Mihail Solohov CSENDES DON MÁSODIK KÖTET Fordította MAKAI IMRE EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1974 MÁSODIK KÖNYV NEGYEDIK RÉSZ 1 Ezerkilencszáztizenhat. Október. Éjszaka. Esik és fúj. Erdővidék. Az égercserjével benőtt ingoványt lövészárkok szegélyezik. Elöl drótakadály. Az árkokban hideg latyak. Az őrszem nedves sisakja bágyadtan csillog. A fedezékben itt-ott lámpa ég. Az egyik tiszti fedezék ajtajánál egy pillanatra megállt egy alacsony tiszt, nedves ujjait végigfuttatta a kapcsokon, aztán sebtében kikapcsolta köpenyét, lerázta a vizet a gallérjáról, a sárba beletaposott szalmacsóvában gyorsan megtörölte csizmáját, csak akkor lökte be az ajtót, és lehajolva belépett a fedezékbe. A kis petróleumlámpa sárga fénysávja olajosan csillant a belépő arcába. A deszkaágyról kigombolt zubbonyos tiszt kelt fel, végigsimította őszülő haját, és ásított. – Esik? – Esik – felelte a vendég. Levetkezett, az ajtó mellé, egy szegre akasztotta köpenyét és az átázott sapkát. – Meleg van nálatok. Telefújtátok. – Az imént fűtöttünk be, de az a baj, hogy felszivárog a talajvíz. Ez az eső, a fene enné meg, kilakoltat bennünket. Mi a véleményed, Buncsuk? Buncsuk a kezét dörzsölgetve, előregörnyedve a kis kályha mellé guggolt. – Padlózzátok ki. A mi fedezékünk gyönyörű: mezítláb lehet járni benne. Hol van Lisztnyickij? – Alszik. – Régóta? – Ahogy körüljárta az őrszemeket, rögtön lefeküdt. – Ideje már felkelteni. – Csak rajta. Sakkozzunk! Buncsuk a mutatóujjával lecsapta az esőcseppeket sűrű, vastag szemöldökéről, és fejét fel sem emelve, halkan ébresztgette Lisztnyickijt: – Jevgenyij Nyikolajevics! – Alszik! – sóhajtotta az őszes tiszt. – Jevgenyij Nyikolajevics! – Hön? – dörmögte felkönyökölve Lisztnyickij. – Sakkozunk? Lisztnyickij lelógatta a lábát, sokáig dörzsölgette húsos mellét, rózsás, párnás tenyerével. Az első játszma vége felé megjöttek az ötödik század tisztjei: Kalmükov kapitány és Csubov hadnagy. – Nagy újságot mondok! – kiáltotta már a küszöbről Kalmükov. – Az ezredet minden valószínűség szerint leváltják. – Honnan szeded? – mosolygott bizalmatlanul az őszes Merkulov főhadnagy. – Nem hiszed, Petya bácsi? – Bevallom: nem. – Telefonon izente az ütegparancsnok. Hogy ő honnan tudja? Hát tegnap jött vissza a hadosztályparancsnokságtól. – Nem volna rossz gőzfürdőben tisztálkodni. Csubov üdvözülten mosolyogva mímelte, mintha nyírfavesszővel paskolná a tomporát. Merkulov elnevette magát: – A mi fedezékünkben már csak az üstöt kell felállítani: víz van özönével. – Nyirkos, nyirkos, uraim – mormogta Kalmükov, mikor végighordozta tekintetét a gerendafalakon és a fedezék latyakos földjén. – Itt a mocsár egy ugrásnyira. – Adjatok hálát a Magasságbélinek, hogy mocsár mellett lapultok; paradicsomi hely ez – szólt közbe Buncsuk. – A szabad terepen egyik támadás a másikat éri, mi meg itt egy hét alatt lövünk ki egy tárra valót. – Jobb támadni, mint itt elevenen megrothadni. – Nem azért tartják a kozákokat, Petya bácsi, hogy támadásokban pusztítsák őket. Csak naivul tetteted magad. – Hát szerinted miért tartják? – Szükség esetén – régi szokás szerint – a kozák vállára akar támaszkodni a kormány. – Hülyeség! – legyintett Kalmükov. – Miért volna ez hülyeség? – Csak. – Ugyan, Kalmükov! Az igazságot kár tagadni. – Csakhogy ez nem igazság... – Pedig a verebek is ezt csiripelik. Mért játszod a naivat? – Figyelem, tiszt uraim! – kiáltotta Csubov, és színpadiasan hajlongva Buncsukra mutatott: – Buncsuk zászlós rögtön jövendölni kezd a szociáldemokrata álmoskönyvből. – Bohócot játszik? – Buncsuk elkacagta magát, és szemével igyekezett megtörni Csubov tekintetét. – Egyébként csak folytassa, mindenkinek megvan a maga hivatása. Én azt mondom, hogy a múlt év dereka óta csak hírből ismerjük a háborút. Amióta megkezdődött az állóharc, a kozák ezredeket biztos kis zugokba rejtették, és egyelőre suba alatt tartják őket. – És aztán? – kérdezte Lisztnyickij. – Azután, ha zavargás tör ki a fronton – márpedig ez elkerülhetetlen, hisz a katonák már kezdik unni a háborút, erről tanúskodik a szökések elszaporodása is –, akkor a kozákokat dobják oda, hogy elfojtsák a lázadást, leverjék az elégedetleneket. A kormány úgy tartja a háta mögött a kozáksereget, mint valami követ. Szükség esetén ezzel a kővel próbálják meg betörni a forradalom koponyáját. – Elveted a sulykot, kedves pajtás! Feltevéseid túlságosan is gyenge lábon állnak. Először is: lehetetlen előre látni az események menetét. Honnan tudod, hogy csakugyan zavargásokra, satöbbire kerül sor? De tegyük fel a következőt: a szövetségesek leverik a németeket, a háború ragyogó győzelemmel ér véget, akkor milyen szerepet szánsz a kozákságnak? – vetette ellen Lisztnyickij. Buncsuk fukarul elmosolyodott: – Egyelőre nem úgy fest, mintha véget érne, még kevésbé, mintha ragyogó véget érne. – Elhúzták a hadjáratot. – Elhúzzák még azt jobban is – jósolta Buncsuk. – Mikor jöttél vissza a szabadságodról? – Tegnapelőtt. Buncsuk gyűrűvé kerekítette száját, nyelvével kilökött egy füstkarikát, és eldobta a csutkát. – Merre jártál? – Pétervárott. – Na, milyen ott a helyzet? Pezseg az élet a fővárosban, mi? Hej, a fene egye meg, de sokért nem adnám, ha eltölthetnék ott legalább egy rövid hetet. – Nem sok vigasztalót látnál – szólalt meg minden szavát megfontolva Buncsuk. – Nincs elég kenyér. A munkásnegyedek koplalnak, nő az elégedetlenség, a néma tiltakozás. – Hát szerencsésen nemigen fogjuk megúszni ezt a háborút. Mi a véleményetek, uraim? – Merkulov kérdően tekintett végig a tiszteken. – Az orosz-japán háború forradalmat szült ezerkilencszázötben, ez a háború újabb forradalommal, sőt polgárháborúval ér véget. Lisztnyickij Buncsukot hallgatva, tétova mozdulatot tett, mintha félbe akarná szakítani a zászlós mondatát, aztán felállt, és összevont szemöldökkel fel s alá kezdett járni a fedezékben. Visszafojtott dühvel szólalt meg: – Nem győzök csodálkozni rajta, hogy tisztikarunk között vannak ilyen (dühös kézmozdulat a görnyedten ülő Buncsuk felé), ilyen egyedek. Csodálkozom, mert még mindig nem világos előttem, milyen Buncsuk viszonya a hazához, a háborúhoz… Egyszer beszélgetés közben nagyon ködösen fejezte ki magát, de mégis eléggé világosan ahhoz, hogy megértsük: ő bizony azt szeretné, ha vereséget szenvednénk ebben a háborúban. Jól értettelek, Buncsuk? – Jobban szeretném a vereséget. – De miért? Véleményem szerint akármilyen politikai nézeteket valljon is valaki, a haza vereségét óhajtani, az… nemzetárulás. Ez minden tisztességes ember szempontjából… becstelenség. – Ne felejtsétek el, hogy a bolsevikok duma-frakciója a kormány ellen agitált, és ezzel előmozdította a vereséget – szólt közbe Merkulov. – Te is helyesled ezt az álláspontot, Buncsuk? – kérdezte Lisztnyickij. – Ha egyszer a vereséget kívánom, akkor következésképpen helyeslem is ezt az álláspontot, hiszen nevetséges volna, ha én, a bolsevik, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagja, nem osztoznék saját pártom frakciójának nézeteiben. Sokkal jobban meglep, Jevgenyij Nyikolajevics, hogy intelligens ember létedre politikai analfabéta vagy... – Én mindenekelőtt az uralkodó hűséges katonája vagyok. Engem már a „szocialista elvtársak” puszta látása is bosszant. „Mindenekelőtt tökfilkó vagy, azután pedig hiú kardcsörtető” – gondolta Buncsuk, és elfojtott egy gúnyos mosolyt. – Egy az isten, Allah… – Itt, ebben a katonai környezetben, rendkívüli körülmények között élünk – szúrta közbe Merkulov szinte restelkedve. – Valahogyan távol maradtunk a politikától: faluvégen van a házunk. Kalmükov százados a harcsabajuszát pödörgetve ült, tüzes mongol szeme felcsillant. Csubov az ágyon feküdt, hallgatta a beszélgetést, és Merkulovnak egy dohányfüsttől megsárgult, falra szögezett rajzát nézegette: egy Magdolna-arcú, félmeztelen nő sóvárgó és bűnös mosollyal nézi meztelen mellét. Bal kezének két ujjával előrehúzza a barna bimbót, a kis ujj óvatosan félreáll, a lesütött szemhéj alatt árnyék és a pupilla meleg fénye játszik. Picikét felrántott válla alig tartja a lecsúszó inget, kulcscsontja mélyedéseiben bolyhos, puha fényfolt. A nő pózában annyi közvetlen báj és olyan hamisítatlan természetesség volt, a homály tónusa oly leírhatatlanul gazdag volt árnyalatokban, hogy Csubov önkéntelenül elmosolyodott, gyönyörködött a mesteri rajzban, és a beszélgetés – bár eljutott dobhártyájáig – nem hatolt be tudatába. – Nagyszerű! – kiáltotta, mikor végre levette tekintetét a rajzról. De nagyon rosszkor kiáltotta, mert Buncsuk éppen akkor fejezte be mondókáját ezzel a kijelentéssel: …a cárizmus megsemmisül, biztosak lehettek benne! Lisztnyickij cigarettát sodort, és csípősen mosolygott. Hol Buncsukra, hol Csubovra pillantott. – Buncsuk! – kiáltotta Kalmükov. – Várjon csak, Lisztnyickij!… Buncsuk, hallja?… Na, rendben van, tegyük fel, hogy ez a háború polgárháborúvá változik… Aztán mi lesz? No jó: megdöntik a monarchiát… De hát a maga véleménye szerint milyen kormányzatnak kell átvenni a hatalmat? Kié lesz a hatalom? – A proletariátusé. – Parlament? – Nem ér semmit! – mosolyodott el Buncsuk. – De hát mi lesz tulajdonképpen? – Munkásdiktatúra! – Ahá!… És az értelmiségnek, a parasztságnak mi lesz a szerepe? – A parasztság bennünket követ, a gondolkodó értelmiség jó része szintén, többiekkel meg ezt csináljuk, ni… – Buncsuk gyors mozdulattal feszes pálcikává sodorta a kezében levő papírt, megsuhogtatta, és fogán át sziszegte: – Ezt csináljuk! – Túl magasra röppent… – nevetett Lisztnyickij. – Magasra fogunk ülni is – fejezte be Buncsuk. – Csak előbb egy kis szalmát kell leteríteni. – De hát mi az ördögnek jelentkezett önként frontszolgálatra? Sőt még tiszti rangra is felküzdötte magát… Hogy lehet ezt összeegyeztetni nézeteivel? Ért-he-tet-len! Egy ember ellenzi a háborút, hehe, ellenzi ezeknek az… osztálytestvéreinek a megsemmisítését, és… mégis zászlós?! Kalmükov csizmája szárát verdeste tenyerével, és szívből elkacagta magát. – Hány német munkást irtott már ki géppuskás csapatával? – kérdezte Lisztnyickij. Buncsuk a köpenye oldalzsebéből elővett egy nagy papírcsomót, Lisztnyickijnek háttal állva, sokáig turkált benne, aztán odalépett az asztalhoz, dagadt-eres, széles kezével kisimítgatta a megócskult, sárga újságlapot: – Hány német munkást lőttem agyon? Csakugyan komoly kérdés. Azért jöttem önként a frontra, mert úgyis besoroztak volna. Azt hiszem: itt, a lövészárkokban szerzett ismereteim hasznomra válnak a jövőben… a jövőben. Azt mondja ez az írás… – S felolvasta Lenin szavait: „Nézzük például a mai hadsereget. Ez a szervezés egyik legjobb példája. Ez a szervezés csak azért jó, mert hajlékony, és ért hozzá, hogyan kell egységes akaratot sugalmazni millió és millió emberbe. Ezek a milliók ma otthon ülnek házaikban, az ország különböző sarkaiban. Holnap kiadják a mozgósítási parancsot – és ezek a milliók kijelölt pontokra gyülekeznek. Ma lövészárkokban feküsznek, néha hónapokig, holnap egész más alakulatban indulnak rohamra. Ma csodákat művelnek azzal, hogy elrejtőznek a golyó és srapnel elől. Holnap csodát fognak művelni a nyílt harcban. Ma a tűzvonalban álló osztagaik aknákat raknak a föld alá. Holnap a repülők útmutatásai szerint tíz meg tíz versztát nyomulnak előre a föld felett. Ezt nevezik szervezetnek; az egy akarattól lelkesített emberek egy célért állandóan változtatják érintkezésük és cselekvésük formáit, változtatják működésük helyét, fogásait, változtatják eszközeiket, fegyverüket, a változó körülményekhez, a harc követelményeihez képest. Ugyanez vonatkozik a munkásosztálynak a burzsoázia elleni harcára is. Ma nem beszélhetünk forradalmi szituációról…” – Mi az a „szituáció”? – vágott közbe Csubov. Buncsuk megmoccant, mintha csak az imént serkent volna fel, és hüvelykujja ízével dörzsölgette boltozatos homlokát, mintha iparkodna megérteni a kérdést. – Azt kérdem, mit jelent az a szó: „szituáció”? – Érteni értem, de pontosan megmagyarázni nem tudom… – Buncsuk egyszerű, derűs gyermeki mosollyal elmosolyodott; furcsa volt mosolyt látni ezen a nagy, mogorva arcon, mintha esőtől szomorkás őszi mezőn fel-felrúgva, játékosan végigszaladna egy világosszürke szopós nyúlfiú. – Szituáció: helyzet, viszonyok, efféle. Jól mondom? Lisztnyickij határozatlanul bólintott rá: – Olvasd tovább. „Ma nincs forradalmi szituáció, nincsenek meg a tömegek közötti erjedésnek, tevékenységük fokozásának feltételei. Ma szavazólapot nyomnak a markodba, vedd el, és tanulj meg szervezkedni, hogy kemény csapást mérj vele ellenségeidre, de nem azért, hogy a parlamentbe, a húsosfazék mellé juttass egyeseket, akik azért kapaszkodnak a karosszékbe, mert félnek a börtöntől. Holnap elveszik tőled a szavazólapot, puskát, és a technika legújabb vívmányai alapján felszerelt nagyszerű gyorstüzelőágyút adnak a kezedbe: vedd a halálnak, a rombolásnak ezeket az eszközeit, ne hallgass a háborútól rettegő érzelgős pityergőkre. A világon még túlságos sok minden maradt, amit tűzzel-vassal meg kell semmisíteni, hogy felszabadulhasson a munkásosztály. És ha a tömegekben nő a düh, az elkeseredés, ha forradalmi helyzet keletkezik, állj készen új szervezeti formák megteremtésére, vesd latba a halál és a pusztítás oly hasznos fegyvereit a saját kormányod és a saját burzsoáziád ellen!” Buncsuk még nem fejezte be az olvasást, amikor Kopogtatott és belépett a fedezékbe az 5. század egyik őrmestere. – Tekintetes uram – fordult Kalmükovhoz –, küldönc érkezett az ezredparancsnokságtól. Kalmükov és Csubov felvette köpenyét, elment. Merkulov leült, fütyörészve rajzolgatni kezdett. Lisztnyickij a bajuszát tépkedte, még mindig fel s alá járkált a fedezékben. Nemsokára elbúcsúzott és elment Buncsuk is. A csupa-sáros futóárokban vergődött előre, bal kézzel gallérját tartotta, jobbjával pedig a köpeny szárnyát fogta össze. A szél sebes áradatként zúdult végig a futóárok szűk csatornájában. Belekapaszkodott a kiszögellésekbe, és fütyülve örvénylett. A sötétben botorkáló Buncsuk zavartan mosolygott. Mire elvergődött a maga fedezékéig, megint a velejéig hatolt az eső nyirkossága és az elrohadt égerharaszt szaga. A géppuskás csapat parancsnoka aludt. Fekete bajuszos barna arcán az álmatlanság nyoma kéklett. Három éjjel kártyázott. Buncsuk elkezdett turkálni régi időkből megmaradt katonazsákjában, az ajtófélfánál meggyújtott egy halom papírt, nadrágja zsebébe dugott két konzervdobozt meg néhány marék revolvertöltényt és kiment. A pillanatra nyitva hagyott ajtón betört a szél, széthordta az elégetett papírcsomó helyén, a küszöbnél maradt szürke pernyét, és eloltotta a büdös füstöt eregető lámpát. Buncsuk távozta után Lisztnyickij még vagy öt percig némán járkált, azután az asztalhoz lépett. Merkulov a fejét félrebillentve rajzolgatott. A vékonyra hegyezett ceruza párás árnyakat terített a papírra. A négyszögletes fehér lapról Buncsuk arca tekintett fel, amelyet a rá oly jellegzetes fukar, szinte kényszeredett mosoly szelt át. – Erős pofa – mondta Merkulov; eltartotta magától a rajzot, s Lisztnyickijre emelte szemét. – Na mit szólsz hozzá? – kérdezte Lisztnyickij. – Tudja a fene! – felelte Merkulov, megsejtve, mi rejtőzik a kérdés mögött. – Furcsa legény. Most, hogy nyíltan beszélt, sok minden világosabb lett, de azelőtt nem tudtam megfejteni, kicsoda-micsoda. Tudod: rendkívül népszerű a kozákok, különösen a géppuskások közt. Nem vetted még észre? – De igen – felelte valahogy határozatlanul Lisztnyickij. – A géppuskások mind egy szálig bolsevikok. Sikerült meggyúrnia őket. Nagyon meglepődtem, hogy most ilyen nyíltan kirakta a lapját. Mi lehet az oka? Biz’ isten ugratni akart bennünket! Jól tudja, hogy egyikünk sem osztozhat ezekben a nézetekben, de hát akkor miért tálalt ki? Pedig nem a forrófejűek fajtájából való. Veszélyes fickó. Merkulov Buncsuk furcsa viselkedéséről elmélkedve, félretette a rajzot, és vetkőzni kezdett. Nyirkos harisnyáját a kis kályha mellé akasztotta, felhúzta óráját, elszívott egy cigarettát és lefeküdt. Nemsokára el is aludt. Lisztnyickij leült arra a zsámolyra, amelyen egy negyedórával ezelőtt Merkulov ült. A rajzlap hátára, az élesre hegyezett ceruza belét eltörve, lendületes kezevonásával a következőket írta: „Nagyságos Uram! Azok a feltevések, amelyeket már előbb közöltem önnel, ma teljes mértékben igazolódtak. Buncsuk zászlós, ezredünk tisztjeivel folytatott mai beszélgetése során (rajtam kívül jelen volt még: Kalmükov kapitány, Csubov hadnagy az 5. századból, Merkulov főhadnagy a 3. századból) bizonyos célzattal, amely – bevallom – előttem nem egészen világos, megmagyarázta, hogy politikai meggyőződéséhez híven – és nyilván a pártvezetőség megbízásából – milyen feladatokat végez a fronton. Egész csomó tiltott írás volt nála. Így például szemelvényeket olvasott fel a Genfben megjelenő Kommunyiszt című pártlapból. Buncsuk zászlós kétségtelenül illegális munkát végez ezredünkben (Feltehető, hogy ezért is jelentkezett az ezredbe önkéntesnek): a géppuskások közt nyílt agitációt fejt ki. Sikerült őket megmételyeznie. Káros hatása meglátszik az ezred erkölcsi állapotán is: előfordult, hogy megtagadták egyes harci feladatok teljesítését, amiről annak idején már tájékoztattam az OOSGY-t* stb. Buncsuk zászlós a napokban tért vissza szabadságáról (Pétervárott volt), bőségesen ellátta magát romboló szellemű irodalommal; most a legnagyobb intenzitással akar munkához látni. A fent elmondottakat összegezve, csakis ezeket a következtetéseket lehet levonni: a) Buncsuk zászlós bűnössége bebizonyosodott (a beszélgetéskor jelen volt tiszt urak esküvel is megerősíthetik közlésemet); b) további forradalmi tevékenységének megakadályozása céljából rögtön le kell tartóztatni, és hadbíróság elé állítani; c) sürgősen meg kell rostálni a géppuskás csapatot, a legveszedelmesebbeket el kell távolítani, a többieket pedig vagy a hátországba küldeni, vagy több ezredben szétszórni. Kérem, ne feledkezzék meg őszinte igyekezetemről, hogy híven szolgáljam hazámat és az Uralkodót. Jelen levelem másolatát megküldöm a Sz. T. Korpnak is. Jevgenyij Lisztnyickij kapitány 1916. okt. 20. 7. sz. körzet. Lisztnyickij másnap a küldönccel elküldte a jelentést a hadosztályparancsnokságnak; megreggelizett és kiment a fedezékből. A mellvéd nyálkás fala mögött köd hullámzott, szétmarcangolt cafatai úgy csüngtek a mocsár felett, mintha rátűzték volna őket a drótakadály tüskéire. A futóárok fenekén félhüvelyknyi vastagon állt a híg sár. A lőrésekből barna erecskék csordogáltak. A kozákok puskájukat a falnak támasztva guggoltak mocskos, nedves köpenyükben, cigarettáztak és teát forraltak a védőlemezeken. – Hányszor megmondták már, hogy a védőlemezeken ne merjetek tüzet rakni? Nem értitek, gazemberek?! – kiáltotta dühösen Lisztnyickij, amikor odament a füstölgő tűz körül guggoló kozákok első csoportjához. Kettő kelletlenül felállt, a többiek guggon ülve maradtak, maguk alá húzták köpenyük szárnyát és tovább cigarettáztak. Egy olajbarna kozák – akinek ráncos fülcimpáján ezüst fülbevaló fityegett – apró gallycsomót dugott a csajka alá, és azt felelte: – Szíves-örömest meglennénk mi védőlemez nélkül is, tekintetes uram, de hát máskülönben hogy rakjunk tüzet? Hisz csupa lucsok minden: hüvelyknyi vastagon áll a sár. – Rögtön vedd ki a védőlemezt. – Hogyhogy, szóval éhesen gubbasszunk itt!? Ejnye… – mondta összevont szemöldökkel, félrenézve egy széles arcú, ragyás kozák. – Mit mondtam?! Vedd ki rögtön! – Lisztnyickij a csizmája orrával kirugdosta a lángra kapott rozsét a csajka alól. A fülönfüggős, szakállas kozák zavartan és dühösen mosolyogva kilöttyintette a forró vizet a csajkából. – No, fiúk! jól megteáztunk – súgta. A kozákok szótlanul kísérték tekintetükkel a vonalban továbbhaladó kapitányt. A szakállas kozák nedves szemében tüzes szentjánosbogárkák csillogtak. – Megbántott a kutya! – Hej, haj! – sóhajtott elnyújtva az egyik, és vállára dobta puskája szíját. A negyedik szakasz közelében Lisztnyickijt utolérte Merkulov. Lihegve odalépett hozzá. Vadonatúj bőrkabátja szinte ropogott. Orrfacsaró bagóbűz áradt a szájából. Félrehívta Lisztnyickijt. – Hallottad a nagy újságot? – hadarta sebesen. – Buncsuk megszökött az éjjel. – Buncsuk? Mi-i-i? – Megszökött… Érted? lgnatyics, a géppuskás csapat parancsnoka – egy fedezékben volt Buncsukkal – azt mondja, hogy vissza se ment mitőlünk. Szóval, ahogy tőlünk kitette a lábát, rögtön kereket oldott… Nahát, ez az újság. Lisztnyickij sokáig törölgette csíptetőjét és hunyorgott. – Mintha izgatott volnál! – nézett rá fürkészően Merkulov. – Én? Eszeden vagy? Miért volnék izgatott? Csak meghökkent ez a váratlan hír. 2 Másnap reggel az őrmester zavartan lépett be Lisztnyickij fedezékébe. Rövid tétovázás után jelentette: – Ma reggel ezeket a papirosokat találták a kozákok a lövészárkokban, tekintetes uram. Valahogy kellemetlen eset… Azért is jöttem, hogy jelentést tegyek. Különben még valami bajba keveredek… – Miféle papirosok ezek? – kérdezte az ágyról felemelkedve Lisztnyickij. Az őrmester odaadta a markában összegyürkölt papírlapokat. A negyedíves olcsó papíron olvashatóan sorakoztak az írógéppel sokszorosított szavak. Lisztnyickij egy szuszra olvasta el az egészet. VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ,,Katona elvtársak! Két éve tart már ez az átkozott háború. Idegen érdekeket védve, két éve sínylődtök lövészárokban. Két éve ömlik mindenféle nemzetiségű munkások és parasztok vére. Száz- meg százezer halott és rokkant, száz- meg százezer árva és özvegy – ez az eredménye ennek a mészárlásnak. Miért harcoltok? Kinek az érdekeit védelmezitek? A cári kormány az ellenséges tűzbe hajszolt millió és millió katonát, hogy újabb területeket hódítson meg, és elnyomja e területek lakosságát, ahogyan elnyomja a leigázott lengyeleket és más nemzetiségeket. A világ iparmágnásai nem akarnak megosztozkodni a piacokon, ahol eladhatnák gyáraik, üzemeik termékeit; nem akarnak megosztozni szépszerével a hasznon – fegyveres erővel megy végbe az osztozkodás –, és ti, elbutított emberek, halálba mentek az ő érdekeikért folyó küzdelemben, halomra ölitek az ugyanolyan dolgozókat, mint amilyenek magatok vagytok. Elég sokat ontottátok testvéreitek vérét. Térjetek észre, dolgozók! A ti ellenségtek nem a német és az osztrák katona, akit ugyanúgy becsaptak, mint benneteket, hanem tulajdon cárotok, saját iparmágnásotok, földesuratok! Ellenük fordítsátok puskáitokat! Barátkozzatok a német és osztrák katonákkal! Nyújtsatok egymásnak kezet a drótakadályon át, amellyel elválasztottak benneteket, mint ketrecbe zárt vadállatokat. Testvérek vagytok a munkában, kezeteken még nem gyógyult be a szerszámok törte vérhólyagok nyoma, nektek nincs min osztozkodni. Le az önkényuralommal! Le az imperialista háborúval! Éljen a világ dolgozóinak megbonthatatlan egysége!” Az utolsó sorokat már lihegve olvasta Lisztnyickij. „Na, ez az! Kezdődik” – gondolta, gyűlölet hatalmasodott el rajta, és majd összenyomta a rárohanó balsejtelmek terhe. Telefonon felhívta az ezredparancsnokot, és beszámolt a történtekről. – Mit parancsol, kegyelmes uram, mit tegyünk? – kérdezte végül. A kagylóból – a telefon távoli búgásán, szúnyogdöngicsélésen át –, mint göröngyök, hulltak a tábornok szavai: – Az őrmesterrel és a szakaszparancsnokokkal mindent át kell kutatni. Mindenkinél, a tiszteknél is. Még ma megkérdezem a hadosztályparancsnokságnál, mikor akarják leváltani az ezredet. Sürgetni fogom. Ha a motozás során találna valamit, rögtön jelentse. – Azt hiszem, a géppuskások műve. – Igen? Rögtön kiadom a parancsot Ignatyicsnak, ő is motozza meg a maga kozákjait. Minden jót! Lisztnyickij a maga fedezékébe gyűjtötte a szakaszparancsnokokat, és közölte velük az ezredparancsnok utasítását. – Micsoda disznóság! – kiáltott felháborodva Merkulov. – Hát hogy motozzuk meg egymást? – Először magát, Lisztnyickij! – rikkantotta Razdorcev, a fiatal bajusztalan hadnagy. – Húzzunk sorsot. – Ábécé szerint! – Félre a tréfát, uraim! – vágott közbe szigorúan Lisztnyickij. Az öreg persze túllőtt a célon: a mi ezredünk tisztjei olyanok, mint a Caesar felesége.* Csak egy volt gyanús: Buncsuk zászlós, de az is megszökött. Hanem a kozákokat meg kell tapogatni. Hívjátok csak az őrmestert. Belépett az őrmester: már nem volt valami fiatal kozák, a György-kereszt három fokozatának lovagja. Köhécselve nézett végig a tiszteken. – Kit tartasz gyanúsnak a században? Mit gondolsz, ki szórhatta szét ezeket a röplapokat? – fordult hozzá Lisztnyickij. – Nincsenek minálunk olyanok, tekintetes uram – felelte szent meggyőződéssel az őrmester. – De hiszen a mi századunk frontszakaszán találták. Kicsoda idegen járt a futóárkokban? – Senki idegent nem láttam. Más századoktól nem volt itt senki. – Na, menjünk, motozzuk meg őket sorban – legyintett Merkulov, és az ajtó felé indult. Megkezdődött a motozás. A kozákok arca különböző érzéseket fejezett ki: az egyik összeráncolta homlokát, nem értette a dolgot, a másik ijedten nézegetett a szegényes kozák holmi között turkáló tisztekre, a harmadik nevetgélt. Egy hetyke káplár, kiváló felderítő, megkérdezte: – Mondják meg, mit keresnek? Ha lopott holmi, akkor talán látta is valamelyikünk valakinél. A motozás nem járt semmilyen eredménnyel. Csak az első szakasz egyik kozákjának a zsebében találtak egy összegyűrt röplapot. – Olvastad? – kérdezte Merkulov, és komikus iszonyattal dobta el az előhúzott lapot. – Azér vettem fel, hogy legyen mivel rágyújtani – mosolygott a kozák, és lesütötte a szemét. – Mit mosolyogsz?! – kiáltott rá Lisztnyickij hevesen, elvörösödött, és odalépett a kozákhoz; a csíptető alatt idegesen verdesett rövid, aranyszőke szempillája. A kozák arca hirtelen elkomolyodott, mintha a szél fújta volna le róla a mosolyt: – Tekintetes uram, kérem, hiszen én majdnem analfabéta vagyok! Egészen gyengén olvasok. Csak azér vettem fel, mert nincs cigarettapapírunk; dohány, az van, de a papír elfogyott. Azér vettem fel. A kozák sértődötten, hangosan beszélt, hangjában valami keserűség csengett. Lisztnyickij köpött egyet, és sarkon fordult. Utána indult a többi tiszt is. Két nap múlva az ezredet visszavonták állásaiból, hátraszállították a front mögé vagy tíz versztányira. A géppuskás csapatból két kozákot letartóztattak, és hadbíróság elé állítottak. A többieket részint tartalékezredekbe vezényelték, részint szétdobálták őket a 2. kozák hadosztály ezredeibe. Néhány napi pihenő után aránylag eléggé rendbe hozta magát az ezred. A kozákok megmosakodtak, kitisztították ruhájukat, gondosan megborotválkoztak. Nem úgy, mint a lövészárokban, ahol többnyire egyszerű, de fájdalmas módszerrel szabadultak meg arcuk sörtéjétől: gyufával égették le a szőrt, és mihelyt a tűz a borostát lepörkölve a bőrig hatolt, előre megnedvesített törülközővel végigdörzsölték az arcot. Ezt a módszert „disznóperzselés”-nek nevezték. – Perzselve, vagy hogy? – szokta kérdezni némelyik szakaszborbély a vendégtől. Az ezred tehát pihent. A kozákok külsőleg csinosabbak, vidámabbak lettek, de Lisztnyickij is meg a többi tiszt is tudta, hogy ez a vidámság csak olyan, mint a derűs nap novemberben: ma van, holnap nincs. Csak egyet kellett mukkanni, hogy megint kivonulnak a frontra – a kozákok arckifejezése rögtön megváltozott, és lebocsátott szemhéjuk alatt elégedetlenség és mogorva gyűlölet folyt szét. Érezni lehetett, hogy halálosan fáradtak, túlerőltetettek, és hogy ez a kimerültség meglazította az erkölcsöket. Lisztnyickij nagyon jól tudta, milyen félelmetes tud lenni az ember, ha ilyen állapotban valamilyen cél felé tör. 1915-ben egy század az ő szeme láttára ötször indult rohamra. Bár rettenetes veszteségeket szenvedett, újra meg újra azt a parancsot kapta: „A támadást megújítani.” A század maradványai a maguk szakállára visszavonultak frontszakaszukról, és elindultak a hátország felé. Lisztnyickij századával együtt azt a parancsot kapta, hogy tartóztassa fel őket. Mikor a kozák század csatárlánccá széthúzódva megpróbálta útjukat állni, a visszavonulók elkezdtek lövöldözni. A gyalogszázadból már csak legfeljebb hatvan ember maradt életben, de Lisztnyickij látta, milyen őrült, kétségbeesett bátorsággal védekeztek ezek a katonák a kozákokkal szemben, hulltak a kardcsapások alatt, egymás után haltak meg, de vakon rohantak a megsemmisülésbe, pusztulásba, mert úgy vélték: mindegy, hol éri utol őket a halál. Fenyegető figyelmeztetésképpen merült fel emlékezetében ez az eset, így hát izgatottan, új szemmel nézett a kozákok arcába, és gondolta: „Vajon nem fognak-e ezek is megfordulni és elindulni úgy, hogy a halálon kívül semmi sem tudja majd feltartóztatni őket?” És amikor szeme találkozott ezekkel a fáradt pillantásokkal, becsületesen bevallotta magának: „Elindulnak!” Az elmúlt évekhez képest gyökeresen megváltoztak a kozákok. Még a dalaik is mások voltak: ez a háború szülte, és fekete vigasztalanság árnyékolta be őket. Lisztnyickij, mikor esténként elhaladt a tágas gyári szín mellett, ahol a század állomásozott, egy kimondhatatlanul szomorú, bánatos dalt hallott leggyakrabban. Mindig három-négy hangra énekelték. Az öblös basszusok felett, magasra röppenve lebegett egy rendkívül tiszta és erős tenor kísérő hang. Hej, szép hazám, kedves szülőföldem, Nem látlak tán többet sohase, Nem látlak meg, nem is hallom többet. Hogy énekel virradatkor a fülemüle. Édesanyám, kedves szülőanyám, Ne emésztődj olyan szomorúan. Nem esik el valamennyi kozák Abban a háborúban. Lisztnyickij megállt, hallgatózott, és érezte, hogy őt is megrázza e dal egyszerű bánata. Egy feszes húr még jobban kifeszült a mind szaporábban dobogó szívben. A kísérőszólam egyik mélyebb tónusa belevágott ebbe a húrba, és fájdalmasan megrezegtette. Lisztnyickij valahol a színtől nem messze állt, és érezte, hogy szeme könnybe lábad, s a könny élesen és édesen csípi a szemhéját. Megyek, megyek a kerek mezőben, Hej, a szívem de nehéz! Érzi szegény, érzi, hogy milyen sors vár rám – Hazatérni sohasem fogok. A basszusok még nem zúgták el az utolsó szavakat, de a tenor már fölébük szökkent, és a hangok – repesve, mint a felröppenő fehér mellű reznek szárnya – sietve hívták maguk után a többit, folytatták tovább: Ólomgolyó száll fütyülve, Eltalálja, el a mellemet, Rá hanyatlók jó lovam nyakára, Megöntözi vérem fekete sörényét… Lisztnyickij a pihenő alatt egyetlenegyszer hallott ősi, vidító, buzdító szövegű kozák nótát. Szokásos esti sétáját végezve, elhaladt a szín mellett. Kissé borízű hangok és nagy hahota ütötte meg a fülét. Lisztnyickij kitalálta, hogy a raktáros, aki Nyezviszka falvában járt élelmiszerekért, hozott onnan egy kis házi pálinkát, és megvendégelte a kozákokat. A gabonapálinkától megkótyagosodott kozákok vitatkoztak, nevettek valamin. Lisztnyickij a sétáról hazatérőben már messziről hallotta a dal hatalmas, dübörgő ütemeit, és a vad, fülhasogató, de harmonikus füttykíséretet: Aki nem volt háborúba sohasem, Nem is tudja, hogy mi az a félelem. Nappal ázni, éjjel fázni, Jóreggelig virrasztani. „Füjjüjü, füjjüjü, füjjüjü!” – A fütty tömör, vibráló hangsugárban kanyarodott magasabbra, mint a csigavonal, aztán legalább harminc hang dördült bele, hogy túlharsogja: Hej, te mező, széles mező, Elemésztő, búnevelő… Valamelyik csintalan kozák, nyilván a fiatalabbak közül, fülsiketítőt, kurtát füttyentett, és ropta a deszkapadlón a guggolós kozáktáncot. Tisztán lehetett hallani a csizmasarok kopogását, hiába akarta elnyomni a dal: Tenger vize háborog, Lánggal égnek a hajók. A tüzet eloltjuk, A törököt megfojtjuk. Éljen a doni kozák! Lisztnyickij önkéntelenül is elmosolyodva ment tovább, és igyekezett a hangok ütemére lépni. „A gyalogos egységeknél talán nem is érzik olyan élesen ezt a hazafelé húzó vágyat – gondolta, de értelme hideg ellenvetéseket tett: – A gyalogságnál tán más emberek vannak? Kétségtelen, hogy a kozákok jobban megsínylik a kényszerű gubbasztást a lövészárokban: már szolgálatuk jellegénél fogva állandó mozgáshoz szoktak. Itt meg két év óta állandóan ülniük kell, vagy meddő támadási kísérletek során kénytelenek egy helyben topogni. A hadsereg még sohasem volt ilyen gyenge. Erős kézre, nagy sikerre, előnyomulásra van szükség – az felrázná katonáinkat. Bár a történelemben többször előfordult, hogy túl hosszúra nyúlt háború idején még a legkitartóbb és legfegyelmezettebb hadseregek erkölcse is megingott. Még Szuvorov is ismerte ezt saját tapasztalatából… De a kozákok ki fognak tartani. Vagy ha meg is indulnak visszafelé – ők lesznek az utolsók. Hisz ez különálló kis náció, már hagyományánál fogva is harcias, nem holmi gyári szemét vagy muzsik csőcselék.” A színben egy érdes repedtfazék-hang rágyújtott a Kalinuská-ra, mintha éppen az ellenkezőjéről akarná meggyőzni. A hangok belekaptak az énekbe, és Lisztnyickij távoztában már megint ugyanazt a dalba öntött honvágyat érezte ki belőle: Fiatal tiszt buzgón imádkozik, Szegény kozák haza kívánkozik. – Hej te tiszt, te fiatal tiszt, Eressz haza éngem, Eressz haza éngem, Apámhoz, apámhoz, Jó szülő anyámhoz, Jó szülő anyámhoz, Fiatal mátkámhoz. Buncsuk három nappal a frontról megszökte után, estefelé a front menti sávban fekvő kereskedő-kisvárosba érkezett. A házakban már égett a lámpa. A fagy vékony jégréteggel vonta be a pocsolyákat, és a ritka járókelők lépteit már messziről lehetett hallani. Buncsuk éberen fülelve kerülte a kivilágított utcákat, és a néptelen mellékutcákon lopózott előre. A kisvárosba érkeztekor majdnem járőrbe ütközött; attól fogva farkas-sietséggel haladt, a kerítésekhez lapult, hihetetlenül összemocskolódott köpenye zsebéből ki sem húzta jobb kezét. Egy csűrben a pelyvába bújt, és álló napig ott feküdt. A kisváros volt a hadtest raktára, s néhány alakulat állomásozott itt. Buncsukot az a veszély fenyegette, hogy járőrbe ütközik: ezért melengették szőrös ujjai állandóan a revolver rovátkás agyát a köpeny zsebében. A városka túlsó végén sokáig járkált egy néptelen mellékutcában, be-bekukucskált a kapukon, és vizsgálódva nézegette minden egyes szegényes viskó alakját. Húsz perc múlva odament egy jelentéktelen kis sarokházhoz, beleskelődött a védőtábla résén, elmosolyodott és határozott léptekkel bement az utcaajtón. Kopogtatására egy idősebb keszkenős asszony nyitott ajtót. – Lakik itt magánál valami Borisz Ivanovics? – kérdezte Buncsuk. – Igen. Kerüljön beljebb. Buncsuk oldalvást befurakodott mellette. Hallotta, ahogy mögötte hidegen csettent a retesz. A kis lámpával világított alacsony szobában, egy asztal mellett idősebb, egyenruhás férfi ült. Hunyorogva pillantott rá, felállt, és alig fékezett örömmel kezet nyújtott Buncsuknak: – Honnan jössz? – A frontról. – Nos? – Majd mindjárt… – mosolyodott el Buncsuk, és ujja hegyével megbökte az egyenruhás ember vállszíját, és alig érthetően dörmögte: – Van szoba? – Van, van. Gyere csak ide. Bevezette Buncsukot egy még kisebb szobába: lámpát sem gyújtva leültette egy székre, becsukta a szomszéd szoba ajtaját, és befüggönyözte az ablakot. – Végleg? – kérdezte. – Végleg! – Milyen ott a helyzet? – Minden kész van. – Megbízható legények? – Ó, persze. – Azt ajánlom, most vetkezz le, majd aztán beszélgetünk. Add ide a köpenyed. Rögtön hozok mosdóvizet. Míg Buncsuk egy megzöldült réztálban megmosakodott, az egyenruhás ember, kefehaját simogatva, fáradtan és halkan azt mondta: – Most még mérhetetlenül erősebbek nálunk. A mi dolgunk: gyarapodni, bővíteni befolyásunkat, éjt nappallá téve dolgozni, hogy megmagyarázzuk a háború igazi okait. És mi gyarapszunk is, ebben biztos lehetsz. És aki tőlük elszakad, feltétlenül mihozzánk jön. A felnőtt ember a kisfiúhoz képest kétségtelenül erősebb, de ha a felnőtt öregszik, megroskad, az a kölyök könnyen elbánik vele. Ebben az esetben pedig nemcsak öregkori végelgyengülést, hanem az egész szervezet egyre súlyosbodó megbénulását is látjuk. Buncsuk befejezte a mosakodást, és arcát az érdes kendervászon törülközővel dörzsölgetve azt mondta: – Mielőtt eljöttem volna, megmondtam véleményemet az ottani tisztecskéknek… Tudod, olyan mulatságos volt!… Szökésem után biztosan zaklatni fogják a géppuskásokat, lehet, hogy egy-két legényt hadbíróság elé állítanak, de ha egyszer nincsenek bizonyítékok, akkor kár a szóért! Remélem, szét fogják szórni őket különféle egységekbe. Ezzel éppen a mi malmunkra hajtják a vizet! Csak hadd termékenyítsék meg a talajt!… Micsoda fiúk vannak ott! Kőkemény legények! – Cédulát kaptam Sztyepantól. Arra kér: küldjek egy legényt, aki jártas katonai dolgokban. Te menj hozzá. De hogy vagy ellátva okmányokkal? Fog sikerülni? – Milyen munka lesz ott? – kérdezte Buncsuk, és lábujjhegyre emelkedett, hogy szegre akassza a törülközőt. – A fiúkat kellene kiképezni. Te még mindig nem akarsz nagyobbra nőni? – mosolygott a házigazda. – Felesleges – legyintett Buncsuk. – Különösen a mostani helyzetben. Borsszemjankóvá kellene változnom, hogy észre se vegyenek. Hajnali szürkületig beszélgettek. Buncsuk harmadnap átöltözve és a felismerhetetlenségig kimaszkírozva elhagyta a kisvárost. Nyikolaj Uhvatov, a 441. orsai ezred katonája nevére szóló iratokkal az állomásra indult. Az igazolvány szerint mellsebe miatt végleges elbocsátást kapott. 3 Vlagyimiro-Volinszk és Kovel irányában a Különleges Hadsereg hadműveleti területén (ez a hadsereg szám szerint a tizenharmadik volt, de mivel a „13” szerencsétlen szám, és mivel még a nagy tábornokok is a babona rabjai voltak, a hadsereg a „Különleges” jelzőt kapta) szeptember utolsó napjaiban megkezdték a támadás előkészületeit. Szvinyuha falva közelében választották ki a támadás kibontakozására legmegfelelőbb felvonulási területet, és megindult a tüzérségi előkészítés. Az említett helyre példátlan mennyiségű ágyút vontak össze. Száz- meg százezer különféle kaliberű lövedék verte kilenc napon át egyfolytában a terepet, amelyen két vonalban húzódtak végig a német lövészárkok. A németek, alighogy megkezdődött az erélyes tüzérségi tűz, mindjárt az első nap kiürítették az első védelmi vonalat; csak megfigyelők maradtak benne. Néhány nap múlva otthagyták a második vonalat is, a harmadikba vonultak vissza. A tizedik napon a Turkesztáni Hadtest egységei, a lövészek, támadásra indultak. Francia módszerrel: hullámokban támadtak. Tizenhat hullámot loccsantottak az orosz lövészárkok. Az összekunkorodott szúrós drótakadály visszataszítóan csúnya bokrainál megtorlódva, hol tajtékozva, hol megritkulva zúdultak előre az emberáradat szürke hullámai. A németek felől, a szürke égerliget üszkös fatönkjei, a púpos homokbuckák mögül folyton lövöldöztek, minden remegett a szakadatlan, öblös ágyúdörgéstől, fel-felröppent és lángot vetett a pukkanó lövedék. Vuuumm… Vuuum!… Pukk! Pakk! Bumm-bumm! A csatazajon néha áttört egy-egy üteg éles dörrenése, azután megint bömbölés hömpölygött, áradt és töltötte meg a terepet sok-sok versztányi körzetben. Vuum… Vuum… Vuum… Trrrrrraaa-rraa-ta-ta-ta! – ropogtak őrült sietséggel a német géppuskák. Egy versztányi átmérőjű körzetben, az elcsúfított homokos földön, mint a forgószél, szökkentek fel a robbanások fekete oszlopai; a támadó hullámok szétfröccsentek, tajtékot vetettek, mikor szétlökte őket egy-egy tölcsér, de szakadatlanul tódultak előre… A robbanások fekete ökle mind szaporábban dagasztotta a földet, mind sűrűbben paskolta a támadókat a fülsiketítően vijjogó srapnelzápor, egyre kíméletlenebbül korbácsolta őket a földre lapító géppuskatűz. Szüntelen lőtték a támadókat, nem akarták a drótakadályok közelébe engedni őket. Nem is engedték. A tizenhat hullám közül csak a három utolsó gördült odáig, de azután kis patakokban és szinte cseppenként folyt visszafelé, mintha szétzúzódott volna a szétmarcangolt drótakadályokon, amelyek ég felé emelték üszkös cölöpeiket az összekunkorodott huzalokon… Több mint kilencezer életet loccsantottak ezen a napon a vigasztalan agyagos földre Szvinyuha falvától nem messzire! Két órával később megismételték a támadást. A Turkesztáni Lövészhadtest 2. és 3. hadosztályának alakulatai indultak támadásra. A balszárnyon tölcsérről tölcsérre nyomultak az első vonal felé az 53. gyaloghadosztály csapatai és a 307. szibériai lövészdandár; a turkesztániak jobbszárnyán a 3. gránátos hadosztály zászlóaljai haladtak. Gavrilov altábornagy, a Különleges Hadsereg 30. hadtestének parancsnoka, azt a parancsot kapta a hadseregparancsnoktól, hogy két hadosztályt dobjon át Szvinyuha körzetébe. Éjjel leváltották a tűzvonalból a 80. hadosztály 320. csembarszki, 319. bugulminszki és 318. csernojarszki ezredét. Lett lövészekkel és csak nemrég érkezett népfelkelőkkel cserélték ki őket. Az ezredeket éjjel vonták vissza, de az egyiket már az este az ellenkező irányba küldték, hogy megtévesszék az ellenséget. Ez az ezred csak akkor kapott parancsot, hogy forduljon vissza, miután már megtett vagy tizenkét versztát a frontvonal mentén. Az ezredek egy irányba meneteltek, de különböző utakon. A 80. hadosztály útvonalától balra vonult a 71. hadosztály 283. pavlovgradi és 284. vengrovszki ezrede. Nyomukban haladt az uráli kozákok ezrede és a 44. gyalogos kozák ezred. A 318. csernojarszki ezred az átcsoportosítás előtt Sztohodnál, Szokal község körzetében, Rudka-Merinszkoje udvarháztól nem messzire állomásozott. Az első napi menet után másnap az erdőben, elhagyott fedezékekben helyezték el az ezredet, és négy nap alatt kiképezték a francia támadási módszerre; zászlóaljak helyett csak fél századok vonultak a csatárláncban. A kézigránátosok megtanulták a lehető leggyorsabban elvágni a drótakadályokat, és újabb kézigránátvető tanfolyamot végeztek. Azután megint útnak indították az ezredet. Három napig vonult erdő sűrűjében, tisztásokon, ágyúkerekek szabdalta, elvadult dűlőkön. A szélhajtotta bolyhos, ritka köd a fenyők csúcsába kapaszkodva úszott, hömpölygött a tisztásokon, és mint kánya a dög felett, körben kóválygott a gőzölgő mocsarak szürkészöld bozótja felett, az égerfák között. Az égből mint permeteg, köd szitált. Az emberek átnyirkosodva, elkeseredetten meneteltek. Három nap múlva a támadási körzettől nem messzire Bolsije Porek és Malije Porek falvában állapodtak meg. A halálos útra indulta előtt egy napot pihent az ezred. A 80. hadosztály törzsével együtt ugyanekkor egy külön kozák század is nyomult a közeli harcok színhelye felé. Ebbe a századba olvasztották be a harmadik korosztálybeli tatarszki kozákokat is. A második szakasz csupa falubeliekből állt: ott volt a félkarú Alekszej Samil két öccse, Martyin és Prohor; Ivan Alekszejevics, a Mohov-gőzmalom volt gépésze; a ragyás Afonyka Ozerov; Manickov, a volt községi atamán, Jevlantyij Kalinyin, Samilék nagy üstökű, lőcslábú szomszédja, Borcsov, egy idomtalanul hosszú kozák; a medve formájú, rövid nyakú Zahar Koroljov; Gavrila Lihovidov, az egész század vidám kedvence, rettenetesen vad pofájú kozák, aki arról volt híres, hogy állandóan zúgolódás nélkül tűrte hetvenesztendős anyjának és nem valami csinos, de laza erkölcsű feleségének ütlegeit; és még sokan voltak a 2. szakaszban, sőt a század többi szakaszában is. A kozákok egy része futári minőségben szolgált a hadosztálytörzsnél, de október másodikán ulánusok váltották fel őket, és Kitcsenko tábornok hadosztályparancsnok utasítására a századot is kiküldték a tűzvonalba. A század október harmadikán, kora reggel ért be Malije Porek falvába, ahonnan éppen abban a pillanatban vonult ki a 318. csernojarszki ezred 1. zászlóalja. A katonák kiszaladtak az elhagyott, félig lerombolt házakból, és mindjárt ott, az utcán felsorakoztak. Fiatal, olajbarna zászlós téblábolt az élszakasz előtt. Táskájából egy rúd csokoládét vett elő, kibontotta (nedves, rózsaszínű ajka széle körös-körül maszatos lett a csokoládétól), fel és alá járkált az oszlop mellett; hosszú, csatakos köpenye, amelynek aljára rászáradt a sár, úgy fityegett a lába közt, mint a birka zsírfarka. A kozákok az út bal oldalán vonultak. A 2. szakasz első soraiban, jobb szélen lépkedett Ivan Alekszejevics gépész. Gondosan a lába alá nézett, igyekezett átugrani a pocsolyás gödröket. A katonák közül odakiáltott néki valaki. Megfordította fejét, és szeme végigsiklott a gyalogosok sorain. – Ivan Alekszejevics! Kedves barátom! A szakaszból kiválva, kacsázó futással rohant feléje egy alacsony katona. Hátradobálta puskáját, de a szíj mindig lecsúszott, és a tusa tompán a kulacshoz koppant. – Nem ismersz meg? Már elfelejtettél? Ivan Alekszejevics az odaszaladó kis katonában, akinek arcát pofacsontjáig benőtte a füstszürke, tüskés sörte, csak nehezen ismert rá Filkóra. – Hát te hogy kerülsz ide, bütyök? – Itt… szolgálok… – A háromszáztizennyolcadik csernojarszki ezredben? Nem is sejtettem… nem is sejtettem, hogy földivel találkozok. Ivan Alekszejevics nem eresztette ki kemény markából Filkó piszkos kis kezét, boldogan és megindultan mosolygott. Filkó nagy léptekkel igyekezett utána, aztán futásba csapott át, alulról felfelé nézegetett Ivan Alekszejevics arcába, és egymáshoz közel ülő pajkos szemepárja szokatlanul lágyan, nedvesen csillogott. – Támadásra indulunk… Látod… – Hogy vagy, Ivan Alekszejevics? – Ne is beszéljünk róla! – Úgy vagyok én is. Tizennégy óta nem bírok kikecmeregni a lövészárokból. Se hajlékom, se családom, de valaki miatt mégis meg kell szenvednem… Ha a kancát befogják, megy vele a csikó is… – Emlékszel még Stockmanra? Remek fickó volt az az Oszip Davidovics! Ő bezzeg megmagyarázna most mindent. Az volt a legény a talpán! Derék ember volt, mi? – Hát ő csakugyan kihüvelyezné – kiáltotta Filkó lelkesen: megrázta kis öklét, és mosolyra ráncolta kis, sündisznó pofáját. – Emlékszek rá! Többször jut eszembe, mint az apám… Az apámat sem szerettem annyira… Hallani róla valamit? Semmi hír felőle? – Szibériában van – sóhajtotta Ivan Alekszejevics. – Ül. – Mit csinál? – kérdezte Filkó, úgy ugrált hatalmas termetű útitársa mellett, mint a cinege, és feléje fordította hegyes, porcogós fülét. – Börtönben ül. Lehet, hogy már meg is halt. Filkó egy darabig szótlanul haladt. Hol hátratekingetett, ahol a század sorakozott, hol Ivan Alekszejevics meredek állára és az alsó ajka közepe alatt feketéllő mély, kerek gödröcskére pillantott. – No, isten áldjon – búcsúzott, és kiszabadította kezét Ivan Alekszejevics hideg mancsából. – Lehet, nem is találkozunk többet. Ivan Alekszejevics a bal kezével levette sapkáját, lehajolt, és átölelte Filkó soványka vállát. Megcsókolták egymást, olyan erősen, mintha örökre búcsút vennének, és Filkó hátramaradt. Filkó hirtelen válla közé húzta a fejét zavarában, úgyhogy csak barnás-rózsaszínű, hegyes, porcogós füle látszott ki a katonaköpeny szürke gallérjából. Görnyedt háttal, a sima földön is botladozva indult vissza. Ivan Alekszejevics kilépett a sorból, és remegő hangon Filkó után kiáltott: – Hej, öcsém, kedves cimborám, de szilaj voltál te… emlékszel? De erős legény voltál! Filkó visszafordította a sírástól megöregedett arcát, öklével rácsapott a kigombolt köpeny és a szakadt gallérú ing alól kilátszó bordás, barna mellére. – Az voltam! – kiáltotta. – Kemény, izmos legény voltam én, de itt tönkretettek… Agyonhajszoltak, mint egy lovat! Kiabált még valamit, de a század befordult a következő utcába, és Filkó eltűnt Ivan Alekszejevics szeme elől. – Filkó vóna-e? – kérdezte Ivan Alekszejevicstől a mögötte lépkedő Prohor Samil. – Derék ember az – felelte Ivan Alekszejevics remegő ajakkal, és megcirógatta vállán a puskát, hű társát… Amikor a század kiért a faluból, egymás után jöttek szembe vele a sebesültek, eleinte egyesével, később csoportosan, még arrább pedig sűrű tömegekben. Néhány szekér, amelyen súlyos sebesültek szorongtak összezsúfolva, alig-alig döcögött visszafelé. A szekereket húzó gebék borzalmasan soványak voltak. Hegyes gerincüket szinte csupaszra nyúzták a szüntelen zuhogó ostorcsapások, kilátszottak vörös pettyes, rózsaszínű csontjaik, amelyekre itt-ott egy-egy szőrszál tapadt. A lovak zihálva húztak egy négykerekű szekeret; úgy belefeküdtek a húzásba, hogy tajtékos pofájuk majdnem a sárba ért. Néha egy-egy gebe megállt, tehetetlenül felfújta hegyes bordájú horpasz oldalát, és lelógatta a soványság miatt óriásinak látszó fejét. Az újabb ostorcsapás nagy nehezen arrább moccantotta; előbb jobbra, aztán balra billentve rántott magán egyet és elindult. A sebesültek mindenfelől a szekéroldal peremébe kapaszkodva vánszorogtak a fogatok mellett. – Melyik csapathoz tartoztok? – kérdezte a századparancsnok, miután kiszemelte a legbarátságosabb arcú katonát. – A Turkesztáni Hadtesthez, a harmadik hadosztályhoz. – Máma sebesültél meg? A katona felelet nélkül elfordult. A század lekanyarodott az útról az erdő felé, amely félversztányi távolságra látszott. Mögötte lomha, gyalogos léptekkel csoszogtak a csernojarszki 318. ezrednek a faluból kifelé cammogó századai. Messze, a sok esőtől megszíntelenedett, komor égen sárgásszürke, mozdulatlan pont függött: német megfigyelő léggömb. – Oda nézzetek, cimborák! Mi a nyavalya lóg ott?! – Disznógömböc! – Onnét látja az átkozott, hogy vonulnak a csapatok. – Hát azt gondoltad: potyára szállt fel olyan magasra? – Messzi van! – Nem is közel! Még ágyúval se lehet odáig lűni. A csernojarszkiak első százada az erdőben utolérte a kozákokat. Estig szorongtak a nedves fenyők alatt, gallérjuk mögé becsurgott az eső, és hátukat végigborzongatta a hideg; tüzet nem volt szabad gyújtani, de nehéz is lett volna ebben az esőben. Már alkonyodni kezdett, amikor lövészárokba vezették őket. Az embermagasságnál alig mélyebb árok fenekén félarasznyi vastagon állt a víz. Iszap, rothadt tűlevelek bűze és az eső bársonyosan lágy, édeskés illata érzett. A kozákok maguk alá szedték köpenyük alját, guggolva cigarettáztak, fonogatták a beszélgetés meg-megszakadó szürke szálát. A 2. szakasz megosztozott az indulás előtt kimért dohányadagon. Egy kanyarban tolongtak a szakaszvezető előtt, aki egy otthagyott dróttekercsen ült, és a múlt hétfőn elesett Kopilovszkij tábornokról mesélt; annak a dandárjában szolgált még békeidőben. Még be sem fejezte mondókáját, amikor a szakaszparancsnok elkiáltotta magát: „Fegyverbe!”, és a kozákok felugráltak. Ujjuk hegyét megpörkölve, mohón szívták el a cigarettacsutkát is. A század megint kimászott a lövészárokból a sötétedő fenyőerdőbe. Egymást tréfával bátorítgatva meneteltek. Valaki még fütyörészett is. Egy kisebb tisztáson hullákra bukkantak: hosszú sorban feküdt a rengeteg tetem egymás hegyén-hátán, különféle, többnyire illetlen és borzalmas pózban. Ugyanott járkált egy puskás katona, oldalt övére akasztott gázálarccal. A holttestek körül sűrűn fel volt szaggatva a nedves föld, rengeteg lábnyom és a szekérkerekek karcolta sebhelyek látszottak a füvön. A század az elesettektől néhány méternyire haladt el. Már édeskés, nehéz hullaszag áradt felőlük. A századparancsnok megállította a kozákokat, és a szakaszparancsnokokkal odament a katonákhoz. Beszéltek valamit. Ezalatt a kozákok felbomlott sorokban közelebb settenkedtek a hullákhoz, levették sapkájukat, titkolt, reszkető félelemmel és azzal az állati kíváncsisággal nézegették az elesetteket, amelyet minden élő érez a halott titka iránt. Valamennyi elesett tiszt volt. Legtöbbjük fiatal volt, külsejük szerint húszhuszonöt esztendősek lehettek. Csak a jobb szélen fekvő törzskapitányi váll-lapos tiszt volt idősebb. Az utolsó kiáltás néma visszhangját rejtő, szélesre tátott szája fölé kókadtan csüngött sűrű fekete bajusza; arcán, melyet fehérre meszelt a halál, merész ívben vonódott össze széles, vastag szemöldöke. Némelyik elesetten sárral befröcskölt bőregyenruha, a többieken posztóköpeny volt. Kettejük vagy hármuk fejéről hiányzott a sapka. A kozákok különösen sokáig nézegették egy főhadnagynak a halál után is szép alakját. Hanyatt feküdt, bal keze szorosan mellére simult, oldalt lökött jobbjába örökre belemerevedett a pisztoly agya. A revolvert nyilván ki akarták venni, a széles, sárga keze fején karcolásokat lehetett látni – de abba mintha beleforrott volna az acél, nem lehetett kirángatni belőle. A göndör, szőke fej – a sapka lecsúszott róla – mintha hízelegni akarna, arccal a földhöz simult, az enyhén szederjesedő, narancssárga ajak pedig szomorúan és értetlenül eltorzult. A főhadnagy jobb oldali szomszédja arccal lefelé feküdt, a hátán, mint a púp, domborodott a letépett pántú köpeny, szabadon hagyta erős, rugalmas izmú lábát, a khakiszínű nadrágot és a rövid szárú, gacsos sarkú, krómbőr csizmát. Rajta sem volt sapka; hiányzott a koponyája teteje is: teljesen simán lehasította egy repeszdarab; a nedves hajfürtök jégcsapjaival szegélyezett, üres koponyában rózsaszínű víz csillogott – megtöltötte az eső. Mögötte kigombolt köpenyben és tépett gimnasztyorkában feküdt egy magas, tagbaszakadt alak. Arca nem volt; meztelen mellén ferdén feküdt alsó állkapcsa, a hajától lejjebb megperzselt bőrű, keskeny homloksáv fehérlett, középütt – az állkapocs és a homlok felső része közt pedig: csonttörmelék, fekete-vörös híg pép. Amarrább végtagok hanyagul egy csomóba dobált darabjai, köpenycafatok, kicsavart, összezúzott láb egy fej helyén; még távolabb egészen fiatal, duzzadt ajkú, kamaszosan ovális arcú fiú fekszik. Géppuskagolyó-sorozat csapott a mellébe, négy helyen is átlyukasztotta köpenyét, és a nyílásokból megpörkölődött ruhafoszlányok fityegtek. – Vajon… vajon kit hívott ez a szerencsétlen a halál óráján? Tán az anyját? – mondta lvan Alekszejevics dadogva, vacogó foggal, aztán hirtelen sarkon fordult, és botorkálva indult visszafelé, mint a vak. A kozákok sietve mentek el onnan, hányták a keresztet, és vissza se néztek. A csendet még sokáig nem törte meg senki azután se. A keskeny tisztásokon előrenyomulva igyekeztek minél hamarább megszabadulni a látottak emlékétől. Elhagyott, üres fedezékek sűrű láncolata mellett állították meg a századot. A tisztek a csernojarszki ezred parancsnokságától odalovagolt küldönccel bementek az egyik fedezékbe. A ragyás Afonyka Ozerov Ivan Alekszejevics karját szorongatva csak most suttogta: – Az a fiú… a legszélső… tán még világéletében sem csókolt asszonyt… és… szitává lőtték. – Hol tudtak ennyit halomra lőni? – szólt közbe Zahar Korolov. – Támadásra indultak. Az a katona mondta, aki a hullákat őrzi – felelte Borscsov némi hallgatás után. A kozákok pihenjben álltak. Az erdő fölé már sűrű sötétség borult. A szél kergette, tépte a felhőket, és néha lerántotta a fellegtakarót a messzi csillagokkal kirakott lila csücskökről. Ezalatt a fedezékben, ahol a század tisztjei összegyűltek, a parancsnok, a küldöncöt elbocsátva, felnyitott egy borítékot, és a gyertyacsonk világánál áttanulmányozta, majd felolvasta a kapott parancsot: „Október harmadikára virradó hajnalon a németek fojtógázt használtak, megmérgezték vele a 256. ezred három zászlóalját, elfoglalták lövészárkaink első vonalát. Azt parancsolom: nyomuljanak előre a második vonalig, teremtsenek összeköttetést a csernojarszki 318. ezred első zászlóaljával, foglalják el a második vonal megfelelő szakaszát, hogy még ma éjjel kiverjék az ellenséget az első vonalból. Az önök jobbszárnyán lesz a második zászlóalj két százada és a fanagoriai 3. gránátos hadosztály egy zászlóalja.” A tisztek megvitatták a helyzetet, elszívtak egy-egy cigarettát, és kimentek a fedezékből. A század folytatta útját. Míg a kozákok a fedezékek mellett pihentek, a csernojarszkiak első zászlóalja elébük vágott, és odaért a Sztohod-hídhoz, amelyre az egyik gránátos ezred erős géppuskás őrsége vigyázott. Az őrmester elmagyarázta a helyzetet a zászlóalj parancsnoknak, és a zászlóalj már a hídon átvonultában három részre oszlott: két század jobbra, egy balra indult, az utolsó pedig a zászlóaljparancsnokkal együtt tartalékban maradt. A századok csatárlánccá szakadozva vonultak. A gyér erdőben egyik gödör a másikat érte. A katonák lassan mentek, óvatosan tapogatták lábukkal a talajt. Néha elesett és halkan káromkodott valamelyik. A jobb szélen haladó században Filkó a hátulról számított hatodik sorban lépkedett. A „Lövésre kész!” vezényszó után csőre töltött, s puskáját lövésre készen előreszegezve botorkált tovább. A szurony hegye néha a bokrokat és a fenyők törzsét karcolászta. Mellette a lánc mentén két tiszt haladt el: fojtott hangon beszélgettek; a századparancsnok ízes, érces baritonja panaszkodott: – Felszakadt a régi sebem. A fene ette volna meg ezt a tönköt! Tudja, Ivan lvanovics, ebben a sötétségben nekibotorkáltam egy tönknek, és beleütöttem a lábam. Felnyílt a múltkori sebem, és nem tudok tovább menni. Vissza kell fordulnom. – A századparancsnok baritonja egy pillanatra elnémult, aztán ahogy távolodott, még halkabban szólalt meg újra: – Maga vegye át az első félszázad parancsnokságát, Bogdanov átveszi a másodikat, mert én… becsületszavamra, nem tudom tovább vezetni… Kénytelen vagyok visszafordulni. Feleletül felharsant Belikov zászlós rekedt tenorja: – Csodálatos! Mihelyt harcba megyünk, önnek rögtön felnyílnak a régi sebei. – Kérem, hallgasson, zászlós úr! – emelte fel hangját a századparancsnok. – Hagyjuk, kérem! Visszamehet! Filkó a maga és a mások lépteire fülelve, valami sietős ropogást hallott hátul; rögtön tudta, hogy a századparancsnok takarodik visszafelé. Mikor néhány perc múlva Belikov az őrmesterrel átbaktatott a balszárnyra, dühösen mormogta: – Gazemberek! Büdös nekik a levegő! Mihelyt komolyabb dolgokról van szó, előveszi őket valami betegség, vagy felnyílnak a régi sebeik. Te pedig, újdonsült tiszt, légy szíves, vezesd az egyik félszázadot… Aljas fráterek! Én az ilyeneket… és ezek katonák! A hangok hirtelen elnémultak, és Filkó csak a saját léptei lucskos cuppogását meg a fülében trillázó csengést hallotta. – Hé, földi! – súgta rekedten valaki bal felől. – Na, mi az? – Tudsz még menni? – Tudok – felelte Filkó, de ekkor megbotlott, és farral belecsúszott egy vízzel telt tölcsérbe. – Nagyon sötét van – hallatszott bal felől. Egy percig szótlanul haladtak, nem is látták egymást. Ekkor hirtelen, közvetlenül Filkó füle mellett szólalt meg a rekedt hang: – Menjünk egymás mellett. Úgy nem olyan borzasztó… Megint hallgattak, a latyakos földön lassan húzták megduzzadt csizmájukat. A foltos, csorba hold hirtelen kibukkant a felhők csúcsa mögül, néhány másodpercig akár egy csillogó, sárga pikkelyes kárász, fel- és alámerült a hömpölygő felhőhullámok között, azután kikecmergett egy tiszta helyre, és végigöntötte halvány fényét a földön; a nedves tűlevelek foszforosan csillogtak. A holdfényben mintha erősebben illatozott volna a fenyő tűlevele, kíméletlenebbül lehelte volna a hideget a nedves föld. Filkó a szomszédjára tekintett. Az hirtelen megállt, rántott egyet a fején, mintha főbe kólintották volna, és szétnyitotta ajkát. – Odanézz! – suttogta lihegve. Három lépésnyire, egy fenyő mellett, lábát szélesen szétvetve egy ember állt. – Ember! – mondta, vagy inkább csak gondolta Filkó. – Ki az? – kiáltotta a Filkó mellett botorkáló katona, és hirtelen vállához kapta puskáját. – Ki az? Lövök! A fenyő alatt álló alak meg se mukkant. Feje, mint a napraforgó bugája, oldalt billentve csüngött. – Alszik! – nevetett recsegősen Filkó. Megborzongott, erőltetett nevetéssel bátorította magát, és előrelépett. Odamentek az álló alakhoz. Filkó előrenyújtott nyakkal bámult rá. Cimborája a puskaaggyal megérintette a mozdulatlan, szürke embert. – He! Ébredj fel! Alszol, földi? – szólította meg tréfásan. – Madárijesztő ez, vagy mi a nyavalya?… – Hirtelen elakadt a szava. – Halott! – kiáltotta, s hátratántorodott. Filkó vacogó foggal ugrott vissza, és oda, ahol egy másodperccel előbb még az ő lába állt, mint elfűrészelt fa, zuhant le a fenyő alatt álló ember. Arccal felfelé fordították, és csak akkor találták ki, hogy a fenyő alatt utolsó menedéket keresett ez a gázzal megmérgezett katona, aki hiába menekült a halál elől, mert tüdejében cipelte mindenhová. A 256. gyalogezred három zászlóalja valamelyikének katonája lehetett. Termetes, széles vállú legény volt, fejét könnyedén hátravetve feküdt. Gázmarta arcát, megpépesedett szemét esés közben bemocskolta a tapadós sár. Összeharapott fogai közül – mint fekete, csillogó kaszakő – állott ki dagadt, húsos nyelve. – Menjünk! Menjünk, az Isten szerelméért! Hadd feküdjön itt magának – motyogta a bajtárs, és megrántotta Filkó karját. Megint elindultak, s nemsokára másik hullára akadtak. Ezután mind sűrűbben kerültek útjukba gázzal mérgezett halottak. Néhol halomszámra hevertek; némelyik guggon ülve merevedett meg, mások négykézláb álltak, mintha legeltek volna; egy hulla közvetlenül a futóárok partján – amely a második lövészárokvonalba vezetett – gombolyaggá kucorodva feküdt, és szájába dugta kínjában összeharapdált öklét. Filkó meg a hozzászegődött katona sebesen a csatárlánc után eredt, amely közben már előrehaladt; megelőzték s együtt mentek tovább. Egymás mellett ugrottak bele a lövészárok fekete hasadékába, amely zegzugos vonalban a homályba veszett, s másmás irányba fordultak. – Körül kéne nézni a fedezékekben. Maradt tán valami falnivaló – javasolta Filkónak határozatlanul a társa. – Gyerünk! – Te jobbra, én meg balra. Mire ideérnek a mieink, át is kutatjuk mind. Filkó gyufát rántott, belépett az első fedezék nyitott ajtaján, s úgy repült ki onnan, akárha rugó lökte volna: a fedezékben két hulla hevert összefonódva. Eredménytelenül sorra vizslatott három fedezéket, berúgta a negyedik ajtaját, s csaknem hanyatt esett egy idegen, érces kiáltás hallatára: – Wer ist das?* Filkó, mint akit kígyó csípett, némán hátraugrott. – Das bist du, Otto? Weshalb bist du so spät gekommen?* – kérdezte a német, és kilépett a fedezékből, vállának egy lomha mozdulatával megigazítva panyókára vetett köpenyét. – Fel a kezeket! Emeld fel a kezed! Add meg magad! – kiáltott rekedten Filkó, és lekushadt, mint a „Tüzelj!” vezényszóra. A némává dermedt német lassan kinyújtotta karját, oldalt fordult, megbűvölt szemmel tapadva az éles fénnyel rávillanó szurony hegyére. Köpenye leesett válláról, hóna alatt ráncot vetett a csukaszürke egysoros egyenruha, magasra emelt, kidolgozott keze reszketett, ujjai úgy mozogtak, mintha láthatatlan billentyűkön futnának. Filkó csak állt mozdulatlanul, és nézte a jól megtermett, magas németet, a mundérja pitykéit, oldalt varrott, kurta csizmáját, és kissé félrecsapott katonasapkáját. Azután hirtelen megváltoztatta helyzetét, megtántorodott, mintha valaki ki akarta volna rázni esetlen köpenyéből; furcsa torokhangot adott, köhögött vagy talán felzokogott; odalépett a némethez. – Eriggy! – mondta üresen kongó, gyenge hangon. – Eriggy, német! Nincs nekem semmi bajom veled. Nem lövök rád. A lövészárok falának támasztotta puskáját, nyújtózott egyet lábujjhegyre állva, és megkereste a német jobb kezét. Magabiztos mozdulatai bizalmat keltettek a fogolyban; leengedte a kezét, s feszülten figyelte az idegen beszéd különös lejtését. Filkó habozás nélkül a kezébe dugta kérges kezét, amelyen sebhelyeket hagyott a húszévi munka és megszorította a német akarattalan, hideg ujjait; felfelé fordította a maga kicsiny, sárga tenyerét; a régi bőrkeményedések kis barna halmaival telepettyegetett tenyérre a fogyó hold ráhullatta orgonaszín virágszirmait… – Munkás vagyok – mondta Filkó reszketve, mintha a hideg lelné. – Minek ölnélek meg? Eriggy! – És könnyedén megtaszította jobbjával a német vállát, az erdő fekete szövevényére mutatott: – Eriggy, bolond, mert a mieink mindjárt… A német egyre csak Filkó kinyújtott kezét nézte, nézte merően, figyelmesen, cseppet előrehajolva, s az idegen szavak rejtett értelmét fürkészte. Néhány másodperc telt el így; szeme találkozott Filkó szeme párjával, s a német pillantását örvendő mosoly rebbentette meg. Hátralépett, azután széles gesztussal előrelökte mindkét kezét, keményen megszorította, megrázta Filkó kezét, lehajolt és izgatott, ragyogó mosollyal a szemébe nézett. – Du entlässt mich? O, jetzt hab ich es verstanden! Du bist ein russischer Arbeiter? Sozial-Demokrat, wie ich? So? O! O! Das ist wie im Traum… Mein Bruder, nie kann ich es vergessen… Ich finde keine Worte… Nun du bist ein wunderbarer, wagender Junge… Ich…* A fülének szokatlan idegen szavak patakzó áradatából egyetlen kérdező szót kapott el Filkó: „Sozial-Demokrat”. – Igen, szociáldemokrata vagyok. Hanem te eriggy… Isten veled, testvér. Add a mancsod! Ösztönnel találva el egymás szavát, egymás szemébe nézett a magas, délceg bajor meg a kis orosz katona. – In den zukünftigen Klassenkämpfen werden wir in demselben Schützengräben sein; nicht war, Genosse?** – suttogta a bajor, és kiugrott a mellvédre, mint valami nagy szürke, erdei vad. Az erődben a közelgő csatárlánc lépései cuppogtak. Elöl a cseh felderítő osztag jött, élén a tisztjével. Majdnem agyonlőtték a fedezékből kikecmergő katonát, aki valami ennivalót keresve matatott ott. – Jó barát! Nem látod? – az anyád keserves… – kiáltotta ijedten, mikor megpillantotta a rászegezett puskacső fekete torkolatát. – Jó barát! – ismételte és mint anya a csecsemőjét, szorított a melléhez egy fekete cipót. Az altiszt megismerte Filkót, átugrott az árkon, és nagy lendülettel hátba vágta Filkót a tusával: – Szíjat hasítok a bőrödből! Véresre verem a pofád! Hol tekeregtél? Filkó eltörődve, bágyadtan baktatott tovább, még az ütés sem tett rá különösebb hatást. Megtántorodott, az igaz, de mégis meglepte az altisztet, milyen szokatlanul barátságosan felelte: – Előrementem, ne kötekedj! – Ne mászkálj összevissza, mint zsidóban a fájdalom! Hol lemarad, hol meg előrecsámborog. Nem tudod a kötelességed? Újonc vagy, hé, vagy mi a szösz? – Hallgatott egy darabig, aztán szelídebben kérdezte: – Van egy kis dohányod? – Csak törmelék. – Szórj ide egy kicsit. Az altiszt rágyújtott, és a szakasz végére ment. Már majdnem megvirradt, mikor a cseh felderítők belebotlottak az első német őrszembe. A németek sortűzzel lőtték szét a csendet. Egyenlő időközökben még két sortüzet zúdítottak a csehekre. A lövészárkok fölé vörös rakéta röppent, néhány hang hallatszott, és a röppentyű bíborvörös szikrái még ki sem hunytak a levegőben, amikor megdördültek a német ágyúk. Bum! Bum! – Az első fülsiketítő dörrenések után hamarosan még kettő szállott: – Bum! Bum! Klok, kiok, kiok, viiiiiijjjuuu – kotkodácsoltak, vijjogtak a lövedékek egyre növekvő erővel, ahogy a levegőt fúrták, és nagy robajjal szálltak el az első félszázad katonáinak feje fölött; pillanatnyi csend és messze, a Sztohod-híd környékén pukkan a megkönnyebbülést hozó robbanás: Bum! Bum! A cseh felderítők mögött negyven ölnyire haladó csatárlánc mindjárt az első sortűz után hasra vetette magát. A rakéta vörös hajnalpírt dobott az égre; a röppentyű világánál Filkó észrevette, hogy a katonák, mint a hangyaboly, nyüzsögnek a bokrok, fák között; most már nem irtózott a sáros földtől senki, sőt szorosan hozzásimult, hogy védelmet találjon. Minden kis árokban emberek hemzsegtek, alábújtak a földkéreg minden apró gyűrődésének, beledugták fejüket minden kis gödörbe. De mikor a kereplő géppuskatűz szilajon tombolva végigzuhogott az erdőn, mint a májusi zápor, a katonák mégsem tartottak ki: visszakúsztak, amennyire csak tudtak, behúzták fejüket a válluk közé, úgy beletapadtak a földbe, akár a hernyók, nem hajlították semerre se kezüket, se lábukat, csúsztak-másztak, mint a kígyók, és mély nyomot húztak maguk után a sárban… Némelyik felugrott, és futásnak eredt. A robbanó lövedékek a tűleveleket tördelve, a fenyők törzsét forgácsolva, kígyósziszegéssel fúrták magukat a földbe szerte az erdőben, aztán felpattantak, és nagyot durranva robbantak szét. Tizenhét ember hiányzott az első félszázadból, mikor visszahúzódtak a második árokvonalba. Tőlük nem messzire átcsoportosították a különleges század kozákjait. Ezek a félszázadtól jobbra haladtak, nagyon óvatosan lopóztak előre, és az őrszemeket előzetesen ártalmatlanná téve talán sikerült volna rajtaütniük a németeken, de mikor a cseh felderítőkre sortüzet nyitottak, az ellenség az egész frontszakaszon felriadt. A teljesen céltalan lövöldözés során két kozák elesett, egy megsebesült. A kozákok magukkal hozták halottaikat és a sebesültet. Mikor újból felfejlődtek, halkan beszélgettek egymással: – El kellene temetni őket, a mieink. – Nélkülünk is eltemetik. – Az élőkkel kell törődnünk, a holtaknak már úgy sincs szükségük semmire. Az ezredparancsnokságtól egy félóra múlva parancs érkezett: „Tüzérségi előkészítés után az ezred a különleges kozák századdal együtt induljon rohamra, és verje ki az ellenséget az első védelmi vonalból.” A sovány előkészítés másnap tizenkét óráig tartott. A kozákok és gyalogosok őrszemeket állítottak, és a fedezékben pihentek. Délben rohamra indultak. Balra, a fő frontszakaszon, mennydörögtek az ágyúk: arrafelé új támadás folyt. A jobbszárny legszélén Bajkálon túli, szibériai kozákok voltak, balra a csernojarszki ezred állt a különleges kozák századdal: azokon túl a fanagoriai gránátosezred, arrább a csembarszki, bugulminszki, a 208. gyalogos, a 211. gyalogos, a pavlogradi, a vengrovszki ezred; az 53. hadosztály ezredei a középen fejlesztették ki a támadást; az egész balszárnyat a turkesztáni 2. lövészhadosztály foglalta el. Az egész frontszakaszon dörögtek az ágyúk: az oroszok mindenütt támadtak. A század laza láncban nyomult előre. Balszárnya a csernojarszkiak jobbszárnyával érintkezett. Alig tűnt szemükbe a mellvéd vonulata, a németek pergőtüzet nyitottak. A század némán szökdelt előre, a kozákok le-levetették magukat a földre, kilőttek egy-egy pár töltényt, és megint futásnak eredtek. Végül is a lövészároktól ötven lépésnyire hasaltak le. Csak lőttek, fel sem emelték a fejüket. A németek a lövészárkok egész vonala mentén dróthálós akadályokat állítottak fel. Afonyka Ozerov két gránátot előredobott, de mind a kettő visszapattant a hálóról, s csak azután robbant fel. Picikét felemelkedett, hogy eldobjon még egy harmadikat is, de golyó fúródott a bal válla alá, és a keresztcsontjánál jött ki. Ivan Alekszejevics nem messzire feküdt, látta, hogy Afonyka aprókat rúgott, aztán elcsendesült. Elesett Prohor Samil, a félkarú Aljoska öccse is. Harmadjára Manickov volt atamán harapott a fűbe, és rögtön ezután beleszaladt egy golyó Samilék nagy üstökű, karikalábú szomszédjába, Jevlantyij Kalinyinba is. A 2. szakaszból nyolc ember pusztult el egy félóra alatt. Elesett a kapitány: a századparancsnok, két szakaszparancsnok. A század vezénylet nélkül hátrafelé kúszott. Mikor lőtávolságon kívül tudták magukat, és megint egy tömegbe csoportosultak – hiányzott az emberek fele. Visszavonultak a csernojarszkiak is. Az első zászlóalj még jelentékenyebb veszteséget szenvedett, de az ezredparancsnokság mindezzel mit sem törődve kiadta az újabb parancsot: „A rohamot haladéktalanul meg kell ismételni, az ellenséget mindenáron ki kell verni az első védelmi vonalból. A kiinduló állások visszaszerzésének sikerétől függ az egész vonalon folyó hadművelet végleges eredménye is.” A század ritkás lánccá szóródott. Megint nekivágtak. A németek megsemmisítő tüzében a lövészárkoktól vagy száz méternyire lehasaltak. Megint megkezdődött a csapatok apadása, és a fejüket vesztett emberek belefúrták magukat a földbe, ott feküdtek, fel sem emelték a fejüket, meg sem moccantak, megmérgezte őket a halálfélelem. Az este leszállta előtt a csernojarszkiak második félszázada felpattant és megfutamodott. „Bekerítettek!” – hallották a kozákok az üvöltözést. Felkeltek, árkon-bokron keresztültörve, ők is elkezdtek visszafelé özönleni, hol egyik, hol másik bukott fel, és elvesztette fegyverét. Amikor Ivan Alekszejevics veszélytelen helyre ért, lerogyott egy fenyőfa alá, melyet derékba tört a lövedék. Pihent. Hirtelen észrevette, hogy feléje tart Gavrila Lihovidov. Lábait részegen dobálva, leszegett szemmel jött, valami után kapkodott a levegőben az egyik kezével, a másikkal meg mintha láthatatlan pókhálókat akart volna leseperni arcáról. Nem volt nála sem puska, sem kard, izzadságtól csapzott, egyenes szálú haja mélyen a szemébe lógott. Körülszaladta a tisztást, aztán odament Ivan Alekszejevicshez. Megállt, a földre szögezte megfoghatatlanul elmosódó, zavaros, ferde tekintetét. Lába sűrűn remegett, be-beroggyant térdben. Ivan Alekszejevicsnek úgy rémlett, mintha Lihovidov csak azért guggolgatna le, hogy felröppenjen. – Látod, látod… így van ez… – kezdte. Akart mondani még valamit, de Lihovidov arcán görcs rándult végig. – Állj! – kiáltotta Lihovidov, leguggolt, szétterpesztette ujjait, és ijedten körülnézett. – Idehallgass! Mingyán elénekelek egy nótát. Isten madárkája elrepült a bagolyho, oszt aszongya néki, hogy: Mondd meg nékem, baglyocskám, nagyságos asszonykám, Ki nagyobb nálad, ki rangosabb nálad? A sasmadár uralkodó, A keselyű őrnagy, A kánya kapitány, A galambok testőrök, A fürjecskék sorkatonák, A seregélyek kalmükök, A csókák cigánylányok, A szarkák nagyasszonyok, A vadrucák gyalogosok, A libucok kóbor lányok… – Megállj! – Ivan Alekszejevics elfehéredett. – Mi van veled Lihovidov?… Beteg vagy tán, vagy mi? – Ne zavarj! – Lihovidov elvörösödött, kék ajkát megint őrült mosolyra húzta, és ugyanazzal a hátborzongató, szavaló hanghordozással folytatta: A libucok kóbor lányok, A túzokok duzzogók, A békanép civakodó, A varjak tüzérek, A hollók varázslók, A sirályok siránkozók… Ivan Alekszejevics felugrott: – Gyere, menjünk a mieinkhez, mert elcsípnek bennünket a németek! Hallottad? Lihovidov kitépte karját Ivan Alekszejevics markából, és szájából meleg nyálat csorgatva, sebesen kiabálta tovább: Fülemülék zenészek, A fecskék fecsegők, Az őszapó kéregető, A kékcinke gyűjtögető, A veréb tizedes. Hirtelen mintha elvágták volna a hangját. Aztán elnyújtva, rekedten rázendített egy dalra. De nem dal, hanem egyre erősbödő farkasüvöltés ömlött vicsorgó szájából. Agyar formájú hegyes fogán gyöngyházszínben csillogott a nyál. Ivan Alekszejevics borzalommal tekintett az iménti bajtárs őrülten bandzsító szemére, szorosan feje bőréhez simuló hajára, viaszfigurához hasonló fülére. Lihovidov most már egészen nekivadulva bömbölte: Szól a harci trombita, Vérrel árad a Duna. Legyőztük a törököket, Keresztények, örvendjetek! Úgy vágtattunk, mint a pusztán A haragos fergeteg, Ropogtak a kozák kézben, Ropogtak a fegyverek. Megfogjuk az asszonyokat, Mint a tyúkot megkopasztjuk, A nagyocska gyerekeket, Egytül egyig elhurcoljuk. – Martyin, Martyin, gyere csak ide! – kiáltotta Ivan Alekszejevics, mikor észrevette a tisztáson sántikáló Martyin Samilt. Martyin a puskájára támaszkodva odament. – Segíts elvinni innét! Látod, mi érte?! – Ivan Alekszejevics szemmel intett a megháborodott felé. – A végét járja. Agyára szaladt a vér. Samil letépte alsó inge ujját, és bekötözte vele sebesült lábát; rá se nézett Lihovidovra, csak karon fogta egyik oldalról, Ivan Alekszejevics meg a másikról, és elindultak. Úgy vágtattunk, mint a pusztán A haragos fergeteg… – kiáltozta most már halkabban Lihovidov. Samil fájdalmasan összeráncolt homlokkal rimánkodott neki: – Ne lármázz! Csitt! Hallgass el mán, az Isten áldjon meg! Egészen meghibbantál?! Csend legyen! Megfogjuk az asszonyokat, Mint a tyúkot megkopasztjuk… Az őrült kitépte magát a kozákok kezéből, szüntelen gajdolt, csak néha szorította tenyerét a halántékára, és megcsikorgatta a fogát. Lecsüngő állkapcsa remegett. Oldalt billentette fejét, amelyet megperzselt az őrület forró lehelete. 4 Negyven versztával lejjebb, a Sztohod mentén, javában folytak a harcok. Két héten át szűnös-szüntelen bömbölt, dörgött az ágyú, éjszakánként a fényszórók sugarainak visszfénye szabdalta szeletekre az ibolyaszínű távoli eget. Ezek a sugarak halvány-szivárványos villámfényként kacsingattak egymásra, és megmagyarázhatatlan izgalommal fertőztek meg mindenkit, aki innen figyelte a háború tűzvészének vörös villanásait. Mocsaras, vad tájon húzódott a 12. kozák ezred frontszakasza. Nappal hébe-hóba rá-rálőttek a sekély lövészárkokban ide-oda futkosó osztrákokra, éjjel a mocsár védelme alatt nyugodtan aludtak vagy kártyáztak, csak az őrszemek figyelték, hogyan csobban az égre egy-egy narancsszínű, félelmes fényhullám, ott, ahol a harcok folytak. A csikorgó hideg éjszakák valamelyikén, amikor a messzi visszfények különösen éles mintákat hímeztek az égre, Grigorij Melehov kilépett a fedezékből, a futóárokban elbotorkált az erdőbe amely az ősz haj koronaként meredt égnek egy alacsony domb fekete koponyáján, a lövészárkok mögött –, és lefeküdt a tágas, illatos földön. A fedezéket telefüstölték, büdös volt, és a barna dohányfüst rojtos térítőként lebegett a kis asztal fölött. Az asztalnál nyolc kozák veri a lapot, a dombtetőt borító erdőben pedig csendes szellő leng, mintha tovarepülő madár láthatatlan szárnya csapkodná a levegőt, a fagyhalált halt füvek kimondhatatlanul szomorú avarszagot árasztanak. Az erdő fölött, amelyet borzalmasan megkopasztottak a lövedékek, sötétség sűrűsödik, alig pislákol már az égen a csillagképek füstös máglyája, a Göncöl-szekér ferdén felágaskodó rúddal úgy fekszik a Tejút mellett, mint árokba borult kocsi, csak fent, északon áraszt egyenletesen ragyogó fényt a sarkcsillag. Grigorij összehúzott szemmel nézte, és a csillag csöppet sem vakító, de a szemet mégis élesen szúró fagyos fénye ugyanolyan hideg könnyeket csalt pillája alá. Amint itt hevert a dombon, valahogy eszébe jutott az az éjszaka, amikor Nyizsnye-Jablonovszkij falvából Jagodnojéba ment Akszinyához. Nyilalló fájdalommal jutott eszébe Akszinya is. Emlékezete elébe rajzolta a végtelenül drága és idegen arcvonásokat, amelyeket halvánnyá fakított az idő. Hirtelen megdobbanó szívvel próbálta felidézni olyannak, amilyennek legutoljára látta, mikor eltorzította a fájdalom és ott vöröslött rajta az ostor nyoma, de az emlékezet csökönyösen egy másik arcot tolt eléje, mely kissé oldalt billenve, diadalmasan mosolygott. Most megfordítja fejét Akszinya. A tüzes, fekete szempár kacéran, szerelmesen égő pillantást lövell rá alulról, a bűnösen mosolygó piros ajak forró szavakat suttog. Aztán lassan elvonja tekintetét, elfordul, és barna nyakán előbukkan az a két nagy, pihés hajgyűrű, amelyet Grigorij úgy szeretett csókolni valamikor… Grigorij megrezzen. Úgy rémlik, mintha egy pillanatra érezné is Akszinya hajának finom, kábító illatát; egész testével előredől, tágra fújja orra lyukát, de… nem… ez csak az avar izgató szaga. Akszinya tojásdad arca fokról fokra halványodik, semmibe foszlik. Grigorij behunyja szemét, a föld érdes bőrére teszi tenyerét, aztán sokáig mereven nézi, hogy repked egy helyben a sarkcsillag, mint pompás kék pillangó az ég peremén, a derékba tört fenyő megett. Az összefüggéstelen emlékképek mozaikdarabjai elhomályosították Akszinya alakját. Grigorijnak eszébe jutott az a néhány hét, amelyet Tatarszkban, családja körében töltött, miután szakított Akszinyával. Éjjelenként szinte perzselte mohó, sorvasztó szerelmével Natalja, mintha kárpótolni akarta volna régebbi, leányos hidegségéért; nappal az egész család figyelmes, hízelgő viselkedését élvezte, meg azt a tiszteletet, amellyel a falubeliek az első György-keresztes lovagot fogadták. Mindenütt, még otthon is, elkapott néha egy-egy csodálattal, tisztelettel teli, titkos pillantást; úgy bámulták, mintha nem is akarták volna elhinni, hogy csakugyan ő az: Grigorij, a valaha olyan szilaj, vidám legény. Az öregek csak úgy beszélgettek vele, mint egyenrangúval, megsüvegelték, ha találkoztak vele; a lányok, asszonyok meg nem is titkolt rajongással gyönyörködtek picikét görnyedt, délceg alakjában, mikor meglátták a köpenyére tűzött csíkos szalagos keresztet. Észrevette, hogy Pantyelej Prokofjevics szemmel láthatóan büszkélkedik vele, amikor mellette ballag a templomba vagy piacra. És a hízelgés, a tisztelet, a rajongás sok ízű, finom mérge kimarta, kipusztította tudatából az igazság magvait, amelyeket Garanzsa hintett belé. Más ember volt Grigorij, amikor megjött a frontról, és más ember lett, amikor visszament. Az anyatejjel beszívott kozák természet, amelyet egész életében ápoltak benne, felülkerekedett a nagy emberi igazságon. – Tudtam én, Griska – mondta Pantyelej Prokofjevics, mikor búcsúzóra felöntött egy kicsit a garatra, és izgatottan simogatta ezüstszürke haját –, rég tudtam én, hogy derék kozák válik belőled. Amikor betőtötted az egy esztendőt, régi jó kozák szokás szerint kivittelek az udvarra – emlékszel, anyjok? –, felültettelek a ló hátára. Te meg, a kutya vesédet, happ, belemarkoltál a sörényébe!