keszkenők naftalinbűzt és még valami émelygős, nehéz illatot árasztottak; így szaglanak az öregasszonyok kopott fedeles fatálai, amelyben a mézet tartják.
 Grigorij lopva Nataljára pillantott. Csak most vette észre, hogy a lány felső ajka egy kissé duzzadt, és úgy ugrik ki az alsó fölé, mint egy kis ellenző. Azt is észrevette, hogy jobb orcájára, a pofacsont alatt, barna anyajegy tapad; rajta két aranyszínű szőrszál. Ez valahogy elkedvetlenítette. Eszébe jutott Akszinya márványsima nyaka a göndör, pihés kis fürtökkel, és olyan érzés lepte meg, mintha inge gallérjába, izzadt hátára szúrós szénatörmeléket szórtak volna. Összehúzta magát, és visszafojtott bánattal nézte a csámcsogó, szürcsölő, zabáló vendégeket.
 Amikor felcihelődtek az asztal mellől, valaki befőttszagot és a búzakenyér tömör, savanykás illatát lehelte arcába, aztán föléje hajolt, és egy marék kölest hintett a csizmája szárába. Hogy rossz szem meg ne verje a vőlegényt. Visszafelé menet egész úton törte a lábát a köles, az ing szoros gallérja szinte fojtogatta. Grigorij hideg kétségbeesett haragjában káromkodást motyogott magában; elkeserítette a sok lakodalmi ceremónia.
 22

 A lovak jócskán kifújták magukat Korsunovéknál. De mire a Melehov-udvarig nyargaltak, már megint fogytán volt az erejük. A farszíjakon galacsinná verődött, majd lepottyant a hab.
 A bevodkázott kocsisok irgalmatlanul hajtottak.
 A lakodalmas menetet az öregek fogadták. Pantyelej Prokofjevics itt-ott őszbe vegyülő, ezüstös szálú, fekete szakálla csillogott a napfényben, amikor magasra emelte a szentképet; Iljinyicsna mellette állt, vékony ajka kővé meredt.
 Grigorij meg Natalja áldásra járult. Búzaszemmel, komlóval hintették meg őket. Áldás közben könnyet ejtett Pantyelej Prokofjevics, zavartan kapkodott, elkomorult, sajnálta, hogy mások is tanúi gyöngeségének.
 A jegyespár helépett a házba. Darja a vodkától, a nyargalástól és az égető naptól pirosan szaladt fel a tornácra, és nekirontott a konyhából előfutó Dunyaskának.
 – Hol van Petro?
 – Nem láttam.
 – A paphoz kéne indulni. Ő meg eltűnt, az átkozott.
 Petro túl sok pálinkát vedelt, kábán hevert az alvázról levett szekérben. Nyögött. Darja, mint a kánya, csapott le rá:
 – Részegre ittad magad, te ronda szerzet! Kelj fel rögtön! Sietni kell a paphoz!
 – Ereggy innét!… Semmi közöm hozzád!… Nem parancsolsz te nekem! – jegyezte meg nagy bölcsen, összevissza kotorászott kezével a földön, és egy halomba sepert egy csomó tyúkganét meg szalmatörmeléket.
 Darja sírva dugta két ujját ura szájába, lenyomta ostobaságokat fecsegő nyelvét, és segített neki megkönnyebbülni. A nagy hirtelenség miatt egészen megkukult Petro fejére egy veder kútvizet zuhintott, aztán szárazra törölte egy szikkadni kiterített pokróccal, és máris cipelte a pópához.
 Egy óra múlva Grigorij a templomban állt, a gyertyafény özönében megszépült Natalja mellett, zavartan szorongatta markában a viaszgyertyát. Fátyolos szeme végig-végigsiklott a suttogó násznép tömött falán. Agyában egyre ott forgott a tolakodó gondolat: „Nincs többé mulatság, vége!” Mögötte a dagadt képű Petro köhécselt, valahol a tömegben felvillant Dunyaska szeme, néhány ismerősnek vagy ismeretlennek tűnő arc. Hallotta a kar harmóniátlan zsolozsmáját, a szerpap elnyújtott énekét. Grigorij a közömbösség vasbilincsébe került. Amikor körüljárták az olvasópulpitust, rálépett a szuszka Visszarion atya gacsos csizmája sarkára. Csak olyankor állt meg, amikor Petro észrevétlen megrántotta kabátja alját; a gyertyák repdeső lángkupakjába bámult, és egyre jobban elhatalmasodó álmos kábasággal küszködött.
 – Cseréljétek ki a gyűrűt – mondta Visszarion atya, és melegen tekintett Grigorij szemébe.
 Kicserélték. „Soká lesz még vége?” – kérdezte Grigorij szeme, amikor oldalról elkapta Petro tekintetét. Petro megrebbenő szája széle egy mosolyt fojtott el: „Nemsoká.” Aztán Grigorij háromszor megcsókolta felesége nedves, seízű ajkát; az egész templomban az eloltott gyertyák füstös faggyúillata terjengett. A pitvarba zsúfolódott emberek a kijárat felé tolongtak.
 Grigorij Natalja nagy, érdes kezét fogva ment ki a templom tornácára. Valaki a vőlegény fejére tette a sapkát. Délről ürömillatú, meleg szél fújt. A puszta felől hűvösség nyomult a faluba. Valahol túl a Donon kék villám cikázott, eső közelgett. A fehér kerítés mögött a hangok morajába olvadva hívogatón és kellemesen csilingeltek a lábukat váltogató lovak csengői.
 
 23

 Korsunovék csak akkor érkeztek, mikor a vőlegényt meg a menyasszonyt már elvitték a templomba. Pantyelej Prokofjevics mindaddig nem győzött kijárni a kapu elé; végig-végignézett az utca során, de a szúrós, tövises dudvabokrokkal szegélyezett szürke utat üresre söpörte a lakodalom. Átpillantott a Don túlsó partjára. Feltűnően sárgállott az erdő, az érett, bolyhos nád fáradtan hajlott a Donon túli tavacska, a sás fölé.
 Ősz eleji, bús, kék szendergésbe olvadó alkonyat fátyla borult a falura, a Donra, a krétahegy nyúlványaira, a lila párában elmosódó erdőkre, a sztyeppére. A kanyar mögött, a keresztútnál, finoman kirajzolódott az égre egy kápolna kis tornya.
 Pantyelej Prokofjevics fülét alig hallható, pergő szekérzörgés és kutyaugatás ütötte meg. A térről két szekér robogott be az utcába. Az elsőn, a ruganyos ülésen himbálózva, Miron Grigorjevics ült Lukinyicsnával. Velük szemben Grisaka apó új egyenruhában, György-keresztekkel, érdemrendekkel. Mityka hajtott. Hanyagul ült a bakon, meg se mutatta az ülés alá dugott ostort a vágtatástól nekivadult, jól táplált hollófekete lovaknak. A másikon Mihej rángatta a gyeplőt, hátravetette magát, úgy erőlködött, hogy ügetésre fogja a száguldó lovakat. Mihej hegyes, szemöldöktelen arcát lilásvörös pír öntötte el, sapkájának kettérepedt ellenzője alól bőven ömlött a verejték.
 Pantyelej Prokofjevics kitárta a kaput, és a szekerek egymás után berobogtak az udvarra.
 A tornácról, mint egy anyalúd, tipegett lefelé lljinyicsna, rokolyájának aljával leseperte a fokokra hordott vékony kis ganéjlemezeket.
 – Isten hozta, drága nászuramék! Tiszteljék meg szerény hajlékunkat! – és meghajtotta vaskos derekát.
 Pantyelej Prokofjevics a fejét oldalt billentve szélesre tárta karját:
 – Tiszta szívből kérjük, nászuramék: kerüljetek beljebb! – Rikkantott egyet, hogy fogják ki a lovakat és odament nászurához.
 Miron Grigorjevics a tenyerével csapkodta bugyogóját, tisztogatta a portól. Kezet fogtak, aztán a tornác fele indultak. Grisaka apó egy picikét lemaradt: majd szétrázta ez a veszett nyargalás.
 – Kerüljenek beljebb, nászuramék! – unszolta őket újból és újból Iljinyicsna.
 – Köszönjük, köszönjük!… Megyünk mán!
 – Nem győztük mán várni magukat… Erre tessék!… Mingyán adok egy kis seprűt, leporolni nászuram mundérját. Ojjan por van most, hogy lélegzetet se vehet az ember.
 – A bijon: micsoda aszály! Attul van ez a fene por is… Csak ne fáradjon, nászasszonyom, én rögtön… csak… – Grisaka apó szaporán hajbókolt a találékonynak éppen nem mondható háziasszony felé, farral a szín felé nyomult, és eltűnt a festett oldalú szelelőrosta mögött.
 – Nyakába akaszkodsz az öregnek, te tyúkeszű! – robbant rá Pantyelej Prokofjevics, amikor a tornácnál találkoztak. – A szükségét akarja intézni szegény öreg, te meg… Pfü, uramisten, de buta vagy!
 – Honnan tudjam, hogy mit akar? szégyenkezett lljinyicsna.
 – Ki kell találni az ilyesmit! Na, itt mán nincs keresnivalód. Eriggy, kísérd be a nászasszonyt!
 A terített asztalok mellett már mámoros zsivajba olvadt az ittas vendégek hangja. Nászuramékat a szépszobában ültették asztalhoz. Nemsokára megjöttek a templomból a fiatalok is. Pantyelej Prokofjevics öntött a kétpintes üvegből. Szeme könnybe lábadt.
 – Na, nászuram, nászasszonyom, a gyermekek egészségére! Minden olyan jól menjen, ahogy mi megegyeztünk… Boldogságban, egészségben éljenek, míg meg nem halnak!
 Grisaka apónak hasas poharat töltöttek teli. Felét a szájába töltötték, amelyet zöldesfehér szakáll bozótja borított. A másik felét a mundér állógallérja mögé öntötték. Ittak koccintva. Ittak anélkül. Olyan ricsaj volt már, mint egy zsibvásárban. Nyikifor Kolovejgyin, a vén gárdista, Korsunovék távoli rokona az asztal legszélén ült. Ujjait szétterpesztve, felemelte kezét, és elbődült:
 – Keserű!*
 – Kee-see-rűűűü! – kaptak a szón az asztal mellett.
 – Tyű, de keserű!… – visszhangozták mások a zsúfolásig megtelt konyhából.
 Grigorij hunyorogva csókolta felesége édeskés száját, és mérges pillantásokat szórt jobbra-balra, mint az üldözött farkas.
 Vörös arcok. Mámoros-zavaros trágár pillantások, mosolyok.
 A csámcsogva rágó szájakból olykor részeg nyál cseppen a hímzett abroszokra. Szóval – lakodalom!
 Nyikifor Kolovejgyin kitátotta fogatlan száját, megint felemelte a kezét:
 – Keserű! – Világoskék testőrmundérja ujján összegyűrődtek a továbbszolgálóknak dukáló aranycikornyák. – Keserű!
 Grigorij gyűlölettel nézegetett Kolovejgyin foghíjas szájába. A fogai közt tátongó résen apró csatornaként bújt ki nyálkás, vörös nyelve, valahányszor azt mondta, hogy „keserű”.
 – Csókolózzatok, azt a rézangyalát… – sziszegte Petro, és meg-megrebbent vodkában ázott bajusza hegye.
 A konyhában az égőpiros arcú, becsípett Darja nótára gyújtott. Felkapták a dalt, átdobták a szobába is:
 Ez a folyó hej de széles.
 Hol a ladik meg a révész?
 A hangok egymásba fonódtak… Hrisztonya ablakrezegtető, bömbölő hangja elébe szaladt a többinek:
 Teli kancsót elibénk,
 Hadd igyuk ki fe-né-é-kig.
 A hálóban egybefolyó asszonyi cincogás:
 Elvesztettem, elveszítettem, haj a hangomat.
 Segítségükre siet most egy öreg férfihang, úgy rezeg, lötyög, mint laza abroncs a hordón:
 Elvesztettem, elveszítettem
 Haj, el a hangomat.
 Sej, idegen kertben repkedtem;
 Berkenye bogyóját csipegettem.
 – Mulassunk, jó emberek!
 – Kóstold meg ezt az ürühúst!
 – Vedd le a mancsod, idenéz az uram!
 – Keserű-ű-ű!…
 – A vőfély nagyon tolakodó… Ni, hogy bánik a nyoszolyóasszonnyal…
 – Nem, barátom, neeem, csak ne kínálgass te bennünket ürühússal… Kecsegét, azt igen, azt ennék… Eszek is, mert a jó zsíros!
 – Proska komám, igyuk meg a jánosáldást!
 – Égeti a torkom, mint a tűz…
 – Szemjon Gorgyejevics!
 – Mi a?
 – Szemjon Gorgyejevics!
 – Mi lelt?
 – Eredj innét!
 A konyhában hajladozik, ring a padló, kopognak a csizmasarkok. Lepottyan egy pohár. A csörömpölés belevész az általános zajba. Grigorij az asztalnál ülők feje felett a konyhába pislog: az asszonyok visongva, rikoltozva topognak körbe-körbe. Rázzák azt a kövér farukat (soványát nem lehetett látni, mert mindegyiken hat-hét szoknya rezeg), lengetik csipkés zsebkendőjüket, tánc közben meg-meglökik egymást könyökükkel.
 A háromsoros harmonika tolakodóan recsegtette a dobhártyákat. A harmonikás mély hangokba is át-átcsapó kozák táncdalra zendített.
 – Helyet! Adjatok helyet!
 – Húzódjatok összébb, kedves vendégek! – rimánkodott Petro, és meg-meglökte a táncban megizzadt asszonyokat.
 Grigorij felélénkült, Nataljára pillantott.
 – Petro rögtön rákezd a kozák táncra, nézd csak!
 – Kivel akarja járni?
 – Nem látod? Az anyáddal!
 Lukinyicsna a csípőjének szegte kezét. A balban zsebkendő.
 – Na, rajta hát, vagy én kezdem!
 Petro aprókat tipegett, odament az asszonyhoz, csudás figurákat vágott ki, aztán visszaficánkolt a helyére. Lukinyicsna felemelte szoknyája alját, mintha át akarna ugrani valami pocsolyát; aprókat kopogott a topánka orrával, és zajos tetszés közepette, lábát férfi módra fel-felrúgva, ment vissza a körbe.
 A harmonikás most a legmélyebb hangokon sebesen pergő ritmusba csapott át. Ez a sebes ritmus megint elsodorta helyéről Petrót, nagyokat kurjantva guggra vágódott, és csattogva verte tenyerével a csizmaszárat. Bajusza csücskét szája szélébe szívta. Homlokán ide-oda hányódott izzadságtól nyirkos üstöke, de nem tudta követni a láb iramát.
 Az ajtónál tolongok háta eltakarta Petrót Grigorij elől. Ő csak a patkós csizmasarok egybefolyó kopogását hallotta – olyan volt, mintha fenyődeszka égett volna meg a kapatos vendégek fel-felvijjogó rikoltozását.
 Utoljára Miron Grigorjevics vitte táncba Iljinyicsnát. Komolyan, kimérten táncolt, úgy, ahogy minden egyebet is csinált.
 Pantyelej Prokofjevics egy zsámolyon állt, ide-oda lóbálta sánta lábát, csettintgetett a nyelvével. Lába helyett a fülbevalója meg a szája táncolt, amely egy pillanatra se állt be.
 Kozák táncban vonaglottak a szenvedélyes táncosok is, meg azok is, akik tisztességesen meg se tudták hajlítani a lábukat.
 Mindenkinek kiabáltak valamit:
 – Ne hozz szégyenbe!
 – Apróbbat! Jobban szaporázd!
 – A lábad könnyű, csak a farod mozog nehezen!
 – Járjad, csak járjad!
 – Mégiscsak a mi falunkban értik a legjobban!
 – Adj kompótlevet, mert különben…
 – Kidöglöttél, nyavalyás! Táncolj, mert a butéliát repítem fejedhez!
 A pityókos Grisaka apó átölelte szomszédja széles, nagy csontú hátát, és szúnyog módra döngicsélte a fülébe:
 – Hányba soroztak, komám?
 Szomszédja, egy köpcös öreg – olyan, akár a vén tölgy legyintgetve bömbölte:
 – Harminckilencbe, fiam!
 – Hogy? Mi? – Grisaka apó ráncos fülkagylója kétfelé állt a csodálkozástól.
 – Harminckilencbe, megmondtam mán…
 – Kicsoda maga? Mék ezredbe szógált?
 – Makszim Bogatirjov, a Baklanov-ezred őrmestere. Születni meg… születni meg Krasznij Jarban születtem.
 – Melehovék rokona?
 – Hogy?
 – Mondok: Melehovék rokona?
 – Öhöm… Nagyapa vagyok.
 – Baklanov-ezredbéli?
 Az aggastyán alig pislákoló szemmel bámult Grisaka apóra, fogatlan ínye közt ide-oda hengergetett egy rágatlan húsdarabot, és csak a fejével bólogatott:
 – Szóval ott vót a kaukázusi hadjáratban is, mi?
 – Magával a megboldogult Baklanovval együtt – Isten nyugosztalja – szógáltam én. Együtt foglaltuk el a Kaukázust… A mi ezredünkbe csak a legjava kozákok kerültek… A testőrnek való, de egy kicsit hajlott legényeket válogattak abba! Hosszú karúak, széles vállúak voltak… A mostani kozák keresztbe is elfért volna a mi ezredbélink vállán… Micsoda legények voltak azok, fiacskám!… A megboldogult tábornok úr őkegyelmessége Cselendzsijszk aulban* engem egyszer a korbáccsal méltóztatott…
 – Én meg a török hadjáratban vótam részes… Hogy? Részt vettem bizony. – Grisaka apó kidüllesztette összeaszott mellét, megcsörrentette a György-kereszteket.
 – Hajnaltájt foglaltuk el azt a falut, délben már riadót fúj a kürtös…
 –Mi is szógáltunk a fehér cárnak. Rosics alatt nagy csata vót, a mi ezredünk, a Tizenkettedik Doni Kozákezred csapott ott össze az ő janicsárjaikkal.
 – Szóval, riadót fútt a kürtös – folytatta a Baklanov-ezredbeli, rá se hederítve Grisaka apóra…
 – Az ő janicsárjaik, azok olyanok, mint minálunk a gárdisták… Úgy ám! – Grisaka apó heveskedik, dühösen csápol összevissza. – A saját cárjuk, a szultán mellett szógálnak, a fejükön meg olyan fehér szütyőket hordanak összetekerve. Mi? Igen bizony, fehér szütyőket a fejükön…
 – Én meg aszondom ezredbéli cimborámnak: „Hé, Tyimosa, visszavonulunk, vedd le csak azokat a szőnyegeket a falról, majd a kápaszíjba kötjük szépen…”
 – Két György-keresztem van! Kitüntettek vitéz tetteimér! Egy török őrnagyot elevenen fogtam el!
 Grisaka apó sír, és aszott öklével a vénséges vén Baklanov-katona döngő medvehátát veri, az meg egy darab tyúkhúst mártogat a savanyú meggylébe ahelyett, hogy a tormába mártogatná; bambán bámul a laskalevessel leplötykölt abroszra, és gyámoltalanul hummogja beesett szájával:
 – Ládd, fiam, milyen bűnre csábított a gonosz lélek!… – Az aggastyán csökönyös dermedtséggel mered az abrosz fehér ráncaira, mintha nem a vodkával, laskalevessel leöntött abroszt látná, hanem a kaukázusi hegyek vakító fehér hóredőit. – Soha életemben nem vettem el a másét… Megesett máskor is, hogy elfoglaltunk egy-egy cserkesz falut, volt ott is sok minden a szakljákban,* de én soha meg se irigyeltem… A más holmija, mondhatni, az ördögtől való … de akkor, ládd-e… szóval szemembe ötlött a szőnyeg… rojtos vót… Gondolom magamba, jó pokróc lesz belőle a lónak…
 – Mink is láttunk ilyen mindenféléket… Mink is jártunk tengerentúli országokba… – Grisaka apó igyekszik szomszédja szeme közé nézni, de a mélyen benn ülő szemeket ősz szemöldök és szakállpamacsok lepik el, mint horhost a burján. Grisaka apó tekintete sehogy sem tud a szemig furakodni, mert körös-körül átgázolhatatlan szőrbozót állja útját.
 Ravasz cselhez folyamodik: váratlan fordulattal magára akarja vonni szomszédja figyelmét, épp ezért minden előzetes nekirugaszkodás nélkül belevág a kellős közepébe:
 – Azt vezényli erre Tyerszincev kapitány: „Szakaszonként oszlopban, ügetés, indulj!”
 A Baklanov-ezredbeli aggastyán fel-felveti fejét, mint a katonaló, ha kürtszót hall; asztalra ejti bütykös öklét, úgy motyogja maga elé:
 – Lándzsát szegezz, kard ki kard, előre, Baklanov-fiúk! – Ekkor hirtelen megerősödik a hangja, fakó szeme fehérje villan egyet, és a régi, kihunyt tűz lángra lobban benne – Baklanov legények! – üvölti, s kilátja sárga, csupasz ínyű száját. – Roham! Indulj!
 Értelmesen, fiatalosan néz Grisaka apóra, és nem törli le kaftánja mocskos ujjával az állát csiklandozó könnyet.
 Grisaka apó is egészen felélénkült.
 – Kiadta a parancsot, megsuhogtatta a kardját. Nekiugrattunk a janicsároknak, azok meg így sorakoztak, ni! – Az abroszra csámpás négyzeteket rajzol az ujjával. — Oszt tüzeltek ránk erősen. Kétszer rohantunk rájuk, mind a kétszer visszavertek bennünket. Honnan, honnan nem került elő, de akkor az erdőből, oldalról, kivágtat a török lovasság. A mi parancsnokunk is kiadja a vezényszót a századnak. Jobbszárnyunkkal bekanyarodtunk, alakzatot változtattunk, osztán – egyenest nekik! Ütöttük-vertük! Széttapostuk őket. Mert miféle lovasság állhat ellen a kozáknak, mi? Annak nincs párja! Azok az erdő felé nyargaltak, üvöltöttek… Látom, hogy előttem vágtat el egy tiszt, szép sötétpej csődörön. Olyan legényes, nyalka tiszt, fekete bajusza lefelé csüng… Folyton hátranéz rám, kiveszi a pisztolyát a táskából. Az a táska oda vót szíjazva a nyereghez… Lőtt is, de nem talált. Erre sarkantyúba kapom a lovam, utolérem… Ketté akartam hasítani, de meggondoltam… Az is csak ember… Jobb kézzel átkaroltam, az meg, tetszik látni, így repült le a nyeregből. Összevissza harapta a karom, de mégiscsak elfogtam…
 Grisaka apó diadalmasan nézett szomszédjára: a vénség hatalmas, szögletes fejét mellére ejtve, jóízűen horkolt, elaludt a nagy zsivajban.
 
 MÁSODIK RÉSZ

 1

 Szergej Platonovics Mohov messzire vezeti vissza a családfáját, I. Péter uralkodása idején egyszer egy kétszersülttel és lőporral megrakott cári teherhajó haladt a Donon le, Azov felé. A Don felső folyásánál, a Hopjor torkolatától nem messzire, Csigonaki betyárfaluban fészkelő kozákok éjnek idején megrohamozták a hajót, az álomszuszék őrséget lekaszabolták, a kétszersültet meg a lőport elrabolták, a hajót pedig elsüllyesztették.
 A cár parancsára Voronyezsből csapatok vonultak Csigonaki ellen, felgyújtották a betyárok falvát, a hajó elleni támadásban részt vevő kozákokat kézitusában irgalmatlanul tönkreverték, a foglyul ejtett Jakirka kapitányt és negyven emberét tutajokra ácsolt akasztófára sorra felakasztották, és az alább fekvő, lázongó kozák falvak elrettentésére leúsztatták a Donon ezeket a hintákat.
 Tíz év múltán ott, ahol azelőtt Csigonaki házai füstöltek, újonnan jött kozákok meg azok ütöttek tanyát, akik ép bőrrel menekültek a nagy öldöklésből. Megint falu keletkezett a romok helyén, sőt védősáncokkal is körülövezték. Abban az időben került oda a faluba Nyikiska Mohov parasztfiú, cári felügyelő és besúgó a voronyezsi körzetből. A kozák élethez szükséges különféle portékát árult: késnyelet, dohányt, kovát. Lopott holmikat is adott-vett, kétszer egy évben bement Voronyezsbe, színleg portékáért, valójában pedig jelenteni azt, hogy a faluban egyelőre minden csendes, és hogy a kozákok semmi rosszat nem forralnak.
 Ettől a Nyikiska Mohovtól származtatták famíliájukat a kereskedő Mohovék. Szilárdan megvetették a lábukat a kozák földön. Úgy meghonosodtak, olyan erősen belegyökereztek a faluba, mint a kapotnyak; akárhogy cibálja is az ember, mégse tudja kitépni. Szentül őrizték azt a félig szétmállott okmányt, amelyet a voronyezsi vajda adományozott ősüknek, amikor a lázongó faluba küldte. Talán napjainkig is fennmaradt volna, de egy nagy tűzvész alkalmával, még Szergej Platonovics nagyapja idejében, elégett a szentképes sarokban őrzött fadobozzal együtt. A nagyapa tönkrement, elherdálta, elkártyázta egész vagyonát Már-már megint talpra állt volna, de a tűzvész mindent elemésztett. Szergej Platonovicsnak elölről kellett kezdem mindent. Mikor eltemette szélütött apját, csak egy kis pénzmaggal vágott neki az életnek. Faluról falura járt, sörtét, tollat vett. Vagy öt évig nyomorgott, csalt, fillérenként szipolyozta ki a környező falvak kozákjait, aztán Handlé Szerjozskából egyszeribe Szergej Platonovics lett, divatáruüzletet nyitott a faluban, elvette a félbolond pap lányát, csinos kis hozományt kapott vele. Rőföskereskedést nyitott. Nagyon jól eltalálta, mikor kell szövetüzletet alapítani. A bal parti falvakból, ahol homokos, érdes, helyenként kőkemény agyaggal elegyes, de mindenütt egyformán meddő a föld, a seregkörzeti kormányzat rendeletére egész faluszám kezdtek áttelepedni a kozákok a jobb partra. A fiatal Krasznokutszkaja falva mihamar naggyá cseperedett, új épületekkel tollasodott. A Csir, a Csornaja és a Frolovka folyók mentén, a volt földesúri birtokok tőszomszédságában, a pusztai szárazerek partján és a völgyekben az ukrán falvakkal határos, új telepek bújtak ki a földből. Azelőtt ötven versztát vagy még többet is kellett szekerezni portékáért, most meg, lám, itt a bolt, friss fenyődeszkából ácsolt, jó szagú rőfösáruval dugig zsúfolt polcokkal. Szergej Platonovics mindjobban tágította az üzletet, mintha húzós harmonika lett volna: rőfösárun kívül minden egyébbel is kereskedett, amire csak szükség van az egyszerű, falusi háztartásban: bőrárukkal, sóval, petróleummal, piperedolgokkal. Utóbbi időben még mezőgazdasági gépekkel, szerszámokkal is felszerelte a boltot. Az Akszaj-gyárból való arató-, sorvető gépek, ekék, osztályozó- és rostagépek csinos rendben álltak nyáridőben a hűvös, zöld védőtáblás bolt előtt. A más bugyellárisába nem lát bele az ember, az igaz, de úgy látszik, az üzlet takaros kis hasznot hajthatott a leleményes Szergej Platonovicsnak. Három év múlva gabonaraktárt nyitott, első felesége halála után egy esztendővel gőzmalom-építkezésbe fogott.
 Ritkás, fényes fekete szőrrel benőtt barna kezében tartotta egész Tatarszkot meg a környező falvakat. De milyen keményen! Ahány ház, annyi váltó hever Szergej Platonovics fiókjában: narancssárga szegélyű zöld papirosok; egyik egy aratógépért, a másik az eladó lány kelengyéjéért – (ideje már férjhez adni a lányt, Paramonov-raktárban leszorítják a búza árát. „Adj hitelbe, Platonovics!”) – és tömérdek más egyébért… A malomban kilenc embere dolgozik, a boltban hét, a háztartásában négy: összesen húsz száj eszik hát a boltos Mohov kegyelméből. Az első felesége után két gyermeke maradt: Liza meg egy nála két évvel fiatalabb fiú, a görvélyes, hamvába holt Vlagyimir. Második felesége, a száraz, keskeny orrú Anna Ivanovna, meddő maradt. Egész kései, felgyülemlett anyai szeretetét és kitombolatlan, epés haragját (harmincnegyedik éve alkonyán ment férjhez Szergej Platonovicshoz) az örökségképpen rámaradt gyermekekre öntötte ki. A mostoha ideges természete nem valami jó hatást tett a gyermekek nevelésére, de az apjuk annyit sem törődött velük, mint Nyikitával, a lovásszal vagy a szakácsnővel. Az üzlet meg a sok utazgatás felemésztette minden szabad idejét: hol Moszkvába, hol Nyizsnyij-Novgorodba, hol Urjupinszkajába, hol falusi vásárokra kellett járnia. A gyermekek meg nőttek, felügyelet nélkül. A nem valami finom lelkű Anna Ivanovna nem is próbált behatolni a gyermeki lelkek rejtekeibe – nem is ért rá a nagy háztartás miatt –, így aztán a két gyermek úgy nőtt fel egymás mellett, mint két idegen, jellemük is egészen elütött; nem is úgy festettek, mintha édestestvérek volnának. Vlagyimir zárkózott, lagymatag fiúvá cseperedett. Gyanakvón nézett, komolysága meghazudtolta korát. Liza mindig a szobalány meg a szakácsnő, egy minden hájjal megkent feslett nőszemély társaságában forgolódott, korán megtanulta a fonákjáról is nézni az életet. Az asszonyok felébresztették benne az egészségtelen kíváncsiságot, és a lány – akkor már szögletes, szégyenlős csitri – magára hagyatva nőtt, mint erdőben a vad nadragulyabokor.
 Lassan teltek, múltak az évek.
 Az öreg még öregebb lett – a maga sorja szerint a fiatal sudarak meg zöld lombot hajtottak.
 Egyszer, az esti tea mellett, módfelett elámult Mohov, amikor lányára pillantott (Jelizaveta már elvégezte a gimnáziumot, és csinos, szemrevaló lánnyá serdült); rápillantott, és a csésze a borostyánkőszínű teával megreszketett a kezében: „Mennyire hasonlít megboldogult anyjára, Uramisten, micsoda bámulatos hasonlóság!” – Lizka, gyere csak, fordulj meg! – Nem is vette észre, hogy a lány zsenge gyermekkora óta mennyire emlékeztet anyjára.
 Vlagyimir Mohov ötödosztályos gimnazista, nyeszlett, betegesen sárga legényke, a malom udvarán járkált. Nemrég jött haza nénjével nyári vakációra, és Vlagyimir, mint mindig, most is, alighogy megérkezett, szaladt megnézni a malmot, ide-oda mászkálni a lisztporos emberek tömegében, hallgatni a hengerek, fogaskerekek egyhangú zümmögését, a sebesen sikló szíjak suhogását. Hízelgett neki az őröltető kozákok tiszteletteljes suttogása:
 – A gazda örököse…
 Vlagyimir óvatosan kikerülgette az udvaron elpotyogtatott ökörganét meg a fogatokat, elsétált a kisajtóig, de akkor eszébe jutott, hogy még nem volt a gépházban. Visszament.
 A vörös petróleumtartály mellett, amely ott állt a gépház bejáratánál, Tyimofej gépész s a mázsáló, akit csak „Filkó”-nak becéztek, még Davidka, a gépészsegéd, egy fehér fogú fiatal legény, térdig felgyűrt nadrágban nagy agyagcipót dagasztott, taposott.
 – Ahá, á, a gazda! – fordult feléje Filkó gúnyos bókkal.
 – Jó napot!
 – Jó napot, Vlagyimir Szergejevics!
 – Mit csinálnak?
 – Ezt az agyagot dagasztjuk – nevetett dühösen Davidka, nagy nehezen rángatva ki lábát a ganészagú, sűrű pépből. – Apád sajnálja a garast, nem akar asszonyokat fogadni, bennünket hajt. Fösvény ember ám a te apád! – tette hozzá, és nagy cuppogva tovább dagasztotta a sarat.
 Vlagyimir elveresedett. Legyőzhetetlen ellenszenvet érzett az örökké mosolygó Davidkával, lekicsinylő modorával, még fehér fogaival szemben is.
 – Hogyhogy fösvény?
 – Úgy. Rettentő fukar. A maga sz… szemetjét is megenné – magyarázta egyszerűen Davidka, és elmosolyodott.
 Filkó és Tyimofej helyeslően nevetett. Vlagyimir úgy érezte, mintha szíven szúrta volna a sérelem. Hidegen végigmérte Davidkát.
 – Szóval te nem vagy megelégedve?
 – Mássz ide, dagassz, megtudod. Ki az a marha, aki a helyemben meg volna elégedve? A te apukádat kéne ideparancsolni, lelappadna egy kicsit a pocakja!
 Davidka imbolyogva, lomha léptekkel járt körbe-körbe. Magasra szedte a lábát, és most már szelíden, vígan mosolygott. Vlagyimir a kellemes elégtételt előre kóstolgatva, kevergette gondolatait, mint a kártyát. Megtalálta a megfelelő választ:
 – Jól van – mondta szünetet tartva akkor megmondom apának, hogy nem vagy megelégedve a hellyel.
 Sunyin nézett Davidka arcába; egészen megdöbbent, hogy mekkora hatást tett a szava: Davidka ajka siralmasan, kényszeredetten mosolygott, a másik kettő arca elkomorodott. Egy percig mind a hárman szótlanul dagasztották az agyagot. Végül Davidka felszakította tekintetét sáros lábáról, és így szólt:
 – Csak tréfáltam, Vologya… Csak viccbül mondtam.
 – Akkor is… csak megmondom a papának, mit beszéltél.
 Ahogy elhaladt a tartály mellett, sértés facsarta könnyek buggyantak szemébe. Sajnálta magát is, apját is, még Davidkát is azért a siralmas mosolygásért…
 – Vologya!… Vlagyimir Szergejevics! – kiáltotta Davidka rémülten, kikászálódott a sárból, leeresztette nadrágja szárát térdig agyagos lábára.
 Vlagyimir megállt. Davidka zihálva szaladt oda hozzá.
 – Ne mondja meg a papájának. Igazán csak viccből mondtam… Ne haragudjon mán rám, bolondra… Bizony isten… Nem akartam megsérteni!… Csak tréfáltam…
 – Jól van, nem mondom meg! – kiáltotta Vlagyimir homlokát ráncolva, és a kiskapu felé indult.
 A szánalom kerekedett felül benne. A lelki megkönnyebbülés érzésével sétált a fehér léckerítés mellett. A malomudvar szögletében emelkedő kovácsműhelyből játékos pörölykopácsolás hallatszott: egyszer a vasra tompán, lágyan, kétszer – ugrálva – a csengő-bongó üllőre dörrent a pöröly.
 – Mér piszkáltad? – hallotta Filkó fojtott, mély hangját Vlagyimir, ahogy mind messzebbre sétált. – Ha nem piszkálod, akkor büdös se lesz!
 „Ronda csőcselék – dühödött meg Vlagyimir –, milyen csúnyán beszél… Megmondjam, ne mondjam?”
 Hátratekintett. Látta, hogy Davidka már megint úgy vigyorog, mint azelőtt. Szilárdan eltökélte: „Megmondom. Azért is!”
 Az üzlet előtti téren szekérbe fogott ló állt a cölöphöz kötve. A tűzoltószín tetejéről csipogó verébhadat hessegettek el a kölykök. A teraszról Bojariskin egyetemi hallgató harsány baritonja mennydörgött, meg még valakié: olyan rekedtes, repedtfazék-hang.
 Vlagyimir felment a tornácra. Fölötte meglibbent a vadszőlő lombja, mely buján behálózta a tornácot meg a verandát, és a párkány kék faragványairól zöld habselyem sapkaként lógott le.
 Bojariskin csak csóválta lilás, borotvált fejét, és a mellette ülő fiatal, de szakállas Balanda tanítóhoz fordulva beszélt.
 – Olvasom, persze, de — noha magam is földet túró kozák fia vagyok, és egészen természetesen gyűlölök minden kiváltságos osztályt – mégis, képzelje el, roppant sajnálom ezt az elhaló réteget. Magam is szinte nemessé és földbirtokossá válok, elragadtatással szemlélem női ideáljukat, és szívemen viselem az érdekeiket – egyszóval, tudja az ördög, hogy is van ez! Ezt, öregem, ezt nevezem lángelmének! Az ember a hitéből is kitérne érte!
 Balanda selyemöve bojtját morzsolgatta, és gúnyos mosollyal nézegette blúza alján a gyapjúfonállal hímzett mintákat. Liza a karosszékben lustálkodott. A beszélgetés, úgy látszik, cseppet sem érdekelte. Örökké egyforma, valamit elvesztett, valamit kutató szemével unatkozva bámult Bojariskin összekarcolászott, lila fejére.
 Vlagyimir meghajolt, elment mellettük, bekopogtatott apja szobájába. Szergej Platonovics a hűs bőrdíványon éppen a Russzkoje Bogatsztvo* júliusi számát lapozgatta. A padlón sárgult csontnyelü papírvágó kés hányódott.
 – Mi kell?
 Vlagyimir a válla közé húzta fejét, idegesen megigazította magán az inget.
 – A malomból jövök… kezdte tétován, de aztán eszébe jutott Davidka vakító mosolya, apja kerek pocakjára, a rajta feszülő nyersselyem mellényre pillantott, és most már eltökélten folytatta: – …és hallottam, ahogy a Davidka azt mondja, hogy…
 Szergej Platonovics figyelmesen végighallgatta, és csak annyit mondott:
 – Elcsapjuk. Eredj! – és böhékelve a késért nyúlt.
 Esténként Szergej Platonovicsnál gyűlt össze a falubeli intelligencia: Bojariskin, a moszkvai műszaki főiskola diákja; Balanda tanító, akit kóróvá rágott a roppant becsvágy és a tüdőgümőkór; Marfa Geraszimovna, tanítónő, Balanda ágyasa, egy soha nem vénülő, gömbölyded leányzó, aki állandóan illetlenül kikandikáló alsószoknyát hordott; a postamester, egy spanyolviasz- és pacsuliszagú, begyepesedett, különc agglegény. Néha el-ellovagolt ide Jevgenyij Lisztnyickij, a fiatal főhadnagy is, amikor apja birtokán vendégeskedett. Esténként teát ittak a verandán, éjszakába nyújtották a semmi haszna fecsegést, és valahányszor félbeszakadt a beszélgetés fonnyadt szála, valamelyik vendég mindig feltekerte a házigazda berakásos, drága gramofonját.
 Néhanapján, úgy sátoros ünnepeken, Szergej Platonovics szeretett port hinteni a világ szemébe: összecsődített egy sereg vendéget, drága borokkal, friss tokkaviárral lakatta jól őket, amit csakis ebből az alkalomból rendelt Batajszkból. De volt ott más finom harapnivaló is. Máskor jobban fogához verte a garast. A könyv volt az egyetlen, amit nem tagadott meg magától. Szergej Platonovics szeretett olvasni, és mindenbe behatolni avval a józan paraszteszével, amely olyan tapadós volt, mint az aranka.
 Társa, a hegyes szakállú, szőke Jemeljan Konsztantyinovics Atyopin, akinek a szeme mindig elbújik abban a vékony résben, ritkán járt el hozzá. Atyopin egy kiugrott uszty-medvegyicai apácát vett el, tizenöt esztendős házasélete alatt nyolc gyermeket nemzett vele, és ideje nagy részét otthon töltötte. Jemeljan Konsztantyinovics ezredírnok volt valamikor, de karriert csinált. Az írnokságból hurcolta be a családba a talpnyalás, a törleszkedés rothadt szellemét. A gyermekek lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek apjuk jelenlétében. Reggelenként megmosakodtak, felsorakoztak az ebédlőben a koporsó formájú, óriási, fekete falióra alatt; anyjuk mögöttük állt. Alig hallatszott ki a hálószobából apjuk száraz köhecselése, hamisan, száz hangon rázendítettek… „Mentsd meg, uram, a te népedet!”, aztán; „Miatyánk, ki vagy a mennyekben!”
 Jemeljan Konsztantyinovics gyorsan felöltözött, mire bevégezték az imádságot és kiment. Még jobban összehunyorította káposztazöld szemei rését, érseki mozdulattal kinyújtotta csupasz, húsos kezét. A gyermekek sorjában kézcsókra járultak. Jemeljan Konsztantyinovics megcsókolta felesége arcát, és a „cs” betűt gyengén selypítve kérdezte:
 – Policka, befőzted már a teáckát?
 – Befőztem, Jemeljan Konsztantyinovics.
 – Cak minél erősebbre! Tölc egy cészével!
 Ő volt az üzleti könyvelő. A vastagon nyomott „Tartozik-Követel” cím alatt oldalakat tudott telecirkalmazni azokkal a kacskaringós, írnoki ákombákomokkal. Olvasgatta a Tőzsdei Tudósitások-at, uborkaorrát aranycsíptető nyerge alá törte, bár erre semmi szükség sem volt. Az alkalmazottakkal udvariasan bánt.
 – Ivan Petrovic, mérjen cak az úrnak egy darab krími kartont.
 Felesége Jemeljan Konsztantyinovicsnak, a gyermekek apáckának szólították, a boltossegédek meg Cuclinak csúfolták.
 A két pap – Visszarion atya és Pankratyij esperes – nem barátkozott Szergej Platonoviccsal. Régi elszámolnivalójuk volt vele! De egymással se valami jó viszonyban voltak. Pankratyij atya, ez a megrögzött kötekedő, nagy hozzáértéssel pocskondiázta Krisztusban kedves testvéreit; az ukrán gazdasszonyával szerelmeskedő, özvegysorban éldegélő, barátságos természetű Visszarion atya, aki orrhangon beszélt a szifilisz miatt, igyekezett kerülni, és csöppet sem szívelte az esperest rettenetes gőgje, kötekedő, kákán csomót kereső természete miatt.
 Mindegyiknek saját háza volt a faluban, csak Balanda tanítónak nem. Mohov kékre mázolt, bádogtetős, nagy háza a téren díszelgett. A házzal szemben, épp a tér köldökén terpeszkedett a rácsos ajtajú vedlett cégéres üzlet:
 SZ. P. MOHOV ÉS J. K. ATYOPIN ÁRUHÁZA

 A bolt mellé alacsony, hosszú, pincés szín zárkózott fel. Attól húsz ölnyire kezdődik a templomkerítés téglagyűrűje meg a templom, túlérett zöldhagyma formájú kupolájával. A templom túlsó felénél az iskola fehérre meszelt, kincstáriasan szigorú falai és két díszes ház emelkedik: egy kék épület, ugyanolyan kerítéssel –, Pankratyij atya hajléka –, meg egy barna (hogy csak azért se légyen olyan, mint a szomszédé), faragott kerítéssel, széles erkéllyel: Visszarion atya otthona. A sarkon Atyopin emeletes, esetlenül keskeny házacskája, mögötte a posta, aztán a kozák házak szalma- és bádogteteje, a malom meredek háta meg a csúcsán a rozsdás bádog szélkakasok látszanak.
 Az emberek reteszre járó külső-belső védőtáblával zárkóztak el a kerek világtól. Este, hacsak vendégségbe nem mentek, bekattintották a reteszeket, eloldották pórázáról a házőrző kutyát, és a néma faluban csak a bakter fakereplője recsegett.
 2

 Mityka Korsunov augusztus végén véletlenül összetalálkozott a Donnál Szergej Platonovics lányával, Jelizavetával. Mityka csak az imént jött meg a Donon túlról. Amikor csónakját a tönkhöz kötötte, meglátott egy könnyű, festett csónakot, ahogy enyhén szelte, barázdálta a folyó tükrét. A csónak a folyón lefelé, a kikötőhely felé tartott. Bojariskin evezett benne. Kopaszra nyírt fején verejték csillogott, homlokán, halántékán kidagadtak a szétágazó erek.
 Mityka nem ismerte meg azonnal Jelizavetát. Szalmakalapja kékesszürke árnyékot vetett szemére. Napbarnította kezével egy nyaláb tündérrózsát szorított mellére.
 – Korsunov! – integetett a fejével, amikor meglátta Mitykát.
 – Becsaptál!
 – Hogyhogy?
 – Nem emlékszel? Azt ígérted, jössz velem horgászni!
 Bojariskin elengedte az evezőt, nyújtózott egyet. A csónak futtában kicsúszott orrával a partra, és csikorogva mállasztotta a parti krétarögöket.
 – Emlékszel még rá? – nevetett Liza, és kiugrott a csónakból.
 – Nem értem rá. Sok a munka… – mentegetőzött Mityka. Még a lélegzete is elakadt, ahogy a feléje igyekvő lányt figyelte.
 – Nem! Nem bírom már!… Én, Jelizaveta Szergejevna, fellázadok! Sej, de eveztem eleget, evezzen már más is!… Csak gondolja meg, mennyit csavarogtunk ezen a nyavalyás vízen. Véresre törte a markomat az evező nyele. Jó nekem a szárazföld is!
 Bojariskin keményen lépett hosszú, mezítelen talpával a szúrós krétamorzsalékra, és agyongyürkölt diáksapkájával törülte le izzadt homlokát. Liza nem is felelt a diáknak, hanem egyenest odament Mitykához. A legény ügyetlenül megszorította a feléje gyújtott kezet.
 – Mikor megyünk hát horgászni – kérdezte a lány, hátra-hátravetette fejét, és a legényre kacsingatott.
 – Akár holnap is. Elcsépeltünk, most már lehet.
 – Nem csapsz be?
 – Nem, nem!
 – Jókor értem jössz?
 – Napfeljötte előtt…
 – Várlak…
 – Elmegyek, bizonyisten, elmegyek!
 – Nem felejtetted el, melyik ablakon kell kopogtatni.
 – Meglelem én azt! – mosolygott Mityka.
 – Én valószínűleg nemsokára elutazom, de előbb szeretnék egy kicsit horgászni.
 Mityka szótlanul forgatta kezében a sajka lakatjainak rozsdás kulcsát, és a lány száját nézte.
 – Soká tart még? – kérdezte Bojanskin, és egy cifra kagylót vizsgálgatott a tenyerén.
 – Rögtön indulhatunk…
 A lány hallgatott egy pillanatig, aztán rejtélyesen mosolyogva azt kérdezte:
 – Nálatok valami lakodalom volt, ugye?
 – A húgom ment férjhez.
 – Kihez? – És feleletet sem várva, kurtán, titokzatosan megint elmosolyodott. – No, szóval gyere el! – Ez a mosoly megint úgy égette Mitykát, mint a csaláncsípés, akárcsak először, a Mohov-ház verandáján.
 Szemmel kísérte a lányt a csónakig. Bojariskin szétterpesztett lábbal ellökte a partról a csónakot; Liza a diák feje felett mosolyogva nézett Mitykára. Az meg a kulccsal játszott. A lány biccentett neki.
 Amikor már eveztek vagy öt ölet, Bojariskin halkan megkérdezte:
 – Miféle legény ez?
 – Ismerős!
 – Szívbéli?
 Mityka hallotta ugyan a beszélgetést, de az evezővilla csikorgása miatt nem értette, mit felelt a lány. Látta, hogy Bojariskin ráfekszik az evezőre, aztán hátraveti magát és felkacag. A lány arcát nem látta, mert háttal ült feléje. Kalapjáról orgonaszínű szalag omlott meztelen, lejtős vállára, repkedett a gyenge szélben, szinte beleolvadt a levegőbe, és izgatta Mityka ködlő szemét.
 Mityka, aki ritkán járt horgászni, soha még akkora buzgalommal nem készült rá, mint ezen az estén. Aprított egy csomó szárított ganét, és a veteményeskertben köleskását főzött, sebtiben jó szorosra kötözte a horog kibomlott madzagját.
 Mihej a nagy készülődés láttán megkérte:
 – Vigyél engem is, Mitrij, egyedül úgyse jó…
 – Magam is elboldogulok.
 Mihej nagyot sóhajtott.
 – Régen nem jártunk mán együtt horgászni. Most is fognék pedig egy félpudos pontyot.
 A gőz forró oszlopban csapott fel a bográcsban rotyogó kásából. Mityka hunyorgott tőle. Nem felelt. A készülődés végeztével bement a kisházba.
 Grisaka apó az ablaknál ült. Kerek, rézkarikás pápaszemmel nyergelte meg az orrát. Evangéliumot olvasott.
 – Nagyapám! – kiáltott Mityka. Vállal nekidűlt az ajtófélfának.
 Grisaka apó a keret felett düllesztette rá bámuló szemét.
 – Mi a?
 – Költs fel engem első kakasszó után!
 – Hova, hova olyan jókor reggel?
 – Horgászni!
 Apó szerette a halat. Csak színből ellenkezett:
 – Apád azt mondta, hónap kendert kell csépelni. Nem lehet most lopni a napot, hé!… Még hogy horgászni!
 Mityka ellökte magát a félfától. Ravaszkodott.
 – Nekem mindegy… Én csak nagyapámat szerettem volna jóltartani egy kis hallal, de hát ha itt a kender… az más, akkor nem megyek.
 – Várj, hova szaladsz? – Grisaka apó megijedt, és leakasztotta pápaszemét. – Majd én beszélek Mironnal, eredj, na! Egy kis sós hal nem rossz! Hónap éppen szereda! Felköltlek, csak menj, menj, te bolond! Mit vigyorogsz, he?
 Éjféltájt Grisaka apó, fél kézzel gyolcsgatyáját, másikkal meg a bot fejét fogva, lefelé totyogott a lépcsőn. Tapogatta az utat. Fehér, lebegő kísértetként úszott a sötét udvaron a csűrig. Botja végével megbökte a pokrócon hortyogó Mitykát. A csűrben a frissen csépelt gabona illata egybekeveredett az egérürülék bűzével meg a lakatlan épület savanykás, áporodott pókhálószagával.
 Mityka a hombárnál aludt egy pokrócon. Nem egyhamar cihelődött fel. Grisaka apó eleinte gyengén bökdöste botjával, és súgva serkentgette:
 – Mityuska, Mityka, fiacskám!… Ejnye a teremtésit, haszontalan! Mityka!
 Mityka a lábát maga alá húzva, öblösen hortyogott, Grisaka apó dühbe gurult, a bot tömpe végét Mityka hasába döfte. Forgatta mérgesen, mint a fúrót. Mityka felnyögve elkapta a botot, és felébredt.
 – Te álomszuszék! Ez mán égi csapás: ahogy ez alszik. – pirongatta az öreg.
 – Hallgass, hallgass, ne zajolj! – súgta Mityka félálomban, és a földön kotorászva a csizmáját kereste.
 Már a térnél járt. Faluszerte harsogott a második kakasszó. Amikor elballagott Visszarion atya háza mellett, hallotta, ahogy a kakasülőn szárnycsattogva, főszerpapi, öblös basszus hangon elkukorékolja magát a kakas. A tyúkok felrettentek, és halkan kotyogtak valamit.
 A bolt lépcsőjén, a legalsó fokon szunyókált a bakter. Orrát belefúrta jó meleg báránybőr gallérjába. Mityka odasompolygott Mohovék kerítéséhez, letette a horgot meg a csalétkes zacskót; nesztelenül lépkedett, hogy fel ne verje a kutyákat. Felment a tornácra. Megnyomta a hideg ajtókilincset – be van zárva. Átmászott a korláton, az ablakhoz lopózott. A védőtábla félig be van téve. Az alvástól forró leánytest illata meg még valami ismeretlen, édeskés parfüm száll kifelé!
 – Lizaveta Szergejevna!
 Mitykának úgy rémlett, mintha túl hangosan szólt volna. Várt. Csönd. „Csak nem tévesztettem el az ablakot? Hátha maga az öreg alszik itt? Akkor csávába kerülök!… Meglő, puskával!” – morfondírozott Mityka, és az ablak akasztóját szorongatta.
 – Lizaveta Szergejevna, kelj fel horgászni!
 „Na, ha csakugyan eltévesztettem az ablakot, akkor szép kis horgászás lesz belőle.”
 – Kelj fel mán, no! – szólt mérgesen, és bedugta fejét a szobába.
 – Mi az? Ki az? – hallatszott a sötétségből a lány halk, riadt hangja.
 – Jössz horgászni? Én vagyok, Korsunov.
 – Ahá, rögtön.
 A szobában suhogó nesz támadt. Az álmos, meleg hangnak mintha fodormentaszaga volna. Mityka valami fehéret látott suhogva jönni-menni a szobában.
 „Ej, de jó vóna evvel eltőteni egy éccakát… Inkább, mint horgászni… Az ember csak ül, ül, vacog a foga” – gondolta zavarosan, és beszívta a hálószoba szagát.
 Az ablakban megjelent a lány fehér kendős, mosolygós arca.
 – Kiugrok. Add a kezed!
 – Mássz! – Mityka kezére támaszkodott, és egészen közelről a szemébe nézett.
 – Soká jöttem?
 – Nem nagyon. Még ráérünk.
 A Don felé indultak. A lány megdörgölte rózsás tenyerével picikét puffadt szemét.
 – Olyan jól aludtam. Szundítani kellett volna még egy kicsit; túl korán megyünk.
 – Éppen jókor.
 A tér után, az első mellékutcán leereszkedtek a Don felé. Éjjel valahogy megáradt a folyó. Tegnap még szárazon hevert az a tönk, amelyikhez a sajkát kötötte. Most meg vízen ringatózott a csónak.
 – Le kell vetni a cipőt – sóhajtotta Liza, és szemmel méregette, milyen messzi esik a sajka.
 – Átviszlek így! – ajánlkozott Mityka.
 – Kényelmetlen… inkább levetem.
 – Dehogyis: így lesz kényelmesebb!
 – Nem kell – mondta zavarával küszködve a lány.
 Mityka a bal karjával átnyalábolta a lány lábát térden felül, könnyeden megemelte, és a sajka felé tocsogott a vízben. Jelizaveta önkéntelenül is átölelte Mityka oszlopnyi, kemény, barna nyakát, és halkan, búgón elnevette magát, mint a gilice.
 Ha Mityka nem botlik bele egy kőbe, amelyen a falubeli asszonyok a fehérneműt szokták sulykolni, nem született volna meg az a véletlen, futó csók sem. Liza jujt kiáltott, és Mityka kicserepesedett ajkához nyomta arcát. Mityka megállt két lépésnyire a sajka szürke oldalától. A víz befolyt a cipőjébe. Lába jéghideg lett.
 Elkötötte a csónakot, nagy erővel ellökte a tönktől, aztán beleugrott. Állva csapkodott a kurta evezővel. A tat mögött csobogva sírt a víz. A csónak kissé felemelkedett orrával hasította folyó sodrát, és a túlsó partnak tartott. A horgászbotok zörögve táncoltak egymás hátán.
 – Hová megyünk? — kérdezte Liza, és hátratekingetett.
 – A túlsó partra!
 A csónak homokos, szakadékos partnál kötött ki. Mityka most már semmit se kérdett, csak ölbe vette, és a parti galagonyabokrok közé vitte. Liza harapdálta a legény arcát, karmolt, kétszer fojtottan kiáltott, érezte, hogy fogytán az ereje; keserves, könnytelen sírásra fakadt.
 *

 Kilenc órakor tértek vissza. Az eget sárgásbarna pára burkolta be. A folyón szellő táncolt, borzolgatta a hullámok sörényét. Táncolt a sajka is, amint át-átcsúszott a keresztbe futó hullámokon. A mélyből felcsapott habos, hideg csöppek Jelizaveta halálsápadt arcára hulltak, végigfolytak rajta, vagy szempilláján, kendője alól kibuggyanó hajtincsein rezegtek.
 Liza fáradtan hunyorgott sivár tekintetű szemével, ujjaival egy virágszálat tördelt, amelyet a hullám a csónakba löttyintett. Mityka evezett, nem nézett rá, lábánál egy kis ponty meg egy márna vergődött; a halálos görcs karikává merevítette szájukat; narancssárga szegélyes szemük kidülledt. Mityka arcán bűntudat és nyugtalansággal elegyes elégedettség bujkált…
 – Elviszlek a Szemjonovék révpartjáig. Onnan közelebb lesz neked – mondta, és folyás irányába fordította a sajkát.
 – Jó – hagyta rá a lány suttogva.
 A parton egy teremtett lélek sincs. A Don fölé hajló kerítéseket finom krétapor púderozta be. A forró szélben aszalódó sövény megperzselődött rőzseszaggal itatta a levegőt. A napraforgó súlyos bugája, melyet megcsipegettek a verebek, már teljesen beérett, lekókadt, és pihés magvat szórt a földre. A rét frissen, sűrűn nőtt sarjútól zöldellt, mint a smaragd. Messze-messze csikók nyihogtak. A forró déli széllel a Don felé szállt a nyakukra akasztott csörgők elnyújtott kacagása.
 Mityka felemelte a halat, odanyújtotta a sajkából kilépő Jelizavetának.
 – Itt a fogás, nesze!
 A lány szemöldöke riadtan megrebbent. Elvette.
 – Na, én megyek.
 – Hát…
 Liza kifelé szegett kezében tartotta a fűzfavesszőre fűzött halat, és szánalmasan indult hazafelé; elvesztette korábbi vidámságát, biztonságát.
 – Lizaveta!
 A lány megfordult; kettétörő szemöldökében bosszúság és csodálkozás motoszkált.
 – Gyere csak vissza egy kicsit.
 Ahogy a lány odament, Mityka saját zavara miatt bosszankodva azt mondta:
 – Nem vigyáztunk… Ej, a szoknyád itt hátul… pecsétes… De nem nagyon…
 A lány elpirult, a füle tövéig vörös lett.
 Mityka hallgatott egy darabig, aztán azt tanácsolta:
 – Ereggy a kert alatt.
 – Mindegy, úgyis át kell menni a téren. Pedig fekete szoknyát akartam felvenni – suttogta, aztán szomorúan és hirtelen gyűlölettel nézett Mityka arcába.
 – Hadd zöldítem be egy levéllel – ajánlotta Mityka egyszerűen, és csodálkozott, hogy könnybe lábad a lány szeme.
 A falun súgva-búgva kúszott végig a pletyka: „Mityka Korsunov meghágta a Szergej Platonovics lányát!” Az asszonyok mindenhol csak róla beszéltek: hajnalban a legelő felé menet, mikor csordába hajtották a tehenet; a kútágas szürke porban úszó árnyéka alatt, amikor vizet öntöttek a vödörbe; a Donnál a terméskő lapok mellett, amikor rongyaikat szapulták, sulykolták.
 – Így van az, ha anyátlan nő fel a jány…
 – Az apja lélegzeni se ér rá, a mostoha meg az ujjai közt nézi, mit művel…
 – A minap beszélte a bakter, Davidka Beszpalij: „Éjféltájt látom: a szegletbe kopogtat egy ember az ablakon. Gondolom magamban: tolvaj jár Platonovicsnál. Odaszaladok hát. Ki a, mi a? Rendőr, ide, rendőr! – de kisült, hogy e nem más, mint Mityka.”
 – Máma ilyenek a jányok, az ördög vigye el őket…
 – Mityka avval hencegett az én Mikiskámnak, hogy aszongya: „Megkéretem.”
 – Előbb inkább a taknyát törülné le a nyavalyás.
 – Megerőszakolta, azt mondtak a minap, erőszakot tett rajta.
 – Ugyan, menjen mán, komámasszony!
 Így áradt szét a pletyka az utcákon, a mellékutcákon. Bemázolták a lány tiszta nevét, mint friss kaput a sűrű kátránnyal.
 A mendemonda végtére is Szergej Platonovics kopaszodó fejére sújtott le, és földre teperte. Két álló nap ki se moccant se a boltba, se a malomba. A cselédek, akik a földszinten laktak, csak déltájban másztak elő.
 Harmadnapra befogták az almásszürke csődört a csézába. Elnyargalt az állomásra, méltóságosan és megközelíthetetlenül bólogatott a szembejövő kozákoknak. Mögötte lakkozott, bécsi homokfutó surrant ki az udvarból. Jemeljan, a kocsis, őszülő szakálla közt pöfögő pipáját szörtyögtetve válogatta szét a sötétkék selymes, puha gyeplőszárat, és a két fekete táncolva csattogott végig az utcán. Jemeljan meredek háta mögött Jelizaveta sápadt arca látszott. Könnyű bőröndöt tartott a kezében, és szomorkásan mosolygott; kesztyűjével búcsút intett a kapunál álló Vlagyimirnak meg a mostohának. Pantyelej Prokofjevics éppen ki bicegett a boltból.
 – Hova ment a gazda jánya, mi? – érdeklődött Nyikitától, a szolgától.
 Nyikita az emberi gyarlóság iránti elnéző leereszkedéssel felelte :
 – Moszkvába, tanulni, egyetemre.
 Másnap olyan esemény történt, amelyről nagyon sokáig fecsegtek a Donnál is, a gémeskutak árnyékában meg a csordalegelőn is… Alkonyat előtt (a csorda már hazafelé ballagott) beállított Szergej Platonovicshoz – nem más, mint Mityka Korsunov (szántszándékkal indult ilyen későn, nem akarta, hogy lássák). Nemcsak úgy akármiért, hanem megkérni Jelizavetát.
 Legfeljebb négyszer ha találkoztak. A legutolsó találkozáskor ilyesféle beszélgetés folyt le köztük:
 – Gyere hozzám, Liza, elveszlek. Jó?
 – Hülyeség!
 – Kímélni foglak, fúvó széltűl is óvlak… Van minálunk, aki dolgozzon… te csak az ablaknál ülsz majd, olvasgatsz…
 – Bolond vagy te.
 Mitykának mintha az orrára koppintottak volna. Elhallgatott. Akkor este korán ment haza. Reggel kereken kijelentette Miron Grigorjevicsnek:
 – Apám, nősülök…
 Az öregnek leesett az álla.
 – Térj észhez!
 – Csakugyan: nem tréfálok.
 – Ennyire rád ért?!
 – Hát mér ne…
 – Miféle jány babonázott úgy meg, csak nem a bolond Marfuska, mi?
 – Szergej Platonovicshoz küldd a lánykérőket!
 Miron Grigorjevics akkurátusán lerakta a lócára a vargaszerszámot (épp a szügyelőt varrta), nagyot kacagott.
 – No, fiam, látom, máma tréfás kedvedben vagy!
 De Mityka kötötte az ebet a karóhoz.
 – Hülye! Szergej Platonovicsnak több mint százezer rubel tőkéje van; kereskedő – te meg?… Eridj innét, ne bolondozz, mert végig találok karcolni vőlegény uramon evvel a szügyelővel! – pattogott az apja.
 – Tizenkét pár ökrünk, micsoda birtokunk van, na meg osztán ő muzsik, mink meg kozákok vagyunk.
 – Takarodj innét! – parancsolta kurtán Miron Grigorjevics, aki nem szerette a szószaporítást.
 Mityka csak Grisaka apónál talált megértésre. Az öreg, botjával a padlót kocogtatva, odatotyogott fiához.
 – Miron.
 – Mi a?
 – Mit ellenkezel? Ha egyszer annyira megtetszett a fiúnak, hát…
 – Apám, maga olyan, mint a gyermek, bizonyisten, gyermek! Mitrij bolond, azt értem, de hogy maga is… ez mán furcsa…
 – Csitt! – koppantott Grisaka apó. – Hát mennyivel különb az minálunk, mi? Tartsa szerencséjének, hogy egy kozák fia kéreti a jányát. Szíves örömest odaadja, ne félj. Ösmér bennünket az egész járás. Nem kódusok vagyunk mink, hanem nagygazdák! Úgy ám!… Csak ereggy, Miroska, nincs mit restelkedni! Hozományba meg adja ide a malmot! Eredj csak, kérd meg!
 Miron Grigorjevics felfortyant, kiment az udvarra, Mityka meg úgy határozott, hogy vár estéiig, aztán maga megy. Tudta, hogy apja olyan szívós, mint az élő szilfa. Hajlani hajlik, de törni hiába próbálja az ember.
 A főbejáratig fütyörészve ment, de ott inába szállt a bátorság. Zavartan topogott egy helyben, aztán elindult az udvaron keresztül. A tornácon megkérdezte a szobalánytól, aki zörgő, keményített kötőt viselt:
 – Itthon a gazda?
 – Teázik Várj.
 Leült, várt. Elszívott egy cigarettát, és ujját megnyálazva eloltotta. A csutkát vastagon szétmázolta a padlón. Szergej Platonovics kijött. Mellényéről kétszersültmorzsát sepergetett. Ahogy meglátta a legényt, összevonta a szemöldökét.
 – Jöjjön be!
 Mityka ment előre a könyvszagú, dohányillatú, hűvös dolgozószobába. Úgy tetszett, mintha a nagy bátorságból, amivel otthon telerakta tarsolyát, épp csak a szoba küszöbéig futotta volna.
 Szergej Platonovics odament az asztalhoz. Nyisszant a cipősarok. Megfordult.
 – Na? Mi az? – Hátratette a kezét. Ujjaival az íróasztal lapjának az alján dobolgatott.
 – Azér jöttem: tudni szeretném… – Mityka a gazda hideg, nyálkás, szúrós szemébe meredt, és fázósan rántott egyet a vállán: – Hozzám adja-e Lizavetát?
 A kétségbeesés, a düh, a gyávaság verejtéket sajtolt Mityka zavart arcára. Gyér verejtéket, amilyen aszály idején a reggeli harmat.
 Szergej Platonovics bal szemöldöke remegett. Nyaka megfeszült, ahogy egész testével előrehajolt:
 – Mi az? Miii?… Gazember!… Takarodj!… Az atamán elébe veled, aljas csirkefogó! Parázna dög!
 Mityka a más kiabálásától megint bátorságra kapott. Nézte, hogy önti el, feszíti pattanásig a kékesszürke vér Szergej Platonovics orcáját.
 – Ne vegye rossz néven… Csak jóvá akartam tenni a vétkemet.
 Szergej Platonovics dühösen forgatta könnytől, vértől megduzzadt szemét, és Mityka lába elé vágott egy tömör vas hamutartót, amely a földről felpattanva bal térdkalácsán találta Mitykát, de ő emberül állta a fájdalmat, aztán egy rántással feltépte az ajtót. A sértés és a fájdalom arcátlanná tette. Fogcsikorgatva azt kiabálta:
 – Ahogy akarja, Szergej Platonovics! Nekem mindegy, én szívből… kinek is kéne így? Én csak a pletykát akartam elhallgattatni… De kinek kell az a karéj kenyér, amelyikbe más mán beleharapott? A kutya se eszi meg.
 Szergej Platonovics összegyürkölt zsebkendőjével törölgette ajkát. Sarkába szegődött a legénynek. Elállta az utat a főbejárat felé, úgyhogy Mityka az udvarba szaladt. Ebben a pillanatban Szergej Platonovics csak szemmel intett egyet az udvaron őgyelgő Jemeljan kocsisnak. Amíg Mityka a szorosan járó retesszel bajmolódott a kisajtónál, a szín mögül négy szabadjára eresztett kutya rohant elő. Amikor meglátták az idegent, mint a nyíl, repültek végig a tisztára sepert udvaron.
 Szergej Platonovics 1910-ben a nyizsnyij-novgorodi vásárból két fekete, göndör szőrű kutyakölyköt hozott. Pár volt az: egyik kan, másik szuka. Feketék, göndörök voltak, és nagy pofájúak. Esztendőre mindegyik akkora lett, mint egy tinó. Eleinte csak lecibálták a szoknyát a Mohov-porta előtt járó-kelő menyecskékről, később megtanulták földre buktatni őket, a combjukat harapdálni, de Szergej Platonovics csak akkor táncoltatta meg kutyáit, amikor agyon marták Pankratyij atya borjúját meg Atyopin két hízó ártányát. Csak éjszakára eresztették őket szabadon, meg évenként egyszer, tavasszal, párzani.
 Mityka nem is érkezett megfordulni, mikor az első, Bajan, vállára lökte mancsát, összeharapta roppant száját. A hegyes kutyafogak mélyen vágódtak a vattázott kabát vállába. Fekete gombóccá gabalyodva tépték, cibálták. Mityka kézzel igyekezett lerázni magáról az ebeket, ügyelt, hogy el ne essék. A szeme sarcából látta, amint Jemeljan, pipájából szikrát eregetve, sirült a földszinti cselédlakás felé, és bevágta maga után a festett ajtót.
 Szergej Platonovics a tornác szögleténél állt. Háttal a csatornának támaszkodott. Fehér kezét, amelyet fényes, kemény szőr borított, ökölbe szorította. Mityka imbolyogva rántotta ki a reteszt, és vérző lábán kivonszolta az utcára a vonító, büdös kutyagombócot is. Bajan gégéjét összeroppantotta, megfojtotta, de a többitől csak nagy nehezen tudták megszabadítani a járó-kelő kozákok.
 3

 Natalja nagyon kedvükre volt Melehovéknak. Miron Grigorjevics kordában tartotta a gyermekeket; akármilyen gazdag volt is, munkára szorította, meg is tanította rá őket. A dolgos Natalja nagyon szívébe férkőzött ipanak, napának. Iljinyicsna nem mutatta ugyan, de mégse szívelte idősebb menyét, a piperés Darját. Annál jobban szerette Natalját, mindjárt az első napokban.
 – Aludj még, aludj még egy kicsit, lelkem! Mér ugrottál ki ilyen hamar az ágyból? – dünnyögte szelíden, és fürgén térültfordult a konyhában vaskos lábával. – Eriggy, szunnyadj még egy cseppet; tenélküled is bódogulunk.
 Natalja már pitymallatkor talpon volt, hogy segítsen főzni. Visszament a nagyházba, aludni még egy verset.
 Pantyelej Prokofjevics már csak szigorú gazda volt, de nem győzte inteni az asszonyt:
 – Hallod, hé, Nataskát ne költsd fel. Úgyis gürcöl egész nap. Szántani indulnak Griskával. Inkább Darját nógasd, Darját! Na, lusta egy asszony, csak lopja a napot… Pirosítja magát, meg a szemöldökét festi…
 – Ne dolgozza agyon magát legalább az első esztendőben… – sóhajtotta Iljinyicsna is, és eszébe jutott a maga munkába rokkant élete.
 Grigorij csak lassan tört bele az új házaséletbe, és alig három hét múlva rádöbbent ijedten, dühösen, hogy nem szakított véglegesen Akszinyával, maradt még valami benne, mint egy szálka a szívben. Húsába nőtt, amire legényes hetykeségében csak könnyelműen legyintett: majd begyógyul, majd elfelejtődik… De az csak nem akart elfelejtődni. A seb felszakadt, valahányszor eszébe jutott Akszinya. Egyszer, még esküvő előtt, csépléskor, megkérdezte tőle Petro:
 – Te Griska, mi van Akszinyával?
 – Hogyhogy mi?
 – Nem sajnálod eldobni?
 – Én eldobom, más meg majd felveszi – nevetett akkor Griska.
 – Nono, csak vigyázz! – Petro kurtára rágcsált bajuszát harapdálta. – Különben kár még megnősülni…
 – A test könnyen lobban, a lélek könnyen felejt – próbálta Griska tréfával elütni a dolgot.
 De nem így lett. Éjjelenként, amikor kötelességből cirógatta feleségét, hidegséget, szégyenlős engedelmességet kapott viszonzásul. Natalja kelletlenül adta oda magát gyönyörre éhes urának; közömbös, lassú vért öntött belé az anyja, amikor megszülte. Grigorijnak eszébe jutott, milyen eszeveszett volt a szerelemben Akszinya, és nagyot sóhajtott:
 – Te Natalja, téged jég hátán csinált az apád. Hideg vagy, akár a jég.
 Akszinya meg zavartan mosolygott, ha találkoztak. Szeme fehérje elsötétült, csak néhány szót ejtett, s ez olyan volt, mint a ragadós iszap.
 – Adj’ isten, Grisenyka! Hogy s mint vagytok? Hogy tud szeretni a fiatal menyecske?
 – Megvagyunk – rázta le Griska tétova felelettel. Iparkodott mielőbb eltűnni Akszinya gyengéd tekintete elől.
 Sztyepan, úgy látszik, kibékült az asszonnyal. Ritkábban járt a kocsmába is. Egyszer úgy estenden, mikor gabonát szeleltek a szérűn, a háborúság óta először ajánlotta:
 – Kszjusa, danoljunk valamit!
 Leültek, rádűltek a kicsépelt, poros gabonahalomra. Sztyepan katonanótára gyújtott. Akszinya teli mellhangján kísérte. Szép összhangban szólt az ének, mint házaséletük első idejében. Akkoriban sokszor megesett: az alkonyat málnaszínű ernyője alatt mennek hazafelé, Sztyepan a szekéren hajladozva rákezd egy-egy régi nótát, olyan nyomasztóan bánatosan, mint a sivár, néptelen, dudvával benőtt út a pusztán. Akszinya az ura domború mellére hajtja a fejét és kíséri. A két ló húzza a nyikorgó szekeret, egyik erre, másik arra rángatja a rudat. A falubeli öregek messziről figyelik, hallgatják a dalt:
 – Szép hangú asszony jutott ennek a Sztyepannak!
 – Hát gyönyörűen kanyargatják…
 – A Sztyopka hangja meg olyan, mint a harangzúgás!
 A vénemberek a lócáról nézték a naplemente hamvas bíborát. Az utcán át kiabáltak egymásnak:
 – A Nyizovszkaját dalolják!
 – Ezt, pajtás, Grúziában szerzették.
 – Hogy szerette ezt a megboldogult Kirjuska!
 Grigorij esténként hallotta, hogy Asztahovék dalolgattak. Csépléskor (az ő szérűjük Sztyepané tőszomszédságában volt) Akszinya szinte magabiztosnak, újra boldognak látszott, mint régen. Legalábbis Grigorij szemében.
 Sztyepan nem is köszönt Melehovéknak. Csak jött-ment egy vasvillával a szérűn, munka közben erőset lendült széles, csapott válla. Néha egy-egy tréfás szót vetett a feleségének. Akszinya nevetett, fekete szeme játékosan villant ki a keszkenő alól. Zöld szoknyája, mint a délibáb, hullámzott Grigorij behunyt szeme előtt. Ismeretlen erő csavarta Grigorij nyakát, folyton Sztyepan szérűje felé fordította a fejét. Natalja segített Pantyelej Prokofjevicsnek leteríteni a kévék első rétegét; Grigorij észre se vette, hogy az asszony bús, féltő pillantással elkapja minden önkéntelen tekintetét; azt sem látta, hogy Petro, amint körbe-körbe tapostatott a lóval, rá-rávetette a szemét, és észrevétlen, gúnyos mosolyra torzult az arca.
 Griska a tompa dübörgés zajában – amikor kőkemény hengerek alatt nyögött a föld – homályos, zavaros gondolatokkal küszködött. Igyekezett elkapni, de sohase sikerült nyakon csípni a tudatából kisuhanó, titkos gondolatokat.
 A közeli és távoli szérűkről a cséplés zaja, a hajtók rikkantása, ostorcserdítés meg a szórórosta tatatyolása úszott, olvadt szét a réten. A falu lomhán hevert a hűvöses szeptemberi napon. Úgy nyúlt el a Don mentén, mint gyöngykígyó, keresztbe az úton. Minden udvarban, minden sövénykerítés mögött, minden háztető alatt a többitől teljesen külön örvénylett a sűrű vérű, édeskesernyés élet; Grisaka apó meghűlt, fájt a foga. Szergej Platonovics kettéválasztott szakállát tenyerében morzsolgatva magában zokogott, csikorgatta a fogát. Földre sújtotta a szégyen. Sztyepan szinte dajkálta lelkében a gyűlöletet Griska iránt, és éjszakánként, álmában, vasmarokkal tépkedte a rongyból font ágytakarót. Natalja a színbe szaladt, a szárított ganéra omlott, remegett, csomóvá gunnyadt, siratta leköpött boldogságát. Hrisztonyát furdalta a lelkiismeret, mert a vásárban elitta a borjú árát. Griska sóhajtozott, vissza-visszatérő fájdalom és rossz előérzet gyötörte. Akszinya az urát cirógatta, és könnyel öntözte iránta érzett parázsló gyűlöletét.
 A malomból kirúgott gépészsegéd, Davidka, Filkónál üldögélt a vályogból épült szekérszínben, és villogó, öldöklő szemmel mondta:
 – Ne-e-em! Ennek véget kell vetni! De nemsoká torkukra is teszik a kést! Ezeknek meg se kottyan egy forradalom! De lesz még egyszer ezerkilencszázöt. Akkor majd leszámolunk! Le-szá-mo-lunk! – Fenyegetően emelte fel sebhelyes ujját, és egy vállrántással megigazította a hanyagul rádobott ujjast.
 A falu felett egyhangúan vonultak el az éjszakákkal váltakozó napok, folytak a hetek, másztak a hónapok, fújt a szél, viharban nyögött a domb, és az ősziesen áttetsző, zöldeskék, tükörsima felszín alatt közömbösen folyt a tenger felé a Don.
 4

 Október végén, egy vasárnap, Fedot Bodovszkov bement a városba.
 Egy kaskában négy pár kövér rucát vitt a piacra. Eladta. A boltban kartont vett a feleségének. Ízléstelen virágminta volt rajta. Már éppen hazafelé indult, fél lábbal a csatlásra lépett, meghúzta a gyeplőszárat, amikor odament hozzá egy idegen ember.
 – Adjon isten! – köszönt Fedotnak, és barna ujjával megbiccentette fekete kalapja karimáját.
 – Jó napot! – dünnyögte Fedot, és várakozóan húzta össze kalmük szemét.
 – Maga hovávalósi?
 – Falusi vagyok, nem idevalósi.
 – Melyik faluból?
 – Tatarszkból.
 Az idegen ezüst cigarettatárcát vett elő az oldalzsebéből. Csónak volt a fedelén. Cigarettával kínálta Fedotot, aztán tovább faggatta:
 – Nagy az a falu?
 – Köszönöm, most löktem el… Mán hogy a mi falunk? Nagyocska. Van benne vagy háromszáz porta.
 – Templom is?
 – Persze! Az is!
 – Kovácsműhelyek is?
 – Mán mint hámorok? Azok is vannak.
 – A malomnál van géplakatosműhely is, mi?
 Fedot rántott egyet elcsigázott lova gyeplőjén, barátságtalanul nézegette az idegen fekete kalapját, a rövid fekete szakállba futó sok ráncot nagy, fehér arcán.
 – Mit akar maga véle?
 – A maguk falvába költözöm. Az imént voltam a városi atamánnál. Maga most üresen megy hazafelé?
 – Üresen.
 – Vegyen fel! Igaz, nem magam vagyok! Feleségem is van, meg két nyolcpudos láda is lenne.
 – Azt lehet.
 Megegyeztek két ezüstrubelben. Fedot elhajtott a pereces Froszkához: annál szállt meg az idegen, aki felfogadta. Szekérre ültette a törékeny, szőke asszonykát, a kasfarba tette a két vaspántos ládát.
 A szekér kidöcögött a városból. Fedot ciccegve csapkodta a szőrből font gyeplővel mokány lova hátát. Majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Az utasok szerényen, csendben ültek mögötte, hallgattak. Fedot eleinte csak cigarettát kért, aztán már nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
 – Honnan költözik hozzánk?
 – Rosztovból.
 – Odavalósi születésű?
 – Hogyan?
 – Azt kérdem: ott is született?
 – Á, igen, igen. Ott. Rosztovi vagyok.
 Fedot bronzarcát fel-felemelve bámult a pusztai dudva távoli bokraira. A Hetman út meredek dombra kapaszkodott. A gerincén, a száraz barna burján-őserdőben, fél versztányira az úttól, alig észrevehető túzokfejeket pillantott meg Fedot kalmük sasszeme.
 – Kár, hogy nincs puska. Mer akkor most mennék túzokot lőni. Ahun begyeskedik, ni! – sóhajtott, és ujjal mutatott arrafelé.
 – Nem látok semmit – vallotta be az utas, és vaksin hunyorgott.
 Fedot szemmel kísérte egy darabig a szárazérbe ereszkedő túzokokat. Aztán az utasok felé fordult. A férfi középtermetű, szikár ember volt. Húsos orra tövéhez túl közel fénylő szeme ravaszkásan csillogott. Ha beszélt, sűrűn elmosolyodott. Felesége kötött kendőbe bugyolálva szunyókált. Fedot nem is látta az arcát.
 – Mér költöznek a falunkba?
 – Lakatos vagyok. Műhelyt akarok nyitni. Az asztalosmesterséget is értem.
 Fedot bizalmatlanul nézegette az idegen nagy kezeit. Az utas észrevette.
 – Azonkívül a Singer-társaság ügynöke is vagyok: varrógépet árulok.
 – Mi néven tiszteljem az urat?
 – Stockman a nevem.
 – Szóval nem orosz?
 – Dehogyisnem: orosz! Csak nagyapám litván földről származott ide.
 Fedot nemsokára megtudott mindent: Joszif Davidovics Stockman lakatos azelőtt az Akszaj-gyárban dolgozott, aztán valahol a Kubán vidékén, később meg a délkeleti vasúti műhelyekbe került. Ezenkívül még egy csomó részletet szívott fel az idegen életéből a kíváncsi természetű Fedot.
 Mire a kincstári erdőkig értek, kiapadt a szó kútja. Az út menti forrásnál Fedot megitatta tajtékos lovát, és a rázkódástól, szekerezéstől eltörődve, szunyókálni kezdett. Már csak öt versztányira voltak a falutól.
 Fedot a lőcsre csavarta a gyeplőt. Lábát lelógatva, kényelmesebben elterpeszkedett. De mégsem sikerült elszunnyadni.
 – Hogy s mint éldegélnek maguk ebben a faluban? – kérdezte Stockman. Nagyokat zöttyent az ülésen.
 – Élünk, éldegélünk…
 – De a kozákok úgy általában meg vannak elégedve az élettel?
 – Ki így, ki úgy. Nem lehet mindenkinek egyformán kedvibe járni.
 – Hát igen, igen… – hagyta rá a lakatos. Hallgatott egy darabig, aztán megint valamit rejtegető, fortélyos kérdéseket tett fel.
 – Szóval van mit aprítani a tejbe, azt mondod?
 – Van. Elég tisztességesen.
 – De a katonai szolgálat… az terhes, mi?
 – A katonaság? Megszoktuk mán mink azt. Úgy viseljük, mint tényleges korunkban.
 – Csak az a baj, hogy mindent maguknak a kozákoknak kell előteremteni.
 – Hát persze, hogy az annyuk keserves… – Fedot felélénkült, de ijedten sandított a félreforduló asszonyra. – Ez a hatóság… ez istenverése!… Amikor most is be kell vonulni, hát eladtam az ökröket, lovat szereztem a helyébe, a végén fogták, oszt kiszuperálták.
 – Kiszuperálták?! – csodálkozott a lakatos. De csak tettetett.
 – Aszonták: pókos a lába. Én se hagytam annyiba: „Gondolják magukat az én helyzetembe! No meg olyan annak a lába, mint amék díjat nyert, de olyan ügetése van... a járása akár a kakasé!” De nem, nem fogadták el. Ebbe tönkre lehet menni.
 A beszélgetés megélénkült. Fedot izgalmában le is ugrott a szekérről. Szívesen pletykált a falubeliekről, szidta az atamánt, mert csalt a kaszáló felosztásakor. Dicsérte a lengyelországi rendet. Ott állomásozott az ő ezrede, amikor a tényleges idejét töltötte. A lakatos szűkre húzott szemének firtató pillantása végig-végigszaladt a szekér mellett lépkedő Fedoton. A gyűrűs csontszopókából könnyű dohányfüstöt eregetett. Sűrűn el-elmosolyodott, de a fehér, meredek homlokát ferdén keresztülszelő ránc lomhán, lassan mozgott, mintha titkos gondolatok komor folyása sodorta volna idébb-odább.
 Estére járt már az idő, amikor a faluba értek.
 Stockman, Fedot tanácsára, Lukeska Popovánál, egy özvegyasszonynál szállt meg. Két szobába kvártélyozott.
 – Kit hoztál a városból? – kérdezték Fedottól a szomszédasszonyok. Már a kapunál lesték.
 – Ügynököt.
 – Miféle ügynököt?
 – Hülyék! Hát ügynököt, megmondtam már! Varrógépet árul. A szépeknek ingyen osztogatja, az olyan cábároknak meg, mint Marja néni, pénzér.
 – Na, te ugyan csinos legény vagy, te csámpás tinó, kalmük majom!… Még a ló is megijedne tőled!
 – A kalmük meg a tatár a legkülönb legény a sztyeppen. Ne tréfálj ilyen bután, kedves néném! – legyintett Fedot, és faképnél hagyta őket.
 Stockman lakatos a bandzsi, hosszú nyelvű Lukeskánál telepedett meg. Még egy éjszakát sem töltött a faluban, a pletykafészkek máris versenyt köszörülték rajta a nyelvüket.
 – Hallotta, komámasszony?
 – Na mit?
 – Az a kalmük Fedot egy városit hozott.
 – Nahát!
 – Tanúm a szent Szűz Mária! Kalapja van. Valami Tokánynak vagy Ostokmánnak híjják…
 – Nem valami rendőrféle lesz a?
 – Finánc a, lelkem!
 – Ugyan, asszonyok, csak jár a szájok az embereknek! Könyvelő a, olyan, mint Pankratyij pópának a fia.
 – Paska, szaladj csak, aranyom, Lukeskáhó, kérdd meg tülle, de csak úgy, hogy ne hallja más: „Édes néném, kifélét hoztak magának a városbúl?”
 – Szaporán, fiacskám, szaladj csak!
 Másnap a jövevény jelentkezett az atamánnál.
 Fjodor Manickov már harmadik esztendeje viseli az atamáni buzogányt. Sokáig forgatta jobbra-balra a fekete viaszosvászon fedelű személyazonossági igazolványt. Aztán az írnok, Jegor Zsarkov forgatta, nézegette. Összekacsintottak. Az atamán, régi őrmesteri szokásához híven, parancsoló kézmozdulattal adta meg az engedélyt.
 – Maradhatsz!
 A jövevény köszönt és elment. Egy hétig az orrát se dugta ki a házból. Úgy élt, mint mormota a barlangjában. Kopácsolt a szekercével, műhelyt rendezett be a nyári konyhában, amit eddig lomtárnak használtak. Az asszonyok mohó érdeklődése lehűlt. Csak a gyermekek tolongtak naphosszat, szünes-szüntelen a kerítésnél, és gátlástalan kíváncsisággal nézték az idegen embert.
 5