… Én már akkor sejtettem, hogy ember lesz belőled: lett is. Megint jó kozák lett Grigorij, mire visszaindult a frontra; lelke mélyén még mindig nem békült ugyan ki a háború esztelenségével, de becsülettel vigyázott jó kozák hírnevére… Ezerkilencszáztizenöt, május… Olhovcsik falva alatt a világoszöld réten, gyalogosan indul támadásra a 13. német lovas ezred. A géppuska úgy ciripel, mint a tücsök. Lomhábban ropog a folyó partján rejtőzködő orosz század nehéz géppuskája. A 12. kozák ezred harcba bocsátkozik. Grigorij százada kozákjaival együtt rohan a csatárláncba. Amikor néha hátranéz, a nap izzó korongját látja a déli égen; egy másik ugyanolyan napot meg a folyó kis sekély öblében, melyet sárga barkás fűzfák szegélyeznek… A folyó túlsó partján, a nyárfák mögött rejtőznek a lovászok, elöl német csatárlánc, sárgán csillogó rézsasok a sisakokon. A szél meglibbenti a puskalövések ürömízű, kék füstjét. Grigorij ráérősen tüzel. Gondosan céloz, és két lövés között, míg a „cél”-t kiáltó szakaszparancsnok vezényszavára fülel, arra is jut ideje, hogy lefricskázzon egy pettyes katicabogarat, amely gimnasztyorkája ujjára mászott. Aztán jön a roham… Grigorij a vasalt puskaaggyal leterít egy magas német hadnagyot, foglyul ejt három német katonát, és fejük fölé lövöldözve, vágtában futtatja őket a folyóhoz. Rava-Russzka alatt 1915 júliusában egy kozák szakasszal visszaszerez egy kozák üteget, amelyet zsákmányul ejtettek az osztrákok. Ugyanott harc közben az ellenség közé lopódzik, tüzet nyit könnyű géppuskájával, és megfutamítja a támadó osztrákokat. Bajanyecen áthaladtában kisebb csetepaté során foglyul ejt egy kövér osztrák tisztet. Mint valami ürüt, dobja a nyeregbe keresztbe, és elvágtat vele. Közben állandóan érzi az ijedtségtől verejtékes test remegését. Itt, a domb fekete, kopasz csúcsán heverve, különösen élénken emlékszik Grigorij arra az estére, amikor összeakadt halálos ellenségével, Sztyepan Asztahovval. Ez akkor volt, mikor a 12. ezredet leváltották a frontról, és Kelet-Poroszországba dobták át. A kozák lovak patája jól megművelt német mezőket gázolt, a kozákok német házakat gyújtogattak. Nyomukban mindenütt barna füst terjengett, falak üszkös romjai és megrepedezett cseréptetők parázslottak. Sztoplin városka alatt az ezred a 27. doni kozák ezreddel indult támadásra. Grigorij futtában látta megsoványodott bátyját, a tisztára borotvált Sztyepant és más kozákokat, falubeli ismerősöket. A csatában mind a két ezred komoly veszteségeket szenvedett. A németek bekerítették őket, és amikor a tizenkét század egymás után indult támadásba, hogy áttörje a bezárult ellenséges gyűrűt, Grigorij észrevette, amint Sztyepan leugrott kilőtt fekete csődöréről, és úgy forgott maga körül, mint a motolla. Grigorijt mintha hirtelen boldog elszánás lángja perzselte volna: megfékezte lovát, és mikor az utolsó század elvágtatott mellette – és kis híján agyongázolta Sztyepant –, odaugratott hozzá. – Kapaszkodjál a kengyelbe! – kiáltott rá. Sztyepan markába szorította a kengyelszíjat, és vagy fél versztát szaladt Grigorij lova mellett. – Ne nyargalj olyan sebesen! Ne vágtass annyira, az Isten áldjon meg! – kérte zihálva. Szerencsésen átcsúsztak a résen. Addig az erdőig, ahol leszálltak a lóról a kitört századok, már alig maradt vagy száz öl. De ebben a pillanatban golyó csapott Sztyepan lába szárába. Eleresztette a kengyel szíjat, és hanyatt esett. A szél lekapta a sapkát Grigorij fejéről, és szemébe lökte a haját. Grigorij hátradobta üstökét és visszatekintett. Sztyepan sántítva szaladt a bozót felé, belehajította kozák sapkáját, leült, sietve húzogatta lefelé a vörös csíkkal messzire rikító nadrágot. A domb mögül már előbukkantak a rohanó német csatárok. Grigorij észbe kapott: Sztyepan életben akar maradni, azért rántja le magáról a kozák nadrágot, hogy közönséges katonának tekintsék: kozákokat akkoriban nemigen ejtettek foglyul a németek… Szíve szavára hallgatva megfordította lovát, odaszöktette a bokorhoz, és még futtában leugrott róla. – Ülj fel! Sohasem fogja elfelejteni Sztyepan szemének pillanatnyi villanását. Segített neki nyeregbe ülni, ő maga meg a kengyelbe fogózva futott a tajtékban fürdő csődör mellett. Cjuuuu! – fúródott a levegőbe a golyó, forró füttye aztán kirepült a hallótávolságból és félbeszakadt: – Juty! Grigorij feje meg Sztyepan krétafehér arca felett és oldalt ez a levegőt fúró, pergő fütty: Cjuuuuuuuuu-juty! Cjuuuúú-juty!, mögöttük meg a lövedékek becsapódásai hallatszottak, mint a túlérett akáchüvely pattanása: Pukk! Pakk! Pukk! Pakk! Sztyepan az erdőben leszállt a nyeregből. Arca egészen eltorzult fájdalmában; eldobta a gyeplőt és félresántikált. Bal csizmája szárából vér buggyant ki, és valahányszor sebes lábára hágott, minden lépésnél meggyvörös, vékony patak nyúlt a levált talp alól, mint orsóból a fonal. Sztyepan nekitámaszkodott egy terebélyes tölgy törzsének, és odaintette Grigorijt. Grigorij odament. – Teli lett a csizmám vérrel mondta Sztyepan. Grigorij hallgatott és félrenézett. – Grisa… ahogy máma támadásba indultunk… Hallod, Grigorij? kérdezte Sztyepan, és beesett szemével Grigorijét kereste. – Ahogy mentünk, hátulról háromszor is rád lűttem… De az Isten nem engedte, hogy megöljelek. Összecsapott a tekintetük. A beesett szem üregéből elviselhetetlenül villant elő Sztyepan élesre köszörült pillantása. Sztyepan alig nyitotta szét összepréselt fogsorait: – Kimentettél a halálból… Köszönöm… De Akszinyáért nem tudok megbocsátani. A lelkem nem engedi… Ne is erőtesd… – Én nem erőtetem – felelte Grigorij. Kibékületlen váltak el, ahogy találkoztak. És még valami jut eszébe… Májusban az ezred a délnyugati hadsereg többi csapatával áttörte a frontot Lucknál, nagyot portyázott az ellenség mögött, egyre-másra adta és kapta az ütéseket. Lvov alatt Grigorij támadásra ragadta a századot, zsákmányolt egy osztrák taracküteget, a legénységet meg foglyul ejtette. Egy hónap múlva éjjel átúsztatott a Búgon „nyelvet” hozni. Gáncsot vetett a posztján álló őrszemnek. A zömök, vasgyúró német sokáig pörgette a belecsimpaszkodó félmeztelen Grigorijt, mindenáron kiabálni próbált, és sehogy sem akarta tűrni, hogy megkötözzék. Grigorij elmosolyodott, mikor eszébe jutott ez az eset. Hány meg hány ilyen napot szórt el az idő a minapi és a régi harcok színterén? Erősen vigyázott Grigorij a kozák becsületre, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy önfeláldozó bátorságáról tanúságot tegyen. Hányszor kockáztatta életét, hajtott végre őrültségig vakmerő csínyeket, álruhában járt az osztrákok mögé, vérontás nélkül ártalmatlanná tett őrszemeket, nyaktörő lovas mutatványokat csinált, és érezte, hogy örökre elmúlt az a fájdalom, amely a háború első napjaiban úgy nyomta a lelkét: az embertársa miatti fájdalom. Megkérgesedett, eldurvult a szíve, mint a szikes föld aszályban; és ahogyan a szik nem issza be a vizet, ugyanúgy Grigorij szíve sem fogadta be többé a szánalom érzését. Hideg megvetéssel játszott a maga és mások életével; ezért kelt bátor híre, négy György-kereszt és négy érdemérem lett a jutalma. Ha hébe-hóba díszszemlét tartottak, az ezredzászlónál állt, amelyet már sok háború puskaporfüstje lengett körül. De tudta, hogy sohasem fog többé úgy nevetni, mint régen; tudta, hogy szeme beesett és pofacsontja hegyesen kiáll; tudta, hogy ha gyermeket csókol, nehezére esik nyíltan az ártatlan szemekbe nézni; tudta Grigorij, mekkora árat fizetett az egész füzérre való kitüntetésért meg az előléptetésekért. Oldala alá gyűrte a köpeny alját, és bal könyökére támaszkodva hevert a dombon. Emlékezete készségesen idézte elébe az átélt dolgokat, és a háború töredékes, gyér emlékei közé vékony, kék szálképpen fonódott gyermekkorának egy-egy távoli eseménye. Egy pillanatra szeretettel, szomorúan nyugtatta rajta lelki szemeit, aztán megint átugrott a közelmúltra. Az osztrák lövészárokban valaki mesterien mandolinozott. A szél libegtette vékony hangok sietve szálltak onnan túlról, átrepültek a Sztohodon, és könnyedén táncoltak a tengernyi embervér öntözte föld felett. A zeniten még tüzesebben ragyogtak a csillagok, a sötétség még sűrűbbé vált, és már éjféli köd púposodott az ingovány fölé. Grigorij elszívott egymás után két cigarettát, nyers gyöngédséggel megsimogatta a puskaszíját, bal keze ujjaira támaszkodva felkelt a vendégmarasztaló földről, és botorkálva elindult a lövészárokba. A fedezékben még mindig kártyáztak; Grigorij a priccsre vetette magát: barangolni akart még az emlékek oly sokszor járt ösvényén, amelyeket már-már benőtt a múlt dudvája, de elkábította az álom. Abban a kényelmetlen helyzetben aludt el, amelyben hevert. Álmában forró szél perzselte a végtelen pusztát, rózsaszínű és lila szalmavirág-bozótok és az orgonaszínű bóbitás borsika között vasalatlan pata nyomát látta… A puszta sivár és félelmesen néma volt. Grigorij kemény, agyagos talajon haladt, nem hallotta saját lépteit sem, és félelem szállta meg… Felébredt, felkapta fejét. A fonák póz miatt ferde, vörös ránc gyűrődött orcájára. Sokáig csámcsogott ajkával, mint a ló, mikor egy pillanatra megérzi, aztán elveszti valamilyen finom fű szokatlan illatát. Azután megint mélyen elaludt. Most már nem álmodott semmit. Másnap Grigorij megfoghatatlan sorvasztó vággyal ébredt. – Mér vágsz olyan savanyú pofát? Tán a faludat láttad álmodban? – kérdezte Csimbókos. – Kitaláltad. A pusztával álmodtam. Úgy elfacsarodott a szívem… Hej, csak otthon lehetnék, megint! Torkig vagyok mán a cár szolgálatával… Csimbókos leereszkedően nevetett. Állandóan egy fedezékben lakott Grigorijjal. Azzal a tisztelettel viseltetett iránta, amelyet az erős vadállat táplál – egy ugyanolyan erős vad iránt. 1914-es első hajbakapásuk óta nem került sor több összeütközésre közöttük, és Csimbókos hatása kézzelfoghatóan meglátszott Grigorij jellemén és lelkiségén. Csimbókos világnézetét erősen megváltoztatta a háború. Lassan, de biztosan sodródott a háború tagadása felé. Sokat emlegette az áruló tábornokokat meg a cári palotában ülő németeket. Egyszer ilyen mondat szaladt ki a száján: „Semmi jót se várj, ha egyszer maga a cárné is német vér. Alkalomadtán egy fej hagymáért elad bennünket!” Egyszer Grigorij elmagyarázta neki Garanzsa tanításainak lényegét, de Csimbókos sehogy sem hagyta helyben. – A nóta szép, de a hang rekedt – mondta gúnyosan mosolyogva, és szürke, kopasz fejét paskolgatta. – Miska Kosevoj úgy kukorékolja ezt, mint a kakas a kerítésrül. De hát nincsen annak a forradalomnak semmi értelme sem. Értsd meg: nékünk, kozákoknak, semmiféle más hatalom nem kell, csak a magunké. Vaskezű cár kéne nekünk, olyan, mint Mikolaj Mikolajevics; a muzsikokkal semmi dolgunk, a bárány a farkasnak nem lehet cimborája. A muzsik fődet iparkodik szakítani magának, a munkás több bért akar, de nekünk mit adnak? Födünk van annyi, hogy na! Mi kell még egyéb? Nagyot akar a szarka, de nem bírja a farka! De hát ez a cár… mi tagadás, ez nagyon tutyimutyi! Az apja keményebb legény volt, de ez addig ügyetlenkedik, míg forradalom tör ki, akár kilencszázötben, akkor osztán lesz égszakadás-földindulás, a fejemen egy koppanás. Ha, ne adja Isten, elkergetik a cárt, akkor majd ránk is sort kerítenek. Rögtön kitőtik rajtunk a régi mérgöket, rögtön elkezdik a parasztok széjjeldarabolni a mi fődünket is. Résen kell lenni, pajtás… – Te mindig csak a fél fejeddel gondolkozol – komorodott el Grigorij. – Marhaságokat fecsegsz. Fiatal vagy még, nem tört nyereg alá az élet. No de várj csak, majd jobban megdögönyöznek, akkor megtudod, kinek az oldalán van az igazság. Rendszerint ezzel szakadt vége a beszélgetésnek. Grigorij elhallgatott, Csimbókos meg másról kezdett beszélni. Ezen a napon a véletlen kellemetlen históriába sodorta Grigorijt. Délben, mint mindig, a domb túlsó oldalán állt meg az odadöcögő gulyáságyú. A futóárkokban egymás elébe vágva igyekeztek hozzá a kozákok. A harmadik szakasz ebédjéért Miska Kosevoj ment el. Egy hosszú rúdon a csajkák egész füzérét cipelte. Alig tette be a lábát a fedezékbe, elkiáltotta magát: – Ezt nem szabad, cimborák! Micsodák vagyunk mink, kutyák?! – Mi a baj? – kérdezte Csimbókos. – Dögöt étetnek velünk! – ordította felháborodva Kosevoj. Egy lendítéssel hátrarántotta a vadkomló összefonódott fürtjeire emlékeztető aranyszőke haját, és csajkáját a priccsre téve, Csimbókosra pillantott: – Szagold meg, mitől büdös ez a káposztaleves. Csimbókos a maga bográcsa fölé hajolt, szimatolt, elfancsalította arcát. Kosevoj akaratlanul is utánozta: ugyanúgy mozgatta az orra cimpáját, és összeráncolta halvány arcát. – Büdös a hús – állapította meg Csimbókos. Undorral tette félre a bográcsot, és Grigorijra pillantott. Grigorij felugrott a priccsről, mintha darázs csípte volna meg, a káposztaleves fölé nyújtotta amúgy is eléggé hosszú, kampós orrát, aztán hátrahőkölt, és lusta lábmozdulattal a földre rúgta az első csajkát. – Mire való ez? – dünnyögte határozatlanul Csimbókos. – Nem látod, mire való? Ide nézz! Vak vagy? Mi ez? – mutatott Grigorij a lába alatt szétfolyó zavaros lére. – Hüüüü!… Pondró!… Az annya keservét… Én meg nem is vettem észre!… Ez osztán az ebéd! Ez mán nem is káposztaleves, hanem galuska!… Aprólék helyett pondrót tesznek bele! A földön egy vérvörös húsdarab mellett, a kerek zsírfoltokban bágyadtan, elnyúlva hevertek a fehérre főtt, duzzadt, gyűrűs testű pondrók. – Egy, kettő, három, négy… – számolta őket suttogva Kosevoj. Egy percig hallgattak. Grigorij sercintett egyet a foga közül. Kosevoj kirántotta kardját, és hangosan vezényelte: – Rögtön letartóztatjuk ezt a káposztalevest, és gyerünk a századparancsnokhoz. – Úgy van! Okos beszéd! – helyeselt Csimbókos. Nagy cécóval lecsavarta a szuronyt. – Mink majd bekísérjük ezt a káposztalevest, te meg, Griska, gyere megettünk. Jelentést teszel a századparancsnoknak. Csimbókos és Miska Kosevoj a szuronyra fűzve vitt egy teli csajka káposztalevest, a kardot meg kivonva tartották. Hátul Grigorij kísérte őket, mögötte meg zsúfolt szürkészöld hullámban nyomultak a cikcakkos futóárokban a fedezékeikből kifutó kozákok. – Mi az? – Riadó? – Tán a béke miatt, vagy mi? – Ejnye, de megkívántad azt a békét, kétszersült nem kéne mellé? Csimbókos és Kosevoj megállt a tiszti fedezék előtt. Grigorij sapkáját bal kezében tartva, meghajolva lépett be a „rókalyukba”. – Ne tolakodj! – vicsorgott Csimbókos dühösen, és visszatekintett a hátulról lökdösődő kozákra. A századparancsnok köpenyét gombolgatva jött ki. Értetlenül és kissé riadtan pillantott Grigorijra, aki utolsónak lépett ki a fedezékből. – Mi a baj, fiúk? – kérdezte a parancsnok, és szemét végigfuttatta a kozákok arcán. Grigorij előlépett, és megszólalt az általános csendben: – Bekísértünk egy letartóztatottat. – Miféle letartóztatottat? – Ez az… – Grigorij a csajka scsire mutatott, amely Csimbókos lábánál állt. – Ez a letartóztatott… Szagolja meg, mivel étetik a maga kozákjait. Egyenlőtlen szárú háromszögbe tört a szemöldöke, és kissé megborzongva kihúzta magát. A kapitány fürkészően figyelte Grigorij arckifejezését. Aztán elkomorodva fordította tekintetét a csajkára. – Újabban dögöt adnak enni! – kiáltotta felfortyanva Miska Kosevoj. – A géhást ki kell rúgni! – Piszok! – Ő persze pohosra falta magát, a nyavalya törje ki! – Ő marhavesés scsit zabál… – Ez meg pondrós! – zúgták a közelebbállók. A századparancsnok megvárta, amíg lassan összezsugorodva végképp elül a zaj, aztán éles hangon mondta: – Csend! Szót se többet! Mindent elmondtatok! A raktárost még ma elcsapom. Bizottságot rendelek ki, hogy felülvizsgálja a dolgait. Ha a hús nem megfelelő minőségű… – Bíróság elé kell állítani! – bömbölték hátul. A századparancsnok hangját elnyomta a kiabálás újabb hulláma. A raktárost útközben kellett leváltani. Néhány órával később, mi után a fellázadt kozákok letartóztatták és a századparancsnok elé kísérték a káposztalevest, a 12. ezred parancsnoksága parancsot kapott, hogy vonuljon vissza a tűzvonalból, és a parancshoz mellékelt útvonalon, harckészültségben vonuljon Romániába. Az éjszaka folyamán szibériai lövészek váltották fel a kozákokat. Rinvicsi községben a kozákok kiválasztották a lovukat, és másnap reggel erőltetett menetben elindult az ezred Romániába. A vereséget vereség után szenvedő románok támogatására nagy katonai egységet dobtak át. Ez már abból is kitetszett, hogy a szálláscsinálók, akiket az este beállta előtt előreküldtek egy faluba, mert a megszabott menetrend szerint ott kellett volna tölteni az éjszakát, mindjárt az első nap dolgukvégezetlen tértek vissza. A falu zsúfolásig tele volt gyalogsággal és tüzérséggel; ezek szintén a román határ felé vonultak. Az ezred kénytelen volt még nyolc versztát megtenni, hogy fedél alá jusson. Tizenhét napig vonultak. A lovak leromlottak a takarmányhiány miatt. A háború dúlta front menti sávon egy szál takarmány sem volt. A lakosság vagy elmenekült Oroszország belsejébe, vagy az erdőben bújt el. A feltört viskókban szomorúan sötétlettek a csupasz falak. A kozákok, csak nagy ritkán találkoztak a néptelen utcán egy-egy halálra ijedt, mogorva lakóval, de mikor megpillantotta a fegyveres embereket, az is bebújt volna még a fúrólyukba is! A kozákokat elcsigázta az örökös lovaglás, összefagytak, dühösek voltak saját maguk, a lovaik és minden miatt, amit el kellett viselniük. Nem csoda, ha feltörték az épületek zsúptetejét a pusztulástól megmenekült falvakban, ha minden lelkiismeret-furdalás nélkül lopkodták azt a sovány kis takarmányt, és ha a parancsnoki kar semmiféle fenyegetése sem tudta visszatartani őket a lopástól és az erőszakosságtól. Csimbókos a román határtól nem messze egy módosabb faluban addig ügyeskedett, míg kilopott a csűrből egy véka árpát. A gazda rajtakapta, de Csimbókos megverte a békés agg besszarábiait, és mégiscsak elvitte az árpát a lovának. A szakaszparancsnok a jászolnál találta. Csimbókos már lova nyakába akasztotta az abrakostarisznyát, jött-ment körülötte, reszkető kézzel simogatta horpasz oldalát, mintha ember lett volna, és szemébe nézett néha. – Urjupin! Add vissza azt az árpát, te gazember! Agyonlövetlek érte, te aljas dög! Csimbókos elködlő, ferde pillantást vetett a tisztre, földhöz vágta a sapkáját, és mióta az ezredben szolgált, első ízben ordította el magát, mint a sakál: – Állítson bíróság elé! Lövessen agyon! Hasítson ketté itt azonnal, de az árpát akkor sem adom vissza!… Tán éhen dögöljön a lovam, mi? Nem adom vissza az árpát! Egy szemet sem adok! Hol fejéhez, hol mohón zabáló lova sörényéhez, hol kardjához kapott… A tiszt némán állt egy darabig, elnézegette a ló szörnyű sovány tomporát, és bólintott egyet: – De miért adsz neki abrakot, hisz még melege van? – mondta; hangjából tisztán ki lehetett érezni, hogy zavarban van. – Nem, már lehűlt – felelte Csimbókos szinte súgva. Markába gyűjtötte a tarisznyából kihullt szemeket, és visszaszórta bele. November első napjaiban már kinn volt az ezred az állásokban. Az erdélyi hegyek felett szelek kergetőztek; a völgyekben hideg köd dombosodott, a fenyvesek erős illatot leheltek, a fagy csípett, és az első porhanyós havon a hegyek közt mind sűrűbben bukkantak vadnyomokra az emberek. A háború zajára felriadt farkasok, szarvasok, vadkacsák elhagyták vadon tanyájukat, és az ország belsejébe menekültek. November 12-én az ezred megrohamozta a 320-as magaslatot. Előző este még osztrákok tartózkodtak a lövészárkokban, de a roham napjának reggelén a francia frontról csak nemrég átdobott szászok váltották fel őket. A kozákok gyalogszerrel indultak támadásra a hóval finoman behintett köves lejtőkön. Lábuk alól fagyos kavics gurult lefelé, és apró hópor füstje szállt fel nyomukból. Grigorij Csimbókos mellett lépkedett, és rendkívül restelkedve, bűnbánóan mosolyogva mondta neki: – Én most félek valamitől… Mintha először indulnék támadni… – Mér? csodálkozott Csimbókos. Szíjánál tartva vitte ütött-kopott puskáját; bajuszáról le-leszopogatta az apró jégcsapokat. A kozákok szakadozott láncokban, egyetlen puskalövés nélkül kapaszkodtak felfelé a hegyen. Az ellenséges lövészárkok tarajos vonulatai fenyegetően hallgattak. Ott, a meredek lejtőn túl, a németek oldalán egy szélfútta, vörös arcú, hámló orrú szász hadnagy kevélyen hátravetett törzzsel, mosolyogva és hetykén kiabálta a katonáknak: – Kameraden! Wir haben die Blaumantel oft genug gedroschen! Da wollen wir’s auch diesen einpfeffern, was es heisst mit uns’n Hühnchen zu rupfen! Ausharren! Schiesst noch nicht!* A kozák századok rohamra mentek. Lábuk alól porhanyós kőzet omlott, görgött lefelé. Kivörösödött csuklyája csücskét bedugdosva, Grigorij idegesen mosolygott. A rég borotvált szakáll fekete tarlójával telehintett, beesett arca, kampós orra sárgáskék árnyalatban játszott, zúzmarás szemöldöke alól, mint két antracitszilánk, bágyadtan ragyogott a szeme. Szokásos nyugalma cserbenhagyta. Hiába igyekezett legyűrni hirtelen vissza-visszatérő, átkozott félelemérzését. Bizonytalan tekintetét a lövészárkok hóval behintett szürke tarajára hunyorítva, mondta Csimbókosnak: – Hallgatnak. Közelebb eresztenek. Félek, de nem szégyellem magam… Mi lenne, ha most rögtön sarkon fordulnánk, oszt aló vissza?! – Mit fecsegsz te máma folyton?! – firtatta ingerülten Csimbókos. – Ez, komám, olyan, mint a kártya: ha nem bízol magadban, a fejed is elnyerik. Megsárgultál, Grisa, egészen kivetkőztél a képedből… Vagy beteg vagy… vagy lepuffantanak máma… Oda nézz! Láttad? – Egy másodpercre teljes nagyságában a lövészárok felé emelkedett, aztán megint visszakushadt egy rövid köpenyes, hegyes sisakos német. Grigorijtól balra egy szép világosszőke jelenszkajai kozák menet közben hol lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, hol megint visszahúzta. Szakadatlanul ismételgette ezt a mozdulatot. Bár lába nehezen hajlott térdben, mégis sietősen lépkedett, és túl hangosan köhécselt. „Mint amikor valaki éjjel egyedül megy… erőltetve köhög, avval bátorítja magát” – gondolta Grigorij. A kozák mögött előtűnt Makszajev káplár szeplős arca, arrább lépkedett Jemeljan Grosev; keményen előreszegezte feltűzött szuronyát. Grigorijnak eszébe jutott, hogy Jemeljan néhány nappal ezelőtt, még a vonulás alatt, ellopott egy romántól egy zsák tengerit, miután ugyanezzel a szuronnyal feltörte a kamra zárát. Csaknem Makszajev mellett haladt Miska Kosevoj. Mohón cigarettázott, sűrűn kifújta az orrát, és köpenye bal szárnyának külső oldalához fente ujjait. – Ihatnám – mondta Makszajev. – Szorít a csizma, Jemeljan. Nem is tudok miatta menni – panaszkodott Miska Kosevoj. Grosev dühösen szakította félbe: – Nem a csizmáról van most szó! Vigyázz, mer a német mingyán elkezd géppuskázni. Grigorijt mindjárt az első sortűz leverte a lábáról, jajdult egyet, és a földre zuhant. Be akarta kötni sebes karját, már nyúlt is a bornyú alsó fia után, ahol a kötszer volt, de a forró vér érzékelése elgyengítette. A vér patakokban ömlött könyökéből a köpeny ujjába. Elnyúlt a földön, és egy kő mögé rejtve elnehezedett fejét, hirtelen kiszáradt nyelvvel nyalogatta a hó pihés csíkjait. Remegő ajkaival mohón kapkodta el az omlós hóport, sohasem érzett félelemmel és remegéssel hallgatta a golyók száraz, éles csettenését és a lövések mindent betöltő ropogását. Kissé felemelte fejét, látta, hogy százada kozákjai csúszkálva, botladozva futnak a hegyről, és célzás nélkül lövöldöznek vissza: felfelé. Valami megmagyarázhatatlan és teljesen alaptalan félelem talpra ugrasztotta, és kényszerítette, hogy ugyanúgy fusson ő is lefelé, a fenyőerdő hegyes, cakkos szegélyéhez, ahonnan az ezred támadásra indult. Megelőzte Jemeljan Grosevet, aki a megsebesült szakaszparancsnokot vonszolta maga után. Grosev futvást cipelte lefelé a tisztet a meredek lejtőn; a hadnagy lába összeakadt, mint a részegé, és néha Grosev vállára bukva, alvadt, fekete vért hányt. A század úgy gurult az erdő felé, mint a lavina. A szürke lejtőn csak az elesettek szürke halmai maradtak; a sebesültek, akiket nem érkeztek felkapni és elcipelni, maguktól csúsztak-másztak lefelé. Utánuk pusztító sorozatokat eresztettek a géppuskák. Vu-u-u-u-u-u-ta-ta-ta-ta!… – szakadozott csöppekre a lövések sűrű patakja. Grigorij Miska Kosevoj karjára támaszkodva támolygott az erdőbe. Az erdőszélen egy meredek tisztáson golyók repeszdarabjai röpködtek szanaszét. Mintha az első, törékeny jégen csengve-bongva táncolna végig egy kődarab, amelyet erős kéz hajított el. Vu-u-u-u-u-ta-ta-ta-ta-ta! – Csűstül jön az áldás! rikkantott Csimbókos, mintha örvendezne. Egy fenyő vörös törzsének dőlve, lustán lövöldözött a lövészárok partján ide-oda futkosó németekre. – Tanítani kell ezeket a barmokat, tanítani! – kiáltotta Kosevoj lihegve, és kitépte karját Grigorij kezéből. – Disznó banda! Még annál is alávalóbb! Csak akkor kap észbe, hogy mér lyukasztják ki a fejét, ha mán teljesen elvérzett a bolond! – Mér mondod ezt? – húzta össze a szemét Csimbókos. – Igaz: az okos magától is rájön, a hülyének… a hülyének meg úgysem lehet erővel a fejébe verni. – Hát az eskü, arrúl elfelejtkezel? Felesküdtél! Vagy nem? – kötekedett Csimbókos. Kosevoj nem felelt semmit. Térdre omlott, reszkető kézzel kapart egy kis havat a földről, és köhögve, remegve, mohón nyelte. 5 Tatarszktól kissé arrább, a felhők szürke hullámfodraival telebarázdált égen, fáradtan csónakázott végig az őszi nap. Odafent a csendes szél csak enyhén lökdöste arrább a fellegeket, amint nyugat felé tutajozta őket. A falu felett – a Don sötétzöld tükre, a csupasz erdők felett – azonban hatalmas áradatban zúdult el, hajlongatta a füzek, jegenyék koronáját, felkutyulta a Dont, és csordaszám kergette végig az utcákon a rőtbarna leveleket. Hrisztonya szérűjén felborzolódott a rosszul tetőzött búzaszalma-kazal üstöké. A szél belefúrta magát, felfeszítette a tetejét, kidöntötte a vékony rudat, és egy aranysárga szalmanyalábot hirtelen felkapva, mintha villahegyre szúrta volna, vitte-vitte az udvar felett, megpörgette az utcán, bőkezűen teleszórta vele a puszta utat, és végül Sztyepan Asztahov háza fedelére lökött egy kusza csomót. Hrisztonya felesége hajadonfőtt ugrott ki az udvarra, szoknyáját térde közé szorítva nézte egy darabig, hogyan garázdálkodik a szél a szérűn, aztán visszament a pitvarba. A háború harmadik esztendeje feltűnően meglátszott a falu gazdaságán. Azok a porták, ahol egy férfiember sem maradt, siralmasan tátongtak tárva-nyitva álló színjeikkel, roskadozó gazdasági épületeikkel. A fokozatos pusztulás kitörölhetetlen, rút nyoma látszott rajtuk. Hrisztonya felesége kilencéves kisfiával gazdálkodott; Anyikuska asszonya egyáltalán nem gazdálkodott, hanem szalmaözvegyi helyzetének megfelelően, teljes igyekezetével csak magát szépítgette minden szerrel, és mivel felnőtt férfi nem akadt, kamaszokat édesgetett magához, amiről megcáfolhatatlanul tanúskodott a deszkakapu; annak idején bőven bemázolták kátránnyal, így hát még a mai napig is őrzi a leleplező barna nyomokat. Sztyepan Asztahov háza üresen, gazdátlanul állt, itt-ott beomlott tetejét felverte a gyom. Az ajtón megrozsdásodott a lakat, a nyitott kapun pedig bármikor beballaghatott a burján és laboda lepte udvarra az elcsámborgott jószág, hogy enyhet találjon a hőség vagy árnyékot a rossz idő elől. Ivan Tomilin háza fala majdnem kibukott az utcára, csak egy földbe ásott ágas gyámfa tartotta. Úgy látszik, bosszút akart állni a sors a hetyke tüzéren a sok német és orosz házacskáért, amelyet Tomilin irányzótüzér szétrombolt a fronton. Így volt ez a falu minden utcáján, közén egyaránt. Az alvégen csak Pantyelej Prokofjevics portája mutatott tisztességes képet: ott minden ép, minden jó karban van. Azaz, hogy ott sem minden: a csűr tetejéről már-már leestek az időmarta bádogkakasok. A csűr is féloldalt tehénkedett, és tapasztalt szem egyeben is észrevett valami elhanyagoltságot. Az öreg keze nem ért el mindenüvé. A vetésterület összezsugorodott, hogy egyébről ne is beszéljünk. Csak létszámban nem apadt a Melehov család: a frontról frontra ráncigált Petro és Grigorij helyett Natalja tavaly ősz elején ikreket hozott a világra. Mégpedig olyan ügyesen, hogy ipának is, napának is kedvet szerzett, mert fiút is, lányt is szült. A terhességet gyötrődve viselte. Néha naphosszat sem tudott járni a sajgó lábfájás miatt, kínjában összeráncolta homlokát, és alig-alig vánszorgott. De keményen tűrte a szenvedést, sohasem látszott meg lesoványodott, de boldog barna arcán. Azokban a percekben, mikor különösen erősen húzta a lábát a görcs, gyöngyverejték ütött ki a halántékán. Csak Iljinyicsna vette észre és találta ki, miért. – Feküdj le, te megátalkodott! Mit kínozod magad? Natalja egy derűs szeptemberi napon, a szülés közeledtét megsejtve, kiment az utcára. – Hová mégy? – kérdezte a napa. – A rétre. Megnézem a teheneket. Natalja sietve ment ki a kert alá, vissza-visszanézett, hasaalját felfogva, nyögdécselve fúrta magát a vadkökény sűrű bozótja közé és lefeküdt. Már sötétedett, amikor hazavánszorgott a kertek alatt. Lenvászon kötényében ikreket hozott. – Aranyom! Hej, te rossz pára! Hát mit csináltál?!… Hol csavarogtál? – ripakodott rá Iljinyicsna. – Szégyelltem… Azér mentem el… Ipám előtt nem mertem… De mán tiszta vagyok, anyám, őket is megfürdettem… Vegye csak el… – mentegetőzött sápadtan Natalja. Dunyaska futvást-futott a bábaasszonyért. Darja is elkezdett kapkodni, egy nagy rostát bélelt ki ronggyal, de Iljinyicsna sírva-nevetve kiabált rá: – Daska! Hagyd azt a rostát! Nem macskakölykök ezek, hogy rostába fektessék őket!… Uramisten, ikrek! Ó, Istenkém, fiú az egyik!… Nataljuska!… Vessetek hát ágyat neki! Pantyelej Prokofjevics még az udvaron meghallotta, hogy a menye ikreket babázott, eleinte csak a kezét tárogatta, aztán szakállát rángatva sírva fakadt örömében, és minden ok nélkül ráordított az odasiető bábaasszonyra: – Hazudsz, vén szipirtyó! – rázta karmos ujját a vénasszony orra előtt. – Hazudsz! Nem pusztul ki egyhamar a Melehov família! A menyem kiskozákot meg jánt adott nekünk! Ez aztán a derék menyecske! Uramisten, Uramisten! Mivel háláljam meg az aranyosnak ezt a nagy jóságot! Termékeny volt ez az esztendő: a tehén ikreket ellett Mihály napjára, a juhok, kecskék is kettesével hozták a világra a bárányokat, gödölyéket… Pantyelej Prokofjevics maga is csodálkozott ezen az eseten, és ilyenformán morfondírozott: „Szerencsés ez az év! Micsoda szaporaság! Mindenütt ikrek meg ikrek. Van most mán annyi szaporulat, hogy csuda!” Natalja esztendeig szoptatta a gyermekeket. Szeptemberben választotta el őket, de késő őszig sem jött rendbe. Ványadt arcában tejfehéren villogtak fogai, és meleg, párás fényben úszott a soványság miatt rendkívül nagynak tetsző szeme. Egész életét gyermekeibe öntötte át, hanyagabb lett önmagával szemben; a házimunkától ellopott kevés szabad idejét teljesen rájuk áldozta: fürösztgette őket, mosta pelenkájukat, kötött-foltozott, és féloldalt az ágy szélére kuporodva, lábát lelógatva, gyakran kivette a bölcsőből az ikreket, egyetlen vállmozdulattal kiszabadította a bő blúzból keményre duzzadt, dinnye nagyságú, sárgásfehér mellét, egyszerre szoptatta mind a kettőt. – Mán úgyis kóróvá szíttak. Túl sűrűn szoptatod űket! – zsörtölődött Iljinyicsna, és megpaskolta unokái kövér, hurkás lábacskáit. – Csak szoptasd! Ne sajnáld tőlük a tejet! Minek gyűjteni, nem lesz belőle tejszín, úgyse! – avatkozott bele Pantyelej Prokofjevics nyers féltékenységgel. Ezekben az években visszaapadt az élet régi, keskeny medrébe, akár a Don megáradt vize. Unalmasan sorvadoztak a napok, és észrevétlenül teltek egymás után, állandó jövés-menésben, munkában, ügyes-bajos dolgokban, apró örömökben és csillapíthatatlan nagy izgalomban azok miatt, akik a fronton harcoltak. Petrótól és Grigorijtól ritkán jött egy-egy levél összenyálazott és telepecsételt borítékban. Grigorij legutolsó levele már járhatott valaki kezében: a levél felét gondosan bemázolták lila tintával, a szürke papír élén pedig megfejthetetlen tintajel állt. Petro sűrűbben írt Grigorijnál, és Darjának címzett levelében megfenyegette feleségét; intette, hogy hagyja abba a léha életet – úgy látszik, fülébe jutott egy s más arról, hogy kirúg a hámból az asszony. Grigorij a levéllel együtt mindig pénzt is küldött haza – zsoldját meg a „keresztpénzt”* – azt ígérte, hogy hazamegy szabadságra, de mégse ment. A két testvér útja élesen elvált egymástól: Grigorijt megtörte a háború, leszívta arcáról a pirosságot, epesárga színűre festette; nem győzte már kivárni a háború végét; Petro viszont gyorsan és simán kapaszkodott felfelé az uborkafára; ezerkilencszáztizenhat ősze elején őrmesterré léptették elő. Addig törleszkedett a századparancsnokhoz, míg két keresztre is szert tett, sőt már olyasmit is emlegetett leveleiben: azon töri magát, hogy tiszti iskolába küldjék továbbképzésre. A nyáron a szabadságra hazautazó Anyikuskával német sisakot, köpenyt és fényképet küldött haza. A szürke kartonlapról kevélyen nézett kissé megöregedett arca, hegyesre pödört szőke bajusza úgy állt, mint a bika szarva, pisze orra alatt ismerős mosolyra nyíltak kemény ajkai. Az élet rámosolygott Petróra. Még a háborúnak is örült, mert rendkívüli lehetőségeket nyitott előtte: máskülönben hogy gondolhatott volna tiszti rangra és a velejáró gyöngyéletre ő, az egyszerű kozák, aki kölyökkora óta csak az ökrök tomporát veri az ostorral? De kirobbant a háború, és rőt világánál pontosan megpillantotta a jövendő aranyéletet… Petro életének csak egyik csücskét rútította el valami ronda folt: faluszerte nagyon rossz hírek keringtek feleségéről. Sztyepan Asztahov ez év őszén otthon volt szabadságon, és miután visszatért az ezredhez, az egész század előtt avval hencegett, hogy milyen csuda jól érezte magát Petro szalmaözvegyével. Petro nem hitte, mikor bajtársai elmondták neki az esetet; elsötétült arccal, de mosolyogva mondta: – Hazudik Sztyopka! Csak Griska miatt akar borsot törni az orrom alá. De egyszer, mikor Sztyepan kilépett a lövészárki fedezékből – véletlenül-e vagy szándékosan –, elejtett egy hímzett zsebkendőt. Petro éppen utána ment, felvette a művésziesen hímzett csipkés szélű zsebkendőt, és megismerte benne felesége egyik kézimunkáját. Megint kibogozhatatlanná gabalyodott Sztyepan és Petro között a harag, akár a kungörcs. Petrót a véletlen óvta meg, Sztyepant meg a halál, különben Sztyepan a Petro lékelte koponyával maradt volna a Dvina partján. De nemsokára úgy esett sorja, hogy Sztyepan önként ment a német vonalak mögé őrszemeket ártalmatlanná tenni, és – nem tért vissza. A kozákok, akik vele mentek, azt beszélték, hogy a német őr állítólag meghallotta, amint a kozákok a drótakadályt vagdosták, és kézigránátot dobott közéjük. A kozákoknak sikerült odarontaniok hozzá. Sztyepan ököllel leütötte a német őrt, de egy másik német őrszem rálőtt, és Sztyepan lerogyott. A kozákok leszúrták az őrszemet, a másik németet, akit Sztyepan ólmosbottal ütött le, eszméletlenül elvonszolták: Sztyepant is felvették, el akarták cipelni, de a kozák nagyon nehéznek bizonyult, sorsára kellett hagyni. A sebesült Sztyepan ugyan rimánkodott nekik: „Testvérek, ne hagyjatok elpusztulni! Cimborák! Mér hagytok itt?” – de ebben a pillanatban géppuskatűz záporozott végig a drótakadály mentén, és a kozákok hazakúsztak. „Cimborák! Testvérek!” – kiáltott utánuk Sztyepan, de hát ilyenkor mindenki inkább a maga irháját igyekszik menteni. De megkönnyebbült Petro, mikor hallotta, mi történt Sztyepannal! Mintha hörcsögzsírral kenegették volna szúrt sebét. De mégis eltökélte: „Ha hazamegyek szabadságra, vérét veszem annak a Daskának! Én nem Sztyepan vagyok, én nem tűröm az ilyesmit…” Már arra gondolt, hogy agyonveri, de ezt a gondolatot rögtön elvetette: „Ha agyonütöm azt a kígyót, tönkreteszem vele az egész életemet. Börtönbe rohad el az ember. Kárba vész minden fáradság, odalesz minden…” Úgy határozott: csak egyszerűen megveri, de úgy, hogy egész életére elmegy a kedve a kurválkodástól: „Kiverem a fél szemét annak a szukának; akkor az ördögnek se fog tetszeni.” így morfondírozott Petro, amint a Dvina meredek, agyagos partjától nem messzire húzódó lövészárokban ült. A fákat és füveket megtépázta az ősz, csípte őket a hajnali fagy, mind hidegebb lett a föld, mind feketébbek és hosszabbak , az őszi éjszakák. A kozákok még mindig lövészárokban teljesítettek szolgálatot: lövöldöztek az ellenségre, veszekedtek az őrmesterekkel a meleg ruha miatt, annyit ettek, hogy éppen elütötték éhüket, és egy pillanatra sem ment ki egyikük fejéből sem a barátságtalan lengyel földtől olyan távol eső Don-vidék. Darja Melehova pedig ezen az őszön kárpótolta magát az eddigi férfi nélküli, szereleméhes életért. Mária Oltalmát követő napon – mint máskor mindig – Pantyelej Prokofjevics kelt fel legkorábban. Ahogy kilépett az udvarra, rögtön fejéhez kapott: csintalan kezek kiemelték sarkából a kaput, és kicipelték az utca közepére. Azonmód ott feküdt, keresztbe az úton. Ez nagy megszégyenítésnek számított. A kaput rögtön visszaillesztette az öreg a helyére; fröstök után a nyári konyhába szólította Darját. Nem tudni, miről diskurált vele, de Dunyaska látta, hogy néhány perc múlva Darja vállára csúszott keszkenővel, megtépázva és könnyes szemmel ugrott ki a nyári konyhából. Mikor elhaladt Dunyaska mellett, összehúzta a vállát; meredek ívű fekete szemöldöke remegett kisírt, dühös szeme felett. – Na megállj, te gazember!… Ezt még megemlegeted! – sziszegte duzzadt ajkai közül. Blúza szétszakadt a vállán, fehér testén friss vörös-kék hurkák látszottak. Alsószoknyája kivillant, mikor felszaladt a lépcsőn, és eltűnt a pitvarban. Pantyelej Prokofjevics elősántikált a nyári konyhából. Olyan dühös volt, mint az ördög. Mentében négyrét hajtogatta az új gyeplőszíjat. Dunyaska fülét megütötte apja rekedtes hangja: – Jobban el kéne döngetni, aljas szuka!… Büdös ringyó! A rend helyreállt a házban. Darja néhány napig olyan szemérmesen viselkedett, hogy szavát sem lehetett hallani, esténként ő feküdt le legkorábban. Natalja szánakozó pillantásaira hidegen mosolygott, fel-felvonta vállát és szemöldökét. „Annyi baj legyen. Majd meglátjuk!” – mondta ez a vállrándítás. Negyednap történt az az eset, amelyről nem tudott más, csak Darja, meg Pantyelej Prokofjevics. Darja diadalmasan nevetett utána, az öreg pedig álló héten át zavartan, restelkedve jött-ment, mint a pákosztos macska; az öregasszonynak nem szólt a történtekről, sőt gyónáskor még Visszarion atya előtt is eltitkolta ezt az esetet is, meg az utána támadt bűnös gondolatokat is. Így történt a dolog: Pantyelej Prokofjevics nem sokkal Mária Oltalma után – bár szentül meggyőződött Darja végleges megjavulásáról – azt mondta Iljinyicsnának: – Daskát ne sajnáld! Hadd dógozzon minél többet. Akkor majd nem ér rá kurválkodni, mert olyan, mint a sárló kanca… Csak a tánc meg az utca jár az eszébe folyton. Ezzel a céllal takaríttatta ki Darjával a szérűt, összerakatta vele a hátsó udvarban a tavalyi tűzifaporciót, és vele együtt kitisztogatta a pelyvásszínt is. Már esteledett, mikor az jutott eszébe, hogy a rostagépet át kellene vinni a fészerből a pelyvásszínbe. – Darja! – hívta a menyét. – Mi az, apám? – kiáltotta ki Darja a pelyvásszínből. – Gyere csak, vigyük oda ezt a szelelőrostát. Darja megigazította keszkenőjét, rázogatta kifelé a blúza alá hullt pelyvatörmeléket, kilépett a pelyvásszín ajtaján, és a szérű verécéjén át elindult a fészer felé. Pantyelej Prokofjevics ócska vattáskabátjában és rongyos nadrágjában előtte bicegett. Az udvaron nem volt senki más. Dunyaska őszi kártolású gyapjút font. Natalja tésztát dagasztott. A falun túl vöröslött az égen az alkony parazsa. Vecsernyére harangoztak. Az áttetsző égen, a zeniten mozdulatlanul állt egy kis málnaszínű felhő, a Donon túl az őszi jegenyék csupasz gallyai közt – mint üszkös, fekete pernye – csüngtek a varjak. Az este törékeny, üres csendjében tisztán és szigorúan csengett minden kis zaj. A jószágudvar felől gőzölgő gané és széna sűrű szaga áradt. Pantyelej Prokofjevics nyögve cipelte be Darjával a pelyvásszínbe a kifakult, rőt színű szelelőrostát. A sarokba állította, aztán a gereblyével összekaparta a csomóból leszóródott pelyvát, és menni készült. – Apám! – szólította meg Darja suttogó, halk hangon. Az öreg a szelelőrosta mögé lépett; gyanútlanul kérdezte: – Mi az? Mi van itt? Darja kigombolt blúzban állt szemtől szembe vele; karját tarkójára téve igazgatta haját. A pelyvásszín falának résén keresztül rávetődött az alkony vérvörös fénysugara. – Itt, apám, ez van… Gyere csak ide, nézd meg – mondta Darja oldalt hajolva, és apósa válla mögül sunyin nézett a nyitott ajtóra. Az öreg még közelebb ment hozzá. Darja hirtelen fellökte karjait, és az ipa nyakát átölelve, ujjait összekulcsolva farolt hátrafelé, magával húzta az öreget is. – Itt, apám, itt… olyan puha – súgta. – Mit akarsz? – kérdezte ijedten Pantyelej Prokofjevics. Fejét forgatva próbálta kiszabadítani a nyakát Darja keze közül, de a menyecske még erősebben húzta arcához Pantyelej Prokofjevics fejét, forró szájjal lihegett az öreg szakállába, és nevetve súgott valamit. – Eressz el, te dög! – próbálta kitépni magát az öreg Darja öleléséből, és egészen szorosan érezte menye kemény, rugalmas hasát. Darja hozzásimulva hanyatt esett, és magára rántotta ipát is. – A fene egyen meg! Megbolondultál?… Eressz el! – Nem akarsz? – kérdezte Darja lihegve, aztán karját lefejtve, jól mellbe lökte apósát. – Nem akarsz?… Vagy tán inkább mán nem is tudsz, mi? Hát akkor ne vess követ énrám! Talpra ugrott, sietve megigazította szoknyáját, lesöpörte hátáról a pelyvaszálakat, és farkasszemet nézett a megrökönyödött Pantyelej Prokofjeviccsel. – Mér vertél meg a minap? – kiabálta. – Mi vagyok én, vénasszony? Tán te jobb vótál fiatal korodba? Az uram mán egy éve nem láttam… Mit csináljak, tán kankutyával adjam össze magam, mi? Ezt ni, te sánta ördög! Itt van, ezt csókold meg! Darja illetlen mozdulatot tett, és táncoló szemöldökkel indult az ajtó felé. Az ajtónál még egyszer figyelmesen körülnézegette magát, lerázta a port a blúzáról és keszkenőjéről, aztán ipára rá se tekintve folytatta: – Én enélkül nem tudok meglenni… Nekem kozák kell. Ha te nem akarod, majd tanálok mást, de befogd a szád! Fürge, ringó járásával ment a szérű kapujáig, és eltűnt mögötte anélkül, hogy egyszer is hátrapillantott volna. Pantyelej Prokofjevics még mindig ott állt a szelelőrosta veres oldala mellett, rágta a szakállát, értetlenül, bűnbánóan nézegette hol a pelyvás-szín falát, hol foltos csizmája orrát. „Hátha neki van igaza? Talán mégis vállalni kellett vóna véle a bűnt!” – gondolta e pillanatban zavartan, mert egészen elkábította a váratlan eset. 6 Novemberben farkasordító hideg köszöntött be. Néha-néha korai hó esdegélt. A Tatarszk felső végénél szemben levő kanyarban befagyott a Don. A törékeny, szürke jégen néha egy-egy gyalogjáró csúszkált át a túlsó partra. Lejjebb csak a folyó peremét vonta be hólyagos, csupasz jég, középütt meg a sebes ár fodrozódott, a zöld hullámok összecsapódtak, és meg-megrázták ősz üstöküket. A Fekete Parttal szemben, tizenegy öl mélyen már rég beálltak telelni a szunnyadó harcsák. Közvetlen felettük a nyálkaleples potykák aludtak, csak a sügér ficánkolt még az árban, meg a süllő száguldott a sellőkön, kergette az apró halat. A tok a folyó fövenyes fenekén feküdt. A halászok erősebb, keményebb fagyot vártak, hogy az első jégen léket vágjanak, és elkotorásszanak benne merítőhálóikkal, nemes halat fogjanak. Melehovék novemberben levelet kaptak Grigorijtól. Romániából, Kuvinszkiból azt írta, hogy mindjárt az első csatában megsebesült, a golyó szétroncsolta bal karja csontját, emiatt gyógyulni küldték körzetébe, Kamenszkajába. E levél után nyomban másik csapás is érte Melehovékat: még másfél évvel ezelőtt nagyon megszorult pénz dolgában Pantyelej Prokofjevics, és száz ezüstrubel kölcsönt vett fel Szergej Platonovics Mohovtól. Ez év nyarán berendelték az öreget a boltba; Atyopin – a Cucli – az aranycsíptetőt orrára biggyesztve, az üveg fölött Melehov szakállára pillantott, és erélyesen kérdezte: – Mi lesz, Pantyelej Prokofjevics? Fizetsz, vagy nem fizetsz? Pantyelej Prokofjevics sorra nézegette az üresen tátongó polcokat meg a fényesre dörzsölt, ócska pultot, és roppant zavarba jött: – Várj még egy darabig, Jemeljan Konsztantyinics, hadd jövök rendbe egy kicsit; megfizetem. Ezzel véget ért az eszmecsere. De nem sikerült rendbejönnie: a gabona nem jól fizetett, a lábasjószágból meg nem volt mit vásárra hajtani. És ekkor hirtelen – derült égből villámcsapás! – beállított a faluba a bírósági végrehajtó, maga elé rendelte a nem fizető adóst, és kurtán-furcsán ráförmedt: – Hozd és fizesd ki azt a száz ezüstöt! A végrehajtó szobájában az asztalon hosszú papiros feküdt. Rajta a szigorú irat: VÉGREHAJTÁSI VÉGZÉS Ő CSÁSZÁRI FELSÉGE PARANCSÁRA 1916. október 27-én, a donyeci körzet 7. járásának járásbírája megvizsgáltam a Szergej Mohov polgár által Pantyelejmon Melehov őrmester ellen az adósságlevélre felvett száz rubel tárgyában indított polgári pert, és a Polg. Perr. Tart. 81., 100., 129., 133. és 145. §-ai alapján a terhelt távollétében ELRENDELTEM: Végrehajtandó az alperestől, Pantyelejmon Prokofjev Melehov őrmestertől, Szergej Platonovics Mohov polgár, felperes javára 1915. június 21-én adósságlevélre felvett száz ezüstrubel, valamint három rubel törvényszéki illetékek és kezelési költség fejében. Jelen ítélet a Polg. Perr. Tart. 156. §-a 3. pontja értelmében haladéktalanul végrehajtandó, mint jogerőre emelkedett végzés. Én, a donyeci körzet járásának járásbírája, Ő CSÁSZÁRI FELSÉGE parancsa alapján, elrendeltem továbbá: minden hatóság és személy által, kiket illet, jelen ítélet pontosan végrehajtassák, a helyi rendőri és katonai hatóságok által pedig jelen ítélet végrehajtójának a legcsekélyebb vonakodás mellőzésével a törvényes és hatékony támogatás megadassék. Pantyelej Prokofjevics, miután meghallgatta a végrehajtót, engedélyt kért, hogy hazamehessen, és megígérte, még a mai nap folyamán behozza a pénzt. A végrehajtó szobájából egyenesen Korsunovhoz, nászurához ment. A piacon találkozott a félkezű Aljoska Samillal. – Na, sántikálsz-sántikálsz, Prokofjevics? – köszönt neki Samil. – Egy picurkát! – Messzi visz-e ez a böte lábad? – Csak ide, nászuramho. Van egy kis ügyem véle. – Azoknál, testvér, nagy az öröm. Nem hallottad? Miron Grigorjevics fia megjött a frontról. Hazajött a Mitykájok, aszongyák. – Csakugyan? – Hallottam ilyenféle szóbeszédet – mondta Samil rángatózó arccal és kacsingató szemmel; elővette dohányzacskóját, és közelebb lépett Pantyelej Prokofjevicshez. – Na, gyúccsunk rá, bátyám! Adj papírt, én adok dohányt. Pantyelej Prokofjevics rágyújtott, és habozni kezdett, menjen-e tovább, vagy sem. Végül is úgy döntött, hogy indul. Búcsút vett a félkarútól, és tovább bicegett. – Mitykának is van keresztje. Utol akarja érni a te fiadat. Most mán annyi lovagunk van a faluba, mint rőzse közt a veréb! – kiáltotta utána Samil. Pantyelej Prokofjevics ráérősen ballagott ki a falu végére; futó pillantást vetett a Korsunov-ház ablakaira, aztán odament a kisajtóhoz. Maga a nászúra fogadta. Az öreg pulykatojás-arcát mintha tisztára mosta volna az öröm: sokkal szebbnek és kevésbé szeplősnek látszott. – Hallottad mán a nagy örömhírt? – kérdezte Miron Grigorjevics, és kezet rázott nászurával. – Az úton hallottam Aljoska Samiltól, de én most más dologba járok, nászuram! – Na, ugyan, miféle dologba?! Kerülj beljebb, nézd meg mán ezt a vitéz urat. Őszintén megvallom: egy kicsit megszíttuk a kulacsot örömünkbe… Az asszonynak vót még dugaszba egypár icce papramorgója. Ilyen ünnepi alkalmakra zsugorgatta. – Kár mondani – mosolygott Pantyelej Prokofjevics, és szimatolva mozgatta görbe orra lyukát –, már messzirül éreztem a szagát! Miron Grigorjevics sarkig tárta ki az ajtót, és előreengedte nászurát. Pantyelej Prokofjevics átlépte a küszöböt, és rögtön Mitykára meresztette a szemét. Mityka az elülső szögletben az asztal mellett ült. – Itt a mi vitéz katonánk! – kiáltott fel Grisaka apó pityeregve, és a felegyenesedett Mityka vállára borult. – Hozott Isten, kiskozák! Pantyelej Prokofjevics Mityka hosszú keze fejét markában tartva, hátralépett egyet, és ámulattal nézegette a legényt. – Mit néz, kedves bátyám? – kérdezte Mityka dörmögő, rekedt hangján. – Téged nézlek, öcsém, oszt nem győzlek bámulni: együtt eresztettünk szolgálatba benneteket Griskával: még gyermekek vótatok, most meg, lám… olyan kozák lett belőled, akár testőrezredbe vihetnének! Lukinyicsna kisírt szemmel nézett Mitykára, vodkát töltött egy pálinkás pohárba. Nem is látta, hogy már kicsordult a szélén. – Hinnye, te, hogy a ragya verjen meg! Csurgóra tőteni az ilyen finom italt! – kiáltotta rá Miron Grigorjevics. – Örömet-boldogságot mindnyájatoknak! Téged meg, Mitrij Mironovics, Isten hozott! Pantyelej Prokofjevics jobbra-balra villantotta kékes szemefehérjét, és remegő pillával egy szuszra felhörpintette a hasas pohárka nedűjét. Lassan törölte meg tenyerével ajkát, a pohár fenekére lövellte pillantását, aztán hátravetette a fejét, és szélesre tátott, fekete fogú szájába rázta az ottmaradt árva csöppet, és csak akkor vett megint lélegzetet. Bekapott egy falat uborkát, és boldogan, sokáig hunyorgott. Nászasszonya odavitt neki egy másik pohárkával, s az öreg valahogy komikusán becsípett. Mityka mosolyogva figyelte. Macskaszeme hol zöld réssé szűkült, mintha éles sással metszették volna., hol kitágult és megsötétedett. Az elmúlt esztendőkben felismerhetetlenné változott. Ebben a fekete bajuszú testes kozákban szinte semmi sem maradt abból a karcsú, délceg Mitykából, aki három évvel ezelőtt berukkolt. Nagyot nőtt; megszélesedett a válla, kicsit meggörnyedt, kihízott; legalább öt pudot nyomhatott. Eldurvult az arca, hangja; sokkal idősebbnek látszott, mint amennyi. Csak a szeme volt a régi izgatott, nyugtalan szem. Ebbe a szembe szállt le anyja tekintete, mint a búvár, amikor néha sírva-nevetve megsimogatta ráncos, fakó kezével fia rövidre nyírt dróthaját és keskeny, fehér homlokát. – No, belőled is lovag lett? – kérdezte Pantyelej Prokofjevics részeg mosollyal. – Melyik kozáknak nincs mán keresztje? – komorodott el Mityka. – Krjucskovnak, lám, három keresztet is a mellére tűztek azért, mert ott penészedik a törzsnél. – Nagyon büszke lett ám a legény! – hadarta Grisaka apó. – Minden íze-részében rám ütött a sehonnai, rám, a nagyapjára. – Pedig nem azért aggatják ám a mejjekre ezeket a kereszteket – jegyezte meg mogorván Pantyelej Prokofjevics, de Miron Grigorjevics becipelte a nagyházba, leültette a ládára. – Hát Natalja hogy van, meg az onokák, mi? Egészségesek, nincs semmi bajok? No, hál’ istennek. De aszontad, komám, hogy valami dologba jársz. Na, mi adta elő magát mán megint? Mondd csak el, mert még iszunk egy kicsit, oszt biztosan becsípsz. – Adj egy kis pénzt, áldjon meg az Isten! Ránts ki a bajbúl, mer most nagyon szűkibe vagyok ennek a… pénznek. Pantyelej Prokofjevics hókuszpókuszoló, ittas megalázkodással rimánkodott. – Mennyi kéne? – szakította félbe nászúra. – Száz bankó! – De milyen? Bankó sokféle van. – Száz rubel! – Nahát így mondjad! Miron Grigorjevics turkált egy keveset a ládában, elővett egy bezsírosodott keszkenőt, kibontotta; a ropogós, kemény bankókat zizegtetve, leolvasott tíz „vereshasút”. – Köszönöm, komám, kirántottál a bajbúl! – Nincs mér hálálkodni. Rokonok vagyunk, vagy mi a szösz. Majd elszámolunk! Mityka öt napot töltött otthon. Az éjszakákat Anyikuska feleségével szerelmeskedte át, mert megesett az a jó szíve a keserű, ínséges asszonyi sorson, de meg hát sajnálta ezt az egyszerű asszonykát magát is, aki sehogy se tudott ellentmondani neki. Nappal sorra látogatta a rokonokat, ismerősöket. Sapkáját csáléra vágva, kacsázó járással taposta a falu utcáit a magas legény. Csak könnyű, khakiszínű köpenyét vette fel. Mintha hencegni akart volna: milyen edzett ember ő, mennyire bírja a hideget. Egyszer alkonyattájban bekukkantott Melehovékhoz is. Felejthetetlenül csípős katonaszagot meg a fagy hideg illatát vitte a melegre fűtött konyhába. Elüldögélt egy darabig, elbeszélgetett a háborúról, a falubeli újságokról, rákacsintott Darjára avval a zöld macskaszemével, és menni készült. Darja egy percig sem vette le szemét a kozákról. Mikor Mityka kilépett, és becsapta az ajtót, Darja úgy meglibbent, mint a gyertyaláng. Ajkait keményen összepréselve, már éppen be akarta kötni a fejét, de Iljinyicsna számonkérően kérdezte: – Hová mégy, Darja? – Megyek levegőzni… meg… szükségre… – Menjünk együtt. Pantyelej Prokofjevics lehorgasztott fejjel üldögélt, fel sem nézett, mintha nem is hallotta volna a szóváltást. Darja lebocsátott szemhéja rókaravasz ragyogást rejtett, mikor a menyecske elhaladt ipa mellett; anyósa nyögve, lomhán kacsázott utána. Mityka halkan köhécselve topogott a kisajtónál recsegő csizmájában, és a markában befelé fordítva szívta a cigarettát. A retesz csettenésére már-már a lépcső felé akart indulni. – Te vagy az, Mitrij? Tán eltévedtél a más udvarán? – kiáltott oda Iljinyicsna gúnyosan. – Zárd be magad után azt a kisajtót reteszre, mer különben egész éccaka csapkodni fogja a szél. Tyű… be erős szél fúj… – A, nem tévedtem én el, dehogy!… Bezárom… – mondta Mityka bosszúsan, köhintett egyet, és egyenest az utca túlsó oldalára, Anyikuska háza felé tartott. Mityka gondtalanul élt, mint a madár: máma még élünk – jaj de jó; holnap meg – majd meglátjuk, hogy alakul a dolog. Nem nagy lelkesedéssel szolgált, és bár rettenthetetlen, bátor szív hajtotta benne a vért, nem kereste különösebben az alkalmat, hogy érdemeket szerezzen. Ezért aztán Mityka szolgálati bizonyítványa nem a legfényesebbek közé tartozott; kiderült belőle, hogy gazdája kétszer állt hadbíróság előtt: először egy lengyel lány – egyébként orosz alattvaló – megbecstelenítése, másodszor pedig rablás miatt. A háború három éve alatt számtalan büntetést szabtak rá, és lépten-nyomon megfenyítették; egyszer a tábori hadbíróság kis híján agyonlövésre ítélte, de Mitykának valahogyan mégis sikerült kikecmeregnie ebből a kátyúból is. Noha az ezredben az utolsók közé sorolták, mégis minden kozák szerette vidám, mosolygós természete, trágár nótái miatt (mert ezen a téren Mityka nem utolsó mesternek számított), bajtársias, egyszerű viselkedéséért, a tisztek meg betyáros vakmerőségéért. Mityka mosolyogva taposta az anyaföldet könnyű farkaslábával; egyébként is sok minden emlékeztetett benne erre a vadállatfajtára: a minden lépésnél jobbra-balra imbolygó járása, nagy bogarú zöld szemének alattomos nézése és még a feje fordítása is; Mityka sohasem tudta forgatni zúzódott nyakát, egész törzsével szokott megfordulni. Széles csontvázon nyugvó rugalmas, feszes izmokból volt szerkesztve egész teste. A mozdulataiban fukar, könnyed legényről az egészség és az erő szaga áradt. Ilyen illatot lehel az ekevassal feltört fekete föld a völgyben. Mityka szemében egyszerű és őszinte volt az élet. Úgy húzódott a múltból a jövőbe, akár a barázda a szántáson, és ő mint teljes jogú gazdája ballagott végig benne. Ugyanilyen kezdetlegesen egyszerűek és együgyűek voltak gondolatai is: ha éhes az ember – lophat, és lopnia kell, akár a legjobb cimborától is. És lopott, ha éhes volt. Elnyűtt a csizma? Mi sem egyszerűbb, mint lehúzni a német fogolyét. A vétket jóvá kell tenni! Mityka vezekelt is becsülettel: szorgalmasan járt felderíteni, egyre-másra hozta a félig megfojtott német őröket, akiket ugyanő tett ártalmatlanná, önként jelentkezett a legnyaktörőbb vállalkozásokra. 1915-ben fogságba esett, félholtra verték, szuronnyal megsebezték, de éjjel átlyukasztotta a színtetőt – mind a tíz körme tövig töredezett –, megszökött, és emlékül magával vitt egy rend lószerszámot. Az ilyenekkel aztán sok mindent levezekelt Mityka. A hatodik napon Miron Grigorjevics elvitte fiát Millerovóba, elkísérte egészen a vagonig, nézegette egy darabig, hogy zakatol mind messzebb távolodva a zöld skatulyák hosszú lánca. Sokáig piszkálgatta az ostornyéllel a peron salakját, mereven a földre szögezte fátyolos, könnyes szemét. Lukinyicsna siratta a fiát, Grisaka apó folyton krákogott. Sírt Anyikuska szalmaözvegye is, mert sokszor eszébe jutott Mityka nagy, hatalmas teste, amelyet forróra tüzesített a szeretkezés, és mert kínozta a kankó, amivel bőven megajándékozta a frontharcos kozák. Az idő összegabalyította a napokat, akár a szél a lósörényt. Karácsony előtt hirtelen olvadás köszöntött be; álló napig esett az eső, és a Don menti hegyekről patakokban, őrülten zúdult lefelé a víz; a csupaszon maradt fokokon kizöldült a tavaszi fű meg a krétalapokat borító moha; a Don két széle tajtékot hányt. Ajég felpuffadt, megszederjesedett, akár a hulla. Kimondhatatlanul édes illatot sugárzott a mezítelen fekete föld. A Hetman úton, a tavalyi kerékvágásban buborékokat vetett a víz. A kertek alatti agyaggödrök úgy tátongtak, mint barna sebek vagy friss földomlások. A déli szél az avar fojtott, párás illatát hozta a Csir felől, és déltájban a látóhatár szélén – akárcsak tavasszal – finom, kék árnyak libegtek. A faluban, a kerítések mellé szórt pernyehegyek tövében, tarka tócsák álltak. A szérűkön, a kazlak tövében felengedett a föld, és az avas szalma émelygős, édeskés szaga élesen szúrta a járókelő orrát. Nappal a jégcsapos szalmatetőkről kátrányfekete víz csurgott végig a házak párkányzatán. A sövényeken ingerülten cserregtek a szarkák. A falu bikája Miron Grigorjevicsnél telelt. Vadul bőgött az udvaron. Szarvával széthajigálta a sövényt, a szúette tölgyfacölöphöz dörgölőzött, hányta-vetette bársonyos leffentyűjét, és megtiporta az udvaron az olvadt lével átivódott porhanyós havat. Karácsony másodnapján megtört a jégpáncél a Donon. Óriási recsegés-ropogással vonult lefelé a folyó közepén a zajló jég. A partra jégtáblák csúsztak ki, mint hatalmas halszörnyetegek. Túl a Donon hullámzó helybenfutásra nógatta a hömpölygő déli szél a messzi jegenyéket. – Ssssssssssuuuuuuuu… – hallatszott onnan a rekedt, tompa zúgás. De éjszaka elbődült a hegyen a vihar, nagy károgásba kezdtek a varjak a téren. Melehovék háza előtt elfutott Hrisztonya disznaja csóva szénával a szájában, és Pantyelej Prokofjevics rögtön megállapította: „Na, megfutamodott a tavasz, hónap megint kemény fagy áll be.” Éjszaka megfordult a szél, most keletről fújt. A könnyű fagy kristályos jégtűvel foltozta össze a pocsolyák leplét, amit széttépett az olvadás. Reggelre már Moszkva felől vágott a szél, és ólmos fagy nehezedett a földre. Megint visszaszerezte jussát a tél. Csak a Don közepén úszó nagy fehér levelek, a jégtörmelékek őrizték meg az olvadás emlékét, meg a dombon gőzölgőtt dideregve a pucérra vetkezett föld. Karácsony után a községi gyűlésen nagy újságot mondott az írnok Pantyelej Prokofjevicsnek: Kamenszkajában találkozott Grigorijial. Grigorij arra kérte, tudassa a családdal, hogy nemsoká hazajön. 7 Szergej Platonovics Mohov minden oldalról jól körültapogatta az életet apró barna kezével, amelynek a hátát fényes, ritka szőr borította. Néha az élet is játszott vele, néha úgy csüngött rajta, mint a kő a vízbefúló nyakán. Sok mindent látott már Szergej Platonovics világéletében, belekerült ő már mindenféle kalamajkába. Régecskén, amikor még gabonaraktárban dolgozott, garasért volt kénytelen kenyeret venni a kozákoktól, később meg a falu alá kellett szállítania és a Rossz Parton vízbe szórnia négyezer púd égett búzát. Eszébe jutott 1905: egy ronda őszi éjszakán rásütötte sörétes puskáját valamelyik falubéli. Hol megtollasodott, hol megint megkopasztották, végtére összeharácsolt hatvanezret, betette a Volga-Kámai Bankba, de jó szimatjával megérezte, hogy elháríthatatlanul közeleg a nagy megrázkódtatás ideje. Szergej Platonovics már várta a fekete gyásznapokat, és nem is csalódott: ezerkilencszáztizenhét januárjában ilyenformán panaszkodott neki Balanda tanító, akit lassan tolt a sír felé a tuberkulózis: – Itt a forradalom az orrom előtt, és most tessék megdögleni a legbutább és legszentimentálisabb betegségben. Nagyon sajnálom, Szergej Platonovics!… Nagyon sajnálom, mert nem láthatom majd, hogy marcangolják szét a maga tőkepénzét, és hogy fogják kiugrasztani magát abból a jó meleg fészekből. – Miért volna sajnálnivaló? – Hát már hogyne? Tudja, mégiscsak kellemes lesz látni, hogy omlik minden porrá-hamuvá. – Nem, kedves barátom! Csak halj meg máma te – én holnap is ráérek! – mondta Szergej Platonovics visszafojtott dühvel. Már januárban is keringtek a falvakban, városokban a fővárosi mendemondák egyes foszlányai Raszputyinról és a cári családról, március elején pedig mint túzokra a háló, zuhant Szergej Platonovicsra a hír, hogy megdöntötték a cári önkényuralmat. A kozákok türtőztetett izgalommal és várakozással fogadták a fordulat hírét. Ezen a napon a becsukott Mohov-bolt előtt estig tolongtak az öregebb-fiatalabb kozákok. Kirjuska Szoldatov községi atamán, az elesett Manickov utóda – magas, rőt bajuszú és picikét kancsi kozák – fölöttébb nyomott hangulatban volt, szinte egyáltalán nem vett részt a bolt előtt elevenen pezsgő tercierében, csak végig-végigsiklatta bandzsal szemét a kozákokon, és néha-néha szúrt közbe egy-egy zavart felkiáltást: – Hát jól megbolygatták a dógokat!… Hőm, hőm!… Hogy lesz, mint lesz vajon ezután az élet? Szergej Platonovics a ház ablakából látta a tömeget, és rászánta magát, hogy kimegy egy kicsit eldiskurálgatni az öregekkel. Felöltötte mosómedve bundáját, és szerény, ezüst-kezdőbetűs, barna sétapálcájára támaszkodva kiment a főlépcsőre. A bolt felől lárma szivárgott. – Na, Platonovics, te könyves ember vagy, hát magyarázd meg nekünk, setétfejűeknek, hogy is lesz ezentúl? – kérdezte Matvej Kasulin; ijedten mosolygott, és fagy csípte orra tövére ferde ráncok gyűltek. Szergej Platonovics köszöntését kalaplevéve viszonozták a tisztességtudó öregek, aztán széthúzódtak, hogy helyet adjanak a körben Mohovnak is. – Cár nélkül fogunk élni – dörmögte zavartan Szergej Platonovics. Az öregek mind egyszerre szólaltak meg: – Hogyhogy cár nélkül? – Apáink, nagyapáink is cárok alatt éltek, hát most mér nem kell a cár? – Ha a fejét leütik valakinek, hát a lába nem tud meglenni anélkül. – No de mégis: milyen hatalom lép a helyébe? – No, csak ne restelld magad, Platonovics! Mondd meg nekünk kereken, mitől tartasz? Mi lesz most? – Lehet: ő maga sem tudja – mosolyodott el Avgyejics, a Hazug, és rózsaszínű orcáján még mélyebb gödröcskéket ásott a mosoly. Szergej Platonovics bambán nézegette ócska sárcipőjét, és nagy kínnal, lassan köpte ki a szavakat. – Állami duma fog kormányozni. Köztársaság lesz nálunk. – Mégiscsak kimódolták, az annyok keservét! – Pedig milyen jól szógáltunk megboldogult II. Sándor alatt… – kezdte Avgyejics, de a szigorú, öreg Bogatirjov gorombán elhallgattatta: – Hallgass! Most nem erről van szó! – Szóval, vége a kozákságnak? – Mink csak lopjuk itt a napot, a német meg addig Szentpétervár alá marsol. – Az egyenlőség az azt jelenti, hogy a muzsikokkal akarnak egyenlővé tenni bennünket? Szergej Platonovics erőltetve mosolygott, sorra nézte az öregek fancsali arcát, és az undor sötét érzése lett úrrá a lelkén. Megszokott kézmozdulatával választotta ketté őszes szakállát, és valakire roppant dühösen mondta: – Na, öregek! Lám, hová sodorták Oroszországot! Egyenlővé tesznek benneteket a parasztokkal, megfosztanak kiváltságaitoktól, sőt még a régi sérelmeket is felemlegetik. Nehéz idők jönnek… Hogy mennyire nehezek, az attól függ, kinek a kezébe kerül a hatalom; lehet, hogy végső pusztulásba döntik az országot. – No, majd meglátjuk – Bogatirjov fejét csóválta, és bizalmatlanul nézett Szergej Platonovicsra csomós, bozontos szemöldöke alól. – Te, Platonovics, csak a magad baját nézed, mert az is lehet, hogy nekünk viszont könnyebbséget hoz… – Ugyan mivel könnyítene rajtatok? – kérdezte csípősen Szergej Platonovics. – Lehet, hogy az új hatalom véget vet a háborúnak… Ez is meglehet, nem igaz? Szergej Platonovics csak legyintett, és öreges járással háza kék főtornáca felé döcögött. Zilált gondolatok kóvályogtak benne: mi lesz a pénzzel, a malommal. Az üzlet napról napra rosszabbul halad. Eszébe jutott, hogy Jelizaveta Moszkvában van, Vlagyimirnak meg hamarosan meg kell érkeznie Novocserkasszkból. A gyermekei miatti aggodalom tompa nyilallása nem vetett gátat a gondolatok összefüggéstelenül hömpölygő, zavaros áradatának. Így ment a tornácig. Érezte, hogy ezen a napon egyszeribe elhomályosult az élet, és még mintha ő maga is megfakult volna belül a sok kínzó gondolattól. Visszapillantott a bolt előtt ácsorgó öregekre, köpött egyet a tornác faragott korlátján keresztül, és a teraszon át becsoszogott a szobába. Anna Ivanovna az ebédlőben várta az urát, végigfuttatta Szergej Platonovics arcán fakó szemének megszokott, közönyös tekintetét, és bágyadtan kérdezte: – Harapsz egypár falatot a tea előtt? – Nem! Van is nekem most étvágyam falatozni?! – legyintett finnyásan Szergej Platonovics. Mikor levetkezett, egyre csak valami rozsdaízt érzett a szájában, fejében meg valami vigasztalan, kongó ürességet. – Levél jött Lizától. A kövér és szétfolyó Anna Ivanovna sietős, poroszkáló léptekkel ment a hálószobába (mindig így szokott járni, házassága első napja óta: a nagy háztartás örökös sietségre kényszerítette). Kihozott egy feltépett borítékot. „Üreslelkű és – úgy látszik – egy kicsit buta lány” – gondolta lányáról Szergej Platonovics életében először, és felhúzta orrát, miközben megcsapta a vastag borítékból áradó parfümillat. Az öreg szórakozottan olvasta el a levelet, egyszer megállt a „hangulat” szónál, és sokáig gondolkozott, valami értelmet keresett benne. A levél végén pénzt kért a lány. Szergej Platonovics a fejében kongó üresség fájó érzésével olvasta végig az utolsó sorokat. Hirtelen kedve támadt csendesen sírva fakadni. A vadul ágaskodó élet ebben a pillanatban megmutatta neki üres belsejét. „Olyan idegen nekem – gondolta lányáról. – És én is idegen vagyok neki. Csak akkor jön rá a gyermeki szeretet, mikor pénz kell neki… Erkölcstelen leány… Szeretői vannak… pedig kicsi korában olyan aranyos, szőke kislány volt… Istenem! Hogy megváltozik minden!… Vénségemig hülye maradtam. Hittem valami szebb jövőben, jobb életben, tulajdonképpen pedig magányos vagyok, mint a pusztai szentképesfa… Becstelen úton gazdagodtam meg – mert becsületesen nem is lehet meggazdagodni! Csaltam, fukarkodtam, most meg itt a forradalom, és holnap ez a csürhe akár a házamból is kizavarhat… Mindenki egyformán aljas!… És a gyerekek? Vlagyimir tökfejű… No és mit érne, ha értelmesebb volna? Most már talán úgyis mindegy.” Valamilyen ostoba képzettársítás útján eszébe jutott egy múltkori eset: a malomban egy őröltető kozák botrányt csapott a nagy vám miatt, és nem volt hajlandó pénzt is fizetni. Szergej Platonovics ekkor éppen a gépházban volt. Kijött a nagy lármára, és mikor megtudta, miről van szó, utasította a mázsálót meg a molnárokat, hogy ne adják ki a megőrölt lisztet. Az alacsony, jelentéktelen kis kozák aljánál fogva maga felé húzta a zsákot. Zavar, a széles mellkasú, testes molnár pedig szintén maga felé. Így esett, hogy a kis kozák meglökte a molnárt, az meg nekihuzakodott fenyegetően összeszorított nagy öklével. A kis kozák elesett, aztán imbolyogva talpra ugrott, bal halántékán véres seb tátongott. Hirtelen odalépett Szergej Platonovicshoz, és nyögő suttogással sziszegte: – Csak vedd el a lisztem, zabáld meg! – aztán remegő vállal támolygott kifelé. Minden szemmel látható összefüggés nélkül jutott Szergej Platonovics eszébe ez az eset és következménye: a kis kozák felesége beállított, és követelte a lisztet. Erőnek erejével iparkodott könnyeket sajtolni a szeméből, hogy megsajnálják az őrlető kozákok. – Micsoda dolog ez, jóemberek? Nincs hozzá joga!… Add vissza a lisztem! – Menjen innen, nénémasszony, menjen szépszerivel, mert kicibálom a haját! – gúnyolta Zavar. Kellemetlen, sőt bosszantó volt látni, hogy Filkó, a mázsáló – ugyanolyan gyönge és alacsony termetű ember, mint ez a kis kozák – ölre ment Zavarral, és később, miután Zavar irgalmatlanul eldöngette, bement a gazdához, és kérte az elszámolást. Mindez sebesen suhant át Szergej Platonovics agyán, míg összehajtogatta az elolvasott levelet, és üres szemmel meredt maga elé. Ez a nap még estefelé is benne hagyott valami kellemetlenül sajgó fájdalmat. Szergej Platonovics rosszul aludt éjjel is, értelmetlen gondolatok és öntudatlan vágyak karmai közt vergődve forgolódott; csak éjfél után szunnyadt el. Reggel pedig, mikor meghallotta, hogy Jevgenyij Lisztnyickij a frontról hazajött apjához Jagodnojéba, rögtön elhatározta, hogy elmegy hozzá beszélgetni, tisztázni: milyen is a helyzet tulajdonképpen, és lesöpri lelkéről az aggodalmas előérzetek keserű tajtékját. Jemeljan pipáját szörtyögtetve fogta be a parádés szánkába a jóvérű lovat, és elvitte a gazdát Jagodnojéba. A falu felett, mint narancsszínű kajszibarack a fán, érett a nap; alatta és fölötte foszladozó felhők izzottak. A csípős, hideg levegő zamatos gyümölcsillattal volt tele. A paripa patája alatt meg-megroppant az út jege; a ló orrából hátrasodorta a szél a párát, és dér alakjában csapta le a sörényére. Szergej Platonovicsot kissé lecsillapította a gyors szánkázás és a hideg; elszunyókált, himbálózva dörzsölte hátával a szán szőnyeggel bélelt hátulját. A falu piacán bundás kozákok tömege feketéllett: az asszonyok is rendetlen csoportba verődtek, mint a juhok, és szorosan összefogták magukon a barna vidraprémes doni subát. A tömeg közepén Balanda tanító állt, vörös szalaggal ködmöne gomblyukában; zsebkendőt tartott lilászöld szája elé, és lázasan csillogó szemmel mondta: – No látjátok: vége annak az átkozott önkényuralomnak! Most már nem fogják küldeni a fiaitokat, hogy korbáccsal fojtsák el a munkások mozgolódását. Véget ért a ti gyalázatos szerepetek is: nem szolgáljátok többet azt a vérszopó cárt. Ezentúl az Alkotmányozó Gyűlés lesz az új, szabad Oroszország gazdája! Ez majd más, hogy úgy mondjam, fényes életet teremt. Hátul, ködmöne ráncánál fogva rángatta vadházastársa, és súgva rimánkodott neki: – Mitya! Hagyd már abba! Értsd meg, hogy árt. Nem szabad! Vért fogsz hányni mindjárt… Mitya! A kozákok zavartan, lehorgasztott fejjel hallgatták Balandát. Krákogtak, el-elfojtottak egy-egy mosolyt. Nem is engedték, hogy befejezze mondókáját. Az első sorokból szánakozó dörmögés hallatszott: – Az élet, úgy látszik, csakugyan fényes lesz, de te, veszők fejed, nemigen éred meg. Jobban tennéd, ha hazamennél, mert ideki nagyon friss a levegő… Balanda visszagyűrt egy befejezetlen mondatot, és bágyadtan kiténfergett a tömeg közül. Szergej Platonovics déltájban ért Jagodnojéba, Jemeljan kötőféken vezette a paripát az istálló melletti fonott jászolhoz, és míg a gazda lemászott a szánról, és bundája alját hátracsapva, előhúzta zsebkendőjét, ő már ki is vette a zabolát a ló szájából, és hátradobta a pokrócokat. A lépcsőnél rőt, foltos, magas, szürke agár fogadta Szergej Platonovicsot. Felállt az idegen tiszteletére, kinyújtózott hosszú, inas lábán, és nagyot ásított. Utána ugyanolyan lustán tápászkodott fel a többi kutya is; eddig fekete kupacokban hevertek a lépcső mellett. „De sok van belőlük, a fene egye meg!” – gondolta Szergej Platonovics, gyanakodva pislogott rájuk, farral előre botorkált felfelé a lépcsőfokon. A száraz, világos előszobában nehéz ecet- és kutyaszag bűzölgött. A láda fölött, az ágas-bogas szarvasagancson, tiszti karakül-kucsma, ezüstbojtos kámzsa és posztóköpeny lógott. Szergej Platonovics odatekintett; egy pillanatra úgy rémlett, mintha bozontos, fekete ember állna a ládán, és meglepetten rántaná fel a vállát. Az oldalsó szobából fekete szemű, telt nő lépett ki. A szép, barna orcájú asszony figyelmesen nézegette a vetkőző Szergej Platonovicsot, és változatlanul komoly arckifejezéssel kérdezte: – Nyikolaj Alekszejevicset keresi? Rögtön bejelentem. Kopogtatás nélkül lépett be a terembe, és becsukta maga után az ajtót. Szergej Platonovics ebben a meghízott, fekete szemű, szép asszonyban alig ismerte meg Akszinya Asztahovát. Akszinya azonnal ráismert, még szorosabbra préselte meggyszínű ajkait, természetellenesen egyenes tartással ment a terembe, és alig észrevehetően mozgatta tompa fényű, csupasz könyökét. Egy pillanat múlva maga az öreg Lisztnyickij lépett ki Akszinya mögött. Barátságosan mosolygott – de csak módjával –, és leereszkedően dörmögte: – Á! Itt a szatócs! Mi szél fújta erre?… Tessék… – invitálta a vendéget a terembe széles kézmozdulattal, és utat engedett neki. Szergej a nagy emberekkel szemben már régi, megszokott, tiszteletteljes meghajlással köszönte meg a figyelmességet, és belépett a terembe. Jevgenyij ráhunyorgott a csíptető alól, és elébe sietett: – Nagyszerű, kedves Szergej Platonovics! Hozta Isten! De mintha egy kicsit megöregedett volna, mi? – Ugyan, Jevgenyij Nyikolajevics! Túl akarom én élni még magát is! Hát maga hogy van? Épségben, egészségben? Jevgenyij mosolygott, és meg-megvillantak aranyfogai. Vendégét karon fogva, egy karosszékhez vezette. Egy kisasztalhoz ültek, semmitmondó frázisokat váltogattak, és a legutóbbi találkozás óta végbement változásokat fürkészték egymás arcán. A pán intézkedett, hogy főzzenek teát, aztán ő is bement a terembe. Foga közt nagy, görbe szárú pipa kajtolt. Megállt Szergej Platonovics karosszékénél, és öregesen bütykös, hosszú keze fejét az asztalra téve kérdezte: – No, mi újság ott a faluban? Hallott valami jó hírt? – Szergej Platonovics alulról nézett a tábornok állán és nyakán simára borotvált lecsüngő ráncokra, és nagyot sóhajtott: – Hogyne hallottam volna?! – Milyen végzetes eleve-elrendelés szerint jutottak eddig a dolgok… – mondta a tábornok, és megremegő ádámcsutkával szívta a füstöt. – Én már a háború elején előre láttam ezt. Hogyisne… Ez a dinasztia pusztulásra volt ítélve. Nekem rögtön Merezskovszkij jutott eszembe… Emlékszel, Jevgenyij? Péter és Alekszej. Ebben a regényben Alekszej cárevics a kínzás után azt mondta az apjának: „Az én vérem utódaid fejére száll…” – De hiszen nem tudunk semmi biztosat – szólalt meg Szergej Platonovics izgatottan. Izgett-mozgott székén, rágyújtott és folytatta: – Már egy hete nem kapjuk az újságokat. A leghihetetlenebb hírek keringenek… Csupa fejetlenség mindenütt. Nagy baj lehet! Hallottam, hogy Jevgenyij Nyikolajevics hazajött szabadságra, hát elhatároztam, hogy rögtön idejövök, és megkérdem: mi történik ott, mit lehet várni… Jevgenyij tisztára borotvált fehér arcáról eltűnt a mosoly. Most már komolyan magyarázott: – Veszedelmes események készülnek… A katonák úgyszólván egytől egyig megtörtek, nem akarnak harcolni: belefáradtak már. Tulajdonképpen az idén, a szó általános értelmezésében, már nincs is egy szál katona sem. A katonák zabolátlan, vad zsiványbandává züllöttek. Papa például el sem tudja képzelni… el sem tudja képzelni, hogy a bomlás milyen mélypontjára süllyedt hadseregünk… Önkényesen visszavonulnak az állásokból, kirabolják, agyonverik a polgári lakosságot, leütik a tiszteket, zsákmányolnak, gyújtogatnak… Ma már mindennapos dolog, hogy a harci feladatot nem hajtják végre. – Fejétől bűzlik a hal – fújta ki az öreg a füsttel a mondatot. – Ezt nem merném állítani. – Jevgenyij összeráncolta homlokát, és eres szemhéján megrándult egy vékony ideg. – Ezt nem mondhatnám… A hadsereg alulról rohad, mert ott bomlasztják a bolsevikok. Még a kozák egységek is, különösen azok, amelyek szorosan érintkeztek a gyalogsággal, nagyon megrendültek erkölcsileg… Azok a legfáradtabbak, azok vágyódnak legjobban haza, a vityillóikba… Ezek a bolsevikok meg… – Mit akarnak azok?! – robbant ki a türelmetlen kérdés Szergej Platonovicsból. – Ó… – Lisztnyickij elmosolyodott –, amit azok akarnak… az rosszabb, mint a kolerabacilus! Rosszabb abból a szempontból, hogy könnyebben ráragad az emberre, és a katonák tömegének legszélesebb rétegeit fertőzi meg. Az eszméről beszélek. Itt aztán nem boldogul az ember semmiféle vesztegzárral. A bolsevikok közt kétségtelenül vannak tehetséges emberek. Némelyikükkel volt is alkalmam találkozni. Vannak persze fanatikusok is, de túlnyomó többségük zabolátlan, erkölcstelen egyedekből áll. Ezeket nem érdekli a bolsevik tanok lényege, csak a rablás, a frontról való meglógás lehetősége. Ezek mindenekelőtt a hatalmat akarják kezükbe ragadni, mindenáron véget akarnak vetni, ahogyan ők kifejezik magukat, az „imperialista” háborúnak, akár különbéke útján is, a földet oda akarják adni a parasztoknak, a gyárat meg a munkásoknak. Magától értetődik, hogy ez legalább annyira utópikus, mint amennyire ostoba, de az efféle primitív dolgokkal megnyerik a katonák rokonszenvét. Lisztnyickij tompa dühét türtőztetve beszélt. Ujjai közt szinte táncolt az elefántcsont szipka. Szergej Platonovics előrehajolva hallgatta, mintha minden pillanatban fel akarna ugrani. Az öreg Lisztnyickij fel és alá járkált a teremben, idegesen rágcsálta zöldesszürke bajuszát. Jevgenyij elmondta, hogy ő már a fordulat előtt kénytelen volt elmenekülni az ezredtől, mert félt a katonák bosszújától; azután a pétervári eseményekről beszélt, amelyeknek ő is tanúja volt. A beszélgetés elakadt egy pillanatra. Az öreg Lisztnyickij mereven Szergej Platonovics orra tövére szegezte tekintetét: – No, megveszed a szürkét, azt, amelyiket az ősszel kiszemeltél: a Bojarina fiát? – Tudok én most ilyesmivel törődni, Nyikolaj Alekszejevics? – Mohov szánalmasan összeráncolta homlokát, és reménytelenül legyintett. Jemeljan ezalatt megmelegedett a cselédszobában. Teát ivott, piros zsebkendőjével törölgette az izzadságot céklavörös orcájáról, mesélte a falubeli újságokat. Akszinya bolyhos kendőbe burkolózva az ágynál állt, mellel nekidőlt az ágy faragott tornyának. – Tán mán össze is dűlt a kunyhónk? – kérdezte. – Nem; mér dűlt vóna össze? Áll az, mint a Sión hegye! Mér csinálna olyan marhaságot? – húzta a szót Jemeljan, hogy fájt hallgatni. – Hát a szomszédék: Melehovék hogy vannak? – Megvannak lassacskán… – Petro nem jött még szabadságra? – Úgy tudom, mintha még nem jött vóna. – Hát Grigorij?… Mármint az ő Griskájuk? – Grigorij is megjött úgy karácsony után. A felesége ikreket szült tavaly… Grigorij meg… sebesülten jött haza. – Megsebesült? – Hogyne. A karján jól megkarcolászták, akár a kopót, ha verekszik; asse lehet tudni, mi több rajta: kereszt-e vagy forradás? – Milyen most Grisa? – kérdezte Akszinya; száraz görcs fojtogatta a torkát. Köhögött és egyengette el-elakadó hangját. – Amilyen vót… Görbe orrú meg fekete. Olyan török az, amilyen csak kell. – Nem azt akartam kérdezni… Megöregedett? – A fene tudja: lehet, hogy megvénült egy kicsit. A felesége ikreket szült: szóval mégse olyan nagyon öregedett meg az a Griska. – Hűvös van itten – mondta Akszinya, és megborzongott a válla. Kiment a cselédházból. Jemeljan már a nyolcadik csészével töltött. Tekintetével kikísérte Akszinyát, és lassan, vakon botorkáló nyelvvel hullatta a szavakat: – Büdös serke, aljas dög! Nincs is nála alábbvaló… Nemrég még csizmába szaladgált a faluba, most meg mán nem aszongya, hogy „itt”, hanem „itten”… Hej, be utálom az ilyen szukákat! Majd adnék én az efféle dögöknek… Áspiskígyó! Hallottak mán ilyet?!… „Hűvös van itten”… Sárlik, mint a kanca. Taknyos! Phű! Annyira dühbe gurult, hogy meg sem itta a nyolcadik csésze teát, felkászolódott az asztal mellől, keresztet vetett, és elindult kifelé. Hetykén körültekintett, és szántszándékkal bepiszkította a felvikszolt padlót csizmájával. Visszafelé egész úton ugyanolyan mogorva volt, mint a gazdája. Az Akszinya keltette dühöt szegény lován töltötte ki: epésen hol „bitang párának”, hol „sánta gebének” titulálta. Jemeljan szokása ellenére szót sem váltott gazdájával, míg be nem értek a faluba. Szergej Platonovics is ijedten őrizte a csendet. 8 Az egyik gyaloghadosztály első dandárját, mely a délnyugati front tartalékállományában volt, a februári fordulat előtt, a mellé beosztott 27. doni kozák ezreddel együtt leváltották a frontról, hogy a kirobbanó zavargások elnyomására a főváros környékére dobják át. A dandárt visszavonták a front mögé, új téli ruházattal látták el, egy napig kitűnően etették-itatták, de másnap vonatra ültették és útnak indították őket. Az események azonban gyorsabban haladtak, mint a Minszk felé utazó ezredek: az indulás napján már makacsul tartotta magát a hír, hogy a cár a fővezér hadiszállásán aláírta azt az okmányt, amelyben lemond a trónról. A dandárt feleútról visszaküldték. Razgon állomáson a 27. ezred parancsot kapott, hogy szálljon ki a vonatból. A vágányok zsúfolásig tele voltak szerelvényekkel. A peronon köpenyükön vörös szalagot viselő katonák sürögtek-forogtak remekbe készült, orosz mintájú, de angol eredetű új puskával. Sok katona nagyon izgatott lett, és gyanakodva pislogott a századokba sorakozó kozákokra. Komoran enyészett el a borús nap. Az állomás épülete tetejéről víz csörgedezett lefelé, a sínek közt csillogó olajpillés tócsák szomorúan tükrözték vissza az ég puha, szürke bundáját. A tolatómozdonyok bömbölése fojtottan, bágyadtan hallatszott. Az ezred a raktár mögött lovas rendben fogadta a dandárparancsnokot. A lovak térdig lucskos lábairól pára gomolygott. A varjak bátran szálltak le a sor mögött, kapirgáltak, csipegették a lótrágya gumóit. A dandárparancsnok tagbaszakadt holló-paripán az ezredparancsnok kíséretében lovagolt oda a kozákokhoz. Feszesre húzta a gyeplőt, és végignézett a századokon. Úgy beszélt, mintha kesztyűben kézzel bizonytalan, tompa szavakat lökne el magától: – Bajtársak! A nép akarata az eddig uralkodó II. Miklós cárt… ööö… megfosztotta a tróntól. A hatalom az Állami Duma Ideiglenes Bizottságának kezébe ment át. A hadseregnek és többek közt nektek is… ööo… a legnagyobb nyugalommal kell fogadnotok ezt a… ööö… hírt… A kozák dolga: megvédeni a hazát a külső és… ööö… szóval hát a külső ellenség merényletei ellen. Mi távol tartjuk magunkat a kirobbanó zavargástól, a polgári lakosságra bízzuk, hogy megválassza az új kormány megalakításának útját-módját. Nekünk távol kell maradnunk az ilyesmitől! A háború és a politika a hadsereg számára összeegyeztethetetlen… Az ilyen megrázkódtatások… ööö… szóval az eddigi alapok megrázkódtatása idején… legyünk olyan kemények, mint… ööö… – A dandárparancsnok, az öreg, tehetségtelen tábornok, aki sohasem szokott beszédeket mondani, zavartan turkált a hasonlatok közt, zsíros arcán kínos némaságban, mint az acél. – A ti kozák kötelességetek arra szólít, hogy engedelmeskedjetek parancsnokaitoknak. Ugyanolyan hősiesen fogunk verekedni az ellenséggel, mint ezelőtt, ott pedig – bizonytalan ferde kézmozdulattal mutatott hátrafelé –, ott meg hadd intézze az ország sorsát az Állami Duma. Ha vége lesz a háborúnak, majd mi is részt veszünk a belső életben, de egyelőre… ööö… nem szabad. A hadsereget nem hagyhatjuk cserben… A hadseregben nem kellenek politikusok! Néhány nap múlva ugyanott, még az állomáson, felesküdtek az Ideiglenes Kormányra; gyűlésekre jártak; nagy csoportokba verődtek össze a földiek, de szigorúan elkülönültek az állomást elárasztó katonáktól. A gyűlések után még sokáig vitatkoztak a hallott beszédekről; ahogy eszükbe jutott, bizalmatlanul tapogattak végig minden kétséges szót. Mindnyájukban az a meggyőződés alakult ki: ha egyszer szabadság van, az annyit jelent, hogy vége a háborúnak. E szilárd gyökereket vert meggyőződés ellen igen nehezen tudtak küzdeni a tisztek, akik azt hangoztatták, hogy Oroszországnak a végső győzelemig kell folytatni a háborút. Az a fejvesztettség, amely a fordulat után úrrá lett a hadsereg vezető körein, nyomasztóan tükröződött vissza az alsóbb rétegeken; a hadosztály parancsnoksága mintha teljesen elfelejtkezett volna a feleúton megrekedt és ott veszteglő dandár létezéséről. A dandár kiszállt a vonatból, a nyolc napra kiadott élelmiszeradagnak már az utolját habzsolta be; a katonák csapatosan jártak a közeli falvakba, valahonnan szesz került forgalomba a piacon, és akkoriban már nem tartozott a nagy ritkaságok közé részeg tiszteseket és tiszteket látni. A kozákok, akiket az átcsoportosítás kiszakított a megszokott kötelességek taposómalmából, a melegedőkben szorongtak, és nem győzték várni, mikor indulnak már haza a Don mellé (a második korosztálybeliek hazaeresztésének híre nagyon makacsul tartotta magát), hanyagul bántak a lóval, reggeltől estig a piacon tolongtak, árulgatták a zsibvásárban kelendő cikkeket, amelyekkel még a fronton látták el magukat, tehát – német pokrócot, kicsorbult szuronyt, köpenyt, bőrborjút, dohányt… A frontra visszatérést elrendelő parancs nyílt zúgolódást robbantott ki. A 2. század már-már megtagadta az engedelmességet, a katonák nem engedték, hogy mozdonyt ragasszanak a szerelvény elé, de az ezredparancsnok lefegyverzéssel fenyegette őket – így aztán lassan lecsillapodott a háborgás, elsimult a vihar. A szerelvények megindultak vissza a front felé. – Micsoda dolog ez, cimborák? Szabadságrúl pofáznak, oszt mégis harcolni kűdenek, szóval megin ontsuk a vérünket?! – Kezdődik megin a régi rendszer! – Hát akkor mér csapták el a cárt? Mi értelme vót? – Hát ami a cár alatt jó vót, az most is megfelel… – Egyik kutya, másik eb… Cseberbül vederbe estünk…. – Ez az igazság! – Meddig tart még e? – Negyedik éve nyomja a vállunkat a puska! – zúgolódtak a vagonokban. A kozákok valamelyik gócponton, mintha csak összebeszéltek volna, kiözönlöttek a vagonokból, és az ezredparancsnok figyelmeztetéseire és fenyegetésére rá sem hederítve, gyűlést rendeztek. A parancsnok és a vén állomásfőnök hiába ődöngött a kozák köpenyek szürke sokadalma között, hiába rimánkodtak nekik, hogy oszoljanak szét, menjen vissza mindenki a maga vagonjába, és tegye szabaddá a síneket. A kozákok lankadatlan figyelemmel hallgatták a 3. századbeli káplár beszédét. Utána Manzsulov, egy alacsony, karcsú kozák beszélt. Dühösen félretorzult, fakó szájából nagy nehezen hulltak az epés szavak: – Cimborák! így nem mehet tovább! Megint lóvá tettek bennünket. Megint be akarnak csapni. Ha forradalom tört ki, és az egész népnek szabadságot adtak: akkor véget kell vetni a háborúnak, mert a nép sem akarja, mink sem akarjuk a háborút! Jól mondom? Igazam van? – Igazad van! – Pokolba vele! – Torkig van mán mindenki! – A nadrág csupa lyuk a fenekünkön… Micsoda háború ez, hogy rongyokba járatnak bennünket? – Nem kell a há-bo-rú! – Gyerünk haza! – Indítsd a vonatot! No gyerünk, Fedot! – Bajtársak! Várjatok! Bajtársak! Testvérek! A fene a pofátokat. Csapjon belétek a méndörgős ménkű! Cimborák! – üvöltözött Manzsulov, majd beleszakadt a nagy iparkodásba, hogy túlharsogja a száz meg száz torkot. – Várjatok! Ne háborgassátok azt a vonatot! Mutassa meg az ezredparancsnok úr őméltósága azt az írást: csakugyan parancs-e, és nem csak az ő szeszélye, hogy visszamenjünk a frontra? Az ezred csak akkor szállt vissza a vonatra, mikor az ezredparancsnok remegő ajakkal, hangosan felolvasta a hadosztályparancsnokságtól kapott táviratot, amely elrendeli, hogy az ezred azonnal térjen vissza a frontra. Az egyik fűtött marhavagonban hat tatarszki földi utazott, valamennyien a 27. ezredben szolgáltak: Petro Melehov, Nyikolaj Kosevoj – Miska Kosevoj nagybátyja –, Anyikuska, Fedot Bodovszkov; a pajkos, világosbarna szemű, göndör, fekete szakállú, cigányos Merkulov és Makszimka Grjaznov, Korsunovék szomszédja: könnyelmű, vidám kozák, aki a háború előtt a rettenthetetlen lókötő kétes hírnevének örvendett a falu egész határában. „Merkulovho sokkal jobban illene lopni: olyan, mint a cigány, oszt mégse lop. Te meg, Makszim, ha meglátsz egy lófarkat, mingyán tűzbe jössz!” – gúnyolták a kozákok Grjaznovot. Makszimka elveresedett, összehúzta lenvirágkék szemét, és trágár tréfával ütötte el a szégyent: „Merkulov anyja cigánnyal hált, az én anyám meg tán megirigyelte, különben nem lettem vóna ilyen… De hát alkalom szüli a tolvajt!” A meleg vagonban huzat járt. A lovak sebtiben hevenyészett jászlak előtt, pokróccal leterítve álldogáltak. A vagon közepén egy fagyos földcsomón nyirkos fahasábok füstöltek, a maró füst az ajtónyílás felé húzódott. A kozákok nyergen ültek a tűz körül, szárították az izzadságtól és nedvességtől büdös kapcájukat. Fedot Bodovszkov a tűznél melengette begörbített, mezítlen lábát. Hegyes pofacsontú kalmük arcán boldog mosoly bolyongott. Grjaznov sebtében iparkodott szurkos fonállal felvarrni a leszakadt csizmatalpat, és füstízű, rekedt hangon mondta, mintha magának beszélne: – Kölyökkoromba telente felkecmeregtem a kemence sutjába, nagyanyám (akkoriba már túlzökkent a százon!) tapogatózva keresgélte a fejébe a tetvet, oszt aszmongya: „Hej, lelkem, Makszimuskám! Hajdanába ám másképp élt a nép, Isten parancsolatját megtartotta, szigorúan élt, de nem is szakadt a nyakába semmiféle csapás, nyomorúság. De te, kisonokám, te még megéred azt az időt, amikor majd dróttal tekerik körül az egész földkerekséget, a kék egen meg acélcsőrű madarak repkednek, embereket fognak csipegni, ahogy a varjú a görögdinnyét csipegi… Dögvész csap a népbe, nagy lesz az éhínség, testvér testvér ellen, fiú apja ellen kél… Annyi marad a népbűl, mint a gazbul tűzvész után.” Hát e csakugyan be is vált: kitanálták a sürgönyt: ez az a drót! Az acélcsőrű madár: az meg a repülőgép. Hány meg hány magunkformát felcsipegtek azok?! Éhínség is lesz. Az én családom mostanában csak felényi búzát vet, de a többi gazda is mind. A falvakba a vének meg a gyermekek maradtak, csak egy rossz termés üssön be, itt lesz az éhínség is. – De a testvér testvér ellen… az mintha hazugság lenne – mondta Petro Melehov, és megpiszkálta a tüzet. – Várj csak, még ezt is megéri a nép. – Nem tudnak a hatalmon megosztozkodni, összevesznek a koncon – szólt közbe Fedot Bodovszkov. – Még majd nekünk kell móresre tanítani a gazembereket. – Elébb a némettel bánj el – nevetett Kosevoj. – Hát bizony, még verekedni kell… Anyikuska csinált ijedtséggel ráncolta össze asszonyos arcát: – Hogy a macska rúgja meg, hát meddig kell még „verekedni”? – Míg tele nem nő a pofád szőrrel, te kappan – csipkelődött Kosevoj. A tűznél ülő kozákok kórusban kacagtak. Petrónak torkára szaladt a füst, köhögött. Anyikuskára pillantott könnyes szemével, és feléje bökött a mutatóujjával. – A szőr, az hülye valami… – dörmögte zavartan Anyikuska. – Ott is nő, ahun nem kéne… Kár úgy piszkálni az embert, Kosevoj…. – No, jól van mán. Elég a tréfábul! Jóbul is megárt a sok! – fakadt ki váratlanul Grjaznov. – Mink itt senyvedünk, megesznek bennünket a tetvek, a családjaink meg otthon koplalnak, nyomorognak… Hát lehet ezt tovább bírni?… Ha megvágja az ember az ujját, nem is jön belőle vér. – Hát te mér fortyantál úgy fel? – kérdezte Petro gúnyosan,és búzasárga bajuszát rágcsálta. – Tik is jól tudjátok, mér – felelte Grjaznov helyett Merkulov, és bizalmasan mosolygott göndör cigányszakállába. – Tik is tudjátok, hogy búsul, unja magát a kozák… Ha a csordás kihajtja a marhát a ződ mezőre, hát amíg a nap fel nem szíja a harmatot, szépen legelészik a barom, de ha az ég közepére áll a nap, elkezd dongani a pőcsik, csípi-szúrja a jószágot, akkor oszt… – Merkulov pajkosan lövellte a kozákokra szeme sugarát, aztán Petro felé fordulva folytatta: – Akkor őszt, őrmester úr, elkezd bogárzani a marha. Hiszen te is tudod, nem vagy te nadrágos ember! Magad is őriztél mán ökröt… Rendesen valamék bornyú csapja hátára a farkát, elbődül, oszt uccu neki! Utána meg az egész csorda! A bojtár szaladgál: „Jajj, Istenem, jajj, jajj…” De avval mán nem ér el semmit! Vágtat a csorda, mint a szélvész, különbül, mint ahogy mink rohantunk Nyezviszkaja alatt a németre. Azt ugyan meg nem állítja semmi. – Hová akarsz evvel kilyukadni? Merkulov nem felelt azonnal. Ujjára csavarta szurokfekete szakálla fürtjét, dühösen megrántotta, és most már mosolytalanul, komolyan mondta: – Harmadik éve harcolunk… Igaz? Majdnem három eve már, hogy lövészárokba hajtottak bennünket. Mér? Minek? Senki sem érti… Azér is mondom én, hogy nemsokára felugrik valamék Grjaznov vagy Melehov, oszt mán szalad is a frontrul, utána az ezred, az ezred után meg a hadsereg… így lesz a! – Szóval ide lyukadtál ki! – Ide hát! Nem vagyok vak, látom, hogy egy hajszál tartja az egészet. Csak annyit kell kiátani, hogy „Gyerünk!”, úgy szétmállik itt minden, mint ócska bunda az ember vállán. A harmadik esztendőbe már a mi fejünk fölött is süt a nap. – Csak lassabban! – figyelmeztette Bodovszkov. – Különben Petro… mer hiszen őrmester…. – Én sohasem bántottam a cimboráimat! – fortyant fel Petro. – No, csak ne pattogj. Tréfáltam. Bodovszkov zavarba jött, mozgatta-forgatta mezítlen lába bütykös ujjait, felállt és odacsoszogott a jászolhoz. A sarokban, a préselt szénakockák mellett halkan beszélgetett néhány más faluba való kozák. Ketten – Fagyejev és Kargin – Karginszkaja falvába, a többi nyolc meg különféle falvakba, városokba való volt. Nemsokára nótára gyújtottak: Alimov, csíri kozák, zendített rá először. Talp alá valót akart kezdeni, de valaki a hátára csapott, és náthás hangon förmedt rá: – Hagyd abba! – Hé, szegény árvák, másszatok errébb a tűzhö! – hívta őket Kosevoj. A tűzre forgácsot, törmeléket dobtak (a kis állomás széttört kerítésének a darabjait). A tűz mellett vidámabban szólt a nóta is: Ott áll a ló nyergestül, málhástul, A templomnál valakire vár. Az anyóka meg a gyerek sí-ri, Az asszony is búsan sírdogál. Szép ruhában, hadi öltözetben Templomajtón a kozák kilép. Felesége tartja a fékszárat, Nyújtja néki fényes fegyverét… A szomszéd vagonban hörgő, ziháló harmonika nyekeregte a kozák táncot. A deszkapadlón irgalmatlanul kopogott, dübörgött a komiszcsizma sarka, és valaki hamis hangon óbégatta: Ez az élet de bajos! A cár hámja de szoros! Úgy szorítja a nyakunk, Hogy levegőt se kapunk. Pugacsov a Donnál kiált, Meghallja a rongyos kozák: „Atamánok, kozákok!…” Egy másik hang az elsőt túlharsogva, értelmetlen, vékony hadarással pergette: Cár urunkhoz hívek vagyunk, Asszony nélkül búslakodunk, Felvidulunk, ha találunk, A cárnak is odavágunk! Hej, üsd! Hej, vágd! U-uh! Uh! Uh! Ha! Ha-ha-hi-ho-hu-ha-ha! A kozákok már rég abbahagyták a nótát, a szomszéd vagonban egyre dagadó, féktelen lármára füleltek, egymásra kacsingattak, és megértően mosolyogtak. Petro Melehov nem bírta tovább és felkacagott. – Hogy az ördög szánkázzon végig a hátukon! Merkulov sárga szikrával pettyezett barna szemében vidám fény villant fel, mint a szentjánosbogár. Talpra ugrott. Megvárta, míg el tudja kapni az ütemet, aztán csizmája orrával rezgő táncot hintett a deszkapadlóra, mint apró szemű kölest; aztán hirtelen dobbantott egyet, rugalmasan, simán guggolgatott le. Sorban egymás után mindegyik táncolt: mozgással melegedtek. A szomszédos vagonban már rég elhallgatott a harmonika hangja, ott már csak rekedten és vastagon káromkodtak. Itt meg ropták a táncot, ijesztgették a lovakat, és csak akkor hagyták abba, mikor a vad hévvel tomboló Anyikuska az egyik rendkívül bonyolult cifrázat közben farral a tűzbe pottyant. Nagy hahotával emelték fel, egy gyertyacsonk világánál sokáig nézegették hátul teljesen kiégett vadonatúj nadrágját és megpörkölődött vattáskabátja alját. – Vesd le azt a nadrágot! – ajánlotta szánakozva Merkulov. – Meghibbantál, cigány? Hát mibe legyek, mi? Merkulov turkált egy darabig a nyeregtáskában, elővett egy női lenvászon alsóinget. A tüzet megint felélesztették. Merkulov a keskeny vállpántnál fogva tartotta a pendelyt; nevettében hátra-hátravetette magát, és szinte nyögve mondta: – Itt van, ne! Huhhhuhhuhahaha! Egy állomáson loptam a kerítésrül… Kapcának zsugorgattam… Hahaha! De így nem hasítom szét… Nesze! Erőnek erejével felöltöztették a káromkodó Anyikuskát; olyan jóízűen és öblösen nyerítettek, hogy a szomszédos vagonok ajtaján kíváncsi fejek kandikáltak ki, és irigykedő hangok óbégatták az éj sötétjébe: – Mi az, mit csináltok ott, hé? – Nyavalyások. Úgy röhögnek, mint a csődör! – Mi lelt benneteket, mi? – Meghibbant ez a hülye banda?! A következő állomáson az elülső vagonból odacsábították a harmonikást, más vagonokból is jöttek, és zsúfolásig megtöltötték a kocsit, letördelték a jászlakat, tolongtak, falhoz szorították a lovakat. Egy piciny körben Anyikuska bolondozott. A fehér pendelyt, úgy látszik, tenyeres-taplas asszonyra szabhatták, mert Anyikuskának bizony hosszú volt, lába közé gabalyodott, de a hahota. a bömbölés szüntelen sarkallta, és ő táncolt is végkimerülésig. Belorusszia véráztatta földje felett könnyeztek bánatukban a csillagok. Az éji ég sötétje párásán, elmosódottan tátongott, mint egy fekete szakadék. A szél hízelegve siklott az avar, a nyirkos agyagrozsda és a márciusi hó kesernyés illatával átitatott föld felett… 9 Egy nap múlva az ezred már nem volt messze a fronttól. A csomóponton megállottak a szerelvények. Az őrmesterek szétvitték a parancsot: „Kiszállás!” A kozákok sietve levezették a lovakat a pallókon, felnyergelték őket, és csak akkor szaladtak vissza a vagonba a nagy sietségben ottfelejtett holmikért. Egyenest a vágányok mentén húzódó nyirkos homoksávra dobálták a megtépázott szénakockákat, és fejvesztetten kapkodtak. Petro Melehovot nemsokára hívta az ezredparancsnok küldönce: – Eredj a pályaudvarra, hívat a parancsnok. Petro megigazította köpenyén a szíjat, és ráérősen indult a peron felé. – Anyikej, ügyelj a lovamra – kérte meg a lovak körül topogó Anyikuskát. A kozák szótlanul nézett utána. Anyikuska komor, hétköznapi arcán a töprengés a szokásos unalommal keveredett egybe. Petro agyagos, okkersárga sárral telefröccsent csizmáját nézegette, és elgondolkozva lépkedett: vajon miért van őrá szüksége az ezredparancsnoknak? ' Figyelmét egy kis tömeg vonta magára, amely a peron végén, a forróvíz-tartálynál tolongott. Ahogy közeledett, már messziről fülelt a beszélgetésre. Vagy húsz katona közrefogott egy termetes kozákot, aki ügyetlen, kimerült pózban háttal állt a tartály felé. Petro fejét előrenyújtva nézett a rőt testőrkozák homályosan ismerős szakállas arcára, a káplári vállpánton virító 52-es számra; megállapította magában, hogy valahol és valamikor látta ezt az embert. – De hogy tudtad ilyen ügyesen csinálni? Még sávot is varrtak a vállpántodra… – faggatta a rőt kozákot kárörömmel egy okos, szeplős arcú önkéntes. – Mi az? – érdeklődött Petro, és megérintette egy háttal álló népfölkelő vállát. Az megfordította a fejét, és ímmel-ámmal felelte: – Szökevényt fogtak… A ti kozákjaitok közül… Petro emlékezőtehetségét megfeszítve erőlködött, hátha eszébe jutna, hol látta a kozák gárdista rőt bajuszát, szemöldökét és széles arcát. A gárdista nem felelt az önkéntes tolakodó kérdéseire, ritka kortyokban szürcsölte a meleg vizet a gránáthüvelyből csinált rézkancsóból, vízbe áztatott fekete kétszersültet harapott hozzá. Egymástól messzi eső dülledt szemei hunyorogtak. Míg rágta, nyelte a kétszersültet, furcsán mozgatta szemöldökét, lefelé és jobbra-balra nézegetett. Egy idősebb zömök katona állt mellette: a kísérője, aki a szuronynál fogva tartotta a puskáját. A szökevény gárdista végighordozta fáradt szemét a minden restelkedés nélkül rábámuló katonákon, és gyermekien nyílt tekintetű szemében váratlanul harag lángja lobbant fel. Gyorsan lenyelt egy kortyot, megnyalta ajkát, és érdes, nyers basszus hangján rájuk ripakodott: – Mit tátjátok a szátokat? Zabálni sem hagytok, nyavalyások! Mi az, nem láttatok még embert? A katonák elnevették magukat, Petrónak pedig – bár alig hallotta a szökevény hangját – egy csapásra, ahogy történni szokott, meglepő világosan és pontosan eszébe jutott, hogy ezt a gárdistát Fominnak hívják, a Jelanszkaja városa melletti Rubezsin falvából való, és hogy a jelenszkajai évi vásárban, még a háború előtt, egy háromesztendős ökröt vett tőle Petro az apjával. – Fomin! Jakov! – kiáltott oda neki, és a gárdistához furakodott. A szökött kozák ügyetlen, tétova mozdulattal mártotta a kancsót a tartályba; zavartan mosolygó szemmel nézett Petróra, és a kétszersültet rágcsálva mondta: – Nem ismerlek meg, öcsém…. – Rubezsinyi vagy, ugyi? – Az. Te meg biztosan jelenszkajai. – Én ugyan vjosenszkajai vagyok, de terád azér emlékszek. Öt esztendővel ezelőtt apámmal vettünk tőled egy fiatal ökröt. Fomin még mindig ugyanezzel a zavart, gyermekes mosollyal mosolygott, nyilván erőlködött, hátha eszébe jutna valami. – Nem, mán nem emlékszek rád – mondta a szökevény szemmel látható sajnálkozással. – Az ötvenkettesbe szógáltál. – Az ötvenkettesbe. – Szóval megszöktél? Énnye, énnye, testvér, hát hogy tehettél ilyet? Ezalatt Fomin levette kucsmáját, elővett onnan egy viharvert dohányzacskót. Görbe tartással lassan hóna alá dugta a kucsmát, letépte egy darab papír ferde csücskét, és csak akkor szegezte Petróra nedvesen csillogó, szigorú tekintetét. – Nem bírtam mán, öcsém… – motyogta alig érthetően. Ez a tekintet Petro szívéig hatolt. Köhintett és szájába vette sárgás bajuszát. – No, földiek, hagyjátok abba ezt a diskurálást, mert nem akarok kikapni miattatok – sóhajtotta a zömök kísérő katona, és vállára dobta a puskát. – No gyerünk, öreg, gyerünk! Fomin sietve eldugta a rézkancsót a borjúba, búcsút vett Petrótól, és félretekingetve, cammogó medvejárással elindult a parancsnoki terem felé. A pályaudvaron, a volt elsőosztályú étteremben, az ezredparancsnok és két századparancsnok görnyedezett egy asztalka mellett. – De sokat váratsz magadra, Melehov – hunyorgott az ezredes fáradt, dühös pillantású szemével. Petróval közölték, hogy századát a hadosztályparancsnokság rendelkezésére bocsátották, és hogy fokozottabban kell ügyelni a kozákokra, jelenteni kell a századparancsnoknak a kozákok hangulatában észrevehető mindenféle változást. Petro mereven nézett az ezredes szeme közé, figyelmesen hallgatta végig, de emlékezetében makacsul, tolakodóan bukkant fel újra meg újra Fomin nedvesen csillogó tekintete meg a halk motyogás: „Nem bírtam mán, öcsém.” Kilépett a telegőzölt meleg teremből, és századához indult. Ugyanitt az állomáson tartózkodott a második vonalbeliek ezredvonata is. Amikor Petro a fűtött marhavagon felé közeledett, megpillantotta a vonatosztagos kozákokat és a századkovácsot. A kovács láttára teljesen kiszállt Petro emlékezetéből Fomin és a beszélgetés, meggyorsította lépteit, hogy tárgyaljon a csődör újravasalásáról (ebben a pillanatban Petrón már megint a mindennapi gondok, izgalmak lettek úrrá), de a vagon vörös szöglete mögül kilépett egy asszony. Fejét csinosan felkötött bolyhos, fehér keszkenő födte. Egyáltalán nem olyan viseletben volt, amilyet lengyel és fehérorosz földön viselnek. Alakjának roppant ismerős vonásai arra késztették Petrót, hogy figyelmesen szemügyre vegye az asszonyt. A nő hirtelen feléje fordult arccal, elébe sietett, alig észrevehetően mozgatta vállát és vékony, lányos termetét. Petro még nem tudta megkülönböztetni az arcvonásokat, de könnyedén ringó járásáról megismerte feleségét. Szúrós, de kellemes hidegség futott szívéhez. Annál erősebb örömet érzett, minél váratlanabbul érte. Szándékosan megkurtította a lépést, hogy az utánabámuló vonatosztagosok ne gondolják, mintha olyan nagyon boldog volna. Ő is elindult az asszony elébe. Higgadt mozdulattal ölelte át feleségét, megcsókolta háromszor, akart kérdezni valamit, de a mélységes belső izgalom felszínre tört – ajka aprókat rezzent, és mintha megnémult volna. – Nem is vártalak… – dadogta végül. – Édes kincsem! Tyű, be megváltoztál! – Darja összecsapta a kezét. – Olyan vagy, mintha idegen volnál… Látod, eljöttem látogatóba… Otthun nem akartak ereszteni: „Hová visz mán megint a lábod?!” „Nem – gondoltam magamba –, csak elmegyek, meglátogatom az én édes uramat…” – csacsogta, odasimult az urához, és nedves szemmel nézett a szemébe. A vagonoknál kozákok tolongtak. Megbámulták Petróékat, elkezdtek köhécselni, egymásra kacsingattak, és kényszeredetten tréfálkoztak: – Micsoda szerencse szakadt erre a Petróra… – Bezzeg az én sárkányom nem jön ide, mást bódogít. – Van annak Nyesztyer nélkül is vagy tíz ura! – Ez a Melehov csak legalább a maga szakaszának, csak egy kurta éccakára áldozná ide a feleségét… Ebbe a nagy szükségünkbe… Khm, khm! – No gyerünk, fiúk! Az embernek a szíve hasad meg, ha látja, hogy tapad hozzá az asszony! Petrónak ebben a pillanatban nem jutott eszébe, hogy agyon akarta verni a feleségét – becézgette itt az emberek előtt, simogatta nikotinos hüvelykujjával kifestett szemöldöke szép íveit, és boldognak érezte magát. Darja is elfelejtette, hogy alig két éjszakával korábban együtt hált a vagonban egy dragonyos állatorvossal, aki vele utazott Harkovból az ezredhez. Az állatorvosnak rendkívül puha fekete bajusza volt. De hát ez már két éjszakával ezelőtt történt, és Darja most az igazi öröm könnyeit hullatva ölelte át urát, és őszinte, derűs szemmel nézett reá. 10 Jevgenyij Lisztnyickij kapitány a szabadságról visszatérte után a 14. doni kozák ezredhez kapott beosztást. Meg sem jelent ezredében, ahonnan még a februári fordulat előtt olyan szégyenletesen meg kellett szöknie, hanem egyenesen a hadosztályparancsnokságra ment. A vezérkari főnök – rendkívül hangzatos doni kozák nemesi családnevű fiatal tábornok – könnyűszerrel elintézte az átvezénylést. – Tudom, kapitány – mondotta Lisztnyickijnek, mikor egyedül maradt vele dolgozószobájában –, hogy önnek nehéz lenne a régi környezetben dolgozni, mert a kozákok mind ön ellen hangolódtak, az ön neve gyűlöletes előttük, és természetesen sokkal több értelme lesz, ha a 14. ezredbe kerül. Ott rendkívül megbízható, remekül összeválogatott tisztikar működik, sőt a kozákok is szilárdabbak, nyugodtabbak: nagyobb részük az uszty-medvegyicai körzetből való. Ott sokkal jobb lesz önnek. Hisz ön, ha jól tudom, Nyikolaj Alekszejevics Lisztnyickij fia?! – kérdezte a tábornok némi hallgatás után, és miután igenlő választ kapott, tovább folytatta: – A magam részéről biztosíthatom, hogy mi megbecsüljük az olyan tiszteket, mint ön. A mai időkben még a tisztikarban is rengeteg kétkulacsos akad. Mi sem könnyebb, mint hitet cserélni, vagy akár két istent imádni egyszerre… – fejezte be keserűen a vezérkari főnök. Lisztnyickij örömmel fogadta az áthelyezést. Még azon a napon elutazott Dvinszkbe, ahol a 14. ezred állomásozott, egy nap múlva pedig jelentkezett az ezredparancsnoknál, Bikadorov ezredesnél, és elégedetten állapította meg, hogy a vezérkari főnök igazat mondott: a tisztek többsége monarchista volt, a kozákságot meg egyharmad részében uszty-hopjorszkajai, kumilzsenszkajai, glazunovszkajai és más városokból származó óhitűekkel hígították fel; a legénység egyáltalán nem volt forradalmi hangulatban, az Ideiglenes Kormányra csak ímmel-ámmal esküdött fel, a körös-körül forrongó eseményekben nem igazodott el, sőt nem is akart eligazodni. Az ezred- és a század bizottságba talpnyaló, fejbólintó kozákok kerültek… Lisztnyickij boldogan sóhajtott fel ebben az új környezetben. A tisztek között talált kettőt, akivel még a testőrezredben együtt szolgált; ezek félrehúzódtak a többitől. De a többiek rendkívül szoros egységbe kovácsolódtak. mind egy húron pendültek, és nyíltan tárgyalták, hogyan is kellene visszaállítani a dinasztiát. Az ezred körülbelül két hónapig állomásozott Dvinszkben. Ezalatt kipihente magát; a vasfegyelem még szorosabb egységbe kovácsolta. Ezalatt a gyaloghadosztályok mellé beosztott századok összevissza bolyongtak a fronton Rigától Dvinszkig, de áprilisban egy gondos kéz megint egybeolvasztott minden századot, és – az ezred készen állt. A kozákok a gyámkodó tisztek szigorú felügyelete alatt jártak ki gyakorlatozni, abrakoltatták a lovakat, és mivel, minden külső hatástól mentesek maradtak, egyenletes, nyugodt csigaéletet éltek: Zavaros elképzeléseik voltak az ezred igazi rendeltetéséről, de a tisztek kereken megmondták, hogy az ezred a közeljövőben, ha egy bizonyos személy biztos keze alá kerül, fordít egyet a történelem kerekén. Nem messzire tótágast állt a front. A hadseregek halálos lázban lihegtek, nem volt elég lőszerük, élelmiszerük; a hadseregek ezer meg ezer kézzel nyúltak az örökké kísértő „béke” szó felé; a hadseregek különféleképpen fogadták Kerenszkijt mint a köztársaság ideiglenes vezetőjét, és hisztérikus ordítozásától nógatva botladoztak a júniusi támadásban; a hadseregek túlérett dühe megolvadt, fortyogott, és úgy bugyborékolt, mint a mély kútfőkből feltörő forrás vize… Dvinszkben viszont békésen, csendesen éldegéltek a kozákok. A lovak gyomra jámboran emésztette a zabot meg az olajpogácsát, a kozákok emlékezetében az időmoha belepte a fronton átélt szenvedéseket; a tisztek szorgalmasan látogatták a tiszti kaszinót, remekül kosztoltak, és hevesen vitatkoztak Oroszország sorsáról. Így volt ez június első napjaiig. Harmadikán jött a parancs: „Pillanatnyi késedelem nélkül indulni!” Az ezred szerelvényei Pétervár felé kúsztak. Július hetedikén a kozák lovak patái már a főváros fapikkelyes burkolatba öltözött utcáin csattogtak. Az ezredet a Nyevszkij Proszpekten szállásolták el. Lisztnyickij századának egy üresen álló, nagy áruraktárt jelöltek ki. A kozákokat türelmetlenül és nagy örömmel fogadták. Erről tanúskodott a fővárosi hatóságok figyelmes gondoskodása is: a kozákok számára kijelölt helyiségeket már jó előre berendezték. A frissen meszelt falak szinte vakítottak, a tisztára súrolt padló is fényesen ragyogott. A vadonatúj fenyőpriccsek kellemes gyantaszagot leheltek. Szinte kényelmes lakásnak tetszett a világos, tiszta pince. Lisztnyickij csíptetője alatt összehúzott szemmel, figyelmesen vizsgálgatta a helyiséget, odament a vakító fehér falakhoz, és megállapította, hogy kényelmi szempontból ennél különbet kívánni sem lehet. Egy elegáns öltözékű alacsony hivatalnok, a városi hatóságok képviselője kíséretében – akinek az a feladat jutott, hogy üdvözölje a kozákokat –, a helyszíni szemlével elégedetten indult az udvari kijárat felé. A kút formájú, tágas, mély udvarba merőlegesen hulltak a napsugarak. A lakók a sokemeletes házak ablakaiból kihajolva bámulták az egész udvart zsúfolásig megtöltő kozákokat. A század éppen a lovakat kötötte be az istállóba. Munkájuk végeztével csoportosan álldogáltak vagy guggoltak a falnál, a hűvösön. – Na, mi az, fiúk, nem mentek be a körletbe? – kérdezte Lisztnyickij a közelebbiektől. – Ráérünk még, kapitány uram. – Untig eleget lehetünk még ott is… – Előbb bekötjük a lovakat, majd később… Lisztnyickij megnézte az istállónak kijelölt raktárt, és hogy megint felkeltse magában a kísérő hivatalnokkal szemben előbb érzett ellenszenvét, szigorúan mondta neki: – Lépjen érintkezésbe, akivel kell, és beszélje meg vele a következő dolgot: nekünk feltétlenül szükségünk van még egy ajtóra. Százhúsz lónak nem elég három ajtó! Riadó esetén félórát kell elpocsékolni csak azzal, hogy kivezessük a lovakat… Különös! Nem lehetett tekintetbe venni ezt a körülményt már annak idején? Kénytelen leszek jelenteni az ezredparancsnoknak. Miután azonban rögtön ígéretet kapott, hogy nem egy, hanem két ajtót fognak törni, mégpedig még a mai napon, elbúcsúzott a hivatalnoktól. Szárazon megköszönte fáradozását, intézkedett, hogy jelöljenek ki ügyeleteseket, aztán indult az emeletre a század tisztjei részére kijelölt ideiglenes szállásra. Még mentében kigombolgatta zubbonyát, letörölgette az izzadságot sapkája alól; a hátsó lépcsőn ment fel szállására, és boldogan érezte a szobák nyirkos, terjengős hűvösségét. A szálláson Atarscsikov törzskapitányon kívül nem volt senki. – Hát a többiek hol vannak? – kérdezte Lisztnyickij. Rávetette magát a vitorlavászon tábori ágyra, és lomhán arrább hengerítette poros csizmás lábát. – Az utcán. Nézegetik Pétervárat. – És te mért nem tartottál velük? – Tudod, nem érdemes. Alig érkeznek meg, és máris szaladnak ki a városba… Én, látod, azt olvasom, ami két napja történt. Ez sokkal érdekesebb! Lisztnyickij szótlanul feküdt. Érezte, hogy a hátán kellemesen hűvösödik a facsaró vizesre izzadt ing, de lusta volt felállni, megmosakodni; az út minden fáradalma most egyszerre ütött ki rajta. Erőt vett magán, felkelt, hívta a legényét. Sokáig mosakodott, elégedetten prüszkölgetett, dörzsölte a bolyhos törülközővel nyakát, melyet szürkésbarnára égetett a nap. – Mosakodj meg, Ványa – tanácsolta Atarscsikovnak. – Mázsás teher esik le a válladról… Na, mit írnak azok az újságok? – Talán csakugyan jó volna megmosakodni. Nem-rossz… Mit mondasz? Hogy mit írnak a lapok? Hát leírják a bolsevikok fellépését, a kormány intézkedéseit… Itt van, olvasd! A mosakodás után felvidult Lisztnyickij már éppen az újságért akart nyúlni, amikor az ezredparancsnokhoz hívták. Kelletlenül tápászkodott fel megint, az úton pocsékul összegyűrődött, szappanszagú új zubbonyt vett magára, felcsatolta kardját, és elindult a Proszpektre. Átment a túlsó oldalra, megfordult, szemügyre vette azt a házat, ahová a századot szállásolták. Kívülről, típusa szerint, ez a ház semmivel sem különbözött a többitől: füstös, lyukacsos kővakolatával, négy emeletével beleszürkült az ugyanolyan házak nyílegyenes sorába. Lisztnyickij rágyújtott, és lassan továbbindult a járdán. A sűrű tömeg hullámain férfi szalmakalapok, kerek keménykalapok, ellenzős sapkák, keresetten egyszerű vagy cicomás női kalapok tarajlottak. Az általános áradatban csak néha bukkant fel egy-egy demokratikus folt: valamelyik katona zöld sapkája, de nyomban el is tűnt, elnyelte a tarka színek orgiája. A tengerpart felől üdítő, friss szellő fújt, de szétzúzódott az épületek meredek tömbjein, és egyenetlen, híg patakokban folydogált széjjel. Az orgonaszínben játszó halvány acélszürke égen dél felé omladoztak az esőfellegek. Tejfehér tarajuk élesen és világosan cakkosodott. A város fölött eső előtti párás fülledtség lebegett. Átforrósodott aszfalt, égett benzin bűze, a közeli tenger, a női parfümök megfoghatatlan, izgató illata és a minden népes városra jellemző szagok ezerféle, mégis elválaszthatatlanul egybevegyült keveréke érzett. Lisztnyickij cigarettázva, lassan ballagott a járda jobb szélén; észrevette, hogy néha lopva, tisztelettel tekingetnek rá a szembejövők. Eleinte némi zavart érzett gyűrött zubbonya és viseltes sapkája miatt, de később úgy döntött, hogy a frontharcosnak talán nincs is oka szégyenkezni külseje miatt, kivált neki, aki csak ma szállt ki a vagonból. Az üzletek, kávéházak bejárata fölé feszített vitorlavászon ernyők vetette árnyékfoltok olajsárgán, lustán hevertek a járdán. A szél libegtetve cibálta a napszítta ponyvavásznat, megrebbentek a foltok a járdán, és kiszöktek a járókelők csoszogó lába alól. A sugárúton az ebéd utáni órák ellenére csak úgy nyüzsögtek az emberek. Lisztnyickij a háború alatt elszokott a várostól. Boldog örömmel szívta be a százhangú lármát, amelyen kacagás, autók tülkölése, a rikkancsok kiabálása fonódott át; és bár otthonosan érezte magát a csinosan öltözött, jóllakott emberek tömegében, mégis ilyen gondolatok piszkálták: „Milyen elégedettek, boldogok, vidámak vagytok most mind: a kereskedők is, a tőzsdeügynökök is, a minden rendű és rangú hivatalnokok, a földbirtokosok és a kékvérűek is! De mi volt veletek, mit csináltatok három nappal ezelőtt? Milyen pofát vágtatok, mikor a csőcselék meg a katonaság salakja, mint az olvasztott érc hömpölygött végig ezen a sugárúton meg az utcákon? Ha őszinte akarok lenni: örülök is nektek, meg nem is. Ennek a ti fenejó életeteknek meg egyáltalán nem tudok örülni…” Megpróbálta végigelemezni meghasonlott érzéseit, megtalálni forrásait, és végül minden fejtörés nélkül megállapította, hogy azért gondolkozik és érez így, mert a háború – és amit a fronton át kellett élnie – messze tolta a jóllakott, elégedett emberek e csordájától. „Itt van ez a jól táplált fiatalember – gondolta, amikor szeme találkozott egy piros arcú, bajusztalan kövér férfi tekintetével –, mért nincs ez a fronton? Biztosan valamelyik gyáros vagy begyepesedett fejű kupec fia; kibújt a szolgálat alól a gazember – köp a hazára –, »a védelemért dolgozik«, hízik, és keleti kényelemmel szeretkezik a nőkkel…” „De hát kikkel is tartasz te tulajdonképpen? – vetette fel a kérdést önmagának. Aztán mosolyogva állapította meg: – Hát persze hogy ezekkel! Mindegyikükben van egy részecske belőlem, és én magam is csak egy részecske vagyok az ő közösségükből… Mindaz, ami jó és rossz csak van osztályomban, többé-kevésbé megvan bennem is. Az én bőröm talán vékonyabb valamivel, mint ezé a hizlalt kandisznóé, és biztosan azért reagálok érzékenyebben mindenre, és valószínűleg ez az oka, hogy én becsületesen harcolok, nem pedig »a védelemért dolgozom«. És ez az oka annak is, hogy Mogiljovban a télen, amikor megpillantottam autójában a főhadiszállásról elutazó trónja vesztett uralkodót, szomorú ajkát és kezének leírhatatlanul megrendítő pózát, amint tehetetlenül hevert a térdén, a hóra borultam, és úgy zokogtam, mint egy kisfiú… Hiszen én becsületesen nem fogadom el a forradalmat, és nem is tudom elfogadni! A szívem és az eszem tiltakozik ellene… Én a régi rendre teszem fel az életemet; habozás, pózolás nélkül, egyszerűen, katonához illően adom oda… De vajon sokan fogják-e rászánni magukat erre?” Sápadtan, rendkívüli élességgel idézte emlékezetébe a színekben pompázó februári naplementét, a mogiljovi kormányzói palotát, a fagytól zúzmarás vaskerítést és a rácson belül fekvő havat, amelyet a hidegen párálló fátyol takarta, alacsonyan szálló nap vörös fényfoltokkal tarkított tele. A Dnyeper meredek, lejtős partján túl kék, cinóberpiros, rozsdabarna színűre volt festve az ég; a horizonton minden ecsetvonás olyan tapinthatatlanul, légiesen finom, hogy fáj akár csak pillantással is érinteni. A kapunál kisebb tömeg: a főhadiszállás hivatalnokai, katonák, polgári személyek csoportosulnak… Kifelé gördülő nyitott autó. Az üveg mögött Frederiksz és a cár; az ülés támlájának veti a hátát. Megsoványodott arcán valami lilás árnyalat lebeg. A sápadt homlokon élesen rajzolódik ki a kucsma ferde, fekete félköre. Mögötte a kozák fedezet egyenruhája látszik. Lisztnyickij szinte szaladt a csodálkozva rábámuló emberek mellett. Az ő szeme előtt most hanyatlott le a fekete kucsma szélétől a cár tisztelgő keze, az ő fülében most a kigördülő autó zajtalan üres járata suhogott, a tömeg megalázó csöndjét hallotta, a tömegét, amely némán búcsúzott az utolsó cártól… Annak a háznak a lépcsőjén, ahol az ezredparancsnokság szállása volt, Lisztnyickij lassan haladt felfelé. Még remegett az arca, vörösen könnyezett kisírt, megduzzadt szeme. A második emelet lépcsőpihenőjén elszívott egymás után két cigarettát, megtörölte szemüvegét, és a fokokat kettesével átugorva felszaladt a második emeletre. Az ezredparancsnok Pétervár térképén megjelölte azokat a körzeteket, ahol Lisztnyickij századának kell vállalnia a közintézmények őrizetét, felsorolta ezeket az intézményeket, a legrészletesebben elmondta, milyen őrségeket és mikor kell felállítani, mikor kell leváltani. Utoljára azt mondta: – A Téli Palotába Kerenszkijnek… – Egy szót se Kerenszkijről! – suttogta félhangon Lisztnyickij, és halálos sápadtság öntötte el az arcát. – Jevgenyij Nyikolajevics, emberelje meg magát… – Ezredes, kérem önt… – De kedves öcsém… – Kérem… – Az idegei, úgy látszik… – Parancsolja, hogy rögtön küldjek lovas járőröket a Putyilov-gyárhoz? – kérdezte Lisztnyickij zihálva. Az ezredes ajkát harapdálta, vállat vont, és mosolyogva felelte: – Rögtön! Méghozzá okvetlen egy tiszt szakaszparancsnok vezetése alatt. Lisztnyickij sivár lélekkel, az élmények emlékeinek és az ezredparancsnokkal folytatott beszélgetésnek a súlya alatt görnyedezve távozott a parancsnokságról. Csaknem közvetlenül a ház előtt pillantotta meg a Pétervárott állomásozó 4. doni kozák ezred lovas járőrét. A tiszt világosrőt lova zaboláján hervadt, kókadt élővirágok csüngtek. A tiszt szőke bajuszos arcán mosoly vibrált. – Éljenek a haza megmentői! – kiáltotta egy egzaltált idősebb úr; lelépett a járdáról, és meglengette a kalapját. A tiszt barátságosan emelte sapkája ellenzőjéhez kezét. A járőr elvágtatott. Lisztnyickij a kozákokat üdvözlő úr izgatott arcára, nedves ajkára, gondosan megkötött virágos nyakkendőjére pillantott, és görnyedt háttal, összevont szemöldökkel surrant be a szállásuk kapuján. 11 A 14. ezred tisztikara nagy rokonszenvvel fogadta Kornyilov tábornok kinevezését a délnyugati front főparancsnokává. Szeretettel és tisztelettel beszéltek róla, mint olyan emberről, akinek jellemét acélból kovácsolták, és aki kétségtelenül képes lesz kivezetni az országot abból a zsákutcából, amelybe az Ideiglenes Kormány juttatta. Különösen nagy lelkesedéssel fogadta ezt a kinevezést Lisztnyickij. A századok alacsonyabb rangú tisztjei és az iránta bizalmasabb kozákok révén ki akarta puhatolni, hogy vélekednek erről a kozákok, de a kapott értesülések nem nagy örömet szereztek neki: a kozákok vagy hallgattak, vagy apatikus feleletekkel rázták le a puhatolózókat: – Nekünk édesmindegy… – Ki tudja, milyen az a Kornyilov… – Hát, ha iparkodna békét kötni, akkor persze… – Az előléptetéséiül nekünk még nem könnyebb a sorunk! A polgári lakosság és a katonák szélesebb köreivel érintkező tisztek körében néhány nap múlva szájról szájra járt és makacsul tartotta magát az a hír, hogy Kornyilov nyomást gyakorol az Ideiglenes Kormányra, követeli a halálbüntetés visszaállítását a fronton, és erélyes rendszabályokat sürget, amelyektől a hadsereg sorsa és a háború eredménye függ. Azt is beszélték: Kerenszkij fél Kornyilovtól, és nyilván minden tőle telhetőt megtesz, hogy a front főparancsnokának tisztségére más, engedelmesebb tábornokot nevezzen ki. Katonai körökben jól ismert tábornokok nevét emlegették. Július 19-én mindenkit meglepett a Kornyilov fővezéri kinevezését bejelentő közlemény. Atarscsikov törzskapitány, akinek nagy ismeretségi köre volt a Tiszti Szövetség Főbizottságában, teljesen hitelt érdemlő forrásokra hivatkozva azt megélte, hogy Kornyilov az Ideiglenes Kormánynak szóló jelentéséhez készített feljegyzéseiben ragaszkodott a következő fontosabb intézkedések feltétlen megvalósításához: a tábori hadbíróságok törvénykezését a front mögötti csapatokkal és a lakossággal szemben be kell vezetni az egész ország területén; halálbüntetést kell alkalmazni több súlyos – főként katonai – bűncselekmény megtorlására; vissza kell állítani a katonai feljebbvalók fegyelmező hatalmát; szűk keretek közé kell szorítani a bizottságok tevékenységét, és ki kell mondani a törvény előtti felelősségüket stb. Lisztnyickij ugyanennek a napnak estéjén százada és más századok tisztjeivel beszélgetett. Élesen és nyíltan nekik szegezte a kérdést: kivel tartanak? – Tiszt urak! – mondotta visszafojtott izgalommal. – Úgy élünk, mint harmonikus család. Tudjuk, hogy melyikünk milyen irányzatot képvisel, de sok égető kérdés mindeddig megoldatlan maradt. És éppen most, amikor világosan kezdenek kialakulni a főparancsnokság és a kormány meghasonlásának távlatai, a legélesebben fel kell vetni a kérdést: kivel vagyunk mi, ki mellett állunk mi? Beszéljünk bajtársiasan, őszintén. Atarscsikov törzskapitány felelt először: – Én Kornyilov tábornokért kész vagyok megcsapolni a magam és a más vérét egyaránt! Kristálytiszta jellemű ember! Ő az egyetlen, aki képes talpra állítani Oroszországot. Nézzétek csak meg, mit csinál a hadseregnél! Csakis neki köszönhetjük, hogy a hadvezérek némileg szabadabb kezet kaptak. Azelőtt mi volt itt? A bizottságok örökös erőszakoskodása, barátkozás az ellenséggel, szökdösés. Minden rendes ember Kornyilov mellett áll! Ez nem vitás! A pipaszár lábú, aránytalanul széles mellű, vállas Atarscsikov hevesen beszélt. Úgy látszik, elevenére tapintott a felvetett kérdés. Mikor befejezte, végignézett az asztalnál ülő tiszteken, és várakozóan dobolt szipkájával a cigarettatárcán. Jobb alsó szemehéján domború borsószem ült: anyajegy. Nem engedte, hogy a felső szemhéj szorosan befödje a szemet; emiatt első pillantásra azt a hatást keltette, mintha Atarscsikov szemén örökös, leereszkedően várakozó, gúnyos mosoly bujkálna. – Ha a bolsevikok, Kerenszkij és Kornyilov között kell választani, akkor természetesen Kornyilov mellé állunk. – Nehéz megítélni, mit is akar Kornyilov: csupán a rend helyreállítását Oroszországban, vagy valami… egyébnek a helyreállítását is… – Ez nem felelet az elvi kérdésre! – De igen, ez igenis felelet! – Hát ha felelet, akkor mindenesetre nem valami okos felelet. – Mitől fél annyira, hadnagy? A monarchia visszaállításától? – Attól csöppet sem félek, sőt magam is kívánom… – Hát akkor miről van szó? – Uraim! – szólalt meg nyers, kemény hangon Dolgov, aki nemrég még őrmester volt, de vitézségéért zászlósi rangot kapott. – Mért vitatkoznak? Mondják meg higgadtan, hogy nekünk, kozákoknak, úgy kell kapaszkodnunk Kornyilov tábornokba, mint a gyermeknek az anyja szoknyájába. De minden csűrés-csavarás nélkül, kereken! Ha elszakadunk tőle: elvesztünk! Oroszország ganéval kapar be bennünket! Egy dolog világos: akárhova is indul, mi követjük! – Ez már beszéd! Atarscsikov elragadtatással csapott Dolgov vállára, és nevetős szemmel bámult Lisztnyickijre, aki mosolyogva, izgatottan simogatta térdén nadrágja ráncait. – Szóval hát, tiszt uraim, atamán uraim, mi lesz? – kiáltotta Atarscsikov kissé emeltebb hangon. – Kornyilov mellett vagyunk? – Persze! – Dolgov egy csapásra kettévágta a gordiuszi csomót. – Az egész tisztikar Kornyilov mellett áll. – Nem akarunk kivétel lenni. – Éljen a mi drága Lavr Georgijevicsünk, a mi hős kozákunk! A tisztek nevetve és koccingatva itták a teát. A beszélgetés – miután az iménti rideg feszültség teljesen felengedett – a legutóbbi napok eseményei körül forgott. – Mi persze egy emberként állunk a fővezér mögé, de a kozákok sunyítanak…– mondta tétován Dolgov. – Hogyhogy „sunyítanak”? – kérdezte Lisztnyickij. – Hát csak úgy. Sunyítanak és kész!… Haza szeretnének menni a gazemberek az asszonyok mellé… Nem fűlik a foguk ehhez a sanyarú élethez. – Az a feladatunk, hogy magunkkal ragadjuk a kozákokat is! – csapott az asztalra öklével Csernokutov hadnagy. – Magunkkal ragadni! Azért hordunk tiszti pántot! – A kozákoknak türelmesen meg kell magyarázni, ki mellett a helyük. Lisztnyickij egy kiskanállal megkocogtatta a pohár oldalát. Magára vonta a tisztek figyelmét, aztán tagoltan mondta: – Kérem, ne felejtsék el, uraim, hogy a mi munkánknak most, amint Atarscsikov megjegyezte, éppen erre kell irányulnia: meg kell magyarázni a kozákoknak a tényleges helyzetet. A kozákokat ki kell vonni a bizottságok hatása alól. Itt természetesen az egyéniségek ugyanolyan átgyúrására van szükség, ha ugyan nem nagyobbra, amilyenen a februári fordulat után a tisztek többségének is át kellett esnie. Régebben, teszem fel, tizenhatban megverhettem a kozákot, legfeljebb azzal a kockázattal, hogy harc közben tarkómba ereszt egy golyót, de február óta be kell húzni a nyakunkat, most ha megütném valamelyik hatökröt, ott rögtön a lövészárokban lepuffantanának, nem is lesnék az alkalmas pillanatot. De most egészen másról van szó. Feltétlenül – Lisztnyickij megnyomta ezt a szót –, feltétlenül közelebb kell férkőznünk a kozákokhoz! Ettől függ minden. Tudják, mi történik most az 1. és a 4. ezredben? – Szörnyűség! – Igen: szörnyűség! – folytatta Lisztnyickij. – A tisztek a régi fallal különítették el magukat a kozákoktól. Mi lett az eredménye? A kozákok egytől egyig a bolsevikok hatása alá kerültek, és kilencven százalékuk maga is bolsevik lett. Világos, hogy veszedelmes eseményeknek leszünk még tanúi… Július harmadika és ötödike csak szigorú figyelmeztetés a könnyelműeknek! Vagy Kornyilovért verekszünk a bolsevikok ellen, vagy pedig újabb forradalmat zúdítanak a nyakunkba a bolsevikok, ha sikerül erőt gyűjteni, és kibővíteni befolyásukat. Ők pihenőt tartanak, összpontosítják erőiket, nálunk meg feje tetején áll minden … Hát szabad ezt?… Hisz éppen a küszöbönálló megrázkódtatásban vehetjük legjobban hasznát a megbízható kozáknak…. – Kozákok nélkül persze annyit érünk, mint a nulla egyes nélkül – sóhajtotta Dolgov. – Ez már igaz, Lisztnyickij! – Nagyon is igaz. – Oroszország fél lábbal már a sírban van… – Azt hiszed, mi nem tudjuk? Tudjuk, de néha képtelenek vagyunk bármit is csinálni! Az 1. sz. Parancs meg a Lövészárki Pravda nyugodtan hinti a maga magvait. – Mi meg a hajtásaiban gyönyörködünk, ahelyett, hogy eltipornánk vagy hamuvá égetnénk! – kiáltotta Atarscsikov. – Nem, nem gyönyörködünk, csak tehetetlenek vagyunk! – Hazudik, zászlós. Egyszerűen lusták, hanyagok vagyunk. – Nem igaz! – Bizonyítsa be! – Csendet kérek, uraim! – A Pravdá-t szétrombolták… Annak a Kerenszkijnek is jókor kezd megjönni az esze! – Mi ez? Zsibvásár? így mégsem lehet! Az értelmetlen rikácsolás hirtelen támadt lármája lassanként elnémult. Az egyik század parancsnoka, aki rendkívüli érdeklődéssel hallgatta Lisztnyickijt, figyelmet kért: – Azt javasolom: hagyjuk, hogy Lisztnyickij kapitány befejezze mondókáját. – Tessék! Halljuk! Lisztnyickij megdörgölte öklével hegyes térdkalácsát, és folytatta: – Én azt mondom: akkor, vagyis a küszöbönálló harcokban, a polgárháborúban; csak most értettem meg, hogy ez a polgárháború kikerülhetetlen; tehát akkor lesz csak igazán szükség a hűséges kozákra. Küzdeni kell, el kell hódítani a kozákokat a bolsevikokhoz húzó bizottságoktól. Ez életbevágóan fontos. Hiszen újabb megrázkódtatások esetén az 1. és a 4. ezred kozákjai sorra agyonlövik a tisztjeiket… – Világos! – Nem fognak sokat teketóriázni velük! – …És az ő tapasztalataikból, őszintén megvallom: keserű tapasztalataikból, okulnunk kell. Az 1. és a 4. ezred kozákjai közül – egyébként hát miféle kozákok azok most már? – annak idején minden másodikat fel kell akasztani, vagy egyszerűen lepuffantani őket, mind egy szálig! A dudvát ki kell irtani. Szóval, hát rajta: óvjuk meg legalább a magunk kozákjait olyan hibáktól, amelyekért később lakolniok kellene. Lisztnyickij után ugyanaz a századparancsnok vette át a szót, aki olyan rendkívüli figyelemmel hallgatta. Az öreg hivatásos tiszt, aki kilenc éve szolgált az ezredben, és négyszer sebesült meg a háború alatt, arról beszélt, hogy milyen nehéz volt azelőtt a szolgálat. A kozák tiszteket háttérbe szorították, mostohán bántak velük, a ranglétrán csigalassúsággal haladtak felfelé, és a hivatásos tisztek túlnyomó része csak halála után nyerte el az alezredesi rangot. Szerinte ezzel magyarázható, hogy az önkényuralom megdöntése pillanatában olyan tehetetlennek bizonyult a kozákság felső rétege. De – mondta – ennek ellenére is minden eszközzel támogatni kell Kornyilovot, még szorosabb kapcsolatot kell teremteni vele a Kozák Seregek Szövetségének Tanácsa és a Tiszti Szövetség Főbizottsága útján. – Legyen Kornyilov diktátor! A kozák seregeknek ez az igazi megváltás! Őalatta tán még jobb dolgunk lesz, mint a cár idejében volt. Az idő már messze túljárt az éjfélen. A város felett foltos felhőrongyaiban fehéren, egyszerűen ácsorgott az éjszaka. Az ablakból jól lehetett látni a tengernagyi palota hegyes, fekete csúcsát és a lámpafények sárga áradatát. A tisztek hajnalig vitatkoztak. Elhatározták, hogy hetenként háromszor beszélgetni fognak a kozákokkal politikai témákról, a szakaszparancsnokoknak pedig kötelességükké tették: mindennap csuklógyakorlatokkal és felolvasással foglalkoztassák a szakaszukat, hogy kitöltsék valamivel a szabad időt, és kivonják a kozák koponyákat a politika züllesztő légköréből. Távozás előtt elénekelték a „Háborog a, viharzik a pravoszláv ős csendes Don” kezdetű dalt, megitták a tizedik szamovár teát, és a poharak csengése közben tréfás köszöntőket mondtak. Atarscsikov a legvégén összesúgott Dolgovval, és elkiáltotta magát: – Na most, hogy desszert is legyen, megvendégelünk benneteket egy ősrégi kozák nótával. De csendet kérünk! Sőt, jó volna kinyitni az ablakot is, mert már szörnyen befüstöltünk. A két hang – Dolgov nyers, érdes basszusa és Atarscsikov rendkívül kellemes lágy tenorja – eleinte összekoccant, egymásba gabalyodott, mert mind a kettő más ütemben vitte a dalt, de utoljára szilajon összeölelkeztek, és lebilincselően szépen csengtek: …De büszke is a Don, a csendes Don, a mi apácskánk – Böszörménynek ő meg nem hajolt, Moszkvától nem kért soha semmit. A törököket, hej, azokat éles karddal köszöntötte mindig… S anyácskánk, a doni sztyepp évről évre harcba szólított A szeplőtelen Istenanyáért, igaz pravoszláv hitünkért… Atarscsikov összekulcsolta ujjait a térdén, magasan kanyargatta a dallamot, egész idő alatt egyszer sem zökkent ki a kerékvágásból, noha még cifrázta, messzire el-elhagyta Dolgov erélyes basszusát. Külsőleg rendkívül szigorú volt Atarscsikov arca, és Lisztnyickij csak a vége felé vette észre, hogy a szeme héján dudorodó barna szemölcs piciny dombja alól hidegen csillogó könnycsepp gördült elő. Miután az idegen századok tisztjei elszállingóztak, a többiek meg lefeküdtek, Atarscsikov odaült Lisztnyickij ágyára, és domború mellkasán a színehagyott kék nadrágtartót cibálgatva suttogta: – Tudod, Jevgenyij… Én roppant szeretem a Dont, az évszázadok során kialakult egész ősi kozák életmódot. Szeretem a kozákokat, a kozák nőket: mindent szeretek! Ha a pusztai üröm szagát érzem, sírni szeretnék… És mikor virágzik a napraforgó, s a Don mentén illatoznak az eső áztatta szőlőskertek, akkor mélyen és nagyon-nagyon szeretem a Dont… Ezt te is megérted… És most mégis azt gondolom: vajon nem tesszük-e lóvá ezeket a kozákokat? Vajon jó ösvényre akarjuk-e téríteni őket? – Mire célzol? – kérdezte Lisztnyickij óvatosan. Atarscsikov fehér inge gallérja alól megható naivan kandikált ki üde-barna nyaka. A fahéjszínű szemölcs felett lomhán csüngött a szemhéj kékes dongája, és profilban látni lehetett a félig behunyt szem nedves fényét. – Engem az piszkál: kell ez a kozáknak? – De hát akkor mi kellene, ha ez nem? – Nem tudom… De miért hagynak bennünket cserben ilyen spontán? A forradalom mintha szétválogatott volna bennünket: külön a juhokat, külön a kecskéket… Szóval, mintha nem egyeznének az érdekeink. – Látod – kezdte óvatosan Lisztnyickij –, itt jelentkezik a különbség az események értelmezésében. Mi műveltebbek vagyunk: kritikával tudjuk értékelni ezt vagy azt a tényt, az ő szemükben meg minden sokkal egyszerűbb, primitívebb. A bolsevikok a fejükbe verik, hogy be kell fejezni, helyesebben: polgárháborúvá kell változtatni a háborút. Ellenünk uszítják a kozákokat, mivel pedig a kozákok kimerültek, az állati ösztön kerekedett felül bennük, és már hiányzik belőlük az az erős erkölcsi kötelességtudat és fegyelem, ami bennünk megvan, ezért aztán nem csoda, ha az az uszítás termékeny talajra talál. Mert hiszen mi őnekik a haza? Mindenesetre csak valami elvont fogalom: „A Doni Sereg Körzete messzire esik a fronttól, a német nem jön odáig” – így gondolkoznak ők… Ez a baj! Helyesen meg kell magyarázni nekik, milyen súlyos következményeket von maga után e háború átváltoztatása polgárháborúvá. Lisztnyickij tudata alatt megsejtette, hogy hiába beszél: szavai nem érnek célt, és hogy Atarscsikov most már becsukja előtte lelke kagylójának szárnyait. Így is történt: Atarscsikov dünnyögött valamit az orra alá, és sokáig ült szótlanul. Lisztnyickij megpróbálta ugyan, de sehogy sem tudott nyitjára akadni: milyen sötét tájakon kóborolnak most elnémult bajtársa gondolatai. „Hagyni kellett volna, hadd mondja végig…” – gondolta sajnálkozva. Atarscsikov jó éjszakát kívánt, aztán többet egy szót sem szólt, nemsokára elment. Csak egy pillanatra fogta el a vágy, hogy kiöntse a szívét, egy picikét fel is lebbentette az ismeretlenség fekete függönyének szélét, amellyel mindenki el szokta takarni magát mások előtt, és megint leeresztette. Lisztnyickijt bosszantotta, izgatta, hogy nem tudta megfejteni azt az idegen titkot. Cigarettázott, hevert egy darabig; feszülten fúrta tekintetét a vattapuha, szürke homályba, és hirtelen eszébe jutott Akszinya s a szabadság napjai, amelyeket ez az asszony töltött meg csordultig. Lecsillapították a csapongó gondolatok és töredékes visszaemlékezések azokra a nőkre, akik valaha is élete útjába kerültek. Elaludt. 12 Lisztnyickij századában volt egy bukanovszkajai származású kozák: Ivan Lagutyin. Az első választások alkalmával bekerült az ezred Forradalmi Bizottságának tagjai közé. Mielőtt az ezred Pétervárra érkezett, semmi különösebb tettével nem tűnt ki, de július utolsó napjaiban a szakaszparancsnok közölte Lisztnyickijjel, hogy Lagutyin eljár a Munkás- és Katonaküldöttek Pétervári Szovjetjének katonai tagozatába, valószínűleg kapcsolatot tart a szovjettel, mert észrevették, hogy gyakran beszélget szakasza kozákjaival, és romboló hatást gyakorol rájuk. A században kétszer fordult elő, hogy megtagadták az őrségbe és a lovas járőrbe való kirendelést. A szakaszparancsnok ezeket az eseteket Lagutyin züllesztő hatásának tulajdonította. Lisztnyickij úgy vélte: valahogy okvetlen meg kell ismerkednie ezzel a Lagutyinnal közelebbről is, ki kell jól puhatolni, miféle ember. Nyílt közvetlen beszélgetésre maga elé rendelni ügyetlen és ostoba dolog lett volna, ezért Lisztnyickij elhatározta, hogy kivárja az alkalmat. Nemsoká kínálkozott is. Július végén, egy éjjel, a parancs értelmében a harmadik szakasznak kellett vállalnia a Putyilov-gyárhoz vezető utcák őrizetét. – Én megyek a kozákokkal – figyelmeztette Lisztnyickij a szakaszparancsnokot. – Azt üzenem, hogy a feketét nyergeljék fel. Lisztnyickij két lovat tartott, „minden eshetőségre” – ahogyan ő mondta. Felöltözött a legénye segítségével, és lement az udvarba. A szakasz már lóháton ült. A lámpafények hímezte ködös homályban lovagoltak végig néhány utcán. Lisztnyickij szándékosan lemaradt, és hátrahívta Lagutyint is. A kozák nyavalyás kis gebéjét megfordítva lovagolt oda hozzá, és oldalvást, várakozóan nézett a kapitányra. – Mi újság nálatok, a bizottságban? – kérdezte Lisztnyickij. – Semmi különös. – Melyik járásba való vagy te, Lagutyin? – A bukanovszkajaiba. – És melyik faluba? – Mitykinbe. Lovaik most már egymás mellett lépkedtek. Lisztnyickij az utcai lámpa világánál lopva rásandított a kozák szakállas arcára. Lagutyin sapkája alól hátrafésült sima haja kukucskált ki, duzzadt arcán csomós csepűszakáll bodorodott, ravasz csillogású okos szeme mélyen benn ült a kidudorodó szemöldökívek árnyékában. „A külseje egyszerű, kicsit álszent pofát vág – de mit rejt a lelke? Biztosan gyűlöl engem, mint mindenki, akit csak a »káplár vesszeje« kapcsolt össze a régi rendszerrel…” – gondolta Lisztnyickij. Valahogy kedve kerekedett megtudni egyet-mást Lagutyin múltja felől. – Családos ember vagy? – Igenis. Feleségem, két gyermekem van. – Hát vagyon? – Ugyan miféle vagyonom lenne? – kérdezte Lagutyin gúnyosan, és egy kis sajnálkozás csengett a hangjában. – Élünk csendeskén: ha nem csurran, cseppen. Hol kerék, hol talp: kínlódunk bölcsőtül a sírig… A főd nagyon homokos mifelénk – tette hozzá elgondolkozva, mogorván. Lisztnyickij egyszer Bukanovszkaján keresztül utazott Szebrjakovo állomásra. Elevenen emlékezett még erre az országúttól messze félreeső, isten háta mögötti városra, amelyet dél felől végtelen, sík rét kerített el, meg a Hopjor szeszélyes kanyarulatai övezték körül. Annak idején már jó húsz versztányira: a dombtetőről, a jelenszkajai határról megpillantotta a kertek zöld délibábját a lapályon, meg a magas harangtorony meztelen, fehér tömbjét. – Igen, mifelénk homokos a föld – sóhajtotta Lagutyin. – Biztosan szeretnél már hazamenni, mi? – Hát hogyne, kapitány uram! Persze hogy nagyon akarózik mán minél hamarább hazakerülni. Eleget kínlódtunk mán a háború alatt. – De én, barátom, alig hiszem, hogy hamarosan haza lehetne menni. – Pedig úgy lesz a. – Hisz még nincs vége a háborúnak. – Nemsoká vége lesz. Nemsoká haza lehet majd menni – hajtotta a magáét makacsul Lagutyin. – Előbb még egymással kell megverekedni. Te hogy gondolod? Lagutyin nem emelte fel lesütött tekintetét a kápáról; hallgatott egy darabig, aztán megkérdezte: – Kivel verekednénk? – Ellenség akad bőven… itt vannak például a bolsevikok. Lagutyin megint sokáig hallgatott, mintha álomba ringatta volna a paták kemény, táncos koppanása. Szótlanul lovagoltak vagy három percig. Lagutyin a szavakat lassan, hosszú közökkel ejtve mondta: – Nincs nekem min osztozni azokkal. – Hát a föld? – Főd jut mindenkinek. – Tudod te, mire törekszenek a bolsevikok? – Hallottam mán egyet-mást… – Hát akkor szerinted mit kell tenni, ha a bolsevikok ránk támadnak, hogy elrabolják a földünket, hogy leigázzák a kozákokat? Hiszen te harcoltál a német ellen, védelmezted Oroszországot?! – A német, az más! – És a bolsevikok? – Hát, kapitány uram – Lagutyin, úgy látszik, eltökélte magát a színvallásra, felemelte szemét, és makacsul kereste Lisztnyickij pillantását –, a bolsevikok nem fogják elvenni tőlem az utolsó kicsi darab fődemet. Mert nekem éppen csak egy porcióm van. Nem kell azoknak az én fődem… De például, ne vegye rossznéven, a maga papájának tízezer gyeszjatyinája van… – Nem tíz, csak négy. – Mindegy a, ha négy is: asse kis darab! Micsoda rend ez? – kérdezhetné az ember. De nézzen csak végig Oroszországon: hej, de sok olyan gazdag ember van, mint a maga apja! Pedig ne felejtse el, kapitány uram, minden száj falatot kér. Nemcsak maga kíván enni, hanem akárki más is megéhezik. Csak az egyszeri cigány szoktatgatja a kancáját, hogy ne egyék; aszongya: tanuljon meg takarmán nélkül élni. Hát a szegény pára tanulta is; addig tanulta, hogy tizednap meg is döglött… Nagyon fonák rend vót a cár alatt, a szegény népnek cudar sorsa vót. A maga apjának, lám, négyezret kanyarítottak oda, akár egy karéj kalácsot, pedig ő sem két torokra eszik, hanem ugyanúgy, mint mink, egyszerű emberek, csak egyre. Persze hogy fáj az ember szíve a népér!… A bolsevikok jót akarnak, maga meg azt mondja: harcoljunk ellenek… Lisztnyickij leplezett izgalommal hallgatta. A végén már tudta, hogy nem képes ezzel szembeszegezni semmilyen súlyos érvet, érezte, hogy a kozák a maga világos, gyilkosan egyszerű érvelésével sarokba szorította, és mivel a maga nézetei hamisságának mélyen eldugott tudata is elkezdett fészkelődni benne, Lisztnyickij zavarba jött, felmérgesedett. – Mi az, tán te is bolsevik vagy? – A név nem számít! – felelte gúnyosan, vontatottan Lagutyin. – Nem a névrül, hanem az igazságrul van szó. A népnek igazság kell, azt meg mindig eltemetik, bekaparják. Azt mondják, az igazság már rég elpusztult. – Lám csak, mivel tömnek a Szovdep-beli* bolsevikok. Úgy látom, nemhiába komázol velük annyit. – Hej, kapitány uram, bennünket, béketűrő kódusokat, maga az élet tömött meg: puskaporral. A bolsevikok csak a kanócot gyújtják meg. – Hagyd ezt a vicces szócsavarást! Nem érünk rá bohóckodni! – robbant rá most már dühösen Lisztnyickij. – Arra felelj! az imént az apám földjéről beszéltél, és általában a földesúri földről beszéltél; de hiszen a föld magántulajdon. Ha neked két inged van, nekem pedig egy sem, akkor – szerinted – el kell vennem az egyiket tőled? Lisztnyickij nem látta, de Lagutyin hangjából kitalálta, hogy a kozák mosolyog. – Magamtul adom oda a felesleges ingemet. Oda is adtam a fronton, mégpedig nemcsak a feleslegest, hanem az utolsót is, puci testen hordtam a köpenyt… De hát főddel senki sem takarózik… – Szóval föld kéne még? Nincs elég belőle, mi? – emelte fel a hangját Lisztnyickij. Lagutyin elsápadt, és izgatottan lihegve, szinte üvöltötte: – Azt hiszed, magamér fáj a lelkem? Mind a ketten vótunk Lengyelországba: hogy élnek ott az emberek? Láttad, vagy nem láttad? És hogy élnek a mi muzsikjaink az egész országba?!… Mert én láttam! Felforr az ember vére!… Mit gondolsz, azokat nem sajnálom? Lehet, hogy éppen annak a lengyelnek a betege lettem, amikor jobban megnéztem azt a keserves fődjét. Lisztnyickij akart mondani valami csípőset, de a Putyilov-gyár széles homlokzatú szürke tömbje felől átható, éles kiáltás hallatszott: „Fogják meg!” Dübörögve doboltak a paták a kövezeten, fülsiketítő durranás hallatszott. Lisztnyickij ütésre lendítette a korbácsot, és vágtába eresztette a lovát. Lagutyinnal egyszerre ért oda az útkereszteződésnél összetorlódott szakaszhoz. A kozákok csörömpölő karddal szálltak le a lóról. Középütt az elfogott ember vergődött a kezük közt. – Mi ez? Mi történt? – mennydörögte Lisztnyickij, és lovastul furakodott a tömeg közé. – Ez a piszok kővel dobált. – Meghajított bennünket, oszt elszakadt. – Kenj le neki egyet, Arzsanov! – Hogy a fene egyen meg, te bitang! Célbalökősdit játszol? Arzsanov szakaszvezető a nyeregből lehajolva galléron ragadta az övetlen fekete inget viselő alacsony embert. Három gyalog szállt kozák hátracsavarta a kezét. – Kicsoda vagy? – rivallt rá Lisztnyickij magából kikelten. A fogoly felemelte fejét, de piszkosszürke arcán eltorzultan, keményen préselődtek össze a néma ajkak. – Kicsoda vagy? – ismételte meg Lisztnyickij a kérdést. – Kővel dobálózol, gazember? Mi! Hallgatsz? Arzsanov! Arzsanov leugrott a nyeregből, kiengedte markából a fogoly gallérját, és villámgyorsan az arcába csapott. – Csak húzzátok el a nótáját! – parancsolta Lisztnyickij, és hirtelen megfordította lovát. Három vagy négy gyalogos kozák suhogó korbáccsal kínozta az összekötözött embert. Lagutyin lecsúszott nyergéből, Lisztnyickij elé. – Kapitány uram!… Mér csinál ilyet!… Kapitány úr! – fogta meg a kapitány térdét erőtlenül remegő, szívósan tapadó ujjaival. – Nem szabad így! – kiabálta. — Az is ember! Mit csinál? Lisztnyickij a kantárszárral meglegyintette lovát és hallgatott. Lagutyin odarohant a kozákokhoz, oldalról körülölelte Arzsanovot, és kardjába botladozva, bukdácsolva igyekezett félrehúzni. Arzsanov ellenkezett, és dühösen dörmögte: – No, csak ne olyan hevesen! Ne olyan hevesen! Ez kővel hajigál bennünket, mink meg szó nélkül tűrjük?… Eressz!… Eressz, míg szépen mondom! Az egyik kozák lehajolt, egy rántással lelökte válláról a puskát, és a tusával a letepert ember puhán reccsenő testére sújtott. Egy pillanat múlva mély, állati üvöltés szállt a kövezet felett. Aztán néhány másodpercnyi csönd… és megint ugyanez a torok, de most már fiatalosan érdes, fájdalom szaggatta, fuldokló hangon bömbölt egy-egy rövid szitkot az ütések és hörgés szünetében: – Gazemberek!… Ellenforradalmárok! Csak üssetek! Jajj-jajj! Jajj-jajj-jajj! Puff, puff, puff! – döngtek időközönként az ütések. Lagutyin odaszaladt Lisztnyickijhez; szorosan térdéhez tapadt, és fuldokolva karmolászta a nyereg szárnyát! – Szánd meg mán! – Takarodj innen. – Kapitány!… Lisztnyickij… Hallod? Felelni fogsz érte! – Köpök rá! – ripakodott rá rekedten Lisztnyickij, és Lagutyin ellen fordította a lovát. – Testvérek! – kiáltotta Lagutyin, és odaszaladt a félrébb álló kozákokhoz. – Én tagja vagyok a forradalmi ezredbizottságnak… Azt parancsolom: mentsétek meg ezt az embert a haláltul! Különben… felelni fogtok!… Nem olyan világ van máma! Valami esztelen vak gyűlölet sűrű hályogot vont Lisztnyickij szemére. Lova fülé közé csapott a korbáccsal, és – rá Lagutyinra. Arcának szegezte a fegyver büdös, zsírtól kékesen csillanó pisztolycsövét, és tombolva rikácsolta: – El-hall-gass! Áruló! Bolsevik! Agy-on-lő-lek! Óriási erőfeszítéssel tudta csak letépni ujját a revolver ravaszáról. Úgy megrántotta lova kantárát, hogy felágaskodott, aztán elnyargalt. Néhány perc múlva utánaeredt három kozák. Arzsanov és Lapin lova között szorosan testhez tapadó, átizzadt ingben vonszolódott a fogoly, mert nem tudott ténferegni sem. A kozákok tartották a karját, ő meg csendesen himbálózva súrolta lábával a kövezetet. Magasra rántott hegyes válla közt hátranyaklott a véresre vert, betört fej, csak a mereven felszegett áll fehérlett bágyadtan. A harmadik kozák már kissé messzebb lovagolt. A kivilágított mellékutca sarkán egy bérkocsit pillantott meg. Felemelkedett a nyeregben, és odaügetett hozzá. Röviden mondott neki valamit, hatásosan rácserdített a korbáccsal a csizmaszárra, és a fiákeres engedelmes sietséggel hajtott oda a hátramaradt Arzsanovhoz és Lapinhoz. Másnap Lisztnyickij a tegnap elkövetett jóvátehetetlen, nagy hiba tudatával ébredt. Ajkát harapdálta, mikor eszébe jutott, hogyan verték félholtra a kozákokat kővel dobáló embert, meg az ami később lejátszódott közte és Lagutyin között. Összeráncolta homlokát. Elgondolkozva köhécselt. Öltözés közben arra gondolt, hogy Lagutyint egyelőre nem kell bántani: kerülni kell az ezredbizottsággal való viszony kiélezését; jobb lesz megvárni, míg a szemtanú kozákok emlékezetében elmosódik a tegnapi hajbakapás, akkor majd szép csendesen el lehet tenni láb alól Lagutyint. „Ami azt illeti, én ugyan jól közelebb férkőztem a kozákhoz…” – gúnyolta keserűen önmagát Lisztnyickij, és a következő napokban állandóan a történtek kellemetlen hatása alatt állott. Augusztus elején, egy derűs, verőfényes napon a városba indult Atarscsikovval. A tiszti gyűlés napján lefolyt beszélgetés óta nem történt köztük semmi, ami feloldotta volna az akkor keletkezett zárkózottságot. Atarscsikov titkolózott, ki nem mondott gondolatokat hordozott magában; mikor Lisztnyickij ismételten megpróbálta nyílt színvallásra bírni, még vastagabban bocsátotta le maga elé azt az áthatolhatatlan függönyt, melyet az emberek többsége hordani szokott, hogy eltakarja igazi arcát az avatatlan szemek elől. Lisztnyickijnek mindig úgy tűnt, mintha az ember, ha másokkal érintkezik, külső arca alatt még egy másikat rejtene, amely sokszor csakugyan ismeretlen is marad örökre. Szilárdan hitte, hogyha bárkiről lefosztják ezt a külső álarcot, kihámlik alóla a semmiféle hazugsággal fel nem cicomázott, meztelen igazi lényeg. És ezért mindig szinte betegesen igyekezett kifürkészni, mi rejlik a különféle emberek durva, szigorú, rettenthetetlen, pimasz, kellemes, vidám külseje mögött. Ebben az esetben – amikor Atarscsikov járt az eszében – csak egyet sejtett, hogy ez az ember gyötrődve keres kivezető utat a jelentkező ellentmondásokból, szeretné valahogy egybekapcsolni azt, ami kozák, és azt, ami bolsevik. Ez a feltevés arra ösztökélte, hogy ne is próbálkozzék többet közelebb férkőzni Atarscsikovhoz, és hidegebben, tartózkodóbban viselkedjék vele szemben. Csendesen ballagtak a Nyevszkij Proszpekten, csak néha váltottak egy-egy semmitmondó frázist. – Gyere, harapjunk valamit – ajánlotta Lisztnyickij, és egy vendéglő ajtajára mutatott a szemével. – Nem bánom – egyezett bele Atarscsikov. Beléptek, megálltak és tanácstalanul nézegettek mindenfelé: minden asztal foglalt volt. Atarscsikov már-már megfordult, hogy induljon kifelé, de az ablaknál álló asztalka mellől felkelt egy jól öltözött úr, aki két hölgy társaságában ült, és figyelmesen nézte őket, odament hozzájuk, és udvariasan megemelte keménykalapját: – Bocsánat! Parancsoljanak elfoglalni a mi asztalunkat. Már úgyis megyünk. – Állandóan mosolygott, kimutatta bagószínű ritka fogsorát, és finom kézmozdulattal tessékelte beljebb őket. – Örülök, hogy szívességet tehetek a tiszt uraknak. Önök: a mi büszkeségünk. Az asztalnál ülő hölgyek felálltak. Az egyik – magas és fekete – frizuráját igazgatta, a másik – valamivel fiatalabb – várt, és ernyőjét babrálta. A tisztek megköszönték az úr szívességét, hogy rendelkezésükre bocsátotta az asztalt, és odamentek az ablakhoz. A leeresztett redőnyön át, mint sárga tűk, szúródtak az abroszba a szétszabdalt napsugarak. Az ételszag elfojtotta az asztalkákra állított élővirágok izgató, finom illatát. Lisztnyickij botvinyát* rendelt jéggel, és várakozás közben elmélázva tépkedte a vázából kiszedett sárgásvörös sarkantyúvirágot. Atarscsikov izzadt homlokát törölgette a zsebkendővel. Fáradtan lesütött, sűrűn pislogó szemével a szomszéd asztal lábánál vibráló napfoltocskát figyelte. Még be sem fejezték a falatozást, amikor két hangosan társalgó tiszt lépett az étterembe. Az elülső szabad asztalt keresett tekintetével, és Lisztnyickij felé fordította egyenletesen barnára sült arcát. Ferde, fekete szemében öröm csillant meg. – A, Lisztnyickij! Te vagy az? – kiáltotta a tiszt a legcsekélyebb elfogódottság nélkül, magabiztosan, és feléje indult. Fekete bajusza alól habfehér fogsor villant ki. Lisztnyickij megismerte Kalmükov kapitányt. Mögötte Csubov tartott feléjük. Kemény kézszorítással üdvözölték egymást. – Mi szél fújt erre benneteket? – kérdezte Lisztnyickij, miután bemutatta volt bajtársait Atarscsikovnak. Kalmükov hátravetette fejét, jobbra-balra sandított szemével, és bajuszát pödörgetve mondta: – Ide vezényeltek. Majd később elmondom. Te újságolj valamit magadról. Milyen az élet a tizennegyedik ezredben? …Együtt távoztak. Kalmükov és Lisztnyickij lemaradtak, befordultak az első keresztutcába. Félóra múlva kijutottak a város legzajosabb negyedéből. Óvatosan körültekingetve, halkan beszélgettek. – Harmadik hadtestünk tartalékban van a román fronton – magyarázta élénken Kalmükov. – Másfél héttel ezelőtt ezt az utasítást kapom az ezredparancsnoktól: adjam át a századot, és Csubov hadnaggyal álljak a hadosztályparancsnokság rendelkezésére. Pompás. Át is adom. Megérkezünk a hadosztályparancsnokságra. M. ezredes a hadműveleti osztályon – ismered – bizalmasan közli velem, hogy azonnal Krimov tábornokhoz kell utaznom. Hát megyünk Csubovval a hadtesthez. Krimov fogad. Mivel tudja, milyen tiszteket küldenek hozzá, kereken kijelenti: „Olyan emberek vannak hatalmon, akik tudatos pusztulásba sodorják az országot. A kormányzó felső réteget okvetlen el kell távolítani, sőt talán az Ideiglenes Kormányt is katonai diktatúrával kell helyettesíteni.” Meg is említette Kornyilovot, mint valószínűjelöltet, azután azt ajánlotta, hogy induljak Pétervárra, álljak a Tiszti Szövetség Főbizottsága rendelkezésére. Most több száz megbízható tisztet összpontosítottak ide. Érted, mi lesz a szerepünk? A Tiszti Szövetség Főbizottsága a Kozák Seregek Szövetségének Tanácsával szoros kapcsolatban dolgozik. A vasúti gócpontokon meg a hadosztályokban rohamzászlóaljakat szervez. Mindenre gondol, aminek a közeljövőben hasznát lehet venni. – De mi lesz ennek a vége? Neked mi a véleményed? – Tyű, a mindenit! Hát te itt élsz, és nem vagy tisztában a helyzettel? Nem kétséges, hogy kormányválság lesz, és Kornyilov kerül hatalomra. Hiszen az egész hadsereg szívvel-lélekkel mellette áll. Mifelénk így gondolkoznak az emberek: két egyenrangú fél van, Kornyilov meg a bolsevikok. Kerenszkij e két malomkő közé került: vagy egyik, vagy másik szét fogja morzsolni. Csak hadd aludjék egyelőre Alisza ágyában. Kerenszkij csak amolyan pünkösdi király. – Kalmükov kis szünetet tartott, aztán kardbojtjával játszogatva folytatta: – Mi tulajdonképpen gyalogok vagyunk ezen a sakktáblán, a gyalogok pedig nem tudják, hová küldi őket a játékos keze… Nekem például fogalmam sincs, mi történik a főhadiszálláson. Csak azt tudom, hogy a tábornoki kar: Kornyilov, Lukomszkij, Romanovszkij, Krimov, Gyenyikin, Kalegyin, Erdélyi és sok más között van valamilyen titokzatos kapcsolat, valami egyezség… – De a hadsereg… Vajon követni fogja-e az egész hadsereg Kornyilovot? – kérdezte Lisztnyickij, és mindjobban szaporázta a lépést. – A katonaság salakja persze nem követi. De mi majd magunk után húzzuk. – Tudod-e, hogy Kerenszkij a baloldaliak nyomására le akarja váltani a fővezért? – Nem meri megtenni! Hiszen akár holnap térdre kényszeríthetik. A Tiszti Szövetség Főbizottsága eléggé erélyesen kifejtette előtte idevágó nézeteit. – Tegnap küldöttséget menesztett hozzá a Kozák Seregek Szövetségének Tanácsa – mondta Lisztnyickij mosolyogva. – Kijelentették, hogy a kozákság Kornyilov leváltásának még a gondolatát sem tűri. És tudod, mit felelt rá: „Ez rágalom. Az Ideiglenes Kormánynak esze ágában sincs effélére vállalkozni.” Csillapítgatja a közvéleményt, de ugyanakkor úgy mosolyog a Szovdep végrehajtó bizottságára, mint a fakutya. Kalmükov elővette tábori tiszti füzetét, és hangosan olvasta: – „A közéleti férfiak értekezlete üdvözli önt, az orosz hadsereg fővezérét. Az értekezlet kijelenti, hogy minden olyan merényletet, mely akár a hadseregben, akár az országban az ön tekintélyének aláásására irányul – bűnös cselekedetnek minősít; egyben csatlakozik a tisztek, a György-keresztes lovagok és a kozákok véleményéhez. A súlyos megpróbáltatások vészterhes óráiban az egész gondolkodó Oroszország nagy reményekkel és hittel tekint önre. Segítse Isten a hatalmas hadsereg újjáteremtésére és Oroszország megmentésére irányuló nagyszerű, hősi vállalkozásában! Rodzjanko.” Azt hiszem, világos beszéd?! Szó sem lehet Kornyilov leváltásáról… Apropó, láttad tegnap, mikor megérkezett? – Csak az éjjel jöttem vissza Carszkoje Szelóból. Kalmükov elmosolyodott, egyszerre kivillantotta fogai egyenes sövényét és egészséges, rózsaszínű ínyét. Keskeny szeme összehúzódott, és a szögletekből a pókhálófinom ráncok megszámlálhatatlan sokaságát lövellte szét. – Remek volt! Egy türkmén lovas század volt a díszőrség. Géppuskások az autókon. Az egész menet a Téli Palota felé indult. Eléggé félreérthetetlen figyelmeztetés… khö-khö-khö… Láttad volna azokat a fürtös kucsmás pofákat! Nagyon érdemes elnézegetni őket! Egészen különös benyomást keltenek! A két tiszt barangolt még egy darabig a Moszkovszko-Narvszkij kerületben, aztán búcsút vett egymástól. – Nem szabad szem elől tévesztenünk egymást, Zsenya! – mondotta búcsúzóul Kalmükov. – Cudar idők jönnek. Jól meg kell fogózni, mert könnyen elesik az ember. Félig visszafordulva kiabálta a távozó Lisztnyickij után: – El is felejtettem mondani… Emlékszel Merkulovra? A rajzolóra? – Nos? – Májusban elesett. – Lehetetlen. – De hogy esett el! Véletlenül! A halálnál ostobább nincs a világon. Egy felderítő kezében felrobbant a gránát, könyökig leszakította a karját. Merkulovból pedig csak a belső részek egyes darabjait szedtük össze, meg egy pozdorjává tört Zeiss-látcsövet. Pedig három esztendeig kímélte a halál… Kalmükov kiabált még valamit, de a feltámadó szél szürke porcsigát pörgetett, és csak a hangsúlytalan szóvégeket vitte Lisztnyickij füléig. Lisztnyickij legyintett, továbbindult, és csak néha tekintett hátra. 13 Augusztus hatodikán Lukomszkij tábornok, a hadseregfőparancsnok vezérkari főnöke – Romanovszkij tábornok, a főhadiszállás első főszállásmestere közvetítésével – azt az utasítást kapta, hogy Nyevel-Novoszokolnyiki–Velikije-Luki körzetében összpontosítsa a 3. lovas hadtestet s a kaukázusi hadosztályt. – Miért éppen ebben a körzetben? Hiszen ezek a csapatok a román fronton vannak tartalékban? – kérdezte a meghökkent Lukomszkij. – Nem tudom, Alekszandr Szergejevics. Én csak pontosan közlöm a fővezér utasítását. – Mikor kapta ön ezt a parancsot? – Tegnap. Éjjel tizenegy órakor hívatott a fővezér, és parancsolta, hogy ma reggel közöljem önnel. Romanovszkij lábujjhegyen jött-ment egy darabig az ablaknál, aztán megállt a Lukomszkij szobája fél falát elfoglaló Közép-Európa hadászati térképe előtt, és Lukomszkij háta mögé állva, túlzott figyelemmel nézegette a térképet. – Beszélje meg vele… Most éppen a szobájában van. Lukomszkij iratokat vett fel az asztalról, félretolta a karosszéket, és elindult azzal a hangsúlyozottan kemény járással, ahogyan minden köpcösödő öreg katonatiszt járni szokott. Az ajtónál maga elé engedte Romanovszkijt, és nyilván a maga gondolatmenetét követve mondta: – Igen. Helyes. Kornyilov szobájából éppen akkor lépett ki egy magas, gémlábú ezredes, akit Lukomszkij nem ismert. Udvarias tisztelettel utat engedett, aztán észrevehetően bicegve ment tovább a folyosón, komikusán rángatta nyomorék vállát. Kornyilov picikét előrehajlott, és ferdén fektetett tenyerével az asztalra támaszkodva mondotta egy előtte álló idősebb tisztnek: – …ez várható volt. Megértett ön engem? Kérem, Pszkovba érkezte után azonnal értesítsen. Elmehet. Kornyilov megvárta, míg a tiszt mögött becsukódik az ajtó, aztán rugalmas, fiatalos mozdulattal ereszkedett karosszékébe. Lukomszkijnak odatolt egy másikat, és azt kérdezte: – Megkapta Romanovszkijtól utasításomat a harmadik hadtest átcsoportosítására? – Igen. Azért is jöttem, hogy ezt megbeszéljük. Miért a jelzett körzetet választotta ki a harmadik hadtest összpontosítására? Lukomszkij figyelmesen nézte Kornyilov kifürkészhetetlen, ázsiaian szenvedélytelen olaj bar na arcát. Az orcákon az orrtól a ritkás harcsabajusz takarta kemény szájig megszokottan ismerősen estek a ferde ráncok. A szigorú, vaskemény arckifejezést csak egy kis hajfürt zavarta meg, amely gyermekien meghatóan hullt a homlokára. Kornyilov az asztalra könyökölt, fonnyadt kis tenyerével alátámasztotta állát, összehunyorította fényes mongol szemét, és Lukomszkij térdét másik kezével megérintve felelte: – Nem speciálisan az északi front mögött akarom összpontosítani a lovasságot, hanem olyan körzetben, ahonnan szükség esetén könnyű lenne átdobni akár az északi, akár a nyugati frontra. Szerintem a kiválasztott vidék a legjobban megfelel ennek a követelménynek. Önnek más a véleménye? Igen? Lukomszkij tétován vállat vont: – A nyugati front miatt semmi okunk sincs aggódni. Jobb volna Pszkov körzetében összpontosítani a lovasságot. – Pszkov körzetében? – kérdezte Kornyilov, egész törzsével előrehajolt, összeráncolta homlokát, vékony, színtelen ajkát kissé szétnyitotta, és tagadóan megrázta a fejét: – Nem! Pszkov körzete nem alkalmas. Lukomszkij fáradt, öreges mozdulattal tette a szék karjára tenyerét; a szavakat óvatosan megválogatva mondotta: – Lavr Georgijevics, rögtön megteszem a szükséges intézkedéseket, de az a benyomás alakult ki bennem, hogy ön elhallgat valamit… A lovasság összpontosítására kiválasztott körzet nagyon alkalmas, ha Pétervár vagy Moszkva ellen kell küldeni, de az északi frontot a lovasság ilyen elhelyezése már csak azért sem biztosítja, mert nehéz lesz oda átdobni. Ha nem tévedek, és ön valóban elhallgat valamit, akkor kérem, vagy bocsásson engem a frontra, vagy pedig közölje velem szándékát. A vezérkari főnök csak akkor maradhat helyén, ha teljes mértékben bírja a főparancsnok bizalmát. Kornyilov lehajtotta fejét, feszülten figyelt – és egyszerű emberi szemmel észrevette, hogy Lukomszkij külsőleg hideg arcát alig látható, gyér pirossággal pettyezte teli az izgalom. Gondolkozott néhány másodpercig, és csak aztán válaszolt: – Igaza van. Vannak bizonyos elképzeléseim, amelyekről még nem beszéltem önnel… Kérem, intézkedjék a lovasság átcsoportosítása ügyében, és sürgősen rendelje ide Krimov tábornokot, a harmadik hadtest parancsnokát. Mi meg majd akkor fogunk részletesebben beszélgetni, ha visszajövök Pétervárról. Higgye el, Alekszandr Szergejevics, semmit sem akarok eltitkolni ön elől – nyomta meg Kornyilov az utolsó mondatot, és élénken fordult az ajtó felé: kopogtattak. – Tessék! Von Vizin, a főhadiszállás helyettes biztosa lépett be egy alacsony, lenszőke tábornokkal. Lukomszkij felállt. Távozóban hallotta, amint Kornyilov von Vizin kérdésére ezt felelte: – Nincs most időm felülvizsgálni Miller tábornok ügyét. Tessék? Igen, elutazom. Lukomszkij, Kornyilovtól visszatérve, sokáig állt az ablaknál. Őszülő kecskeszakállát simogatta, és elgondolkozva nézegette, amint a kertben a szél a vadgesztenyefák sűrű koronáját nyalogatja, és hullámokat hömpölyget a napfényben áttetsző, hajlott füvön. Egy óra múlva a 3. lovas hadtest parancsnoksága megkapta a rendeletet a főparancsnok vezérkari főnökétől: készüljön az átcsoportosításra. Rejtjeles távirattal még ugyanaznap sürgősen a főhadiszállásra rendelték Krimov tábornok hadtestparancsnokot, aki Kornyilov kívánságára annak idején elhárította a kinevezést a 11. hadsereg parancsnoki tisztségére. Kornyilov augusztus 9-én egy türkmén lovas osztag védelme alatt különvonaton Pétervárra utazott. Másnap a főhadiszálláson szájról szájra járt a hír, hogy a főparancsnokot elmozdították, sőt letartóztatták, de 11-én reggel Kornyilov visszatért Mogiljovba. Rögtön megérkezése után hívatta Lukomszkijt. Sorra elolvasta a sürgönyöket, jelentéseket, gondosan megigazította kifogástalan, hófehér kézelőjét, amely nyomatékosan aláfestette keskeny keze fejének olaj barna színét, és a gallérjához nyúlt. Ezekben a sebesen suhanó mozgásokban szokatlan izgalom tükröződött vissza. – Most befejezhetjük a múltban félbehagyott beszélgetést – mondotta halkan. – Vissza akarok térni azokra a meggondolásokra, amelyek arra ösztönöztek, hogy Pétervár alá toljam át a harmadik hadtestet, és amelyekről még nem beszéltem önnel. Tudja, hogy augusztus harmadikán, mikor Pétervárott jelen voltam a minisztertanácson, Kerenszkij és Szavinkov figyelmeztetett, hogy ne érintsem a védelem különösen fontos kérdését, mivel, szerintük, a miniszterek között vannak megbízhatatlan emberek is. Mikor én, a hadseregfőparancsnok beszámolok a kormánynak, nem beszélhetek haditerveimről, mert nincs biztosíték arra, hogy az elmondottakat néhány nap múlva nem fogja megtudni – a német főparancsnokság! Ez aztán a kormány! Hát ezek után hihetem én, hogy megmenti az országot? – Kornyilov gyors, szilárd léptekkel odament az ajtóhoz, bezárta kulcsra, megfordult, és az asztal előtt fel s alá járkálva mondta: – Keserű és fájó érzés látni, hogy milyen puhányok kormányozzák az országot. Akaratgyengeség, jellemtelenség, tudatlanság, határozatlanság, többnyire pedig egyszerű aljasság: ez irányítja ennek a, bocsánat a kifejezésért, ennek a „kormánynak” a cselekedeteit. A bolsevikok el fogják söpörni Kerenszkijt, mégpedig az olyan urak jóindulatú segédletével, mint például Csernov és a többiek… Szóval, Alekszandr Szergejevics: ilyen helyzetben van ma Oroszország. Az ön előtt ismeretes elvektől vezettetve meg akarom menteni a hazát az újabb megrázkódtatásoktól. A harmadik lovas hadtestet főként azért csoportosítom át, hogy augusztus vége felé Pétervár alá vonjam, és ha a bolsevikok mozgolódnak, akkor leszámoljak a haza árulóival, ahogy kell. A hadműveletek közvetlen irányítását Krimov tábornokra bízom. Meg vagyok győződve, hogy szükség esetén minden gondolkozás nélkül felkötteti a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjét… Az Ideiglenes Kormány pedig… No, azt majd még meglátjuk… Én semmit sem akarok, csak megmenteni Oroszországot… Megmenteni mindenáron, megmenteni, bármibe kerüljön is! Kornyilov hirtelen abbahagyta a járkálást; pontosan Lukomszkijjal szemben állt meg, és ingerülten kérdezte: – Osztja-e ön azt a meggyőződésemet, hogy csakis ilyen eszközökkel lehet biztosítani az ország és a hadsereg jövőjét? Követni fog-e engem mindvégig? Lukomszkij felindultan szorongatta Kornyilov száraz, meleg kezét. – Teljes mértékben osztom az ön nézeteit! Mindvégig követni fogom! Meg kell gondolni, meg kell fontolni, azután le kell sújtani. Bízzék bennem, Lavr Georgijevics! – A fő tervet én vázoltam fel. A részleteket Lebegyev ezredes és Rozsenko százados dolgozza ki. Hisz ön, Alekszandr Szergejevics, túl van terhelve munkával. Bízzék bennem! Lesz még időnk megfontolni mindent, és ha szükségesnek mutatkozik, végrehajtani a megfelelő módosításokat. Ezekben a napokban lázas életet élt a főhadiszállás. A mogiljovi kormányzói palotában egymás után jelentek meg a napégette, szélbarnította arcú, csupa poros khaki gimnasztyorkás tisztek a különböző frontszakaszokról, hogy felajánlják szolgálataikat, egyre-másra érkeztek a tiszti bizottságok és a kozák tanács piperkőc képviselői, jöttek futárok a Don mellől, Kalegyintől: a Doni Sereg Körzete első kinevezett vezératamánjától. Nyakra-főre utaztak Mogiljovba különféle polgári egyének is. Jöttek olyanok, akik őszintén segíteni akartak Kornyilovnak, hogy talpra állítsa a februárban elbukott régi Oroszországot, de voltak köztük dögkeselyűk is, akik jó szimattal messziről megérezték a nagy vérszagot, megsejtették, ki vágja fel kemény kezével az ország ereit, és azzal a reménnyel repültek Mogiljovba, hátha sikerül majd egyet-mást elragadniuk. Dobrinszkij, Zavojko, Alagyin nevét mint a fővezérrel közeli kapcsolatban álló emberek nevét emlegették a főhadiszálláson. A Doni Sereg tábori atamánjának halkan azt suttogták, hogy Kornyilov túlságosan hiszékeny, és ezért kalandorok hatalmába került. De ugyanakkor a tisztikar széles köreiben az a meggyőződés uralkodott, hogy Kornyilov Oroszország visszaállításának jelképe, zászlaja. És e zászló alá mindenünnen özönlöttek, akik a restaurációt óhajtották. Kornyilov augusztus 13-án Moszkvába utazott az állami tanácskozásra. A tanácskozást Kerenszkij Ideiglenes Kormánya hívta össze. Az illegalitásban dolgozó Lenin ezt az összejövetelt találóan „ellenforradalmi imperialista tanácskozásnak” nevezte. Földesurak és gyárosok, a hadsereg és a kozákság tábornokai, mensevikek és eszerek vettek részt rajta. A nép ellenségei maguk köré gyűjtötték az ellenforradalmi erőket. 14 Egy nappal Kornyilov Moszkvába érkezése előtt Lisztnyickij kapitány a Kozák Seregek Szövetsége Tanácsának rendkívül fontos megbízásával utazott oda. Miután átadott a Moszkvában állomásozó kozák ezred parancsnokságának egy levelet, megtudta, hogy holnapra várják Kornyilovot. Lisztnyickij délben az Alekszandrovszkij-pályaudvaron volt. Az első és második osztályú váróteremben és étteremben vegyes tömeg szorongott; túlnyomó része katona. A peronon sorakozott fel a Sándor cár Tiszti Iskola, díszszázada, a viaduktnál pedig a női halál-zászlóalj. Délután három óra tájban befutott a vonat. Egy csapásra elnémult a beszélgetés… Bömbölve harsan fel a rezesbanda orkánja. Csoszogva topog a száz meg száz láb… A tömeg dagálya felkapta, elsodorta és a peronra dobta Lisztnyickijt. Mikor kikecmergett a tolongásból, látta, hogy a fővezér kocsija előtt kétsoros vonalban türkmének állnak. A kocsi fényesre lakkozott fala fodrosán tükrözi élénkpiros köntösüket. Kornyilov több katonatiszt kíséretében szállt ki, ellépett a díszszázad, a György-keresztes Lovagok Szövetségének, a Hadsereg és a Flotta Tiszti Szövetségének, és a Kozák Seregek Szövetsége Tanácsának küldöttsége előtt. Lisztnyickij a fővezérnek bemutatkozó személyek közül megismerte Kalegyin doni atamánt, Zajoncskovszkij tábornokot; a többiek nevét a körülötte álló tisztek mondták meg sorban: – Kiszljakov, a közlekedési miniszter helyettese. – Rudnyev polgármester. – Trubeckoj herceg, a főhadiszállás diplomáciai irodájának főnöke. – Muszin-Puskin, az Államtanács tagja. – Cailleaux ezredes, francia katonai attasé. – Golicin herceg. – Manszirev herceg – csengtek a talpnyalóan alázatos hangok. Lisztnyickij látta, hogy a feléje közeledő Kornyilovra virágot hintenek a választékosán öltözött hölgyek, akik sűrű tömegben álltak a peron mentén. Egy rózsaszínű virág szirmaival beleakadt Kornyilov vállszíjába, és úgy csüngött egyenruháján. Kornyilov picikét zavart, alig észrevehető, határozatlan mozdulattal rázta le. Egy nagy szakállú öreg uráli hebegve kezdte az üdvözlő szavakat a tizenkét kozák sereg nevében. Lisztnyickijnek nem sikerült végighallgatnia a beszédet; a falhoz szorították, és majdnem letépték a kardszíját. Rogyicsev, az Állami Duma tagja beszéde után Kornyilov továbbindult, bár a tömeg sűrű pépként tapadt köréje. A tisztek megfogták egymás kezét, védőláncot formáltak, de szétlökdösték őket. Kornyilov felé száz meg száz kéz nyúlt. Egy megtépázott, testes hölgy mellette tipegett, és mindenáron rá akarta tapasztani ajkát Kornyilov világoszöld egyenruhája ujjára. A kapunál fülsiketítő, mennydörgő éljenzés közepeit felkapták, úgy vitték tovább. Lisztnyickij félresöpört egy méltóságos tartású urat: sikerült is elkapnia Kornyilov lakkcsizmáját, amely ott kalimpált a szeme előtt. Ügyesen átölelte a lábát, és vállára helyezte; nem is érezte pehelynyi súlyát; izgalmában lihegve csupán arra törekedett, hogy megtartsa az egyensúlyt és a lépés ritmusát, aztán a tömeg lassú sodrában, a bömbölő éljenzéstől és a rezesbanda zuhogó hangzáporától süketen, elindult vele. A kijáratnál sebtiben ráncba szedte zubbonyát, mert a nagy tolongásban kicsúszott az övből. A lépcsőn letipegtek a térre. Előttük hatalmas tömeg, a katonák zöld sorfala és egy kozák század áll lovas rendben. Kezét sapkája ellenzőjéhez emelte, és könnyfátyolos szemmel hunyorogva erőlködött, de nem tudta csillapítani ajkai visszafojthatatlan remegését. Zavarosan emlékezett rá, hogy kattogtak a fényképezőgépek, őrjöngött a tömeg, vonultak el díszlépésben a tiszti iskolások, és hogyan engedte őket maga előtt a mongol arcú, szénfekete, ferde szemű kis tábornok. Egy nap múlva Lisztnyickij elindult Pétervárra. Elhelyezkedett a felső fekvőpolcon, szétterítette köpenyét, rágyújtott és Kornyilovról gondolkozott. „Élete kockáztatásával szökött meg a fogságból, mintha csak tudta volna, hogy milyen nagy szüksége lesz rá a hazának. Micsoda arc! Mintha terméskőből faragták volna: nincs rajta semmi felesleges, semmi hétköznapi… Ugyanilyen a jelleme is. Valószínűleg minden világosan áll előtte, mindent pontosan kiszámított. Ha eljön az alkalmas pillanat, harcba vezet bennünket. Furcsa, még azt sem tudom, micsoda is tulajdonképpen – monarchista? Alkotmányos monarchista… Hej, ha mindenki úgy bíznék magában, mint ő!” Körülbelül ugyanebben az órában Moszkvában, a Nagy Színház folyosóján két tábornok félrevonultan sétált a parkett rövid sávján, és halkan beszélgetett a Moszkvai Államtanács tagjai ülésének szünetében. Egyikük törékeny, mongolos arcú, a másik zömök; kefehajú, négyszögletes feje tömören ült nyakán. Halántékán alig őszülő, simára fésült haját már kopasz foltok tarkították. – A kiáltványnak ez a pontja a bizottságok megszületésére céloz a katonai egységeknél? – Igen. – Feltétlenül szükség van az egységes frontra, a tömör szilárdságra. Az általam javasolt intézkedések megvalósítása nélkül nincs menekvés. A hadsereg szervezeti okokból képtelen küzdeni. Ilyen hadsereg nem arathat győzelmet, sőt még valamelyest erősebb rohamot sem bír ki. A csapatokat megmételyezte a bolsevik propaganda. És itt, a front mögött? Látja, hogy reagálnak a munkások minden kísérletre, amely megfékezésükre irányul: sztrájkkal és tüntetésekkel. Az értekezlet résztvevői kénytelenek gyalog járni… Szégyen, gyalázat!