 Grigorij Mária Oltalma előtt három nappal szántani ment a feleségével. Pantyelej Prokofjevics betegeskedett: nyilallás szaggatta a derekát. Botjára támaszkodva, nyögve kísérte ki a kapun a szántani induló fiatal párt.
 – Azt a két tagot szántsd fel, Griska, amék a Veres Szurdoknál van, ott a csordalegelő megett.
 – Jó, jó! Hát amék a Füzes Part alatt van, avval mi lesz? – kérdezte Grigorij súgva, mert berekedt a nagy halászásban, a torkát be is kellett kötni.
 – Majd Oltalom után. Egyelőre ez is elég lesz. Így is tizenkét köblös van a Veresnél, érd be véle!
 – Petro nem jön segíteni?
 – A malomba mennek Daskával. Most kell őrletni, mert később nagyon sokan lesznek.
 Iljinyicsna lágy vajassüteményt dugott Natalja kabátkájába.
 – Nem viszitek Dunyaskát – súgta – hajtani az ökröket?
 – Elboldogulunk ketten is.
 – Na csak vigyázz, lelkem! Isten veletek!
 Dunyaska most ment az udvaron keresztül a Don felé, öblögetni. Vékony, karcsú termete meghajlott a nagy csomó nyirkos ruha terhe alatt.
 – Natasa, aranyos Natasa, ott a Veres Szurdoknál rengeteg a habszekfű, szedjél nekem!
 – Szedek, szedek!
 – Eredj dógodra, te kereplő! – Pantyelej Prokofjevics meglóbálta botját.
 Három pár ökör húzta az úton a felfordított ekét, végigkarcolva az őszi szárazságtól megkeményedett földet. Grigorij unos-untalan a torkát szorító kendőt igazgatta, az útfélen ballagott, köhécselt. Natalja mellette lépdelt. A hátán ide-oda himbálózott a tarisznya az elemózsiával.
 A falu határában áttetsző, dermedt csend gubbasztott. A csordalegelőn túl, a púpos domb mögött, ekevas hasogatta a földet, fütyörésztek az ostorosok. Itt az út mentén – alacsony kékesszürke ürömtenger, juhfogak csipkedte útszéli somkóró, áhítatosan lehajló kúszónövények. Az üvegzengésű, hideggé dermedt égboltot sebesen úszó ökörnyál fonalai szeldelik át.
 Petro és Darja is elkísérték egy darabon Griskáékat, aztán a malomba készülődtek. Petro a csűr gerendájára akasztotta a szórórostát, és tisztított egy kis búzát. Darja zsákba öntötte, és vitte a szekérre.
 Pantyelej Prokofjevics befogta a lovakat, gondosan megigazította rajtuk a hámot.
 – Soká indultok még?
 – Rögtön! – kiáltotta ki Petro a csűrből.
 A malom teli volt őrletőkkel. Az udvaron sűrűn egymás mellé zsúfolódtak a szekerek. A mázsánál nagy a tolongás. Petro odalökte a gyeplőt Darjának, és leugrott a szekérről.
 – Énrám mikor kerül sor? – kérdezte a mázsa mögött álló Filkótól.
 – Még ráérsz!
 – Melyik számét őrlitek?
 – A harmincnyolcasét.
 Petro indult, hogy behordja a zsákokat. Ekkor a mázsálóban csúnyán elkáromkodta magát valaki. Egy rekedt hang dühösen ordította:
 – A szádat tátottad, most meg tolakszol? Eredj innét, te hohol, mert odacserdítek!
 Petro a hangról megismerte Patkós Jakovot. Hallgatózott. A mázsálóban már az ajtót feszegette az egyre dagadó lárma.
 Éleset csattant egy ütés, és tarkójára csúszott, fekete ellenzős sapkában egy idősebb, szakállas ukrán bukott ki az ajtón.
 – Mér vót ez? – kiabálta, arcát tapogatva.
 – Kitaposom a beled!
 – Na megállj!
 – Mikihvor, gyer ide!
 Patkós Jakov egyszer katonáéknál lovat patkolt. A ló megijedt: pofon rúgta Jakovot. A pata eltörte az orrát, felhasította a száját, és szabályos patkóalakot hagyott az arcán. A tojásdad seb behegedt, megkékült. A hegyes patkószögek nyoma foltokban feketéllett rajta. Ettől kapta Jakov a Patkós gúnynevet. A keménykötésű, tagbaszakadt tüzér ingujját felgyűrve kiszaladt az ajtón. Hátulról jókorát ütött rá egy rózsaszínű inges magas ukrán. Patkós Jakov megtántorodott, de mégis megállt a lábán.
 – Testvérek, ütik a kozákokat!
 A malomból, mint a bőségszaruból, özönlött a szekerekkel zsúfolt udvarra a sok kozák, vegyesen az ukránokkal, akik csapatostul jöttek őrletni.
 A csetepaté a főbejáratnál robbant ki. Recsegtek-ropogtak az ablakszárnyak a nekilóduló testek nyomása alatt, Petro ledobta a zsákot, és apró lépésekkel, krákogva kocogott a malom felé. Darja a szekéren felállva látta, hogy Petro középre furakodik, leteríti, aki éppen a keze ügyébe esik! Jajgatott, amikor Petrót a falig öklözték, földre döntötték és megtaposták. A gépház mögül nagy szökkenésekkel, egy vasdorongot csóválva, szökdelve Mityka Korsunov szaladt elő.
 Ugyanaz az ukrán, aki hátulról majdnem leütötte a Patkóst, kirohant a gomolyagból, hátán úgy repkedett az eltépett, rózsaszínű ingujj, mint a madár törött szárnya. Az ukrán mélyen meghajolva kezével a földet súrolva odaszaladt az első szekérhez, és könnyed mozdulattal kirántotta a rudat. A malomudvar felett elnyújtott, rekedt üvöltések kavarogtak.
 – Ááááá…
 – Hu-u-u-u…
 – Jajjajjajjajj!…
 Reccsenés. Koppanás. Jajongás. Bömbölés.
 A három Sumilin testvér is odarohant hazulról. A félkarú Alekszej elesett a kisajtóban, mert belegabalyodott a lába egy elhajított gyeplőbe. Felpattant, keresztülugrott két összetolt szekérrúdon, hasához szorította üres bal ingujját. Öccse, Martyin fehér botosából kicsúszott a beleigazított nadrágszár. Lehajolt, hogy visszadugja, de a malomnál üvöltés csattant fel. Magasan a malom enyhén lejtős teteje fölött szállt az ordítás, mint az ökörnyál fonala, melyet felhajít a forgószél. Martyin felegyenesedett, és rohant, hogy utolérje Alekszejt.
 Darja tördelve a kezét, zihálva, a szekérről nézte a felfordulást: körülötte asszonyok visongtak, jajveszékeltek, a lovak izgatottan hegyezték a fülüket, az ökrök a szekerekhez lapulva bőgtek… Ajkát mozgatva, halálsápadtan Szergej Platonovics sántikált el mellettük, hasa úgy gurult ide-oda a mellény alatt, mint egy kerek tojás. Darja látta, ahogy Mityka Korsunovot lekaszálta a tépett rózsaszín inges ukrán a szekérrúddal, de aztán ő maga is hanyatt vágódott, elejtette a forgáccsá törött rudat: a félkarú Alekszej támadt rá, tarkón vágta az ukránt vasöklével. Darja szeme előtt úgy suhantak el a csata egyes jelenetei, mint tarka rongydarabok; látta és csöppet sem csodálkozott, hogy Mityka Korsunov feltérdel, és a vasrúddal végigvág a mellette elrohanó Szergej Platonovicson; az széttárt karját a magasba lökve rák módjára farolt be a mázsálóba; hanyatt buktatták, rátapostak… Darja hisztérikusan nevetett, kicsikét kifestett szemöldökének fekete ívei meg-megtörtek. De amikor megakadt a szeme Petrón, hirtelen abbahagyta az eszelős nevetést: Petro támolyogva kászolódott ki a bömbölő, kavargó, sűrű tömegből, lefeküdt a szekér alá, és vért köpött. Darja visítva hozzá rohant. A faluból kozákok szaladtak a malomba karókkal, az egyik jégcsákánnyal hadonászott. A verekedés roppant méreteket öltött. Nem úgy verekedtek, mint a kocsmában, ha felöntenek a garatra, vagy amikor farsangkor két sorban felállva öklöződnek. A mázsáló küszöbénél, betört fejjel elnyúlt egy fiatal ukrán; lábát szétvetve feküdt ott, fejét fekete, alvadt vér borította, fürtjei – véres jégcsapok – arcába hulltak; láthatólag befejezte pályafutását ezen a vidám kék világon…
 A juhnyájjá torlódott ukránokat a váróhelyiség felé szorították. A dolognak rossz vége lett volna, ha egy öreg ukrán észbe nem kap: beugrott a váróba, a kemencéből kirántott egy szikrázó üszköt, és kirohant vele az udvarba. A csűr felé szaladt, ahol a több mint ezer pud megőrölt gabonát tárolták. Vállán keresztül muszlinfátyolként lobogott a füst, a nappali világosságban sápadt szikrák pattogtak fel belőle.
 – Fel-gyú-ú-tom!! – üvöltötte vadul, és a nádfedél alá akarta dugni a sercegő üszköt.
 A kozákok megriadtak, megálltak. A neki-nekiiramló száraz szél kelet felől fújt, a váró tetejéről az összetorlódott ukrán csapat felé hordta a füstöt.
 Egyetlen valamirevaló szikra essék az avas nádtetőbe, és füsttengerbe borul a falu…
 Tompa, rövid zúgás futott végig a kozákok sorain. Valamelyikük a malom felé hátrált, az ukrán meg a csóvát lengette, tüzes csöppeket hintett szerteszét a kék füstből, és azt üvöltötte:
 – Felgyútom!… Fel-gy-ú-ú-ú-tom!! Takarodjatok az udvarból!
 A sok helyütt szederjes, csúf arcú Patkós Jakov – a verekedés kirobbantója – nyargalt ki először a malomudvarról. Utánaözönlött nagy sietve, szaporán a többi kozák.
 Az ukránok a zsákokat otthagyva sebtiben befogták a lovakat, és állva, a csomóra fogott gyeplőszíjjal csápolva, ostorral ütötték-verték szegény párákat, kirobogtak az udvarból, és végigdübörögtek az utcán, ki a határba.
 A félkarú Alekszej az udvar közepén áll; horpasz hasán ide-oda fittyen üres ingujja, amelynek bekötötték a végét, arcát, szemét rángatja az örökös görcs.
 – Lóra, kozákok, lóra!
 – Utánuk!
 – A dombháton nem jutnak túl…
 Mityka Korsunov oldalt sandalogva már-már ki is akart szaladni az udvarból. A malomnál összeverődött kozákok tömege észrevehetően megint hullámzani kezdett, de ebben a pillanatban a gépházból gyors léptekkel odament hozzájuk egy fekete kalapos idegen, akit eddig senki sem vett észre. Keskenyre összehúzott. szúrós szemének pengéjével végiggyalulta a tömeget, és felemelte a kezét.
 – Várjatok!
 – Ki ez? – vonta össze táncoló szemöldökét Patkós Jakov.
 – Honnan szalasztották ezt?
 – Rúgjátok ki!
 – Nézze meg az ember!
 – Az anyja keserves…
 – Várjatok csak, kedves földiek!
 – Földid a csonka farkú kutya!
 – Muzsik!
 – Fapapucs!
 – Sózz oda neki egyet, Jas!
 – A szeme közé! A szeme közé!
 Az idegen zavartan elmosolyodott, de bátran levette kalapját, végtelenül közvetlen, egyszerű mozdulattal törölgette homlokát, végül lefegyverezte mosolyával a tömeget.
 – Mi a baj? – kétrét hajtott kalapjával a mázsáló ajtaja előtt földbe ivódott fekete vérfoltra mutatott.
 – Eldöngettük az ukránokat – felelte szelíden a félkarú Alekszej, s arca, szeme megrándult.
 – S aztán mért?
 – A sor miatt. Ne másszanak elibünk – magyarázta Patkós, előrelépett, és széles lendülettel letörölte orra alól a véres taknyot.
 – A fejükbe vertük istenesen!
 – Utánuk kéne menni!… A sztyeppén nem tudnak mit fel gyújtani!
 – Begazoltunk, pedig nem is merte volna megtenni!
 – Annyira felmérgesedett, hogy bizony felgyútotta volna az, mint a pinty.
 – A hohol, az borzasztó dühös népség! – nevetett Afonyka Ozerov.
 Az idegen feléje legyintett a kalapjával.
 – Hát te ki vagy?
 Afonyka megvetően sercintett egyet csorba fogsorának résén, és a köpés röptét kísérve, másik lábára állt.
 – Én-e? Én kozák, de te nem cigány vagy?
 – Nem. Mind a ketten oroszok vagyunk, te is, én is.
 – Hazudsz! – mondta Afonyka határozottan.
 – A kozákok az oroszoktól származnak. Tudod ezt?
 – Én meg azt mondom: a kozákok a kozákoktól erednek.
 – Hajdanában a földesurak igája alól elmenekült egy sereg jobbágy, tanyát ütött a Don mentén – azokat nevezték el kozákoknak.
 – Na, eredj, jóember, a dógodra! – tanácsolta a félkarú Alekszej türtőztetett haraggal; dagadt ujjait ökölbe szorította, és sűrűbben pislogott.
 – Micsoda disznó telepedett ide, ebbe a faluba!… Még muzsikot akar csinálni belőlünk ez a gazfickó!
 – Kicsoda ez? Hallod, hé, Afanaszij?
 – Valami idegen jött nemrég ide: a bandzsi Lukeskánál kvártélyoz.
 Most már elszalasztották az üldözésre alkalmas pillanatot. A kozákok szétszéledtek; élénken tárgyalták a lefolyt csetepaté körülményeit.
 Éjjel, nyolc versztányira a falutól, bánatosan mondta a teleségének a szúrós, vastag köpönyegbe burkolózó Grigorij:
 – Te valahogy idegen vagy nekem, Natalja… Olyan, mint a holdvilág: se nem hűtesz, se nem fűtesz. Nem szeretlek én téged, Nataska, ne haragudj, de így van. Nem akartam beszélni róla, de látom, így nem lehet tovább élni… Sajnállak is; azt hittem, ezen a pár napon össze melegszünk, de üres a szívem… nincs benne semmi. Akár most a határban…
 Natalja feltekintett az elérhetetlen magas, csillagos égre, a felettük úszó, kísérteties, sötét felhőpokrócra és – hallgatott. Oda fentről. a fekete-kék, üres magasságból ezüstcsengettyűként csilingelt a megkésett reptű darvak krúgatása.
 A haraszt bús enyészetszagot lehelt. Valahol a dombháton szántóvetők tüze sziporkázott vörösen…
 Grigorij hajnal előtt ébredt fel. Köpenyegén két hüvelyknyi hó feküdt. Friss hó csillogó, szűzi kéksége borítolta a határt, és az első havon, a szekér mellett élesen, tisztán kéklett a kósza nyúl nyoma.
 6

 Ősidők óta az volt a szokás: ha a Millerovóba vivő úton egyedül szekerezett végig a kozák – cimborák nélkül akkor, valahányszor ukránokkal találkozott (Nyizsnye-Jablonovszk falvánál kezdődtek telepeik, és hetvenöt versztányira húzódtak, egészen Millerovóig), mindig utat kellett engednie nekik, mert különben megverték. Ezért aztán több fogattal szoktak az állomásra hajtani, mert így már nem féltek a találkozástól a határban, nem féltek ölre menni sem velük.
 – Hé, hohol! Térj az útból! Kozák földön élsz, gazember, mégse akarsz utat engedni, mi?
 Keserves dolguk volt azoknak az ukránoknak is, akik a Donhoz jártak, búzát szállítottak a Paramonov-féle raktárba. Itt igazán minden ok nélkül szoktak kirobbanni a csetepaték. Egyszerűen azért, mert a „hohol”-t ütni kell… Ha egyszer „hohol”!
 Nem egy százada már annak, hogy gondos kezek elvetették kozák földön a rendi gyűlölködés magvát, tenyésztették, gondozták, ápolták, míg ez a mag buja hajtásokat nem sarjadzott. Az ilyen verekedésben bőven ömlött a kozákok meg a jövevények: az oroszok meg az ukránok vére.
 Két héttel a malombeli csata után járási rendőrbiztos meg vizsgálóbíró érkezett a faluba.
 Először Stockmant hallgatták ki. A vizsgálóbíró – kozák nemesi családból való fiatal hivatalnok – táskájában turkálva azt kérdezte:
 – Hol lakott, mielőtt ideköltözött?
 – Rosztovban.
 – Miért ült börtönben ezerkilencszázhétben?
 Stockman végigsiklatta szemét a táskán meg a vizsgálóbíró lehajtott fején ferdén húzódó korpás választékon.
 – Zavargások miatt.
 – Öhöm… Hol dolgozott akkoriban?
 – A vasúti műhelyekben.
 – Mi a foglalkozása?
 – Lakatos.
 – Nem zsidó maga? Nem kikeresztelkedett?
 _ Nem! Azt hiszem…
 – Nem érdekel, mit hisz. Száműzetésben volt?
 – Voltam.
 A simára borotvált arcú vizsgálóbíró felemelte fejét, és pörsenéses ajkával csámcsogva azt mondta:
 – Azt tanácsolom, költözzék el innét… Egyébként majd magam is intézkedem felőle – tette hozzá magában dörmögve.
 – Miért, vizsgálóbíró úr?
 De a bíró kérdéssel felelt a kérdésre:
 – Miről beszélt a helybeli kozákokkal a malombeli verekedés napján?
 – Tulajdonképpen…
 – No, elmehet.
 Stockman kilépett a Mohov-ház teraszára (a hatóság a vendégfogadót mellőzve mindig Szergej Platonovicsnál szállt meg), és vállát vonogatva nézegetett vissza a festett ajtószárnyakra.
 7

 A tél nem állt be hirtelen. Mária Oltalma napja után elolvadt a hó, és a csordát megint kicsapták a gyepre. Egy hétig állandóan déli szél fújdogált, meleg lett, felengedett a föld, rikítóan zöldelltek a határban a kései, bársonyos mohafoltok.
 Az enyhe idő Mihály napjáig tartott, aztán megszigorodott a fagy, bő hó hullott, napról napra erősödött a hideg, esett még egy arasznyi hó, és a puszta Don menti kertekben, a cölöp búbjáig belepett sövényeken át, mintha lánykezek hímezték volna, futottak a nyúlnyomok hurkos öltései. Az utcák kihaltak.
 Szárított gané füstje rétegeződött a falu fölé; az út mellé szórt pernyekupacok körül méltóságosan sétálgattak a téli szállásra ideköltözött vetési varjak. Szürkésfakó szalag kanyargott végig a falun: a szánkónyomos sima téli út.
 A piacon csak egyszer tartottak gyűlést: közelgett a rőzse felosztása, vágása. A községháza lépcsőjénél bundában, subában tolongtak az emberek, nemezcsizmájuk alatt meg-megroppant a hó. A hideg beszorította őket a községházába. Az asztalnál az atamán meg az írnok mellett ezüstös ősz szakállú, tisztes öregek foglaltak helyet, a fiatalabbja – volt köztük mindenféle szakállú, még pucér állú is – csomóba zsúfolódott, és meleg juhbőr gallérjából dörmögött kifelé. Az írnok sűrű sorokkal rótta teli a papirost, az atamán az írnok vállán keresztül nézte, a kihűlt szobát meg fojtott dünnyögés töltötte meg:
 – Most már széna kell…
 – Az ám!… Csak a réti széna az eleség, a pusztáról csak somkóró kerül…
 – Régen pedig volt rá eset, hogy karácsonyig is legeltettünk.
 – Jó most a kalmüköknek!
 – Öhöm.
 – Az atamánnak meg farkasörve van: nem tudja megfordítani a fejét.
 – Mekkora tokát zabált az álla alá! Olyan, mint egy hízó, a fene enné meg.
 – Mi az, nászuram, el akarod ijeszteni a telet? Ez oszt a bunda!
 – A cigány a minap adta el a subáját…
 – Ezek a cigányok még újév táján is a pusztán hálnak, de nincs mivel takarózniuk. Az egyszeri cigány gyaloghálót vett magára. A veséjéig szúrja a hideg: felébred rá. Kidugja az ujját a szemen, oszt aszongya az anyjának: „Tyű, anyám, odakint van még csak nagy hideg!”
 – Isten mentsen meg tülle, de nemsoká csúszós lesz az út.
 – Meg kell patkoltatni az ökröt is!
 – A minap kivágtam egy fehér fűzfát az Ördög-mocsárnál. Jó fa.
 – Zahar, gombold be a hasítékot… Ha lefagy a micsodád, elver az asszony a háztól.
 – Mi az, Avgyejics, te gondozod a falu bikáját?
 – Én nem akartam. Paranyka Mrihina elvállalta… Én, aszongya, özvegyasszony vagyok, így majd nem érzem magam annyira egyedül. Ha szaporulat lesz, mondok…
 – Hahaha!
 – Hühühü!
 – Emberek! Mi lesz már ezzel a rőzsével?… Csendesebben!
 – Ha szaporulat lesz, mondok, keresztapának…
 – Csend! Csendet kérünk!
 Megkezdődött a gyűlés. Az atamán a megizzadt atamánbotot simogatva kiabálta az osztozkodók nevét, vastag párát lehelt, és kisujjával lefricskázta szakálláról a piciny jégcsapokat. Mögötte, a be-becsapódó ajtónál, pára, tolongás; csattan a takony, ahogy földre csapják.
 – Csütörtökre nem lehet kitűzni a vágást! – igyekezett túlharsogni az atamánt Ivan Tomilin, megdörzsölte vörös fülét, és oldalt hajlította kék tüzérsapkás fejét.
 – Hogyhogy?
 – Vigyázz, mert leszakad a füled, te ágyúsütögető!
 – Majd ökörfület ragasztunk neki!
 – Csütörtökön a fél falu szénáért megy a méneslegelőre. Na, ti okosan határoztatok!
 – Vasárnap is lehet szénáér menni!
 – Emberek, ide ügyeljenek!
 – Na, mi a?
 – Na, szerencsét hozzá!
 – Höhöhöhö!
 – Hihihihihi!
 – Hahahahahaha!
 Az öreg Matvej Kasulin, a rozoga asztalon áthajolva, hevesen rikácsolt, és Tomilin felé bökdösött sima kőrisfa botjával.
 – Várj avval a szénával!… Ne félj, nem lopja el senki!… Ahogy a közösség határoz!… Világéletedbe mindig ellenkeztél! Fiatal, de hülye is vagy, édes öcsém!… Nézze meg az ember!
 – Te meg még vén korodban is a szomszédba jársz kölcsönkérni egy kis eszet… – hadarta fejét a hátulsó sorokból kidugva a félkarú Alekszej; folyton hunyorgott, lyukacsos arcát meg görcs rángatta.
 Hat év óta hadilábon állt az öreg Kasulinnal egy darabka elszántott föld miatt. Alekszej minden tavasszal eldöngette az öreget, pedig Matvej Kasulin csak egy nyúlfarknyi földet ragadott el tőle: hajól megcélozza az ember, keresztbe-hosszába keresztülköphet rajta.
 – Elhallgass, te rángatózós!
 – Csak azt sajnálom, hogy messzi vagy; innét nem érlek el, különben odasóznék, hogy kicsordulna a piros takony az órodbul!
 – Eriggy mán, te félkezű kacsingatós!
 – Ne járjon a szátok! Ni, hogy összekaptak!
 – Menjetek az udvarra, ott összeakaszkodhattok.
 – Hagyd, Alekszej, látod: annyira berzenkedik az öreg, hogy még a kucsmája is mozog a fején.
 – Kóterbe véllek, akik duhajkodnak!
 Az atamán akkorát csapott az asztalra, hogy az nyekkent egyet.
 – Rögtön hívom az őröket! Csend legyen!
 – Csütörtökön, mihint pirkad, mindenki megy fát vágni!
 – Maguk, öregebbek, mit szólnak hozzá?
 – Jó! Szerencsét hozzá!
 – Isten segedelmével!
 – Mostanában nem nagyon hallgatnak az öregekre…
 – Ne félj, majd hallgatnak! Ráncba szedjük őket! Az én Alekszaskám, amikor kiadtam a részét, kis híján nekem jött. Már a mejjemen kaparászott. Én meg mingyán odavágtam: „Rögtön jelentem az atamánnak meg az öregeknek, úgy megraknak, hogy…” Megjuhászodott, úgy letört, mint a dudva, ha elsodorja az árvíz.
 – Még valami… A járási atamántól utasítás jött – az atamán most hangot váltott, és csavart egyet a fején: az egyenruha állógallérja folyton birizgálta a tokáját, belevágódott a nyakába. – E hét szombatján a városba menjenek a fiatalok, esküt tenni. Estére legyenek a városházán!
 Pantyelej Prokofjevics az ajtóhoz legközelebb eső ablaknál állt, nászura mellett. Sánta lábát felhúzta, mint a gém. Miron Grigorjevics szétnyitott bundában ült az ablakpárkányon, és vöröses szakállába mosolygott. Rövid, szőkésfehér szempilláján dér bolyhosodott, nagy, barna szeplői megteltek vérrel, megszürkültek a hidegben. Körülötte fiatalabb kozákok tolongtak, kacsingattak egymásnak, mosolyogtak, középütt meg a Pantyelej Prokofjeviccsel egyívású Avgyejics, csúfnevén „Hazug”, állt. A soha nem vénülő, örökké pirospozsgás, almaarcú Avgyejics kopaszodó, lapos tarkójára tolta kék tetejű testőrkucsmáját, amelyen ezüstpaszomány volt keresztbe rakva, és rugalmasan hintázott lábujjain.
 Avgyejics valamikor a testőrezredben szolgált. Szinyilinnek vonult be, Hazugnak jött vissza.
 A faluból ő került elsőnek a testőrezredbe. Valami furcsa dolog történt ezzel a kozákkal. Legény lett belőle, mint a többiből, csakhogy már kölyökkorában is hóbortos volt egy kicsit, amikor pedig letelt a szolgálat, még jobban kitört rajta a bolondéria. Mihelyt hazajött, mindjárt első nap hajmeresztő történeteket kezdett mesélni a cári udvarnál viselt szolgálatáról meg különös pétervári kalandjairól. Az ámuló-bámuló hallgatóság eleinte el is hitte; tátotta ugyan a száját, de készpénznek vett minden szót. Nemsoká kiderült, hogy Avgyejics olyan hazudós, amilyet még nem látott a falu, mióta megalapították. Nyíltan kinevették, de ő el se pirult, ha meghazudtolták vad koholmányait (lehet ugyan, hogy el is vörösödött, de nem lehetett látni az örökös pirosság miatt), és hazudott tovább rendületlenül. Vénségére még hóbortosabb lett. Ha sarokba szorították, megsértődött, verekedett, de ha csak hallgatták, nevetgéltek, nagy hévvel hazudott, fel sem vette a gúnyos kacagást.
 Talpraesett, dolgos kozák volt, mindent értelmesen, sőt néha ravaszul csinált, de amikór az ő testőrszolgálatára fordult a beszéd . . . akkor mindenki csak összecsapta a kezét, leguggolt, majd megpukkadt nevettében.
 Avgyejics középen állt, előre-hátra himbálózott kerekre taposott nemezcsizmájában. Végignézett a körülötte tolongó kozákokon, és méltóságosan, dörgő hangon azt mondta:
 – Manapság a kozák olyan, mintha kicserélték volna. Kicsi, semmire se való. Kis ujjal eltörhetik a derekát. Na, szóval – mosolygott lenézően, és eltaposott egy köpést – Vjosenszkaja Sztanyicában láttam egy csomó csontvázat: az volt csak a kozák sereg, biz ám!
 – Hol ástad ki őket, Avgyejics? – kérdezte a csupasz szájú Anyikuska, és könyökkel meglökte a szomszédját.
 – Cimbora, ne hazudozz, nemsoká itt az ünnep.
 Pantyelei Prokofjevics horgas orrát ráncolta, és megrántotta a fülbevalóját.
 Nem szenvedhette a szószátyár embert.
 – Én, testvér, soha világéletemben nem hazudtam – mondotta Avgyejics nyomatékosan, és csodálkozva nézett Anyikuskára: az úgy rázkódott a röhögéstől, mintha hideg lelte volna. – Akkor láttam a csontvázakat, amikor házat építettek a sógoromnak. Hozzáfogtak fundamentumot ásni. Egy nagy sírni bukkantak. Mert valamikor, itt a Donnál, a templom mellett nyilván temető volt.
 – Miféle csontvázak voltak azok? – kérdezte Pantyelej Prokofjevics kelletlenül, és már menni is akart.
 – A kezük ekkora, ni – Avgyejics széttárta gereblyenyélkarjait –, a fejük meg, de bizonyisten nem hazudok, akkora, mint egy nagy bogrács.
 – Inkább azt meséld el, Avgyejics, a fiataloknak, hogy fogtál el egyszer egy zsiványt Szentpétervárott – ajánlotta Miron Grigorjevics; felállt az ablakpárkányról, es összébb húzta magan a bundát.
 – Mi van azon mesélnivaló? – szerénykedett Avgyejics.
 – Na, csak mondd el!
 – Halljuk!
 – Légy olyan jó, Avgyejics!
 – Hát az így történt – Avgyejics megköszörülte a torkát, bugyogós nadrágja zsebéből elővette a dohányzacskót. Markába szórt egy csipetnyi dohányt, visszadobott a zacskóba két kigurult rézgarast, és boldog szemmel nézett végig a hallgatóságon. – A börtönből megszökött egy hűvösre tett zsivány. Tűvé tették érte a várost, de nem találták. Már térdig kopott a hatóság lába. Nyoma veszett. Éjszaka hívat az ügyeletes tiszt. Bemegyek hozzá… „Eredj csak, fiam – aszondja –, a cár őfelsége szobájába, mert… maga a mi felséges uralkodónk akar beszélni veled.” Persze megszeppentem, de azért bementem. Haptákba vágtam magam, ő meg, a felséges cár, megveregette a vállam, oszt aszongya, hogy: „Na, fiam, Ivan Avgyejics, kereket oldott a birodalom első gonosztevője. Ha a pokol fenekéről is, de teremtsd elő, mert ha nem, hát a szemem elé se kerülj!” „Igenis, felséges cárom” – mondom. Úgy ám, testvérek, benne voltam a csávában!… A cár istállójából kivezettem a három legkülönb lovat, befogtam, aztán gyerünk! – Avgyejics rágyújtott, megint végignézett hallgatóinak lehajtott fején, aztán nekilelkesedve harsogta az arcát körülburkoló, lebegő füstfelhőből: – Éjjel-nappal nyargaltam. Harmadnapra utolértem Moszkva alatt. Belöktem az aranyost a kocsiba, aztán azon nyomban vissza! Éjfélbe értem haza, csupa-merő sárosan, rögtön mentem a cárhoz. Az a mindenféle-fajta hercegnépség meg a grófok nem akartak beengedni, de én csak mentem. Úgy biza! Kopogtatok. „Lehet, felséges cárom? Bemehetek?” „Ki az?” – kérdi a cár. „Én vagyok – mondom –, Ivan Avgyejics Szinyilin.” Na, lett erre nagy hajcihő! Hallom, ahogy a cár kiabálja: „Mareja Fjodorovna, Mareja Fjodorovna! Rögtön kelj fel, gyújtsd meg a szamovárt, megjött Ivan Avgyejics!”
 A hátsó sarokban mennydörgő kacagás tört ki. Az írnoknak, aki az elbitangolt meg a befogadott jószágok listáját olvasta, torkán akadt a szó annál a mondatnál, hogy „bal lába bokában kese”. Az atamán el őre nyújtotta a nyakát, mint a gúnár, és a hahotázó, hullámzó tömeget bámulta.
 Avgyejics megrántotta kucsmáját, és elkomorodva, zavartan futtatta szemét egyik kozákról a másikra.
 – Várjatok! Csend!
 – Ohhahahaha!
 – Megpukkadok!
 – Hühühühü!
 – Avgyejics, te kutyafülű, hahaha!
 – „Gyújtsd meg a szamovárt, megjött Avgyejics!” Na, ez mán döfi!
 A gyűlés oszladozni kezdett. Lomhán, szakadatlanul nyikorogtak a tornác fagyos lépcsőfokai. A községháza előtt letaposott hóban Sztyepan Asztahov meg egy magas, gajmós lábú kozák, a hollandi szélmalom gazdája birkóztak, hogy felmelegedjenek.
 – Dobd a hátad mögé azt a molnárt! Rázd ki belőle a korpát, Sztyopka! – biztatták Sztyepant a körülöttük ácsorgó kozákok.
 – Ne erőlködj, megszakadsz! Nagyon ügyes, oda nézz! – tüzeskedett az öreg Kasulin, veréb módra ugrált, és a nagy lelkesedésben észre se vette azt a nagy világos, tiszta csöppet, amely félénken rezgett kékre fagyott orra hegyén.
 8

 Pantyelej Prokofjevics hazament a gyűlésről, és egyenest a kisházba nyitott, abba a szobába, amelyben az öregasszonnyal laktak. Iljinyicsna mostanában betegeskedett. Vizenyősen puffadt arcán fáradtság és fájdalom látszott. Magasra püfölt pehely derékaljon feküdt, háttal egy függőlegesen mögé állított párnának dűlt. Az ismerősen koppanó léptek felé fordította fejét, régóta arcára vésődött szigorral pillantott urára. Tekintete a Prokofjevics száját körülbodrozó és a lehelettől nedves szakállfürtökön, meg a szakállba olvadó, laposra nyomkodott, nyirkos bajuszon állapodott meg. Orrcimpája szimatolón mozgott, de az öregről csak a fagy meg a bunda savanyú szaga áradt. „Máma józan” – gondolta! és elégedetten tette duzzadt hasára a befejezetlen sarkú harisnyát a kötőtűvel.
 – Na mi lesz a favágással?
 – Csütörtökre tűzték ki. – Prokofjevics szétsimogatta a bajuszát. – Csütörtök reggelre – mondta még egyszer, és leült az ágy mellé, a ládára. – Na, hogy vagy? Még mindig nem enyhült?
 Iljinyicsna arcára árnyként vetődött rá a zárkózottság.
 – Ahogy voltam, nyilallik minden ízem, szaggat.
 – Megmondtam, te bolond, ne mássz a vízbe ősszel. Ha egyszer tudod, hogy nyavalyás vagy, ne ugrálj! – fortyant fel Pantyelej Prokofjevics, és széles köröket firkált botjával a padlóra. –  Kevés asszony van a háznál? A fene enné meg azt a kendert: addig áztattad, amíg… He-ej, uram, teremtőm!
 – A kender se mehet veszendőbe. Asszonyféle meg nem volt más. Griska szántott a feleségével, Petro meg Darja elment valahová.
 Az öreg belelehelt összetett tenyerébe, és az ágy fölé hajolt.
 – Hogy van Nataska?
 Iljinyicsna felélénkült, és szemmel látható izgalommal mondta:
 – Nem tudom, mit csináljunk vele. A minap megint kiabált… Kimegyek az udvarra, hát látom: a csűrajtót nyitva hagyta valaki… Na – mondok –, megyek, becsukom. Be is mentem. Hát Natalja ott áll a köleshombár mellett. Azt mondom neki: „Mi lelt, aranyom?” Azt mondja: „Fáj a fejem, anyám, valamitől.” De az igazat nem lehetett kiszedni belőle.
 – Tán beteg?
 – Nem. Megkérdeztem… Vagy megrontották szemmel, vagy Griskával történt valami…
 – Talán csak nem ahhoz… jár megint…
 – Ugyan, apjuk, ejnye, ejnye! – Iljinyicsna riadtan összecsapta a kezét. – Na meg hát Sztyepan se olyan bárgyú! Nem vettem észre ilyesmit, nem!
 Az öreg ott ült egy darabig, aztán kiment.
 Grigorij a halászszerszám horgait reszelgette szobájában. Natalja olvasztott disznózsírral kente be őket, és mindegyiket gondosan külön rongyba göngyölte. Pantyelej Prokofjevics elsántikált mellettük, és firtató pillantást vetett Nataljára. A menyecske megsárgult orcáján, mint őszi levélen, halovány pír gyérlett. Szemlátomást lefogyott ebben a hónapban, a szemében valami szánalomra gerjesztő új fény csillogott. Az öreg megállt az ajtóban. „Na, ez szépen gondját viseli a menyecskének!” – gondolta, és még egyszer Nataljának a pad fölé hajló, simára fésült fejére tekintett.
 Grigorij a reszelőt húzogatva az ablaknál állt. Haja fekete, kócos csimbókokban táncolt a homlokán.
 – Hagyd a fenébe! – kiáltott rá az öreg, elvörösödött a hirtelen dührohamtól, és megmarkolta botját.
 Grigorij megrezzent, értetlenül emelte szemét apjára.
 – Ezt a két hegyet még meg akarom reszelni, apám!
 – Hagyd abba, azt mondom! Készülj inkább a favágásra!
 – Rögtön!
 – A szánon nincs egy rakonca sem, ő meg horgot reszel – mondta most már nyugodtabban az öreg, téblábolt egy darabig az ajtónál (úgy látszik, mondani akart még valamit), aztán kiment. Maradék haragját Petróra zúdította.
 Grigorij, ahogy magára vette a ködmönt, hallotta, hogy az apja kiabál az udvaron.
 – A jószágot még mindig nem itattad meg! Mit tátod a szád, emerre meg amarra!… Ki túrta széjjel azt a boglyát, amék a kerítés mellett áll? Nem megmondtam, hogy a legszélsőhöz ne nyúljon senki? Felzabáltatjátok, kutyák, a legjobb szénát, hát mit adtok tavasszal szántáskor enni az ökörnek…
 Csütörtökön, két órával napkelte előtt, Iljinyicsna felébresztette Darját.
 – Kelj fel, ideje begyújtani!
 Darja egy szál pendelyben szaladt a kemencéhez. A sutból gyufát kotort elő, tüzet gyújtott.
 – Főzz, de szaporán! – noszogatta feleségét a kócos Petro, és köhécselve rágyújtott.
 – Nataskát sajnálják felkölteni, az bezzeg döglik, az orcátlan. Mér épp nekem kell megszakadni a munkában? – dörmögte álmosan, dühösen Darja.
 – Eriggy, költsd fel!– tanácsolta Petro.
 De Natalja felkelt magától is. Magára kapta a kabátját, kiment a színbe szárított trágyáért.
 – Gerjesztőt is hozz! – vezényelt neki az idősebb meny.
 – Dunyaskát meg küldd vízért, hallod, Daska? – mondta rekedten Iljinyicsna. Alig bírt ide-oda totyogni a konyhában. A konyhában friss komló, hámszíj és az emberi testek meleg szaga érzett. Darja nemezcsizmában csoszogva futkosott, csörömpölt a vasedényekkel. Rózsaszínű inge alatt fürgén rezgett kicsi melle. Könyökig felgyürkőzött. A házasélet nem sárgította meg, nem aszalta össze: magas, karcsú, hajlékony maradt a termete, mint a vörösfűzvessző: eladó lánynak nézte volna az ember. Ringó léptekkel járt, a válla ütemesen mozgott. Petro kiáltásaira nevetve felelgetett. Hamiskás ajka mögül apró, sűrű fogsorok villogtak.
 – Mán az este oda kellett volna tenni egy csomó ganét, a kemencében megszikkadt volna – dünnyögte Iljinyicsna elégedetlenül.
 – Elfelejtettem, anyám. Nekünk baj ez – válaszolta a többi helyett is Darja.
 Mire megfőztek, kivirradt. Pantyelej Prokofjevics sebtiben reggelizett, meg is égette a száját a híg kásával. A morcos Grigorij lassan rágott; rágóizma ki-kidagadt a pofacsontján. Petro azzal szórakozott – az öreg észre se vette – , hogy Dunyaskát bosszantotta, aki bekötötte az arcát, mert fájt a foga.
 A falun szántalpak csikorogtak végig. A szürke hajnali ködfátyolban lassan cammogtak a Don felé az ökörfogatok. Grigorij meg Petro ment befogni az ökröket. Grigorij mentében tekerte nyakába a puha nyakbavalót; még vőlegény korában kapta menyasszonyától. Nyelte a fagyos, száraz levegőt. Öblös károgással egy holló szállt el az udvar felett. A fagyos csendben tisztán lehetett hallani a lomhán csapkodó szárnyak suhogását. Petro megfigyelte, merre repül.
 – Délnek tart, melegre… – állapította meg.
 Az égen, egy rózsálló vidám kis felhő mögött – olyan volt, mint a szűz mosolya – a hold vékony, nagyon vékony kis karimaja derengett. A kéményből oszlopban szállt fel a füst, ágatlan-bogatlan nyújtózott az elérhetetlen messzeségbe, a fogyó hold aranyfényűre fent távoli pengéje felé.
 Melehovék portájával szemben nem fagyott be a Don. Szélen már beállt a csupa hókupacos, zöldes jég, alatta hízelegve dörgölőzött, bugyborékolt a víz, amelyet még nem sodort tovább az ár. Messzebb, a közepe táján, a bal part felé, ahol a fekete, szakadékos partból forrásvíz ömlött belé, fenyegetőn, intőn sötétlett egy fehér, havas, csorba karimájú lék. Néhány fekete gombóc merült alá és bukkant fel: a télire itt maradt vadkacsák lubickoltak ott.
 A karaván a piacról indult.
 Pantyelej Prokofjevics meg se várta a fiait, elsőnek indult el az öreg ökrökkel. Petro meg Grigorij kicsit hátrább maradva hajtott utár\a. A lejtőnél utolérték Anyikuskát. Vadonatúj nyelű fejszéjét a szánba belevágva mendegélt az ökrök mellett. Felesége – alacsony növésű, beteges asszonyka – hajtott. Petro már messziről kiabálta nekik:
 – Mi az, szomszéd, az asszonyt is magaddal cipeled?
 A tréfás kedvű Anyikuska tánclépésben szökdelt oda a szánhoz.
 – Cipelem, cipelem, hogy melegítsen.
 – Na, az ugyan kevés meleget ád, nagyon ványadt szegényke.
 – Zabon tartom, de csak nem hízik.
 – A mi fánk egy osztályban van? – kérdezte Grigorij, és leugrott szánjáról.
 – Egyben, ha adsz egy kis dohányt.
 – Ejnye, Anyikej, amióta a világon vagy, te mindig a máséból élsz.
 – Az esik legjobban, amit lop az ember vagy kunyerál – kacagott Anyikuska, és a nevetéstől csupa ránc lett az az asszonyos, pucér arca.
 Együtt haladtak tovább. Az erdő, csipkés zúzmarával teliaggatva, csupa fagyos, fehér szigorúság. Anyikuska elöl hajtott, meg-megcsapkodta az ostorral az út fölé csüngő gallyakat. A tűhegyes, porhanyós hó fürtökben hullt lefelé, és behintette Anyikuska kendőbe bugyolált feleségét.
 – Ne bolondozz, egyen meg a fene! – kiabált az asszony, és lerázta a havat.
 – Verd a hóba az orrát! – kiáltotta Petro. Igyekezett az ökör hasa alját eltalálni az ostorral, hogy szaporabban kocogjon.
 Az Asszony-tó felé vivő kanyarnál Sztyepan Asztahovba ütköztek. Jármos kifogott ökröket hajtott a falu felé, sebbel-lobbal lépkedett, talpas nemezcsizmája alatt meg-megroppant a hó. Zúzmarás, göndör üstöke mint valami fehér szőlőgerezd, lógott ki a félrecsapott kucsma alól.
 – Mi az, Sztyepan, eltévedtél? – kiabált oda neki Anyikuska, amikor közel értek egymáshoz.
 – Tévedt a fene!… Egy tucskónak ütődött a szánkatalp lefelé menet, oszt kettétört. Vissza kell menni. – Sztyepan hozzábiggyesztett még egy-két káromkodást, és hosszú szempillája alól kihívóan pillantott Petróra hunyorgó, kék betyárszemével.
 – Otthagytad a szánkát? – kérdezte Anyikuska visszafordulva. Sztyepan integetett valamit, cserdített egyet az ostorral, megtérítette az útról elcsámborgott ökröket, és hosszú pillantást küldött a szánka megett lépkedő Griska után. Grigorij az első tótól nem messzire észrevette az út közepén hagyott szánkát, amellett meg Akszinyát. Bal kézzel a doni suba alját fogta, úgy nézte a szembejövő fogatokat.
 – Térj az útból, mert elgázollak! Hej, a mindenit, de kár, hogy a más asszonya vagy! – nyerített Anyikuska.
 Akszinya mosolyogva félreállt, leült az oldalt dűlt talpatlan szánra.
 – Ott ül a magadé melletted.
 – Belém ragódzott, mint a bojtorján a disznó farkába, máskülönben magammal vinnélek.
 – Köszönöm.
 Amikor odaértek Akszinyához, Petro lopva visszasandított Grigorijra, aki leghátul hajtott. Az csak ment, és izgatottan mosolygott. Nyugtalanság és várakozás csillogott át minden mozdulatán.
 – Hogy s mint, szomszédasszony? – köszönt neki Petro, és megbillentette a kalapja karimáját.
 – Hál’ istennek, jól!
 – Eltört, vagy mi?
 – Eltört – felelte Akszinya vontatottan, de nem is nézett Petróra, hanem felállt, megfordult és a közeledő Grigorijhoz fordult:
 – Grigorij Pantyelevics, mondanom kell magának valamit.
 Grigorij az asszonyhoz fordult, és odaszólt Petrónak, aki már továbbhaladt:
 – Ügyelj az én ökrömre is!
 – Nono – mondta Petro trágár mosollyal, és szájába vette a dohányfüsttől kesernyés bajuszát.
 Némán álltak egymással szemben. Akszinya izgatottan szétnézett, aztán Grigorijra fordította nedves fekete szemét. Szégyen és öröm égette arcát, szikkasztotta ajkait. Rövid, sűrű sóhaj tört fel belőle.
 Anyikuska és Pjotr szánja eltűnt a barna tölgycserje mögött. Grigorij farkasszemet nézett Akszinyával. Észrevette, hogy Akszinya szemében kétségbeesett, buja tűz lobbant fel.
 – No, Grisa, akárhogy is akarom, nélküled nem tudok élni – mondta keményen, és erősen összeszorította az ajkát. Feleletet várt.
 Grigorij hallgatott. A csend vasabroncsa keményen szorította az erdőt. Az üveges üresség élesen csengett a fülében. Szántalpak dörzsölte fényes út, szürke cafatos égbolt, halálos álomba süppedt, néma erdő… Egy holló hirtelen, közeli, vijjogó károgása szinte felébresztette Grigorijt a rövid kábulatból. Felkapta fejét, és látta, ahogy a kékesfekete tollú madár, csüdjét maga alá húzva, nesztelen röptében búcsút integet szárnyával. Grigorij maga se hitte, hogy ezt fogja mondani.
 – Meleg lesz. Meleg tájra repül. – Aztán megrezzent, és rekedten elnevette magát… – No… – mélyen lesütött, mámoros szemével lopva végigsimogatta, aztán hirtelen magához rántotta Akszinyát.
 9

 Este a kancsal Lukeskánál, Stockman szobájában, különféle emberek gyűltek össze: odajárt Hrisztonya, a malomból Filkó, vállára vetett olajos ujjasban; a vigyori Davidka, aki már három hónapja munkátlan lődörgött; Ivan Alekszejevics Kotljarov, a gépész; néha bekukkantott Fiika, a csizmadia is. Állandó vendég volt Miska Kosevoj, fiatal kozák, aki még a tényleges szolgálatot sem töltötte ki.
 Eleinte szenvedélyesen durákoztak, aztán Stockman valahogy észrevétlenül elébük csempészett egy Nyekraszov-füzetet. Hangosan olvasgatták, megtetszett. Áttértek Nyikityinre. Karácsony körül pedig azt ajánlotta Stockman, hogy olvassanak el egy fedele vesztett viharvert füzetet. Kosevoj aki valamikor egyházközségi iskolát járt, és jól olvasott fennhangon, megvetően nézegette a zsíros füzetecskét.
 Ezt fel kéne vágni laskának. Nagyon zsíros…
 Hrisztonya harsány hahotára fakadt. Vakítóan villogtatta mosolyát Davidka is, de Stockman megvárta, míg elül az általános kacagás is, és nyugodtan mondta.
 – Olvasd csak, Misa! A kozákokról szól. Érdekes.
 Kosevoj az asztal fölé lógatta aranyszőke üstökét, és tagoltan
 olvasta:
 – A doni kozákság rövid története. – Végignézett mindnyájukon, és várakozóan hunyorgott.
 – Olvasd! – parancsolta Ivan Alekszejevics.
 Három este silabizálgatták. Olvastak Pugacsovról, a szabad életről, Sztyenyka Razinról meg Kondratyij Bulavinról.
 Eljutottak egészen a mai időkig. A névtelen szerző kézzelfoghatóan és maróan gúnyolta ki a kozákok szegényes életét, a törvényeket, a hatóságokat, a cári uralmat, magát a kozákságot, amely a trón védelmezőjének szegődött a cárok mellé. Nagy izgalom támadt. Vita kerekedett. Elbődült Hrisztonya is. A mestergerendát verte a fejével. Stockman az ajtónál ült, gyűrűs csontszipkából eregette a füstöt, és csak a szemével nevetett.
 – Helyes! Igaza van! – bömbölte Hrisztonya.
 – Nem magunk vagyunk a hibásak. Rákényszerítették a kozákokat erre a gyalázatra. – Kosevoj csodálkozva tárta szét a kezét, és összeráncolta szép arcát; barna szeme elkomorodott.
 Tömzsi volt: vállban, csípőben egyformán széles, úgyhogy négyszögletesnek látszott; a vaskemény törzsön téglavörös, tömött nyak ült. Ezen a nyakon különösen hatott a szép kis fej, a nőies körvonalú, tompa fényű arccal, makrancos kis szájjal, a göndör haj aranyszőke csimbókja alatt azzal a sötét szempárral. Ivan Alekszejevics gépész – magas, inas-eres kozák – elkeseredetten vitatkozott. A kozák hagyományok mélyen beszívódtak csontos testének minden porcikájába: húsává-vérévé váltak. Síkraszállt a kozákok mellett, nekirontott Hrisztonyának. Csak úgy villogott kidülledő kerek szeme.
 – Hrisztan, te egészen elmuzsikosodtál. Ne vitatkozz, minek?… A kozák vér csak annyi benned, mint egy nyomorult csepp egy vederben… Valami voronyezsi tojáskereskedővel szűrte össze a levet az anyád.
 – Bolond vagy!… Bolond vagy, testvér! – bömbölte Hrisztonya. – Én az igazságot védem!
 – Én nem szolgáltam testőrezredben – gúnyolódott Ivan Alekszejevics –, mert testőrezredben ahány bácsi van, az mind hülye…
 – Na, azért a csapatnál is akadnak garmadával.
 – Fogd be a szád, muzsik!
 – No, tán a muzsik nem ember?
 – Az csak muzsik, háncsból csinálták, rőzséből fonták!
 – Amikor Pétervárott szolgáltam, testvér, sok mindenfélét láttam. Egyszer egy ilyen eset történt: a cári palotát őriztük, a termekben is állt őrség, meg kint is. Odakint a fal mentén lóháton jöttek-mentek, kettő oda, kettő vissza. Amikor megfordultak, megkérdezték egymástól: „Minden csendes? Nincs semmiféle zendülés?” „Nem, nincs semmi.” Avval megint ment mindegyik a maga útján, mert nem lehetett megállni beszélgetni. Jól megválogatták ám az embereket: két-két embert állítottak az ajtóba is, de úgy megrostálták, hogy egyik szakasztott olyan legyen, mint a másik. Fekete mellett fekete áll, szőke mellett szőke. Nemcsak a hajuknak, hanem az egész pofájuknak egyformának kellett lenni. E miatt a hülyeség miatt még nekem is befestette egyszer a borbély a szakállamat. Nyikifor Mescserjakovval kellett párban állnom. Tyepikinszkajai kozák volt, századunkbeli. A fene enné meg… még annak volt csak furcsa színe: piros volt, mint a pej ló. A nyavalya törte volna ki, mintha láng kapott volna a halántékába. Kerestek-kutattak, de az egész században sem találtak olyan színűt. Azt mondja nekem Barkin hadnagy: „Eredj a borbélyhoz, rögtön pingálja veresre a szakállad meg a bajuszod.” Elmentem. Befestették… Ahogy a tükörbe nézek, hát majd elakadt a szívem verése: égek! Valósággal égek! A markomba veszem a szakállam, oszt majd megéget…
 – Hé, hé, Jemeljan, hova a fenébe csámborogsz?! Miről akarsz beszélni tulajdonképpen?
 – A népről, no!
 – Hát akkor arról beszélj, a szakálladra senki sem kíváncsi!
 – No, szóval: egyszer úgy esett sorja, hogy őrségre kellett menni. Lovagolunk a cimborámmal, egyszer csak egy csapat diák fordul ki a sarok mögül. De rengetegen voltak ám! Ahogy megláttak, elkezdtek üvöltözni: „Ha-a-a-a-a-a!” Aztán megint: „Ha-a-a-a!” Fel se ocsúdhattunk, máris körülfogtak bennünket. „Minek lovagoltok itt, kozákok?” Azt mondom: „Őrködünk, a kantárszárat meg ereszd el, ne nyúlj hozzá!” Már kapok is a kardomhoz! Az meg ezt feleli rá: „Ne pattogj, földi, én magam is kamenszkajai születésű kozák vagyok, de itt tanulok, itt járok az uvi… uvinerzitásra”, vagy mi a nyavalyára. Mi tovább lovagoltunk, de az egyik diák, egy nagy orrú, elővett a bukszájából egy tízrubelest, oszt azt mondja: „Igyátok meg, kozákok, megboldogult apám egészségére!” Ideadta a tízest, kivett a tárcájából egy fényképet. „Na, itt van az apám képe – azt mondja –, tedd el emlékbe.” Mi el is vettük. Restelltük volna el nem fogadni. A diákok meg elmentek. Megint röhögtek: hahaha! A Nyevszkij Proszpekt felé kanyarodtak. A palota hátsó kapuján kiszalad egy hadnagy, egy rajjal nyargalt oda hozzánk. „Mi volt ez?” – kérdi, ahogy odaértek. Mondom: „Körülfogtak a diákok, beszédbe elegyedtek, mi meg a szabályzat szerint karddal akartuk elintézni őket, aztán mikor eltakarodtak tőlünk, tovább lovagoltunk.” Mikor felváltottak bennünket, azt mondom az őrmesternek: „No, Lukics, hát mi tíz kemény rubelt kerestünk, el kell inni ennek a vénembernek a lelki üdvösségére” – avval megmutatjuk neki a fényképet. Az őrmester estefelé hozta a vodkát. Két álló napig mulattunk. De aztán kisült ám a turpisság, mer az a diák az apja helyett valami fő bajkeverő képét adta ide, aki német eredetű. Pedig én szentül elhittem neki, amit mondott; emlékül az ágyam fölé akasztottam a képet. Őszes szakálla volt az öregnek a képen. Takaros embernek látszott, olyan kereskedőfélének, de amikor a hadnagy észrevette azt a fényképet, rögtön vallatóra fogott: „Hunnét vetted azt a képet, te emilyen meg amolyan?” Így és így volt – elmondtam neki. Erre nekem esett… ahol csak érte: arcomon meg egyebütt, mint a záporeső… „Tudod – ordította –, hogy ez az ő atamánjuk, Karla…” Meg is mondta a teljes nevét… Ejnye, hogy is hítták csak, nem jut eszembe!
 – Karl Marx? – segített Stockman, és széles mosolyra húzódott a szája.
 – Az a! Karla Marksz… – derült fel Hrisztonya arca. – Nahát, az a diák jól becsapott bennünket. Pedig néha Alekszej cárevics is be-beszaladt hozzánk az őrszobára a nevelőivel. Azok is megláthatták volna. Tyű, mi lett volna abból?!
 – Mégis mindig a muzsikokat magasztalod. És hogy lóvá tettek! – nevetett Ivan Alekszejevics.
 – De azért a tízrubelest elittuk. Ha a szakállas Karla egészségére is, de elittuk.
 – Őrá inni is kell! – mosolyodott el Stockman, és a rágott csontszipkája gyűrűjét babrálta.
 – Mi jót tett hát? – kérdezte Kosevoj.
 – Majd máskor elmondom, ma már későre jár az idő. – Stockman csattantott egyet a tenyerével, kiveregette a szipkából a kialudt cigarettacsutkát.
 A kancsi Lukeska kamrájában, hosszas rostálás, válogatás után, tíz kozákból álló mag tömörült össze. Stockman, a bolsevik párt küldötte, maga köré gyűjtötte azokat, akik hivatva voltak megdönteni a régit. Makacsul tört előre célja felé, amit csak ő ismert. Kikezdte a kozákok együgyű fogalmait, szokásait, rágta, mint a szú a fát. Undort és gyűlöletet csepegtetett beléjük a fennálló rendszer ellen. Eleinte a bizalmatlanság hideg acélfalába ütközött, de nem tágított, azon is keresztülrágta magát…
 10

 A meredek, homokos bal parton, közvetlen a Don mellett fekszik Vjosenszkaja, a legrégibb felső-doni kozák település. Tulajdonképpen a Nagy Péter alatt lerombolt Csigonaki települt ide, s a Vjosenszkaja nevet kapta. Valamikor fontos állomás volt a voronyezs–azovi nagy vízi úton.
 A faluval szemben, mint a tatár íj íve, kanyargott a Don. Jobbra fordul, de aztán Bazki falunál megint fenségesen kiegyenesedik, elhömpölygeti kékesbe csillanó zöld vizét a jobb parti krétahegyek, az odaát egymást érő falvak meg a bal parton gyéren ácsorgó községek mellett; hömpölygeti a tengerig: a kék Azovi-tengerig. Uszty-Hopjorszkajával átellenben összeölelkezik a Hopjorral, Uszty-Medvegyicával szemben meg a Medvegyicával, lentebb még bővebb az árja; egymás mellett nézegették benne magukat a népes, buja, tarka falvak, városok.
 Vjosenszkaja sárga homokturzason épült. Bús község, nincsenek benne kertek. A téren öreg templom áll. Az idő szürke patinával vonta be. Hat utcája a Donnal párhuzamosan vonul, folyás iránt. Ott, ahol a Don a községtől Bazki felé kanyarodik, egy mellékág nyúlik a topolyacserjék közé, s tóvá szélesül. Akkora, mint nyári apálykor a Don. A tó végénél van a község széle is. Az aranysárga tövisbozóttal benőtt kisebb téren egy másik templom emelkedik. Zöldek a kupolái, zöld a teteje, mintha utánozni akarná a tó túlsó partján nőtt topolyák zöld koronáját.
 Északon, a kertek alatt, sáfrányos fövenytenger, csenevész fenyőültetvény, a vörös agyagos földtől rózsaszínűre festett tavak és tócsák. A homoközönben, a messze nyúló szemcsés sivatagban egy-egy falu, liget meg a vörösfenyő gyér sörtéje sötétlik, mint sziget az óceánban.
 A régi templommal szemben minden faluból, városból összesereglett fiatal kozákok félezres tömege feketéllett a téren ezen a decemberi vasárnapon. A templomban már a nagymise vége felé jártak, éppen a „Méltó és igazságos…” kezdetű énekre zendítettek rá. Az öreg őrmester, daliás vén kozák, aki a továbbszolgálók sávját viselte, sorakozót vezényelt. A barnás tömeg szétlöttyent; két hosszú, egyenetlen oszlopba sorakozott. Előttük káplárok rohantak fel s alá, egyengették a hepehupás, betüremkedő oszlopokat.
 – Igazodás! – vezényelte elnyújtva az őrmester, aztán határozatlan kézmozdulattal tette hozzá: – Négy sorba!
 A templomkertbe belépett az atamán. Egyenruha, vadonatúj tiszti köpeny volt rajta; pengő sarkantyúval, peckesen lépkedett. Mögötte a sorozóbiztos. Grigorij Melehov Mityka Korsunov mellett állt. Halkan csevegtek:
 – Szorít a csizma. Nem bírom tovább.
 – Csak bírjad, akkor bíró lesz belőled.
 – Mingyán visznek esküt tenni!
 Az egyik őrmester, mintha Mitykát akarná igazolni, hátrált néhány lépést, aztán hirtelen sarkon fordult.
 – Jobbra át!
 „Kopp, kopp!” – vágta ki keményen a jobbra át-ot ötszáz csizmás láb.
 – Jobbra kanyarodva, in-dulj!
 Az oszlop szorosan súrlódott be a templomkert kitárt kapuján. Egymás után kapkodták le fejükről a kucsmát. A templom egészen a kupoláig megtelt csizmakopogással.
 Grigorij csak állt, oda se ügyelt az eskü szövegére, amit a pap olvasott előttük. Mityka arcát nézegette. Az savanyú pofát vágott, és kínjában nem győzte váltogatni a csizmabéklyóba szorult lábát. Grigorij esküre tartott keze elzsibbadt, agyában egymást kergették a zavaros, féktelen gondolatok. Odalépett a kereszt elé, de míg a sok szájtól nyálas ezüstöt csókolta, akkor is Akszinyára gondolt, meg a feleségére. Mint cikázó villám lobbanása, hasított át gondolatain egy rövid emlék: erdő, barna fatörzsek dús, fehér színben, mint a parádés, ezüstös lószerszám; Akszinya fekete szeme nedvesen, forrón csillog a bolyhos gyapjúkendő alól…
 Kivonultak a térre. Megint sorakoztatták őket. Az őrmester rákezdett a szónoklatra:
 – Most már nem gyerekek vagytok, hanem kozákok! Esküt tettetek, tudnotok kell, mihez tartsátok magatokat… Most hát kozákok lettetek. Úgy vigyázzatok a becsületetekre, mint a szemetek világára. Apátoknak, anyátoknak szót fogadjatok, és így tovább… Amíg gyerekek voltatok, eleget bolondoztatok, biztosan fatönköket cipeltetek az útra, de ezentúl a további szolgálatra kell gondolnotok. Lám, egy rövid esztendő múlva be kell vonulnotok ténylegesre. – Az őrmester, felhúzva a pompás nyúlszőr kesztyűt, így fejezte be: – Szüléiteknek most már gondoskodni kell a felszerelésről is. Jó katonalóra kell szert tenni, és egyáltalában hát… Most pedig Isten áldjon, legények, mars haza!
 Grigorij meg Mityka megvárta a hídnál a falubeli legényeket és együtt indultak útnak. A Don mentén haladtak. Bazki falva felett kéményfüst foszladozott, a harangszó finoman olvadt szét a levegőben. Mityka kitört, bütykös karóra támaszkodva, a többiek mögött bicegett.
 – Vesd le! – tanácsolta az egyik.
 – Megfagy a lábam! – habozott Mityka, de megállt.
 – Majd botosban jössz tovább!
 Mityka leült a hóra, nagy erőlködve lehúzta a csizmát. Csizmátlan lábán bicegve ment tovább. Az út ropogós havába élesen préselődött be a vastag kötött harisnya nyoma.
 – Merre megyünk? – kérdezte az alacsony, tuskó formájú Alekszej Besnyak.
 – A Don mentén – felelte Grigorij mindnyájuk helyett. Beszélgetve mendegéltek, le-lelökték egymást az útiól. Összebeszéltek, egyiket a másik után buktatták a hóba, és csapatosan rárohanva dögönyözték. Mityka vett észre elsőnek egy farkast Bazki és Gromkovszk falva közt. Éppen akkor indult át a Donon.
 – Fiúk, ordas, oda nézzetek!… Tyű!
 – Hallali-i-i! Hallaliii!
 – Ujujujj!
 A farkas lusta vágtában szaladt még néhány ölet, és a túlsó parttól nem messzire, oldalt fordulva megállt.
 – Ugrassuk meg!
 – Na!
 – Takarodj innét, csikasz!
 – Te, Mitrij, ez biztosan téged bámul, hogy harisnyában jársz.
 – Nézd csak, oldalt állt, mert a farkasörv nem engedi hátrafordítani a fejét.
 – Nem tudja fordítani a nyakát.
 – Nini, már továbbindult.
 Az ordas vadállat úgy állt ott, mintha terméskőből faragták volna. A farka mereven nyúlt hátra, mint a bot. Aztán sebesen oldalt szökkent, és a partot szegélyező fűzfák felé ügetett.
 Alkonyodon, mire hazagyalogoltak. Grigorij a síkos jégen lecsúszkált a maguk utcájába, felkapaszkodott a verécéig. Az udvaron ottfelejtett szánkó állt. A sövény mellé púpozott rőzsecsomó közt verebek csiripoltak. A szél lakott hajlék, égett korom és a hodály párás szagát hajtotta feléje.
 A lépcsőn felfelé menet bekukkantott az ablakon.
 A konyhát bágyadtan hintette be a függőlámpa sárga világa. Az ablak mélyedésnél Petro állt, háttal kifelé. Grigorij leseperte a csizmáról a havat egy nyírseprűvel, és nagy párafelhőben lépett a konyhába.
 – Na, megjöttem. Hogy s mint?
 – De hamar hazajöttél. Biztosan átfáztál! – mondta Petro gyorsan, kapkodva.
 Pantyelej Prokofjevics lehorgasztott fejjel, térdére könyökölve ült. Darja a rokka zümmögő kerekét hajtotta lábbal. Natalja az asztalnál állt, háttal Grigorijnak, meg se fordult. Grigorij végigfuttatta pillantását az egész konyhán. Végül is Petrón állt meg a szeme. Bátyja nyugtalanul várakozó arcáról azt olvasta le: történt valami.
 – Na, felesküdtél?
 – Öhöm.
 Grigorij lassan vetkezett, hogy időt nyerjen. Fejben sorra vett minden elképzelhető esetet, ami csak oka lehet ennek a nagy csendnek meg a hűvös fogadtatásnak.
 A szobából kijött lljinyicsna. Az ő arcán is némi zavar bélyege látszott.
 „Natalja” – villant fel hirtelen Grigorij fejében a gondolat, amikor apja mellé ült a padra.
 – Készíts neki vacsorát – fordult lljinyicsna Darjához, és szemével Grigorijra intett.
 Darja abbahagyta a fonódalt, odament a kemencéhez, utolérhetetlen bájjal ringatta vállát és egész karcsú, lányos termetét. A konyhában síri csend lett megint. A földbe épített kályha mellett nagy szuszogva melegedett a minap ellett gödölye az anyjával.
 Grigorij a káposztalevest hörbölve néha-néha Nataljára nézett, de nem látta az arcát: a menyecske oldalt ült, mélyen a kötőtű fölé hajtotta a fejét. Pantyelej Prokofjevics volt az első, aki nem bírta az általános némaságot. Recsegőn, mesterkélten köhécselt, aztán megszólalt:
 – Natalja el akar menni.
 Grigorij egy kenyérgalacsinnal a morzsákat szedegette és hallgatott.
 – Miért? – kérdezte az apja. Alsó ajka észrevehetően remegett (első jele a kitörni készülő dührohamnak).
 – Nem tudom, miért. – Grigorij összehúzta a szemét, eltolta a tányért, és keresztet vetve felállt.
 – De én tudom! – emelte fel hangját az apja.
 – Ne kiabálj, csak ne kiabálj! – avatkozott a vitába lljinyicsna.
 – Én tudom, hogy miért!
 – Akkor is kár olyan nagy zajt csapni miatta. – Petro az ablaktól a szoba közepére indult. – Az ilyesmi szeretet dolga: ha akar, itt marad, ha nem akar, Isten áldja.
 – Én nem Natalját okolom ám! Ha szégyen, gyalázat is, ha vétek is isten ellen, de nem őt okolom, mert nem ő a hibás, hanem ezt a gaz kutyát… – Pantyelej Prokofjevics a kemencének dűlő Grigorijra mutatott.
 – Ki ellen vétettem én?
 – Nem tudod? Nem tudod, bitang?
 – Nem tudom.
 Pantyelej Prokofjevics olyan hevesen pattant fel, hogy még a lócát is felborította, és szorosan Grigorij elé lépett. Natalja elejtette a harisnyát, és nagyot pendült a kezéből kipattanó kötőtű. A csörrenésre leugrott a kemencéről a kismacska. Oldalt hajtotta a fejét, és begörbített kis mancsával addig pofozta a gombolyagot, míg a ládáig nem görgette.
 – Jegyezd meg, amit mondok – kezdte az öreg higgadtabban, tagoltan –, ha nem akarsz Nataskával élni, eredj a házam tájáról, amerre látsz! Csak annyit mondok! Eredj, amerre látsz! – ismételte most már szokott nyugodt hangján, és arrább lépett, hogy felállítsa a padot.
 Dunyaska az ágyon ült; nagy, ijedt, kerek szemmel bámulta, mi történik.
 – Nem azért mondom, apám, hogy megharagítsam – Grigorij hangja tompán rezgett –, de én nem akartam elvenni, maga házasított meg. Én bizony nem nagyon epedek utána. Ha úgy akar ja, hát menjen az apjához.
 – Te meg innét takarodj!
 – Megyek is.
 – Eredj is a pokol fenekére!
 – Megyek, megyek, nem kell engem nógatni! – Grigorij ujjánál fogva lerántotta az ágyra lökött ködmönt, tágra fújt cimpája ugyanúgy remegett fortyogó dühében, akár az apjáé.
 Egy vér folyt bennük, török keverékkel fűszerezett sűrű kozák vér. Csudálatosan hasonlítottak egymáshoz ebben a pillanatban.
 – Hová mégy, fiam? – jajdult fel Iljinyicsna, megragadta Grigorij karját de a fiú erővel félrelökte anyját, és röptében kapta el az ágyról leesett kucsmáját.
 – Hadd menjen a bitang kutya! Hadd menjen az átkozott! Csak eredj, eredj, ne is lássalak többet! – mennydörgött az öreg, sarkáig kivágta az ajtót.
 Grigorij kiugrott a pitvarba. Natalja hangosan sírva fakadt. Ez volt az utolsó hang, amelyet Grigorij hallott a házban.
 Fagyos éjszaka borult a falura. A fekete égből kristályos, nyomtartó hó hullott. A Donon mennydörgésszerű robajjal riant a jég. Mintha ágyút sütöttek volna el. Grigorij lihegve futott ki az utcára. A falu túlsó végén száz hangon ugattak a kutyák. Sötéten ködlött az este. Csak itt-ott ütött rajta rést egy-két sárga lámpavilág.
 Grigorij céltalan ment az utcán. Sztyepanék ablakán gyémántosan csillant meg a feketeség.
 – Grisa! – repült utána Natalja fájdalmas kiáltása.
 „Dögölj meg, utálatos!” – Grigorij fogát csikorgatva szaporázta a lépést.
 – Grisa, gyere vissza!
 Grigorij az első mellékutcába irányította botorkáló lépteit, és utoljára hallotta a távolba fúló keserves kiáltást:
 – Grisenyka, szívem!
 Gyorsan átvágott a téren. A keresztútnál megállt. Sorra vette az ismerős legényeket, kinél lehetne meghálni ma éjjel.
 Mihajil Kosevojt szemelte ki. A falu legszélén, a hegy tövében lakott. Anyja, húga meg maga Mihajil: ez volt az egész család. Bement az udvarba, kocogtatott a vályogház apró ablakán.
 – Ki az?
 – Itthon van Mihajil?
 – Itthon. De ki az?
 – Én vagyok: Grigorij Melehov.
 Néhány perc múlva ajtót nyitott az első, édesded álomból serkent Mihajil.
 – Te vagy az, Grisa?
 – Én.
 – Hol jársz itt ilyen öreg éjszaka?
 – Eressz be, odabent megtudod.
 Grigorij a pitvarban könyökön ragadta Mihajilt. Dühös volt magára, hogy nem találja a kellő szavakat.
 – Itt hálnék – súgta. – Összevesztem a famíliával… Elférnék?… Megalszom én akárhol.
 – Hely, az akad, gyere be. De miért kaptatok hajba?
 – Majd… későbben… Merre nyílik itt az ajtó? Nem látom.
 Grigorijnak a padon vetettek ágyat. Lefeküdt, feje búbjáig a ködmönbe burkolózott, hogy ne hallja Mihajil anyjának a suttogását, aki egy ágyon hált a lányával.
 „Mit csinálnak otthon? Hazamegy Nataska, vagy sem? Annyi bizonyos, hogy most új élet nyílik előttem. Hová forduljak, mihez fogjak? – Aztán hirtelen megtalálta a választ. – Holnap elhívatom Akszinyát, elmegyünk vele a Kubán mellé, csak minél messzebb innét… messzire, messzire…”
 Grigorij behunyt szeme előtt hepehupás puszták, szívének idegen, soha nem látott falvak, községek siklottak el. A dombok gerincén, a szürke poros utakon túl mesés, barátságos kék ország, meg ráadásul Akszinya buja színű, kései, viharos szerelme várja.
 A holnapi ismeretlen élet izgalmában aludt el. Elszunnyadta előtt hiába próbált emlékezetébe idézni valamit, ami úgy nyomta a lelkét, és amit nem lehet megragadni. Félálmában simán, könnyedén siklottak gondolatai, mint a bárka, ha árral úszik, de hirtelen beleütköztek valamibe, mintha zátonyra futottak volna. Rosszul érezte magát, zűrzavar lett úrrá rajta. Tépelődött, kétségek közt hánykolódott. „Mi az? Micsoda akadály?”
 Reggel, amikor felserkent, eszébe jutott: „A katonaság! Hová is mehetnék Akszinyával? Tavasszal tábor, ősszel meg a tényleges következik… Ez a, ez hát a bökkenő!”
 Megfröstökölt, kihívta Mihajilt a pitvarba.
 – Eredj el, Misa, Asztahovékhoz, Azt izenem Akszinyának: alkonyatkor jöjjön a szélmalomhoz.
 – Hát Sztyepan? – rökönyödött meg Mihajil.
 – Tanálj ki valamit, mintha dolgod volna véle.
 – No jó. Mingyárt megyek.
 – Eredj el. Mondjad, hogy okvetlen eljöjjön.
 – Jó, jó!
 Este ott ült a szélmalom tövében, kabátja ujjába fújta a füstöt. A szélmalom mögött, a szárazon zörgő tengeriszárak közt, csukladozva rítt a szél. A kikötött vitorlákon tépett vászon fityegett Grigorijnak úgy rémlett, mintha nagy madár kóvályogna, csapkodna szárnyával felette, de sehogy sem tudna elrepülni. Akszinya nem jött. Nyugaton halványlilás aranylepelben feküdt az alkonyat, keletről egyre erősebben, sebesebben fútt a szél, és nyomult előre a sötétség, igyekezett elgördíteni a fűzfagallyak közt rekedt holdat. Mint óriáshulla, szederjesen, kék daganatokkal borítva sötétlett az ég a szélmalom felett. A falu fölött még ott szöszmötölt a dolgos nap lármájának néhány foszlánya.
 Grigorij egymás után három cigarettát szívott el, a letaposott hóba tiporta az utolsó csutkát is, és dühösen, búsan nézett hátra.
 A szélmalomtól a faluig kígyózó ösvény fekete volt, mint a kátrány. A faluból egy lélek se jött errefelé. Felállt. Nagyot nyújtózott, hogy beleroppant a válla, aztán elindult a lámpavilág felé, amely hívogatóan kacsintott rá Mihajilék ablakából. Foga közt fütyörészve lépkedett az udvar felé, amikor hirtelen összekoppant a feje Akszinyáéval. Az asszony vagy szaladt, vagy nagyon sebesen szedhette a lábát, mert lihegett. Friss, hideg szája a szél szagát meg valami távoli, megfoghatatlan, üde réti szénaillatot lehelt.
 – Nem győztelek mán várni, azt hittem, nem is jössz.
 – Alig tudtam Sztyepant eltuszkolni hazulról…
 – Összefagytam miattad, te boszorkány!
 – Forró vagyok, megmelegítelek. – Szétnyitotta a doni suba két csüngő szárnyát, és Grigorij köré fonódott, mint a komló a tölgyre.
 – Miért hívtál?
 – Várj, vedd el a kezed… Jön valaki.
 – Összevesztél a családdal, mi?
 – Faképnél hagytam őket. Egy napja, hogy Mitykánál lakok… Úgy élek, mint az elbitangolt kutya.
 – Most mit fogsz csinálni? – Akszinya elvette Grigorijt ölelő karjait, és fázósan hajtotta be a suba szárnyát. – Gyere arrább, menjünk a kerítéshez. Mit ácsorgunk itt az út közepén?
 Arrább mentek. Grigorij széttúrt egy hókupacot, és nekivetette a hátát a recsegő, fagyos kerítésnek.
 – Nem tudod: hazament Natalja az apjáékhoz?
 – Nem tudom… Biztosan hazamegy. Különben milyen lesz ott az élete?
 Grigorij a kabátja ujjába dugta Akszinya elgémberedett kezét, megszorította az asszony karcsú ujjait, és azt kérdezte:
 – Na, most mitévők legyünk?
 – Én nem tudom, szívem. Én azt csinálom, amit te.
 – Otthagyod Sztyepant?
 – Egy könnyet se ejtek érte! Akár rögtön.
 – Valahová beszegődünk mind a ketten, oszt együtt élünk.
 – Veled megyek, Grisa. Akár jószág mellé is, csak veled legyek…
 Egymást melengetve álldogáltak a kerítésnél, Grigorij nem akart még menni, arccal a szélnek fordulva állt, fel sem emelte behunyt szemét. Akszinya Grigorij hóna alá fúrta a fejét, ajkán Grigorij szeme elől is titkolt és a megvalósult álom örömétől duzzadó, boldog mosoly reszketett.
 – Holnap megyek Mohovékhoz. Hátha sikerül munkát kapni nála – mondta Grigorij, és feljebb, a csuklónál fogta meg az ujjai közt megizzadt asszonykezet.
 Akszinya hallgatott. Nem emelte fel a fejét. Az iménti mosolyt mintha lefújta volna arcáról a szél. Tágra meresztett szemében űzött vadként futkosott a bánat és a félelem. „Megmondjam, ne mondjam?” – töprengett, mert eszébe jutott, hogy állapotos. „Meg kell mondani” – szánta rá magát, de rögtön elkergette ezt a szörnyű gondolatot, és összeborzongott ijedtében. Asszonyi ösztönével megsejtette, hogy ennek még nem jött el az ideje; tudta, hogy akkor mindörökre elveszti Grigorijt. És mivel maga se tudta, melyiküktől fogadta méhébe a szíve alatt fészkelődő magzatját, most ravaszságból nem szólt egv szót sem.
 – Mi borzongat? Fázol? – kérdezte Grigorij, és betakarta ködmöne szárnyával.
 – Hát egy kicsikét… Menni kell mán, Grisa. Mindjárt hazamegy Sztyepan, tűvé teszi a házat, és sehol sem lel.
 – Hová ment?
 – Alig tudtam elküldeni Anyikejékhez kártyázni.
 Elváltak. Grigorij ajkán ott maradt Akszinya szájának izgató illata, s hol a téli szél, hol a májusi eső áztatta réti széna távoli, megfoghatatlan szagát juttatta eszébe.
 Akszinya befordult a mellékutcába. Le-lehajolva majdnem szaladt. Valakinek a kútjánál, ahol a jószág feldagasztotta az őszi sarat, ügyetlenül lépett, megcsúszott a keményre fagyott rögön, és a kerítés karójába fogózott. A hasán metsző fájdalom nyilallott keresztül. Aztán elcsitult a fájás, de oldalt dühöset, erőset rúgott benne valami többször is egymás után, ahogy izgett-mozgott a hasában.
 11

 Másnap Grigorij a Mohov-ház felé vette az útját. Szergej Platonovics éppen visszajött az üzletből teázni. Atyopinnal ült a tölgyfaszínű tapétával bélelt ebédlőben, és bordóvörös, erős teát szürcsölgetett.
 – Magához jöttem, Szergej Platonovics.
 – Á, Pantyelej Melehov fia, nem igaz?
 – Azé.
 – Mit akarsz?
 – Szeretném megkérdezni, nem fogadna-e meg cselédnek.
 Ajtó nyikordult, Grigorij arra fordította a fejét. A belső teremből, négyrét hajtott újsággal, zöld zubbonyos fiatal tiszt lépett ki, főhadnagyi pántokkal a vállán. Grigorij megismerte: ez volt az, akit tavaly Mityka Korsunov a pusztai lóversenyen lepipált.
 Szergej Platonovics széket tolt a tiszt elé.
 – Mi az? Tán tönkrement apád, hogy cselédnek küldi a fiát?
 – Nem, csak nem lakok vélek.
 – Otthagytad apádékat?
 – Ott.
 – Szívesen felvennélek, ismerem a családodat: dolgos nép –, csak az a baj, hogy nálam nincs hely.
 – Miről van szó? – kérdezte a főhadnagy, leült az asztal mellé, és szemügyre vette Grigorijt.
 – El akar szegődni a legény.
 – Tudsz a lóval bánni? Hintós fogatot is tudsz hajtani? – kérdezte a főhadnagy, ahogy teáját kavargatta a kiskanállal.
 – Tudok. Hat lovat is szoktunk tartani.
 – Nekem kocsisra van szükségem. Mit kérsz?
 – Nem olyan sokat…
 – Akkor holnap gyere el az apám birtokára. Tudod, hol van Nyikolaj Alekszejevics Lisztnyickij birtoka?
 – Igenis, tudom.
 – Tizenkét verszta innét. Gyere el holnap reggel. Majd ott megegyezünk.
 Grigorij egy helyben topogott egy darabig, aztán, már a kilincset fogva, szólt a tisztnek.
 – Egy pillanatra, tekintetes uram, mondani szeretnék valamit.
 A főhadnagy kiment Grigorij után a sötét folyosóra. A verandáról gyéren szűrődött be a rózsaszínű fény a homályos üvegen át.
 – Miről van szó?
 – Nemcsak én vónék… – Grigorij vastagon elvörösödött – asszony is jönne velem. Nem akadna hely annak is?
 – Feleség? – kérdezte a főhadnagy mosolyogva, és felemelte fénytől rózsaszínű szemöldökét.
 – Másé!
 – Ahá! Na, az meg majd segít a szakácsnőnek. Hol az ura?
 – Itt. Idevalósi.
 – Mi az, elraboltad tőle az asszonyt?
 – Magától csapódott mellém…
 – Romantikus történetecske! Na, jól van, gyere el holnap… Elmehetsz, öcsém.
 Grigorij reggel nyolc órára ért Jagodnojéba, a Lisztnyickij-birtokra. A széles völgyben vedlett téglakerítés övezte nagy udvar terpeszkedett. Az épületek tővel-heggyel összedobálva álltak benne: itt egy cseréptetős szárny, rajta más színű cserépből kirakva: 1910, amott cselédlakások, fürdő, lóistálló, tyúkól, tehénistálló, hosszú csűr, kocsiszín. A parkban, az udvar felől, kiskerttel elkerített, nagy, vén ház szorong a fák közt. A ház mögött szürke falként álltak a park csupasz topolyái, füzei, teli barna sapkával: üres csókafészkekkel.
 Grigorij egész falka fekete krími agarat talált az udvar mögött. Egy vénasszonyos, sírós tekintetű, öreg, sánta szuka elsőnek szagolgatta körül Grigorijt, és szikár fejét lehajtva nyomon követte. A cselédházban a szakácsné veszekedett a szeplős, fiatal szobalánnyal. A dohányfüstben, mint valami átlátszó zsákban, egy lefittyedő ajkú emberféle ült a küszöbön. Grigorijt a szobalány vezette be a házba. Az előszobában kutya és szikkadatlan vadbőr szaga bűzlött. Az asztalon kétcsövű puska tokja meg nyűtt, zöld selyembojtos vadásztáska hányódott.
 – A fiatalúr hívat – kukkantott ki az oldalsó ajtón a szobalány.
 Grigorij restelkedve nézett végig sáros csizmáján, és belépett a szobába.
 Az ablaknál álló ágyon feküdt a főhadnagy. Az ágytakarón dohányosdoboz, cigarettahüvely. Töltött magának egyet, begombolta fehér inge gallérját.
 – Korán jöttél – mondta. – Várj egy kicsit, mindjárt jön apám.
 Grigorij megállt az ajtónál. Egy pillanat múlva az előszoba padlóján csoszogó léptek zaja hallatszott. A benyitott ajtó résén át öblös, mély hang kérdezte:
 – Alszol, Jevgenyij?
 – Nem. Tessék bejönni!
 Egy öregember lépett be kaukázusi fekete köpenyben. Grigorij oldalról nézett rá. Először is a vékony, kissé horgas orr meg a bajusz széles, fehér íve tűnt szemébe; az orr alatt sárgára festette a dohány. Az öreg öles termetű, vállas, szikár ember volt. A hosszú teveszőr posztóköpeny ernyedten lógott rajta, a gallér szűk hurokként szorította a ráncos, barna nyakat. Orra tövéhez közel ülő fakó szeme bágyadtan fénylett.
 – Na, papa, itt az a kocsis, akit ajánlok, jó családból való legény.
 – Ki fia vagy? – dörrent rá mennydörgő, bömbölő hangján.
 – Melehové.
 – Melyik Melehové?
 – Pantyelej Melehové.
 – Prokofijt, azt ismertem: együtt szolgáltunk. Pantyelejt is ismerem. Olyan… sánta, mi, cserkesz fajta?!
 – Igenis, sántít. – Grigorij úgy kihúzta magát, mintha karót nyelt volna.
 Eszébe jutott, mennyit beszélt az apja Lisztnyickij nyugállományú tábornokról, az orosz-török háború hőséről.
 – Miért akarsz elszegődni? – dörgött a kérdés odaföntről.
 – Nem lakok az apámnál, kegyelmes uram.
 – Hát milyen kozák lesz belőled, ha cselédnek mégy? Apád nem adta ki a jussodat?
 – Nem adott semmit, kegyelmes uram.
 – Az más. Feleségeddel együtt akarsz beállni hozzánk?
 A főhadnagy alatt nagyot csikorgott a vaságy.
 Grigorij odatekintett. Látja, hogy a főhadnagy kacsint, bólogat.
 – Igenis, kegyelmes uram.
 – Csak minden kegyelmes uram nélkül. Nem szeretem! Béred: nyolc rubel havonta. Kettőtöknek. A feleséged a cselédségnek meg a napszámosoknak fog főzni. Rendben van?
 – Igenis.
 – Holnap itt legyetek a birtokon. A cselédházban az a lakás lesz a tietek, ahol a régi kocsis lakott.
 – Hogy sikerült a tegnapi vadászat? – kérdezte a fia az öregtől, és keskeny lábával lelépett a szőnyegre.
 – A Durrogó-völgyből kikergettünk egy rókát, egészen az erdőig hajszoltuk, de vén ravaszra akadtunk: becsapta a kutyákat.
 – A Kazbek még mindig sántít?
 – Amint kiderült, megficamodott a lába. Rögtön gyere, Jevgenyij, kihűl a reggeli.
 Az öreg Grigorijhoz fordult, és pattintott egyet száraz, csontos ujjaival.
 – Aló mars! Holnap nyolc órára itt légy!
 Grigorij kiment a kapun. A csűr hátsó falánál agarak sütkéreztek a felszáradt földön, ahol elolvadt a hó. A vénasszonyos nézésű, öreg szuka Grigorijhoz szaladt, hátul is megszaglászta, és elkísérte egészen az első szárazérig; kókadtan csüngette a fejét. Lépésben ballagott, aztán visszament.
 12

 Akszinya korán megfőzött. Összekaparta a parazsat, elzárta a kéménynyílást, elmosta az edényt, és kitekintett az udvarra szolgáló ablakon. Sztyepan a Melehovék felőli kerítésnél máglyába rakott cölöpnekvaló mellett állt. Kemény ajka szögletében kialudt cigaretta lógott. Kiválasztott a máglyából egy alkalmas cölöpnekvalót. A szín bal sarka beszakadt. Oda kellett állítani két jó erős cölöpöt, aztán be kellett fedni a maradék náddal.
 Reggel Akszinya arccsontja hegyén pirosság gyúlt ki, szemében fiatal fény ragyogott. Ez a változás nem kerülte el Sztyepan figyelmét. Fröstöknél meg is kérdezte:
 – Mi lelt?
 – Mi lelne? – pirult el Akszinya.
 – Úgy ragyogsz, mintha böjti olajjal kentek volna be.
 – Melegem van… a kemencétől… fejembe hajtotta a vért.
 – Elfordult, lopva kitekintett az ablakon, nem jön-e Miska Kosevoj húga.
 De az csak alkonyat előtt jött. Akszinya már tűkön ült. Felrebbent, mint a madár.
 – Engem keresel, Masutka?
 – Gyere csak ki egy pillanatra.
 Sztyepan a búbos kemence fehér pocakjába tapasztott tükörcserép előtt fésülte üstökét, simogatta gesztenyebarna bajuszát egy kurta szarufésűvel.
 Akszinya óvatosan pillantott az ura felé.
 – Csak tán nem készülsz valahová?
 Sztyepan nem felelt azonnal, nadrágja zsebébe tette a kis fésűt, levette a kis kemence tetejéről a pakli kártyát meg a dohányzacskót.
 – Átmegyek Anyikuskához, tanyázok egy kicsit.
 – Sose lesz mán elég? Egészen elnyűttétek azt a kártyát. Minden éccaka csak játszanak megjátszanak. Képesek hajnalig is fenn tanyázni.
 – Elég vót. Ezt mán hallottuk.
 – Megint pénzre akarsz játszani?
 – Hagyj békét, Akszjutka. Várnak odaki, eredj.
 Akszinya oldalvást ment ki a pitvarba. Az ajtónál mosolyogva fogadta a pirospozsgás, szeplős Masutka.
 – Griska küldött…
 – Na!
 – Azt izeni, mihint esteledik, gyere el mihozzánk.
 Akszinya megragadta Masutka kezét, és a lépcső felé tolta.
 – Csendesebben, aranyom. No, szóval, mit mondott, Masa?
 Egyebet nem izent?
 – De. Azt hagyta, hogy hozd magaddal, ami a tied, amennyit csak elbírsz.
 Akszinya egész testében remegett, tüzelt, ide-oda forgatta a fejét, folyton az ajtóra tekingetett, egyik lábáról a másikra állott, mint a zabbal abrakolt ló.
 – Szentisten, mitévő legyek?… Mi?… Ilyen hirtelen… Mit is tegyek? Várj, mondd meg neki, hogy rögtön… De hol fog várni?
 – Gyere be a házba.
 – Ó, azt nem!
 – No nem baj, megmondom neki, kimegy elibéd.
 Sztyepan felvette a kabátját, a függőlámpához gebeszkedett, rágyújtott.
 – Mér jött? – kérdezte két szippantás közt.
 – Kicsoda?
 – Hát a Kosevojék Maskája.
 – A maga dolgában… hogy szabjak ki neki egy szoknyát. Sztyepan lefújta a cigarettáról a fekete hamupelyheket, és az ajtó felé indult…
 – Te meg feküdj le, ne várj!
 – Jól van, Sztyepan.
 Akszinya a jégvirágos ablakhoz lépett, és térdre ereszkedett a lóca előtt. A kisajtóig taposott ösvényen meg-megcsikordult a hó a távozó Sztyepan léptei alatt. A szél letépett egy-egy szikrát a cigaretta tüzéből, és az ablakig repítette. Akszinya az ablaküveg olvadt, kerek foltján keresztül a cigaretta felszított parazsánál megpillantotta a fehér arc keskeny csíkját meg a porcogós fület lenyomó kucsma félkör alakú szélét.
 Egy nagykendőbe lázasan dobálta ki a ládából a szoknyáit, blúzait, kendőit: a kelengyéjét. Zihálva, tétova tekintettel ment végig utoljára a konyhán, eloltotta a lámpát, aztán kiszaladt a lépcsőre. A Melehov-házból kiment valaki az udvarra, megnézni a jószágot. Akszinya várt, amíg elcsendesednek a lépések, beakasztotta az ajtó láncát a kampóba, magához szorította a motyót, és a Don felé rohant. A gyapjúkendő alól kibukott egy-egy fürt, s az arcát birizgálta. A kertek alatt ment egészen Kosevojék udvaráig. Ott cserbenhagyta ereje, és alig bírta vonszolni ólmos lábát.
 Grigorij már a kapunál várta. Elvette tőle a batyut, és némán indult előre, neki a határnak.
 Mikor elhagyták a szérűt, Akszinya meglassította a lépést, és megrántotta Grigorij kabátja ujját.
 – Várj egy picit!
 – Nincs mit várni. A holdvilág nem egyhamar jön fel, sietni kell!
 – Várj, Grisa! – Akszinya összegörnyedve állt meg.
 – Mi bajod? – Grigorij odahajolt hozzá.
 – Semmi… A hasam fáj. Nehezet emeltem a minap. – Akszinya cserepes ajkait nyalogatta, és összehúzta a szemét, mert a kíntól tüzes szikrák táncoltak előtte. Hasához kapott. Állt egy darabig, aztán fürtjeit a kendő alá igazgatva, görnyedten, szánalmasan indult tovább.
 – Na, menjünk, elmúlt!
 – Meg se kérded, hová viszlek. Hátha felviszlek az első sziklára, oszt lelöklek onnét? – mosolyodott el a sötétben Grigorij.
 – Mindegy a mán nékem. Így is, úgy is befellegzett. – Akszinya hangja mogorván, gúnyosan csengett.
 Sztyepan most is, mint mindig, éjfélkor ment haza. Bement az istállóba, a jászolba lökte a szénát, amit a lába alá hullatott a ló. Levette a lóról a kötőféket, és felballagott a tornácra. „Úgy látszik, elment a fonóba” – gondolta, amikor leakasztotta a láncot a kampóról. Bement a konyhába, gyufát gyújtott. Nyert (gyufára játszottak), azért volt olyan szelíd és álmos. Meggyújtotta a lámpát, körülnézett a konyhában szanaszét dobált holmikon, de még mindig nem kapott észbe, miért van itt ilyen nagy rendetlenség. Kicsit meghökkenve lépett be a nagyszobába. A felnyitott fedelű láda fekete szájként tátongott, a földön egy ócska blúz hevert, amit a felesége itt felejtett a nagy sietségben. Sztyepan lerántotta magáról a ködmönt, kiszaladt a konyhába a lámpáért. Körülnézett a szobában. Most már értett mindent. Szinte lelökte a lámpát, és maga se tudta, miért, lekapta a szögről a kardot, úgy megszorította a markolatot, hogy fekete véraláfutás támadt az ujjain, a kard hegyére szúrva felemelte az ottfelejtett sárga virágos kék blúzt, felhajította, és röptében kettészelte egy kurta suhintással.
 Állati kínjában hamuszürkére fakultan, vadul lökdöste a mennyezetre a salátává aprított kék szövetdarabokat. A sziszegő, éles acél röptükben metszette még apróbb cafatokra.
 Aztán letépte a kardbojtot, sarokba vágta a kardot, kiment a konyhába, és leült az asztal mellé. Oldalt biccentette fejét, és sokáig simogatta remegő, vaskemény ujjaival az asztal mosatlan lapját.
 13