* A hátország militarizálása, szigorú rendszabályok életbeléptetése, valamennyi bolseviknak, a hanyatlás e hordozóinak kíméletlen kiirtása: ezek a mi legközelebbi feladataink. Számíthatok-e feltétlenül az ön további támogatására, Alekszej Makszimovics? – Én feltétel nélkül önnel tartok. – Bíztam is benne. Köszönöm. Látja, mikor határozottan és keményen kellene cselekedni, a kormány csak félrendszabályokra meg hangzatos frázisokra szorítkozik: „Tűzzel-vassal elnyomjuk mindazok kísérleteit, akik – mint a múltkor történt – a népuralom ellen törnek.” Nem, mi előbb szoktunk cselekedni, és csak azután beszélni. Ők meg fordítva csinálják. No de eljön nemsokára az az idő, amikor leszüretelhetik félrendszabályos politikájuk gyümölcseit. De én nem akarok részt venni ebben a becstelen játékban! Én mindig a nyílt harc híve voltam, az is maradok. A csűrés-csavarás nem természetem. A kis tábornok megállt partnerével szemben, megcsavargatta a fémgombot sötétzöld zubbonyán, és izgalmában kissé dadogva folytatta: – Levették a szájkosarat, és most ők ijedtek meg a legjobban a maguk forradalmi demokráciájától; rimánkodnak, hogy dobjuk át a frontról a főváros alá a legmegbízhatóbb katonai egységeket, de ugyanakkor nem mernek semmiféle reális lépésre vállalkozni, mert kedvében akarnak járni ennek a demokráciának. Egy lépés előre, egy lépés hátra… Csakis erőink teljes konszolidációja útján, csakis a legerősebb erkölcsi nyomással csikarhatunk ki a kormányból engedményeket; ha nem, akkor majd megkapják a magukét! Nem sokat fogok habozni, hogy védtelenül hagyjam-e a frontot, vagy se! Hadd térítsék észre őket a németek! – Beszéltünk Dutovval. A kozákság minden támogatást megad önnek, Lavr Georgijevics. Most már csak a további közös lépések kérdésében kell pontosan megállapodnunk. – Az ülés után dolgozószobámban várom önt és a többieket. Milyen a hangulat önöknél a Don-vidéken? A zömök tábornok mellére szorította fényesre borotvált, négyszögletes állát, és borúsan, mogorván bámult maga elé. Vastag bajusza alatt megremegett ajka szöglete, mikor tétován felelte: – Én már nem bízom úgy a kozákban, mint azelőtt… És most általában nehéz megítélni, ki milyen hangulatban van. Kompromisszumra van szükség: a kozákságnak bizonyos engedményeket kell tennie, hogy megtartsa szövetségében az inogorodnyijokat.* Folyamatban van néhány ilyen irányú intézkedés, de a sikerért nem állhatok jót. Attól tartok, hogy ha a kozákság és az inogorodnyijok érdeke összeütközik, szakadásra kerülhet sor… Föld… E tengely körül forog most ezek és amazok minden gondolata egyaránt. – Megbízható kozák egységek legyenek a keze alatt, hogy biztosítsa magát mindenféle belülről jövő meglepetéssel szemben. Ha visszaérkeztem a főhadiszállásra, beszélek Lukomszkijjal, és valószínűleg megtaláljuk a módját, hogy néhány ezredet küldjünk a frontról a Don mellé. – Nagyon hálás leszek érte. – Szóval ma tisztázzuk későbbi közös lépésünk kérdéseit. Én szentül hiszek tervünk sikeres végrehajtásában, de a szerencse hitszegő valami, tábornok… Ha minden reményünk ellenére cserbenhagy… számíthatok-e arra, hogy menedéket találok önnél, a Don mellett? – Nemcsak menedéket, hanem védelmet is. Hisz a kozákok ősidő óta híresek vendégszeretetükről. Kalegyin az egész beszélgetés alatt először mosolyodott el, hogy enyhítse komor, fáradt pillantásának vigasztalanságát. Egy óra múlva Kalegyin doni atamán felolvasta a síri csöndben ülő hallgatóság előtt a tizenkét kozák seregnek a kozák vezetőréteg megszerkesztette úgynevezett kiáltványát. A Donnál, a Kubán mentén, a Tyerek partján, az Urál-vidéken, az Usszuri táján, egyik határtól a másikig, a kozák földeken mindenütt fekete pókhálóként nyúltak szerteszét attól a naptól fogva a forradalom, a dolgozó nép ellen irányuló nagy összeesküvés titkos szálai. 15 A júniusi harcok ágyútüzével rommá lőtt falu üszkeitől egy versztányira az erdő mellett szeszélyes cikcakkokban kanyarogtak a lövészárkok. Az erdőszélen húzódó szakaszban a Különleges Kozák Század tartózkodott. Mögötte, az égerliget és nyírfacsemeték áthatolhatatlan sűrű zöldjén túl, tőzegmocsár rozsdállott, amelyet valamikor – a háború előtt – épp csak elkezdtek kiaknázni. Vörös bogyóival vidáman virított a csipkerózsa. Jobbra, az erdő előreugró nyúlványán túl, lövedékek szaggatta műút húzódott, amely még töretlen csapásra emlékeztetett; az erdőszélen pedig golyó csipkedte csenevész dudva nőtt, elszenesedett tuskók dudorodtak, barnásán sárgállott az agyagmellvéd, és a lövészárkok mély sáncai erre is, arra is messzire nyúltak a sík, csupasz mezőn. Hátul még az aknák fodros árkaival felturkált mocsár, még a szétroncsolt műút is a félbehagyott munka szagát: életet lehelt, de az erdőszélen vigasztalan és keserű képet mutatott a föld az emberi szemnek. Ezen a napon Ivan Alekszejevics, a Mohov-féle hengermalom volt gépésze, a közeli faluba ment, ahol a lőszeres szekerek vonata botorkált, Zahar Koroljovba ütközött. Zahar szinte futva közeledett; őrülten hadonászott, kardja bele-beleakadt a földdel telitömött zsákok csücskébe. Ivan Alekszejevics félrehúzódott, hogy utat engedjen neki, de Zahar megragadta gimnasztyorkája gombját, és egészségtelenül sárga szemefehérét forgatva suttogta: – Hallottad? A gyalogság elmegy jobb felől! Lehet, hogy itt hagyják a frontot. Zahar szakálla máskor olyan volt, mint megfagyott vízesés, vagy mintha fekete vasból öntötték volna, de most éktelenül összekuszálódott; szeme éhes, szomorkás mohósággal meredt bajtársára. – Hogyhogy itt hagyják? – Elmennek, de hogy hogy, azt én sem tudom. – Talán csak leváltják őket? Gyerünk a szakaszparancsnokhoz, kérdezzük meg. Zahar megfordult, és a nyirkos, nyálkás földön csúszkálva indult a szakaszparancsnok fedezéke felé. Egy óra múlva a falu felé menetelt a gyalogsággal leváltott század. Másnap a lovászoknál kiválogatta ki-ki a maga lovát, és a század erőltetett menetben indult a front mögé. Apró szemű eső esdegélt. A nyírfa púposán csüngette ágait. Az út ékformában fúródott az erdőbe. Mikor a lovak megérezték a nyirkosságot és a tavalyi avar hervatag, csípős, bánatos illatát, nagyot prüszköltek, és elevenebben kocogtak tovább. A bokrokon, mint rózsaszínű gyöngyszem, csillogott nedvesen a boroszlán; az erdei lóherevirág eső mosta, habos bóbitája elbűvölően csillogtatta hófehérségét. A szél súlyos, tömör cseppeket rázott a fáról a lovasokra. A köpenyeken és sapkákon foltok feketéllettek, mintha sörét lyuggatta volna át. A kapadohány füstje foszladozva úszott a szakasz sorai felett. – Fogtak bennünket, oszt cipelnek, az ördög tudja, hova-merre? – Mintha nem lett vóna elég a lövészárokba?! – De csakugyan: hova hajtanak ezek bennünket? – Valami átcsoportosítás lesz! – Nem úgy fest egy cseppet sem. – Ugyan! Gyúccsunk rá, komám: minden bajunkat elfelejtjük. – Én a magamét a bornyúba cipelem… – Kapitány úr, engedje meg, hogy rágyúccsunk egy nótára. – Megengedte? No, akkor kezdd, Arhip! Az első sorokban torkát köszörülte valaki, aztán rázendített: Hazajöttek a kozákok, kitelt a szolgálat. Vállukon pántok, mellükön keresztek. A rekedtes ízű hangok bágyadtan nyújtották egy darabig a dalt, aztán elhallgattak. Az Ivan Alekszejevics mellett lovagló Zahar Koroljov fölállt a kengyelben, és gúnyosan kiabálta: – Ejnye, vén, vak kódusok, hát így szoktak énekelni mifelénk? Nektek a templom előtt persellyel, zsoltárt énekelve kell kódulnotok! Kántáló kódusok! – No, akkor kezdd te! – Kurta a nyaka, nem jut hely benne a hangnak. – Hetvenkedett, de most ki akar bújni alóla. Koroljov markába szorította telitetvesedett szakálla fekete öntvényét, egy pillanatra behunyta szemét, kétségbeesetten csapott egyet a kantárszárral, és elrikkantotta az első szavakat: Hej, vigadjatok hát, vitéz doni kozákok… A század, mintha felébredt volna a nótakezdő rikkantására, utánabömbölte: Becsületben, dicsőségben!… És öblösen szállt a dal az ázott erdő, a dűlőút felett: Mutassatok példát minden cimborának, Biztos kézzel lövünk, a célba találunk, Soha meg nem bontjuk mi a harci rendet. Engedelmeskedünk mindig a parancsnak, Ha megparancsolják tiszt-apáink, megyünk, Öljük, vágjuk, kaszaboljuk ellenségeinket! Az egész napi menetet nótaszóval tették meg: örültek, hogy végre kiszabadultak a „farkasveremből”. Estefelé vonatra szálltak. A vonat Pszkov felé kúszott. Csak három állomással arrább tudták meg, hogy a századot a 3. lovas hadtest többi csapatával együtt Petrográd felé irányították a kezdődő zavargások elfojtására. Ennek hallatára elnémult a beszélgetés mindenütt. A vörös vagonokban sokáig álmos csend ringatózott. – Cseberbűl vederbe! – mondta ki a többség gondolatait a langaléta Borscsov. Ivan Alekszejevics – február óta változatlanul a századbizottság elnöke – mindjárt az első állomáson odament a századparancsnokhoz: – A kozákok nyugtalankodnak, kapitány uram. A kapitány sokáig bámulta a mély gödröcskét Ivan Alekszejevics állán, és mosolyogva mondta: – Én is nyugtalankodom, kedves barátom. – Hová visznek bennünket? – Petrográdba. – A zavargók ellen? – Hát te mit gondoltál: tán segíteni nekik? – Mink nem akarjuk sem ezt, sem azt. – Csakhogy tőlünk nem nagyon kérdezgetik, akarjuk-e vagy sem. – A kozákok… – Mit „kozákok”?! – vágott közbe most már dühösen a századparancsnok. – Én is tudom, mit gondolnak a kozákok. Nekem tán kellemes ez a küldetés? Nesze, olvasd fel a században. A következő állomáson majd beszélek a kozákokkal. A parancsnok odaadott neki egy összetekert sürgönyt, és homlokát összeráncolva, szemmel látható undorral rágcsálta a zsírszemcsés húskonzervdarabokat. Ivan Alekszejevics visszament a maga vagonjába. Kezében, mint égő parazsat, vitte a táviratot. – Híjjátok ide a kozákokat a többi vagonból is. A vonat már elindult, de a kozákok még mindig egymás után ugráltak át a vagonba. Összegyűlt vagy harminc ember. – Sürgönyt kapott a parancsnok. Az imént olvasta. – Mutasd csak, mi van ott aláírva? Add csak ide! – Olvasd, ne fecsegj! – Fegyverszünet? – Kuss! Pofa be! Ivan Alekszejevics a fülledt csendben hangosan olvasta fel Kornyilov főparancsnok felhívását. Azután az izzadt tenyerű kozákok kézről kézre adták a lapot; a szöveg szavait néha kettészakította a távíró. „Én, Kornyilov hadseregfőparancsnok, az egész nép előtt kijelentem: a katonai kötelességérzet, a szabad Oroszország polgárának önfeláldozó készsége és az önzetlen hazaszeretet hazánk életének e súlyos perceiben arra késztet, hogy ne engedelmeskedjem az Ideiglenes Kormány parancsának, és továbbra is megtartsam a hadsereg és a flotta főparancsnokságát. Kijelentem az egész orosz népnek, hogy inkább vállalom a halált, mintsem hogy megfosszanak főparancsnoki tisztségemtől, annál is inkább, mert ebben az elhatározásomban valamennyi hadseregparancsnok támogat. Az orosz nép igaz fia mindig őrhelyén pusztul el, és feláldozza a hazának a legnagyobbat, a legtöbbet, amije csak van: az életét. Hazánk létének e valóban borzalmas perceiben, amikor mindkét főváros felé csaknem szabad az út a győztes ellenség diadalmenete előtt, az Ideiglenes Kormány megfeledkezik az ország függetlenségének és puszta létének kérdéséről, az ellenforradalom kísérteties borzalmaiba dönti a népet. Mivel a kormányzásra képtelen, a hatalom gyakorlásában gyenge, tetteiben határozatlan, ő maga serkenti mielőbbi megvalósulásra ezt az ellenforradalmat. Ki állna őrt népe nagy jövője, nagyszerű szabadságjogai felett, ha nem én, népem édesgyermeke, aki egész életemet ország-világ előtt a haza önzetlen szolgálatára szenteltem? De ez a jövő most akarat nélküli, gyenge kezekben van. A dölyfös ellenség megvesztegetés és árulás révén úgy intézkedik nálunk, mint otthon a maga portáján, pusztulással fenyegeti az orosz népnek nemcsak a szabadságát, hanem puszta létét is. Ocsúdjatok fel végre, oroszok, és tekintsetek abba a feneketlen mélységbe, ahová sebesen halad hazánk! Mindenféle megrázkódtatás elkerülése, orosz vér ontása, a testvérviszály megakadályozása végett, feledve minden sértést és megbántást, az egész nép színe előtt fordulok az Ideiglenes Kormányhoz, és azt mondom: jöjjenek ide az én főhadiszállásomra, ahol szabadságukat és biztonságukat becsületszavam garantálja, és velem együtt dolgozzák ki, teremtsék meg a nemzetvédelem olyan szervezetét, amely biztosítja a szabadságot, és a hatalmas, szabad néphez méltó nagy jövendő felé vezeti az orosz népet. Kornyilov tábornok” A következő állomáson megrekedt a szerelvény. A kozákok az indulásra várva összegyűltek a vagonok mellett, megvitatták Kornyilov táviratát és Kerenszkij sürgönyét, amelyet csak az imént olvasott fel az ezredparancsnok, és amelyben Kerenszkij árulónak és ellenforradalmárnak bélyegzi Kornyilovot. A kozákok fejükvesztetten vitatkoztak. A századparancsnok és a szakaszparancsnokok szintén a legnagyobb zavarban voltak. – Minden összekutyulódik az ember fejébe! – panaszkodott Martyin Samil. – A nyavalya érti, mék itt a hibás! – Egymást is kínozzák, a hadsereget is gyötrik. – Nem férnek a bőrükbe. – Pedig ha az urak veszekednek, a nép issza meg a levét. – Minden úgy kavarog, mint az örvény… Ej, ej, nagy baj van! Egy csoport odament Ivan Alekszejevicshez. – Eredj a parancsnokho, kérdd meg tűle, micsinájjunk – követelték. Csapatostul indultak a századparancsnokhoz. A tisztek a maguk vagonjába gyűltek, és tanakodtak valamin. Ivan Alekszejevics bement a vagonba: – Parancsnok úr, a kozákok azt kérdezik, most mit csináljunk. – Mindjárt kimegyek. A század a legutolsó vagonnál egybeverődve várta. A parancsnok belevegyült a kozákok tömegébe. Aztán középre furakodott, és felemelte kezét: – Mi nem Kerenszkijnek, hanem a hadseregfőparancsnoknak meg közvetlen feletteseinknek rendeljük alá magunkat. Helyes? Ezért zúgolódás nélkül teljesítenünk kell feljebbvalóink parancsát, és tovább kell utaznunk Pétervárra. Végső esetben Dno állomáson, ha odaérünk, tisztázhatjuk majd a helyzetet az első doni hadosztály parancsnokával; ott majd meglátjuk. Kérem a kozákokat, őrizzék meg nyugalmukat. Úgyis nehéz időket élünk. A századparancsnok még sokáig beszélt katonai kötelességről, hazáról, forradalomról, csillapítgatta a kozákokat, kitérően válaszolt kérdéseikre. De elérte célját; ezalatt ugyanis mozdonyt kapcsoltak a szerelvény elé (a kozákok nem tudták, hogy két tisztjük verekedte ki a mielőbbi indítást, mert fegyverrel fenyegette meg az állomásfőnököt), és a kozákok szétszéledtek: ki-ki a maga kocsijába. Álló napig vánszorgott a szerelvény, míg Dno állomás felé közeledett. Éjjel megint feltartóztatták, és az usszuriak meg a Dagesztáni Ezred szerelvényeit engedték előre. A kozák szerelvényt mellékvágányra tolatták. Az opálos éji homályban megvillanó lámpafénnyel futottak el mellettük a Dagesztáni Ezred vagonjai. Távolodó torokhangokat, zurna sírását és idegen dalok furcsa dallamát lehetett hallani. Csak éjféltájban indították tovább a századot. A gyenge kis mozdony sokáig állt az itatónál. A tűzszekrényből a láng szikrázó fénye verődött a földre. A mozdonyvezető cigarettát szipákolva bámult ki az ablakon, mintha várt volna valamit. Az egyik kozák kihajolt a mozdonyhoz közeleső vagon ajtaján. – Hé, Gavrila, tekerd, az istállóját, mert mingyán beléd lövünk! – kiáltotta. A mozdonyvezető kiköpte a cigarettacsutkát, hallgatott, nyilván a csutka ív alakú röptét figyelte. – Mindenkit nem lőhettek sorra! – mondta köhögve, és elment az ablaktól. Néhány perc múlva a mozdony megrántotta a vagonokat, megcsörrentek az ütközők, és a lökéstől egyensúlyukat vesztett lovak patájának dübörgése hallatszott. A szerelvény elkúszott az itató, a kivilágított ablakok ritka négyszögei és a töltésen túl ácsorgó nyírfák sötét kúpjai mellett. A kozákok takarmányt adtak a lovaknak, és elaludtak. Csak némelyik virrasztott a nyitott ajtónál cigarettázva, bámulta a felséges eget, és a maga baján gondolkozott. Ivan Alekszejevics Koroljev mellett feküdt; az ajtó résén át a tovaúszó csillagtengert figyelte. Az elmúlt napon még egyszer megfontolt mindent, és szilárdan elhatározta: minden eszközzel ellene fog szegülni, hogy a század tovább haladjon Pétervár felé; fektében azon gondolkozott, hogyan nyerje meg a kozákokat a maga felfogásának, miképpen ragadja magával őket. Már Kornyilov felhívása előtt is világosan tudta, hogy a kozákok nem haladhatnak tovább egy csapáson Kornyilovval, de Kerenszkijt védeni sem esik kezükre. Addig törte a fejét, míg elhatározta, hogy nem engedi a századot Pétervárig, ha pedig összeütközésre kerül sor valakivel, ez a valaki Kornyilov lesz. De nem Kerenszkijért, nem az ő uralmáért száll síkra, hanem azért a hatalomért, amely majd utána következik. Hogy pedig Kerenszkij után a várva várt, az igazán népi hatalom következik, arról szentül meg volt győződve. Még a nyáron úgy esett sorja, hogy Pétervárra kellett utaznia a végrehajtó bizottság katonai tagozatához, ahová a század küldötte a századparancsnokkal támadt nézeteltérés kapcsán; mikor látta a végrehajtó bizottság munkáját, beszélt néhány bolsevik elvtárssal, azt gondolta magában: „Ha ezt a csontvázat telenövi a mi húsunk, munkásoké, az lesz az igazi hatalom! Ha az életed árán is, de kapaszkodj bele, Ivan, kapaszkodj, akár a gyermek az anyja mellébe!” Ezen az éjszakán, ahogy itt feküdt a pokrócon, még sűrűbben, mint máskor, jutott eszébe az eddig meg nem ízlelt nagy, forró szeretet egy ember iránt, akinek irányítása alatt tapogatta lábával rögös élete útját. Eszébe jutott, hogy holnap beszélnie kell a kozákokkal, eszébe jutottak Stockman szavai a kozákokról; ezeket ismételte sűrűn, mintha szeget verne a falba, egészen a fejéig: „A kozákság természeténél fogva konzervatív. Ha majd meg akarod győzni a kozákot a bolsevik eszmék helyességéről, ne felejtsd el ezt a körülményt: óvatosan, meggondoltan járj el, ügyesen alkalmazkodj a helyzethez. Eleinte ugyanolyan előítélettel viseltetnek majd veled szemben, mint te meg Miska Kosevoj annak idején énvelem szemben, de ez ne zavarjon. Makacsul üsd a vasat: mienk a végső győzelem!” Ivan Alekszejevics arra számított, hogy ha le akarja beszélni a kozákokat: ne tartsanak Kornyilovval, bizonyos ellenállásba fog ütközni. De mikor reggel a maga vagonjában óvatosan megpendítette, hogy követelni kellene: térjenek vissza a frontra, és ne menjenek Pétervárra verekedni az édestestvéreikkel, a kozákok szívesen beleegyeztek, és készségesen határozták el, hogy nem fogják tovább folytatni az utat Pétervár felé. Zahar Koroljov és Turilin, egy csernisevszkajai kozák, volt Ivan Alekszejevics legbizalmasabb segítőtársa. Ezek vagonról vagonra vándorolva, egész nap beszélgettek a kozákokkal. Estefelé valamelyik kisebb állomáson – mikor a vonat meglassította az iramot – Psenyicsnyikov, a harmadik szakasz káplárja, beugrott a vagonba, hol Ivan Alekszejevics volt. – Mingyán az első állomáson szálljon le a század! – kiáltotta izgatottan, Ivan Alekszejevicshez fordulva. – Miféle bizottsági elnök vagy, ha nem tudod, mit akarnak a kozákok?! Elég vót mán, hogy a bolondját járassák velünk! Nem megyünk tovább egy tapodtat sem! A tiszti banda hurkot akaszt a nyakunkba, te meg a füled botját se mozgatod. Erre választottak téged? No mit vigyorogsz? – Mán rég így kellett vóna – mondta mosolyogva Ivan Alekszejevics. Az állomáson ő ugrott ki elsőnek a vagonból. Turilin kíséretében indult az állomásfőnökhöz. – A mi vonatunkat, ne irányítsd tovább. Itt rögtön hozzáfogunk kirakodni. – Hogyhogy? – kérdezte zavartan az állomásfőnök. – Utasításom van rá… a menetlevél… – Pofa be! – dörrent rá gorombán Turilin. Megkeresték a pályaudvari bizottságot; az elnöknek, egy kövér, rőt távírásznak megmagyarázták, miről van szó, és néhány perc múlva a mozdonyvezető nagyon szívesen vezette vakvágányra a szerelvényt. A kozákok gyorsan a vagonokhoz támasztották a pallókat, és egymás után vezették ki a lovakat. Ivan Alekszejevics a mozdonynál állt, szétvetette hosszú lábát, és mosolyogva törölgette az izzadságot barna arcáról. A századparancsnok sápadtan szaladt oda hozzá: – Mit csinálsz? Tudod, hogy… – Tudom! – vágott a szavába Ivan Alekszejevics. – Csak ne lármázz, kapitány uram. – Elsápadva, remegő orrcimpával, tisztán, érthetően mondta: – Eleget zajoltál, öcskös! Fütyülök rád! Úgy bizony! – Kornyilov főparancsnok… – dadogta a kapitány bíborvörösen, de Ivan Alekszejevics a porhanyós homokba mélyen besüppedő, gacsosra taposott csizmájára tekintett, megkönnyebbülten legyintett, és azt ajánlotta: – Akaszd a nyakadba Kornyilovot kereszt helyett, nekünk nem kell. A kapitány sarkon fordult, és elszaladt a vagonja felé. Egy óra múlva a század egyetlen tiszt nélkül, de teljes hadrendben vonult ki az állomásról, és délnyugat felé indult. Az élszakaszban a géppuskások mellett lovagolt Ivan Alekszejevics – aki átvette a századparancsnokságot – és jobb keze: az alacsony Turilin. A század csak üggyel-bajjal tudott eligazodni a volt parancsnoktól elkobzott térképen, de aztán mégis eljutott Goreloje falvába, és megállapodott éjszakára. Közösen meghányták-vetették a dolgot, és úgy döntöttek, hogy visszamennek a frontra, ha pedig megkísérelnék feltartóztatni őket, akkor – harcolni is készek. Megbéklyózták a lovakat, őröket állítottak, és lefeküdtek aludni. Tüzet nem gyújtottak. Érezni lehetett, hogy a többség hangulata nyomott. A szokásos beszélgetés és tréfálkozás nélkül feküdtek le, és mindegyik eltitkolta gondolatait a másik elől. „Mi lesz, ha meggondolják magukat, és bűnbánóan meghunyászkodva visszaindulnak?” – gondolta Ivan Alekszejevics nem minden aggodalom nélkül, amikor kényelmesen elhelyezkedett köpenye alatt. Mintha kileste volna gondolatát, odament hozzá Turilin. – Alszol, Ivan? – Még nem. Turilin leült Ivan Alekszejevics lábánál. Néha meg-megvillant cigarettája tüze. – A kozákok nagyon savanyú pofát vágnak… Rossz fát tettek a tűzre, és most mán félnek. Hát megfőzni megfőztük a kását… de túl öregre sikerült, mit szólsz hozzá?! – Majd meglátjuk – felelte nyugodtan Ivan Alekszejevics. – Csak tán nem félsz? Turilin megvakarta tarkóját sapkája alatt, és fanyarul elmosolyodott: – Az igazat megvallva, félek… Amikor belevágtunk, nem féltem, de most fő a fejem. – Ejnye, de cigány lettél, hogy számot kell adni… – Hogy a nyavalyába ne: ott van az erő, a hatalom! Sokáig hallgattak. A faluban minden lámpát eloltottak. Valahonnan, a fűzfák borította mocsaras rétség parttalan öbleiből, vadruca-hápogás hallatszott. – Híja a párját – mondta Turilin mélán, és megint elhallgatott. Puha, szelíd éji csend legelészett a réten. Harmat nyomta a füvet. Békanyál, rothadó sás, mocsaras talaj és harmat áztatta fű kevert szagát hozta a szél a kozák szállás felé. Néha megcsörrent a ló lábán a béklyó, valamelyik hengergőző paripa súlyos dübbenése, szuszogása, fröccsenő prüszkölése hallatszott. Azután megint álmos csend, csak távoli, nagyon távoli, alig hallható, rekedt gácsérhápogás, majd közelebbről a tojó ruca válasza száll az éjszakában. A sötétben láthatatlan szárnyak sebes suhogással írnak egy hosszú sort a levegőbe. Éj. Csönd. Ködös réti nyirok. Nyugaton, az ég peremén, kelő kovászos tésztaként dagad a sötétlila felhő. Középen, a pszkovi föld falva felett, mint örökké éber emlékeztetés, széles, izzó dűlő, húzódik fényesen a Tejút. Hajnalban útra kelt a század. Áthaladt Goreloje falván. Sokáig bámultak utána az asszonyok, gyermekek, akik a teheneket hajtották a csordalegelőre. A kozákok felkapaszkodtak egy téglavörös dombra, amelyet még vörösebbre festett a kelő nap. Turilin visszanézett, és megérintette lábával Ivan Alekszejevics kengyelét: – Nézz csak hátra, lovasok nyargalnak mögöttünk… Három lovas, rózsaszínű batiszt porfátyolba burkolva, sebesvágtában robogott kifelé a faluból a kozákok után. – Szá-á-ázad, állj! – vezényelte Ivan Alekszejevics. A kozákok a megszokott gyorsasággal, szürke négyszögben álltak fel. Mikor a lovasok fél versztányira értek, ügetésbe lassítottak. Egyikük – kozák tiszt – elővette zsebkendőjét, és meglobogtatta feje fölött. A kozákok egy pillanatra sem vették le szemüket a jövevényekről. Khaki egyenruhás tiszt lovagolt elöl, a másik kettő cserkesz kaftánt viselt, és kissé távolabb maradt. – Mit akarnak? – kérdezte Ivan Alekszejevics, mikor elébük ment. – Tárgyalni – felelte a tiszt, és sapkája ellenzőjéhez emelte kezét. – Melyikőjök vette át a századot? – Én. – Nekem az Első Doni Kozák Hadosztálytól van meghatalmazásom, ezek meg a kaukázusi hadosztály képviselői – mutatott szemével a hegyi harcosokra, aztán a kantárszárat feszesre húzva megsimogatta tenyerével tajtékos lova nedves ragyogó nyakát. – Ha akar tárgyalni, szállítsa le a századot a lóról. Grekov vezérőrnagy hadosztályparancsnok szóbeli utasítását kell átadnom. A kozákok leszálltak. Gyalog szállt a három követ is. A kozákok tömege közé merültek, aztán középre mentek. A század széthúzódott, kis körszigetet hagyott számukra szabadon. Elsőnek a kozák tiszt szólalt meg: – Kozákok, földik! Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk benneteket: gondoljátok meg magatokat, hogy elkerülhessétek tettetek következményeit. A hadosztályparancsnokság tegnap értesült arról, hogy ti, valamelyik gazember szavára hallgatva, önkényesen elhagytátok vagonjaitokat; és ma elküldött bennünket, hogy közöljük veletek ezt az utasítást: azonnal térjetek vissza Dno állomásra. A Kaukázusi Hadosztály csapatai és más lovassági egységek tegnap elfoglalták Pétervárt: ma érkezett a távirat. Előosztagaink már bevonultak a fővárosba, elfoglaltak minden kormányintézményt, bankot, távírót, telefonállomást és minden fontos pontot. Az Ideiglenes Kormány elmenekült, és megbukottnak tekintik. Gondoljátok meg a dolgot, földik! Hisz vesztetekbe rohantok! Ha nem követitek a hadosztályparancsnok rendelkezését, fegyveres erőt fognak alkalmazni ellenetek. Tettetek árulásnak, a harci parancs megszegésének minősül. Csakis a feltétlen engedelmességgel akadályozhatjátok meg a testvérgyilkos vérontást. Mikor a követek feléjük lovagoltak, Ivan Alekszejevics a kozákok hangulata láttán megértette, hogy a tárgyalás elkerülhetetlen, mert a tárgyalás visszautasítása okvetlen ellenkező hatást fog kiváltani. Ezzel a meggondolással adta ki a parancsot a századnak, hogy szálljon le a lóról. Ő maga észrevétlenül rákacsintott Turilinra, és közelebb furakodott a követekhez. A tiszt beszéde alatt látta, hogy a kozákok komoran, lehorgasztott fejjel hallgatják. Néhányan összesúgtak. Zahar Koroljov görbén mosolygott, fekete szakálla, mint megfagyott vasfolyam, ömlött végig tetves ingén; Borscsov lovaglóostorával játszott és félresandalgott; Psenyicsnyikov kerekre tátotta száját, és úgy bámult a szónokló tiszt szeme közé. Martyin Samil piszkos kezével babrálta orcáját, szaporán pislogott; mögötte Bagrov hülye pofája sárgállott. Krasznyikov, a géppuskás, várakozóan hunyorgott; Turilin szuszogott, lihegett; a szeplős Obnyizov tarkójára tolta sapkáját, tekergette csimbókos fejét, mint az ökör, ha nyakán érzi a jármot; az egész 2. század lehorgasztott fejjel állt, mintha imádkoznék; az egybeolvadt tömeg hallgatott, az emberek forrót és súlyosat lélegzettek, az arcokon, mint a hullám fodra, gördült végig a belső zavar. Ivan Alekszejevics tudta, hogy a kozákok hangulatában megérett a döntő pillanat. Még néhány másodperc – és az ügyes beszédű tisztnek sikerül a maga pártjára téríteni a kozákokat. Mindenáron ellensúlyozni kellett azt a hatást, melyet a tiszt szavai tettek, meg kellett ingatni a ki nem mondott, de a kozákok agyában már megérett döntést. Felemelte kezét, és végighordozta a tömegen tágra nyitott és furcsán megfakult szemét. – Testvérek! Várjatok egy kicsit! – Aztán a tiszthez fordult: – Önnél van a távirat? – Miféle távirat? – bámult a tiszt. – Amelyik arról szól, hogy Pétervárt bevették. – Távirat?… Nincs. De minek ide távirat? – Ahá! Szóval nincs! – sóhajtották a kozákok megkönnyebbülten, s egyszerre, mintha egy melle lett volna az egész századnak. Sokan felkapták a fejüket, reménykedve függesztették szemüket lvan Alekszejevicsre, az meg felemelte rekedtes hangját, most már gúnyosan, magabiztosan és dühösen kiabált, erélyesen rántotta magára a század figyelmét. – Nincs, azt mondod? Hát akkor hogy higgyük el? Lóvá akarsz tenni bennünket? – Csalás! – zúgta a század. – Nem nekem címezték azt a táviratot, földik! – kiáltotta a tiszt, és magyarázó mozdulattal szorította melléhez a kezét. De már nem hallgattak rá. Ivan Alekszejevics megérezte, hogy a század rokonszenve és bizalma megint őmellette van, és metsző hangon folytatta, ahogy a gyémánt vágja az üveget: – Ha magával hozta vóna: akkor sem járjuk tovább a magok útját. Mink nem akarunk testvéreink ellen harcolni! A nép ellen nem megyünk! Egymás ellen akarnak uszítani! Nem! Keressenek maguknak más bolondot! Nem akarjuk talpra állítani a tábornokok hatalmát. Úgy biza. A kozákok egyszerre kezdtek lármázni, a tömeg hullámzott, mint a tó, egy-egy kiáltás csobbant fel belőle: – Ez már igen! – Sarokba szorította! – Jól tette! – Vágjátok nyakon ezeket a nagyságos urakat! – Háztűznézőbe jöttek, vagy mi a fene?! – Péterváron három kozák ezred van, de az se tudja rászánni magát, hogy a nép ellen menjen. – Ide hallgass, Ivan! Simogasd meg űket egy piszkavassal, ott, ahol éred! Takarodjanak innét! Ivan Alekszejevics a követekre tekintett; a kozák tiszt összepréselt ajakkal, türelmesen várt; mögötte szorosan egymás mellett állt a két hegyi ember. Egyikük karcsú, fiatal ingus tiszt, pazar cserkeszkaftánján karba tett kézzel. Ferde vágású mandulaszeme ki-kivillant fekete kubáni sapkája alól. A másik – idősebb vörös őszét – lábát hanyagul előrevetve állt. Kezét görbe szablyája gombjára tette, és gúnyos, firtató szemmel nézett végig a kozákokon. Ivan Alekszejevics már éppen félbe akarta szakítani a tárgyalásokat, de a kozák tiszt megelőzte; összesúgott az ingussal, és harsányan elkiáltotta magát: – Doni kozákok! Engedjétek meg, hogy szóljon hozzátok néhány szót a Vad Hadosztály képviselője! Az ingus puhán előrelépett sarkatlan csizmájában, az engedélyt meg sem várva a kör közepére ment, és idegesen megigazította cifra szíját; szenvedélyesen gesztikulálva pattogott a szűk körben: azután megint barnás pirosság öntötte el arcát. Bajtársa, az idősebb vörös őszét megőrizte fagyos nyugalmát. A kozák tiszt vedlett kardbojtját tépdeste. A kozákok megint elhallgattak, megint a zűrzavar vihara korbácsolta fel soraikat. Ivan Alekszejevics mereven nézte az ingus tisztet, vadállatiasan hófehéren vicsorgó fogát, a bal halántékát átszelő szürke, ferde verejtékcsíkot, és szomorúan gondolta, hogy elszalasztotta azt a pillanatot, amikor egyetlen szóval véget lehetett volna vetni a tárgyalásnak, és tovább lehetett volna vezetni a kozákokat. Turilin mentette meg a helyzetet. A kör közepére ugrott, olyan kétségbeesetten hadonászott a kezével, hogy inge gallérjáról leszakadtak a gombok; dühösen habzó, vonagló szájjal, rekedten üvöltözte: – Galád férgek!… Nyavalyás dögök!… Úgy teszik itt a szépet nektek, mint a kurvának, tik meg szájtátva hallgatjátok! Ez a tiszti banda rátok akarja erőltetni a maga baját!… És mit csináltok tik?… Mit csináltok?… Szét kéne aprítani űket, tik meg hallgatjátok, amit fecsegnek… Le kéne ütni a fejöket, véröket ontani! Míg tik itt dévánkoztok, bekerítenek benneteket!… Géppuskával lűnek halomra!… Géppuskaszó mellett osztán nehezen fogtok gyűlésezni!… Szántszándékkal port hintenek a szemetekbe, amíg ideér a csapatjok!… Ejnye, ejnye, kozákok, de anyámasszony katonái vagytok tik, halljátok! – Lóra! – rivallt mennydörgő hangon Ivan Alekszejevics. Kiáltása olyat pukkant a tömeg felett, mint a srapnel robbanása. A kozákok odarohantak lovaikhoz. Egy pillanat múlva a szétszórt század megint rajoszlopokba sorakozott. – Ide hallgassatok! Kozákok, földik! – pattogott a kozák tiszt. Ivan Alekszejevics lekapta válláról a karabélyt. Bütykös, duzzadt ujját keményen a ravaszra fektette, megrántotta a zabolát, hogy a ficánkoló mén szájába vágódott, és elrikkantotta magát: – Vége a tárgyalásnak! Ha ezentúl még sor kerül a csevegésre, hát csak ezen a nyelven fogunk diskurálni. És sokatmondóan megrázta a karabélyt. Egyik szakasz a másik után lovagolt ki az útra. A kozákok vissza-visszanéztek, és látták, hogy a követek szintén lóra ültek és tanakodtak. Az ingus, szemét összehúzva, hevesen bizonygatott valamit, gyakran felemelte a karját. Ilyenkor ki-kivillant a hátrarogyó kabátujj hófehér selyembélése. Ivan Alekszejevicsnek, mikor utoljára visszatekintett, és megpillantotta ezt a vakítóan megvillanó selyemsávot – valahogy a Don jutott eszébe; szeme előtt lebegett a folyó szélfodrozta dagadó keble, a sörényes zöld hullámok meg a halászsirály ferdére dőlt fehér szárnya, amint a hegyével végighasítja a hullám tetejét. 16 Kornyilov a Krimovtól kapott táviratokból már augusztus 29-én világosan látta, hogy a fegyveres államcsíny ügye elveszett. Délután két órakor tiszti futár érkezett Krimovtól a főhadiszállásra. Kornyilov sokáig beszélgetett vele, azután hívatta Romanovszkijt: egy iratot idegesen gyürkölve azt mondta: – Minden összeomlik! Ütik minden kártyánkat… Krimov nem tudja idejében Pétervár alá vonni a hadtestet, az alkalmas pillanatot elszalasztottuk. Ezer meg ezer akadályba ütközik az, ami olyan könnyen megvalósíthatónak látszott… Már eleve eldőlt, hogy balul fog kiütni a dolog… Ide nézzen csak, hová kocsikáztak a csapatok! – Odanyújtott Romanovszkijnak egy térképet, amelyen a hadtest és a Bennszülött Hadosztály szerelvényeinek legutóbbi tartózkodási helye volt feltüntetve; a görcs cikcakkban rándult végig álmatlanság gyűrte energikus arcán. – Ez a vasutas csürhebanda botot dug a küllők közé. Eszébe sem jut, hogy ha sikerül győznöm, minden tizediket felköttetem. Tanulmányozza csak át Krimov jelentését. Míg Romanovszkij olvasott, és puffadt, zsíros arcát simogatta hatalmas tenyerével, Kornyilov sebesen írta: Alekszej Makszimovics Kalegyin vezératamánnak, Novocserkasszk „Az Ideiglenes Kormányhoz intézett táviratának lényegét tudomásomra hozták. A dicső kozákság – miután elfogyott a türelme az árulókkal és hitszegőkkel vívott meddő küzdelemben – a haza kikerülhetetlen pusztulása láttán, fegyvert ragadva fogja megvédelmezni annak az országnak életét és szabadságát, amely az ő munkája és vére hullása árán nőtt és gyarapodott ilyen nagyra. Kapcsolatunk egy idő óta szűk keretek közé korlátozódott. Kérem, hogy velem teljes egyetértésben járjon el, úgy, ahogy hazaszeretete és kozák becsülete diktálja önnek. 658. 1917. aug. 17. Kornyilov tábornok” – Továbbítsa rögtön ezt a táviratot – kérte Romanovszkijt, mikor leírta az utolsó szót is. – Küldjek újabb táviratot Bagration hercegnek, hogy az út további részét ne vasúton tegyék meg? – Igen, igen. Romanovszkij hallgatott egy darabig, aztán elgondolkozva megjegyezte: – Szerintem, Lavr Georgijevics, egyelőre semmi okunk sincs a borúlátásra. Ön nem valami szerencsésen vág elébe az események menetének… Kornyilov a levegőbe kapkodva próbált megfogni egy felette libegő kis lila pillangót. Ujjai összepréselődtek, arcán kissé feszült, várakozó kifejezés ült. A pillangó a légáramlás hullámain ringatózva, le-leereszkedve vitorlázgatott, és a nyitott ablak felé igyekezett. Kornyilovnak mégis sikerült megfognia; megkönnyebbülten felsóhajtott, és a szék támlájának dőlt. Romanovszkij feleletet várt megjegyzésére, de Kornyilov töprengve, sötéten mosolygott. – Ma éjjel azt álmodtam, hogy egy lövészhadosztály parancsnoka voltam, és támadást irányítottam a Kárpátokban. A törzskarral együtt valami tanyafélére érkeztünk. Egy ünneplőbe öltözött idős ruszin fogadott bennünket. Tejjel kínált, és fehér nemezkalapját levéve a legtisztább németséggel így szólt: „Idd meg tábornok! Ennek a tejnek csodálatosan gyógyító ereje van.” Én meg is ittam, és egy csöppet se csodálkoztam, hogy a ruszin bizalmasan megveregeti a vállamat. Aztán hegyek közt haladtunk, de az már nem a Kárpátokban volt, hanem valahol Afganisztánban, valami zergeösvényen… Igen, éppenséggel zergeösvényen: kő és barna kavics gurult a lábunk alól, odalent egy völgy túlsó oldalán pedig vakító nap sütötte, buja déli táj látszott…. Enyhe huzat meglebbentette az iratokat az asztalon, és az ablak kitárt szárnyai közt kihömpölygött. Kornyilov távolba révedő, elködlő tekintete valahol a Dnyeperen túl kóborolt, a hepehupás lejtőkön meg a bronzbarna foltokra szabdalt réteken. Romanovszkij követte Kornyilov tekintetét, és észrevétlen sóhajjal maga is a Dnyeper csillámpala fényű tükörsima, csendes felszínére, az ősz eleji finom párafátyollal födött mezőkre fordította szemét. 17 A 3. lovas hadtest és a Bennszülött Hadosztály Pétervár ellen dobott csapatai nyolc vasútvonal óriási szakaszain vonatozgattak előre. Revel, Vezenberg, Narva, Jamburg, Gatcsina, Szomrino, Virica, Csudovo, Gdov, Novgorod, Dno, Pszkov, Luga és a többi közbenső meg kitérő állomás is zsúfolásig tömve volt el-elakadó, lassan döcögő szerelvényekkel. Az ezredek kívül estek a felsőbb parancsnoki kar minden erkölcsi befolyásán, a széttagolt századok elvesztették a kapcsolatot egymással. A zűrzavart csak még jobban fokozta, hogy a hadtest a mellé beosztott Bennszülött Hadosztállyal útközben hadsereggé fejlődött. Némileg át kellett csoportosítani a szerelvényeket, össze kellett szedni és átirányítani a szétszórt egységeket. Mindez persze óriási fejetlenséget, értelmetlen és gyakran egymásnak ellentmondó intézkedéseket szült, még forróbbra hevítette az amúgy is feszült, ideges légkört. A Kornyilov-hadsereg szerelvényei egész úton a vasutas munkások és tisztviselők ellenállásába ütköztek, de az akadályokat egymás után legyűrve, lassan hömpölyögtek Pétervár felé, összetorlódtak a gócpontokon, aztán megint szétfolytak, egyik erre, másik arra. A vagonok vörös ketreceiben, a nyergetlen, koplaló lovak mellett koplaló doni, usszuri, orenburgi, nyercsinszki és amuri kozákok, ingusok, cserkeszek, kabardok, oszétek, dagesztániak tolongtak. Az indulásra váró szerelvények óraszámra vesztegeltek egy-egy állomáson; lovasok sűrű csapatokban kiözönlöttek a vagonokból, mint a sáskahad, zsúfolásig elárasztották a pályaudvarokat, ott nyüzsögtek a vágányokon, felfaltak minden ehetőt, amit a korábban erre haladó szerelvények még meghagytak; suttyomban ezt is, azt is lopkodtak a lakosságtól, kirabolták az élelmiszerraktárakat. Kozák nadrágok sárga és vörös oldalsávjai, nyalka dragonyosmenték, kaukázusi cserkeszkaftánok… A színekben oly fukar északi természet sohasem látta még a színeknek ilyen gazdag vegyülékét. Augusztus 29-én Pavlovszk környékén a Bennszülött Hadosztály 3. dandárja Gagarin herceg parancsnoksága alatt már érintkezésbe is került az ellenséggel. A hadosztály élén haladó ingus és cserkesz ezred szétszedett vágányokra szaladt; kiszálltak a vonatból, és lóháton indultak tovább Carszkoje Szelő felé. Az ingusok lovas járőrei egészen Szomrino állomásig hatoltak. Az ezredek lassított ütemben fejlesztették ki a támadást, szorongatták a gárdistákat, és várták, mikor ér már oda a hadosztály többi egysége is. Csakhogy ezek még Dnóban voltak, hogy útnak indítsák őket. Némelyik még eddig az állomásig sem jutott el. Bagration herceg, a Bennszülött Hadosztály parancsnoka, az állomástól nem messzire fekvő birtokán tartózkodott, várta a többi csapat összpontosítását, és nem merte megkockáztatni, hogy lóháton vonuljon Viricáig. 28-án a következő távirat másolatát kapta az északi front parancsnokságától: „Kérem, közölje a 3. hadtest parancsnokával, az 1. Doni, az Usszuri és a Bennszülött Hadosztály parancsnokával a legfőbb főparancsnok parancsát: ha előre nem látott körülmények következtében nehézségekbe ütköznék a vasúton történő csapatszállítás, a hadosztályok a legfelsőbb főparancsnok parancsa szerint tábori menetben folytassák útjukat. 1917. augusztus 27. 6411. sz. Romanovszkij” Bagration reggel 9 óra tájban telefonon értesítette Kornyilovot, hogy 6 óra 40 perckor a pétervári körzet törzskari főnöke, Bagratunyi ezredes közvetítésével parancsot kapott Kerenszkijtől: fordítson vissza azonnal minden szerelvényt. Közölte, hogy a gacski kitérő állomás és Oregyezs állomás közötti szakaszon megrekedtek a szerelvények, mert a vasút – az Ideiglenes Kormány rendelkezése szerint – nem ad tárcsajelzést. Jóllehet Kornyilov döntése a következőképpen hangzott: „Bagration hercegnek. Folytassa a vasúti csapatszállítást. Ha vasúton mégis lehetetlennek bizonyul, lóháton vonuljon Lugáig, ott teljes mértékben álljon Krimov tábornok rendelkezésére” – Bagration mégsem mert lóháton nekivágni, kiadta a parancsot: a hadtestparancsnokság szálljon vonatra. Azt az ezredet, amelyben egykor Jevgenyij Lisztnyickij szolgált, az 1. Doni Kozák Hadosztály állományába tartozó többi ezreddel együtt a Revel–Vezenberg–Narva vonalon tolták Pétervár felé. 28-án délután öt órakor az ezred két századából álló csapatszállítmány megérkezett Narvába. A szállítmányparancsnok megtudta, hogy éjjel nem lehet tovább indulni, mert Narva és Jamburg között elromlott az út, a vasutas zászlóalj egy részét külön vonattal irányították oda, és reggel, ha addig sikerül helyreállítani a síneket, útnak indítják a szerelvényt. A szállítmány parancsnoka kénytelen-kelletlen beleegyezett. Káromkodva mászott vissza kocsijába, elmondta a tiszteknek, mi az újság, és leült teázni. Borús éjszaka szállt a tájra. Az öbölből átható-éles nyirkos szél fújt. A vágányon, a kocsikban tompán beszélgettek a kozákok; a lovakat idegesítette a vonatfütty, és dühösen dobbantottak patájukkal a deszkapadlóra. A szerelvény végén fiatal kozák hang énekelt, panaszkodott a sötétben, nem tudni, kinek: Isten veled, város, falu, Isten veled szülőhazám, Isten veled, virágszálam, Gyönyörű szép kis tubicám! Alkonyaitól virradatig Hej de hányszor feküdtem karodba! Alkonyattól virradatig Mostan puskát szorítok markomba… A raktár szürke tömbje mögül egy ember jött elő. Megállt. Hallgatta az éneket. Végignézett a sárga fényfoltokkal telepettyezett síneken, és határozottan a szerelvény felé indult. Lépései tompán koppantak a talpfákon, és semmibe vesztek, mikor lelépett róluk, és a keményre taposott agyagos földön haladt tovább. Amikor elballagott a legutolsó vagon mellett, a nótát abbahagyva megszólította az ajtónálló kozák. – Ki az? – Mér, neked ki kéne? – felelte kelletlenül, és továbbállott. – Mit mászkálsz itt éccaka? Vigyázz, mer mink el szoktuk nadrágolni az ilyen gazembereket! Azt nézed, ugyi, mit lehetne elemelni? Az ember nem válaszolt, elment a szerelvény közepéig, és az egyik vagon ajtaja résén bedugta a fejét: – Melyik század ez? – Ez az őrizetes század – röhögött valaki a sötétségből. – No, nem… Komolyan kérdem… – A második. – Hát a negyedik szakasz hol van? – Elölről a hatodik vagonban. A mozdonytól számított hatodik vagonban három kozák cigarettázott. Egyikük guggon ült, a másik kettő meg állt mellette. Némán bámultak a közeledő idegenre. – Adjon Isten, földik! – Fogadj Isten – felelte az egyik, és még jobban szemügyre vette a jövevény arcát. – Hát Nyikita Dugin él-e még? Itt van? – Itt vagyok – felelte éneklő tenorján a guggoló, felállt, és csizmája sarkával szétnyomta a cigarettát. – Nem ismerlek meg. Ki fia-borja vagy? Hunnét jössz? – Előrenyújtotta szakállas arcát, iparkodott felismeri a köpenyes, gyűrt katonasapkás ismeretlen vonásait, aztán hirtelen csodálkozva rikkantotta el magát: – Ilja! Buncsuk! Édes cimborám, hát te hunnét cseppentél ide? Nem eresztette ki kérges markából Buncsuk kezét, közelebb hajolt hozzá, és halkan azt mondta: – Ezek mind a mi embereink. Tőlök ne tarcs! De hogy kerülsz te ide? Mondjad mán, a macska rúgjon meg! Buncsuk kezet fogott a többi kozákkal is, aztán megtört, tompán kongó hangon mondta: – Pityerből jöttem. Alig akadtam rátok. Fontos dolgom van veletek. Jól meg kell beszélni. Nagyon örülök, pajtás, hogy épségben-egészségben látlak. Elmosolyodott. Nagy homloka alatt melegen, tartózkodóan, vidáman fénylett a szeme, széles, négyszögletes szürke arcában fehéren villogott a foga. – Megbeszélni? – énekelte a szakállas tenor. – Tiszt vagy, oszt mégse veted meg a mi kompániánkat? No, köszönjük szépen, Iljusa, áldjon meg az Isten érte, mer mink már hírébül sem ismerjük az emberséges beszédet… – hangjában kedélyes, szelíd nevetés tónusa rezgeti. Buncsuk ugyanolyan barátságos tréfával vágott vissza: – Elég már. Eleget rontottad a levegőt! Te mindig bolondozol. Folyton bohóckodol, pedig mán a térgyedet veri a szakállad. – A szakállt akármikor leborotválhatjuk… De mondd csak, mi újság van abba a Pityerbe? Kitört a zavargás? – Gyerünk a kocsiba – ajánlotta Buncsuk sokat ígérő hangsúllyal. Bemásztak a vagonba. Dugin félretologatott valakit a lábával, és halkan így szólt: – Keljetek fel, fiúk! Nekünk való ember jött látogatóba. Na, siessetek, katonák, szaporán. A kozákok köhögve, krákogva egymás után felálltak. Egy lóverejték- és dohányszagú nagy kéz óvatosan hozzáért, és a sötétségben végigtapogatta az egyik nyeregre telepedett Buncsuk arcát. – Buncsuk? – kérdezte egy olajosan ömlő, öblös basszus. – Én vagyok. Hát ez kicsoda? Csikamaszov? – Én, én. Adjon Isten, cimbora! – Adjon Isten! – Mingyán szaladok, hívom a fiúkat, a harmadik szakaszbul. – Jól van, csak igyekezz! A 3. szakasz majdnem teljes egészében eljött, csak ketten maradtak a lovakkal. A kozákok sorba odamentek Buncsukhoz, odanyújtották kérges kezüket, lehajoltak hozzá, és a lámpás fényénél fürkészve nézték széles, mogorva arcát; hol Buncsuknak, hol Ilja Mitricsnek, hol Iljusának szólították, de mindegyikük hangjában egyformán meleg bajtársi üdvözlet csengett. A kocsiban nemsoká fülledt lett a levegő. A deszkafalakon fényfoltok táncoltak, otromba árnyékok imbolyogtak és nőttek óriásira. A lámpás füstölgő, zsíros lánggal égett, mint a fáklya. Buncsukot figyelmesen arccal a fény felé ültették. Az elülsők guggoltak, a többiek állva formáltak köréje szorosan zárt karikát. A tenor hangú Dugin megköszörülte a torkát: – A minap megkaptuk a leveled, Ilja Mitrics, de tülled magadtól szeretnénk hallani, mit tanácsolsz: mit csináljunk ezután. Ládd, Pityer felé visznek bennünket: hát mit csináljunk? – Látod, milyen a helyzet, Mitrics – kezdte az ajtónál álló kozák, akinek ráncos fülcimpájában fülbevaló fityegett; ezt a kozákot sértette meg egyszer Lisztnyickij, amikor nem engedte, hogy teát főzzenek a lövészárok védőlemezén –, dörgölőznek hozzánk mindenféle agitátorok, igyekeznek lebeszélni bennünket. Aszongyák, ne menjetek Pétervárra, nincs értelme egymás ellen harcolni, meg más efféléket beszélnek. Meghallgatni meghallgatjuk őket, de nem nagyon hisszük a szavát egynek se. Idegen nekünk ez a népség. Lehet, hogy becsapnak, akkor oszt mehetünk Kukutyinba zabot hegyezni. Ki lát beléjük? Ha nem megyünk, Kornyilov ránk uszítja a cserkeszeket, abbúl megin csak vérontás lesz. Te kozák vagy: mifajtánk, neked jobban hiszünk. Köszönjük is, hogy Pityerbül mindig írtál egy-egy levelet, az újságokat is köszönjük… Bevallom, itt nagyon szűkébe vótunk a papirosnak, de amióta újságokat kapunk… – Mit fecsegsz, lefetyelsz összevissza, te bivaly? – szakította félbe az egyik felháborodva. – Azér, mer te olvasni se tudsz, azt hiszed, mindenkinek olyan setét a feje, mint a tied? Mintha mink csak cigarettapapírnak használtuk vóna az újságot? Sokszor fejétül farkáig elolvastuk az egészet, bizony, Ilja Mitrics. – Hazudott a piszkos disznó! – Még hogy cigarettapapírnak! Na, e jól megmondta! – Olyan hülye, mint egy tucskó! – Nem úgy értettem, cimborák! – mentegetőzött a fülbevalós kozák. – Először persze hogy elolvastuk az újságokat!…. – Tik magatok olvastátok? – Hát mink nem tanultunk írás-olvasást, csak arra mondom, hogy egyáltalába mégis elolvastuk, csak azután téptük el cigarettapapírnak… Buncsuk fukarul mosolyogva ült egy nyergen, nézegette a kozákokat; kényelmetlen volt ülve beszélnie, felállt és háttal a lámpásnak fordulva, lassan, erőltetve kezdte: – Pétervárott semmi keresnivalótok sincs. Nincs ott semmiféle zavargás sem. Tudjátok, miért küldenek oda benneteket? Megbuktatni az Ideiglenes Kormányt… Ezér! És ki vezet oda benneteket? Egy cári tábornok: Kornyilov. Miért kell neki onnan kipiszkálnia Kerenszkijt? Hogy ő maga üljön a helyére. Jól vigyázzatok, kozákok! A fajármot le akarják lökni a nyakatokról, de aztán másikat akasztanak rá: acéljármot! Két rossz közül mindig a kisebbiket kell választani. Nem igaz? Csak gondoljátok meg: a cár alatt pofoztak benneteket, a háború tüzéből a ti kezetekkel akarták kikapartatni a gesztenyét maguknak. Kerenszkij alatt is kapargatják, de legalább nem ütnek-vernek. De egészen másképp lesz Kerenszkij után, ha a hatalom a bolsevikokra száll át. A bolsevikok nem akarnak háborút. Ha a kezükbe kerülne a hatalom, rögtön béke lenne. Én nem vagyok híve Kerenszkijnek, barátja az ördög! Mind egy húron pendülnek ezek! – Buncsuk elmosolyodott, és homlokáról az izzadságot törölgetve folytatta: – De figyelmeztetlek benneteket, ne ontsatok a munkások vérét. Ha Kornyilov jön, akkor Oroszország térdig fog gázolni a munkások vérében. Kornyilovtól nehezebb lesz elragadni a hatalmat, nehezebb lesz átadni a dolgozó nép kezébe. – Várj csak egy kicsit, Ilja Mitrics! – mondta a hátsó sorokból előlépve egy alacsony kozák, ugyanolyan tömzsi, mint Buncsuk. Megköszörülte torkát, megdörzsölte vén tölgy vízmosta gyökeréhez hasonló, hosszú karjait, és Buncsukra tekintett mosolygós, világoszöld szemével, mely tapadós volt, mint a zsenge levél. – Az elébb járomról beszéltél… Hát a bolsevikok milyen jármot akasztanak ránk, ha megkaparincsák a hatalmat? – Mi az, te a magad kezével akarsz jármot akasztani magadra? – Hogyhogy a magam kezével? – Úgy! Hát a bolsevikok alatt ki lesz hatalmon? Te leszel, ha téged választanak, vagy Dugin, vagy ez a bácsi itt. Választott hatalom lesz: szovjet. Érted már? – És legfelül ki lesz? – Megint csak az, akit majd megválasztanak. Ha téged választanak, te leszel legfelül. – Ejha! Nem füllentesz te, Mitrics? A kozákok jót kacagtak, mind egyszerre kezdett beszélni, még az ajtónál álló őr is odament egy pillanatra, és beleelegyedett a beszélgetésbe: – Hát a főddel mi lesz? – Nem veszik el tőlünk? – Véget vetnek-e a háborúnak? Vagy tán most csak ígérgetik, hogy pártjokra álljunk? – Mondjál el nekünk mindent, de őszintén! – Mer mink csak setétbe tapogatózunk. – Idegennek hinni veszedelmes dolog. No, beszélj, minél többet… – Tennap egy kis matróz Kerenszkijről siránkozott, mink meg a hajánál fogva kipenderítettük a vagonbúl. – „Tik – óbégatta – kondrivaló-cijonisták* vagytok!”… Fura szerzet vót. – Nem értjük mink ezeket a szavakat. Azt se tudjuk, mi fán terem némely része. Buncsuk jobbra-balra forogva tapogatta szemével a kozákokat, várta, míg elcsitulnak. Vállalkozásának sikerével szemben eleinte érzett bizalmatlansága eltűnt, és most, miután úrrá lett a kozákok hangulata felett, már biztosan tudta, hogy mindenáron j feltartóztatja a szerelvényt Narvában. Egy nappal ezelőtt, mikor jelentkezett a Pétervári Kerületi Pártbizottságnál, és agitátornak ajánlkozott az 1. Doni Hadsztály Pétervár felé közeledő csapatai között végzendő munkára, biztos volt a sikerben, de mikor eljutott Narváig – megingott a reménye. Tudta, hogy a kozákokkal valahogy másképpen kell beszélni, és ijedten érezte, hogy talán nem is tud majd szót érteni velük, mert mikor kilenc hónappal ezelőtt visszatért a munkások legsűrűjébe, és megint elválaszthatatlanul összeforrott velük, megszokta, hogy valahányszor felszólal, már fél szavakból megértik, de itt a földijei közt más nyelvre, félig elfelejtett, feketeföld szagú nyelvre, gyíkügyességre, különösen nagy meggyőző erőre van szükség, hogy ne csak megpörkölje, hanem lángra is gyújtsa őket, lekaparja róluk a fegyelmezetlenségtől való, évszázadok során rájuk rétegeződött félelmet, kigyúrja belőlük a tespedtséget, és a maguk igazának érzését csepegtesse beléjük, hogy maga után vezesse őket. Eleinte, mikor megszólalt, tulajdon fülével is érzett hangjában valami bizonytalan botladozást, hamis modorosságot, mintha bizonyos távolságból hallgatta volna zamattalan szavait: félt, hogy a felsorakoztatott érvek nem győzik meg a kozákokat, kínlódva kutatott fejében, nagy. súlyos szókolosszusokat keresgélt, hogy törjön-zúzzon velük… És ehelyett kimondhatatlan keserűséggel azt érezte, hogy szappanbuborékok: súlytalan frázisok röppennek fel ajkáról, fejében meg síkos, meddő gondolatok gabalyodtak egymásba. Forró verejték égette testét. Súlyosan zihálva beszélt. Egyetlen gondolat fúródott keresztül agyán, mint a puskagolyó: „Olyan nagy dolgot bíztak rám – én meg elkontárkodom… Nem tudom értelmesen fűzni a szavakat… És egyáltalában: mi lelt engem? Más az én helyemben ezerszer jobban beszélne, és meg is győzné őket… A fene egye meg, de tehetségtelen vagyok!” A zöldes, tapadós szemű kozák, aki a járomról kérdezősködött, kizökkentette a kábaságnak ebből a kellemetlen állapotából; az ezután kifejlődött beszélgetés lehetőséget nyújtott, hogy teljesen felocsúdjék, megemberelje magát. Maga is csodálkozott önmagán, érezte, hogy rendkívüli erő ömlik belé, és most már válogathat az élesre köszörült, metsző szavak bő készletében; tűzbe jött, felbuzogó lelkesedését a külső nyugalom álarca alá rejtve, nyomatékkal, epésen verte vissza a csípős kérdéseket, irányította a beszélgetést, mint a lovas, aki megjuhászította az eddig nyereg alá töretlen tajtékzó paripát. – De mondd csak, mér rossz az az Alkotmányozó Gyűlés? – Hisz a ti Lenineteket is a németek szállították haza… nem? Hunnét került elő… Az égből pottyant? – Mitrics, te a magad jószántából jöttél, vagy küldött valaki? – Kié lesz a Doni Kozák Seregkörzetnek a födje? – Mér éltünk vóna rosszul a cár alatt? – A mensevikek is a nép javát akarják? – Megvan nekünk a Seregkörzetünk, népi hatalom van ott: minek minekünk a szovjet? – kérdezték a kozákok. Éjfél után oszlott szét a hallgatóság. Elhatározták, hogy másnap reggel mindkét század gyűlést rendez. Buncsuk éjszakára is ottmaradt a vagonban. Csikamaszov azt ajánlotta, hogy együtt aludjanak. Mikor elalvás előtt keresztet vetett és elhelyezkedett, figyelmeztette Buncsukot: – Biztosan egészen nyugodtan fekszel le, Ilja Mitrics, de bocsáss meg: minálunk, pajtás, egy kis tetű is kerül. Ne haragudjál, ha összeszedsz egy csomót. Bánatunkban olyan egészséges tetűt tenyésztettünk itt ki, hogy szörnyű! Mindegyik akkora, mint egy holmogorszki bornyú. – Hallgatott egy darabig, aztán halkan megkérdezte: – Ilja Mitrics, miféle nácijóból származik az a Lenin? Szóval, hun született, nőtt fel? – Lenin? Orosz. – Csakugyan? – Persze, orosz. – Nem, pajtás, úgy látszik, te rosszul hallottad – dörmögte Csikamaszov saját felsőbbsége tudatának árnyalatával. – Tudod, milyen vérbűl ered? Mifajtánk. A doni kozákok közül való, a szalszki körzetbűl. Velikoknyazsenszkaja* sztanyicába született, érted? Tüzér vót, azt mondják. Megjárós arca van, mint a legtöbb aldoni kozáknak, egészséges orcája, szép szeme… – Honnan hallottad? – A kozákok beszélték egymás közt. Hallottam. – Nem, Csikamaszov! Lenin orosz, a szimbirszki kormányzóságban született. – Nem! Nem gondolnám. Sőt, egyáltalán nem hiszem! Pugacs nem kozák? Hát Sztyepan Razin? És Jermak Tyimofejevics? Ez is az! Aki csak fellázította a szegény népet a cárok ellen, az mind a kozákok közül került ki. Te meg azt mondod, hogy a szibériai kormányzóságba való. Még hallani is fáj ilyesmit, Mitrics… Buncsuk mosolyogva kérdezte: – Szóval azt beszélik, hogy kozák? – Kozák is, csak most nem árulja el. Én, mihint egy pillantást vetek valakinek az arcára, rögtön megismerem. – Csikamaszov rágyújtott, és Buncsuk arcába sűrű mahorkaszagot fújva, gondba merülten elköhintette magát. – Csudálkozok is, meg hajbakapásig vitatkoztunk is rajta: ha ez a Vlagyimir Iljics ilyen magunkszőrű kozák, tüzér, hát akkor hunnét vette azt az óriási tudománt? Azt mondják, hogy a háború elején német fogságba esett, ott tanult, mikor osztán minden tudomány a fejébe vót, elkezdte lázítani az ottani munkásokat, a tudósoknak meg jól odamondogatta az igazságot. Halálra is ijedtek tülle. „Eredj haza, te nagyhomlokú – azt mondják –, Isten hírével, mert olyan nagy kalamajkába keversz bennünket, hogy egész életünkbe sem evickélünk ki belőle!” Avval hazaküldték Oroszországba, mert megijedtek, hogy felnyitja a munkások szemét. Tyű, pajtás, az csak az okos ember! – mondogatta Csikamaszov nem minden dicsekvés nélkül, és boldogan elnevette magát a sötétben. – Te láttad mán ütet, Mitrics? Nem? Kár. Azt mondják, óriási koponyája van! – Köhögött, vörös füstkévét eresztett ki az orra lyukán, és utolsókat szippantva így folytatta: – Ilyeneket kéne szülni az asszonyoknak mentül többet. Ez aztán a bátor fickó! Hej, nem egy cárnak csinál még gajibát… Nem, Mitrics, csak ne is vitatkozz velem: ez az Iljics – kozák, mint mink… Minek annyit csűrni-csavarni a dolgot. A szibériai kormányzóságban nem teremnek ilyen legények. Buncsuk hallgatott, sokáig feküdt mosolyogva, és nem hunyta be a szemét. Nem egyhamar aludt el, csakugyan sűrűn ellepték a tetvek, égető, gyötrelmes viszketést okozva mászkáltak az inge alatt; mellette Csikamaszov sóhajtozott, vakarta testét, majd egy prüszkölő, nyugtalan ló hessegette el szeméről a szendert. Egyszer már majdnem elaludt, de a civakodó lovak folyton összerúgták a patkót, toporzékoltak és dühösen fel-felsivítottak. – Ne csintalankodj, a fene egyen meg!… Hó! Hóha! A nyavalya törjön ki! – kiáltotta álmos tenor hangján Dugin, és valami súlyos tárggyal megütötte a legközelebbi lovat. Buncsuk, akin a tetvek mindjobban elhatalmasodtak, ide-oda hánykolódott, aztán a másik oldalára fordult. Bosszúsan megállapította, hogy az álom hosszú időre elszállt, és a holnapi gyűlésre gondolt. Megpróbálta elképzelni, miben nyilvánul majd meg a tisztek ellenállása, aztán elnevette magát: „Biztosan elszaladnak, ha a kozákok egyhangúan tiltakozni kezdenek, egyébként hát a fene ismeri őket. Mindenesetre beszélek a helyőrségi bizottsággal.” Önkéntelenül eszébe jutott egy háborús epizód: az 1915 októberi roham, azután az emlékezete – mintha megörült volna, hogy ismerős, kitaposott csapásra irányították – makacsul és kárörömmel egymás után elébe tolta az emléktöredékeket: elesett orosz és német katonák arcát, csúnya pózait, száz hangú beszédet, valaha látott tájak színtelen, idő koptatta darabjait, soha ki nem mondott, valahogy örökre megőrzött gondolatokat, ágyúdörgés belül alig hallható visszhangját, a géppuska ropogását, a heveder súrlódását, egy bravúros dallamot, a valaha annyira szeretett nő alakjának fájdalmasan szép, picikét halvány vonalát és megint a háború foszlányait: elesetteket, a beroggyant közös sír halmait… Buncsuk elkezdett izegni-mozogni, felemelkedett, leült, hangosan mondta-e vagy gondolta: „Halálomig fogom hordozni ezeket az emlékeket, de nemcsak én, hanem mindenki, aki ép bőrrel került ki a háborúból. Hányat tettek nyomorékká! Csúfot űztek az életből!… Átkozott gazemberek!… Halálotokkal sem vezeklitek le ezt a bűnötöket!” És megint eszébe jutott Lusa, a háborúban elesett pétervári vasmunkás tizenkét éves lánya, a barátjáé, akivel valamikor együtt dolgoztak Tulában. Este a körúton sétált. Lusa – ez a szögletes, törékeny süldőlány – a legszélső pádon ült, hetykén szétvetette vékony lábát és cigarettázott. Arca hervadt, szeme fáradt, a koraérettségtől megnyúlt, kifestett ajkai szögletében keserűség búvik meg. „Nem ismer meg, bácsi?” – kérdezte rekedten, hivatásos betanultsággal, felállt, aztán egészen gyermekiesen, tehetetlenül és keservesen sírva fakadt, összegörnyedt, és Buncsuk könyökéhez nyomta a fejét. Buncsuk majd megfúlt a lelkébe tóduló, gázként fojtogató gyűlölettől; sápadtan, fogcsikorgatva nyögött egyet. Azután sokáig dörzsölgette szőrös mellét; ajka remegett; úgy rémlett, mintha a gyűlölet meleg salakcsomóként forrna mellében, izzásával akadályozná a lélegzést, és az okozná ezt a fájdalmat baloldalt, a szíve alatt. Egészen reggelig nem aludt el. Virradatkor pedig megsárgulva, még komorabban, mint máskor, a vasutasok bizottságához indult, megállapodott velük abban, hogy nem engedik ki Narvából a kozák szerelvényt. Egy óra múlva elindult, hogy megkeresse a helyőrségi bizottság tagjait. Nyolc óra tájban visszatért a. szerelvényhez. Az enyhe reggeli hűvösséget egész testével érezve haladt visszafelé, homályosan örült utazása várható sikerének is, a napnak is – amely átmászott a raktár rozsdás pléhtetején – meg a valahonnan odaszálló dallamos, éneklő árnyalatú női hangnak is. Hajnal előtt szilaj, rövid, bő zápor zúdult végig a tájon. A vágányok mentén felázott a homokos föld; apró patakok nyoma kacskaringózott végig rajta, az eső édeskés szagát lehelte, és felületén, ott, ahová egy-egy esőcsepp koppant, alig felszáradt piciny gödrök sűrű vetését őrizte még, mintha ragya verte volna. Sárral telefröcskölt magas szárú csizmában és köpenyben egy tiszt járta körül a szerelvényt, és Buncsuk felé tartott. Buncsuk megismerte Kalmükov kapitányt, egy kissé meglassította a lépést, várt. Találkoztak. Kalmükov megállt. Ferde fekete szeme hidegen csillogott. – Buncsuk zászlós?! Te szabadlábon vagy? Ne haragudj, de én nem fogok veled kezet…. Keményen összeszorította ajkát, és köpenye zsebébe dugta kezét. – Nem is akarok kezet nyújtani neked… Kicsit elsietted a dolgot – felelte gúnyosan Buncsuk. – Mi az, az irhádat mented? Vagy… Pétervárról jöttél? Csak nem az az aranyos Kerenszkij küldött? – Mi ez: vallatás? – Nem, csak jogos érdeklődés az egykor megszökött ezredtárs sorsa iránt. Buncsuk elfojtott mosollyal vállat vont. – Megnyugtathatlak: nem Kerenszkijtől jöttem. – De hiszen ti most a közelgő veszély láttán, meghatóan összeborultok. Nohát mégis, micsoda vagy? Vállpántod nincs, katonaköpenyben jársz… – Kalmükov finnyásan vonagló orrcimpával, megvetően és szánakozva mérte végig Buncsuk hajlott alakját: – Politikai vigéc? Kitaláltam? – A feleletet meg sem várva sarkon fordult, és lendületes léptekkel elindult. Dugin a maga vagonjánál várta be Buncsukot. – Hun maradsz? A gyűlés mán megkezdődött. – Miféle gyűlés? – Kalmükov, a kapitányunk odajárt. Máma kocsikázott vissza Pétervárrúl egy mozdonyon. Összehítta a kozákokat. Az imént indult is, hogy telebeszélje a fejöket. Buncsuk ott vesztegelt még egy darabig. Arról faggatta Dugint: mikor vezényelték Pétervárra Kalmükovot. Megtudta, hogy a kapitány csaknem egy hónapig volt távol. „Ez is egyike a forradalom hóhérainak, akiket Kornyilov a gránátvetés tanulmányozása címén küldött Pityerbe. Szóval: megbízható kornyilovista. Na, rendben van!” – kóvályogtak benne a gondolattöredékek, és Duginnal a gyűlés színhelye felé indult. A raktár mögött szürkészöld léckerítést formál a sok kozák gimnasztyorka és köpeny. Középen tisztekkel körülvéve, fenekével felfelé fordított hordón állt Kalmükov, és élesen, tagoltan kiabálta: – …végigküzdeni a végső győzelemig! Bíznak bennünk, és mi méltók leszünk a bizalomra. Most pedig felolvasom Kornyilov tábornoknak a kozákokhoz intézett táviratát. Túlságos sietséggel húzott elő zubbonya oldalsó zsebéből egy gyűrött lapot, és összesúgott a szerelvényparancsnokkal. Buncsuk és Dugin odament, s elvegyült a kozákok között. „Kozákok, kedves földieim! – olvasta Kalmükov hatásosan és nem minden emelkedettség nélkül. – Vajon nem a mi őseink vére hullása árán bővültek, gyarapodtak az orosz állam határai? Vajon nem a ti lenyűgöző vitézségetek, hőstetteitek, áldozataitok és hősiességetek árán lett hatalmas a nagy Oroszország? Ti, a csendes Don szabad fiai, a Kubán, a szilaj Tyerek daliái, ti, az uráli, orenburgi, asztrahanyi, szemirecsenszki és szibériai sztyeppek és hegyek, a távoli Zabajkalje, az Amur és az Usszuri merész röptű sasai, mindig vigyáztatok zászlaink becsületére és dicsőségére, és az orosz föld tele van atyáitok, nagyapáitok hőstetteiről szóló legendákkal. Most elkövetkezett az óra, amikor nektek kell a haza segítségére sietnetek. Azzal vádolom az Ideiglenes Kormányt, hogy intézkedéseiben nem határozott, nem tud és nem képes kormányozni, eltűri, hogy a németek tetszésük szerint garázdálkodjanak az ország területén; erről tanúskodik a kazanyi robbanás is, ahol körülbelül egymillió lövedék robbant fel, és tizenkétezer géppuska pusztult el. Sőt, a kormány egyes tagjait nyílt hazaárulással vádolom; e vád bizonyítására elmondom, hogy amikor augusztus 3-án a Téli Palotában részt vettem az Ideiglenes Kormány minisztertanácsán, Kerenszkij és Szavinkov miniszter rámutatott, hogy nem lehet mindent elmondani, mert a miniszterek között vannak megbízhatatlan emberek is. Világos, hogy ilyen kormány csakis a pusztulás felé vezetheti az országot; hogy ilyen kormánynak nem lehet hinni, és ilyen kormánnyal nem lehet megmenteni ezt a szerencsétlen Oroszországot… Ezért, amikor az Ideiglenes Kormány ellenségeink kívánságára tegnap azt követelte tőlem, hogy mondjak le hadseregfőparancsnoki tisztségemről, én mint kozák, lelkiismereti és becsületbeli kötelességemnek tartottam, hogy megtagadjam e követelés teljesítését, mert többre becsülöm a hősi halált, mint a gyalázatot és a hazaárulást. Kozákok, orosz hon bajnokai! Megígértétek, hogy velem együtt felkeltek a haza megmentésére, ha én ezt szükségesnek ítélem. Ütött az óra – hazánk a pusztulás szélén áll! Én nem engedelmeskedem az Ideiglenes Kormány utasításainak, és a szabad Oroszország megmentése érdekében szembeszállók vele és felelőtlen tanácsadóival, akik eladják a hazát. Ne engedjétek elhalványulni a csodálatosan vitéz kozákság becsületét és dicsőségét, mert csak így menthetitek meg a hazát is, és a forradalom útján kivívott szabadságot is. Engedelmeskedjetek hát, és teljesítsétek parancsaimat! Kövessetek! 1917. augusztus 28-án. Kornyilov tábornok, legfelsőbb főparancsnok” Kalmükov elhallgatott. Aztán a papírlapot összehajtogatva megint elkiáltotta magát: – A bolsevikok és Kerenszkij ügynökei akadályt gördítenek csapataink vasúton való szállítása elé. De parancsot kaptunk a legfelsőbb főparancsnoktól: ha lehetetlennek bizonyul a vasúti csapatszállítás, lóháton vonuljunk Pétervár ellen. Így hát ma el is indulunk. Készüljetek fel a kiszállásra! Buncsuk goromba könyökléssel a tömeg közepére furakodott. Nem ment el a tisztek gyűrűjéig; megállt és harsány szónoki hangon azt kiáltotta: – Kozák bajtársak! Engem a pétervári munkások és katonák küldtek hozzátok. A forradalom leverésére, testvérgyilkos háborúba visznek benneteket. Ha a nép ellen akartok vonulni, ha fel akarjátok támasztani a monarchiát: menjetek!… De a pétervári munkások és katonák remélik, hogy nem lesztek Káinok. Meleg testvéri üdvözletüket küldik nektek, és nem ellenségeiknek, hanem szövetségeseiknek akarnak tekinteni benneteket… Nem engedték, hogy befejezze mondanivalóját. Csillapodni nem akaró lárma keletkezett. Az üvöltés vihara szinte lesodorta Kalmükovot a hordóról. Meghajolva, gyors léptekkel Buncsuk felé indult, néhány lépésnyire megállt, hirtelen sarkon fordult. – Kozákok! Buncsuk zászlós tavaly megszökött a frontról: ezt ti is jól tudjátok. Hát akkor csak nem fogjuk hallgatni ezt a gyáva árulót?! Szukin alezredes, a hatodik század parancsnoka, mennydörgő basszusával, túlharsogta Kalmükov hangját: – Letartóztatni a gazembert! Míg mi vérünket hullattuk, addig ő a front mögött igyekezett menteni a bőrét!… Fogjátok el! – Várjunk még avval az elfogással! – Csak hadd beszéljen! – Nem szabad lakatot tenni a más szájára sem. Hadd magyarázza meg a felfogását. – Letartóztatni! – Szökevények nekünk nem kellenek! – Beszélj, Buncsuk! – Vágd szecskává üket, Mitrics! – Le-ve-le! – Kuss, kutyaházi! – Vágj vissza nekik, Buncsuk, vágj vissza! Födetlen fejű, kopaszra nyírt magas kozák, az ezred forradalmi bizottságának tagja ugrott a hordóra. Izzó szavakkal intette a kozákokat: ne engedelmeskedjenek Kornyilov tábornoknak, a forradalom elfojtójának. Arról beszélt, hogy milyen pusztító a nép elleni háború. – Maga pedig, elvtárs, ne gondolja, hogy ugyanúgy lenézzük, mint a tiszt urak – fejezte be beszédét Buncsukhoz fordulva. – Örömmel fogadjuk, és tiszteljük mint a nép képviselőjét. Azért is tiszteljük, hogy amikor tiszt volt, nem sanyargatta a kozákokat, hanem testvériesen bánt velünk. Goromba szót sem hallottunk magától. Ne gondolja, hogy nekünk, tanulatlan embereknek, nincs érzékünk a bánásmód iránt: a nyájas szót a barom is megérti, hát még az ember. Szívből üdvözöljük magát, és azt izenjük a pityeri munkásoknak, katonáknak, hogy mi nem emelünk kezet rájok. Mintha üstdobot püföltek volna: a helyeslő rikkantások döreje elérte a feszültség tetőfokát, és csak lassan ereszkedve csitult el. Karcsú törzsével kétrét görnyedve, megint Kalmükov hajladozott a hordón. A szőke Don dicsőségéről és becsületéről, a kozákság történelmi küldetéséről, a kozákok és tisztek közösen ontott véréről beszélt halottsápadtan, lihegve. Kalmükovot testes szőke kozák váltotta fel. Buncsuk ellen irányuló dühös beszédét félbeszakították – karjánál fogva lerángatták a szónokot. Csikamaszov ugrott a hordóra. Úgy hadonászott a karjával, mintha fahasábot akarna széthasítani. – Nem megyünk! – kiabálta. – Nem fogunk kiszállni. A sürgönyben azt írták, hogy a kozákok segítséget ígértek Kornyilovnak… Ki kérdezett meg bennünket? Nem ígértünk mink semmit! A Kozák Szövetségi Tanács tiszti bandája ígért segítséget! Grekov csóválta annyira a farkát, hát most csak segítsen ű! Mind sűrűbben váltogatták egymást a felszólalók. Buncsuk hatalmas homlokú fejét lehajtva állt; arca szürkésvörösen sötétlett, nyakán és halántékán sebesen lüktetett a vér a duzzadt erekben. Egyre sűrűsödött az amúgy is feszült légkör. Érezni lehetett, hogy még egy perc, és valami meggondolatlan véres cselekedetben fog kirobbanni ez a feszültség. Az állomás felől csoportosan jöttek a helyőrség katonái. A tisztek otthagyták a gyűlést. Egy félóra múlva Dugin pihegve Buncsukhoz szaladt: – Mit csináljunk, Mitrics?… Kalmükov valami rosszban sántikál. Kirakják a vagonbúl a géppuskákat, lovas futárt küldtek valahová. – Gyerünk csak oda! Szedj össze vagy húsz kozákot! Szaporán! A szerelvényparancsnok kocsijánál Kalmükov és három másik tiszt géppuskát málházott lovakra. Buncsuk ért oda elsőnek. Visszanézett a kozákokra, aztán kezét köpenye zsebébe dugva kirántotta gondosan tisztított vadonatúj tiszti pisztolyát. – Kalmükov! Letartóztatlak! Kezeket fel… Kalmükov elugrott a ló mellől, csípőre kapta a kezét, aztán pisztolytáskáját tapogatta, de már nem volt ideje kivenni a revolvert: feje felett golyó süvített el; Buncsuk a lövés pukkanását megelőzve, baljós, tompa hangon kiáltotta: – Kezeket fel! A pisztoly ravasza félig lassan felemelkedett, és elővillantotta a csappantyú kis csőrét. Kalmükov összehúzott szemmel figyelte, aztán nagy nehezen felemelte kezét, és pattintgatott az ujjával. A tisztek kelletlenül átadták fegyverüket. – A kardot is parancsolja lecsatolni? – kérdezte tisztelettel egy fiatal géppuskás zászlós. – Igen. A kozákok levették a málhát a lovakról, és visszavitték a géppuskákat a vagonba. – Ezek mellé állíts őröket – fordult Duginhoz Buncsuk. – Csikamaszov letartóztatja a többit és idekíséri. Hallod, Csikamaszov? Kalmükovot meg a helyőrség forradalmi bizottságához kísérjük mi ketten. Kalmükov kapitány, tessék előremenni. – Ügyes! Nagyon ügyes! – kiáltotta lelkesen az egyik tiszt, amikor felugrott a vagonba, és szemmel kísérte a távozó Buncsukot, Dugint és Kalmükovot. – Szégyen-gyalázat, uraim! Úgy viselkedtünk, mint a gyermekek! Senkinek sem jutott eszébe, hogy idejében lepuffantsa ezt a gazfickót. Amikor Kalmükovra szegezte a revolvert, oda kellett volna durrantani egyet, és kész! – Szukin alezredes felháborodva nézett végig a tiszteken, remegő ujjal, üggyel-bajjal elővett egy cigarettát tárcájából. – Hiszen egész szakasz jött ránk… Sorra agyonlőttek volna bennünket – jegyezte meg restelkedve a géppuskás zászlós. A tisztek némán cigarettáztak, csak néha néztek egymásra. A végbement események gyorsasága megdöbbentette őket. Kalmükov, fekete bajusza hegyét harapdálva, szótlanul haladt egy darabig. Kiálló pofacsontú bal arca égett, mintha pofon vágták volna. A szembejövő lakosok csodálkozva bámulták, meg-megálltak és összesugdolóztak. Narva fölött borússá fakult az alkonyi ég. A vágányokon vörös öntvényként hevertek a lehullott nyírfalevelek; az augusztus veszítette el őket, távoztában. A templom zöld kupolája felett csókák repdestek. Valahol az állomás mögött a homályba borult mezőkön túl, már ott feküdt a hideg leheletű éj; Narvától Pszkov és Luga felé még mindig ballagtak az est ólomfehér színével alapozott rongyos felhők az égi ugaron, úttalan utakon. Az éjszaka – miután átlépte a láthatatlan határt – erősen szorongatta az alkonyatot. Kalmükov az állomás mellett hirtelen megfordult, és Buncsuk arcába akart köpni: – Gaz-em-ber! Buncsuk elkapta fejét a köpés elől, felrántotta szemöldökét, baljával sokáig szorongatta jobb keze fejét, amely makacsul a zsebébe akart siklani. – Haladj! – bökte oda nagy nehezen. Kalmükov éktelenül káromkodva indult tovább, csomószámra köpködte a mocskos szavakat. – Áruló! Renegát! De ezért még lakolsz! – kiabálta; gyakran megállt, és fenyegetően támadt Buncsukra. – Eredj! Kérlek… – kérlelte Buncsuk mindannyiszor. Kalmükov ökölbe szorította kezét, és továbblódult, lökésszerű lépésekkel haladt, mint a szakadt ló. Odaértek a szivattyúhoz. Kalmükov fogcsikorgatva azt kiabálta: – Ti nem párt vagytok, hanem a társadalom legaljasabb salakja. És ki irányít benneteket?! A német vezérkar! A bolsevikok… hhha! Nyavalyás dögök! A ti pártotokat, azt a csőcseléket mindenki megveheti, akár a kurvát!… Szemét alakok!… Eladtátok a hazát!… Én mind egy szálig gerendára akasztanálak benneteket! … Megállj átok! Eljön még az az idő… Ez a ti Leninetek harminc német márkáért eladta Oroszországot!… Bezsebelte a maga milliócskáját, és kereket oldott… az a börtöntöltelék! – Állj oda a falhoz! – kiáltotta Buncsuk elnyújtottan, elcsukló hangon. Dugin rémülten kapkodott: – Várjál, Ilja Mitrics! Mér csinálod? Várj egy kicsit! Buncsuk dühtől eltorzult, megfeketedett arccal odaugrott Kalmükovhoz, és keményen a halántékára sújtott. Megtiporta a Kalmükov fejéről lerepült sapkát, aztán a szivattyúház sötét téglafalához vonszolta a kapitányt. – Állj oda! – Mi az?! Mit akarsz?! Te!… Ne merd! Ne merj hozzám nyúlni! – bömbölte Kalmükov ellenkezve. Mikor háttal tompán nekiütődött a szivattyúház sötét falának, kiegyenesedett. – Meg akarsz ölni? – kapott észbe. Buncsuk meggörnyedve előresietett, és előrángatta revolverét, amelynek ravasza beleakadt a zseb bélésébe. Kalmükov előrelépett, gyorsan begombolt a köpenyén minden gombot. – Lőj, kutya! Lőj! Lásd, hogy tudnak meghalni az orosz tisztek… Én a halálom előtt is… A golyó beröppent nyitott szájába. A szivattyúház mögött lépcsőzetesen kapaszkodott, kanyargott a magasba a rekedt visszhang. Kalmükov a második lépésnél megbotlott, bal kezével fejéhez kapott és elesett. Meredek ívvé görbült, mellére köpte véres fekete fogait, és szinte jóízűt csettintett a nyelvével. Alig zuhant rá kiegyenesedett hátával a nedves kavicsra, Buncsuk még egyszer rálőtt. Kalmükov megrándult, oldalt fordult. Fejét hóna alá dugta, mint a szunyókáló madár, és kurta hörgés szakadt ki belőle. Dugin az első keresztútnál utolérte Buncsukot. – Mitrics… Mit csináltál, Mitrics? Mér ölted meg? Buncsuk megmarkolta Dugin vállát. Szemébe fúrta acélkemény tekintetét, és különös, nyugodt, színevesztett hangon mondta: – Vagy ők minket, vagy mi őket!… Harmadik út nincs. Vérre vérrel felelünk. Ki kit öl meg. Érted?! Az ilyeneket, mint Kalmükov, el kell pusztítani, agyon kell taposni, mint a viperát. És azt is agyon kell lőni, aki pityeregve szánakozik rajtuk… megértetted? Mért sopánkodsz miatta? Embereld meg magad! Légy kegyetlen! Kalmükov, ha megtehette volna, agyonlőtt volna bennünket, még a cigarettát se vette volna ki a szájából, te meg… Eh, te anyámasszony katonája…. Dugin feje még sokáig reszketett, foga vacogott, és valahogy esetlenül akadozott össze kivörösödött csizmás nagy lába. Némán haladtak a kis utca néptelen medrében. Buncsuk olykor-olykor hátratekintett. Fölöttük a sötétben alacsonyan tajtékzottak a kelet felé iramló fellegek. Egy résen át – mint ferde, zöld szem – tekintett le az augusztusi ég piciny darabjáról a tegnapi eső fürösztötte csorba hold. A legközelebbi keresztútnál vállára vetett fehér kendős asszony és egy katona állt szorosan egymáshoz tapadva. A katona átölelte az asszonyt, magához húzta, súgott valamit a fülébe, az asszony meg a katona mellének feszítette a karját, hátrakapkodta a fejét, és hadaró hangon azt mormogta: „Nem hiszem! Nem hiszem!” – és fojtott, fiatalos kacagással elnevette magát. 18 Augusztus 31-én Pétervárott agyonlőtte magát Krimov tábornok, akit Kerenszkij a fővárosba rendelt. Bűnbánóan tódultak a Téli Palotába a Krimov-hadsereg csapatainak küldöttségei és tisztjei. Azok az emberek, akik nemrégen még haddal vonultak az Ideiglenes Kormány ellen, most hízelegve hajbókoltak Kerenszkij előtt, és biztosították lojális érzéseikről. Az erkölcsileg szétzúzott Krimov-hadsereg még agonizált: egyes részei a tehetetlenségi erő következtében Pétervár felé vonatoztak, de ez a csapatmozdulat elvesztette minden értelmét, mert a Kornyilov-puccs vége felé közeledett, ki alvófélben volt a reakció hirtelen fellobbant bengáli tüze, és a köztársaság ideiglenes kormányzója – aki, igaz, elveszítette e napokban húsos arca pufókságát – napóleonosan mozgatta szárvédőbe szorított lábikráját, és a következő minisztertanácson már „teljes politikai stabilitásról” beszélt. A monarchista Alekszejev tábornok Krimov öngyilkossága előtt egy nappal kapta meg a legfelsőbb főparancsnoki kinevezést. A korrekt és finnyás Alekszejev tisztában volt helyzete galád kétértelműségével, s eleinte határozottan visszautasította a kinevezést, sőt később is csak azért fogadta el, mert szeretett volna könnyíteni Kornyilovnak és mindazoknak sorsán, akik így vagy úgy, de belekeveredtek a kormányellenes lázadás megszervezésébe. 31-én útközben közvetlen vonalon érintkezésbe lépett a főhadiszállással, igyekezett tisztázni, milyen álláspontot foglal el Kornyilov az ő kinevezésével és odautazásával kapcsolatban. A kínosan hosszadalmas telefonbeszélgetés rövid megszakítással késő éjszakáig tartott. Ugyanazon a napon folyt le Kornyilovnál a főparancsnoksági tiszteknek és Kornyilov bizalmas embereinek tanácskozása. Amikor felvetették előttük a kérdést: van-e értelme az Ideiglenes Kormány elleni további harcnak, a megbeszélésen részt vevők többsége a harc folytatása mellett nyilatkozott. – Kérem, fejtse ki véleményét, Alekszandr Szergejevics – fordult Kornyilov Lukomszkijhoz, aki az egész tanácskozás alatt egy szót sem szólt…. Lukomszkij mértékletes, de határozott kifejezésekkel ellenezte a testvérgyilkos viszály folytatását. – Megadjuk magunkat? – kérdezte Lukomszkijt ingerülten félbeszakítva Kornyilov. Lukomszkij vállat vont: – Ez a következtetés magától kínálkozik. Az értekezlet még vagy félóra hosszat tartott. Kornyilov hallgatott, látszott, hogy csak óriási akaraterővel tudja megőrizni önuralmát. Nemsoká feloszlatta a tanácskozást, és egy óra múlva magához rendelte Lukomszkijt. – Magának van igaza, Alekszandr Szergejevics! – roppantott egyet az ujján. Valahová félrenézett kihunyó tüzű, hamuszürke fátyol takarta szemével, és fáradtan folytatta: – A további ellenállás ostoba és bűnös vállalkozás lenne. Sokáig dobolt ujjával, fülelt valamire, talán egerek módján motoszkáló gondolataira. Hallgatott egy ideig, aztán megkérdezte: – Mikor érkezik Mihail Vasziljevics? – Holnap. Szeptember elsején megérkezett Alekszejev. Az Ideiglenes Kormány parancsára még aznap este letartóztatta Kornyilovot, Lukomszkijt és Romanovszkijt. Mielőtt a letartóztatottakat a Metropol Szállóba vitték volna, ahol őrizetben kellett tartani őket. Alekszejev húsz percig négyszemközt tárgyalt Kornyilovval; mélyen megrendülve lépett ki Kornyilov szobájából, szinte nem is tudott uralkodni magán. Mikor Romanovszkij be akart menni Kornyilovhoz, a volt főparancsnok felesége megállította: – Bocsásson meg! Lavr Georgijevics megkért, hogy ne engedjünk be hozzá senkit. Romanovszkij futólag az asszony feldúlt arcára pillantott, aztán izgatottan pislogva arrább ment; arca sötétvörösre pirult. Bergyicsevben mindjárt másnap letartóztatták Gyenyikin tábornokot, a délnyugati front főparancsnokát, és Markov tábornokot, vezérkari főnökét, továbbá Vannovszkij tábornokot és Erdélyi tábornokot, a Különleges Hadsereg parancsnokát. Bihovban, a leánygimnáziumban ért dicstelen véget a Kornyilov-féle ellenforradalmi összeesküvés, amelyet maga a történelem fojtott el. De úgy ért véget, hogy rögtön újat is szült; mert hol keletkezett volna a jövendő polgárháború terveinek, a forradalom ellen széles fronton megindított támadás terveinek csírája, ha nem ott? 19 Lisztnyickij kapitány október valamelyik utolsó napján, korán reggel, azt a parancsot kapta az ezredparancsnokságtól, hogy századával gyalog vonuljon a Palota térre. Lisztnyickij tovább adta a parancsot az őrmesternek, és sietve felöltözött. A tisztek ásítozva, káromkodva keltek fel. – Mi a baj? – A bolsevikok mozgolódnak! – Uraim, ki vette el a töltényeimet? – Hová kell vonulni? – Halljátok: lőnek! – Ki az ördög lövöldöznék? Magának cseng a füle! A tisztek kimentek az udvarra. A század szakaszonként oszlopba sorakozott. Lisztnyickij gyors menetben vezette ki a kozákokat az udvarról. A Nyevszkij Proszpekt néptelen volt. Valahol csakugyan elpukkant egy-egy lövés. A Palota téren páncélautó és junkerjárőrök cirkáltak. Az utcák szigorúan vigyáztak a pusztai csöndre. A Téli Palota kapujánál junkercsapat és a 4. század kozák tisztjei fogadták a kozákokat. Egyikük, a századparancsnok, félrehívta Lisztnyickijt: – Az egész század itt van? – Igen. Miért? – A második, az ötödik és a hatodik nem vonult ki. Megtagadta az engedelmességet. De a géppuskás osztag velünk van. Milyen hangulatban vannak a maga kozákjai? – Pocsék hangulatban. Hát az első és a negyedik ezred? – Nincsenek itt. Nem is jönnek. Tudja, hogy mára várják a bolsevikok megmozdulását? Az ördög tudja, hogy mi történik! – sóhajtott bánatosan. – Szeretnék már rohanni ebből a kalamajkából, haza, a Don mellé… Lisztnyickij bevezette századát az udvarra. A kozákok gúlába rakták puskáikat, és szétcsámborogtak a térnek is beillő tágas udvaron. A tisztek egy távolabbi szárnyépületben gyűltek össze. Dohányoztak, beszélgettek. Egy óra múlva megérkezett a junkerezred meg a női zászlóalj. A junkerek a palota előcsarnokában helyezkedtek el, oda cipelték be a géppuskákat is. A női rohamosztagosok az udvaron verődtek csoportba. A dologtalanul őgyelgő kozákok odaténferegtek hozzájuk, és megeresztettek egy-egy trágár tréfát. A hátára csapott az egyik rövid köpenyes katonanőnek Arzsanov káplár: – Ejnye nénike, jobb lenne, ha gyermeket szülnél, nem ütnéd az órod a férfiak dógába. – Szülj magad! – vicsorította rá fogát, és dörmögte mély hangján a barátságtalan „nénike”. – Édes virágszálaim, hát tik is velünk vagytok? – dörgölőzött a rohamosztagos nőkhöz Tyukovnov, az óhitű szoknyavadász. – A fenekükre kéne verni az orcátlanoknak! – Szétterpesztett lábú katonák! – Üljenek otthon! Nincs itt semmi keresnivalójuk! – Közhasználatú kétcsövű puskák! – Elölrül katona, hátulról félig pópa, félig meg, az ördög tudja, micsoda… Kedvem vóna köpni egyet rájuk! – Hé, vitéz néni! Vidd arrább az ülőkédet, mert rácsapok a puskatussal! A kozákok kacagtak, tréfálkoztak, ahogy a nőkre kacsingattak. De délfelé elpárolgott a vidám hangulat. A szakaszokra oszlott rohamosztagos nők vastag fenyőgerendákat cipeltek be a térről, és eltorlaszolták a kaput. Egy férfias termetű, testes asszony vezényelte őket. Jól szabott köpenye mellén György-kereszt ragyogott. A téren mind sűrűbben robogott végig a páncélautó, a junkerek valahonnan tölténnyel és géppuskahevederrel telirakott kéziládákat cipeltek az udvarba. – Na, cimborák, most osztán vigyázzatok! – Még megérjük, hogy verekedni kell! – Hát te mit gondoltál? Azt hitted, hogy az asszonyokat tapogatni hoztak ide? A földik: a bukanovszkajai és szlascsenszkajai kozákok Lagutyin köré gyülekeztek. A tisztek eltűntek valahová. A kozákokon meg a rohamosztagos nőkön kívül senki sem volt az udvaron. A géppuskák – amelyeket a géppuskások otthagytak – csaknem közvetlenül a kapunál álltak. Védőlemezük nedvesen, homályosan sötétlett. Estefelé dér esett. A kozákok türelmetlenül topogtak: – Micsoda rend ez? idehoztak, oszt most itt tartanak a szabad ég alatt, még enni sem adnak? – Meg kell keresni Lisztnyickijt. – Hiába keresed. A palotában van, a junkerek meg nem eresztik oda az ilyen magunkszőrű embert. – Valakit el kéne küldeni a gulyáságyúért: hozzák ide az elemózsiát. Két kozákot el küldtek a konyháért. – Puska nélkül menjetek, mert különben lepuffantanak benneteket – tanácsolta Lagutyin. Két óra hosszat várták a konyhát. De – se konyha, se futár. Amint kiderült: a konyha kigördült ugyan az udvarról, de a Szemjonov-ezred katonái visszavitték. Alkonyattájban a kapu mellett összesereglett rohamosztagos nők sűrű láncban helyezkedtek el; a gerendák mögé hasalva lövöldözni kezdtek valahová, a téren túlra. A kozákok nem vettek részt a lövöldözésben, csak cigarettáztak, unatkoztak. Lagutyin a fal mellett összegyűjtötte a századot, és óvatosan a palota ablakára tekingetve megszólalt: – Na, lássátok, cimborák! Nincs itt nekünk semmi keresnivalónk. El kell innen menni, különben ártatlanul is baj ér bennünket. Mingyán elkezdik lűni a palotát, de hát mi közünk nekünk ahhoz? A tisztek kámforrá váltak… Mik vagyunk mink? Tán halálraítéltek, hogy itt kell elpusztulni? Gyerünk haza! Nincs értelme itt dörzsölni a falat!… Az Ideiglenes Kormány meg… kell a fészkes fenének! Mit szóltok hozzá? – Ha kitesszük a lábunkat errül az udvarrul, hát a vörösgárdisták rögtön elkezdenek géppuskával lüni. – Lecsapják a fejünket! – Nem biztos a! – Akkor mán késő lesz gondolkozni! – Nem! Csak üljünk itt, míg vége lesz! – A mi dogunk csak az, ami a bornyúé: ha jóllakik, behajtják a hodályba. – Kinek hogy tetszik, de a mi szakaszunk elmegy innét. – Mink is megyünk! – A bolsevikokho embereket kell kűdeni, ha nem bántanak bennünket, mink se bántjuk űket. Odamentek az I. és a 4. század kozákjai is. Nem sokáig tanácskoztak. Három kozák – mindegyik századtól egy-egy – kilépett a kapun, és egy óra múlva három matróz kíséretében tért vissza. A tengerészek átugráltak a kapunál heverő gerendákon, és mesterkélten közömbös arccal haladtak át az udvaron; odamentek a kozákokhoz, és kezet fogtak velük. Egyikük – fekete bajuszos dalia – nyitott vitorlavászon köpenyben, tarkójára tolt sapkában a kozák tömeg közepére furakodott. – Kozák bajtársak! Mi, a forradalmi Balti Flotta képviselői, eljöttünk hozzátok, hogy javasoljuk: hagyjátok el a Téli Palotát. Kár volna védenetek a számotokra oly idegen burzsoá kormányt. Hadd védjék a burzsoá csemeték, a junkerek. Egyetlen katona sem kelt az Ideiglenes Kormány védelmére, testvéreitek, az első és a negyedik ezred kozákjai pedig csatlakoztak hozzánk. Aki velünk akar tartani, álljon ide balra! – Várjunk, öcsém! – lépett elő az 1. század nyalka káplárja. – Menni megyünk mi szíves-örömest… De hátha apróra vágnak bennünket a vörösgárdisták? – Bajtársak! A Pétervári Katonai Forradalmi Bizottság nevében teljes biztonságot ígérünk nektek. Senki se fog bántani benneteket. A fekete bajuszos matróz mellett zömök, ragyás tengerész állt. Vastag bikanyakát jobbra-balra forgatva végignézett a kozákokon, és matrózzubbonyos domború mellére ütött: – Mink fogunk kísérni benneteket! Ne kételkedjetek, testvérek! Mink nem vagyunk ellenségeitek. A pétervári proletárok nektek nem ellenségeitek… hanem azok a mi ellenségeink… Hüvelykujjával a palota felé bökött, és sűrű fogait kivillantva elmosolyodott. A kozákok tétován tépelődtek. A rohamosztagos nők odamentek, hallgatóztak, bámulták a kozákokat, aztán megint visszatértek a kapuhoz. – Hé, menyecskék! Jösztök tik is? – kiáltott oda nekik egy szakállas kozák. A feleletet nem várták meg. – Válassza ki mindenki a maga puskáját, és gyerünk! – mondotta határozottan Lagutyin. A kozákok egyszerre kapkodták szét puskájukat és sorakoztak. – A géppuskákat is vigyük? – kérdezte a géppuskás kozák a fekete bajuszos matróztól. – Hozzátok! Csak nem fogjuk itt hagyni a kadétoknak! Mielőtt a kozákok elvonultak, a századok tisztjei teljes létszámban megjelentek. Sűrű csoportban álltak, és egy pillanatra sem vették le szemüket a tengerészekről. A századok a sorakozó után el is indultak. Elöl a géppuskás csapat húzta a géppuskákat. A kiskerekek apró csikorgással dübörögtek végig a nedves kőkockákon. A köpenyes matróz az 1. század élszakasza mellett haladt. Egy magas, szőke, fedoszejevszkajai kozák karon fogta a tengerészt, és restelkedve, meghatottan mondta: – Kedves komám, azt hiszed, szívesen mennénk mink a nép ellen? Csak úgy bolondjába cseppentünk ide, mer ha tudjuk, hogy mit akarnak, nem is vonulunk ki… – Leverten csóválta csimbókos fejét. – Hidd el: nem vonulunk ki! Bizonyisten! A 4. század menetelt leghátul. A kapunál – ahol sűrű tömegbe verődött az egész női zászlóalj – vesztegelni kellett egy darabig. Egy tagbaszakadt kozák felkapaszkodott a szálfákra, rábeszélően, fontoskodva rázta meg nagy körmű fekete ujját: – Hé, lövésznők, ide hallgassatok. Mink most elmegyünk innét, ti meg, csupa asszonyi butaságból, itt maradtok. Jól van, csak osztán ne csináljatok semmi hülyeséget! Ha eszetekbe jutna hátba lüni bennünket, visszajövünk, oszt mindőtöket csalamádévá aprítunk, megértettétek? Nahát, azért mondom… Egyelőre minden jót… Leugrik a szálfákról, futva igyekszik utolérni övéit, és időről időre hátratekint. A kozákok már majdnem a tér közepéig jutottak. Egyikük hátratekint, és azt mondja: – Oda nézzetek, fiúk! Rohan utánunk egy tiszt! Sokan menet közben visszafordítják a fejüket és nézik. A téren a kardját fogva egy magas tiszt szalad utánuk. Integet a másik karjával. – Ez Atarscsikov, a harmadik századbul. – Melyik az? – Az a magas, akinek szemőcs van a szemén. – Meggondolta a dógot, oszt ü is vélünk tart. – Derék legény! Atarscsikov hamar utolérte a századot. Már messziről lehetett látni, hogy mosoly remeg az arcán. A kozákok integetnek neki, visszanevetnek rá: – Nyomd meg a gombot, hadnagy úr! – Gyorsabban! A palota kapuja felől egyetlen lövés száraz pukkanása hallik. Atarscsikov szélesre lendíti karját, hátrahanyatlik, hanyatt esik, aprókat rugdos a kövezeten, ahogy iparkodik feltápászkodni. A századok – mintegy vezényszóra – arccal a palota felé fordulnak. A visszanéző géppuskák mellett már térden állott a kezelő legénység. Hevedersurrogás… De a palotakapu mellett, a fenyőszálfák mögött nincs egy lélek sem. A rohamosztagos nőket meg a tiszteket, akik egy perccel előbb még ott tolongtak, mintha elsöpörte volna a lövés. A századok megint sebtében sorba állnak, most már gyorsított menetben vonulnak tovább. Az utolsó század két kozákja jön visszafelé onnan, ahol Atarscsikov elesett. Hangosan, hogy az egész század hallja, kiáltja az egyik: – A bal lapockája alá fúródott. Vége! Az ütemes lépés döngve, élesen csattog a kövezeten. A köpenyes, fekete bajuszos matróz vezényel: – Jobbra kanya-rodj! A századok nagy ívben kanyarodnak be. Az elcsöndesült palota némán és szinte meggörnyedve tekintett utánuk. 20 Az ősz már kihunyófélben. Minduntalan ömlik az eső. Bihov felett nagy ritkán, sápadtan kukkant ki a nap a felhők mögül… Októberben megkezdődött a vándormadarak délre költözése. Még éjjel is harsogott a hideg fekete föld felett a daru nyugtalanító, keserű krúgatása. Siettek a költöző rajok, menekültek a közeli fagy, a magasban dermesztően fúvó északi szél elől. A bihovi foglyok, akiket a Kornyilov-ügy kapcsán tartóztattak le, másfél hónapja várták, hogy bíróság elé állítsák őket. Ezalatt kissé lehiggadt börtönbeli életük, és ha nem is egészen megszokott, mégis sajátosan kialakult szilárd formákat öltött. Délelőttönként – reggeli után— sétálni mentek a tábornokok. Visszatértük után szétválogatták a postát, fogadták a látogatóba érkezett rokonokat és ismerősöket; aztán megebédeltek, az ejtőzés után külön-külön mindenki a maga szobájában foglalatoskodott, esténként rendszerint Kornyilovnál gyűltek össze, sokáig beszélgettek, tanácskoztak. A börtönné átalakított leánygimnáziumban teljes kényelemben laktak a foglyok. A külső őrséget a György-zászlóalj katonái, a belsőt pedig tekinek látták el. De ennek az őrségnek – ha bizonyos mértékig korlátozta is a foglyok szabadságát – azért mégis volt egy nagyon lényeges előnye: úgy szervezték meg, hogy a „rabok” bármely pillanatban könnyen és veszélytelenül megszökhettek, ha akartak. Bihovi raboskodásuk egész ideje alatt akadálytalanul érintkeztek a külső világgal, nyomást gyakoroltak a burzsoá közvéleményre, követelték a nyomozás és a törvényszéki eljárás meggyorsítását, igyekeztek eltüntetni a lázadás nyomait, puhatolgatták a tisztek hangulatát, és – ha minden kötél szakadna – készülődtek a szökésre. Kornyilov azon fáradozott, hogy megtartsa maga mellett a hozzá hű tekineket. Érintkezésbe lépett Kalegyinnel. A tábornok pedig – Kornyilov sürgetésére – több vagon gabonát küldött Turkesztánba a tekinek éhező családjainak. Kornyilov a puccsban ludas tisztek családjainak támogatása érdekében nagyon szigorú tartalmú, éles hangú levelet intézett Moszkva és Pétervár legnagyobb bankárjaihoz; azok aztán minden huzavona nélkül küldték is a tíz- meg tízezer rubeleket, mert féltek az esetleges kellemetlen leleplezésektől. Kalegyin és Kornyilov között egészen novemberig megszakítás nélkül folyt a levelezés. Kornyilov egyik terjedelmes levelében, amelyet október derekán intézett Kalegyinhez, részletesen érdeklődött a Don-vidéki helyzetről, és arról, hogyan fogadnák a kozákok, ha ő odautaznék. Kalegyin kedvező választ küldött. Az októberi fordulat megingatta a talajt a bihovi foglyok lába alatt. Mindjárt másnap a szélrózsa minden irányába repültek a futárok, és egy hét múlva már a foglyok sorsa miatti aggodalom visszhangja csendült ki Kalegyin leveléből, amelyet Duhonyin tábornokhoz intézett (Duhonyin önkényesen legfelsőbb fővezérnek nyilvánította magát), és amelyben sürgetően követelte, hogy az ő felelősségére bocsássák szabadon Kornyilovot és a többi foglyot. Ugyanezzel a kéréssel fordult a főhadiszálláshoz a Kozák Seregek Szövetségének Tanácsa, valamint a Hadsereg és a Flotta Tiszti Szövetségének Főbizottsága is. Duhonyin habozott. November 1-én Kornyilov maga írt levelet Duhonyinnak. Duhonyinnak a levél margójára írott megjegyzései fényesen bizonyítják, milyen tehetetlen volt a főhadiszállás, amely akkorra gyakorlatilag már elvesztette a hadsereg feletti egész hatalmát, és nyomott hangulatban várta végnapjait. „Igen tisztelt Uram, Nyikolaj Nyikolajevics! Önt olyan tisztségre állította a sors, hogy Öntől függ az ország szempontjából – főként a legfelső parancsnoki kar tétovázása és elnéző magatartása következtében – végzetes irányba terelődött események menetének megváltoztatása. Az Ön számára most érkezik el az a pillanat, amikor az embernek vagy mernie, vagy távoznia kell, különben őt fogja terhelni a felelősség az ország pusztulásáért, az ő fejére hull a gyalázat a hadsereg végleges szétzüllése miatt. A hozzám eljutó hiányos, töredékes értesülések szerint a helyzet súlyos, de még nem megoldhatatlan. De megoldhatatlanná válik, ha Ön eltűri, hogy a főhadiszállást elfoglalják a bolsevikok, vagy önként elismeri az ő uralmukat. Az Ön rendelkezésére álló György-zászlóalj, amelyet félig szétzüllesztett a propaganda, meg a gyenge Tekin Ezred, korántsem elegendő. Mivel előre látom az események további menetét, azt hiszem, Önnek azonnal olyan intézkedéseket kell tennie, amelyek nemcsak a főhadiszállást biztosítanák szilárdan, hanem kedvező helyzetet is teremtenének a közelgő anarchia elleni további harcra. Ilyen intézkedésnek tartom a következőket: 1. Azonnal Mogiljovba kell vezényelni az egyik Cseh Ezredet és a Lengyel Ulánus Ezredet. Duhonyin megjegyzése: A főhadiszállás nem tartja őket teljesen megbízhatóknak. Ezek az egységek az elsők között kötöttek fegyverszünetet a bolsevikokkal. 2. Orsa, Szmolenszk, Zslobin és Gomel városát el kell foglalni a Lengyel Hadtest alakulataival, miután az utóbbinak hadosztályait megerősítik tüzérséggel a fronton levő kozák ütegek rovására. Megjegyzés: Orsa és Szmolenszk elfoglalása végett már összevontam a 2. Kubáni Hadosztályt és az Asztrahanyi Kozák Dandárt. A Lengyel Hadosztály 1. ezredét éppen a letartóztatottak biztonsága miatt nem tanácsos kivonni Bihovból. Az 1. hadosztály csapatainak gyenge káderei vannak, és ezért nem jelentenek tényleges erőt. A hadtest határozottan tartózkodik attól, hogy beleavatkozzék Oroszország belső ügyeibe. 3. A Cseh-Szlovák Hadtest, a Kornyilov-ezred valamennyi csapatát az Orsa–Mogiljov–Zslobin vonalra kell összpontosítani, azon a címen, hogy Pétervárra és Moszkvába szállítják őket. Ezenkívül a legerősebb kozák hadosztályok közül is ugyanoda kell összevonni egyet-kettőt. Megjegyzés: A kozákok hajthatatlanul arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem harcolnak a bolsevikok ellen. 4. Ugyanebben a körzetben kell összevonni valamennyi angol és belga páncélkocsit. Legénységüket kizárólag tisztekkel kell kicserélni. 5. Megbízható fedezet alatt Mogiljovban és valamelyik hozzá legközelebb eső ponton puska-, töltény-, géppuska-, gépfegyver- és kézigránátkészleteket kell felhalmozni, hogy szétosszák a tiszteknek és azoknak az önkénteseknek, akik okvetlen össze fognak seregleni a jelzett körzetben. Megjegyzés: Ez túlkapásokat idézhet elő. 6. Tartós kapcsolatot és pontos megegyezést kell teremteni a doni, a tyereki, a kubáni kozák seregek atamánjaival, valamint a lengyel és csehszlovák bizottságokkal. A kozákok határozottan az ország rendjének helyreállítása mellett nyilatkoztak, a lengyelek és csehek számára pedig saját létük kérdését jelenti az oroszországi rend hellyreállításának kérdése.” * * * Napról napra aggasztóbb hírek érkeztek. Bihovban egyre fokozódott a nyugtalanság. Mogiljov és Bihov között folyton cikáztak Kornyilov jóakaróinak autói, akik a foglyok szabadonbocsátását követelték Duhonyintól. Sőt a Kozák Tanács burkolt fenyegetéshez folyamodott. Duhonyin a közelgő események terhe alatt nyögve, habozott. November 18-án kiadta a parancsot, hogy a foglyokat szállítsák a Don-vidékre, de mindjárt vissza is vonta ezt a rendelkezést. Másnap reggel sárral sűrűn telefröcskölt autó gördült a bihovi gimnáziumból lett fogház főbejárata elé. A sofőr hízelgő figyelmességgel nyitotta ki az ajtót, és az autóból kilépett egy szép szál, idősebb tiszt. Az őrség parancsnokának megmutatta Kuszonszkij vezérkari ezredes nevére szóló igazolványát. – A főhadiszállásról jövök személyes megbízatással a letartóztatott Kornyilov tábornokhoz. Hol találom meg a parancsnokot? A parancsnok – Erhardt, a Tekin Ezred alezredese – azonnal Kornyilovhoz vezette a jövevényt. Kuszonszkij bemutatkozott, és alig észrevehető modorossággal, nyomatékkal jelentette: – Mogiljovot négy óra múlva harc nélkül feladja a főhadiszállás. Duhonyin tábornok azt üzeni, hogy valamennyi fogolynak rögtön el kell hagynia Bihovot. Kornyilov töviről hegyire kifaggatta Kuszonszkijt a mogiljovi helyzet felől, aztán hívatta Erhardt alezredest. Bal keze ujjaival ránehezedett az asztal szélére. – Rögtön bocsássa szabadon a tábornokokat. A tekinek készüljenek fel, éjfélkor indulunk. Én az ezreddel megyek. A tábori kovácsműhelyben egész nap hörögtek, ziháltak a fújtatók, rőten izzott a szénparázs, döngtek a pörölyök, a lovak bőszen nyihorásztak a patkolókorlátnál. A tekinek négy patára vasaltattak minden paripát, reparálták a szerszámot, tisztították a puskát – készülődtek. A nap folyamán a tábornokok egyenként elhagyták fogságuk színhelyét. Az éjfél sivár, vad sötétjében pedig – amikor a vidéki kisváros lámpaoltás után mélységes mély álomba merült – a bihovi gimnázium udvaráról hármas sorokban kifelé indultak a lovasok. Barnásfekete sziluettjük domborműszerűen derengett az acélkék ég hátterén. A felborzolt tollú fekete madarakhoz hasonló lovasok magas tetejű kucsmájukat szemükre tolva lovagoltak, fázósan görnyedeztek a nyeregben, csuklyájukba bugyolálták olajbarna arcukat. Az ezredoszlop közepe táján, Kügelgen alezredes ezredparancsnok mellett, magas horpasz lovon, görnyedt háttal himbálózott Kornyilov. Kissé hunyorgott a bihovi kis utcákon őgyelgő hideg szél miatt, és keskeny metszésű, összehúzott szemével a fagyos csillagos égre pislogott. A frissen patkóit paták dübörgő zaja végigcsattogott az utcákon, és a kertek alatt fokról fokra halkulva beleveszett a semmibe. 21 Az ezred már két napja vonult visszafelé. Lassan, állandó harcok között, de mégiscsak sikerült visszavonulnia. A hegyi földutakon hosszú sorokban húzódtak az orosz és a román hadsereg vonatoszlopai. Az egyesült osztrák-német csapatok mélyen benyúló hadmozdulattal karolták át és gyűrűbe akarták szorítani a visszavonulókat. Estefelé vált ismeretessé, hogy a 12. ezredet és a vele szomszédos román dandárt bekerítés fenyegeti. Az ellenség naplementekor kiverte a románokat Hovineschi falvából, és már előnyomult a 480-as magaslatokig, amelyek a Gols-hágóval határosak. Éjjel a lovas hegyi hadosztály ütegével megerősített 12. ezred parancsot kapott, hogy foglalja el a Gols-völgy alján húzódó állásokat. Az ezred őrszemeket állított ki, és készülődött az ellentámadásra. Ezen az éjszakán Miska Kosevoj és falubelije, a kicsit nehézfejű Alekszej Besnyak állott őrt. Egy elhagyott, beomlott kút melletti gödörben lapultak meg, és beszívták a fagyritkította levegőt. A gubancos felhőbundájú égen csak hébe-hóba kúszott végig egy-egy megkésett vadlibacsapat, mely óvatos gágogással jelezte útja irányát. Kosevoj bosszúsan kapott észbe, hogy nem szabad dohányozni, és halkan ezt suttogta: – Furcsa ez az élet, Alekszej… Az emberek tapogatózva járnak, mint a vakok, tanálkoznak, elválnak, néha rátaposnak egymás lábára… Ha az ember örökké itt él a halál tőszomszédságában, csudálkozik, mi értelme van ennek az egész cécónak? Szerintem nincs a világon szörnyűbb az emberi léleknél, mert semmivel sem lehet keresztülvilágítani a fenekéig… Lám, én most itt fekszek veled, oszt azt se tudom, miről gondolkozol, soha életembe nem is tudom meg, sőt azt se, hogy milyen élet van mán megetted… nem tudom; te meg énrullam nem tudsz semmit… Lehet, hogy én most meg akarlak ölni, te meg cibakot adsz nekem, nem is gyanítasz semmit… Sőt, az ember még magáról is keveset tud. A nyáron kórházban vótam. Egy moszkvai születésű katona feküdt mellettem. Folyton engem bámult, és faggatott, hogy élnek a kozákok, meg miegymás. Azt hiszik: a kozáknak egyebe sincs, csak a korbácsa, azt gondolják: a kozák vadember, lélek helyett pájinkásüveg van benne, pedig hát mink is ugyanolyan emberek vagyunk, mint más: ugyanúgy szeretjük az asszont, cirógatjuk a jánt, megsiratjuk a magunk bánatát, nem örülünk a más örömének… Te hogy vagy vele, Aljoska? Én, öcsém, nagyon mohó lettem, szeretnék jól élni. Ha eszembe jut, hány szép asszon van a világon, még a szívem is elszorul! Ha meg az jut eszembe, hogy mindőjüket úgyse szerethetem sorra ebbe az egy életembe, hát ordítani szeretnék bánatomba! Olyan asszonbolondja lettem, hogy mindegyiket betegre szeretgetném… Meghágnám én a soványát is, a dundit is, csak szép legyen… Nagyon okosan rendezték el ezt az életet: nyakadba varrnak egyet, azt nyald-fald hóttodig… hát nem unalmas ez? Meg hát jól kitanálták ezt a háborút is… – Keveset vertek még hátba, te falu bikája! – szidta Besnyak, de minden harag nélkül. Kosevoj hátradőlt, szótlanul, sokáig bámulta az ég üres kupoláját, álmodozva mosolygott, és meghatóan gyöngéden simogatta meg tenyerével a megközelíthetetlenül közönyös, hideg földet. Őrségváltás előtt egy órával elfogták őket a németek. Besnyak lőtt egyet, fogcsikorgatva leguggolt, és halálos görcsben görnyedezve vergődött: a kés formájú német szurony összevissza szabdalta belső részeit, széthasította a húgyhólyagot, és feszesen rezegve állt meg, mikor a gerincoszlopba fúródott. Kosevojt puskatussal terítették le. Vagy félversztányira hátán cipelte egy köpcös népfölkelő. Miska magához tért, érezte, hogy fojtogatja a vér, egy kicsit kifújta magát, aztán összeszedte erejét, és minden különösebb nehézség nélkül leugrott a német válláról. Utánaeresztettek egy sortüzet, de az éjszaka és a bozót kirántotta a bajból – sikerült elmenekülnie. Miután a visszavonulás befejeződött, és az orosz-román csapatok kijutottak a gyűrűből, a 12. ezredet visszavonták a hadállásokból, és eddigi szakaszától néhány versztával balra, a front mögé dobták. Az ezreddel közölték a parancsot: tábori csendőri szolgálatot fog teljesíteni; őrséget állít fel az utak mentén, vigyáz, hogy szökevények ne szivároghassanak a front mögé, feltartóztatja őket – ha kell, minden teketória nélkül használjon fegyvert –, és végül fedezet alatt a hadosztályparancsnokságra kísér minden szökött katonát. Miska Kosevoj az elsők között került ilyen járőrbe. Ő és három kozák jókor reggel kivonult a falucskából, és az őrmester utasítása szerint az úttól nem messzire egy kukoricatábla végében helyezkedtek el. Az út megkerült egy kis erdőt, és eltűnt a négyszög alakú szántások csíkozta alacsony dombok közt. A kozákok felváltva álltak őrt. Délután észrevettek egy tíz katonából álló csoportot, amely feléjük tartott. A katonák azzal a nyilvánvaló szándékkal haladtak éppen erre, hogy kikerüljék a meredek domb alatt látszó falucskát. Mikor az erdőhöz értek, megálltak, rágyújtottak, nyilván tanakodtak valamin, aztán hirtelen irányt változtattak, és derékszögben balra fordulva indultak tovább. – Rájok ijesszünk? – kérdezte Kosevoj a többiektől, és kiemelkedett a kukoricaszárak bozótjából. – Lűjj a levegőbe! – Hé! Álljatok meg! A katonák – csak néhány tucat ölnyire voltak a kozákoktól – a kiáltás hallatára egy pillanatra megálltak, és mintegy kelletlenül továbbindultak. – Ááállj! – kiáltotta valamelyik kozák, és sebesen egymás után a levegőbe lőtt egy tár töltényt. A kozákok előreszegezett puskával igyekeztek utolérni a lassan lépkedő katonákat. – Mér nem álltok meg? Mék csapatba tartoztok? Hová mentek? Igazolványt! – kiáltotta rájuk Kolicsev káplár, az őrség parancsnoka, mikor beérték őket. A katonák megálltak. Hárman lassan levették vállukról a puskájukat. A leghátulsó lehajlott, és egy darabka telefondróttal kötözgette fel csizmája talpát. Valamennyien hihetetlenül rongyosak, piszkosak voltak. Köpenyük alján farkasfog barna kérgének darabjai berzenkedtek – úgy látszik, erdőben, bozót közt henteregtek az éjjel. Kettejük fején nyári sapka volt, a többién piszkosszürke, szétoldott fülű kötött gyapjúkucsma, amelynek a madzagja szabadon fityegett a levegőben. A leghátulsó – nyilván a vezetőjük –, magas, öregesen görnyedt hátú katona, remegő, leffedt, táskás orcával, dühös orrhangon mondta: – Mit akartok? Bántunk mink benneteket? Mit kötekedtek? – Igazolványt! – szakította félbe a káplár, és szigorúságot erőltetett magára. Egy kék szemű katona – vörös, mint a frissen égetett tégla – előhúzott övéből egy palackgránátot, meglóbálva a káplár orra előtt, és társaira pillantva, szapora jaroszlavi kiejtéssel hadarta: – Itt az írás, kisöcsém! Ehun la! Egész életedre kapsz igazolványt mingyár! Vigyázz a bőrödre, mert úgy beléd vágom, hogy kanállal sem kaparnak össze. Megértetted? Megértetted? Mi? Megértetted? – Ne bolondozz, hé! – vonta össze szemöldökét a káplár, és mellbe taszította a katonát. – Ne bolondozz, és ne fenyegess bennünket, úgyis olyan ijedősek vagyunk. Ha szökevények vagytok, akkor gyerünk, indulás a törzshö! Ott majd kézbe veszik az ilyen jófirmákat. A katonák összenéztek, és lekapták puskájukat. Egyikük – bányász formájú, fekete bajuszos, elcsigázott katona – kétségbeesett szemét Kosevojról a többi kozákra fordítva, fenyegetően suttogta: – Hát akkor szuronyhegyre fűzünk benneteket!… Mars az útból! Félre innét. Bizony isten, golyót eresztek belé, amelyiket hamarább érem! A kék szemű katona a gránátot lóbálgatta a feje felett. A magas, görnyedt, aki az előbb az élen haladt, a káplár köpenyének posztóját karcolászta a rozsdás szuronyheggyel; a bányász formájú káromkodott, és megfenyegette Miska Kosevojt a puskatussal, Kosevoj ujja meg a ravaszon remegett, puskája agya táncolt, hiába szorította könyökkel az oldalához. Az egyik kozák galléron ragadott egy alacsony katonát, mereven kinyújtott karral vonszolta a maguk oldalára, közben félénken visszatekingetett a többi katonára: félt, hogy hátulról leütik. A tengeri szárán szárazon zizegett az aszott levél. A hepehupás rónán túl kéken ködlöttek a hegyek nyúlványai. A kert alatt, a csordalegelőn piros tehenek csámborogtak. Álmos és békességes volt a homályos októberi nap; boldog nyugalmat, csendet lehelt a gyér napfény hintette táj képe. Az úttól nem messzire pedig értelmetlen dühükben toporzékoltak az emberek, és készek voltak, hogy megmérgezzék vérükkel az eső hizlalta, bevetett kövér földet. A szenvedélyek kissé lecsillapodtak. Jól kilármázták magukat a katonák is, kozákok is, aztán már békésebb húrokat pengettek. – Bennünket három napja váltottak le a frontról! Nem a hátországba mászkáltunk mink! Tik meg gáládul megszöktetek! Faképnél hagytátok a bajtársaitokat. Ki fogja tartani a frontot? Énnye, de furcsa emberek vagytok!… Egy bajtársamat mellettem szúrták agyon – mer együtt vótunk őrségen –, te meg aszondod, hogy bele se szagoltunk a háborúba. Csak szagold te úgy, ahogy mink szagoltuk! – mondta dühösen Kosevoj. – Mit kell itt annyit lefetyelni?! – szakította félbe valamelyik kozák. – Gyerünk a törzshö és kész! – Félre az útból, kozákok! Különben – Isten látja a lelkem, nem hazudok – belétek lövünk! – próbálta jobb belátásra bírni őket a bányász formájú katona. A káplár kétségbeesetten tárogatta a karját: – Nem tehetjük, testvér! Ha sorra lűttök bennünket, akkor sem sikerül elmenekülni: ahun ni, a faluba állomásozik a századunk. A magas, görbe hátú katona hol fenyegetőzött, hol próbálta meggyőzni őket, hol pedig alázatosan könyörgött nekik. Végül idegesen kapkodva elővett piszkos borjújából egy szalmafonatú bütyköst, és behízelgően kacsingatott Kosevojra: – Kozák cimborák, pénzt is adunk, meg ezt is… Jó német pálinka… Egyebet is összekotrunk még… csak eresszetek tovább minket, az Isten áldjon meg benneteket… Gyermekeink vannak otthon, magatok is megértitek… Kimerültünk mán teljesen, elepeszt bennünket a bánat!… Hisz meddig tart még ez?… Istenem, Uram!… Hát csakugyan nem akartok tovább engedni? – Sietve elővett a lábszárvédőből egy dohányzacskót, kirázott belőle két gyűrött Kerenszkij-bankót, és erőnek erejével Kosevoj kezébe akarta gyömöszölni: – Vedd el, vedd el! Na… Ugyan, Istenkém, hát ne szabadkozzál mán… Mink majd csak boldogulunk enélkül is. A pénz az semmi… nélküle is meglehet az ember… Vedd csak el! Kosevoj arca szégyenpírban égett. Fejét tagadóan rázta, hátralett kezekkel farolt visszafelé. A vér arcába szökött, szeméből könnyet fakasztott: „Besnyak miatt olyan dühös lettem, mint a vadállat… Mi vagyok én tulajdonképpen? Magam is ellenzem a háborút, mégis feltartóztatom ezeket az embereket. Milyen jogon? Az anyját, hát jól összekutyultam a dógot!… Ronda dög vagyok!” Odalépett a káplárhoz, és félrevonta. – Eresszük tovább űket! – mondta, de nem mert a káplár szemébe nézni. – Neked mi a számításod, Kolicsev? Engedjük tovább űket Isten hírével… A káplár szintén tétován kószáló tekintettel mondta, mintha valami aljas gaztettet követne el ebben a pillanatban: – Hadd menjenek! Mi a fenét csináljunk véllek? Magunk is nemsoká ugyanilyen helyzetbe kerülünk… Mi tagadás benne? Aztán a katonákhoz fordult, és méltatlankodva ripakodott rájuk: – Gazfickók! Mink úgy bánunk véletek, mint rendes emberekkel: barátságosan. Tik meg pénzt kínáltok?! Tán nekünk kevés van belőle, mi? – rikácsolta, és elpirult. – Tedd el gyorsan azt a bugyellárist, különben cipellek a törzshö! A kozákok félrevonultak. Kosevoj a falu távoli, néptelen kis utcáira pillantva, kiabálta a távozó katonák után: – Hé! Hatökrök! Hova a fenébe mentek a sima fődön?! Ahun egy erdő, tőccsétek ott a napot, oszt csak éccaka haladjatok tovább! Mer ha belebotlotok a másik őrségbe, hát azok fülön fognak benneteket! A katonák szétnéztek mindenfelé, egy darabig tanácstalanul ácsorogtak, aztán, mint a farkasok, piszkosszürke láncként libasorban surrantak a kócos nyárfaliget borította kis völgybe. November első napjaiban jutottak el a kozákokhoz az első ellentmondó hírek a pétervári átalakulásról. A törzsfutárok – akik rendszerint mindenkinél többet tudnak – azt állították, hogy az Ideiglenes Kormány Amerikába menekült, Kerenszkijt pedig elfogták a tengerészek, kopaszra nyírták, kátrányban jól megmártogatták, mint a parázna leányzót, és két napig úgy vezetgették Pétervár utcáin. Később, mikor már megérkezett a hivatalos jelentés az Ideiglenes Kormány megdöntéséről és a bolsevikok hatalomra jutásáról, a kozákok óvatosan elcsendesedtek. Sokan örültek, mert a háború befejezését várták. De nyugtalanságot keltettek azok a hírfoszlányok, amelyek szerint a 3. lovas hadtest, Kerenszkijjel meg Krasznov tábornokkal az élén, Pétervár ellen vonul, délről meg Kalegyin támad, akinek idejében sikerült kozák ezredeket vonni a Don-vidékre. A front összeomlott. Míg októberben csak szétforgácsoltan, szervezetlen csoportokban szökdöstek meg a katonák, november végén már egész századok, zászlóaljak, ezredek hagyták el önkényesen a frontot. Némelyik csapat üres kézzel oldott kereket, de java részük az ezred ingóságait is magával vitte. Kirabolták a raktárakat, agyonlőtték a tiszteket, útközben raboltak, fosztogattak, és féktelen, szilaj árvízként hömpölyögtek hazafelé. Az így kialakult helyzetben semmi értelme sem volt annak, hogy a 12. ezredet a front mögé vezényeljék a szökevények feltartóztatása végett. Mikor pedig megint visszadobták a frontra, hiába igyekezett betömni azokat a réseket, amelyeket a maga szakaszairól megszökött gyalogság hagyott az arcvonalon – decemberben önkényesen visszavonult állásaiból, lóháton vágtatott a legközelebbi állomásra, vonatba rakta az ezred minden ingóságát: géppuskákat, tölténykészleteket, lovakat, és elindult a harcokban forrongó Oroszország belseje felé… Ukrajnán keresztül a Don irányában döcögtek előre a 12. ezred szerelvényei. Znamenkától nem messzire a bolsevikok megkísérelték lefegyverezni az ezredet. A tárgyalások félóra hosszat tartottak. Kosevoj és még öt kozák – valamennyien forradalmi századbizottságok elnökei – kérték a bolsevikokat, hogy fegyveresen engedjék őket tovább. – Minek nektek fegyver? – kérdezték az állomási Szovdep tagjai. – Hogy üssük vele a magunk burzsujait meg tábornokait! Meg hogy letörjük a derekát annak a Kalegyinnek! – felelte Kosevoj mindnyájuk nevében. – A fegyver a mienk, doni körzeti fegyver, nem adjuk oda! – háborogtak a kozákok… A szerelvényeket továbbengedték. Kremescsugban megint megpróbálták lefegyverezni őket. Csak akkor voltak hajlandók tovább engedni a szerelvényeket, amikor a kozák géppuskások a vagonok nyitott ajtajánál állították fel a géppuskáikat, és célba vették az állomást, az egyik század pedig csatárlánccá húzódott szét, és a töltés mögé hasalt. Jekatyerinoszlav alatt azonban nem segített még a vörösgárdista osztaggal való lövöldözés sem, az ezredet részlegeden mégiscsak lefegyverezték: elvették géppuskáit, több mint száz láda töltényt, a tábori telefonkészülékeket és néhány göngyöleg huzalt. A kozákok visszautasították azt a javaslatot, hogy tartóztassák le tisztjeiket. Egész úton csupán egy lisztet veszítettek: Csirkovszkij ezredsegédtisztet, akit maguk a kozákok ítéltek halálra. Az ítéletet Csimbókos hajtotta végre, meg egy vörösgárdista matróz. December 17-én alkonyattájban Szinyelnyikova állomáson kiráncigálták vagonjából a segédtisztet. – Ez az alak árulta el a kozákokat? – kérdezte vidáman a mauserrel és japán puskával felfegyverzett ragyás fekete-tengeri matróz. – Mér: tán azt hiszed, hogy eltévesztettük? Nem, nem fogtunk mellé, pontosan azt rángattuk elő, akit kellett! – mondta lihegve Csimbókos. A fiatal törzskapitány ijedten nézett körül, mint az üldözött vad, megsimogatta haját izzadt tenyerével. Nem érezte sem az arcát maró hideget, sem a puskaagy okozta fájdalmat. Csimbókos meg a matróz kissé hátrább vezette a vagontól. – Az ilyen gazfickók miatt lázonganak az emberek, az ilyenek miatt tör ki a forradalom is… Ne reszkess úgy, aranyom, mer még összerogysz – suttogta Csimbókos, aztán levette sapkáját, és keresztet vetett: – Na, vigyázz, törzskapitány úr! – Elkészültél? – kérdezte Csimbókostól a matróz, pajkos mosollyal kivillantotta fehér fogsorát, és mauserével játszott. – Ké-é-sz! Csimbókos még egyszer keresztet vetett, fél szemmel nézte, hogy a matróz felemeli a mausert, szétveti a lábát, figyelmesen összehúzza a szemét – és baljós mosollyal ő, Csimbókos, lőtt először a tisztre. Csaplin alatt véletlenül belekeveredett az ezred az anarchisták és az ukránok között folyó harcba, három halottat vesztett, nagy nehezen továbbhatolt, miután üggyel-bajjal felszabadította a valamelyik lövészezred szerelvényeivel elfoglalt vágányt. Három nap múlva az ezred élszerelvénye már megkezdte a kirakodást Millerovo állomásán. A többiek Luganszkban vesztegeltek. Az ezred állományának mintegy a fele megérkezett Kargin falvába (a többiek már az állomásról egyenest hazaszéledtek). Másnap vásárszámra kótyavetyélték el a zsákmányt: az osztrákoktól harcban szerzett, frontról hozott lovakat; szétosztották egymás közt az ezred pénzét meg a mundérokat. Kosevoj meg a többi tatarszki kozák este indult hazafelé. Felkapaszkodtak a hegyre. Lent, a fehér jégpáncél alatt kanyargó Csir partján feküdt a legszebb felső-doni falu: Kargin. A gőzmalom kéményéből, akár a foszladozó rongylabda, buggyant ki egy-egy füstgomoly; a piacon nagy tömegben feketéllett a sok nép. Vecsernyére harangoztak. A kargini dombon túl alig-alig látszottak Klimovka füzeinek koronái; azok mögött, a behavazott látóhatár ürömszürke sávján is túl, párásán, bíborvörösen izzott, ragyogott a fél égbolton végignyúló alkonypír. Tizennyolc lovas haladt el a strázsahalom mellett, amely három zúzmarás vadalmafát viselt a búbján: aztán friss ügetésben kanyarodtak északkelet felé; alattuk meg-megroppant a nyeregpárna. A hegyhát mögött tolvaj módra bújt meg a fagyos éjszaka. A csuklyás kozákok időnként vágtába mentek át. A patkó élesen, fülsértőn hangosan csattogott. A paták alól dél felé kanyargott a keményre taposott út. Kétoldalt a minapi olvadástól lejjebb huppant hó jeges leple húzódott, itt-ott belekapaszkodott egy-egy fűszálba, és folyékony, krétafehér tűzként szikrázott, csillogott a holdfényben. A kozákok némán nógatták lovaikat. Az út egyhangúan hömpölygött dél felé. Keleten a dubovenykai völgyben játékosan forgott körbe az erdő. A lovak lába mellett fel-feltünedezett a nyúlnyomok azsúrfinom mintája. A sztyepp fölött, mint fémlemezzel kivert cifra kozák öv, húzódott végig az eget kecsesen átövező Tejút. ÖTÖDIK RÉSZ 1 Ezerkilencszáztizenhét késő őszén kezdtek hazaszállingózni a frontról. Hazajött a megöregedett Hrisztonya is három kozákkal, aki együtt szolgált vele az 52. ezredben. Megjött Anyikuska, aki most is olyan puci szájú volt, mint régen, megjött Ivan Tomilin és Patkós Jakov, a két tüzér, utánuk meg Martyin Samil. Ivan Alekszejevics, Zahar Koroljov, a langaléta Borscsov; decemberben váratlanul beállított Mityka Korsunov, egy hét múlva meg egész tucat volt 12-es kozák: Miska Kosevoj, Prohor Zikov, Andrej Kasulin, az öreg Kasulin fia, Jepifan Makszejev és Jegor Szinyilin. Az ezredétől félrecsapódott, kalmük képű Fedot Bodovszkov egyenest Voronyezsből érkezett haza egy osztrák tiszttől zsákmányolt gyönyörű fakó lován. Azután hosszasan mesélte, hogyan vergődött át a voronyezsi kormányzóság falvain, amelyeket teljesen felkavart a forradalom, és hogyan szökött meg a vörösgárdista osztagok orra elől, mert bízott a lova gyors lábában. Nem sokkal utána beállított Merkulov, Petro Melehov és Nyikolaj Kosevoj. Ők már Kamenszkajából szöktek meg az egész elbolsevizálódott 27. ezredből. Ezek hozták a faluba azt a hírt, hogy Grigorij Melehov – aki az utóbbi időben a 2. tartalékezredben szolgált – a bolsevikokhoz pártolt, és Kamenszkajában maradt. Ugyanott – a 27. ezredben – nagyon jól találta magát Grjaznov, a hajdani vakmerő lótolvaj is, akit főleg a bekövetkezett zavaros idők újszerűsége és a zabolátlan élet lehetősége vonzott a bolsevikokhoz. Makszimkáról azt beszélték, hogy elképesztően csúnya, de ugyanolyan elképesztően szilaj vérű, gyors lábú lóra tett szert; azt is beszélték, hogy Makszimka lova hátán, fejétől farkáig, természetes ezüstös csík húzódik meg, hogy a ló ugyan nem magas, de hosszú, és a színe valósággal pirók, akár az ököré. Grigorijról keveset beszéltek. Nem akartak beszélni, mert tudták, hogy Grigorij és a falubeliek útja elvált, s nem tudni: találkozik-e még valaha. Azok a házak, ahová megtértek a kozákok, akár mint gazdák, akár mint várva várt vendégek, boldog örömmel teltek meg. De ez az öröm még élesebben, még kíméletlenebbül domborította ki azoknak tompa, fásult bánatát, akik mindörökre elveszítették rokonaikat és szeretteiket. Mert bizony sok kozák hiányzott: ottmaradtak Galícia, Bukovina, Kelet-Poroszország, Románia mezein, a Kárpátok tövében. Ott hevert hullájuk, ott porladtak szét, ahol ágyú dörgött gyászimát felettük. És most dudva nőtte be a tömegsírok magas hantjait, vagy eső paskolta alacsonyra, vagy porhanyós hó fújta be őket. És akárhányszor szaladnak ki hajadonfőtt a kozák asszonyok az utca végére, akárhogy néznek is tenyerük alól a távolba, nem győzik hazavárni, aki oly kedves szívüknek! Akármennyi könny patakzik is majd felpuffadt és megfakult szemükből – ezt a bánatot nem moshatja szét… Akárhogy ríjanak is évfordulók, gyászmisék napján – a keleti szél nem fogja elvinni jajszavukat Galíciába, Kelet-Poroszországba, a hősi halottak besüppedt közös sírhalmáig… A hantot fű, a fájdalmat meg az idő növi be. A szél elsimítja az eltávozottak nyomát, az idő meg elsimítja a szívfacsaró fájdalmat, és azok emlékét, akiket nem győztek és nem is győznek hazavárni a szeretteik, mert rövid az emberi élet, és úgy rendelte a sors mindnyájunknak, hogy ne sok füvet tapossunk le ezen a világon… Kemény földhöz verdeste fejét Prohor Samil felesége, foggal mardosta a ház földjét, mikor már eleget nézte, hogy cirógatja meghalt ura hazatért öccse: Martyin Samil állapotos feleségét, pesztrálja a gyermekeket, ajándékokat osztogat nekik. Vergődött az özvegy, görcsökben fetrengett a földön, körülötte meg, mint a juhok, egy nyájba verődtek gyermekei, bőgtek szegénykék, amint rémülettől tágra meredt szemmel bámulták anyjukat. Csak tépd szét, kedves, tépd szét magadon utolsó inged gallérját is! Tépd a nehéz, szomorú élet miatt amúgy is megritkult hajad, harapdáld véresre mart ajkad, tördeld munkában eltorzult kezed, vergődj a földön, az üres ház küszöbén. Nincsen már gazdája a háznak, nincs már neked urad, nincs már gyermekeidnek apja, és ne felejtsd el, hogy senki sem szabadít meg az erődet meghaladó munkától és nyomortól, senki sem szorítja fejét melledhez éjjel, mikor elcsigázva, kimerültén összeomlasz, és senki sem fogja mondani neked, ahogy valaha ő mondta: „Ne búsulj, Anyiszka! Majd csak lesz valahogy!” Nem lesz másik urad sem, mert kiszikkasztott, elcsúfított már téged a sok munka, a sok nélkülözés, a sok gyermek, nem lesz apja félmeztelen, neveletlen gyermekeidnek; magad fogsz szántani, az emberfeletti erőfeszítéstől lihegve cipekedni, magad fogod az aratógépről ledobálni, a szekérre felhajigálni, háromágú villával emelgetni a nehéz búzakévéket, és érezni fogod, hogy megszakad valami lent a hasadban, görcsökben fogsz fetrengeni, rongyokba bugyolálod magad, s aztán majd végképp elvérzel a búzamezőkön. Alekszej Besnyak anyja sírva rendezgette fia ócska fehérneműjét; keserves, gyér könnyek szivárogtak szeméből; szagolgatta, de csak a legutolsó ing, amelyiket Miska Kosevoj hozott magával, őrizte meg ráncai közt fia verejtékének szagát. És fejét az ingbe fúrva imbolygott szegény öregasszony, panaszosan jajveszékelt, és könnye mintát cifrázott a pecsétes, piszkos csalánszövetingre. Árván maradt Manickov, Afonyka Ozerov, Jevlantyij Kalinyin, Lihovidov, Jermakov és sok más kozák családja is. Csak Sztyepan Asztahovot nem volt, aki sirassa. Üresen állt a beszögezett ajtajú-ablakú ház, félig összedőlt már, és nyáron is nagyon komornak látszott. Akszinya még mindig Jagodnojéban élt, a faluban még most is ugyanolyan keveset lehetett hallani felőle, mint régen, ő pedig be se kukkantott a faluba: úgy látszik, nem húzta haza semmi. A donyeci körzet felső falvaiba való kozákok földijeikkel csoportosan mentek hazafelé. A vjosenszkajai járás falvaiba december folyamán csaknem teljes számban hazatértek a frontharcosok. Tatarszk falván keresztül éjjel-nappal vonultak a lovasok tízes-negyvenes csapatokban, s valamennyien a Don bal partjára igyekeztek. – Hová valósiak vagytok, ecsém? – kérdezgették a kisiető öregek. – Csornaja Recskába. – Zimovnajába. – Dubrovkába. – Resetovszkba. – Dudarevszkba. – Gorchovszkba. – Alimovszkba – hangzottak a válaszok. – Meguntátok a dicsőséget, vagy mi a szösz? – kérdezték csípősen az öregek. Némelyik frontharcos – a békésebbje meg a tisztességesebbje – elmosolyodott: – Torkig vagyunk vele, öreg! Meguntuk mán! – Elég sok nyomorúságon mentünk keresztül: most pucolunk hazafelé. Akik jobban el voltak keseredve, vagy harapósabbak voltak, cifrán káromkodtak. – Eriggy csak oda, öreg, még elcsípheted a farkat – ajánlotta az egyik. – Mit kíváncsiskodsz? Mi közöd hozzá? – Ejnye, de sok szószátyár van ebben a faluban! Tél végén Novocserkasszkban már megfogamzottak a polgárháború csírái, de a Don felső folyásánál, a falvakban és városokban még síri csend nyugodott. A házakban csak lappangó, néha-néha kirobbanó családi háborúság dúlt: az öregek sehogy se értettek egyet a frontharcosokkal. A Doni Sereg Körzetének fővárosa alatt forrongó háborúról csak hallomásból tudtak; mivel csak bizonytalanul tudtak eligazodni a kialakult politikai áramlatok közt, várták az eseményeket, füleltek. Januárig Tatarszk falvában is csendesen éltek. A frontról visszatérő kozákok nagyot pihentek asszonyaik mellett, kövérré zabálták magukat, és nem is sejtették, hogy házuk küszöbénél még keservesebb csapások és szenvedések leskelődnek rájuk, mint amilyeneket az átélt háborúban kellett elviselniök. 2 Grigorij Melehovot a harcban tanúsított vitézségéért zászlóssá léptették elő, és a 2. tartalékezredbe osztották be szakaszparancsnoknak. Szeptemberben – miután átvészelt valami tüdőgyulladást – szabadságot kapott. Vagy másfél hónapot töltött otthon, teljesen kiheverte a betegséget, átesett a körzeti orvosi bizottság vizsgálatán, aztán visszaküldték az ezredhez. Az októberi fordulat után századparancsnokká léptették elő. Erre az időre lehet tenni a nézeteiben végbement változást, amely a körülötte zajlott események és jórészt az ezred egyik tisztjével, Jefim Izvarin hadnaggyal való ismeretsége folytán következett be. Grigorij a szabadságról visszatérte után, mindjárt az első napon ismerkedett meg vele. Később is állandóan belebotlott, szolgálatában és szolgálaton kívül is, és maga sem vette észre, hogyan, de lassanként a hadnagy befolyása alá került. Jefim Izvarin gazdag gundorovszkajai kozák fia volt. A novocserkasszki junkeriskolában szerezte műveltségét. Az iskola elvégzése után a 10. Doni Kozákezredhez vonult be frontszolgálatra. Körülbelül egy évig szolgált az ezredben, és – mint ő maga szokta mondani – kapott „egy tiszti György-keresztet a mellére és tizennégy kézigránátszilánkot minden elképzelhető illedelmes és illetlen helyre” – és rövid pályafutása betetőzéséül a 2. tartalékezredbe került. Izvarinnak nem hétköznapi képességei voltak, legalábbis kétségtelenül tehetségesebb és műveltebb volt annál az átlagnál, amelyet ritkán szárnyaltak túl a kozák tisztek. Szenvedélyes kozák-autonomistának ismerték. A februári forradalom felrázta, lehetőséget adott neki az érvényesülésre, és ő, miután érintkezésbe lépett a függetlenségi mozgalomhoz tartozó kozák körökkel, ügyesen agitált a Doni Sereg Körzetének teljes önkormányzata és annak a közigazgatási rendszernek visszaállítása érdekében, amely hajdanában uralkodott a Don mentén, mielőtt még Nagy-Oroszország leigázta volna a kozákságot. Nagyszerűen ismerte a történelmet, forró volt a feje, de világos, és józan az esze; lebilincselően szépen ecsetelgette, milyen szabad lesz az élet a drága Don partján, ha a Körzeti Testület fog kormányozni, ha a körzet területén nem lesz egyetlen orosz sem, ha a kozákság kormánya határőrséget tart majd a maga állama határain, és nem kalaplevéve, hanem egyenrangú félként beszél majd Ukrajnával és Nagy-Oroszországgal, és kereskedelmet, árucsereforgalmat fog folytatni velük. Izvarin egészen telemagyarázta az egyszerű kozákok és kevésbé művelt tisztek fejét. Az ő befolyása alá került Grigorij is. Eleinte heves viták folytak köztük, de a félig analfabéta Grigorij ellenfeléhez képest fegyvertelenül harcolt, és Izvarin könnyen legyőzte e szócsatákban. Rendszerint a kaszárnya valamelyik zugában vitatkoztak. A hallgatóság rokonszenve mindig Izvarin oldalára hajlott. Tetszett a kozákoknak Izvarin fejtegetése, mert amikor a jövőbeni független életet ecsetelgette, a legtitkosabb érzelmeket érintette, amelyeket a gazdag alsó-doni kozákság jó része melengetett lelkében. – De hogy fogunk Oroszország nélkül élni, ha semmi egyebünk sincs a gabonán kívül? – kérdezte Grigorij. Izvarin türelmesen magyarázgatta: – Nem arra gondolok, hogy a Doni Körzet egyedül szakadjon el, és legyen önálló állam. Föderáció, vagyis hát államszövetség alapján együtt fogunk élni a kubániakkal, tyerekiekkel, a Kaukázus hegyi lakóival. A Kaukázus gazdag ásványokban, ott majd mindent megtalálunk. – Hát a kőszénnel mi lesz? – Ott a Donyec-medence egy ugrásnyira. – De hiszen az Oroszországé. – Hogy kié és kinek a területéhez fog tartozni, az még vitás kérdés. De ha a Donyec-medence Oroszországhoz kerül, akkor is vajmi keveset veszítünk. A mi föderatív államunk nem az ipar alapján fog felépülni. Jellegénél fogva agrárország lesz, ha pedig ez így van, ahhoz, hogy ellássuk szénnel a mi kis iparunkat, Oroszországtól fogunk szenet vásárolni. Méghozzá nemcsak szenet, hanem sok egyebet is kell vásárolnunk Oroszországtól: épületfát, fémipari termékeket és egyebet, cserébe meg ellátjuk elsőrendű búzával, petróleummal. – De mi hasznunk lesz az elszakadásból? – Közvetlen hasznunk lesz belőle. Először is megszabadulunk a politikai gyámság alól, visszaállítjuk a régi rendet, amelyet eltöröltek az orosz cárok, kitelepítünk minden jöttment inogorodnyijt. Külföldről behozott gépekkel tíz év alatt úgy fellendítjük a gazdasági életet, hogy tízszeresen meggazdagszunk. Ez a föld a mienk, a mi őseink vére öntözte, őseink hamva trágyázta, mi pedig Oroszország igája alatt védtük négyszáz éven át Oroszország érdekeit, és nem gondoltunk magunkra. Nekünk vannak kijárataink a tengerre. Erős és harcképes hadseregünk lesz, és nemcsak Ukrajna, hanem Oroszország sem mer majd függetlenségünkre törni. A középtermetű, karcsú, széles vállú Izvarin tipikus kozák volt: éretlen zabszínű, sárgás, bodros haja, barna arca, lejtős fehér homloka volt, csak orcáit sütötte barnára a nap. A határ lenszőke szemöldöke vonalán húzódott. Magas, hajlékony tenor hangon beszélt. Az volt a szokása, hogy beszéd közben éles szögben megtörte bal szemöldökét, és sajátosan mozgatta kis kampós orrát. Emiatt aztán úgy látszott, mintha mindig szimatolna valamit. Energikus járás, tartásában, barna szemének nyílt tekintetében is kifejeződő határozottság különböztette meg az ezred többi tisztjétől. A kozákok szemmel láthatóan tisztelték, talán jobban is, mint az ezredparancsnokot. Izvarin sokáig beszélgetett Grigorijjal. Melehov érezte, hogy megint inog lába alatt a nemrégen még szilárd talaj, és nagyjából ugyanazt élte át, mint amit Moszkvában, amikor Sznyegirjov szemklinikáján Garanzsával akadt össze. Az októberi fordulat után nem sokkal ez a beszélgetés folyt le Izvarin és Grigorij közt. Az ellentmondásoktól felkavart Grigorij óvatosan szóba hozta a bolsevikokat: – Mondd csak, Jefim Ivanics, milyen emberek szerinted a bolsevikok: helyesen gondolkoznak-e vagy sem? Izvarin éles szögben homlokára rántotta szemöldökét, komikusán és finnyásan felhúzta az orrát. – Hogy helyesen gondolkoznak-e? Ejnye, kedves barátom, olyan vagy, mint a ma született csecsemő… A bolsevikoknak megvan a maguk programja, megvannak a maguk távlatai, törekvései. A bolsevikoknak igazuk van a maguk szempontjából, nekünk meg a magunk szempontjából. Tudod, minek nevezi magát a bolsevik párt? Nem? Hát hogy lehet az? Szóval: Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártnak! Munkás-pártnak. Érted? Mun-kás-párt-nak! Most cicáznak ugyan a parasztokkal is, meg a kozákokkal is, de nekik a munkásosztály a fontos. Felszabadulást csupán a munkásosztálynak hoznak, a parasztságnak meg csak új, talán sokkal rosszabb rabságot. Lehetetlen az, hogy mindenki egyformán éljen. Ha a bolsevikok kerülnek uralomra: a munkásoknak majd jól megy dolguk, a többinek meg rosszul. Ha visszaállítják a monarchiát, jó lesz a földesuraknak és más efféléknek, de rossz lesz a többinek. Nekünk nem kellenek sem ezek, sem azok. Nekünk a magunk uralma kell. Mindenekelőtt meg kell szabadulnunk mindenféle gyámtól, legyen az akár Kornyilov, akár Kerenszkij, akár Lenin. Jól tudunk mi játszani a magunk sakktábláján ezek nélkül a gyalogfigurák nélkül is. Ments meg, Uram, a barátainktól, az ellenségeinkkel majd magunk is elbánunk. – De a kozákok többsége a bolsevikokho húz… tudod? – Grisa, kedves komám, értsd meg ezt, ez a legfontosabb: a kozák meg a paraszt e pillanatban szívesen halad a bolsevikokkal. Tudod, mért? – Na, mér? – Azért… – Izvarin fintorgott orrával; kerekre fújta orra likát, és kacagva mondta: – Azért, mert a bolsevikok a békét, az azonnali békét követelik, mert a háború most itt ül a kozáknak, ni! Csattanósat csapott kemény húsú barna nyakára, kiegyenesítette csodálkozóan ágaskodó szemöldökét, és kiabálva folytatta: – Ezért van bolsevik szaga a kozáknak, ezért menetel egy ütemre a bolsevikokkal. De mi-helyt vé-ge lesz a há-bo-rú-nak, és a bolsevikok kinyújtják a kezüket a kozák birtokok felé – a kozákság és a bolsevikok útja okvetlen eltér egymástól! Ez indokolt és történelmi szempontból is ki-ke-rül-he-tet-len! A mai kozák életforma és a szocializmus, vagyis a bolsevik forradalmat véglegesen betetőző rendszer közt áthidalhatatlan szakadék tátong… – Én azt mondom – dörmögte Grigorij –, hogy én nem értek semmit az egészbül… Nehéz nékem eligazodni ebben… Kóválygok, mint hóvihar a pusztán. – Csakhogy evvel nem intézheted el a dolgot! Az élet sürget, hogy igazodj el benne, sőt nemcsak sürget, hanem erővel lök valamelyik oldalra. Ez a beszélgetés október utolsó napjaiban folyt le. Novemberben pedig Grigorij véletlenül egy másik kozákkal: Fjodor Podtyolkovval találkozott, aki a Don-vidéki forradalom történetében nem kis szerepet játszott. Rövid ingadozás után megint a régi igazság diadalmaskodott Grigorij lelkében. Ezen a napon dél óta apró szemű hideg eső szitált. Az est leszállta előtt kitisztult; Grigorij elhatározta, hogy elmegy földijének, Drozdovnak, a 28. ezred tiszthelyettesének lakására. Negyedóra múlva már a lábtörlőbe dörzsölgette csizmája talpát, és kopogott Drozdov lakása ajtaján. A csenevész fikuszokkal, kopott bútorral telezsúfolt szobában a házigazdán kívül egy gárdatüzér őrmesteri vállpántos, testes, zömök kozák ült az összerakható tiszti ágyon, háttal az ablaknak. Fekete posztónadrágba bújtatott lábát messze szétvetette, és előregörnyedve tette széles kerek térdére ugyanolyan széles, rőt szőr borította kezét. Gimnasztyorkája feszesen tapadt oldalára, összeráncolódott a hóna alatt, és majd szétreccsent széles, domború mellkasán. Az ajtónyikorgásra megfordította rövid, vastag bikanyakát, hidegen végigmérte Grigorijt, és kissé pöffedt szemhéja alá rejtette keskeny metszésű szeme hűvös fényét. – Bemutatlak benneteket egymásnak. Ez, Grisa, majdnem szomszédunk: uszty-hopjorszkajai: Podtyolkovnak hívják. Grigorij és Podtyolkov szótlanul szorított kezet. Grigorij leült, és a házigazdára mosolygott. – Bepiszkítottam a padlót… nem fogsz összeszidni? – Nem, ne félj tőle. Majd feltörüli a háziasszony… Iszol teát? A házigazda – alacsony termetű férfi és fürge, mint a csík – megfricskázta a szamovárt okkersárga, nikotinos körmével, és sajnálkozva jegyezte meg: – Hidegen kell innod. – Úgysem kérek. Ne nyugtalankodjál! Grigorij cigarettával kínálta Podtyolkovot. Podtyolkov sokáig küszködött, hogy nagy körmével kirántson egy fehér rudacskát, amely keményen beszorult a sorba; zavarában elvörösödött, és bosszúsan mondotta: – Sehogy sem tudom kihalászni… Ejnye, hogy a fene egye meg! Végre kigurított egy cigarettát a tárca födelére, és Grigorijra emelte mosolyra hunyorított s még keskenyebbre húzódott szemét. Grigorijnak megtetszett Podtyolkov természetessége. – Melyik faluba valósi vagy? kérdezte. – Krutovszki születésű vagyok – felelte készségesen Podtyolkov. – Ott is nőttem fel, de az utóbbi időben Uszty-Kalinovszkban laktam. Krutovszkot biztosan ismeri; hallottál már róla. Majdnem határos Jelanszkajával. Plesakovszkot ismered? Nahát, utána következik Matvejev, a város mellett fekszik Tyukovnovszk falva, arrább meg a mi falvaink, ahonnan én származók: Felső- és Alsó-Krutovszk. Beszélgetésük egész ideje alatt hol tegezte, hol magázta Grigorijt, teljesen fesztelenül beszélt, sőt egyszer, mikor már összemelegedtek, Grigorij vállára tette súlyos kezét. Simára borotvált, picikét ragyás, széles arcán világosan szőkéllett gondosan kipödrött bajusza, megnedvesített haját féloldalt elválasztva, simára fésülve viselte. Csak apró füle táján zilálódott kissé szét a haja, és bal felé kunkorodott a homlokára. Kellemes hatást tett volna, ha nem lett volna az a nagy fitos orra, meg az a keskeny szeme. Első pillantásra nem volt benne semmi különös, de mikor Grigorij jobban szemügyre vette, szinte érzékelte ólmos súlyát. Ez a sörétre emlékeztető apró szem úgy villogott kifelé keskeny réséből, mint valami lőrésből, lenyűgözte partnere tekintetét, és ólmos, merev makacssággal tapadt egy pontra. Grigorij kíváncsian vizsgálgatta Podtyolkovot, és jellegzetes vonást fedezett fel benne. Podtyolkov alig pislogott; ha hozzá beszéltek, partnerére szegezte komoly tekintetét, ha pedig ő beszélt, egyik tárgyról a másikra fordította szemét; ezalatt nap fakította, rövid szempillái állandóan kissé leereszkedve, mozdulatlanul álltak. Csak néha bocsátotta le duzzadt szemhéját, aztán hirtelen felrántotta megint, sörétszemével célba vett, végighorzsolt mindent, ami körülte volt. – Érdekes, fiúk! – kezdte Grigorij a házigazdához és Podtyolkovhoz fordulva. – Ha vége lesz a háborúnak, új életet kezdünk. Ukrajnában a Rada fog kormányozni, nálunk meg majd a Körzeti Testület. – Kalegyin atamán – igazította ki halkan Podtyolkov. – Mindegy az. Mi a különbség a kettő között? – Hát különbség csakugyan nincs köztük – hagyta rá Podtyolkov. – Most osztán azt mondjuk Oroszországnak, „édesanyánknak”, hogy vót szerencsénk – folytatta Grigorij, szóról szóra ismételve Izvarin szavait, mert szerette volna kipuhatolni, miként vélekedik a dologról Drozdov meg ez a vasgyúró gárdatüzér. – Magunk hatalma, magunk rendje kell nekünk. A hoholoknak sipirc a kozák fődrül, meghúzzuk a határt, oszt ne lépje át senki! Úgy fogunk élni, ahogy hajdanában ősapáink éltek. Azt hiszem, hogy ez a forradalom éppen a malmunkra hajtja a vizet. Mit gondolsz, Drozdov? A házigazda fürge taglejtésekkel izegni-mozogni kezdett, és mosolyogva mondta: – Persze hogy jobb lesz! A muzsikok kiszipolyozták belőlünk az erőt, most sem hagynak élni bennünket. Az ördög vinné el őket; ezek a kinevezett atamánok mind holmi jöttment németek: fon Taubé meg fon Grabbé, meg a többi hasonszőrű! Minden fődet ezeknek a törzstiszteknek kanyarítottak oda… Mink meg akár fel is fordulhatunk. – Hát Oroszország?… Belenyugszik?… – kérdezte csendesen Podtyolkov, de egyikükhöz sem fordult határozottan. – Biztosan belenyugszik – bizonygatta Grigorij. – Akkor se változik a helyzet. Ez se lesz más káposzta, hacsak nem még hígabb lére eresztve… – Hogyhogy? – Pontosan úgy, ahogy mondom. – Podtyolkov fürgébben forgatta sörétszemét, és egyenes, súlyos pillantást vetett Grigorijra. – A dolgozó néppel ugyanúgy fognak packázni az atamánok. Állhatsz megint haptákba űméltósága előtt, ű meg majd képen fog törülni jutalmul… Hát… gyönyörű kis élet… Jobb, ha mingyán követ akasztunk a nyakunkba, oszt a Donba ugrunk. Grigorij felállt. Amint hosszú léptekkel végigméregette a zsúfolt kis szobát, néhányszor hozzáért Podtyolkov szétvetett térdéhez. Aztán megállt előtte: – Hát hogy s mint csináljuk? – Végig. – Meddig? – Ha mán egyszer nekifogtál szántani, szánts az utolsó barázdáig. Ha egyszer levertük a cárt meg az ellenforradalmat, arra kell törekedni, hogy a hatalom a nép kezébe kerüljön. Minden egyéb csak mese, gyermeknek való mulatság. Régen a cárok szorongattak bennünket, most meg nem a cárok, hanem majd más gazemberek sanyargatnak, de úgy, hogy ordítani fogunk belé! – Hát szerinted hogy lesz? Podtyolkov nehezen emelkedő sörétszeme megint elkezdett futkosni, mintha tágasabb tért keresett volna a szűk szobában. – Néphatalom kell, ami választáson alapszik… Ha a tábornokok csizmája alá fekszünk, megint csak háború lesz, pedig mán elegünk van belőle. Bárcsak mindenütt, az egész világon ilyen hatalom keletkezne, hogy ne nyomorgassák a népet, ne uszítsák háborúra! Mer így mi lesz?! Hiába fordítja ki az ember a rossz nadrágot, csak megmarad rajta a lyuk. – Podtyolkov csattanósat ütött tenyerével a térdére, fanyarul elmosolyodott, és kimutatta sűrűn egymás mellé sorakozó apró fogait. – Csak minél messzebb a régi rendtül, mert olyan hámba fognak, amék a cárénál is komiszabbul töri a hátunkat. – Hát kormányozni ki fog? – Mink magunk! – élénkült fel Podtyolkov. – Kezünkbe vesszük a hatalmat, és meg is van a kormány! Csak most lazítsák meg egy picikét a hevedert, Kalegyinéket majd csak le tudjuk lökni a hátunkrúl! Grigorij megállt a megizzadt ablak előtt, sokáig nézte az utcát, a gyermekeket, akik valamilyen fortélyos játékot játszottak, a túlsó oldali házak nedves tetejét, a kiskertben álló csupasz feketenyárfa ágait, és már nem is hallotta, miről vitatkozott Drozdov Podtyolkovval; gyötrődve igyekezett eligazodni gondolatai zűrzavarában, végiggondolni valamit és – dönteni. Tíz percig állt ott, és némán firkálgatta az üvegre neve kezdőbetűit. Odakint az alacsony ház teteje fölött ősziesen, bágyadtan izzott a lenyugvó nap: mintha élére állították volna a tető rozsdás gerincén, nedvesen bíborlott, és úgy rémlett, hogy mindjárt eldől, és legurul a tető innenső vagy túlsó oldalán. A városi park felől eső paskolta, érdes falevelek hemperegtek a földön, a város felett pedig óráról órára szilajabbul duhajkodott az Ukrajnából, Luganszk tájáról ideröpült szél. 3 Novocserkasszk vált a szocialista forradalom elől elmenekült mindenféle elemek vonzási középpontjává. A Don alsó folyása felé özönlöttek a magas rangú tábornokok: a széthullott orosz hadsereg sorsának volt intézői, akik a reakciós doniak támogatásában bizakodtak, és e felvonulási területről akartak támadást indítani a szovjetesített Oroszország ellen. November másodikán Sapron huszárszázados kíséretében Novocserkasszkba érkezett Alekszejev tábornok. Tárgyalt Kalegyinnel, aztán rögtön hozzáfogott önkéntes osztagok szervezéséhez. Északról elmenekült tisztek, junkerek, rohamosztagosok, diákok, a katonai egységek lezüllött elemei, a legaktívabb kozák ellenforradalmárok és egyszerűen izgalmas kalandokat hajhászó és – ha Kerenszkij-bankókban kapják is – nagyobb fizetésre vágyó emberek alkották a későbbi Önkéntes Hadsereg csontvázát. November utolsó napjaiban érkezett meg Gyenyikin, Lukomszkij, Markov és Erdélyi tábornok. Alekszejev osztaga ekkor már több mint ezer szuronyt számlált. December hatodikán Kornyilov is megjelent Novocserkasszkban. Feleúton faképnél hagyta tekin kíséretét, és álruhában vergődött el a Doni Körzet határáig. Kalegyinnek erre az időre sikerült a Don mellé vonni azokat az ezredeket, amelyek a román és osztrák fronton voltak, és a Novocserkasszk–Csertkovo–Rosztov–Tyihoreckaja vasúti fővonal mentén állította fel őket. De a hároméves háborúba beleunt kozákok – mivel amúgy is forradalmi hangulatban tértek haza a frontról – nem árultak el különösebb kedvet a bolsevikok elleni harcra. Az ezredek állománya csaknem a lovasok normális létszámának harmadára apadt. A legépebb ezredek – a 27., a 44. és a 2. tartalékos ezred – Kamenszkaja városában tartózkodtak. Ugyanoda irányították annak idején Pétervárról az Atamán Testőrezredet és a Kozák Testőrezredet is. A frontról érkezett 58., 52., 43., 28., 12., 29., 35., 10., 39., 23., 8. és 14. ezredet, valamint a 6., 32., 28., 12. és 13. üteget Csertkovóban, Millerovóban, Lihajában, Glubokajában, Zverevóban és a bányavidéken szállásolták el. A hopjori és uszty-medvegyicai kerület kozákjaiból álló ezredek egymás után érkeztek Filonovo, Urjupinszkaja, Szebrjakovo állomásra, egy darabig ott vesztegeltek, azután szétszéledtek. Ellenállhatatlanul vonzotta őket az otthoni hajlék, és nem volt hatalom, amely visszatarthatta volna a kozákokat az elemi erejű hazafelé törekvéstől. A doni ezredek közül csak az 1., 4. és a 14. volt Pétervárott, de azokat sem lehetett már sokáig ottmarasztani. Kalegyin némelyik különösen megbízhatatlan csapatot igyekezett feloszlatni vagy elszigetelni azáltal, hogy a leghűségesebb egységekkel vette körül őket. November végén, mikor Kalegyin első ízben próbált frontcsapatokat vonultatni a forradalmi Rosztov ellen, a kozákok elmentek ugyan Akszajkajáig, de onnan nem voltak hajlandók támadásra indulni, és visszafordultak. A „rongyos” osztagok szervezése terén kifejtett nagyarányú tevékenység megtermette a maga gyümölcseit: november 27-én Kalegyinnek már módjában volt hű, szilárd, önkéntes osztagokkal hadműveleteket indítani. Kölcsönvett bizonyos erőket Alekszejevtől is, aki akkorra már két zászlóaljat toborzott össze. December másodikán az önkéntes csapatok elfoglalták Rosztovot. Kornyilov Rosztovba érkezésével oda helyeződött át az Önkéntes Hadsereg szervezésének központja. Kalegyin magára maradt. A kozák egységeket szétdobálta a Doni Körzet határai mentén Caricin felé, meg a szaratovi kormányzóság mezsgyéjére tolt néhányat, de az azonnali megoldást követelő, időszerű feladatok elvégzésére csak tisztekből álló partizánosztagokat használt; csakis ezekre támaszkodhatott a napról napra mindjobban roskadozó, tehetetlen doni körzeti hatalom. A donyeci bányászok leverésére frissen toborzott csapatokat dobtak át. A makejevi kerületben Csernyecov kapitány tevékenykedett, ugyanott állomásoztak az 58. reguláris kozák ezred egységei is. Novocserkasszkban gyors ütemben szervezték a Szemiletov-Grekov-osztagot és különféle alakulatokat: északon, a hopjori kerületben tisztekből és partizánokból eszkábálták össze az úgynevezett „Sztyenyka Razin-osztagot”. De már mindenfelől közeledtek a körzet területe felé a vörösgárdisták hadoszlopai. Harkovban, Voronyezsben egyre gyűlt a döntő csapásra szánt erő. Sűrű, fekete viharfelhők tornyosultak a Don fölé. A szél már el-elhozta Ukrajna felől az első harcok ágyúdörgését. 4 A széles szügyű sárgásfehér felhők, mint égi csónakok, lassan úsztak el Novocserkasszk felett. A felhőkön túl, a magas kék boltozaton, éppen a székesegyház ragyogó kupolája felett, mozdulatlanul függött egy bolyhos felhő szürke, göndör gyapja; hosszú farka hullámosan lejtett lefelé, és ezüstös rózsaszínben tündökölt valahol Krivjanszkaja felett. A nap halvány arccal kelt, de az atamáni palota ablakai izzón, ragyogóan tükrözték vissza. A házakon nyirkosan csillogott a bádogtető, a tegnapi eső nedvességét őrizte meg a bronz Jermak is, kinyújtott kezében tartva a szibériai koronát. A krescsenszki lejtőn gyalogos kozák szakasz kapaszkodott felfelé. Puskájuk szuronyán tompán játszott a napsugár. A reggel tisztára csiszolt csendjét – amelyet csak a ritka járókelők zaja meg a bérkocsik nyikorgása tört meg – alig bolygatta fel a kozákok kemény, de szinte nem is hallható lépése. Ezen a reggelen érkezett meg a moszkvai vonattal Novocserkasszkba Ilja Buncsuk. Utolsónak szállt ki a kocsiból, megrántotta magán viseltes átmeneti kabátja szárnyát, mert bizonytalanul és szokatlanul érezte magát polgári ruhában. A peronon egy csendőr meg két nevetgélő fiatal lány sétált. Buncsuk elindult a városba. Alaposan megkopott olcsó bőröndjét hóna alatt vitte. Útközben, egészen a külvárosi utcáig, alig találkozott emberrel. Egy félóra múlva, miután ferdén keresztülvágott a városon, félig összeomlott kis ház előtt állt meg. A réges-régóta nem tatarozott házacska siralmasan festett. Az idő rátette mancsát, és terhe alatt berogyott a tető, részegen dülöngőztek a falak, lazán fityegett a zsalugáter, hülyén kancsalítottak az ablakok. Buncsuk kinyitotta a kisajtót, és felindultan futtatta végig szemét a házon, a szűk kis udvaron, aztán elindult a lépcső felé. A keskeny folyosón mindenféle limlommal teledobált láda foglalta el a hely felét. Buncsuk a sötétben beleütötte térdét a láda sarkába, de nem is érezte a fájdalmat, csak rohant az ajtóhoz. Az alacsony előszobában egy lélek sem volt. Bement a másik szobába, de ott sem talált senkit; megállt a küszöbön. Megbódult a feje a roppant ismerős szagtól, amely csakis ennek a háznak a sajátja. Egyetlen pillantással áttekintette az egész berendezést: az ikonok súlyos sorozatát a szoba elülső sarkában, az ágyat, az asztalt, az ócskaságtól ragyás kis tükröt, felette a fényképeket, a néhány roskatag hajlított széket, a varrógépet, a régi, használattól megfakult szamovárt a padkán. Hirtelen és fájón megdobbanó szívvel fordult meg Buncsuk, száján keresztül vett lélegzetet, mint a fuldokló, ledobta bőröndjét, és szétnézett a konyhában; ugyanolyan barátságosan zöldellt a valaha vörösre festett, széles homlokzatú kemence, a kék kartonfüggöny mögül kikandikált a vén tarka kandúr; szemében értelmes, szinte emberi kíváncsiság ragyogott; úgy látszik, ritkán járt erre látogató. Az asztalon rendetlenül állt a mosatlan edény, mellette a gyalogszéken csomóban hevert a fonott gyapjú, meg-megcsillantak a kötőtűk, amelyek négyfelől szúrták át a befejezetlen harisnyaszárat. Nem változott itt nyolc év óta semmi. Mintha csak tegnap ment volna el innét. Kiszaladt a lépcsőre. Az udvar végében álló szín ajtaján kitipegett egy hajlott hátú öregasszony, akit kétrét görnyesztett a viszontagságos élet. „Anyám!… Csakugyan ő volna?… Ő az?” Buncsuk remegő ajakkal rohant az öregasszony felé. Lekapta fejéről a sapkát, és markában gyürkölte. – Maga kit keres? – kérdezte izgatottan az öregasszony, fakó szemöldökéhez emelte tenyerét, és nem moccant előbbre. – Anyám! – tört fel a tompa kiáltás Buncsuk melléből. – Mi az, nem ismersz meg? Buncsuk botladozva ment oda anyjához, látta, hogy az megtántorodott a kiáltásra, mintha ököllel sújtottak volna rá – úgy látszik, szaladni akart, de ereje cserbenhagyta, és csak lökésszerűen, mintha széllel küszködne, indult fia felé. Buncsuk megkapta, mert már el akart esni, összecsókolta a kis ráncos arcot, az ijedtségtől és az eszelős örömtől elfátyolosodott szemet, tehetetlenül és sűrűn pislogott. – Iljusa… Iljusenyka!… Kisfiam! Meg sem ismertelek… Szent Isten, hát hogy kerülsz ide?… – suttogta az öregasszony, igyekezett kiegyenesedni és szilárdan ráállni meggyöngült lábára. Bementek a házba. Csak akkor, az átélt mély megrendülés pillanatai múltával, érezte megint Buncsuk, hogy szűk az idegen kabát. Szorított, vágott hónaljban, és akadályozta minden mozdulatát. Megkönnyebbülten dobta le, és az asztal mellé ült. – Nem is hittem volna, hogy élve látlak még!… Hány éve, hogy nem láttuk már egymást?! Drága gyermekem! De hogy is ismertelek volna meg, mikor lám, mekkorát nőttél, megemberesedtél?! – Na, hogy éldegélsz itthon, anyám? – kérdezte mosolyogva. Az öregasszony mesélt, ami éppen eszébe jutott, kapkodva tett-vett: megterítette az asztalt, szenet szórt a szamovárba, kisírt arcán szétmázolta a könnyeket meg a fekete szénport, számtalanszor odaszaladt fiához, simogatta a kezét, és remegve lapult a vállához. Vizet melegített, tulajdon kezével mosta meg Iljusa fejét, valahonnan a láda fenekéről sárgára ócskult tiszta fehérneműt vett elő, jóllakatta a drága vendéget – éjfélig elüldögélt mellette, egy percre sem vette le szemét a fiáról, százfélét kérdezett, és szomorkásan bólogatott. A közeli toronyban már kettőt ütött az óra, mikor Buncsuk lefeküdt. Rögtön elaludt. Félálmában elfelejtette a jelent: úgy rémlett, mintha még mindig az ipariskola kis gézengúz tanulója lenne, aki jól kiszaladgálta magát, lefeküdt, most lassan álomba merül, a konyhából meg benyitja az ajtót az anyja, és szigorúan kérdezi: „Megtanultad holnapra a leckét, Iljusa?” Így is aludt el: ajkán az izgatott, boldog mosollyal. Hajnalig többször odament hozzá az anyja, megigazította paplanát, párnáját, megcsókolta hatalmas homlokát, melyre egy barna fürt csúszott le ferdén, aztán nesztelenül kitipegett. Egy nap múlva elutazott Buncsuk. Reggel felkereste egy katonaköpenyes, új, khaki sapkát viselő bajtársa, halkan súgott neki valamit, és Buncsuk készülődni kezdett, becsomagolt a bőröndbe, legfelül beledobott egy váltás fehérneműt, amit anyja mosott ki, és homlokát fájdalmasan összeráncolva öltötte magára a szűk kabátot. Sebtiben-futtában búcsúzott el anyjától, és azt ígérte, hogy egy hónap múlva visszajön. – De hová mégy, Iljusa? – Rosztovba, anyám, Rosztovba. De nemsoká visszajövök… Ne… ne búsulj… anyám! – vigasztalta. Az öregasszony levette nyakából a kis feszületet, amit állandóan hordott, megcsókolta fiát, keresztet vetett rá, és az ő nyakába akasztotta. Gallérja mögé igazgatta a madzagját, az ujja idegesen táncolt, és sütött, mint a jégcsap. – Viseld, Iljusa. Ez Mirlikiji Szent Miklós keresztje. Oltalmazd és mentsd meg, irgalmas Szent Miklós, védjed és vigyázz rá… hisz egyetlen gyermekem… – suttogta, és bánatos szeméhez szorította a keresztet. Hirtelen mozdulattal megölelte fiát, nem tudta tovább türtőztetni a sírást: ajka szöglete megremegett, és keservesen görbült lefelé. Buncsuk szőrös kezére, mint tavaszi eső, hullott egy forró könnycsepp, aztán a másik, harmadik… Buncsuk lefejtette nyakáról anyja kezét, és mogorván rohant ki a lépcsőre. A rosztovi állomáson annyi volt az ember, mint a sáska. A padlón bokáig ért a sok elszórt cigarettacsutka meg napraforgómag héja. Az állomás előtti téren a helyőrség katonái árulják a kincstári egyenruhát, dohányt, lopott holmikat. A sok fajtából összeőgyeledett tömeg, amely annyira jellemző a legtöbb déli tengerparti városra, lomhán mozog és zúg. – Assz-sz-szmolov cigaretta, szálanként is az Assz-sz-molov ci-ga-rettát! – kiabálja a cigarettaárus kisfiú. – Olcsón adom, polgártárs úr… – súgta Buncsuk fülébe titokzatosan egy gyanús külsejű keleti ember, és köpenye degesz aljára kacsintott. – Pörkölt mag, pirított tökmag, itt a tökmag! – csiripelik százféle hangon a bejáratnál a kofálkodó lányok és asszonyok. A tömegen hat fekete-tengeri matróz furakodott át. Kacagva beszélgettek. Parádés egyenruha volt rajtuk, új volt a szalag, aranyfényben ragyogott minden gomb, csak a széles aljú nadrág fröcskölődött teli sárral. Tisztelettel engedtek utat nekik. Buncsuk lassan furakodott keresztül a tömegen. – Ez arany?! Fészkes fenét! Messze van az az aranytúl… Azt hiszed, nem látom? – mondta gúnyosan egy vézna híradós katona. Válaszképpen méltatlankodva bődült el az árus, és megrázta a gyanúsan tömör aranyláncot. – Mit látsz, mit látsz?… Arany ez! Dukátarany, ha tudni akarod, egy békebírótól szereztem… Eredj a fenébe, nyavalyás! Kipróbálhatod… Úgy sem akarod? – A flotta nem jön velünk, mit beszélsz marhaságot! – hallatszott nem messzire. – Mér ne jönne? – Ezekben az újságokban… – Hé, kisfattyú, hozd csak ide… – Mink az „ötös számra”* szavaztunk. Másképp nem lehet; nem felel meg. – Puliszka! Finom, ízletes puliszka! Tessék! – A vonatparancsnok azt ígérte, holnap indulunk tovább. Buncsuk megkereste a pártbizottság épületét, a lépcsőn felsietett az emeletre. Szuronyos japán puskával felfegyverzett vörösgárdista munkás állta útját. – Kit keres, elvtárs? – Abramszon elvtársat. Itt van? – Harmadik szoba, balra. A nagy orrú, bogárfekete, alacsony férfi bal keze ujjait kabátja széle alá dugta, jobbjával szinte szabályosan hadonászva támadt partnerére, egy idősebb vasutasra: – Ezt nem lehet! Ez nem szervezés! Ha ilyen agitációs módszereket alkalmaz, éppen ellenkező eredményt fog elérni! A vasutas – arckifejezéséből ítélve – mondani akart valamit mentségére, de a bogárfekete hajú férfi nem engedte szóhoz jutni; bosszúsága tetőfokán, mérgesen kiabált, meg sem akarta hallgatni a másik felet, sőt a tekintetét is kerülte. – Mitcsenkót azonnal távolítsa el! Nem nézhetjük ölbe tett kézzel, ami maguknál végbemegy. Verhockij felelni fog a Forradalmi Bizottság előtt! Letartóztatták már? Igen?… Követelni fogom, hogy lőjék agyon! – fejezte be nyersen, aztán kipirult arccal Buncsukhoz fordult. Még nem csillapodott le teljesen, és érdesen kérdezte: – Mit akar? Maga Abramszon? – Én. Buncsuk odaadta neki igazolványait és egy levelet az egyik felelős állásban levő pétervári elvtárstól, aztán leült nem messzire, az ablakpárkányra. Abramszon figyelmesen elolvasta a levelet, fanyarul elmosolyodott (restellte magát a goromba kiabálás miatt): – Várjon egy kicsit, mindjárt beszélgetünk. Elbocsátotta a megrökönyödött vasutast, maga is kiment, és egy perc múlva borotvált arcú, termetes katonával jött vissza, akinek alsó állkapcsán végig vágott seb lilás nyoma húzódott. Tartásán látni lehetett, hogy hivatásos katonatiszt. – Katonai Forradalmi Bizottságunk tagja. Ismerkedjenek meg. Maga, elvtárs… bocsásson meg, elfelejtettem a nevét… – Buncsuk. – …szóval, Buncsuk elvtárs… maga, azt hiszem, géppuskás… az a specialitása… – Igen. – Ez kell nekünk! – mosolyodott el a katona. Sebhelye füle cimpájától álláig rózsaszínű lett a mosolytól. – A lehető legrövidebb időn belül tudna nekünk géppuskás osztagot szervezni vörösgárdista munkásokból? – kérdezte Abramszon. – Igyekszem. Idő kérdése. – Mégis: mennyi időre van szüksége? Egy hétre, kettőre, háromra? – kérdezte a katona Buncsukhoz hajolva, és egyszerűen, várakozóan mosolygott. – Néhány napra. – Remek. Abramszon megdörzsölte homlokát, és a bosszúság észrevehető árnyalatával mondta: – A helyőrség egységei rettenetesen szétzüllöttek, nincs semmi reális értékük. Én, Buncsuk elvtárs, itt is, mint mindenütt, a munkásokba vetem minden bizodalmam. A tengerészek: azok igen, de a katonák… Ezért szeretnénk, tudja, ha lennének saját géppuskásaink. – Meghuzigálta szakálla kékesfekete gyűrűit, és aggódva kérdezte: – Mi a helyzet az anyagi ellátás terén? – Na, majd mi elintézzük. Ebédelt már ma? No, persze hogy nem! „Mennyit kellett koplalnod, testvér, hogy első pillantásra meg tudod különböztetni az éhes embert a jóllakottól, és mennyi bajt, szörnyűséget kellett átélned, mielőtt ez a fehér tincs a hajad közé került” – gondolta Buncsuk meghatott gyengédséggel, amint Abramszon fejére, a jobboldalt vakítóan fehérlő, rikító ősz foltra pillantott. Amikor egy kísérővel Abramszon lakására ment, útközben is folyton rágondolt: „Ez derék legény! Ez igazi bolsevik! Van benne valami ádáz célratörés, de mégis megmaradt benne, ami jó, ami emberi. Minden teketória nélkül képes aláfirkantani holmi Verhockij-féle szabotálók halálos ítéletét, de ugyanakkor tud vigyázni elvtársára, és tud gondoskodni róla.” Még teljesen találkozásuk meleg, kellemes hatása alatt volt, amikor megérkezett Abramszonnak valahol a Taganrogi út végén levő lakására, kipihente magát a könyvekkel telezsúfolt kis szobában, megebédelt, megmutatta Abramszon levelét a szállásadó asszonynak, és lefeküdt az ágyra. Maga sem emlékezett rá, hogyan aludt el. 5 Buncsuk négy napon át reggeltől estig foglalkozott azokkal a munkásokkal, akiket rendelkezésére bocsátott a pártbizottság. Tizenhatan voltak. Ahány ember, annyiféle foglalkozás, életkor, sőt nemzetiség. Volt köztük két rakodómunkás: Hvilicsko, a poltavai ukrán, és Mihalidi, az eloroszosodott görög; egy szedő: Sztyepanov; nyolc vasmunkás; egy Paramonov-bányai vájár: Zelenkov; egy gethes örmény pék: Gevorkjanc; egy oroszországi német származású lakatos szakmunkás: Johann Rehbinder; és végül két kocsiszíni munkás. A tizenhetedik igazolványt egy nő mutatta fel, aki meleg vattás katonakabátot és nem az ő lábára szabott, nagy csizmát viselt. – Visszafelé menet be tudna nézni a törzshöz? – kérdezte Buncsuk, mikor elvette tőle a lezárt borítékot, és még sejtelme sem volt a nő jövetele céljáról. A nő elmosolyodott, zavart mozdulattal igazította meg a kendő alól kibuggyanó vastag hajfonatát, és félénken mondta: – Engem magához küldtek… – hebegte pillanatnyi zavarával küszködve – géppuskásnak. Buncsuk elvörösödött. – Mi az? Megbolondultak odafent? Női brigádom van nekem, vagy mi a fene?… Bocsásson meg, de ez nem magának való foglalkozás, nehéz munka, férfierőt követel… Mit akarnak hát tulajdonképpen… Nem, nem vehetem fel magát. Komor arccal bontotta fel a borítékot, átfutotta az igazolványt, amely szárazon elmondta, hogy Buncsuk csapatába osztják be Anna Pogudko elvtársnőt, aztán többször is elolvasta Abramszonnak az igazolványhoz mellékelt levelét: ,,Kedves Buncsuk elvtárs! Elküldjük magához a mi derék Anna Pogudko elvtársnőnket, ezzel sürgető kérésének teszünk eleget; reméljük, hogy harcos géppuskást farag belőle. Én jól ismerem ezt a lányt. Melegen ajánlom, de arra kérem: vigyázzon rá, tartsa vissza holmi meggondolatlan cselekedetektől, mert értékes pártmunkás ugyan, de kissé egzaltált (még nem tombolta ki a fiatalságát). Csapatának magva, acélkemény gerince kétségtelenül az a nyolc vasas; de közülük is felhívom a figyelmét Bogovoj elvtársra. Nagyon ügyes ember és önfeláldozó forradalmár. A maga géppuskás csapatja, összetételét tekintve, nemzetközi; annál jobb: sokkal harcképesebb lesz! Gyorsítsa meg a kiképzést. Úgy értesültem, hogy Kalegyin hadjáratra készül ellenünk. Elvtársi üdvözlettel: Sz. Abramszon” Buncsuk az előtte álló lányra pillantott (a dolog az egyik Moszkovszkaja utcai ház pincehelyiségében történt, ahol a kiképzés folyt). A gyér fény inkább csak beárnyékolta arcát, és még jobban elhomályosította vonásait. – Nincs mit tenni – mondta barátságtalanul. – Ha ez a maga kívánsága… És ha Abramszon is kéri… Maradjon… A nagy torkú makszimra mindenfelől szinte rátapadtak, az elülsők hátára támaszkodva, fürtökben lógtak, és mohó, kíváncsi szemmel figyelték, milyen gyorsan hullik alkotórészeire Buncsuk ügyes keze alatt. Buncsuk szándékosan lassú mozdulatokkal megint összerakta, megmagyarázta az egyes részek szerkezetét, rendeltetését, megtanította a csapatokat a kezelési módszerekre, bemutatta a szabályos irányzást, célzást, elmagyarázta, hogyan kell mérni a röppálya eltérését, kiszámítani a lőtávolság legvégső határát. Megtanította a munkásokat, hogyan kell elhelyezkedni harc közben, hogy ne sérüljön meg az ember ellenséges tűzben sem. Ő maga feküdt a valamikor terepszínű védőlemez mögé, amelyről már lepattogzott a festék. Beszélt a helyválasztás előnyeiről, a hevederes ládák elhelyezéséről. Mindenki könnyen elsajátította, csak Gevorkjanc, a pék nem. Annak sehogy sem ragadt meg a fejében: akárhányszor mutatta neki Buncsuk a szétszedés szabályait, sehogy sem tudta megjegyezni, összekevert mindent, aztán fejvesztetten, zavartan suttogta: – Mér nem sikerül? Ahá, én vagyok a hibás… Innen kell kezdeni. Megint nem jó! – kiáltotta kétségbeesetten. – Mér nem sikerül?! – Ezér! – bosszantotta a péket az olajbarna arcú Bogovoj. Homlokán és orcáján apró puskaporszemek kéklettek. – Azér nem sikerül, mer vízeszű vagy. Ládd, így kell! – mutatta, és biztos kézzel tette helyére az alkatrészt. – Engem bizony kölyökkorom óta mindig érdekeltek a katonai dolgok! – Általános nevetés közben bökött ujjával az arcán elszórt kék pettyekre: – Ágyút csináltam, de felrobbant: meg is szenvedtem érte! De most annál tehetségesebb vagyok! Csakugyan ő sajátította el legkönnyebben és leggyorsabban a géppuskás mesterséget. Csak Gevorkjanc maradt el valamennyi mögött. Az ő bosszúsan siránkozó hangját lehetett hallani leggyakrabban: – Megint nem jó! Mér nem jó? Én nem tudom! – Micsoda tökfej, micsoda tökfej! Egész Nahicsevanyban nincs párja! – kiáltotta felháborodva a nedves ajkú mérges görög. – Hát ritkaság, amilyen buta! – hagyta rá a tartózkodó Rehbinder is. – Bijon e nehezebb, mint perecet sütni! – röhögött Hvilicsko. A többiek is szelíden nevettek. Csak Sztyepanov kiabált rájuk kipirult arccal, bosszúsan: – Meg kell mutatni az elvtársnak, nem pedig itt vigyorogni, mint a fakutya! Pártolta Krutogorov, az óriás kezű, dülledt szemű, testes, idősebb kocsiszíni munkás is, aki kiugrott paphoz hasonlított. – Röhögtök, fajankók, a dolog meg nem halad! Buncsuk elvtárs, zabolázd meg ezt a szedett-vedett bandát, vagy kergesd a pokolba! A forradalom veszélyben forog, ezek meg röhögnek! Szép kis párttagok!… Olyanok, mint az állatok, becsületszavamra! – dörmögte mély hangján Krutogorov, és megrázta pörölynyi öklét. Anna Pogudko mohó tudásvággyal igyekezett behatolni a géppuska minden titkába. Sose hagyott békét Buncsuknak, mindig a sarkában volt, meg-megfogta esetlen tavaszi kabátja karjánál fogva, és örökké ott sündörgött a gépfegyver körül. – És ha a víz befagy a hűtőben, akkor mi történik? Ha erős szél fú, mekkora az elhajlás? Hát ez hogy van, hát az hogy van, Buncsuk elvtárs? – ostromolta kérdéseivel, és várakozóan emelte Buncsukra bizonytalan, meleg fényű, nagy, fekete szemét. A lány jelenlétében Buncsuk valahogy kényelmetlenül érezte magát; mintha ezt a kellemetlen érzést akarná megtorolni, fokozottabb követelményeket támasztott a lánnyal szemben, hangsúlyozottan hidegen bánt vele, de valami szokatlan izgató érzés lepte meg, valahányszor a lány reggelenként kínos pontossággal, hét órakor, nagy katonacsizmája talpával csoszogva, fázósan, zöld vattáskabátjába dugott kézzel lejött a pincébe. A lány kissé alacsonyabb volt, mint Buncsuk. Rugalmas, húsos testű volt, mint minden fizikai munkát végző egészséges lány, talán kissé görbén tartotta a hátát, sőt szépnek sem lehetett mondani, legfeljebb csak nagy, erős nézésű szeme miatt, amely csodálatosan megszépítette. E négy nap alatt Buncsuk jóformán nem is nézte meg közelebbről Annát. A pincében mindig sötét volt, nem is jutott rá idő, meg aztán kényelmetlen lett volna bámulni a lányt. Ötödik nap este együtt indultak hazafelé. A lány ment elöl, amint feljutott a legfelső lépcsőfokra, valamilyen kérdéssel hátrafordult, és Buncsuk nagyot hümmögött magában, mikor az esti fénynél megpillantotta Anna arcát. A lány megszokott kézmozdulattal igazgatta haját, és kissé hátravetett fejjel, Buncsuk felé sandítva várta a feleletet. De Buncsuk füle mellett eresztette el a kérdést, míg lassan felment a lépcsőn, édesen fájó érzés szorította össze a szívét. Az erőlködéstől (nagyon nehezen lehetett boldogulni a hajjal, ha nem veszi le a kendőt) alig észrevehetően mozgott a lány rózsás orracimpája, amelyet átvilágított az alacsony nap. Szája vonala férfias és mégis gyermekiesen finom volt. Picikét felemelt felsőajkán apró pihe sötétlett, s élesen kiemelte a bőr halvány fehérségét. Buncsuk lehajtotta fejét, mintha rácsapott volna valaki, és tréfásan fellengzős hangon mondta: – Anna Pogudko… géppuskakezelő, gyönyörű vagy, mint maga a boldogság! – Hülyeség! – mondta a lány határozottan, és elmosolyodott. – Hülyeség, Buncsuk elvtárs!