 A baj nem jár egyedül. Reggel Hetyko vigyázatlansága miatt Miron Grigorjevics tenyészbikája felhasította a szarvával a legszebb magkanca nyakát. Hetyko falfehéren, fejvesztetten rohant a házba, a hideg is kilelte.
 – Baj van, gazduram! A bika… döglött vóna meg az az átkozott bika…
 – Mit csinált? Mi? – nyugtalankodott Miron Grigorjevics.
 – Felhasította a kancát… Belemártotta a szarvát… én azt mondom…
 Miron Grigorjevics gatyaszárban ugrott ki a házból. A kút mellett Mityka agyabugyálta agyba-főbe az ötéves bikát egy karóval. Az állat a földet súrolta ráncos lebernyegével, húzgálta a havon; messzi hátratekergette mélyen lehajtott fejét, hányta lábával a havat; és ezüstös kristályport szórt szerteszét csiga alakba görbített farkával. Nem menekült az ütleg elől, csak tompán fel-felbődült, topogott hátsó lábaival, mintha ugrani készülne.
 A torkát hörgő, dagadó bömbölés feszegette. Mityka ütötte, ahol érte: pofáját, bordáját; már berekedt az éktelen nagy káromkodásban. Rá se hederített Mihejre, pedig az ugyancsak ráncigálta hátul szíjövénél fogva.
 – Gyere mán, Mitrij, ne bántsd mán, Mitrij, a jó Isten áldjon meg, hagyd mán abba!… Feldöf! Grigorics, hogy tűröd ezt?
 Miron Grigorjevics a kút felé szaladt. A kerítésnél kókadt fejjel állt a kanca. Izzadt, mély, fekete horpasza úgy járt, mint a fújtató, nyakából sűrű vér csurgott szügye kidudorodó izmaira meg a hóra. A világos pejszőrt apró remegés borzolgatta a hátán meg az oldalán, lágyéka remegett.
 Miron Grigorjevics előreszaladt. A ló nyakán pirosan gőzölgött a seb. Mély hasíték volt az, akár a tenyerét is beledughatta volna az ember; a kilátszó gyűrűs gége görcsösen kapkodta a levegőt. Miron Grigorjevics megmarkolta a ló üstökét, és felfelé húzta a kanca lecsüngő fejét. A ló egyenest a gazda szeme közé nézett csillogó, ibolyaszínű szembogarával, mintha azt kérdezte volna: „Na, most mi lesz?”
 Miron Grigorjevics erre a néma kérdésre felelt, amikor elkiáltotta magát:
 – Mityka! Főzess tölgyfakérget. De gyorsan!
 Hetyko piszkos nyakán le s fel ugrált a a háromszögletes ádámcsutka, ahogy lóhalálában rohant kérget hántani a tölgyfáról. Mityka odament az apjához, de vissza-visszapislogott az udvarban keringő bikára, amelynek szüntelen fel-feltörő bömbölés ömlött a torkából.
 – Fogd az üstökét! – parancsolta Mitykának az apja. – Mihej, szaladj madzagért! Gyorsan, mert szájon váglak!
 A kanca itt-ott szőrös, bársonyos felső ajkát „pipára” kötötték egy zsineggel, hogy ne érezze a kínt. Odament Grisaka apó is. Egy cifrára festett tálban valami makkszínű főzetet hoztak.
 – Hűtsd ki. Forró. Hallod, Miron?
 – Menjen a házba, apám, isten hírivei, megfázik ideki!
 – Én meg azt mondom, hadd hűljön egy kicsit az a lé. Vagy el akarod pusztítani azt a kancát?
 A sebet kimosták. Miron Grigorjevics gémberedett ujjakkal fűzte a zsákvarró tűbe a fonalat, ő maga varrta össze. A seben mesteri öltések sorakoztak.
 Alig ment el Miron Grigorjevics a kút mellől, amikor a házból kiszaladt Lukinyicsna. Fakó arcát izgalom marcangolta. Félrehúzta az urát.
 – Natalja hazajött, Grigories!… Ó, Istenem!
 – Még ez is?… – fortyant fel Miron Grigorjevics, és még a szeplők is elsápadtak fehér arcán.
 – Grigorij… elment hazulról a vőnk! – Lukinyicsna úgy csápolt a karjával, mint a varjú, mikor fel akar szállni; aztán a szoknyája aljába csapott, és visítva rikácsolta: – Szégyen, gyalázat! Kisül a szemem! Mit mond a falu?! Uram teremtőm, micsoda szörnyű csapás… Jaj, jaj, jaj!
 Natalja kendőben meg rövid télikabátban állt a konyha közepén. Orra tövénél két könnycsepp dagadt mind nagyobbra, de egyik sem gördült le. Orcája, mint két téglalap, vöröslött.
 – Minek jöttél haza? – támadt rá az apja, mikor berontott a konyhába. – Megvert az urad? Nem fértek meg egymással?
 – Elment – nyögte Natalja, visszanyelve a száraz zokogást.
 Puhán, imbolyogva esett térdre apja előtt. – Édesapám, vége az én életemnek!… Hozzál haza onnét! Griska világgá ment a szeretőjével… Magam vagyok! Édesapám, olyan vagyok én, mintha elgázoltak volna! – hadarta sebesen Natalja, elharapva a szavak végét, és alulról esdekelve nézett apja lángvörös szakállára.
 – Várj, hagyj egy kicsit!
 – Nincs értelme tovább ott lakni. Hozzatok haza! – Natalja gyorsan a ládához mászott, és tenyerébe rejtette arcát, csak úgy rázta a zokogás. A kendő lecsúszott a hátára, simára fésült, egyenes fekete haja halvány fülére omlott. A sírás az élet nehéz perceiben olyan, mint májusi eső a szomjas földnek. Az anyja horpasz hasára szorította Natalja fejét, kerepelt valami zavaros, vénasszonyos ostobaságot. Miron Grigorjevics meg dühösen rohant a tornácra.
 – Fogjatok be két szánkába!… Az egyrudasba fogjatok!
 Miron Grigorjevics kirúgta csizmájával a tornác faragott korlátoszlopát, és csak akkor ment be a házba, akkor hagyta ott a pocsékul kicsorbított korlátot, amikor Hetyko ügetésben kivezette az istállóból a két feketét, és futtában nyakukba dobta a hámot.
 Natalja holmijaiért Mityka ment el Hetykóval. Az ukrán szórakozottságában elgázolt a szánkával egy kismalacot, mert szegény nem tudott idejében eliszkolni az útból. Egyre csak a saját dolga járt a fejében: „Hátha e miatt a dolog miatt elfelejti a gazda a kancát?” Megörült s lazábbra hagyta a gyeplőt.
 „Ez az átkozott sátán? Dehogyis felejti az el!” – lepte meg hirtelen a gondolat, és Hetyko keserűn lebiggyesztette ajkát.
 – Szaporábban, te ördög, hé! A fene egyen meg!… Na, majd adok én neked! – És a legfigyelmesebben igyekezett oda csippenteni az ostorheggyel a lónak, ahol a lépe remegett.
 14

 Jevgenyij Lisztnyickij főhadnagy a kozák testőrezredben szolgált. A tiszti lóversenyen összezúzta magát, eltörte a bal felső karját. A kórházi kezelés után kivette a szabadságát, és elutazott másfél hónapra Jagodnojéba, apjához.
 A régen özvegysorban élő öreg tábornok magányosan élt Jagodnojéban. A feleségét még a múlt század nyolcvanas éveiben elveszítette Varsó egyik külvárosában. A kozák tábornokot akarták eltenni láb alól, de csak a feleségét meg a kocsisát találta el a golyó. Szitává lőtték ugyan a hintót, de a tábornok ép bőrrel megmenekült. A feleségétől maradt fiúcska, Jevgenyij, akkor kétesztendős volt. Nem sokkal ezután a tábornok nyugalomba vonult, átköltözött Jagodnojéba. (Jó négyezer köblös birtokát még dédapjának kanyarították ki az 1812-es Honvédő Háborúban szerzett érdemei jutalmául. A birtok a szaratovi kormányzóságban feküdt.) Kemény, szigorú életrendet tartott.
 A felserdült Jevgenyijt kadétiskolába adta, ő maga pedig nekifogott gazdálkodni; fajállatokat tenyésztett: a cári méntelepek állományából vásárolt ügető apaállatokat, a legjobb angol anyaállatokkal meg a doni provalszki telep legkülönb példányaival keresztezte őket, míg végül kitenyésztett egy sajátos fajt. Az őt, mint kozákot megillető legelőkön meg pénzért vett réteken tartotta méneseit. Gabonát is termelt – persze csak a más kezével –, ősszel és télen agarászott, néha meg bezárkózott a fehér terembe, és hétszámra ivott, mint a gödény! Gonosz gyomorbaj gyötörte, és az orvosok legszigorúbb utasítására – nem nyelhette le a megrágott ételt. Rágta, rágta, kiszívta a nedvét, ízét, a maradékot meg kiköpte egy ezüsttálcára, amit kissé oldalt Venyiamin, egy parasztsuhancból lett lakáj tartott állandóan mereven kinyújtott kezében.
 Venyiamin egy kicsit gügye volt. Barna, mint a cigány. Kerek fejét nem is haj, hanem fekete plüss borította. Hat esztendeje szolgálta pán Lisztnyickijt. Eleinte bizony öklendezett, ha oda kellett állni a tábornok mellé avval az ezüsttálcával: majd kifordult a gyomra, mikor látta, hogy az öreg kiköpködi azokat a foggal marcangolt, szürke falatokat, de aztán megszokta.
 Venyiaminon kívül csak néhány belső cseléd lakott a birtokon: Lukerja, a szakácsné, Szaska, a vén lovász, Tyihon, a pásztor, meg az új kocsis, Grigorij, Akszinyával. A széles fenekű, ragyás, ernyedt Lukerja, ez a sárga, keletien tésztacsomó, mindjárt az első nap kiebrudalta Akszinyát a konyhából.
 – Te majd akkor főzöl, ha nyárára napszámosokat fogad a pán. Most én is elboldogulok egymagam.
 Akszinyának az volt a tiszte, hogy hetente háromszor felsúroljon a házban minden padlót, megetesse az aprójószág siserahadát, tisztán tartsa a baromfiudvart. Nagy buzgalommal látott munkának, igyekezett mindenkinek kedvére tenni, még Lukerjának is. Grigorij java idejét a tágas, gerendás istállóban töltötte Szaskával, a lovásszal. Már galambőszre fehérült a haja, mégiscsak Szaska maradt biz ő. Senki se tisztelte meg apja nevével, vezetéknevével, tán még a vén Lisztnyickij sem tudta, pedig több mint húsz esztendeje szolgál nála. Fiatal korában kocsiskodott ez a Szaska, de élete alkonyán, ahogy fogyott az ereje, és meggyengült a szeme, lovász lett. Alacsony volt; zöldesfehér bozót borította még a karját is. Orrát még valamikor gyermekkorában palacsintává lapították egy karóval. Örökké mosolygott avval az égszínkék, gyermekes mosolyával, és együgyű szeme vörös redők közül pislogott a világba. Csak az a mókásan pisze orra meg lefelé futó sebhellyel elcsúfított alsó ajka rontotta el apostolos arcát. Részeg fővel katonáéknál (mert Szaska bogucsari muszka volt) a közönséges papramorgó helyett királyvizet húzott a messzelyből, és a tüzes ér az állához varrta az alsó ajkát. Ott, ahol végigcsordogált ez a tüzes patak, szőrrel többé soha be nem nőtt, komikus, rózsaszínű, ferde sebhely maradt, mintha egy ismeretlen kis vadállat belenyalt volna a szakállába. Szaska sűrűn felöntött a garatra – ilyen pillanatokban csoszogva úgy ődöngött udvarszerte, mintha ő volna itt a gazda –, megállt a pán hálószobájának ablaka alatt, és ravaszul forgatta körbe ujját komikus, lapos orra előtt:
 – Mikolaj Lekszejics! Hé! Mikolaj Lekszejics! – kiabálta jó hangosan és szigorúan.
 Az öreg pán – ha éppen a hálószobában volt ilyenkor – odament az ablakhoz.
 – Leittad magad megint, te tyúkeszű? – mennydörgött az ablakból.
 Szaska felrántotta lecsúszó nadrágját, kacsintott egyet-kettőt, és nagy ravaszul elmosolyodott. A mosoly keresztbe táncolt az egész arcán, összehunyorított bal szemétől a szája jobb sarkából lefelé csordogáló rózsaszínű sebhelyig. Keszeg mosoly volt, az igaz, de aranyos!
 – Mikolaj Lekszejics! Űmiltósága! Ism-e-e-er-lek én ám téged! És Szaska odalejtett, s felfelé álló, vékony cövekujijával megfenyegette gazdáját.
 – Eriggy, aludd ki magad! – mosolygott békésen a pán az ablakból, és megpederte lelógó bajuszát.
 – Szaskát az ördög se tudja becsapni! – nevetett Szaska, és odatántorgott a kiskerthez. – Mikolaj Lekszejics, olyan vagy te is, mint én a vízzel, én… Úgy vagyunk, mint a hal. Csakhogy a halacska a folyó fenekét szereti, mi meg a kancsó fenekét. Mindketten dúsgazdagok vagyunk, bizony! – És Szaska szélesre tárta karjait. – Bennünket mindenki ismer, az egész Don, bizony! Mink… – Szaska hangja sírósan behízelgővé lágyult –, mink, kegyelmes uracska, mind a ketten nagyon szép legények vónánk… csak hát kakás az orrunk!
 Mitől olyan? – érdeklődött a pán; kékre-zöldre vált már nevettében, és megbillent a bajusza meg a szája szögleténél nőtt szőrszálak.
 – Hát a vodkácskátul! – mondta Szaska tagoltan; sűrűn pislogott, és nyelvével lenyalta a rózsaszín kanálisba csurgó nyálat. – Ne igyál, Mikolaj Lekszejics, ne igyál! Mer akkor cakompak elpusztulunk! Mindent eliszunk!
 – Ne, fogd, aludj egyet rá!
 A pán egy húszkopejkást lökött ki az ablakon. Szaska röptében elkapta, és rögtön sapkája bélése alá dugta.
 – Na, Isten veled, tábornok! – sóhajtotta, amint eloldalgott.
 – Hé, megitattad a lovakat? – kérdezte a pán előre mosolyogva.
 – Hinnye, te nyomorult! Te ebanya-szülte… – üvöltötte Szaska bíborvörösen, s el-elakadt a hangja. Úgy remegett dühében, mintha a hideg lelte volna. – Még hogy Szaska felejtené el megitatni a lovat? Mi? Ha megdöglök, akkor is odamászok, hogy adjak egy-egy vedér friss vizet, ennek meg mi nem jut eszibe!… Nahát!!!
 Szaska elsomfordált, leforrázta az érdemtelen gyanúsítás, cifrázta kegyetlenül, és megrázta az öklét. Neki mindent szabad volt: berúgni is, a pánnal komázni is. Azért volt szabad, mert Szaska olyan lovász volt, hogy nem akadt párja! Télen-nyáron az istállóban aludt, egy üres lóállásban. Nála jobban nem tudott a lóval bánni senki! Lovász is volt, meg gyógykovács is: tavaszonként, májusi virágjában tépett egy kazal gyógyfüvet, és a sztyeppen, száraz völgyek meg nedves szurdokok fenekén, gyógyító gyökereket ásott. Magasan az istálló falán lógtak a százféle száraz füvek csomóban: tarsóka lépdaganat ellen; feketegyökér viperamarás ellen; feketenadálytő pókosságra, valami hitvány fehér füvecske, ami a berekben a fűzfa tövében nőtt, sebre, és még más ismeretlen dudvák különféle lóbetegségek és kórok gyógyítására.
 Az istállóban, abban a lóállásban, ahol Szaska aludt, télen-nyáron úgy lógott a levegőben valami torokra tapadó, finom illat, akár a pókháló. A deszkadikón pokróccal takart, kőkeményre nyomott széna volt, meg Szaska lószagú kaftánja. Szaskának az égvilágon semmi vagyona sem volt ezen a kaftánon meg egy cserzett ködmönön kívül.
 Tyihon, a püffedt ajkú, makkegészséges, nanámtütü kozák Lukerjával élt, és titokban – minden ok nélkül – féltékenykedett rá Szaska miatt. Úgy havonta egyszer megfogta Szaskát zsíros inge gombjánál lógva, és az istálló mögé vonszolta.
 – Ide hallgass, öreg: az én asszonyomra ne merj szemet vetni!
 – Majd még meglátjuk… – és Szaska roppant pajkosai kacsintott.
 – Békében hagyd, apó! – szólt rá Tyihon.
 – Pedig, öcsém, én ipp az ijjen ragyásokér bolondulok! Akár ne is lássak többet pájinkásüveget, ha leakasztasz a szegrül egy jó ragyás asszont, oszt ideteszed elibem. Minél rücskösebb, antul jobban szereti az ilyen magamszőrű kópélegény.
 – Pedig a te korodba, öreg, nagy vétek ám az ilyesmi!… Ejnye, ejnye, pedig gyógykovács is vagy, lovat gyógyítasz, ösmered a Szentírást is!
 – Úgy a: mindent meggyógyítok én! – bizonykodott Szaska.
 – Békében hagyd, öreg! Így nem szabad.
 – Pedig, öcsém, megkóstolom én még ezt a Lukerját! Búcsút mondhatsz neki, annak a kikapósnak, mer úgyis leütöm a kezedrül! Ojjan a, mint a mazsolás pite. Csak ipp, hogy kicsipegették belőle a mazsolát, azér ojjan ragyás a lelkem, egy cseppet. Ej, be szeretem én az ijjeneket!
 – Na, na… ha utamba állsz, kitaposom a béled! – mondta Tyihon, nagyot sóhajtott, és kivett a zacskóból néhány rézgarast.
 Így ment ez hónapról hónapra.
 Álmos kábaságban penészlett az élet Jagodnojéban. A forgalmasabb utaktól messzi, az isten háta megett feküdt a birtok egy száraz völgyben, ősszel meg aztán teljesen megszakadt az érintkezés a falvakkal meg a várossal. Telente éjszakánként kimerészkedett a Fekete-erdőből egy-egy farkasfalka, felment a bereknek futó hasas homokbuckákra, és borzongató üvöltést csapott: ijesztette a lovakat. Tyihon kivonult a berekbe, lőtt egyet-kettőt a pán kétcsövűjéből, Lukerja pedig megdermedt félelmében, várta a durranást, zsíros, rücskös arcába süppedő szemével kibámult a sötétbe. Ilyenkor a csúnya, kopasz Tyihon gyönyörű, vakmerő daliává változott, és amikor Lukerja beeresztett egy nagy párafelhőt meg Tyihont, s betette a cselédház ajtaját, összébb húzódott az ágyon, és turbékolva édesgette, ölelgette átfagyott vadházastársát.
 Nyáron Jagodnojéban késő estig zümmögött a napszámosok tereferéje. A pán nyolcvanköblöst vetett be különféle gabonaneművel, és napszámosokat fogadott aratni. Hébe-hóba Jevgenyij is le-lerándult a birtokra nyaranta, jött-ment a kertben, meg a berekben unatkozott. Reggelenként a tó partján üldögélt: horgászgatott. Bő mellkasú, zömök legény volt. Kozákosan üstökbe csapva hordta a haját. Jobb oldalra fésülte. A tiszti zubbony csak úgy feszült rajta.
 Grigorij az első napokban, alighogy megtelepedett a birtokon Akszinyával, gyakorta időzött a fiatal gazdánál. Venyiamin bejött a cseléd házba. Lehajtotta azt a plüsshajú, fekete fejét, mosolygott.
 – Eredj, Grigorij, hívat a fiatal pán.
 Grigorij belépett, megállt az ajtófélfánál. Jevgenyij Nyikolajevics kivicsorította széles, ritka fogait, és egy székre intett:
 – Ülj le.
 Grigorij leült, de csak a szélére.
 – Hogy tetszenek a lovaink?
 – Jó lovak. A deres meg éppen nagyon jó!
 – Csak lovagold minél sűrűbben. De vigyázz, sebes vágtába ne ereszd!
 – Szaska apó mán magyarázott egyet-mást.
 – A Krepishez mit szólsz?
 – Ahhoz a pejhez? Kincset ér. De most kicsorbította a patáját. Új patkó kéne rá.
 A fiatalúr összehúzta átható szürke szemét.
 – Neked májusban kell táborba vonulnod? – kérdezte.
 – Igenis.
 – Beszélek az atamánnal, hogy ne hívjanak be.
 – Alázatosan köszönöm.
 Hallgattak. A főhadnagy kigombolta egyenruhája gallérját, és megvakarta nőiesen fehér mellét.
 – Mi az, nem félsz, hogy elveszi tőled az asszonyt az ura?
 – Annak már nem kell! Nem veszi el.
 – Ki mondta?
 – Bementem a községbe patkószegért, tanálkoztam egy földimmel. Azt mondja, Sztyepan iszik, mint a gödény. „Nem kell nekem Akszjutka – aszongya –, egy fapitykét se adnék érte. Üsse kő. Tanálok én magamnak különbet is.”
 – Pedig Akszinya szép asszony – mondta a főhadnagy. Merengve nézte Grigorij szemöldöke táját, és parázna mosolyra húzódott a szája.
 – Takaros asszony – hagyta rá Grigorij, és elkomorodott. Jevgenyij szabadsága már vége felé járt. Most már szabadon, minden kötés nélkül tudta hordani a kezét, tudta emelni is, csak még könyökben nem hajlott.
 Az utóbbi napokban gyakran elüldögélt Grigorijnál, a cselédház félszárnyában. Akszinya tisztára kimeszelte a szinte bársonyos feketére piszkolódott szobát, lemosta az ablakok tokborítását, apróra tört téglával derekasan felsikálta a padlót. Asszonykéz varázsolta kényelem szaga terjengett az üres, vidám szobában. A falba rakott kályha ontotta a meleget. A főhadnagy báránybélésű kék posztóködmönét hanyagul vállára vetve ment a cselédházba. Olyan időt választott, amikor Grigorij a lóval foglalatoskodott. Először a konyhába ment, eltréfálkozott Lukerjával, aztán sarkon fordult, és a másik szárnyba indult. Leült a falba rakott kályha mellett egy gyalogszékre, púposra görnyesztett háttal nézte Akszinyát szemérmetlenül mosolygó szemével. Akszinya mindig zavarba jött, ha ott üldögélt a főhadnagy, a kötőtűk remegtek kezében, amint egymás után szedték a harisnyaszemeket.
 – Na, hogy s mint, Akszinyuska? – kérdezte a főhadnagy, és kék cigarettafüsttel árasztotta el a kis szobát.
 – Köszönöm…
 Akszinya felemelte szemét, és bíborvörös pír lobbant fel arcára, amikor a férfi néma vágyát tolmácsoló, áttetsző pillantással találkozott a tekintete. Kellemetlen és bosszantó volt látni Jevgenyij Nyikolajevics szemtelen, világoskék szemét. Összevissza felelgetett a különféle léha kérdésekre, és igyekezett mielőbb kereket oldani.
 – Na, megyek. Egy kis árpát kell szórni a rucának.
 – Várj még egy kicsit. Ülj csak le. Ráérsz – mosolyodott el a főhadnagy, és rázta a lábát feszes, szűk lovaglónadrágjában.
 Sokáig faggatta Akszinyát régebbi élete soráról, játékosan dörmögött apjáéval vetekedő mély hangján, és bujálkodott forrásvíz tisztaságú, világos szemével.
 Grigorij dolga végeztével bement a cselédházba. A főhadnagy szemében kialudt az iménti tűz, cigarettával kínálta Grigorijt, és elment.
 – Mit ül ez itt? – kérdezte Grigorij anélkül, hogy Akszinyára nézett volna.
 – Honnét tudjam? – nevetett Akszinya mesterkélten, és eszébejutott a főhadnagy buja nézése. – Bejött, leült ide, így ni, ide nézz, Grisenyka (megmutatta, hogy ült a főhadnagy, még a hátát is meggörbítette), és csak ül, ül, már egészen megcsömörlöttem tőle. A térde meg hegyes, csuda hegyes.
 – Megbabonáztad, mi? – kérdezte Grigorij, és dühösen hunyorgott.
 – Kell is ő nekem!
 – Nana, vigyázz, mert rögtön lependerítem a tornácról!
 Akszinya mosolyogva nézett Grigorijra, és nem tudta megállapítani, komolyan beszél-e vagy tréfál.
 15

 Nagyböjt negyedik hetében alábbhagyott a tél ereje. A Don szegélye rojtokra bomlott, a felül olvadt jég szivacsosra dagadt és megszürkült. Esténként tompán zúgott a hegy, ami az öregek időjóslása szerint fagyot jelzett, de a valóságban visszatarthatatlanul nyomult előre az olvadás. Reggelenként könnyebb hajnali fagy varázsolta vissza a jeget, de délre felengedett a föld, a március illata, fagyos meggyfakéregnek és avas szalmának szaga lengett a levegőben.
 Miron Grigorjevics apránként készülődött a szántáshoz, a mind hosszabbra nyúló napokat odakint töltötte a színben, hol ezzel, hol azzal babrált: fogat nyesett a berenába, Hetykóval két új szekéralvázat fabrikált. Grisaka apó negyedik hete böjtölt. Feketére fagyva járt haza a templomból, és panaszkodott a menyének:
 – Tönkrefagyaszt a pópa! Nem való semmire! Úgy misézik, mintha hímes tojást rakosgatna! Ez mán sehogy sincs jól!
 – Jobb volna, apám, ha csak nagyhéten böjtölne, akkor mán melegebbre fordul az idő.
 – Hidd ide csak Nataskát. Kössön nekem vastagabb harisnyát, mer még az ordasba is belefagy a pára, ha ilyen lyukacsosat húz.
 Natalja úgy élt apjáéknál, mint a partra vetett hal. Mindig reménykedett, hogy Grigorij visszatér hozzá; szívével mindennap várta, nem hallgatott az ész józan suttogására; éjjelenként perzselő bánat emésztette, agyonbúsulta magát, annyira porba taposta a meg nem érdemelt, váratlan sérelem. Ehhez még valami más is járult, és Natalja hideg félelemben pergette napjait. Éjszakánként meg úgy vergődött lánykori kisszobájában, mint lőtt libuc az ér sása közt. Mityka mindjárt az első naptól fogva másképpen nézett rá, mint azelőtt. Egyszer megragadta Natalját a színben, és kereken megkérdezte tőle:
 – Búsulsz Griska után?
 – Mit akarsz vele?
 – El akarom kergetni a bánatod!…
 Natalja a szeme közé nézett és a lelke is megrettent attól, amit kiolvasott bátyja nézéséből. A sötét pitvarban Mityka zöld kandúrszeme olajosan csillogott függőleges vágású pupillájával. Natalja becsapta az ajtót, beugrott a kamrába Grisaka apóhoz, és sokáig állt ott: hallgatta szíve riadt dobogását. Másnap az udvaron ment oda hozzá Mityka. Szénát lökött a jószágnak, és egyenes, drótkemény haján meg birkabőr kucsmáján zöld fűszálak csüngtek. Natalja elkergette a disznóvályú mellől a koslató kutyákat.
 – El ne járjon a szád, Natasa…
 – Megmondom apámnak! Zajt csapok! – kiáltotta Natasa, és kezével takarta el magát előle.
 – Megőrültél?!
 – Ereggy innét, átkozott!…
 – Na, mit lármázol?
 – Ereggy innét, Mityka! Rögtön elmondok mindent apámnak!… Mér’ bámulsz rám ilyen szemekkel, mi? Pfű, te orcátlan kutya! Hogy nem hasad meg a föld a lábad alatt?!
 – De nem hasad ám! – Mityka – hogy bebizonyítsa – keményet dobbantott a csizmájával, és csípőre tette a kezét.
 – Be ne merd tenni a lábad hozzám, Mitrij!
 – Most nem is teszem be, de éjjel ott leszek! Bizony isten, ott leszek!
 Natalja reszketve ment ki az udvarból. Estére egy hombárba vetett ágyat, és odavette maga mellé a húgát is. Egész éjszaka forgolódott, égő szemét a sötétségbe fúrta. Valami neszt várt, hogy azonnal fellármázza a házat, de a csöndet csak a közvetlen mellettük, a fal mögött alvó Grisaka apó szuszogása meg a vackán nyugtalanul hánykolódó húga ritka horkolása törte meg.
 Olthatatlan asszonyi bánattal áztatva tekerődött lefelé a napok fonala az idő guzsalyáról.
 Mityka még nem heverte ki a minapi lánykérés szégyenletes kudarcát. Komoran, dühösen járt-kelt a ház körül. Esténként eljárt a fonóba, de ritkán tért meg éjfél előtt. Többnyire csak a hajnal vetette haza. Mulatós szalmaözvegyekkel szűrte össze a levet; el-eljárt Sztyepanhoz is kártyázni. Miron Grigoijevics ideig-óráig nem szólt semmit, csak figyelte.
 Úgy húsvét előtt Natalja összetalálkozott a Mohov-boltnál Pantyelej Prokofjeviccsel. Az öreg szólította meg jó hangosan:
 – Várjál mán egy pillanatra!
 Natalja megállt. Ahogy ipa homályosan Grigorijra emlékeztető arcára, görbe orrára pillantott, megint elfogta a szomorúság.
 – Mi az, mér nem nézel feléjök sem az öregeknek? – kérdezte az öreg, zavartan végigfuttatta rajta a szemét, mintha ő vétkezett volna Natalja ellen. – Az öregasszony már egészen elbúsulta magát utánad… Folyton csak azt hajtja, hogy vajon mit csinálsz te most ott, az apádéknál… Na, hogy vagy, kedves?
 – Köszönöm szépen… – de rögtön megbotlott torkán a szó (apámat akart mondani), és megint zavartan fejezte be: – Pantyelej Prokofjevics.
 – Mér nem látogatsz meg bennünket?
 – Sok a dolgom a ház körül…
 – Ej, ej, az a mi Grisánk!… – Az öreg keserűen csóválta a fejét. – Jégre vitt bennünket az a dög… pedig milyen szépen élhettünk volna…
 – Mit tegyünk, apám… – csendült meg Natalja el-elakadó, magas hangja –, úgy látszik, nem ez a sorsunk.
 Pantyelej Prokofjevics zavartan izgett-mozgott, ahogy Natalja könnybe lábadt szemébe pillantott. A menyecske szája legörbült, csak erőnek erejével tudta visszafojtani a könnyeket.
 – Na, isten áldjon, lelkem!… Egyet se búsulj azért a gazemberért, mert az még a kiskörmöd sem érdemli meg. Lehet, hogy visszajön. Nagyon készülök mán elmenni hozzá. De sort is kerítek rá hamarosan!
 Natalja válla közé húzta a fejét, és elindult, mint akit megvertek. Pantyelej Prokofjevics sokáig topogott egy helyben, mintha rögtön át akart volna csapni vágtába. Amikor Natalja befordult a sarkon, hátrapillantott: ipa nagy erővel botjára dőlve sántikált keresztül a téren.
 16

 Stockmannál ritkábban gyűltek össze. Közelgett a tavasz. A falubeliek készültek a tavaszi munkára. Csak a malomból járt el Filkó, Davidka meg Ivan Alekszejevics, a gépész. Stockman az esztergapadon ült, egy ezüst félrubelesből csinált gyűrűt csiszolgatott a kis reszelővel. Az ablakon a lemenő nap sugárkévéje ömlött be, és sárgás rózsaszín, poros négyzetet rajzolt a padlóra. Ivan Alekszejevics egy kis harapófogót forgatott az ujjai közt.
 – A minap a gazdánál voltam: a dugattyú ügyében… Millerovóba kell vinni, ott majd megcsinálják emberül. De mi mit tudunk vele csinálni? Ekkora repedés keletkezett rajta, ni – és Ivan Alekszejevics, nem tudni, kinek, megmutatta a kisujján, mekkora is az a repedés.
 – Úgy hiszem, ott gyár is van, mi? – kérdezte Stockman. A reszelő finom ezüstport szórt az ujjai köré.
 – A martinacél-gyár. Tavaly jártam ott véletlenül.
 – Sok a munkás?
 – Rengeteg. Négyszáz!
 – Milyen emberek? – Stockman feje munka közben rázkódott, és a szavak szakadozottan és világosan lökődtek ki a szájából.
 – Gyöngyéletük van! Azok nem proletárok, hanem olyan… gané népség.
 – Miért? – érdeklődött Filkó. Stockman mellett ült, és összekulcsolta a térde alatt kurta, tömpe ujjait. Davidka, a molnár, a haja közé is behatoló lisztportól fehéren járt fel s alá a műhelyben. Csizmája hegyével szétrugdosta a habos, zizegő vasforgácsot, és mosolyogva hallgatta a száraz illatú zörgést. Mintha bíborvörös avarral behordott erdei völgyben járna. A levelek puhán összenyomódnak, mert alattuk a nedves erdei föld fiatalos rugalmassága.
 – Azért, mert mind jómódú. Mindegyiknek megvan a maga házacskája, a maga asszonya meg mindenféle kényelme. A tetejébe meg a fele baptista. A tulajdonos a papjuk. Na, szóval, kéz kezet mos, de ha mind a kettő sáros, vakaróval se tudják lekaparni egymásról.
 – Ivan Alekszejevics, mik azok a baptisták? – állt meg Davidka az ismeretlen szó hallatára.
 – A baptisták? A maguk módján hisznek az Istenben. Olyanok, mint az óhitűek.
 – Mindegyik bolond a maga módján veszti el az eszét – tette hozzá Filkó.
 – Na, szóval, odamegyek Szergej Platonovicshoz – folytatta Ivan Alekszejevics a megkezdett beszélgetést –, ott van nála Atyopin, a Cucli. Ül. „Várj egy kicsit – azt mondja – az előszobában.” Leültem, vártam. Az ajtón kihallott, amit beszéltek. A gazda magyarázza Atyopinnak: nemsokára háború tör ki a németekkel. Könyvből olvasta. Cucli meg, tudod, mit mondott? „Én, persze – azt mondja – cak azért sem értek egyet magával, ami azt a cetepatét illeti.” – Ivan Alekszejevics olyan híven utánozta a cacázó Atyopint, hogy Davidka kerekre csücsörített szájjal kurtán elnevette magát, de rögtön elnémult, mihelyt Filkó epés pofájára nézett.
 – „Oroszországnak nem üzenhetnek hadat, mert Németország nem tud meglenni a mi gabonánk nélkül” – folytatta Ivan Alekszejevics, a hallott beszélgetést ismételve. – Ebben a pillanatban valaki közbevágott. A hangjáról nem ismertem meg, csak később derült ki, hogy tiszt: Lisztnyickij pán fia. „Háború lesz – azt mondja – Németország meg Franciaország közt a bortermő vidékek miatt, de minekünk semmi közünk az egészhez.”
 – Hogy gondolod, Oszip Davidovics? – fordult Ivan Alekszejevics Stockmanhoz.
 – Hát én jósolni nem tudok – felelte kitérően Stockman, és elgondolkozva nézegette a kifeszített tenyerén csillogó gyűrűt.
 – Ha azok összevesznek, nekünk is ott kell lennünk. Akár tetszik, akár nem. Ha sor kerül rá, még hajunknál fogva is belerángatnak – vélekedett Filkó.
 – Itt, fiúk, a következőről van szó – kezdte Stockman. Gyengéden kivette a kis harapófogót Ivan Alekszejevics ujjai közül.
 Komolyan beszélt, szemmel láthatóan iparkodott mindent alaposan megmagyarázni. Filkó kényelmesebben ölelte át a gyalupadról lecsúszó lábát, Davidka ajka kerekre húzódott, és szabadon hagyta sűrű fogai nedves sövényét. Stockman a reá jellemző tömören kemény, szinte előre betanult mondatokban rajzolta meg a kapitalista államok harcát a piacokért, gyarmatokért. A végén Ivan Alekszejevics felháborodva félbeszakította.
 – Várj csak! Mi közünk nekünk ehhez?
 – Az, hogy fájni fog még a te fejed is, meg az ilyeneké, mint te vagy, ha más berúg – mosolyodott el Stockman.
 – Ne légy gyerek – csipkelődött Filkó –, a régi mondás is azt tartja: „Ha az urak civakodnak, a paraszt issza meg annak a levét!”
 – Ühm, ühm! – Ivan Alekszejevics elkomorodott, és mogorván iparkodott szétaprítani valami nehezen hozzáférhető, lomha gondolattömböt.
 – Mit jár az a Lisztnyickij Mohovékhoz? Tán a lány miatt tapossa a küszöbüket? – kérdezte Davidka.
 – Jól megtaposta mán azt a Korsunov csemete… – gúnyolódott Filkó maró hangján.
 – Hallod, Ivan Alekszejevics?! Mit szaglász ott az a tiszt?
 Ivan Alekszejevics felrezzent, mintha korbáccsal az ina alá cserdítettek volna egyet.
 – Mi? Mit beszélsz?
 – Elszundítottál, öreg?!… Lisztnyickijről folyik a szó.
 – Megy az állomásra. Igen, majd el is felejtem az újságot: ahogy kijövök tőlük, mit gondoltok, kit látok a tornácon? Grisa Melehovot. Ott áll az ostorral. Azt kérdem: „Hát te mit keresel itt, Grigorij?” „Viszem Lisztnyickij pánt a millerovói állomásra.”
 – Kocsiskodik náluk – szólt közbe Davidka.
 – Urak asztaláról kapkodja le a maradékot.
 – Ejnye, Filkó, te olyan vagy, mint a házőrző kutya: mindenkit megugatsz.
 A beszélgetés elnémult egy percre. Ivan Alekszejevics felállt, hogy hazainduljon.
 – Csak nem istentiszteletre sietsz? – szúrta belé utolsó fullánkját Filkó.
 – Énnálam mindennap van istentisztelet.
 Stockman kikísérte mindennapos vendégeit. Becsukta a műhelyt, és bement a házba.
 Húsvét éjjelén fekete szügyű fellegek vonták be az eget. Eső szemergett. Nyirkos sötétség nyomta a falut. A Donon már alkonyatkor elnyújtott, mennydörgő robajjal meghasadt a jég, és az összetört páncél roppant tömegének súlya alól nagy súrlódással kibújt a vízből az első jégtábla. A jég egyszerre riant egy négy versztányi szakaszon, egészen a falutól számított első könyökig. Megindult a jégzajlás. A templomharang egyenletes kongása-bongása közben – mikor a „tizenkét evangéliumot” harangozták – jégmezők ütődtek egymáshoz és zúzódtak szét, úgy, hogy a part is beleremegett. A könyöknél, ott, ahol a Don egy kis vargabetűt csinál, aztán balra kanyarodik, torlasz keletkezett. Az egymásra mászó jégtáblák csikorgó zaja a faluig is elhallatszott. Az olvadó tócsák csillogó felszínével tarkázott templomkertben csapatba verődtek a legények. A templomból a kitárt ajtón át az előcsarnokba, onnan meg a kertbe szálltak az evangéliumolvasás harsányan csengő hangjai. A rácsos ablakokban ünnepien és vigasztalóan csillogott a fény, a templomkertben meg a halkan sikongató lányokat tapogatták a legények. Csókolgatták őket, és sikamlós históriákat sugdostak a fülükbe.
 A templom melletti őrházban a szent feltámadási misére közeli, távoli falvakból jött kozákok nyüzsögtek. Az őrházban egyre sűrűsödő fülledtségtől meg a fáradtságtól elcsigázott emberek a padokon, ablakpárkányokon meg a földön aludtak.
 A törött lépcsőfokokon cigarettáztak, az időjárásról meg az őszi gabonáról beszélgettek.
 – A maguk falujabéliek mikor mennek ki a földekre?
 – Biztosan Tamás vasárnapján indulnak.
 – Ez a jó főd! Tinálatok meg sivó homok az egész határ.
 – Abbiz homokos. A völgy innenső ódala, ammeg szikes!
 – Most jó sok vizet beszí a főd…
 – Tavaly bezzeg szánthattuk: olyan vót a főd, mint a kavics, kemény véghetetlenül.
 – Dunyka, hol vagy? – sipította egy vékony hang lent az őrház lépcsőjénél.
 – Nem leltek jobb helyet csókolózni, mi? Énnye, énnye! Takarodjatok innét, orcátlan kölykök. De rátok ért a happáré!
 – Neked nem jutott pár? Eridj, csókold meg a szuka kutyánkat – elmélkedett a sötétben egy fiatal, érdes hang.
 – A szukátok-a-at? Majd adok én neked!
 Futás közben váltakozva dobbanó lábak lomha, tapadós dobogása, lányszoknyák suhogása hallik.
 A tetőről úgy potyognak a cseppek, mintha üvegcsengettyű csilingelne. Megint ugyanaz a halk, vontatott hang szólal meg. Nyúlós, mint a fekete sár:
 – A múltkor ekére alkudtam avval a Prohorral. Kínáltam érte tizenkét ezüstrubelt. Nem akar kötélnek állni. Az ugyan nem enged az árából…
 A Don felől egyenletesen egymásba folyó súrlódás, recsegés, zúgás hallik, mintha jegenyetermetű, ünnepi díszbe öltözött óriás asszony jönne valahol a kertek alatt, és suhogna láthatatlan, nagy rokolyája.
 Éjfélben, mikor már egészen sötét lett, nyergetlen csődörén Mityka Korsunov lovagolt oda a templomkerítéshez. Leszállt a lóról, a kantárszárat a sörényéhez kötötte, és megveregette tenyerével a tüzes paripa nyakát. Állt egy darabig, hallgatta a pata cuppogását a sárban, aztán megigazította övét, és elindult a kertbe. Az előcsarnokban levette a kucsmáját, meghajtotta egyenetlenül, grádicsosan nyírt fejét; széttaszigálta az asszonyokat, és az oltárig tolakodott. Baloldalt fekete ménesként nyüzsögtek a kozákok, jobboldalt az asszonyi ünneplők kék keveréke virított. Mityka megkereste szemével az első sorban álló apját, odament hozzá. Könyökön ragadta meg Miron Grigorjevics kezét, amint éppen keresztvetésre emelkedett, és fülébe súgta:
 – Apám, jöjjön ki egy percre.
 Az előcsarnokban Mityka mellel apja vállához simulva, komoran mondta:
 – Natalja haldoklik!
 17

 Grigorij virágvasárnap tért vissza Millerovóból, ahová Jevgenyijt vitte. Az olvadás felfalta a havat. Az út alig két nap alatt teljesen elromlott.
 Olhovij Rognál, a Millerovo állomástól huszonöt versztányira elterülő ukrán falunál majdnem vízbe fullasztotta a lovakat, amikor átkelt egy kis folyón.
 Estefelé ért a falu alá. Előző éjjel megtört a jég, megindult a zajlás, és a hólé barna patakjaitól duzzadó folyócska megáradt, tajtékozva hullámzott az utcákig.
 A fogadó, ahol az állomásra jövet-menet meg szoktak állni etetni, a túlsó parton volt. Éjjel csak még nagyobb áradásra volt kilátás, és Grigorij elhatározta: ha törik, ha szakad, de átkél.
 Odahajtott ahhoz a helyhez, ahol egy nappal előbb átsiklottak a jégen. A partjai közül kicsapott folyócska szennyes vizet kergetett szétfeszített medrében, a közepén pedig könnyedén pörgetett egy kerítésdarabot meg egy fél keréktalpat. A havatlan, csupasz homokon szántalpak dörzsölte friss nyomok látszottak. Grigorij megállította a lábuk között csomós tajtékot izzadó lovakat, leugrott a szánkáról, és szemügyre vette a nyomokat. Vékony kerékvágás szelte át a szánnyomot. A víznél a keréknyom kissé balra kanyarodott, aztán a vízbe merült. Grigorij szemmel kísérte a távolságot: húsz öl, több semmi esetre sem lehet. Odalépett a lovakhoz, megvizsgálta a szerszámot. Ebben a pillanatban a legszélső udvarból kijött és egyenest Grigorij felé tartott háromfüles rókaprém sapkában egy öreg ukrán.
 – Lehet arra hajtani? – kérdezte Grigorij, és a fortyogó, barna folyóra intett a gyeplővel.
 – Arra? Lehet hát! Máma reggel is keresztülhajtott valaki!
 – Mély?
 – Nem a! De azér lehet, hogy felcsap a szánkába.
 Grigorij markába szedte a gyeplőt, és az ostort emelgetve, rövid „gyű, te”-vel biztatta a lovakat… Azok meg prüszkölve és a vizet szagolgatva, kelletlenül nekivágtak.
 – Gyű! – Grigorij felállt a bakon, és megsuhogtatta az ostort.
 A széles tomporú pej paripa, a nyerges, bólintott rá egyet, és – lesz, ami lesz – nekiveselkedve, nagyot rántott az istrángon. Grigorij lába alá sandított: a víz a szánka aldeszkájánál bugyborékolt. A lovak először térdig, aztán hirtelen szügyig süllyedtek a szennyes hólébe. Grigorij vissza akart fordulni, de a lovak már a folyó közepére ragadták, és prüszkölve úszni kezdtek. A szán hátulját elkapta az ár, és a lovak fejét folyás ellen fordította. Hátukon, mint sellőkön, csapott át a víz, a szán ide-oda ingott-bingott, és sebesen húzta őket visszafelé.
 – Ajajajj!… Ajajajj!… Egyenest hajts! – üvöltötte az ukrán torkaszakadtából. Fel s alá szaladgált a parton, és nem tudni, miért: kétségbeesetten integetett a fejéről lekapott rókaprém sapkával.
 Grigorij vad dühében szüntelenül nógatta a lovakat, kiabált rájuk. A víz apró tölcsérekben örvénylett a megfeneklett szán mögött. A szán keményen csapódott neki a vízből kimeredő cölöpnek (ennyi maradt az elsodort hídból), aztán pokoli könnyedséggel felfordult. Grigorij nagyot ordított, feje búbjáig belemerült a vízbe, de a gyeplőt nem engedte el. Ködmöne aljánál, lábánál fogva húzta lefelé az ár, lágyan, de csökönyösen sodorta mind tovább, megpörgette, megforgatta a jobbra-balra hányódó szán mellett. Baljával sikerült megkapnia a szántalpat, eldobta a gyeplőt, és kezével mindig arrább fogózva, lihegve igyekezett elvergődni a hámfáig. Már-már meg is fogta ujjaival a hámfa vasalt végét, de ebben a pillanatban a Pejkó – amint az árral küszködött – hátsó lábával erősen térden rúgta. Grigorij fuldokolva hadonászott, míg meg nem kapaszkodott az istrángban. A hideg víz elsodorta a lovaktól, és kétszeres erővel rántotta le ujjait az istrángról. A fagyos ár tetőtől talpig tüzes virgáccsal paskolta. Nagy üggyel-bajjal odahúzta magát a Pejkó fejéig. A ló egyenesen Grigorij tágra meresztett szembogarába fúrta véres szemének halálfélelemmel teli, őrült tekintetét.
 Grigorij néhányszor eleresztette a megnyálkásodott gyeplőszárat; úszni kezdett, megint utánakapott, de a gyeplő kisiklott az ujjai közül. Valahogy mégis elkapta, és – hirtelen feneket ért a lába.
 – Gyű-ű-ű, te, gyűűűü – Előrehajolt, amennyire csak bírt, és lerogyott a tajtékos gázlón, leverte lábáról a ló kemény szügye.
 A lovak keresztülgázoltak rajta, mint a szélvész tépték ki a vízből a szánt, aztán gőzölgő, nedves háttal, remegve, elcsigázva álltak meg néhány lépésnyire.
 Grigorij nem érezte a fájdalmat, talpra ugrott. A hideg, mint valami tűrhetetlen forró tészta, tapasztotta körül a testét. Grigorij jobban reszketett, mint a lovak, érezte, hogy talpon most gyengébb, mint a szopós gyerek. Hirtelen észbe kapott, talpára fordította a szánt, és – hogy felmelegítse a lovakat – sebes vágtába eresztette őket. Berobogott az utcába, és úgy nyargaltában, mintha meg akarná rohamozni, behajtott az első nyitott kapun.
 Barátságos, szíves gazdára akadt. A lovakhoz a fiát küldte. Ő maga meg Grigorijnak segített levetkezni, és ellentmondást nem tűrő hangon parancsolt rá az asszonyra:
 – Gyújts be a kemencébe!
 Grigorij – a házigazda nadrágjában – addig feküdt a kemence tetején, míg meg nem száradt a ruhája; böjtös káposztalevest vacsorázott, és lefeküdt aludni.
 Kora hajnalban, még setétben indult útnak. Százharmincöt versztányi út állt előtte, és drága volt minden pillanat. A pusztai tavaszi, úttalan időszak beköszönte fenyegetett. Minden szárazérben, árokban nagy csobogással zúgott a hólé.
 A csupasz, fekete út nagyon megviselte a lovakat. A reggeli fagyos hidegben elvergődött egy ukrán majorig, amely négy versztányira volt az országúttól, és valami elágazásnál állt. Az izzadt lovakról csak úgy szakadt a pára. Mögöttük hosszan húzódott végig a földön a szántalpak csillogó nyoma. Grigorij a majorban hagyta a szánkát, felkötötte a lovak farkát, és lóháton indult tovább. A másik paripát kantárszárnál fogva vezette. Virágvasárnap hajnalban haza is vergődött Jagodnojéba.
 Az öreg pán meghallgatta a részletes beszámolót az útról, kiment megnézni a lovakat. Szaska jártatta őket az udvaron, és mérgesen nézegette mélyen behorpadt oldalukat.
 – Na, mi van a lovakkal? – kérdezte tőle a pán, mikor odament.
 – A vak is látja – dörmögte Szaska, meg sem állt, és rosszallóan rázta zöldesszürke, kerek szakállát.
 – Nem erőltette meg őket?
 – Nem. De a Pejkó szügyét dörzsölte a hám. Na de az semmiség!
 – Pihend ki magad! – A pán a félrébb várakozó Grigorij felé intett a kezével.
 Grigorij bement a cselédházba, de csak egy éjszakát sikerült pihennie: másnap reggel beállított Venyiamin új, kék szaténingében. Örökké kövérkés mosolyával mondotta:
 – Grigorij, a pánhoz! De rögtön!
 A tábornok nemezmamuszban csoszogott fel s alá a teremben. Grigorij elköhintette magát, egyik lábáról a másikra álldogált a teremajtónál. A túlsó végében meg felkapta fejét a pán.
 – Mit akarsz?
 – Venyiamin hívott.
 – Á, igen! Eredj, nyergeld fel a csődört meg a Krepist. Mondd meg Lukerjának, ne adjon enni a kutyáknak. Vadászni megyünk.
 Grigorij megfordult, hogy menjen. A pán utánakiáltott, visszahívta:
 – Ide hallgass! Te is velem jössz!
 Akszinya kerek lepényt dugott Grigorij ködmönének zsebébe.
 – Még enni sem hagy a vén gazember – sziszegte. – Belebújt az ördög! Csak legalább a kendőt kösd a nyakadba, Grisa!
 Grigorij a léckerítéshez vezette a felnyergelt lovakat, és odafüttyentett minden ebet. A pán derékszíjjal övezett kék posztóujjasban lépett ki. A vállán parafába ágyazott nikkelpalack lógott. A fonott korbács a csuklójáról lecsüngve, viperaként kúszott utána.
 Grigorij a kantárt tartva figyelte az aggastyánt, és csodálkozott, hogy milyen könnyedén dobta nyeregbe csontos, öreg testét.
 – Utánam gyere mindig – parancsolta a tábornok, és kesztyűs kezével gyöngéden válogatta szét a kantárszárat.
 Grigorij alatt egy négyéves csődör ficánkolt, kakas módjára kevélyen fennhordta a fejét, és oldalvást táncolt előre. A hátsó lába nem volt megpatkolva és valahányszor valami jégbütyökre lépett, meg-megcsúszott, leguggolt, de aztán nekiiramodott, ahogy csak az ina bírta. Az öreg pán a Krepis széles hátán ringatózott, kissé görnyedten, de biztosan ült a nyeregben.
 – Hová megyünk? – kérdezte Grigorij, amikor utolérte.
 – Az Éger-horhosba – felelte a pán öblös basszus hangján.
 A lovak békességben haladtak egymás mellett. A csődör rángatta a gyeplőszárat. Kecses ívbe hajtotta rövid nyakát, mint a hattyú, dülledt szemével a lovasra sandított, igyekezett beleharapni a térde kalácsába. Felkapaszkodtak egy meredek domboldalra. Ott a pán lendületes vágtába eresztette a Krepist. A kutyák rövid lánccá szakadozva loholtak Grigorij mögött. A vén fekete szuka olyan fiatalosan szaladt, hogy horgas pofája a lófarok végét súrolta. A csődör le-leguggolt, pattogott, heveskedett, meg akarta rúgni a tolakodó szukát, de az mindannyiszor megállt, és bánatos, vénasszonyos tekintetével el-elkapta a visszanéző Grigorij pillantását.
 Egy félóra alatt odanyargaltak az Éger-horhoshoz. A pán a horhost szegélyező domb gerincén lovagolt a tavalyi dudva barna bozótja közt. Grigorij lefelé ereszkedett, óvatosan nézegette a szűk horhos omladékok sebezte, hólé mosta fenekét. Néha a pánra tekintett. A csupasz, gyér égerliget acélkék hálója közt élesen rajzolódott ki az öreg alakja. A kápához kushadva fel-felállt a kengyelben, hátán kéken ráncolódott a kozák derékszíjjal övezett ujjas. Az ebek a hepehupás lejtőn futottak, sűrűn, csapatosan. Mikor átugrottak egy meredek horhoson, Grigorij majd lecsusszant a nyeregből.
 „Jó volna rágyújtani! Mindjárt eleresztem a kantárszárat, előveszem a zacskót” – gondolta, lehúzta a kesztyűt, és megzizzent zsebében a papír.
 – Uszítsd őket! – dörrent a kiáltás a dombhát mögül, mintha puskát sütöttek volna el.
 Grigorij felkapta a fejét; a pán a dombgerinc éles tarajára ugratott, és korbácsát magasra emelve vágtába eresztette a Krepist.
 – Uszítsd!
 A horhos sással, náddal benőtt, tocsogós fenekén keresztülvágva, meg-megcsúszva és földre kushadva, gyorsan iszkolt egy piszkosbarna farkas. Csupa öklömnyi gubanc volt a szőre a lágyéka táján, mert még nem vedlett meg. Keresztül ugrott egy kis árkon, megállt, élénken oldalt fordult, észrevette a kutyákat. Az ebek csőstül rohantak rá. Patkó alakban fogták körül, elvágták a völgy végénél kezdődő erdőtől.
 A farkas rugalmasan himbálózva pattant fel egy kis dombra – mormotabarlang lehetett valamikor –, és sebesen iszkolt az erdő felé. Ritka szökkenéssel csaknem egyenest feléje tartott a vén szuka. Mögötte a Héja, a magas, szürke agár, az üldözésben legvadabb és egyébként is egyik legjobb kutya loholt.
 A farkas egy pillanatra zavarba jött, mintha nem tudta volna, most mit is csináljon. Amikor Grigorij felkapaszkodott a horhosból, és karikába fordult egyet a lóval, egy percre szem elől tévesztette a farkast, amikor pedig felrúgtatott a domb tetejére, az ordas már messzi-messzi ügetett. A fekete sztyeppen, a földdel eggyéolvadva rohantak a fekete kutyák a dudva közt. Messzebb, oldalt, az öreg pán került meg egy meredek dombot, és a korbács nyelével biztatta a Krepist. A farkas már-már a szomszédos horhosba ért. A kutyák közvetlenül a sarkában voltak, szinte elkapták az inát, sőt a Héja, a szürke agár, majdnem a farkas lágyékának gubancai közt csüngött, mint egy világos rongydarab. Így látta innen Grigorij.
 – Utána! Szorítsd! – csapta meg Grigorij fülét az öreg kiáltása.
 Megeresztette a csődör kantárát, nyargalt is, ahogy csak erejétől tellett. Közben gondosan igyekezett kivenni, mi történik ott elöl. De a szemét könny fátyolozta be, a fülét teletömte a cafatokká szakadó szél metsző süvítése. A vadászszenvedély egészen elragadta Grigorijt. A csődör nyakára hajolt. A ló úgy robogott, mint a szélvész. De mire oda nyargalt a horhoshoz – se farkas, se kutya! Egy perc múlva utolérte a pánt. Sebes vágta közben hirtelen megállította a Krepist.
 – Hova tűnt?
 – Biztosan a horhosba bújt!
 – Kerülj csak bal felől!… Szorítsd!
 A pán a hátulsó lábon táncoló paripa vékonyába vágta a sarkantyúját, és jobbra nyargalt. Grigorij a szakadékba ereszkedve szorosra húzta a gyeplőt. Rikkantva röppent át a túlsó oldalra. Jó másfél versztán korbáccsal és rikoltással hajszolta a csuromvizes csődört. A ragadós, szikkadatlan föld a ló patájára tapadt. Grigorij arca sárral fröccsent tele. A dombon felfelé szeszélyesen kanyargó, hosszú horhos jobbra fordult, és három ágra szakadt. Grigorij átszelte a keresztbe haladó ágat, feliramodott a meredek lejtőn, és a távolban megpillantotta az ebek fekete láncát, amint javában űzték a farkast a pusztán. Úgy látszik, sikerült kiverniök a vadat a horhos középső főágából, amelyet különösen sűrűn benőtt a tölgy- meg az égercserje. Ott, ahol a főág három mellékágra szakadt, és a horhos meredeken csúszott le a dombról három kékesfekete mederben, a farkas kijutott a nyílt terepre, és miután százöles térnyereségre tett szert, szaporán kocogott lefelé a szárazérbe, amely csupa kócos volt a tavalyi dudva meg a száraz bogáncs elvadult bozótjától.
 Grigorij felemelkedett a kengyelben, a farkas után eredt, letörölte ruhája ujjával a szélfakasztotta könnyeket. Futó pillantást vetett balra, megismerte a maguk földjét. Kövér, ferde négyzetben feküdt az ő osztályuk, amit az ősszel Nataljával szántott. Grigorij szándékosan a szántáson keresztül futtatta a csődört, és az alatt a néhány rövid pillanat alatt, míg a csődör botladozva, ingadozva vágott át a szántáson, Grigorij szívében kihűlt, pernyébe omlott az előbb még magasan lobogó vadászszenvedély. Grigorij most már közönyösen noszogatta a nehezen ziháló csődört, és a pánra ügyelve – nem néz-e hátra – rövid vágtába lassított.
 Messzire, a Vörös Szurdoknál, szántók üres tanyázója látszott. Oldalt, a bársonyos fényű friss szántáson, ekét húzó három pár ökör cammogott.
 „Mi falunkbéliek. Vajon kié az a föld?… Csak nem az Anyikuskáé?!” – Grigorij összehúzott szeme végigsiklott rajtuk, és rögtön megismerte az ökröket is, meg a nyomukban, az eke után ballagó embert is.
 – Fogják meg!… Elébe!
 Grigorij látta, amint a két kozák otthagyta az ekét, és a farkas elébe szaladt. Az ordas igyekezett áttörni a völgy felé. Az egyik – magas ember, leeresztett állszíjas, vörös szegélyű kozák sipkában – a járomból kirántott vas járomszeggel hadonászott. Ekkor a farkas váratlanul leült, farát egy mély barázdába eresztette. A Héja, a szürke agár, teljes lendületből keresztülröppent rajta, és első lábait maga alá gyűrve elesett, az öreg szuka meg tomporával súrolta a frissen szántott hantot, amint igyekezett megállni. De nem tudott fékezni, és nekilökődött a farkasnak. Az ordas hirtelen rántott egyet a fején, és a vén szuka ívben pattant félre. A farkasra torlódó ebek hatalmas fekete gombolyaga néhány ölnyire túllendült rajta a szántáson és tovább gurult, mint a teke. Grigorij fél perccel a pán előtt vágtatott oda. Leugrott a nyeregből, térdre esett, és kezét a vadászkéssel nagy ívben nekilendítette.
 – Megvan!… Alul!… A gigáját!… – kiáltotta lihegő, ismerős hangján a járomszeggel odarohanó kozák. Szuszogva henteredett Grigorij mellé, a farkas hasába maró kutyát nyakánál fogva elhúzta, és puszta marokkal béklyózta meg a farkas két mellső lábát. Grigorij a keze alatt mozgó, égnek borzolódó, durva, kemény szőr közt kitapogatta a gége csövét, és rövid nyisszantással átmetszette.
 – A kutyákat… A kutyá-á-ákat!… Kergesd el! – üvöltözte rekedt hangján eszelősen a pán; egészen belekékült, leugrott a puha szántásra.
 Grigorij alig tudta elkergetni a kutyákat. Visszatekintett a Pánra.
 Kissé távolabb Sztyepan Asztahov állt lakkozott állszíjas sapkájában. Szürke, sápadt álla, szemöldöke remegett, ahogy a vas járomszöget forgatta a kezében.
 – Hová való vagy, öcsém? – fordult hozzá a pán. – Melyik faluból?
 – Tatarszkból – felelte Sztyepan kis idő múlva, és egy lépést tett Grigorij felé.
 – Kinek hívnak?
 – Asztahovnak.
 – Mikor mégy haza, édes öcsém?
 – Máma éccakára.
 – Szállítsd el nekünk ezt a dögöt. – A pán a farkasra mutatott lábával. A csikasz már az utolsókat rúgta, néha összecsattant a foga; felfelé tartotta kinyújtott hátsó lábát. A bokájáról már-már leszakadt egy barna szőrpamacs. – Megfizetem a fuvart – ígérte a pán, bíborvörös arcáról sáljával törölgette az izzadságot, arrább ment, félrefordult, és leakasztotta válláról a fémkulacshoz csatolt keskeny szíjat.
 Grigorij odament a csődörhöz. Kengyelbe akasztotta a lábát, és visszatekintett. Sztyepant csillapodni nem akaró, izgatott remegés fogta el. Rángott a nyaka, amint Grigorij felé tartott. Nagy, súlyos kezét szorosan mellére tapasztotta.
 
 18

 Korsunovék szomszédasszonyánál, Pelagejánál, nagyszombatra virradó éjjel összegyűlt néhány asszony. Gavrila Majdannyikov, Pelageja ura, írt Lódzból, azt ígérte, hogy hazajön húsvétra szabadságra. Pelageja kimeszelte a házat, már hétfőn mindent rendbe tett, csütörtök óta pedig minden percben várta, ki-kitekintett az utcára; sokáig elálldogált a kerítésnél hajadonfőtt a sovány, májfoltos arcú asszony, tenyeréből ellenzőt csinált, úgy meredt a távolba, hátha jön az ura. Erősen állapotos volt. Tavaly nyáron hazajött Gavrila katonáéktól, lengyel kartont hozott a feleségének. Nem sokáig vendégeskedett: négy éjszakát hált az asszonnyal, ötödnap leszopta magát, lengyelül, németül káromkodott, sírva danolgatta a lengyel honról szóló régi kozák dalt, amelyet még 1831-ben szerzettek. Vele ültek az asztalnál a cimborái, testvérei, akik búcsúztatni jöttek a katonát, ebédig nyakalták a vodkát, és kísérték a nótát:
 Lengyelország gazdag ország, úgy mondják.
 De mi már tudjuk: nyavalyás egy ország.
 Lengyelországban vagyon ott egy kocsma,
 Lengyel gazdáé, lengyeli királyé.
 Abban a kocsmában iszik három legény,
 Egy porosz, egy polyák meg egy doni kozák,
 Iszik a porosz – garassal fizet.
 Iszik a polyák – bankóval fizet.
 Iszik a kozák is – semmit se fizet.
 Fel-alá járkál, peng a sarkantyúja,
 Csaplárosasszonyt szóval szólongatja:
 „Csaplárosné angyalom, gyere el vélem,
 Gyere el vélem csendes Don mellé.
 Nálunk a Don mellett nem úgy élnek, mint itt:
 Nem szőnek, nem fonnak, nem vetnek-aratnak,
 Nem vetnek-aratnak – szép ruhában járnak.”
 Ebéd után Gavrila búcsút vett a családtól, és útnak indult. Attól a naptól fogva kezdett Pelageja az inge alá nézegetni.
 Natalja Korsunovának később így magyarázta meg a terhesség okát:
 – Még mielőtt Gavrjusa megjött volna, álmot láttam, lelkem. Mintha a réten mennék, előttem meg az öreg tehenünk, akit a nyáron Urunk Színeváltozásakor eladtunk. Megy-megy a tehény, a csecsibül meg csepeg a té’ az útra… Szent Isten, gondolom magamba’, csak nem felejtettem el megfejni? Oztán odajön hozzám a bábaasszony, Drozgyiha, egy kis komlóér’, én meg elmondom neki az álmom. „Vigyél ki, aszongya, a hodályba egy darab viackot, törj le a gyertyábul, gyúrd laptává, oszt vidd ki, tegyed friss marhaganéba, ásd belé, különben baj ólálkodik az ablakod alatt.” Szaladtam is rögtön, de nincs egy morzsa gyertya se, vót, de a kölykök elgurgatták valahová, tán fődi pókot akartak kicsalni vélle a lyukábul, vagy mi a nyavalyát! Akkor oszt jött haza Gavrjusa – e lett az a baj! Ezelőtt három esztendeig jó vót a szűk ing, most meg… – És Pelageja bánatosan degesz hasába bökött.
 Míg az urát várta, búsult, unatkozott emberek nélkül. Ezért péntekre összecsődítette a szomszédasszonyokat, hogy gyorsabban teljék az idő. Eljött Natalja is egy befejezetlen kötött harisnyával (már tavasz járta, Grisaka apó mégis jobban fázott, mint télen), nagyon eleven volt; sűrűbben nevetett a kelleténél a más tréfáján, egyszerűen nem akarta, hogy az asszonyok lássák; mennyire epeszti a vágy az ura után. Pelageja lelógatta a kemencepadkáról kék eres, mezítelen lábát, és Froszjával, egy fiatal, kardos menyecskével gúnyolódott.
 – Hogy páholtad el az embered, Froszka?
 – Nem tudod, hogy? Hátán, fején, ahol értem.
 – Nem azt kérdem; mér került rá sor?
 – Hát… megtörtént – felelte Froszka kelletlenül.
 – Ha a magadét más asszonnyal kapnád rajta, tán szótlan tűrnéd, mi? – kérdezte lassan tagolva a szavakat egy hosszú, piszkafatermetű asszony, Matvej Kasulin menye.
 – Na, mondd el, Froszinya.
 – Nincs mit!… Nincs más, amiről beszéljetek?
 – Na, ne szabadkozz annyit, magunk közt vagyunk.
 Froszka markába köpte a napraforgómag héját, és elmosolyodott:
 – Már rég észrevettem, hogy van valami a füle megett, hát a múltkor mondják is: „Te – aszongyák –, az urad meg a malomban összeszűri a levet egy túlparti katonánéval…” Na, én odamentem – ott is tanáltam üket a kölesmalom mellett.
 – Mi az, Natalja, a te uradnak se híre, se hamva? – szakította félbe Kasulin menye, Nataljához fordulva.
 – Jagodnojéba van… – felelte halkan.
 – Akarsz együtt élni vele, vagy mán nem?
 – Ő tán akarna, de az ura nem is gondol őrá – szólt közbe a gazdasszony.
 Natalja érezte, hogy könnyfakasztóan forró vér szökik az arcába… A botos fölé hajtotta a fejét, lopva tekintett az asszonyokra. Mikor látta, hogy mind őt nézi, és tudta, hogy a szégyenpírt ugyan el nem rejtheti a szemük elől, szántszándékkal, de olyan ügyetlenül, hogy csak a vak nem vette észre, leejtette térdéről a gombolyagot, és lehajlott, ujjaival keresgélve kaparászott a hideg földön.
 – Köpj rá, húgom! Minden nyakba akad járom – vigasztalta az egyik leplezetlen részvéttel.
 Natalja mesterkélt élénkségét elfújta a szél, mint a kóbor szikrát. Az asszonyok átcsaptak a tereferében a legfrissebb pletykákra, mendemondákra. Natalja némán kötött. Alig győzte kivárni a végét. Kialakulatlan elszánás érlelődött a lelkében, amikor hazament. A bizonytalan helyzete miatti szégyen (még mindig nem hitte, hogy Grigorij mindörökre otthagyta, és rég megbocsátva várta vissza) a következő lépésre sarkallta: elhatározta, hogy titokban, az otthoniak háta mögött, Jagodnojéba küld Grigorijhoz, megtudni végre, végképp otthagyta-e, és nem gondolta-e meg magát. Későn tért meg Pelagejától. A kisházban Grisaka apó gubbasztott, viaszgyertyával lecsepegtetett, bőrkötésű, viharvert evangéliumot olvasgatott. Miron Grigorjevics a konyhában épp a szárnyat kötözte rá a varsára, és hallgatta, mit mesél Mihej valami régi-régi gyilkosságról. Natalja anyja lefektette a gyermekeket, s már aludt is a subán. Fekete talpát az ajtófélfának vetette. Natalja levetkezett, céltalanul ődöngött egyik szobából a másikba.
 A nagyházban, a deszkával elkerített szegletben, vetni hagyott kendermag áll halomszámra, s egércincogás hallik.
 Egy pillanatig a nagyapa szobácskájában vesztegelt. Ott ácsorgott a széntartó mellett, és bambán meredt a szentképek alatt feltornyozott szent könyvek kazlára.
 – Nagyapám, van papirosod?
 – Miféle papiros? – Apó sűrű redőnyalábot ráncolt össze a pápaszem felett.
 – Amékre írnak.
 Grisaka apó turkált egy darabig a zsoltároskönyvben, kivett egy dohos méz- és tömjénszagú gyűrött lapot.
 – Hát ceruzád?
 – Kérj apádtól. Na, eredj, szívem, ne lábatlankodj itt.
 Nataljának sikerült szereznie apjától egy plajbászcsonkot. Asztalhoz ült, gyötrődve átgondolta, amit már rég meg-megrágott, és ami tompán sajgó kínt fakasztott szívében.
 Reggel pálinkát ígért Hetykónak, és Jagodnojéba menesztette egy levéllel a tarsolyában.
 „Grigorij Pantyelevics!
 Írd meg nékem, hogy intézzem az életem, és mindörökre odalett-e az én életem vagy sem? Úgy mentél el hazulról, hogy nekem egy árva szót sem szóltál. Pedig én semmivel sem bántottalak meg, és mindig vártam, hogy szabad kezet adsz, és megmondod, hogy végképpen elmentél, de te csak a kapufélfától vettél búcsút, oszt hallgatsz, mint a sír.
 Azt hittem, csak mérgedben mentél el, és vártam, hogy visszatérsz, de nem akarlak elszakítani benneteket egymástól. Inkább csak én egyedül legyek a porba taposva, mint ketten. Szánj meg utoljára, írjál. Ha megtudom, lesz mihez tartani magam, nem állok az út közepén, mint most.
 Krisztusra kérlek, ne haragudj rám, Grisa.
 Natalja”

 Hetyko már torkában érezte a holnapi vedelés gyönyörét. Mogorván vezette ki a lovat a szérűre. Alattomban, Miron Grigorjevics tudta nélkül kantározta fel, és huppogva vágtatott el. Meglátszott, hogy nem kozák: ügyetlen tartással ült a lovon, nyargaltában rázkódott rongyos könyöke, és az utcán játszó kozák kölykök szemtelen kiabálása közepette sebesen ügetett.
 – Hohol!… Hohol!
 – Disznó hohol!
 – Lelök a lú!
 – Macska a köszörűkövön… – rikkantották utána a gyerkőcök.
 Estefelé jött meg a válasszal. Süvegcukor kék csomagolópapírjának darabkája volt a levél. Mikor kivette az inge alól, rákacsintott Nataljára:
 – Borzasztó ez az út, kislányom! Úgy megzötyögtetett az a lú, hogy a belem majd kirázta.
 Natalja elolvasta, és hamuszürkére sápadt. Négy ízben szúrt szívébe egy hegyes agyar, s mintha szétszakított volna valami szövetet.
 Négy elmosódó szó gyűrődött a papíron: „Élj magad, Grigorij Melehov.”
 Sebtiben, mintha nem bízna erejében, szaladt be az udvarról, és lefeküdt az ágyra. Lukinyicsna éjszakára befűtött a kemencébe, hogy minél előbb megfőzzön, és idejében kisüsse a pászkát.
 – Nataska, gyere, segíts! – hívta a lányát.
 – Fáj a fejem, anyám. Fekszek egy cseppet.
 Lukinyicsna bedugta a fejét az ajtón.
 – Igyál egy kis sós hallevet. Mi? Rögtön jobban leszel tülle!
 Natalja száraz nyelvvel nyalogatta hideg ajkait, és nem szólt rá semmit.
 Estig feküdt. Fejét meleg, bolyhos keszkenőbe bugyolálta. Enyhe hideglelés rázta tekerccsé görbült testét. Miron Grigorjevics meg Grisaka apó már a templomba készült, mikor végre felkelt, és kiment a konyhába. Halántékán simára fésült fekete hajánál verejték csillogott, szemét olajos, beteges fátyol vonta be.
 Miron Grigorjevics lányára sandított.
 – Ejnye, lányom, de jókor ért rád ez a gyengélkedés! Éppen húsvét éccakáján, mikor misére kell menni.
 – Csak menjenek, én is indulok nemsoká.
 – Ammenre majd csak odaérsz.
 – Nem a! Mingyán őtözök… Csak őtözni kell, oszt mán megyek is.
 Az emberek elmentek. Csak Lukinyicsna meg Natalja maradt a házban. Hervadtan jött-ment a ládától az ágyig meg vissza. Nézte-nézte a ládában csomószámra összeforgatott ünneplő ruhát, de nem látta. Valamin gyötrődve töprengett, valamit motyogott az ajka. Lukinyicsna azt gondolta, hogy Natalja habozik, melyik ruhát válassza, és anyás nagylelkűséggel ajánlotta:
 – Vedd magadra, lelkem, az én kék rokolyámat. Most éppen jól illik rád.
 Húsvétra nem varrtak Nataljának semmi újat, és Lukinyicsna maga erőltette rá, ami jó ruhája volt, mert eszébe jutott, hogy Natalja még lány korában mennyire szerette felvenni a szűk korcú, kék ruhát. Azt hitte, hogy Natalja a nehéz választás miatt szontyolodott úgy el.
 – Rád veszed? Előkeresem.
 – Nem! Ebbe megyek! – Natalja óvatosan kihúzta a zöld szoknyát, és hirtelen eszébe jutott, hogy ebben a szoknyában volt, mikor Grigorij vőlegénykorában eljárt hozzá látogatóba, és a hűvös szín eresze alatt először szégyenítette meg egy futó kis csókkal. A fojtogató zokogástól rázkódva, mellel nekidőlt a láda élére emelt tetejének.
 – Natalja! Mi lelt?!… – csapta össze a kezét az anyja.
 Natalja visszafojtotta a kifelé kívánkozó kiáltást; erőt vett magán, csikorgó, fahangú kacagással elnevette magát:
 – Valami… úgy… rám jött!
 – Észrevettem én azt, Nataska!
 – Na, ugyan mit vett észre, anyám? – kiáltotta Natalja váratlan haraggal, és ujjai közt gyürködte a zöld szoknyát.
 – Nem lesz ennek jó vége, látom én azt… Ember kéne neked.
 – Elegem van belőle!
 Natalja ment a maga szobájába öltözni. Nemsokára ünneplő ruhában jött ki a konyhába, lányosan, karcsún, áttetsző, kékre fakult orcáján szomorú pír.
 – Eredj egyedül, én még nem végeztem el a dolgom – mondta az anyja.
 Natalja zsebkendőt dugott a ruhaujj hajtókájába, és kiment a tornácra. A Don felől az úszó jég sustorgó zaját meg az olvadó hó édeskés, éltető szagát hozta a szél. Bal kezével a szoknyája alját fogva kerülgette az utcán szétszórt, gyöngyházkék csillogású tócsákat, míg eljutott a templomig. Az úton megpróbálta visszaszerezni régebbi, egyensúlyos lelkiállapotát, az ünnepre gondolt, meg minden egyébre, ködösen, foszlányosan, de gondolatai makacsul visszakanyarodtak a keblében rejtegetett kék csomagolópapír-cafathoz, Grigorijhoz meg ahhoz a boldog asszonyhoz, aki most megvetően kineveti, sőt talán még – sajnálja is.
 Belépett a templomkertbe. Legények állták útját. Mikor kikerülte őket, ilyesmi ütötte meg a fülét:
 – Kicsoda ez? Megismered?
 – Ez? Natasa Korsunova!
 – Azt mondják, sérve van, azért hagyta ott az ura.
 – Az ipával, avval a sánta Pantyelejjel szűrte össze a levet.
 – Na, ne beszélj! Szóval Griska emiatt szökött el hazulról.
 – Miér másért?… Nahát, az ment most itt el…
 Natalja az egyenetlen kőlapokba botladozva ment el az előcsarnokig. Halkan hajigálták utána a piszkos, trágár szavakat, mint a követ. A csarnokban álló lányok kuncogása közepett ment ki Natalja a másik ajtón, és tántorogva, mint a részeg, szaladt haza. Nagyot lélegzett udvaruk kapujánál, és szoknyaaljába gabalyodó lábakkal lépett be; véresre mart, dagadt ajkát harapdálta. Az udvaron barangoló sötét orgonaszínű homályban a szín nyitott ajtaja feketéllett. Natalja egyetlen szilaj feszültségbe gyűjtötte maradék erejét, odaszaladt az ajtóhoz, és sietve lépte át a küszöböt. A színben száraz hideg, lószerszámok és avas szalmának a szaga csapta meg. Szégyennel, kétségbeeséssel teli lelkét karmolászó, fekete bánatában érzéketlenül, kábán tapogatózva vánszorgott el a szögletig. Kezébe ragadta a kaszanyelet (lassú, biztos, pontos mozdulatokkal), levette róla a kaszát, hátraszegte a fejét, és perzselően boldog elszántsággal, nagy erővel végighúzta az élét a torkán. Égető, vad fájdalmában lerogyott, mintha fejbe vágták volna. Homályosan érezte, tudta, hogy nem fejezte be, amit elkezdett; négykézlábra emelkedett, majd térdre állt, remegő ujjal tépdeste le a pitykéket, és valamiért kigombolta a blúzát. Sietett, mert megijedt a mellét elöntő vértől. Fél kézzel félrehúzta keményen feszülő, engedetlen mellét, a másikkal a kasza hegyét igazította hozzá. Térden csúszott a falig, nekitámasztotta a kasza tompa végét, amelyikbe a nyelet szokták dugni, hátraszegett feje fölött könyökben behajlította karját, és keményen előredőlt a mellével, előre… Világosan hallotta, érezte az eleven, felmetszett test iszonyú reccsenését. Az erősbödő, éles fájdalom mint a láng nyaldosta mellét a torkáig, és pengő tűként fúródott a fülébe…
 A ház ajtaja megnyikordult. Lukinyicsna lábával a fokokat tapogatva botorkált le a lépcsőn. A torony egyenletes harangzúgást szórt az éjszakába. A Donon szűnni nem akaró robajjal zajlottak az égnek álló öles jéglepények. A megáradt, boldog, szabad Don titáni erővel sodorta jégbilincsét az Azovi-tenger felé.
 19

 Sztyepan odament Grigorijhoz. Megfogta a kengyelt, és szorosan a csődör izzadt oldalához simult.
 – Na, erőt, egészséget, Grigorij!
 – Adjon isten!
 – Hát hogy gondolod, mi?
 – Mit kéne nekem gondolni, hm?
 – Elcsaltad a más feleségét, osztán éled vele világod, mi?
 – Ereszd el azt a kengyelt.
 – Ne félj… nem bántalak.
 – Én nem félek, de hagyd ezt a fenébe! – csattant fel Grigorij hangja, és piros lett a pofacsontja.
 – Most nem kezdek véled verekedni, mert nem akarok… De ne felejtsd el a szavam, Griska: előbb-utóbb agyonverlek!
 – Az egyszeri vak is azt mondta: „Majd meglássuk!”
 – De jól jegyezd meg! Nagyon megbántottál!… Kiherélted az életemet… Ide nézz! – Sztyepan kinyújtotta kezét fekete tenyerével felfelé. – Szántok, de magam sem tudom, kinek-minek. Tán olyan sok kéne egymagamnak? Én vígan kitelelek. Csak az unalom, az majd megölt… Nagyot vétettél ellenem, Grigorij!
 – Nekem ne panaszkodj: egyik fülemen be, a másikon ki.
 – Ez valahogy így van – hagyta rá Sztyepan, alulról felnézve Grigorij arcába, és hirtelen elnevette magát avval az együgyű, gyermeteg mosolyával, a szemszöglete sok-sok finom, apró ráncocskára hasogatódott. – Csak egyet sajnálok, öcsém… de azt nagyon sajnálom… Emlékszel: harmadéve farsangkor verekedtünk a szorítóba?
 – Mikor vót a?
 – Amikor a posztóványolót agyonverték. A legények verekedtek a házasokkal, emlékszel? Arra is emlékszel, hogy megkergettelek? Vékonypénzű legény voltál, zöldfülű hozzám képest. Megsajnáltalak, pedig ha futás közbe megcsaplak, letörtem volna a derekad! Tyű, de hogy szedted a lábad! Ahogy az inadtól tellett! Hej, ha akkor az ódaladba sózok egyet, most alulról szagolnád az ibolyát!
 – Ne búsulj, tengelyt akasztunk még mink valahogy!
 Sztyepan megtörölte homlokát a keze fejével, igyekezett emlékezetébe idézni valamit.
 A pán kantárszáron vezette a Krepist, odakiáltott Grigorijnak:
 – Indulj!
 Sztyepan még mindig ugyanúgy tartotta a bal kézzel a kengyelt. Úgy indult meg a csődör mellett. Grigorij Sztyepan minden mozdulatát vigyázta. Felülről jól látta Sztyepan lecsüngő bajuszát, rég nem borotvált szakálla sűrű sörtéjét. Sztyepan állán agyon repedezett, lakkozott sapkaszíj lógott. Sáros, szürke arca, melyen ferde csíkot ásott a lecsurgó verejték, zavart volt és ideges. Amikor Grigorij ránézett, mintha hegy tetejéről esőfátyol borította messzi rónára bámult volna le. A szürke fáradtság, a belső üresség holtra fakította Sztyepan orcáját. Nem búcsúzott el, csak lemaradt. Grigorij lépésben lovagolt tovább.
 – Várj csak egy kicsit. Hát… Akszjuska hogy van?
 Grigorij az ostorral lecsapott a csizmája talpáról egy rátapadt sárgömböcöt.
 – Megvan – felelte.
 Megállította a lovat. Visszanézett. Sztyepan szélesen szétvetett lábbal állt mögötte, kivicsorgó fogával dudvaszárat harapdált. Grigorij maga se tudta, miért: ösztönösen megszánta, de a féltékenység érzése kiszorította belőle a sajnálatot, a recsegő nyeregben megfordulva kiáltott vissza:
 – Ne búsulj, nem sorvad el utánad!
 – Csakugyan?
 Grigorij a csődör füle közé cserdített a korbáccsal, és felelet nélkül elvágtatott.
 20

 A hatodik hónapban, amikor már nem lehetett takargatni tovább a terhességet, Akszinya bevallotta Grigorijnak. Eddig titkolta, mert félt: Grigorij nem hiszi el, hogy az ő gyermekét hordozza a szíve alatt. Megfakult az időnként rázúduló bánattól, félelemtől, és várt-várt valamit.
 Már az első hónapokban is gyakran volt hányingere, de Grigorij nem vette észre, s még ha észrevette is, nem sejtette az okát, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
 A beszélgetés este folyt le. Akszinya izgatottan mondta el, és Grigorij arcán mohón firtatta a változást, de az ember az ablakhoz fordulva bosszúsan köhintett.
 – Miért hallgattál eddig, mi?
 – Restelltem, Grisa… azt hittem, hogy ellöksz magadtól…
 Grigorij az ágy tornyán dobolva kérdezte:
 – Soká lesz?
 – Úr színeváltozására, azt hiszem…
 – Sztyepané?
 – A tied.
 – Csakugyan?
 – Számold ki magad… Akkor volt… favágáskor…
 – Ne hazudj, Kszjuska… Még ha Sztyepané is, mit változtat az a dolgon? Igaz lelkedre kérdem.
 Akszinya keserves könnyeket hullatva ült a padkán, forró, fojtott suttogással szaporázta:
 – Hány esztendeig éltem vele, és – semmi, de semmi!… Gondold meg!… Én egészséges asszony voltam mindig… Tőled van, te meg…
 Grigorij nem tette szóvá többet. Akszinyához való viszonyába az óvatos elhidegülés és a könnyed, gúnyos szánalom új fonala fonódott. Akszinya magába zárkózott, nem kunyerált gyöngédséget. Megcsúnyult a nyáron, de arányos termetét a terhesség szinte egyáltalán nem rútította el: gömbölyűsége miatt nem tűnt fel, hogy kerekedik a hasa; sovány arcát pedig új dísszel ékesítette a melegen megszépült szem. Könnyen ellátta a kisegítő szakácsnő munkáját. Az idén kevesebb volt a napszámos, kevesebbet kellett főzni is.
 Szaska apó szeszélyes, vénemberes ragaszkodással tapadt Akszinyához. Talán azért, mert a menyecske úgy gondoskodott róla, mintha lánya lett volna: kimosta fehérneműjét, megfoltozta ingeit, az asztalnál a puhább, ízesebb falatokkal kedveskedett neki, Szaska apó pedig, mihelyt elvégezte a dolgát a ló körül, vizet hordott a konyhába, szétmoncsolta a disznónak főzött krumplit, és mindenképpen iparkodott kezére járni. Csupasz ínyét kivicsorítva hadonászott, táncolt körülötte:
 – Megesett a szíved rajtam, de én se maradok adós! A lelkemet is kiteszem érted, Akszinyuska. Bizony elpusztulnék, ha senki asszony nem törődne véllem. Kiszítta a vérem a tetű! Ha kell valami, csak szóljál!
 Grigorij, Jevgenyij Nyikolajevics közbenjárására, megszabadult a tábori gyakorlatozástól, a kaszálón dolgozott, néha elvitte az öreg pánt a városba, egyébként meg reznekvadászatra járt, vagy lóháton túzokot űzött. A könnyű, dúskáló élet sokat rontott rajta. Ellustult, meghízott, való koránál öregebbnek látszott. Egy gondolat bántotta: a küszöbönálló katonaság. Nem volt sem lova, sem felszerelése, az apjától meg alig remélhetett valamit. A maga meg Akszinya bérét is ő kapta kézhez. Kuporgatott, még a dohányt is megtagadta magától, mert remélte, hogy az összezsugorgatott rubeleken lovat tud venni, s nem kell derekat hajtani apja előtt. A pán is ígért segítséget. Grigorij feltevése, hogy apja semmit se ád, hamarosan igazolódott. Június végén eljött Petro meglátogatni öccsét. Beszéd közben célzott rá, hogy az öreg dühe még most se csillapodott, és kijelentette: nem fog Grigorijnak katonalovat adni; azt mondja, vonuljon be helyi szolgálatra.
 – Ezzel aztán ne nagyon áltassa magát. Azér is a magam lován – Grigorij megnyomta ezt a szót – vonulok be.
 – Honnét veszed? Összetáncolod, mi? – mosolyodott el Petro, bajuszát rágva.
 – Ha tánccal nem megy, kunyerálok, ha úgy se, lopok egyet.
 – Legény vagy a talpadon!
 – A béremen veszek – magyarázta Grigorij most már komolyan.
 Petro elüldögélt a kis tornácon, kérdezősködött élelemről, munkáról, bérről. Mindenre csak bólogatott, igenelt, folyton bajuszkája agyonrágott végét szopkodta. Mikor már mindent kiszedett belőle, azt mondta Grigorijnak búcsúzóul:
 – Gyere haza, élj otthon, kár úgy felhúznod az orrod; azt hiszed, hogy itt egymást fiaddzák a rubelek?!
 – Dehogy fiaddzák!
 – Együtt számítasz vele élni? – kanyarította el Petro a beszélgetést.
 – Kicsodával?
 – Evvel az asszonnyal.
 – Igen, mér?
 – Csak kérdtem. Érdekelt.
 Grigorij indult, hogy elkísérje egy darabon. Utoljára még megkérdezte:
 – Hogy vannak otthon?
 Petro eloldotta a lovat a tornác korlátjától, és jót kacagott:
 – Neked annyi az otthonod, ahány fészke a nyúlnak… Semmi különös, éldegélünk lassacskán. Anyám, az búsul miattad. A szénát mán összegyűjtöttük, három boglyát raktunk belőle.
 Grigorij izgatottan simogatta meg a csonka fülű, vén kancát, amelyiken Petro ide lovagolt.
 – Nem ellett még?
 – Nem, öcsém, meddő maradt. Az a pej, améket Hrisztonyától cseréltünk, az megellett.
 – Milyet?
 – Csődört, öcskös. Olyan csődört a, hogy nincs párja. Magos a lába, jó a csüdje, a szügye is erős. Nyalka mén lesz még abból, megládd!
 Grigorij sóhajtott.
 – Vágyok mán vissza a faluba, Petro. Hiányzik a Don. Itt nem lát az ember folyóvizet. Undok hely!
 – Gyere el látogatóba – mondta Petro, amikor hassal ráhengeredett a ló hegyes gerincére, és hátralendítette a jobb lábát.
 – Majd egyszer…
 – Na, Isten áldjon!
 – Szerencsés utat!
 Petro már kilovagolt az udvarból. Ekkor észbe kapott, és visszakiáltott a tornácon álló Grigorijnak:
 – Natalja meg… El is felejtettem… micsoda baj történt.
 A szél héjaként kóválygott az udvar felett, nem hozta el a mondat végét Grigorij füléig. Petrót meg a lovát selymes por fátyolozta el, és Grigorij csak legyintett, mert nem értette meg, aztán az istállóba tartott.
 Száraz volt a nyár. Ritkán esett eső, és a gabona korán megérett. Alighogy learatták, már ott is volt az árpa, foltokban sárgállott és mélyen lehajtotta bajuszos kalászát. Négy idegen napszámos meg Grigorij ment ki a földekre aratni.
 Akszinya korán megfőzött, megkérte Grigorijt, vigye magával.
 – Ülj itthon, nem vagy rá kénytelen – szabadkozott Grigorij, de Akszinya csak hajtotta a magáét, sebtében felöltözött, kiszaladt az utcára, utolérte a napszámosokat szállító szekeret.
 Amit Akszinya olyan szomorúan és mégis oly boldog türelmetlenséggel várt, amitől Grigorij homályosan félt, az árpaföldön következett be. Akszinya a hulladékot gereblyézte. Bizonyos előjeleket érzett. Erre eldobta a gereblyét, és egy kereszt tövébe feküdt. Nemsokára meglepték a görcsök. Nyelvét harapdálva a földön feküdt. Mellette a napszámosok haladtak el nagy ívben, és az aratógépekről biztatták a lovakat. Egy fiatal napszámos – sűrű ráncos arca olyan sárga volt, mintha fából faragták volna – elhaladtában odavetette Akszinyának:
 – Kelj fel, mert elolvadsz!
 Amikor Grigorijt az aratógépről leváltották, odament Akszinyához.
 – Mi lelt?
 Akszinya engedetlen ajkait elgörbítve, rekedten mondotta:
 – Bánt a görcs.
 – Megmondtam, ne gyere! Most mit csináljak veled, mi?
 – Ne veszekedj, Grisa… Jajj! Jajj!… Grisa, fogj be! Haza kéne menni… Mit lehet itt csinálni? Csupa férfi mind… – nyögte Akszinya, mert már vasabroncsként szorongatta a fájdalom.
 Grigorij elszaladt a völgyben legelésző lóért. Míg befogott és odahajtott, Akszinya félremászott. Idegen nézésű, kidülledt szemmel, értetlenül bámult az odaszaladó Grigorijra, és nyögve marta összegyürkölt kötőjét, hogy a napszámosok ne hallják állati üvöltését.
 Grigorij feltette a szekérre, és a birtok felé hajszolta a lovat.
 – Jajj, ne nyargalj!… Jajj, meghalok!… Rá-á-á-áz! – kiabálta Akszinya érdesre vált hangon, és hol jobbra, hol balra hengergette a szekér aldeszkáján kócos fejét.
 Grigorij szótlan csetkelte a lovat az ostorral, forgatta feje felett a gyeplőszárat, és nem nézett hátra, ahonnan hullámokban löttyent előre a rekedt, szaggatott asszonyi jajgatás.
 Akszinya tenyere közé szorította arcát, vadul forgatta tágra meresztett, őrült szemét, úgy zötyögött a szekéren, amely a töretlen, göröngyös út egyik széléről a másikra lökődött. A ló vadul vágtatott; Grigorij szeme előtt egyenletesen ugrált a hámiga, és tetejével eltakarta az égen függő, vakító fehér felhőt, amely úgy csillogott, mint a csiszolt drágakő. Akszinya vonításig fokozódó, egybefolyó üvöltése egy pillanatra félbeszakadt. Csak a kerekek zörögtek, a szekér hátuljában pedig tompán koppant a deszkához Akszinya tehetetlen feje. Grigorij nem vette észre azonnal a beállt csendet, de amikor felocsúdott, hátratekintett: Akszinya eltorzult, elcsúfult arccal feküdt ott, orcáját szorosan a szekér oldalához tapasztotta, tátogott, mint a szárazra került hal. Homlokáról patakokban ömlött a verejték beesett szeme gödrébe. Grigorij felemelte Akszinya fejét, és alátette összegyűrt sapkáját. Akszinya felakadt szemmel, keményen mondta:
 – Grisa, én meghalok… Mingyán végem lesz!
 Grigorij megremegett. Hirtelen hideg futott végig rajta, egészen izzadt lába ujjáig. Megrendülve kereste a buzdító, nyájas szavakat, de egyet sem talált. Görcshúzta, cserepes ajkáról csak szitok szakadt le:
 – Ne járjon a szád, bolond! – rántott egyet a fején, és kétrét görbülve hátrahajolt, hogy majd kitört a dereka. Megszorította Akszinya ügyetlenül maga alá hajló lábát. – Akszjutka, gyöngyvirágom!…
 A szülőgörcs csak egy pillanatra eresztette el Akszinyát, most visszatért, és tízszeres erővel ragadta meg. Akszinya érezte, hogy lefelé ereszkedő hasában megpattant valami, ívvé görbült. Kimondhatatlan, szörnyű, mind erősödő sikollyal hasogatta Grigorij dobhártyáját. Grigorij, mint az őrült, hajszolta a lovat.
 A kerékzörgés miatt alig hallotta a vékonyan elnyúló kiáltást:
 – Griiiisa!
 Meghúzta a gyeplőt, és hátrafordította a fejét: Akszinya karjait szétvetve úszott a vérben. Lába közt, a szoknyája alatt, a vörös-fehér káoszban, nyivákoló valami mocorgott… Grigorij fejvesztetten ugrott le a szekérről, és támolyogva, mint akit bilincsbe vertek, lépett a szekér farához. Akszinya forrón lihegő szájára nézett, és inkább csak sejtette, mint értette, mit mond:
 – A köl-dök-zsinórt ha-rapd el… kösd be… egy… szállal… az ingedből…
 Grigorij remegő ujjakkal rántott ki egy csomó szálat csaláninge ujjából, úgy behunyta szemét, hogy fájt, átharapta a köldökzsinórt, és a vértől csepegő csonkot jó erősen bekötözte a fonalakkal.
 21

 A tágas aszóhoz úgy tapadt a Lisztnyickij-birtok, Jagodnoje, mint a púp. A szél váltakozva hol délről, hol északról fújt. Az ég kékesfehérjén végig-végigcsusszant a nap sárgája. A nyár szoknyája aljára lépve zizegett hulló lombjával az ősz, aztán a tél zúdult a világra havával-fagyával, de Jagodnoje ugyanúgy gunnyasztott fásult unalmában, és a napok ugyanolyan lustán másztak át a birtokot a külvilágtól elkerítő magas sövényen. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás.
 Az udvaron ugyanúgy jöttek-mentek a fekete gácsérok, pápaszem formájú vörös kerettel a szemük körül, gyöngyesőként peregtek szerteszét a gyöngytyúkok, az istálló tetején nyávogós gyomorhangjukon kiabáltak a rikító tollú pávák. Az öreg tábornok szeretett mindenféle madarat, még meglőtt darut is tartott. A madár úgy november felé meg-megpendítette az emberi szívek húrjait érces, bús hangjával, mikor megütötte fülét költöző, szabad testvérei alig hallható, hívó krúgatása. De repülni nem tudott. Holtan csüngött a csuklóban átlőtt fél szárny. A tábornok az ablakból nézte, hogy ugrál felfelé a daru, fejet lehajtva, hogy tépi fel magát a földről, ilyenkor jót nevetett, hosszú szája kinyílt a bajusz ősz függönye alatt, és a dörgő kacaj csak úgy úszott, libegett az üres, fehér teremben.
 Venyiamin ugyanolyan magasan hordta fekete plüss fejét, és naphosszat durákozott önmagával az előszoba ládáján, míg a végén csakugyan majd belebolondult. Ugyanúgy féltékenykedett Tyihon ragyás szeretőjére, Szaska, a napszámosok, Grigorij, a pán, de még a daru miatt is, mert Lukerja arra öntötte ki túláradó özvegyi gyöngédsége fölöslegét. Szaska apó időről időre leszopta magát, és ment a pán ablaka alá húszkopejkást kunyerálni.
 Egész idő alatt csak két esemény történt, ami felkavarta az álmos kábulatban megpenészedett életet: Akszinya szülése meg a fajgúnár eltűnése. Akszinya kislányát hamar megszokták, a gúnárból pedig csak a fényesen csillogó tollakat találták meg a liget mögött (úgy látszik, befalatozta egy róka), aztán lecsillapodtak.
 A pán reggelenként, mikor felébredt, behívta Venyiamint:
 – Álmodtál valamit?
 – De még milyen csodaszépet!
 – Mondd el! – parancsolta kurtán a pán, és cigarettát sodort.
 És Venyiamin elmondta. Ha az álom unalmas volt vagy borzalmas, a pán dühbe gurult:
 – Hülye! Marha! A hülyék álmodni is hülyeségeket álmodnak.
 Venyiamin megtanult víg és érdekes álmokat kitalálni. De az az egy nehezére esett: költeni kellett. Hát bizony néha napokig törte a fejét vidám álmokon, ahogy ott ült a ládán, és csapkodta a kis szőnyegre a kártyát. Az is olyan dagadt és zsíros volt, mint a játékos orcája. Szeme tompán egy merev pontra tapadt, törte a fejét; utoljára addig jutott, hogy sohasem álmodott többé semmit. Ha felébredt, erőlködött, hátha eszébe jut valami, de mögötte simára nyesett feketeség tátongott, de olyan fekete, hogy nem álmot, de még egyetlen arcot se látott.
 Venyiamin bizony kifulladt az együgyű álmok kiagyalásában, a pán meg mérgelődött, mert ismétléseken kapta az elbeszélőt.
 – Ezt már elmondtad csütörtökön, te ilyen-olyan kupcihér, csak akkor lóról szólt. Mi ez, az ördög vigyen el?
 – Megint azt álmodtam, Nyikolaj Alekszejevics! Becsületistenemre: kétszer is szoktam én ugyanazt álmodni – hazudta Venyiamin szemrebbenés nélkül.
 Decemberben Grigorijt küldönccel Vjosenszkajába hívták, a községházára. Kapott száz rubelt lóra. Értesítették, hogy karácsony másodnapjára be kell rukkolnia Manykovo falvába, a gyűlekezőhelyre.
 Grigorij zavarban volt, amikor megjött Vjosenszkajából: közeleg a karácsony, és neki még semmije sincs kész. A kincstártól kapott pénzen meg a maga megzsugorgatott pénzén Obrivszkaja falvában vett egy csődört száznegyven rubelért. Szaska apóval mentek lovat venni, sikerült is megalkudni olyanra, amilyen kell: hatesztendős, pej, csapott tomporú. Volt egy rejtett hibája is, de Szaska apó szakállát huzigálva azt mondta:
 – Olcsóbban nem találsz. A hatóság meg nem veszi észre. Nincs nekik ahho sütnivalójuk.
 Hazafelé a vett csődörön lovagolt Grigorij, kipróbálta lépésben, ügetésben, hogy bírja. Karácsony előtt egy héttel maga Pantyelej Prokofjevics ment el Jagodnojéba. A kurta szánba fogott kancát a kerítéshez kötötte, be se hajtott az udvarba. Egyenest a cselédház felé bicegett, az apró jégcsapokat tördelte a bunda gallérján fekete tömbként fekvő szakálláról. Grigorij megrökönyödött, amikor az ablakból megpillantotta apját.
 – Nahát!… Apám!
 Akszinya – maga se tudta, miért – a bölcsőhöz rohant, és bebugyolálta a gyermeket.
 Pantyelej Prokofjevics nagy hideget eresztett be a szobába, amikor besántikált. Levette a háromfülűt, keresztet vetett a szentképek felé, és lassú pillantással jártatta körül szemét a falakon.
 – Erőt, egészséget!
 – Adjon Isten, apám – felelte Grigorij a köszönésre, felállt a lócáról, lépett egyet, és megállt a szoba közepén.
 Pantyelej Prokofjevics odadugta elgémberedett kezét Grigorijnak, leült a lóca szélére, behajtotta bundája alját, és keresztül nézett a bölcsőnél bálvánnyá meredt Akszinyán.
 – Készülsz a ténylegesre?
 – Persze. Hát hogyne.
 Pantyelej Prokofjevics hallgatott; firtatón, sokáig nézegette Grigorijt.
 – Vesd le azt a bundát, apám; biztosan összefagytál.
 – Nem baj. Ki lehet bírni.
 – Begyújtjuk a szamovárt.
 – Köszönöm. – Körmével levakargatta a bundáról a rég rászáradt sárpettyeket. – Elhoztam a felszerelést: két köpenyt, nyerget, buggyos nadrágot. Hozd be… mind odaki van.
 Grigorij kucsma nélkül ment ki, és levett a szánról két zsákot.
 – Mikor kell berukkolni? – érdeklődött Pantyelej Prokofjevics és felállt.
 – Karácsony másodnapján. Mi az, apám, már mégy is?
 – Sietek. Mihamarább haza kell menni.
 Elbúcsúzott Grigorijtól, és Akszinyát tekintetével ugyanúgy kikerülve, az ajtó felé indult. Már a reteszt fogta, mikor a bölcsőre villant a szeme, és azt mondta:
 – Anyád tiszteltet, most sántít egy kicsit. – Hallgatott egy darabig, aztán szinte erőlködve, mintha valami súlyosat emelne, tette hozzá: – No, megyek. Majd elkísérlek Manykovóig. Készülj.
 Kiment, meleg kötött kesztyűbe bújtatta a kezét. Akszinyát az átélt megalázás elsápasztotta, megnémította. Grigorij sandán nézett reá, igyekezett mindig ugyanegy recsegő padlódeszkára lépni.
 Grigorij karácsony első napján Vjosenszkajába vitte Lisztnyickijt.
 A pán nagy misét hallgatott, aztán földbirtokos unokahúgánál megreggelizett és befogatott.
 Grigorij be se kanalazta a tányér zsíros, disznóhúsos káposztalevest, máris felállt, és indult az istállóba. A könnyű városi szánnal a Sibaj, az almásderes orjoli ügető járt.
 Grigorij a kantárjánál fogva vezette ki az istállóból. Sebtiben befogta.
 A szél szemcsés, csípős havat sepert. Sivítva zúdult végig az udvaron, talaj mentén a porhanyós ezüst. A léckerítés megett a fákon puha, rojtos zúzmara. A szél lerázta. Ahogy hullott, szétszóródott, mesésen gazdag árnyalatokban, a szivárvány minden színében tündökölt a napon. A háztetőn, a kormos kémények mellett, ahonnan ferdén kígyózott lefelé a füst, fázósan recsegtek a csókák. A csikorgó léptekre felriadtak, mint kékesszürke pihék keringtek a tető felett, aztán nyugatra szálltak, a templom felé, és élesen kéklettek az ibolyaszínű reggeli égen.
 – Szólj be, hogy előállt! – kiáltotta Grigorij a tornácra kiszaladó cselédlánynak.
 A pán kijött. Bajuszát mosómedve bundája gallérjába bújtatta. Grigorij bebugyolálta gazdája lábát, begombolta rajta a bársonyszegélyű farkasbőr szántakarót.
 – Gyújts oda neki! – A pán az ügetőre vágott a szemével.
 Grigorij a bakról egészen hátrahajolva tartotta kinyújtott kezében a feszesen rázódó gyeplőt, és aggodalmasan sandalgott a síkos útra, mert eszébe jutott, hogy a pán az első havon is jól tarkón vágta fiatalosan erős öklével egy ügyetlen megcsuszamlás miatt. A híd felé ereszkedtek, és Grigorij itt, a Donnál, megeresztette a gyeplőt, és kesztyűjével törülgette a széltől tüzesre csípett arcát.
 Két óra alatt Jagodnoje alá száguldott a szán. A pán egész úton hallgatott, olykor-olykor megkopogtatta Grigorij hátát begörbített ujjával: „Állj meg!” A szélnek háttal fordulva cigarettát sodort.
 – Holnap korán indulsz? – kérdezte, amikor a domboldalról már a birtok felé siklottak.
 Grigorij oldalt fordult, alig tudta szétnyitni összefagyott ajkait.
 – Kolán! – így jött ki szájából a „korán”, mert a hidegtől megkeményedett nyelve mintha feldagadt volna; bele-beleakadt fogsorai patkójába, és bizonytalanul forgott.
 – Megkaptad a pénzt mind?
 – Igenis.
 – A feleséged miatt ne aggódj, meglesz nálunk. Emberül szolgálj! Nagyapád vitéz kozák volt. Viselkedj – a pán hangja tompábban csengett (gallérjába bújtatta arcát a szél elől) –, viselkedj úgy, hogy méltó légy nagyapádhoz meg apádhoz. Mert ezernyolcszáznyolcvanháromban ugye apád nyerte lovasmutatványból az első díjat a cári szemlén?
 – Igenis, az apám.
 – Na, szóval, ehhez tartsd magad – fejezte be a pán szigorúan, szinte fenyegetően, és egészen befúrta arcát a bundába.
 Grigorij átadta a lovat Szaska apónak, és bement a cselédházba.
 – Megjött az apád! – kiáltotta utána Szaska, és pokrócot dobott az ügető hátára.
 Pantyelej Prokofjevics az asztalnál ült, és egy tál kocsonya utolját ette. „Egy kicsit pityókos” – állapította meg Grigorij, mihelyt futó pillantást vetett apja széternyedt arcára.
 – Na, megjött a regruta?
 – A csontom is átfagyott – felelte Grigorij, kezével csápolva. – Oldd ki csak a csuklyát, az én kezem nem bírja – fordult Akszinyához.
 – Jól eltanáltátok: úgy szúr a szél, mint a lándzsa – dörmögte az öreg.
 Ezúttal már sokkal nyájasabb volt. Kurtán, otthonosan parancsolta Akszinyának:
 – Vágj még egy kis kenyeret, ne sajnáld!
 Felállt az asztal mellől, az ajtó felé indult rágyújtani. Mintha véletlenségből esett volna: kétszer is megbillentette a bölcsőt, a takaró alá dugta szakállát.
 – Kozák? – érdeklődött.
 – Lány – felelte Grigorij helyett Akszinya, és amikor észrevette az öreg arcán végigúszó, szakállába rekedő elégedetlen fintort, sietve tette hozzá: – Festeni se lehetne szebbet, szakasztott olyan, mint Grisa.
 Pantyelej Prokofjevics szakértő szemmel nézegette a pólyából kikandikáló fekete fejecskét, és nem minden büszkeség nélkül pecsételte meg Akszinya szavát:
 – Mi fajtánk… khm, hm… nicsak, ni!
 – Min jöttél, apám? – kérdezte Grigorij.
 – Kétlovas szekéren. A kancával meg Petróéval.
 – Mér nem eggyel jöttél? Melléfogtuk volna az enyimet is.
 – Kár! Hadd menjen csak üresen. Takaros csődör.
 – Láttad mán?
 – Csak úgy nagyjából néztem körül.
 Beszélgettek erről-arról, mindenféle apróságról. Ugyanaz izgatta mindkettőjüket. Akszinya nem szólt bele, úgy ült az ágyon, mintha vízbe mártották volna. Kőkeményre duzzadt melle szétfeszítette blúza ráncait. Szemmel láthatóan meghízott a szülés után, új, boldog, magabiztos tartásra tett szert.
 Későn feküdtek le. Akszinya Grigorij melléhez simult, megáztatta sós könnyeivel és kiszopatlan melléből csurgó tejével.
 – Meghalok bánatomba! Hogy leszek én meg magamba?
 – Ne félj! – felelte ugyancsak suttogva Grigorij.
 – Hosszúk az éccakák… a gyermek nem alszik. Elsorvadok utánad… Gondolj bele, Grisa: négy esztendő!
 – Hajdanában huszonöt esztendőt szolgáltak, azt mondják!
 – Mit törődök én avval, ami hajdanában vót!
 – Na, elég mán!
 – A fene egye meg azt a katonaságot. Elszakít bennünket egymástól!
 – Hazajövök szabadságra!
 – Szabadságra… – sóhajtott Akszinya, mint a visszhang – amíg te megjössz, addig sok víz lefoly a Donon.
 – Ne jajgass… Folyton egyet hajtasz, mint a talyigás.
 – Lennél csak te az én bőrömbe!
 Grigorij hajnaltájt szunnyadt el. Akszinya megszoptatta a gyermeket, és felkönyökölve, rebbenés nélkül nézegette Grigorij arcának homályosan feketéllő vonásait. Búcsúzott tőle. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor a maga szobájában arra akarta rábeszélni, hogy menjenek a Kubán vidékére. Ugyanígy volt akkor is, csak a hold világított, meg a fényárban úszó udvar fehérlett odakint, túl az ablakon.
 Ugyanígy volt minden, de Grigorij most olyan is, nem is. Napok taposta, hosszú idősövény húzódott a hátuk mögött… Grigorij oldalt fordult, és tisztán azt mondta:
 – Olsanszk falvában – és elhallgatott.
 Akszinya megpróbált elaludni, de gondolatai szétzilálták az álmot, mint a szél a szénakazlat. Virradatig törte a fejét ezen az értelmetlen mondaton, és kereste a nyitját… Pantyelej Prokofjevics rögtön felserkent, mihelyt a jégvirágos ablakra ráfodrozódott a fény.
 – Grigorij, talpra! Virrad!
 Akszinya feltérdelt, belebújt szoknyájába. Sóhajtozva, sokáig kereste a gyufát.
 Mire megfröstököltek és mindent becsomagoltak, egészen kivirradt. A reggeli világosság kék árnyalatokban rezgett. A kerítés csipkéjét mintha a hóból vágták volna ki. A lóistálló teteje az ég finom, orgonaszínű páráját eltakarva feketéllett.
 Pantyelej Prokofjevics ment befogni. Grigorij elszakította magát az őrülten ölelő, csókoló Akszinyától, és indult, hogy elbúcsúzzék Szaska apótól meg a többitől.
 Akszinya bepólyálta a gyermeket, és kikísérte őket.
 Grigorij ajkával gyöngéden megérintette kislánya nedves homlokát, és odalépett a csődörhöz.
 – Ülj fel a szánkába! – kiáltott az apja, és megindította a lovakat.
 – Nem, lóháton megyek!
 Grigorij szántszándékkal lassan húzta meg a hevedert, ült fel a lóra, és válogatta szét a gyeplőszárat. Akszinya, ujjaival Grigorij lábát érintve, sűrűn ismételgette:
 – Grisa… várj!… Akartam valamit mondani… – Igyekezett emlékezetébe idézni valamit, zavartan, remegve ráncolta össze homlokát.
 – Na, Isten áldjon!… Ügyelj a gyermekre… megyek, mert apám mán ahun ni, milyen messzi jár…
 – Várjál, drágám! – Akszinya bal kezével a hideg kengyelt fogta, jobbjával a szoknya aljába bugyolált gyermeket szorította magához. Mohón nézett Grigorijra, nem volt szabad a keze, hogy tágra nyílt, mereven néző szeméből szivárgó könnyeit letörölje.
 A tornácra kijött Venyiamin.
 – Grigorij, a pán hívat.
 Grigorij káromkodott egyet, megsuhintotta a korbácsot, és kivágtatott az udvarból. Akszinya utánaszaladt, de elakadt az udvart belepő hófúvások közt, és ügyetlenül kapkodta nemezcsizmás lábát.
 Grigorij a dombtetőn érte utol apját. Megemberelte magát, visszanézett. Akszinya a kapunál állt, melléhez szorította a szoknyaaljba bugyolált gyermeket, a szél meg cibálta, lobogtatta vörös kendője szélét a válla körül.
 Grigorij utolérte a szánt. Lépésben haladtak tovább. Pantyelej Prokofjevics a lónak háttal fordulva azt kérdezte:
 – Szóval nem számítasz a feleségeddel élni.
 – Régi nóta mán e… eleget fútták…
 – Szóval nem akarsz…
 – Szóval nem…
 – Nem hallottad, hogy kárt tett magában?
 – Hallottam.
 – Kitől?
 – A pánt a városba vittem egyszer, véletlenül találkoztam falubeliekkel.
 – Hát az Isten?
 – De hát, apám, itt nincs mit csinálni… ami elveszett, az odavan.
 – Nekem ne fesd az ördögöt a falra! Én a javadat akarom! – szaporázta Pantyelej Prokofjevics dühösen.
 – Gyermekem van. Mit beszéljünk erről tovább? Ezt mán nem lehet összeragasztani.
 – Nana, csak vigyázz… hátha a másét neveled?!
 Grigorij elsápadt: hegedetlen sebet szakított fel az apja. Grigorij a gyermek születése óta Akszinya, sőt maga előtt is titkolva, kínosan táplálta a gyanút. Éjjelente, amikor Akszinya aludt, gyakran odament a bölcsőhöz, vizsla szemmel kutatta a gyermek rózsásbarna arcocskáján a maga vonásait, és ugyanolyan bizonytalanságban ment el onnan, mint azelőtt. Sztyepan is sötétszőke, majdnem barna volt. Hogy tudja meg, kinek a vérét hajtja a kicsi szív a gyermek bőre alatt átvilágító kék érhálózatban? Olykor úgy tetszett, hogy a kislány őrá hasonlít, néha meg annyira Sztyepanra emlékeztetett, hogy belesajdult a szíve is. Grigorij semmit se érzett iránta, legfeljebb kellemetlenséget azokért a percekért, amikor a szülőgörcsökben fetrengő Akszinyát hazaszállította a határból. Egyszer (Akszinya a konyhában főzögetett) kivette a kislányt a bölcsőből, kicserélte a nedves pelenkát, és éles, tépő izgalmat érzett. Lopva lehajolt, megharapdálta a szétterpesztett, vörös kis lábujjat.
 Az öreg kíméletlenül az elevenébe szúrt, és Grigorij, kezét a kápán keresztbe téve, tompán azt felelte:
 – Akárkié is, akkor se lököm el…
 Pantyelej Prokofjevics, meg se fordulva, a lovakra legyintett az ostorral.
 – Natalja azóta elcsúfult… Görbén tartja a fejét, mintha szél ütötte vóna. Elvágott egy fontos inat, azér kajszul ódalt a feje.
 Az öreg elhallgatott. A szántalpak csikorogva őrölték a havat. Grigorij lova a bokáját gacsosan összeverve csattogott a patkóval.
 – Hogy van most? – kérdezte Grigorij, és különösen nagy figyelemmel piszkált ki a ló sörényéből egy bojtorjáncsimbókot
 – Fellábadt. Hét hónapot feküdt. Pünkösdkor egészen a végét járta. Pankratyij pópa fel is adta neki az utolsó kenetet… De később mégis magáho tért. Felkőtt, oszt járt is. Kaszát szúrt a szíve alá, de a keze reszketett: mellé csúszott. Különben vége lett vón…
 – Na, most aztán lefelé! – Grigorij csapott egyet a korbáccsal, és apját megelőzve lefelé vágtatott. Kissé felemelkedett a nyeregben. A ló patája alól apró hólemezek repültek a szánba.
 – Natalját magunkho vesszük! – kiáltott Pantyelej Prokofjevics, amikor utolérte. – Nem akar a családja közt élni. A minap láttam, híttam is: jöjjön hozzánk.
 Grigorij nem felelt. Az első faluig szótlanul nyargaltak. Pantyelej Prokofjevics többé nem fordította rá a beszédet.
 Hetven versztát tettek meg egy nap alatt. Másnap este lámpagyújtáskor értek be Manykovo községbe.
 – Melyik végén kovártélyoznak a vjosenszkajaiak? – kérdezte Pantyelej Prokofjevics az első járókelőtől.
 – Hajts a nagy utcán!
 A kovártélyon, ahová kerültek, öt regruta szállt meg kísérő apjostul.
 – Mék faluba valósiak vagytok? – érdeklődött Pantyelej Prokofjevics, mikor a szín alá vezette a lovat.
 – Csir mellé – felelte egy öblös hang a sötétből.
 – De mék faluba?
 – Ki Karginba, ki Napolovba, ki Lihovidovba. Hát maguk hová?
 – Kukutyinba – nevetett Grigorij. Lenyergelt. Megtapogatta a lónak a nyereg alatt megizzadt hátát.
 Másnap Dudarev, a vjosenszkajai községi atamán, az orvosi bizottság elé vezette a csapatát. Grigorij találkozott az egyívású falubeli legényekkel. Mityka Korsunov vadonatúj, puccos nyergű, cifra szügyellős, díszes zabolájú, magas, világospej lován már reggel a kúthoz vágtatott, és amikor észrevette a szállása kapujában ácsorgó Grigorijt, elvágtatott mellette, félrecsapott sapkáját tartotta bal kezével, és nem is köszönt neki.
 A körzeti elöljáróság hideg szobájában vetkőztek le sorjában. Katonai írnokok cikáztak mellettük. Ott sürgött-forgott a rendőrfőnök helyettese meg a körzeti atamán segédtisztje is, rövid szárú lakkcsizmájában. Fekete köves gyűrűje, szép fekete szemének kidülledt, rózsaszínű fehérje még erősebben kiemelte vállszalagja és bőre haloványságát.
 A szobából kiszűrődött az orvosok beszélgetése és néhány szaggatott megjegyzés.
 – Hatvankilenc.
 – Pavel Ivanovics, adjon egy tintaceruzát – kiáltotta rekedten egy borízű hang.
 – Mell bőség…
 – Igen, igen, kétségtelenül átöröklés…
 – Írja be: szifilisz.
 – Mit takargatod a kezeddel? Nem vagy te szűzjány.
 – Micsoda alakja van!
 – …az a falu melegágya ennek a betegségnek. Okvetlenül rendkívüli intézkedésekre van szükség. Már jelentem is őkegyelmességének.
 – Nézze meg ezt a fickót, Pavel Ivanovics! Hát ennek milyen az alakja?
 – Eeez igen…
 Grigorij egy Csukarinszk falvából való magas, rőt legény mellett vetkezett le. Az ajtón kilépett az írnok. A hátán összeráncolódott a gimnasztyorka.
 – Szevasztyan Panfilov, Grigorij Melehov – mondta tagoltan.
 – Szaporán! – suttogta ijedten Grigorij szomszédja, elvörösödött és kifordította a botosát.
 Grigorij libabőrös háttal lépett be. Barna teste még jobban megsötétült, és a pácolt tölgyfa színében játszott. A sarokban szögletes, pőre legény állt a mérlegen. Egy felcser formájú ember a súlyt tologatva azt kiáltotta:
 – Négy pud tíz font. Szállj le!
 A sorozás megalázó hercehurcája feldühítette Grigorijt. A fehér köpenyes ősz doktor meghallgatta egy csővel a mellét, egy másik, valamivel fiatalabb, lerántotta az alsó szemhéját, egy harmadik – ez szarukeretes szemüveget viselt, ingujja könyökig fel volt gyűrve – mögötte sürgött-forgott, és kezét dörzsölgette.
 – Na: mérlegre!
 Grigorij rálépett a hideg, recés vaslapra.
 – Öt pud hetedfél font* – állapította meg a mázsáló, és csattantott egyet a tolósúllyal.
 – Mi a fene? Pedig nem is olyan magas! – dünnyögte az ősz orvos, és karjánál fogva körbependerítette Grigorijt.
 – Hi-he-tet-len! – dadogta a másik, fiatalabb.
 – Hány? – kérdezte csodálkozva az asztalnál ülők egyike.
 – Öt púd hat és fél font – felelte az ősz doktor, és még mindig nem bocsátotta le felrántott szemöldökét.
 – A gárdába? – kérdezte a körzeti katonai parancsnok, és lenyalt fekete hajú fejével szomszédjához hajolt az asztal mellett.
 – Micsoda zsiványpofa… Túl vad!
 – Hallod, fordulj meg! Mi ez itt a hátadon? – kiáltott rá egy ezredesi rangjelzésű tiszt, és türelmetlenül dobolt az asztalon.
 Az ősz doktor valami érthetetlent dünnyögött, Grigorij meg – háttal az asztalnak – az egész testét borzongató remegést nagy erőfeszítéssel visszafojtva, válaszolta:
 – Tavasszal megfáztam. Géva volt.
 A méregetés végén az asztalnál ülő tisztek úgy döntöttek:
 – A hadseregbe.
 – Tizenkettedik ezred. Érted, Melehov?
 Grigorijt kiengedték. Ahogy az ajtó felé tartott, finnyás pusmogást hallott:
 – Nem lehe-eet! Képzeljétek el, ha az uralkodó meglát egy ilyen pofát, mi lesz akkor? Csak a szeme…
 – Korcs! Biztosan valami keleti faj.
 – Meg aztán a teste is tisztátalan, gévás…
 A sorra váró földiek körülfogták Grigorijt.
 – Na, hogy s mint, Griska?
 – Hová soroztak?
 – Biztosan a testőrezredbe, mi?
 – Mennyit nyomtál a mázsán?
 Grigorij fél lábon ugrálva beledugta lába szárát a nadrágba, és foga közt sziszegte vissza:
 – Hagyjatok békébe. Mi a fenét akartok? Hová? A tizenkettedik ezredbe.
 – Dmitrij Korsunov, Ivan Kargin. – Az írnok kidugta a fejét.
 Grigorij mentében gombolta be a ködmönt, leszaladt a lépcsőn.
 Az olvadás meleg szelet hozott, és az itt-ott megcsupaszodott út gőzölgött. Kotkodácsoló tyúkok futottak át az utcán, a ferde, apró fodrok borította tócsában libák lubickoltak. Lábuk narancsvörösen rózsállott a vízben, olyan volt, mint a dércsípte őszi levél.
 Harmadnap megkezdődött a lóvizsga. A téren tisztek futkostak. Libegő szárnyú köpenyben haladt át az állatorvos, a felcser meg a lómérő. A templom kerítése mentén hosszan sorakoztak a különféle színű lovak. A tér közepén felállított asztalhoz, ahol az írnok a vizsgálat és a mérés eredményeit írta be, csúszkálva futott a mázsától Dudarev, a vjosenszkajai községi atamán. Odament a katonai parancsnok is, magyarázott valamit a fiatal hadnagynak, és haragosan dobbantott a lábával.
 Grigorij – szám szerint száznyolcadik – odavezette lovát a mázsálóhoz. A ló testének minden részét megmérték, súlyát is megállapították. Még le se lépett a mázsa lapjáról, az állatorvos beidegzett, erélyes mozdulattal újra megfogta a ló felső ajkát, megvizsgálta a száját. Erősen nyomkodta, tapogatta a szügyizmokat, és tapadós ujjai, mint a pók, gyorsan a ló lábához futottak.
 Nyomkodta térde kalácsát, megkopogtatta az íngócokat, tapogatta a csüdcsontokat…
 Sokáig vizsgálta, hallgatta, tapogatta a fülét hegyező lovat, aztán fehér köpenye szárnyát lobogtatva továbbment. Csak úgy dőlt róla a karbolsav fanyar szaga.
 A lovat kiszuperálták. Nem vált be Szaska apó reménye: a hozzáértő lódoktornak mégis volt elég sütnivalója, hogy megtalálja azt a rejtett hibát, amelyről Szaska apó beszélt.
 Grigorijt nagyon felizgatta az eset. Meghányta-vetette a dolgot az apjával, és félóra múlva soron kívül Petro lovát vezette a mázsára. Az orvos átengedte. Jóformán meg se vizsgálta.
 Grigorij nem messzire mindjárt kiválasztott egy szárazabb helyet, leterítette a lópokrócot, és kirakta rá a holmiját. Pantyelej Prokofjevics mögötte tartotta a lovat, egy másik öregemberrel beszélgetett, aki szintén a fiát kísérte idáig.
 Halványszürke köpenyben és ezüstös színű karakül kucsmában egy magas, ősz tábornok haladt el mellettük. Bal lábával egy kissé előrelépett, fehér kesztyűbe bújtatott kezével pedig hadonászott.
 – Ez a járási atamán – súgta Pantyelej Prokofjevics, és hátulról meglökte Grigorijt.
 – Úgy látom, tábornok.
 – Makajev vezérőrnagy. Borzasztó szigorú!
 Az atamán mögött tömegével haladtak különféle ezredekből, ütegekből érkezett tisztek. Egy széles vállú, vastag csípőjű tüzéregyenruhás törzskapitány hangosan mondta bajtársának, egy testőrezredbeli magas, szép tisztnek:
 – Mi a fene! Észt falucska, a nép túlnyomórészt szőke. Olyan szembetűnő kontraszt köztük a kislány! Sőt, nem is egy. Már különféle feltevésekhez folyamodtunk, amikor egyszer csak megtudjuk, hogy húsz évvel ezelőtt… – A tisztek elmentek előtte, egyre távolodtak attól a helytől, ahol Grigorij a pokrócon rakosgatta a maga kozák felszerelését. Így aztán a szél miatt alig értette a tüzértörzskapitánynak a tisztek kacagásába fulladó utolsó szavait: – …szóval kiderült, hogy ebben a falucskában a maga testőrezredének egy százada állomásozott.
 Az írnok rohant el mellettük, csupa-merő lila tintafoltos, remegő ujjaival gombolgatta kabátja gombjait. Nyomában a kerületi parancsnok helyettese rohant, és felbőszültén kiabálta:
 – Nem megmondtam, hogy három példányban?! Fogdába váglak!
 Grigorij kíváncsian nézte az ismeretlen tisztek, hivatalnokok arcát. Egyszer megállt rajta az előtte ellépkedő segédtiszt unatkozó, nedves szeme, de aztán elfordult, mikor Grigorij figyelmes pillantásával találkozott. A segédtiszt után szinte futvást lohajtott egy öreg hadnagy. Valami miatt izgatottan rágcsálta a felső ajkát sárga fogaival. Grigorij észrevette, hogy a hadnagy vörös szemöldöke és szemhéja ideges görcsben rángatózik.
 Grigorij lábánál vadonatúj pokróc feküdt. Rajta rendben egymás mellé rakva a zöldre festett vasalt vázú nyereg az elülső meg a hátsó nyeregtarsolyokkal; két köpeny, két nadrág, mundér, két pár csizma, fehérnemű, egy font ötvennégy zolotnyik kétszersült, egy doboz konzerv és más elemózsia, a regrutákra fejenként kiszabott mennyiségben.
 A kibontott szájú tarisznyában egy vasalás patkó – mind a négy lábra egy-egy –, olajos rongyba tekert patkószeg és törülköző látszott, meg egy varrózacskó két tűvel, fonállal.
 Grigorij még egy utolsó pillantást vetett holmijára, leguggolt és megdörzsölte kabátujjával a hevedercsat bemázolt szélét. A tér vége felől lassan vonult el a bizottság a pokrócaik mellett sorakozó kozákok lánca előtt. A tisztek és az atamán figyelmesen szemügyre vették a kozákok felszerelését. Világos köpenyeik szárnyát felhajtva le-leguggoltak, turkálgattak a tarisznyákban, tüzetesen megnézték a varrószerszámokat, és kézben latolgatták a cibakos zacskók súlyát.
 – Oda nézzetek – mondta a Grigorij mellett álló legény, és ujjával a járási katonai parancsnokra mutatott –, az a langaléta az kapar, mint a kutya, ha görénylyukat szagol.
 – Hogy a fene egye meg!… Lám, kiborítja azt a zacskót!
 – Biztosan rendetlenség van benne, különben nem turkálná össze.
 – Mit csinál? Csak nem a patkószeget olvassa?!
 – Mondom: akár a kutya.
 A beszéd lassanként elcsitult, mert a bizottság közelebb ért. Grigorij előtt már alig maradt néhány ember. A járási atamán bal kezében a kesztyűjét vitte, mereven tartott jobbjával meg hadonászott. Grigorij kihúzta magát. Mögötte az apja köhécselt. A szél lóhúgy és olvadt hó szagát hordta végig a téren. A nap morcosan bámult, mintha átkorhelykedte volna az éjszakát.
 A tiszti csoport a Grigorij mellett álló kozáknál sokáig vesztegelt, aztán egyenként átszállingóztak hozzá.
 – Vezeték- és keresztneved?
 – Melehov, Grigorij.
 A parancsnok akasztójánál fogva felemelte a köpenyt, megszagolta a bélést, sebtiben megolvasta a kapcsokat; egy zászlósi vállpántos másik tiszt a buggyos nadrág finom posztóját moncsolgatta ujjai között. A harmadik annyira lehajolt, hogy a szél a hátára borította a köpenye alját. Úgy turkált a tarisznyákban. A parancsnok kis- és hüvelykujjával óvatosan, mintha forrót érintett volna, nyúlt hozzá a patkószöges rongyhoz, és ajkával cicegve számolta:
 – Miért csak huszonhárom? Micsoda dolog ez? – rántotta meg haragosan a rongy csücskét.
 – Az nem lehet, nagyságos uram, az huszonnégy!
 – Miii? Hát vak vagyok én?
 Grigorij serényen kihajtotta a huszonnegyedik patkószöget eltakaró, visszagyűrődött csücsköt, fekete, kérges ujjai egy picikét hozzáértek a parancsnok cukorfehér ujjához. A parancsnok elkapta a kezét, mintha megszúrta volna valami, aztán szürke köpenye oldalához törölte. Finnyás fintorral húzta fel kesztyűjét.
 Grigorij észrevette. Kiegyenesedett és kajánul elmosolyodott. Tekintetük összecsapott.
 A parancsnok orcája felseje elvörösödött; felcsattant a hangja:
 – Mit bámulsz? Hogy mersz így rám bámulni, mi? – Arcát felülről lefelé elöntötte a pír, még a pofacsontjánál húzódó varas borotvametszést is. – Miért nincsenek rendben a hevedercsatok? Micsoda dolog ez?! Kozák vagy te, vagy holmi bocskoros paraszt?… Hol az apád?
 Pantyelej Prokofjevics kantárjánál megrántotta a lovat, és sánta lábát a másikhoz csattantva, előlépett.
 – Nem ismered a szolgálati szabályzatot? – dörrent rá a parancsnok, mert már reggel óta dühös volt a preferánszveszteség miatt.
 Amikor odament a járási atamán, a parancsnok elcsitult. Az atamán a csizmája orrával megrugdosta a nyeregpárnát, csuklott egyet, és a következőhöz lépett. Grigorij ezredének csapatszállító tisztje udvariasan mindent átturkált, még a varrózacskó tartalmát is. Utolsónak ment odább eggyel, meg-megtorpant, mert szél ellen akart rágyújtani.
 Harmadnap a Csertkovo állomásról kifutó vonat elvontatta a kozákokkal, lovakkal, takarmánnyal megrakott vörös szerelvényt Liszki–Voronyezs felé.
 Az egyik kocsiban, a deszkajászolnak dőlve állt Grigorij. A vagon széttolt ajtaja előtt idegen, sík föld siklott hátra, a távolban finom, kék erdősáv hintázott körbe-körbe.
 A lovak szénát ropogtattak. Folyton váltogatták a lábukat, mert ingatagnak érezték a talajt maguk alatt.
 A kocsit réti széna, lóverejték és tavaszias olvadás szaga töltötte meg. Messzi-messzi, a látóhatár szélén fel-feltűnt az erdő csíkja, kéken, mélán, elérhetetlenül, mint a pislákoló esti csillag az égen.
 
 HARMADIK RÉSZ

 1

 Egy víg, olvadásos tavaszi napon, 1914 márciusában, Natalja beállított ipáékhoz. Pantyelej Prokofjevics bolyhos, szürkészöld vesszővel tatarozta a sövényt, ahol kitörte a bika. A háztetőkről csöppek potyogtak, ezüstösen csillogtak a jégcsapok, a párkányon kátránycsíkként feketéllett a réges-rég lecsurgott víz nyoma.
 A melegedő vörös nap úgy dörzsölőzött a leolvadt dombhoz, mint hízelgő borjú az anyja tőgyéhez. A föld megduzzadt, és a krétasziklákon, amelyek máskor csupasz nyelvek gyanánt nyúlnak le a Don menti hegyről, zöldellt a kora tavaszi fű, akár a malachit.
 A sovány, idegenné változott Natalja hátulról ment oda ipához, meghajtotta elcsúfult, félregörbült nyakát.
 – Erőt, egészséget, apám!
 – Nataljuska? Adjon Isten, jányom, adjon Isten! – téblábolt izgatottan Pantyelej Prokofjevics. A vessző kiesett a kezéből, szétbomlott és kiegyenesedett. – No, mér nem nézel felénk se máskor? Gyere a házba! Hű, de megörül anyád, ha meglát!
 – Most aztán úgy jöttem, apám… – Natalja tétován tárta szét karját, és elfordult –, ha el nem kergetnek, egészen itt is maradok… mindigre… maguknál.
 – Ugyan… ugyan, aranyom! Hát nem vagy idegen. Grigorij, lám, írt rólad a levélbe!… Lelkünkre kötötte, lányom, érdeklődjünk felőled!
 Bementek a házba. Pantyelej Prokofjevics boldogan és serényen bicegett.
 Iljinyicsna könnyhullatva ölelte meg Natalját, és kötőjébe fújta orrát:
 – Gyermek kéne neked – suttogta. – Az hozzád kötné Grigorijt… Na, ülj le! Hozok egy kis palacsintát!
 – Köszönöm szépen, anyám… eljöttem…
 Dunyaska pirosan, mint a hajnal, beszaladt az udvarból a konyhába, és futtából átölelte Natalja térdét.
 – Szégyelld magad! Egészen elfelejtkeztél rólunk!
 – Megbolondultál, te vad csikó? – kiáltott az apja színlelt szigorúsággal.
 – Tyű, de megnőttél! – rebegte Natalja, lefejtette magáról Dunyaska karját, és arcába nézett.
 Mind egyszerre, egymás szavába vágva kezdtek beszélni, s egyszerre hallgattak is el. Iljinyicsna az arcát tenyerével alátámasztva búsult, és fájdalmasan nézegette Natalját: alig lehetett ráismerni.
 – Egészen ideköltözöl? – faggatta Dunyaska, Natalja kezét babrálva.
 – Ki tudja azt?
 – Micsoda beszéd ez?! Hites felesége vagy a fiamnak, hát hol kéne laknod máshol?! Itt maradsz! – jelentette ki kereken Iljinyicsna, és megkínálta a menyét: eléje tolt az asztalon egy palacsintával jól telerakott cseréptálat.
 Natalja hosszas habozás után ment el ipáékhoz. Apja nem eresztette, kiabált, pirongatta, próbálta lebeszélni, de felgyógyulása után Nataljának nehezére esett övéire nézni, és csaknem idegennek érezte magát a valaha oly meleg családi körben. Az öngyilkossági kísérlet valahogy elridegítette a családtól. Pantyelej Prokofjevics folyton édesgette magukhoz, mióta Grigorijt elkísérte berukkolásakor. Szilárdan eltökélte, hogy házába veszi, és összebékíti Grigorijjal.
 Attól a naptól fogva Natalja Melehovéknál maradt. Darja külsőleg semmivel sem árulta el, hogy nem tetszik neki a dolog; Petro barátságos volt és atyafiságos, Darja olykor ferde pillantásáért bőven kárpótolta Dunyaska meleg ragaszkodása és az öregek atyai-anyai, szerető magatartása.
 Mihelyt Natalja ipáékhoz költözött, Pantyelej Prokofjevics mindjárt másnap levelet íratott Dunyaskával Grigorijnak; ő mondta tollba:
 „Erőt, egészséget, kedves fiam, Grigorij Pantyelejevics. Meleg szeretettel üdvözlünk, fiam, én meg anyád, Vaszilisza Iljinyicsna, szülői szívünk áldását küldjük. Üdvözöl bátyád, Pjotr Pantyelejevics, feleségével, Darja Matvejevnával, és kíván neked jó egészségi és minden jókat. Üdvözöl húgod, Jevdokeja is, és az egész háznépe szintén. Leveledet, amely február ötödikén kelt, megkaptuk, és szívből köszönjük is.
 Azt írtad. lovad összekarcolta a bokáját. Kend be disznóháj-zsírral, és tudod, ne patkoltasd meg a hátsó lábát, hacsak nem csúszós az út, vagy mondjuk, nem sivó jég a föld. Feleséged, Natalja Mironovna minálunk lakik, erőben, egészségben.
 Anyád aszalt meggyet küld ajándékba, gyapjúharisnyát, szalonnát meg más hazait. Mink mindnyájan megvagyunk jó egészségben, de Darja gyermeke meghótt, amit hát most tudatunk veled. A minap befedtük Petróval a színt, és ő azt izeni, hogy vigyázz a lóra, viseld gondját. A tehenek megellettek. Az öreg kanca vemhes, mán dagad a csecse, látszik is, hogy rugdos benne a csikó. Községi istállóbeli csődör hágta meg. Donyecnek hívják. Nagyböjt ötödik hetébe várjuk a kiscsikót. Örülünk a szolgálatodnak, és hogy feletteseid meg vannak elégedve veled. Csak szolgálj is, ahogy kell. A cár szolgálata, az nem vész kárba. Natalja meg most mán nálunk fog lakni, és te ezt ne felejcsed el! Baj is esett: farsang végén az ordas befalt három birkát. Na, erőt, egészséget, Isten álgyon, fiam. A feleségedről meg ne felejtkezz el, ezt szigorúan a lelkedre kötöm! Kedves asszony a, meg oszt hites feleséged is. Hallgass apádra, ne térj le a jó útról!
 Csókol apád
 Pantyelej Melehov

 őrmester”

 Grigorij ezrede négy versztányira állomásozott az orosz-osztrák határtól, Radzivillovo községben. Grigorij ritkán írt haza. Arra az értesítésre, hogy Natalja Melehovékhoz költözött, tartózkodóan felelt, és kérte apjáékat: adják át neki üdvözletét. Leveleinek tartalma kitérő volt és kusza. Pantyelej Prokofjevics újra meg újra elolvastatta Dunyaskával vagy Petróval, és próbálta kitalálni, milyen kimondatlan gondolat búvik meg a sorok közt. Húsvét előtt egy levélben kereken feltette a kérdést, mit csinál Grigorij, ha leszerel: feleségével fog-e élni, vagy úgy, mint azelőtt: Akszinyával.
 Grigorij késett a válasszal. Csak pünkösd után kaptak egy rövid levelet. Dunyaska szaporán olvasta, lenyelte a szavak végét, és Pantyelej Prokofjevics alig érkezett felfogni értelmét, még ha félrelredobálta is a tömérdek kérdést meg üdvözlést, akkor is. A levél végén Grigorij érintette Natalja kérdését is:
 „…Azt kértétek: írjam meg, hogy együtt fogok-e élni Nataljával. Erre csak azt mondhatom, apám, hogy a levágott karét nem lehet visszaragasztani. Meg aztán, hogy láncolhatnám magamhoz Natalját most, amikor – magatok is jól tudjátok gyermekem van?! Komolyan meg igazán nem ígérhetek semmit, és nagyon kellemetlen nekem beszélni erről. A minap a határon elfogtak egy embert csempészportékájával együtt. Nekünk sikerült látni, beszélni vele. Azt mondja, hogy nemsoká háború tör ki az osztrákokkal, és hogy az ő cárjuk állítólag oda is utazott a határra, szemlét tartott, hogy hunnét kezdjék a háborút, meg hogy milyen fődeket raboljanak el. Hát ha kitör az a háború, lehet, hogy életbe se maradok, hát akkor mér határoznánk idő előtt.”
 Natalja ipáéknál élt, dolgozott. Ösztönös reményt táplált magában, hogy visszatér hozzá az ura. Erre támaszkodott törött szárnyú lelke. Ő maga semmit se írt Grigorijnak soha, de nem volt még a családban ember, aki olyan bús fájdalommal várta Grigorij levelét.
 A falu élete a megszokott kerékvágásban gördült tovább: hazatértek azok a kozákok, akik leszolgálták a maguk idejét, hétköznapokon észrevétlen felfalta az időt a szürke robot, vasárnaponként meg csapatostul tódult minden család a templomba. A kozákok ünneplő nadrágban, mundérban mentek; az asszonyok hosszú, suhogó, tarka rokolyájuk aljával seperték a port. Buggyos, ráncos ujjú tarka blúz feszült rajtuk.
 A tér négyszögén hátrahajtott szekérrudak meredtek az égnek, nyihorásztak a lovak, és irgett-forgott a nép. A tűzoltószín mellett bolgár kertészek árulták a zöldségféléket, amelyeket hosszú sorokban raktak ki maguk elé. Mögöttük csapatba verődve tolongtak a gyermekek, bámulták a kifogott tevéket. Azok meg dölyfösen néztek végig a piactéren, a veres szegélyű sapkákban, női kendők tarka pompájában nyüzsgő tömegen. A tevék rágcsálták a kórót, pihentek az örökös robot közben az öntözőnél, és szemük zöldes, ónos kábulatba dermedt.
 Esténként dübörgő csizmák alatt nyögtek az utcák; harmonikaszóra csobogott a dal, ropogott a tánc a téren, és csak öreg éjszaka pislákolt utolsót a nóta lángja a falu peremén, a száraz melegben.
 Natalja nem járt mulatni, de boldogan hallgatta Dunyaska együgyű kis történeteit. Dunyaska szinte egyik napról a másikra csinos, sőt a maga módján szép leánnyá cseperedett. Korán megérett, mint a nyári alma. Az idén idősebb leánypajtásai bevették a maguk körébe, és ezzel végképp kiemelték az elmúlt csitrikorból. Dunyaska apjára ütött: alacsony volt és cigánybarna.
 Tizenöt tavasz múlt már el felette, de nem gömbölyítette meg vékony, szögletes alakját. A gyermekkor és a kiviruló ifjúság megejtően naiv keveréke pezsgett benne: kicsiny melle keményedett, és szemmel láthatóan feszegette a kis blúzt. Válla is szélesedett. Picikét ferde, hosszú réseiben még mindig olyan restelkedő pajzánsággal csillogott achátkék szeme fehérje meg az a két fekete mandula.
 – Natasa, szivecském, mondani szeretnék valamit…
 – Na, mondjad!
 – Miska Kosevoj tennap egész este véllem üldögélt a búzaraktár mellett, a tölgyfánál…
 – Mér pirultál úgy el?
 – Egy cseppet sem!
 – Nézz a tükörbe: láng az arcod.
 – Te pirítottál rám, de megállj csak!
 – Na, csak mondjad, nem szólok semmit.
 Dunyaska megdörzsölte lángoló orcáját barna tenyerével, ujjait halántékához nyomta, és önkéntelen, fiatalos kacagással csilingelte:
 – „Olyan vagy – aszongya mint a feslő bimbó!”
 – Na és aztán! – buzdította Natalja, és örült a más örömének, el is felejtette a magáét, ami régen elmúlt, amit széttapostak.
 – Na, én meg azt mondom neki: „Ne füllents mán, Miska!” De ő csak esküdözik égre-fődre. – Dunyaska kacagása megint úgy ömlött végig a szobán, mint csengettyű csilingelése, rázott egyet a fején, és keményre font fekete haja úgy csúszkált a vállán, mint a fürge gyík.
 – Mit csevegett még?
 – „Zsebkendőt adjál – aszongya –, emlékbe.”
 – Adtál?
 – „Hogyisne mán – aszondom –, dehogyis adok! Eriggy, kérj a babádtól.”
 – Akkor minél messzebb tartsd magad tülle.
 – Tartom is! – Dunyaska elptüremkedő mosolyát elfojtogatva tovább mesélte: – Jövünk haza a táncbul, hárman jányok, oszt utolér bennünket Mihej apó, de hóttrészegen! „Adjatok egy csókot – kiabálja – szépjányok, adok érte két kopejkást!” Avval ránk vetné magát, de Nyurka egy pálcával jól a kobakjára húzott. Alig tudtunk elszaladni!
 Szárazon izzott a nyár. A falu alatt apadt a Don. Ott, ahol azelőtt vad ár zúgott, most gázló sekélylett, s az ökrök hátán nem csapott át a víz, ha a túlsó partra úsztak. Éjjelente sűrűn omlott le a dombvonulatról a sűrű fülledtség, és a szél a perzselt fű émelyítő szagával töltötte meg a levegőt. A ménes legelőjén az aszályt bíró burján is kiégett. Az örökös, édeskés pára áttetsző fátyolként lebegett a Don-vidéken. Éjszakánként fellegek sűrűsödtek a Donon túl, szárazon dörgő égzengés robbant, de egy csepp nem sok, annyi eső nem esett a forró hőséget lihegő földre. Meddőn lobbant a villám, amint hegyesszögű kék szeletekre szabdalta az eget.
 Éjjelente bagoly kuvikolt a haranglábon. Hátborzongató huhogás lebegett a falu felett, és a kuvik a toronyból a temetőbe repült – amelyet letaposott a borjúk hegyes, hasított körme –, és a dudva lepte barna hantokon huhogott.
 – Bajt jelent – jósolták az öregek, amikor a kuvikszót hallották a temető felől.
 – Háború fenyeget.
 – A török hadjárat előtt is ugyanígy huhogott.
 – Vagy tán megint kolera?
 – Csak jót ne várjon senki: a templombul a hóttak közé repül.
 – Ó, jaj, csodatévő Szent Miklós, könyörülj…
 Martyin Samil, a félkarú Alekszej öccse, két éjjel vigyázta a vészmadarat a temető garádja alatt, de a láthatatlan, titokzatos bagoly nesztelenül repült el fölötte; a temető túlsó végében szállt le egy keresztre, és riasztó rikoltást hintett az álmos falu fölé. Martyin kacskaringósat káromkodott, a szálló fekete fellegbe lőtt és hazament. Ott lakott nem messzire. Felesége – ijedős, gethes asszony, s olyan szapora, mint a nyúl, minden évben szül – szemrehányással fogadta az urát:
 – Te bolond, te sült bolond! Mit bánt az téged, mi? Vigyázz, megver az Isten! Utolsó hetekbe járok, oszt majd nem tudok szülni miattad, gazember!
 – Csitt! Ne félj: megszülsz. Úgy megijedtél, akár a bodnár lova! Mit kergeti bele az embert az az átkozott a bajba?! Mert bajt kiabál a gonosz! Ha háború lesz, elvisznek éngem is, pedig lám csak, hányat fiadzottál! – Martyin a szöglet felé intett, ahol egy pokrócon az egymás hegyén-hátán alvó gyermekek hortyogtak.
 Pantyelej Melehov, ha a piacon az öregekkel beszélgetett, nyomósan bizonygatta:
 – A mi Grigorijunk azt írja, hogy az osztrák cár a határra utazott, parancsba adta, hogy az egész hadsereget egy helyre kell gyűteni, osztán indulás Moszkvának meg Pétervárnak.
 Az öregek felidézték az elmúlt háborúkat, és elmondták egymásnak, ki hogy vélekedik:
 – Nem lesz háború. A termésen látni.
 – A termésnek ehhe semmi köze sincs.
 – Biztos a deákok nyüzsgölődnek.
 – Mink leszünk az utolsók, akik megtudjuk.
 – Akár a japán háborúba vót.
 – No, állítottál lovat a fiadnak?
 – Mér vóna ojjan sürgős?
 – Hazugság az egész!
 – Ki ellen lenne háború?
 – A török ellen, a tenger miatt. Sehogy se akarják megosztani a tengert.
 – Á, nem olyan boszorkányság a! Csináljanak osztályt, mint mink a kaszálóval.
 A beszélgetés lassan tréfává kenődött, aztán szétszéledtek az öregek.
 Sürgős szénakaszálás várt az emberekre: a Donon túl már-már elvirított a fű. Bezzeg nem olyan, mint a sztyeppen: fonnyadt és nincs illata. Egy a föld, de a fű mégis más nedvet szív. A domb mögött, a sztyeppen, kemény a fekete föld, mint a kavics. Végigszáguld rajta a ménes, mégse marad rajta patanyom. Kemény tehát a föld és erős, bódító fű nő rajta, de Don mellett meg a folyón túl senyvedt, silány füvet hajt a nyirkos, porhanyós talaj, némelyik évben még a jószág is megveti.
 Kaszát kalapált az egész falu. Gereblyenyelet faragcsáltak. Az asszonyok kvaszt főztek a kaszásoknak üdítőül. Ekkor történt az az eset, amely egyik végétől a másikig felkavarta a falut: megjött a járási rendőrfelügyelő a vizsgálóbíróval, meg egy soha nem látott, egyenruhás, fekete fogú, nyápic tiszttel. Maguk elé rendelték az atamánt, összetereltek egy sereg tanút, és egyenest a bandzsi Lukeska háza felé vették útjukat.
 A vizsgálóbíró a kezében vitte szolgálati jelvényes, vitorlavászon sapkáját. Az utca bal oldalán, a sövények mellett haladtak. Az ösvényre fényes foltokat vetett a nap. A vizsgálóbíró rájuk hágott poros cipőjével, közben a kakas módjára előreszaladó atamánt faggatta:
 – Otthon van az a jöttment Stockman?
 – Igenis, tekintetes uram!
 – Mivel foglalkozik az?
 – Tudja azt mindenki: mesterember… fúr-farag magának.
 – Nem vettél észre semmi gyanúsat?
 – Semmit az égvilágon.
 A felügyelő mentében kinyomta két ujjával a szemöldöke közt pörsent pattanást, lihegett, izzadt a meleg posztóegyenruhában. A fekete agyarú tisztecske szál szalmával vájkálta a fogát, összehúzta szeme petyhüdt, vörös ráncait.
 – Kijár hozzá? – faggatta a vizsgálóbíró, és félretolta kezével az előtte lábatlankodó atamánt.
 – Hát járni járnak, a való! Kártyázni szoktak hébe-korba.
 – De kik?
 – Jobbára a malomból, olyan… munkásemberek.
 – De kicsodák? Név szerint!
 – A gépész, a mázsáló, Davidka, a mónár, meg egypáran a mi kozákjaink közzül…
 A vizsgálóbíró megállt, bevárta az elmaradó tisztet, és letörölte sapkájával a verejtéket az orra tövéről. Ujjaival mundérja gombját forgatva, mondott valamit a tisztnek, és intett az atamánnak az ujjával. Az atamán lábujjhegyen szaladt oda, és még a lélegzetét is visszafojtotta. Nyakán megduzzadtak és remegtek a kusza erek.
 – Végy magad mellé két napost,* és eredj, tartóztasd le őket. Aztán nyargalvást a községházára, mi is megyünk azonnal. Megértetted?
 Az atamán kihúzta magát, felsőtestét annyira előredöntötte, hogy a mundér állógallérján kék zsinórként buggyant ki a legvastagabb ér, majd elbödülve visszafelé indult.
 Stockman kigombolt gallérú alsóingben háttal ült az ajtónak. Kézifűrésszel valami görbe mintát fűrészelt egy borítólemezen.
 – Legyen szíves felállni! Letartóztatjuk!
 – Miről van szó?
 – Maga két szobát bérel itt?
 – Igen.
 – Házkutatást tartunk magánál. – A tiszt sarkantyúja beleakadt a küszöb melletti kis szőnyegbe. Odament az asztalkához, és összehúzott szemmel vette fel a keze ügyébe akadó könyvet.
 – Tessék ideadni ennek a ládának a kulcsát.
 – Minek köszönhetem ezt a megtisztelő látogatást, vizsgálóbíró uram?
 – Csevegni ráérünk majd később is. Hé, tanúk, ide!
 A másik szobából kikukkantott Stockman felesége, és nyitva hagyta az ajtót. A vizsgálóbíró átment oda, nyomában az írnok.
 – Mi ez? – kérdezte halkan a tiszt, és egy sárga kötésű könyvet tartott a levegőben.
 – Könyv – felelte Stockman, vállat vonva.
 – A vicceidet tartogasd megfelelőbb alkalomra. Követelem, hogy tisztességesen válaszolj a kérdéseimre!
 Stockman nekidőlt a kemencének, és keszeg mosolyt fojtott el. A felügyelő a vállán keresztül a tisztre pillantott, aztán Stockmanra fordította a tekintetét.
 – Tanulmányozza?
 – Csak érdeklődöm iránta – felelte szárazon Stockman, és egy kis fésűvel két egyenlő félre választotta fekete szakállát.
 – Ú-ú-úgy hát?!
 A tiszt átlapozott néhány oldalt,aztán az asztalra dobta a könyvet. Kutyafuttában átszaladt a másikon is. Azt is félrelökte, elolvasta a harmadik címlapját, és arccal Stockman felé fordult.
 – Hol dugdosol még ilyen könyveket?
 Stockman összehúzta bal szemét, mintha célozna.
 – Itt van mind.
 – Hazudsz! – vetette oda a tiszt keményen, a könyvvel hadonászva.
 – Megkövetelem…
 – Kutassatok!
 A felügyelő kezével a kardot tartva odalépett a ládához, ahol a történtektől szemmel láthatóan begyulladt ragyás kozák napos turkált a fehérnemű és a ruhák között.
 – Megkövetelem, hogy udvariasan bánjanak velem – fejezte be Stockman, és a tiszt orra tövére célzott hunyorgó szemével.
 – Fogja be a száját, aranyom, jó?!
 A lakásnak abban a részében, amelyet Stockman bérelt a feleségével, mindent összevissza turkáltak, amit csak fel lehetett turkálni. Házkutatást tartottak a műhelyben is. A túlbuzgó felügyelő még a falat is megkopogtatta begörbített ujjával.
 Stockmant elvitték a községházára. A napos kozák előtt, az utca közepén ballagott, kezével ócska kabátja hajtókáját fogta, a másikkal meg csápolt, mintha ujjára tapadt sarat akarna lerázni. A többiek a napszeplőktől tarkálló ösvényen ballagtak a kerítés mellett. A vizsgálóbíró ugyanúgy rájuk lépkedett cipőjével – amely zöldhamvas lett a labodától –, csak most már nem a kezében vitte sapkáját, hanem keményen fejébe nyomta, egészen porcogós füléig.
 Stockmant utoljára hallgatták ki. Az előszobában a napos őrizte kihallgatott tanúk szorongtak: Ivan Alekszejevics, aki még nem érkezett megmosni olajos, maszatos kezét, a mosolygó Davidka, Filkó, vállára dobott kabátban, és Mihajil Kosevoj.
 A vizsgálóbíró, tüdőszínű mappájában turkálgatva, azt kérdezte az asztal másik oldalán álló Stockmantól:
 – Miért titkolta el, mikor a malmi gyilkosság kapcsán kihallgattuk, hogy maga az OSZDMP* tagja?
 Stockman némán nézett a vizsgálóbíró feje fölé.
 – Ez megállapítást nyert. Bomlasztó tevékenységéért meg is kapja, ami az ilyeneknek dukál – vetette oda a vizsgálóbíró. Egészen felbőszítette ez a hallgatás.
 – Kérem, kezdje meg a kihallgatást – szólalt meg Stockman, és egy szabad zsámolyra pillantva, engedélyt kért, hogy leülhessen.
 A vizsgálóbíró hallgatott. Az iratokat zörgetve, öklelő pillantásokat vetett a nyugodtan ülő Stockmanra.
 – Mikor költözött ide?
 – Tavaly.
 – Melyik szervezet megbízásából?
 – Minden megbízás nélkül jöttem.
 – Mióta tagja a pártjának?
 – Miről beszél?
 – Én kérdezem – a vizsgálóbíró megnyomta az „én” szót – mióta tagja az OSZDMP-nek?
 – Azt hiszem…
 – Egyáltalán nem érdekel, mit hisz. Arra feleljen, amit kérdeztem. A makacs tagadás céltalan, sőt káros. – A vizsgálóbíró kiválasztott egy iratot, és mutatóujjával az asztalhoz nyomta. – Itt van egy rosztovi igazolvány, amely bizonyítja, hogy maga tagja az említett pártnak.
 Stockman keskenyre húzott szemét végigsiklatta a fehér papírdarabon, egy pillanatra megállt rajta a tekintete. Aztán tenyerével a térdét simogatva, határozottan mondotta:
 – Ezerkilencszázhét óta.
 – Úgy. Szóval tagadja, hogy a pártja küldte ide?
 – Igen.
 – Akkor miért költözött ide?
 – Mert itt szükség volt lakatosmunkára.
 – De miért éppen ezt a vidéket választotta?
 – Ugyanabból az okból.
 – Tart fenn vagy tartott fenn összeköttetést ezalatt pártszervezetével?
 – Nem.
 – Tudják azok, hogy maga ideköltözött?
 – Bizonyára.
 A vizsgálóbíró ajkát lebiggyesztve hegyezte ceruzáját gyöngyház nyelű zsebkésével. Nem is nézett Stockmanra.
 Folytat levelezést valamelyik párttaggal?
 – Nem.
 – És az a levél, amelyet a házkutatáskor találtunk?
 – Egy cimborám levele, akinek talán semmilyen kapcsolata sincs semmiféle forradalmi szervezettel.
 – Kapott valamilyen utasításokat Rosztovból?
 – Nem.
 – Mi célból szoktak összegyűlni magánál a malom munkásai?
 Stockman vállat vont, mintha meghökkentené a bárgyú kérdés.
 – Csak egyszerűen odajártak téli estéken… puszta időtöltésből. Kártyázni szoktak…
 – Meg tiltott könyveket olvasgattak – fejezte be a vizsgálóbíró.
 – Nem. Félig analfabéta mind.
 – Csakhogy a malom gépésze és a többi is beismeri ezt a tényt.
 – Ez nem igaz.
 – Azt hiszem, magának egyszerűen halvány fogalma sincs… – Stockman ennél a szónál elmosolyodott, a vizsgálóbíró pedig elejtette a beszéd fonalát, és türtőztetett dühvel így fejezte be: – Egyszerűen elment a józan esze! Csökönyösen tagad, pedig ezzel csak önmagának árt. Világos, mint a nap: magát pártja küldte ide, hogy bomlasztó tevékenységet fejtsen ki a kozákok között, és kiragadja őket a kormány kezéből. Nem értem, miért akar még mindig bújócskát játszani? Úgysem csökkentheti a bűnösségét vele.
 – Ez mind a maga koholmánya. Rá szabad gyújtani? Köszönöm. Csupa feltevés, méghozzá teljesen alaptalan.
 – Engedelmet kérek: olvasta maga az odajáró munkásoknak… ezt a könyvet? – A vizsgálóbíró egy kis könyvre tette a tenyerét, eltakarva vele a címét. Felül, mint a szén, feketéllett a fehér lapon a felírás: „Plehanov”.
 – Mi csak verseket olvasgattunk – sóhajtotta Stockman, és mélyet szívott a cigarettából. Erősen szorongatta ujjai között gyűrűs csontszipkáját…
 Másnap, egy ernyedt, borongós reggelen, kétlovas postakocsi gördült ki a faluból. A hátsó ülésen, szakállát a rövid, zsíros kabátgallér közé dugva gubbasztott, szunyókált Stockman. Kétoldalt kardos napos kozákok szorongtak mellette. Egyikük, egy göndör hajú ragyás, erősen szorította Stockman könyökét bütykös, piszkos ujjaival, rá-rásandított ijedt, fakó szemével, baljával meg az ütött-kopott kardhüvelyt tartotta.
 A kocsi fürgén verte a port végig az utcán. Pantyelej Melehov udvarán túl, a szérű sövényének dőlve, kendőbe bugyolált, apró termetű asszony várta őket.
 A kocsi elporzott mellette. Az asszony a kezét melléhez szorítva, nyomába eredt.
 – Oszja!… Oszip Davidovics! Jaj, mi lesz most!
 Stockman integetni akart neki a kezével, de a ragyás kozák, felriadva, összeszorította ujjait a lakatos karján, és rekedt, vad hangon dörrent reá:
 – Ülj meg, mert kettéhasítlak!
 Együgyű élete során először látott embert, aki magával a cárral is szembe mert fordulni.
 2

 A Manykovo-Kalivenszkaja ukrán falutól Radzivillovo községig húzódó hosszú-hosszú út mögöttük, valahol a szürke ködben maradt; Grigorij megpróbált visszaemlékezni a megtett útra, de semmi összefüggő értelem nem kerekedett belőle; csak vörös állomásépületek, az ingatag padló alatt zakatoló vonatkerekek, lógané- és szénaszag, a mozdony alól a végtelenbe bomló sínfonalak, a csendőr bajuszos pofája a voronyezsi vagy talán a kijevi peronon… ez kavargott a fejében.
 A kis állomáson – ahol kiszálltak, kirakodtak – valami idegen, érthetetlen nyelven beszélő szürke nagykabátos, borotvált emberek meg tisztek tolongtak. Sokáig tartott, míg pallókon egymás után kivezették a lovakat a vagonokból. A vonatparancsnok helyettese „nyergelj”-t vezényelt, aztán a lókórházhoz vezette a több mint háromszáz kozákot.
 A lóvizsgával megint hosszú hercehurca volt. Aztán századokba osztották őket. Az első századba a világospej lovakat válogatták, a másodikba a dereseket, fakókat; a harmadikba a sötétpejeket; Grigorijét a negyedikbe sorolták, ahová az aranysárgákat meg a közönséges pejeket válogatták össze; az ötödikbe a világosrőt, a hatodikba a fekete lovak kerültek.
 A gubószemű, zupás paszományos derék Kargin őrmester Grigorij mellett elhaladtában megkérdezte:
 – Melyik községből jöttél?
 – Vjosenszkajából.
 – Szóval kurtafarkú* vagy?
 Grigorij a más községbe való kozákok kuncogása közben némán nyelte le a sértést.
 A dűlő köves útra vezetett. A doni lovak még sohase láttak műutat, konyítva, prüszkölve léptek reá, mintha jég takarta folyón járnának, aztán megszokták, és friss, új patkójukkal szárazon csattogva haladtak rajta. Csenevész erdők pengéje apró sávokra szeldelte az idegen lengyel földet. A komor, meleg, párás táj felett a nap is úgy csavargott az egymást érő felhők muszlinfátylán túl, mintha más lenne, mint a doni.
 Radzivillovo, a birtok, négy versztányira feküdt a kis állomástól. A kozákokat feleúton érte utol a sebesen vágtató vonatparancsnok a legényével. Félóra alatt lovagoltak el a birtokra.
 – Miféle falu ez? – kérdezte az őrmestertől egy Mityakinszkajába valósi kozákocska, és a park csupasz fakoronáinak erdejére mutatott.
 – Falu? Verd ki a fejedből a falut, te mityakinszkajai tuskó! Ez nem a Doni Hadsereg Körzete, hé!
 – Hát micsoda, édes bátyám?
 – Bátyád a hetvenhét nyavalya! Lám csak, rokon terem az úton! Ez, atyámfia, Uruszova hercegné birtoka. Ott kovártélyoz a mi negyedik századunk.
 Grigorij bánatosan simogatta a ló nyakát, nyomta talpával a kengyelt, nézte a takaros emeletes házat, a deszkakerítést meg az idegen formájú melléképületeket. Amikor elhaladtak a kert mellett, a kopasz fák ugyanolyan nyelven susogtak a széllel, mint ott, az elhagyott, messzi Don-vidéken.
 Butító unalmasan folydogált az élet. A munkából kizökkentett fiatal kozákok eleinte kábán senyvedtek, a szabad órákat kitöltő beszélgetéssel könnyítettek a lelkükön. A század nagy, cseréptetős szárnyépületekben telepedett meg. Ablakok mellett felállított deszkaágyakon aludtak. Éjjelenként úgy búgott a résre ragasztott papír, amely levált a rámáról, mint távoli pásztorfurulya, és Grigorij, valahányszor a papír dalát hallgatta a horkoló kórus között, úgy érezte, hogy egészen elsorvad nyomasztó, emésztő bánatában. A finoman vibráló duruzsolás úgy szorította a szíve táján, mint a harapófogó. Ezekben a pillanatokban végtelenül szeretett volna felkelni, kimenni az istállóba, felnyergelni a pejt, és sarkantyúzni hazáig, hogy szakadjon róla a tajték erre a messzi, idegen földre.
 Öt órakor ébresztő, csutakolás, szerszámtisztítás. Míg a jászolnál megzaboltatták a lovakat, a rövid félórák alatt, kurta mondatokat váltottak:
 – Pocsék hely ez, fiúk!
 – Én mán nem bírom tovább!
 – Az őrmester meg alábbvaló a kutyánál! Még a patát is megmosatja.
 – Otthun most sül a jó palacsinta, vége a farsangnak…
 – Én, fiúk, azt álmodtam az éjjel, hogy szénát kaszálunk apámmal a réten, körös-körül meg annyi volt a nép, mint székfű a szérűkön túl – mondotta a békességes Prohor Zikov, s ragyogott nyájas borjúszeme. – Kaszálunk szóval, a fű meg csak úgy dűl… A lelkem szinte ugrált örömében!…
 – Azt mondja most a feleségem: „Vajon mit csinál az én Mikoluskám?”
 – Oho-ho-hó! Az, testvér, biztosan az ipával játszik lyukbaverősdit.
 – Hogyne mán!
 – Pedig való a: egy asszony se bírja megállni, hogy ki ne rúgjon a hámbul, ha nincs körülötte az ura.
 – Mit lógatjátok a fejeteket? Olyan az asszony, mint egy köcsög té: ha hazamegyünk, nekünk is jut belőle egy szilkével.
 A szemtelen és nyegle Jegorka Zsarkov, akit az egész század víg kópénak és nagy malacnak ismert, szennyes mosollyal kacsingatva elegyedett bele a tereferébe:
 – Tudott dolog: a te apád nem hágy békét a menyének. Jóvérű kan még a. Úgy vót az az ecceri apóssal is… – csillogott a szeme, ahogy végigjártatta a hallgatóságon. – Szóval az ecceri após is folyton a menye sarkát taposta, nem hagyott neki békét, de az ura láb alatt vót. Mit ki nem lelt a vén kópé? Éccaka kiment az udvarra, szántszándékkal kinyitotta az ólajtót, a jószág persze mind kitódult az udvarra. Azt mondja a fiának: „Énnye, te utolsó kapcabetyár, hát mér hagytad nyitva azt az ajtót, mi? Oda nézz, a jószág mind kiszaladt. Rohanj rögtön, kergesd be!” Azt hitte, hogy a fia majd kimegy, ő meg abba a minutába odabújik a menyéhez. Csakhogy a fia lusta vót. „Eredj – súgja az asszonynak –, hajtsd be.” Ammeg el is ment. Hát ahogy ott fekszik, hallja ám, hogy az apja lemászott a padkárul, oszt térgyen az ágy felé csúszik. A fia se vót bolond, se rest, felkapja a lócárul a mángorlót, vár. Hát az öreg oda is csúszkált az ágyho. Alighogy elkezd kotorászni a mancsával, a fia a mángorlóval csett-csatt, jót húzott a pucár kobakjára. „Eltakarodj innét! – kiabálja. – Mán megint idecsámborgott hacukát rágni!…” Mer egy kisbornyú ott hált véllek a házba, oszt éccaka folyton odament, rágta a gúnyát. Szóval a fia úgy tett, mintha a bornyút agyusztálta vóna, pedig tudta, hogy az apjának gyútott oda. Csak fekszik, hallgat… Az öreg meg visszamászott a dikóra, lefekszik, tapogatja a bütyköt, mer akkorára dagadt, mint egy libatojás. Na: fekszik, fekszik; eccer csak aszongya: „Ivan! Hé, Ivan!” „Mi az, apám?” „Kit ütöttél meg ilyen cudarul?” „Hát a bornyút” – így a fia. Az öregnek még a könyű is kibuggyant a szemébül, oszt aszongya neki: „Micsoda gazda lesz belőled, az anyád keserves mindenségit, ha így ütöd az állatot?”
 – Na, te jól tudsz hazudni.
 – Láncot rá, erre a cábár ragyásra.
 – Mi van itt, kaszinó? Oszolj! – üvöltötte az őrmester, mikor odament. A kozákok szét ugrottak, ki-ki a maga lova mellé, nevetgéltek és csipkelődő tréfával dobálták egymást. Tea után kivonultak gyakorlatozni. Az altisztek igyekeztek kiverni belőlük az otthoni szokásokat.
 – Hasat be, hej, te disznó-gömböc!
 – Jobbra iga-zodj! In-dulj!
 – Szakasz, állj!
 – In-dulj!
 – Hé, balszárny-kozák, hogy állsz ott, az anyád ne sirasson!
 A tiszt urak félrébb álltak, figyelték, hogy ugráltatják a kozákokat a tágas hátsó udvarban, cigarettáztak és néha-néha beleavatkoztak az altisztek intézkedéseibe.
 Grigorij, valahányszor a kikent-kifent, feszes tartású, csinos halványszürke köpenyes, szépen adjusztált egyenruhájú tisztekre nézett, láthatatlan és áthághatatlan falat érzett ő köztük és maga közt. Ott akkurátusán lüktetett a nem kozákosan nyalka, más, idegen élet – piszok és tetű nélkül. A tisztek nem féltek az őrmesterektől sem, akik elég sokszor a képükre másztak a katonáknak.
 Grigorijra és minden fiatal kozákra nyomasztó hatást tett a birtokra érkeztük után harmadnapra lezajlott eset. Lovagló gyakorlatokat tanultak. Prohor Zikov makrancos és bolondos lova – azé a nyájas borjúszemű legényé, aki gyakran álmodott hívogató. csábító, távoli szülőfalujáról – elhaladtában megrúgta az őrmester lovát. A rúgás nem volt erős, és éppen csak felhorzsolta a bőrt a bal láb alsó szárán. Az őrmester nekihuzakodott, végigvágott a korbáccsal Prohor arcán, és lóháton rátámadva kiabálta:
 – Nincs szemed, vak vagy? Na, majd adok en neked, piszok disznó! Három napig egyfolytában te leszel az istállóügyeletes!…
 A századparancsnok éppen valami utasítást adott a szakaszparancsnoknak, jól látta az egész jelenetet, de elfordult, kardbojtját cibálta, és unatkozót, hosszút ásított. Prohor köpenye ujjával törölte le felhurkázott arcáról a kiserkedt véres csíkot, és remegett az ajka.
 Grigorij beigazodott lovával a sorba; a tisztekre pillantott, de azok tovább csevegtek, mintha mi sem történt volna. Öt nappal később Grigorij itatáskor a kútba ejtette a vödröt. Az őrmester, mint a héja, csapott le rá, és ütésre emelte a kezét.
 – Hozzám ne nyúlj! – vetette oda tompán Grigorij, és a káva alatt rezgő vízbe bámult.
 – Mi? Mássz bele, te pondró, vedd ki, vagy véresre verem a pofád!…
 – Kiveszem, de hozzám ne nyúlj – nyújtotta meg lassan a szavakat Grigorij, és fel sem emelte a fejét.
 Ha a kútnál kozákok is lettek volna, másképpen folyt volna le az ügy: az őrmester holtbiztosan megverte volna Grigorijt, de a lóápolók a kerítésnél álltak, és nem hallhatták a szóváltást. Az őrmester odalépett Grigorijhoz, és a többiekre visszatekintve hörögte, de úgy, hogy majd kiugrott dühében az a ragadozó, őrült szeme:
 – Nekem mondod ezt? Hogy mersz így pofázni a feljebbvalóddal, mi?
 – Na, csak ne nagyon packázz velem, Szemjon Jegorov!
 – Fenyegetőzöl?… Megállj, majd cipóra verem a képed!
 – Ide hallgass – Grigorij felkapta a fejét a kávából –, ha egy ujjal is hozzám mersz nyúlni, hát agyonváglak, megértetted?
 Az őrmester meghökkenten tátogott négyszögletes pontyszájával, és nem tudott szóhoz jutni. A leszámolásra alkalmas pillanatot elszalasztotta. Grigorij mészkőszínűre szürkült arca semmi jót nem ígért, és az őrmester elvesztette a fejét. Elment a kúttól, meg-megcsúszott a sárban. Távoztában megfordulva fenyegetőzött hatalmas pörölyöklével.
 – Jelentem a századparancsnoknak! Rögtön jelentést teszek a századparancsnoknak! – kiabálta.
 Aztán valami okból mégse jelentette, de két hétig szüntelenül üldözte Grigorijt, belekötött minden csekélységért, soron kívül is őrségre állítgatta, és kerülte a tekintetét.
 Az egyhangú, unalmas napirend kicsépelte belőlük az eleven lelket. Estig, amíg csak takarodót nem fújt a kürtös, gyalogos és lovas gyakorlatokkal gyötörték őket; hordták a ganét a ló alól, csutakolták, abrakoltatták őket az istállóban, magolták a hülye ökörmiatyánkot, és csak kilenc órakor, a szobaszemle és az őrség kirendelése után álltak fel imádkozni. Az őrmester végiggurította szemének kerek óngubóit a nyílegyenes soron, és örökké rekedtes hangján rázendített a miatyánkra.
 Reggel megint megindult a taposómalom és – így teltek-múltak a napok; mindegyik más volt, mégis annyira hasonlítottak egymásra, mint az ikrek.
 A kasznár vén feleségén kívül egyetlen nő volt a birtokon: Franya, a fiatal, csinos lengyel lány, a kasznárék cselédje. Rajta legeltette éhes szemét az egész század, a tisztek is. Sűrűn ki-kiszaladt a házból a konyhába, a szemöldöktelen öreg szakács birodalmába.
 A menetszakaszokra osztott század nagy sóhajtozással és kacsingatással követte Franya szürke szoknyájának suhogását. Állandóan magán érezte a kozákok és a tisztek tekintetét, kacéran riszálva csípőjét, futott a házból a konyhába, a konyhából a házba, rámosolygott sorba minden szakaszra, a tiszt urakra meg külön is. Az ő figyelméért versengett mindenki, de hallomás szerint csak egy göndör hadnagy ért el nagyobb sikert a többinél.
 Már közelgett a tavasz, amikor ez az eset történt: Grigorij ezen a napon ügyeletes volt az istállóban. Jobbadán az istálló egyik végében tartózkodott, ahol a kanca közelébe került tiszti mének sehogy sem bírtak magukkal. Éppen ebédszünet volt, Grigorij csak az imént hűtötte le a korbáccsal a kapitány kesely lábú csődörét, arrább sétált, és bekukkantott a maga pej lova rekeszébe. A mén ropogtatta a szénát, gazdájára bandzsított rózsaszínű szemével, kicsit felhúzta az egyik hátsó lábát, mert megütötte a harci gyakorlaton. Ahogy Grigorij a kötőféket igazgatta rajta topogás és elfojtott sikoly ütötte meg a fülét az istálló sötét zugából. A szokatlan zajra kissé megdöbbenve sietett el a többi rekesz mellett. Szemét betapasztotta a sötétség pépe, amely hirtelen végiglöttyent a közön. Becsapódott az istálló ajtaja, és egy letompított hang suttogva kiáltotta.
 – Siessetek, fiúk!
 Grigorij megszaporázta a lépést.
 – Ki van ott?
 Az ajtó felé tapogatózó Popov őrmesterbe ütközött.
 – Te vagy az, Grigorij? – súgta az őrmester, Grigorij vállát tapogatva.
 – Várj csak! Mi ez itt?
 Az őrmester bűnbánóan vihogott, és megragadta Grigorij karját.
 – Itt… Állj meg, hé, hová mégy?
 Grigorij kitépte magát Popov kezéből, és kitárta az ajtót. A néptelen udvaron kurta farkú iromba tyúk sétált, nem is sejtve, hogy a szakács holnapra levest akar főzni belőle a kasznár úrnak. Jártában-keltében kapirgált a gané közt, és kárálva töprengett, hová is tojjék.
 A szemébe csapódó fény egy másodpercre megvakította Grigorijt. Tenyeréből ellenzőt csinált, és megfordult, mert egyre erősödő zajt hallott az istálló sötét szögletéből. A rekeszek deszkafalát érintve indult odafelé. A deszkafalon és az ajtóval szemben álló jászlakon világos foltokat táncoltatott a nap. Grigorij hunyorogva botorkált, mert szúrta szembogarát a fény. Zsarkov, a tréfacsináló jött vele szembe.
 – Mit keresel itt?… Mit csináltok itt?
 – Eredj te is, siess! – súgta Zsarkov, és mocskos pofájából büdös leheletet fújt Grigorij arcába. – Ott… csudajó világ van!… Franyát becsalták a fiúk… – röhögött Zsarkov, de mikor Grigorij ellökte, és tompán nekikoppant hátával a deszkafalnak, torkára forrt a röhögés. Grigorij a cécó zaja felé szaladt. A sötétséghez hozzászokott szemében borzalom villogott. A sarokban, ahol a pokrócok hevertek, egymás hegyén-hátán tolongtak a kozákok – az egész első szakasz. Grigorij némán taszigálta szét a kozákokat és előrefurakodott. A sötétben mozdulatlanul feküdt Franya. A fejét pokrócokba burkolták, szoknyáját széttépték, és melle fölé gyűrték. Egy kozák, nem is nézve cimboráira, keszeg mosollyal ment a falhoz, átadta helyét a soron következőnek. Grigorij visszaszaladt, és az ajtó felé rohant.
 – Őrmesteeer!
 Közvetlenül a küszöbnél érték utol, visszaráncigálták és tenyérrel betapasztották a száját. Grigorij gallértól aljig végigszakította egyikükön a gimnasztyorkát, másikukat sikerült jól hasba rúgni, de legyűrték, és ugyanúgy, mint Franyáét, az ő fejét is pokrócba csavarták, összekötötték a kezét, és némán, hogy hangjáról senkit se ismerjen fel, arrább cipelték, s egy üres jászolba lökték. Grigorijt majd megfojtotta a büdös, szőrös pokróc, de mégis kiabálni próbált, és rugdosta a rekesz közfalát. Hallotta a nagy pusmogást ott a sarokban, meg az ajtó nyikorgását, ahogy a kozákok ki s be jártak rajta. Vagy húsz perc múlva feloldozták. A kijáratnál az őrmester állt, meg két kozák a másik szakaszból.
 – Lakatot tégy a bagólesődre! – mondta az őrmester, sűrűn pislogott és félretekingetett.
 – Ne járjon el a szád, mert… levágjuk a füled – mosolygott Dubok, a másik szakaszbeli kozákok egyike.
 Grigorij látta, amint ketten felemeltek egy szürke göngyöleget, Franyát (a szoknya alatt hegyesszögben kidudorodó lábai mozdulatlanul csüngtek), felkapaszkodtak egy jászolperemre, és kidobták a fal résén, ahonnan leszakadt a rosszul felszegelt borítólemez. A fal a kertre szolgált. Mindegyik kis rekesz felett piszkos kis ablak szűrte a világosságot. A kozákok nagy koppanásokkal másztak fel a közfalakra, hogy lássák, mit fog csinálni Franya, miután földre zuhant a résnél; néhányan sietve kimentek az istállóból. Állati kíváncsiság ösztökélte Grigorijt is. A keresztgerendába kapaszkodott, karjával felhúzta magát a kis ablakig, aztán, mikor támaszt talált a lába, lepillantott. A bemocskolódott ablakocskán több tucat szempár bámult a fal tövében fekvő lányra. Hanyatt hevert, összecsukta, szétnyitotta lábát, mint az ollószárat. Ujjaival a falnál megolvadt havat kaparta. Grigorij nem látta az arcát, csak az ablakoknál gebeszkedő kozákok visszafojtott szuszogását hallotta, meg a széna kellemes, lágy ropogását a ló foga alatt.
 Sokáig feküdt ott Franya, aztán négykézlábra állt. Karja remegett, meg-megrogyott. Grigorij világosan látta. Tántorogva tápászkodott fel, ziláltan, idegenül húzta végig hosszú-hosszú pillantását a kis ablakokon.
 Aztán elindult.
 Fél kézzel a loncbokorba kapaszkodott, a másikkal a falnak támaszkodott, és el-ellökte magát tőle…
 Grigorij leugrott a közfalról, tenyerével dörzsölgette a torkát: fuldoklott.
 Az ajtónál higgadtan, tagolva mondta neki valaki, nem is emlékezett rá hogy ki:
 – Ha mukkanni mersz – biz’ isten agyonütünk! Megértetted?
 A szakaszparancsnok a foglalkozáson észrevette, hogy Grigorij köpenyéről letéptek egy gombot.
 – Ki páholt el? Miféle divat ez, mi?
 Grigorij arra a kis korongra pillantott, amelyet a letépett gomb nyomott a posztóba. Átjárta a lelkét az iszonyú emlék, és kis híján sírva fakadt – hosszú idő óta először.
 3