… Azt kérdem: mikor megyünk lőgyakorlatra? A mosoly egyszerűbbé, megközelíthetőbbé, földibbé tette. Buncsuk megállt mellette; kábultan bámult az utca végére, ahol megrekedt a nap, és mindent elöntött bíborvörös fényáradatával. – Lőgyakorlatra? Holnap – felelte halkan. – Merre kell menned? Hol laksz? A lány valamelyik külvárosi utca nevét említette. Együtt indultak arrafelé. Az utcakereszteződésnél utolérte őket Bogovoj. – Buncsuk, ide hallgass! Hol gyülekezünk holnap? Buncsuk útközben elmagyarázta, hogy a Csendes-ligeten túl kell gyülekezni, ahová Krutogorov és Hvilicsko bérkocsin szállítja ki a géppuskát. Gyülekező nyolc órakor. Bogovoj velük ment vagy két utcát, aztán elbúcsúztak. Buncsuk és Anna Pogudko néhány percig szótlanul haladt. – Maga kozák? – kérdezte a lány, és oldalvást végigsiklatta rajta a szemét. – Igen. – Régen tiszt volt? – Na ugyan: milyen magas rangú tiszt is voltam! – Hol született? – Novocserkasszkban. – Régóta van Rosztovban? – Néhány napja. – És azelőtt? – Pétervárott voltam. – Mióta párttag? – Ezerkilencszáztizenhárom óta. – Hol a családja? – Novocserkasszkban – dörmögte hadarva, és kérőn nyújtotta fel a kezét: – Várj, most én hadd kérdezzek: Rosztovban születtél? – Nem: Jekatyerinoszlav vidékén, de az utóbbi időben itt laktam. – Most én foglak kifaggatni… Ukrán vagy? A lány egy pillanatig habozott, aztán határozottan felelte: – Nem. – Zsidó? – Igen. Mért? Elárulja a beszédem? – Nem. – Hát miből találtad ki, hogy zsidó vagyok? Buncsuk igyekezett lépést tartani, és rövidebbeket lépett. – A fül, a fül formája meg a szem. Különben nem sok vonás van benned a fajtádból… Jó, hogy köztünk vagy – tette hozzá némi gondolkodás után. – Miért? – érdeklődött a lány. – Tudod: a zsidókról régóta azt tartják… és én tudom, hogy sok munkás most is így gondolkozik, hiszen magam is munkás vagyok – jegyezte meg futólag –, szóval azt tartják, hogy a zsidók csak irányítani szeretnek, de ők maguk nem mennek oda, ahol lövöldöznek. Ez tévedés, hisz lám, te is fényesen megcáfolod ezt a helytelen véleményt. Jártál középiskolába? – Igen, tavaly végeztem el a gimnáziumot. Magának milyen képzettsége van? Azért kérdezem, mert a beszéde elárulja, hogy nem munkás származású. – Sokat olvastam. Lassan ballagtak. A lány szándékosan nagy vargabetűt csinált a mellékutcákon, röviden elmondott még magáról egyet-mást, aztán tovább kérdezgette Buncsukot a kornyilovista lázadás, a pityeri munkások hangulata és az októberi fordulat felől. Valahol a tengerparton nyirkosat durrant néhány puskalövés, és szaggatottan hasított a csöndbe egy géppuskasorozat… Anna nem mulasztotta el megkérdezni: – Milyen rendszerű? – Lewis. – A heveder melyik részét lőtték ki? Buncsuk nem felelt, gyönyörködve nézte a smaragdszínű zúzmarával behintett narancssárga reflektorcsápot, amely hosszú karként nyúlt fel a kikötőben horgonyzó aknakutató fedélzetéről a naplemente bíborában égő esti égbolt kupolája felé. Vagy három órát sétáltak a néptelen városban. Annak a háznak a kapujánál váltak el, ahol Anna lakott. Buncsuk öntudatlan belső elégedettség meleg érzésével tért haza. „Derék elvtárs, okos lány! Jól elbeszélgettünk… És hogy átmelegedett a szívem!… Egészen eldurvultam mostanában, pedig a baráti érintkezés feltétlenül szükséges, különben úgy megkeményedik az ember, mint a cibak…” – gondolta önmagát áltatva, és maga is tudta, hogy becsapja magát. Abramszon, aki az imént érkezett meg a Katonai Forradalmi Bizottság üléséről, a géppuskások kiképzése felől kérdezősködött: többek között szóba hozta Anna Pogudkót is. – Hogy válik be? Ha nem alkalmas, más munkára is beoszthatjuk. Mást küldünk helyette. – Nem, nem! Mi jut eszedbe! – tiltakozott ijedten Buncsuk. – Nagyon ügyes lány! Szinte legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy beszéljen róla, és csak nagy erőfeszítéssel tudta megzabolázni magát. 6 November 25-én délben Novocserkasszkból Rosztov felé vonták össze Kalegyin csapatait. Megkezdődött a támadás. A vasútvonal mentén, a töltés két oldalán haladtak az Alekszejev-féle tiszti osztag gyér csatárláncai. A jobbszárnyon sűrűbben nyomultak előre a junkerek szürke figurái. A Popov-osztag önkéntesei a balszárnyon egy vörös agyaggödröt özönlöttek körül. Némelyik – messziről csak apró szürke csomónak látszott – beleugrált a gödörbe; mikor kikecmeregtek az innenső oldalra, megálltak, csatlakoztak a többiekhez, és tovább özönlöttek Rosztov felé. A vörösgárdisták csatárláncában, amely Nahicsevany peremén húzódott, izgatott kapkodást lehetett tapasztalni. A munkások bizonyos félelmet éreztek – hiszen legtöbbjük életében először markolt puskát –, ide-oda kúsztak, bepiszkították fekete kabátjukat az őszi sárban, némelyik fel-felemelte a fejét; a fehéreket nézték, akiknek alakját megkicsinyítette a távolság. Buncsuk géppuskája mellett feküdt a csatárláncban, aztán térdre emelkedett, és távcsövön nézte a terepet. Előző este köpennyel cserélte fel a nem rászabott tavaszi kabátot, és nyugodtan, kényelmesen érezte magát benne. Vezényszó nélkül nyitottak tüzet. Nem bírták már ki a feszült csendet. Alig csattant el az első lövés, Buncsuk nagyot káromkodott, és egész magasságában felállva üvöltötte: – Ab-ba-hagy-ni! Kiáltását elnyomta a lövések darabos ropogása. Integetett. Aztán a durrogást túlharsogva vezényelte Bogovojnak: „Tűz!” Bogovoj mosolygó, de földszínű arccal simult a závárhoz, rátette ujját a ravaszra. Géppuskasorozat ismerős kattogása hasított Buncsuk fülébe. Egy pillanatig az ellenség hason fekvő csatárlánca felé kémlelt, igyekezett megállapítani, hol van a becsapódás, aztán felugrott, és a lánc mentén sorra odaszaladt a többi géppuskáshoz is. – Tűz! – Adjuk, adjuk!… Ho-ho-ho-hó! – üvöltötte Hvilicsko, s Buncsuk felé fordította ijedt és boldog arcát. A középsőtől harmadik géppuska mellett nem egészen megbízható legények hasaltak. Buncsuk odafutott hozzájuk. Feleúton kissé lehajolva belenézett távcsövébe: az üveg megizzadt korongjában meg-megmozduló szürke kis csomók látszottak. Túlnan éles, kopácsoló sortűz dörrent. Buncsuk hasra vetette magát, és fektében állapította meg, hogy a harmadik géppuska irányzéka nem pontos. – Lejjebb! Gazemberek! – kiabálta, és kígyó módra kúszott tovább a csatárlánc mentén. Feje felett alacsonyan, halálos süvítéssel röpültek a golyók. Az Alekszejev-osztag katonái pontosan lőttek, akárcsak hadgyakorlaton. A géppuska mellett, amely idétlenül magasra rántotta orrát, hasmánt lapult a kezelőlegénység: Mihalidi, a görög irányzó, ügyetlenül magasra állította az irányzékot, megállás nélkül lövöldözött, elpufogtatott egy csomó hevedert; mellette sopánkodott a halálra ijedt, zöldre vált Sztyepanov; hátul, földbe fúrt fejjel, teknősbéka módjára domborított háttal, kinyújtott lábára kissé felemelkedve terpeszkedett Krutogorov barátja, a vasutas. Buncsuk arrább volta Mihalidit, sokáig hunyorgott, próbálgatta az irányzékot, amikor pedig a géppuska egyenletesen rángatózva kattogni kezdett Buncsuk keze alatt, rögtön mutatkozott is az eredmény: a szökdelve közeledő junkercsapat visszatódult a halom mögé, és egy halottat vesztett az agyagos, kopasz dombtetőn. Buncsuk visszatért a saját géppuskájához. A sápadt Bogovoj (a puskaporpettyek most még rikítóbban kéklettek arcán) féloldalt feküdt, káromkodott, mint a jégeső, és megsebesült lábikráját kötözgette. – Lőj, az anyád mindenségit! – üvöltötte négykézlábra állva a mellette fekvő tűzpiros vörösgárdista. – Lőj! Nem látod, hogy támadnak?! A tiszti osztag csatárláncai szökdelve nyomultak előre a töltés mentén. Bogovojt Rehbinder váltotta fel. Ügyesen, takarékosan, higgadtan tüzelt. A balszárnyról hosszú nyúlugrásokkal szökdelt errefelé Gevorkjanc, de rögtön hasra vetette magát, ha elsüvített felette egy-egy golyó. – Nem sikerül!… Nem lő! – jajgatta, mikor odaugrott Buncsuk mellé. Buncsuk szinte nem is fedezte magát, mikor futvást végigsuhant a cikcakkban heverő csatárlánc mentén. Már messziről észrevette, hogy Anna térden áll a géppuska mellett, szemébe lógó hajfürtjét hátrahárítja, és tenyere ellenzője alól nézi az ellenséges csatárláncot. – Feküdj! – kiáltott rá Buncsuk. Arcába tódult a vér, és egészen megfeketedett a lány miatti ijedtségtől. – Feküdj, hallottad?! A lány Buncsuk felé pillantott, és továbbra is térden maradt. Buncsuk ajkáról már-már elrepült egy súlyos káromkodás. Odaszaladt a lányhoz, és erőnek erejével földre nyomta. A védőlemez mögött Krutogorov lihegett. – Beszorult! Nem megy! – súgta remegve Buncsuknak. Gevorkjancot kereste szemével, és fulladozva üvöltötte: – Megszökött az átkozott! Megszökött az az özönvíz előtti sárkány… Egészen kihozott a sodromból a sopánkodásával!… Nem hagyott dolgozni! Gevorkjanc kígyó módra tekergőzve kúszott vissza. Borotválatlan szakállának fekete sörtéjére rászáradt a sár. Krutogorov megfordította bikanyakát, és egy másodpercig ránézett, aztán a lövöldözés mennydörgését túlharsogva bömbölte: – Hová tetted a hevedereket?… Barom!… Hatökör!… Buncsuk! Buncsuk! Vidd innen a nyavalyába, mert agyoncsapom! Buncsuk a géppuskával babrált. Egy golyó nagy erővel koccant a védőlemezhez – Buncsuk úgy elkapta a kezét, mintha megégette volna. Rendbe hozta a fegyvert, és ő maga nyitott tüzet vele. Hasra kényszerítette a bátran szökdelő alekszejevistákat, azután szemével fedezéket keresve kúszott el onnan. Az ellenség csatárláncai közelebb nyomultak. A távcsövön látni lehetett, hogy az önkéntesek vállra vett puskával jönnek, és csak néha hasalnak le. Mind kíméletlenül tüzeltek. A vörösgárdista csatárláncban, óvatosan odakúszva, már három bajtárstól vették el a puskát meg töltényt – a halottaknak úgysem kell fegyver… Egy fiatal vörösgárdista legényt a Krutogorov mellett fekvő Buncsuk és Anna szeme láttára terített le egy golyó a csatárláncban. A legényke sokáig vergődött, hörgött, rugdosta a földet lábtekercsbe pólyáit lábával, végül szétvetett karjaira támaszkodva megpróbált felállni, nagyot nyögött, utoljára kifújta a levegőt, és földbe fúrta arcát. Buncsuk oldalvást Annára tekintett. A lány kerekre tágult, óriási szeméből szinte folyékony félelem szivárgott. Anna mereven nézte az elesett legényke lábát, kifeslett, ócska lábszárvédőjét, és nem hallotta, mikor Krutogorov szinte a fülébe kiabálta: – Hevedert!… Hevedert!… Add ide. Hé, lányom, add ide a hevedert! Kalegyin csapatai szárnytámadással mélyen átkarolták a vörösgárdisták csatárláncát. Nahicsevany külvárosának utcáin fel-feltűntek a visszavonuló vörösgárdisták fekete kabátjai, köpenyei. A jobbszárny legszélső géppuskája a fehérek kezébe került. A görög Mihalidit közvetlen közelről agyonlőtte egy junker ficsúr, a másik kezelőt szuronnyal szurkálták össze, mint a gyakorlóbábut; a kezelőlegénység közül csak Sztyepanov szedőnek sikerült elmenekülnie. A visszavonulás csak akkor állapodott meg, amikor az aknakutatók fedélzetéről elröppentek az első lövedékek. – Csatárláncba!… Utánam! – kiáltotta előreszaladva a Forradalmi Bizottság egyik tagja, akit Buncsuk is ismert. A vörösgárdisták csatárlánca nekilendült, és törött vonalban támadásra indult. Buncsuk és a mellé simuló Krutogorov, Anna és Gevorkjanc mellett hárman mentek el, egészen közel. Az egyik pipázott, a másik menet közben csattogtatta térdén a puska závárzatát, a harmadik rendkívül figyelemmel nézegette kabátja összemázolt alját. Arcán, bajusza hegyén restelkedő mosoly kószált, mintha nem is a halálba menne, hanem cimboráival csapott tivornyából ténferegne hazafelé, és azért nézegetné az összekent kabátot, hogy megállapítsa: mekkora fejmosás vár rá otthon, ha a kardos menyecske szeme elé kerül. – Ahun vannak ni! – kiáltotta Krutogorov, és egy távoli kerítésre meg a mögötte nyüzsgő szürke emberkékre mutatott. – Cél! – lomhán, mint a medve, csavarta feljebb a géppuska csövét. A géppuska szapora ropogása miatt Anna kénytelen volt bedugni a fülét. Leguggolt, és észrevette, hogy a kerítésen túl elcsendesedett minden mozgás, de egy perc múlva ott is megszólaltak a fegyverek, egyenletesen ropogtak a sortüzek, és az ég komor vásznán láthatatlan lyukakat fúró golyók repültek el a vörösgárdisták feje fölött. Darabosan ropogott a pergőtűz, száraz súrlódással ürültek ki egymás után a géppuskák mellett kígyózó hevederek. Öblös, érett hangon durrantak az egyes lövések. A vörösgárdisták feje felett átrepülő lövedékek, amelyeket a fekete-tengeri matrózok küldtek az aknakutatókról, földre kényszerítették az embert vijjogó, sziszegő süvítésükkel. Anna látta, hogy egy angolosan nyírt bajuszú, báránybőr kucsmás, termetes vörösgárdista önkéntelen meghajlással fogadott és kísért minden felettük elszálló gránátot. – Ne sajnáld, Szemjon! Sózz oda nekik, Szemjon! Sűrűbben porciózzad, Szemjon! És csakugyan, mind sűrűbben csapódtak be a gránátok. A tengerészek belőtték magukat, és kombinált tüzet zúdítottak az ellenségre. A lassan hátráló kalegyinisták egyes csoportjait sűrű srapnelsorozatokkal árasztották el. Az egyik ágyúlövedék a visszavonult ellenséges csatárlánc között robbant fel. A robbanás barna oszlopa szétsöpörte az embereket, a tölcsér felett lassan ülepedve oszladozott szét a füst. Anna eldobta a távcsövet, feljajdult, és piszkos tenyerével eltakarta félelem pörkölte szemét: az üveg korongján át látta a robbanás forgószelét, magas tölcsérét és a mások pusztulását. Keserű görcs fojtogatta torkát. – Mi az? – kiáltott rá Buncsuk és hozzáhajolt. Anna összeszorította fogát; kitágult szembogarát homályos fátyol vonta be. – Nem bírom nézni…. – Embereld meg magad! Te… Anna… hallod? Ezt nem szabad… így nem le-het… – üvöltötte a lány fülébe parancsolóan, mintha vezényelne. A jobbszárnyon, kisebb magaslat tövénél, egy horhosban gyülekezett az ellenség gyalogsága. Buncsuk észrevette. Géppuskájával alkalmasabb helyre szaladt, és tűz alá vette a magaslatot meg a horhost. – Ta-ta-ta-ta-ta!… Ta-ta-ta-ta-ta! – kerepelt egyenetlenül, szakadozottan Rehbinder géppuskája. Vagy húsz lépésnyire dühösen, rekedten kiabálta valaki: – Hordágyat!… Nincs hordágy?… Hordágyat! – Cé-é-él! – nyújtotta éneklő hangján egy frontharcos szakaszvezető hangja. – Szakasz! Cél! Tűz! Estefelé táncra perdültek a mogorva föld felett az első szállingózó hópelyhek. A nedves, tapadós hó egy óra múlva gyér fehér porral hintette be a mezőt és az elesettek agyagfekete csomóit, amelyek hátranyaklott fejjel feküdtek mindenütt, ahol támadás vagy visszavonulás közben több ideig egy helyben topogtak a csatárláncok. Estefelé visszavonultak a kalegyinisták. Ezt a friss hóval fehérlő éjszakát Buncsuk a géppuskafészekben töltötte. Krutogorov valahonnan gazdagon díszített pokrócot szerzett, és fejére borította; rostos szálú nedves húst evett, köpködött, és halkan káromkodott. Gevorkjanc ugyanott: egy külvárosi udvar kapuja mellett melengette összegémberedett kék ujjait cigarettája tüzénél, Buncsuk meg egy bádog lőszeresládán ült, köpenye aljába bugyolálta a fázósan remegő Annát, lefejtette és néha meg-megcsókolta a lány nedves tenyerét, amelyet szorosan szemére tapasztott. Ajkáról lomhán váltak le a gyöngédség szokatlan, különös szavai: – Hogy lehet ez?… Hiszen olyan kemény vitéznek látszottál… Ánya, hallod? Embereld meg magad!… Ánya! Édes cimborám!… Majd megszokod… Ha a büszkeséged nem engedi meg, hogy elmenj innen, akkor változz meg. A hullákat nem szabad bámulnod… Menj el mellettük és kész! Ne engedd szabadjára a gondolatodat, zabolázd meg. Látod, látod: akárhogy fogadkoztál, mégis erőt vesz rajtad a női természet! Anna nem szólt semmit. Tenyeréből őszi földszag és asszonyi melegség áradt. A hulldogáló hó kedves, homályos fátyollal takarta el az eget. Kábult szendergés borult az udvar, a közeli mező és a vadállat módjára lapuló város fölé. 7 Hat napig folytak a harcok Rosztov alatt és magában Rosztovban. Verekedtek az utcákon is, útkereszteződéseken is. A vörösgárdisták kétszer adták fel a rosztovi pályaudvart, és kétszer verték ki onnan az ellenséget. Hat nap alatt egyik fél sem ejtett foglyot. November 26-án Buncsuk éppen a teherpályaudvar mellett haladt el Annával, amikor észrevette, hogy két vörösgárdista agyonlő egy fogoly tisztet; szinte kihívóan mondotta az elforduló Annának: – Kíméletlenül agyon kell lőni, el kell pusztítani őket. Ők sem kegyelmeznek nekünk, de mi nem is szorulunk rá. De annak sincs értelme, hogy mi kegyelmezzünk nekik. Menjenek a pokolba! El kell törölni a föld színéről ezt a hitvány bandát! És általában nem szabad érzelegni, ha egyszer a forradalom sorsáról van szó. Igazuk van ezeknek a munkásoknak! Buncsuk harmadnap megbetegedett. Egy napig még fenn járt, bár állandóan fokozódó csömört és gyöngeséget érzett egész testében. A feje zúgott, mint a méhkas, és olyan nehéz lett, mint az ólom. A megtépázott kis vörösgárdista osztagok másodikán hajnalban vonultak ki a városból. Buncsuk a géppuskát és sebesülteket szállító szekér után botorkált. Anna meg Krutogorov tartotta, hogy el ne essék. Nagy nehezen vonszolta eltörődött gyenge testét. Úgy emelgette engedetlen, ólomsúlyú lábát, úgy fogadta Anna távolinak, hívogatóan izgatottnak tűnő pillantását, mintha álmodnék. A lány szava mintha messziről, nagyon messziről szállt volna a fülébe: – Ülj fel arra a szekérre, Ilja. Hallod? Érted, mit mondok, Iljusa? Kérlek, ülj fel, hisz beteg vagy! De Buncsuk nem értette meg Anna szavát, nem volt tisztában azzal sem, hogy a tífusz elgáncsolta és már le is gyűrte a kegyetlen birkózásban. Valahol kívül dörömböltek az idegen és mégis különösen ismerős szavak, de nem hatoltak el tudatába. Valahol messze égett Anna izgatott, őrült tüzű fekete szeme, és roppant furcsán himbálózva bodorodott Krutogorov szakálla. Buncsuk fejéhez kapott, lángoló vörös arcához szorította széles tenyerét. Úgy rémlett, mintha vér folynék a szeméből, a végtelenbe mosódó világ pedig – amelyet valamilyen láthatatlan függöny választ el tőle – mintha felágaskodnék, és kirohanna lába alól. Lázas képzelete hihetetlen alakokat rajzolt eléje. Gyakran megállt, ellenkezett Krutogorovval, valahányszor szekérre akarta ültetni. – Nem kell! Várj egy kicsit! Kicsoda vagy te?… Hol van Anna?… Adj egy marék földet… Ezeket meg pusztítsd el… Géppuska elé őket, majd én vezényelek!… Egyenesre az irányzékot!… Állj! Melegem van! – hörögte, és kirántotta kezét Annáéból. Erőszakkal kellett felültetni a szekérre. Egy pillanatig különféle szagok csípős vegyülékét érezte; ijedten próbálta visszaszerezni öntudatát, iparkodott erőt venni magán, de nem sikerült. A némaságtól hatalmasra duzzadt fekete üresség csapott össze feje felett. Csak valahol a magasban parázslott egy azúrkék színben játszó opálos folt, és cikáztak egymáson keresztül-kasul a vérvörös villámok. 8 Szalmától megsárgult jégcsapok potyogtak a háztetőről, és száraz, üveghangú csörömpöléssel zúzódtak szét a földön. A falut mindenütt pocsolyákkal, csupasz foltokkal tarkította az olvadás; az utcákon a levegőbe szaglászva csatangoltak a vedlett tehenek. Az udvarokon felhalmozott rőzserakások között tavaszias csiripeléssel nyüzsgölődtek a verebek. A téren Martyin Samil szaladt az udvarról elszabadult kövér, rőt szőrű csődöre után. A paripa meredeken felemelte rostos farkát, cibáltatta a széllel gubancos sörényét, nagyokat rúgott a levegőbe, messzire hajította patájáról az olvadt hócsomókat, körbe-körbe nyargalt a piacon, megállott a templomkerítésnél, és a téglát szagolgatta; közel engedte gazdáját, rákancsalította ibolyaszínű szemét a Martyin kezében lóbálózó kötőfékre, aztán megint felegyenesedett, és veszett vágtatásnak eredt. Január borult, meleg napokkal cirógatta a földet. A kozákok idő előtti kiöntéstől tartottak, amint elnézegették a Dont. Miron Grigorjevics ezen a napon sokáig állt a hátsó udvarban, nézte a hótól felduzzadt rétet, a Don szürkészöld jegét, és azt gondolta magában: „Vigyázzunk, mer idén is megfüröszt, akár tavaly. Tömérdek hó esett, rengeteg hó! Biztosan nehéz alatta a fődnek nem jut levegőhö!” Mityka egy szál gimnasztyorkában takarította a jószágudvart. Fehér kucsmáját csak az imádság tartotta tarkóján. Izzadságtól csapzott, egyenes szálú haja homlokára hullt. Mityka ganébűzös, piszkos kezével lódította hátra. Az udvar kapujánál csomóba vert, fagyos tehéntrágya-rétegek hevertek. Bolyhos szőrű bak szökdécselt rajtuk. A juhok a sövényhez lapultak. Anyányi jerke szopni próbált, de a canga fejével félrebökdöste. Arrább gyűrűs szarvú toklyó dörgölődzött a kerítéscölöphöz. A csűrnél, az agyaggal sárgára mázolt ajtó előtt, lefittyenő táskás pofájú, sárga szemöldökű kutya hevert. A csűr falán, az eresz alatt, gyalogháló lógott. Botjára támaszkodva ezt a gyaloghálót vizsgálgatta Grisaka apó: úgy látszik, a közelgő tavaszra meg a halászszerszámok megreparálására gondolt. Miron Grigorjevics kiment a szérűre, és gazdaszemmel méregette a szénaboglyákat; már éppen össze akarta kaparni a kölesszalmát, amit széthúzgáltak a kecskék, de ekkor idegen hang ütötte meg a fülét. A kazal tetejére hajította a gereblyét, és visszament az udvarra. Mityka előretett lábbal állt az udvaron, cigarettát sodort, a két ujja közt tartotta dohányzacskóját, amit gazdagon kihímezett a szeretője. Hrisztonya és Ivan Alekszejevics állt mellette. Hrisztonya kék gárdistasapkája fenekéről összemaszatolt cigarettapapírt vett elő. Ivan Alekszejevics kigombolta köpenyét, és a fonott verécének támaszkodva matatott vattás katonanadrágja zsebében. Fényesre borotvált arcán meg az állán feketéllő mély gödörben bosszúság árnyéka imbolygott: mintha sehogy sem akarna eszébe jutni valami. – Adjon Isten jó reggelt, Miron Grigorjevics! – köszönt Hrisztonya. – Nektek is, vitéz urak! – Na, gyere állj be te is közénk cigarettázni. – Köszönöm. Az imént szíttam. Miron Grigorjevics kezelt a kozákokkal, levette veres tetejű füles kucsmáját, lesimogatta felágaskodó szőke haját, és elmosolyodott. – Mi jóban jártok, öcsém? Hrisztonya felülről lefelé nézett végig rajta, és nem felelt azonnal. Előbb sokáig nyálazta a cigarettapapírt, végighúzogatta rajta a nyelvét, amely olyan érdes volt, akár a bikáé, és csak akkor dörmögte, mikor megsodorta a cigarettát: – Mitrijjel vóna egy kis dogunk. Grisaka apó totyogott mellettük. Testétől messze eltartva cipelte a háló karikáit. Ivan Alekszejevics és Hrisztonya kalaplevéve köszönt neki. Grisaka apó elvitte a hálót a lépcsőig, letette és visszament. – Na, mi az, vitézek, hát itthun csücsültök? Melegszetek a szoknya mellett? – fordult a kozákokhoz. – Hát mit kéne csinálni? – kérdezte Hrisztonya. – Ugyan, Hrisztoska! Mintha nem tudnád?! – Biz’ isten, nem tudom! – esküdözött Hrisztonya. – Így görbüljek meg, ha tudom! – Egy ember jött a minapába Voronyezsbűl, kupecféle, Szergej Platonovics Mohov ismerőse vagy tán szegrül-végrül rokona is, nem tudom. Na szóval, ez a kupec idejött, oszt azt mondta, hogy Csertkovóba idegen sereg van szálláson: azok a bolsakik, vagy hogy a fenébe híják űket. Háborúval támad az orosz, tik meg itthun heverésztek?! Te is, te kutyaházi… hallod, Mityka? Mit hallgatsz? Mi a számításotok? – Semmi – felelte elmosolyodva Ivan Alekszejevics. – Hisz épp az a baj, hogy semmit se akartok csinálni! – pattogott Grisaka apó. – Szakajtóval fognak meg benneteket, mint a fürjet! Elfognak a muzsikok, oszt az órotokra koppantanak… Miron Grigorjevics bajuszába somolygott. Hrisztonya végighúzogatta kezét arcán, és megsercegtette rég nem borotvált szakálla sörtéjét. Ivan Alekszejevics cigarettázva nézett Mitykára: a legény függőleges macska-pupillájában meg apró fények repkedtek; nem lehetett tudni: nevet-e az a zöld szem, vagy mohó düh fátyolozza be. Ivan Alekszejevics és Hrisztonya beszélgetett még egy darabig; aztán elbúcsúztak, és a kisajtóhoz hívták Mitykát: – Mért nem jöttél el tegnap a gyűlésre? – Nem értem rá. – De Melehovékhoz volt időd elmenni, mi?! Mityka egy biccentéssel homlokára dobta a kucsmát, és magában füstölögve mondta: – Nem mentem el és kész! Mit kell errűl annyit fecsegni? – Ott volt minden falubeli frontharcos. Csak Petro Melehov nem jött el. Tudod… elhatároztuk, hogy delegátusokat küldünk a faluból Kamenszkajába. Ott frontharcos kongresszus lesz január tizedikén. Sorsot vetettünk. Hármunkra: rám, Hrisztanra meg rád esett a sors, nekünk kell Kamenszkajába menni. – Én nem megyek – jelentette ki Mityka határozottan. – Mér? – vonta össze Hrisztonya a szemöldökét, és megfogta Mityka gimnasztyorkája gombját. – Félrehúzódol a többitűl? Tán nincs ínyedre a dolog? – Petyka Melehovval… – Ivan Alekszejevics megérintette Hrisztonya köpenye ujját, és feltűnően elsápadva mondta: – Na, gyere. Úgy látszik, itt nincs tovább keresnivalónk… Szóval nem jössz, Mitrij? – Nem… Ha egyszer azt mondtam, hogy nem, akkor nem. – No, minden jót! – köszönt el Hrisztonya oldalt billentett fejjel. – Isten áldjon! Mityka a tekintetét elfordítva nyújtotta oda neki meleg kezét, és bement a házba. – Gazember! – mondta halkan Ivan Alekszejevics, és megremegett az orrcimpája. – Gazember! – ismételte hangosabban, amint a távozó Mityka széles hátára pillantott. Útközben be-betértek egyik-másik frontharcoshoz, és tájékoztatták, hogy Korsunov nem hajlandó velük tartani, és hogy holnap csak ketten indulnak a kongresszusra. Január nyolcadikán hajnalban Hrisztonya és Ivan Alekszejevics elutazott a faluból. Patkós Jakov vitte őket a szekéren, csak úgy a maga jószántából. Az egyrudas szekérbe fogott két jó ló hamar maga mögött hagyta a falut, és már a dombra kapaszkodott felfelé. Az olvadás megkopasztotta az utat. Itt-ott, ahol már levedlett a hó a földről, a szántalp beletapadt a sárba, a szánka csak lökésszerűen haladt előre. A lovak pattanásig feszítették az istrángot, és nekifeküdtek a húzásnak. A kozákok a szán mögött ballagtak. A Patkós az enyhe reggeli fagytól pirosan lépkedett. Csizmája alatt ropogva zúzódott pozdorjává a harsogó, vékony jégkéreg. Arcán szinte lobogott a pirosság, csak a patkó alakú sebhely kéklett szederjesen, mint a hulla orcája. Az út mellett a meghuppant szemcsés havon Hrisztonya kapaszkodott hegynek fel; tüdeje zihálva kapkodta a levegőt, mert 1916-ban Dubno alatt német fojtógázt szívott be. A dombon széltében-hosszában szilajon garázdálkodott a szél. Hidegebbre fordult az idő. A kozákok némán haladtak. Ivan Alekszejevics a bunda gallérjába bugyolálta arcát. A távoli kis erdő mind közelebb jött. Az erdőt átszelő út egy strázsahalom búbjára szökkent. A kis erdőben úgy csobogott a szél, mint a patak. Az ágas-bogas tölgyek törzsén zöldes pikkelyként díszlettek a mohafoltok. Valahol messze szarka recsegett. Majd ferdére biccent farokkal repült át az út felett. A szél félresodorta. Oldalt dőlve sebesen szállt tova; iromba tolla meg-megcsillant a fák között. Patkós egy szót sem szélt, mióta kiértek a faluból. Most Ivan Alekszejevicshez fordult, és tagoltan mondotta (biztosan már régóta készítgette fejében ezt a mondatot): – Mindent el kell követni azon a kongresszuson, hogy háború nélkül el lehessen intézni a dógot. Mer önkéntes nemigen akad. – Értem – hagyta helybe Hrisztonya; irigykedve nézte a szarka szabad röptét, és gondolatban összehasonlította a gondtalanul boldog madár életét az emberével. Január tizedikén este érkeztek Kamenszkajába. A nagy város utcáin csapatosan vonultak a kozákok a központ felé. Feltűnő élénkséget lehetett tapasztalni. Ivan Alekszejevics és Hrisztonya megkereste Grigorij Melehov lakását, de Grigorij nem volt otthon. A köpcös, szőke háziasszony azt mondta, hogy a lakó már elment a kongresszusra. – De hát hun van az a kongresszus? – kérdezte Hrisztonya. – Biztosan a járási elöljáróságon vagy a postán – felelte a gazdaasszony, és közönyösen becsapta az ajtót Hrisztonya orra előtt. A kongresszus javában folyt. A sokablakos nagy terem alig tudta befogadni a delegátusokat. Sok kozák a lépcsőn, a folyosón és a szomszédos szobákban szorongott. – Csak utánam! – dünnyögte Hrisztonya, és ugyancsak nekifogott dolgozni a könyökével. A mögötte támadt keskeny résen át furakodott előre Ivan Alekszejevics. Csaknem a kongresszusi terem ajtajánál megállította Hrisztonyát egy – kiejtéséből ítélve – alsó-doni kozák. – Csendesebben tolakodj, te bikfic! – mondta maróan. – Eressz be! – Állj meg itt! Ládd, nincs hová menni! – Eressz, te szúnyog, mer kinyomom a böndőd! – fenyegetőzött Hrisztonya, könnyedén megemelte, arrább tolta a pöttöm kozákot, és előrelépett. – Tyühaj, ez oszt a medve! – Hát jól megnőtt: testőr vót! – Akkora ez, mint egy fél szekér; elbírna egy négyhüvelykes ágyút is! – Hogy félreseperte ezt a tökmagjankót! A szoros tömegben álló kozákok önkéntelen tisztelettel néztek Hrisztonyára, aki fejjel magasabb volt mindannyinál. Grigorijt a hátsó fal mellett találták. Guggolva beszélgetett egy kozákkal, a 35. ezred küldöttjével. Amikor meglátta földijeit, mosolyra rezzent lecsüngő, hollófekete bajusza. – Hát benneteket mi szél fútt erre? Adj Isten, Ivan Alekszejevics. Erőt-egészséget, Hrisztan bátya! – Hát egy kis egészség bizony rám férne – nevetett Hrisztonya, és félrőfös markába fogta Grigorij kezét. – Hogy vannak otthon a mieink? – Megvannak, hál’ istennek. Tiszteltetnek. Apád azt izeni, gyere mán haza, látogasd meg űket. – Hát Petro? – Petro?… – kérdezte lvan Alekszejevics, fonák mosollyal. – Petro szóba se áll a magunkszőrűvel. – Tudom. Mit csinál Natalja? Hogy vannak a gyermekek? Láttátok űket mostanába? – Mind egészségesek. Tiszteltetnek. Apád óról egy kicsit… Hrisztonya fejét ide-oda forgatva nézegette az asztalnál ülő elnökséget. Hátul is jobban látott, mint akárki más. Grigorij tovább kérdezősködött: kihasználta a rövid szünetet. Ivan Alekszejevics mesélt a faluról, elmondta a falubeli újságokat, meg hogy a frontharcosok gyűlése őt meg Hrisztonyát küldte ide, a kongresszusra. Már éppen az iránt akart érdeklődni, hogy és mint folydogálnak a dolgok Kamenszkajában, de akkor elbődült az asztal mellett ülők egyike: – Most pedig, bajtársak, a bányamunkások küldöttje fog szólam. Hallgassuk meg figyelmesen, és ügyeljünk a rendre. A középtermetű, vastag ajkú férfi megsimította felfelé fésült szőke haját, és beszélni kezdett. Mintha elvágták volna, elnémult a hangok dongása. Szenvedély fűtötte, heves beszédének mindjárt az első szavaiban hatalmas meggyőző erőt érzett mind Grigorij, mind a többiek. A szónok Kalegyin áruló politikájáról beszélt. Kalegyin háborúra uszítja a kozákságot Oroszország munkásosztálya és parasztsága ellen, holott a kozákok és munkások érdeke közös. Beszélt arról is, hogy milyen célokat akarnak elérni a bolsevikok a kozák ellenforradalom elleni harccal. – Testvéri jobbot nyújtunk a dolgozó kozákságnak, és reméljük, hogy a fehérgárdista bandák elleni harcunkban hű szövetségesre lelünk a frontharcos kozákságban. A cári háború frontjain munkások, kozákok együtt hullatták vérüket.: a burzsoázia Kalegyin melengette fiókái elleni harcunkban is együtt kell lennünk, és együtt is leszünk! Vállvetve vonulunk harcba mindazok ellen, akik évszázadok során iga alatt tartották a dolgozókat! – mennydörgött a bányamunkás trombitahangja. – Hamis fickó! A kutya a veséjét! – suttogta rajongva Hrisztonya, és úgy megszorította Grigorij könyökét, hogy Grigorij összeráncolta homlokát. Ivan Alekszejevics picikét nyitott szájjal hallgatta. – Úgy van, ez mán igaz! – dörmögte, és sűrűn pislogott izgalmában. A delegátus után egy hórihorgas bányász beszélt, aki úgy hajladozott, mint kőrisfa a szélben. Fellépett az emelvényre, kiegyenesedett, mint a kinyitott bicska, végignézett az ezerszemű tömegen, és sokáig várt, míg elül a zaj. Ez a bányász olyan volt, mint a vontatóhajó kötele: göbös, erős, száraz, zöldes fényt sugárzott alakja, mintha patinás réz borította volna. Arca pórusaiban sok-sok kimoshatatlan apró pontocska: szénpor feketéllett; ugyanolyan szénfekete fény izzott sárga szemében is, amelyet kifakított az örökös sötétség és a föld méhének szurokfekete rétege. Megrázta rövid haját, lendületében ököllé szorította kezét, mintha csákányt vágott volna a szénbe. – Ki vezette be a fronton a katonák halálbüntetését? Kornyilov! Ki fojtogat bennünket? Kalegyin és Kornyilov! – kiáltotta, aztán torkából bőven ömlő kiáltással kezdte szaporázni: – Kozákok! Testvérek! Testvérek! Testvérek! Ki mellé álltok? Kalegyin azt szeretné, ha mi egymás vérétől mámorosodnánk meg. De nem! Nem! Nem fog sikerülni ez az aljas terv! Agyontapossuk őket, az anyjuk hétszentségit! A tengerbe fojtjuk ezeket a hidrákat! – A kutya a veséjét! – kiáltotta Hrisztonya, mosolyra vigyorította a száját, összecsapkodta a tenyerét, mert nem bírt uralkodni magán. – Igaza van! Csak mondd meg a magadét, testvér! – Fogd be a pofád, Hrisztan! Mi lelt?! Kihajítanak! – dörrent rá ijedten Ivan Alekszejevics. Lagutyin – bukanovszkajai kozák és a Központi Végrehajtó Katonabizottság kozák osztályának első elnöke – nem túlságosan összefüggő, de elevenbe vágó szavakkal gyújtotta lángra a kozákok szívét. Azután Podtyolkov elnök beszélt, majd az angolosan nyírt bajuszú, szép Scsagyenko váltotta fel: – Ki ez? – kérdezte Hrisztonya Grigorijtól, és előrenyújtogatta vasvillányi mancsát. – Scsagyenko. Bolsevik parancsnok. – Hát ez? – Mangyelstam. – Hová való? – Moszkvába. – Hát ezek kicsodák? – mutatott Hrisztonya a voronyezsi kongresszus néhány delegátusára. – Hallgass mán egy cseppet, Hrisztan. – Pedig biz’ isten nagyon kíváncsi vagyok rá… Csak azt mondd még meg: ki az, aki Podtyolkov mellett ül, az a hosszú? – Krivoslikov, a jelanszkajai járásból, Gorbatov falvából való. Megette a mieink: Kugyinov, Donyeckov. – Csak még egyet kérdezek… Hát az… nem az, hanem aki legszélrűl ül, az a csimbókos. – Jeliszejev… Nem tudom, mék járásba való. Hrisztonya elégedetten elcsendesedett, lankadatlan figyelemmel hallgatta az új szónokot, és mennydörgő, öblös „úgy van!”-jával túlharsogta a száz meg száz küldött hangját. Sztyohin, az egyik bolsevik kozák után a 44. ezred delegátusa szólal fel. Sokáig kínlódik a nehezen kiizzadt, pallérozatlan mondatokkal: úgy mond ki minden szót, mintha bilyogot sütne a levegőbe. Aztán elhallgat, fintorgatja az orrát; de a kozákok nagy rokonszenvvel hallgatták, csak néha szakították félbe helyeslő kiáltásaikkal. Úgy látszik, hogy amit a felszólaló mondott, élénk visszhangra talált szívükben. – Bajtársak! Kongresszusunknak úgy kell foglalkoznia evvel a komoly dologgal, hogy a nép ne szenvedjen semmi kárt, és hogy minden csendben-rendben végződjön – hebegte, mint a dadri. – Én azt mondom, hogy el kell kerülni a véres háborút. Három és fél esztendeig senyvedtünk a lövészárkokban. Ha megint harcra kerül a sor, a kozákok teljesen kimerülnek. – Igaza van! – Úgy van! – Nem akarunk háborút! – Meg kell egyezni a bolsevikokkal is, a Seregkörzettel is! – Békességben kell elintézni… Minek úgy nekifenekedni. Podtyolkov az asztalra csapott öklével, és tüstént elcsitult a bömbölés. A 44. ezred delegátusa, rövid szibériai szakállát előrenyújtva, megint elkezdett dadogni: – Innét a kongresszusról követeket kell küldeni Novocserkasszkba, és szép szóval kérni kell, hogy az önkéntesek és mindenféle partizánok tisztuljanak el innét. A bolsevikoknak nincs itt semmi keresnivalójuk. A dolgozó nép ellenségeivel majd magunk is elbánunk. Idegen segítség egyelőre nem kell, ha pedig majd rászorulunk, akkor magunk fogjuk kérni, hogy segítsenek. – Ez nem tartozik a tárgyhoz. – Úgy van! Helyes! – Várjunk, várjunk! Hogy vóna helyes?! Akkor mán kérheted a segítséget, ha Kalegyinék szíjat hasítanak a bűrödbül. Nem úgy van a, hé: eső után késő a köpönyeg! – A magunk uralmát kell megteremteni. – Nagyot akar a szarka, de nem bírja a farka… Szent Atyám! Micsoda barom társaság! A 44. ezred küldöttje után Lagutyin szólalt fel; csak úgy ömlöttek belőle a gyújtó, sürgető szavak. Minduntalan kiabálás szakította félbe beszédét. Azt indítványozta valaki, hogy tartsanak tíz perc szünetet, de mihelyt helyreállt a rend, s megint csend lett, Podtyolkov ilyen szavakkal tett szemrehányást a túlságosan felhevült tömegnek: – Kozák bajtársak! Amíg mi itt tanácskozunk, a dolgozó nép ellenségei sem alusznak. Mi itt azt akarjuk, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. De Kalegyin egyáltalán nem így gondolkodik. Elfogtuk egy parancsát, amely arról szól, hogy le kell tartóztatni ennek a kongresszusnak minden résztvevőjét. Ezt a parancsot mindjárt felolvassuk. Mint a hullámverés, futott át az izgalom a kozák tömegeken, miután felolvasták Kalegyin parancsát a kongresszusi küldöttek letartóztatásáról. Magasra csapott a lárma, méghozzá százszorta nagyobb lárma, mint amilyen bármely kozák város piacán szokott lenni. – Munkára! Ne fecsegjétek el az időt! – Cs-cs-csend! Kuss! – Mér csitítgattok? – Lobov! Lobov!… Szólj mán te is valamit! – Várjunk egy kicsit! – Kalegyin sem esett a feje lágyára! Grigorij szótlanul figyelt, nézte, hogy csóválják fejüket, hadonásznak kezükkel a delegátusok. Tovább nem tudta türtőztetni magát: lábujjhegyre állt, és beleordított a tömegbe: – Fogjátok be a szátokat! A fene egyen meg benneteket!… Mi ez? Zsibvásár? Halljuk Podtyolkovot. Ivan Alekszejevics vitába elegyedett a 8. ezred egyik küldöttével. Hrisztonya egy ezredbelije támadását iparkodott visszaverni: – Szóval résen kell lenni? Mit fecsegsz itt nekem összevissza? Énnye, énnye, kisöcsém! Jobban fel kéne kötni a gatyát, hogy magunk is el tudjuk kormányozni magunkat! A hangok zúgó zaja elült (így hever az erejevesztett szél a hullámzó búzára, így hajlítja föld felé a kalászt), és a félig érett csendbe élesen fúródott bele Krivoslikov lányosan vékony hangja: – Le Kalegyinnel! Éljen a Katonai Forradalmi Kozák Bizottság! A tömeg megint felzúgott. Fület csapkodó súlyos korbáccsá fonódtak a mennydörögve helyeslő kiáltások. Krivoslikov felemelt kézzel állva maradt. Ujjai aprókat rezdültek keze fején, mint a levél a kocsányon. Alig halkult el és foszlott semmibe a fülsiketítő lárma, megint ugyanolyan vékony hangon, harsányan elkiáltotta magát Krivoslikov, mintha csak farkast ingerelne: – Azt javaslom, hogy a magunk köréből válasszuk meg a Katonai Forradalmi Kozák Bizottságot. Erre bízzuk a Kalegyin elleni harc megszervezését és folytatását. – Éljen! – dördült el a kiáltás, mint egy srapnel robbanása. A vedlett mennyezet vakolatának darabkái srapnelszilánkokként potyogtak lefelé. Megkezdődött a Forradalmi Bizottság tagjainak megválasztása. A kozákok jelentéktelen része, amelyet a 44. ezred felszólaló delegátusa és mások vezettek, továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy békés úton kell rendezni a konfliktust a seregkörzeti kormánnyal, de a kongresszuson részt vevők többsége már nem támogatta őket: a kozákok nagyon nekidühödtek, amikor meghallották a letartóztatásukról szóló Kalegyin-féle parancsot. Hatékony intézkedést sürgettek Novocserkasszk ellen. Grigorij nem várta meg a választás végét – sürgősen az ezredtörzshöz rendelték. Távoztában megkérte Hrisztonyát és Ivan Alekszejevicset: – Ha vége lesz, gyertek az én lakásomra. Kíváncsi vagyok rá, kiket választanak meg. Ivan Alekszejevics éjjel tért vissza. – Podtyolkov az elnök, Krivoslikov a titkár! – újságolta már a küszöbről. – Kik a tagok? – Ivan Lagutyin, Golovacsov, Minajev, Kugyinov meg még egynéhányan. – Hát Hrisztonya hun van? – Elment a többi kozákkal letartóztatni a kamenszkajai hatóságokat. Úgy nekitüzesedett, hogy ha ráköp az ember, hát sistereg. Nagyon nekiveselkedett! Hrisztonya hajnalban jött haza. Sokáig szuszogott, míg lehúzta a csizmáját: halkan dörmögött valamit. Grigorij lámpát gyújtott; vért és homloka felett golyóhorzsolást pillantott meg Hrisztonya megszürkült arcán. – Ki lőtt rád?… Bekötözzem? Rögtön… Várj csak… Keresek kötőszert! – Kiugrott az ágyból, és gézt meg kötőszert keresett. – Ebcsont beforrad! – dünnyögte Hrisztonya. – A csapatparancsnok lütt rám pisztollyal. Úgy mentünk hozzá, mint a vendégek – díszlépcsőn –, és mégis elkezdett védekezni… Egy másik kozákot is megsebesített. Ki akartam ugrasztani belőle a lelket: hadd lám mán – mondok –, milyen lelke van egy tisztnek, de a fiúk nem engedték, pedig de megtapogattam vóna!… Véresre tapogattam vóna! 9 A frontharcos kozákság kamenszkajai kongresszusa kijelentette, hogy a Doni Seregkörzetben minden hatalom a Katonai Forradalmi Bizottság kezébe megy át. A kongresszus a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát ismerte el Oroszország központi államhatalmának; határozatba vették, hogy forradalmi kezdeményezést vállalnak a doni dolgozó népnek az ellenforradalmárok elnyomása alól való felszabadításában. Erről az eseményről, amely lázba hozta az egész Don-vidéket, Lenin azt mondotta a rádióban: „A Don mentén, a kamenszkajai kongresszuson, negyvenhat kozák ezred kormánynak nyilvánította magát, s harcol Kalegyin ellen.” A kozákok elküldték képviselőiket Pétervárra, a szovjetek 3. kongresszusára. Lenin melegen fogadta őket a Szmolnijban. Amikor hírül vette, hogy a kozákok megérkeztek Pityerbe, tulajdon autóját küldte értük. Belépve Lenin dolgozószobájába, az egyik küldött felkiáltott: – A forradalmi doni kozákság nevében üdvözlöm Szovjet-Oroszország Népbiztos-tanácsának elnökét! – Szovjet-Oroszország nevében üdvözlöm a forradalmi doni kozákságot! – válaszolta Lenin. A beszélgetés végeztével azt javasolta a küldötteknek, számoljanak be a petrográdi szovjet ülésén a doni eseményekről. Amikor a kozákok megjelentek a szovjetek kongresszusán, és Szverdlov, a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke bejelentette megérkezésüket, a küldöttek melegen üdvözölték a doniakat. „Töröljétek el a föld színéről a nép ellenségeit, űzzétek el Kalegyint Novocserkasszkból, tisztítsátok meg földeteket az ellenforradalmárok bandáitól!” – hívta fel a kongresszus a doni kozákságot. Másnap Kalegyin parancsára Kamenszkajába érkezett a 19. Doni Kozákezred, hogy letartóztassa a kongresszus valamennyi résztvevőjét, és lefegyverezze a legforradalmibb kozák csapatokat. Ezalatt az állomáson nagygyűlést tartottak. Az óriási kozák tömeg forrongott. Az emelvényre lépő Podtyolkov, a Forradalmi Bizottság elnöke, izzó szavakkal gyújtotta lángra a kozákokat, felhívta őket, hogy álljanak a bolsevik párt, a szovjethatalom mellé, szálljanak szembe az ellenforradalommal. – Atyáim és fivéreim – mondotta. – Én nem vagyok tagja semmilyen pártnak, nem vagyok bolsevik. Egyetlen célom van csak: az igazságosság, a boldogság, valamennyi dolgozó testvéri frigye; hogy ne legyen semmiféle elnyomás, hogy ne legyenek kulákok, burzsujok, gazdagok, hogy mindenki szabadon éljen, mint a madár… Erre törekszenek, ezért harcolnak a bolsevikok. A bolsevik munkások éppolyan dolgozó emberek, akárcsak mi, kozákok. Csak a bolsevik munkások öntudatosabbak, szervezettebbek nálunk; bennünket sötétségben tartottak; ők a városban jobban megtanulták megérteni az életet, mint a magunkfajta. Mindebből az következik tehát, hogy én is bolsevik vagyok, ha a bolsevikok pártjába nem is iratkoztam be. Az ezred kiszállt a vonatból, és csatlakozott a gyűléshez. A kikent-kifent, válogatott szálas gundorovszkajai legények, akik az ezred felét alkották, a többi ezred kozákjai közé vegyültek. Hangulatukban azonnal döntő változás állott be. Az ezredparancsnok azt parancsolta, hogy teljesítsék Kalegyin rendelkezését. De a kozákok megtagadták az engedelmességet. A bolsevikok hívei fokozott agitációt fejtettek ki köztük: ezért indult meg bennük a nagy erjedés. Ezalatt egész Kamenszkaját az ostromállapot láza gyötörte: hevenyében összeállított kozák osztagokat küldtek az állomások elfoglalására, vagy a már elfoglaltak megerősítésére. A pályaudvarról gyakran indultak vonatok Zverevo-Lihaja irányába. A csapatok újraválasztották a parancsnoki kart. Kamenszkajából suttyomban utaztak el azok a kozákok, akik nem akarták a háborút. A falvakból, városokból még mindig egyre-másra érkeztek az elkésett küldöttek. Az utcákon soha nem látott élénkséget lehetett tapasztalni. Tárgyalások végett január 13-án érkezett Kamenszkajába a Doni Kormány küldöttsége: Agejev, a Seregkörzeti Testület elnöke, Szvetozarov, Ulanov, Karev, Bazselov, a Testület tagjai, és Kusnarjov körzeti kozák kapitány. A pályaudvarnál sűrű néptömeg fogadta őket. A gárdatestőrezred kozákjaiból alakult fedezet kísérte el őket a postahivatal épületéig. Egész éjjel tartott a Forradalmi Bizottság tagjainak és a kormány küldötteinek együttes tanácskozása. A Forradalmi Bizottság részéről tizenhét ember volt jelen. Podtyolkov éles visszautasítással válaszolt Agejev beszédére, aki azzal vádolta meg a Forradalmi Bizottságot, hogy elárulták a Dont, és összeszűrik a levet a bolsevikokkal. Utána Krivoslikov és Lagutyin szólalt fel. Kusnarjov kapitány beszédét több ízben félbeszakította a folyosón összesereglett kozákok kiabálása. Az egyik géppuskás a forradalmi kozákság nevében követelte a delegáció letartóztatását. A tárgyalás nem vezetett semmilyen eredményre. Úgy két óra felé, mikor világossá vált, hogy nem lehet megegyezésre jutni, elfogadták Karev körzeti testületi tagnak azt a javaslatát, hogy a Forradalmi Bizottság küldjön delegációt Novocserkasszkba, a hatalom kérdésének végleges tisztázása végett. A Doni Kormány hazautazó küldöttsége nyomában Novocserkasszkba indultak a Katonai Forradalmi Bizottság képviselői, élükön Podtyolkovval. Általános választás alapján a következők lettek a küldöttség tagjai: Podtyolkov, Kugyinov, Krivoslikov, Lagutyin, Szkacskov, Golovacsov és Minajev. Túszokként a gárdatestőrezred letartóztatott tisztjei maradtak Kamenszkajában. 10 A vagon ablaka előtt hófergeteg kavargott. A mellvédek félig lerombolt kerítése felett megkérgesedett hóbuckák fehérlettek, amelyeket simára nyalt a szél. Girbegörbe tarajukon madárnyomok szeszélyes ákombákoma. Észak felé suhantak a kis állomások, távírópóznák és a havas egyformaságban félelmes, végtelen puszta. Podtyolkov új bőrkabátjában az ablaknál ült. Átellenben a kis asztalra könyökölve bámult ki az ablakon a keskeny vállú, kamaszosan szikár Krivoslikov. Gyermekiesen tiszta szemében izgatott várakozás feszült. Lagutyin egy kis fésűvel simogatta véges-végig gyér szőke szakállát. Minajev, a termetes kozák, a fűtőtesten melengette kezét, és fázósan izgett-mozgott a pádon. Golovacsov és Szkacskov a felső fekvőpadokon heverve, halkan beszélgetett. A kocsit eléggé telefüstölték, mégis hűvös volt. A küldöttség tagjai meglehetősen bizonytalanul érezték magukat. A beszélgetés sehogyan sem akart megindulni. Unalmas csend áporodott a kocsiban. – Nem érünk célt. Nem tudunk megegyezni – mondta ki Podtyolkov mindnyájuk közös gondolatát, amikor elhagyták Lihaját. – Az ördögnek tartozunk evvel az úttal – tódította Lagutyin. Megint sokáig hallgattak. Podtyolkov ütemesen mozgatta ujjait, mintha vetélőt fűzne át a hálószemeken. Néha gyönyörködve nézegette tompa fényű bőrköpenyét. Közeledett Novocserkasszk. Minajev térképen nézegette a Dont, amely több ágra szakadva iramlott el a város mellől, aztán halkan kezdte mesélni: – Régebben, ha kitelt a szolgálat a testőrezredbe, ellátták mindennel a kozákokat, oszt hazaküldték űket. Vonatra rakták a ládákat, retyerutyájokat, meg a lovakat. Megy-megy a gőzös, de eccer csak itt Voronyezs táján, ahun először kell átmenni a Donon, lassít a mozdonyvezető, tetűlépésben döcög a vonat… A masiniszta mán tudja, mi lesz. Mihint felér a vonat a hídra, a kozákok majd megvesznek örömökbe: „A Don! A mi Donunk! A csendes Don! Drága apánk, kenyéradónk! Éljen!” És a hídrul egyenest a vízbe hajigálnak az ablakon meg a vaskorláton keresztül sapkát, ócska köpenyt, nadrágot, cihát, inget, mindenféle limlomot. A Donnak adták ajándékba, örömökbe, hogy hazamehetnek, letőtt a szógálat. Sokszor megesett, hogy kék testőrsipkák, ingek úsztak a vízen, mint hattyúk, vagy mint a virágok… Réges-régóta szokások ez a kozákoknak. A vonat lassított, aztán megállt. A kozákok egymás után felálltak. Krivoslikov becsatolta a szíjat köpenye derekán, és kajlán elmosolyodott: – Na, megérkeztünk-formán! – Nem valami parádésan fogadnak bennünket – próbált tréfálni Szkacskov. Kopogtatás nélkül lépett be egy magas, daliás kapitány. Motozó, kárörvendő szemmel mérte végig a küldöttség tagjait, és mesterkélt gorombasággal mondta: – Azt a parancsot kaptam, hogy elkísérjem magukat. Na, csak iparkodjanak, bolsevik uraim, minél előbb hagyják el a kocsit, mert nem állok jót a tömegért és az önök… testi épségéért. Legtovább Podtyolkovra, helyesebben a tiszti bőrkabátra szegezte a szemét. – Szálljanak ki a kocsiból, szaporán! – vezényelte most már nyomatékosan, ellenséges hangon. – Ezek azok a gazemberek, ezek a kozákság árulói! – kiáltotta a tömeggel körülözönlött peronról egy hosszú bajuszú tiszt. Podtyolkov elsápadt, kissé zavart, sanda pillantással Krivoslikovra nézett. Krivoslikov nyomban Podtyolkov után lépett ki, és mosolyogva súgta neki: – „Nem barátaink kellemes ujjongásában, hanem ellenségeink vad ordításában halljuk meg a helyeslés hangját…” Érted, Fjodor? És Podtyolkov – bár nem hallotta tisztán az utolsó szavakat – mégis elmosolyodott. Erős tiszti fedezet kísérte őket. Egészen a körzeti kormányépületig tódult utánuk az önkényes leszámolásra szomjas, tomboló tömeg. Nemcsak a tisztek és junkerek, hanem holmi kozákok, csinosan kiöltözött hölgyek és diákok is botrányosan pimaszkodtak, gyalázták a küldötteket. – Hogy engedhetik meg ezt az ocsmányságot? – fordult Lagutyin felháborodva az egyik kísérő tiszthez. A tiszt gyűlölködő szemmel mérte végig: – Adj hálát az Istennek, hogy ép bőrrel úszod meg… Ha megtehetném, hát adnék akkorát, hogy beledöglenél, te piszok pondró. Csak egy fiatalabb tiszt szemrehányó pillantására hagyta abba. – Szép kis kalamajka! – súgta oda Szkacskov egy alkalmas pillanatban Golovacsovnak. – Mintha vesztőhelyre kísérnének bennünket… A körzeti kormánypalota nagyterme szűknek bizonyult az összegyűlt tömeg számára. Míg a megérkezett delegátusok egy energikusan rendelkező kapitány utasítására egymás mellett helyet foglaltak az asztal egyik oldalán, bevonultak a kormány tagjai. Egész talpára hágó kemény farkasléptekkel jött be a picikét görbe hátú Kalegyin Bogajevszkij kíséretében. Félretolt egy széket, leült. Nyugodt mozdulattal tette az asztalra fehér tiszti kokárdás khaki sapkáját. Lesimította haját, bal keze ujjaival begombolta kabátja nagy tűzött oldalzsebének pitykéjét, kissé odahajlott Bogajevszkijhez, aki mondott neki valamit. Minden mozdulatából szilárd, kimért magabiztosság, érett erő, energia áradt, így szoktak viselkedni azok az emberek, akik sokáig uralmon voltak, és évek hosszú során át másoktól elütő, különleges tartást, fejhordozást, járást alakítottak ki. Sok azonos vonás volt benne és Podtyolkovban. Viszont Bogajevszkij, aki különben is sokat veszített a tekintélyes külsejű Kalegyin oldalán, jelentéktelenebbnek tetszett, és mintha jobban nyugtalanította volna a küszöbönálló tárgyalás is. Bogajevszkij mondott valamit, de nem lehetett látni, hogyan mozog az ajka, mert eltakarta lecsüngő bajuszának szőke párkánya. Feltűnően idegesen igazgatta gallérját, felületesen sikló mozdulattal érintette meg erélyes álla meredeken kiszögellő hegyét, nyugtalanul mozgatta vastag szemöldökcsontján két szárnyra ívelő szemöldökét. A középen ülő Kalegyintől jobbra és balra foglaltak helyet a körzeti kormány tagjai. Némelyikük Kamenszkajában is járt. Karev, Szvetozarov, Ulanov, Agejev; kissé odább ült Jelatoncev, Melnyikov, Bossze, Sosnyikov, Poljakov. Podtyolkov hallotta, amint Mitrofan Bogajevszkij halkan odaszólt Kalegyinnak. Kalegyin a vele szemközt ülő Podtyolkovra hunyorgott. – Azt hiszem, kezdhetjük – mondta. Podtyolkov elmosolyodott, és értelmesen elmondta, mi célból jött a küldöttség. Krivoslikov az asztalon átnyújtotta a Forradalmi Katonai Bizottság előre elkészített ultimátumát, de Kalegyin fehér tenyerének egyetlen mozdulatával félretolta a papírt, és keményen kijelentette: – Nincs értelme arra vesztegetni az időt, hogy a kormány minden egyes tagja külön-külön tanulmányozza át ezt az okmányt. Szíveskedjék hangosan felolvasni ultimátumukat. Majd később megvitatjuk. – Olvasd – parancsolta Podtyolkov. Méltóságteljesen viselkedett, de úgy látszik, hogy akárcsak a küldöttség többi tagja, ő is meglehetősen bizonytalanul érezte magát. Krivoslikov felállt. Lányosan csengő, de mégis fátyolos hangja erélyesen szállt a zsúfolt teremben: „A Doni Sereg Körzetében a hadműveletek irányítása terén 1918. január 10-től a katonai egységek feletti egész hatalom átszáll a körzeti atamánról a Doni Katonai Forradalmi Kozák Bizottságra. Január 15-én a forradalmi csapatok ellen hadra kelt valamennyi osztagot visszavonják és lefegyverzik, az önkéntes alakulatokat, a junker-akadémiákat, a zászlósi iskolákat szintén. E szervezetek mindazon tagjait, akik a Don-vidéken laknak, a Doni Körzet területéről lakóhelyükre toloncolják.” – Megjegyzés. A fegyvert, felszerelést és egyenruhát a Katonai Forradalmi Bizottság biztosának kell átadni. Novocserkasszkból elutazásra jogosító igazolványt ugyancsak a Katonai Forradalmi Bizottság biztosa ad. „Novocserkasszk városát a Katonai Forradalmi Bizottság rendelkezése értelmében a kozák ezredeknek kell elfoglalniuk. A Seregkörzeti Testület tagjai január 15-től kezdve jogfosztottnak tekintendők. A körzeti kormány által a Don-vidék bányáiba és gyáraiba küldött rendőrséget visszarendelik. Kihirdetik az egész Don-vidéken, városokban és falvakban egyaránt, hogy a vérontás elkerülése végett a körzeti kormány önként lemond jogköréről, a hatalmat azonnal átadja a Körzeti Forradalmi Kozák Bizottságnak, amely addig fog kormányozni, míg a körzetben megalakul az egész dolgozó lakosság által létrehozott állandó kormány.” Alig némult el Krivoslikov szava, mikor Kalegyin hangosan megkérdezte: – Milyen csapatoktól kapták a felhatalmazást? Podtyolkov összenézett Krivoslikovval, és mintha magában beszélne, elkezdte számolni: – A Testőr Gárdaezred, a Kozák Gárdaezred, a hatodik tüzérezred, a negyvennegyedik ezred, a harminckettedik tüzérezred, a tizennegyedik különítmény… – számlálta őket, és mindig lenyomta a bal keze soron következő ujját: a teremben elkezdtek pusmogni, csípős nevetés kígyózott végig a tömegen. Podtyolkov az asztalra tette nagy, rőt szőrű kezét, és emelt hangon folytatta: – a huszonnyolcadik ezred, a huszonnyolcadik tüzérezred, a tizenkettedik tüzérezred, a tizenkettedik ezred… – A huszonkilencedik ezred – súgta neki halkan Lagutyin. – A huszonkilencedik ezred – folytatta most már határozottabban és hangosabban Podtyolkov –, a tizenharmadik tüzérezred, a kamenszkajai helyőrség, a tizedik ezred, a huszonhetedik ezred, a második gyalogzászlóalj, a második tartalékezred, a nyolcadik ezred, a tizennegyedik ezred. Kalegyin néhány jelentéktelen kérdés és rövid eszmecsere után, mellével az asztal szélének dőlve, Podtyolkovra szegezett tekintettel kérdezte: – Elismerik maguk a Népbiztosok Tanácsának hatalmát? Podtyolkov felhörpintett egy pohár vizet, a tálcára tette a butéliát, kabátja ujjával megtörölte bajuszát, és kitérően válaszolt: – Ezt majd csak az egész nép mondhatja meg. Krivoslikov szólalt fel. Félt, hogy ez a pallérozatlan Podtyolkov olyat is kibök, amit nem kéne. – A kozákok nem tűrnek meg olyan szervet, amelyikben részt vesznek a „népszabadság pártjának” képviselői is. Mi kozákok vagyunk, a kormány is nekünk való, szóval kozák legyen. – Hogy értsem ezt, hiszen a Tanács élén bolsevikok és hozzájuk hasonlók állnak. – Oroszország megbízik bennük, bízzunk mi is. – Kapcsolatba fognak lépni velük? – Igen! – Mink nem a személyeket, hanem az eszmét tekintjük – támogatta Krivoslikovot Podtyolkov, és helyeslően bólintott. A seregkörzeti kormány egyik tagja bárgyún megkérdezte: – A nép javára tevékenykedik-e a Népbiztosok Tanácsa? Podtyolkov tekintete fürkészőn kúszott feléje. Podtyolkov elmosolyodott, hallgatott, a vizeskorsó felé nyúlt, töltött egy pohárral, és mohón kiitta. Szomjúság gyötörte. Mintha nagy belső tüzet locsolgatott volna a kristálytiszta vízzel. – Ebben nem kételkedünk! – vágott vissza Krivoslikov. Kalegyin aprókat dobolt az ujjával, és vallatóan kérdezte: – Mi a közös vonás maguk meg a bolsevikok között? – Mink kozák önkormányzatot akarunk bevezetni itt nálunk, a Don-vidéken. – Bizonyára maguk is tudják, hogy február negyedikére hívjuk össze a Körzeti Testületet. A tagokat újra fogjuk választani. Beleegyeznek a kölcsönös ellenőrzésbe? – Nem! – Podtyolkov felemelte lesütött szemét. – Ha maguk maradnak kisebbségben, akkor mink a magunk akaratát fogjuk diktálni. – De hiszen ez erőszak! – Igen, az! Mitrofan Bogajevszkij Podtyolkovról Krivoslikovra fordította tekintetét. – Elismerik maguk a Körzeti Testületet? – Félig-meddig… – Podtyolkov felhúzta széles vállát. – A Területi Katonai Forradalmi Bizottság össze fogja híni a lakosság képviselőinek a kongresszusát; ez az összes katonai egységek ellenőrzése alatt fog dolgozni. De ha nem elégít ki bennünket, ezt a kongresszust sem fogjuk elismerni. – De hát ki fogja azt eldönteni? – kérdezte Kalegyin, s magasra vonta szemöldökét. – A nép! – Podtyolkov büszkén hátravetette fejét, és a faragott szék támlájának dőlt ropogós bőrkabátjában. Rövid szünet után Kalegyin szólalt fel. A teremben elcsitult a lárma, és a nagy csendben keményen csengett az atamán ősziesen fátyolos színezetű, mély hangja: – A kormány nem mondhat le felhatalmazásáról a Területi Katonai Forradalmi Bizottság követelésére. A jelenlegi kormányt a Don-vidék egész lakossága választotta meg, tehát csakis az egész lakosság követelheti tőlünk, hogy mondjunk le. Maguk csak a bolsevikok bűnös agitációjának hatására követelik tőlünk, hogy adjuk át a hatalmat, a bolsevikok hatására, akik körzetünkre is rá akarják erőszakolni a maguk rendszerét. Maguk vak eszközök a bolsevikok kezében. Maguk a németbérencek akaratát teljesítik, mert nincsenek tudatában annak az óriási felelősségnek, amelyet az egész kozáksággal szemben magukra vállaltak. Azt tanácsolom, gondolják meg magukat, mert hallatlan nyomorúságot zúdítanak szülőhazánkra, ha a doni kormánnyal való torzsalkodás útjára lépnek. Én nem ragaszkodom mindenáron a hatalomhoz. Ha összeül a Nagy Körzeti Testület, majd dönt a Don-vidék sorsa felől, de a Testület összehívásáig helyemen kell maradnom. Utoljára figyelmeztetem magukat: gondolják meg jól a dolgot. Kalegyin után a kormánynak a kozák és az inogorodnyij részleget képviselő tagjai beszéltek. Az eszer Bossze édeskés intelmekkel átszőtt hosszú beszédet zúdított a Forradalmi Bizottság tagjainak fejére. – Mi azt követeljük – szakította félbe Lagutyin erélyes kiáltással –, adják át a hatalmat a Katonai Forradalmi Bizottságnak! Ha a körzeti kormány a kérdés békés megoldását akarja, akkor nincs mit várni! – Szóval?… – kérdezte Bogajevszkij mosolyogva. – Szóval közhírré kell tenni, hogy a hatalom a Forradalmi Bizottság kezébe került. Nem lehet két és fél hétig várni, míg összeül a maguk Testülete! A nép már úgyis borzasztóan dühös, majd kirobban. Karev sokáig motyogott, Szvetozarov megvalósíthatatlan kompromisszumot keresett. Podtyolkov bosszúsan hallgatta őket. Futtában végigsuhant a szeme a maga embereinek arcán. Észrevette, hogy Lagutyin összevonja, ráncolja homlokát, és elsápad; Krivoslikov fel sem emeli tekintetét az asztalról. Golovacsov türelmetlenül készül mondani valamit. Krivoslikov várt egy darabig, aztán halkan odaszólt neki: „Beszélj!” Podtyolkov mintha csak ezt várta volna. Hátrább tolta székét, izgalmában dadogva, vontatottan kezdett beszélni: a meggyőzés nagy, lebilincselő szavait kereste. – Nem azt mondják, amit kéne! Ha hinni tudnánk a körzeti kormánynak, szíves-örömest lemondanánk követeléseinkről… De a nép nem hisz maguknak! Nem mink, hanem maguk kezdenek polgárháborút! Mér adtak menedéket kozák földön mindenféle szökött tábornokoknak? Emiatt támadnak háborúval a bolsevikok a mi csendes Donunkra. Én nem hajtok fejet maguk előtt! Nem tűröm meg magukat! Inkább gázoljanak keresztül a holttestemen! Mink tényeket fogunk a fejükre olvasni. Nem hiszem, hogy a körzeti kormány megmentené a Dont! Milyen intézkedéseket tesznek azokkal a csapatokkal szemben, amelyek nem akarnak behódolni maguknak? Na lám csak, erről van szó… Minek uszítják a bányászokra az önkénteseket? Ez nagyon rossz vért szül mindenütt! Mondják meg nekem: ki áll jót azér, hogy a körzeti kormány megakadályozza a polgárháborút?… Kár titkolózni! A nép is, meg a frontharcos kozákok is velünk tartanak! A teremben, mint a szélsusogás, suhant végig a nevetés. Méltatlankodó kiáltások repültek Podtyolkov felé. Podtyolkov arra fordította kipirult, nekihevült arcát, és keserű dühét többé nem rejtegetve, harsányan kiáltotta: – Most nevetnek, de fognak még sírni is! – Aztán Kalegyinhez fordult, és rászórta sörétszeme szúrós pillantását. – Azt követeljük, hogy adják át a hatalmat nekünk, a dolgozó nép képviselőinek, távolítsanak el minden burzsujt, oszlassák fel az Önkéntes Hadsereget!… A jelenlegi kormánynak szintén távoznia kell! Kalegyin fáradtan hajtotta le a fejét: – Én sehová sem akarok elmenni Novocserkasszkból, és nem is megyek el. Rövid szünet után Melnyikov beszédével folytatódott az ülés: – A vörösgárdista osztagok a Don felé törnek, hogy kiirtsák a kozákságot! Tönkretették Oroszországot esztelen rendszerükkel, és most tönkre akarják tenni a mi Don-vidékünket is! A történelem nem ismer példát arra, hogy valaha is értelmesen és a nép javára kormányozta volna az országot bitorlók maroknyi csoportja. Ti pedig, akiket elvakított a mások őrültsége, ki akarjátok ragadni kezünkből a hatalmat, hogy megnyissátok a kaput a bolsevikok előtt. Nem! – Adják át a hatalmat a Forradalmi Bizottságnak, és a Vörös Gárda abbahagyja a támadást – szúrta közbe Podtyolkov. Kalegyin engedélyével a közönség közül felszólalt Sejin törzskapitány, a György-kereszt mind a négy fokozatának lovagja, aki egyszerű kozákból küzdötte fel magát a törzskapitányi rangig. Megigazgatta gimnasztyorkája ráncait, amint díszszemle előtt szokás, és rögtön a vastagán kezdte: – Mit hallgassuk itt ezeket, bajtársak?! – kiáltotta magas hangon, mintha vezényelne, és úgy hadonászott a karjával, akár a pallossal. – Hallani sem akarunk a bolsevikokról! Csak a Don és a kozákság árulói beszélnek arról, hogy adjuk át a hatalmat a szovjeteknek, csak azok hívhatják a kozákokat, hogy közös úton haladjanak a bolsevikokkal! – Most már egyenesen rámutatott Podtyolkovra, közvetlenül hozzá intézte szavait, amikor jobbra-balra hajladozva óbégatni kezdte: – Csakugyan azt hiszi maga, Podtyolkov, hogy a Don-vidék magát követi, az analfabéta kozákot, aki nem is járta ki az iskolát? Hát ha követi is, csak az olyan fékevesztett kozákok csapatja követi, akik elbitangoltak hazulról. De azok is felakasztanak, öcskös, mihelyt észre térnek! A teremben hullámzani kezdett a sok fej, mint a napraforgó bugája, ha meghimbálja a szél. Felzúgott a helyeslő kiáltások vihara. Sejin leült. Egy korcos ködmönt és alezredesi vállpántot viselő magas tiszt meghatottan veregette meg Sejin vállát. Körülötte tucatjával tolongtak a tisztek. Egy hisztérikus női hang megindultan csicseregte: – Köszönöm, Sejin, köszönöm! – Bravó, Sejin kapitány! Bravisszimó! – kukorékolta gimnazistás kappanhangon valaki a karzat törzsvendégei közül, és egyszerre bőkezűen előléptette Sejin törzskapitányt. A doni kormány ékesszóló trubadúrjai még sokáig bűvölgették a Kamenszkajában létrejött Forradalmi Bizottság tagjait. A fülledt levegőjű teremben kékesszürke füst úszkált. Odakint már-már befejezte pályafutását a nap. Zúzmarás tűlevelű gallyacskák tapadtak az ablakok külső üvegéhez. Az ablakpárkányon ülők hallották, amint az esti Úrangyalát harangozták, hallották a szélben a mozdonyok rekedt füttyét is. Lagutyin nem bírta tovább; félbeszakította az egyik kormánypárti szónokot, és Kalegyinhez fordult: – Döntsenek! Ideje már befejezni a dolgot! – Ne izguljon, Lagutyin! – pirongatta halkan Bogajevszkij. – Itt a víz! Családosoknak meg paralízisre hajlamos embereknek árt az izgalom. És általában nem ajánlom, hogy félbeszakítsa a szónokokat; ez nem holmi Szovdep! Lagutyin is maróan válaszolt neki; de mindnyájuk figyelme megint Kalegyinre összpontosult. Kalegyin ugyanolyan magabiztosan folytatta a politikai játékot, mint eleinte, de ugyanúgy lépten-nyomon beleütközött Podtyolkov egyszerű feleleteinek áttörhetetlen páncéljába. – Maga azt mondta, hogy ha átadjuk a hatalmat, a bolsevikok abbahagyják a Don-vidék elleni támadást. Így gondolja maga. De hogy hogyan fognak cselekedni a bolsevikok, ha ideérnek a Don-vidékre, azt nem tudjuk. – A Bizottság biztos benne, hogy a bolsevikok megerősítik, amit én mondottam. Próbálják meg: adják át nekünk a hatalmat, tegyék ki az önkéntesek szűrét, akkor majd meglátja: a bolsevikok is véget vetnek a háborúnak! Kalegyin nemsokára felállott. Válaszát jó előre elkészítette: Csernyecov már parancsot kapott, hogy vonja össze osztagát a lihajai állomás elleni támadásra. De Kalegyin időt akar nyerni, és ezért húzta-halasztotta a tárgyalás befejezését. – A doni kormány tanulmányozni fogja a Forradalmi Bizottságjavaslatát, és holnap délelőtt tíz órakor írásban megadja rá a választ. 11 A doni kormány válasza, amelyet másnap délelőtt átnyújtottak a Forradalmi Bizottság küldöttségének, következőképpen hangzott: „A Doni Seregkörzet kormánya, miután áttanulmányozta a Forradalmi Kozák Bizottságnak, a Testőrezred, a Kozák Gárda ezred, a 44., 28., 29. ezred, a 10., 27., 23., 8., 2. tartalékezred és a 43. ezred egységei, a 14. különszázad, a 6. gárdatüzérezred, a 32., 28., 12. és 13. tüzérezred, a 2. gyalogzászlóalj és a kamenszkajai helyőrség nevében a bizottság küldöttsége által előterjesztett követeléseit, kijelenti, hogy a kormány a terület egész kozák lakosságának képviselője. A lakosság által megválasztott kormánynak nincs joga lemondani hatásköréről, míg össze nem hívják az új Körzeti Testületet. A Doni Seregkörzet kormánya szükségesnek tartotta, hogy feloszlassa a régi összetételű Testületet, és lebonyolítsa mind a városok, mind a katonai egységek küldötteinek újraválasztását. Az új összetételű Testület – amelyet az egész kozák lakosság az egyenlő és titkos választójog alapján, közvetlen szavazással (az agitáció teljes szabadságának biztosításával) szabadon választ meg – ónaptár szerint ez év február 4-én az egész nem kozák lakosság kongresszusával egyidejűleg ül össze Novocserkasszk városában. Csakis a Testületnek – vagyis annak a törvényes szervnek, amelyet a forradalom állított vissza, és amely a körzet kozák lakosságát képviseli – van joga felfüggeszteni a körzeti kormányt, és újat választani. E testület egyúttal megvizsgálja a katonai egységek irányításának kérdését, valamint azt a kérdést is: legyenek-e vagy ne legyenek a jelenlegi rendszert védelmező osztagok és önkéntes különítmények. Ami az Önkéntes Hadsereg megszervezését és működését illeti, az egyesült kormány már régebben elhatározta, hogy a Területi Katonai Bizottsággal karöltve a kormány ellenőrzése alá vonja. Ami azt a kérdést illeti, hogy vonják vissza a gyári és bányaközpontokból az állítólag a kormány által odarendelt rendőrséget, a kormány kijelenti, hogy a rendőrség kérdését döntés végett a február 4-éri összeülő Testület elé fogják terjeszteni. A kormány kijelenti, hogy a helyi ügyek intézésében csakis a helyi lakosság vehet részt, ezért – a Testület akaratának végrehajtója lévén – úgy véli, hogy minden eszközzel harcolni kell a fegyveres bolsevik osztagok területünkre való behatolása ellen, mivel ezek a maguk rendszerét akarják a körzetre kényszeríteni. A saját életét magának a lakosságnak és csakis a lakosságnak kell berendeznie. A kormány nem óhajtja a polgárháborút, mindent elkövet, hogy békés úton rendezze ezt az ügyet. Ezért azt javasolja a Katonai Forradalmi Bizottságnak, hogy vegyen részt a bolsevik osztagokhoz küldendő deputációban. A kormány véleménye szerint nem is lesz polgárháború, ha a területtől idegen csapatok nem lépik át a terület határait; a kormány ugyanis csupán a Don-vidéket védelmezi, és nem vállalkozik semmiféle támadó hadműveletre, Oroszország többi részére nem kívánja ráerőszakolni a maga akaratát, de azt sem óhajtja, hogy a doni területre kívülálló tényezők ráerőszakolják a maguk akaratát. A kormány biztosítja a választások teljes szabadságát, mind a városokban, mind a katonai egységekben. Minden polgár agitációt fejthet ki, megvédheti a maga álláspontját a Seregkörzeti Testület kitűzött választásai alkalmával. A kozákok szükségleteinek megvizsgálása céljából valamennyi hadosztályban azonnal a csapatok képviselőiből álló bizottságokat kell kinevezni. A Doni Seregkörzet kormánya azt javasolja mindazoknak a csapatoknak, amelyek képviselőket küldtek a Katonai Forradalmi Bizottságba, hogy térjenek vissza a Don-vidék megvédéséért kifejtett normális tevékenységükhöz. A körzeti kormány még csak föl sem tételezi, hogy saját doni csapatai ellen, a kormány ellen lépjenek fel, és ezzel testvérgyilkos háborút robbantsanak ki a csendes Don mentén. A Katonai Forradalmi Bizottságot oszlassák fel azok a csapatok, amelyek megválasztották, és ehelyett minden csapat küldje el képviselőit a terület valamennyi katonai alakulatát egyesítő Területi Katonai Bizottságba. A körzeti kormány követeli, hogy a Katonai Forradalmi Bizottság azonnal bocsásson szabadon minden letartóztatottat, a közigazgatási hatóságok pedig végezzék ismét kötelességüket, hogy helyreállíthassuk a normális életet területünkön. Mivel a Forradalmi Bizottság csupán a kozák egységek jelentéktelen részének képviselője, nincs joga követeléseket támasztani valamennyi csapat, még kevésbé az egész kozákság nevében. A seregkörzeti kormány teljességgel tűrhetetlennek minősíti, hogy a Forradalmi Bizottság kapcsolatban áll a Népbiztosok Tanácsával, és annak pénzügyi támogatását élvezi; ez ugyanis a Népbiztosok Tanácsa befolyásának a doni területre való kiterjesztését jelentené, holott a Kozák Testület és az egész körzet nem kozák lakosságának kongresszusa, miként Ukrajna, Szibéria, a Kaukázus és kivétel nélkül minden kozák seregkörzet, elfogadhatatlannak minősítette a szovjetek hatalmát. M. Bogajevszkij, a seregkörzeti kormány elnöke, a seregkörzeti atamán helyettese, Jelatoncev, Poljakov, Melnyikov, a Doni Sereg vezérei” Abban a delegációban, amelyet a doni kormány Taganrogba küldött, hogy tárgyaljon a bolsevikokkal, részt vett a kamenszkajai Forradalmi Bizottság két tagja: Lagutyin és Szkacskov is. Podtyolkovot és a többieket egy időre visszatartották; ezalatt a több száz szuronyt számláló, egy üres tehervagonra szerelt nehéz üteggel és két könnyű löveggel megerősített Csernyecov-különítmény kétségbeesett rajtaütéssel elfoglalta Zverevo és Lihaja állomást. Miután századerejű hátvédet hagyott a két könnyű löveg mellett, a fő erőkkel támadást indított Kamenszkaja ellen. Csernyecov a kis Szevernij-Donyec állomás alatt megtörte a forradalmi kozák csapatok ellenállását, és január 17-én elfoglalta Kamenszkaját. De már néhány óra múlva híre jött, hogy a vörösgárdista osztagok kiverték Zverevóból, később Lihajából is az ottmaradt csernyecovista hátvédet. Csernyecov odairamodott. Villámgyors frontális csapással visszaverte a 3. Moszkvai Osztagot, betyárosan megtépázta a csatában a Harkovi Osztagot, és kiindulóállásaikba vetette vissza a meghátráló vörösgárdistákat. Miután Csernyecov Lihaja irányában visszaszerezte régi állásait, és magához ragadta a kezdeményezést, visszatért Kamenszkajába. Január 19-én erősítést kapott Novocserkasszkból. Másnap támadást tervezett Glubokaja ellen. A haditanács Linykov hadnagy javaslatára elhatározta, hogy átkaroló hadmozdulattal fogják bevenni Glubokaját; Csernyecov félt a vasútvonal mentén támadni, mert attól tartott, hogy ebben az irányban a kamenszkajai Forradalmi Bizottság csapatainak és a Csertkovóból feléje vonuló vörösgárdista osztagoknak makacs ellenállásába fog ütközni. Éjjel megkezdődött a mélyen benyúló átkaroló hadművelet. Maga Csernyecov vezette a támadó oszlopot. Pitymallat tájban Glubokaja alá értek. Hajszálpontosan végrehajtották az átcsoportosítást, és csatárlánccá húzódtak szét. Csernyecov az utolsó parancsokat osztogatta, leszállt a lóról, megmoncsolta zsibbadt lábát, és rekedten utasította az egyik századparancsnokot: – Nem kell teketóriázni, kapitány. Érti? Csizmája alatt meg-megroppant a hó kemény kérge. Oldalt billentette szürke karakülkucsmáját, kesztyűs kezével megdörzsölte rózsás fülét. Merész tekintetű világos szeme alatt az álmatlanság kék karikái sötétlettek. Ajka fázósan ráncolódott össze. Rövidre nyírott bajuszán zúzmara pelyhe fehérlett. Mikor megmelegedett, lóra pattant, megigazította khaki színű tiszti mentéjének ráncait, felvette a kápára akasztott gyeplőt, elindította doni hóka pejcsődörét, magabiztosan, mosolyogva, keményen mondta: – Kezdjük! 12 A frontharcos kozákok kamenszkajai kongresszusa előtt Izvarin törzskapitány megszökött az ezredből. Előző este Grigorijnál járt, és beszélgetés közben homályosan célzott szökésére: – A mostani helyzetben nehéz az ezrednél szolgálni. A kozákok két véglet között hányódnak: a bolsevikok és a régi monarchista rendszer között. Kalegyin kormányát senki sem akarja támogatni, részben talán éppen azért, mert folyton azzal a paritással vacakol, mintha meggárgyult volna. Nekünk pedig erős akaratú, kemény emberre van szükségünk, aki az őket megillető helyre tudja visszaszorítani az inogorodnyijokat… De azt hiszem, mégis jobb volna jelen pillanatban támogatni Kalegyint, hogy ne veszítsünk el végleg mindent… – Hallgatott néhány percig, rágyújtott, és megjegyezte: – Úgy veszem észre, hogy áttértél a vörös hitre. – Kis híján – bólintott rá Grigorij. – Őszintén, vagy csak népszerű akarsz lenni a kozákok közt. mint Golubov? – Nekem nem kell a népszerűség. Csak magam is keresem a kivezető utat. – Fejjel mégy neki a falnak, és nem találod meg azt a kivezető utat. – Majd még elválik… – Attól tartok, Grigorij, hogy ellenségekként fogunk találkozni. – A csatatéren nehezen ismeri meg az ember, ki a barátja, Jetim Ivanovics – mosolyodott el Grigorij. Izvarin elüldögélt nála egy darabig, aztán elment. Másnap pedig, mintha a föld nyelte volna el – nyoma veszett. A kongresszus napján felkereste Grigorijt a vjosenszkajai járás Lebjazsij falvából származó egyik kozák testőr; Grigorij éppen pisztolyát tisztogatta, és kenegette fegyverolajjal. A testőr tanyázott egy keveset, és csak távozása előtt jegyezte meg, mintha csak úgy a többi között jutott volna eszébe, holott csakis ezért jött el hozzá (tudta, hogy Lisztnyickij, a testőrezred volt tisztje elhódította Grigorijtól a szeretőjét, és miután véletlenül találkozott vele a pályaudvaron, eljött figyelmeztetni): – Grigorij Pantyelejevics, máma láttam az állomáson a barátodat. – Kicsodát? – Lisztnyickijt. Ismered? – Mikor láttad? – kérdezte élénken Grigorij. – Egy órája. Grigorij leült. A régi sérelem megint belemart a szívébe, mint a szelindek a farkas tomporába. Már nem a régi lánggal lobogott benne a gyűlölet ellenségeivel szemben, de tudta, hogy vér fog folyni, ha összetalálkoznak most, a kirobbant polgárháború viharában. Mikor váratlanul Lisztnyickijt emlegették, megértette, hogy az idő még mindig nem hegesztette be a régi sebet: csak egy ügyetlen szóval kell megérinteni, rögtön kiserked belőle a vér. Kéjjel állt volna bosszút Grigorij a régi sérelemért, azért, hogy ennek az átkozott embernek a hibájából veszítette el savát-borsát az élete, ő volt az oka, hogy a régi, sodró erejű boldogság helyén csak mohón szipolyozó, bánatos vágy és fakó bágyadtság maradt. Hallgatott egy darabig, érezte, hogy még az a gyér pirosság is szétszivárog az arcáról. – Ide utazott, nem tudod? – Aligha. Biztosan Novocserkasszkba tart. – Aha! A testőr beszélt még egy keveset a kongresszusról, az ezredbeli újságokról, és elment. A következő napokban bárhogyan próbálta is Grigorij elfojtani a lelkében izzó fájdalmat, sehogy sem sikerült. Úgy jött-ment, mint a kába, a szokottnál gyakrabban jutott eszébe Akszinya. Keserű íz futott össze a szájában, és mintha megkövült volna a szíve. Gondolt Nataljára, a kisgyerekekre, de a családi öröm időrágottan, a hosszú távollét miatt vérszegényen vánszorgott feléje. Akszinyánál lakott a szíve, ugyanolyan súlyosan és erélyesen húzta a hűtlen szerető felé, mint valamikor régen. Amikor Csernyecov elkezdte szorongatni Kamenszkaját, sürgősen el kellett menni a városból. A Doni Forradalmi Bizottság szétforgácsolt osztagai, a félig felmorzsolódott kozák századok fejvesztetten tódultak a vonatokra vagy lóháton takarodtak kifelé, otthagytak mindent, amit nehezen lehetett mozdítani, amit alkalmatlan volt cipelni. Kézzelfoghatóan lehetett érezni a szervezettség hiányát. Kemény kezű ember kellett volna ide, aki összefogta és értelmesen beosztotta volna ezeket a tulajdonképpen jelentős erőket. A választott parancsnokok közül kiemelkedett Golubov alezredes, aki az utóbbi napokban bukkant elő valahonnan. A legharcképesebb ezred, a 27. kozák ezred parancsnokságát vette át, és egy kis szigorúsággal mihamar ráncba szedte. A kozákok morgás nélkül engedelmeskedtek neki, benne látták azt, amire oly nagy szüksége volt az ezrednek: az állomány egységbe kovácsolásának, a kötelességek kiszabásának képességét, a vezéri képességet. Ez a Golubov pufók arcú, kihívó tekintetű kövér tiszt volt. Kardjával hadonászva kiabált a berakodással késedelmes kozákokra: – Mit csináltok? Kikopogós búvócskát játszotok?!… Az anyátok keserves… Ra-kodj!… A forradalom nevében parancsolom, hogy azonnal engedelmeskedjetek… Mi-i-i?… Ki ez a demagóg? Agyonlőlek, piszok!… Pofa be!… Szabotálóknak és titkos ellenforradalmároknak én nem vagyok „elvtárs”! És a kozákok engedelmeskedtek. A megszokás folytán soknak tetszett is ez a modor: még nem volt idejük elszokni a régi regulától. Hajdanában pedig az volt a legkülönb parancsnok a kozákok szemében, aki szidta őket, mint a bokrot. Az ilyen Golubov-félékről azt mondogatták: „Ez a bűrt is lenyúzza az emberrűl, ha bakot lű, de másikat varr rá, ha jókedvébe van.” A Doni Forradalmi Bizottság csapatai árvízként özönlöttek visszafelé, és elárasztották Glubokaját. Lényegében valamennyi egység parancsnoksága Golubov kezébe került. Nem egészen két nap folyamán összekovácsolta a szétcibált csapatokat, és megtette a szükséges intézkedéseket, hogy biztosítsa Glubokaja birtokát. Golubov sürgetésére Grigorij Melehov a 2. tartalékezred két századából és egy testőrszázadból álló osztályt vezényelt. Január huszadikán, szürkülettájban Grigorij elindult lakásáról, hogy ellenőrizze a testőröknek a vonal mögött felállított előőrseit, amikor a kapunál Podtyolkovba ütközött. – Te vagy az, Melehov? – Én. – Hová mégy? – Megnézem az előőrsöket. Rég jöttél vissza Cserkasszkból? Na, mi az újság? Podtyolkov elkomorodott. – A nép esküdt ellenségeivel nem lehet békésen szót érteni. Láttad, milyen furfangosan kibabráltak velünk? Tárgyaltak, tárgyaltak, oszt azalatt már ránk is uszították Csernyecovot. Micsoda szemét alak ez a Kalegyin! Na de én most nem érek rá, sietek a parancsnokságra. Sebtében elbúcsúzott Grigorijtól, és nagy léptekkel indult a központ felé. Még mielőtt megválasztották volna a Forradalmi Bizottság elnökévé, észrevehetően megváltozott viszonya Grigorijhoz és a többi ismerős kozákhoz. A hangjában már a fensőbbség és bizonyos nagyralátás árnyalata lebegett, mint a léghuzat. A természeténél fogva együgyű kozák megmámorosodott a hatalomtól. Grigorij felhajtotta köpenye gallérját, és gyorsabb lépésekkel indult tovább. Az éjszaka fagyot ígért. A kirgiz oldal felől szellő fújdogált. Derült volt az ég. Érezhetően hűlt a levegő. Porhanyósan ropogott a hó. A hold lassan, kaszrán kapaszkodott felfelé az égen, mint a rokkant a lépcsőn. A házak mögött liláskék alkonyi párát pöfékelt a puszta. Beköszöntött az az éj előtti óra, amikor elmosódnak a kontúrok, a vonalak, a színek, távolságok; amikor a nappali és az éji fény elválaszthatatlanul egymásba gabalyodva birkózik, s minden irreálisnak, mesésnek, imbolygónak tetszik; ilyenkor még a szagok is elveszítik élességüket, sajátos, eltompult árnyalatot nyernek. Grigorij befejezte ellenőrző körútját, és hazament a szállására. Szállásadó gazdája – egy ragyás, szélhámos arcú vasúti tiszt – begyújtotta a szamovárt, és leült az asztal mellé. – Támadni készültök? – Még nem tudom. – Vagy inkább várni akartok? – Majd meglátjuk. – Nagyon helyes. Azt hiszem, úgysincs mivel támadni, hát persze, jobb, ha vártok. Védekezni mindig alkalmasabb. Én mint utász kínlódtam végig a német háborút, konyítottam egy kicsit a taktikai stratégiához is… Ez az erő bizony édeskevés. – Hagyd mán abba – tért ki Grigorij a kellemetlen beszélgetés elől. De a házigazda tolakodóan faggatta, folyton az asztal körül sündörgött, a posztómellény alatt meg-megvakarta vékony kecsegehasát. – Van sok ágyútok? Ágyúcska, ágyúcskák? – Vótál katona, mégse tudod, mi a rend! – mondta Grigorij hideg dühvel, és úgy forgatta szemét, hogy a gazda ész nélkül pattant félre. – Szógáltál, mégsem ismered a szógálat rendjét!… Milyen jogon akarod kiszedni belőlem, hány emberünk van, mik a terveink? Mingyán viszlek a hadbíróság elé… – Tiszt úr!… Drága ti… Aranyos tiszt úr!… Ara… Drá… – fuldoklott a falfehér házigazda, és teljesen lenyeldeste a szavak végét; tátogó szájából feketén kandikáltak ki csorba fogai. – Csak bu… Csak butas… Bocs!… Teázás közben Grigorij véletlenül ráemelte tekintetét. Észrevette, hogy a házigazda hirtelen behunyta a szemét, mint mikor villámlik. Mire megint felemelkedett a szempillája, már egészen más, nyájas, szinte rajongó kifejezés csillogott a tekintetében. A házigazda családja – felesége és két felnőtt lánya – suttogva beszélgetett. Grigorij nem itta ki a második csésze teát, bement a szobájába. Nemsokára megérkezett valahonnan a 2. tartalékezred 4. századának hat kozákja, aki Grigorijjal együtt volt beszállásolva ebbe a lakásba. Hangosan szürcsölték a teát, beszélgettek. Grigorij félálmában hallotta beszélgetésük egy-egy foszlányát. Az egyik (Grigorij hangjáról megismerte Bahmacsov szakaszvezetőt, a luganszki kozákot) tartotta szóval őket, a többiek csak hébe-hóba szúrtak egy-egy megjegyzést. – Láttam egy érdekes esetet. Idejön a gorlovi kerületből három bányász, a tizenegyes számú bányábúl, azt mondják: így és így… ilyen meg ilyen garnizácijó, vagy mi a fene, gyűlt össze náluk, fegyver kéne, lássatok el bennünket, amivel tudtok. A Forradalmi Bizottság tagja meg… De a magam fülével hallottam! – felelt emelt hangon valamelyikük érthetetlen ellenvetésére. – Szóval azt mondja: „Forduljatok, elvtársak, Szablinhoz, mert nekünk nincs semmink.” Hogyhogy nincs semmink? Hiszen tudom, hogy vót egy csomó felesleges puska. Nem ez vót itt a bibi. Az irigység motoszkált benne, hogy a muzsikok is beleavatkoznak a dologba. – Úgy is kell! – szólalt meg egy másik. – Ha az ember felszerelést, fegyvert ád nékik, fognak is harcolni meg nem is. De bezzeg csak meg kell pedzeni a főd dógát: rögtön nyúccsák a mancsokat! – Ismerjük mán mink ezeket a jómadzagokat! Bahmacsov töprengve kocogtatta kanalával a poharat. Szavai ütemére kopogva, tagoltan mondta: – Nem, nincs rendjén ez a dolog. A bolsevikok az egész nép javát akarják, mindenkin könnyítenek, mink meg csak olyan kocabolsevikok vagyunk. Csak ezt a Kalegyint rázzuk le, majd megnyomjuk a gombot… – Értsd meg, jó ember! – kiáltotta meggyőzően egy moduláló, csaknem kamaszos alt. – Értsd meg, hogy nincs miből adni! Valami csodás fődbül másfél gyeszjatyina jut egy emberre, a többi agyag, ér, legelő. Mibűl adjunk? – Tetűlled nem is veszik el, hanem az olyantúl, akinek sok födje van. – Hát a közös körzeti földdel mi lesz? – Köszönjük szépen! Add oda a magadét, oszt eredj kunyorálni mástul… Na, ezt jól kilelted. – A közös körzeti főd nekünk magunknak kell! – A mán eccer szentigaz! – Nagyon bizseréli űket a kapzsiság! – Miféle kapzsiság? – Lehet, hogy át kell telepíteni a felső-doni kozákságot máshuvá. Ismerjük, milyen a fődjök, sívó sárga homok az egész. – Épp ez a bökkenő! – Nekünk se ingünk, se gatyánk a felső-doni kozákság. – Pálinka nélkül nem igazodik el benne az ember. – Hé, fiúk! Valamék nap feltörtek itt egy borospincét. Egy kozák belefúlt a szeszbe. – De innék most egy jót. Olyat, hogy átjárja a csontom is! Grigorij félálmában hallotta, hogy a kozákok ágyat vetettek maguknak a padlóra, ásítoztak, vakaróztak, és még mindig a földről, az újraosztásról szőtték-fonták a szót. Virradat előtt puskalövés dörrent az ablak alatt. A kozákok felugráltak. Grigorij magára akarta kapni gimnasztyorkáját, de nem talált bele az ujjába. Futtában húzta fel a csizmáját, rántotta magára köpenyét. Odakint záporoztak a golyók, villogtak a torkolattüzek. Egy szekér zörgött végig az utcán. Valaki teli torokból, ijedten kiabálta az ajtó mellett: – Fegyverbe!