 Sárga hőség izzik a határ felett. A kaszálatlan, érett búzatengerből aranysárga ködként száll felfelé a por. Az aratógép egyetlen részéhez sem lehet hozzányúlni: megégeti az ember kezét. Kínszenvedés fölemelni a fejet. Az ég kékessárga hártyája izzásig hevült. Ott, ahol véget ér a búza, sáfrányosan virít a somkóró.
 Az egész falu kivonult a mezőre. A rozsot aratták. A lovak majd megszakadtak a tikkasztó hőségben, a maró porban zihálva, hörögve húzták az aratógépet… A Don felől ritka hullámokban hömpölygő szél fel-fellibbentette a por szoknyája alját, s a tűző napot a délibáb reszkető fátyla vonta be.
 Petro a kévéket dobálta le az aratógépről. Reggel óta már megivott egy fél csobán vizet, pedig jókora csobán volt az: félakós. Vedelte az undorító meleg vizet, de egy perc múlva már kiszáradt a torka, csuromvizes lett inge, gatyája, csak úgy patakzott az arcáról a verejték. A fülében valami csicsergő trilla rezgett. Torkára akadt a szó, mint a bojtorján.
 Darja a kendőt arcára húzva, nyitott hasítékú inggel szedte össze a kévéket. Napégette mellei közt, a völgyben, szürke szemcsés izzadságcsöppek gyűltek. Az aratógépbe fogott lovakat Natalja hajtotta. Lángoló orcája úgy vöröslött, mint a cékla, szeme könnyezett. Pantyelej Prokofjevics meg úgy jött-ment a rendeken, mintha most ugrott volna ki a fürdőből. A sohase szikkadó, nedves ing sütötte a testét. Mintha nem is szakáll folyt volna arcából a mellére, hanem megolvadt fekete szekérkenőcs.
 – Megizzadtál, Prokofjevics? – kiáltott oda a szekérről Hrisztonya, ahogy elhajtott mellettük.
 – Hát egy kicsit vizes a gatyám! – legyintett Prokofjevics. Arrább bicegett, és inge aljával törölgette a hasán összegyűlt verejtéket.
 – Petro! – kiáltotta Darja. – Hagyd mán abba!
 – Várj egy kicsit, kerülünk még egyet.
 – Várjuk meg, míg szűnik ez a pokoli hőség. Én mán abba is hagyom!
 Natalja megállította a lovakat, úgy lihegett, mintha nem is a lovak, hanem ő húzta volna az aratógépet. Odament hozzájuk Darja, csizmatörte fekete lábával lassan lépkedett a tallón.
 – Petyuska, itt van egy tó, nem messzi.
 – Nem messzi, csak három versztányira.
 – Jó vóna megfürdeni!
 – Amíg innen odakutyagol az ember!… – sóhajtotta Natalja.
 – A fene kutyagoljon! Kifogjuk a csikókat, oszt lóháton!…
 Petro óvatosan pillantott az öregre, aki éppen most tette fel a papot a kereszt tetejére, aztán legyintett.
 – Na, fogjatok ki, asszonyok!
 Darja leakasztotta az istrángot, és hetykén pattant fel a kanca hátára. Natalja mosolyra csücsörgette cserepes ajkait, odavezette a csődört az aratógéphez, és a gépnyeregből próbált átülni rá.
 – Adszi a lábod! – lovagiaskodott Petro, és felültette a sógorasszonyt.
 Ellovagoltak. Darja csupasz térddel és tarkójára csúszott keszkenővel. Előrenyargalt. Kozákosan ülte meg a lovat, és Petro nem bírta megállni, hogy utána ne kiáltsa:
 – Vigyázz, hé, ki ne dörzsölje a lábod!
 – Attól ne félj! – legyintett Darja kicsinylően.
 Amikor átvágtak a nyári úton, Petro balra pillantott. Messze, a dűlő hátán gyorsan robogott a falu felől egy változó körvonalú porgomoly.
 – Valaki lóháton nyargal errefelé – húzta össze a szemét Petro.
 – De milyen sebesen! Oda nézz, hogy porzik az út! – álmélkodott Natalja.
 – Mi lehet a? Daska! – kiáltotta Petro előreügető feleségének. – Várj csak, megnézzük, kiféle ez a lóhátos.
 A gomoly most mélyedésbe süppedt, aztán hangyányira nőve kapaszkodott ki belőle.
 A porfelhőből ki-kivillant a lovas alakja. Öt perc múlva még világosabban lehetett látni. Petro viselt szalmakalapja karimájához emelte piszkos tenyerét, úgy bámult előre.
 – Így osztán könnyen ki lehet hajszolni belőle a párát. Rajta-rajtában vágtat!
 Elkomorodott, levette kezét a szalmakalap karimájáról, valami zavar suhant az arcára, és felhúzott szemöldökei közé fagyott.
 Most már egészen tisztán lehetett látni a lovast. A legvadabb vágtában nyargalt, bal kezével a sapkáját tartotta, jobbjában egy poros vörös zászlócska repkedett bágyadtan.
 Olyan közel robogott el az úttól letért Petro mellett, hogy hallani lehetett a forró levegőt szívó ló tüdejének hersegő zihálását. Négyszögletesre vicsorította szürke száját, úgy üvöltötte:
 – Riadó!
 A nyomra, amit lova patkója hagyott a porban, sárgás tajtékcsomó hullt. Petro szemmel kísérte egy darabig a lovast. Egy dolog ragadt meg emlékezetében: a félig agyonhajszolt pára súlyos zihálása és – mikor utánanézett – nedves tompora, mely olyan irgalmatlanul villogott, mint az acélpenge.
 Még nem is ébredt tudatára végképpen a küszöbönálló bajnak, csak tompán bámulta a porban sorvadozó tajtékcsomót és a hepehupásan, lejtősen a falu felé csúszó sztyeppet. A lekaszált sárga gabonaparcellákon mindenünnen vágtattak a kozákok a falu felé. Végig a sztyeppen, egészen a sűrű párában sárgálló dombig, verték a kis porgomolyokat a lovasok. Ott pedig, ahol kiértek az útra, és csapatostul vágtattak tovább, szürke poruszály húzódott a falu felé. A katonaköteles kozákok abbahagyták a munkát, kifogták a lovat az aratógépből, mint a szélvész nyargaltak a faluba. Petro látta, amint Hrisztonya kifogta a szekérből gárdalovát, sebes vágtába eresztette, kinyújtotta hosszú lábát, és vissza-visszapillantott őrá.
 – Mi az? Mi történt? – jajdult fel Natalja, rémülten meredt Petróra, és tekintete, a puskacső elé került nyúl tekintete, felrázta Petrót.
 Odavágtatott az álláshoz. Még nyargaltában leugrott a lóról, magára rántotta a munka hevében ledobott nadrágot, intett az apjának, és beleolvadt egy ugyanolyan porfelhőcskébe, mint azok, akik folyékony szürke szeplőkként tarkították a hőségben szétmálló sztyeppet.
 4

 A téren szürke tömeg tolongott. A sorokban lovak, kozák felszerelés, különféle számmal ellátott vállpántos egyenruhák. A hadseregbeli kozákoknál fejjel magasabban, mint az emdeni ludak az alacsony növésű közönséges házi libák között, sétálgattak nagy peckesen a kék sapkás gárdisták.
 A kocsma zárva volt. A körzeti katonai parancsnok komor és gondokba merült. Végig az utcán, a kerítés mellett ünnepi díszbe öltözött asszonyok állnak. Egy szót zúg a százszájú tömeg: „Mozgósítás!” Nekihevült, részeg arcok. Az izgalom megmételyezi a lovakat is – nyihognak, harapdálják egymást, és dühösen fel-felhorkannak.
 A piac felett alacsonyan lebegő portenger hullámzik, a piacon meg eldobott üres pálinkásüvegek, olcsó cukorkák összegyűrt papírzacskói hányódnak.
 Petro kantáron vezette felnyergelt lovát. A templomkert mellett egy tagbaszakadt fekete gárdista mosolyra vigyorítja fehér fogait, mellette meg, akár a szürke fürj, pitypalattyol egy alacsony kozák asszony, a felesége vagy a szeretője.
 – Na megállj, majd elverem rajtad a port azér a büdös kurváér! – fenyegetőzik a kozák menyecske.
 Pityókos. Szétkócolódott fürtjeivel olyan, mint a napraforgóbuga. Festett mintás keszkenője kibomlott. A gárdista, övét szorosabbra húzva, rugózik térdben, mosolyog. Ha a tömérdek láncú nadrág alatt elszalad egy esztendős borjú, még csak nem is súrolja.
 – Ne acsarkodj, Maska!
 – Koslató kutya! Asszonyok bolondja!
 – Na és aztán?
 – Még van szeme-orcája így beszélni!
 Mellettük pedig egy rőt szakállú őrmester vitatkozik a tüzérekkel.
 – Nem lesz ebbül semmi! Elálldogálunk itt egy napot, oszt mehet mindenki, amerre jólesik.
 – De ha háború lesz?
 – Ugyan, testvér! Mék ország állná meg a sarat mivéllünk szembe?
 Arrább a tömegből ugráló, értelmetlen csevegés hallik. Egy javakorabeli szép kozák nagyon heveskedik:
 – Semmi közünk hozzájuk. Hadd háborúzzanak! De minállunk még be sincs takarítva az élet!
 – Hát ez baj! Lám, összecsődítik a népet, pedig most az a nap van, amék az egész esztendőnek enni ád.
 – Kárt tesz a jószág a keresztekben.
 – Mink mán épp az árpát kezdtük aratni.
 – Szóval az osztrák cárt lűtték meg?
 – A trónörököst.
 – Mék ezredbeli maga, földi?
 – Ejnye, pajtás, de megtollasodtál, azt a fűzfánfütyülőjét!
 – Hé, Sztyoska, hunnét, hová?!
 – Aszongya az atamán, hogy csak úgy minden eshetőségre trombitáltak össze bennünket…
 – Na, kozákok, most álljatok a sarkatokra!
 – Csak még egy esztendőt vártak vóna: jövőre kiöregedtem vóna a katonasorbul.
 – Mit keresel itt, öreg? Hát terullad még nem tőtt le a szógállat?!
 – Ha egyszer nekifognak aprítani a népet – a vénekre is sort kerítenek.
 – Bezárták a csapszéket!
 – Eh, te tökfejű! Marfutkátul akár hordószámra vehetsz!
 A bizottság megkezdte a szemlét. Három kozák a községházára cipelt egy részeg, véres kozákot. Hátralökdöste magát, az ingét szaggatta, és a szemét forgatva hörögte:
 – Kiontom a bendőjöket azoknak a muzsikoknak! Tudják meg, micsoda legény a doni kozák!
 Körülötte mindenki utat engedett, helyeslően heherésztek, és együtt éreztek vele.
 – Üsd-vágd, nem apád!
 – Mér kapták el?
 – Eldöngetett valami muzsikot.
 – Azoknak úgy is kell!
 – Egyszer még ellátjuk a bajukat!
 – Én, testvér, ezerkilencszázötbe itt vótam, mikor le kellett verni üket. Hát a vót még csak a mulatság!
 – Ha háború lesz – megint bennünket kűdenek leverni a lázadókat.
 – Elég vót mán belőlle. Inkább fogadjanak zsoldosokat. Vagy csinálják a rendőrök, mer minekünk nincs rá lelkünk.
 A Mohov-bolt pultjánál nagy a nyüzsgés, tolongás. A tulajdonosokkal az ittas Ivan Tomilin állt oda kötekedni. Kezét tárogatva maga Szergej Platonovics próbálta csillapítgatni. Társa, Jemeljan Konsztantyinovics Cucli, az ajtó felé hátrált.
 – Micoda dolog az?!… Becületszavamra, ez már bectelenség! Fiackám, szaladj cak az atamánhoz!
 Tomilin bő nadrágjába törölte izzadt tenyerét, s odaállt szorosan az elkomorodott Szergej Platonovics elé.
 – Kiszipolyoztál a váltókkal, aljas gazember, de most aztán begyulladsz, mi? Vigyázz, mer a pofádba vágok, oszt mehetsz panaszra. Elharácsoltad tüllünk a kozák jussot. Te, te kutyafajzat!
 A községi atamán a vigasztaló szavak olaját öntötte a körülötte hullámzó kozák tömeg viharos tengerére.
 – Háború? Nem, nem lesz! A járási parancsnok őméltósága azt mondta, hogy csak a parádé kedvéért csináljuk. Nyugodtak lehettek!
 – Ez mán beszéd! Mihint hazamegyek – egyenest ki a határba!
 – Bijon, mer így csak áll a munka!
 – Legyél olyan jó, mondd meg, hogy vélik a nagyfejűek? Nekem több mint százköblös a vetésem.
 – Tyimoska! Azt izenem a mieinknek, hogy hónap hazamegyünk.
 – Tán valami plagátot olvasnak ott? Gyerünk csak oda!
 A tér öreg estig tele volt lármával…
 *

 Négy nap múlva a vörös szerelvények egymás után szállították a kozák ezredeket és ütegeket az orosz-osztrák határra.
 Háború!…
 A rekeszekben a jászlak mellett hangosan szuszognak a lovak; zamatos trágyaszag tölti meg a levegőt. A kocsikban örökké ugyanazok a beszélgetések, dalok járják, de a legsűrűbben mégis ez:
 Tajtékot hány, zúgva árad
 A pravoszláv csendes Don,
 A felséges cár szavára
 Felel hűen, szilajon.
 Az állomásokon kíváncsian áhítatos pillantások tapogatják végig a kozák oldalsávot a buggyos nadrágokon. Az arcokról még nem fakult le a munkás napok festette sűrű barnaság.
 – Háború!
 Az újságok fuldokolva üvöltöznek…
 Az állomásokon asszonyok integettek a szerelvények után, rámosolyogtak a kozákokra, cigarettát, nyalánkságot dobáltak nekik. Abba a vagonba, ahol Petro Melehov fürdött a hőség gőzében a többi harminc kozákkal, csak Voronyezs alatt kukkantott be egy kapatos öreg vasutas, és vékony orrocskáját fennhordva kérdezte tőlük:
 – No, utaztok, utaztok?
 – Ülj ide közénk, vén csont! – felelte az egyik a többi helyett is.
 – Ó, te aranyos kis… ágyútöltelék, de hülye vagy! – És sokáig szemrehányóan csóválta a fejét.
 5

 Június utolsó napjaiban hadgyakorlatra vonult ki az ezred. A hadosztály-parancsnokság rendelkezése szerint az ezred lóháton haladt Rovno városáig. A környéken két gyaloghadosztály és egy lovas divízió egységei fejlődtek fel. A negyedik kozák századot Vlagyiszlavka faluba szállásolták.
 Két hét múlva, amikor a hosszú hadgyakorlatozásban kimerült század Zaborony falucskában ütött tanyát, az ezredparancsnokságtól odaügetett Polkovnyikov törzskapitány, századparancsnok. Grigorij a szakaszbeli kozákokkal a sátorban heverte ki fáradalmait. Látta, amint az utca szűk medrében tajtékzó lovon nyargal a törzskapitány.
 Az udvaron mozgolódás támadt a kozákok közt.
 – Tán megint ki kell vonulni? – nyilvánította feltevését Prohor Zikov, és várakozón fülelt.
 A szakaszbeli őrmester sapkája bélésébe dugta a tűt, mert éppen kikoszorálódott nadrágját foltozta.
 – Mán a nem lesz másképp! Kivonulunk!
 – Asse hagyják, hogy kiszusszanja magát az ember, a nyavalya törje ki őket!
 – Az őrmester, az aszongya, hogyhát a dandárparancsnok jön ide.
 „Ta-ta-ta-rat-tat-rat-tat-ta-ta-ta…” – fújta a kürtös a riadót.
 A kozák mind talpra ugrott.
 – Hová tűnt a dohányzacskóm?
 – Nyergelj!
 – Egye fene a zacskód! – kiáltotta futtában Grigorij.
 Az őrmester kifutott az udvarra. Fél kézzel kardját tartva kocogott az istálló elé. A lovakat a szolgálati szabályzatban megszabott idő alatt nyergelték fel. Grigorij kiráncigálta a sátorcövekeket is. Éppen csak odasúghatta neki az őrmester:
 – Kitört a háború, öcsém!
 – Ne hazudj mán!
 – Bizony isten! A szolgálatvezető őrmestertül hallottam.
 Mindenki felszedte a sátorfáját. A század az utcán sorakozott.
 A századparancsnok nekitüzesedett lován forgolódott a sor előtt.
 – Szakaszonként oszlopban!… – harsant végig a sorok felett érces hangja.
 Feldübörgött a lovak patája. A század ügetésben robogott ki a falucskából az országútra. Kuszteny falvától hol lépésben, hol vágtában haladt el a közbenső állomás felé az 1. és az 5. század.
 Az ezred másnap a határtól harmincöt versztányira fekvő Verbi állomáson rakodott ki. Az állomás nyírfái mögött hasadt a hajnal. Derültnek ígérkezett a reggel. A sínen mozdony dübörgött el mellettük. A harmat lakkozta sínek fényesen csillogtak. A pallókon fel-felhorkanva jöttek ki a vagonokból a lovak. A szivattyúház mögött egymást túlharsogó hangok, öblös vezényszavak hallatszanak.
 A 4 század kozákjai kantáron vezették paripáikat az átjáró mögé A szétfoszló, lila homályban nyúlósan úsztak a hangok, és tompán kéklettek az arcok. A lovak körvonalait szétszívta a sötétség.
 – Melyik század ez?
 – Hát te melyiktül csapódtál ide?
 – Majd adok én neked, gazember! Hogy mersz így beszélni egy tiszttel?
 – Bocsánat, tekintetes uram!… Nem ismertem meg a sötétben.
 – Takarodj, takarodj!
 – Mit tátod a szád, mi? Ahun jön egy mozdony. Húzódj félrébb!
 – Őrmester, hol a harmadik szakasz?
 – Század, vigyázz!
 Az oszlopban halkan sugdolóztak:
 – Eleget vigyáztunk mán, a ragya verje meg, két éjjel le se hunytuk a szemünk.
 – Szjomka, adj egy szívást, este óta nem vót cigaretta a számba!
 – Szíjjad a csődörödét…
 – A nehézség jöjjön rá, átharapta a fékszárat!
 – Az enyém meg lerúgta a patkót az első lábárul.
 A 4. század útját elrekesztette az útról lekanyarodó másik század.
 Az ég kékes fehérjébe olyan élesen vágódtak bele a lovasok árnyképei, mintha tussal rajzolták volna rá őket. Négyesével haladtak. A lándzsák úgy hullámzottak, mint csupaszra nyesett napraforgókórók. Néha-néha megcsörren a kengyel, reccsen egyet a nyereg.
 – Hova-hova, atyafiak?
 – Komámasszonho, keresztelőbe.
 – Hö-hö-hö-hö!
 – Pofa be! Micsoda fecsegés van ott?
 Prohor Zikov marokra fogta a nyereg vasalt kápáját, Grigorij arcába nézett, és súgva kérdezte:
 – Melehov, te nem félsz?
 – Mitül félnék?
 – Hát hogyne: lehet, hogy még máma harcba kerülünk.
 – Bánom is én.
 – De én félek – vallotta be Prohor, és idegesen babrálta ujjaival a harmattól síkos kantárszárat. – A vagonba egész éjjel le se hunytam a szemem. Ha agyonütsz, se bírok aludni.
 A század éle himbálózva csúszott előre, a mozgás átterjedt a harmadik szakaszra is.
 A lovak ütemes lépésben haladtak, a csizmaszárba tűzött lándzsák hegye még jobban hullámzani kezdett, ahogy előrekúsztak a levegőben.
 Grigorij eleresztette a kantárszárat és elbóbiskolt. Úgy érezte, mintha nem is a lova lépkedne rugalmasan első lábaival, nem az ringatná a nyeregben, hanem ő maga menne valahova egy meleg, fekete úton, csakhogy ez rendkívül könnyű és örömre gerjesztő ballagás.
 Prohor duruzsolt valamit a füle mellett, de hangja összeőgyeledett a nyereg ropogásával, a paták csattogásával, és egyáltalán nem foszlatta szét a Grigorijt körülburkoló gondolattalan szendergés hártyáját.
 Dűlőn haladtak. A fülekben csicsijgatón csengett a csend. Az út mentén az érett zabról most párállott a harmat. A lovak le-legebeszkedtek az alacsony kalászokig, ki-kirántották a gyeplőt a kozákok markából. A nyájas napvilág Grigorij álmatlanságtól duzzadt szemhéja alá szivárgott. Grigorij felemelte fejét, és ismét Prohor hangját hallotta, amely egyhangú volt, mint a taliganyikorgás.
 Egy öblösen mennydörgő pukkanás riasztotta fel, amely hirtelen csapott elő a távoli zabföldek mögül.
 – Lőnek! – kiáltotta Prohor.
 Borjúszemeit rémült zavar öntötte el. Grigorij felkapta fejét: előtte a ló hátával egy ütemre ringatózott az őrmester szürke köpenye; oldalt lekaszálatlan rozstáblák hevernek ájult dermedtségben. A távírópózna magasságában pacsirta repes. A század felélénkült: az öblös ágyúdörgés villamos áram gyanánt futott rajta. Polkovnyikov törzskapitányt felkorbácsolta a lövöldözés; ügetésben vezette tovább a századot. Az elhagyott csapszéknél találkozó dűlők gócpontján túl egy más után tűntek fel a menekültek szekerei. A század mellett nyalka dragonyosszázad nyargalt el. A szőke pofaszakállas kapitány sárga szőrű fajlova hátáról gúnyosan méregette végig a kozákokat, és megsarkantyúzta a lovát. Egy mocsaras, ingoványos hajlásban ott rekedt egy tarack-üteg. A kocsisok ütötték-verték a lovakat, a kezelő legénység pedig fűhöz-fához kapkodott. Egy szálas, ragyás tüzér nagy nyaláb deszkát hozott a kocsma felől. Nyilván a kerítésből feszítette ki.
 A század utolért egy gyalogezredet. A katonák, az összegöngyölt köpenyekkel a hátukon, gyorsan haladtak. A napsugár vakítóan villogott tisztára súrolt csajkájukon, és lecsordult a szuronyok hegyéről. Az utolsó század egyik őrvezetője, egy apró, de merész emberke, göröngyöt dobott Grigorij felé.
 – Kapd el, hajítsd meg vele az osztrákokat!
 – Ne bolondozz, tücsök! – Grigorij röptében hasította szét korbácsával a sárgöröngyöt.
 – Mondjátok meg nekik, hogy tiszteltetjük őket.
 – Majd átadhatjátok még személyesen is.
 Az oszlop élén trágár nótát gajdoltak. Egy asszonyosan széles fenekű katona tenyerével kurta csizmaszárát csapkodva haladt az oszlop mellett. A tisztek elnevették magukat. A nem messze leselkedő veszély csípős bűze barátságosabbra hangolta, közelebb hozta őket a katonákhoz.
 A csapszéktől Goroviscsuk falváig mint a hernyók másztak a gyalogosegységek, vonatosztagok, ütegek, kórházkocsik. Közeli csaták halálos lehelete érzett a levegőben.
 Beresztyecsko falvában a 4. századot utolérte Kalegyin ezredparancsnok. Mellette egy kozák alezredes lovagolt. Grigorij utánanézett a daliás termetű ezredesnek, és hallotta, amint az alezredes izgatottan mondta neki:
 – A háromversztás léptékű térképen nem tüntették fel ezt a kisfalut, Vaszilij Makszimovics. Nagyon kényelmetlen helyzetbe kerülhetünk.
 Az ezredes feleletét már nem hallotta. A segédtiszt vágtatott el Grigorijék mellett, hogy utolérje az ezredeséket. Csődöre sántított a bal hátsó lábára. Grigorij gépiesen állapította meg, hogy a segédtiszt lova jó vérű állat.
 Távol, egy meredek lejtő tövében, előtünedeztek a falucska viskói. Az ezred hol lépésben, hol ügetésben haladt, és a lovak észrevehetően megizzadtak. Grigorij tenyerével megtapogatta pej csődöre sötétre nedvesedett nyakát, és oldalt tekingetett. A falun túl zöld pengeként fúródott az ég kék kupolájába a fák hegyes koronája. Az erdő mögött ágyúdörgés dagadozott. Most már keményen megrázta a lovasok dobhártyáját, arra késztette a lovakat, hogy hegyezzék fülüket. Közben-közben sűrűn ropogtak a puskalövések is. A srapnelrobbanások füstje messze az erdőn túl foszlott szét. A puskaropogás valahová az erdőtől jobbra tolódott el, hol elhalkult, hol megint megerősödött.
 Grigorij élesen érzékelt minden neszt, idegei pattanásig feszültek. Prohor Zikov nyugtalanul fészkelődött a nyeregben, és be nem állt a szája.
 – Grigorij, lőnek! Olyan, mint mikor a gyerekek pálcát húznak végig a léckerítésen. Nem igaz?
 – Hallgass mán, te kereplő!
 A század a falu alá ért. Az udvarokon katonák nyüzsögtek. A házakban nagy a kapkodás: mindenki menekülni készül. A lovasok arcán a zűrzavar és a tehetetlenség bélyege. Amikor ellovagoltak az egyik udvar mellett, Grigorij látta, hogy a katonák tüzet raktak a színtető alatt, a gazda, a hirtelen csapás mennyköve sújtotta magas, ősz fehérorosz pedig rájuk sem hederítve ment el mellettük. Azt is látta, hogy a család veres cihás párnákat dobált a szekérre, meg mindenféle egyéb holmit, a gazda meg nagy gonddal cipelt egy törött kerékabroncsot, ami kutyának se kellett, és már vagy tíz éve hevert a veremben.
 Grigorijt megdöbbentette, milyen oktalanok ezek az asszonyok: virágos ibrikeket, ikonokat cipelnek a szekérre, és a viskóban hagyják a legszükségesebb, a legértékesebb holmikat. Az utcán pihék szállingóznak végig: valaki szabadjára eresztette a dunyhából a tollat. Égett korom és dohos verem bűze érzett. Már majdnem kijutottak a faluból, amikor egy zsidó futott szembe velük.
 – Kozák úr! Kozák úr! Jaj, Istenkém, Istenkém!
 Egy tekekoponyájú, alacsony kozák korbácsával csapkodva vágtatott árkon-bokron, ügyet sem vetett a zsidó nyavalygására.
 – Állj! – kiáltott rá a kozákra a második századbeli törzskapitány. – Állj, piszok! Melyik ezredből vagy?
 A kozák a kápára kushádt, és besirült egy kis közbe. Tekefeje a ló nyakára bukott. Őrült vágtára szorította a mént, mintha versenyezne; egy magas kerítés előtt hátsó lábára rántotta, aztán az ágaskodó paripával könnyedén átlendült a túlsó oldalra.
 – A kilencedik ezred állomásozik itt, nagyságos uram. Biztosan onnan való ez is – jelentette az őrmester a törzskapitánynak.
 – Egye meg a fene! – A törzskapitány összevonta a szemöldökét, és a kengyeléhez tapadt zsidó felé fordult: – Mit vett el tőled?
 – Édes tiszt uram… az órámat, édes tiszt uram!… – A zsidó odaügető tisztek felé fordította szép, vöröses arcát, és sűrűn pislogott.
 A törzskapitány lábával elhúzta tőle a kengyelt, és előreindult.
 – Mindegy az: ha jönnek a németek, úgyis elveszik – mondta a bajuszába mosolyogva, mikor továbblovagolt.
 A zsidó fejvesztetten állt az utca közepén. Arcán görcs vonaglott végig.
 – Utat, zsidó uram! – kiáltott rá szigorúan a századparancsnok, és meglóbálta a korbácsot.
 A 4. század darabos patacsattogás, nyeregnyikorgás közepett lovagolt el mellette.
 A kozákok gúnyosan sandalogtak a kárvallott, fejvesztett zsidócskára. Az esetet tárgyalták:
 – Hát biz mifélénknek nem élet az élet, ha nem csenhet az ember ezt, azt.
 – A kozáknak enyves a keze.
 – Hát, ha nincs jóhelyt valami…
 – De meg kell adni, ügyes vót a fickó…
 – Hogy átugratott azon a kerítésen! Akár az agár.
 Kargin őrmester elmaradt egy kicsikét a századtól, és a kozákok oszlopain végigguruló kacagás közepett előreszegezte a pikát:
 – Szaladj, zsidrihám, mingyán felnyársallak!…
 A zsidó ijedten tátogott, és futásnak eredt. Az őrmester utolérte, és végigkorcolt rajta hátulról a korbáccsal. Grigorij látta amint a zsidó megbotlott, aztán arcát tenyerébe rejtve, az őrmester fele fordult. Vékony ujjai közt mint egy szál piros cérna, csordogált a vér.
 – Mér volt ez? – kiáltotta zokogó hangon.
 Az őrmester mosolyogva villogtatta héjaszemét – olyan kerek volt mint a mundér pitykéje –, továbbügetve felelte vissza:
 – Hogy a rák ne menjen a vetésre, hülye!
 A kertek alatt, a sárga vízililiommal és kákával benőtt ér fölé hevenyészett rövid, széles hidat most fejezték be az utászok. Odább nagy berregéssel rázkódva egy autó állt. A sofőr sürgött-forgott körülötte. Az ülésen hátravetett törzzsel félig ült, félig hevert egy spanyol szakállas, petyhüdt arcú, kövér, ősz tábornok. Mellette tisztelegve állt Kalegyin ezredes, a 12. ezred parancsnoka, meg az utászzászlóalj parancsnoka. A tábornok térképtáskája szíját babrálva, dühösen kiabált az utásztisztre:
 – Azt parancsoltam, hogy már tegnap estére fejezze be ezt a munkát. Csend! Az építőanyag ideszállításáról korábban kellett volna gondoskodnia. Csend! – mennydörgött a tábornok, jóllehet a tiszt összeszorította száját, meg se mukkant, csak az ajka remegett. – Most hogy menjek át a túlsó partra?… Azt kérdem, ka-pi-tány, hogy men-jek át?!…
 A tábornok balján ülő fekete bajuszos fiatal generális mosolyogva rántott végig egy szál gyufát a doboz oldalán: szivarra gyújtott. Az utászkapitány kétrét görnyedve mutogatott a híd felé. A század elhaladt mellettük, és a hídnál belegázolt az érbe. A barna-fekete iszap térden felül ért a lovaknak. Odafentről a hídról fenyőforgács fehér pelyhe hullt a kozákokra.
 Déltájban lépték át a határt. A lovak egymás után ugráltak át a kidöntött csíkos határoszlopon. Az ágyúszó jobb felől dörgött. A távolban egy major cserépfedele vöröslött. A nap merőlegesen tűző sugarakkal szurkálta a földet. Keserű porfelleg ülepedett az útra. Az ezredparancsnok parancsot adott, hogy felderítő járőrt kell kiküldeni. A 4. század 3. szakasza lovagolt előre, Szemjonov hadnagy szakaszparancsnokkal. Mögöttük, a szürke porfátyolban maradt a századokra tagolódott ezred. A húsz és egynéhány kozákból álló osztag a major mellett elhaladva, a szikkadt keréknyomok barázdálta úton lovagolt előre.
 A hadnagy három versztányira vezette a járőrt, aztán megállt, és a térképet silabizálta. A kozákok leszálltak, csoportba verődve rágyújtottak. Már-már Grigorij is leszállt, hogy lazítson a hevederen, de az őrmester rávillantotta öklelő szemét:
 – Mingyán kapsz egy betyáros pofont! Lóra!
 A hadnagy rágyújtott, kivette a tokból a távcsövet, és sokáig törölgette. Előttük a déli forróságban hullámzott a róna. Jobbkézt az erdő csipkés szegélye cakkosodott. Abba fúródott bele az út hegyes pengéje. Másfél versztányira egy kis falu látszott. Mellette kristálytiszta, hideg patak folydogált zegzugosra vájt agyagos medrében, a meredek, szakadékos partok között. A hadnagy sokáig nézegetett a messzelátóba, végigtapogatta szemével a néptelen. kihalt utcákat, de ott olyan puszta volt minden, mint a temetőben A víz kék ere csábítóan hívogatta a kozákokat.
 – Azt hiszem: ez Koroljovka… – A hadnagy a falura intett a szemével.
 Az őrmester némán lovagolt oda hozzá. Arca kifejezese mintha azt mondta volna: „Magának jobban kell tudnia. Mink ehhez nem értünk.”
 – Gyerünk oda – mondta tétován a hadnagy, tokba tette a távcsövet, és összeráncolta homlokát, mintha fogfájás gyötörné.
 – Nem ütközünk beléjük, nagyságos uram?
 – Nem. Nagyon óvatosan megyünk. Na, indulj!
 Prohor Zikov minél szorosabban igyekezett Grigorijhoz lapulni. Lovaik egymás mellett haladtak. Szorongva hatoltak be a néptelen utcába. Minden ablak vérfürdővel fenyegetett; ha ránéztek, minden kitárt színajtó a magányosság érzését keltette bennük, hogy a hátuk is borsózott tőle. A szemüket mintha mágnes húzta volna a kerítések, árkok felé. Úgy ügettek be a faluba, mint a ragadozók – így ólálkodnak a tanyák körül kék téli éjszakán a farkasok –, de az utcák üresek voltak. Észvesztő csend lebegett a házak fölött. Az egyik viskó kitárt ablakából falióra naiv ütése hallatszott. Minden ütés úgy pukkant, akár a puskalövés, és Grigorij észrevette, hogy az elöl lovagló hadnagy megrezzent, kezével görcsösen kapott a revolvertokhoz.
 A faluban nem volt egy lélek sem. A járőr átgázolt a patakocskán. A víz hasaljig ért a lovaknak. Szívesen léptek a patakba, és menet közben hörpintettek belőle egy-egy kortyot, bár a lovasok folyton rángatták a zablát, és noszogatták őket. Grigorij mohón meresztette szemét az oly közeli és mégis oly elérhetetlen vízbe, amely ellenállhatatlanul vonzotta magához. Ha tehette volna, de leugrott volna a nyeregből, ruhástul elnyúlt volna az álmosan csacsogó ár alatt, hogy a fagyos hideg csak úgy csípje, szorítsa hátát, verejték áztatta mellét!
 A falun túl, a halomról valami város látszott: négyszögletes tömbök; téglaépületek; köztük zöld foltok: a kertek; katolikus templomok hegyes tornyai.
 A hadnagy fellovagolt a domb tetejére, és szeméhez illesztette a messzelátót.
 – Ott vannak! – kiáltotta, és idegesen mozgatta bal keze ujjait.
 Előbb az őrmester, aztán egyenként a kozákok is felkaptattak a napperzselte dombtetőre, előrebámultak. Az innét nyúlfarknyinak látszó utcákon emberek lótottak-futottak, a mellékutcákon egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a szekerek, lovasok robogtak mindenfelé. Grigorij szemét hunyorítva nézett a tenyere alól a város felé: még az idegen színű szürke egyenruhákat is meg tudta különböztetni. A város alatt frissen ásott lövészárkok barnállottak. Mellettük tömegével nyüzsögtek az emberek.
 – Tyű, de sokan vannak! – kiáltotta ámulva Prohor.
 A többiek hallgattak: ugyanegy érzés szorította vasmarkába őket. Grigorij szapora szív dobogására fülelt (mintha valami pöttöm, de nehéz ember egy helyben toporzékolt volna ott a bal mellében), és tudatára ébredt, hogy ezeknek az idegen embereknek láttán bezzeg más érzés vesz erőt rajta, mint amilyet tapasztalt, amikor a hadgyakorlatokon megpillantotta az „ellenséget”.
 A hadnagy ceruzával jegyezgetett valamit tábori noteszébe. Az őrmester lekergette a dombról a kozákokat, leszállította őket a lóról. Ő maga meg visszakapaszkodott a hadnagy mellé. A hadnagy odaintette Grigorijt.
 – Melehov!
 – Parancs!
 Grigorij felment a dombra, jól kirúgta megzsibbadt lábát. A hadnagy odaadott neki egy négyrét hajtott papirost.
 – A te lovad különb a többinél. Nyargalj az ezredparancsnokhoz.
 Grigorij a felső zsebébe dugta a papirost, odament a lovához. Álla alá eresztette a sapka szíját.
 A hadnagy utánanézett, megvárta, míg Grigorij lóra ült, aztán rövid pillantást vetett karórájára.
 Az ezred már majdnem Koroljovkába ért, amikor Grigorij odavágtatott a jelentéssel.
 Kalegyin ezredes valami utasítást adott a segédtisztjének, az meg nagy porfelhőt verve robogott az első századhoz.
 A 4. század végigömlött Koroljovkán, és olyan gyorsan fejlődött fel a kertek alatt, mintha hadgyakorlaton volnának. A domb felől sebesen vágtatott vissza Szemjonov hadnagy a 3. szakasz kozákjaival.
 A század kiegyenesítette a patkó forma harci alakzatot. A lovak erősen pőcsikeltek – csípte őket a bögöly. Szájukban meg-megcsörrent a zabla. A déli csöndben tompán zúgott a falu utolsó házai mellett elhaladó 1. század dobogása.
 Polkovnyikov törzskapitány kényes tartású, ficánkoló ménjén a sor elé ügetett. Feszesre húzta a kantár szárát, és átdugta kezét a kardkosáron. Grigorij visszafojtott lélegzettel várta a vezényszót. A balszárnyon puhán dübörgött az 1. század, felfejlődött, készülődött.
 A törzskapitány kirántotta a hüvelyből a kardot; a penge bágyadtkéken villant egyet.
 – Szá-á-áza-a-ad! – a kard jobbra, balra dőlt, aztán előrehanyatlott, a ló ijedten hegyezett füle fölött állt meg a levegőben, előremeredve. „Rajvonalba szakadozz, és előre!” – fejtette meg Grigorij magában a kardjeles vezényszót. – Lándzsát szegezz! Kard ki, kard! Rohamra in-dulj! – javította ki a kapitány a parancsot, és sarkantyúba kapta a lovát.
 Tompán dübörgött a föld a rengeteg pata alatt. Grigorij alig érkezett leereszteni a lándzsát (az első sorba került), amikor a mént magával sodorta a lovak előreözönlő áradata, nekiiramodott és megbokrosodva vágtatott, ahogy csak inától tellett. Elöl, a mező szürke alapján vibrált Polkovnyikov törzskapitány alakja. Feltartóztathatatlanul repült szembe velük a szántás fekete éke. Az 1. század zötyögős, himbálózó üvöltésben tört ki. A kiabálás átragadt a 4. századra is. A lovak hol csomóba szedték a lábukat, hol meg nyíllá nyúltak, s robogva hagyták maguk mögött az öleket. Grigorij a fülében zúgó metsző süvítésen át is jól hallotta a távoli lövések pukkanását. Az első golyó valahol a magasban fütyült el, elnyújtott vijjogása felborzolta az üvegsima, szürke égboltot. Grigorij úgy szorította oldalához a lándzsa forró nyelét, hogy szinte már fájt. A marka megizzadt, mintha nyálkás folyadékkal kente volna be. A felettük röpködő golyók süvítése kényszerítette, hogy lova izzadt nyakára hajtsa a fejét. Orra lyukába felcsapott a lóverejték csípős bűze. Akárcsak meghomályosult lencséjű távcsövön át nézett volna, úgy látta a lövészárkok barna láncát és a város felé özönlő szürke embereket. A géppuska szüntelen kattogott, és mint valami legyezőt, terítette a kozákok fölé a golyók süvítését. A golyók elöl meg a lovak lába alatt vattáspuha kis porgalacsinokat pattintottak fel.
 Grigorij mellkasában középütt mintha megfásult volna az, ami a roham előtt még olyan sebesen keringette a vért. Semmit sem érzett, csak zúgást a fülében meg sajgást a bal lába ujjaiban.
 A félelemtől üresre csépelt gondolat súlyos, megmerevedő gombolyagot tekergetett lefelé a fejében.
 Elsőnek Ljahovszkij zászlós zuhant le a lóról. Prohor lova megbotlott benne.
 Grigorij visszatekintett, és mélyen bevésődött emlékezetébe a jelenet egy kis foszlánya: Prohor lova, amint keresztül ugrott a földön elterült zászlós felett, kivicsorította a fogát, aztán fejét szügyébe vágva, elesett, Prohor lerepült róla, mert a lökés kihajította a nyeregből. Akár a gyémántvágó az üvegbe, élesen metsződött be Grigorij agyába és sokáig megmaradt emlékezetében Prohor lovának rózsaszínű ínye, kivicsorított lapos foga, meg Prohor is, aki úgy elterült, mint egy gyalogbéka, s rögtön el is gázolta a mögötte vágtató kozák lova. Grigorij nem hallott semmiféle kiáltást, de Prohor földhöz lapított arcából, ferdére húzott szájából és gödréből kidülledt borjúszeméből azt olvasta, hogy Prohor állatian, vadul üvöltözött. Többen is hulltak el kozákok lovastul. Grigorij a szélfacsarta könnyek fátylán át látta maga előtt a lövészárkoktól visszafelé menekülő osztrák had szürke zagyvalékát.
 A század a falutól idáig szabályos rajvonalban nyargalt, de most már szétszóródott, darabokra töredezett. Az elülsők, köztük Grigorij, már majdnem elérték a lövészárkokat, a többiek még valahol hátul topogtak.
 Egy szőke szemöldökű, magas osztrák, szemére tolt sapkában, marcona arccal, fél térdre állva közvetlen közelről lőtt rá Grigorijra. Az ólom tüze megpörkölte Grigorij arcát. Grigorij nekiszegezte lándzsáját, és olyan szorosra húzta a kantárszárat, ahogy csak bírta. A döfés annyira erős volt, hogy a lándzsa átjárta a talpra ugró osztrákot, sőt a nyél közepéig fúródott belé. Grigorij öklelés után nem tudta kihúzni a lándzsát; a leomló test súlya alatt elejtette; érezte rajta a görcsös rángatózást, látta, amint az osztrák teljesen hátraszegülve tapogatja, kaparássza a nyelét karommá horgadt ujjaival (arcából csak az áll hegyes, borostás éke látszott). Grigorij ujjait szétfeszítve kapott a kard markolata után zsibbadt kezével.
 Az osztrákok a külváros utcáiba menekültek. A szürke egyenruhák csomóba zsúfolódott tömege fölött kozák lovak ágaskodtak.
 Grigorij, miután kiejtette kezéből a lándzsát, mindjárt az első pillanatban megfordította csődörét. Az őrmester vicsorogva nyargalt el mellette. Grigorij kardlappal vágott végig a lován. A mén hátraszegte a nyakát, és végigszáguldott az utcán.
 Egy kert vasrácsa tövében támolyogva, puska nélkül, markába szorított sapkával, eszeveszetten menekült egy osztrák. Grigorij jól látta hátulról az osztrák tarkójára csüngő hosszú haját, a nyakán átizzadt, tűző öltéssel varrt gallérját. Utolérte. A köröskörül tomboló őrültségtől nekibőszülten, csapásra emelte kardját. Az osztrák a rács tövében futott, Grigorijnak nem esett kezére kettéhasítani, de kihajolt a nyeregből, és kardját ferdén tartva, az osztrák halántékára ejtette. Az osztrák jajszó nélkül tapasztotta tenyerét sebére, és hirtelen háttal fordult a rács felé. Grigorij nem tudta féken tartani a lovat, elrobogott mellette, de visszafordult, és ügetésben nekihajtott. Az osztrák négyszögletes arcát megnyújtotta és vasfeketére festette a félelem. Nadrágja varrásán tartotta a kezét, ajka sűrűn remegett. Halántékáról a horzsolva elsuhanó kard lecsesztette a bőrt. Úgy fityegett arca felett, mint valami vörös rongy. Egyenruhájára girbegörbe patakban csurgott a vér.
 Grigorij szeme találkozott az osztrák tekintetével. Az idegen szempár holttá fagyva bámult át az iszonyú félelem hályogán. Az osztrák térde lassan beroggyant, torkából bugyborékoló hörgés buzgott. Grigorij behunyta szemét, és nagyot csapott a karddal: hosszú metszéssel hasította ketté a koponyát. Az osztrák szétterpesztett kézzel esett el, mintha megcsúszott volna. A kettészelt koponya két féltekéje tompán koppant a járda kövére.
 A csődör felhorkanva ugrott egyet, és az utca közepére ragadta Grigorijt.
 Az utcákon egyre ritkábban ropogtak a lövések. Grigorij mellett halott kozákot vonszolt el egy tajtékzó paripa. Lába fennakadt a kengyelben, és a ló a kövön tönkrezúzódott testet ide-oda dobálva nyargalt tovább.
 Grigorij csak a nadrág vörös oldalcsíkját látta, meg a tépett, zöld gimnasztyorkát, amely csomóvá gyűrődött a feje fölött.
 Valami piszkos folyadék híg ólomként borította búbját. Grigorij leszállt a lóról, és megcsóválta a fejét. Az odaérkezett 3. század kozákjai elrobogtak mellette. Köpenyre fektetett sebesültet cipeltek, nyargalvást kergették az osztrák foglyok egész tömegét. Úgy szaladtak, mint egybeterelt szürke nyáj, és vigasztalanul, vadul kopogtak vasalt bakancsaik. Arcuk agyagszínű, kocsonyás, hideg folttá olvadt össze Grigorij szemében. Eldobta a kantárszárat, és – maga sem tudta, miért – odament az osztrák katonához, akit ő hasított ketté. Ugyanott feküdt, a játékos figurájú rácskerítés tövében, kinyújtotta piszkos tenyerét, mintha alamizsnát kért volna. Grigorij a halott arcába tekintett. Kicsinynek, csaknem gyermeknek látszott, bár konya bajusz lógott orra alól, és a szája – amely kínjában, vagy mert azelőtt is nyomorúságos volt az élete, szigorú volt – borzalmassá torzult.
 – Hé! – kiáltott rá az utca közepén ellovagoló ismeretlen kozák tiszt.
 Grigorij a tiszt porlepett fehér kokárdájára pillantott, és botladozva ment a lovához. Tétova, ólmos léptekkel támolygott, mintha emberfeletti terhet cipelt volna a hátán. Iszony és értetlenség marcangolta lelkét. Megfogta kengyelét, és sokáig nem tudta felemelni elnehezedett lábát.
 6

 Ahogy Tatarszk és a környező falvak második korosztálybeli kozákjai elindultak hazulról, másnap már Jeja falucskában szálltak meg éjszakára. Az alvégi kozákok elkülönültek a felvégiektől. Így aztán Petro Melehov, Anyikuska, Sztyepan Asztahov, Hrisztonya, Ivan Tomilin és a többiek együvé szálltak. A házigazda – magas, roskatag aggastyán, a török háború veteránja – beszédbe elegyedett velük. A kozákok már leterítették pokrócaikat a konyhában, szobában, lefeküdtek és elalvás előtt rágyújtottak még utoljára.
 – Háborúba, fiaim?
 – Oda, öreg, oda.
 – Ez biztosan nem olyan lesz, mint a török hadjárat vót! Lám csak, lám, most egészen másfajta fegyverek jöttek divatba.
 – Egykutya a mind! Ahogy a török háborúba irtották a népet, most is azt fogják csinálni… – dörmögte Tomilin, mert – nem tudni, kire – nagyon mérges lett.
 – Oktalan fecsegsz, édes öcsém. Másforma háború lesz e.
 – Hát persze – hagyta rá Hrisztonya lustán ásítozva, és a körmén nyomkodta el a cigaretta csutkáját.
 – Verekszünk egy kicsit – ásított Petro Melehov, aztán keresztet vetett a szájára, és betakaródzott a köpenyével.
 – Tudjátok, fiaim, mire kérlek benneteket. De nagyon kérlek, és jusson eszetekbe a szavam – kezdte az öreg.
 Petro visszahajtotta a köpeny alját és odafigyelt.
 – Egyet sose felejtsetek el: ha életben akartok maradni, halálos veszedelemből ép bőrrel akartok kikerülni, akkor mindig szem előtt kell tartani az emberi igazságot.
 – Miféle igazságot? – kérdezte Sztyepan Asztahov, aki szélen feküdt. Bizalmatlanul mosolygott. Azóta mosolygott megint, mióta a háború hírét hallotta. A háború, az általános zűrzavar csalogatta, mert a mások fájdalma elcsitította egyéni gyötrelmeit.
 – Ezt: először is – ne vedd el a másét háborúba se. Asszonyhoz a világér se nyúlj. Meg valami imádságot is tudni kell.
 A kozákok nyüzsgölődni kezdtek, és mind egyszerre szólalt meg:
 – Csak a magáét el ne veszítse az ember. Nemhogy a másét elvegye!
 – Asszonyhoz mér ne lehessen nyúlni? Erőszakkal – ezt megértem – nem szabad, de szépszerivel mér ne?
 – Nem lehet azt olyan soká kibírni!
 – Úgy is van!
 – Hát az imádság, a milyen?
 Az öreg szigorúan rájuk meresztette a szemét, és egyszerre felelt mindnek:
 – Asszonyhoz nem szabad nyúlni semmi szín alatt! Egyáltalán nem szabad! Ha nem bírod türtőztetni magad, elveszted a fejed vagy megsebesülsz, csak akkor kapsz észbe, mikor mán késő. Az imádságot elmondom. Az egész török háborút végigharcoltam, hátam megett lógott a halál, mint a bornyú, de mégis épségben maradtam evvel az imádsággal.
 Bement a szobába, turkált egy darabig a szentképek alatt, aztán behozott egy avas papírlapot, amit rég megbarnított az idő.
 – Itt van. Keljetek fel, írjátok le. Hónap tán még kokasszó előtt útra keltek.
 Az öreg tenyerével kisimogatta az asztalon az avatag papírt,és elment. Elsőnek Anyikuska kelt fel. Pici asszonyos arcán egyenetlen árnyak táncoltak, amint az ablak résén befúvó szél meglibegtette a lámpa lángját. Asztalnál ültek, és másoltak mindnyájan, csak Sztyepan nem. Anyikuska hamarabb lett kész, mint a többiek. Összegyűrte a kitépett irkalapot, rákötötte a nyakába lógó galandra, a kereszt fölé. Sztyepan a lábát himbálva gúnyolódott rajta.
 – Szállást építesz a tetveknek? A madzagba kényelmetlen lakni, hát papírkunyhót rittyentettél nekik.
 – Ha nem hiszel, öcsém, akkor hallgass! – vágott szavába szigorúan az öreg. – Ne alkalmatlankodj a többieknek, és a hiten ne gúnyolódj. Restellhetnéd magad, meg hát bűn is az ilyesmi.
 Sztyepan mosolyogva elhallgatott. Anyikuska, hogy elsimítsa a kényelmetlen esetet, megkérdezte az öregtől:
 – Ebbe az imádságba szó van dárdárul meg nyílrul is. Minek az?
 – Imádság roham előtt – ezt nem a mi időnkbe szerzették. Megboldogult nagyapámra is a nagyapjáról szállott. De lehet, hogy mán elébb is megvót. Mánpedig hajdanába dárdával meg íjjal mentek a csatába.
 Másolgatták az imádságokat, aszerint, kinek melyik tetszett.
 IMÁDSÁG FEGYVER ELLEN

 „Uram Istenem, áldjál meg engem! Fehér kő fekszik az hegyen. Akkora, akár az ló. Miként nem járja víz az követ, azonképpen engem, Isten szolgáját és bajtársimat, lovamat se járja nyíl, se golyóbis. Miképpen az pöröly visszapattan az üllőről, azonképp rólam is pattanjon vissza az golyóbis. Miképpen az malomkő forog, hasonlóképpen forogjon az nyíl is, ne érje testemet. Nap és hold fényeskedik: engemet, Isten szolgáját is erősítsen meg fények. Vár áll az hegy megett, bezárom az várat, kulcsát tengerbe vetem, Altor, az tüzes fehér kő alá teszem, ne lássa se táltos, se bába, se barát, se apáca. Óceán tengerből nem fut tova az víz, az sárga fövényt ember fia meg nem olvashatja, úgy engemet, Isten szolgáját, semmi ne foghasson. Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Ámmen.”
 IMÁDSÁG CSATA ELŐTT

 „Van egy óceán tenger, abba az óceán tengerbe vagyon Altor, fehér kő. Altor fehér kövön emberemlékezet óta áll egy kőember. Engemet, Isten szolgáját és bajtársimat kőruhába öltöztess napkelettül napnyugodtig, az földtől az ég boltjáig — éles szablya és kard ellen; acélkopja s dárda ellen; tőr és bárd és ágyú ellen; ólomgolyóbisok ellen; vetőfegyver s nyilak ellen, tollazzák ámbátor sasnak, hattyúnak, lúdnak, darunak, fürjnek, varnyúnak tollával; török, krími és osztrák fegyver találata ellen; tatár, litván, német, kalmük ellenség ellen. Szentséges Atyák, Égi Erők, vigyázzatok reám, Isten szolgájára. Ámmen.”
 IMÁDSÁG ROHAM IDEJÉN

 „Szeplőtlen Égi Királyné, Istenszülő Szent Szűz Mária, Urunk Jézus Krisztus. Áldjál meg, Uram, engem, Isten szolgáját, ki most rohamba indulok, és bajtársimat, kik velem vagynak, felhőbe vonjál, égi szent kőváraddal oltalmazzál. Szaloniki Szent Demeter, tartsad elém, Isten szolgája és bajtársaim elé paizsod mind az négy égtájak felé. Gonosz emberek ne lőjenek, sem dárdával ne döfjenek, szekercével ne vágjanak, ne szúrjanak, fokossal meg ne üssenek, fejszével ne hasítsanak, se tőrrel ne szúrjanak, ne messenek, se öreg, se fiatal, se barna, se fekete, se eretnek, se táltos, se semmifajta szemfényvesztő. Most mindez előttem van, Isten árva és gyarló szolgája előtt. Az óceán tengerben vagyon egy sziget, kinek neve Buján. Azon áll egy vasoszlop. Az vasoszlopon vasember támaszkodik vasdorongra, és varázsszóval parancsol vasnak, acélnak, kék ónnak, ólomnak és mindenfajta lövőszerszámnak. »Eredj, vas, az anyaföld méhébe tőlem, Isten szolgájától, bajtársimtól és paripámtól. Fából metszett nyíl, menj az erdőbe, toll, eredj anyádhoz: a madárhoz, enyv, ragadj vissza a halba!« Oltalmazz meg engem, Isten szolgáját, aranypaizzsal vágástól, puskagolyótól, ágyúlövéstől, ágyúgolyótól, dárdától és tőrtől. Legyen az én testem erősebb az páncélnál. Ámmen.”
 A kozákok alsóingük alá dugták a lemásolt imádságokat.
 A madzagra kötötték, az anyai áldás, a csipetnyi honi föld csomója mellé, a nyakukba. De a halál azokra is csakúgy ráütötte bélyegét, akik imádságot viseltek.
 Tetemük ott rothadt porrá Galícia, Kelet-Poroszország mezein, a Kárpátokban és Romániában, meg mindenütt, ahol fellobbant a háború tűzvésze, és ahol a kozák paripák patája nyomot hagyott.
 7

 A hadseregbeli 11. és 12. kozák ezredet meg a testőr-gárdaezredet többnyire a donyeci körzet felső községeiből, Jelanszkajából, Vjosenszkajából, Migulinszkajából és Kazanszkajából szedték.
 1914-ben a tényleges szolgálatra behívott vjosenszkajai kozákok egy része valahogy a „Jermak Tyimofejevics” 3. doni kozák ezredbe olvadt, amely csupa uszty-medvegyicai körzeti kozákból állt. Többek között a 3. ezredbe került Mityka Korsunov is.
 Az ezred a 3. lovashadosztály egyes csapatrészeivel Vilnában állomásozott. Júniusban a századok egymás után vonultak ki a városból lovat legeltetni.
 Borús nyári nap, vakmeleg volt. Foszladozó felhők nyája legelészett az égen, eltakarta a napot. Az ezred menetoszlopban vonult ki. Bömbölt a rezesbanda. A tiszt urak nyári ellenzős sapkában és nyári zubbonyban csoportosan lovagoltak. Fejük felett cigarettafüst kéklett.
 A dűlő két oldalán parasztok és ünneplő ruhás asszonyok kaszálták a szénát, tenyerük alól nézték a kozák oszlopokat.
 A lovak szemmel láthatóan izzadtak. Lábuk közt, lágyékukban sárgás hab verődött, a délkelet felől lengedező könnyű szél pedig nem szikkasztotta fel a verejtéket, sőt még sűrűsítette a füllesztő párát.
 Feleúton, valami falucskától nem messzire, az 5. század mellé csapódott egy csődörcsikó. Egy kerítés mögül ugrott elő, és amikor meglátta a lovak sűrű tömegét, nyihorászva közéjük nyargalt. Még mindig pihés szőrű farkát félrefújta a szél. Patájának sima kagylója alól por szállt fel, és a legelő szélén burjánzó dudvára ülepedett. Odaügetett az élen haladó szakaszhoz, bolondosan az őrmester lova lágyékába dugta a pofáját. A mén felemelte a hátsó lábát, de mégse szánta rá magát, hogy megrúgja, nyilván megsajnálta.
 – Nettene! Bolond! – legyintett rá az őrmester a korbáccsal.
 A kozákok elnevették magukat: megörültek a csikó otthonra emlékeztető kedves kis pofájának. De akkor olyasmi történt, amire nem számítottak: a csikó nyeglén a rajoszlop sorai közé furakodott. A szakasz kettévált, elveszítette arányos, tömör formáját. A kozákok nógatta lovak nem tudták, mit csináljanak, csak egy helyben topogtak. A közibük szorult csikó oldalvást kocogott, és iparkodott megharapni a legközelebbi csődört.
 Odanyargalt a századparancsnok:
 – Mi az, mi van itt?
 Ott, ahol megrekedt a kelekótya csikó, oldalt faroltak, fel-felhorkantak a lovak, a kozákok meg korbáccsal csetkelték őket. A szakasz megbolygatott hangyabolyként nyüzsgött, hátulról meg nekitorlódott a többi. Az útszélen felbőszülve vágtatott előre a század végéről a századparancsnok.
 – Mi az? – mennydörgött a századparancsnok, és a tolongó csapat közepébe irányította a lovát.
 – Egy csikó vetődött ide…
 – Közibénk mászott…
 – Nem lehet kizavarni ezt a kis dögöt!…
 – Húzz rá avval a korbáccsal, ne sajnáld!
 A kozákok bűnbánóan mosolyogtak, meg-megrántották a kantár szárát, hogy féken tartsák a nekitüzesedett lovakat.
 – Őrmester! Hadnagy úr! Mi a nyavalya van ott?! Rögtön szedjék ráncba a szakaszukat. Még csak ez hiányzott!
 A századparancsnok félreügetett. A lova rosszul lépett, és hátsó lábbal az útszéli árokba csúszott. Gazdája sarkantyúba kapta, át ugratott az árok túlsó partjára, a labodával, sárga habos szikfűvel benőtt sáncra. A tisztek csoportja, kissé odább, megállapodott. Az alezredes hátravetett fejjel nyakalt a flaskóból, és keze atyaiasan gyöngéden pihent a díszes, vasalt kápán.
 Az őrmester szétválasztotta a szakaszt, cifrán káromkodva lekergette a csikót az útról. A szakasz megint összezáródott. Százötven szempár ügyelte, hogy nyargal az őrmester a csikó után, fel-felállt a nyeregben, az meg hol megállt és nekidűlt száraz, kérges ganétól mocskos oldalával az őrmester hatalmas lovának, hol megint felcsapta a farkát, arrább iramodott, az őrmester meg sehogy se tudott a hátára cserdíteni a korbáccsal, hanem mindig csak a farka seprűjére talált. A farok lekushadt, valahányszor rácsapott a korbács, de egy másodperc múlva megint hetykén lobogött a szélben.
 Nevetett az egész század. A tisztek is. Még a kapitány mogorva arcán is ferde mosolyféle játszott.
 Az élszakasz harmadik sorában lovagolt Mityka Korsunov Mihail Ivankovval, a vjosenszkajai körzetbe tartozó Kargin falvából való kozákkal meg az uszty-hopjorszkajai Kozma Krjucskovval. A széles vállú, lópofájú Ivankov hallgatott, Krjucskov meg – gúnynevén: Teve –, kissé ragyás, görnyedt hátú kozák, folyton ugratta Mitykát. Krjucskov „öreg” kozák volt, vagyis hát most már utolsó tényleges esztendejét szolgálta, és az ezred íratlan törvényei szerint neki is, mint minden „öreg” kozáknak, joga volt üldözni, vasmarokkal idomítani a fiatalabbakat, és minden semmiségért megvesszőzni őket. Az volt a szabály, hogy ha 1913-as korosztályú kozák rossz fát tett a tűzre, tizenhárom vesszőcsapás járt neki, az 1914-esnek viszont tizennégy. Az őrmesterek, tisztek helybenhagyták ezt a rendet, mert az volt a véleményük, hogy ezáltal bele lehet oltani a kozákba nemcsak a rang, hanem a kor szerint tekintélyesebbek tiszteletét is.
 Krjucskov, aki csak nemrég kapta meg az őrvezetői sávokat, görbén ült a nyeregben: csapott válla úgy lógott le, mint a madár szárnya. Egy szürke, széles szügyű fellegre hunyorgott, Popov kapitány, a lomha századparancsnok hangját utánozva kérdezte:
 – Hee, mandd csak, Karsunav, hagy híjaak a mi szaazadparancsnakunkat?
 Mitykával már nemegyszer megkóstoltatták a derékszíját nyakassága, durcás természete miatt, így hát tiszteletteljes kifejezést erőltetett az arcára.
 – Popov kapitánynak, öreg kozák úr!
 – Hagy?
 – Popov kapitánynak, öreg kozák úr!
 – Nem azt keerdem. Azt mandd meg, hagy híjaak a kazaakak közt?
 Ivankov félénken kacsintott Mitykára, és mosolyra fancsalította lóajkait. Mityka hátratekintett, és észrevette, hogy Popov kapitány a nyomukban vágtat.
 – Na! Vaalaaszalj! – Krjucskov összehunyorította a szemét.
 – Popov kapitánynak híják, öreg kozák úr!
 – Tizenneegy szíjat veretek raad. Beszeelj, nyavalyaas!
 – Nem tudom, öreg kozák úr!
 – Na megállj! – szólalt meg most már természetes hangján Krjucskov. – Mihint kitérünk a legelőre, lekenek egy macsalit! Felelj, piszok, ha kérdenek!
 – Nem tudom.
 – Mi: nem tudod, te alávaló, hogy csúfolják a kapitányt? Mityka hallotta maguk között a kapitány lovának óvatos tolvajlépteit, nem szólt egy árva szót sem.
 – Na? – vallatta Krjucskov, és gonoszul hunyorított. Mögöttük az egész sor fojtottan kuncogott. Krjucskov nem értette, min röhögnek, azt hitte: az ő rovására. Elöntötte a pulyka méreg:
 – Vigyázz a bőrödre, Korsunov!… Ha kiérünk, ötven szíjat rakatok a fenekedre!
 Mityka vállat vont, és elszánta magát:
 – Bajuszkirálynak!
 – Na ládd, az a…
 – Krju-u-ucskov! – kiáltották hátulról.
 Az öreg kozák úr megrettent a nyeregben, és kihúzta magát, mint a húr.
 – Mibe saantikaalsz itt, galaad fickó? – szólalt meg Popov kapitány, és Krjucskov lova mellé ugratta a lovát. – Mire tanítod a fiatal kazaakat, mi?
 Krjucskov hunyorgó szemmel pislogott. Arcát sűrű bordópirosság öntötte el. Mögötte kitört a kacagás.
 – Kit szedtem raancba tavaly? Kinek a pafaajaaba szakadt bele ez a körmöm? – A kapitány Krjucskov orra alá tartotta kisujja kihegyezett, hosszú körmét, és úgy mozgatta a bajuszát, mint a macska. – Maaskor ne halljak elyesmit! Megeertetted, nyavalyaas?
 – Igenis, tekintetes uram, megértettem.
 A kapitány lassított, ellovagolt, visszatartotta lovát, hogy elengedje maga előtt a századot. A 4. és 5. század ügetésbe csapott át.
 – Szaazad, üge-tees!
 Krjucskov megigazította a vállszíjat, visszapillantott a lemaradó kapitányra, és lándzsáját felegyenesítve, hülyén intett a fejével.
 – A kutya istállóját ennek a Bajuszkirálynak! Hunnét pottyant ez ide?
 Ivankov egészen beleizzadt a röhögésbe.
 – Mán rég itt jön megettünk. Mindent hallott. Biztos megorrontotta, hogy rulla folyik a szó.
 – Legalább kacsintottál vóna, barom!
 – Minek?
 – Minek?! Megállj csak! Tizennégyet veretek a puci fenekedre!
 A századok szétoszlottak a környékbeli földesúri birtokokon. Nappal lóherét meg réti füvet kaszáltak a földesuraknak, éjjelente meg külön kijelölt tagokon legeltették a béklyós lovakat, a tábortűz világánál kártyázgattak, meséket mondtak, bolondoztak.
 A 6. század Schneider lengyel nagybirtokosnál zsellérkedett. A tisztek egy szárnyépületben laktak, kártyáztak, dőzsöltek, és az egész társaság egyszerre udvarolgatott a jószágigazgató lányának. A kozákok a kúriától három versztányira ütöttek tábort. Reggelenként könnyű csézáján kijárt hozzájuk a jószágigazgató úr. A tiszteletre méltó köpcös polyák pán felállt a csézában, kirúgta zsibbadt vastag lábát, és szüntelen köszöngetett a „kazak”-oknak, integetett nekik lakkellenzős fehér sapkájával.
 – Gyere csak, pán, kaszálni!
 – Leapad egy kicsit a hájad!
 – Fogd meg csak a kaszanyelet, mert még megüt a lapos guta! – kiabálták a lépcsőzetesen egymás után kaszáló, fehér inges kozákok.
 A pán fölöttébb hűvösen mosolygott, azsúros zsebkendőjével törölgette rózsaszínű lejtős tar koponyáját, és máris indult az őrmesterrel, hogy újabb tagokat jelöljön ki kaszálni.
 Délben kidöcögött a konyha. A kozákok megmosakodtak, és mentek az ételért.
 Szótlanul ettek, viszont az ebéd utáni félórás pihenő alatt annál inkább pótolták a mulasztást.
 – No, hitvány fű terem errefelé. A mi kaszálónkhoz képest fapitykét se ér.
 – Tarackbúza szinte nincs is.
 – A Don mentén már biztosan lekaszáltak az otthoniak.
 – Mink is nemsokára végére érünk. Tegnap újhód vót, esni fog.
 – Szűk a marka ennek a pólyáknak. Legalább kobakonként egy butella pájinkával tizetne a munkáér.
 – Ho-hó-hó! Egy butelláér akár az oltárra szarik…
 – No, cimborák, mentül gazdagabb, annál fösvényebb, mi a?…
 – Kérd meg a cártul.
 – Hát a földesúr jányát láttad-i?
 – Mér?
 – Jajj, de jó faros-mejjes jány!
 – Tőtött galamb?
 – Az bijon…
 – Megzabálnám egy kis túróval…
 – Igaz-e, nem-e, de azt beszélik, hogy cári családból való is kérte mán.
 – Nem akárki fiának jut ám ilyen ízes falat!
 – Fattyúk, a mútkor hallottam valami szóbeszédet, hogy legfelsőbb helyrül jönnek megszemlélni bennünket.
 – Hát, ha a kandúrnak semmi dóga sincs, akkor…
 – Ne bolondozz, Tarasz!
 – Adj egy kis dohánt!
 – De szereted a másét, a fene a dógod. Ha kérni kell, bezzeg hosszú a keze, akár a templomi kódusé!
 – Nézzétek, fiúk, milyen jól szipákol Fedotkó, csak éppen nincs mit színi.
 – Csak a pernyéje maradt.
 – Nyisd ki a gubód, öcsém, van ott tűz, akár a jóvérű menyecskébe!
 Hasmánt feküdtek. Cigarettáztak. Vörösre süttették pőre hátukat. Arrább öt öreg kozák úr faggatott egy fiatalt:
 – Mék faluba valósi vagy?
 – Jelanszkajába.
 – Szóval a bakkecskék közé.
 – Igenis.
 – Micsodán szállítják tifelétek a sót?
 Kozma Krjucskov nem messzire feküdt egy pokrócon. Unatkozott, ujján tekergette gyér szálú bajszát.
 – Lovon.
 – Hát még min?
 – Ökrön.
 – Hát a szántott halat min szállítják a Krímbül? Tudod, vannak olyan ökrök vagy micsodák: púpos a hátok, tüvisket rágnak; azokat minek híjják?
 – Teve.
 – Hahahaha!
 Krjucskov lustán feltápászkodott, odament a zöldfülűhöz, aki bakot lőtt. Púposra görbedt teveháttal cammogott. Sáfrányszínű ádámcsutkás nyakát hosszúra nyújtogatva oldotta le derékszíját már menet közben.
 – Feküdj!
 Esténként a júliusi opálos homályban felcsendült a nóta a mezőn a tábortűz mellett:
 Elindul a kozák holló paripáján
 Messzi idegenbe, hosszú útra kél,
 Elhagyja örökre szép szülőhazáját…
 Egy ezüstös tenor bánatában belemerült a bársonyos bút zúgó öblös basszusok folyamába.
 Az apai házba vissza sose tér.
 A tenor fokról fokra feljebb hág a lajtorján, és legérzékenyebb pontján markol a szívbe.
 Fiatal menyecske lesi, de hiába,
 Este is, reggel is áll a kapuba,
 Majd a szíve szakad bele, olyan igen várja,
 Messzi idegenbül jön-e az ura.
 Sok, nagyon sok hang pepecsel a dallal: attól olyan sűrű és mámorító, mint a malátasör.
 Odafenn északon hófergeteg támad,
 Csikorgó hidegben durrognak a fák,
 Fenyők hánykolódnak haragos orkánban,
 Ottan a hó alatt fekszik a kozák.
 A nótázó hangok a kozák élet egyszerű történetét mondják el. A tenor felhang meg úgy repes, mint pacsirta a fölengedett áprilisi föld felett.
 Amikor haldoklott, esdekelve kérte,
 Feje fölé magas kurgánt hányjanak.
 Vele búsulnak a basszusok:
 Azon a kurgánon nőljön, növekedjen,
 Virágba boruljon sudár kányafa.
 A másik tűznél kevesebb az ember, s a nóta is más:
 Háborgó tengerrül, Azovi-tengerrül
 Hajók jönnek a Donon.
 A fiatal atamán
 Tér haza azokon.
 A harmadik tábortűznél, kissé távolabb, a füsttől köhécselve szövögeti a mese bonyolult, szeszélyes fonalát a század mesemondója. Lankadatlan figyelemmel hallgatják, sőt néha, mikor a mese hőse különösen ügyes fogással evickél ki az ármány csapdájából, amelyet a tisztátalan lélek vetett neki, felvillan a tűz fényénél egy-egy tenyér fehér lapja, hogy a csizmaszárra csapjon, a füstízű reszelős hang pedig elragadtatással kiált fel:
 – Azt a rézangyalát, ez mán döfi!
 És megint a mesemondó szakadatlan folydogáló hangja hallik.
 Egy héttel később, hogy az ezred kivonult a legelőre, Popov kapitány maga elé rendelte a századkovácsot meg az őrmestert.
 – Mi van a lovakkal? – fordult az őrmesterhez.
 – Semmi különös, tekintetes uram. Sőt, nagyon is jól érzik magukat. Egynek se látszik ki a girince. Sokat javulnak.
 A kapitány olyan hegyesre pödörte fekete bajuszát, mint az óramutató (azért csúfolták Bajuszkirálynak).
 – Az ezredparancsnak azt parancsalja, hogy a kengyeleket, zabalaakat újra kell feemezni. Őőfelseege megszemleeli az ezredet. Minden ragyagjan, mint a nap: a nyereg is, meg egyeeb is. Hagy jaal essen az embernek raaneezni a kazaakra. Mikor lesztek keesz, ecseem?
 Az őrmester a kovácsra pillantott. Az meg őrá! Aztán mindketten a kapitányra.
 – Vasárnapra tán-talán, tekintetes uram – szólalt meg az őrmester, és tiszteletteljesen sodrintott egyet dohánytól penészzöld bajszán.
 – Aztaan vigyaazz, úgy is legyen! – figyelmeztette fenyegetően a kapitány.
 Avval elbocsátotta az őrmestert meg a kovácsot.
 Attól a naptól fogva megkezdődtek az előkészületek őfelsége szemléjére. Mihail Ivankov, a kargini kovács fia – maga is tapasztalt kovács – segített ónozni a kengyeleket-zabolákat. A többiek az előírtnál különbül is csutakolták, vakarták a lovakat, tisztították a kantárt. Téglaporral dörzsölték a feszítőzablát meg a lószerszám egyéb fémrészeit.
 Hét múltán úgy ragyogott az egész ezred, akár a frissen vert húszkopejkás. A ló patájától a kozák arcáig minden fényesen tündökölt. Szombaton az ezredparancsnok, Grekov ezredes szemlélte meg az ezredet, köszönetet mondott a tiszt uraknak meg a kozákoknak a serény előkészületekért és nyalka külsejükért.
 A júliusi napok egymás után tekeredtek le a nyár kék rokkájáról. A kövér takarmánytól szemlátomást híztak a kozák paripák. Csak a kozákoknak főtt a fejük, rágta őket a kétség, mint a szú a fát: a felséges szemlének se híre, se bűze… Örvénylő beszélgetések, hűhó, készülődés lázában telt a hét. Aztán mintha tégla esett volna fejükre: parancs jött – rögtön vonuljanak Vilnába.
 Estére ott is voltak. Aztán minden század megkapta a második parancsot: a ládákat a kozák holmikkal raktárba kell rakni, felkészülni esetleges továbbvonulásra.
 – Tekintetes uram, mire való mán-e? – zúgolódtak a kozákok, és próbálták kiszedni az igazságot a szakaszparancsnokokból.
 De a tisztek csak a vállukat vonogatták. Az igazságért maguk is fizettek volna vagy három garast.
 – Nem tudom.
 – Az uralkodó is ott lesz a hadgyakorlatokon?
 – Egyelőre még semmit sem lehet tudni.
 Ilyeneket felelgettek a tisztek a kozákoknak, hogy csillapítsák őket. Július 19-én az ezredparancsnok küldönce az est leszállta előtt azt súgta jó komájának, az istállóban naposkodó Mrihin 6. századbeli kozáknak:
 – Kitört a háború, öregem!
 – Ne hazudj mán!
 – Becsületistenemre, de osztán – pofa be!
 Másnap zászlóaljanként oszlopvonalban állították fel az ezredet. A kaszárnyák ablakaiban igen homályosan csillantak meg a poros, törött üvegek. Az ezred lovas rendben várta a parancsnokot.
 A 6. század előtt Popov kapitány táncoltatta nemes paripáját. Fehér kesztyűs bal kezével szorosra vonja a kantárszárat. A mén oldalt billenti fejét, gyűrűbe hajtja hattyúnyakát, és szügyizmai nyalábjába dörzsöli pofáját.
 Az ezredes kifordult a kaszárnyatömb szöglete mögül, s megállította lovát az oszlopvonal előtt. A segédtiszt elővette zsebkendőjét, elegánsan kiterpesztette ápolt kisujját, de arra már nem jutott ideje, hogy kifújja orrát. A nesztelen, vibráló csöndbe belehasított az ezredes hangja:
 – Kozákok! – És hatalmas erővel magára ragadta mindenki figyelmét.
 „Na most…” – gondolta minden kozák. Türelmetlen izgalom rugódzott a levegőben. Mityka Korsunov bosszúsan vágta a csizmája sarkát a csődör véknyába, mert idegesen topogott egyik lábáról a másikra. Mellette a sorban a kemény tartásba merevedett Ivankov lószáját tátva figyelt, látni lehetett egyenetlen, fekete fogait. Mögötte Krjucskov görnyedezett, hunyorgott, míg arrább Lapin hegyezte porcogós fülét, akár a csikó, amögött meg Scsegolkov recésen borotvált ádámcsutkája látszott.
 – …Németország hadat üzent nekünk…
 A nyílegyenesre igazodott sorokon zúgás hömpölygött végig, mint mikor érett, fekete szárú árpavetést kóbor szél hulláma borzolgat. Fülsértő lónyerítés hasít a csendbe. Kerekre tágult szemek, kitátott szájak fekete négyszöge látszik. Az 1. század felé, ott, a balszárnyon, elnyerítette magát egy csődör. Az ezredes még mindig beszélt. Szokatlan szórendbe szedte a mondókáját, avval is fel akarta lobbantani a nemzeti büszkeség érzését, de az ezer meg ezer kozák képzeletében nem idegen zászlók suhogó selyme hajlott lábukhoz, hanem a maguk hétköznapja jelent meg nyers, véres valóságában, és tombolva üvöltötte, kiabálta: asszony, gyermek, szerető, betakarítatlan élet, elárvult viskók, községek…
 „Két óra múlva rakodás a vonatba.” Ez volt az egyetlen, ami bevésődött mindegyikük emlékezetébe.
 A tisztek nem messzire csoportosuló feleségei zsebkendőjükbe sírdogáltak, a kozákok csapatosan lovagoltak a kaszárnya felé. Hoprov hadnagy szinte ölben cipelte állapotos, szőke, lengyel feleségét.
 Az ezred nótaszóval vonult a pályaudvar felé. Túlharsogták a rezesbandát, úgyhogy az feleúton zavartan el is hallgatott. A tisztek feleségei fogadott kocsikon hajtattak, a járdákon színes tömeg pezsgett. A paták szemcsés port szórtak hátra. Az előénekes kozák a maga és a más bajának fittyet hányva rántott egyet a bal vállán, de úgy, hogy a kék vállpánt hideglelősen összegörnyedt, és egy trágár dal sikamlós szövegét harsogta a levegőbe:
 Nagyságos kisasszony
 Felmászott a fára,
 Belément az akáca-faszálka
 A lá-baszárába.
 A század szántszándékkal olvasztotta össze így a szavakat, és a frissen vasalt paták csattogása közepette vitte a pályaudvar a vörös vagonviskók felé egyetlen kis valamijét, a pajzán nótát:
 Piszkáld ki, piszkáld ki,
 Piszkáld ki belőle!
 Nem piszkálom, egye meg a fene,
 Hadd maradjon benne.
 A század végéről nevettében, zavarában rákvörösre váltan rúgtatott a nótázókhoz az ezredes segédtisztje. Az előénekes karját hátralendítve, mintha el akarna repülni, handabandázott a kantárszárral, cinikusan kacsingatott a járdára a kozákokat kísérő nők sűrű tömegére. Bronzbarnára sült arcán keserű lé folyt le fekete bajuszkája felé; nem annyira izzadság volt már az, hanem inkább keserű ürömfőzet.
 Sámlit teszek a lábod alá…
 Úgy nézek a szoknyád alá…
 A síneken józan, intő hangon süvített a párát gyűjtő mozdony.
 Vonatok… vonatok… vonatok… vonatok… Se szeri, se száma a tömérdek vonatnak.
 A felkavart Oroszország szürke köpenyes vérsejteket lök végig az ország ütőerein: a vasutakon, a nyugati határ felé.
 8

 Torzsok falvában századokra tagolták az ezredet. A 6. századot a hadosztály-parancsnokság parancsa értelmében a 3. gyaloghadtest rendelkezésére bocsátották. A század hadrendben vonult Pelikalije falucskáig. Ott tábori őrsöket állított ki.
 A határra még az orosz határőrség csapatai ügyeltek. Gyalogos- és tüzéregységeket vontak oda. Július huszonegyedikén estenden érkezett a faluba a 108. Glebovszkij-ezred egy zászlóalja és egy üteg. Alekszandrovszkojéban, a legközelebbi majorban kilenc kozákból álló őrs tartózkodott egy őrmester parancsnoksága alatt.
 Huszonhetedikére virradó éjjel Popov kapitány maga elé rendelte az őrmestert és Asztahov kozákot.
 Asztahov már sötéttel tért vissza a szakaszhoz. Mityka Korsunov csak az imént vezette haza a lovat az itatóról.
 – Te vagy az, Asztahov? – kiáltott oda neki.
 – Én. Hát Krjucskov hol van a fiúkkal?
 – Ott, a házba…
 Asztahov, a magas, lomha, fekete kozák, vaksin hunyorogva lépett a viskóba. Az asztal mellett, a petróleumlámpa világánál Scsegolkov varrogatta szurkos fonállal az elszakadt kantárt. Krjucskov hátra tett kézzel állt a kemencénél, Ivankovra kacsingatott, s a dagadt testű, vízkóros lengyel házigazda felé intett, aki az ágyon feküdt. Csak az imént nevettek össze. Ivankov rózsás orcája még mindig vonaglott nevettében.
 – Hónap fiúk, mihint virrad, őrsre kell kivonulni.
 – Hová? – kérdezte Scsegolkov, rámeredt és elejtette a befűzetlen fonalat meg a tűt.
 – Ljubov falvába.
 – Kik mennek? – kérdezte Mityka Korsunov. Éppen most lépett be. A küszöb mellé állította a vödröt.
 – Scsegolkov, Krjucskov, Rvacsov, Popov jön velem, meg te, Ivankov.
 – Hát én, Pavlics?
 – Te, Mitrij, itt maradsz.
 – No hát, akkor vigyen az ördög benneteket!
 Krjucskov nagy nehezen arrább lépett a kemence mellől. Ropogó tagokkal nyújtózkodva kérdezte a házigazdától:
 – Hány verszta ide az a Ljubov?
 – Négy mérföld.
 – Itt van a nem messzi – mondta Asztahov. Leült a lócára levetni a csizmát. – Hun lehetne itt megszárítani a kapcát?
 Virradatkor indultak útnak. A falu szélén mezítlábas lánv merte a vizet a kútból egy sajtárral. Krjucskov megállította a lovát.
 – Adj inni, lelkem!
 A lány fél kézzel gyolcsszoknyáját tartva caplatott át rózsaszínű lábával a pocsolyán. Sűrű pillák szegélyezte szürke szemével mosolyogva nyújtotta oda a sajtárt. Krjucskov ivott; a nehéz sajtárt ferdén tartó karja reszketett a feszültségtől. A vörös oldalcsíkra csöppek potyogtak, és szétfröccsenve csurogtak le róla.
 – Köszönöm szépen, szürke szemű galambom!
 – Váljék egészségére!
 Átvette a sajtárt, és mosolyogva, visszanézegetve indult tovább.
 – Mit vigyorogsz? Gyere velem!
 Krjucskov arrább fészkelődött a nyeregben, mintha helyet akarna engedni neki.
 – Gyerünk! – kiáltott rá az egyre messzebb távolodó Asztahov.
 Rvacsov gúnyosan kancsalgott Krjucskovra:
 – Nem győzöl gyönyörködni benne?
 – Olyan piros a lába, mint a galambé – kacagott Krjucskov, és mintegy vezényszóra, valamennyien visszanéztek. A lány a káva fölé hajolt, kidüllesztette kettéporciózott, feszes fenekét – majd szétreccsent rajta a szoknya –, szétterpesztette vörös ikrájú, vaskos lábát.
 – Nősülni kéne… – sóhajtott Popov.
 – Majd mingyán összeházasítlak evvel a korbáccsal – ajánlotta Asztahov.
 – Korbáccsal nincs kedvem…
 – Nem férsz a bőrödbe?
 – Ki kell fordítani belőle!
 – Karikát kell fűzni az orrába, mint a bikának.
 A kozákok egymásra nevetgélve ügettek tovább. A legközelebbi halomról már jól lehetett látni a völgyben meg a lejtőn szétdobált Ljubov falut. Hátuk mögött a halmon túlról üggyel-bajjal tápászkodott fel a nap. Arrább a sürgönypózna porcelánja fölött pacsirta erőltette a torkát.
 Asztahov csak a minap végezte el az altiszti iskolát. Őt nevezték ki őrsparancsnoknak. Állomáshelynek a legszélső házat szemelte ki, amely az erdő szélén állt, a határ felé nézett. A gazda – fehér nemezkalapos, görbe lábú, borotvált polyák – a csűrbe vezette a kozákokat. Megmutatta, hová kössék a lovakat. A csűr mögött, a foghíjas kerítésen túl lucernavetés zöldellt. Dombos vidék hullámzott a közeli erdőig, távolabb gabonavetések zöldelltek, amelyeket egy út szelt keresztül, majd megint a lóhere fényes zöld parcellái következtek. A csűr mögött, az árok partján állottak őrt, váltogatva, messzilátóval. Addig a többiek a hűvös csűrben heverésztek. Az apadt búza, a pelyvapor, az egérürülék és a földrozsda édeskés penészszaga vette körül őket.
 Ivankov befészkelődött a sötét sarokba, az eke mellé, és estig húzta a lóbőrt. Napnyugtakor serkentették fel. Krjucskov összecsípte a bőrt a nyakán, és megrángatta:
 – Telefaltad magad a komiszelemózsiából, faggyúpúpot zabáltál a nyakadra. Uccu, kelj fel szaporán, te naplopó, eredj, vigyázd a németet!
 – Ne marhulj, Kozma!
 – Kelj fel!
 – No hagyd, ne bolondozz… rögtön kelek.
 Duzzadt, vörös pofával tápászkodott fel. Megcsóválta a rövid nyakú bográcsfejét, amely szilárdan ült széles vállán, tüsszentett egyet (meghűlt a nyirkos földön fektében), szorosabbra csatolta a tölténytáskát, és a földön húzta maga után puskáját az ajtó felé. Scsegolkovot váltotta fel. Szeméhez illesztette a távcsövet, és sokáig nézett északnyugatnak, az erő irányába.
 Ott szőke gabonatenger hullámzott a szélben, az égererdő zöld fokára vörös patakban zuhogott a lemenő nap fénye. A kertek alatt a csermelyben (kecses kék ívben folydogált) lubickoló gyerkőcök kiabáltak. Mély női hang hívta valamelyiket: „Sztaszju! Szta-a-aszju! Izibe ide hozzám!” Scsegolkov cigarettát sodort, és már távoztábán jegyezte meg:
 – Tyű, de kipirtyant a naplemente; szél lesz!
 – Szelet hoz – hagyta rá Ivankov.
 A lovak éjszaka is felnyergelve álltak. A faluban kialudtak a lámpák, elcsendesült minden lárma. Másnap reggel Krjucskov kiszólította Ivankovot a csűrből.
 – Gyerünk a faluba.
 – Minek?
 – Falunk valamit. Iszunk is.
 – Aligha – tamáskodott Ivankov.
 – Én jótállok. Megkérdeztem a gazdától. Abban a házban… látod, ott a cserépfödeles színnél? – Krjucskov meg is mutatta fekete ujjával. – Nahát, ott a kocsmárosnak van sere. Gyerünk!
 Elindultak. Asztahov kikukkantott a csűr ajtaján, és utánuk kiáltott:
 – Hová somfordáltok?
 Krjucskov, rangban öregebb Asztahovnál, csak legyintett rá:
 – Rögtön jövünk.
 – Forduljatok vissza azonnal!
 – Ne pofázz!
 A kifordult szemhéjú, vén, huncutkás zsidó nagy hajbókolással fogadta a kozákokat.
 – Ser van?
 – Már nincs, kozák úr.
 – Pénzér!
 – Jézusmária, hát csak nem gondolja, kozák úr, hogy én… higgye el, ha mondom – én becsületes zsidó vagyok –, nincs sör.
 – Hazudsz, zsidó!
 – Ugyan, ugyan, kozák uram. Ha én mondom, így is van.
 – Itt van, ládd-e? – szakította félbe Krjucskov, és nadrágja zsebébe nyúlt kopott bugyellárisáért.
 – Most oszt adj, mer mindjárt olyat mondok…
 A zsidó kisujjal tenyeréhez szorította az aprópénzt, lebocsátotta kifordult szemhéját, és kiment a pitvarba.
 Egy pillanat múlva nedves pálinkásflaskót hozott; árpapelyva tapadt az oldalára.
 – Oszt mégis azt mondtad – nincs. Ejnye, ejnye, öreg!
 – Azt mondtam – sör nincs!
 – Adj valami harapnivalót is.
 Krjucskov tenyerével kiugrasztotta a dugót; csorba széléig töltötte a findzsát.
 Félig részegen indultak haza. Krjucskov táncolt, és megfenyegette öklével a fekete szemgödreikkel tátongó ablakokat.
 Asztahov a csűrben ásítozott. A deszka közfal mögött ropogott a széna a lovak foga alatt.
 Este Popov ellovagolt a jelentéssel. Az egész napot semmittevéssel ütötték agyon.
 Leszállt az este. Aztán az éjszaka. A falu fölött a magasban mint hasított seb, sárgállik a fiatal hold vékony sarlója.
 A ház mögötti kertben néha egy-egy érett alma lepottyan a fáról. Nedves puffanás hallik. Éjféltájban Ivankov patadobogást hallott a falu utcáján. Kimászott az árokból, erőltette a szemét, de a hold sebén felhőkötés feküdt. A homály szürke keszkenője mögött semmit sem lehetett látni.
 Felrázta a csűr ajtajánál alvó Krjucskovot.
 – Kozma, lovasok jönnek! Kelj fel!
 – Merrül?
 – A falu felől.
 Kimentek. Az utcán vagy ötven ölnyire darabos patacsattogás dongott.
 – Szaladjunk a kertbe. Onnét jobban hallik.
 A ház mellett nyargalvást rohantak a kertbe. A sövény tövébe kushadtak. Tompa dünnyögés. Kengyel csörren. Nyereg roppan. Mind közelebb. Már a lovasok halvány körvonalait is látni.
 Négyes sorokban jönnek.
 – Állj, ki vagy?
 – Hát neked mi kéne? – kiáltotta vissza egy vékony hang az első sorokból.
 – Állj, vagy lövök! – Krjucskov kattintott egyet a závárzattal.
 – Hóha! – állította meg lovát egyikük, aztán odaléptette a sövényhez. – Ez határőrosztag. Tábori őrs, mi?
 – Őrs.
 – Melyik ezredből?
 – A harmadik kozák ezredbül.
 – Kikkel társalogsz ott, Trisin? – kérdezték a sötétből.
 – Kozák őrs, tekintetes uram – felelte, aki odalovagolt hozzájuk.
 Egy másik lovas is a sövényhez léptetett.
 – Adj Isten, kozákok!
 – Adj Isten – viszonozta Ivankov némi késedelemmel.
 – Rég itt vagytok?
 – Tennap óta.
 A második lovas gyufát rántott, rágyújtott. Krjucskov a masina világánál határőr-egyenruhás tisztet pillantott meg.
 – A mi határőrezredünket visszavonták a határról – szólalt meg a tiszt, a cigarettát szipákolva. – Tartsátok szem előtt, hogy mostantól ti vagytok a legszélsők. Az ellenség talán már holnap idáig nyomul.
 – Maguk hová tartanak, tekintetes uram? – kérdezte Krjucskov, le sem véve ujját a ravaszról.
 – Innét két versztára csatlakozni kell a századunkhoz. Na, gyerünk, fiúk! Erőt, egészséget, kozákocskák!
 – Jó utat!
 A szél kíméletlenül tépte le a holdról a felhő gyapotkötését, és a falura, a facsoportokra, a csűr tetejére, a lejtőn felfelé lovagló osztagra sárgás, halott fény csörgött.
 Reggel Rvacsov lovagolt el a századhoz a jelentéssel. Asztahov szavára a gazda némi fizetség fejében megengedte, hogy lucernát kaszáljanak a lovaknak. A lovak éjszakára is nyergeken maradtak. A kozákokat félelem töltötte el, hogy szemtől szembe álltak az ellenséggel. Azelőtt, míg tudták, hogy előttük ott vigyáz a határőrség, nem szorongatta őket a magánynak, az elszigeteltségnek ez a fojtó érzése. Annál erősebben nyomta őket, miután megtudták, hogy a határ csupasz és védtelen.
 A gazda vetése nem messzi volt a csűrtől. Asztahov Ivankovot meg Scsegolkovot küldte ki kaszálni. A gazda keserűlapu formájú fehér filckalapjában vezette oda őket a maga tagjához. Scsegolkov kaszált, Ivankov meg összegereblyézte és ponyvába kötötte a nedves, súlyos lucernát. Ezalatt Asztahov a határ felé csalogató utat figyelte a távcsővel. Egyszer csak észreveszi, hogy délnyugat felől egy fiúcska fut keresztül a mezőn. Mint barna, vedletlen mezeinyúl, gurult lefelé a dombról, és már messziről kiabált valamit, s hadonászott a hosszú kabátujjal. Mikor odaért hozzá, kerekre tágult, kétségbeesetten forgó szemmel, fuldokolva üvöltötte:
 – Kozák, kozák, itt a germán! Gyün a germán, ahun ni!
 Kinyújtotta a hosszú kabátujj elefántormányát. Asztahov szeme rátapadt a távcsőre. Az üvegkorongon át meg is pillantott egy messze ügető sűrű lovas csoportot.
 – Krjucskov! – kiáltotta, s még mindig nem tudta elrántani szemétől a távcsövet.
 Krjucskov kiugrott a csűr keszeg ajtaja mögül és körülnézett.
 – Szaladj, hidd a fiúkat! Jön a német! Egy német lovas járőr.
 Hallotta az elfutó Krjucskov lábdobogását. A távcsövön most már világosan lehetett látni a vöröses fűpászta mögött robogó lovas csoportot. Sőt még a lovak pej színét és az egyenruhák sötétkék árnyalatát is meg tudta különböztetni. Több mint húszan lehettek. Szorosan összetömörülve lovagoltak, de rendetlenül. Délnyugat felől jöttek, holott a megfigyelő északnyugat felől várta őket. Átvágtak az úton, és rézsűt ügettek keresztül a katlant szegélyező dombháton. Ebben a katlanban feküdt szétziláltan Ljubov falu.
 Ivankov kidugta összehúzott ajkai közül nyelve hegyét, és az erőlködéstől szuszogva gyömöszölt a ponyvába egy nagy nyaláb szénát. Mellette, pipát szörtyögtetve állt a lőcslábú polyák gazda. Övébe dugta a kezét, és kalapja karimája alól mogorván nézte a kaszálgató Scsegolkovot.
 – E neked kasza? – káromkodott Scsegolkov, és dühösen hadonászott a játékosan kicsi kaszával. – Evvel szoktál te rendet vágni?
 – Avval hát – felelte a polyák. Nyelve belebotlott az agyonrágdosott szipkába. Egyik ujját kiszabadította az övéből.
 – Hát evvel legfeljebb valami fehérnép bozótját kaszálhatnád le!
 – Öhöm – hagyta rá a lengyel.
 Ivankovból kifröccsent a kacagás. Akart mondani ő is valamit, de hátrapillantott, és meglátta a szántáson keresztül-kasul rohanó Krjucskovot. Kardját megemelve, botladozva futott a hantos szántáson.
 – Hagyjátok abba!
 – Mija? Mér? – kérdezte Scsegolkov, és hegyével a földbe szúrta a kaszát.
 – Nyakunkon a német!
 Ivankov elejtette a ponyvát. A gazda lehajolt, szinte belekapaszkodott a földbe, mintha már fölötte fütyültek volna a golyóbisok, és iszkolt hazafelé.
 Amint a csűrhöz szaladtak, és lihegve lóra pattantak – tüstént megpillantottak egy század orosz katonát. A század Pelikalije felől hömpölygött a falu felé. A kozákok elébe nyargaltak. Asztahov jelentette a századparancsnoknak, hogy a dombon, a falut átkarolva, német lovas járőr közeleg. A kapitány szigorúan nézegette csizmája porzúzmarás orrát.
 – Hányan vannak? – kérdezte.
 – Húsz-egynéhányan.
 – Vágjatok csak elébük, mi meg majd innét lőjük őket. – A századhoz fordult, sorakozót parancsolt, és gyors menetben továbbvezette a katonákat.
 Mire a kozákok felrúgtattak a halomra, a németek már megelőzték őket, és ügetésben igyekeztek elvágni a Pelikalijéba vivő utat. Elöl különvált egy tiszt rövid farkú, sárga csődörén.
 – Utánuk! Kergessük el őket a másik őrsig! – vezényelt Asztahov.
 A faluban melléjük szegődött lovas határőr elmaradt.
 – Mi az? Mér szakadsz el? – kiáltott rá Asztahov visszafordulva.
 A határőr integetett valamit, s lépésben lovagolt lefelé a faluba. A kozákok sebes vágtában repültek. Még szabad szemmel is világosan lehetett látni a német dragonyosok kék egyenruháját. Rövid ügetésben kocogtak a második őrs irányába, amely egy majorban állomásozott, három versztányira a falutól. Visszavisszanéztek a kozákokra. A két csapatot elválasztó távolság szemlátomást rövidült.
 – Lőjük őket! – kiáltotta rekedten Asztahov, és leugrott a nyeregből.
 Karjukra tekerték a kantárszárat, és állva tüzeltek. Ivankov lova felágaskodott, és földre buktatta gazdáját. Estében látta, hogy egy német leesett lováról: eleinte lomhán billent oldalt, aztán kezét maga elé lökve zuhant le. A németek nem álltak meg, nem vették ki tokjukból karabélyaikat, sebes vágtába átcsapva kereket oldottak. Ritkábbra szóródott a csoport. A szél meglobogtatta lándzsáik végén a vászon szélmutatót. Asztahov elsőnek ugrott lóra. Nem sajnálták a korbácsot. A német járőr éles szögben balra fordult. A kozákok üldözőbe vették. Vagy negyven ölnyire rohantak el az elesett német mellett. Amarrább sekély árkok szeldelte, zegzugos partok csipkézte, dimbes-dombos terep következett. Valahányszor a németek felkaptattak egy-egy mélyedésből – a kozákok gyalog szálltak, és ki-ki mindannyiszor utánuk eresztett egy tárra való töltényt. A második őrs tájékán még egyet sikerült leszedni a nyeregből.
 – Ez is fűbe harapott! – kiáltotta Krjucskov, és kengyelbe öltötte a lába fejét.
 – Na, majd a majorból a mieink!… Mingyán itt a második őrs! – dörmögte Asztahov, és nikotinos sárga ujjaival új tárat dugott puskájába. A németek egyenletes ügetésbe lassítottak. Elhaladtukban erősen nézegettek a major felé. De az udvar üres volt; a nap mohón nyaldosta az épületek cserépfedelét. Asztahov lóhátról lőtt egyet. A picikét hátramaradt sereghajtó német megcsóválta fejét, és sarkantyúba kapta a lovát.
 Később kiderült: a kozákok az éjjel visszavonultak a második őrsről, miután megtudták, hogy a majortól fél versztára elvágták a sürgönyvezetéket.
 – Kergessük őket az első őrsig! – kiáltotta Asztahov visszafordulva a többiekhez.
 Ivankov csak most vette észre, hogy Asztahov orra hámlik, és cimpáján vékony bőrhártya fityeg.
 – Mér nem védekeznek? – kérdezte bánatosan, és háta mögé igazította a puskát.
 – Várj csak sorjára! – vetette oda neki Scsegolkov, és úgy lihegett, mint a kehes ló.
 A németek már vissza se tekintve ereszkedtek az első völgybe. A szemben emelkedő domboldalon szántás feketéllett. Rajta innen meg burján és ritka bozót bokrosodott. Asztahov megállította lovát, hátratolta sapkáját, keze fejével letörölte szemcsés verejtékét. Visszapillantott a többiekre. Kiköpött egy száraz nyálcsomót.
 – Ivankov – mondta –, ereggy csak a vőgybe, nézd meg, hun vannak.
 Ivankov téglavörös arccal, izzadságtól nedves háttal, sebesen végignyalta kicserepesedett ajkait és ellovagolt.
 – Jó vón rágyútani – súgta Krjucskov, és elzavart korbácsával egy pőcsiket.
 Ivankov lépésben haladt, fel-felemelkedett a kengyelben, és lenézegetett a völgybe. Eleinte csak a hullámzó lándzsahegyeket látta, aztán hirtelen előbukkantak a németek is. Megfordították lovaikat, és rohamra indultak a katlan hajlata alól. Elöl színpadiasan suhintásra emelt pallossal vágtatott a tiszt. Míg Ivankov lovával fordult, egyetlen pillanat alatt örökre belevésődött emlékezetébe a tiszt bajusztalan, marcona arca, daliás tartása. Úgy visszhangzott benne a német lovak dobogása, mintha jégeső kopogott volna a szívén. Hátával olyan erősen érezte a halál csípős fagyát, hogy szinte fájt. Hirtelen megfordította lovát, és némán visszafelé nyargalt.
 Asztahov nem érkezett összekorcolni a dohányzacskó száját, és zsebe mellé dugta.
 Amikor Krjucskov megpillantotta a németeket Ivankov mögött, elsőnek ugratta előre a lovát. A jobbszárnyon haladó németek igyekeztek elvágni Ivankov útját. Ördöngös gyorsasággal nyomultak utána. Ő csak verte a csődört a korbáccsal, s visszavisszanézett. Megfakult arca ferde görcsökben vonaglott, szeme kidülledt gödréből. Elöl a kápára bukva robogott Asztahov. Krjucskov és Scsegolkov mögött barna por kavargott.
 „No most! Utolér!” – dermedt meg Ivankovban a gondolat, és eszébe se jutott a védekezés. Gombóccá kucorodott nagy, kövér testével. Feje a mén marját súrolta.
 Termetes, rőt német érte utol. Hátába döfte lándzsáját. A hegy átjárta a derékszíját, és ferdén belefúródott a testbe vagy fél hüvelyknyire.
 – Testvérek! Vissza! – kiáltotta Ivankov eszeveszetten, és kirántotta kardját hüvelyéből. Elhárította a második öklelést, amely oldalát célozta. Felemelkedett és végigvágott a baloldalt elszökkenő német hátán. Bekerítették. A hatalmas német csődör szüggyel lökődött az ő ménje oldalának, majdnem leverte a lábáról. Ivankov ebben a pillanatban közvetlen közelről szemtől szemben pillantotta meg az idegen arc iszonyú, elmosódott vonásait.
 Először Asztahov szökkent oda. Félreszorították. Kardjával igyekezett elhárítani őket, úgy forgott a nyeregben, mint az evet. Vicsorgó fogával, eltorzult arcával félelmesebb volt a kísértetnél. Ivankovot pallos hegyével nyakon suhintották. Bal felől másik dragonyos tornyosult fölébe, és szeme előtt bágyadt fénnyel villant meg a csapásra rántott pallos. Ivankov felfogta a kardjával. Éles szisszenéssel pattant vissza az acélról az acél. Hátulról lándzsát akasztottak vállszíjába, makacsul ráncigálták, iparkodtak letépni a válláról. A csődör hátravetett feje mögött előbukkant egy idősebb, szeplős német nekihevült, izzadt arca. A német lecsüngő állkapcsa remegett, pallosával eszeveszetten hadonászott, igyekezett Ivankov mellébe találni. De a pallos nem ért odáig. A német lehajította, elő akarta kapni karabélyát a nyereghez fűzött sárga tokból. Egy percre sem vette le Ivankovról sűrűn pislogó, ijedt, barna szemét. De még nem sikerült előrángatnia a karabélyt, amikor a ló háta fölött elérte lándzsájával Krjucskov. A német, sötétkék egyenruháját szaggatva a mellén, hátrahanyatlott, és megrökönyödve, ijedten kiáltotta:
 – Mein Gott!
 Arrább vagy nyolc dragonyos szorította gyűrűbe Krjucskovot. Elevenen akarták foglyul ejteni, de ő visszarántva ágaskodó csődörét, testével ide-oda hajladozott, kardjával védekezett, míg ki nem ütötték markából. Kikapta a lándzsát a legközelebbi német kezéből, megpörgette maga körül, mint gyakorlatokon csinálták.
 A visszahőkölt németek pallosaikkal csepülték, faragcsálták a lándzsát. Egy kis ék formájú, keserves, agyagos szántás mellett csomóba torlódtak, pezsegtek, hullámoztak a csetepatéban, mint vetés a viharban. Kozákot, németet egyaránt dúvaddá tett a rémület, és ütötték-vágták egymást, ahol érték: hátukat, karjukat, lovukat, fegyverüket… A lovak megbokrosodtak halálfélelmükben, eszeveszetten robbantak össze, és feldöntötték egymást, Ivankov magához tért, néhányszor megpróbálta kettéhasítani az őt szorongató hosszú arcú szőke dragonyos fejét, de a kard a sisak acél oldallemezére zuhant és lecsúszott.
 Asztahov áttörte a gyűrűt, és csupa-merő véresen kiugratott. Maga a német tiszt eredt a nyomába. Asztahov sebtiben lekapta válláról a puskát, és egyetlen lövéssel közvetlen közelről terítette le. Ez fordulópontot jelentett a csetepatéban. A sok ügyetlen, fonák ütéstől sebek borította németek, miután elvesztették tisztjüket, szétszóródtak és visszavonultak. Nem vették őket üldözőbe. Egy golyót sem eresztettek utánuk. A kozákok toronyiránt elnyargaltak Pelikalije falu felé, a századhoz. A németek felemelték a nyeregből lesiklott sebesült bajtársukat, és eltakarodtak a határ felé.
 Mikor megtettek vagy fél versztát, Ivankov megingott.
 – Végem!… Leesek! – Megállította lovát, de Asztahov megrántotta a mén kantárszárát.
 – Tovább!
 Krjucskov szétmaszatolta arcán a vért, és mellét tapogatta. Gimnasztyorkáján nedves foltok vöröslöttek.
 A majornál, ahol annak idején a második őrs állomásozott, két csoportra szakadtak.
 – Jobbra tarts! – mondta Asztahov, és az udvar mögött az égererdőben mesésen zöldellő mocsárra mutatott.
 – Nem, balra! – nyakaskodott Krjucskov.
 Egyik erre, másik arra. Asztahov meg Ivankov később ért a faluba. A kertek alatt már várták őket a századbeli kozákok.
 Ivankov eldobta a kantárszárat, leugrott a nyeregből, megtántorodott és elesett. Megmerevedett kezéből alig tudták kivenni a kardot. Egy óra múlva majd az egész század kilovagolt oda, ahol a német tiszt elesett. Lehúzták a csizmáját, ruháját, elvették a fegyverét, köréje tolultak, nézegették a hulla megsárgult, komor, fiatal arcát. Az uszty-hopjori Taraszovnak már sikerült leakasztani róla ezüstóráját. Nyomban el is adta a szakaszparancsnoknak. A tiszt tárcájában némi pénzt, levelet, borítékban egy szőke hajfürtöt meg egy gőgösen mosolygó szájú lány fényképét találták.
 9

 Ebből később hőstettet csináltak. A századparancsnok előterjesztése alapján Krjucskov, a kedvence, György-keresztet kapott. Bajtársai háttérbe szorultak. A hőst a hadosztálytörzshöz vezényelték át, és ott lopta a napot a háború végéig. Még három keresztet kapott azért, mert Pétervárról és Moszkvából egyre-másra utaztak hozzá befolyásos dámák és tiszt urak, hogy megbámulják. A hölgyek ámuldoztak, a hölgyek finom cigarettákkal és nyalánkságokkal halmozták el a vitéz doni kozákot. Az meg eleinte szidta az anyjuk keserves mindenségit, de később a törzsbeli tiszti vállpántos talpnyalók jótékony hatására jövedelmező foglalkozást csinált belőle; mesélt ő a „hőstett”-ről, amennyit csak kellett. A legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül hazudott, mint a vízfolyás, a képtelenségig kiszínezett minden jelenetet! A dámák meg rajongtak érte, és elragadtatással nézték a kozák hős ragyás martalócpofáját. Mindenki kellemesen, jól érezte magát.
 Egyszer a cár is meglátogatta a hadiszállást. Vezették elébe Krjucskovot – fitogtatni. A vöröses, álmos cár körülnézte Krjucskovot, akár egy paripát; pillogott táskás, leffedt szemhéjával, és vállon veregette: – Derék legény vagy! – aztán kíséretéhez fordult: – Adjatok egy pohár szódavizet.
 Krjucskov csimbókos feje lépten-nyomon előbukkant az újságok és folyóiratok hasábjain. Még cigarettát is bocsátottak ki Krjucskov arcképével. A kupecek aranyfegyvert ajándékoztak neki.
 Az Asztahov golyójától elesett német tiszt lehúzott egyenruháját széles furnérlemezre szegelték. Von Rennenkampf tábornok ezzel a deszkával autóba ültette a segédtisztjét és Ivankovot, és végigkocsizott az elülső állásokba induló csapatok sorai előtt, és kincstári ízű gyújtó szónoklatot tartott.
 A valóság pedig így festett: a halál kaszálóján egymásnak rontott néhány ember, akiknek a karja még nem ficamodott ki a magaszőrűek pusztításában, az egész valójukat megszálló állati halálfélelemben összecsaptak, felborították egymást, vakon vagdalkoztak, megnyomorították magukat, lovaikat, aztán az emberölő pukkanástól megrettenve szétszaladtak, és erkölcsi rokkantként lovagolt haza még az ép is.
 Ezt nevezték hőstettnek.
 10

 A front még nem nyúlt végig a földön, mint valami sokversztás, hajthatatlan hüllőszörny. A határ mentén lovas csetepaték és tusák lángoltak fel. A hadüzenet utáni első napokban a német főparancsnokság csápokat bocsátott ki – erős lovas járőröket, amelyek az őrsök mellett elsurranva nyugtalanították csapatainkat, próbálták kipuhatolni katonai egységeink elhelyezkedését és létszámát. A 8. hadsereg arcvonala előtt a Kalegyin tábornok parancsnoksága alatt álló 12. lovashadosztály vonult. Balkézt, az osztrák határon túlcsapva nyomult előre a 11. lovashadosztály. Egyes csapatai harcban elfoglalták Lesnyuvot és Brodint, de aztán egy helyben topogtak. Az osztrákokhoz csak úgy tódult az erősítés. A magyar huszárok úgy nyargaltukban nekirontottak a mi lovasságunknak, állandóan nyugtalanították, és szorították Brodi felé.
 Grigorij Melehov a Lesnyuv városa alatti harc után, ha nehézkesen is, de igyekezett legyűrni magában az elviselhetetlen belső fájdalmat. Szemmel láthatóan lefogyott, vesztett néhány fontot. Menetelés közben, pihentében, álmában, szenderében sűrűn kísértett az az osztrák, akit a rácsos vaskerítés mellett vágott agyon. Rendkívül gyakran élte át álmában azt az első csetepatét, és még emlékek súlya nyomta álmában is, érezte a görcsöt jobbjában, amellyel a lándzsa nyelét szorította; mikor felébredt vagy felocsúdott, elkergette magától ezt a kísérletet, eltakarta tenyerével fájásig összeszorított szemét.
 Az érett életet pata tiporta, a mezőket éles szegű patkók nyoma borította, mintha jégeső csépelte volna végig egész Galíciát. Nehéz katonacsizmák taposták keményre az utakat, koptatták a kövezetet, dagasztották az augusztusi sarat.
 Ahol harcok folytak, himlő gyanánt vájkálták a föld komor arcát a lövedékek; embervérre szomjasan rozsdásodtak szerteszét a vas- és acélszilánkok. Éjjelente tűzvész bíborlegyezői terültek az égre, pirkadó hajnalként lángoltak a falvak, községek, kisvárosok.
 Augusztusban, mikor érik a gyümölcs meg a gabona, az ég, bár tisztára törölte a szél, mosolytalan szürkéllett a földre; a ritka derült napokat párás hőség füllesztette.
 Augusztus a vége felé járt. A kertekben kövéren sárgult a levél, kocsányától hegyéig lassan öntötte el a halál pírja. Messziről úgy rémlett, mintha minden fa csupa felszakadt seb volna, és haldoklásában rőt favér csöpögne ereiből.
 Grigorij érdeklődéssel figyelte a századbeli cimboráiban végbement változásokat. Prohor Zikov csak nemrég hagyta el a kórházat, patkós pata sebhelyes nyoma vöröslött arcán. Ajka szögletében még fájdalom és értetlenség bujkált; kedves borjúszemével sűrűn pislogott. Jegorka Zsarkov trágár szitkokat szórt, ha kellett, ha nem. Még többet malackodott, mint azelőtt, és átkozott mindent a világon. Jemeljan Grosev, Grigorij földije, komoly, akkurátus kozák, egészen megszenesedett, megfeketedett. Fonákul kacagott; nevetése önkéntelen, de komor csengésű volt. Minden arcon változás ment végbe. A maga módján mindenki háború vetette vasmagvakat csíráztatott, nőttetett magában, és a községeikből, falvaikból csak az imént kitépett fiatal kozákok a körös-körül tomboló halálos rémület közepette lekaszált fűszálra emlékeztettek, amely fokról fokra fonnyadt, és elvesztette eredeti formáját.
 Az ezredet kivonták a tűzvonalból. Háromnapos pihenőt kapott, és a Don mellől érkezett erősítésekkel töltötték fel. A század alig kászolódott fel, hogy fürödni induljon a földesúri tóra, mikor a birtoktól három versztányira fekvő állomásról nagy lovasosztag indult feléjük.
 Míg a 4. század kozákjai eljutottak a töltésig, az állomásról kiinduló osztag a lejtő alá ereszkedett. Most már világosan lehetett látni, hogy ezek a lovasok – kozákok. Prohor Zikov meghajolva vetette le gimnasztyorkáját a töltésen. Ahogy kiszabadította a fejét, előre meredt.
 – Mieink. Doniak.
 Grigorij összehúzott szemmel nézett a birtok felé kúszó oszlopra.
 – Menetszázadbeliek jönnek.*
 – Úgy látszik, hozzánk. Feltöltésnek.
 – Biztosan a második korosztályt szedegetik össze.
 – Oda nézzetek, fiúk! Hisz ez Sztyepan Asztahov! Ahun e, a harmadik sorban! – kiáltotta Grosev, és kurtán, recsegőn kacagott.
 Úgy látszik, az ő korosztályukra is sort kerítenek.
 – Ahun van Anyikuska!
 – Griska! Melehov! Ott a bátyád! Megismered?
 – Meg!
 – Áldomással tartozol, piszkafa. én láttam meg először.
 Grigorij szeme körül szarkalábbá futottak össze az árkos ráncok. Mereven nézett előre, de sehogy se ismerte meg Petro lovát. „Újat vettek” – gondolta magában. Tekintete bátyja arcára suhant; furcsán megváltozott – olyan régen nem látták egymást. Ugyancsak megbarnította a nap, szalmasárga bajusza rövidebbre volt nyírva. Napégette szemöldöke ezüstösen csillogott. Grigorij elébe ment, levette sapkáját, és integetett a kezével, mintha hadgyakorlaton volnának. Mögötte a töltésről lefelé tódultak a félmeztelen kozákok, letaposták az üres szárú turbolyát meg a megvénült bojtorjánt.
 A menetszázad a kertet megkerülve vonult a birtok felé, ahol az ezred állomásozott. Frissen borotvált fejű, idősebb, köpcös kapitány vezette. Körülborotvált, parancsoló szája mereven görbült, mintha fából metszették volna.
 „Kemény és rosszindulatú ember” – gondolta Grigorij, rámosolygott bátyjára, futtában végignézett a kapitány erősen görnyedt alakján, görbe orrú – nyilván kalmük fajta – lován.
 – Század! – csörrent meg a kapitány tiszta acélhangja. – Szakaszonként jobbra kanyarodva indulj!
 – Adj isten, bátyus! – kiáltotta boldog izgalommal Grigorij, és Petróra mosolygott.
 – Adj Isten. Éppen hozzátok jövünk. No, hogy s mint?
 – Megvagyunk.
 – Élsz még?
 – Egyelőre.
 – Tiszteltetnek az otthoniak.
 – Hogy vannak?
 – Egészségesek.
 Petro tenyerével halványrőt színű tömzsi lova tomporára támaszkodott, egész törzsével hátrafordult, mosolygó szeme végigsiklott Grigorijon, továbblovagolt. Nemsokára eltakarta a többi – ismerős és ismeretlen – kozák poros háta.
 – Adj Isten, Melehov! Tiszteltet az egész falu.
 – Te is idejössz hozzánk? – nevetett Grigorij villogó foggal, mikor megismerte Miska Kosevojt aranycsombókjáról.
 – Hozzátok… Mint tyúk a kölesre…
 – Van itt csipegetnivaló! De hamarább felcsippentenek téged!
 – Nono!
 A töltésről egy szál ingben, fél lábon szökdécselt Jegorka Zsarkov. Oldalt hajlott –, nadrágját szétfeszítve iparkodott beletalálni a fityegő nadrágszárba fél lábával.
 – Adj Isten, földiek.
 – Ej ha, hiszen ez Jegorka Zsarkov.
 – Mi az, te csődör, tán megbékóztak?
 – Hogy van anyám?
 – Él.
 – Tiszteltet. A hazait nem hoztuk el – így is elég a teher.
 Jegorka szokatlanul komoly arccal hallgatta meg a feleletet, és leült a gyepre, eltakarta zavart arcát, és sehogy se talált bele a nadrágszárba remegő lábával.
 A kékre festett kerítés mögött félmeztelen kozákok álltak. A vadgesztenyefákkal beültetett út másik oldalán áradt befelé az udvarba a század – kiegészítés a Don mellől.
 – Erőt, egészséget, földiek!
 – Csak nem te vagy az, Alekszandr sógor?
 – De: tetőtül talpig.
 – Andrejan! Andrejan! Te konya fülű ördög, nem ismersz meg?
 – Tiszteltet az asszony, pajtás!
 – Köszönöm!
 – Hun van Borisz Belov?
 – Mék századba osztották?
 – Biztos a negyedikbe.
 – Hová valósi?
 – Zatonba, Vjosenszkaja mellé.
 – Minek keresed? – szól közbe e röpke szóváltásba egy harmadik is.
 – Csak: kell. Levelet hozok neki.
 – Minap elesett Rajbrodi alatt, testvér!
 – Biztos?
 – Biz’ isten! Szemem láttára. Bal bimbója alá fúródott a golyó.
 – Ki van köztetek Csornaja Recskából?
 – Nincs senki. No, haladjatok mán!
 A század magához szippantotta a sereghajtókat is, és felsorakozott az udvar közepén. A töltést megint ellepték a fürdőhöz visszatérő kozákok.
 Nemsokára odamentek a menetszázaddal érkezettek is. Grigorij leült bátyja mellé. Az átnedvesedett, málladozó agyag nehéz hullaszagot lehelt. A tó szélén csillogott a sűrű víz. Grigorij a vérszegény, bágyatag tetveket roppantotta össze egymás után inge ráncai meg varratai között.
 – Petro – mondotta eltörődött az én lelkem. Olyan vagyok, mint akit nem sikerült egészen agyonverni… Mintha malomkövek közé kerültem volna. Mintha összerágtak, oszt kiköptek vóna. – Panaszos, repedtfazék-hangon beszélt. Petro a belső rémület érzésével vette észre, hogy öccse homlokát idegenséggel, valami furcsa változással ijesztgető, ismeretlen, sötét, ferde barázda szeli át.
 – Hogyhogy? – kérdezte Petro, levetette ingét. Csupasz teste hófehér volt, csak a nyakára festett egyenes szélű barna sávot a nap.
 – Ilyenformán – hadarta Grigorij, és hangja keményedett dühében: – Az embereket úgy egymás ellen uszították, hogy Isten ments a kezük közé kerülni! A nép alávalóbb lett a farkasnál. Méregzsák mindenki. Az imint az jutott eszembe, ha most megharapnék valakit – megveszne tülle.
 – Öltél mán?
 – Öltem! – kiáltotta Grigorij, összegyürkölte az ingét, és a lába elé vágta. Aztán sokáig moncsolta ujjaival a torkát, mintha ott rekedt szót akarna kibuggyantani belőle. Félrenézett.
 – Mondjad tovább! – parancsolta Petro. Kerülte öccse szemét, mert félt a tekintetétől.
 – Mar a lelkiismeret. Lesnyuv alatt lándzsára nyársaltam egyet. Hirtelen mérgembe… Másképp nem lehetett… De minek vágtam agyon azt a másikat?
 – No, tovább!
 – Hát szóval agyonvágtam egy embert, pedig nem kellett vóna. Őmiatta senyved a lelkem, a nyavalyás miatt. Éccaka is megjelen álmomba a piszok. Hát tehetek én rulla?
 – Még nem dagasztottak elég keményre. Meglásd, később majd meg se kottyan.
 – A tiétek menetszázad? – kérdezte Grigorij.
 – Mér? Nem. A huszonhetedik ezredbe tartozunk.
 – Én meg azt gondoltam, nekünk jöttök segíteni.
 – A mi századunkat valami gyaloghadosztályhoz kapcsolják. Azt akarjuk most utolérni. De jött velünk menetszázad is. Fiatalokat küldtek hozzátok.
 – Úgyhát!… No gyere, fürödjünk meg.
 Grigorij sebtiben ledobta nadrágját, felment a gát gerincére, barnán, görnyedten, karcsún állt ott. Petro szemében mintha megöregedett volna a hosszú távollét alatt. Karját előrenyújtva fejest ugrott a vízbe. A súlyos zöld hullám összecsapódott fölötte, aztán megint szétterült a felszínen. A tó közepén hahotázó kozákok csoportjához úszott, gyöngéden paskolta tenyerével a vizet, és lustán mozgatta a vállát.
 Petro sokáig babrált a nyakba való feszülettel meg az anyai amulettbe varrt imádsággal, míg levette. A madzagot inge alá dugta. Félős fintorgással tapickolt a vízbe, lelöttyintette a mellét, vállát, huhhantott egyet, alámerült és úszni kezdett, hogy utolérje Grigorijt. Különváltak a többitől, együtt úsztak a bozótos, homokos part felé.
 A mozgás lehűtötte, lecsillapította Grigorijt; nagy lendületeket vett, az iménti szenvedély nélkül, higgadtan mondta:
 – Mán agyonrág a tetű… Meg a bánat. Bezzeg, ha otthon vónék, repülnék, mintha szárnyam vóna. Legalább fél szemmel sandíthatnék oda. No, hogy s mint vannak otthon?
 – Natalja ott van minálunk.
 – Hát osztán?
 – Éldegél.
 – Apám, anyám hogy van?
 – Megvannak. Natalja meg folyton tégedet vár. Az a hit tartja benne a lelket, hogy visszamécc hozzá.
 Grigorij prüszkölt, és némán köpte ki a szájába löttyent vizet. Petro hátrafordította a fejét, iparkodott öccse szeme közé nézni.
 – Legalább levélben tiszteltetnéd. Érted él, érted hal szegény asszony.
 – Ugyan… olyasmit akar összefódozni, ami elszakadt?
 – Hogy is mondjam… az embert a reménység élteti. Derék asszony. Nagyon komoly. Roppant vigyáz magára. Nincs abba egy szemernyi pajkosság se.
 – Menjen férjhez.
 – Furcsákat beszélsz!
 – Nincs abba semmi furcsa. Így kell annak lenni.
 – Ti dógotok. Én nem ütöm bele az orrom.
 – Hát Dunyaska?
 – Eladóján mán az, öcsém! Esztendő alatt úgy megnőtt, hogy meg se ismered!
 – Mi a csuda? – ámult Grigorij, és felderült az arca.
 – Becsületistenemre. Férjhez adják, de a mi bajuszunk nem nagyon ázik pájinkába. Még agyonvágnak bennünket azok a galádok!
 – Ilyen csudát mán látott a világ.
 Kimásztak a homokra, lefeküdtek egymás mellé. Felkönyököltek és sütkéreztek a mind forróbban tűző napon. Miska Kosevoj elhúzott mellettük. Derékig felbukkant a vízből.
 – Gyere be, Griska!
 – Várj egy cseppet. Fekszek még!
 Grigorij kis bogarat igyekezett az omlós homokba ásni.
 – Akszinyáról mi hallik?
 – Minap, hadizenet előtt láttam a faluba.
 – Mit keresett ott?
 – Uráho ment a cókmókjáér.
 Grigorij köhintett. Tenyere élével maroknyi homokot tolt a bogárkára és betemette.
 – Nem beszéltél vele?
 – Csak köszöntünk egymásnak. Kivakarodott. Jókedvű. Látszik, hogy könnyű sora van ott, urasági kenyéren.
 – Hát Sztyepan?
 – Visszaadta neki az utolsó csecsebecsét is. Emberségesen bánt vele. De te azér tarcsál tülle. Vigyázz a bűrödre! A kozákok elmondták nekem, hogy Sztyepan eccer berúgott, oszt avval fenyegetőzött – jöjjön csak az első csata, rögtön golyót ereszt beléd.
 – Öhöm…
 – Nem bocsátott meg.
 – Tudom.
 – Lovat szereztem – csapott át más kerékvágásba.
 – Eladtátok az ökröket?
 – A csillagosokat. Száznyócvanér. Ezt másfélszázér vettem. Olyan, amilyen csak kell. Cuckanba vót vásár.
 – Hát a termés?
 – Jó! Kár, hogy nem sikerült learatni. Beszippantottak.
 A beszélgetés a gazdaságra fordult. Grigorij mohón itta a hazai újságokat. E pillanatban egész testét-lelkét ezek töltötték be. Megint egyszerű, keménykötésű legénnyé változott, aki régen volt.
 – No, gyere, hűtsük le magunkat. Aztán őtözhetünk is – ajánlotta Petro. Nedves hasáról lesepergette a homokot. Meg-megrázkódott. Hátára, karjára apró hólyagokat püífesztett a nap.
 Csapatostul mentek hazafelé a tóról. A parkot a birtok udvarától elválasztó kerítésnél utolérte őket Sztyepan Asztahov. Mentében fésűlgette egy kis csontfésűvel lecsüngő üstökét. Sapkája ellenzője alá igazgatta. Grigorij mellé lépett.
 – Adj Isten, cimbora!
 – Erőt, egészséget! – Grigorij hátramaradt, kissé zavart, bűnbánó tekintettel fogadta Sztyepant.
 – Nem felejtettél még el?
 – Mán majdnem.
 – De én azér rováson tartalak – mosolyodott el, meg se állt, haladt tovább, és átölelte az előtte lépkedő altiszti vállpántos kozák vállát.
 Már besötétedett, mikor a hadosztály-parancsnokságról távmondat jött, azzal az utasítással, hogy vonuljanak ki a tűzvonalba. Az ezred negyedóra alatt felkászolódott. Friss emberekkel kiegészítve, nótaszóval vonult ki, hogy betömje azt a rést, amit a magyar huszárok ütöttek a fronton.
 Petro búcsúzáskor négyrét hajtogatott papírlapot nyomott öccse markába.
 – Mi ez? – kérdezte Grigorij.
 – Imádságot másoltam neked. Vedd el…
 – Mire jó ez?
 – Ne nevess, Grigorij!
 – Én nem nevetek.
 – No, Isten áldjon, öcsém. Jó egészséget. Ne tülekedj a többiek elibe,mert a halál lekaszálja a forrófejűeket! Vigyázz magadra! – kiáltott utána Petro.
 – Hát az imádság?
 Petro legyintett.
 Tizenegy óráig minden vigyázat nélkül meneteltek. Aztán az őrmesterek századonként továbbították a parancsot: mentül zajtalanabbá haladni, és vége a bagózásnak!
 A távoli erdővonulat felett lila füst színezte rakéták röppentek fel.
 11

 Tölgyfaszínű, szattyánkötésű napló. Sarkai kopottak, gyűröttek. Sokáig hordozhatta zsebében a gazdája. A lapok bütykös, ferde betűkkel vannak teleírva.
 „…Egy idő óta szükségét érzem, hogy papírra vessem élményeimet. Amolyan intézeti »napló«-félét akarok vezetni. Először is: őróla: februárban – már nem emlékszem, hányadikán – bemutatott neki egy földije: Bojariskin egyetemi hallgató. A mozi bejáratánál ütköztem beléjük. Bojariskin azt mondta bemutatáskor: »Vjosenszkajai kozák lány. Szeressed és jól bánj vele, Tyimofej. Liza nagyszerű lány.« Emlékszem, hogy én dadogtam valami tagolatlan zagyvaságot, és markomban tartottam egy darabig puha, izzadt kezét. Így kezdődött ismeretségem Jelizaveta Mohovával. Első pillantásra észrevettem, hogy romlott lány: az ilyen nők szeme többet mond a kelleténél. Bevallom, kellemetlen benyomást keltett bennem – először is ez a meleg, nyirkos tenyér. Nem találkoztam még emberrel, akinek ennyire izzadt volna a keze; azután a szeme. Tulajdonképpen nagyon szép, amolyan dió árnyalatú, de mégis kellemetlen.
 Vaszja barátom, én tudatosan pallérozom a stílusomat, még szóképekhez is folyamodom, hogy annak idején, ha ez a »napló« eljut hozzád Szemipalatyinszkba (azzal a gondolattal foglalkozom, hogy elküldöm, ha véget ér az a szerelmi história, amit Jelizaveta Mohovával kezdtem; lehet, hogy e napló elolvasása nem kis gyönyörűséget fog okozni neked), pontos fogalmat alkothass a történtekről, időrendben írom le. Szóval megismerkedtem vele. Hármasban mentünk moziba, megnézni valami érzelgős hülyeséget. Bojariskin hallgatott, »jött a bölcsességfoga«, ahogy ő mondta. Az kínozta, én meg nagyon vontatottan beszélgettem vele. Kiderült, hogy földiek vagyunk: szomszédos a szülőfalunk. Miután elsoroltuk közös emlékeinket a sztyepptájak festői szépségéről stb., mind a ketten megnémultunk. Ha szabad így kifejeznem, én fesztelenül hallgattam, és ő sem érezte a legcsekélyebb kellemetlenséget sem amiatt, hogy már végigkérődztünk minden beszélnivalót. Megtudtam tőle, hogy másodéves orvostanhallgató, származására nézve kupec lánya, nagyon szereti az erős teát meg az Aszmolov-cigarettát. Amint látható, édeskevés adat egy dióbarna szemű hajadon megismeréséhez. Búcsúzáskor (elkísértük a villamos-megállóig) hívott: látogassam meg. Felírtam a címét. Elnézek hozzá április 28-án.
 Április 29.

 Ma voltam nála. Teával, törökmézzel kínált. Tulajdonképpen érdekes leányzó. Éles nyelvű, meglehetősen okos, csak valami arcibasevizmus bűzlik róla. Már messziről érezni a szagát. Későn jöttem haza tőle. Cigarettát töltöttem. Közben olyasmin járt az eszem, aminek az égvilágon semmi köze se volt hozzá, többek közt – pénzen. Ruhámat a képtelenségig elnyűttem, »tőkém« pedig nincs. Általában – a tönk szélén állok.
 Május 1.

 Ezt a napot egy érdekes esemény tette nevezetessé. Szokolnyikiben a legártatlanabb időtöltés idején belecseppentünk valami kalamajkába: a rendőrök meg vagy húsz főnyi kozák osztag május elsejei munkástüntetést próbáltak szétkergetni. Egy borgőzös tüntető pálcával rávágott egy kozák lovára. A lovas a korbácsát használta. (Egyesek szeretik nagajkának becézni a korbácsot, pedig megvan annak a becsületes neve, hát akkor mire való ez?…) Odamentem és beleártottam magam. Lelkiismeretemre mondom, a legnemesebb érzések viharzottak fel bennem. Közbeléptem. Azt mondtam a kozáknak, hogy paprikajancsi, meg más efféléket. Már énrám is rám emelte a korbácsot, de én kellő elszántsággal figyelmeztettem, hogy én is kozák vagyok ám, mégpedig Kamenszkajából, és ha ugrál, hát úgy feltörülöm véle az anyaföldet, hogy még az ördögnek is felfordulna tőle a gyomra. Barátságos fiatal kozák volt az illető; úgy látszik, még nem rothasztotta meg a szolgálat. Azt felelte, hogy ő meg Uszty-Hopjorszkajába valósi, és jó bokszoló. Békésen váltunk el. Ha egy ujjal is hozzám nyúl, verekedés robban ki, vagy rám nézve még pocsékabbul üt ki a dolog. Beavatkozásomnak az a magyarázata, hogy társaságunkban volt Jelizaveta is, és az ő jelenlétében mindig ilyen kamaszos »hősi« tettvágy birizgál. Tulajdon szemem láttára változom kakassá, és szinte érzem is, hogy a sapkám alatt láthatatlan piros taréj nő… Lám csak, mit meg nem ér az ember?!
 Május 7.

 Pénzt kaptam apámtól. Szid levelében, mint a bokrot, de én egy morzsányit se szégyellem magam. Hej, ha tudná az öreg, mennyire elkorhadtak csemetéje erkölcsi gyökerei… Öltönyt vettem. Nyakkendőm felkelti még a bérkocsisok figyelmét is. Egy Tverszkaja utcai fodrásznál megborotválkoztam. Úgy léptem ki onnan, mint egy skatulyából kihúzott rőfössegéd. A Szadovo-Triumfalnaja utca sarkán rám vigyorgott a rendőr. Micsoda beképzelt fickó?! Hát hasonlítok én hozzá egy csöppet is ebben az új tokban? És három hónappal ezelőtt? Egyébként kár turkálni a történelem szennyes fehérneműje közt… Láttam Jelizavetát. Csak úgy véletlenül, egy villamosablakban. Integetett a kesztyűjével és elmosolyodott. Miféle ember vagyok én tulajdonképpen?
 Május 8.

 »A szerelem leigáz minden kort.« Így maradt meg emlékezetemben Tatyana öregecske urának a szája, amely úgy tátongott, mint egy ágyúcső. Ellenállhatatlan ingert éreztem, hogy a pofájába köpjek. Valahányszor pedig felmerül agyamban ez a mondat, kivált a vége: »minden kooorrt!« – görcsösen húzza állkapcám az ásítás, nyilván az idegesség miatt.
 De nem erről van szó, hanem arról, hogy én a magam korában – fülig szerelmes vagyok. Mikor leírom e sorokat, hajam is égnek áll tőle… Voltam Jelizavetánál. Túl magasan szárnyalón és messziről kezdtem. Úgy tett, mintha nem értené, és más kerékvágásba akarta terelni a beszélgetést. Nem túl korán kezdtem? Ej, a fene egye meg, ez az új öltöny, ez elrontja az egész dolgot!… Tükörbe pislantok – ellenállhatatlan a külsőm; gyerünk, nyilatkozni – gondolom magamban. Nálam a józan számítás lepipál minden egyebet. Ha tudniillik nem most nyilatkozom, akkor hét hónap múlva már késő lesz, elnyüvöm a nadrágom, épp olyan helyen keshed majd meg, hogy elképzelhetetlen lesz bármiféle vallomás. Ahogy írok, magam is el vagyok ragadtatva: milyen frappánsan párosulnak bennem korunk legkülönb férfiainak legkülönb érzései! Megvan itt, kérem, a gyöngéden lobogó szenvedély és az »értelemnek józan hangja« egyaránt. Az erénynek vegyes felvágottja és egyéb kiválóságok garmadával.
 De még az előre bocsátott puhatolózást sem fejeztem be. Megzavart bennünket a lakásadó gazdasszony. Kihívta a folyosóra. Hallottam, hogy pénzt kér tőle kölcsön. Liza megtagadta, pedig volt pénze. Ezt bizonyosan tudtam. Elképzeltem arcát, amikor a világ legőszintébb hangján igyekezett lerázni a háziasszonyt. Szeme dióbarna, és becsületesen csillog. Elszállt a kedvem szerelmet vallani.
 Május 13.

 Szerelmes vagyok, mint egy csacsi. Ehhez a kétség árnyéka sem férhet. Minden jel erre vall. Holnap meg is vallom. Egyelőre még nem tisztáztam, mi is a szerepem tulajdonképpen.
 Május 14.

 A dologban váratlan fordulat történt. Eső szemerkélt, olyan kellemes, meleg tavaszi eső. A Mohovaja utcán andalogtunk.
 Ferde szél vágta a járda kövét. Én tartottam szóval, ő csak hallgatott. Lesütötte fejét, mintha mélázna valamin. Kalapjáról esőerecskék csordogáltak az arcára. Gyönyörű volt! Szóról szóra ideiktatom, amit beszéltünk:
 – Jelizaveta Szergejevna, én elmondom magának, mit érzek. Magán a sor.
 – Kételkedem érzelmei őszinteségében.
 Én a legostobább vállvonással feleltem, és olyasmit hebegtem, hogy akár esküt is teszek rá, vagy valami ehhez hasonlót.
 – Hallja, maga a Turgenyev hőseinek nyelvén beszél – mondotta –, egyszerűbben kéne.
 – Ennél egyszerűbben nem lehet: szeretem.
 – No és?
 – Magát illeti a szó.
 – Viszontvallomást akar?
 – Választ akarok.
 – Ide hallgasson, Tyimofej Ivanovics… Egyebet nem mondhatok, mint azt, hogy tetszik egy picikét… Jó magas.
 – Még növök is – ígértem.
 – De hát olyan kevéssé ismerjük egymást, keveset érintkeztünk…
 – Együnk meg együtt egy pud sót, akkor majd közelebbről megismerjük egymást.
 Rózsás tenyerével megtörölte vizes arcát.
 – Hát jó, álljunk össze. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Csak adjon egy kis időt, hogy szakítsak előző szerelmemmel.
 – Ki az? – érdeklődtem.
 – Nem ismeri. Orvos. Nemi betegeket gyógyít.
 – Mikorra lesz szabad?
 – Remélem, péntekre.
 – Együtt fogunk élni? Vagyis hát egy lakásban?
 – Igen, így talán kényelmesebb lesz. Majd maga hurcolkodik át hozzám.
 – Miért?
 – Az én szobám nagyon kényelmes. Tiszta. A háziasszony is szimpatikus nőszemély.
 Nem ellenkeztem. A Tverszkaja utca sarkán váltunk el. Meg is csókoltuk egymást, egy hölgy nagy csodálkozására.
 Mit tartogat számomra a holnap?
 Május 22.

 Most élem a mézesnapokat. A »mézes« hangulatot ma az keserítette meg, hogy Liza azt parancsolta: váltsak fehérneműt. igaza van: az én fehérneműm – elnyűtt vacak mind. De a pénz, a pénz!… Az enyimet költjük, pedig úgyis alig van. Valami munkát kéne keresni.
 Május 24.

 Ma elhatároztam, hogy veszek magamnak egy csomó fehérneműt, de Liza előre nem látott költségbe vert. Arra fájt a foga, hogy valami jobb vendéglőben ebédeljünk, no meg selyemharisnyát akart venni magának. Meg is ebédeltünk, meg is vettük, de én a kétségbeesés szélén állok: oda az új fehérnemű!
 Június 2.

 Ma kilenckor ébredtünk fel. Van egy átkozott szokásom: mindig mozgatom a lábam ujját. Nahát, ez most a következő keserves eredményre vezetett: Liza felhajtotta a paplant, és hosszasan szemlélte a lábam fejét. Ilyeténképpen foglalta össze megfigyeléseit:
 – Neked nem lábad van, hanem patád! Annál is pocsékabb!
 – Borzongva, finnyásan rángatódzott a válla, magára húzta a takarót, és falnak fordult.
 Azt sem tudtam: fiú vagyok-e, vagy lány. Magam alá húztam a patámat, és megérintettem a vállát.
 – Liza!
 – Hagyjon békében!
 – Liza, hát ez képtelenség! Nem változtathatok a lábam formáján, nem rendelésre készült az.
 Arccal fordult felém. Dióbarna szeme gonosz csokoládébarna árnyalatot öltött.
 – Még ma szíveskedjék valami szert vásárolni izzadság ellen!
 Bölcsen megjegyeztem, hogy neki meg állandóan nyirkos a tenyere. Agyonhallgatta, de az én lelkemre – hogy fennkölt stílusban fejezzem ki magam – sötét felleg árnya hullt…
 Június 4.

 Ma csónakáztunk a Moszkva folyón. A Don-vidéket idéztük emlékezetünkbe. Jelizaveta méltatlanul viselkedik: folyton-folyvást rajtam köszörüli a nyelvét, néha túl goromba hozzám. Ha ugyanúgy viszonoznám, ez az elkerülhetetlen szakítást jelentené, én pedig nem akarok szakítani. Minden komiszsága ellenére is egyre jobban ragaszkodom hozzá. Lizának csak az a baja, hogy nagyon elkényeztették. Attól tartok: az én hatásom nem lesz elég, hogy gyökeresen átgyúrja jellemét. Kedves, hóbortos lány. Azonkívül olyasmiket ismer tapasztalatból, amiknek én legfeljebb csak hírét hallottam. Hazatérőben bevonszolt egy patikába, mosolyogva vett egy kis zsírkövet meg még valami ördöngös szert.
 Nagyon elegánsan meghajoltam és megköszöntem.
 Nevetséges, de így van!
 Június 7.

 Szellemi batyuja vajmi szegényes. De egyebekben bárki tanulhatna belőle. Elalvás előtt mindennap forró vízben mosogatom a lábam, meghintem kölnivel, és szórok rá valami vacakságot.
 Június 16.

 Napról napra tűrhetetlenebb. Tegnap idegrohamot kapott. Az ilyennel nehéz megférni egy fedél alatt.
 Június 18.

 Semmiféle közös vonás sincsen bennünk. Két malomban őrölünk.
 Ma reggel, mielőtt a péküzletbe indult volna, pénzt vett ki a zsebemből, és ráakadt erre a füzetre. Kihúzta.
 – Mi ez?
 Elöntött a forróság. Mi lesz, ha felüt egy-két lapot?
 – Aritmetikai számításoknak való füzet – feleltem, és magam is csodálkoztam, milyen természetes hangon hazudtam.
 Liza közömbösen dugta vissza a zsebembe és elment. Több óvatosságot! Négyszemközti szellemesség csak akkor ér valamit, ha nem olvassa avatatlan.
 Vaszja barátom bezzeg jól fog szórakozni vele!
 Június 21.

 Megdöbbent ez a Jelizaveta! Huszonegy éves. Mikor ért rá ennyire lezülleni? Miféle családja lehet, hogy nevelhették, ki törődött a fejlődésével? Ezek a kérdések rendkívül érdekelnek. Liza boszorkányosan csinos. Büszke is tökéletes idomaira. Az önimádaton kívül egyéb kultuszt nem ismer. Megpróbáltam néhányszor komoly dologról beszélni vele… Könnyebb az óhitűt meggyőzni arról, hogy nincs Isten, mint Lizát átnevelni.
 A közös élet értelmetlenné, ostobává silányul. De mégis halogatom a szakítást. Bevallom, mindezek ellenére is tetszik. Húsommá-véremmé vált.
 Június 24.

 Milyen egyszerű a rejtvény nyitja: ma kiöntöttük egymásnak, ami a begyünkben volt. Liza azt mondta, hogy én nem tudom kielégíteni. A szakítás még nem következett be. De a napokban biztosan sor kerül rá.
 Június 28.

 Nehéz az elválás. Úgy befont, mint a hínár. Ma kiruccantunk a Verébhegyre. A hotelszoba ablakánál ült. A párkány faragásai közt vastag sugárban zuhogott a napfény színarany haja fürtjeire. Parancsolj: itt egy csipetnyi poézis, ha az is kell!
 Július 4.

 Én faképnél hagytam a munkát, Jelizaveta meg faképnél hagyott engem. Ma Sztrezsnyevvel söröztünk:. Tegnap vodkáztunk. Jelizavetával úgy váltunk el, ahogy kultúremberekhez illik, korrektül. Minden cécó és hercehurca nélkül. Ma láttam a Dimitrovkán egy zsokécsizmás fiatalemberrel. Tartózkodóan viszonozta köszönésemet. Ennél a pontnál ideje is volna befejezni feljegyzéseimet. Kiapadt a forrás.
 Július 30.

 Egészen váratlanul megint tollat kell ragadnom. Kitört a háború! Állati lelkesedés tomboló rohama. Minden keménykalapból s minden pondrós kutyából versztányira bűzlik a fene nagy hazafiság. A fiúk fel vannak háborodva, de én nagyon örülök. Egyébként sorvaszt a vágy az »elveszett paradicsom« után. Tegnap álmodtam is Jelizavetával. Bennem maradt a bú nyoma. Szórakozni kéne!
 Augusztus 1.

 Torkig vagyok már a duhajkodással. Kísért a múlt, a bánatos vágy. Szopogatom, mint csecsemő a cucliját.
 Augusztus 3.

 Itt a megoldás! Megyek a csatába! Hülyeség? De még mekkora! Szégyelljem miatta magam?
 Elegem van már mindenből! Nincs mihez kezdenem. Legalább egy makulányi másfajta érzést nekem! Pedig ez a csömör még ismeretlen volt két évvel ezelőtt, öregszem, vagy mi a szösz?!
 Augusztus 7.

 Vagonban írok. Csak imént indultunk el Voronyezsből. Holnap leszállok Kamenszkajában. Szilárdan eltökéltem: síkraszállok »a hitért, a cárért, a hazáért!«, ámen!
 Ünnepélyes búcsúztatást rendeztek tiszteletemre. Az atamán becsiccsentett, és gyújtó beszédet kanyarított. Később oda is súgtam neki: »Nagy marha maga, Andrej Karpovics!« Leesett az álla, és úgy megsértődött, hogy belezöldült a pofája. Csípősen sziszegte vissza: »Művelt ember létére vajon maga nem azok közé tartozik, akiknek ezerkilencszázötben korbáccsal poroltuk ki a pantallóját?« Azt feleltem, hogy – sajnos – nem »azok közé« tartozom. Apám zokogott, és odamászott megcsókolni. Szegény jó apám! Lennél csak az én bőrömben! Tréfából azt ajánlottam neki, tartson velem. Riadtan kiáltott fel: »Mi lesz a gazdasággal?« Holnap utazom az állomásra.
 Augusztus 13.

 Itt-ott még lábon a vetés. A dombok tetején kövér hörcsögök. Megdöbbentően hasonlítanak azokra a németekre, akiket az olcsó kőnyomású képeken Kozma Krjucskov felnyársal lándzsájával. Éltem-éldegéltem erőben, egészségben, tanultam a matematikát és egyéb egzakt tudományokat, és sohase hittem volna, hogy ilyen nagy »soviniszta« válik belőlem. Majd az ezredben csevegek róla a kozákokkal.
 Augusztus 22.

 Valami állomáson láttam az első fogolyszállítmányt. Karcsú osztrák tiszt atlétatartással haladt a pályaudvar felé, fedezet alatt. A peronon sétáló két kisasszony rámosolygott. A tiszt, elhaladtában, nagyon kecsesen meghajolt, és puszit dobott nekik.
 Még fogságban is simára borotválkozik, gáláns; sárga lábszárvédős csizmája ragyog. Egy darabig szemmel tartom: szép fiatal legény, kedves, barátságos arc. Ha az ember ilyennel ütközik össze – nem képes kardot emelni rá.
 Augusztus 24.

 Menekültek, menekültek, menekültek… Minden vágány menekülteket, katonákat szállító szerelvényekkel van tele.
 Elfutott mellettünk az első kórházvonat. Az állomáson fiatal katona ugrott le a kocsiról. Arcán kötés. Szóba elegyedtünk. Kartács ütött rajta sebet. Roppant örül, hogy aligha kell szolgálnia többé, megsérült a szeme. Nevet.
 Augusztus 27.

 Itt vagyok a magam ezredénél. Az ezredparancsnok remek vénember. Alsóbb kerületekből való vén kozák. Itt már vérszag érzik. Hír szerint holnapután megyünk a tűzvonalba. A 3. század 3. szakasza az enyém. Csupa konsztantyinovszkajai kozák mind. Mogorva fickók. Csak egy nótás kedvű tréfacsináló van köztük.
 Augusztus 28.

 Elvonulunk. Ma különösen erős az ágyúdörgés arrafelé. Az embernek az a benyomása, mintha vihar közelegne, és távoli mennydörgés robbanna sűrűn. Még bele is szimatoltam a levegőbe: nem érzik-e az eső szaga? De az ég tisztán ragyogott, mint a selyematlasz.
 Ménem tegnap lesántult, beleütötte a lábát a tábori konyha kerekébe. Minden új, szokatlan, és nem tudom, mihez fogjak, miről is írjak.
 Augusztus 30.

 Tegnap nem jutott írásra időm. Nyeregben firkantom ezt is. Imbolygok. Nem csoda, ha a betűk úgy másznak elő a ceruzahegy alól, mint iromba szörnyek. Hárman megyünk, ponyvával, szénáért.
 A fiúk most kötözik, én meg hasalok, és némi késéssel »lerögzítem« a tegnapi eseményeket. Tegnap Tolokonnyikov őrmester felderíteni küldött hatunkat (megvetően »deák«-nak titulál: »Hé, te deák, lötyög a patkó a lovad lábán, észre se veszed?!«). Keresztülhaladtunk valami félig felperzselt falucskán. Kutya meleg volt. Csupa víz a ló is, mi is. Kár, hogy a kozáknak nyaranta is posztónadrágot kell hordania. A falun túl, egy árokban megpillantottam az első hullát. Német volt. Lába térdig az árokban. Hanyatt fekszik. Fél keze háta alá csavarodott. A másikban tölténytárt szorongat. A puska nincs mellette. Irtóztató benyomás. Ahogy emlékezetembe idézem, mit éltem át, a hideg is végigborzongatja a hátam. Olyan pózban feküdt, mintha először lábát az árokba lógatva csak leült, később meg hanyatt dőlt volna, hogy pihenjen egy kicsit. Szürke mundér, acélsisak. Kilátszik a bőrbélés. Mintha összegöngyölt papírlemez volna, ami a cigaretta végében nem engedi kihullni a dohányt. Úgy megdöbbentett ez az első élmény, hogy nem is emlékszem az arcára. Csak a nagy, sárga hangyákat láttam: ott mászkáltak sárga homlokán és összehúzott, megüvegesedett szemén. A kozákok elhaladtukban keresztet vetettek. Az egyenruha jobb oldalán sötétlő vérfoltot pillantottam meg. A golyó a jobb oldalába fúródott, és teljesen keresztüljárta. Ahogy elléptettem mellette, észrevettem, hogy bal oldalán, ahol a golyó kirepült, sokkal nagyobb a folt, és a földön nagyobb vértócsa van, egyenruhája cafatokban lóg.
 Ahogy elhaladtam mellette, összerázkódtam. Így fest hát ez…
 A Trundalejnak* csúfolt őrmester próbálta megédesíteni a fanyar hangulatot; disznó viccet mesélt, de neki is remegett az ajka…
 A falutól fél versztányira valami felgyújtott gyár téglafalai és kormos fekete tetők emelkedtek. Féltünk egyenest haladni az úton, mert az üszkös romok mellett vezetett, elhatároztuk, hogy megkerüljük. Oldalt kanyarodtunk. Ebben a pillanatban lövöldözni kezdtek ránk. Az első lövés pukkanása – akármilyen szégyen, gyalázat is – majd levetett a nyeregből. Belekapaszkodtam a kápába, gépiesen ráhajoltam, és megrántottam a kantárt. A falu felé vágtattunk az árok és a német hulla mellett.
 Csak akkor ocsúdtunk fel, mikor magunk mögött hagytuk a falut. Később visszalopóztunk. Leszálltunk a lóról. A paripákat két lovásszal hátrahagytuk, mi meg négyen a falu szélére gyalogoltunk, ahhoz az árokhoz. Meggörnyedve haladtunk végig az árokban. Én már messziről láttam az elesett német térdben behajlott, rövid sárga csizmás lábát. Lélegzetemet visszafojtva mentem el mellette, mintha aludna, s félnék felserkenteni. Alatta nedvesen zöldellt a letaposott gyep…
 Lefeküdtünk az árokban. Néhány perc múlva kilenc német ulánus lovagolt elő a felgyújtott gyár romjai mögül. A tiszt előrerúgtatott, metsző torokhangon rikoltott valamit. A kis osztag felénk ügetett. A fiúk kiabálnak, hogy segítsek nekik összekötözni a ponyvát. Megyek.
 Augusztus 30.

 Szeretném végigmondani, hogy lőttem először emberre. Mikor a német ulánusok felénk ügettek (most is szemem előtt lebeg csukaszürke egyenruhájuk, a sisak ragyogó, tölcsér formájú taraja meg az imbolygó, zászlós lándzsák).
 Az ulánusok alatt sötétpej lovak ficánkoltak. Valahogyan az árok partjára tévedt a tekintetem. Egy kis smaragdzöld bogarat pillantottam meg. Szemlátomást nőtt, és szörnyűséges méreteket öltött. Mint valami óriás, mászott – megdöntve a fűszálakat – a part megszáradt, szemcsés agyagjának nekivetett könyököm felé. Felkapaszkodott terepszínű gimnasztyorkám ujján, és sebesen lemászott a puskára, a puskáról a szíjra. Tekintetemmel követtem vándorlását, csak a Trundalej őrmester torkából kirobbanó hang ütötte meg a fülem: »Lőjetek hát, mire vártok?!«
 Még szilárdabban megvetettem a könyökömet, összehúztam bal szemem, éreztem, hogy dagad a szívem, olyan óriásivá dagad, mint az a smaragdzöld kis bogár. A célzókeret résében egyenruha csukaszürke alapján táncolt a célgömb. Mellettem elsütötte a puskáját Trundalej. Én is meghúztam a ravaszt, és már hallottam is golyóm vonító röpülését. Valószínűleg túl alacsonyra állítottam az irányzékot. A golyó, mint valami repeszdarab, a hant tetejéről füstölgő porgomolyokat tépett le. Először lőttem emberre. Elpufogtattam egy tárra valót, de nem is céloztam, nem láttam magam előtt semmit. Utoljára is betoltam a závárzatot, elcsettentettem a ravaszt, mert elfelejtettem. hogy nincs a tárban több töltény. Csak ekkor pillantottam a németekre. Ugyanolyan rendezetten ügettek vissza. Leghátul a tiszt. Most is kilencen voltak. Láttam a tiszt lovának sötétpej tomporát és az ulánus sisaktarajának csillogó fémlemezét.
 Szeptember 2.

 Tolsztoj Háború és béké-jében van egy rész, ahol a két ellenséges csapat közötti mezsgyéről ír, a bizonytalanság mezsgyéjéről, amely mintegy elválasztja az élőket a halottaktól. Az a lovasszázad, amelyben Nyikolaj Rosztov szolgált, rohamra indul, és Rosztov gondolatban megvonja ezt a határvonalat. Ma különösen élesen merült fel emlékezetemben a regénynek ez a jelenete, mert ma hajnalban rohamot indítottunk a német huszárok ellen… A tüzérséggel nagyszerűen támogatott huszáregységek reggel óta folyton szorongatták gyalogságunkat. Láttam, amint katonáink – azt hiszem, a 244. és 273. gyalogezred – futottak, ahogy lábuktól tellett. A szó betű szerinti értelmében demoralizálódtak a kudarcba fulladt támadás folytán, amikor a két ezred tüzérségi előkészítés nélkül indult támadásra, és az ellenséges tűz úgy irtotta őket, hogy az egész állománynak szinte harmada odaveszett. Gyalogságunkat üldözőbe vették a német huszárok. Ekkor vetették harcba az erdei csapásnál tartalékban álló ezredünket. Leírom, hogyan ragadt meg emlékezetemben ez a dolog. Hajnali három órakor Tisvicsi falvából vonultunk ki. Sűrű, pitymallat előtti köd. Élesen érzett a fenyő tűlevelének s a lábon álló zabnak a szaga. Századokra tagolva haladt az ezred. A dűlőről balra fordultunk, és a gabonaföldeken haladtunk tovább. A lovak prüszkölve lépkedtek, patájuk leverte a zabról a harmatot.
 Még köpenyben is fázik az ember. Az ezredet sokáig húzták-vonták ide-oda a mezőn, és óra múltán már egy tiszt nyargalt oda hozzánk az ezredtörzsből, utasításokat adott a parancsnoknak. A mi öregünk elégedetlen hangon ismételte a parancsot, és derékszögben fordult az erdő felé. Mi meg rajoszlopban szorongtunk a keskeny dűlőn. Tőlünk valahol balra javában folyt a harc. Német ütegek durrogtak ott, mégpedig a hangról ítélve, elég szép számban. A lövések döreje ide-oda hullámzott. Úgy rémlett, mintha felettünk égne ez az illatos tűlevelű erdő. Napkeltéig csak közönség volt az ezredünk. Azután végigremegett rajta egy bágyadt, szánalmas, erőtlen hurrá. Aztán csend, amin csak a géppuskák tisztán hallható ropogása fúródik keresztül. Ebben a pillanatban oly zűrzavarosan tolongtak bennem a gondolatok! E percben csak egyvalami vésődött emlékezetembe, de olyan világosan és élesen, hogy szinte fájt: csatárláncban támadásra induló, sokarcú gyalogságunk.
 Zsák formájú, szürke alakokat láttam; terepszínű palacsintasapkában, térden alul érő durva katonacsizmában taposták az őszi földet, és hallottam az élő, izzadt embereket száraz hullává mészárló német géppuskák éles, rekedt kacagását. A két ezredet elsöpörték. A puskát eldobálva rohantak visszafelé. Német huszárezred a sarkukban. Háromszáz ölnyire vagy még közelebb értek, mi éppen az oldalukat fenyegettük. Vezényszó. Villámgyorsan felsorakoztunk. Egyetlen, hideg »rajta, hajrá«-t hallok. Úgy fékez, mint a zabla, de mégis – repülünk. Lovam olyan szorosra konyítja fülét, hogy úgy rémlik, mintha kézzel sem lehetne egyenesre tépni. Hátranézek – mögöttem vágtat az ezredparancsnok és két tiszt. Na: itt van az a mezsgye, amely elválasztja az élőket a halottaktól. Micsoda nagy őrültség ez!
 A huszárok tömörítik széttöredezett soraikat és visszafordulnak. Csernyecov hadnagy szemem előtt kaszabolt le egy német huszárt. Láttam, amint egy 6. századbeli kozák utolért egy németet, és eszeveszett dühvel vágott kardjával a huszárló tomporára. A felröppenő kardról cafatokban libbent szét a bőr… Nem, ez képtelenség! Nincsen rá szó! Amikor később visszatértünk, láttam Csernyecov arcát – kissé töprengő, higgadtan vidám arca volt –, nem a nyeregben ül, hanem preferánsz mellett – miután megölt egy embert. Sokra viszi még Csernyecov hadnagy! A tehetsége – megvan hozzá!
 Szeptember 4.

 Ma pihenünk. A 2. hadtest 4. hadosztályát a front felé vonják össze. Kobilino falvában állomásozunk. Ma reggel erőltetett menetben vonultunk át a falun, all. lovashadosztály egységei és az uráli kozákok. Nyugaton javában dúlnak a harcok. Szakadatlan dörej, pufogás. Ebéd után elmentem a kórházhoz. Éppen akkor ért oda egy sebesültszállítmány. A szanitécek nevetgélnek, mikor lerakodnak egy szekérről. Közelebb megyek. Magas, ragyás katona nyögve, mosolyogva száll le egy egészségügyi segítségével. »Na, kis kozák – mondja hozzám fordulva –, nekem ugyan meghajigálták egy kis borsóval a fenekem. Négy kartácsrepesz fúródott belé.« »Hátul robbant a gránát?« kérdezte a szanitéc. »Dehogyis hátul – én támadtam farral a németet.« A házból irgalmasnővér lépett ki. Amint rátekintettem, annyira erőt vett rajtam a remegés, hogy kénytelen voltam a szekérnek dőlni. Megdöbbentően hasonlít Jelizavetához! Ugyanaz a szem, ugyanolyan tojásdad arc, szakasztott olyan az orra, haja, mindene, még a hangja is. Vagy csak én látom olyannak? Hát ezentúl minden nőben találok majd valamit, ami őhozzá hasonlít?!
 Szeptember 5.

 Álló napon át abrakoltattuk a lovakat a nyári jászlak mellett, és most megint visszaindulunk – oda! Testileg teljesen roncs vagyok. A trombitás nyergeljt fúj. Ebben a pillanatban élvezettel lőttem volna agyon!…”
 Grigorij Melehovot a századparancsnok kiküldte, hogy teremtsen összeköttetést az ezredtörzzsel. A minapi csaták színtere mellett ellovagolva, elesett kozákot pillantott meg közvetlen a kövesút mentén. Szőke fejét az út pata vájta kövéhez szorítva feküdt a hulla.
 Grigorij leszállt, és befogott orral (a halott édeskés, sűrű hullaszagot árasztott már) megmotozta. Nadrágja zsebeben találta ezt a füzetet, tintaceruzacsonkot meg egy kis bugyellárist. Leoldotta róla a tölténytáskát, végigfuttatta szemét a már oszlásnak indult fakó, nedves arcon. Halántékon és orrtőnél nyirkosan, bársonyosan feketéllett. Homlokára valami halotti töprengés vonta ferde ráncba sötétszürke por ülepedett.
 Grigorij befödte a hulla arcát egy batiszt zsebkendővel, amit a halott zsebében talált, és olykor visszatekintve lovagolt tovább a törzs felé. A füzetet átadta a törzsírnokoknak. Azok csoportosan olvasták végig, jókat nevettek egy idegen ember rövid életén és gyarló, földi szenvedélyein.
 12

 A 11. lovashadosztály Lesnyuv elfoglalása után állandó harcok közepette vonult át Sztanyiszlavcsikon, Radzivillovón, Brodin, és augusztus 15-én Kamenka-Sztrumilovo városa közelében fejlődött fel. Mögötte vonult a hadsereg. A legfontosabb hadászati szakaszokra összpontosították a gyalogos csapatokat, a gócpontokra vonták össze a parancsnokságokat és a vonatosztagokat. A Baltikumtól, mint hóhér kötele, húzódott lefelé a front. A vezérkarok nagyszabású támadások terveit dolgozták ki. A térképek mellett tábornokok törték a fejüket, küldöncök száguldoztak, hordták szét a parancsokat, száz- meg százezer katona vonult a halál elébe…
 A felderítők jelentették, hogy az ellenség nagy lovas erőket von a város felé. Az utak mentén, a cserjésekben itt is, ott is felfellángolt egy-egy csetepaté: kozák járőrök érintkezésbe kerültek az ellenséges járőrökkel.
 Grigorij Melehov, miután elvált bátyjától, a hadjárat egész ideje alatt valami szilárd támpontot keresett lelkében, de nem talált. Véget akart vetni a beteges töprengésnek. Az utolsó menetszázaddal együtt a harmadik korosztálybelieket is beleolvasztották az ezredbe. Egy kazanszkajai kozák: Alekszej Urjupin egy szakaszba került Grigorijjal. Urjupin magas, kissé görnyedt hátú, előreugró állú, sarlós kalmük bajuszú ember volt. Vidám, bátor szeme örökké nevetett, pedig már benne volt a korban.
 Kopasz feje világított, mint a holdvilág, csak bibircsókos pucér koponyája két oldalán bokrosodott némi gyér szőke haj. A kozákok mindjárt első nap elnevezték Csimbókosnak. Brodi alatt az ezred pihent egy napot. Grigorij egy házban szállt meg Csimbókossal.
 Beszédbe elegyedtek.
 – Melehov, te valahogy olyan színehagyott lettél.
 – Hogyhogy színehagyott? – komorodott el Grigorij.
 – Olyan hervadt vagy, mint a beteg – magyarázta Csimbókos. A nyári jászol mellett abrakoltatták a lovakat, nekidőltek a rozzant, mohos kerítésnek. Az utcán négyes sorokban vonultak végig a huszárok. A kerítések tövében temetetlen hullák hevertek (mikor kiszorították innen az osztrákokat, kemény verekedésre került a sor a külváros utcáiban), a leégett zsinagóga romjai alól kormos füst szivárgott elő. A város nagy pusztítás és iszonyatos üresség képét mutatta ebben a színekkel dúsan hímzett alkonyati órában.
 – Egészséges vagyok én. – Grigorij köpött egyet. Rá se nézett Csimbókosra.
 – Ne hazudj! Látom.
 – Mit látsz?
 – Szepegsz, takonypóc?! Félsz a haláltól?
 – Marha vagy! – mondta Grigorij megvetően, és hunyorogva vizsgálgatta a körmét.
 – Mondd, öltél már embert? – kérdezte tagoltan Csimbókos, és firtatón meredt Grigorij arcába.
 – Öltem. Mér?
 – Nyomja a lelked?
 – Nyomjaaa? – nevetett Grigorij.
 Csimbókos kirántotta a kardot hüvelyéből.
 – Levágjam a fejed?
 – És aztán?
 – Agyonváglak, és meg se kottyan: bennem nincs semmi szánalom! – Csimbókos szeme nevetett, de Grigorij érezte a hangján meg ragadozóéra emlékeztető orrcimpája remegésén, hogy komolyan beszél.
 – Furcsa vadember vagy te, hallod – mondta Grigorij, és figyelmesen nézett Csimbókos arcára.
 – Gyenge a szíved. Hát a Baklanov-huszárvágást ismered? Ide süss!
 Csimbókos kiválasztott a kiskertben egy vén nyírfát, egyenest odament hozzá.
 Görnyedten állt mellette, célozgatta a szemével. Hosszú, eres karja, lapátmancsa mereven csüngött.
 – Ide süss!
 Lassan ütésre emelte a kardot, és leguggoltában iszonyú erővel hirtelen ferde vágást ejtett. A tövétől két rőfnyire kettémetszett nyírfa, ágaival a csupasz ablakrámákba akadva, a ház falát súrolva zuhant le.
 – Láttad? Tanuld meg! Baklanov atamán volt, hallottál róla? Micsoda kardja volt annak! A vájatai kényesővel vótak telitőtve, nehéz vót felemelni, de metszett – kettévágott az egy lovat is. Így ni!
 Grigorij soká nem tudta elsajátítani a vágás bonyolult fortélyát.
 – Erősnek erős vagy, de vágni – azt nem tudsz. Így kell, ide nézz – tanította Csimbókos, és kardja ferde röptében iszonyatos erővel vágta a célt.
 – Az embert bátran hasítsd! Puha, mint a tészta – mondta oktató hangon Csimbókos, és nevetett a szeme. – Ne nagyon törd a fejed, hogy és mint. Kozák vagy – a te dógod ütni-vágni, nem kérdeni, mér. Csatában ellenséget ölni – szent és dicső. Isten minden megölt ellenségér megbocsátja egy-két bűnödet, akár ha kígyót ütöttél vón agyon. Állatfiút szükségtelen pusztítani, nem szabad – mongyuk bornyút vagy más egyebet –, de embert?! Azt nyugodtan irthatod. Alávaló féreg az ember… Moslék valami, szenny, bűz a földön, árt, akár a bolondgomba.
 Grigorij ellenvetésére összevonta homlokát, és durcásan elhallgatott.
 Grigorij meghökkenve vette észre, hogy Csimbókostól minden ok nélkül félnek a lovak. Mikor a jászolhoz lépett, a lovak konyítottak, mind egy csomóba verődött, mintha dúvad ólálkodott volna körültük, nem ember. Sztyanyiszlavcsik alatt az erős, ingoványos terepen támadó század kénytelen volt gyalog szállni. Lóápolók szedték össze a lovakat, és fedezet alatt ellovagoltak egy szurdokba. Csimbókosra is sor esett: lóra kellett ügyelnie, de ő kereken megtagadta.
 – Urjupin, te ebfiadzotta dög, mér bújsz ki alólla, mi? – robbant rá a szakaszvezető.
 – Félnek tüllem. Biz isten! – erősítgette Csimbókos. Szemében ott bujkált az örök mosoly.
 Sose bízták rá a lovakat. A magáéval gyengéden bánt, gonddal ügyelt rá. De Grigorij mindannyiszor észrevette: mihelyt odament a gazdája – szokása szerint csípőre szorított könyökkel a paripa hátán, mint a hullám, gördült végig valami borzongás. A mén ideges lett.
 – Mondd csak, mér félnek tülled a lovak? – kérdezte Grigorij.
 – Ki lát beléjük? – vonogatta vállát Csimbókos. – Én sajnálom üket.
 – A részeg embert szagáról ismerik, azér félnek tülle, de te józan vagy.
 – Érzik, hogy kemény a szívem.
 – Farkasszíved van neked, de lehet, hogy semmilyen, csak követ tettek a helyébe.
 – Az is meglehet – hagyta rá Csimbókos.
 Kamenka-Sztrumilovo városa alatt az egész 3. szakasz parancsnokostul kivonult felderíteni: előző este egy átszökött cseh közölte a parancsnoksággal az osztrák csapatok elhelyezkedését, meg azt, hogy a Gorosi–Sztavincki vonalon várható az ellentámadás; állandóan figyeltetni kellett az utat, amelyen az ellenséges csapatok majd hihetőleg előrenyomulnak. E célból a szakaszparancsnok négy kozákot hagyott az erdőszélen a szakaszvezetővel. A többiekkel a domb mögött látszó cseréptetejű major felé lovagolt.
 Az erdő szélén, a rozsdás feszületű, hegyes tornyú kápolna mellett maradt Grigorij Melehov, a szakaszvezető meg három fiatal kozák – Szilantyev, Csimbókos és Miska Kosevoj.
 – Szálljatok le, fiúk – parancsolta a szakaszvezető. – Kosevoj, vezesd a lovakat azok megé a fenyőfák megé. Igen, oda, ahun sűrűbb.
 A kozákok derékba tört, kiszáradt fenyő alá heveredtek, cigarettáztak; a szakaszvezető pillanatra se vette el a messzilátót a szemétől. Tíz lépésnyire kipergett szemű, aratatlan rozs hullámzott. A szél még lábon kicsépelte a kalászokat. Üresen horgasztották le fejüket, szomorúan susogtak. Grigorij odakúszott a rozsvetéshez, teli kalászokat keresett, összemorzsolta őket, és foga közt őrölte a túlérett érdes szemet.
 – Tán csak nem osztrákok?! – kiáltotta halkan a szakaszvezető.
 – Hun? – rebbent fel Szilantyev.
 – Az erdőbül jönnek. Jobbra nézzetek!
 Lovas csoport rúgtatott elő a távoli cserjésből. Megálltak. Szétnéztek a róna tengerén, amelybe szirtfokként szögellett ki az erdő.
 Azután a kozákok felé vették útjukat.
 – Melehov! – szólította a szakaszvezető Grigorijt.
 Grigorij visszakúszott a fenyőhöz.
 – Engedjük őket közelebb, aztán sortüzet adunk le rájuk. A puskát tartsátok lövésre készen, fiúk! – súgta lázasan a szakaszvezető.
 A lovasok jobbra tartva léptettek mind előbbre. A négy kozák lélegzetét visszafojtva, némán feküdt a fenyő alatt.
 – Káplár, vigyázat! – hozott errefelé a szél egy csengő, fiatal hangot.
 Grigorij felemelte a fejét: hat, zsinórral kihányt, szép mentés magyar huszár lovagolt feléjük csoportosan. A legelülső nagy, fekete lovon ült, kézben tartotta a karabélyt, és mély hangján halkan nevetett.
 – Tűz! – súgta a szakaszvezető.
 „Hu-hu-hakk!” – huhogott a sortűz.
 „Aha-ka-ka, ka-kak!” – ugatott mögöttük a visszhang.
 – Mi az? – kiáltott rémülten Kosevoj a fenyőfák mögül, aztán a lovakra förmedt: – Hóha, hogy a nyavalya törjön ki! Egészen megbokrosodott! A fene enné meg! – hangja kijózanítóan hangosan csengett.
 A huszárok csatárlánccá szakadozva ügettek a gabonaföldeken. Egyikük, aki kövér fekete lován elöl haladt, a levegőbe lőtt egyet. A hátulsó kissé lemaradt, lova nyakára bukott, visszavisszatekintett, bal kézzel sapkáját fogta.
 Csimbókos elsőnek ugrott fel, és futásnak eredt. Meg-megbotlott a rozs gazában. Puskáját súlyban tartotta. Száz ölnyire egy elesett ló rúgkapált a levegőbe. Mellette sipka nélkül állt a magyar huszár, esés közben megsérült lábát dörzsölgette. Már messziről kiabált valamit, és magasra emelte a kezét. Vissza-visszapillantott árkon-bokron túl robogó cimboráira.
 Mindez olyan gyorsan ment végbe, hogy Grigorij csak akkor ocsúdott fel, amikor Csimbókos a kis fenyves felé vezette a foglyot.
 – Levetni, hadfi úr! – kiáltotta, és durván maga felé rántotta a magyar lovassági kardot.
 A fogoly zavartan elmosolyodott, kapkodott összevissza. Készségesen igyekezett lecsatolni a szíjat, de keze szemmel láthatóan remegett, és sehogyan se sikerült kikapcsolnia a csatot. Grigorij óvatosan segített neki, és a huszár – magas növésű, pufók arcú fiatal legény, borotvált felső ajka szögletében apró szemölccsel – hálásan mosolygott reá, bólintott felé fejével köszönetül. Mintha örömet szereztek volna azzal, hogy megszabadították fegyverétől. A kozákokat vizsgálgatva, előkotorászta zsebéből a dohányzacskót, gagyarászott valamit, kézzel-lábbal kínálta őket: gyújtsanak rá.
 – Dohánnyal kínál – mosolyodott el a szakaszvezető, és már tapogatta a zsebében a cigarettapapírt.
 – No, gyújtsunk rá erre az idegen dohányra – kacagott Szilantyev.
 A kozákok cigarettát sodrottak, rágyújtottak. A fekete kapadohány erősen a fejükbe szállt.
 – Hol a puskája? – kérdezte a szakaszvezető, és mohón szívta a cigarettát.
 – Itt van, ni – mutatott Csimbókos a háta mögül kikandikáló sárga szíjra.
 – Be kellene kísérni a századhoz. A törzsnél biztosan szükség van nyelvre. Ki kíséri el, fiúk? – kérdezte a szakaszvezető, torkát köszörülve, és végighordozta fátyolos szemét a kozákokon.
 – Majd én elkísérem – ajánlkozott Csimbókos.
 – No vidd!
 A fogoly, úgy látszik, megértette, szánalmas mosollyal elmosolyodott. De iparkodott erőt venni magán, kapkodva fordította ki zsebét, és összenyomott, olvadt csokoládét dugott a kozákok markába.
 – Ich ruszin… ruszin… neic aztric! – tördelte, keverte a szavakat nevetségesen gesztikulált, és folyton nyújtogatta a kozákoknak az illatos, olvadt csokoládét.
 – Van még fegyver? – kérdezte tőle a szakaszvezető. – Ne gagyarássz, úgyse értjük! Livorvert jiszty? Pukk-pukk jiszty? A szakaszvezető megnyomta a képzeletbeli ravaszt.)
 – Nem jiszty! Nincs!
 A fogoly ádázul rázta a fejét. Szívesen hagyta magát megmotozni, pufók orcája remegett.
 A térdén szétrepedt lovaglónadrágból vér folyott, rózsás testén zúzódás látszott. Zsebkendőjével itatgatta fel a vért, összeráncolta homlokát, cicegett a szájával, és szüntelen hadart valamit… Sipkája az agyonlőtt ló mellett maradt. Engedélyt kért, hogy odamehessen felvenni a pokrócot, a sipkát és noteszét, mert abban van szeretteinek fényképe. A szakaszvezető hasztalan igyekezett megérteni; végén reménytelenül legyintett:
 – Kísérd!
 Csimbókos átvette a lovát Kosevojtól, ráült, megigazította a puskaszíjat, és kézzel mutogatott:
 – Na, gyerünk, vitéz úr! Az anyád mindenségit…
 A Csimbókos mosolyán nekibátorodott fogoly szintén elmosolyodott, és a ló mellett lépdelve, hízelgően, bizalmasan Csimbókos szikár lába szárára csapott tenyerével. Csimbókos ellökte a fogoly kezét, meghúzta a kantárt, és előreengedte.
 – Eredj a fenébe! Ne komázz, hé!
 A fogoly restelkedve szaporázta meg a lépést, elkomolyodva indult előre, és gyakran visszatekingetett az ott maradó kozákokra. Búbján pajkosan meredtek égnek a szőke fürtök. Ilyennek maradt meg Grigorij emlékezetében – panyókára vetett zsinóros huszármente, égnek álló hajtincsek, biztos, délceg járás.
 – Melehov, eredj, vedd le a nyerget a lovárul – parancsolta a szakaszvezető, és fájó szívvel köpött az ujját pörkölő cigarettacsutkára.
 Grigorij levette a nyerget a dög lóról. Maga se tudta, miért: felvette a közel hányódó sapkát is. Megszagolta a bélését: olcsó szappan és izzadság fűszeres szaga csapott az orrába. Vitte a nyerget, és óvatosan tartotta bal kezében a huszársipkát. A kozákok leguggoltak a fenyőnél, turkáltak a táskában, és vizsgálgatták a szokatlan alakú nyerget.
 – Jó dohánya van! Kérni kellett vóna még tülle egy sodrásra valót – sopánkodott Szilantyev.
 – Igaz, ammi igaz: a dohán, a jó vót!
 – Szinte édes a füstje, úgy csúszik az ember torkán, mint az olaj… – A szakaszvezető nagyot sóhajtott, mikor eszébe jutott; a nyál is összefutott a szájában.
 Néhány pillanat múlva a fenyő mögül előbukkant egy ló feje.
 Csimbókos jött vissza.
 – Mija? – ugrott fel ijedten a szakaszvezető. – Elengedted?
 Csimbókos korbácsával csápolva lovagolt oda, leszállt, nyújtózott egyet, és vállát dürückölte.
 – Hová tetted az osztrákot? – faggatta a szakaszvezető, szorosan melléje lépve.
 – Mit mászol a pofámba? – vicsorgott Csimbókos. – Meg akart szökni… gondoltam: agyoncsapom…
 – Eleresztetted?
 – Mikor kiértünk az útra, megütött… Hát én erre… kettéhasítottam.
 – Hazudsz! – kiáltotta Grigorij. – Ártatlanul ölted meg!
 – Mit zajolsz?! Mi közöd hozzá?!
 Csimbókos Grigorijra emelte jeges szemét.
 – Mi-i-i? – Grigorij lassan felállt, és idegesen remegő kézzel tapogatózott maga körül.
 – Ne üsd az orrod, ahová nem kell! Megértetted? Ne ugrálj! – ismételte szigorúan Csimbókos.
 Grigorij szíjánál megragadta a puskáját, és sebesen vállához emelte. Ujja remegett, sehogy se akadt rá a ravaszra. Megfakult arca furcsán eltorzult.
 – Nanana! – kiáltotta a szakaszvezető, és odarohant Grigorijhoz.
 Egy lökés megelőzte a lövést, és a golyó elnyújtott, vékony sivítással verte le a tűleveleket a fenyőfákról.
 – Mi az? – kiáltotta Kosevoj.
 Szilantyev tátott szájjal bámult, úgy is maradt.
 A szakaszvezető mellbe vágta Grigorijt, kirántotta a kezéből a puskát. Csak Csimbókos maradt nyugodtan, ugyanabban a helyzetben; ugyanúgy állt, fél lábbal előrelépve; bal kézzel övét fogta.
 – Lűjj még!
 – Agyonváglak! – rohant hozzá Grigorij.
 – Hadbíróság elé akartok kerülni? Azt akarjátok, hogy agyonlűjjenek benneteket? Letenni azt a puskát! – üvöltötte a szakaszvezető, visszatuszkolta Grigorijt, és karját feszület módjára széttárva, kettejük közé állott.
 – Hazudsz, nem mersz agyonütni! – nevetett fojtottan Csimbókos.
 Visszafelé menet, alkonyattájban Grigorij vette észre elsőnek az erdei csapáson a kettéhasított hullát. A többieket megelőzve, odaszöktette lovát és elnézegette. A fel-fel horkanó paripát alig tudta féken tartani. Kifordult kezét messzire széttárva, arcát a göndör mohába fúrva, hasmánt feküdt a lemészárolt fogoly. A zöld mohán bágyadtan, mint őszi levél, sárgállott tenyere. A minden bizonnyal hátulról reá mért borzalmas csapás válltól kötésig kettészelte.
 – Hát ezt csúnyán elintézte – dörmögte a szakaszvezető elhaladtában, és ijedten sandított a hulla elferdült feje búbján kókadtan csüngő szőke hajfürtökre.
 A kozákok szótlanul lovagoltak a század állomáshelyére. Az alkonyat estévé sűrűsödött. A szél tollas, fekete felhőt kergetett nyugatról. A mocsár felől nyirkos rozsda és rothadás édeskés szaga szállt. Bölömbika bömbölt. Az álmos csendet lószerszám csörömpölése, a véletlenül kengyelhez ütődő kard koppanása meg a paták taposta tűlevelek ropogása zavarta meg. A csapás felett fakóvá halványodtak a lebukó nap sötétvörös sugarai a fenyőfák törzsén. Csimbókos sűrűn rágyújtott. Az izzó parázs megvilágította a cigarettát görcsösen tartó ujjait, a domború, fekete körmöket.
 A felhő az erdő felett úszott, aláfestette, összesűrítette a földre vetett, kimondhatatlanul szomorú, fakó esti színeket.
 