… Fegyverbe!… A csernyecovista csatárláncok visszaszorították az előőrsöket, és behatoltak Glubokajába. A szürke, komor homályban lovasok száguldoztak. Az útkereszteződésnél géppuskát helyeztek tüzelőállásba. Harminc kozák libasorban vonult keresztbe az utcán. Most egy újabb lánc szaladt át a mellékutcán. Csattogtak a závárok, amint egyre-másra röpítették kifelé a töltényeket. A másik negyedbe magasra csigázott, csengő, parancsoló hang kiáltotta tagoltan: – Harmadik század! Gyorsan! Ki bontja meg ott a sort?… Vigyázz! Géppuskások a jobbszárnyra! Kész? Század! Egy lövegszakasz dübörgött végig az utcán. A lovak vágtában rohantak. A kocsisok ész nélkül csápoltak korbácsukkal. A lőszeresládák csörömpölése, a kerekek dübörgése és az ágyútalpak zörgése egybevegyült a város peremén mindjobban dagadozó lövöldözéssel. Egyszer valahol a közelben elbődültek a géppuskák. A szomszédos utcasarkon a céltalanul robogó konyha beleakadt egy kerítés melletti cölöpbe, és felborult. – A fene azt a vaksi szemed! Nem látsz?! – bömbölte onnan elnyújtva egy halálra ijedt hang. Grigorij nagy nehezen összeszedte századát, és vágtában vezette a város szélére. Onnan már sűrű csapatokban özönlöttek visszafelé a hátráló kozákok. – Hová mégy? – ragadta meg Grigorij a legelső kozák puskáját. – Eressz! – tépte ki kezéből a puskát a kozák. – Eressz, disznó! Mit kapkodsz itt? Nem látod, hogy mindenki visszavonul? – A fene egyen meg benneteket! – Ez meghibbant! – Hová megyünk?… Mék járásba? A millerovóiba? – hallatszottak a fuldokló, lihegő hangok. Grigorij a város peremén, egy hosszú szín mellett megpróbálta csatárlánccá fejleszteni századát, de a menekülők újabb hulláma elsodorta őket. Grigorij kozák századai összeelegyedtek a hátrálókkal, és hátratódultak, vissza az utcára. – Állj!… Ne szaladj!… Lövök! – ordította Grigorij dühében remegve. Nem hallgatott rá senki. Géppuskatűz hulláma zúdult végig az utca mentén. A kozákok egy másodpercre csoportokban vágták földhöz magukat, közelebb kúsztak a falakhoz, és lerohantak a mellékutcákba. – Most nem boldogulsz véllek, Melehov! – kiáltotta oda neki Bahmacsov, amikor elszaladt mellette, és egészen közelről pillantott Grigorij szemébe. Grigorij emberei után indult. Fogcsikorgatva, fenyegetően rázta a puskáját. A csapaton elhatalmasodó pánikot a Glubokajából való fejetlen menekülés tetőzte be. Visszavonultak, miután otthagyták az osztag csaknem minden felszerelését. Csak hajnalban sikerült megint összeszedni és ellentámadásba dobni a századokat. A kipirult, verejtékező Golubov kigombolt bekecsben szaladgált fel s alá 27. ezrede előnyomuló csatárláncai mentén, és felhevült, érces hangon kiáltotta: – Húzd meg a lépést!… Ne feküdj!… Mars! Gyerünk! Előre! A 14. üteg kiért az állásba; kifogták a vontató lovakat. Az ütegparancsnok a lőszeresládán állva nézegetett távcsövébe. A harc reggel hatkor kezdődött meg. A kozákok és a voronyezsi vörös gárdista Petrov-osztag egybevegyült csatárláncai sűrű hullámokban tódultak előre, és az emberi alakok fekete azúrjával szegélyezték a havas hátteret. Kelet felől hűvös szél fújt. A felhő alatt, melyet meztelenre vetkőztetett a szél, véres fejét emelgette a hajnal. Az első célzó lövés messze a csernyecovisták lánca előtt csapott be. A robbanás megtépázott narancssárgás-kékes zászlaja ég felé lobogott. Nedvesen reccsent a második lövés. A belövést ágyúnként folytatták. Zij-ziju-ziijjuu – vijjogott a lövedék, és mind messzebb szállt. Egy másodpercnyi feszült csend, melyet a puskalövések festenek alá, és ott messze, hangos durranással robban a lövedék. A röppálya végén egymás után, sorozatosan csapódtak be a gránátok az ellenséges csatárlánc közelében. Grigorij a fúvó szélben összehúzta szemét, és elégedetten gondolta magában: „Na, végre rátapintottunk!” A 44. ezred századai a jobbszárnyon haladtak. Golubov középen vezette a maga ezredét. Grigorij tőle balra állt. Utána a balszárnyon zárkózva nyomultak a vörösgárdista osztagok. Grigorij századai mellé három géppuskát adtak. Parancsnokuk, egy komor arcú, sűrű szőrös, lapátkezű, alacsony vörösgárdista, mesterien lőtt, és megbénította az ellenség támadó mozdulatait. Mindig a testőrök csatárláncával előrenyomuló géppuska mellett volt. Oldalán köpenyes, telt vörösgárdista nő haladt. Grigorij dühösen gondolta magában, mikor végigsétált a lánc mentén: „Szoknyabolond! Még akkor sem tud megválni az asszonytól, ha kivonul az állásba. Az ilyen harcosokkal ugyan sokra megy az ember!… Egy füst alatt a gyermekeket is elhozhatta vóna, dunyhástul, minden cókmókostul!” A géppuskás osztag parancsnoka odament Grigorijhoz, megigazította mellén a pisztoly zsinórját. – Maga ennek az osztagnak a parancsnoka? – Én! – Én zárótüzet nyitok a testőrfélszázad szakaszán. Látja: nem engednek bennünket tovább. – Na, csak rajta! – egyezett bele Grigorij, és az elnémult géppuska felől repülő kiáltás felé fordult. Egy nagy szakállú, termetes géppuskás rekedten kiabálta: – Buncsuk!… Szétolvasztják ezt a masinát!… Vadállat! A fene egyen meg, hát szabad ezt? Mellette egy köpenyes nő térdelt. A gyapjúkendő alatt izzó fekete szeme Akszinyát juttatta Grigorij eszébe, és Grigorij egy másodpercig lélegzetét visszafojtva, mereven szegezte rá sóvárgó szemét. Délben lovas futár érkezett Golubovtól, levelet hozott. A cakkosan kitépett tábori füzetlapon lendületesen firkantott betűk táncoltak: ,,A Doni Forradalmi Bizottság nevében megparancsolom, hogy a maga parancsnoksága alá beosztott századokkal hagyja el állásait, és gyors ütemben induljon az ellenség jobbszárnyának átkarolására, annak a szakasznak az irányában, amelyiket innét is lehet látni: kicsit balra a szélmalomtól, végig a szárazérben… A csapat mozdulatát… (néhány kisilabizálhatatlan szó) leplezze… Akkor rohamozza meg a jobbszárnyat, ha mi döntő támadásra indulunk Golubov.” Grigorij hátravonta, lóra ültette a két századot, és elindult visszafelé. Mindent elkövetett, hogy az ellenség ne vegye észre vonulásuk irányát. Húszversztás vargabetűt csináltak. A lovak el-elestek a mély hóban. A szárazér, amelyikben átkarolásra indultak, színültig tele volt hóval. Helyenként hasaljig ért a lovaknak. Grigorij a fel-fel morajló ágyúdörgésre fülelt, izgatottan nézett órájára, amelyet egy Romániában elesett német tiszt karjáról csatolt le: félt, hogy elkésik. Iránytűjén mindig ellenőrizte az irányt, és mégis valamivel nagyobbat került bal felé a kelleténél. Az ér egyik széles ágában kikapaszkodtak a sík mezőre. A lovakról izzadság párája felhozott, lágyékukat a hidegben is tajték verte ki. Grigorij „lóról”-t vezényelt, és elsőnek ugrott fel egy halomra. A lovak a szárazérben maradtak lovászokkal. Grigorij nyomában a kozákok is felkapaszkodtak a lejtőn. Grigorij visszanézett, maga mögött látott több mint egy század lóról leszállt, a havas lejtőn ritkásan szétszóródott harcost, és sokkal erősebbnek, biztosabbnak érezte magát. Csatában mindig vasmarokkal hatalmába kerítette őt is, mint mindenkit – a csorda-ösztön. Egyetlen pillantással áttekintette a helyzetet, és megállapította, hogy mivel a nehéz utat kihagyta a számításból, legalább félórát késett. Golubov merész stratégiai sakkhúzással szinte teljesen elvágta a csernyecovisták visszavonulási útját, kétoldalt hátvédeket állított fel, ő maga pedig frontális rohamot indított a félig bekerített ellenség ellen. Dörögtek az ütegek sortüzei. Ropogtak a puskalövések, mintha vasfazékban sörétet rázogatnának. A csernyecovisták zilált láncai srapneltűz alatt álltak; a lövedékek sűrűn egymás mellett csapódtak be. – Csa-tá-ár-lánc! Grigorij a maga századával oldalról indult rohamra. Eleinte úgy nyomultak előre, mint hadgyakorlaton: nemigen vetették hasra magukat, de egy ügyes csernyecovista, aki makszimkával dolgozott, olyan betyárosan végigsepert a láncon, hogy a kozákok most már örömest hasaltak le, miután hármukat kilőtték a sorból. Délután három óra felé megsimította Grigorijt egy golyóbis. A nikkelburokba bújtatott, áthevült ólomdarab térden felül fúrta át és perzselte meg a combhúst. Grigorij a heves, forró ütés és a vérveszteség okozta ismerős, émelygős érzést fogcsikorgatva próbálta elfojtani. A combfájást csak még fokozta, hogy a golyó nem jött ki. Már nagyon bágyadtan szállt, amikor Grigorijba ütközött, és a köpenyt, a nadrágposztót, a comb bőrét átfúrva, lustán hevert el az izomkötegben. A heves, lüktető hasogatás akadályozta Grigorijt a mozgásban. Fektében eszébe jutott a 12. ezred támadása az erdélyi hegyek közt Romániában, amikor megsebesült a karja. Szeme előtt minden részletében megelevenedett az a roham: látta Csimbókost, Miska Kosevoj düh torzította arcát, Jemeljan Grosevet, aki a sebesült hadnagyot cipelve szaladt lefelé a hegyről. A két század parancsnokságát Pavel Ljubiskin tiszt, Grigorij helyettese vette át. Parancsára két kozák a lovászokhoz támogatta Grigorijt. – Kösse be azt a sebet – tanácsolták részvéttel a kozákok, mikor lóra ültették Grigorijt. – Van kötszer? Grigorij már a nyeregben ült, de meggondolta magát, lemászott, és letolta nadrágját. Az izzadt hátát és lábát borzongató hideg miatt fancsali arccal, sebtében kötözte be a pörkölt szélű véres sebet, amelyet mintha zsebkéssel hasítottak volna. Legénye kíséretében ugyanazon a kerülő úton lovagolt vissza az ellentámadás kiindulópontjára. Elnézegette a hóban a paták nyomának sűrű vetését, az ismerős vonulatú szárazeret, amelyben néhány órával ezelőtt századait vezette. Elálmosodott, és már valahogy nagyon távolinak és feleslegesnek tetszett, ami a halmon történt. Ott pedig összevissza kapkodva, elszórtan porzottak a puskalövések, dörgött az ellenség nehéz ütege, hogy kirántsa a bajból a csernyecovistákat. A néha el-elbődülő géppuskák pontsorozatot írtak a levegőbe, mintha láthatatlan vonalat húztak volna, hogy összegezzék a harc eredményeit. Grigorij három versztát lovagolt a hajlásban. A lovak minduntalan elakadtak a hóban. – Gyerünk ki a simára – dörmögte Grigorij a legényének, és felkaptatott a hajlás hófúvásos partjára. A sík mezőn, mint leszállt varjúcsapat, feketéllett itt-ott az elesettek alakja. A látóhatár peremén, innen aprónak tetsző ló nyargalászott üres nyereggel. Grigorij látta, hogy a csernyecovisták megtépázott és megritkult zöme kitör e bekerítő gyűrűből, és mind sűrűbbre tömörülve, Glubokaja felé vonul vissza. Sebesvágtába eresztette pej csődörét. A távolban szétforgácsolt kozák csoportok látszottak. Grigorij odalovagolt az elsőhöz és – Golubovot pillantotta meg. Golubov hanyagul ült a nyeregben. Megsárgult karaküllel szegélyezett ködmöne nyitva libegett rajta, kucsmáját félrecsapta. Homlokán verejték harmatja. – Derék legény vagy, Melehov! – kiáltotta rekedten, és megpedrette öklelésre álló, őrmesteres bajuszát. – Csak nem sebesültél meg? No, hogy a fene egye meg. A csont ép? – Meg se várta a feleletet, bágyadt mosollyal folytatta: – Tönkrevertük őket! Izekre téptük őket!… Úgy szétaprítottuk a tiszti osztagot, hogy az Isten se szedi össze többet. Jól elnáspángoltuk őket! Grigorij cigarettát kért. Az egész mezőt kozákok és vörösgárdisták árasztották el. A messze elöl feketéllő tömegből lóhátas kozák nyargalt vissza: – Negyven embert elfogtunk, Golubov!… – kiáltotta már messziről. – Negyven tisztet és magát Csernyecovot is. – Hazudsz!? – fordult feléje a nyeregben ijedten Golubov, és magas keselylábú lovát irgalmatlanul korbácsolva elvágtatott. Grigorij várt, aztán ő is utánanyargalt. A foglyul ejtett tisztek sűrű tömegét szoros gyűrűbe fogva, a 44. ezrednek és a 27. ezred egyik századának összesen harminc kozákja kísérte. Legelöl Csernyecov ment. Míg üldözői elől menekült, ledobta ködmönét, és most csak egy könnyű kis bőrkabátban haladt. Bal válláról leszakadt a vállpánt. Bal szeme alatt friss horzsolás vérzett. Gyorsan szedte a lábát, de nem tévesztette el a lépést. A félrecsapott kucsma hanyag, legényes külsőt adott gazdájának. Rózsaszínű arcán a félelem árnyékát sem lehetett látni. Úgy látszik, már néhány napja nem borotválkozott, mert szőke szőr aranylott orcáján és állán. Csernyecov szigorú gyors tekintettel mérte végig a feléje vágtató kozákokat. A szemöldöke közt húzódó ráncban keserű gyűlölet árnyéka bújt meg. Menet közben meggyújtott egy szál gyufát, és a kemény vágású, rózsás ajka szögletébe szorított cigarettához tartotta. A tisztek java része fiatal ember volt, csak némelyikük fején deresedett már a haj. Az egyik, akinek megsebesült a lába, kissé hátramaradt. Egy nagy fejű, alacsony, ragyás kozákocska hátba taszigálta a puskatussal. Csaknem Csernyecov mellett lépkedett egy magas, deli kapitány. Oldalán mosolyogva haladt két másik: egy zászlós meg egy hadnagy. Mögöttük hajadonfőtt ment egy széles vállú, göndör junker. Az egyik tiszten panyókára vetett katonaköpeny, rendkívül erősen rávarrott tiszti vállpánttal. A következőnek megint nem volt sapkája, csak vörös tiszti csuklyáját húzta nőiesen szép fekete szemére. A szél vállára sodorta a csuklya lelógó csücskét. Golubov hátul lovagolt. Kissé hátramaradt, és onnan kiabálta a kozákok után: – Ide hallgassatok!… A foglyok épségéért a forradalom szigorú törvényei szerint feleltek. Sértetlenül kísérjétek be őket a törzshöz. Odahívta az egyik lovas kozákot, és a nyeregben ülve, sebtiben megfirkantott egy levelet. Összehajtogatta, és odaadta a kozáknak: – Nyargalj! Add át ezt a levelet Podtyolkovnak! Aztán Grigorij hoz fordult. – Te is oda lovagolsz, Melehov? Az igenlő válasz után Golubov Grigorij mellé rúgtatott. – Mondd meg Podtyolkovnak, hogy Csernyecovot magamhoz veszem az én felelősségemre! Megértetted?… Na, így mondd meg neki! Eredj! Grigorij a foglyok tömegét megelőzve vágtatott a törzshöz, amely egy falu közelében, a mezőn állomásozott. Podtyolkov egy jégkérges kerekű széles ukrán szekér mellett állt, amelyen zöld huzatba burkolt géppuska volt. Csizmájuk sarkát összeveregetve ott topogtak a törzsbeliek, futárok, néhány tiszt és ordonánc. Minajev csak az imént tért vissza Podtyolkovval a csatárláncból. A bakon üldögélt, és csámcsogva evett, ropogtatva harapta a keményre fagyott fehér kenyeret. – Podtyolkov! – Grigorij félrébb lovagolt, és odahívta Podtyolkovot. – Mindjárt idekísérik a foglyokat. Olvastad Golubov levelét? Podtyolkov nagy erővel suhintott egyet korbácsával. Mélyen lesütötte szemét. Arcába tódult a vér. – Köpök Golubovra! – kiáltotta. – Nem is olyan sokat akar! Adjuk ki neki Csernyecovot, ezt a rablót, ezt az ellenforradalmárt!… Nem adom!… Agyonlőni mindegyiket egytől egyig, és kész! – Golubov azt mondta, hogy jótáll érte. – Akkor sem adom!… Megmondtam, hogy nem adom ki. Kész! A forradalmi bíróság ítélkezni fog felette, és azonnal meg is bünteti. A többiekkel sem kell kesztyűs kézzel bánni!… Tudod – mondta most már nyugodtabban, és szúrós szemmel nézegette a foglyok közelgő tömegét –, tudod, mennyi vér tapad Csernyecov kezéhez? Tengernyi vér!… És hány bányászt pusztított el?! – Megint felforrt benne a düh, és veszettül kidülledt szemmel bömbölte: – Nem adom! – Kár úgy óbégatni! – emelte fel hangját Grigorij is: minden belső része remegett, mintha Podtyolkov dühe őrá is átragadt volna. – Énnye, de sok bíró gyűlt itt össze belőletek. Eredj inkább te is oda! – mutatott a háta mögé, és remegett az orra cimpája. – De bezzeg, aki a foglyok felett ítélkezzen, az bűvön van! Podtyolkov a korbácsot gyömöszölgetve ment visszafelé. – Én is vótam ott! – kiáltotta messziről. – Ne gondold, hogy csak menekülni kellett ez a szekér. Jobb lesz, ha befogod a szád! Megértetted?… Kivel beszélsz?… Nahát!… Ezt a tiszti manért meg hagyd a fenébe! A Forradalmi Bizottság fog ítélkezni, nem holmi…. Grigorij Podtyolkov felé indította lovát, sebéről megfeledkezve ugrott le a nyergéből, de rögtön lekaszálta a fájdalom, és hanyatt esett. Sebéből perzselően buggyant fel a vér. Segítség nélkül tápászkodott fel, valahogy odatámolygott a szekérhez, és oldalával a hátsó rugónak dőlt. Megérkeztek a foglyok. A gyalogos kísérők egy része elvegyült a küldöncökkel meg a törzs védelmére beosztott kozákokkal. A kozákok még nem hűltek le a csata óta, tüzesen és ádázul villogott a szemük; a harc részleteiről és kimeneteléről váltottak egykét szót. Podtyolkov a beomlott havon súlyos léptekkel ment oda a foglyokhoz. A legelöl álló Csernyecov megvetően hunyorgott rá elszánt nézésű kék szemével; kényelmesen előretett bal lábát rázogatva préselte össze felső fogsorának fehér patkójával beszívott rózsaszínű ajkát. Podtyolkov szemtől szembe állt vele. Egész testében remegett. Merev nézésű szeme az összetiport havon futkosott, aztán felvillant, és találkozott Csernyecov bátor, megvető tekintetével. A gyűlölet roppant súlya nehezedett erre a tekintetre, míg le nem törte. – Hurokra kerültél… gazember? – mondta Podtyolkov bugyborékoló mély hangon, és hátralépett. Orcáját ferde, sötét mosoly szelte át, mint erős szablyacsapás. – Elárultad a kozákságot! Aljas! Gaz áruló! – sziszegte Csernyecov összeszorított fogán keresztül. Podtyolkov rántott egyet a fején, mintha pofon elől akarná elkapni; fekete folt támadt a pofacsontján: nyitott szájjal, szakadozottan szívta be a levegőt. Az ezután következő esemény elképesztő gyorsasággal zajlott le. Az elsápadt Csernyecov fogvicsorgatva szorította mellére a kezét, és egész testével előredőlve támadt Podtyolkovra. Görcsösen összehúzódó ajkáról kacskaringós káromkodással vegyes érthetetlen szavak pattogtak. Hogy mit mondott – azt csak a lassan hátráló Podtyolkov értette. – Lesz még a kutyára dér… Tudod? – csattant fel élesen Csernyecov hangja. Ezeket a szavakat meghallották a fogoly tisztek is, a fedezet is, a törzsbeliek is. – Nanana! – hörögte Podtyolkov, mint aki fuldoklik, és kardja markolatához kapott. Hirtelen csend támadt. Tisztán hallhatóan csikorgott a hó a Podtyolkovhoz rohanó Minajev, Krivoslikov és még néhány más ember csizmája alatt. De Podtyolkov megelőzte őket. Egész testével jobbra fordult, hirtelen meghajolva kirántotta kardját hüvelyéből, előrelendült, mint a vívó, és iszonyú erővel sújtott Csernyecov fejére. Grigorij látta, amint Csernyecov megrándult, feje fölé kapta bal kezét, és sikerült is eltakarnia magát a kardcsapás elől. Látta, hogy a kettészelt csukló éles szögben hanyatlott alá, és a kard hangtalanul sújtott le Csernyecov hátravetett fejére. Először csak a kucsmája pottyant le, azután – mint a szárderékban kettévágott kalász – lassan hanyatlott le Csernyecov is; furcsán ferdére torzult a szája, és kínjában behunyta, ráncosra húzta szemét, mintha villámlanék. Podtyolkov még egyet vágott rá, mikor már a földön fetrengett. Nehézkes, öreges járással botorkált arrább, mentében törölgette a vértől bíborvörös, homorú kardvájatot. Beleütközött a szekérbe, hirtelen megfordult, és fuldokló, vonító hangon kiáltotta a fedezetnek: – Aprítsd… az annyok keservét!… Mind egy szálig! Lázas sietséggel dördült el a sortűz. A tisztek egymásba ütközve rohantak, ki merre látott. A szép, nőies szemű hadnagy mindkét kezével vörös tiszti csuklyás fejéhez kapott, és menekülni próbált. A golyó magasra ugrasztottá, mintha sorompón akarná keresztülvetni magát. Elesett, és fel sem tápászkodott többé. A magas, daliás kapitányt kettéhasították. A szablya pengéje után kapott; kettészelt tenyeréből köpenye ujjára csurgott a vér; jajveszékelt, mint a gyermek, előbb térdre, majd gerincre zuhant, és kétségbeesetten hempergette fejét a havon. Arcából csak a véráztatta szem, meg a szűnni nem akaró ordításra tátott fekete száj látszott. A felröppenő kardok keresztül-kasul kaszabolták arcát, fekete száját, de ő még mindig ordítozott a borzalomtól és a fájdalomtól vonítássá vékonyult hangján. Egy szétvetett lábbal föléje álló, leszakadt pántú köpenyt viselő kozák revolverlövéssel végzett vele. A göndör junker kis híján keresztültört a láncon, de egy testőr utolérte, és tarkójára mért csapással leterítette. Ugyanez a testőr golyót eresztett annak a hadnagynak a lapockája közé, aki a szélben kétfelé repkedő köpenyében próbált menekülni. A hadnagy lezöttyent, és addig karmolászta a mellét, míg meg nem halt. Az ősz hajú törzskapitányt egy álltó helyében vágták agyon. Haláltusájában mély gödröt rugdalt a hóba, és még tovább is rugdosott volna, mint tüzes vérű csikó a nyári jászolnál, de a kozákok megsajnálták, és végeztek vele. Grigorij, mihelyt megkezdődött a vérfürdő, már az első pillanatban eltépte magát a szekér mellől. Egy percre sem vette le fátyolos, zavaros szemét Podtyolkovról, sántítva, gyorsan bicegett feléje. Minajev hátulról átölelte a vállát, kezét hátracsavarta, és dulakodva vette el tőle a revolvert; elhomályosult tekintettel nézett Grigorij szemébe, és lihegve kérdezte: – Hát mit gondoltál – hogy lesz? 13 A domb vakítóan fénylő havas gerince, amelyet tündöklő mázzal vont be a nap meg a felhőtlen kék ég, fehéren szikrázott, mint a cukor. Rajta rongyból font tarka pokrócként terült el Olhovij Rog ukrán falu. Balkézt Szvinyuha kéklett, jobbra, mint ködös foltok, nyúltak szét a kis kozák falvak, német telepek, a kanyaron túl pedig Tyernovszkaja sötétlett. Keleten, az ukrán falu mögött horhosokkal keresztül-kasul szabdalt, kisebb kerületű, meredek domb guggolt, és kúszott lassan felfelé. Tetején, akár a léckerítés, meredezett a Kasari felé húzódó távírópóznák sora. Rendkívül derült, hideg volt az idő. A nap körül szivárványszínű felhőoszlop gőzölgött. Észak felől erős szél fújt. A pusztán kékes hóvihar pustolt végig. De a látóhatárral körülfogott havas térség tiszta volt, csak keleten, az ég peremén párállott a lila fátyollal bevont sztyepp. Pantyelej Prokofjevics, aki Grigorijt hazafelé vitte Millerovóból, elhatározta, hogy nem áll meg Olhovij Rogban, hanem kihúzza Kasariig, és csak ott fognak meghálni. Grigorij sürgönyére indult el hazulról, és január 28-án estefelé érkezett Millerovóba, Grigorij a fogadóban várta. Másnap hazaindultak, és tizenegy óra tájban már át is haladtak Olhovij Rogon. Grigorij a Glubokaja alatti csatában kapott sebével egy hetet feküdt a millerovói katonakórházban. Lába gyógyultával elhatározta, hogy hazalátogat. A falubeli kozákok elhozták a lovát. Grigorij az elégedetlenség és az öröm vegyes érzésével utazott hazafelé. Elégedetlen volt, mert akkor kellett megválnia csapatától, mikor javában lángolt a harc a Don-vidéki hatalomért; viszont örült, hacsak rágondolt is, hogy viszontlátja az otthoniakat meg a falut. Maga előtt is tagadta, hogy szeretne találkozni Akszinyával, de azért őrá is gyakran gondolt. Apjával valahogy hidegen üdvözölték egymást. Pantyelej Prokofjevics (Petro nyilván teleduruzsolta a fülét) mogorván fürkészte Grigorij arcát, sebesen sikló, fürge tekintetében elégedetlenség, nyugtalan várakozás sűrűsödött. Este az állomáson sokáig faggatta Grigorijt a közelben fellángolt események felől. Fia feleletei szemmel láthatóan nem elégítették ki. Őszülő szakállát rágcsálta, bőrtalpú nemezcsizmáját bámulta, és meg-megszörtyögtette az orrát. Fanyalogva bocsátkozott vitába, de aztán nekiveselkedett. Tüzesen védelmezte Kalegyint, és egy hevesebb pillanatában ugyanúgy lekussozta Grigorijt, mint régen, sőt dobbantott is egyet sánta lábával. – Csak ne magyarázz nekem. Az ősszel járt Kalegyin nálunk a faluba! Gyűlés vót a piacon, felállt egy asztalra, beszélt az öregeknek. Megmondta előre, akár a próféta, hogy jönnek majd a muzsikok, háború lesz, osztán ha ide-oda ingadozunk, hát elvesznek mindent, betelepítik az egész területet. Ű mán akkor tudta, hogy háború lesz. Mit gondoltok, kutyaháziak? Kevesebbet tud, mint tik? Tanult ember az a tábornok, hadsereget vezetett a, hát hogy tudna kevesebbet, mint a magadszőrű kozák? Lám csak, Kamenszkajában mánis tanyát ütöttek az ilyen magadforma műveletlen fecsegők, oszt lázítják a népet. Ki fia-bornya az a Podtyolkov? Egy őrmester? Tyühaj! Olyan rangja van, akár nekem. Hát ez az!… Hogy ezt is meg kellett érni!… Ennél rosszabb mán nem jöhet ránk! Grigorij nem szívesen vitatkozott vele. Már jóval a találkozás előtt tudta, milyen az apja felfogása. De most valami új mozzanat jött közbe: Grigorij nem tudta sem elfelejteni, sem megbocsátani Csernyecov pusztulását és a fogoly tisztek ítélet nélküli agyonlövését, lemészárlását. Az egyrudas könnyű szánkót szinte repítették a lovak. Mögöttük Grigorij felnyergelt csődöre kocogott, amelyet kötőfékénél fogva kötöttek a szánhoz. Gyermekkorából ismerős ukrán és kozák falvak kerültek útjukba: Kasari, Popovka, Kamenka, Nyizsnye-Jablonovszk, Gracsov, Jaszenovka. Grigorij egész úton hazafelé valahogy összefüggéstelenül és értelmetlenül a közelmúltra gondolt, és ha durva cövekekkel is, de iparkodott kijelölni a jövő útját. Gondolatai azonban csak az otthoni pihenésig terjedtek, azon túl minduntalan zsákutcába torkolltak. „Hazamegyek, pihenek egy kicsit, meggyógyítom a sebem, oszt majd meglátjuk – gondolta, és képzeletében legyintett is rá. – Majd csak dűl valamerre a dolog…” Kínozta a háború alatt felgyülemlett óriási fáradtság is. Szeretett volna hátat fordítani ennek az egész gyűlölettől fortyogó, ellenségeskedő, értelmetlen világnak. Ott mögöttük minden teli volt zűrzavarral, kusza ellentmondásokkal. Roppant nehezen lehetett kitapogatni a helyes ösvényt. Ingott az ember lába alatt a talaj, az ösvények szétágaztak, és nem is lehetett biztos benne az ember, melyiken menjen, ezen-e vagy a másikon. Vonzódott a bolsevikokhoz, magával ragadott másokat is, de aztán gondolkodóba esett, és megfásult, kihűlt a szíve. „Hátha Izvarinnak van igaza? Hát kire támaszkodjon az ember?” Ilyesmiről gondolkozott Grigorij a könnyű szánka hátának dőlve. De felmelegedett a lelke, mihelyt elképzelte, hogyan fogja tavaszra előkészíteni a boronát, a szekeret, hogy fog nyári jászlat fonni vörösfűz vesszejéből; ha pedig a föld meztelenre vetkőzik, és felszárad a hólé, kiszekerezik a határba, munkára éhes kezével megmarkolja az ekeszarvát, utánaballag, és érezni fogja az eke lökését, mintha eleven szíve lenne, az dobogna. Elképzelte, milyen édes illatot fog lehelni a zsenge fű és a csoroszlya hasogatta fekete föld, amely még nem veszítette el a hólé édeskés zamatát. Kedve kerekedett, hogy kitakarítsa az istállót, szénát hányjon, beszívja a hervadt kakukkfű, tarackbúza illatát meg a trágya csípős szagát. Béke és csend – ez kellett Grigorijnak. Ezért sompolygott szigorú szemébe félénk öröm, valahányszor a lovakra vagy apja bundába burkolt meredek hátára tekintett. Minden a félig elfelejtett életre emlékeztette, a juhbőrbunda szaga, a csutakolatlan lovak otthonias külseje, még az a kakas is, amelyik az ukrán faluban nagyot kukorékolt a verem tetején. Az itteni, isten háta mögötti életet most édesnek és sűrűnek érezte, mint a komló levét. Másnap alkonyattájban értek a falu alá. Grigorij a dombról a Donra pillantott: ahol van ni, a nád cobolyprémjével szegélyezett Menyecske-tó; ahol a száraz jegenye! A rév meg már nem ott van, ahol azelőtt volt. Itt meg a falu, az ismerős, négyszegletes háztestek, a templom, a tér… Grigorijnak fejébe szökkent a vér, mikor a maguk házára bukkant a szeme. Elárasztották az emlékek. Az udvaron mintha integetett volna a felemelt kútgém, magasra nyújtotta szürke fűzfakarját. – Nem csípi a szemed? – mosolyodott el Pantyelej Prokofjevics és hátranézett. De Grigorij nem ravaszkodott, nem tettetett, őszintén bevallotta: – De csípi… hát hogyne! – Hát mégiscsak… szülőfalud… – sóhajtott elégedetten Pantyelej Prokofjevics. A falu közepe felé hajtott. A lovak sebesen futottak le a hegyről, a szán egyik oldalról a másikra kígyózva siklott lefelé a lejtőn. Grigorij kitalálta apja gondolatát, de mégis megkérdezte: – Mér hajtasz be a faluba? Tarts egyenest a mi utcánkba. Pantyelej Prokofjevics megfordult, zúzmarás szakállába kuncogott, és kacsintott egyet: – Mikor a háborúba engedtem a fiaimat, egyszerű kozákok vótak, de mind a kettő tiszti rangba küzdötte fel magát. Hát hogyne kocsikáztatnám büszkén végig a falun a fiamat? Hadd nézzék, hadd irigyeljenek. Nekem meg, barátom, mintha hájjal kenegetnék a szívemet! A főutcán módjával megnógatta a lovat, oldalt dőlve pattintgatott a bojtos ostorral. A lovak érezték, hogy közel az istálló, és mintha nem is száznegyven versztát hagytak volna maguk mögött, fürgén, sebesen szaladtak. A szembejövő kozákok nagyot köszöntek, az udvarokról meg a házak ablakából tenyerük alól kémlelődtek az asszonyok; az utcán kotkodácsolással tyúkok szaladtak át, mintha kanborzot kergetett volna a szél. Minden simán ment, mint a karikacsapás. Elhagyták a teret. Grigorij csődöre fél szemmel a Mohovék kerítéséhez kötött kancára sandított, felnyerített, és kényesen magasra csapta a fejét. Már idelátszott a falu vége, az Asztahov-ház teteje… Ekkor az első keresztutcánál kellemetlen eset történt: egy malac az utcán keresztülfuttában megállt, és addig dévánkozott, míg a paták alá került, elröffentette magát, elgázoltan gurult félre, és visítva erőlködött, hogy felemelje kettétörött gerincét. – Énnye, téged is ide tudott hozni az ördög… – szidta Pantyelej Prokofjevics, és még rácsapott egyet az ostorral az elgázolt kismalacra. Szerencsétlenségére a malac Anyutkáé, Afonya Ozerov özvegyéé: egy komisz és fölöttébb hosszú nyelvű asszonyságé volt. Nem is volt rest, rögtön kinn termett az udvaron; kendőt kapott magára, és olyan válogatott szidalmakat szórt Pantyelej Prokofjevicsre, hogy az öreg megzabolázta a lovakat és hátrafordult. – Elhallgass, hülye! Mit ordítasz? Megfizetünk ezér a koszos patkányér! – Te sánta ördög!… Hogy a fene egyen meg! Te vagy a koszos, te böte kankutya!… Rögtön vitetlek az atamán elibe! – óbégatta a menyecske, és csapkodott a kezével a levegőbe. – Majd megtanítalak én téged, hogy kell elgázolni az árvák jószágát, az anyád keserves mindenségit! Ez már elevenébe vágott Pantyelej Prokofjevicsnek. – Piszok ringyó! – Nyavalyás török! – vágott vissza fürgén Ozerova. – Utolsó szuka, hogy az ördög akárhova tegyen! – emelte fel dörgő basszusát Pantyelej Prokofjevics. De hát Anyutka Ozerova sem ment a szomszédba egy kis trágárságért. – Te enyves markú! Vén szoknyapecér! Tolvaj! Elloptad a más berenáját!… Szalmaözvegyek után szaladgálsz! – szaporázta Anyutka recsegve, mint a szarka. – Mingyán végigvágok rajtad evvel az ostorral, kutyaházi! Fogd be a pofádat! De ekkor Anyutka úgy elkanyarította a szót, hogy Pantyelej Prokofjevics – pedig sok mindent megért, sok mindent látott világéletében – elpirtyant zavarában, és kiverte a gyöngyverejték. – Hajts tovább!… Mit huzakodsz itt vele? mondta haragosan Grigorij, mert látta, hogy apránként utcára csődül a nép, és elmélyülő figyelemmel hallgatja az öreg Melehov és Ozerov tisztes özvegye közt esett eszmecserét. – Nahát, nyelve az van, akkora, mint a gyeplű! – sercintett Pantyelej Prokofjevics csüggedten, és úgy megbiztatta a lovakat, mintha most már magát Anyutkát akarná elgázolni. Mikor a másik keresztutcához értek, nem minden félelem nélkül pislogott hátra: – Hogy mocskolódik, hogy darálja, ami a nyelvére jön!… A fene a boszorkányát! Szakadjon le a tüdőd, te pohos sárkány! – szidta csemcsegő élvezettel. – Agyon kéne taposni a malacoddal együtt! Ha az ember az ilyen bitang riha nyelvére kerül, csontja sem marad meg. Most elsuhantak mellettük a ház kék zsalugáterei. Petro hajadonfőtt, övetlen gimnasztyorkában nyitott kaput. A tornácon felbukkant Dunyaska fehér keszkenője, ragyogó arca, megvillant boldog, fekete szeme. Petro megcsókolta öccsét, és futólag pillantott a szemébe. – Nincs semmi baj? – Kaptam egy sebet. – Hun? – Glubokaja alatt. – Mintha kénytelen lett vón ott rohadni. Mán rég haza kellett vóna jönni. Melegen, barátságosan megrázta Grigorijt, és átengedte Dunyaskának. Grigorij átölelte húga érett, domború vállát, megcsókolta szemét, száját, hátralépett, és nem győzött csodálkozni: – Te vónál az, Dunyaska? Rád sem ismerek!… Micsoda gyönyörű ján lett belőled, pedig azt hittem, csúnyácska, hitványka maradsz. – Ugyan, ugyan, bátyus! – Dunyaska elsiklott a csipkedés elől, ugyanolyan fehéren villogó foggal mosolygott, mint Grigorij, és elment. Iljinyicsna karján hozta a gyermekeket. Futva előzte meg Natalja. Csodálatosan megszépült, kivirult. Hátul súlyos kontyba rakott, simára fésült fényes fekete haja még jobban kiemelte a boldog örömtől kipirosodott arcát. Grigorijhoz simult, néhányszor sebtiben, sután megérintette ajkával ura arcát, bajuszát, kikapta fiát Iljinyicsna kezéből, és odanyújtotta Grigorijnak. – Ide nézz! Ládd, mekkora legényfiad van! – csicseregte büszke örömmel. – Hadd nézem mán meg én is az én fiamat! – torkolta le Iljinyicsna, és izgatottan tolta félre Natalját. Iljinyicsna lehúzta Grigorij fejét, homlokon csókolta, sebesen végigsimította fia arcát durva kezével, és sírva fakadt izgalmában meg örömében. – Itt a jányod is, Grisa!… Ne, vedd el csak! Natalja Grigorij másik karjára ültette a kendőbe bugyolált kislányt; Grigorij zavarában azt sem tudta, kire nézzen: Nataljára, anyjára vagy a gyermekekre. A komor szemű, durcás fiúcska a Melehov-fajtára ütött: ugyanolyan hosszúkás metszésű, fekete, kissé szigorú szeme, ugyanolyan merész ívelésű szemöldöke, dülledt, kékes fényű szemefehérje és olajbarna bőre volt. Szájába dugta mocskos öklöcskéjét, a másikat meg csípőjére tette, és gőgösen szegezte apjára szemét. A kislánynak csak apró, figyelmes és ugyanolyan fekete szemecskéit látta Grigorij, mert arcát eltakarta a kendő. Mindkettőjükkel a karján, már éppen a lépcső felé indult, de belenyilallott a lábába. – Vedd el csak őket, Natasa… – mosolyodott el Grigorij restelkedve, csak úgy szája fél szegletével. – Mert így nem tudok felmenni a lépcsőn… Darja a konyha közepén állt, haját igazgatta. Mosolyogva, fesztelenül odament Grigorijhoz, behunyta nevetős szemét, és sógora szájára tapasztotta nedves, forró ajkát. – De bagószagú vagy! – mondta tréfásan, és húzogatta félkör alakú, éles vonalú szemöldökét, amelyet mintha tussal rajzoltak volna homlokára. – Hadd nézlek meg még egyszer, fiacskám, drága magzatom. Grigorij elmosolyodott, és bizsergő izgalom lepte meg szívét, amikor anyja vállához simult. Az udvaron Pantyelej Prokofjevics kifogta a lovakat, és a szán körül bicegett. Vörös öve és füles kucsmája teteje rikítóan bíborlott. Petro már az istállóba vezette Grigorij lovát, a pitvarba vitte a nyerget, mentében Dunyaskához fordult, aki levette a szánkáról a petróleumoshordót, és mondott neki valamit. Grigorij levetkezett, az ágy tornyára akasztotta bundáját és köpenyét, megfésülte haját. Aztán leült a lócára, és odahívta kisfiát. – Gyere csak ide, Misatka. Na, mi az, nem ismersz meg? A kisfiú nem vette ki öklét a szájából, oldalvást somfordált oda, és félénken állt meg az asztalnál. A konyha mellől gyönyörködve és büszkén nézte az anyja. Valamit súgott a kislány fülébe, letette karjáról, és szelíden meglökte. – Eriggy hát! Grigorij összeölelte mind a kettőt, egyiket egyik, másikat másik térdére ültette. – Nem ismertek meg, kis vadócok? Te sem ismered meg idesapádat, Poljuska? – Te nem idesapám vagy – suttogta a fiú. (Társaságban bátrabban viselkedett, mint a testvére.) – Hát: ki vagyok én? – Egy idegen kozák. – Ez mán döfi!… – Grigorij jót kacagott. – Hát akkor hun van idesapád? – Odavan katonáéknál – mondta a kislány, és meggyőzően bólintott fejével. (Elevenebben mozgott, mint a fiú.) – Úgy, úgy, csak pirongassátok, magzataim! Törődjön többet a háza tájával. Odatekereg egész esztendőben, oszt még ismerjék meg! – szúrta közbe Iljinyicsna, és elmosolyodott Grigorij nevetésére. – Nemsokára még az asszony is otthágy a poros álláson. Mán éppen embert akartunk keresni neki… – Mit szólsz hozzá, Natalja? Igaz? – fordult Grigorij tréfásan a feleségéhez. Natalja elvörösödött, és hogy legyűrje zavarát, odament Grigorijhoz, leült mellé, sokáig legeltette rajta végtelenül boldog szemét, és megsimogatta meleg, kérges tenyerével Grigorij keze fejét. – Darja, teríts! – Van űneki felesége! – nevetett Darja, és még mindig a régi, könnyeden ringó járással ment a konyhába. Most is karcsú és takaros volt, mint régen. Szép formás lábára lila gyapjúharisnya tapadt feszesen, pászos csizmája úgy feküdt a lábán, mintha ráöntötték volna, málnaszínű rakott szoknyáját szorosra korcolta. A kifogástalan hímzett kötő olyan fehér volt, mint a patyolat. Grigorij feleségére fordította tekintetét. Natalja külsején némi változást vett észre. Kicsinosította magát ura jöttére, szűk, csipkés ujjú égszínkék szaténblúz borította arányos törzsét, és magasra domborodó nagy, puha mellét. Ráncos, hímzett aljú szoknyája lent bő volt, fent meg egy ölelésnyi. Grigorij oldalról nézegette Natalja szabályos vonalú, kemény húsú lábát, izgatottan feszülő hasát, zabon tartott kancához hasonló széles tomporát, és azt gondolta magában: „Hiába: a kozák asszonyt ezer közül megismerni. Úgy szokott őtözni, hogy mindene lássék, aki akarja, nézze, aki nem akarja, ne nézze. A muzsik asszonynál azt se ismeri meg az ember, mék az eleje, mék a hátujja, mintha zsákba járna…” Iljinyicsna elkapta Grigorij tekintetét, és szándékosan hencegve mondta: – Lám csak, milyen puccosan járnak minállunk ezek a tisztnék! Akár a városi dámákat is lepipálják! – Ugyan, mit beszél, anyám! – vágott a szavába Darja. – Hun vagyunk mink a városiaktól? Ehun, most is eltört a fülbevalóm, pedig újonnan se ér egy fapitykét! – fejezte be keserűen. Grigorij felesége dolgos, széles hátára tette kezét, és csak most ötlött eszébe először: „Szép asszony, akárki szeme megakadhat rajta… Hogy élt ez énnélkülem? Lehet, hogy szemet vetettek rá a kozákok, az is lehet, hogy neki is megtetszett valamelyik. Hátha kutyálkodott, mint a többi zsalmerka?” Erre a váratlan gondolatra elszorult a szíve, csömört érzett a lelkében. Firtatóan bámulta Natalja jószagú pomádéval bekent, fényes, rózsás arcát. Natalja elpirult Grigorij figyelmes nézésétől, és zavarával küszködve suttogta: – Mit nézel annyira? Vágyódtál mán utánam? – Persze! Grigorij elhessegette ezeket a kellemetlen gondolatokat, de ebben a pillanatban megmoccant benne valami öntudatlan ellenséges érzés feleségével szemben. Pantyelej Prokofjevics nyögve bújt be az ajtón. Mondott egy fohászt a szentkép előtt, és megszólalt: – Na még egyszer: adjon Isten! – Adjon Isten, öreg… Nagyon átfáztál? Mink mán vártunk itt rád, forró a leves, most vettük le a tűzről – tett-vett Iljinyicsna, és csörömpölt a kanalakkal. Pantyelej Prokofjevics leoldozgatta a nyakáról a vörös kendőt, és fázósan topogott bőrtalpú nemezcsizmájával. Levetette bundáját, letépkedte bajuszáról, szakálláról a ráfagyott jégcsapokat, és Grigorij mellé telepedett. – Fázni fáztam, de a faluba ugyancsak melegem lett… Elgázoltuk Anyutka malacát. – Méket? – kérdezte élénken Darja, és félbehagyta a magas, dombos fehér kenyér szeletelését. – Ozerováét. Hogy kiugrott az a ringyó, hogy elkezdett csatorálni! Lehordott mindenfélének: emilyen meg amolyan gazember vagyok, még berenát is loptam valakitűl. Miféle berenát? A fene tudja! Pantyelej Prokofjevics részletesen elsorolta mindazokat a beceneveket, amelyekkel Anyutka elhalmozta, csak azt nem említette, hogy Anyutka holmi legényes bűnökért is szemrehányást tett neki – már ami a szalmaözvegyeket illeti. Grigorij elmosolyodott az asztal mellett. Pantyelej Prokofjevics tisztára akarta mosni magát őelőtte is, és lendületesen fejezte be: – Olyan ocsmányságot is óbégatott, hogy a számra se veszem! Vissza is akartam fordulni, hogy végigkorcoljak rajta az ostorral, de hát ott vót Grigorij, oszt előtte valahogy furcsa lett vóna. Petro kinyitotta az ajtót, és Dunyaska övéből csinált pórázon bevezetett egy lámpás homlokú pirók borjút. – Farsangkor téfeles palacsintát eszünk! – kiáltotta Petro vidáman, és előrerugdalta a borjút. Ebéd után Grigorij kibontotta a zsákot, és szétosztogatta az ajándékokat. – Ez a tiéd, anyám! – és meleg sálat nyújtott át. Iljinyicsna elvette az ajándékot, összehúzta szemét, fiatalos pír futotta el. Vállára dobta a sálat, és úgy forgolódott a tükör előtt, úgy riszálta vállát, hogy Pantyelej Prokofjevics megdühödött. – Vén satrafa! Nézze meg az ember, hogy illeg-billeg a tükör előtt! Phű! – Ez meg a tiéd, apám… – dörmögte hadarva Grigorij, és hogy mindenki jól lássa, lassan csomagolt ki egy magas tetejű, lángvörös szegélyű kozák sapkát. – Na, köszönöm szépen! Úgy sem vót mán sapkám. Az idén nem árultak a botba se… Lesz mit hordani a nyáron… Az ócskába mán szégyelltem templomba járni… Ezt az ócskát régen valamék madárijesztő fejére kellett vóna csapni. Én meg viseltem… – mondta haragosan, és hátranézett, mintha félne, hogy odalép valaki, és elveszi fia ajándékát. Már éppen a tükör felé lendült, hogy felpróbálja, de Iljinyicsna élesen figyelte. Az öreg elkapta az asszony tekintetét, hirtelen kanyarodott egyet, és a szamovárhoz sántikált. Ott próbálgatta: legényesen féloldalt csapta a sapkát. – Hát te mit csinálsz, vén pecér? – támadt rá Iljinyicsna. De Pantyelej Prokofjevics kibeszélte magát valahogy: – Ejnye, de buta vagy te, hallod! Hisz a szamovár nem tükör! A feleségét szoknyára való gyapjúszövettel ajándékozta meg. A gyermekeknek odaosztogatott egy font mézeskalácsot. Darja köves ezüst fülbevalót, Dunyaska blúzra való kelmét, Petro meg cigarettát és egy font dohányt kapott. Míg az asszonyok az ajándékokat nézegették, és tereferéltek, Pantyelej Prokofjevics úgy masírozott fel-alá a konyhában, mint egy pulykakakas. – Így fest a gárda-kozákezred kozákja! Aki díjakat nyert! Cári szemlén az elsőt vitte el! Nyerget meg teljes felszerelést! Petro szalmaszőke bajuszát rágcsálta, és gyönyörködött apjában. Grigorij nevetett. Rágyújtottak. Pantyelej Prokofjevics óvatosan az ablakra sandított. – Amíg nem zarándokol ide az a sok rokon meg szomszéd… mondd el hát Petrónak, mi folyik ott. Grigorij legyintett. – Verekednek. – Hun vannak most a bolsevikok? – kérdezte Petro, és kényelmesebben elhelyezkedett. – Háromfelől jönnek: Tyihoreckaja, Taganrog meg Voronyezs felől. – Hát a ti Forradalmi Bizottságotok mit gondol? Mér engedi üket a mi fődünkre? Hazajött Hrisztonya meg Alekszej Ivanovics is, beszéltek mindenféléket, de én nem hiszem egy szavukat sem. Másképp lehet a… – A Forradalmi Bizottság tehetetlen. A kozákok egyre-másra szökdösnek haza. – Biztosan azér is támaszkodik a szovjetekre. – Persze hogy azér. Petro hallgatott. Megint rágyújtott, aztán egyenesen az öccse szeme közé nézett. – Te méket pártolod? – kérdezte. – Én a szovjethatalmat pártolom. – Ostoba! – robbant ki Pantyelej Prokofjevics, mint a puskapor. – Legalább te beszélj a fejével, Petro! Petro elmosolyodott, és megveregette Grigorij vállát: – Szilaj mén, mint a töretlen csikó. Hát hogy lehetne evvel értelmesen beszélni?! – Hát nékem ne is magyarázgasson senki semmit! – pattant fel Grigorij. – Nem vagyok se vak, se bolond… Mit mondanak itthun a frontharcosok? – Mi közünk nékünk ezekhez a frontharcosokho! Te tán nem ismered ezt a kelekótya Hrisztonyát?! Mit érthet az az egészbül?! A nép egészen eltévedt, azt se tudja, hova-merre… Nagy baj e bizony! – Petro beharapta a bajuszát. – Majd meglátod, mi lesz itt tavasszal: lesz olyan haddelhadd!… Mink is játszottunk bolsevikosdit a fronton, de mosmán ideje vóna mindenkinek észre térni. „Mink nem akarjuk senki másét, de a miénket se vegyék el tűllünk” – ezt kell most mondani mindenkinek, aki erőszakkal támad meg bennünket. Kamenszkajába meg, ott tinálatok, nagyon piszkos dógok folynak. Ha össze-sógorkomáskodtatok a bolsevikokkal, hát majd itt is a magok rendjét vezetik be. – Csak gondolkozz, Griska. Nem vagy te buta legény. Meg kell értened, hogy a kozák az kozák is marad, amilyen eddig vót. Nekünk nem fognak parancsolni többet azok a büdös muszkák. Tudod, mit fecseg mostanában az inogorodnyij csürhe? Hogy lélekszám szerint kell felosztani az egész fődet. Mit szólsz hozzá? – Azoknak az inogorodnyijoknak, akik mán régóta itt élnek a Doni Seregkörzetbe, azoknak adunk fődet. – Ezt nekik! – Pantyelej Prokofjevics fügét mutatott. – Ezt kapják be! – Csontos, bütykös hüvelykujját mozgatta, sokáig hadonászott vele Grigorij sasorra körül. A lépcsőn léptek dübörögtek. Fagyosan csikorogtak a fokok. Anyikuska, Hrisztonya és Ivan Tomilin lépett be ormótlan magas nyúlprémkucsmában. – Adjon Isten, pajtás! Erre áldomást iszunk, Pantyelej Prokofjevics! – harsogta Hrisztonya. Kiáltására ijedten bődült el a meleg konyha mellett szundikáló kisborjú. Botladozva ugrott ingadozó, gyenge lábára, nagy kerek agátszemével a jövevényekre bámult, és – nyilván ijedtében – vékony erecskét csurgatott a ház földjére. Dunyaska szelíden a hátára koppantott, és egyelőre elvette kedvét a továbbiaktól. Feltörölte a tócsát, és egy mocskos lábast tett a borjú alá. – Megijesztetted a bocit, te nagytorkú – mondta Iljinyicsna. Grigorij kezet fogott a kozákokkal, és hellyel kínálta őket. Nemsokára más kozákok érkeztek a falu innenső végéről. Beszélgetés közben úgy telefüstölték a házat, hogy a lámpa alig pislogott, és a kisborjú vontatottan elköhögte magát. – A manó vigyen el benneteket! – szitkozódott Iljinyicsna, mikor éjféltájban kísérte kifelé a vendégeket. – Eredjetek az udvarra, ott füstöljetek. Úgy füstöltök, mint a kémény! Na, menjetek, menjetek! A mi katonánk még nem is pihente ki a nagy fáradalmat. 14 Másnap már mindenki talpon volt, mikor Grigorij felébredt. A tető eszterhéja alatt, meg az ablakborítások mögött tavasziasan csiripelő, lármás verebek serkentették fel. A védőtábla résein át a napsugarak aranypora ömlött befelé. Nagymisére harangoztak. Grigorijnak eszébe jutott, hogy vasárnap van. Natalja már nem volt ott mellette, de a dunyha megőrizte az asszony testének melegét. Úgy látszik, csak az imént kelhetett fel. – Natasa! – hívta Grigorij. Dunyaska lépett be. – Mit akarsz, bátyus? – Nyisd ki az ablakot, hidd be Natalját. Mit csinál? – Főz anyámmal, de mingyán jön. Natalja benyitott, összehúzta szemét a sötétség miatt. – Felserkentél? Kezének friss tésztaszaga volt. Grigorij fektében átkarolta, eszébe jutott az éjszaka – elnevette magát. – Elaludtad az időt? – Öhöm! Kifárasztott… ez a kis éccaka – mosolyodott el Natalja, és pirulva rejtette el fejét Grigorij gyapjas mellén. Segített Grigorijnak új kötést tenni a sebre, és elővette a ládából az ünneplőnadrágot. – A keresztes mundért veszed fel? – kérdezte. – Dehogyis! – szabadkozott ijedten Grigorij. De Natalja nyűgösen unszolta: – Vedd fel! Apám boldog lesz! Igaz is: hát potyára kaptad azokat a kereszteket, hogy a ládába hányódjanak? Grigorij végül is engedett az unszolásnak: ráállt. Felkelt, kölcsönkérte Petro borotváját, megborotválkozott, megmosta arcát, nyakát. – Hát a tarkódrul lehúztad? – kérdezte Petro. – Énnye, a fene egye meg, elfelejtettem. – Ülj csak le, majd én leborotválom. A hideg szappanhab szinte égette a nyakát. A tükörben látta, hogy Petro gyermekesen kidugja oldalt a nyelvét, és úgy húzogatja végig a borotvát tarkóján. – Megványadt a nyakad, akár az ököré szántás után – mosolygott Petro. – Komiszkenyéren nemigen vakarodik ki az ember. Grigorij felvette zászlósi vállpántos egyenruháját, amelyen sűrű füzérben lógtak a keresztek. Mikor a megizzadt tükörbe pillantott, alig ismerte meg magát: magas, szikár, cigányfekete tiszt bámult rá, mintha nem is ő, csak a hasonmása lett volna. – Ezredesnek is beillenél! – jegyezte meg Petro lelkesen, és minden irigység nélkül gyönyörködött öccsében. Ezek a szavak akaratlanul is örömet szereztek Grigorijnak. Kiment a konyhába. Darja gyönyörködő tekintettel meredt rá. – Tyühaj, de nyalka vagy! – sipította Dunyaska. Iljinyicsna szeméből most is rögtön kibuggyant a könny. – Csak te szülj ilyen legényeket, te recski! – felelte, szemét, piszkos kötőjével törölgetve, Dunyaska csipkelődésére. – Legalább két fiút, oszt mind a kettőbül ember váljék ám! Natalja egy pillanatra sem vette le fátyolos nézésű, szerelmes, forró szemét az uráról. Grigorij hanyagul vállára dobott köpenyben kiment az udvarra. Nehezére esett lebicegni a lépcsőn: kellemetlenkedett a sebe sült lába. „Bot nélkül nehezen boldogulok” – gondolta, és a korlátba fogózott. A golyót kivágták Millerovóban, a sebet barna var vonta be. A bőr összehúzásával ez a var akadályozta a láb szabad, kényelmes hajlását. A külső padkán sütkérezett a kandúr. A tornác mellett, a napsütésben, olvadozott a hó, és pocsolyává nedvezett. Grigorij figyelmesen és boldogan nézett szét a házuk táján. Mindjárt a tornác mellett állt egy cölöp, tetejére erősített deszkakoronggal, Grigorij gyermekkora óta ismerte ezt a kerek deszkát, az asszonyok kényelme végett szerkesztették oda: le se kellett jönniök a tornácról, ráállíthatták éjszakára a tejesszilkéket, nappal rajta szárították az edényneműt, rajta égettették a nappal az agyagcsuprokat. Néhány változás is szemébe tűnt az udvaron: a lehámlott festék helyett sárga agyaggal mázolták be a csűr ajtaját, a színt újonnan befödték rozszsúppal, amelyet még nem barnított meg az idő; a szálával felállított karók gúlája kisebbnek tetszett: úgy látszik, egy részét felhasználták a garád megtatarozására. A verem földhányásos púpján pernye szürkéllett. Tucatnyi magtyúktól körülvéve, fázósan maga alá húzott csüddel, fél lábon állt rajta egy hollófekete kakas. A zimankós tél elől a fészer alá menekült, s ott lapult a sok mezőgazdasági szerszám, bordásan meredezett a szekerek váza, csillogott az aratógép valamelyik fémrésze, amelyre a tető hasítékán át kévében ömlött a napsugár. Az istálló mellett, a napsütötte trágyadombon libacsapat ült. Egy bóbitás hollandi gúnár kevélyen sandított a mellettük elbicegő Grigorijra. Miután szétnézett az egész gazdaságban, visszament a házba. A konyhában olvasztott vaj és frissen sült kenyér meleg, édes szaga érzett. Dunyaska áztatott almát hámozott egy mintás tányérban. – Sós dinnye van? – kérdezte felélénkültén, és rájuk pillantott. – Eriggy csak, Natalja, vedd elő! – kiáltotta Iljinyicsna. Pantyelej Prokofjevics megjött a templomból. A proszforát, amelyből már kivágták a leglelkét, kilenc darabára törte – ahány családtag volt –, és az asztalnál szétosztotta. Leültek ebédelni. Petro szintén kicsípte magát, még a bajuszát is bekente valami olajfélével. Grigorij mellett ült. Velük szemben egy zsámoly szélén kucorgott Darja. Egy napsugárkéve hullt kenőccsel bekent rózsás arcára. Összehúzta a szemét, és durcásan bocsátotta le a napfényben élénken ragyogó fekete szemöldöke íveit. Natalja sült linkával etette a gyermekeket; mosolygott, néha Grigorijra nézett. Dunyaska apja mellett ült. Iljinyicsna szélen, a kemencéhez legközelebb helyezkedett el. Mint ünnepeken mindig, most is laktató ételt és sokat ettek. A juhhúsos scsi után laskaleves, majd főtt ürühús, tyúkhús, birkalábból készített kocsonya, sült krumpli, vajjal leöntött köles kása, aszalt meggyel készült metélt, pillés palacsinta és sós dinnye következett. Grigorij elnehezedett a sok ételtől, lomhán állt fel, és mámorosan vetett keresztet. Szuszogva lefeküdt az ágyra, Pantyelej Prokofjevics még a kásával bajmolódott: keményre verte a kanállal, a közepén gödröt fúrt (ezt hívták kútnak), bele öntötte a borostyánkőszínű olajat, és akkurátusán kanalazta ki az olajjal átitatott kását. Petro, aki nagyon szerette a gyermekeket, Misatkát etette, addig bolondozott vele, míg aludttejjel he nem kente a kislegény arcát és orrát. – Petro bátyám, ne bolondozz! – Nem bolondozok én! – Mit mázolsz össze? – Nem mázollak én! – Megmondom idesanyámnak! – A kéne még! Misatka melehovosan komor szeme dühösen megvillant; a sértődés könnye rezgett benne. Miután kilátástalannak ítélte, hogy szépszóval jobb belátásra bírhatja Petrót, öklével megdörgölte orrát, és mérgesen kiabálta: – Ne kenj össze!… Bolond!… Buta! Petro nem győzött eleget kacagni, és megint megkínálta unokaöccsét: egy kanállal a szájába, egy kanállal az orrára. – Akár egy kisfattyú… úgy incselkedik vele – zsémbelt Iljinyicsna. – Petro? Az olyan hőbörgős, mindig kilel valamit – magyarázta Dunyaska, és Grigorij mellé telepedett. – A minap kiment Misatkával az udvarra, nagydógozni kellett vóna a kisfattyúnak. Azt kérdi: „Petro bátyám, lehet itt a tornác mellett?” – „Nem azt mondja Petro –, nem lehet. Eriggy arrébb egy kicsit.” Misatka odább szaladt egy picit: „Itt már lehet?” – „Nem, nem. Szaladj csak oda, ni, a csűr mellé.” De a csűr mellől az ólho, onnét meg a szérűre szalajtotta. Addig kergette, míg Misatka, reccs, bele a nadrágba!… Szidta is Natalja, mint a bokrot! – Acci, majd én! – csendült Misatka hangja, mint a csengettyűszó. Petro mulatságosan mozgatta bajuszát, de nem állt kötélnek. – Nem úgy verik a cigányt, hékás! Én étetlek… – Majd én magam! – Akkor malac leszel. A malac meg odaki csücsül az ólba, láttad? Nyanya moslékkal éteti üket. Grigorij mosolyogva hallgatta civódásukat, és cigarettát sodort. Odament Pantyelej Prokofjevics is. – Máma Vjoskiba akarok menni. – Mér? Pantyelej Prokofjevics meggyes metélt ízűt, öblöset böffentett, és megsimogatta szakállát. – Van egy kis dógom a szíjgyártóval; két hámot reperáltattam. – Megjárod még máma? – Persze… Estére vissza is jövök. Pihent, aztán befogta a széles szánba az idén megvakult vén kancát, és útnak indult. Az út réten vitt keresztül. Két óra múlva már benn is volt Vjosenszkajában. Betért a postára, a szövetkezeti boltba. Elhozta a hámokat a szíjgyártótól, és bekanyarodott régi ismerőséhez és komájához, aki az új templom mellett lakott. A vendégszerető gazda rögtön leültette ebédelni. – Vótál a postán? – kérdezte, és töltött valamit egy pálinkáspohárba. – Vótam – felelte elnyújtottan Pantyelej Prokofjevics; csodálkozva és firtatóan nézegette a butéliát, úgy szimatolta a levegőt, mint a kopó a vad nyomát. – Nem hallottál valami újságot? – Újságot? Nem hallottam én semmit. Mér? – Kalegyin, szóval Alekszej Makszimovics elkőtözött ebbül az árnyékvilágbul. – Micsoda? Pantyelej Prokofjevics észrevehetően megzöldült, elfelejtkezett még a gyanús butéliáról meg a bűzéről is, a szék támlájának vetette hátát. A gazda mogorván pislogva azt mondotta: – Sürgönyön izenték, hogy a minap meglűtte magát. Novocserkasszkba. Az egész seregkörzetbe ű vót az egyetlen valamirevaló tábornok. Nagy kitüntetése vót; egész hadseregnek parancsolt. És milyen szíve vót annak az embernek! A bezzeg nem engedte vóna, hogy bántsák a kozákságot. – Várj csak, komám! Hát mi lesz most? – kérdezte zavartan Pantyelej Prokofjevics, és félretolta a pohárkát. – Tudja a teremtő. Nemszeretem napok jönnek ránk. Fene nagy módjában senki se ereget golyót magába. – Mér adta ilyesmire a fejét? A koma – zömök kozák, igazi óhitű – mérgesen legyintett: – Elpártoltak mellőle a frontharcosok, beeresztették a bolsevikokat a seregkörzetbe, azért hagyott itt bennünket az atamán. Vajon akad-e párja, vagy sem? Kamenszkajába valami Forradalmi Bizottság vagy mi alakult… Frontharcos kozákok… Tán mán minálunk is… Hallottad? Parancsba jött tűlök, hogy le az atamánokkal, meg hogy meg kell választani ezeket a Forradalmi Bizottságokat. Lám-lám, hogy felnyílt a muzsik csipája! Ezek a szedett-vedett ácsok, kovácsok meg egyéb harácsolok úgy nyüzsögnek itt, Vjoskiba, mint réten a hangya. Sokáig hallgatott Pantyelej Prokofjevics, lehorgasztotta deres fejét, de amikor megint felkapta, szigorú és kegyetlen volt a tekintete. – Mi van ebbe a butellába? – Egy kis szesz. A Kaukázusbul hozta az onokaöcsém. – Nahát akkor igyunk egyet a megbódogult atamán, Kalegyin emlékére. Az örök világosság fényeskedjék néki! Ittak. A házigazda lánya – magas, szeplős hajadon – hozott egy kis harapnivalót. Pantyelej Prokofjevics előbb kitekintett a gazda szánja mellett kókadt fejjel ácsorgó kancára, de a komája megnyugtatta: – Ne törődj avval a lúval. Megétetem, megitatom mingyán. És Pantyelej Prokofjevics a heves vita közben és a butélia mellett nemsoká megfeledkezett a lóról is, meg minden egyébről a világon. Összefüggéstelenül beszélt Grigorijról, valamin összetűzött a pityókos komával, de később nem emlékezett rá, min vitatkoztak. Úgy estenden kapott észbe. Rimánkodhattak neki: háljon meg ott náluk, ő eltökélte, hogy hazaszánkázik. A kancát a gazda fia fogta be, Pantyelej Prokofjevicset meg a koma segítette fel a szánkára. Gondolt egyet: elkísérte a vendéget; egymás mellé feküdtek a széles szánban, összeölelkeztek. A szánkó beleakadt a kapufélfába. Attól fogva minden saroknak nekimentek, míg ki nem értek a rétre. Ekkor a koma ríva fakadt, és a maga költségén lekerült a szánról. Sokáig állt négykézláb hátuljával előre, mivelhogy lábra állni nem tudott. Pantyelej Prokofjevics ügetésben hajtotta a kancát, nem látta, hogy kísérő komája négykézláb mászkál a hóban, és valahányszor belemártja orrát a hóba, boldogan kacarász, és rekedten kérleli: – Ne bizserélj!… Na, ne bizserélj, légy olyan jó! Pantyelej Prokofjevics kancája, miután néhányszor végiggyújtottak rajta az ostorral, sebes, de bizonytalan, vak ügetésben haladt. Gazdája nemsoká mámoros szendergésbe merült, fejével a szán oldalának dűlt, és elhallgatott. A gyeplő véletlenül alá került; a magárahagyott kanca, mivel nem irányították, lépésbe lassított. Mindjárt az első elágazásnál átcsapott a Malij Gromcsonok falva felé vezető útra, és azon indult tovább. Néhány perc múlva megint utat tévesztett. Most már árkon-bokron át haladt, és egy erdőnél megrekedt a mély hóban, majd prüszkölve kocogott lefelé egy hajlásba. A szán beleakadt valami bozótba, és a ló megállt. A zöttyenés egy másodpercre felserkentette az öreget. Pantyelej Prokofjevics egy picikét felemelte a fejét, és rekedten rikkantotta: – Énnye, hogy a fene egyen meg! – és visszafeküdt. A kanca szerencsésen átvergődött az erdőn, sikeresen leereszkedett a Don partjára, és a szél irányába, amely keletről szárított gané füstjét hozta, Szemjonovszk falva felé vette útját. A falutól fél versztányira van egy horhos a Don bal partján; tavaszonként ebben ömlik vissza az apadó árvíz. A horhos környékén források fakadnak a homokos partból, ott a jég télen sem áll be, széles zöld félkörben izzadozik a természetes lék; a parti út riadtan kikerüli, hirtelen szökken egyet oldalt. Tavasszal, mikor a horhosban hatalmas áradatban siet visszafelé az apadó víz a Donba, ezen a helyen örvény pörög, bömböl az ár, egybefonja a száz sodrású özönt, kifúrja a meder fenekét. Egész nyáron kövér potykák laknak a több öles mélységben, neki-nekiütődnek a horhos partjáról a vízbe dőlt fáknak. Melehov kancája a zöld lék bal pereme felé irányította vak lépteit. Már csak húsz ölnyire volt tőle, mikor Pantyelej Prokofjevics forgolódni kezdett, és egy picikét kinyitotta a szemét. A fekete égről a csillagok éretlen sárgászöld cseresznyeszemei kukucskáltak rá. „Éccaka van…” – fordult meg Pantyelej Prokofjevics fejében a ködös gondolat, és elkeseredetten megrántotta a gyeplőt: – Gyű, te… Mindgyán végighúzok rajtad, vén dög! A kanca ügetésben kocogott tovább. A közeli víz szaga az orrlyukába csapott. Ijedten hegyezte fülét, és gazdája felé sandított meghökkent vak szemével. Most hirtelen meghallotta az egymásnak ütődő hullámok csobbanását. Vadul felhorkant, oldalt perdült, hátrahőkölt. Lába alatt puhán megroppant az alul vízvájta jég, és havas szeletekben letöredezett. A kanca rémülten felhorkant, mintha érezte volna vesztét. Teljes erejével igyekezett megvetni hátsó lábait, de az elsők már a vízbe csúsztak, a topogó hátulsók alatt omladozott a kásás jég. A jég nagyot reccsent, széthasadt, és a vízbe toccsant. A lék elnyelte a lovat, hiába rugdosott görcsösen a hátsó lábaival, csak a rudat érte. Mikor Pantyelej Prokofjevics meghallotta a gyanús zajt, abban a szempillantásban kiugrott a szánból, és hátrahempergett. Látta, hogy a szán, amelyet lehúzott a kanca súlya, farával felfelé égnek állt, és mutogatta a csillagfényben megvillanó talpát, aztán a zöldesfekete mélységbe csúszott. A jégdarabokkal elegyes víz lágyan megpezsdült, és kis híján lelöttyintette hullámával Pantyelej Prokofjevicset, aki hihetetlen sebességgel farolt hátra, és csak mikor szilárdan talpra tudott ugrani, bődült el: – Segítség, jó emberek!… Megfú-ú-lunk! Mámora egy csapásra elszállt. Odarohant a lékhez. A frissen letört jég vakítóan csillogott. A szél és az ár körbe kergette a jégtörmeléket a lék széles fekete korongja peremén, a hullámok pedig zöld tarajukat meg-megrázva susogtak. Síri csend körös-körül. A távoli faluban sárga lámpafények pettyezték a sötétséget. Őrülten izzottak és hunyorogtak a bársonyos égen a csillagok; olyan tiszták, magvasok voltak, mintha frissen rostálták volna őket. A szél poros havat sepert végig a földön. A pusztuló hó omlósan sziszegett, és mint a lisztpor, szállt át a lék fekete torka felett. A lék halvány párát lehelt, és ugyanolyan hátborzongatóan feketéllett. Pantyelej Prokofjevics rádöbbent, hogy kiabálni hasztalan ostobaság. Szétnézett, és ráébredt, hová is került vak mámorában. Megremegett a dühtől: mérges volt magára és mindenre, ami történt. Csak az ostor maradt a kezében, azzal sikerült kiugrania. Éktelenül káromkodva, sokáig csapkodta a hátát az ostorral, de nem fájt: megvédte a cserzett bunda. A fájdalom kedvéért levetkezni pedig ostobaság lett volna. Kitépett szakállából egy csipetnyi szőrt, fejben sorra vette a lékbe veszett vásárolt holmikat, kiszámította, mennyit érhetett a kanca, a szán, a hám, őrült dühvel káromkodott tovább, és még közelebb lépett a lékhez. – Te vak dög! – mondta reszketeg, panaszos hangon, a vízbe fulladt lóhoz intézve szavait. – Te, gonosz pára! Magad is belefúltál, engem is majdhogy bele nem fojtottál!… Hát hova a nyavalyába kergetett a sátán? Ott majd az ördög fog be, az szánkázik veled, de nincs mivel hajtani!… Nesztek, itt az ostor is! – Kétségbeesett karlendítéssel a lék közepére hajította a meggyfanyelű ostort. Az ostornyél függőlegesen a vízbe csobbant alsó végével, és a mélybe süllyedt. 15 Miután Kalegyin katonái megtépázták a forradalmi kozák csapatokat, a Millerovóba kényszerült Doni Forradalmi Bizottság a következő tartalmú nyilatkozatot küldte az ellenforradalmi Ukrán Rada és Kalegyin elleni hadműveleteket irányító parancsnok címére: „Harkov, 1918. január 19. Luganszk, 449. sz. 18. ó. 20 p. A Doni Katonai Forradalmi Kozák Bizottság arra kéri Önt, továbbítsa Pétervárra, a Népbiztosok Tanácsához a Doni Seregkörzet következő határozatát. A Katonai Forradalmi Kozák Bizottság a Kamenszkaja sztanyicában megtartott frontharcos kongresszus döntése alapján elhatározta: 1. Elismeri az Orosz Szovjetköztársaság központi államhatalmát, a Kozák-, Paraszt-, Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjei Kongresszusának Központi Végrehajtó Bizottságát, az általa alakított Népbiztosok Tanácsát; 2. A Kozák-, Paraszt- és Munkásküldöttek Szovjetjeinek kongresszusából megteremti a Doni Seregkörzet területi hatóságát. Megjegyzés. A földkérdés megoldásával a Doni Seregkörzetben ugyancsak a körzeti kongresszus foglalkozik.” E nyilatkozat átvétele után rögtön indultak a Forradalmi Bizottság csapatainak támogatására azok a vörösgárdista osztagok, amelyeknek segítségével szét is verték Csernyecov ezredes különítményét. A mérleg nyelve visszabillent. A kezdeményezés a Forradalmi Bizottság kezébe került. Szablinnak és Petrovnak a Forradalmi Bizottság kozák csapataival megerősített vörösgárdista osztagai Zverevo és Lihaja bevétele után nagy támadást indítanak, és Novocserkasszk felé szorítják az ellenséget. A jobbszárnyon, Taganrog irányában, Sziversz – aki Nyeklinovka alatt vereséget szenvedett Kutyepov ezredes nagy önkéntes osztagától – már Amvroszijevkában volt, miután elvesztett egy ágyút, huszonnégy géppuskát és egy páncélautót. De Taganrogban Sziversz veresége és visszavonulása napján felkelés tört ki a Balti-gyárban. A munkások kiverték a városból a junkereket. Sziversz magához tért, támadásba lendült át, és a támadás kifejlesztése közben egészen Taganrogig szorította vissza az önkénteseket. A siker szemmel láthatóan a szovjet csapatok oldalára pártolt. Háromfelől is körülfogták az Önkéntes Hadsereget és a Kalegyin-féle „rongyosgárda” maradványait. Kornyilov január 28-án sürgönyben értesítette Kalegyint, hogy az Önkéntes Hadsereg kiüríti Rosztovot, és visszavonul a Kubán mellé. Huszonkilencedikén délelőtt kilenc órakor az atamán-palotában rendkívüli ülésre hívták össze a Doni Kormány tagjait. Már mindenki ott volt, amikor Kalegyin megérkezett lakásáról. Lomhán leült az asztal mellé, és maga elé húzta az iratokat. Orcája felső része megsárgult a virrasztástól, mogorva nézésű, kifakult szeme alatt kék árnyak feküdtek; mintha sorvadás emésztette, sárgította volna megványadt arcát. Lassan felolvasta Kornyilov sürgönyét, és a vörösgárdisták rohamának Novocserkasszktól északra ellenálló csapatok parancsnokainak jelentéseit. Széles, fehér tenyerével gondosan kisimogatta az egész kazal táviratot, és kékkel árnyékolt, duzzadt szemhéját fel sem emelve, tompán így szólt: – Az Önkéntes Hadsereg visszavonul. A terület és Novocserkasszk védelmére mindössze száznegyvenhét szurony maradt… Bal szeme héján meg-megrándult egy ideg, összepréselt szája szögletéből görcs vonaglott végig az arcán. – Helyzetünk reménytelen – folytatta. – A lakosság nem támogat bennünket, sőt ellenségesen érez velünk szemben. Katonai erőnk nincs, az ellenállás céltalan. Nem akarok felesleges áldozatokat, felesleges vérontást. Azt javaslom: mondjunk le tisztségünkről, és adjuk át a hatalmat… más kezekbe. Én a magam körzeti atamáni tisztségéről ezennel lemondok. Mitrofan Petrovics Bogajevszkij kitekintett a széles ablaknyíláson, megigazította csíptetőjét. – Én is lemondok az állásomról – mondta a fejét mereven tartva. – Természetesen az egész kormány testületileg is le fog mondani. De felvetődik a kérdés: kinek adjuk hát át a hatalmat? – A városi dumának – felelte szárazon Kalegyin. – Ennek meg kell adni a formáját – jegyezte meg bizonytalanul Karev, a kormány tagja. Egy percre nyomasztó, kínos csend támadt. A megizzadt ablakokon túl borús januári reggel tompa fénye senyvedezett. A köd és a zúzmara fátylába vont város álmosan hallgatott. Az ember hiába fülelt az élet megszokott lüktetésére. Az ágyúdörgés (a valahol Szulin állomás alatt folyó csaták zajának foszlánya) megbénított minden mozgást, és ki nem mondott, tompa fenyegetésként függött a város felett. Odakint szárazon és élesen károgtak az átrepülő varjak. Úgy kóvályogtak a fehér harangtorony körül, mintha dög felett köröznének. A Szobornaja téren friss lilás hó feküdt. Csak néha kocogott végig rajta egy-egy járókelő, hébe-hóba siklott tova néhány bérszánkó, és mint sötét fonalat, hagyta maga után a talp nyomát. Bogajevszkij törte meg a fagyos csendet: javasolta, hogy szerkesszék meg azt az okmányt, amellyel átadják a hatalmat a városi dumának. – Közös gyűlést kellene rendezni velük a hatalomátadás alkalmából. – Melyik időpont volna a legmegfelelőbb? – Később; úgy négy óra tájban. A kormány tagjai mintha megörültek volna, hogy a hallgatással összesajtolt csend szertefoszlott, latolgatni kezdték a hatalom átadásának, a gyűlés időpontjának kérdését. Kalegyin hallgatott, csendesen és ütemesen dobolt az asztalon domború körmével. Bozontos szemöldöke alatt homályosan ködlött macskaüveg-fényű szeme. A végtelen fáradtság, az undor, a belső feszültség visszataszítóvá, súlyossá tette tekintetét. A kormány egyik tagja kissé unalmasan és hosszadalmasan replikázott valakinek. Kalegyin csendes keserűséggel félbeszakította: – Uraim, csak röviden! Az idő nem vár. Hisz a fecsegés tette tönkre Oroszországot. Fél órára felfüggesztem az ülést. Hányják-vessék meg a dolgot és… amilyen gyorsan csak lehet, végezni kell… Lakására ment. A kormány tagjai kis csoportokra szakadozva, halkan beszélgettek. Valaki megjegyezte, hogy Kalegyin nagyon rossz bőrben van. Bogajevszkij az ablaknál állt, de az ő fülét is megütötte a félig suttogva kiejtett mondat: – Az ilyen ember számára, mint Alekszej Makszimovics, az öngyilkosság az egyetlen elfogadható megoldás. Bogajevszkij megborzongott, és gyors léptekkel Kalegyin lakására indult. Nemsoká az atamán kíséretében tért vissza. Elhatározták, hogy négy órakor közös gyűlést tartanak a városi dumával, a hatalom és az okmány átadása végett. Kalegyin felállt, utána felkeltek a többiek is. Miközben Kalegyin a kormány egyik oszlopos tagjától búcsúzott, szemmel tartotta Janovot, aki valamit pusmogott Karevvel. – Miről van szó? – kérdezte Kalegyin. Janov kissé zavartan lépett oda. – A kormány egyes tagjai, a nem kozák részleg, pénzt kérnek az elutazásra. Kalegyin összeráncolta homlokát, és érdesen vetette oda: – Nekem nincs pénzem… Unom már! Lassanként oszlani kezdett a társaság. Bogajevszkij hallotta ezt a szóváltást, félrehívta Janovot. – Gyerünk énhozzám. Mondja meg Szvetozarovnak, hogy várjon az előcsarnokban. A görnyedten, gyors léptekkel távozó Kalegyin után léptek ki a teremből. Bogajevszkij a szobájában odaadott Janovnak egy köteg bankót. – Itt van tizennégyezer. Adja oda azoknak. Szvetozarov már az előcsarnokban várta Janovot. Átvette a pénzt, megköszönte, elbúcsúzott, és a kapu felé tartott. Janov éppen átvette köpenyét a portástól, amikor zajt hallott a lépcsőn. Visszapillantott. A lépcsőn ugrálva rohant lefelé Moldavszkij, Kalegyin szárnysegéde. – Orvost! Hamar! Janov ledobta köpenyét, és odafutott hozzá. Az ügyeletes szárnysegéd és az előcsarnokban tolongó futárok körülvették Moldavszkijt, aki már leért. – Mi a baj? – kiáltott Janov sápadtan. – Alekszej Makszimovics agyonlőtte magát! – Moldavszkijból kitört a zokogás, és mellel a lépcső korlátjára omlott. Kirohant Bogajevszkij is; ajka remegett, mintha szörnyű hidegben dideregne. – Mi, mi? – dadogta. Csapatostul, egymás elébe vágva rohantak felfelé a lépcsőn. Döngve és darabosan kopogtak a futók léptei. Bogajevszkij tátott szájjal nyelte a levegőt, és hörögve lélegzett. Nagy robajjal ő szakította fel elsőnek az ajtót, és az előszobán át berohant a dolgozószobába. A kabinetből egy kisebb szobába nyíló ajtó szélesre tárva állt. Megkeseredett kék füst, égett puskapor szaga lengett kifelé rajta. – Jajj, jajj, jajj! Aljos-o-osa!… Drá-á-gá-á-ám… – hallatszott Kalegyin feleségének felismerhetetlenül borzalmas, fojtott hangja. Bogajevszkij feltépte inge gallérját, mintha fuldokolna, és befutott a szobába. Az ablaknál a homályos, aranyozott zárba kapaszkodva Karev görnyedezett. A kabát alatt görcsösen húzódott össze és megint szét a lapockája; ritkán, de nagyokat rázkódott. Az állatiasan szűkölő, tompa férfizokogás szinte leverte lábáról Bogajevszkijt. Tábori tiszti ágyon, mellén összekulcsolt kézzel, kinyújtózva, hanyatt feküdt Kalegyin. Feje kissé oldalt, a fal felé billent; a párna fehér cihája kékes árnyékot vetett nedves homlokára és a párnához simuló orcára. Szemét félig behunyta, mint aki álmos, szigorú szája szöglete fájdalmasan eltorzult. Lábánál vergődött térdre hullott felesége. Elvadult, nyúlós hangja metszően éles volt. Az ágyon hevert a revolver is. Mellette kanyargósan folyt végig az ingen egy bíborvörös, vékony vidám kis vérpatak. Az ágy mellett gondosan a szék támlájára akasztott tisztizubbony, az asztalon karóra. Bogajevszkij ferdén megtántorodott, térdre esett, és rátapasztotta fülét a meleg, puha mellre. Férfiizzadság szaga csapott orrába – olyan erős volt, mint az ecet. Kalegyin szíve már nem dobogott. Bogajevszkij – mintha e pillanatban egész élete hallásába sűrűsödött volna – leírhatatlanul mohón fülelt, de csak az asztalon heverő karóra tiszta tiktakját, a halott atamán feleségének rekedt, fuldokló hangját meg az odakint keringő varjak baljós, erőlködő, harsány károgását hallotta. 16 Buncsuk Anna könnytől és mosolytól ragyogó fekete szemét pillantotta meg, mihelyt első ízben felnyitotta szemét. Három hétig feküdt lázban, eszméletlenül. Három hétig vándorolt egy másik, érzékelhetetlen és fantasztikus világban. December huszonnegyedikén nyerte vissza emlékezetét. Sokáig bámult Annára komoly, fátyolos szemével, megpróbálta emlékezetébe idézni mindazt, ami a lánnyal volt kapcsolatos; de csak félig-meddig sikerült – emlékezőtehetsége lomha, engedetlen volt, egyelőre még sok mindent lent őrzött valahol a legmélyén. – Adj innom… – hallotta megint a saját hangját, mint régen, de mintha messziről szállt volna. Egészen felvidult tőle, és elmosolyodott. Anna odasietett hozzá. Egész arcát tartózkodó, fukar mosoly ragyogta be. – Igyál az én kezemből – hárította el Buncsuk kezét, amely erőtlenül nyúlt a kancsó felé. Buncsuk az erőfeszítéstől remegve felemelte fejét, jót ivott, és fáradtan visszahanyatlott a párnára. Sokáig nézett félre, és mondani akart valamit, de a gyengeség úrrá lett rajta; elszunnyadt. És mikor megint felébredt, mint első alkalommal, Anna rászegezett izgatott szemét pillantotta meg legelőbb, azután a lámpa sáfrányszínű fényét, meg a festetlen deszkamennyezetre vétett fehér kört. – Ánya, gyere ide! A lány odament, és megfogta Buncsuk kezét. Buncsuk gyenge szorítással viszonozta. – Hogy érzed magad? – A nyelvem nem az enyém, a fejem sem, lábam is idegen, magam pedig mintha tízesztendős volnék – ejtett ki gondosan külön-külön minden szót. – Tífuszos vagyok? – kérdezte némi hallgatás után. – Tífuszos. Szétnézett a szobában. – Hol vagyunk? – kérdezte alig érthetően. De Anna megértette a kérdést. – Caricinban – felelte elmosolyodva. – Hát te? Hogy lehet, hogy… – Egyedül maradtam veled – és mintha mentegetőzne, vagy valami ki nem mondott gondolatot akarna elhárítani, hadarva így folytatta. – Nem lehetett téged idegeneknél magadra hagyni. Abramszon meg a pártvezetőségi elvtársak megkértek, hogy vigyázzak rád… Látod, véletlenül úgy esett a sorja, hogy én ápoljalak. Buncsuk a pillantásával és szőrös kezének gyenge szorításával köszönte meg. – Krutogorovval mi van? – Voronyezsen át Luganszkba utazott. – És Gevorkjanc? – Gevorkjanc… tudod… meghalt… tífuszban. – Szegény! Mintegy a halott emlékének áldozva, hallgattak egy darabig. – Szörnyen aggódtam érted. Mert bizony nagyon rossz bőrben voltál – mondta halkan Anna. – Hát Bogovoj? – Mindegyiket szem elől tévesztettem. Némelyik Kamenszkajába utazott. De nem árt neked a beszéd, hallod? És… nem akarsz egy kis tejet? Buncsuk tagadóan megrázta a fejét, és bár alig forgott a nyelve, tovább kérdezősködött: – Abramszon? – Egy hete Voronyezsba utazott. Buncsuk esetlenül mozgolódni kezdett – megszédült, fájdalmasan a szemébe tódult a vér. Amikor hűs tenyeret érzett a homlokán, felnyitotta szemét. Egy kérdés gyötörte: eszméletlenül feküdt – hát ki hordta alóla a piszkát? Csak nem Anna? Enyhe pirosság ömlött el orcáján. – Teljesen egyedül ápoltál? – kérdezte. – Igen. Egyedül. Buncsuk a fal felé fordult. – Szégyelljék magukat!… – suttogta. – Gazemberek! Teljesen a te gondjaidra hagytak. A tífusszal járó szövődmény a hallás romlásában jelentkezett: Buncsuk nagyothallott. A caricini pártbizottság küldte orvos azt mondta Annának, hogy a fül gyógyításához csak akkor lehet hozzáfogni, ha a beteg végképp felépül. Buncsuk pedig nagyon lassan gyógyult. Farkasétvágya volt ugyan, de Anna szigorúan ragaszkodott a diétához. Ezen a téren súrlódásokra is sor került. – Adj még egy kis tejet! – kérte Buncsuk. – Nem szabad többet. – De kérlek szépen: adjál! Halálra akarsz koplaltatni? – Ilja, nagyon jól tudod, hogy a kiszabottnál nem adhatok több ennivalót. Buncsuk sértődötten elhallgatott, a fal felé fordult, sóhajtozott, és sokáig nem szólt egy szót sem. Anna sajnálta, szenvedett is emiatt, de nem engedett. Kis idő múltán Buncsuk mogorván – és éppen ezért még szánalmasabban – megfordult, és rimánkodva kérte: – Egy kis sós káposztát sem lehet? Na, de édes Ánya, nagyon szépen kérlek!… Tedd meg ezt nekem… Árt? Ezt csak a doktorok mesélik. Mivel szüntelenül erélyes ellenállásba ütközött, néha éles szóval sértegette: – Nincs jogod pimaszkodni velem! Mindjárt hívom a háziasszonyt, és tőle kérek! Szívtelen, undok nőszemély vagy!… Igazán: kezdelek gyűlölni. – Ennél szebben nem is hálálhatnád meg, amit elviseltem, míg dajkáltalak! – fakadt ki Anna. – Nem kértelek rá, hogy maradj mellettem! Becstelenség így felhánytorgatni. Visszaélsz a fölényeddel. Na, rendben van… Ne adj semmit! Dögöljek meg! Nem olyan nagy baj! Anna ajka remegett, de türtőztette magát, hallgatott. Elnézte minden rigolyáját, tűrt békén. Egyszer egy szerfelett éles hangú civódás után Buncsuk elfordult, mert Anna megtagadta tőle a második porció töltött fánkot. A lány szíve elfacsarodott, amikor könnyet látott csillogni Buncsuk szemében. – Olyan vagy, mint a gyermek! – kiáltotta Anna. Kiszaladt a konyhába, és egész tányér süteményt hozott be. – Egyél, egyél, Iljusa, drágám! Na elég volt már, ne duzzogj tovább. Nesze, itt van ez… egy kicsit megbámult! – kínálta, és remegő ujjaival Buncsuk kezébe dugott egy darab süteményt. Buncsuk rettenetesen szenvedett, szabadkozni próbált, de nem tudta megállni: letörölte könnyeit, felült, és elvette a süteményt. Apró puha göndör szakállal sűrűn benőtt, aszott arcán restelkedő mosoly suhant át, bocsánatkérően nézett a lányra. – Csakugyan rosszabb vagyok a gyermeknél… Látod: kis híján ríva fakadtam… Anna ránézett Buncsuk borzalmasan sovány nyakára, a nyitott inggallérból kilátszó beesett, csont-bőr mellére, bütykös kezére; azelőtt sohasem érzett mély szerelemmel és sajnálattal, megindulva első ízben csókolta meg Buncsuk aszott, sárga homlokát – gyöngéden, egyszerűen. Buncsuk csak két hét múlva tudott segítség nélkül eltötyögni a szobában. Pipaszárrá ványadt lába minduntalan megroggyant. Újból kellett járni tanulnia. – Idenézz, Anna, járok! – próbált önállóan és gyorsan haladni, de lába nem bírta el a test súlyát, és talpa alól folyton kifutott a talaj. Amikor kénytelen volt nekidőlni az útjába akadó első támasznak, szélesen elmosolyodott, mint az öregember, és áttetsző arcbőre feszes ráncokba húzódott. Öregesen reszkető mosollyal nevetett, majd kimerült az erőfeszítéstől és nevetéstől, s megint ágyára omlott. Lakásuk a kikötő közelében volt. Ablakából a Volga széles, havas szalagját, a vastag, szürke félkörben mögötte elterülő erdőket és a távoli mezők puha, hullámos körvonalait lehetett látni. Anna sokáig állt az ablaknál, és éleset kanyarodó, furcsa életére gondolt. Buncsuk betegsége csodálatosan közel hozta őket egymáshoz. Eleinte, mikor a hosszú, gyötrelmes út után megérkezett vele Caricinba, olyan nehéznek és keserűnek érezte az életet, hogy sírni szeretett volna. Először nyílt alkalom, hogy ilyen közelről és ilyen csupaszon lássa: milyen is a szeretett férfival való érintkezés – belülről nézve. Fogát is összeszorította kínjában, amikor fehérneműt váltott a betegen, amikor a forró fejből kifésülgette az élősdieket, amikor ide-oda hengergette a súlyos testet, amely olyan nehéz volt, mint a kő. Gyakran borzongva és iszonyattal nézte alattomban a meztelen, sovány férfitestet, azt a burkot, amely alatt alig pislákolt a drága élet. Egész benseje ágaskodva tiltakozott, de a külső mocsok nem tudta beszennyezni a mélyen, bizakodón virrasztó érzést. És ennek hatalmas parancsára megtanulta legyűrni a fájdalmat a kétkedést. Le is gyűrte. Utoljára csak a részvét maradt, meg a szerelem mélyről fakadt forrása buzgott és szivárgott lassan a felszínre. Buncsuk egyszer valahogy megjegyezte: – Persze, mindezek után… utálsz. Igaz? – Ez csak próbatétel volt. – Mié, a kitartásé? – Nem: az érzelemé. Buncsuk elfordult, és sokáig nem tudott erőt venni ajka remegésén. Erről a témáról nem beszéltek többet. Felesleges és színtelen lett volna minden szó… Január derekán Caricinból Voronyezsba utaztak. 17 Buncsuk és Anna január tizenhatodikán este érkezett Voronyezsba. Ott két napot időztek, aztán Millerovóba indultak, mert elutazásuk napján úgy értesültek, hogy a Doni Forradalmi Bizottság és a hozzá hű csapatok, amelyek a kalegyinisták nyomása folytán kénytelenek voltak kiüríteni Kamenszkaját, oda költöztek át. Millerovóban nagy zűrzavart és zsúfoltságot találtak. Buncsuk ott vesztegelt néhány órát, majd a következő vonattal Glubokajába indult. Másnap átvette egy géppuskás osztag parancsnokságát, harmadnap reggel pedig már harcban állt a Csernyecov-féle osztaggal. Miután Csernyecovot tönkreverték, váratlanul el kellett válniok egymástól. Anna élénken és egy kissé szomorúan szaladt hozzá a parancsnokságról. – Tudod, itt van Abramszon. Nagyon szeretne látni téged. És még egy újság: ma elutazom. – Hová? – csodálkozott Buncsuk. – Abramszon, én meg még néhány elvtárs Luganszkba megyünk agitációs munkára. – Itthagyod az osztagot? – kérdezte hűvösen Buncsuk. Anna elnevette magát, és kipirult arccal hozzásimult. – Valld be: nem az bánt, hogy az osztagot itthagyom, hanem az, hogy tégedet magadra hagylak. De hát ez nem tart örökké. Biztos, hogy abban a munkában többet használhatok, mint itt melletted. Hiszen nekem inkább az agitáció a szakmám, mint a géppuskakezelés… Noha olyan tapasztalt parancsnok keze alatt tanultam, mint Buncsuk – tette hozzá pajkos szemvillanással. Nemsoká megjött Abramszon is. Ugyanolyan serény, tevékeny, csíktermészetű volt, mint azelőtt, ugyanúgy csillogott bogárfekete fején az ősz folt. Buncsukot őszinte örömmel üdvözölte. – No, hát talpra álltál? Nagy-gyon jó! Annát elraboljuk tőled. Nincs kifogásod ellene? – kérdezte, és jelentőségteljes célzással hunyorgott. – Nincs? Rendben van, nagyon jó! Csak azért kérdeztem, mert Caricinban nyilván összemelegedtetek. – Mi tagadás, fáj elválni tőle – mosolygott Buncsuk mogorván és mesterkélten. – Fáj?!