 13

 A város elfoglalását célzó hadművelet korán reggel kezdődött.
 A gyalogos csapatoknak hajnalban az erdő mellől kellett megindítaniuk a támadást. Valahol zűrzavar keletkezett: két gyalogezred nem ért oda idejében; a 211. lövészezred azt a parancsot kapta, hogy vonuljon át a balszárnyra; a másik ezredet az átkaroló hadműveletek során ágyútűz alá vette – saját tüzérsége. Fejetlenség támadt. A végzetes zűrzavar keresztülhúzta a terveket. Az a veszély fenyegetett, hogy a támadás kudarcba fullad, ha ugyan nem verik szét teljesen a támadókat. Mialatt a gyalogságot ide-oda ráncigálták, és a tüzérek kirántották a kátyúból a fogatokat, ágyúkat, amelyeket valakinek a parancsára még az éjjel a mocsárba irányítottak, a 11. hadosztály támadásra indult. Az erdős, mocsaras terep nem engedte, hogy széles arcvonalon rohamozzák meg az ellenséget. Néhány szakaszon rajonként kellett rohamra indulniuk lovasszázadainknak. A 12. ezred 4. és 5. századát tartalékba helyezték. A többiek már belelendültek a támadás hullámába. A veszteglő századokhoz negyedóra múlva kirobbanó, reszkettető, „rrrááá, rá-á-á, rrrááá!…” ordítást és csatadörejt hozott a szél.
 – No, ugyan nekiveselkedtek a miéink!
 – Megindultak: hallik.
 – Kattog a géppuska.
 – Biztosan a miéinket aprítják.
 – Elhallgattak; vajon mér?
 – Most érnek oda, úgy lehet.
 – Majd nemsoká mink is rágyújtunk erre a nótára… – hallatszott töredékesen a kozákok beszélgetése.
 A századok egy erdei tisztáson álltak. A magas fenyők korlátok közé szorították a tekintetet. Mellettük szinte futvást haladt el egy század katona. A nyalka tartású őrmester kissé hátramaradt. Elengedte maga előtt az utolsó sorokat, és rekedten kiabálta:
 – Ne bontsátok meg a sort!
 A század a csajkákkal csörömpölve topogott tovább, és eltűnt az égeresedében.
 Egészen messziről, az erdős hágó mögül, mindjobban távolodva hallatszott a gyengülő, hullámzó ordítás: „Rááá… hurrrrá!…” – és aztán mintha elvágták volna, elnémult a kiabálás. Sűrű, unalmas csend függött a tartalék felett.
 – Na, most értek oda!
 – Csikarják egymást… Vagdalkoznak!
 Mindnyájan feszülten figyeltek, de a csend mozdulatlanul, áthatolhatatlanul állt. A jobbszárnyon az osztrák tüzérség ritkította a támadókat, és a géppuskák mintha sűrű öltéssel varrták volna a dobhártyát.
 Grigorij Melehov végignézett a szakaszon. A kozákok idegeskedtek, a lovak, mintha pőcsik csipkedte volna őket. Csimbókos a kápára akasztotta a sapkáját, izzadt, szürke, tar koponyáját törölgette. Grigorij mellett mohón szítta a mahorkafüstöt Miska Kosevoj. Körülöttük minden tárgy élesen rajzolódott ki, és megdöbbentően valószerűnek tetszett – így szokott ez lenni, ha az ember egész éjjel nem hunyja le a szemét.
 A két század három óra hosszat vesztegelt tartalékban. A lövöldözés elcsendesült, aztán újult erővel dagadt nagyra megint. Elberregett és néhány kört írt le felettük egy repülőgép. Elérhetetlen magasságban keringett, és mind magasabbra törve szállt el kelet felé. Alatta az ég kék mezején srapnelek tejszínű füstgomolyai pukkantak szét: légelhárítók is lövöldöztek.
 A tartalékot déltájt vetették harcba. Elszívták az egész mahorkakészletet, és az emberek már elcsigázódtak a várakozásban, amikor odaügetett egy huszárküldönc. A 4. század parancsnoka rögtön kivitte a századot a csapásra, onnan meg valahová oldalt vezette (Grigorijnak úgy rémlett, hogy ők most hátrafelé tartanak). Húsz percig az erdő sűrűjében haladtak. Az alakzat eléggé megszakadozott. Egyre közelebb kúszott hozzájuk a csatazaj. Valahol nem messze, mögöttük, gyorstüzelő üteg dörgött. Felettük vijjogva, csikorogva, a levegő ellenállásával küszködve szálltak a lövedékek. A század apróra tagolódott az erdei bolyongás közben: rendetlenül özönlött ki a tisztásra. Fél versztányira tőlük, az erdőszélen magyar huszárok aprították az orosz tüzérség kezelőlegénységét.
 – Század, sorakozó!
 Még nem is érkeztek egyenesre nyújtani a sort, mikor újabb vezényszó harsant fel:
 – Század! Kard ki, rohamra in-dulj!
 Pengék acélkék erdeje hussan. A század sebes vágtává gyorsítja az ügetést. A legszélső löveg mellett hat magyar huszár sürgölődött. Egyikük a kantárszárat markolta, úgy húzta a megbokrosodó lovakat; a másik kardjával ütötte őket, a többiek leszálltak a lóról, a küllőkbe kapaszkodva próbálták arrább moccantani az ágyút. Kissé messzebb csokoládészínű, kurtára vágott farkú kancáját táncoltatta egy tiszt. Parancsokat osztogatott. A magyarok észrevették a kozákokat, otthagyták az ágyút és ellovagoltak.
 „Így hát, így hát, így hát” – számolta magában Grigorij a pata koppanását. Lába egy pillanatra elvesztette a kengyelt. Mikor megérezte bizonytalan helyzetét a nyeregben, belső riadtsággal kapta el a kengyelt; lehajolt, beleakasztotta lába fejét, felemelte szemét, megpillantott egy hatos ágyúfogatot. Az első lovon – karjával a lova nyakát átölelve – feküdt a kocsis vérbe fagyva, ingére loccsant agyvelővel. A csődör patája egy elesett tüzér ropogva horpadó testébe mélyedt. A felfordított lőszeresláda mellett még két hulla feküdt, a harmadik az ágyútalpon nyúlt el hanyatt. Szilantyev Grigorij elébe vágva nyargalt. A kurta farkú kancán lovagló magyar tiszt szinte közvetlen közelről lőtt rá. Szilantyev felugrott a nyeregben, aztán lehanyatlott, és a kék messzeség után kapkodott ölelésre tárt karjaival… Grigorij megrántotta a gyeplőt, igyekezett jobb felől kerülni, hogy jobban kezére essék suhintani a karddal. A tiszt észrevette ezt a manővert, és kapásból lövöldözött rá. Kilőtt egy revolvertárat, aztán kirántotta a kardját. Három halálos csapást játszva védett ki; látszott, hogy ügyes vívó. Grigorij eltorzult szájjal szökkent utána negyedszer is; felállt a nyeregben (lovaik majdnem egymás mellett vágtattak; Grigorij jól látta a magyar hamuszürke, feszes bőrű, borotvált arcát, meg a hímzett számot az egyenruha gallérján), cselvágással kijátszotta a magyar éberségét, megváltoztatta a vágás irányát, és a kard hegyével lapockája közé suhintott, a második vágás a nyakát érte, ott, ahol a gerincoszlop véget ér. A magyar elejtette a karját, a kardot meg a kantárszárat, kiegyenesedett, kidüllesztette a mellét, mintha hátába csípett volna valami, és a kápára dőlt. Grigorij roppant megkönnyebbülést érzett, és nagy lendülettel a magyar fejére sújtott. Látta, hogy a kard vájatig hatolt a koponyacsontba a fül fölött.
 Egy hátulról rámért borzalmas ütés elrabolta Grigorij eszméletét. Forró, sós vér ízét érezte szájában, tudta, hogy most lefelé zuhan. Valahonnan oldalról, körbe keringve, sebesen rohant felé a tarlóra vetkezett föld.
 Esés közben kegyetlen lökés érte. Ez egy percre visszahozta a való világba. Kinyitotta szemét; vér öntözte mind a kettőt. Füle mellett patadobogás, paripák súlyos lihegése: „Hap, hap, hap!!”
 Utoljára nyitotta ki a szemét. Egy ló tágra fújt rózsás orrlyukát látta. Valaki most dugta kengyelébe a lábát. „Végem!” – siklott át agyán az enyhítő, megkönnyebbítő gondolat. Dörej, csatazaj, fekete üresség…
 14

 Jevgenyij Lisztnyickij főhadnagy augusztus első napjaiban elhatározta, hogy a gárda-testőrezredből áthelyezteti magát valamelyik hadseregbeli kozák ezredhez. Beadta kérelmét, és addig kilincselt, míg három hét múlva megkapta beosztását a hadra kelt sereg egyik ezredéhez. Miután az áthelyezést elintézte, Pétervárról elutazta előtt rövid levélben értesítette apját elhatározásáról:
 „Papa, lépéseket tettem, hogy a testőrezredből vezényeljenek át a hadseregbe. Ma meg is kaptam a beosztást, és már utazom is, hogy a 2. hadtest parancsnokánál jelentkezzem. Magát valószínűen meghökkenti ez az elhatározásom, de én a következőkkel megmagyarázom: terhemre volt a környezet, amelyben forgolódnom kellett. Parádék, fogadások, díszőrségek – egyszóval az egész udvari szolgálat halálosan untatott. Megcsömörlöttem már mindentől, valami elevenségre – ha úgy tetszik hőstettre vágyom. Fel kell tételeznem, hogy a Lisztnyickijek dicső vére szólalt meg bennem, azoké, akik a Honvédő Háborútól kezdve sok levelet fontak az orosz fegyver babérkoszorújába. Utazom a frontra. Kérem áldását. A múlt héten láttam a császárt, mielőtt a főhadiszállásra utazott. Istenítem ezt az embert. Belső őrségen álltam a palotában. Rodzjankóval jött, és mikor elhaladt mellettem, elmosolyodott, felém intett szemével, és azt mondta angolul: »Ez az én nagyszerű gárdám, annak idején majd ezzel fogom letromfolni Vilmos aduját.« Úgy istenítem, mint valami intézeti csitri. Nem szégyellem bevallani, noha már elmúltam huszonnyolc éves. Mélységesen felháborítanak azok a pletykák, amelyek pókhálóként fonják körül az uralkodó felséges nevét. Nem hiszem el, és nem is tudom elhinni őket. A minap majdnem agyonlőttem Gromov kapitányt, mert jelenlétemben tiszteletlenül mert nyilatkozni ő császári felségéről. Ez galádság. Meg is mondtam neki, hogy ilyen aljas pletykára csak azok vetemedhetnek, akiknek ereiben szolgavér csörgedez. Ez az összekoccanás több tiszt jelenlétében játszódott le. A düh paroxizmusa vett rajtam erőt, kirántottam revolveremet, és egy golyót akartam fecsérelni arra a pimaszra, de tiszttársaim lefegyvereztek. Napról napra elviselhetetlenebb az élet ebben a pöcegödörben. A gárdáezredekben – kivált a tisztikarban – nincs igazi hazafiság, sőt – kimondani is szörnyű! – még az uralkodóház iránti szeretet is hiányzik belőlük. Ez nem nemesség, hanem csürhe. Lényegében ezzel magyarázható szakításom az ezreddel. Nem tudok érintkezni olyan emberekkel, akiket nem tisztelek. Azt hiszem, mindent elmondtam. Bocsássa meg, hogy kissé összefüggéstelenül írok; sietek: be kell csomagolnom a bőröndömbe, és mennem kell a parancsnokságra. Jó egészséget kívánok, papa. A csapattól majd részletes levelet küldök.
 Szerető Jevgenyije”

 A varsói vonat este nyolckor indult. Lisztnyickij bérkocsin hajtatott ki a pályaudvarra. Mögötte a lámpák szürkéskék csillogásában fürdött Pétervár. A pályaudvaron zaj, tolongás. Túlnyomórészt katonákat látni. A hordár betette Lisztnyickij bőröndjét a vonatba, és miután kapott valami borravalót, szerencsés utat kívánt a nagyságos úrnak. Lisztnyickij lecsatolta a kardszíjat, levetette köpenyét, megoldotta derékszíját, és virágos selyem kaukázusi takarót terített a padra. A pad alsó végén, az ablaknál egy aszkétaarcú sovány pap kirakosgatta a hazai elemózsiát a kis asztalra, és falatozott. Rostos szakálláról morzsákat fricskázott le, és erősen kínálgatta a szemben ülő gimnazista-egyenruhás, kissé csontos barna lányt.
 – Kóstolja meg csak! No!
 – Köszönöm szépen.
 – Csak ne restellje! Magának, amilyen soványka, többet kell ennie.
 – Köszönöm.
 – No, lelkem, kóstolja meg ezt a túrós bélest. Talán majd a tiszt úr is megkóstolja.
 Lisztnyickij lekókadt fejjel ült.
 – Nekem szól?
 – Igen, igen. – A pap szinte átfúrta komor szemével, csak vékony ajka mosolygott tisztásokkal tarkított, rostos bajuszának kedvetlenül csüngő bozótja alatt.
 – Köszönöm. Nem kérek.
 – Kár! Amit az ember megeszik, az csak javára válik. A csapatához utazik?
 – Igen.
 – Segítse a jó Isten.
 Lisztnyickij a szendergés hártyáján át érzékelte a pap távolinak tetsző, vastag hangját, és már-már úgy rémlett, mintha nem is a pap beszélne, hanem Gromov kapitány.
 – …Tudja, családom van, az eklézsia meg szegény. Így hát elmegyek tábori lelkésznek. Az orosz nép képtelen hit nélkül élni. És a hit évről évre erősödik. Vannak persze, akik eltévelyednek, de ezek értelmiségiek, a muzsik szilárdan ragaszkodik Istenhez. Igen… Így van ez… – sóhajtotta a basszus hang, és ismét szóáradat következett, de már nem is hatolt el a tiszt tudatáig.
 Lisztnyickij elaludt. A legutolsó, amit még ébren érzékelt, a deszkával fedett mennyezet friss festékszaga volt meg egy kinti kiáltás:
 – A poggyászraktárba felvették, nekem semmi közöm hozzá!
 „Mit vettek fel a poggyászraktárba?” – fordult meg tudatában, de aztán észrevétlenül elszakadt a fonál. Két álmatlan éjszaka után üdítő álomba merült. Mire felserkent, már negyven versztányi távolságot falt fel a vonat Pétervár óta. Ütemesen zakatoltak a kerekek. A kocsi hullámosan himbálózott, ahogy a mozdony rángatta előre, a szomszédos kocsiban halkan énekeltek, és ferde, lila árnyékot vetett a lámpa.
 Az az ezred, amelyhez Lisztnyickij főhadnagyot áthelyezték, óriási veszteséget szenvedett a legutóbbi harcokban. Ki is vonták a harc színteréről, sebtiben feltöltötték és lóállományát is pótolták.
 Az ezredparancsnokság Bereznyagiban, egy nagy kupecfaluban állomásozott. Lisztnyickij valami névtelen közbenső állomáson szállt ki a vagonból. Ugyanott rakodott ki a tábori kórház is. Megkérdezte az orvostól, hová tart a kórház; azt a felvilágosítást kapta, hogy a délnyugati arcvonalról erre a szakaszra dobják át, és rögtön indul is tovább a Bereznyagi–Ivanovka–Krisovinszkoje vonalon. A vörös arcú tagbaszakadt orvos egy cseppet sem hízelgően nyilatkozott közvetlen feletteseiről, csepülte a hadosztály-parancsnokságon ülőket is, és dühös szemét aranycsíptetője alatt villogtatva, szakállát borzolva, véletlen hozta beszélgetőtársa előtt öntötte ki epés keserűségét.
 – Nem vihetne el engem Bereznyagiig? – vágott a szavába Lisztnyickij.
 – Üljön csak fel, főhadnagy, erre a kétkerekűre. Velem jöhet – hagyta rá a doktor; bizalmasan megcsavargatta a gombot a főhadnagy köpenyén, és megértést várva dörögte fojtott basszusán: – Csak gondolja meg, főhadnagy: marhavagonban zötyögtünk kétszáz versztát csak azért, hogy dologtalan lődörögjünk, holott azon a szakaszon, ahonnan az én kórházamat átdobták ide, a legvéresebb harcok folytak két napig, tömérdek sebesült maradt a csatatéren, akiknek sürgősen szükségük volna a mi segítségünkre. – A doktor kaján kéjjel ismételte: „véres harcok”; az „r”-et jól megropogtatta, s szinte bömbölt.
 – Mi a magyarázata ennek az ostobaságnak? – érdeklődött a főhadnagy, de csak udvariasságból.
 – Mi? – bődült el az orvos, és gúnyosan felrántotta szemöldökét csíptetője felett. – Nemtörődömség, rendetlenség és a parancsnoki kar hülyesége. Ez az oka! Csupa gézengúz ül ott, és mindent összekutyul. Képtelenek értelmesen intézkedni, nincs bennük mákszemnyi józan ész! Emlékszik Vereszajev Egy orvos naplója című művére? Nahát, ez az! Ugyanez ismétlődik itt, csak még hatványozottabban.
 Lisztnyickij szalutált, a szállítmány felé indult, a dühös orvos meg utánakárogta:
 – Elveszítjük a háborút, főhadnagy! A japánokkal szemben már elvesztettük egyszer, de nem tanultunk belőle. „Leborítjuk őket a sapkánkkal és kész!” – azzal elindult a sínek mentén, átlépte a szivárvány csillogású olajfoltokkal bevont pocsolyákat, és csüggedten csóválta a fejét.
 Alkonyodott, mikor a kórház Bereznyagi alá érkezett. A talló sárga sörtéjét szél birizgálta. Nyugaton gomolygó fellegek tornyosultak. Felül ibolyaszínben sötétlettek, valamivel lejjebb fokról fokra elveszítették különös színüket, és árnyalatukat egyre cserélgetve, halvány orgonaszínű és füstkék visszfényt vetettek az ég fakó kelméjére. Középütt úgy összezsúfolódott ez az idomtalan tömeg, mint jéglepények a torlaszon, aztán szétfolyt, és a résen át lankadatlanul ömlött át a lemenő nap sugarainak narancssárga patakja. A sugarak szétterülő legyezőt lövelltek az égre, aztán megtörve, szétmállva, merőlegesen fúródtak át a felhőn, s a rés alatt leírhatatlan színorgiává keveredtek.
 Az út menti árok partján agyonlőtt sárga ló feküdt. Vadul felrántott hátsó lábán félig elkopott patkó csillogott. Lisztnyickij nagyokat zöttyenő kétkerekű kocsiról vizsgálgatta a döglött lovat. A vele kocsikázó egészségügyi, a ló felfúvódott hasára köpve magyarázta:
 – Agyonzabálta… ette magát – javította ki gyorsan, és a főhadnagyra pillantott. Megint köpni akart egyet, de udvariasságból lenyelte a nyálát, és gimnasztyorkája ujjával megtörölte ajkát. – Megdöglött, de azért nem takarítanák el… A német, az bezzeg másképpen csinálja.
 – Honnan tudod? – kérdezte Lisztnyickij; minden ok nélkül dühbe gurult, és ebben a pillanatban ugyancsak minden ok nélkül, de szenvedélyesen meggyűlölte az egészségügyi megvetést, fensőbbséget tükröző, közömbös arcát. Szürke és unalmas volt ez az arc, mint a talló szeptemberben: semmiben sem különbözött ezer meg ezer más muzsikkatona arcától, akikkel lépten-nyomon találkozott, vagy akiket maga mögött hagyott Pétervárról a fontra utaztában. Mindannyian színükvesztettnek látszottak, a szürke, kék, zöldes és más színű szemekben valami tompaság dermedezett, és minden arc erősen emlékeztetett a sok kézen járt, régi veretű rézpénzekre.
 – Három esztendeig éltem Németországban a háború előtt – felelt tempósan az egészségügyi. Hangja színében ugyanaz a fensőbbség és megvetés csengett, amelyet a főhadnagy már a tekintetében is észrevett. – Königsbergben, a dohánygyárban dolgoztam – folytatta unottan, és megnoszogatta a mokány lovat a csomóba fogott gyeplővel.
 – Hallgass már! – szólt rá szigorúan Lisztnyickij, aztán megfordult, és merően nézte a ló fejét: üstöke a szemébe hullott, kivicsorított foga sövényét megbarnította a szél és a nap.
 Felrántott lába térdben behajlott, patája kissé megrepedezett a patkószögektől, de a szarukagyló tömören, szürkéskék fényben ragyogott. A főhadnagy a ló lábáról, finom formájú bokájáról megállapította, hogy fiatal és nemes vérű paripa volt.
 A göröngyös mezei úton zötyögő homokfutó haladt. Az ég nyugati szélén mind fakóbbra halványodtak a színek, a szél szanaszét cibálta a fellegeket. A döglött ló lába úgy feketéllett mögöttük, mint egy kupolátlan kápolna. Lisztnyickij még mindig azt bámulta. A lóra henger alakú sugárkéve esett, és szorosan tapadó rőt szőrrel borított lába varázslatosan megszínesedett, mint valami csodás, levéltelen ág, amelyet naracssárgára festettek.
 Amikor a tábori kórház bedöcögött Bereznyagiba, sebesült-szállítmánnyal találkozott.
 A kötélgyeplőt kezére csavarva borotvált arcú, idősebb fehérorosz – az első fogat gazdája – lépkedett a ló mellett. A szekéren oldalt könyökölve bepólyált fejű kozák feküdt, sapka nélkül. Szemét bágyadtan behunyva kenyeret rágcsált, és kiköpte a megrágott fekete pépet. Mellette teljes hosszában elnyúlva egy katona feküdt. Farán az alvadt vértől megkérgesedett, csúnyán szétszaggatott nadrág meredezett. A katona, fejét fel sem emelve, vadul káromkodott. Lisztnyickij megrettent, mikor jobban odafigyelt a hanghordozásra: így imádkoznak az erős hitűek. A második szekéren hat katona feküdt egymás hegyén-hátán. Egyikük, gyulladásos szemét összehúzva, lázas élénkséggel mesélt:
 – …állítólag követ jött az ő császáruktól, és ajánlatot tett a békekötésre. Ami a fő – szavahihető embertől hallottam. Biztos vagyok benne, hogy nem hazudik.
 – Nem való a! – tamáskodik a másik, tekefejét ingatva, melyen nyomokat hagyott a görvélykór.
 – Várj csak, Filipp, lehet, hogy való, hogy csakugyan jött – felelte rá lágy, Volga menti tájszólással a harmadik, aki háttal ült az útiránynak.
 Az ötödik szekéren kozák sapkák szegélyei vöröslöttek. Három kozák kényelmesen hevert a széles szekéren, némán néztek Lisztnyickijre, és poros, szigorú arcukon árnyéka nem volt annak a tiszteletnek, amelyeket parádékon lát az ember.
 – Adj Isten, földik! – köszönt nekik a főhadnagy.
 – Erőt, egészséget! – viszonozta bágyadtan a szekér gazdája mellett fekvő, ezüstös bajuszú, dús szemöldökű, szép kozák.
 – Melyik ezredbe tartoztok? – kérdezte Lisztnyickij, és igyekezett kisilabizálni a számot a kozák kék váll-lapján.
 – A tizenkettedikbe.
 – Hol van most az ezred?
 – Nem tudjuk.
 – Hol sebesültetek meg?
 – Itt, nem messzi egy falu alatt. A kozákok súgva néhány szót váltottak, majd egyikük ép kezével a gyolcsruhába bugyolált, sebesült karját tartva, leugrott a szekérről.
 – Tekintetes uram, várjon egy kicsit. – Óvatosan vitte gyulladásnak induló, átlőtt kezét, és mezítelen lábával kacsázva, mosolyogva haladt Lisztnyickij felé.
 – Nem vjosenszkajai? Nem Lisztnyickij maga?
 – De igen.
 – Megösmertük. Tekintetes uram, nem vóna egy kis dohánya? Kínáljon mán meg, a jó isten is megáldja, majd meghalunk dohán nélkül!
 A kétkerekű kocsi festett oldalát fogva lépkedett mellette. Lisztnyickij elővette a cigarettatárcáját.
 – Adjon egy tucatot. Hárman vagyunk – mosolygott kérően.
 Lisztnyickij a kozák öblös barna markába szórta egész cigarettakészletét.
 – Sok sebesült van az ezredben? – kérdezte.
 – Van vagy két tucat.
 – Nagy a veszteség?
 – Sok elesett. Egy kis tüzet is, tekintetes uram. Köszönöm. – A kozák rágyújtott, hátramaradt. – Tatarszk falvából, amék ott van a maga birtoka mellett – kiáltotta utána –, három esett el a minap. Jól megtizedelték a kozákokat.
 Legyintett és indult, hogy utolérje a maga fogatát. A szél lobogtatta a hátán terepszínű, övetlen gimnasztyorkáját.
 Annak az ezrednek a parancsnoka, amelyikbe Lisztnyickijt beosztották, Bereznyagiban, a paplakban kvártélyozott. A főhadnagy a téren elbúcsúzott az orvostól, aki barátságosan helyet adott neki kétkerekű szanitéckocsiján, aztán elindult; menet közben leverte a port egyenruhájáról, és érdeklődött a járókelőktől, merre van az ezredtörzs. Egy lángvörös szakállú őrmester jött vele szembe: őrségre vezette a katonákat. Tisztelgett a főhadnagynak, továbbra is lépést tartva válaszolt a kérdésre, és megmutatta a házat. A törzs helyiségében síri csend uralkodott, mint minden parancsnokságon, amely messzire esett az első állásoktól. Egy nagy asztalnál írnokok lógatták a fejüket, a tábori telefon kagylójánál egy öreg kapitány nevetgélt láthatatlan beszélgetőtársával. A tágas ház ablakaiban legyek dongtak. Távoli telefoncsengő mint a szúnyog zümmögött. A küldönc az ezredparancsnok szállására vezette a főhadnagyot. Az előszobában barátságtalanul fogadta a valami miatt feldühödött magas ezredes, akinek állát háromszögletes sebhely csúfította el.
 – Én vagyok az ezredparancsnok – felelte Lisztnyickij kérdésére, majd miután meghallgatta, hogy a főhadnagynak van szerencséje jelentkezni és rendelkezésére állni, néma kézmozdulattal a szobájába tessékelte. Mikor betette az ajtót maga mögött, határtalan fáradtságra valló gesztussal megigazította haját, és lágy, monoton hangján azt mondta:
 – Már tegnap értesített róla a dandárparancsnokság. Tessék leülni.
 Apróra kifaggatta Lisztnyickijt, hol szolgált előbb, mi újság a fővárosban, hogyan utazott. Rövid beszélgetésük alatt egyetlenegyszer emelte beszélgetőtársára nagy-nagy fáradtságtól elnehezült szemét.
 „Úgy veszem észre, nagyon rájárt a rúd a fronton. Halálosan fáradtnak látszik” – gondolta részvéttel a főhadnagy, és az ezredes magas, okos homlokát nézegette. Az pedig, mintha csak ki akarná ábrándítani, kardja markolatával megvakarta orra tövét, és unottan azt mondta:
 – Menjen, főhadnagy, ismerkedjék meg a tisztekkel, én, tudja, nem aludtam három éjjel, három nap. Ebben az isten háta megetti zugban nincs mit csinálni, csak kártyázni meg tivornyázni.
 Lisztnyickij szalutált. Mosolyában kegyetlen megvetés bujkált. Elment, és gondolatban kellemetlen érzéssel futott át a fogadáson és gúnyolódott azon a tiszteleten, amelyet az ezredes fáradt külseje meg sebhelyes álla önkéntelenül fakasztott benne.
 15

 A hadosztály azt a feladatot kapta, hogy keljen át a Sztir folyón, és Loviscsi mellett kerüljön az ellenség hátába.
 Lisztnyickij néhány nap alatt összeszokott az ezred tisztikarával. Nemsokára teljesen a frontkörnyezet befolyása alá került, az aztán kitépte lelkéből a belegyökerezett kényelemkeresést, és elűzte a békés szendergést.
 A hadosztály ragyogóan hajtotta végre az átkelés műveletét. Megtámadta az ellenség egyik jelentős egységének balszárnyát, és a hátába került. Loviscsi alatt az osztrákok, a magyar lovassággal együttműködve, megpróbáltak ellentámadásba átmenni, kozák ütegek srapnelje elsöpörte őket. A felfejlődött magyar huszárszázadok fejetlenül vonultak vissza, oldalról géppuskatűz irtotta, hátul meg a kozákság üldözte őket.
 Lisztnyickij az ezreddel együtt ellentámadásba indult, hadosztályuk állandóan sarkában volt a visszavonuló ellenségnek. A 3. szakasz, amelyet Lisztnyickij vezényelt, egy halottat és négy sebesültet vesztett. A főhadnagy látszólagos nyugalommal lovagolt el Loscsenov mellett, igyekezett oda se hallgatni rekedt, mély hangjára. Loscsenov – görbe orrú, fiatal krasznokutszkajai kozák – a ráhengeredett döglött ló alatt fulladozott. Megsebesült a felső karja, csendesen vicsorgatta a fogát, és rimánkodott a mellette elhaladó kozákoknak.
 – Ne hagyjatok itt, testvérek! Szabadítsatok ki, testvérek…
 Kín szaggatta mély hangja bágyadtan csengett, de az elkocogó kozákok felkavart lelkében nem volt szánalom, és ha volt is, az akarat nem engedte felszínre törni, legyűrte, keményen elfojtotta. A szakasz öt percig lépésben haladt, hogy pihentesse a rohanásban kifáradt, lihegő lovakat. Fél versztányira jártak már a szétzilált, visszavonuló magyar lovasszázadok. Szép, szegélyes mentéik között ott tarkállottak a gyalogosok csukaszürke mundérjai. A dombháton osztrák vonatosztag kúszott. Fölötte mintha búcsút integetett volna a srapnellövedékek tejfehér füstje. Valahonnan bal felől gyorstüzelő üteg lőtte a vonatosztagot. Döngő robaj hömpölygött végig a mezőn, és sokszoros visszhangra talált a közeli erdőben.
 Szafronov alezredes vezette a lovas osztályt, „ügetés”-t vezényelt, és a három század széjjelebb szóródva, lazábbra húzódva, lomha ügetésbe ment át. A paripák imbolyogtak a lovasok alatt, és sárgás rózsaszínű hab potyogott róluk.
 Ezt az éjszakát egy kis faluban töltötték.
 Tizenkét tiszt szorongott egy viskóban. Holtfáradtan, éhesen feküdtek le. Éjféltájban megérkezett a tábori konyha. Csubov zászlós hozott egy csajka scsit. A jó zsíros ételillatra felébredtek a tisztek, és negyedóra múlva alvástól pöffedt arccal, mohón habzsolták a káposztalevest. Szavukat se lehetett hallani: igyekeztek kárpótolni magukat a harcokban elfecsérelt két napért. A kései vacsora után eltűnt az álom. Az eledeltől elnehezült tisztek végigheveredtek köpenyeiken, a szalmán és cigarettáztak.
 Kalmükov főhadnagy, alacsony, tömzsi tiszt, aki nemcsak nevében, hanem arcában is viselte a mongol faj minden jellegzetességét, heves kézmozdulatokkal magyarázta:
 – Ez a háború nem nekem való. Vagy négy évszázaddal korábban kellett volna születnem. Tudod, Peter – Tyerszincev hadnagyhoz intézte szavait, Pjotr helyett Petert mondva –, én nem érem meg a háború végét.
 – Hagyd a tenyérjóslást! – dörmögte rekedt, mély hangján Tyerszincev a köpeny alól.
 – Ez nem tenyérjóslás. Ez csupán az eleve elrendelt végzet. Atavizmusban szenvedek, és biz’ isten érzem: felesleges vagyok itt. Mikor ma ellenséges tűzbe vonultunk, reszkettem veszett dühömben. Nem bírom, ha nem látom az ellenséget. Ez a galád érzés van olyan borzalmas, mint a félelem. Lövöldöznek rád több versztányi távolságból, te meg úgy cammogsz a lovadon, mint a túzok a pusztán, mikor célba veszi a vadász.
 – Kupalkában láttam egy osztrák tarackot. Ki látott már ilyet közületek, uraim? – kérdezte Atamancsukov kapitány, és angolosan rövidre nyírt rőt bajuszáról lenyalogatta a húskonzerv morzsáit.
 – Remek! A célkamrája, egész szerkezete – a tökély csúcsa! – ömlengett Csubov zászlós, aki már a második csajka scsit is behabzsolta.
 – Én is láttam, de inkább nem közlöm benyomásaimat. Nem értek a tüzérséghez. Szerintem olyan, mint a többi ágyú – csúnya nagy torka van.
 – Irigylem azokat, akik annak idején primitív eszközökkel harcoltak – folytatta Kalmükov, most már Lisztnyickijhez fordulva.
 – Becsületes párharcban nekirontani az ellenségnek, karddal kettéhasítani az embert – ezt értem, de ma az ördög sem ismeri ki magát.
 – A jövő háborújában semmivé zsugorodik a lovasság szerepe.
 – Jobban mondva: maga a lovasság is el fog tűnni.
 – No, ezt azért nehezen hiszem.
 – Pedig kétségtelenül így lesz.
 – Ide hallgass, Tyerszincev, nem lehet az embert géppel pótolni. Ez már túlzás.
 – Én nem az emberről beszélek, hanem a lóról. Azt kitűnően pótolja a motorkerékpár vagy a gépkocsi.
 – Elképzelem, milyen lesz az – a gépkocsiszázad.
 – Marhaság! – heveskedett Kalmükov. – A ló még jó szolgálatot tesz a hadseregnek. Képtelen ábránd! Nem tudhatjuk, mi lesz két-háromszáz év múlva, de a lovasság most még mindenesetre…
 – Mit fogsz csinálni, te, Dmitrij Donszkoj, ha majd lövészárkok szegélyezik a frontot? Mi?!… Erre felelj!
 – Áttörés, rajtaütés, behatolás mélyen az ellenség háta mögé – ez a lovas feladata.
 – Hülyeség.
 – Na, majd meglátjuk, uraim.
 – Hagyjatok aludni.
 – Halljátok, abbahagyhatnátok már azt a vitát, legyen ennyi tisztesség bennetek, hisz a többiek aludni akarnak.
 A vita lángja kialudt. Valaki sípolva hortyogott. Lisztnyickij, aki nem vett részt a beszélgetésben, hanyatt feküdt, és beszívta a rozsszalma édeskés szagát. Kalmükov keresztet vetve feküdt melléje.
 – Beszéljen Buncsuk önkéntessel, főhadnagy. Ott van az ön szakaszában. Érdekes legény!
 – Miért? – kérdezte Lisztnyickij, és hátat fordított Kalmükovnak.
 – Eloroszosodott kozák. Moszkvában élt. Egyszerű munkás, de jártas az efféle dolgokban. Vakmerő fickó és kitűnő géppuskás.
 – Aludjunk inkább – ajánlotta Lisztnyickij.
 – Azt is lehet – egyezett bele Kalmükov, lába ujjait mozgatva, restelkedve összeráncolta homlokát; még mindig törte a fejét valamin. – Bocsásson meg, főhadnagy: a lábamnak van ilyen szaga… Tudja, harmadik hete vetettem le a harisnyám, szétmállott az izzadságtól… Olyan undorító… Kapcát kell szerezni a kozákoktól.
 – Kérem, tessék – nyámmogta álomba süppedve Lisztnyickij.
 Lisztnyickij el is felejtette, mit mondott neki Kalmükov, de másnap a véletlen összehozta Buncsuk önkéntessel. Hajnalban a századparancsnok felderíteni küldte: ha lehetőség nyílik, teremtsen kapcsolatot a balszárnyon tovább támadó gyalogezreddel is. Lisztnyickij a hajnali szürkületben az alvó kozákokkal telezsúfolt udvaron őgyelgett, kereste a szakaszvezetőt.
 – Osszál be járőrbe velem együtt öt embert! Mondd meg nekik, hogy tegyék rendbe a lovam. Gyorsan!
 Öt perc múlva a ház küszöbéhez odament egy alacsony kozák.
 – Tekintetes uram! – fordult a főhadnagyhoz, aki éppen cigarettával rakta teli a tárcáját. – A szakaszvezető nem akar beosztani őrjáratba, mert nem rajtam a sor. Engedje meg, hogy én is menjek.
 – Mi rossz fát tettél a tűzre, hogy ennyire töröd magad? – kérdezte a főhadnagy, és igyekezett szemügyre venni a kozák arcát a reggeli homályban.
 – Nem tettem én semmi rosszat.
 – No, akkor gyere… – adta meg az engedélyt Lisztnyickij, és felállt.
 – Hé! – kiáltott a távozó kozák után. – Gyere vissza!
 A kozák odament.
 – Mondd meg a szakaszvezetőnek…
 – Buncsuknak hívnak – szakította félbe a kozák.
 – Önkéntes?
 – Igenis.
 – Mondja meg a szakaszvezetőnek – igazította ki magát Lisztnyickij, amikor leküzdötte pillanatnyi zavarát –, hogy… no jól van, csak menjen, majd én magam szólok neki…
 A homály oszladozott. A lovas járőr kiért a falu alá, elhaladt az őrsök és őrszemek mellett, aztán a térképen megjelölt falu felé tartott.
 Mikor megtettek egy fél versztát, a főhadnagy lépésbe lassított.
 – Buncsuk önkéntes!
 – Igenis.
 – Legyen szíves idejönni.
 Buncsuk a főhadnagy telivér doni paripája mellé léptetett a maga csöppet sem irigyelni való lovával.
 – Melyik járásba való maga? – kérdezte az önkéntes arcélét vizsgálgatva Lisztnyickij.
 – A novocserkasszkiba.
 – Megtudhatnám, milyen ok késztette magát arra, hogy beálljon önkéntesnek?
 – Kérem – felelte elnyújtva, szinte gúnyosan Buncsuk, és a főhadnagyra vetette zöldes, szigorú szemét. Rezdületlen tekintete kemény volt és szilárd. – Érdekel a haditudomány. El akarom sajátítani.
 – Erre a célra vannak katonai iskolák.
 – Igen, vannak.
 – Hát akkor miért jött mégis ide?
 – Előbb gyakorlatban akarom megpróbálni. Az elméletet alkalmazni szokás.
 – Mi volt a foglalkozása békében?
 – Munkás.
 – Hol dolgozott?
 – Pétervárott, Doni-Rosztovban,Tulában,a fegyvergyárban… Kérni akarom, hogy helyezzenek át a géppuskásokhoz.
 – Ismeri a géppuskákat?
 – Ismerem a Schosch, Berthier, Madsen, Maxim, Hotschkiss, Bergmann, Vickers, Lewis, Schwarzlose rendszerűeket.
 – Ej ha! Na, majd beszélek az ezredparancsnokkal.
 – Legyen szíves!
 A főhadnagy még egyszer végignézett Buncsuk alacsony, zömök alakján. A kozák a Don menti szilfára emlékeztette: semmi különös vagy szembeszökő nem volt rajta, minden köznapi, csak keményen előreugró álla meg a mások tekintetét megtörő szeme emelte ki a többi arc tömegéből.
 Ritkán mosolygott, akkor is csak az ajka szögletével, szeme nem lágyult meg a mosolytól, hozzáférhetetlenül őrizte tompa ragyogását. Színárnyalatokban szegény, hidegen tartózkodó volt – szil, vaskemény, tömör fa, amely a barátságtalan doni föld szürke, homokos talaján nő.
 Egy darabig szótlanul lovagoltak. Buncsuk széles tenyere az ütött-kopott zöld kápán pihent. Lisztnyickij cigarettát vett elő. Buncsuk gyufája lángjánál rágyújtott. Az önkéntes kezéről a lóverejték édeskés gyantaszaga csapta meg. Keze fejét olyan sűrű barna gyapjú borította, mint a lószőr. Lisztnyickijnek önkéntelenül kedve támadt megsimogatni. A fanyar füstöt mohón beszíva azt mondta neki:
 – Ettől az erdőtől maga meg még egy kozák azon a dűlőn balra halad. Látja?
 – Igen.
 – Ha fél versztányi távolságra sem találja meg gyalogságunkat, akkor visszajönnek.
 – Parancsára.
 Ügetésben haladtak tovább. Az erdő szélén, zsúfolt csoportban összeölelkező nyírfák álltak. Mögöttük alacsony fenyő szomorkás sárga kúpja bántotta a szemet, gyér bozót, cserje borzosodott; sok helyütt legázolta a rajta átnyargaló osztrák vonatosztag. Jobbra, valahol messze, ágyúdörgés rengette a földet, de itt, a kis nyírfák között néma csend uralkodott. A föld a bő harmatot itta, a dudvák élénken piroslottak, mind elöntötte a fenyegető halálról rikoltó kora őszi rőt szín. Lisztnyickij megállt a nyírfák mellett, és az erdőn túl púposodó dombot figyelte távcsövével. Kardja rézgombjára szárnyacskáját igazgatva egy méh telepedett.
 – Buta – mondta Buncsuk halkan, szánakozón; elítélte a dongó baklövését.
 – Mi az? – vette el szemétől a távcsövet Lisztnyickij.
 Buncsuk a méhre mutatott szemével. Lisztnyickij elmosolyodott.
 – Keserű lesz a méze, nem gondolja?
 Nem Buncsuk felelt: valahonnan a távoli fenyőcsoport mögül géppuska átható szarkacsörgése borzolta fel a csendet. Záporoztak a süvítő golyók, átjárták a kis nyírfákat, és a főhadnagy csődörének sörényére kerengve, himbálódzva egy lövedék törte ágacska hullt.
 A falu felé iramlottak, kurjantással, korbáccsal biztatták a lovakat. Az osztrák géppuska egy szuszra utánuk eresztett egy hevederrel.
 Lisztnyickij később is többször találkozott Buncsuk önkéntessel, és mindig meghökkentette az a hajthatatlan akarat, amely Buncsuk szigorú szeméből sugárzott. Töprengett, de nem tudta kitalálni, mi rejlik e megfoghatatlan zárkózottság mögött, amely felhő árnyékaként lebegett ennek a külsőleg egészen egyszerű embernek az arcán. Buncsuk valahogy fél mondatokban, ajka kemény szögletébe szorított mosollyal beszélt, mintha görbe, kanyargós ösvényen kerülgetne valami igazságot, amelyet csak ő ismer. Átvezényelték a géppuskás osztagba. Másfél hét múlva (az ezred egynapos pihenőt tartott) Lisztnyickij a századparancsnokhoz menet utolérte Buncsukot. Az önkéntes egy leégett szín mellett haladt el, játékosan lóbálta bal keze fejét.
 – Áá, az önkéntes!
 Buncsuk a főhadnagy felé vetette fejét, tisztelgett és utat engedett neki.
 – Hová tart? – kérdezte Lisztnyickij.
 – Az osztagparancsnokhoz.
 – Azt hiszem, egy az utunk.
 – Én is azt hiszem.
 Egy darabig szótlanul haladtak a lerombolt falu utcáján. Az udvarokon, az itt-ott épen maradt csűrök körül emberek sürgölődtek, lovasok nyargaltak el mellettük; az utca kellős közepén tábori konyha füstölt; előtte hosszú sorban várakoztak a kozákok; nyirkos, apró szemű köd szitált.
 – No, tanulmányozza a háborút? – kérdezte a picikét hátrább lépkedő Buncsukra bandzsítva Lisztnyickij.
 – Igen… azt lehet mondani… tanulmányozom.
 – Mit akar csinálni a háború után? – kérdezte Lisztnyickij – maga sem tudta, miért – és az önkéntes sűrű gyapjúval belepett kezére pillantott.
 – Valaki majd csak learatja, amit most elvetettek, én meg… majd nézem – Buncsuk apróra húzta a szemét.
 – Hogy értsem?
 – Ismeri, főhadnagy (Buncsuk még szúrósabban hunyorgott), ismeri a közmondást: „Ki szelet vet, vihart arat”? No hát így…
 – Ne allegóriákban beszéljen! Világosabban.
 – Így is világos. A viszontlátásra, főhadnagy, az én utam balra vezet.
 Buncsuk kozák sapkája ellenzőjéhez emelte szőrös kezét, és balra tért. Lisztnyickij a vállát vonogatva sokáig kísérte tekintetével.
 „Mi az: különcködik, vagy amúgy is bogaras a fickó?” – gondolta bosszúsan, mikor belépett a századparancsnok tiszta földkunyhójába.
 16

 A második korosztállyal elment a harmadik is. A Don melléki sztanyicák, falvak elnéptelenedtek, mintha szénát kaszálni, aratni ment volna az egész Don-vidék.
 Az idén keserű aratás folyt a határon: embereket kaszait a halál. Nem egy kozák asszony búcsúzott hajadonfőtt jajveszékelve halottjától: „Jaj, egyetlenem, ki viseli gondom ezután?”
 Az egyetlenek pedig egymás után haraptak fűbe mind a négy világtájon, üveges szemmel aludták örök álmukat, indultak enyészetnek Ausztriában, Lengyelországban, Poroszországban; hullájuk felett ágyú dörgött halotti éneket… mert a keleti szél nem vitte el hozzájuk az asszonyuk, anyjuk zokogását.
 A kozákság színe-virága elhagyta a hazai hajlékot, valahol messze emésztette halál, tetű meg a sok szörnyűség.
 Egy derült szeptemberi napon vékony, pamutos tejfehéren szivárványló ökörnyál úszott Tatarszk felett. A vértelen nap özvegyesen mosolygott, az ég szigorú, szűzi kéksége visszautasítóan tiszta, büszke volt. A Donon túl őszbe csavarodva, sárgán búsult az erdő, bágyadt visszfényt hintett a topolya, a tölgy gyéren hullatta mintás, cakkos levelét, csak az éger zöldellt rikítóan, és szerzett örömet szívósságával a fürge szemű szarkanépnek.
 Pantyelej Prokofjevics Melehov ezen a napon levelet kapott a hadra kelt hadseregből. A levelet Dunyaska hozta el a postáról. A postamester meghajolt, nagyokat bókolt kopasz fejével, és alázatosan tárta szét a karját.
 – Az isten szerelmére, bocsásson meg: felbontottam a levelet, így is mondja meg édesapjának: Firsz Szidiorovics így és így, szóval felbontotta. Mondja meg: nagyon szeretett volna már megtudni egyet-mást a háborúról… Bocsásson meg, és így mondja el a dolgot Pantyelej Prokofjevicsnek is.
 Szokása ellenére zavarban volt. Kikísérte Dunyaskát, és észre sem vette, hogy csupa tintás az orra.
 – Ne tegyenek panaszt, az Isten áldja meg… már csak a jó ismeretség miatt se… – dörmögte Dunyaska után összefüggéstelenül. Folyton hajbókolt: Dunyaska szívébe valami balsejtelem nyilallt.
 Izgatottan tért haza, sokáig nem bírta elővenni a levelet kebléből.
 – Gyorsan, gyorsan!… – kiáltott rá remegő szakállát simogatva Pantyelej Prokofjevics.
 Dunyaska elővette a borítékot, és sebesen hadarta:
 – A postamester azt mondta, hogy elolvasta a levelet, de csak érdeklődésbül, meg hogy apám ne haraguggyék érte!
 – Egye meg a fene! Griskátul jött? kérdezte feszülten az öreg, és Dunyaska arcába szuszogott. – Grigorijtól? Petrótul?
 – Nem, apám… idegen kéz írása.
 – Olvasd mán, ne kínozz! – kiáltott rá Iljinyicsna, és lomhán gurult a lóca felé (megdagadt a lába, alig bírta mozgatni, úgy járt, mintha kereken gördült volna).
 Natalja lihegve befutott az udvarról, megállt a kemence mellett, karját mellére szorította, és oldalt hajtotta sebhelyes, elcsúfult nyakát. Ajkán, mint apró napfolt, vibrált a félénk mosoly. Üdvözletet várt Grisától, meg azt, hogy ha csak futólag is, említse meg őt, jutalmul kutyahűségéért, ragaszkodásáért.
 – Hol van az a Darja? – súgta az öregasszony.
 – Fogd be a szád! – förmedt rá Pantyelej Prokofjevics (dühében kerekre tágult a szeme). – Olvasd! – parancsolta Dunyaskának.
 – Értesítem önöket… – kezdte Dunyaska, és a lócáról lecsúszva, reszketve, rikácsoló hangon sikította:
 – Apám! Édesapám!… Jajj, anyám! A mi Grisánk!… Jajj-jajj! Grisa… elesett!
 A csenevész mályva levelei közé gabalyodva egy csíkos darázs vergődött, zümmögött az ablakban. Az udvaron békésen kárált a tyúk, a tárt ajtón távoli, csengő gyermekkacagás ömlött a házba.
 Natalja arcán görcs vonaglott, de ajka szögletéből még nem morzsolódott ki az iménti félénk mosoly.
 Pantyelej Prokofjevics feltápászkodott, rázta a fejét, mint a szélütött, és őrült megrökönyödéssel bámult a görcsökben fetrengő Dunyaskára.
 „Értesítem önöket, hogy fiuk, Grigorij Pantyelej Melehov, a 12. Doni Kozákezred kozákja, ez év szeptember 16-ára virradó éjjel elesett a Kamenka-Sztrumilovo városa alatti harcban. Fiuk hősi halált halt. Szolgáljon ez önöknek vigasztalásul, bár veszteségük pótolhatatlan. Hátrahagyott holmiját bátyjának: Pjotr Melehovnak át fogjuk adni. Lova az ezrednél maradt.
 Polkovnyikov főhadnagy

 a 4. század parancsnoka

 Hadra kelt hadsereg, 1914. szeptember 18.”
 Pantyelej Prokofjevics a Grigorij haláláról szóló értesítés után egyszerre megrokkant. Napról napra szemlátomást vénült. Kikerülhetetlenül üldözte a kegyetlen sors; emlékezőtehetsége gyöngült, gondolkodása zavaros lett. Görnyedten jött-ment a házban, megfeketedett, mint a vas. Szemének lázas, olajos csillogása elárulta: micsoda zűrzavar kavarog a lelkében.
 A századparancsnok levelét ő maga a szentképtartó alá tette. Napjában többször is kiment a pitvarba, és intett ujjával Dunyaskának.
 – Gyere csak ki!
 Dunyaska kiment.
 – Hozd ki azt a levelet. Olvasd! – parancsolta, és félénken pillantott a szoba ajtajára, mely mögött lljinyicsna vergődött csillapíthatatlan fájdalmában. – Csak csendesen, mintha magadnak olvasnád – ravaszul kacsintott, teljesen összegörnyedt, és az ajtó felé vágott a szemével csendesen olvasd, mert ha anyád… baj lesz…
 Dunyaska a könnyeit nyelve elolvasta az első mondatot. Pantyelej Prokofjevics rendszerint guggon ült, tiltón emelte fel patányi széles, fekete mancsát.
 – Állj! a többit tudom… Vidd vissza, tedd a szentkép alá… Csak csendesen, anyád észre ne vegye… – Riasztóan kacsingatott rá megint, és egészen összekucorodott, mint a tűz faldosta fakéreg.
 Foltosan őszült, a vakító fehér ősz haj nemsokára összevissza tarkította a fejét. Szakálla közé fehér szálak vegyültek. Falánk lett, sokat evett és rendetlenül.
 A gyászmise után kilenc nappal meghívták Visszarion pópát meg a rokonságot, tort ülni Grigorij, az elesett hős emlékére.
 Pantyelej Prokofjevics gyorsan és mohón zabált, szakállában, mint egy-egy láncszem, akadt fenn a laskatészta. lljinyicsna rémülten figyelte az utóbbi napokban.
 – Apjuk, mit csinálsz?! – zokogta.
 – Hön, mija? – kapkodott zavartan az öreg, és felemelte zavaros szemét a mázas tányérról.
 lljinyicsna legyintett, elfordult, szeméhez nyomkodta összegyürkölt, hímzett zsebkendőjét.
 – Úgy eszik, apám, mintha három napja koplalna! – korholta dühösen szikrázó szemmel Darja.
 – Úgy eszek? Jó, jó, nem fogok… – dünnyögte restelkedve Pantyelej Prokofjevics. Zavartan végignézett az asztalnál ülőkön, csámcsogva mozgatta ajkát, aztán mogorván elhallgatott, és nem felelt, ha kérdezték.
 – Embereld meg magad, Prokofjevics! Mért estél ennyire kétségbe? – próbált lelket verni belé a tor után Visszarion pópa. – Az ő halála szent, ne vond magadra Isten haragját, öreg. Fiad a cárért, a hazáért vette homlokára a töviskoszorút, te meg… Bűn ez, Pantyelej Prokofjevics, vétkezel… isten nem bocsátja meg!
 – Megemberelem magam, bátyuska… megemberelem… „hősi halált halt” – így írja az a parancsnok is.
 Megcsókolta a pópa kezét, aztán nekidőlt az ajtófélfának, és – fia halálhíre óta először – viharos zokogás rázta meg.
 Ettől a naptól fogva erőt vett magán, sokat javult a lelkiállapota.
 Mindegyikük a maga módján hegesztgette a sebét.
 Natalja, mikor meghallotta Dunyaskától, hogy Grigorij elesett, kiszaladt az udvarra. „Kezet vetek magamra! Most már úgyis vége mindennek. Csak minél hamarább!” – kergette lángkorbáccsal a gondolat. Natalja Darja karja között kínlódott, és boldog megkönnyebbüléssel fogadta a kábulatot, csak minél későbbre tolja azt a pillanatot, amikor visszatér az öntudat, és kíméletlenül emlékeztetni fogja a valóra. Egy hetet kába bódulatban töltött; mikor visszatért a való világba, még csendesebb asszony lett; mintha valami fekete kór emésztette volna… A láthatatlan halott ott lakott velük, a Melehov-házban, és az élők beszívták a bazsalikomos hullaszagot.
 17

 Melehovék tizenkét nappal Grigorij halálhíre után egyszerre két levelet is kaptak Petrótól. Dunyaska már a postán elolvasta mind a kettőt, és hol repült hazafelé, mint forgószél sodorta szalmaszál, hol pedig imbolyogva a kerítésnek dőlt. Óriási hajcihőt keltett faluszerte, és leírhatatlan izgalmat vitt a Melehov-házba
 – Grisa él!… Él a mi aranyos Grisánk!… – üvöltötte zokogó hangon már messziről. – Petro írja!… Csak megsebesült, de nem halt meg… Él, él!
 „Erőt egészséget, kedves szüleim – írta Petro szeptember 20-i keletű levelében. – Tudatom magukkal, hogy a mi Grisánk kis híján visszaadta lelkét a Teremtőnek, de most már hál’ istennek egészséges, melyhez hasonlót, erőt és egészséget, maguknak is kívánunk az Úristentől. Kamenka-Sztrumilovo városa alatt harcba került az ezredünk. A roham alatt látták a szakaszbeli kozákok, hogy rávágott egy magyar huszár a kardjával, Grigorij meg leesett a lóról, de egyebet semmit sem tudtunk róla; akárhogy faggattam őket, egy szót se tudtak mondani többet. Csak későbben tudtam meg Miska Kosevojtól – mert idejött a mi ezredünkhöz összeköttetés végett – hogy Grigorij ott feküdt éjszakáig; éjszaka felocsúdott, elkezdett mászni. Négykézláb mászott csillagiránt, egyszer csak tanált egy sebesült tisztet. Oroszt. Dragonyos alezredes volt, hasát-lábát megsebezte a gránát. Grigorij felvette, hat versztát cipelte a hátán. Kitüntetést, György-keresztet kapott érte. Még őrvezetőnek is előléptették Griskát! Úgy biza! Griska sebe – katonadolog! Az ellenség csak fejbe kólintotta avval a karddal, meg a bőrt nyeste le. Csakhogy leesett a lóról, attól ájult el. Nemsoká megint csatasorba áll, így mondta Miska. Ne haragudjatok, hogy ilyen az írásom, de hát nyeregben írok, és roppant zötyögtet.”
 A másik levélben azt kérte, hogy küldjenek neki aszalt meggyet a „hazai doni kertekből”, és intette az otthoniakat, ne feledkezzenek meg róla, „sűrvebben írjanak”. Nyomban ezután összeszidta Grigorijt, amiért – a kozákok szerint – rosszul viseli gondját a lónak, márpedig őt, Petrót, bántja a dolog, mert a pej az övé, az ő tulajdona! Arra kérte apját, írjon Grigorijnak a ló dolgában.
 „Értésére adtam a kozákok révén, hogy ha nem úgy bánik avval a lóval, mint a maga jószágával, akkor mihelyt találkozunk, véresre verem a pofáját, akármilyen György-keresztes lovag is!” – írta Petro. Azután végeszakadatlan üdvözletek következtek, és az eső áztatta, gyűrött sorokból keserű bánat szele csapta meg az otthoniakat. Úgy látszik, Petro is nehezen viselte a szolgálatot.
 Szinte megesett az ember szíve Pantyelej Prokofjevicsen, annyira megperzselte a nagy öröm. Összemarkolta mind a két levelet, végighordta a falun, elcsípte az írástudókat, elolvastatta velük – nem, nem a maga kedvéért: a kései nagy örömmel hencegett az öreg az egész falu előtt.
 – Ahá! Na látod, milyen legény az én Griskám? Mi? – Felemelte patányi keze fejét, mikor a döcögve silabizáló eljutott odáig, ahol Petro leírta Grigorij hőstettét, vagyis hogy hat versztányira cipelte hátán a sebesült alezredest.
 – Az egész faluból ő kapott először kitüntetést – büszkélkedett az öreg, féltékenyen visszavette, gyűrött sapkája bélésébe dugta a levelet, és továbbindult másik írástudót keresni.
 Amikor Szergej Platonovics meglátta a bolt ablakából, kalap-levéve kilépett elébe.
 – Gyere csak be, Prokofjevics!
 Megszorította az öreg kezét húsos, fehér markával.
 – No, gratulálok, gratulálok… Khm… Ilyen fiúra büszke lehet az apja, pedig ti már meg is ültétek a torát. Újságban is olvastam a hőstettéről.
 – Újságba is megírták? – Pantyelej Prokofjevics torkát száraz görcs fojtogatta.
 – Van egy ilyen tudósítás, olvastam, olvastam.
 Szergej Platonovics saját kezével levett a polcról három fertályfontos finomtörököt, és papírzacskóba méretlen öntött valami drága cukorkát.
 – Ha csomagot küldtök Grigorij Pantyelevicsnek, írjátok meg neki, hogy tiszteltetem, és küldjétek el ezt is – mondta, mikor mindezt odaadta Pantyelej Prokofjevicsnek.
 – Tyű, haj! Ej, de nagy becsülete van Griskának!… Az egész falu űtet emlegeti… Csakhogy ezt is megértem!… – motyogta az öreg, amikor lebotorkált a Mohov-bolt lépcsőjén. Kifújta az orrát, és kaftánja ujjával szétmorzsolta az arcát csiklandozó könnycseppet. „Úgy látszik, vénülök – gondolta –, hamar elpityeredek… Ejnye, Pantyelej, Pantyelej, hát így eltékozoltad vóna az életet? Azelőtt kemény voltál, mint a kova, nyolcpudos zsákokat szedtél le a hajóról, és most?… Ez a Griska jól elbánt velem..”
 A cukorkás zacskót melléhez szorítva bicegett az utcán, és gondolatai, mint libuc a láp felett, megint Grigorij körül kóvályogtak, emlékezetében fel-felbukkantak Petro levelének egyes szavai. E pillanatban szembejött vele nászura: Korsunov. Ő szólította meg Pantyelej Prokofjevicset.
 – Hé, komám, állj meg egy szóra!
 Nem találkoztak a hadüzenet napja óta. Amióta Grigorij elment hazulról, nem annyira ellenséges, inkább csak hideg, feszült viszony alakult ki közöttük. Miron Grigorjevics nagyon haragudott Nataljára, mert megalázkodik Grigorij előtt, alamizsnát vár tőle, és ezáltal őt, Miron Grigorjevicset is hasonló megalázkodásra kényszeríti.
 – A fene azt a csavargó szukát! – szidta a családja előtt Natalját. – Maradt vóna itthon az apjánál! De nem, elment az ipáékho, ott jobb ízű néki a falat Az ű buta feje miatt az apjának is szégyenkezni kell, nem is nézhet bátran az emberek szeme közé.
 Miron Grigorjevics egészen közel ment nászurához, odanyújtotta teknő formára görbített szeplős kezét.
 – Adjon Isten, nászuram!
 – Fogadj Isten, nászuram!
 – Csak nem vásárolni vótál?
 Pantyelej Prokofjevics ujjait szétterpesztve felemelte szabad jobb kezét, és tagadóan rázta fejét.
 – Ez, komám, ajándék a mi hősünknek. Szergej Platonovics az újságban olvasott a hőstettérül valamit, cúkort meg könnyű dohánt küld néki ajándékba, mert jó ember a. „Kűdd el, aszongya, a hősünknek ezt a kis ajándékot, írd meg néki, hogy tiszteltetem, csak így tüntesse ki magát ezután is.” Még a könny is kicsordult a szeméből, érted, komám? – Pantyelej Prokofjevics nyakló nélkül hencegett, és figyelmesen nézegette nászura arcát, azt firtatta, milyen hatást tett rá.
 Korsunov fehér szemhéja alá mintha fény-árnyékok gyűltek volna; ez tette olyan gúnyossá lesütött szemének mosolygó tekintetét.
 – Öhm – krákogott Korsunov, és az utcán át a sövény felé indult.
 Pantyelej Prokofjevics utánasietett, és kibontotta a papírzacskót dühtől remegő ujjaival.
 – Kóstold mán meg, mézes!… – kínálgatta epésen nászurát. – Kóstold meg, nesze, a vőd nevébe kínállak… Az életed úgyse valami édes, hát édesítsd meg; a fiam pedig meg is érdemli ezt a tisztességet, meg nem is…
 – Az én életemet ne bolygasd. Én magam is tudom, milyen.
 – No, csak kóstold meg, tisztelj meg ennyivel! – hajbókolt Pantyelej Prokofjevics túlzott szívességgel, és nászura elébe szaladt. Görbe ujjaival kibontott egy bonbont, lehántotta róla a vékony ezüstpapírt.
 – Mink nem szoktunk nyalakodni. – Miron Grigorjevics elhárította nászura kezét. – Nem szoktunk hozzá; a mi fogunk szétmállik a más kóstolójátul. De tehozzád sem illik, hogy alamizsnát kódulj a fiadnak. Ha kell, van, gyere hozzám. Hisz a vőmnek csak adok!… Nataska úgyis a ti kenyereteket eszi. Adok én szívesen, ha szükséget láttok valamiben.
 – Alamizsnát a mi famíliánkba még soha senki sem kódult, ne rajtam köszörüld azt a goromba nyelvedet! Nagyon szeretsz hencegni, komám! Túlságosan szeretsz!… Talán bizony a jányod is azér jött inkább mihozzánk, mer tébe-vajba fürdött otthun, mi?
 – Elég vót mán! – vetette oda parancsolóan Miron Grigorjevics. – Nincs értelme veszekedni. Nem azér jöttem, hogy szidjuk egymást, csillapodj, komám! Értsünk szót, gyere, dolgom van veled.
 – Nekünk nincs egymással semmiféle dolgunk.
 – De van! Gyere, no!
 Miron Grigorjevics karon ragadta nászurát, és befordult egy mellékutcába. Elhaladtak az udvarok mellett, kiértek a határba.
 – Mi a baj? – kérdezte haragja csillapodtával józanabbul Pantyelej Prokofjevics.
 Sandán Korsunov szeplős, fakó arcára pillantott. Miron Grigorjevics felhajtotta kabátja hosszú alját, leült az árokpartra, elővette kirojtosodott szegélyű ócska dohányzacskóját.
 – Látod, Prokofics, azt se tudod, mér, csak nekem ugrottál, mint egy verekedős kokas, pedig magadnak se teszel jót véle. Nem jó dolog az ilyesmi, ugyi? Azt szeretném tudni – folytatta most már más, kemény, goromba hangon –, sokáig fog még csúfot űzni a fiad Nataljából, vagy sem? Mondd meg nekem!
 – Kérdd meg űtülle!
 – Nékem nincs mit kérdezgetni tülle, te vagy az úr a háznál – hozzád van szavam.
 Pantyelej Prokofjevics a markába szorította a lehántott bonbont. A ragadó csokoládé végigfolyt ujjai közt. Az árokpart barna, morzsás agyagjához fente a tenyerét, és szótlanul hozzáfogott rágyújtani. Vályút formált a papírból, csipetnyi finomtörököt szórt belé a fertályfontos pakliból, és odanyújtotta a csomagot Korsunovnak. Miron Grigorjevics habozás nélkül elvette, ő is sodort egy cigarettát. Mohov gazdag ajándéka rovására. Rágyújtottak. Fölöttük, mint habfehér, dús mell dagadozott egy felhő, és feléje, a szédítő magasba szél lengette finom ökörnyál szállt fel a földről.
 A nap már a vége felé járt. Békésen, leírhatatlanul édesen ringatózott az őszi csend. Az ég már elvesztette dús nyári színpompáját, bágyadtan kéklett. Az árokpartra pompás bíbort hintett néhány, isten tudja, honnan sodort almalevél. Több ágra szakadó út bújt a hullámos hegyvonulat mögé, de hiába csalogatta az embereket oda: a látóhatár álomfonta halványsmaragd fonala mögé, az ismeretlen messziségbe – a hajlékukhoz, hétköznapjaikhoz láncolt emberek tovább senyvedtek a munkában, a cséplésre tékozolták minden erejüket – és a néptelen, szomorú út a látóhatárt átszelve, magányosan futott a titokzatos távolba. A szél port gomolygatva szaladt végig rajta.
 – Gyenge, mint a fű – mondta Miron Grigorjevics, sűrű füstfelhőt eregetve.
 – Gyenge, de jó íze van – bólintott rá Pantyelej Prokofjevics.
 – Felelj hát, komám – kérte Korsunov szelídebb hangon, és eloltotta a cigarettát.
 – Grigorij erről nem ír semmit. Most éppen megsebesült.
 – Hallottam…
 – Hogy osztán később mi lesz, nem tudom. Az is lehet: egyszer csakugyan a fűbe harap. Mér kérded olyan nagyon?
 – Hogy mér? – Miron Grigorjevics restelkedve, szánalmasan hunyorgott. – Szegény Natalja se nem jány, se nem asszony, nem is tisztes özvegy… hát szégyen ám így élni… Hej, ha akkor tudom, hogy ilyesmi történik, dehogy engedtelek vóna benneteket átlépni a küszöbömön, mikor háztűznézőbe jöttetek! Mert ez bizony nem járja! Ej, nászuram… Minden apa sajnálja a maga gyermekét… Mégiscsak hozzá húzza a vér…
 – Mit tudok én segíteni? – kezdte visszafojtott dühvel a tármadást Pantyelej Prokofjevics. – Csak mondd, magyarázd meg. Én talán örülök, hogy elment hazulról a fiam? Nekem is csak károm lett belőle! Ejnye, de furcsa népek vagytok ti.
 – Írd meg neki – diktálta tompámn Miron Grigorjevics, és szavainak ütemére halkan zörgött az agyag, ahogy játékos barna erecskékben az árokba pergett tenyere alól –, egyszer s mindenkorra mondja meg, mit akar.
 – Gyermeke van amattúl…
 – Ettűl is lesz! – kiáltotta Korsunov, és elvörösödött. – Szabad így bánni élő emberrel? Mi?… Hiszen már kezet vetett magára, és most nyomorék… hát mindenáron sírba akarja tenni? Mi?… Nincsen szíve? – sziszegte Miron Grigorjevics, fél kézzel a mellét karmolászta, a másikkal meg nászurát húzta maga felé kaftánja szárnyánál fogva. – Vagy kegyetlen, mint a farkas?
 Pantyelej Prokofjevics csak szuszogott, és restelkedve félrefordult.
 – …az a szegény menyecske mán egészen eleped utána, más élet nincs is a számára. Pedig cselédsorban tartod…
 – Jobban megbecsüljük, mint a magunkét! Ne járjon a szád! – kiáltott Pantyelej Prokofjevics és felállt.
 Egyik jobbra, másik balra; el sem búcsúztak egymástól.
 18

 Medréből kicsapva, sok-sok ágra szakad az élet. Nehéz előre megállapítani, melyikben fogja sebesen hömpölyögtetni álnok, hitszegő árját. Ahol most elsekélyesedik, mint a folyó a homok-sellőn, mégpedig annyira, hogy csúnya kavicsos fenekét is látni lehet – holnap megáradva zúdul tova bő vize…
 Natalja agyában hirtelen megérett a döntés, hogy elmegy Jagodnojéba Akszinyához, addig rimánkodik, könyörög neki, míg visszaadja Grigorijt. Azt hitte, hogy Akszinyától függ minden, csak őt kell megkérni, és megint visszatér Grigorij meg az elszállt boldogság. Nem is törte a fejét rajta, hogy vajon véghezviheti-e, és hogyan fogadja majd Akszinya ezt a furcsa kérést. Tudat alatti megérzés sarkallására igyekezett minél gyorsabban megvalósíta ni ezt a hirtelen elhatározást. Melehovék a hónap vége felé levelet kaptak Grigorijtól. Miután üdvözölte apját-anyját, tiszteltette és köszöntötte Natalja Mironovnát is. Nem tudni, miféle ok öszökélte erre Grisát, de Nataljának ez adta meg a döntő lökést: mindjárt a legközelebbi vasárnap felkészült, hogy elmegy Jagodnojéba.
 – Hová mégy, Natasa? – kérdezte Dunyaska, mikor megpillantotta, hogy Natalja egy tükördarab előtt figyelmesen és szigorúan nézegeti az arcát.
 – Megyek, meglátogatom az otthoniakat – hazudta Natasa, és belevörösödött, mert csak most értette meg, mekkora megalázkodásra, milyen nagy erkölcsi kínszenvedésre szánta magát.
 – Natalja, legalább egyetlenegyszer gyere mán el vélem a táncba – kérte Darja piperészkedve. – Eljössz estére?
 – Nem tudom, aligha.
 – Ej, te apáca! Folyton csak a házba gubbasztani, míg az emberek nincsenek itthon?! – pajzánkodott Darja kacsingatva. Rugalmasan kétrét hajolva nézegette a tükör előtt új, égszínkék szoknyája varrottas alját.
 Petro bevonulása óta Darja erősen megváltozott: szembetűnően meglátszott rajta, hogy elment az ura. Valami nyugtalanság érződött szeméből, mozdulataiból, járásából. Vasárnaponként gondosabban öltözködött, a táncból később járt haza, és elsötétülő szemmel, epésen panaszolta Nataljának:
 – Ej, a mindenségét, de kár!… Minden valamirevaló embert elvittek, csak gyerkőcök meg vénemberek maradtak a faluba.
 – Mit akarsz tőlük?
 – Hogyhogy mit akarok? – csodálkozott Darja. – A táncban még incselegni sincs kivel. Legalább szerét ejthetném, hogy a malomba egyedül menjek, mert hát evvel az apóssal nem sokra megy az ember.
 Cinikus nyíltsággal kérdezte Nataljától:
 – Hogy lehet az, aranyom, hogy férfi nélkül ilyen sokáig bírod?
 – Elég legyen mán, te szégyentelen! – Natalja arcát sűrű pirosság öntötte el.
 – Nem is kívánod?
 – Úgy látom, te annál jobban.
 – Bizony én kívánom! – kacagott Darja pirosan, mint a rózsa, és csak úgy táncolt merész ívű szemöldöke. – Mi tűrés-tagadás!… Én bizony meghintáztatnám most akármelyik öreget is, biz’ isten! Csak gondold meg: már két hónapja, hogy Petro elment!
 – Vigyázz, Darja, még bajba keveredel…
 – Hagyd mán abba, te tisztes öregasszony! Ismerjük mink az ilyen csendeskéket! Csak tán nem vallod be.
 – Nekem nincs mit bevallani.
 Darja gúnyosan rásandított, és dühösen ajkába harapott apró fogaival.
 – A minap a táncban odaült mellém Tyimoska Manyickov, az atamán fia. Csurgott róla a veríték. Látom, nem mer nekifogni… Aztán lassan a hónom alá dugja a kezét, de reszket minden ujja. Tűröm, hallgatok, de hirtelen dühbe gurulok: mégha legény volna, de egy ilyen… takonypóc! Legfeljebb tizenhat esztendős, és lám milyen menyecskéket fogdos… Hallgatok, ülök, az meg tapogat, tapogat, és azt súgja: „gyere a szérűnkre!…” Tyű, de leteremtettem!…
 Darja vígan elnevette magát, szemöldöke meg-megrebbent, összehunyorított szeme is kirobbanó kacagást sugárzott.
 – De összeszidtam! Felugrottam. „Hinnye, te emilyen meg amolyan. Ebszülte téfelesszájú kölyke! Hogy mersz nekem ilyeneket ugatni?! Hisz nemrégen még magad alá pisiltél éjszaka!” Egyszóval jól odamondogattam neki!
 Darja és Natalja között közvetlenebb és barátságosabb lett a viszony. Az az ellenszenv, amelyet Darja eleinte a fiatalabb mennyel szemben táplált, szertefoszlott, és a két asszony, akármennyire elütött is a természetük, akármennyire különbözött is egyik a másiktól, össze melegedett és jól megfért egymással.
 Natalja felöltözött, és kiment a szobából.
 Darja a pitvarban érte utol.
 – Máma éccaka kinyitod az ajtót?
 – Azt hiszem, otthun alszok, apáméknál.
 Darja elgondolkozva vakargatta a kisfésű fogával az orra tövét, és megrázta a fejét.
 – No, csak menj. Nem akartam Dunyaskát megkérni rá, de úgy látszik, muszáj.
 Natalja szólt Iljinyicsnának, hogy megy haza, aztán kilépett az utcára. A tér felől szekerek döcögtek hazafelé a piacról, emberek jöttek csoportosan a templomból. Natalja ment két utcasarkot, aztán balra fordult. Sietve felkapaszkodott a hegyre. A tetejéről visszatekintett, alatta a napfény özönében úszott a falu, fehérlettek a ki meszelt házak. A malom lejtős tetején szikráztak a visszavert napsugarak, és olvasztott ércként izzott a bádog.
 19

 A háború Jagodnojéból is kirángatta az embereket. Elment Venyiamin és Tyihon is. Nélkülük még tompább, még csendesebb, még unalmasabb lett az élet. Venyiamin helyett Akszinya szolgálta ki az öreg generálist; a vastag fenekű, sohasem soványodó Lukerja a másodszakácsnő és a baromfinevelő munkáját látta el. Szaska bácsi a lovász meg a kert csősze tisztét egyaránt teljesítette. Csak a kocsis volt új: Nyikityics, egy öreg, higgadt kozák.
 A pán az idén kisebbre szabta a vetésterületet, mert vagy húsz lovat eladott remondának; csak az ügető fajlovak meg három doni maradt meg; ezekkel látták el a gazdaság szükségleteit. A pán vadászattal ütötte agyon az időt: Nyikityiccsel túzokra járt, és néha az egész környéket felverték az agarászattal.
 Akszinya ritkán kapott Grigorijtól egy-egy rövid levelet, amelyben tudatta vele, hogy egyelőre megvan, egészséges, viseli a szolgálatot. Uralkodott-e magán, vagy levélben nem akarta elárulni gyöngeségét, elég annyi, hogy soha egyetlen szót sem ejtett arról, milyen nehéz és unalmas az élete. A levelek hideget leheltek, mintha kényszerűségből írta volna őket, csak a legutóbbi levélben szólta el magát: „…folyton a tűzvonalban… pedig már mintha unnám is a háborút, unnám az általvetőben cipelni a halált.” Mindegyik levelében érdeklődött a kislánya iránt, kérte Akszinyát, hogy írjon róla: „…írd meg, hogy nő az én Tányuskám, milyenné fejlődött azóta. A múltkor nagynak és szép ruhában láttam álmomban.”
 Akszinya látszólag erős lélekkel viselte az egyedüllétet. Griska iránti egész szerelmét kislányára pazarolta, különösen mikor végképp meggyőződött róla, hogy csakugyan Griskától fogant. Az élet megcáfolhatatlan bizonyítékokat tárt eléje: a kislány sötétszőke haja kihullott, új nőtt helyette: fekete, göndör. A szeme színe is mindjobban megváltozott: feketébb lett; a metszése is megnyúlt. A kislány napról napra egyre meglepőbben kezdett hasonlítani apjára, még a mosolygásában is fel-felvillant valami melehovos, grigorijos, ragadozó vonás. Akszinya most már kétségtelenül felismerte a gyermekben apját, és ettől valami forró érzés pezsdült fel benne a kislány iránt; elmúlt az az idő, amikor oda-odament a bölcsőhöz, és rögtön vissza is torpant, mert a gyermek alvó arcocskáján valami halvány nyomot fedezett fel, valami futó hasonlatosságot Sztyepan arcának gyűlölt vonásaival.
 Lassan csordogáltak a napok, és mindegyik után fanyar, keserű érzés ülepedett le Akszinya lelkében. A szerelmesének élete miatti aggodalom fúróként vájta agyát, nem hagyta békében egész nap, sőt éjjelente is sűrűn odatolakodott. Ilyenkor ami keserűség felhalmozódott lelkében – de ideig-óráig féken tartotta az akarat –, átszakította a gátat: egész éjjel virradatig néma sikollyal, könnyek között vergődött Akszinya, ökleit harapdálta, hogy fel ne ébressze a gyermeket, elfojtsa a jajgatást, és testi fájdalommal tompítsa el a lelkét. A kislány pelenkáját sírta teli bőven ömlő könnyeivel, és gyermekies naivságában azt gondolta: „Griskáé a gyermek; Griska szíve biztosan megérzi majd, mennyire epedek utána.”
 Az ilyen éjszakák után úgy kelt fel, mintha megverték volna: minden tagja sajgott, halántékában kis ezüstkalapácsok kopácsoltak szüntelen, lefittyenő, valamikor lányosan duzzadt szája szögletében nagyon is felnőttes keserűség húzódott meg. Akszinyát napról napra öregítették az emésztő éjszakák…
 Vasárnap, éppen amikor felszolgálta a reggelit a pánnak, és kilépett a lépcsőre, egy asszony közeledett a kapuhoz. A fehér keszkenő alatt ijesztően ismerős szem csillogott… Az asszony lenyomta a kilincset, és belépett az udvarba. Akszinya elsápadt, mikor felismerte Natalját, de lassan elébe indult. Az udvar közepén találkoztak. Natalja cipőjén sűrű, vastag rétegben feküdt az út pora. Nagy, dolgos kezét bénultan csüngetve állt meg, zihálva lélegzett, iparkodott, de nem tudta kiegyenesíteni elnyomorított nyakát: olyan volt, mintha valahová félrebandzsítana.
 – Hozzád jöttem, Akszinya… – kezdte Natalja, és száraz nyelvével végignyalta kicserepesedett ajkát.
 Akszinya szeme sebesen végigsuhant a ház ablakain; aztán némán előreindult a cselédházba, a maga lakása felé. Natalja követte. Dobhártyáját fájdalmasan súrolta Akszinya ruhájának suhogása.
 „Biztosan a nagy melegtől zúg úgy a fülem” – kapaszkodott elő egy a benne hemzsegő sok gondolat közül.
 Akszinya előreengedte Natalját, és becsukta az ajtót. Aztán megállt a szoba közepén, és fehér kötője alá dugta a kezét. Ő kezdte a játszmát.
 – Mér jöttél? – kérdezte hízelgően, szinte suttogva.
 – Adj inni – kérte Natalja, és végighordta a szobán súlyos, merev pillantását.
 Akszinya várt, amíg Natalja nehezen emelkedő hangon végre megszólalt:
 – Elcsaltad tőlem az uramat… Add vissza Grigorijt!… Tönkretetted az életemet… Látod, mi lett belőlem?…
 – Adjam visasza az uradat? – Akszinya összeszorította a fogát; szavai mint esőcseppek a kőre, fukarul hullottak. – Az uradat? Tőlem kéred? Mér én hozzám jöttél?… Túl későn jutott eszedbe visszarimánkodni… Túl későn!
 Akszinya egész testével előrelendülve, szorosan Natalja elé lépett, és epésen elkacagta magát.
 Már a pillantása is csupa gúny volt, ahogy ellensége arcába nézett. Itt van a faképnél hagyott törvényes feleség, itt áll előtte megalázva, bánatsújtottan: itt van az, aki miatt kisírta a szemét, el kellett válnia Grigorijtól, és mint durva terméskövet, gyilkos fájdalmat kellett cipelnie szívében. És amíg ő, Akszinya, halálos bánatban gyötrődött, ez cirógatta Grigorijt, és biztosan kinevette őt, a kudarcot vallott, eldobott szeretőt.
 – És te még ide mertél jönni, hogy hagyjam el Grigorijt? – lihegte Akszinya. – Te viperafajzat!… Te vetted el tőlem először Griskát. Te, és nem én tőled!… Tudtad, hogy velem élt, mér mentél hozzá? Én csak visszavettem a jussomat! Griska az enyém! Nekem gyermekem van tőle, te meg…
 Szilaj gyűlölettel nézett Natalja szemébe, és összevissza hadonászva ontotta a szavak fortyogó salakját:
 – Griska az enyém, és nem adom oda senkinek!… Az enyém! Az enyém! Hallod? Enyém!… Takarodj innen, orcátlan szuka, nem te vagy a felesége. El akarod venni a gyermektől az apját? Ho-ho-ho!… Mér nem korábban keltél fel? Mért nem jöttél hamarabb?
 Natalja oldalvást odament a lócához, leült, fejét karjára ejtette, és tenyerével eltakarta arcát.
 – Otthagytad az urad… Ne kiabálj olyan nagyon… Nekem Griskán kívül nincs más uram. Senkim sincs az égvilágon!…
 Akszinya érezte, hogy forr benne a végtelen düh, a sima hajfürtökre pillantott, amelyek Natalja karjára omlottak a kendő alól.
 – Éppen te kellesz neki?! Lám, hogy elgörbült a nyakad! És azt hiszed, hogy rád lesz gusztusa? Épen ellökött, nyomorékan majd epedni fog érted?! Sose látod te többet Griskát! Ez az én szavam! Menj innét!
 Akszinya tombolva védte fészkét, és most vágott vissza minden régi sérelemért. Látta, hogy Natalja – bár kissé elferdült a nyaka – még mindig ugyanolyan szép, mint azelőtt – orcája és ajka ugyanolyan üde, az idő nem viselte meg, őneki, Akszinyának meg, talán éppen Natalja miatt, időnap előtt apró ráncok pókhálója szövődött a szeme alá.
 – Ne gondold, hogy azt hittem: sikerül visszakönyörögni – emelte fel Natalja zavaros, a kíntól mámoros szemét.
 – Hát akkor mér jöttél? – kérdezte sóhajtva Akszinya.
 – Idehajtott a bánat.
 A hangra felébredt az ágyon Akszinya kislánya, és hánykolódva sírva fakadt. Az anyja karjára vette a gyermeket, és az ablak felé fordulva leült vele. Natalja egész testében remegve nézte a kislányt. Száraz görcs fojtogatta a torkát. A gyermek arcocskájából értelmes kíváncsisággal bámult reá – Grigorij szeme.
 Zokogva, imbolyogva lépett ki a tornácra. Akszinya nem kísérte ki. Egy pillanat múlva belépett Szaska apó.
 – Miféle asszony volt ez? – kérdezte, szemmel láthatóan szeget ütött fejébe a dolog.
 – Egy falumbeli.
 Amikor Natalja a birtoktól három versztányira ért, lefeküdt egy csipkebokor alá. Csak hevert, nem gondolt semmire, teljesen összezúzta valami kimondhatatlan fájdalom… Szüntelenül előtte csillogott a gyermek arcában Grigorij komor fekete szeme.
 20

 Oly világosan, hogy már szinte fájt és vakított – vésődött Grigorij emlékezetébe az az éjszaka. Hajnal előtt felocsúdott, kotorászni kezdett maga körül; szúrós tarlóba botlott a keze, és feljajdult a vágás okozta fájdalmában, amely majd szétfeszítette a fejét. Erőlködve felemelte kezét, odahúzta homlokához, megtapogatta alvadt vértől csapzott, érdes üstökét. Egy ujja hozzáért a lágy sebhez: mintha forró parazsat tett volna rá. Elnyújtva csikorgatta a fogát, és hátára fordult. Felette egy fán bánatosan zizegtek a korai fagy csípte levelek, mint apró kristálycsengettyűk. A gallyak fekete körvonalai élesen rajzolódtak ki az ég sötétkék alapján. Közöttük csillagok ragyogtak. Grigorij tágra nyitott szemmel, mereven bámulta őket. Úgy tetszett, hogy ezek nem csillagok, hanem ismeretlen, duzzadt, kékessárga gyümölcsök csüngenek a levelek kocsányán.
 Mikor rádöbbent: mi is történt vele, lerázhatatlan félelmet érzett, és fogait csikorgatva négykézláb arrább mászott. A fájdalom gonosz játékot űzött vele; minduntalan hanyatt vágta… Grigorijnak úgy rémlett, hogy mérhetetlenül sokáig mászik; erőt vett magán, visszapillantott: vagy ötven lépésnyire feketéllett az a fa, amely alatt ájultan, dermedten hevert. Egyszer egy elesett katona hulláján mászott keresztül, könyökével kemény, beesett hasára támaszkodott. A vérveszteség miatt szédült, émelygett. Sírt, mint a gyerek, és a harmatos, ízetlen füvet rágta, hogy ne veszítse el öntudatát. Egy felfordított lőszerkocsi mellett felállt. Jobbra-balra imbolyogva sokáig állt, azután elindult. Ereje nőttön-nőtt, keményebben lépett, és már meg tudta állapítani, merre van kelet; a Göncölszekér mutatott utat.
 Az erdőszélen tompa figyelmeztetés állította meg:
 – Egy tapodtat se, mert lövök!
 Forgópisztoly dobja reccsent. Grigorij a hang irányába kémlelt: a fenyőfa tövében egy ember feküdt fél könyéken.
 – Ki az? – kérdezte Grigorij, és úgy fülelt saját hangjára, mintha másé volna.
 – Orosz? Na, hála istennek!… Gyere ide! – A fenyőfa tövében heverő ember leomlott a földre.
 Grigorij odament.
 – Hajolj le.
 – Nem tudok.
 – Miért?
 Mert akkor elesek, oszt nem állok fel: vágás van a fejemen…
 – Melyik csapatból való vagy?
 – A tizenkettedik ezredből.
 – Segíts rajtam, kozák…
 – Elesek, tekintetes uram. – Grigorij észrevette a köpenyen a tiszti váll-lapokat.
 – Legalább a karodat nyújtsd ide.
 Grigorij segített felállni a tisztnek. Elindultak. De a sebesült tiszt lépésről lépésre mind súlyosabban nehezedett Grigorij karjára. Mikor felfelé kapaszkodtak egy kis mélyedésből, görcsösen belekapaszkodott Grigorij gimnasztyorkája ujjába, és fogvacogva, szakadozottan mondta:
 – Hagyjál itt, kozák… rajtam úgyis… keresztülment a golyó … haslövés…
 A csíptető alatt bágyadtan csillogott a szeme; a nyitva hagyott borostás száj hörögve szívta be a levegőt. A tiszt elájult, Grigorij a hátán cipelte tovább. Elesett, felkelt, megint elesett. Kétszer letette terhét, de mind a kétszer visszabotorkált, felvette és félig ébren, félig kábultan továbbvánszorgott vele.
 Délelőtt tizenegy órakor egy híradós csoport felszedte, és a kötözőhelyre szállította őket.
 Két nap múlva Grigorij suttyomban megszökött a kötöző helyről. Útközben letépte fejéről a kötést, s a bíborfoltos pólyát lóbálva, megkönnyebbülve hazaballagott.
 – Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte a századparancsnok leírhatatlan megdöbbenéssel.
 – Jövök vissza a századhoz, tekintetes uram.
 Amikor kilépett a hadnagytól, a szakaszvezetőt pillantotta meg.
 – Hol a lovam? Hol a pej csődör?
 – Megvan, testvér, nincs semmi baja. Ugyanott fogtuk meg, mihelyt arrább tessékeltük az osztrákokat. Hát te hogy vagy? Mi mán azt hittük, hogy alulról szagolod az ibolyát.
 – Elhamarkodtátok a dolgot! – nevetett Grigorij.
 KIVONAT EGY NAPIPARANCSBÓL

 „Grigorij Melehovot, a 12. doni kozákezred kozákját Gusztáv Grozberg alezredes, a 9. dragonyosezred parancsnoka életének megmentéséért őrvezetővé léptetem elő, és felterjesztem a György-kereszt negyedik fokozatára.”
 A század két napig állomásozott Kamenka-Sztrumilovóban, majd éjszaka felkészült a továbbvonulásra. Grigorij megkereste a szakaszbeli kozákok szállását, és indult megtudakolni, hol a lova.
 A táskájából hiányzott egy váltás fehérnemű meg egy törülköző.
 – Szemem láttára lopták el – ismerte be szégyenkezve Miska Kosevoj, akinek gondjaira bízták a lovat. – Egy sereg gyalogost hajtottak ebbe az udvarba – azok emelték el.
 – Egye meg a fene, hadd használják. Csak hát nekem is kéne. Bekötném a fejem, mert átütött a vér a kötésen.
 – Nesze, itt az én törülközőm.
 A színbe, ahol ez a beszélgetés folyt, belépett Csimbókos. Kezet nyújtott Grigorijnak, mintha mi sem történt volna közöttük.
 – Á, Melehov, hát élsz?
 – Félig-meddig.
 – A homlokod csupa vér. Törüld le.
 – Majd letörülöm, ráérek még.
 – Hadd lám, hogy hoztak rendbe.
 Csimbókos erővel lenyomta Grigorij fejét, és elfintorította az orrát.
 – Mér engedted lenyírni a hajad? Tyű, de elrondítottak!… Ezek a doktorok agyonkezelik az embert, na, majd én meggyógyítlak.
 Grigorij beleegyezését meg sem várva, elővett a tölténytáskából egy patront, kifordította belőle a golyót, és fekete tenyerébe szórta a puskaport.
 – Szerezz pókhálót, Mihajló!
 Kosevoj a kardja hegyével levett a gerendáról egy csomó selymes pókhálót és odaadta. Csimbókos ugyanannak a kardnak a pengéjével kiásott egy csomó földet, és a pókhálóval meg a puskaporral összekeverve sokáig rágta. A sűrű, ragadós péppel vastagon bekente a véres sebet Grigorij fején és elmosolyodott.
 – Három nap múlva nyoma se marad. Látod, hogy ápollak, te meg majd agyonlűttél.
 – Az ápolást köszönöm, de ha akkor agyonlűlek, máma egy bűnnel kevesebb nyomná a lelkem.
 – Hát nagyon őszinte legény vagy, az biztos.
 – Olyan vagyok, amilyen. Mekkora seb van a fejemen?
 – Hüvelyknyi vágás. Egy kis emlék…
 – Hát nem is felejtem el.
 – Ha akarnád, se tudnád! Az osztrák nem köszörüli a kardot: az a huszár is tompával vágott rád, most viselni fogod ezt a dagadt sebhelyet, míg élsz.
 – Még az a szerencséd, Grigorij, hogy lecsúszott az a kard, különben idegen országba temettek vóna el – mosolygott Kosevoj.
 – No de most mit csináljak a sapkámmal?
 Grigorij zavartan forgatta kezében a széthasított, véres tetejű sapkáját.
 – Hajintsd el, a kutyák majd megeszik.
 – Fiúk, itt az étel, gyertek ízibe! – kiáltották ki a házból.
 A kozákok kimentek a színből. A pej csődör nagyot nyerített, kidülledt szemmel sandított Grigorij után.
 – Nagyon búsult mán utánad, Grigorij! – intett Kosevoj a ló felé. – Én nem győztem csudálkozni: takarmán se kellett neki, csak csendesen nyihorászott.
 – Én meg mihint kimásztam onnét, folyton űtet híttam – mondta Grigorij elfordulva, tompán –, azt gondoltam, nem megy el tűlem, mer megfogni nehéz, másnak nem engedi magát.
 – Ez igaz. Mink is alig bírtuk megfogni. Pányvát löktünk a nyakába.
 – Jó ló, a bátyámé, Petróé. – Grigorij elfordult, hogy ne lássák meghatott szemét.
 Beléptek a házba. Az előszoba padlóján az ágyról levett rugós matracon Jegor Zsarkov horkolt. A leírhatatlan rendetlenség némán is arról beszélt, hogy a háziak sietve menekültek el innét. Törött edény cserepei, széttépett iratok, mézzel leöntött könyvek, posztócafatok, gyermekjátékok, ócska lábbeli, elszórt liszt ijesztő rendetlenségben hányódott szanaszét a padlón, és a háborús dúlásról harsogott.
 Jemeljan Grosev és Prohor Zikov egy kis helyet csinált, és itt ebédelt. Zikov kedves borjúszeme majd kiesett, mikor meglátta Grigorijt.
 – Gri-i-iska! Hát te hunnét kerülsz ide?
 – A másvilágrúl!
 – Eredj csak, hozz neki egy kis káposztalevest. Mit mereszted úgy a gubódat? – förmedt rá Csimbókos.
 – Rögtön! Itt a konyha a másik utcába.
 Prohor egy falatot rágva kiperdült az udvarba.
 Grigorij fáradtan telepedett Zikov helyére.
 – Mán nem is emlékszek, mikor ettem – mosolyodott el restelkedve.
 A városon most vonultak át a 3. hadtest egységei. A szűk utcák telezsúfolódtak gyalogsággal, a sikátorokban összetorlódott a rengeteg szekér, lovas csapat, az útkereszteződésnél úgy összepréselődtek. mint a jégtáblák a torlasz előtt. Még csukott ajtón át is behatolt a nagy sürgés-forgás lármája.
 Nemsoká megjelent Prohor egy csajka káposztalevessel meg egy tarisznya hajdinakásával.
 – Mibe öntsem a kását?
 – Itt ez a füles kaszroj. – Grosev egy éjjeliedényt tolt az ablaktól errébb, mert nem tudta, mire való.
 – Büdös ez a te kaszrojod! – mondta fintorogva Prohor.
 – Oda se neki. Öntsd bele, aztán majd megnézzük közelebbrűl. – Prohor belefordította a tarisznyáját; gőzölgött a finom sűrű kása, és a szélén borostyánsárga karimaként buggyant fel az olaj. Egy-két szót váltva eszegettek. Prohor egy zsírfoltot igyekezett elnyálazni a kifakult nadrágsávon.
 – Itt a szomszédban egy hegyi lovas hadosztály ütege van elszállásolva. A csikókat akarják feljavítani. A tűzmesterük az újságba olvasta, hogy a német szövetségeseinek – kámpec! – ahogy mondani szokták.
 – Nem vótál itt, Melehov – dörmögte Csimbókos, kásával telítömött szájjal –, reggel megdicsértek bennünket.
 – Kicsoda?
 – Von Divid altábornagy, a hadosztályparancsnok, köszönetet mondott, amiér visszavertük a magyar huszárokat, oszt kivágtuk az ütegünket a bajbúl. Mer azok majdhogy el nem gurították az ágyúkat. „Derék legények vagytok, kozákok – aszongya –, a cár meg a haza nem feledkezik meg rólatok.”
 – Lám csak!
 Az utcán szárazon csettent egy-két lövés, aztán mennydörögve zuhogott a golyózápor a géppuskából.
 – Gyertek ki! – kiabálták a kapunál.
 A kozákok elhajították a kanalat, és egy ugrással kinn termettek az udvaron. Felettük, alacsonyan, simán keringett egy repülőgép. Hatalmas búgása fenyegetően harsogott.
 – Feküdj! A kerítés tövébe!… Mingyán elkezdi szórni a bombát: üteg van a szomszédba! – rikoltott Csimbókos.
 – Kőccsétek fel Jegorkát! Mer még a ruganyos matrácon lapítja meg a bomba!
 – Acci azt a puskát!
 Csimbókos megcélozta a gépet, és mindjárt a lépcsőről lőtt rá.
 Az utcán lehajolva szaladtak a katonák összevissza. A szomszédos udvarból nyerítés és pattogó vezényszó hallatszott. Grigorij kilőtt egy tárral, aztán átpillantott a kerítésen. A tüzérek ész nélkül gurították az ágyút a szín eresze alá. Grigorij az ég kápráztató kékségétől hunyorgó szemmel nézte a mind lejjebb szálló, berregő madarat; e pillanatban hirtelen levált róla valami, és vakítóan villant meg a napsugár sávjában. Földrengető robaj rázta meg a kis házat és a tornáchoz tapadó kozákokat; a szomszéd udvaron döglődve hörgött, nyerített egy ló. A kerítés mögül a robbanás csípős kénszagát hozta a szél.
 – Vigyázzatok, bújjatok el! – kiáltotta Csimbókos, és leszaladt a tornácról.
 Grigorij utánaugrott, és a kerítés tövében a földre vágta magát. A repülőgép szárnyán megcsillant valami alumínium alkatrész. Még mindig ott keringett, egyenletesen, simán, alig rezzenő farokkal. Az utcáról sortüzet zúdítottak rá; tucatjával ropogtak a puskák, néha meg egyes lövések pukkadoztak szaporán, de összevissza. Alig tett be új tárat Grigorij, amikor még földrengetőbb robbanás ölnyire lökte a kerítéstől. Egy hatalmas rög főbe kólintotta, szemét-száját teleszórta földdel, és majd agyonnyomta súlyával… Csimbókos állította talpra. Olyan éles fájdalmat érzett a bal szemében, hogy egyáltalán nem is látott; amikor nagy nehezen felnyitotta a jobbat, rögtön látta, hogy a ház fele csupa rom, a tégla csúnya vörös halmazban hever, és rózsaszínű por száll felette.
 A szétroncsolt lépcső alól Jegor Zsarkov mászott elő könyökön. Arca egyetlen üvöltés, kifolyt szeme üregéből véres könny csorog végig orcáin. Fejét válla közé húzva kúszott, nyöszörögve üvöltözött, mintha nem tudná szétnyitni megszederjesedett ajkát.
 – Jajj-jajj-jajj-jajj!
 Utána vékony bőrcafrangon, a megperzselődött nadrágszaron lógva, keresztbe fordulva, vonszolódott a csípőjéből kitépett fél láb. A másik eltűnt. Könyökét lassan váltogatva csúszott előre, és szinte gyermekes, nyöszörgő jajgatás tört elő szájából. Hirtelen abbahagyta a vinnyogást, oldalt dőlt, és szorosan a lóganéval, téglatörmelékkel elrondított, barátságtalan, nyirkos földhöz nyomta arcát. Senki sem ment oda hozzá.
 – Vigyétek el! – kiáltotta Grigorij, és még mindig nem vette el tenyerét a bal szeméről.
 Az udvarba csődült egy tömeg baka. A kapunál híradósok kétkerekű kocsija állt meg.
 – Gyerünk, gyerünk! Továbbhajtani! Mér álltatok meg?! – ripakodott rájuk egy tiszt, amint ellovagolt mellettük. – Barmok, pimasz dögök!…
 Valahonnan hosszú fekete kabátos öregember meg két nő csoszogott elő. Egész tömeg tolongott már Zsarkov körül. Grigorij átfurakodott rajta; látta, hogy Jegorka még lélegzik, ki-kitör belőle a sírás, és iszonyúan reszket. Hullasárga homlokán szemcsés verejték gyöngyözik.
 – Vigyétek mán el! Mik vagytok tik, emberek vagy ördögök?!
 – Ne ugass! – vicsorgott rá egy hórihorgas baka. – Vigyétek, vigyétek… de hova vigyük? Láthatod, hogy a végét járja.
 – Mind a két lábát elvitte a bomba.
 – Csupa vér!…
 – Hol vannak a szanitécek?
 – Ugyan, miféle szanitécek volnának itt?
 – Még eszméletén van.
 Csimbókos hátulról megérintette Grigorij vállát; Melehov feltekintett.
 – Ne fordítsd meg! Gyere csak át a másik oldalra. Onnét nézd meg.
 Csimbókos átment a másik oldalra. Egy pillanatra sem engedte ki a kezei közül Grigorij gimnasztyorkája ujját, és szétlökdöste a közelebb állókat. Grigorij odatekintett, aztán összegörnyedve, émelygő gyomorral ment ki a kapun. Zsarkov hasa alatt halvány rózsaszínben és kékesen csillogtak a kiontott belek. E tekervényesen összefonódó gomolyag vége a homokban, ganéban hempergett, vonaglott, és egyre nagyobbra dagadt. A haldokló kozák keze úgy feküdt a belek mellett, mintha össze akarná nyalábolni…
 – Takarjátok el az arcát! – tanácsolta valaki.
 Zsarkov hirtelen feltámaszkodott a karjára, és úgy hátravetette fejét, hogy a tarkója meggörbedt lapockái közé ütődött, és állati, rekedt hangon bömbölte:
 – Testvérek, öljetek meg! Testvérek!… Testvérek!… Mit báá-á-mu-u-ul-tok?… Jaaaaajjj! Testvérek, üssetek agyon…
 21

 A vagon lágyan himbálódzik, a kerekek kattogása álomba ringató; a lámpás sárga fénykévét vet a pad felére. Olyan jólesik kinyújtózni az embernek egész hosszában, és ott feküdni csizma nélkül, szabadjára hagyni a lábát, amely két héten át örökké csizmában izzadt, olyan jólesik mentesnek érezni magát mindenféle kötelességtől, tudni, hogy az életét nem fenyegeti veszély, és a halál messzi van. Különösen kellemes hallgatni a kerekek egymás szavába vágó vitáját; hisz minden fordulattal,a mozdony minden lökésével egyre jobban távolodik a front. És Grigorij békésen feküdt, hallgatta a kattogást, mozgatta meztelen lába ujjait, és egész teste örült az imént felöltött friss fehérneműnek. Úgy érezte, mintha ledobta volna magáról a piszkos burkot, és makulátlanul tisztán lépne át egy új élet küszöbén.
 A csendes, békességes örömöt a bal szemében zúgó fájdalom zavarta meg. Időnként csillapodott, aztán hirtelen visszatért, égette szemét, mint a tűz, és kényszerű könnyeket sajtolt ki a kötés alól. A kórházban – Kamenka-Sztrumilovóban – egy fiatal zsidó orvos megvizsgálta Grigorij szemét, és feljegyzett valamit egy darab papírra.
 – Magát a front mögé kell küldeni. A szemével komoly bajok vannak.
 – Megvakulok rá?
 – Ugyan — mosolyodott el kedvesen az orvos, mert észrevette a kérdésben a leplezetlen félelmet. – Csak hát okvetlen kezelésre van szükség. Talán meg is kell operálni. Majd mélyen a front mögé küldjük: Pétervárra például, vagy egyenest Moszkvába.
 – Köszönöm.
 – Ne féljen, ép lesz a szeme. – Az orvos vállon veregette, és a papírdarabkát a markába nyomva szelíden kituszkolta Grigorijt a folyosóra. Felgyűrte inge ujját, és operációhoz készülődött.
 Grigorij sok és hosszas vesződség után végre kórhazvonatra került. Egy álló napig feküdt ott, és élvezte a nyugalmat. Az ócska kis mozdony utolsó erejét megfeszítve húzta a sok kocsiból álló szerelvényt. Közeledett Moszkva!
 Éjjel érkeztek meg. A súlyosan sebesülteket hordágyakon vették le a vonatról, akik minden külső támogatás nélkül is tudtak járni, feliratkoztak és a maguk lábán mentek ki a peronra. A vonatot kísérő orvos a lista alapján Grigorijt is előszólította, és reá mutatva mondotta az ápolónőnek:
 – Doktor Sznyegirjov szemészeti klinikájára! Kolpacsnij utca.
 – Kéznél vannak a holmijai? – kérdezte a nővér.
 – Miféle holmijai vannak a kozáknak? Bornyú meg köpeny.
 – No, akkor menjünk.
 A nővér frizuráját főkötője alá igazgatta, suhogó szoknyával indult előre. Grigorij bizonytalan léptekkel követte. Bérkocsit fogadtak. Az aludni készülő nagyváros zaja, a villamos csilingelése, a százárnyalatú kék villanyszikrák tündöklése nyomasztóan hatott Grigorijra. Hátát a kocsi falának vetve ült, mohón bámulta az éjjel is népes utcákat, és olyan különös volt maga mellett érezni a női test izgató melegét. Moszkvában szinte kézzelfoghatóan lehetett érezni, hogy ősz van: a körutak fáin bágyadtsárgán verték vissza a lámpások fényét a fonnyadt levelek; az éjszaka fagyos hideget lehelt; a járda kőlapjai nedvesen csillogtak, és a csillagok őszies-fényesen, hidegen tekintettek le a derült égből. A belvárosból néptelen mellékutcába hajtattak. A ló patája hangosan koppant a kőre; a kocsis lustán himbálódzott a magas bakon; kék ujjasában olyan volt, mint valami pópa. A gyeplő végével csetkelte a konya fülű gebét. Valahol a város peremén mozdonyok fütyültek. „Lehet, hogy valamelyik a Don-vidékre indul” – gondolta Grigorij, és a hazavágyás oly sűrűn szúrt szívébe, hogy lehorgasztotta a fejét.
 – Szunyókál? – kérdezte a nővér.
 – Nem.
 – Mindjárt ott vagyunk.
 – Mit parancsol? – fordult meg a kocsis.
 – Csak hajts!
 A vaskerítés mögött olajosan csillogott a kerti tó vize. Itt-ott kis korlátos hidak tűntek elő hozzájuk kötözött csónakokkal. Nyirkos levegő csapta meg őket.
 „Még a vizet is vasketrecbe zárták, a Don bezzeg…” – gondolta homályosan Grigorij. A bérkocsi gumiabroncsai alatt megzizzentek a levelek.
 Egy kétemeletes ház előtt állt meg a kocsi. Grigorij köpenyét megigazítva ugrott le róla.
 – Nyújtsa ide a karját – mondta a nővér, és lehajolt hozzá.
 Grigorij markába vette a nő puha kis kacsóját, és segített neki leszállni.
 – Ejnye, de izzadt katonaszaga van – nevetett halkan a cicomás nővér; odament a bejárathoz és csengetett.
 – Ha maga is ott lett volna, nővérke, ahun mink, hát maga még egyébtül is büdös lenne! – mondta Grigorij visszafojtott dühvel.
 Kapus nyitott ajtót. Az aranyozott korlátú díszlépcsőn felmentek az első emeletre. A nővér itt is csöngetett; egy fehér köpenyes nő engedte be őket. Grigorij egy kis kerek asztal mellé ült. A nővér suttogva mondott valamit a fehér köpenyes nőnek, az meg feljegyezte.
 A hosszú, keskeny folyosó két oldalán sorakozó termek ajtaján különféle színes szemüveget viselő betegek kandikáltak ki.
 – Vesse le a köpenyét – utasította a fehér köpenyes nő.
 Egy szintén fehér köpenyes ápoló átvette a katonaköpenyt, és Grigorijt a fürdőszobába vezette.
 – Vetkezzék le meztelenre.
 – Minek?
 – Meg kell fürödni!
 Amíg Grigorij levetkezett, és ámulva nézegette a fürdőszobát meg a tejüveget az ablakon, az ápoló teleengedte a kádat meleg vízzel, megmérte a hőfokát, és azt parancsolta Grigorijnak, hogy üljön bele.
 – Nem nekem való ez a vályú – dörmögte zavartan Grigorij, és felemelte olajbarna, szőrös lábát, hogy a vízbe lépjen.
 Az ápoló segített neki gondosan megfürdeni, odaadott egy lepedőt, aztán fehérneműt, papucsot és öves szürke köpenyt.
 – Hát az én ruhám? – csodálkozott Grigorij.
 – Egyelőre ebben fog járni. A ruháját majd akkor kapja vissza, ha meggyógyul, és kieresztik a kórházból.
 Az előszobában a nagy falitükör mellett elhaladva, meg sem ismerte magát Grigorij; ez a magas, barna arcú, kiálló pofacsontú, köpenyes férfi, akinek arcára piros foltokat rajzolt a hőség, fekete hajbundájába pedig mélyen bevágódott a kötés – csak távolról hasonlított a régi Grigorijhoz. Kinőtt a bajusza, és pelyhes szakáll göndörödött az állán.
 – Megfiatalodtam – mosolygott görbén Grigorij.
 – Hatos számú kórterem, harmadik ajtó jobbra.
 Egy szürke köpenyes, kék szemüveges pópa állt fel, amikor Grigorij belépett a nagy fehér szobába.
 – Új szomszéd? Nagyon örülök. Nem lesz olyan unalmas. Én Zarajszkból jöttem – jelentette ki közlékenyen, és székkel kínálta Grigorijt.
 Néhány perc múlva belépett egy csúnya és nagy arcú, kövér felcsernő.
 – Gyerünk, Melehov! Megvizsgáljuk a szemét – mondta mély mellhangján, félreállt és előreengedte Grigorijt a folyosóra.
 22

 A délnyugati fronton, Sevel körzetében, a hadsereg-parancsnokság elhatározta, hogy óriási arányú lovassági rohammal töri át az ellenség frontját, és nagy lovasosztagot dob a háta mögé; ennek az lett volna a feladata, hogy portyázza végig a front menti vidékeket, útközben rombolja szét a közlekedési vonalakat, és hirtelen rajtaütésekkel züllessze szét az ellenséget. A parancsnokság nagy reményeket fűzött a terv sikeres megvalósításához: az említett vidékre példátlan mennyiségű lovasságot vontak össze. A többi lovasezreddel együtt erre a szakaszra dobták át azt a kozák ezredet is, amelyikben Lisztnyickij főhadnagy szolgált. A rohamot augusztus 28-án kellett volna megindítani, de a közbejött eső miatt 29-re halasztották.
 Reggel fölfejlődött az óriási hadszíntéren a rohamra készülő lovashadosztály.
 Nyolc versztányira a jobbszárnyon a gyalogság tüntető támadást intézett, hogy magára vonja az ellenség tüzét. Ugyancsak megtévesztő irányban nyomultak előre egy lovashadosztály egységei is.
 Előttük, ameddig csak a szem ellátott, egy szál ellenség sem mutatkozott. Lisztnyickij a maga századától egy versztányira kiürített fekete lövészárkokat látott, mögöttük rozsvetésck hullámzottak, és szél köpülte hajnali köd kéklett.
 Az ellenséges főparancsnokság vagy tudomást szerezhetett a készülő támadásról, vagy megsejthette, mert a 29-re virradó éjjel az ellenséges csapatok kiürítették a lövészárkokat, és visszavonultak vagy hat versztányira, otthagyták még a géppuskafészkeket is, amelyekből az egész frontszakaszon állandóan nyugtalanították velük szemben álló gyalogságunkat.
 Valahol odakint a gomolyfelhőkön túl ragyogott a kelő nap, a völgyet pedig teljesen elöntötte a krémsárga köd. Megadták a jelet a rohamra, és az orosz ezredek el is indultak előre.
 Az ezer meg ezer pata földrengés morajára emlékeztető tompa dübörgést hintett végig a földön. Lisztnyickij igyekezett féken tartani lovát, és nem engedte, hogy sebes vágtába csapjon át. Másfél versztányi távolság feküdt mögöttük. A támadók egyenes sorban közeledtek egy gabonavetéshez. A kötésen felül érő, magas rozs, amelyet át- meg átfont a folyóka és egyéb dudva, a végletekig megnehezítette a lovak ügetését. Elöl még mindig ugyanúgy hullámzott a rozs szőke kalásza, hátul már letiporva, legázoltan hevert. A negyedik versztánál a lovak elkezdtek botladozni, szemlátomást izzadni – ellenség meg sehol egy szál sem. Lisztnyickij visszapillantott a századparancsnokra: a százados arcán tompa kétségbeesés tükröződött…
 A hat versztányi, elképzelhetetlenül nehéz ügetés teljesen kiszítta a lovakból az erőt; némelyik összerogyott lovasa alatt, még a legedzettebbek is tántorogtak a fáradtságtól, és már csak maradék erejüket igyekeztek összeszedni. Ekkor osztrák géppuskák kattogása hallatszott, egyenletesen ropogtak a sortüzek; a gyilkos tűz lekaszálta az első sorokat. Először az ulánuscsapat rendült meg, és fordult vissza, egy kozák ezred egységei is teljesen összegabalyodtak. A vakrémületben visszafelé özönlőket golyózáporral zuhintották végig, mintha permetezővel locsolták volna őket. Ágyúval is állandóan tüzeltek rájuk. A példátlan arányú támadás a legfelsőbb parancsnokság vétkes hanyagsága miatt teljes összeomlással végződött. Némelyik ezred ember- és lóállományának fele megsemmisült. Lisztnyickij ezrede körülbelül négyszáz elesett és sebesült közkatonát és tizenhat tisztet vesztett.
 Lisztnyickij alól kilőtték a lovát. Ő maga két helyütt is megsebesült: fején és lábán; Csebotarjov őrmester leugrott lováról, felkapta Lisztnyickijt, nyeregbe lökte és elvágtatott.
 Golovacsov vezérkari ezredes, a hadosztály vezérkari főnöke, néhány pillanatfelvételt készített a rohamról, és később megmutatta a tiszteknek. Cservjakov sebesült hadnagy volt az első, aki ököllel arcába csapott, és hangosan sírva fakadt. Az odafutó kozákok szétmarcangolták Golovacsovot, sokáig gyalázták a hullát, végül egy út menti árokba, a szennybe-piszokba dobták. Így végződött ez a dicstelenségéről hírhedt roham.
 Lisztnyickij egy varsói kórházból értesítette apját, hogy felgyógyulása után hazautazik Jagodnojéba, ott tölti a szabadságát. Az öreg, mihelyt megkapta a levelet, bezárkózott dolgozószobájába, és másnap olyan komoran jött ki onnan, mint a vészterhes viharfelhő. Nyikityiccsel befogatott egy jó ügetőt a könnyű kocsiba, megreggelizett és behajtatott Vjosenszkajába. Sürgöny útján négyszáz rubelt utalt át fiának, és rövid levelet küldött neki.
 „Csak örülhetek, kedves fiam, hogy átestél a tűzkeresztségen. Ez a nemes pálya, nem az udvari szolgálat. Túlságosan becsületes és eszes vagy ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel játsszad a talpnyaló szerepét. Családunk egyetlen tagjában sem volt meg ez a ronda vonás. Ezért lett kegyvesztett nagyapád is, ezért élt mindhalálig Jagodnojéban, nem remélve és nem is várva kegyet a korona viselőjétől. Jó egészséget, Zsenya! Gyógyulj fel mielőbb! Ne felejtsd el, fiam, nekem senkim sincs rajtad kívül ezen a világon. Nénéd üdvözletét küldi, jól van; magamról nincs mit írni. Úgyis tudod, hogy élek itt. Ejnye, hát mit művelnek azok ott a fronton? Csakugyan elment az emberek józan esze? Nem hiszem el az újságok híreit – hazugság az első betűtől az utolsóig. Tudom az elmúlt évek tapasztalataiból. Csakugyan elvesztjük ezt a hadjáratot, Jevgenyij?
 Nagyon türelmetlenül várlak haza!”

 Az öreg Lisztnyickijnek csakugyan nem volt mit írnia a maga életéről, mely a régi kerékvágásban, egyhangúan, változatlanul döcögött tovább, csak a munkáskezek értéke emelkedett, meg szeszes italban lehetett érezni hiányt. A pán gyakrabban iddogált, ingerlékenyebb, kötekedőbb lett, mint azelőtt. Egyszer szokatlan órában hívatta Akszinyát.
 – Hanyagul végzed a dolgod! Tegnap mért hidegen szolgáltad fel a reggelit? A kávéspoharat mért nem mostad tisztára? Ha ez még egyszer előfordul, akkor én – hallod?! –, én elküldelek. Nem tűröm a paslaságot. Megértetted? Nem tűröm!
 Akszinya keményen összepréselte ajkait, és hirtelen kitört belőle a sírás.
 – Nyikolaj Alekszejevics! Beteg a kislányom. Egy időre adjon szabadságot… Nem mehetek el mellőle.
 – Mi lelte?
 – A torkát fojtogatja valami…
 – Skarlát? Mér nem szóltál hamarabb, hülye? Az ördög vinne el, te mafla! Szaladj, mondd meg Nyikityicsnek, fogjon be, menjen a városba felcserért. Ízibe!
 Akszinya futvást sietett kifelé. Az öreg még utánaeresztett mély hangján egy mennydörgő szitokzáport:
 – Hülye vászoncseléd! Buta liba! Ostoba nőszemély!
 Nyikityics reggel megjött a felcserrel. A felcser megvizsgálta a lázban égő, eszméletét vesztett kislányt, és Akszinya kérdéseit füle mellett eleresztve, egyenest a házba ment, a pánhoz. Az öreg az előszobában, állva fogadta. Kezet sem nyújtott neki.
 – Mi van a gyermekkel? – kérdezte, és hanyag biccentéssel viszonozta a felcser köszönését.
 – Skarlát, kegyelmes uram!
 – Meggyógyul? Bízhatunk benne?
 – Nem hiszem. Meghal a kislány… Ne felejtsük el: ebben a korban…
 – Barom! – ripakodott rá a pán rákvörösen. – Hát mire tanítottak téged? Gyógyítsd meg!
 Becsapta az ajtót a megszeppent felcser orra előtt, és fel-alá járkált a teremben.
 Akszinya kopogtatott, belépett.
 – A felcser lovat-kocsit kér, vissza akar menni a városba.
 – Mondd meg neki, hogy hatökör! Azt is mondd meg neki, hogy addig el nem megy, míg meg nem gyógyítja a gyermeket A szárnyépületben adj neki külön szobát, tömjed, mint a libát! – rikácsolta az öreg, és megrázta csontos öklét. – Ehet-ihat, amennyi a böndőjébe fér, de elmenni – azt nem! – Hirtelen abbahagyta, odament az ablakhoz, dobolt rajta az ujjával, aztán odament fia nagyított fényképéhez, amely nagynénje karján ábrázolta a kis Zsenyát, két lépést hátrált, és sokáig nézte hunyorgatva, mintha sehogy se tudná felismerni.
 Akszinyának mindjárt az első nap, mihelyt a betegség leverte lábáról a kisleányt, eszébe jutott Natalja keserű szava: „Drágám, megfizetsz még az én könnyeimért!…” Azt hitte, Isten büntetése szakadt rá, amiért akkor csúfot űzött Nataljából.
 A gyermek életéért rettegve, félelemsújtottan, fejvesztetten, bambán kapkodott fűhöz-fához. A munka lépten-nyomon kiesett a kezéből.
 „Csakugyan elveszi?” – dobolt agyán a lázas gondolat szüntelen, tagadta, minden erejével igyekezett nem hinni ezt a szörnyűséget, és őrülten imádkozott, kérte az istentől ezt az utolsó kegyelmet – kímélje meg egyetlen gyermeke életét.
 „Bocsáss meg, Uram Istenem!… Ne vedd el tőlem! Könyörülj rajtam, Uram! Irgalmazz nekem!”
 A betegség kegyetlenül fojtogatta a kis életet. A kislány magával tehetetlenül feküdt, dagadt torkából súlyos, szakadozott hörgés tört elő. A városi felcser – miután csakugyan elhelyezkedett a szárnyépületben – napjában négyszer járt hozzá, esténként sokáig elálldogált a cselédház lépcsőjén, cigarettázott és bámulta az őszi ég hideg csillagsátrát.
 Akszinya egész éjjel ébren térdelt az ágy előtt. A fel bugyborékoló hörgés mint a kés járta át szívét.
 – Ma-ma-a… – pihegte a kicserepesedett piciny ajak.
 – Szemem fénye, kisjányom! – gügyögte az anyja fojtott hangon. – Virágszálam, ne hagyj itt, Tányuskám! Nézz rám, gyönyörűm, nyisd ki a kis szemed! Térj magadho, drágám! Fekete szemű gilicém… Mér versz így, Istenem?
 A kislány néha-néha felnyitotta rossz vértől duzzadó, gyulladt szemhéját, szemecskéjéből szétfolyó, megfoghatatlan tekintet sugárzott. Az anyja mohón leste ezt a tekintetet, amely mintha vágyakozón, megbékélten süppedt volna vissza önmagába.
 Anyja karja között halt meg. Utoljára sírásra görbült a szederjes szájacska, és kegyetlen görcs nyújtotta ki a kis testet. A verejtékes fejecske hátrahanyatlott, lefittyent Akszinya karjáról. A kicsi szem összehunyorítva, megdöbbentően komoran, melehovosan nézett üveges bogarával.
 A tó mellett, a terebélyes vén nyárfa tövében ásta meg a pici sírt Szaska apó, hóna alatt vitte oda a kis koporsót. Szokatlan sietséggel ásott, és sokáig türelmesen várta, míg felkel Akszinya a sárga agyaghant mellől. De nem győzte megvárni, hát kifújta az orrát – mintha karikással cserdítettek volna –, és elment az istállóba. A szénatartóból kölnisüveget húzott elő, ami denaturált szesszel volt félig megtöltve, jól felrázta a kis üveget, és kotyogtatva, a szesz színében gyönyörködve mondta:
 – Hadd legyen egy kis torféle! Isten nyugosztalja szegény gyermeket. Angyalka szállt a mennyországba.
 Megitta az egészet, vadul megrázta a fejét, megkóstolt egy szétnyomott paradicsomot, és meghatottan bámulta az üveget.
 – Ne felejts el, aranyom, én sem felejtelek el! – És sírva fakadt.
 Három hét múlva Jevgenyij Lisztnyickij azt sürgönyözte, hogy szabadságot kapott, és már el is indult hazafelé. Hármas fogatot küldtek érte az állomásra, és az egész cselédséget mozgósították: pulykákat, libákat öltek, Szaska apó ürüt nyúzott, szóval mintha csak nagy vendég fogadására készülődtek volna.
 Előző este váltani való lovakat küldtek Kamenka ukrán faluba. A fiatal gazda éjjel érkezett. Dara permetezett, a lámpások sápadt fényösvényeket hintettek a tócsákra. A csilingelő, csengős lovak a tornácnál álltak meg. A zárt hintóból izgatottan mosolyogva szállt ki Jevgenyij. Meleg köpenyét Szaska apó karjára dobta, feltűnően sántítva ment fel a lépcsőn. A teremből sietve csoszogott kifelé a pán. Nagy siettében még egy-két széket is feldöntött.
 Akszinya felszolgálta a vacsorát az ebédlőben, és elindult asztalhoz hívni őket. Amikor bekukucskált a kulcslyukon, látta, hogy az öreg fiára borul, és a vállát csókolgatja; öregesen petyhüdt, ráncos nyaka sűrűn meg-megremeg. Akszinya várt néhány pillanatot, aztán megint benézett. Jevgenyij kigombolt khaki egyenruhán térdelt a padlón, egy kiteregetett nagy térkép előtt.
 Az öreg pán fürtös füstgyűrűket eregetve kopogott csontos ujjaival a szék karján, és felháborodva mennydörögte:
 – Alekszejev? Lehetetlen! Nem is hiszem el!
 Jevgenyij halkan és sokáig magyarázott valamit, próbálta meggyőzni, és ide-oda húzogatta ujját a térképen. Az öreg higgadtabban dörmögte:
 – A legfelsőbb parancsnokságnak ebben az esetben nincs igaza! Micsoda korlátoltság! Hadd mondok el egy hasonló esetet az orosz-japán háborúból… Engedd meg… engedd meg…
 Akszinya kopogtatott.
 – Mi az? Már tálalva van? Rögtön.
 Az öreg felfrissülten, vidáman jött ki, egészen fiatalosan csillogott a szeme. Kettesben megittak egy palack bort, amit csak tegnap ástak ki a földből. A megzöldült, penészes címkén még mindig épen maradt a kifakult évszám: 1879.
 Akszinya még erősebben érezte a magányosságot, mikor kiszolgálta őket, és vidám arcukra tekintett. Kisíratlan bánat marcangolta. Kislánya halála után az első napokban nem akart és nem is tudott sírni. A torkában orkánná dagadt az üvöltés, de száraz volt a szeme, és kétszeresen nyomta a keserűség, mint a malomkő. Sokat aludt (az álom kábaságában keresett pihenést), de álmában is folyton a gyermek kísérteties hívását hallotta. Úgy tetszett, mintha a kislány ott aludnék mellette, és ő arrább moccanva matatott a lepedőn – néha meg mintha alig érthető nyöszörgését hallaná: „Mama, ihatnám!”
 – Magzatom, drágám – suttogta Akszinya fagyos ajakkal.
 Még a borzasztó ébrenlét idején is úgy rémlett néha, mintha térdéhez simulna a kisgyerek. Akszinya azon kapta magát, hogy feléje nyúl, megsimogatni a göndör fejecskét.
 Jevgenyij megérkezése után késő estig elüldögélt az istállóban Szaska bácsinál, hallgatta együgyű meséit a doni kozákság hajdani szabad életéről, rég esett dolgokról. Kilenc óra tájban jött ki onnan. Az udvart szél öblögette; lába alatt nyálkásan cuppogott a sár. A felhők között kozák táncot járt a szőke bajuszú, fiatal hold. Világánál órájára pillantott Jevgenyij, aztán a cselédház felé indult. A lépcsőnél rágyújtott, egy pillanatra megállt, morfondírozott valamin, aztán hirtelen rántott egyet a vállán, és határozott léptekkel felment a lépcsőn. Óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorogra nyílt ki. Bement Akszinya lakásába gyufát gyújtott.
 – Ki a? – kérdezte Akszinya, és magára rántotta a takarót.
 – Én vagyok.
 – Rögtön felőtözök.
 – Nem kell. Csak egy percre jöttem.
 Jevgenyij levette köpenyét, és az ágy szélére ült.
 – Meghalt a kislányod…
 – Meg – felelte Akszinya, mint tompa visszhang.
 – Nagyon megváltoztál. Persze meg is értem, mit jelent: elveszíteni egy gyermeket. De azt hiszem, túlságosan emészted magad utána, nem akarsz visszatérni a való életbe, pedig még elég fiatal vagy ahhoz, hogy másik gyermeked legyen, több is… Nem szabad így búsulni, hallod… Végy erőt magadon, törődjél bele… Elvégre a gyermek halálával nem veszett el minden. Gondold meg – még előtted az egész élet!
 Jevgenyij megszorította Akszinya kezét, nyájas eréllyel simogatta, mély, meghatott hangon, színészkedve beszélt. Aztán duruzsoló suttogásra fogta a hangját, és mikor érezte, hogy Akszinya egész testében remeg, rázza az elfojtott sírás, amely zokogássá hatalmasodik, csókolgatni kezdte könny áztatta orcáját, szemét…
 Az asszonyszívet könnyen meglágyítja a gyöngédség, a részvét. A kétségbeesés ólombilincsében vergődő Akszinya öntudatlanul adta oda neki magát, egész szilaj, rég elfelejtett szenvedélyességével. De amikor lecsillapodott a szemérmetlen gyönyörvágy soha nem tapasztalt, pusztító, kábító hulláma, felocsúdott, éleset sikoltott, ész nélkül, szégyentelenül, félmeztelen, egy szál pendelyben rohant ki a lépcsőre. Az ajtót nyitva hagyva, gyorsan kisietett utána Jevgenyij is. Mentében öltötte fel köpenyét, nagyon gyorsan szedte a lábát, és amikor lihegve felért a ház teraszára, boldogan, elégedetten nevette el magát. Eleven vidámság vett erőt rajta. Mikor már ágyában feküdt és húsos, puha mellét dörzsölgette, ilyesmi járt a fejében: „Becsületes ember szempontjából – ez természetesen aljasság, erkölcstelenség. Grigorijról van szó… Megloptam egy felebarátomat, de hát ott a fronton én is az életemmel játszottam. Az is megeshetett volna, hogy a golyó kissé jobbra tér, és átlyukasztja a fejem. Azóta már ott rothadnék valahol, és a pondrók lakmároznának a testemen… Mohón ki kell élvezni az élet minden percét. Nekem mindent szabad!” Egy pillanatra megijedt tulajdon gondolataitól, de a képzelet újból plasztikusan elébe hozta a roham borzalmas képét, és azt a mozzanatot, amikor felkelt az agyonlőtt lóról, de megint visszazuhant: leverte lábáról egy golyó. Félálomban csitítgatón hajtogatta: „Majd holnap… de most aludni, aludni…”
 Másnap reggel, mikor egyedül maradt az ebédlőben Akszinyával, bűnbánó arccal, mosolyogva lépett hozzá, de Akszinya a falhoz lapulva, dühösen sustorgó szavakkal forrázta le:
 – Ne merj hozzám nyúlni, átkozott!
 Az élet könyörtelenül diktálja íratlan törvényeit: három nap múlva, éjjel Jevgenyij megint bement a cselédlakásba, és Akszinya nem lökte el.
 23

 Sznyegirjov doktor szemklinikája mellett kicsi park terült el.
 Moszkva külvárosi mellékutcáiban sok ilyen rideg, nyírott kert van. A szem nem piheni ki bennük a város unalmát, amely mint a kő, nyomja az embert. Az ilyen kert láttára csak még sajgóbban, élesebben jut eszébe a szabad doni erdő vad szépsége. A kórházi parkban javában garázdálkodott az ősz: narancssárga és bronzszínű levelekkel födte be a sétányokat; a reggeli fagy összezsugorította a virágokat, és vizenyős-zöldre fakította a pázsitot. Derült napokon betegek sétáltak az ösvényeken, hallgatták az istenes Moszkva templomi harangjainak kongását-bongását. Rossz időben (abban az évben pedig többnyire borús volt az ég) egyik teremből a másikba csavarogtak, heverésztek ágyukon, nagyokat hallgattak, rettenetesen unták magukat és egymást.
 A kórházban javarészt civil betegek tartózkodtak. A sebesülteket egy közös teremben helyezték el. Öten voltak: Jan Varejkisz, kék szemű, nyírt, tömött szakállú, magas, szőke lett katona; Ivan Vrublevszkij, huszonnyolc éves, daliás dragonyos, a vlagyimiri kormányzóság szülötte; Koszih, szibériai lövész; a pergamen bőrű, fürge kis közkatona: Burgyin és Grigorij Melehov. Szeptember végén még egy sebesültet hoztak. Az esti teázás alatt hosszan, izgatottan csörömpölt a csengő. Grigorij kitekintett a folyosóra. Hárman léptek az előszobába: egy ápolónő és egy cserkesz kaftános férfi a harmadikat karon fogva támogatta befelé. A beteg nyilván csak az imént érkezett a pályaudvarról: erről tanúskodott mellén barna vérfoltos piszkos gimnasztyorkája is. Még aznap este megoperálták. Rövid előkészület után (a terembe behallatszott a zaj) kifőzték a műszereket, a műtőbe vezették az újonnan érkezett sebesültet. Néhány pillanat múlva tompa dúdolás hallatszott a műtőből, amíg gödréből eltávolították a szilánk roncsolta szem maradványait, a kloroformmal elaltatott sebesült dudorászott, és zagyva szitkokat szórt. Operáció után bevitték a sebesültek kórtermébe. Egy nap múlva, mikor a kloroform súlyos kábulata kipárolgott agyából, elmesélte, hogy Werberg alatt, a német fronton sebesült meg, Garanzsának hívják, géppuskás volt, és a csernyigovi kormányzóság a szülőhazája. Néhány nap múlva különösen összemelegedett Grigorijjal: ágyuk egymás mellett állt, és már az esti körvizit után, persze csak halkan, suttogva, sokáig elbeszélgettek:
 – Na, kozák, hogy ityeg a fityeg?
 – Pocsékul, komám!
 – Hát a szemed mi lelte?
 – Injekcióra járok véle.
 – Hányat adtak mán?
 – Tizennyócat.
 – Fáj?
 – Nem, csuda jólesik!
 – Vájasd ki az egészet.
 – Nem lehet mindenki félszemű.
 – Ez mán igaz…
 Grigorij epés, lobbanékony szomszédja mindennel elégedetlenkedett: szidta a kormányt, a háborút, a maga sorsát, a kórházi kosztot, a szakácsot, a doktorokat – szóval mindent és mindenkit, aki csak éles nyelve hegyére került.
 – Mér harcoltunk mink, komám, azt mondd meg?!
 – Amér a többi, mink is azér…
 – Értelmesebben magyarázd meg, értelmesebben!
 – Hagyj békét!
 – Hő! Nagy marha vagy! Ezt jól meg kell rágni!… A burzsujokér harcoltunk, érted? De mi az a burzsuj? Az olyan madár, amék dúskál a kendermagban.
 Megmagyarázta Grigorijnak az érthetetlen szavakat, és csípős, borsos szitkokkal szórta tele a beszédét.
 – Ne zabridálj, úgysem értem azt a bikkfa hohol nyelvet – szakította félbe Grigorij.
 – Ejnye, ejnye, hát mit nem értesz rajta, muszka sógor?
 – Lassabban beszélj!
 – Pedig amúgy se valami szaporán beszélek, édes ecsém. Aszondod: a cárér, de hát mija, az a cár? A cár bárgyú kappan, a cárné – büdös kurva. A háborútól csak a pánok garasa fiadzik, nekünk meg csak a kötél szorul jobban a nyakunkra. Érted? Ejnye! A gyáros konyakot iszik, a katona tetvészkedik – lám, egyforma nehéz a sora mindkettőnek! A gyáros zsebel, a munkás pucin jár – ez az aranyszabály! Csak szolgálj, kozák, becsülettel szolgálj! Kapsz még egy keresztet, szépet, tölgyfából valót… – Ukránul beszélt, de néha, mikor tűzbe jött, áttért az orosz szóra, szitkokkal bőven fűszerezve, tisztán, érthetően fejezte ki magát.
 Napról napra addig ismeretlen igazságokat csepegtetett Grigorij agyába, leleplezte a háború keletkezésének igazi okait, és csípősen kigúnyolta az önkényuralmi kormányt. Grigorij megpróbált ellentmondani, de Garanzsa sarokba szorította egyszerű – gyilkosan egyszerű – kérdéseivel, és Grigorij kénytelen volt belátni Garanzsa igazát.
 Ebben az volt a legrettenetesebb, hogy lelkében maga is érezte, mennyire igaza van Garanzsának, és képtelen volt komoly ellenvetéseket tenni vele szemben, mert ilyen ellenvetései nem voltak, és nem is találhatott egyet sem. Grigorij ijedten döbbent rá, hogy az okos és mérges ukrán lassan, de feltarthatatlanul szétrombolja minden régebbi elképzelését a cárról, hazáról, kozák kötelességről: a fegyveres szolgálatról.
 Garanzsa megérkezése után egy hónappal már üszkösen füstölögtek azok a cölöpök, amelyeken tudatos élete eddig nyugodott. Elkorhadtak a pillérek, a háború borzalmas őrültsége, mint a rozsda, marta szét őket, csak egy lökés kellett nekik, hogy leomoljanak. Ez a lökés bekövetkezett, felébredt a szunyókáló gondolat, gyötörte, fojtogatta Grigorij egyszerű, józan paraszteszét. Vergődött, kereste a kivezető utat, az ő értelmét meghaladó talány megfejtését, és boldogan lelte meg Garanzsa szavaiban.
 Egyszer késő éjjel felkelt ágyáról, és felébresztette Garanzsát. Odaült melléje, az ágya szélére. Az ablakon, a leeresztett redőnyön át becsurgott a szeptemberi hold zöldes fénye. A felserkent Garanzsa orcája úgy sötétlett, mint homokba vájt lyuk, fekete szemgödre nedvesen csillogott. Nagyot ásított, fázósan göngyölte lábát a takaróba.
 – Mér nem alszol?
 – Nem vagyok álmos. Elkerül az álom. Magyarázd meg nekem, hogy lehet az, hogy a háború egyiknek hasznot hajt, a másikat tönkreteszi…
 – Hőn! Á! – ásított Garanzsa.
 – Várj! – suttogta Grigorij, akit szörnyű harag perzselt. – Azt mondod, a gazdagok érdeke miatt hajtanak bennünket a halálba. De hát a nép? A nép nem érti ezt? Vagy csakugyan nincs, aki meg tudja magyarázni neki? Előlépne, oszt azt mondaná: „Testvérek, ezér meg ezér ontjátok a véreteket, pusztultok halomra!”
 – Hogyhogy előlépne? Mit akarsz tulajdonképpen? Á, szeretném én látni, hogy lépnél te elő. Látod, mink is csak zsibongunk, mint a liba a nádasba, mer ha hangosan elgágogjuk magunkat, rögtön falho állítanak. Fekete kábaság nyomja a népet. A háború majd felrázza. A felhőből is akkor ered meg az eső, ha előbb dörren egy nagyot…
 – Mit csináljunk? Mondd meg, piszok! Feldúltad a lelkem!
 – Hát mit mond a lelked?
 – Nem értem – vallotta be Grigorij.
 – Aki le akar taszítani éngem a sziklárul, hát azt inkább én lököm le. Nem kell sokat fecsegni, visszafelé kell fordítani a puskát. Azokba kell ereszteni a golyót, akik ebbe a pokolba kergetik az embereket. – Garanzsa kissé felemelkedett, és fogcsikorgatva nyújtotta ki a karját: – Feltámad a hatalmas vihar, és elsodor mindent, jusson eszedbe – sziszegte.
 – Hogyhogy, hát szerinted mindent feje tetejére kell állítani?
 – Öhöm! A kormányt el kell dobni, mint a piszkos gatyát. Le kell nyúzni a pánok bőrét, ki kell verni a fogukat, mert csúnyán megmarták a népet.
 – De az új kormány alatt mi lesz a háborúval? Hiszen csak fognak verekedni, ha nem mink, hát a gyermekeink. Mivel szelídíted meg a háborút? Hogy lehetne kiirtani ebbül a világbul, ha örök idők óta háborúznak az emberek?
 – Igaz, örök idők óta folyik a háború, és nem is lehet megszüntetni addig, amíg ilyen gaz kormány lesz a világon. De ha minden államba a munkások kerülnének hatalomra, akkor nem lenne többet háború. Így is kell cselekedni! Meg is lesz a, dögöljenek meg azok a gazemberek!… Meglesz! A németeknél is, meg a franciáknál is! Mindenütt a munkások meg a parasztok kezébe kerül majd a hatalom. Hát mér verekednénk még akkor is? Határok – nem lesznek! Harag, fekete gyűlölet nem lesz! Egyetlen vörös élet lesz az egész világon! Hej! – Garanzsa nagyot sóhajtott, beharapta bajusza hegyét, és ép szemét villogtatva ábrándosan elmosolyodott: – Csak azt megérjem… Láng az én szívem, csupa láng…
 Hajnalig beszélgettek. A szürke hajnal nyugtalan álomba hódította Grigorijt.
 Reggel kiabálás és sírás költötte fel. Ivan Vrublevszkij arcra borulva az ágyán, zokogva az orrát fújta. A felcsernő, Jan Varejkisz és Koszih állt mellette.
 – Miért bőg? – kérdezte rekedten Burgyin, és kidugta fejét a takaró alól.
 – Eltörte a szemét. Ki akarta venni a pohárból, és széttörte a kövön – felelte Koszih inkább kárörömmel, mint részvéttel.
 Egy eloroszosodott német – műszemkereskedő – hazafias felbuzdulásában ingyen adta portékáját a katonáknak. Előző este kiválasztottak és behelyeztek Vrublevszkijnek egy finom művű üvegszemet, amely ugyanolyan kék és szép volt, mint az igazi. Annyira mesterien csinálta, hogy még tüzetes vizsgálódással sem lehetett megkülönböztetni az igazit az üvegszemtől. Vrublevszkij örült és kacagott, mint a gyermek.
 – Hozomegyek – mondotta vlagyimiri tájszólással ózva –, okármék jánt becsopom. Megnősülök, oszt csak akkor mondom meg neki, hogy üvegbül van a szemem.
 – Becsopja üket, a macska rúgja meg! – kacagott rajta Burgyin, aki állandóan Dunyáról dúdolt egy dalocskát, meg svábbogárról, amely kirágja Dunya szarafánját.
 És íme most ez a baleset: a szép legény, a daliás, félszemű rokkantként tér vissza szülőfalujába.
 – Újat adnak, ne bőgj – vigasztalta Grigorij.
 Vrublevszkij felemelte könny áztatta, pöffedt arcát, amelyen nedves gödör vöröslött szem helyett.
 – Nem adnak. Háromszáz rubelbe kerül egy olyan szem. Nem adnak.
 – Hát szép volt, az igaz! Minden erecske gyönyörűen ki volt pingálva rajta – lelkesedett Koszih.
 A reggeli tea után Vrublevszkij a felcsernővel elment a német boltjába; a német új szemet keresett neki.
 – A német különb az orosznál! – őrjöngött lelkesedésében Vrublevszkij. – Az orosz kereskedőtől egy vereshagymát se tud kikunyerálni az ember, ez meg szó nélkül másikat adott.
 Eltelt szeptember. Az idő fukarul morzsolta a napokat, amelyek végtelen hosszúra nyúltak, és halálos unalommal zsúfolódtak tele. Reggelenként kilenckor teáztak. Egy kistányéron mindegyik betegnek adtak két kísértetiesen vékony francia zsemleszeletet, kisujjnyi darab vajat. Ebéd után is éhesen álltak fel az asztal mellől. Esténként teát ittak, és a változatosság kedvéért hideg vizet kortyintottak utána. A betegállomány állandóan cserélődött. A „katonateremből” (így keresztelték el a betegek azt a kórtermet, ahol a sebesült katonák feküdtek) először Koszih, a szibériai távozott. Utána a lett Varejkisz következett. Október utolsó napjaiban elengedték Grigorijt is.
 Sznyegirjov doktor, a klinika szép, nyírott szakállú gazdája a vizsgálat alkalmával kielégítőnek minősítette Grigorij látását. Egy sötét szobában – bizonyos távolságról – megvilágított betűket, számokat mutattak Grigorijnak. Elbocsátották, és a Tverszkaja utcai kórházba küldték, mert a begyógyult seb váratlanul felnyílt, és enyhe gennyesedést észleltek rajta.
 – Tanálkozunk-e még? – kérdezte Grigorij, mikor búcsút vett Garanzsától.
 – Csak a hegyek nem szoktak tanálkozni…
 – Na, hohol, köszönöm, hogy felnyitottad a szemem. Most már látok, és – dühös vagyok!
 – Ha visszamégy az ezredbe, beszélj ezekről a dolgokról a többi kozákkal is.
 – Jól van.
 – Ha meg egyszer elvetődsz Csernyigov tájára, Gorohovka falvába, csak Andrij Garanzsa kovácsot tudakold. Örülök, ha viszontláthatlak. Isten álgyon, pajtás!
 Összeölelkeztek. Sokáig megmaradt Grigorij emlékezetében a szigorú, félszemű ukrán képe, akinek nyájas vonalú száj húzódott homokszínű arcán.
 Grigorij másfél hetet fekdécselt a kórházban. Kialakulatlan döntések érlelődtek lelkében, a garanzsai tanítás epéje ömlött szét benne. Szobatársaival, szomszédaival keveset beszélt. Valami zavart izgatottság vibrált minden mozdulatában. „Nyughatatlan ember” – így jellemezte őt a felvétel alkalmával a kórház vezetője, amint végigfuttatta tekintetét Grigorij nem-oroszos arcán.
 Grigorij lázas volt az első napokban. Csak feküdt ágyán, és hallgatta a szűnni nem akaró csengés-bongást a fülében.
 Ekkoriban történt a következő eset:
 Voronyezsből visszamenet átutaztában egy cári családból való személy kegyeskedett meglátogatni a kórházat. Az erről értesült kórházi orvosi kar úgy kezdett sürögni-forogni, mint az egerek az égő csűrben. A sebesültekre friss ruhát adtak; a betegek nyugalmát megzavarva, soron kívül az ágyneműjüket is kicserélték, sőt egy fiatal orvos még arra is meg akarta tanítani őket, hogyan kell válaszolni őfenségének, és miként kell viselkedni, ha „Vele” beszélnek. Az izgalom a sebesültekre is átragadt: némelyik már időnek előtte suttogóra halkította a hangját. Délben autótülök dudált a kapunál, és a kórház sarkig kitárt ajtaján a kellő mennyiségű suite kíséretében belépett a fenség. (Az egyik sebesült – vidám, bohókás kópé – égre-földre esküdözött később, hogy az előkelő látogatók érkezése pillanatában a vöröskeresztes kórházzászló hirtelen elkezdett szilajon lobogni, bár rendkívül derűs, csendes idő uralkodott odakint. A túlsó oldalon pedig a borbélyüzlet cégérén amolyan bók- vagy térdhajlásféle mozdulatot tett az elegánsan bodorított hajú férfi.) Megkezdődött a kórtermek sorrajárása. A fenség helyzetéhez és a körülményekhez illő ostoba kérdések garmadáját tette fel; a sebesültek a fiatal orvos tanácsára még jobban ki meresztették szemüket, mint ahogyan katonáéknál tanították őket, és úgy felelgettek: „Igenis, császári fenség!”, „Nem” – és persze ezt is megtoldották ugyanazzal a titulussal. A feleletekhez a kórház igazgatója fűzött magyarázatokat, közben úgy ficánkolt, mint a sikló, amelyiknek kétágú villával földhöz szegezték a fejét – még messziről is szánalom volt ránézni. A császári fenség sorra járt minden ágyat, és szentképeket osztogatott a sebesülteknek. A tündöklő egyenruhák tömege és a drága parfümök sűrű felhője Grigorij felé nyomult. Grigorij szőrös arccal, beesett szemmel, soványan állt ágya mellett; hegyesen kiálló barna pofacsontjának sűrű, apró remegése elárulta izgatottságát.
 „Ezek hát azok, akik miatt kikergettek bennünket a szülei házbul, oszt odalöktek a halálnak. Galádok! Átkozottak! Gazemberek! Ezek hát azok: a legfalánkabb tetvek a girincünkön!… Hát ezér tapostattuk le a lóval a más vetését, ezér öltünk halomra idegen, ártatlan embereket?! Ezért csúsztam-másztam, jajgattam én ott a tallón? És a félelem? Elszakítottak a családtul, kaszárnyában kínoztak bennünket...” – füstölgött fejében a gondolatok fortyogó gomolya. Tajtékzó düh rángatta ajkát. „Milyen kövér mind, hogy ragyog a pofájuk. Titeket kéne odaküldeni, átkozott dögök. Lóra ültetni, puskát a markotokba, teliszórni jól tetűvel, penészes kenyéren, pondrós húson tartani benneteket, az kéne!…”
 Grigorij majd felnyársalta szemével a kíséret kikent-kifent tisztjeit, és a cári család tagjának táskás orcáján állapodott meg bágyadt tekintete.
 – Doni kozák, a György-kereszt lovagja – mutatott rá kétrét görnyedve a kórházigazgató. Olyan büszke hangon mondta, mintha legalábbis ő maga érdemelte volna ki azt a keresztet.
 – Melyik városba való? – kérdezte a fenség, és készenlétbe helyezte a szent képet.
 – Vjosenszkajába, császári fenség.
 – Miért kaptad a keresztet?
 Őfensége üres kék szemében az unalom, a csömör kifejezése pislákolt. Vöröses bal szemöldöke, mintha erre idomították volna, kissé felhúzódott, de ez legalább kifejezőbbé tette a fenséges személy arcát. Grigorij egy pillanatra hideg szúrást érzett a mellében. Az első roham percében lepte meg ilyen érzés. Ajka görcsösen elferdült, megremegett.
 – Nekem… szükségre kell menni… szükségre, császári fenség… a kisdolgomat kell végezni… – Grigorij megtántorodott, mintha letörték volna a derekát, és széles mozdulattal az ágy alá mutatott.
 A fenség bal szemöldöke felborzolódott megdöbbenésében, szentképes keze feleúton megállt, és mozdulatlanná dermedt. A fenség értetlenül lebiggyesztette mogorva ajkát, a kíséretében levő ősz tábornokhoz fordult, és angolul mondott neki valamit. Alig észrevehető zűrzavar keletkezett az urak, a kíséret között – egy vállrojtos, magas rangú tiszt szemét piszkálta hófehér kesztyűbe bújtatott kezével, a másik lehorgasztotta fejét, a harmadik kérdően nézett a negyedik arcába… Az ősz tábornok tiszteletteljesen mosolyogva jelentett valamit ő császári fenségének, és a magasságos személy kegyeskedett könyörületesen Grigorij markába nyomni a szentképet, sőt legmagasabb kegyével is kitüntette: tulajdon kezével megveregette Grigorij vállát.
 Grigorij a magas vendégek távozása után ágyára omlott. Párnájába fúrt fejjel, remegő vállal feküdt néhány percig; nemigen lehetett tudni, sírt-e vagy nevetett – de teljesen száraz, kitisztult szemmel kelt fel. A kórház igazgatója rögtön dolgozószobájába rendelte.
 – Te disznó! – kezdte, és színevesztett nyúlbőrszínű szakállában babrált ujjaival.
 – Neked én nem vagyok disznó, nyomorult! – mondta Grigorij, és az orvos felé lépett; alsó állkapcsa tehetetlenül remegett.
 – A fronton bezzeg egyet se látni közületek! – Aztán erőt vett magán, és már higgadtabban folytatta: – Kűggyenek haza!
 A doktor hátratorpant tőle, visszavonult az íróasztal mögé, és lágyabban mondta:
 – Hazaküldünk. Takarodj a pokolba!
 Grigorij remegő mosollyal, veszetten csillogó szemmel lépett ki a dolgozószobából. A kórház igazgatósága a fenséges személy jelenlétében tanúsított példátlanul felháborító és megbocsáthatatlan viselkedéséért háromnapi koplalásra ítélte. Ezalatt szobatársai és a jószívű sérves szakács adott neki enni.
 24

 Grigorij Melehov november 4-re virradó éjjel érkezett Nyizsnye-Jablonszkijba, a vjosenszkajai járásnak az állomás felől eső kozák falvába. Jagodnoje birtokig maradt még néhány versztányi út. A kutyákat álmukból felverve haladt el a gyéren elszórt házak mellett; a part menti füzesen túl fiatal legényhangok énekeltek egy dalt:
 Erdő mögött csillognak a fegyverek.
 Jön a kozák század, mint a fergeteg.
 Fiatal tiszt kesely lovát szökteti,
 A századot maga után vezeti.
 Krisztálytiszta, érces tenor lendült az élre:
 Csak utánam, ne féljetek, cimborák!
 A harmonikusan egybecsengő hangok hetykén kapták fel, és fújták tovább:
 Ki éri el azt a sáncot hamarább?
 A csatában legelső szerezhet
 Dicsőséget, tisztességet, keresztet.
 Valami kimondhatatlanul otthonias melegség áradt Grigorij felé az ősi kozák dal ismerős szövegéből, amelyet ő maga is nemegyszer énekelt. Csípős hideg szúrta a szemét, fojtogatta a mellét. Mohón szívta be a házak kéményeiből gomolygó kesernyés ganéfüstöt, míg áthaladt a falun. De még akkor is dallamosan szállt utána az ének:
 Sánc tetején álljuk mink a sarat,
 Repülnek a golyók, mint a darazsak.
 Doni kozák szablyáját emeli,
 Dől előtte az ellenség kétfelé.
 „Hej, de régen danoltam; még legény koromba. Most mán kiszáradt a torkom, az élet leszoktatott a nótáról. Most is a más asszonyáho megyek erre a kurta szabadságra…” – gondolta Grigorij. Egyenletesen, fáradtan lépkedett, és keserűen kinevette fenemód bonyolultan kanyargó életét. A faluból kiérve, meredek dombra kapaszkodott; onnan visszatekintett; a legszélső ház ablakában függőlámpa fénye sárgállott, az ablaknál rokka mellett ült egy öreg kozák asszony.
 Az útról letérve, nedves, törékeny füvön haladt, amelyet merevvé kovácsolt a fagy. Elhatározta, hogy az első Csir menti faluban hál, és másnap még világossal eljut Jagodnojéba. Már elmúlt éjfél, mikor beért Gracsov falvába. A legszélső házban hált meg. Mihelyt ritkulni kezdett a lila reggeli szürkület, megint útjára indult.
 Éjjel otthon volt Jagodnojéban. Nesztelenül keresztül ugrott a kerítésen, elhaladt az istálló mellett, ahonnan kihallott Szaska apó hangos köhögése. Grigorij megállt, és bekiáltott:
 – Alszol, Szaska apó?
 – Ki az? Pedig ismerem a hangod. Ki az?
 Szaska apó magára kapta bundáját, kilépett az udvarra.
 – Szentatyám! Griska! – Szaska apó alulról bámult Grigorij szeme közé.
 – Na, gyere be, gyújtsunk rá! – mondta.
 – Nem, majd hónap! Most megyek.
 – Gyere be, azt mondom!
 Grigorij kelletlen engedett. Leült a deszkaládikóra, és megvárta, míg Szaska apó kiköhögte magát.
 – Na, öreg, hát hogy vagy? Taposod még ezt a keserves fődet?
 – Taposom még egy darabig. Olyan vagyok én, mint a kovás puska: nem lehet elnyűni soha.
 – Akszinya hogy van?
 – Akszinya?… Hát… hál’ isten…
 Az öreg erőlködve elköhintette magát. Grigorij észrevette, hogy ez a köhögés tettetett, és valami zavart takargat.
 – Hun temettétek el Tányuskát?
 – A kertbe. A nyárfa alatt.
 – No, beszélj…
 – Nagyon kínoz éngem ez a köhögés, Grisa.
 – No és a többiek?
 – Mind megvan erőben, egészségben. A pán meg hát iszogat… Iszik, ész nélkül iszik a bolond.
 – Akszinyával mi van?
 – Akszinya? Most ű a szobáján.
 – Azt tudom.
 – Sodorj egy cigarettát! Gyúccs rá, finom kis dohányom van!
 – Nem kell. De beszélj, különben megyek. Úgy sejtem – Grigorij lomhán odafordult feléje, a deszkaládikó megreccsent alatta –, úgy sejtem, titkot tartogatsz, mint valami követ a kebeledben. Lökd ki!
 – Ki is lököm!
 – Na, csak lökjed!
 – Lököm. Nincs nekem erőm ahho, hogy hallgassak, de meg restellnék is hallgatni, Grisa.
 – Mondd mán – nógatta Grigorij, és barátságosan tette súlyos kezét az apó vállára. Görnyedten hallgatta:
 – Kígyót melengettél! – rikkantotta Szaska apó éles fisztula hangján, és esetlenül tárta szét karját. – Viperát tápláltál! Összeszűrte a levet Jevgenyijjel! Mit szólsz hozzá?
 – Igazat beszélsz?
 – Magam szemével láttam. Minden éccaka hozzájár hálni Jevgenyij. Eriggy csak, biztosan most is ott van nálla.
 – Mit csináljak?… – Grigorij megroppantotta ujjai bütykös ízületét, és sokáig ült ott összegörnyedten. Próbálta egyenesre húzni arcizmait, amelyeket összerántott a görcs… Fülében pajkos kis csengettyűként csilingeltek a hangok.
 – Az asszony – macska. Aki megsimogatja, ahho dörgölődzik. De te ne higgy néki, egy szavát se hidd el – mondta Szaska apó.
 Cigarettát sodort Grigorijnak, meggyújtotta és az ujja közé nyomta.
 – Gyúccs rá!
 Grigorij szippantott vagy kettőt, de aztán elmoncsolta az ujja közt a cigarettát. Némán ment ki az istállóból. A cselédház ablakánál megállt, sűrűn, mélyet lélegzett, néhányszor felemelte a kezét, de mindannyiszor lehanyatlott a karja, mintha eltörték volna. Először óvatosan, begörbített ujjal kopogott, de aztán elveszítette önuralmát, nekidőlt a falnak, és öklével dühösen, sokáig verte az ablak keresztfáját. Az ablakkeret rezgő üveghangon nyögött a súlyos csapások alatt; kék éji fény táncolt az üveglapokon.
 Akszinya félelemtől megnyúlt arca tűnt fel mögötte. Kinyitotta az ajtót és felsikoltott. Grigorij ott a pitvarban megölelte, és fürkészve nézett a szemébe.
 – Úgy dörömböltél, én meg megijedtem… Nem vártalak… Drágám…
 – Nagyon átfáztam.
 Akszinya érezte, hogyan reszket Grigorij egész nagy teste, a karja meg forró, mint a láng. Akszinya rendkívül serény igyekezetet mutatott, meggyújtotta a lámpát, kapkodott, szaladgált a szobában; tompa fényű, ápolt vállára finom bolyhos kendőt vetett, és szította-fújta a tüzet a falba rakott tűzhelyen.
 – Nem vártalak… Régen nem írtál… Azt hittem, hogy nem jössz… Megkaptad a legutóbbi levelem? Csomagot akartam küldeni, de aztán gondoltam: megvárom, míg levelet kapok tőled…
 Csak néha pillantott Grigorijra. Piros ajkain sehogy se akart felolvadni a fagyos mosoly.
 Grigorij köpenyét le sem vetve ült a padon. Szőrös, borostás arca lángolt, lesütött szemére sűrű árnyékot vetett a csuklya. Ki akarta oldani a csuklyát, de hirtelen zavartan kapkodni kezdett – elővette a dohányzacskót, papírt keresett a zsebében. Tengernyi bánat csillogott a szemében, amikor végigfutott Akszinya arcán.
 Az asszony boszorkányosán megszépült, amíg ő oda volt.
 Valami új, parancsoló vonás jelent meg szép feje tartásában, csak a nagy pihés hajgyűrűk meg a szeme volt a régi… Az asszony vészbe döntő tüzes szépsége már nem volt az övé. Hogy is volna, ha egyszer a pán fiának szeretője lett?!
 – Nem is szobajánnak láccol, inkább olyan házvezetőnőnek. Akszinya ijedt pillantást vetett rá, és kényszeredetten elnevette magát.
 Grigorij az átalvetőt maga után vonszolva indult az ajtó felé.
 – Hová mégy?
 – Kimegyek rágyútani.
 – Válj, megsült a rántotta.
 – Rögtön jövök.
 Grigorij a lépcsőn elővett a katonatáska fenekéről egy vadonatúj, tiszta ingbe gondosan begöngyölt hímzett kendőt. Zsitomirban vette két rubelért egy zsidó boltostól; úgy vigyázott rá, mint a szeme világára. A fronton ki-kivette, és elgyönyörködött a színek szivárványos keverékében, és már előre élvezte azt az elragadtatást, amely Akszinyát hatalmába keríti, mikor hazatérve kiteregeti előtte a tarka mintás hímzést. Szánalmas ajándék! Hogy versenyezhetne Grigorij ajándéka a Felső-Don leggazdagabb földbirtokosának a fiáéval? Lenyelte a feltörő száraz zokogást, apró darabokra tépte a kendőt, és a lépcső alá dugta a cafatokat. Az átalvetőt a padra lökte, és bement a szobába.
 – Ülj le, Grisa, lehúzom a csizmád!
 Munkától elszokott fehér kezével húzta le Akszinya Grigorij lábáról a nehéz katonacsizmát, aztán térdére borult, és sokáig, hangtalanul zokogott. Grigorij megvárta, míg kisírja magát.
 – Mér bőgsz? – kérdezte. – Vagy nem örülsz, hogy itt vagyok?
 Hamar elaludt.
 Akszinya ruhátlan ment ki a lépcsőre, és a hideg, átható szélben a nedves oszlopot átölelve, mozdulatlanul állt ott hajnalig. Reggel Grigorij felvette köpenyét, és a házba indult. Az öreg pán prémes bekecsben, kifakult karakül kucsmában állt a tornácnál.
 – Na, itt a György-keresztes lovag! De megemberesedtél, öcsém!
 Szalutálva fogadta Grigorijt, és kezet nyújtott neki.
 – Mennyi időre jöttél?
 – Két hétre, kegyelmes uram.
 – A lányod eltemettük. Sajnálom…
 Grigorij nem szólt egy szót sem. Kesztyűjét húzva, Jevgenyij lépett ki a lépcsőre.
 – Á, Grigorij? Hát te honnan kerülsz ide?
 Grigorij szeme előtt elsötétült a világ, de mosolygott.
 – Moszkvából, szabadságra jöttem…
 – Úgy, hát… Megsérült a szemed?
 – Igenis.
 – Hallottam. De milyen dalia lett belőled, ugye, apám?
 A főhadnagy Grigorijra intett fejével, és arca az istálló felé fordult.
 – Nyikityics, lovat, kocsit!
 A higgadt, tempós Nyikityics befogott, és Grigorijt görbe szemmel méregetve, a lépcső felé vezette az öreg szürke ügetőt. A könnyű cséza kerekei alatt érdesen csikorgott a szétnyomódó fagyos föld.
 – Tekintetes uram, engedje meg, hogy régi szokásból én kocsikáztassam meg! – fordult Grigorij Jevgenyijhez, és behízelgőn mosolygott rá.
 „Nem is sejt semmit szegény ördög” – mosolyodott el elégedetten a főhadnagy, és szeme elővillant a csíptető alól.
 – Jól van, gyerünk!
 – Mi az, mi az, alig értél haza, máris faképnél hagyod a menyecskét? Vagy nem nagyon hiányzott? – mosolygott az öregúr is nagy kegyesen.
 Grigorij elnevette magát.
 – Az asszony nem medve, nem szökik az erdőbe.
 Felült a bakra; az ostort az ülés alá dugta, megigazgatta a gyeplőt.
 – Hej, de megkocsikáztatom én magát, Jevgenyij Nyikolajevics.
 – Hát csak rajta, majd kapsz egy kis borravalót!
 – Úgyis nagyon meg vagyunk elégedve magával. Úgyis nagyon köszönöm, hogy az én… Akszinyámat… szóval, hogy eltartja megadja neki a betevő falatját.
 Grigorij hangja el-elakadt. A főhadnagyban balsejtelem motoszkált. „Csak nem tudott meg valamit? Ej, hülyeség. Honnan? Lehetetlen!” Az ülés támlájának vetette hátát, és cigarettára gyújtott.
 – Csak gyere vissza minél hamarább! – kiáltott utánuk az öreg pán.
 A kerekek alól szúrós, fagyos por röppent fel.
 Grigorij tépte a gyeplővel az ügető száját, és a legveszettebb nyargalásig fokozta a ló futását. Negyedóra múlva már mögöttük maradt a domb.
 Grigorij az első völgyben leugrott a kocsiról, és kirántotta az ostort az ülés alól.
 – Mi az?… – rántotta össze szemöldökét a főhadnagy.
 – Ez az!
 Grigorij sebesen csapásra emelte az ostort, és borzalmas erővel sújtott bele a főhadnagy arcába. Azután megfordította, és az ostornyéllel ütötte arcát, kezét, nem engedte, hogy felocsúdjék meglepetéséből. A széttört csíptető szilánkja a főhadnagy szemöldöke fölé fúródott. Vér csörgött a szemére. Eleinte eltakarta arcát a kezével, de az ütések mind sűrűbben zuhogtak.
 Felugrott, megpróbált védekezni, de Grigorij hátrált egy lépést, és a csuklóra mért csapással megbénította Lisztnyickij jobb kezét.
 – Akszinyáér!… Magamér!… Akszinyáér!… Megin Akszinyáér!… Magamér!…
 Suhogott az ostor. Puhán csattantak az ütések. Azután ököllel terítette le, rá az út kemény göröngyére, meghempergette a földön, és állati dühvel taposta katonacsizmája patkós sarkával. Kimerülten ült vissza a csézába, nagyot rikoltott, és a ló erejét cseppet sem kímélve, sebes vágtában hajszolta hazafelé. A csézát a kapunál hagyta, befutott a cselédszobába.
 Akszinya riadtan pillantott fel, mikor nagyot döndült a sarkig kivágott ajtó.
 – Te piszok dög! Te ringyó!…
 Az ostor vijjogva, szorosan tekerődött körül az asszony arcán.
 Grigorij fuldokolva szaladt ki az udvarra; Szaska apó kérdésére nem is válaszolva ment el a birtokról. Másfél kilométernyire utolérte Akszinya.
 Zihálva lélegzett, és némán ment mellette, csak néha érintette meg Grigorij kezét.
 A keresztútnál, a barna pusztai feszület mellett, távoli, idegen hangon mondotta:
 – Grisa, bocsáss meg!
 Grigorij rávicsorította fogát, és görnyedten csapta fel köpenye gallérját.
 Akszinya valahol a feszület környékén lemaradt. Grigorij egyetlenegyszer sem tekintett vissza, nem látta Akszinya feléje nyújtott kezét.
 Amikor a hegy lejtőjén lefelé Tatarszk falvába ballagott, meghökkenve pillantotta meg karján az ostort, eldobta és hosszú léptekkel haladt végig a dűlőn. Az ablakhoz csodálkozó arcok tapadtak, a járókelő asszonyok, akik megismerték, mélyen meghajolva köszöntötték.
 Udvaruk kapujánál egy fekete szemű, soványkás szép lány nekifuttában, visítva ugrott a nyakába, és dobogó szívvel csüngött a mellén.
 Grigorij tenyere közé szorítva felemelte a lány arcát, és megismerte Dunyaskát.
 A lépcsőről sántikálva igyekezett lefelé Pantyelej Prokofjevics, a házban hangosan sírva fakadt az anyja.
 Grigorij bal kezével apját ölelte, jobbját Dunyaska csókolgatta.
 Fájdalmasan ismerős nyikorgással megroppantak a fokok, és Grigorij máris fenn van a tornácon. Megöregedett anyja olyan fürgén futott ki, mint egy süldő lány, könnyeivel összeáztatta a köpeny paszományát, fiát elszakíthatatlanul ölelve hebegett valami összefüggéstelent, valami anyait, amit szavakkal kifejezni nem lehet. A pitvarban pedig, az ajtóba kapaszkodva, hogy el ne essék – állt a halottsápadt Natalja, fájdalmasan mosolygott, és lerogyott, mintha lekaszálta volna Grigorij zavart tekintete.
 Éjjel Pantyelej Prokofjevics Iljinyicsnát oldalba lökve suttogta:
 – Nézd meg csak csendesen, együtt feküttek-e le?
 – Az ágyat vetettem meg nekik.
 – No csak nézd meg, nézd meg!
 Iljinyicsna az ajtó hasítékán bekukucskált a szobába.
 – Együtt – mondta, mikor visszajött.
 – Na, hál’ istennek! Hál’ istennek! – vetett keresztet az öreg, felkönyökölt, és kitört belőle a sírás.
 
 ?. ?. ???????

 ????? ???

 ????????????

 «?????????????? ??????????»

 ?????? 1960

 HETEDIK KIADÁS

 A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója

 Felelős szerkesztő: Árvay János

 A védőborító és a kötésterv Miklósi Imre munkája

 Műszaki szerkesztő: Szegedi Lászlóné

 Műszaki vezető: Siklós Béla

 Készült: 20 000 példányban, 26,66 (A/5) ív terjedelemben,

 tekercsnyomó ofszetgépen, Times betűvel

 EU - i - 7475

 ISBN 963 07 0283 5 — ISBN 963 07 0307 6

 74.1891.66-14-1 Alföldi Nyomda, Debrecen

 
 * A hadseregbe bevonult kozák szalmaözvegye
 * Atamán: a cári Oroszországban a kozákok így hívtak minden rendű-rangú választott elöljárót. A Doni Seregkörzet élén a vojszkovoj ataman, a mezővárosok élén a sztanyicsnij ataman állt. Kozák sereg hadba vonulásakor külön pohodnij ataman-t választottak. Ez a szó a legtágabb értelemben parancsnokot, elöljárót jelentett. Amikor a doni kozákság végleg elvesztette önállóságát, a „minden kozák seregek atamánja” címet a mindenkori trónörökösre ruházták; a kozák sereget a gyakorlatban nakaznije (kinevezett) ataman-ok irányították. (Solohov jegyzete)
 * „Muzsik”-on nem parasztot, hanem általában „nem kozákot" ért a kozákság.
 ** A cári hadseregben a következő tiszti rendfokozatok voltak: 1. zászlós (lovasságnál kornet, kozák seregben horunzsij), 2. főhadnagy (kozák seregben szotnyik), 3. törzskapitány (lovasságnál törzshuszárkapitány, kozák seregben podjeszaul), 4. kapitány (lovasságnál huszárkapitány, kozák seregben jeszaul), 5. alezredes (kozák seregben vojszkovol sztarsina), 6. ezredes. Az első négy fokot főtiszti, az utolsó kettőt törzstiszti rangnak nevezték. (Solohov jegyzete)
 * Glagol: ? alakú jelzés; az óegyházi szláv ábécében glagolnak hívták a ? (g) betűt.
 * Az ukránok gúnyneve.
 * Régi orosz lakodalmi szokás. Valahányszor egy-egy vendég ezt kiállja, az ifjú párnak meg kell csókolnia egymást.
 * Kaukázusi falu
 * Lapos tetejű kaukázusi ház vagy kunyhó.
 * Orosz Gazdaság, reakciós folyóirat.
 * 1 pud: 16,38 kg, 1 orosz font: 0,41 kg.
 * A naposok (szigyelci) naponként váltakozó ügyeletesi szolgálatot teljesítenek a kozák falvakban a községházakon, félig altiszti, félig rendőri minőségben.
 * Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, Lenin pártja.
 * Mindegyik kozák községnek megvolt a maga gúnyneve. A vjosenszkajaiakat kutyáknak, kopóknak csúfolták. (Solohov jegyzete)
 * Menetszázad-zászlóalj volt a neve annak az egységnek, amelyet a tartalékos csapatok állományából a harcoló sereg feltöltésére irányítottak a frontra. (Solohov jegyzete)
 * Trundalej oroszul tréfacsinálót jelent.