… Már ez is sok… Hallod, Anna? Fel s alá járkált a szobában. Mentében felvett a láda mögül egy poros Garin-Mihajlovszkij-kötetet, hirtelen észbe kapott, és búcsúzni kezdett. – Soká jössz még, Anna? – Csak indulj. Rögtön megyek én is – felelte a lány a spanyolfal mögül. Fehérneműt váltott, és előjött. Derékszíjjal övezett khaki színű ingzubbony volt rajta. Zsebét kissé kifeszítette a melle. Ugyanazt az itt-ott megfoltozott, de kifogástalanul tiszta szoknyát viselte. Imént mosott nehéz haja pihésen kunkorodott ki a kontyból. Felvette köpenyét. – Részt veszel a mai támadásban? – kérdezte, miközben szorosra húzta a derékszíját. Iménti élénksége eltűnt, fátyolos hangjában rimánkodás rezgett. – Persze. Nem fogok itt ülni karba tett kézzel. – Kérlek, légy óvatos, hallod? Megteszed az én kedvemért? Igen? Itthagyok még egy pár gyapjúharisnyát. Meg ne fázz, úgy igyekezz, hogy át ne nedvesedjen a lábad. Luganszkból majd írok. Hirtelen mintha megfakult volna a szeme. – Látod, nekem is nagyon fáj itthagyni téged – vallotta be búcsúzóul. – Először, mikor Abramszon azt ajánlotta, hogy menjek Luganszkba, egészen felvidultam, de most érzem, hogy nélküled ott üres lesz az életem. Íme: újabb bizonyítéka annak, hogy az érzelem most igenis felesleges valami, mert köti az embert… Na de most, akár így van, akár úgy, isten veled! Tartózkodóan, hűvösen búcsúztak el, de Buncsuk ezt úgy magyarázta, ahogyan kellett magyaráznia: Anna félt, hogy elveszíti maradék elszántságát is. Buncsuk kikísérte. Anna a vállát fürgén vonogatva elindult, és nem is nézett vissza. Buncsuk szeretett volna utánakiáltani, de már búcsúzás közben észrevett a lány picikét bandzsító ködös tekintetében valami túláradó, nedves ragyogást. Végül mégis erőt vett magán, és mesterkélt élénkséggel kiáltotta utána: – Remélem, találkozunk Rosztovban! Minden jót, Ánya! Anna visszapillantott, és meggyorsította lépteit. Buncsuk lelkére nyomban a lány távozása után rettenetes erővel rászakadt az egyedülvalóság érzése. Az utcáról visszament szobájába, de rögtön úgy kiugrott onnan, mintha megégette volna magát… A szobában minden tárgy Anna jelenlétét lehelte, minden holmi az ő illatát őrizte: az ottfelejtett zsebkendő is, a katonatáska is, a rézcsajka is, és minden, amihez csak hozzáért a keze. Buncsuk estig csatangolt a sztanyicában, soha nem tapasztalt nyugtalanságot és olyan kellemetlen sajgást érzett, mintha elszakították volna valamitől, és sehogy sem tudna magára találni ebben az új állapotban. Zavartan bámult az idegen vörösgárdisták és kozákok arcába, némelyiket megismerte, sokan megismerték őt is. Egy helyen megállította egy kozák, akivel együtt szolgált a német háború alatt. Elcipelte Buncsukot a lakására, hívta, hogy játsszék velük. Az asztalnál szenvedélyesen huszonegyeztek a Petrov osztagához tartozó vörösgárdisták meg a nemrég érkezett Mokrouszov-féle tengerészek. Sűrű dohányfüstbe burkolózva, hangosan csapkodták a lapokat, zörgették a Kerenszkij-bankókat, káromkodtak és gondtalanul kiabáltak. Buncsuk szabad levegőre vágyott. Hazament. Megváltásnak érezte, hogy egy óra múlva támadásra kell indulnia. 18 Novocserkasszk városa Kalegyin halála után Nazarov tábornoknak, a Doni Sereg tábori atamánjának kezébe adta a hatalmat. Február negyedikén a testületi ülésre Novocserkasszkba érkezett delegátusok vezératamánná választották. Az ülésre csak a küldöttek jelentéktelen része, többnyire csak a déli kerületek alsó-doni városainak képviselői gyűltek egybe. A gyűlést Kis Testületnek minősítették. Nazarov, miután biztosította a maga számára a Testület támogatását, február negyedikén látott munkájához. Bejelentette, hogy tizennyolc évestől ötvenesztendősig minden férfit mozgósítanak. De a kozákok nem szívesen fogtak fegyvert, bár ugyancsak megfenyegették őket, és a mozgósítás lebonyolítása végett fegyveres osztagokat küldtek a sztanyicákba. Azon a napon, amelyen a Kis Testület megkezdte munkáját, a román frontról lóháton Novocserkasszba érkezett Krasznoscsokov tábornok 6. Doni Kozákezrede Tacin alezredes parancsnoksága alatt. Az ezred Jekatyerinoszlav óta állandó harcok közepette vonult kelet felé, és többször áttörte a bolsevikok gyűrűjét. Megtépázták Pjatyihatka, Mezsevaja, Matvejev-Kurgán alatt és még sok helyütt, de mégis csaknem teljes létszámban érkezett meg. Egyetlen tisztet sem vesztett. Az ezred fogadására ünnepélyt rendeztek. A Szobornaja téren tartott rövid istentisztelet után Nazarov megköszönte a kozákoknak, hogy megőrizték a fegyelmet, és példás rendben, fegyverrel siettek a Don védelmére. Nemsokára a Szulin állomás alatt húzódó frontra küldték az ezredet, de két nap múlva már baljós hírek érkeztek Novocserkasszkba: az ezred a bolsevik agitáció hatására önkényesen feladta állásait, és nem volt hajlandó tovább védelmezni a seregkörzeti kormányt. A Testület munkája bágyadtan haladt. Mindenki érezte, hogy a bolsevikok elleni harc már eleve eldőlt. Az üléseken Nazarov – ez az energikus, serény generális – karjára támaszkodva, homlokát tenyerébe rejtve ült, mintha gyötrődve töprengene valamin. Az utolsó remény is összeomlott, mint a szuvas cölöp. Már Tyihoreckaja alatt dörögtek az ágyúk. Híre járt, hogy Caricinból Rosztov felé nyomult előre Avtonomov zászlós, az ottani bolsevik parancsnok. Rosztovba érkezett Csernov kapitány osztaga, melyet Sziversz szorongatott, hátulról pedig Gnyilovszkaja falu kozákjai lőttek. Már csak egy keskeny folyosó maradt, így hát Kornyilov, aki tisztában volt azzal, hogy igen kockázatos dolog Rosztovban maradni, még azon a napon kiadta a parancsot: vissza kell vonulni Olginszkajába. A munkások Tyemernyik felől egész nap lövöldöztek a pályaudvarra és a tiszti járőrökre. Alkonyattájt sűrű menetoszlop vonult ki Rosztovból. Kövér, fekete viperaként kígyózott keresztül a Donon, és Akszaj irányába kúszott. A megporhanyósodott, nedves havon zömöken vonultak a kurta századok. Itt-ott egy-egy fényes gombú zöld gimnazistaköpeny is felbukkant, de a tömeg között a katonatiszti egyenruhák voltak túlsúlyban. A szakaszokat ezredesek és századosok vezették. A sorokban junkerek és zászlóstól kezdve ezredesig mindenféle rangfokozatú tisztek meneteltek. A vonatosztag sok-sok szekere mögött menekültek, idősebb, komolyabb emberek baktattak városi kabátban és sárcipőben. Az asszonyok a szekerek mellett tipegtek, el-elakadtak a mély hóban, és meg-megbicsaklott cipőjük magas sarka. A Kornyilov-ezred egyik századában menetelt Jevgenyij Lisztnyickij kapitány is. Mellette Sztarobelszkij törzskapitány, egy sudár termetű nyalka tiszt, Bogacsov, a fanagoriai Szuvorov-gránátosezred hadnagya és Lovicsev alezredes, egy vén, fogatlan csapattiszt haladt, akit őszes, vöröses szőr borított, olyan volt, akár egy öreg róka. Lassan sűrűsödött a homály. Fagyott. A Don torkolata felől sós, nyirkos szél támadt. Lisztnyickij lépést tartva, megszokott lábmozdulattal dagasztotta a széttapickolt havat, és a századot utolérő emberek arcára tekingetett. Az úttól félrébb Nyezsencev százados, a Kornyilov-ezred parancsnoka, és Kutyepov ezredes, a Preobrazsenszkij-gárdaezred volt parancsnoka lépkedett kigombolt köpenyben és meredek tarkójára tolt sapkában. – Parancsnok úr! – kiáltott oda Nyezsencevnek Lovicsev alezredes, és ügyesen változtatott a puskafogáson. Kutyepov feléje fordította széles homlokát, amely alatt egymástól messzire ülő fekete szemek villogtak, és rövidre nyírott, lapát alakú szakállal körülfogott bikaarcát. Nyezsencev a Kutyepov válla mögött kukkantott ki a kiáltásra. – Adjon parancsot az első századnak, hogy gyorsítsa meg a lépést! Mert így nem csoda, ha megfagyunk! Csupa víz a lábunk, mégis tetűlépésben masírozunk. – Disznóság! – harsant fel az öblös torkú, lármás Sztarobelszkij trombitahangja. Nyezsencev válasz nélkül elment mellettük. Kutyepovval vitatkozott valamin. Nem sokkal később elébük vágott Alekszejev tábornok. A kocsisa felkötött farkú kövér fekete lovakat hajtott. A paták alól a levegőben nagyot pörögve kis hólemezek fröccsentek szét. A villás fehér bajuszú, ugyancsak ősz, ágaskodó szemöldökű Alekszejev széltől pirosan, oldalával a kocsi támlájának dőlve ült, egészen fülére húzta sapkáját, és fázósan tartotta bal kézzel köpenye gallérját. A tisztek mosolygó tekintettel kísérték ismerős arcát. A sok láb dagasztotta úton itt-ott sárga pocsolyákká szivárgott össze a hólé. Nehéz volt menetelni, az ember lába lépten-nyomon szétcsúszkált, a nedvesség behatolt a csizmába is. Lisztnyickij az elöl haladók beszélgetésére figyelt. Egy prémes mentét és egyszerű kozák kucsmát viselő tiszt szólalt meg bariton hangján: – Látta, főhadnagy? Rodzjanko, az Állami Duma elnöke aggastyán: mégis kénytelen gyalog vándorolni. – Kálváriát jár Oroszország… Valaki szellemeskedni próbált: – Kálváriának kálvária… – mondotta köhécselve, és nagy krákogással köpte ki a turhát –, …csak az a különbség, hogy kavicsos út helyett hóban, méghozzá lucskos hóban cammogunk, és kutya hideg van. – Nem tudjátok, urak, hol hálunk? – Jekatyerinodarban. – Egyszer Poroszországban kínlódtunk végig egy ilyen menetet… – Vajon tárt karokkal vár-e bennünket Kubán?… Mi?… Ott persze más a helyzet. – Van cigarettája? – kérdezte Lisztnyickijtől Golovacsov főhadnagy. Lehúzta durva, egyujjas kesztyűjét, elvette a cigarettát, kifújta az orrát, ahogy a katonák szokták, és köpenye aljához fente az ujját. – Kezdi elsajátítani a demokratikus modort, főhadnagy? – kérdezte Lovicsev alezredes, és finoman elmosolyodott. – Elsajátítja azt az ember, ha nem akarja is. Vagy ön talán tucatszámra ellátta magát zsebkendővel? Lovicsev nem felelt. Őszesvörös bajuszán zöldes jégcsapok csüngtek. Néha szipogott az orrával, összeráncolta arcát a hideg miatt, amely áthatolt széllel bélelt köpenyén. „Oroszország színe-virága” – gondolta Lisztnyickij, és elfacsarodó szívvel nézett végig az úton tört vonalban kanyarodó oszlop sorain és elején. Néhány lovas ügetett el mellettük, köztük magas doni csődörén Kornyilov. Ferde oldalzsebes, világoszöld ködmöne és fehér kucsmája sokáig fel-felbukkant a sorok fölé. Mindenütt a tiszti zászlóaljak öblösen bömbölő éljene kísérte. – Bánná a fene az egészet, csak a családom… – Lovicsev öregesen böhékelt, és oldalról Lisztnyickij szemébe tekintett, mintha részvétet keresne: – a családom Szmolenszkben maradt… – fejezte be. – Feleségem és a nagylányom. Karácsonykor töltötte be a tizenhét esztendőt… Nagy baj ez, kapitány, mi? – Hát igen, igen… – Maga is családos? Novocserkasszki? – Nem, a donyeci körzetből származom. Nekem is ott maradt az apám. – Nem tudom, mi van velük… Hogy élnek nélkülem? – folytatta Lovicsev. Sztarobelszkij bosszúsan félbeszakította: – Mindenkinek otthon maradt a családja. Nem értem, mit sopánkodik itt, alezredes! Fur-csa tár-sa-ság! Alig értünk ki Rosztovból, máris… – Sztarobelszkij! Pjotr Petrovics! Maga is harcolt Taganrog alatt? – kiáltotta valaki hátulról, a harmadik sorból. Sztarobelszkij bosszús arccal hátrafordult, és mogorván elmosolyodott. – Á… Vlagyimir Georgijevics, mi szél fújta a mi szakaszunkba? Átvezényeltette magát? Nem fért össze valakivel?… Aha… Na, hiszen érthető… Taganrogot kérdi? Igen, voltam ott… Mért? Egészen biztos… Elesett szegény fiú. Lisztnyickij szórakozottan hallgatta a beszélgetést; eszébe jutott elutazása Jagodnojéból, eszébe jutott apja, Akszinya. Szívét hirtelen gerjedt bánat fojtogatta. Bágyadtan váltogatta lábát, a szuronyos puskák előtte hullámzó csövére, a lépés ütemére imbolygó kucsmás, sapkás és csuklyás fejekre tekintett, és ilyesmi forgott a fejében: „Ez az ötezer földönfutó egytől egyig legalább akkora porció gyűlöletet, határtalan dühöt hordoz magában, mint én. Azok a nyomorultak kilöktek Oroszországból, és itt akarnak agyontaposni bennünket. Majd meglátjuk!… Vezet még minket Moszkvába Kornyilov!” Ebben a pillanatban eszébe jutott Kornyilov Moszkvába érkezése, és boldogan elmerült annak a napnak az emlékeiben. Valahol messze mögöttük – nyilván a század legvégén – haladt a tüzérség. A lovak prüszköltek, a hámfák zörögtek, még a lóverejték szagát is idehozta a szél. Lisztnyickij egy csapásra megérezte az ismerős izgató szagot, és hátrafordította fejét. Az első kocsis, egy fiatal zászlós, mosolyogva nézett Lisztnyickij re, mintha ismerte volna… Március 11-re Olginszkaja sztanyica körzetébe vonták össze az Önkéntes Hadsereget. Kornyilov halogatta a támadás megindítását, várt, míg Olginszkajába érkezik Popov tábornok, a Doni Sereg tábori atamánja, aki körülbelül ezerhatszáz szablyát, öt löveget és negyven géppuskát számláló osztaggal indult Novocserkasszkból a Donon túli pusztákra. 13-án reggel Popov – Szidorin ezredes, a törzs parancsnoka és néhány kozák tiszt kíséretében – lóháton megérkezett Olginszkajába. A Kornyilov szállása melletti téren megállította lovát, és a kápába fogózva lomhán átemelte fél lábát a nyereg felett. Egy odaugró küldönc támogatta – olajbarna arcú, fekete üstökű fiatal kozák, akinek olyan éles tekintetű volt a szeme, mint a libucé. Popov odadobta neki a gyeplőt, és higgadt léptekkel a lépcső felé indult. Szidorin és a többi tiszt szintén leszállt a lóról, és követte Popovot. A lovászok egy kiskapun át az udvarba vezették a lovakat. Míg az egyik tisztiszolga – lőcslábú idősebb kozák – a lovak nyakába akasztgatta az abrakostarisznyát, a másik, a libucszemű, fekete csimbókos legény már ismeretséget kötött a házigazda szolgálójával. Valami bárgyúságot dünnyögött a lánynak. A kackiásan felkötött kendőt és mezítlábra húzott, ladik formájú sárcipőt viselő, pirospozsgás szolgáló nevetve félresiklott a legény mellett, és a szín felé tocsogott a pocsolyában. A rangos járású idős Popov bement a házba. Az előszobában a fürge tisztiszolga karjára dobta köpenyét, korbácsát a fogasra akasztotta, és sokáig, trombitálva, fújta az orrát. A legény a terembe vezette Popovot és Szidorint, aki menet közben simogatta le haját. A tanácskozásra meghívott tábornokok teljes számban megjelentek. Kornyilov az asztalnál ült, és egy kiteregetett térképre könyökölt. Jobbjánál a frissen borotvált, szálegyenes, szikár kis Alekszejev deres feje fehérlett. Gyenyikin, szúrós, okos szemét megvillantva, Romanovszkijjal beszélgetett. Lukomszkij, aki távolról hasonlított Gyenyikinhez, lassan fel és alá járkált a szobában, szakállát tépkedte. Markov az udvarra nyíló ablaknál állt, figyelte, hogyan foglalatoskodnak a kozákok a lovak körül, hogyan tréfálkoznak a szolgálóval. Az újonnan érkezettek a kölcsönös üdvözlések után odaléptek az asztalhoz. Alekszejev néhány jelentéktelen kérdést intézett hozzájuk: milyen az út, hogy ürítik ki Novocserkasszkot. Bejött Kutyepov és még néhány csapattiszt, akiket Kornyilov meghívott a tanácskozásra. Kornyilov Popovra szegezte szemét, aki magabiztos nyugalommal foglalt helyet. – Mondja csak, tábornok, hány emberből áll a maga osztaga? – kérdezte Kornyilov. – Másfél ezer kard, tüzérség, negyven géppuska legénységgel. – Ismeri azokat a körülményeket, amelyek arra kényszerítették az Önkéntes Hadsereget, hogy kivonuljon Rosztovból. Tegnap tanácsot tartottunk. Úgy döntöttünk, hogy Jekatyerinodar irányában a Kubán mellé vonulunk, mert azon a környéken önkéntes különítmények tevékenykednek. Ezen az útvonalon nyomulunk előre… – Kornyilov a ceruza hegyezetlen végével vonalat húzott a térképen, és szaporább szóval folytatta: – Útközben magunkkal vonjuk a kubáni kozákságot, és felmorzsoljuk azokat a kis létszámú, szervezetlen és harcképtelen vörösgárdista osztagokat, amelyek megkísérlik hátráltatni előnyomulásunkat. – Popov összehúzott, félretekintő szemére pillantott, és folytatta: – Azt javasoljuk, hogy csatlakozzék az Önkéntes Hadsereghez, és együtt vonuljunk Jekatyerinodar felé. Káros dolog szétforgácsolni az erőket. – Nem. tehetem! – jelentette ki Popov erélyesen és nyersen. Alekszejev egy picikét feléje billentette a fejét. – Miért nem, ha szabad érdeklődnöm? – Azért, mert én nem hagyhatom el a Doni Seregkörzet területét, és nem mehetek valahová a Kubán mellé. Észak felől ugyanis megvéd bennünket a Don, a téli táborok vidékén megvárjuk az eseményeket. Az ellenség aktív hadműveleteire nem lehet számítani, mert maholnap megkezdődik az olvadás. A Donon nemhogy tüzérséggel, hanem még lovassággal sem lehet átkelni, mi pedig a takarmánnyal és élelemmel bőven ellátott téli táborok körzetéből bármilyen irányban fejthetünk ki partizántevékenységet. Popov biztos nyomatékkal sorakoztatta fel azokat az érveket, amelyek mind Kornyilov javaslata ellen szóltak. Lélegzetet vett, és amikor látta, hogy Kornyilov mondani akar valamit, makacsul megrázta fejét: – Engedje meg, hogy befejezzem… Ezenkívül van még egy rendkívül fontos tényező, és ezt nekünk, parancsnokoknak, figyelembe kell vennünk; ez… kozákjaink hangulata. – Előrenyújtotta párnás, fehér kezét: az aranygyűrű mélyen bevágódott mutatóujja húsába. Mindenkin végignézett, és egy kissé emelt hangon folytatta: – Ha a Kubán felé kanyarodunk, az a veszély fenyeget, hogy szétzüllik az osztag. A kozákok esetleg megtagadják a továbbvonulást. Nem szabad megfeledkezni arról a körülményről, hogy osztagom legerősebb és legállandóbb kontingense a kozákság. A kozákok pedig korántsem olyan szilárd erkölcsű harcosok, mint… mint akár az önök csapatai. Nem mennek és kész. Az egész osztag elvesztését pedig nem kockáztathatom. – Popov minden szót tagoltan, nyomatékkal ejtett ki, és újból elébe vágott Kornyilovnak: – Bocsánatot kérek… Szóval én most kifejtettem önöknek a mi elhatározásunkat, és bátran megnyugtathatom önöket, hogy ezt a döntést nem áll módunkban megváltoztatni. Természetes, hogy az erők szétforgácsolása nem tanácsos dolog, de a jelenlegi helyzetből ez az egy út vezet ki. Véleményem szerint, az általam most kifejtett meggondolásból kiindulva, az Önkéntes Hadsereg számára is az volna a legésszerűbb, ha nem a Kubán felé vonulna, mert a kubáni kozákság hangulata nem kis aggodalmat kelt bennem –, hanem a doni osztaggal együtt a Donon túli sztyeppekre húzódna vissza. Ott némi pihenés után összeszedhetné magát. Tavasszal pedig Oroszországból érkező új önkéntes káderekkel lehetne kiegészíteni. – Nem! – kiáltotta Kornyilov, pedig tegnap még hajlott arra, hogy a Donon túli pusztákra vonuljon, és makacsul szembeszáll! Alekszejev ellenkező nézetével. – Nincs értelme téli táborba menni. Körülbelül hatezren vagyunk… – Ha csak az élelmiszer a probléma, biztosíthatom nagyméltóságodat, hogy a téli táborok vidékénél nem is lehetne jobbat kívánni. Azonkívül ott a magán lótenyésztőktől lovakat szerezhet, és nyeregbe ültetheti a hadsereg egy részét; mozgó háború esetén újabb kedvező esélyek kecsegtetik. Lovasságra nagy szüksége van, az Önkéntes Hadsereg pedig nem nagyon bővelkedik benne. Kornyilov ezen a napon különös figyelmet tanúsított Alekszejev iránt. Most is ránézett. Minden bizonnyal habozott: melyik irányt válassza, és más tekintélyeknél keresett támogatást, Alekszejev véleményét nagy figyelemmel hallgatták meg. Az öreg tábornok megszokta, hogy röviden, de velősen oldja meg a problémákat, néhány tömör mondatban a Jekatyerinodar felé vonulás mellett foglalt állást. – Ebben az irányban törhetjük át a legkönnyebben a bolsevik gyűrűt, és egyesülhetünk a Jekatyerinodar alatt működő osztaggal – fejezte be. – És ha nem sikerül, Mihail Vasziljevics? – kérdezte óvatosan Lukomszkij. Alekszejev úgy mozgatta ajkát, mintha rágna valamit, és végighúzta ujját a térképen. – Tegyük fel: kudarcot vallunk. Akkor is megmarad a lehetőség, hogy eljussunk a Kaukázusig, és ott kis csapatokra tagoljuk a sereget. Romanovszkij Alekszejevet támogatta. Markov is szólt néhány heves szót. Úgy látszott: Alekszejev súlyos érveivel jóformán semmit sem lehet szembehelyezni, de most Lukomszkij vette át a szót, és helyrebillentette a mérleget: – Én Popov tábornok javaslatát támogatom – jelentette ki, és ráérősen válogatta a szavakat. – A Kubánhoz vonulás nagy nehézségekkel jár, amelyeket innen nem is lehet előre kiszámítani. Először is: vasútvonalon kell kétszer átvágnunk… A haditanács minden tagjának tekintete követte a térképen Lukomszkij ujjának irányát. Lukomszkij lendületesen folytatta: – A bolsevikok nem mulasztják el, hogy illendőképpen fogadjanak bennünket: odavisznek majd néhány páncélvonatot. Nekünk lomhán mozgó csapatvonatunk van; sebesültünk tömérdek; faképnél nem hagyhatjuk őket. Mindez rendkívül megterheli a hadsereget, és akadályozni fogja a minél gyorsabb előrenyomulást. Ezenkívül: nem értem, honnan ered az a szilárd meggyőződés, hogy a kubáni kozákság barátságos érzelmeket táplál irántunk. A doni kozákok példája láttán, akikről szintén azt állították, hogy elutasítják a bolsevikok uralmát, rendkívüli óvatossággal és jókora adag egészséges szkepticizmussal kell kezelnünk az efféle híreket. A kubániak szemét ugyanaz a bolsevik trachoma bántja, amelyet a régi orosz hadseregből hurcoltak haza… Lehet, hogy a kubániak ellenségesen viseltetnek velünk szemben. Végezetül megismétlem, hogy véleményem szerint keletre, a pusztákba kell vonulni, és miután erőt gyűjtöttünk, onnan kell fenyegetni a bolsevikokat. De Kornyilov a tábornokok többségére támaszkodva elhatározta, hogy Velikoknyazsenszkajától nyugatra fog haladni, menet közben lovas állománnyal egészíti ki a hadsereg segédszolgálatos részlegét, és csak onnan fog a Kubán felé kanyarodni. Feloszlatta a haditanácsot, majd néhány mondatot váltott Popovval, hűvösen elbúcsúzott tőle, és bement a szobájába. Követte Alekszejev is. Szidorin ezredes, a doni osztag vezérkari főnöke, kilépett a tornácra, és ízes hangon, vidáman kiáltotta: – A lovakat! Kardját oldalához szorítva, a tócsákat átugrálva haladt a tornác felé egy szőke bajuszú fiatal kozák tiszt. – Mi van hát, ezredes úr? – kérdezte suttogva, amikor megállt a lépcső alsó fokánál. – Nincs semmi baj! – felelte Szidorin halkan, kissé túlzott élénkséggel. – A mi vezérünk nem hajlandó a Kubán mellé vonulni. Rögtön indulunk. Maguk is felkészültek, Izvarin? – Igen, mindjárt ide vezetik a lovakat. A lovászok nyeregben ülve vezették a lovakat. A libucszemű, fekete csimbókos kozák a bajtársára bandzsított. – Takaros vászoncseléd, ugyi? – kérdezte kirobbanó kacagással. Az idősebb szemérmesen mosolygott. – Akár a lúsömör… – Hátha véletlenül behítta vóna magát? – Hagyj békét, bolond, nagybűt van most! Izvarin, Grigorij Melehov volt bajtársa, felpattant csapott tomporú hóka lovára, amelynek még az orrlyuka is fehér volt, és kurtán parancsot adott a tisztiszolgának: – Lovagoljatok az utcára! Popov és Szidorin valamelyik tábornoktól búcsúzva ballagott lefelé a lépcsőn. Az egyik lovász a kantárt fogta, és segített a tábornoki lábnak, hogy beletaláljon a kengyelbe. Popov közönséges kozák korbácsával salapálva könnyű ügetésre noszogatta paripáját. Mögötte kissé felemelkedtek a kengyelben, egy picikét előredőltek, és szintén ügetni kezdtek a kozák lovászok, Szidorin és a tisztek. Mecsetyinszkaja városában, ahová kétnapi menet után érkezett meg az Önkéntes Hadsereg, Kornyilov újabb értesüléseket szerzett a téli táborok körzetéről. A hírek negatív jellegűek voltak. Kornyilov összehívta az arcvonalszolgálatos csapatok parancsnokait, és bejelentette a döntését, hogy a Kubán mellé vonul. Popovhoz futárt küldtek. Ismételten azt ajánlották, hogy csatlakozzék. Popovtól ugyanaz a válasz érkezett: udvariasan, de hidegen visszautasította az ajánlatot. Azt írta, hogy döntését nem tudja megváltoztatni, és hogy egyelőre Szalszk körzetében marad. 19 Buncsuk is elindult Golubov osztagával, amely kerülő úton nyomult előre Novocserkasszk elfoglalására. Február 23-án kászolódtak ki Sahtnajából, áthaladtak Razdorszkaja sztanyicán, és éjszakára már megérkeztek Melihovszkajába. Másnap hajnalban ebből a városból is útnak indultak. Golubov erőltetett menetben vezette osztagát. Zömök alakját mindig az osztag élén lehetett látni. A korbács türelmetlenül csapott le a paripa tomporára. Éjjel átvonultak Besszergenyevszkaján. Rövid ideig pihentették a lovakat, majd a csillagtalan szürke éjszakában nemsokára megint feltünedezett a távozó lovasok alakja; a földút fagyos sara meg-megroppant a paták alatt. Krivjanszkaja mellett eltévesztették az utat, de rögtön vissza is találtak rá. Felderengett a hajnal, mire beügettek Krivjanszkajába. A sztanyica utcáin még egy lélek sem volt. Csupán a tér mellett egy kútnál törte a jeget a vályúban egy vén kozák. Golubov odalovagolt hozzá, az osztag megállt. – Adj Isten, öreg. A kozák lassan kucsmájához emelte egyujjú kesztyűbe bújtatott kezét, és barátságtalanul fogadta a köszönést: – Jó napot. – Na, mi az, öregapó, Novocserkasszkba mentek a falubeliek? Mozgósítás vót? Az öreg sietve felkapta a fejszét, és válasz nélkül bement a kapun. – Gyerünk! – kiáltotta Golubov visszajövet, és káromkodott egyet. A Seregkörzeti Kis Testület ezen a napon Konsztantyinovszkaja sztanyicába készült költözni. Popov tábornok, a Doni Sereg új tábori atamánja, már kivonta a kozák fővárosból a fegyveres erőket, elszállíttatta a Seregkörzet értékeit. Reggel híre jött, hogy Golubov Melihovszkajából Besszergenyevszkaja irányában halad. A Testület Szivolobov kapitányt küldte Golubovhoz, hogy tárgyaljon Novocserkasszk átadásának feltételeiről. Rögtön ezután berobogtak Golubov lovasai; a legkisebb ellenállásba sem ütköztek. Maga Golubov sűrű kozák csapat kíséretében a Testület épületéhez nyargalt tajtékban fürdő lován. A tornác körül néhány szájtátó tolakodott, meg egy tisztiszolga ácsorgott, aki felnyergelt paripával várta Nazarovot. Buncsuk leugrott a lóról, és megmarkolta könnyű géppuskáját. Golubovval és a többi kozákkal ő is berontott a Testület épületébe. A felszakított ajtó csapódására a tágas teremben ülő delegátusok arrafelé fordították a fejüket, falfehér arcukat. – Felállni – vezényelte Golubov teli torokból, mintha szemlén volnának. Siettében botladozva, a kozákok kíséretében, odalépett az elnökség asztalához. A Testület tagjai székükkel zörömbölve felálltak a parancsoló kiáltásra, csak Nazarov maradt ülve. – Hogy merik félbeszakítani a Testület ülését? – csendült fel dühös hangja. – Egy szót sem! Letartóztatom! Golubov bíborvörösen odafutott Nazarovhoz, letépte a pántot a tábornoki zubbonya válláról, és rekedt üvöltés tört ki belőle: – Állj fel, ha azt parancsolom! Vigyétek!… Te!… Hát kinek beszélek én?… Te, te… aranypántos! Buncsuk az ajtónál felállította a géppuskát. A Testület tagjai úgy összezsúfolódtak, mint egy juhnyáj. A kozákok Buncsuk mellett kivonszolták Nazarovot, Volosinovot, a Testület kékre-zöldre ijedt elnökét, és még néhány embert. Csörömpölő karddal követte őket a piros foltos, barna arcú Golubov. A Testület valamelyik tagja megfogta Golubov köpenye ujját. – Ezredes úr, legyen szíves megmondani, hová visznek? – Szabadon engednek? – nyúlt elő a válla mögül egy másik képviselő síkos bőrű fürge feje. – Menjenek a fenébe! – kiáltotta legyintve Golubov. Amikor odaért Buncsukhoz, hirtelen a Testület tagjai felé fordult, és dobbantott egyet: – Menjenek az anyjuk… Nekem nem kellenek! Na! Széltől reszelős, rekedt hangja még sokáig mennydörögve hullámzott a teremben. Buncsuk az anyjánál aludt, másnap pedig, mihelyt Novocserkasszkban híre terjedt, hogy Sziversz bevette Rosztovot, távozási engedélyt kért Golubovtól, és hajnalban lóháton útnak is indult. Két napig dolgozott a törzsnél Sziversz mellett, aki még abból az időből ismerte, amikor az Okopnaja Pravda szerkesztője volt. Bekukkantott a Forradalmi Bizottsághoz, de sem Abramszont, sem Annát nem találta ott. Sziversz parancsnoki törzse mellett forradalmi bíróságot szerveztek, amely szigorúan elítélte az elfogott fehérgárdistákat, és leszámolt velük. Buncsuk egy napot dolgozott ott, szolgálta a bíróságot, részt vett néhány razziában. Másnap meghalványult reménnyel elszaladt a Forradalmi Bizottsághoz, de már a tornácon meghallotta Anna ismerős hangját. Szívébe tódult a vér, amikor lassított léptekkel betoppant a második szobába, ahonnan Anna nevetése és még valaki másnak a hangja hallatszott. A szobában, ahol azelőtt a parancsnoki iroda volt, dohányfüst bodorodott. A sarokban – egy kis női íróasztalnál – gombtalan köpenyes ember írt valamit. Katonakucsmájának fülei oldottan csüngtek. Körülötte katonák és ködmönös, kabátos civilek tolongtak. Csoportokra szakadozva cigarettáztak és beszélgettek. Az ablaknál, háttal az ajtó felé, állt Anna, az ablakpárkányon meg felhúzott lábbal, térdét összefont ujjaival átfogva Abramszon üldögélt. Mellette oldalt billentett fővel ácsorgott egy lett vágású vörösgárdista. Kisujját félreterpesztve vette el szájától a cigarettát, és nyilván valami mulatságosat mesélt, mert Anna magát hátravetve kacagott rajta, Abramszon arcát ráncba húzta a mosoly, és a közelállók is mosolyogva füleltek. A vörösgárdista széles, nagy arcának pedig minden erőteljesen kivésett vonásában kissé epés szellemesség és okosság lappangott. Buncsuk Anna vállára tette a kezét. – Jó napot, Ánya! A lány hátranézett. Pirosság öntötte el arcát, még nyakán is végigfutott, egészen a kulcscsontjáig, szeméből meg könnyeket sajtolt ki a forróság. – Honnan jössz? Nézd, Abramszon! Itt van makkegészségesen, te meg hogy’ aggódtál miatta – csicseregte, de fel sem emelte a szemét. Nem tudta leküzdeni hirtelen zavarát, és az ajtó felé indult. Burcsuk megszorította Abramszon forró kezét, váltott vele néhány mondatot, és bárgyú, de határtalanul boldog mosollyal elindult Anna után. Nem is felelt Abramszon egyik kérdésére, sőt meg sem értette a kérdést. Anna már felocsúdott meglepetéséből, és zavara miatt kissé bosszús mosollyal fogadta Buncsukot. – No, még egyszer jó napot. Hogy vagy? Nincs semmi bajod? Mikor érkeztél? Novocserkasszkból jöttél? Golubov osztagába voltál? Lám csak… No, mi az újság? Buncsuk felelgetett sorban minden kérdésre, és állandóan a lány arcán legeltette törhetetlen, súlyos tekintetű szemét. Anna viszonzó pillantása meg-megbicsaklott, és félrecsúszott. – Gyere ki egy percre az utcára – ajánlotta Buncsuknak. Abramszon utánuk kiáltott: – Hamar visszajöttök? Dolgom van veled, Buncsuk elvtárs. Egy bizonyos munkára szeretnénk felhasználni. – Egy óra múlva visszajövök. Anna az utcán egyenesen és lágyan Buncsuk szemébe nézett, és bosszúsan legyintett. – Ilja, Ilja, milyen kényelmetlenül zavarba jöttem… Akár egy csitri! Ennek elsősorban a váratlanság, másodszor a mi felemás helyzetünk az oka. Tulajdonképpen kije vagyunk mi egymásnak? Idillikus „vőlegény-menyasszony” pár volnánk? Tudod, Luganszkban egyszer valahogy megkérdi tőlem Abramszon: „Együtt élsz Buncsukkal?” Én tagadtam, de Abramszon nagyon éles szemű legény, és okvetlenül észre kellett vennie azt, ami különben is szembetűnő! Nem szólt egy szót sem, de a tekintetében láttam, hogy egy szavamat sem hiszi. – Mesélj inkább magadról: hogy s mint éldegélsz? – Ó, remekül csináltuk a dolgot! Kétszáztizenegy főnyi osztagot verbuváltunk össze. Szervezési és politikai munkát végeztünk … Nem is lehet azt két-három szóban elmondani!… Még mindig nem tudok magamhoz térni, annyira meglepett, hogy idepottyantál. Hol laksz? Van hol hálnod? – kérdezte Anna, félbeszakítva a beszélgetést. – Itt lakom… egy elvtársnál. Buncsuk zavartan dadogott, mert nem az igazat mondta: ezeket az éjszakákat Sziversz parancsnokságán töltötte. – Még ma átköltözöl hozzánk. Emlékszel még rá, hol lakom? Egyszer hazakísértél. – Ráakadok… De… nem zavarom a családodat? – Ugyan, hagyd… Senkit sem zavarsz, és egyáltalán… ne beszélj erről. Este Buncsuk fogta a betyárbútort, amely belefért egy bő katonai hátizsákba, és nemsoká el is jutott abba a külvárosi utcába, ahol Anna lakott. A kis kertes téglaház küszöbén egy öregasszony fogadta. Arca halványan emlékeztetett Annáéra; ugyanaz a kékesfekete fény a szemében, ugyanaz a kissé hajlott orr, csak a bőre földszínű és redős, meg a beesett szájából ijesztget az öregség. – Maga Buncsuk? – kérdezte. – Én vagyok. – Kerüljön beljebb, kérem. A lányom már beszélt magáról. Egy kis szobába vezette Buncsukot, megmutatta, hová tegye le holmiját. Reumagörcsös ujjával körülmutatott: – Itt fog lakni. Ez az ágy kegyedé. Az öregasszony érezhetően zsidós kiejtéssel beszélt. Rajta kívül még egy csitrilány volt otthon, vékonypénzű és ugyanolyan mélyszemű, mint Anna. Anna kissé később ért haza. Zajt és élénkséget hozott a házba. – Nem volt nálunk senki? Buncsuk nem jött meg? Anyja a maguk nyelvén felelt neki valamit, és Anna kemény, suhanó járásával odalépett az ajtóhoz. – Bemehetek? – Igen, igen. Buncsuk felállt a székről, és elébe sietett. – Nos, hogy érzed magad? Elhelyezkedtél? Elégedett, nevetős tekintettel nézett végig Buncsukon. – Ettél már? – kérdezte. – Gyere át. Gimnasztyorkája ujjánál fogva bevezette Buncsukot az első szobába. – Mama ez az én elvtársam – mondta, és elmosolyodott. – Ne bántsa meg semmivel. – Ugyan, hát hogy tehetnék olyasmit?… Hisz vendégünk! Éjjel úgy pukkadoztak a puskalövések Rosztov-szerte, mint a túlérett akáchüvely. Néha elbődült egy-egy géppuska is, aztán megint csend lett. És az éjszaka, a fenséges, fekete februári éjszaka megint csendbe bugyolálta az utcákat. Buncsuk és Anna sokáig üldögélt a férfi kínosan tiszta kis szobájában. – Itt én laktam a húgommal – mondta Anna. – Látod, olyan szerény, mint az apáca cellája. Nincs benne sem olcsó kép, sem fénykép, nincs semmi olyan, ami pedig illenék egy gimnazista lányhoz. – Miből éltek? – kérdezte Buncsuk beszélgetés közben. Anna nem minden belső büszkeség nélkül válaszolta: – Az Aszmolov-gyárban dolgoztam, és órákat adtam. – És most? – A mama varr. Ők ketten kevéssel beérik. Buncsuk tüzetesen elmagyarázta, hogyan foglalták el Novocserkasszkot, milyen harcokat vívtak Zverevo és Kamenszkaja alatt. Anna meg a luganszki és taganrogi munka tapasztalatairól számoltbe. Tizenegykor – alig oltotta el anyja a lámpát a maga szobájában – Anna is aludni ment. 20 Buncsukot márciusban a Doni Forradalmi Bizottság mellett működő forradalmi bírósághoz küldték dolgozni. A sok munkától, álmatlan éjszakától elcsigázott, homályos nézésű, magas elnök a szobája ablakához vonta Buncsukot. – Mióta vagy párttag? – kérdezte karóráját simogatva (tárgyalásra sietett). – Aha. Nagyszerű. Nos hát te leszel a katonai parancsnok. Tegnap éjjel „Duhonyin vezérkarához”, vagyis hát a pokol mélységes fenekére küldtük a régi parancsnokot… mert baksist fogadott el. Csontja velejéig szadista, aljas gazember volt, ilyen alakok nekünk nem kellenek. Ez persze piszkos munka, de itt is épségben meg kell őrizni a párttal szemben vállalt felelősség tudatát… És… úgy érts most engem, ahogy kell… – folytatta megnyomva ezt a mondatot: – Meg kell őrizni az emberiességet. Ha kell, fizikailag is megsemmisítjük az ellenforradalmárokat, de nem szabad cirkuszt csinálni belőle. Értesz engem? No, jól van. Eredj, vedd át az ügyeket. Buncsuk egy tizenhat főből álló vörösgárdista csoporttal a várostól három versztányira még ugyanazon az éjszakán agyonlövetett éjfél tájban öt golyó általi halálra ítélt ellenforradalmárt. Kettőjük gnyilovszkajai kozák, a többi három rosztovi lakos volt. Csaknem minden éjfélkor kiszállították teherautón a város határába a halálraítélteket, és sebtében gödröt ástak nekik. Ebben a munkában a vörösgárdisták egy része és a halálraítéltek is részt vettek. Buncsuk felsorakoztatta a vörösgárdistákat, és tompán kongó szavakat ejtett: – A forradalom ellenségeire… – Fellendítette pisztolyát. – …Tűz!… Egy hét alatt kiszikkadt, megfeketedett, mintha földkéreg vonta volna be. Szeme úgy tátongott, mint a gödör, idegesen repkedő szemhéja nem födte el a tekintet bánatosan sóvár csillogását. Anna csak éjszakánként látta. A Forradalmi Bizottságban dolgozott, későn járt haza, de mindig megvárta, míg Buncsuk az ablakon koccanó ismerős szaggatott kopogással hírt ad érkeztéről. Egyszer Buncsuk megint éjfél után jött haza, mint általában. Anna ajtót nyitott neki. – Vacsorázol? – kérdezte. Buncsuk nem felelt: ittasan támolyogva a szobájába ment, és úgy, ahogy volt, köpenyben, csizmában és kucsmában az ágyra vetette magát. Anna odament hozzá, és az arcába pillantott. Buncsuk szeme ragadósan lehunyódott, kivicsorított sűrű fogsorán nyál szikrázott, a tífusz után megritkult haja csapzott tincsben a homlokára lógott. Anna melléje ült. Szánakozás és fájdalom marcangolta szívét. – Nehéz, Ilja? Buncsuk megszorította a lány kezét, és fogcsikorgatva a falnak fordult. Így is aludt el, nem szólt egy szót sem, csak álmában dünnyögött valamit értetlenül, panaszosan, és erőlködött, hogy felugorjon. Anna ijedten vette észre, és megborzadt önkéntelen félelmében: Buncsuk félig csukott, felakadt szemmel aludt, szemhéja alól gyulladásosán sárgállott kidülledt szemefehérje. – Hagyd ott őket! – kérte másnap reggel Anna. – Eredj inkább a frontra. Csak árnyéka vagy önmagadnak. Ilja! Elsorvadsz ebben a munkában. – Hallgass! – kiáltotta, és sűrűn pislogott dühtől megfehéredett szemével. – Ne kiabálj. Nem bántottalak én semmivel. Buncsuk hirtelen hamvába halt, mintha ezzel a kiáltással kilöttyentette volna a mellében felgyülemlett dühöt. Elcsigázva nézegette tenyerét. – Az emberek söpredékét irtogatni mocskos munka. Látod, mennyire árt az egészségnek meg a léleknek a sok kivégzés. Ejnye, hogy az a… – és Anna jelenlétében először csúnyán elkáromkodta magát. – Ilyen piszkos munkára csak bolondok vagy vadállatok, vagy fanatikusok vállalkoznak. Igaz? Mindenki szívesen sétál virágos kertben, de, a fene egye meg, ki kell irtani a gazt, mielőtt elülteti az ember a virágokat, a csemetéket. Trágyázni is kell! Be kell piszkítani a kezét az embernek! – Mind magasabbra emelte hangját, noha Anna nem szólt egy szót sem, csak elfordult. – A dudvát ki kell irtani, de ettől a munkától mindenki iszonyodik! – üvöltötte most már Buncsuk, öklével nagyot csapott az asztalra, vérben forgó szeme pedig sűrűn pislogott. Anna anyja is bekukkantott a szobába. Buncsuk észbe kapott, és halkabban mondta: – Én nem hagyom abba ezt a munkát! Látom, kézzelfoghatóan érzem, hogy hasznomat veszik! Félregereblyézem a gyomot, megtrágyázom a földet, hogy kövérebb legyen. Többet teremjen! Valamikor majd boldog emberek járnak rajta… Lehet, hogy a fiam is, aki még meg sincs… – Csikorgó, bús nevetés buggyant ki belőle. – Hány ilyen szennyalakot lőttem agyon!… Hány kullancsot!… A kullancs olyan rovar, amelyik belemarja magát a testbe… Tucatszámra lőttem agyon őket ezzel a két kezemmel… – Buncsuk előrenyújtotta ökölbe szorított, fekete szőrű, kánya karmú kezét, majd térdére ejtette, és suttogva így folytatta: – Egyébként hagyjuk a fenébe! Égni kell! Szálljanak a szikrák! Nem szabad füstölögni!… Csak hát igaz, kimerültem… Még egy darabig dolgozom, aztán megyek a frontra… Igazad van. Anna szótlanul hallgatta, aztán halkan megjegyezte. – Menj a frontra, vagy vállalj valami más munkát… Hagyd ott ezt, mert különben beleőrülsz, Ilja… Buncsuk háttal fordult a lány felé, és dobolni kezdett az ablakon. – Nem, én erős vagyok… De ne gondold, hogy az ember vasból van… Mindnyájunkat ugyanabból az anyagból gyúrták… Nincs olyan, aki ne félne a háborúban, de nincs olyan sem, aki ne hordozna… egyszóval nem érezné magát erkölcsileg megtépázottnak, ha embereket öl halomra. De nem az olyanok, a vállpántosok miatt fáj a szívem… Azok öntudatos emberek, mint te meg én. De tegnap a kilenc között agyon kellett lőni három kozákot is… Dolgozó embereket… Az egyikről én szedtem le a bilincset… – Buncsuk hangja megtompult, érthetetlenebbé halkult, mintha messzebb és messzebb távolodott volna… – Megérintettem a kezét; olyan volt, mint a csizmám talpa… olyan durva… Telis-teli volt kérges bőrkeményedéssel… A tenyere fekete, kicserepesedett, csupa horzsolás, gümő… Na de én megyek is – szakította félbe hirtelen az elbeszélést, és megdörzsölte torkát, amelyet mintha szőrből font hurok vagy kegyetlen görcs fojtogatott volna. Elfordult, hogy Anna ne lássa. Felhúzta csizmáját, megivott egy pohár tejet, és elment. A folyosón utolérte Anna. Sokáig tartotta Buncsuk súlyos kezét a kezében, aztán lángoló arcához szorította, és kiszaladt az udvarra. Melegebbre fordult az idő. Az Azovi-tengerről bekopogtatott a tavasz a Don deltájába. Március végén egyre-másra érkeztek Rosztovba a hajdamákok és németek szorongatta ukrán vörösgárdista osztagok. Városszerte megkezdődtek a gyilkosságok, a fosztogatások, a botrányos rekvirálások. Egyik-másik teljesen szétzüllött osztagot kénytelen volt lefegyverezni a Forradalmi Bizottság. Persze összeütközésekre és lövöldözésekre is sor került. Novocserkasszk alatt mozgolódni kezdtek a kozákok. Márciusban, mint rügy a topolyán, pattanásig duzzadtak az ellentétek a sztanyicákban a kozákok és az inogorodnyijok között. Itt-ott kirobbant egy-egy felkelés, lelepleztek egy-egy ellenforradalmi összeesküvést. Rosztov pedig bővérű, sodró lendületű életet élt: a Bolsaja Szadovaja utcán esténként tömegével sétálgattak a katonák, a matrózok, a munkások. Gyakran verődtek nagyobb csoportokba, hántották foggal a napraforgómagot, a járda mellett csordogáló hólépatakba köpködték a héját, és a fehérnéppel csintalankodtak. Ugyanúgy dolgoztak, ettek, ittak aludtak, haltak, szültek, szeretkeztek, gyűlöltek, ugyanúgy szívták a tengerről fújó sós szelet, ugyanúgy éltek, nagy szenvedélyeik és apró szeszélyeik rabságában. Viharral vemhes napok kúsztak Rosztov felé. Érzett a felengedett fekete föld illata, érzett a közeli csaták vérszaga. Egy ilyen derült, verőfényes napon Buncsuk a szokottnál hamarabb tért haza, és csodálkozott, hogy Annát is otthon találja. – Te is mindig későn jársz haza, miért jöttél ilyen korán? – Nem érzem jól magam – felelte Anna, és ő is bement Buncsuk szobájába. A férfi levetkezett, és boldogan remegő mosollyal azt mondta: – Ánya, mától kezdve nem dolgozom a bíróságon. – Csakugyan? Hová osztanak be? – A Forradalmi Bizottsághoz. Ma beszéltem Krivoslikovval. Azt ígérte, hogy valahová a körzetbe küld dolgozni. Együtt vacsoráztak. Buncsuk lefeküdt. Izgalmában sokáig nem tudott elaludni, cigarettázott, és boldogan sóhajtozva forgolódott a kemény szalmazsákon. Rendkívül örült, hogy otthagyhatja a bíróságot, mert érezte: nemsoká összeomlik, nem bírja tovább. Már a negyedik cigaretta végét szívta, amikor halk ajtónyikorgást hallott. Felemelte fejét, és Annát pillantotta meg. Mezítláb, egy szál ingben surrant át a küszöbön, nesztelenül lépkedett Buncsuk ágyához. A védőtábla résén át tojásdad meztelen vállára esett a hold homályos zöldes fénye. Lehajlott és Buncsuk ajkára tette meleg tenyerét. – Húzódj arrább. Hallgass… Melléje feküdt. Türelmetlenül elhárított homlokáról egy hajfürtöt, amely olyan nehéz volt, akár egy szőlőgerezd. Kék tüzű párás szeme megvillant. Érdes, elgyötrődött hangon azt suttogta: – Maholnap elveszíthetlek… Teljes erőmből akarlak szeretni! – Megborzongott tulajdon vakmerőségétől. – No, hamar! Buncsuk csókolgatta, és egész tudatát elárasztó nagy szégyennel, rémülettel döbbent rá, hogy – tehetetlen. Reszketett a feje, kínjában lángolt az arca. Anna kitépte magát a karja közül, dühösen eltolta magától, undorral, finnyásan, megvető suttogással lihegte: – Te… te… impotens vagy? Vagy tán… beteg?… Fújj! Milyen undok dolog!… Hagyj békén! Buncsuk úgy megszorította a lány ujját, hogy gyengén megroppant, azután a zavarosan feketéllő, tágra nyitott, ellenséges szempárba fúrta tekintetét, és hebegve, szélütéses fejrángással kérdezte: – Mért? Mért ítélsz meg miatta? Igen, csonkig égtem!… Most még erre sem vagyok képes… De nem vagyok beteg… Értsd meg, értsd meg! Kiszipolyozott… a munka… Ú-ú-ú-ú… Tompán elbődült, felugrott az ágyról, és rágyújtott. Sokáig görnyedt az ablaknál, mintha megverték volna. Anna felállt, némán megölelte Buncsukot, és anyai csókot nyomott a homlokára. Egy hét múlva pedig Buncsuk karja alá dugta tűzpiros arcát, és halkan bevallotta: – Azt gondoltam, hogy már régebben kiélted magad… Nem tudtam, hogy a munka merített ki teljesen… Attól fogva Buncsuk nemcsak a szerelmes nő gyöngédségét, hanem a szívet csordultig megtöltő meleg anyai gondoskodást is érezte sokáig. Nem küldték vidékre. Podtyolkov ragaszkodott ahhoz, hogy Rosztovban maradjon. Ez idő tájt a Doni Forradalmi Bizottság lázas munkával készült a szovjetek területi kongresszusára és a Donon túl felélénkült ellenforradalommal való összecsapásra. 21 A folyóparti füzek tövében száz hangon kuruttyoltak a békák. Szetrakov falvában alkonyati hűvösség terjengett. A házak óriási ferde árnyékokat vetettek a száraz útra. Porfelhőt verve jött a mezőről a ménes. A legelőről pletykaszóval, tereferélve hajtották hazafelé teheneiket a kozák asszonyok egy-egy pálcával. A közökön bakot ugráltak a mezítlábas, napbarnított kozák csemeték. Az öregek csendeskén üldögéltek a házak külső padkáján. A falu már elvetett. Csak itt-ott hintegették még a köles meg a napraforgó utóját. Az egyik faluszéli porta előtt, kidöntött tölgyfákon kozákok tanyáztak. A házigazda – ragyás tüzér – a német háborúban esett történetet mesélt. Tanyázó cimborái – a vén szomszéd és veje, egy fiatal göndör kozákocska – szótlanul hallgatták. A tornácról lejött a háziasszony: magas, szép kozák nő, olyan derék, akár egy bojárné. Szoknyájába eresztett, könyékig felgyűrt rózsaszínű inge ujja csupaszon hagyta gömbölyded, olajbarna karját. Rocskát hozott; fesztelen szabad, csakis a kozák asszonyokra jellemző begyes járással kiment a jószágudvarba. Kékített fehér keszkenővel lekötött haja szétzilálódott (csak az imént rakott a kemencére egy csomó száraz trágyát holnapi fűteléknek), mezítlábra húzott cipőjével csoszogva puhán lenyomta az egész udvaron elburjánzott porcsin zöld sarjadékát. A tölgyön ülő kozákok fülét megcsapta a rocska falának ütődő tejsugarak zengő csurranása. A gazdaasszony megfejte a teheneket, és indult vissza a házba; picikét oldalt hajolva, hattyúnyak módjára begörbülő bal kezében cipelte a tejjel teli rocskát. – Szjoma, eriggy, keresd meg azt a bornyút! – kiáltotta éneklően a küszöbről. – Hát Mityaska hun van? – hangzott a gazda válasza. – A fene meg jobban tudja! Elszaladt valamerre. A házigazda tempósan felállt, és a szeglet felé tartott. Az öreg szomszéd meg hazaindult a vejével. – Odanézzen, Dorofej Gavrilics! Jöjjön csak errébb! – kiáltott a gazda a szegletről. Az öreg vejestül odament a kozákhoz. A gazda némán a pusztába atott. Az országúton bíborvörös labdaként porgomolyag gurult. Mögötte gyalogcsapat sorai, vonatosztag, lovasok közeledtek. – Csak nem valami katonaság?! – Az öreg megrökönyödve hunyorgott, és fehér szemöldökéhez emelte tenyerét. – Mi a fene?! Mifélék ezek?! – nyugtalankodott a gazda. A kapun kilépett a felesége. Már könnyű ujjast vetett a vállára. – Miféle emberek ezek? – kiáltotta zavartan, ahogy a pusztába tekintett. – Jézusmária, de sokan vannak! – Innét látom: rossz emberek… Az öreg bosszúsat dobbantott, és elindult a maga portája felé. – Gyere haza! Nincs azon mit bámulni! A köz végére gyerekek, asszonyok szaladtak, csapatostul mentek oda a kozákok. A pusztán, a falutól egy versztányira menetoszlop húzódott végig az úton. A szél néha az udvarokra csobbantotta a hangok egybefolyó dongását, a lovak nyerítését és a kerékzörgést. – Ezek nem kozákok… Nem magunkfélék – mondta a kozák asszony az urának. Az ember csak vállat vont. – Persze hogy nem kozákok. De tán csak nem németek? Nem. Oroszok… Odanézz: veres rongy van nállok!… Na, mán tudom, kik… Odalépett egy magas kozák testőr. Úgy látszik, láz gyötörte: sárga volt, mint a homok, mintha sárgaságban szenvedeti volna. Subát és nemezcsizmát viselt. – Oda nézz, milyen zászlajok van! – mondta, és kissé megemelte gubancos kucsmáját. – Bolsevikok. – Azok. A menetoszlopból kivált néhány lovas. Sebesvágtában a falu felé nyargalt. A kozákok összenéztek, némán széjjelszéledtek, a gyerkőcök meg a lányok szanaszét rebbentek. Öt perc múlva kihalt a köz. A lovasok egy csapatban ügettek be a közbe. Lovaikat korbácsolva odavágtattak a tölgyfákhoz, ahol negyedórával ezelőtt a kozákok ültek. A házigazda a kapufélfánál állt. Az elülső, kubáni kucsmás lovas – nyilván a vezetőjük – sötétpej lován odakocogott a kapuhoz. Szíj övezte khakiszínű ingén óriási vörös selyempántlika feszült. – Adj’ isten, gazduram! Nyiss kaput! A tüzér arcán minden ragyapetty elsápadt. Levette sapkáját. – Magok kicsodák? – Nyiss kaput! – kiáltotta a kubáni kucsmás katona. A sötétpej ló dühös szemmel sandalogva rágta tajtékzó szájával a zabolát, és a sövényt kaparta első lábával. A kozák kinyitotta a kaput, és a lovasok egymás után belovagoltak az udvarra. A kubáni kucsmás ügyesen leugrott a nyeregből, és karikalábával szaporán a tornác felé lépkedett. Mire a többiek leszálltak a lóról, a kubáni kucsmás már a tornácon ült, és elővette cigarettatárcáját. Miközben rágyújtott, megkínálta a házigazdát is. De az szabadkozott. – Nem dohányzol? – Köszönöm. Nem kell. – Nem óhitűek vagytok? – Nem. Pravoszlávok… Hát ti kicsodák vónátok? – kérdezte mogorván a kozák. – Hogy mink e? Mink a Második Szocialista Hadsereg vörösgárdistái vagyunk. A többiek, miután gyalog szálltak, szintén a tornác felé indultak, kantárszáron vezették a lovakat, és a tornác korlátjához kötötték őket. Egyikük – egy hórihorgas, akinek üstöke úgy csüngött le, akár a ló csimbókja – lába közé akadozó karddal kiment a jószágudvarba. Otthonosan kinyitotta a verécét, egy kissé meghajolva bebújt a hodályajtó szemöldökfája alatt, és szarvánál fogva vonszolt kifelé egy nehéz, faggyúgümős nagy ürüt. – Petricsenko, gyere, segíts! – kiáltotta éles kappanhangon. Egy kurta osztrák köpenyes kis katona futvást futott hozzá. A kozák gazda a szakállát simogatta, és úgy nézett körül, mintha a más udvarán volna. Nem szólt semmit, és csak akkor ment fel a tornácra nagy krákogással, amikor az ürü nyakát átszúrták a karddal, és vékony lábával rugdalózni kezdett a jószág. A gazda nyomában bement a házba a kubáni kucsmás és még két katona, az egyik kínai, a másik kamcsatkai formájú orosz. – Ne búsulj, gazduram! – kiáltott tréfásan a kubáni, mikor átlépték a küszöböt. – Bűvön megfizetünk érte! Nadrágja zsebére ütött, döcögősen elnevette magát, de hirtelen félbeszakította a kacagást, és a gazdasszonyra meresztette szemét. Az asszony összeszorított foggal állt a kemencénél, és ijedt szemmel bámult a kucsmásra. A kubáni az osztrák köpenyeshez fordult, és izgatottan forgó szemmel mondta: – Te, eriggy csak ki egy kicsit evvel a bácsival – mutatott ujjal a házigazdára. – Eriggy csak vele, majd ád szénát a lúnak… Adjál neki, eredj te is. Hallod? Megfizetünk mi busásan! A vörösgárda nem ismeri a rablást. Na eredj mán, gazduram! – A kubáni hangja most ércesen csendült meg. A kozák a kínainak meg a másiknak a kíséretében kiment a házból. Vissza-visszanézett. Alig haladt el a tornácon, az asszony síró hangját hallotta. Berohant a pitvarba, felszakította az ajtót. A könnyű kis kampó egyszerre kiugrott a hurokból. A kubáni könyökén felül megragadta a derék termetű háziasszony meztelen karját, és a sötét szobába ráncigálta. A kozák asszony ellenkezett, a kubáni mellének szegte a karját. A katona át akarta ölelni, hogy felemelje és úgy cipelje be, de ebben a pillanatban feltárult az ajtó. A kozák hosszút lépett, testével takarta el az asszonyt. – Vendégnek jöttél a házamba… – hangja halk, vontatott volt. – Mit bántod azt az asszonyt? Mire való ez… Hagyd békébe! Nem félek én a fegyveredtül. Vidd, ami kell, rabolj, de az asszonyt meg ne merd mocskolni! Nem nyúlhatsz hozzá, csak ha énrajtam keresztülgázolsz… Te meg, Nyurka… – fordult feleségéhez, remegő orrcimpával –, eredj innét Dorofej bácsiékho! Nincs itthun semmi keresnivalód. A kubáni megigazítgatta zubbonyán a szíjat, és görbén mosolygott. – Mérges ember vagy te, gazduram… Mán incselkedni sem szabad… Pedig éngem tréfacsinálónak ismer az egész század… Nem tudod?… Szántszándékkal csináltam… Gondoltam, incselkedek egy cseppet evvel az asszonnyal, de megijedt… Szénát adtál mán? Nincs széna? Hát a szomszédnak van? Fütyörészve kiment, nagyokat suhintott korbácsával. Nemsoká a falu alá ért az egész osztag. Vagy nyolcszáz szuronyt és szablyát számlált. A vörösgárdista csapat a kert alatt ütött tanyát éjszakára. Úgy látszik, az osztagparancsnok nem akart a faluban megszállni, mert nem bízott vegyes fajú, rakoncátlan katonáiban. A 2. Szocialista Hadsereg tyiraszpoli osztaga, amelyet ugyancsak megtépáztak a hajdamakok és az Ukrajnán keresztülmasírozó németek, súlyos harcok közepette tört utat a Donig, és Septuhovka állomáson leszállt a vonatról. Mivel már előtte is németek voltak, az osztag, hogy észak felé, a voronyezsi kormányzóságba vonulhasson, gyalogszerrel vágott át Migulinszkaja határán. A vörösgárdisták az osztagot bőven elárasztó közönséges bűnözők hatására lezüllöttek, és egész úton garázdálkodtak. Az április 17-re virradó éjjel, miután Szetrakov falva alatt ütöttek tanyát éjszakára, a parancsnoki kar minden fenyegetése és tilalma ellenére csapatostul a faluba tódultak, ölték-vágták a birkát, a falu szélén megerőszakoltak két kozák nőt, a téren oktalan lövöldözésbe kezdtek, és megsebesítették egy saját emberüket. Éjjel az őrök leitták magukat (a vonatosztag mindegyik szekerén hoztak szeszt). Ezalatt pedig a faluból lóháton szétküldött három kozák már felriasztotta a környező falvakat. Éjjel még a sötétben felnyergelték lovaikat a kozákok, ellátták magukat mindennel, sebtében osztagokat hevenyésztek a frontharcosokból, öregekből, és a falvakszerte lapuló tisztek és őrmesterek vezetése alatt Szetrakov felé vonultak, bekerítették a vörösgárdista osztagot; a hajlásokban és halmok mögött gyülekeztek. Migulinszkajából, Kologyeznijból, Bogomolovból egy-egy félszázad érkezett az éjszaka folyamán. Felkeltek a felső-csiriek, a napoloviak, a kalinovszkiak, jejszkiek, kologyeznijiak. Az égen hunyófélben volt már a Fiastyúk. Pitymallatkor nagy hajrával rohantak a vörösgárdistákra mindenfelől a lovas kozákok lavinái. A géppuska ropogott egy darabig, aztán elhallgatott, majd hol fellobbant, hol kihunyt a vaktában való rendetlen lövöldözés, lassanként megcsörrentek a kardok: elkezdődött a mészárlás. Egy óra múlva be is fejezték: az osztagból hírmondó sem maradt, több mint kétszáz embert lekaszaboltak vagy agyonlőttek, mintegy ötszázat foglyul ejtettek. Két négylöveges üteg, huszonhat géppuska, ezer puska, hatalmas mennyiségű felszerelés került a kozákok kezébe. Másnap már körzetszerte virultak az utakon, dűlőkön robogó futárok veres zászlai. Méhkasként zsibongtak a sztanyicák, falvak. Megdöntötték a szovjeteket, sebtében atamánokat választottak mindenütt. A kazanszkajai és a vjosenszkajai századok késedelemmel értek Migulinszkaja alá. Április utolsó harmadában a Donyeci Körzet felső járásai külön szakadtak. Önálló körzetet alakítottak, és Felső-Doni Körzetnek nevezték el. Körzeti Központnak Vjosenszkaját választoltak, mert Mihajlovszkaja után, a hozzátartozó falvak nagyságát, népességét tekintve, az egész vidéken ez volt a második sztanyica. A régi falvakból hamarjában új járásokat toldoztak-foldoztak össze. Ekkor alakult meg a sumilinszkajai, karginszkajai, bokovszkajai járás. És a Felső-Doni Körzet, miután elkanyarított magának tizenkét kozák és egy ukrán járást, a központtól elkülönülten élte a maga életét. A Felső-Doni Körzethez került a Donyeci Körzet több járása: a kazanszkajai, a migulinszkajai, a sumilinszkajai, a jelanszkajai, a karginszkajai, a bokovszkajai és a ponomarjovszkajai járás; a Hopjori Körzet néhány kerülete: a bukanovszkajai, a szlascsevszkajai, a fedoszejevszkajai, végül az Uszty-Medvegyicai Körzet két járása: az uszty-hopjorszkajai és a krasznokutszkajai. Egyhangúlag a jelanszkajai Zahar Akimovics Alfjorovot, egy hadi akadémiát végzett tábornokot választottak körzeti atamánná. Alfjorovról azt pletykálták: csakis oldalbordájának, egy erélyes és okos asszonyságnak köszönheti, hogy koldusbotra jutott kozák tisztecskéből tábornokká küzdötte fel magát. Azt is beszélték, hogy az asszony fülön ragadta tehetségtelen férjeurát, és addig nem hagyott békét neki, míg három bukás után negyedszerre mégiscsak le nem tette az akadémiai vizsgát. De ezekben a napokban keveset pletykáltak Alfjorovról, ha beszéltek is egyet-mást. Most más foglalkoztatta az emberek agyát. 22 Az ár csak nemrég kezdett apadni. A veteményeskertek sövénye mellett a réten, csupaszon maradt az iszapos barna föld, karimásan rakódott le a hordalék: az árvízből ülepedett száraz nádtörmelék, gally, sás, avar, hullámverte rőzse. Az elárasztott Don melléki erdő füzei alig észrevehetően kizöldültek, ágaikról apró pamacsokban csüngtek a barkák. A topolyák gallyain már-már kifeslett a rügy, a falu portáinak tőszomszédságában a víz tükréhez hajoltak az árövezte vörösfűz hajtásai. Sárga, bolyhos rügyei – akár a tollatlan kisrucák – le- s felbukva ringatóztak a szélben a hullámok között. Hajnalonként odaúsztak a veteményeskertekhez a táplálékot kereső vadlibák, récék és egyéb vízimadarak. Hajnalonként érces hangú búvármadarak káricáltak az érben. Sőt még délben is lehetett látni, ahogy a Don szélborzongatta széles hátán dajkálva ringatja a hullám a fehér hasú csörgőrécéket. Az idén rengeteg volt a költöző madár. A kozák halászok, valahányszor szárnyas varsájukhoz eveztek sajkájukon – hajnaltájt, amikor a bíborvörös napkelte véresre festi a vizet – hattyúkat is láttak, amelyek valahol az erdővédte folyószakaszon pihentek. Még csudálatosabbnak látszott a falu szemében az újság, amelyet Hrisztonya és Matvej Kasulin apó hozott. Ez a két kozák a kincstári erdőbe szekerezett, hogy kiválasszon egy-egy pár fiatal tölgyet, gazdasági szükségre. Ahogy a sűrűben utat törtek maguknak egy horhosban, egy vadkecskét riasztottak fel bakgidástul. A sárgásbarna, ösztövér anyakecske kiugrott a bogánccsal és tövisbozóttal telenőtt horhosból, néhány másodpercig egy kis dombról bámulta a favágókat, izgatottan topogott finom formájú, vékony lábával – gödölyéje melléje lapult – amikor pedig meghallotta Hrisztonya álmélkodó felkiáltását, uzsgyi, belevetette magát a fiatal tölgyesbe; a két kozák szeme előtt csak egy pillanatra villant meg a fényes, szürkéskék kagylójú köröm meg a teveszőr színű kurta farok. – Hát e mi a csuda? – kérdezte a fejszét elejtve Matvej Kasulin. Hrisztonya teljesen indokolatlan lelkesedéssel akkorát bődült, hogy az egész varázslatosan csendes erdő hallhatta. – Kecske! Vadkecske! Lám, meglátogattak ükigyelméék! De sokat láttunk a Kárpátokban! – Szóval a háború a mi pusztáinkra kergette ütet is, veszők fejét?! Hrisztonyának nem volt mit tenni egyebet: ráhagyta. – Úgy, ahogy mondod. Láttad azt a gidát, apó?… A kutyafáját, de szép kis állat!… Olyan aranyos, akár a gyermek! Hazamenet egész úton a környéken még soha nem látott vadról beszélgettek. A végén Matvej apót elfogta a kétség: – Hátha mégse vadkecske vót? – Kecske vót a! Biz’ isten kecske, nem egyéb! – Lehet… De ha kecske, mér nincs szarva? – Minek neked az a szarv, mi? – Nem arrúl van szó, hogy nekem minek… Csak azt kérdem, ha mán kecskefaj, mér nincs egészen olyan formája? Láttál mán suta kecskét? Na ládd! Lehet, hogy csak vadjuh vagy efféle. – Énnye, énnye, Matvej apó, meghibbantál?! – sértődött meg Hrisztonya. – Eredj el Melehovékho, nézd meg. Az ű Griskájuknak vadkecskelábbúl van a korbácsa. Kíváncsi vagyok, megismered-e vagy sem? Matvej apó csakugyan még azon a napon beállított Melehovékhoz. Griska korbácsának nyele valóban vadkecske lába bőrével volt művésziesen bevonva; még az apró köröm is épségben megmaradt a végén, sőt ugyanolyan művésziesen, rézpatkócskával díszítették. Miska Kosevoj nagyböjt hetének szerdáján jókor reggel kiment szemügyre venni az erdőszélen álló szárnyas varsákat. Még hajnalban indult el hazulról. A föld fázósan összehúzta magát; vékony jégréteg vonta be. A sár keményre fagyott. Miska vattáskabátban, cipőben, fehér botosba eresztett szárú nadrágban mendegélt. Sapkáját tarkójára tolta. Beszívta a fagytól szinte szeszes levegőt, a víz felől szálló nyirkos, édeskés illatot. Vállán hosszú evezőrudat cipelt. Eloldotta a csónakot, sebesen ellendítette magát a rúddal, és állva, nagy erővel feküdt neki az evezésnek. A varsákat mihamar megvizsgálta, az utolsóból kivett egy halat, leeresztette, megigazította a varsa szárnyait, és csendesen arrább evezett, hogy rágyújtson. Most pirkadt a hajnal. Keleten a derengő sárgászöld égre mintha vérsugár szökkent volna a látóhatár pereme alól. A sugár szétolvadt, arany- és rozsdabarna legyezőként terült a látóhatár fölé. Miska egy búvármadár lomha röptét figyelte, és rágyújtott. A kis füstfelhő a bokrok gallyába akadva félregomolygott és a semmibe oszlott. Megint megnézte a fogást; három kis kecsege, egy nyolcfontos tőponty, egész csomó kis fehér keszeg volt a zsákmány. „Egy részét el kell adni. A bandzsi Lukeska majd megveszi. Aszalt körtére cserélem; így majd tud kompótot főzni anyám.” Cigarettázva a kikötő felé evezett. A veteményeskertek sövényénél, ahol ki szokta kötni a csónakot, egy ember ült. „Ki ez?” – gondolta Miska, és az evezővel ügyesen kormányozva, jó erősen meghajtotta a csónakot. A sövény tövében Filkó gubbasztott guggolva. Újságpapírból sodort óriási cigarettát szipákolt. Szúrós fényű kis menyétszeme álmosan, hervadtan csillogott, orcáját füstszürke tors borította. – Hát te mit keresel itt? – kiáltott rá Miska. Kiáltása kerek labdaként, csengőn gurult végig a vízen. – Gyere errébb! – Halászol tán, vagy mi?! – Minek énnekem a hal?! Filkó recsegőt köhintett, köpött egyet, és kelletlenül felállt. A nem rászabott, lötyögős köpeny úgy csüngött rajta, mint a kaftán a dinnyeföldi madárijesztőn. A konya karimájú sapka eltakarta füle hegyes porcogóját. Nemrég jelent meg a faluban a vörösgárdista „züllött” hírével nyomában. A kozákok váltig faggatták, hol bujkált a leszerelés után, de Filkó kitérően felelt a veszélyes kérdésekre; nesze semmi, fogd meg jól! De Ivan Alekszejevicsnek és Miska Kosevojnak bevallotta, hogy négy hónapot gyűrt le Ukrajnában egy vörösgárdista osztagban. Egyszer hajdamákok fogságába esett, de megszökött. Sziverszhez került, őgyelgett vele egy darabig Rosztov körül, aztán hazajött gyógyulni és megerősödni. Filkó levette sapkáját, megsimogatta tüskés, apró haját: körülnézett, odament a csónakhoz, és rekedten azt súgta: – Nagy baj van… Nagyon nagy baj… Hagyd abba a halászást! Mert addig-addig halászgatunk, míg minden egyébről megfeledkezünk…. – Na, mi újság? Ki vele! Miska megszorította Filkó csontos kis kezét halnyálkától büdös markával, és melegen elmosolyodott. Régi barátság fűzte össze őket. – Migulinszkaja alatt tegnap szétverték a vörösgárdát. Megkezdődött a csihé-puhé… Csak úgy porzik a hátuk! – Mék gárdát verték szét? Hunnét került Migulinszkaja alá? – Keresztülvonultak a járáson, a kozákok meg rajtukütöttek… Özön foglyot hajtottak Karginba! Ott mán garázdálkodik a hadbíróság. Mingyán mozgósítás lesz nálunk. Meglásd, reggel félreverik a harangot. Kosevoj kikötötte a csónakot, tarisznyájába rázta a halat, és evezőjével méregetve a hosszú öleket, elindult hazafelé. Filkó, mint a kiscsikó, mellette tipegett, néha előrefutott, össze-összefogta a köpeny szárnyát, és szélesen harangozott a karjával. – Nekem Ivan Alekszejevics mondta. Csak az imént váltott föl: ügyeletes voltam. A malom egész éccaka dohogott, sok az őrlenivaló. Ő meg magától a gazdától hallotta. Szergej Platonovicsho valami tisztféle nyargalt ide Vjoskiból. – Most mit csináljunk? – Miska arcán zavar suhant végig. A háború alatt megférfiasodott, megfakult egy kissé. Oldalról Filkóra pillantott, és újból megkérdezte: – Most mit csináljunk? – El kell szelelni a faluból. – De hová? – Kamenszkajába. – Hisz ott kozákok vannak. – Akkor balrább. – Hová? – Oblivibe. – De hogy jutunk oda? – Ha akarsz: odajutsz! Ha nem: maradj, az ördög vigyen el! – ripakodott rá dühösen Filkó. – „Hogy jutunk oda, hová menjünk?” Hát én honnan tudjam?! Ha szorul a kapca, magadtul is megtanálod, hun kell átcsúszni! Kiszimatolod valahogy. – Csak ne olyan szilajon, mer a szilaj csikót nyereg alá törik ám! Ivan mit szól hozzá? – Amíg a te Ivanodat kimoccantja az ember a helyéből… – Ne lármázz… Ide pislog az a menyecske. Óvatosan a fiatal kozák asszonyra sandítottak, a Hazug Avgyejics menyére, aki éppen a teheneket hajtotta kifelé az udvarról. Miska mindjárt az első keresztútnál visszafordult. – Hová mégy? – csodálkozott Filkó. – Megyek, kiveszem a varsákat – dörmögte Kosevoj, és hátra sem fordult. – Minek az? – Csak nem engedem elkallódni? – Szóval mégis kereket oldunk? – derült fel Filkó. Miska az evezővel integetett neki, és már messziről kiáltott vissza: – Eriggy lvan Alekszejevicshe. Hazaviszem a varsákat, oszt én is rögtön oda megyek. Ivan Alekszejevics már idejében értesítette a közelebb lakó kozákokat. Fiacskája elszaladt Melehovékhoz, elhívta Grigorijt. Hrisztonya magától toppant be, mintha megszimatolta volna a bajt. Nemsokára benyitott Kosevoj is, és megkezdődött a tanakodás. Mindnyájan egyszerre, hadarva beszéltek, percről percre várták a riasztó harangkongást. – Rögtön takarodni kell innét! Azonnal szedni kell a sátorfánkat! – heveskedett Filkó izgatottan. – Csak azt szeretném tudni, mi a fenének kéne elszelelni? – kérdezte Hrisztonya. – Hogyhogy minek? Nyakunkon a mozgósítás. Azt hiszed, te megúszod? – Nem megyek, és kész! – Majd visznek. – Nem hagyom magam. Nem vagyok én bornyú, akit kötőféken vezethetnek! Ivan Alekszejevics kiküldte kancsal feleségét a házból, és dühösen azt dörmögte: – Megfognak és visznek… Filkónak igaza van. De hová menjünk? Ez a bökkenő! – Én már mondtam neki – sóhajtott Miska Kosevoj. – Kik vagytok tik nékem? Azt hiszitek, nem tudok meglenni nélkületek? Majd megyek magam! Nem kellenek nekem ilyen nyuszoriak! „Hogy, mér, minek?”… Bánom is én, csípjenek nyakon, oszt ültessenek hűvösre benneteket mint bolsevikokat… Nem babra megy a játék, hékás!… Nem olyan időket élünk!… Mindent megesz itt a fene mahónap! Grigorij Melehov elmerülten, csendesen füstölögve forgatta ujja közt a falból kirántott rozsdás szeget, és hidegen félbeszakította Filkót: – Csak ne csatorálj! A te helyzeted más: se kutyád, se macskád, fogod magad, oszt odábbállsz. De nekünk jól meg kell gondolni! Nekem feleségem, két gyermekem van… Több puskaport szagoltam, mint te! – Hirtelen megbőszült, fekete szeme félelmesen villogott, kivicsorította sűrű, agyar formájú fogát. – Te könnyen jártathatod a pofád. Filkó vótál, az is maradtál. Annál a zubbonynál nincs egyebed semmid… – Énnye, de kitátottad a szád! Fitogtatod a tiszti rangod? Ne ordíts! Köpök a fejedre! – rikácsolta Filkó. Sündisznópofácskája belefehéredett a méregbe, keskenyre húzott dühös szeme szúrósan, vadul forgott, még a füstszínű tors is mintha hullámozni kezdett volna. Grigorij rajta töltötte ki bosszúságát megzavart nyugalmáért, azért az izgalomért, amelyet akkor élt át, amikor meghallotta Ivan Alekszejevicstől, hogy vörösgárdista osztagok behatoltak a körzetbe. Filkó kiabálása végképp kihozta sodrából. Felugrott, mint akit darázs csípett meg. A kis széken izgő-mozgó Filkó elé dobbant. Alig tudta féken tartani ütésre viszkető tenyerét. – Fogd be a pofád, szarházi! Mit parancsolgatsz itt nékünk? Eredj a fenébe, ki tart vissza! Tisztulj innét, ne rontsd itt a levegőt! Na-na, csak járjon a szád, odasózok egyet útravalónak. – Hagyd mán abba, Grigorij! Mire való ez?! – avatkozott bele Kosevoj, és elhárította Grigorij öklét Filkó fintorgó orrocskája elől. – Hagyjuk a fenébe ezt a kozák virtust… Restellhetnéd magad, Melehov! Nem sül ki a szemed?! Szégyen-gyalázat! Filkó felállt. Félszegen köhécselve az ajtóhoz ment. A küszöbről azonban nem bírta megállni: visszafordult, és még egy fájó fullánkot szúrt a kajánul mosolygó Grigorijba: – Ez szógált a veresgárdába!… Hisz ez zsandár! Bezzeg mink ízekre téptük vóna az ilyeneket! Grigorij nem bírta türtőztetni dühét, kituszkolta Filkót a pitvarba, Filkó gacsosra taposott katonacsizmája kérgére hágva, baljós hangon fenyegette: – Eredj, eredj, mert kiráncigálom a lábadat! – Énnye, mire való mán ez? Akár a taknyos kölykök! Ivan Alekszejevics rosszallóan megcsóválta fejét, és barátságtalanul Grigorijra sandított. Miska némán harapdálta ajkát. Nyilván a kikívánkozó kemény szavakat nyelte vissza. – Minek akar minden lében kanál lenni? Minek pattog annyira? – mentegetőzött Grigorij. De csak restelkedett. Hrisztonya megértően nézett rá. Tekintetére egyszerű gyermeki mosoly ömlött el Grigorij arcán. – Hajszál híján eltángáltam!… Pedig mi van rajta ütnivaló?… Egyet odacserdítek neki, oszt csak egy folt marad utána! – Mit csináljunk? Valamit tenni kell! Ivan Alekszejevics nagyon kényelmetlenül érezte magát, amikor a kérdező Miska Kosevoj rászegezte figyelmes tekintetét, és vontatottan azt felelte: – Hát szó, ami szó, Mihajil… Grigorijnak félig-meddig igaza van; nem olyan könnyű az: kapom-fogom magam, oszt mán repülök is. Mi családos emberek vagyunk… Na várj, várj! – sietett elébevágni Miska, mikor észrevette türelmetlen mozdulatát. – Lehet, hogy semmi sem lesz az egészbül… Hunnét tudhatnánk? Szetrakov alatt mán szétverték azt az osztagot, a többi meg nem is üti ide az orrát… Várjunk még egy cseppet. Később majd meglátjuk. Feleségem, gyermekem van. Lerongyolódtak, lisztünk sincs… Hát hogy kapkodhatnám össze a betyárbútort, vághatnék neki a világnak? Éhkoppon maradnak… Miska bosszúsan mozgatta szemöldökét, és a ház földjére szegezte tekintetét. – Nem akartok jönni? – Én azt mondom; várjunk még vele. Elmenni sose késő… Hát tik hogy gondoljátok, Grigorij Pantyelev, Hrisztonya? – Várjunk egy kicsit… – felelte Hrisztonya. Grigorij egészen felélénkült, hogy támogatást kapott Ivan Alekszejevicstől és Hrisztonyától. – Hát persze. Én is ezt vallom. Emiatt vesztem össze Filkóval is. Nem úgy van a: hólyag, oszt fújjuk fel… Meg kell azt gondolni … Latra kell tenni, azt mondom… Gon-gon-gon-gon! – szakadt ki a toronyból a félrevert harang zúgása, és elöntötte az utcákat, a teret, a közöket. A megáradt víz barna felszínén, a szikkadatlan krétafokokon, mint a mennydörgés dübörgött végig a harangkongás, az erdőben lencseszemnyi apró foszlányokra szakadt, és nyögve elhalt. Aztán még egyszer megkondult a harang, de most már szakadatlanul és izgatottan zúgta: Gon-gon-gon-gon! – Na, hínak mán! – Hrisztonya sűrűt pislogott. – Mingyán ülök is csónakba. Átevezek a túlsó partra. Be az erdőbe! Üthetik bottal a nyomom! – Hát mink? – Kosevoj lomhán, öregesen állt fel. – Nem megyünk azonnal – felelte mindnyájuk helyett Grigorij. Kosevoj rántott még egyet szemöldökén, és félrelökte homlokáról göndör tincsekből fonódott nehéz, aranyszőke üstökét. – Na, Isten áldjon benneteket… Úgy látszik, a mi útjaink elválnak! Ivan Alekszejevics bocsánatkérően mosolygott: – Fiatal vagy még, Misatka! Szilaj… Azt hiszed, nem tanálkoznak többet a mi útjaink. Pedig ta-nál-koz-nak! Biztos lehetsz benne! Kosevoj búcsút vett tőlük és elment. Az udvaron átvágva, a szomszédos szérű felé tartott. Filkó az árokparton kucorgott. Mintha tudta volna, hogy Miska erre jön. Felállt jöttére. – Na, mi az? – kérdezte. – Nem hajlandók jönni. – Én mán régen tudtam. Tutyimutyiak… Griska kivált… Kapcabetyár az a te komád, hallod! Esztendőbe eccer szereti magamagát is. Megbántott a disznó! Henceg, hogy erősebb… Nem vót nálam a csavarvágóm, különben agyoncsaptam vóna… – mondta gyenge hangján. Miska mellette lépkedett. Filkó égnek álló tüskés sörtehajára nézett, és azt gondolta magában: „Hátha ő ütött volna agyon téged, te kis menyét!” Gyorsan haladtak. A harang minden kondulása úgy csapta meg őket, mint a korbácsütés. – Gyere mihozzánk. Viszünk egy kis elemózsiát, oszt illa berek! Gyalogszerrel, a lovam itthun hagyom. Te semmit sem hozol? – Mindenem rajtam van – mosolygott kaszrán Filkó. – Nincs palotám, birtokra sem tettem szert… A félhavi béremet még nem kaptam meg, no de hadd tollasodjon az a pókhasú Szergej Platonovics. Táncra perdül örömében, hogy nem követeltem a tartozást. Abbahagyták a harangozást. Most már semmi sem törte meg az álmos reggeli csendet, mely még nem rázta le magáról a szendert. Az útfélen tyúkok kapirgáltak a pernyében, a sövény mellett zsenge zöld legelőn hízott borjak őgyelegtek. Miska hátrapillantott: a kozákok már siettek a piactérre. Némelyik most lépett ki az udvarból, mentében gombolta be a kabátját vagy katonamundérját. A téren lóhátas kozák robogott át. Az iskola előtt tolongott a nép, fehérlettek a fej kendők, szoknyák, sűrűén sötétlett a kozákok fekete háta. Egy vödrös asszony megállt, mert nem akart előttük átmenni az úton. – Mentek vagy nem? Mert akkor én megyek el előttetek! – mondta dühösen. Miska köszönt neki. Az asszony mosolygósat pillantott rá a szétívelő szemöldöke alól. – Minden kozák a piacra tart. Hát tik hová-merre? Te mér nem mégy oda, Mihajla? – Otthun van egy kis dógom. Eljutottak a közig. A szeglettől már látni lehetett Miska házának tetejét, a szélhimbálta seregélydúcot meg a mellé kötött száraz meggyfaágat. A dombon gyengén salapált a szélmalom; a vitorla vázán, mint a condra, fityegett a szélszaggatta vászon. A csúcsos tetőn zörögve csapkolódott a bádoglemez. A nap nem valami fényesen, de melegen sütött. A Don felől friss szellő fújt. A sarkon – az óhitűforma Arhip Bogatirjov, egy magas aggastyán udvarán, aki valamikor a gárdatüzér-ezredben szolgált – az asszonyok sárgafölddel mázolták és fehérre meszelték a nagy kerek házat, hogy szép legyen húsvétra. Egyikük ganés agyagot dagasztott a lábával. Magasra fogott szoknyával körbe-körbe járt, de alig bírta emelgetni telt ikrájú fehér lábát. A bőrén vörös csík húzódott: a harisnyakötő nyoma. Ujja hegyével tartotta a felemelt szoknyát. A rongyból csinált, térd fölé húzott harisnyakötő feszesen vágódott bele a húsába. Az asszony nagyon hiú lehetett, mert kendőbe bugyolálta arcát, pedig még alacsonyan állt a nap. A másik két fiatal menyecske – mind a kettő Arhip menye – felkapaszkodott a létrán a takarosan fedett, egyenesre ütögetett háztetőig, és meszelt. A rostból kötött meszelő le s fel járt könyékig felgyűrt ruhájú kezükben. Szemükig húzták a kendőt, mert fehér mészcseppek hulltak arcukra. Az asszonyok harmonikus, jól összeszokott hangon danolgattak. Az idősebb meny, az özvegy Marja, aki nyíltan átjárt Miska Kosevojhoz, egy szeplős, de takaros kozák asszony, gyújtott rá erőben és öblös zengzetességben férfiakéval vetekedő, faluszerte híres, mély hangján: Mennyit szenved a harctéren… A többiek is belevágtak, és vele együtt három szálon, művészien fonogatták ezt a kesergő, naivan panaszos asszonynótát: Az én drága kedvesem, Maga tölti meg az ágyút, Énrám gondol szüntelen. Miska és Filkó a sövény mellett haladt, hallgatta az éneket, amelybe a rét felől szálló harsány csődörnyerítés hasított bele. Jött egy levél fekete pecséttel: Elesett a kedvesem, Jaj, elesett, elesett a rózsám, Bokor alatt fekszik véresen. Marja hátrapillantott, és keszkenő alól kivillanó meleg szürke szemével nézett az elhaladó Miskára. Elmosolyodott, hogy fényesre derült, fehér foltokkal telepettyezett arca, szerelmes mély hangján kanyargatta tovább: Szőke haját, göndör haját Szél tépdesi-zilálja, Barna szemét, csillagszemét Hollómadár kivájja. Miska – mint mindig, ha asszonyfélével érintkezett – nyájasan mosolygott rá. – Gyűrd feljebb azt a szoknyát, mert így semmit se látni a kerítésen keresztül! – szólt oda Pelagejának, a gazda lányának, aki az agyagot dagasztotta. – Ha akarod, úgyis megláthatod – felelte Pelageja hunyorogva. Marja csípőre tett kézzel a létrán állt. – Merre jártál, gyöngyvirágom? – kérdezte elnyújtva, de előbb jól szétnézett. – Halászni… – Ne csavarogj messzire, mingyán bemegyünk a csűrbe… heverészni egy kicsit. – Ott az ipád, te szemérmetlen! Marja csettintett egyet a nyelvével, elkacagta magát, és meghintette Miskát a bemártott meszelővel. A legény kabátjára, sapkájára bőven hulltak a fehér cseppek. – Akkor legalább Filkót add kőcsön. Segítsen rendbe tenni a házat! – kiáltott utána a fiatalabb meny, és mosolyra villant egyenletes, cukorfehér foga. Marja mondott valamit halkan, mire az asszonyokból kirobbant a kacagás. – Parázna dög! – Filkó összevonta szemöldökét, meggyorsította lépteit, de Miska vágyakozó, gyöngéd mosollyal helyreigazította: – Nem parázna, csak vidám! Ha elmegyek, itt marad a szeretőm! „Isten veled, kedves rózsám!” – dalolta, amikor belépett a kisajtón. 23 Kosevoj távozása után egy ideig némán üldögéltek a kozákok. A falu felett riadtan repkedett a félrevert harang kongása, belérezgett az ablaküveg. Ivan Alekszejevics kitekintett rajta. A szín mállós reggeli árnyékot vetett a földre. A gyep gyapja őszesen csillogott a harmatözönben. Az ég az üvegen át is tágasan, mélykéken ragyogott. Ivan Alekszejevics a gubancos kobakját lógató Hrisztonyára nézett. – Lehet, hogy ennyibe marad a dolog. A migulinszkajaiak szétverték űket, többet nem merik ideütni az orrukat… – Nem? Ugyan! – rándult meg Grigorij egész testében. – Ha egyszer elkezdték, jó lesz vigyázni!… Nahát akkor megyünk a piacra? Ivan Alekszejevics a sapkájáért nyúlt. – Mondjátok, fiúk – kérdezte, hogy eloszlassa kételyeit –, nem rozsdásodtunk be csakugyan? Ez a Miska, ha szilaj is, de azért talpraesett legény… Derekasan ránk pirított. Egyik sem felelt neki. Némán léptek ki a házból, és indultak a piactér felé. Ivan Alekszejevics elgondolkozva lépegetett. Lába alá nézett. Emésztette, megtagadta önmagát, nem úgy cselekedett, ahogy a lelkiismerete diktálta. Az igazság Filkó és Kosevoj oldalán volt. El kellett volna menni, nem pedig itt tétovázni. Az a mentegetőzés, amellyel gondolatban áltatta magát, üresen kongott, az értelem belülről felharsanó, gúnyos hangja bomlasztotta, mint a ló patája a pocsolya vékony jégkérgét. A legelső csetepatéban átpártolni a bolsevikokhoz – ez volt az egyetlen, amit Ivan Alekszejevics szilárdan eltökélt. Ez az elhatározás teljesen megérett benne, mialatt a piac felé haladtak, de sem Grigorijnak, sem Hrisztonyának nem szólt róla, mert homályosan sejtette, hogy azoknak lelkét most másvalami foglalkoztatja, és tudata mélyén már félt tőlük. Együtt, hármasban vetették el Filkó javaslatát, családjukra hivatkozva megtagadták a menekülést, holott mindnyájan tudták, hogy a családra hivatkozás csak gyenge kifogás, és azzal nem lehet menteni semmit. Most mind a három külön-külön, a maga módján, kényelmetlenül érezte magát társai előtt, mintha szégyenletes, galád tettet követett volna el. Némán haladtak; a Melehov-ház előtt Ivan Alekszejevics már nem bírta tovább a csömörletes némaságot. – Mi tűrés-tagadás – mondotta önmagát meg a másik kettőt dorgálva –, a frontról bolsevikoknak jöttünk haza, most meg úgy lapulunk, mint dinnye a fűben! Aki akar, harcoljon értünk, mink pedig a szoknya mellett maradunk… – Én már eleget verekedtem, kóstoljon bele más is! – mondta elfordulva Grigorij. – Mit művelnek ezek?… Zsiványkodnak! Hát mér vóna kötelességünk véllek tartani? Miféle veresgárda ez?! Asszonyokat erőszakoltak meg, elrabolták a más jószágát. Jól ki kell nyitni a szemét az embernek. A vak minden szegletbe beleüti magát. – Magad szemével láttad, Hrisztan? – kérdezte elkeseredetten Ivan Alekszejevics. – Azt mondják az emberek. – Ahá… az emberek… – Jól van! Elég legyen mán! Még meghallja valaki. A piacon dúsan virítottak a kozák sapkák, nadrágsávok, csak itt-ott feketéllett egy-egy bozontos fekete kucsma, mint valami kis sziget. Idegyűlt az egész falu. Asszony nem volt egy sem. Csupa öregember meg frontharcos kozák vagy fiatalabb férfi. Elöl botjukra támaszkodva a legvénebbek álltak, a tiszteletbeli bírák, az egyházközségi tanács tagjai, az iskolaszéki tagok meg a kurátor. Grigorij végignézett a tömegen, apja őszbe vegyült fekete szakállát kereste. Az öreg Melehov nászura: Miron Grigorjevics mellett állt. Előttük kitüntetésekkel teletűzdelt parádés szürke egyenruhában Grisaka apó támaszkodott bütykös botjára. A nászuramék mellett pirosan, mosolygósan, mint az alma, állt a Hazug Avgyejics, Matvej Kasulin, Arhip Bogatirjov és Cucli Atyopin, akinek szintén kozák sapka díszelgett a fején; távolabb félkör alakú sűrű léckerítésként sorakoztak az ismerősök: a szakállas Jegor Szinyilin, Patkós Jakov, Andrej Kasulin, Nyikolaj Kosevoj, a langaléta Borscsov, Anyikuska, Martyin Samil, Gromov, a gémlábú molnár, Jakov Kolovejgyin, Merkulov, Fedot Bodovszkov, Ivan Tomilin, Jepifan Makszajev, Zahar Koroljov, Antyip, a Hazug Avgyejics fia, egy pisze orrú, alacsony kozákocska. Grigorij a téren átmentében a kör ellenkező oldalán pillantotta meg bátyját, Petrót. Inge tele volt aggatva a György-keresztek narancssárga-fekete szalagocskáival. A félkarú Aljosa Samillal egymásra vigyorogtak. Tőle balra villogott Mityka Korsunov zöld szeme. Éppen rágyújtott Prohor Zikov cigarettájáról. Prohor segített neki: borjúszemét kidüllesztve, cuppogó ajakkal szította a cigaretta tüzét. Hátul fiatal kozákok tolongtak; a kör közepén az ingó-bingó asztalkánál – amely mind a négy lábával belesüppedt a szikkadatlan, engedelmes földbe – ült Nazar, a községi Forradalmi Bizottság elnöke. Mellette – kezével az asztal lapjára támaszkodva – állt egy hadnagy, kokárdás, khakiszínű sapkában, vállpántos mentében, keskeny khaki lovaglónadrágban. Grigorij nem ismerte. A Forradalmi Bizottság elnöke zavartan dünnyögött neki valamit. A hadnagy kissé meghajolt, az elnök szakállához billentette nagy szétálló fülét, úgy hallgatta. A piac halk zümmögéssel telt meg, akár a méhkaptár. A kozákok tereferéltek, tréfálkoztak, de mindnyájuk arcán feszült várakozás ült. – Kezdjük mán! Mire várunk? Majdnem mind együtt vagyunk! – kiáltotta valaki fiatalosan. Nem bírta már a várakozást. A tiszt fesztelenül felegyenesedett, levette sapkáját, és közvetlen hangon, mintha családi körben beszélne, megszólalt: – Bátyámuraim és frontharcos kozák testvéreim! Hallottátok, mi történt Szetrakov falvában? – Ki fia-bornya e? Hová valósi? – dörmögte Hrisztonya. – Vjosenszkajai, a Csornaja Recska határába valósi, Szoldatovnak híják vagy ilyesformán… – felelte valaki. – Szetrakovba – folytatta a hadnagy – a minap bevonult egy vörösgárdista osztag. A németek elfoglalták Ukrajnát, és elhatoltak a Doni Sereg Körzetéig, visszavetették a vörösöket a vasút mellől. Így azok a migulinszkajai határon vágtak át. Elfoglalták a falut, egymás után rabolták el a kozákok jószágait, megerőszakolták asszonyaikat, törvénytelen letartóztatásokat hajtottak végre és így tovább… Mikor a környező falvak népe tudomást szerzett a történtekről, a kozákok fegyverrel a kezükben támadták meg a rablókat. Az osztag felerészét kiirtották, másik felét foglyul ejtették. A migulinszkajaiak gazdag zsákmányra tettek szert. Migulinszkaja és Kazanszkaja lerázta nyakáról a bolsevik uralom jármát. A kozákok apraja-nagyja a csendes Don védelmére kelt. Vjosenszkajában szétkergették a Forradalmi Bizottságot, községi atamánt választottak, a falvak javarészben szintén. Az öregek a hadnagy beszédének ennél a pontjánál halkan, higgadtan felzúgtak. – Mindenütt osztagok alakultak. A frontharcosokból nektek is osztagot kell szerveznetek, hogy megvédjétek a járást a rablófosztogató vad hordák újabb rajtaütése ellen. Vissza kell állítanunk a magunk kozák kormányzatát! Nekünk nem kell a vörös uralom, mert csakis züllöttséget, romlást hoz és nem szabadságot! Hisz nem engedhetjük meg, hogy a muzsikok megbecstelenítsék feleségeinket, húgainkat, hogy csúfot űzzenek a mi pravoszláv hitünkből, beszennyezzék szent templomainkat, elrabolják jószágainkat, vagyonunkat… így van, bátyámuraim? A piacon csak úgy mennydörgött az egyhangú „úgy van!” kiáltás. A hadnagy elkezdett olvasni egy hektográfon sokszorosított kiáltványt. Az elnök elosont az asztal mellől: ottfelejtett valami iratot. A tömeg szót sem ejtett, figyelmesen hallgatott. Hátul unottan beszélgettek a frontharcosok. Mihelyt a tiszt hozzáfogott az olvasáshoz, Grigorij kikászolódott a tömegből. Hazafelé menet ráérősen ballagott Visszarion atya háza szöglete felé. Miron Grigorjevics észrevette veje távozását, és oldalba könyékelte Pantyelej Prokofjevicset. – Odanézz: kereket oldott a kisebbik fiad! Pantyelej Prokofjevics kibicegett a körből, kérőn és parancsoló!! kiáltott utána: – Grigorij! Grigorij oldalt fordult, de nem nézett hátra. – Gyere vissza, fiacskám! – Minek mégy el? Gyere vissza! – zúdultak fel a hangok, és az arcok sorfala Grigorij felé fordult. – Ez is megérdemelte a tiszti rangot! – Kár úgy fintorgatni az órod! – Egy bandába vót véllek! – Ű is ivott egy kozák vért! – Veres zsivány! Grigorij jól hallotta ezeket a kifakadásokat. Összeszorított fogakkal hallgatta, nyilván küszködött magával; úgy tetszett, hogy még csak egy pillanat – és elindul, vissza se néz többet. Pantyelej Prokofjevics és Petro megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Grigorij meglódult, és lesütött szemmel elindult, vissza a tömegbe. Az öregek istenigazában nekiveselkedtek a dolognak; bámulatos gyorsasággal nyomban atamánná választották Miron Grigorjevics Korsunovot. Fehér arcának minden szeplőpettye beleszürkült, mikor kilépett középre, és a régi atamán kezéből átvette az atamáni hatalom jelképét, a rézfejű atamánbotot. Eddig még sohasem viselte ezt a tisztséget. Míg a választás tartott, szabadkozott, ki akart bújni alóla, mondván, hogy nem szolgált ő rá erre a nagy tisztességre, a betűvetés sem kenyere, de a vének egymás szavába vágva unszolták: – Vedd el ezt a botot! Ne csökönyösködj, Grigorics! – Te vagy az első gazda a faluba. – Nem pocsékolod el a falu vagyonát! – Vigyázz, el ne idd a falu porcióját, mint Szemjon! – De, de… elissza ez! – Van mit elhajtani helyébe a portájárúl. – Megnyúzzuk, akár a birkát! A hirtelen választás meg az egész ostromállapot annyira rendkívüli volt, hogy Miron Grigorjevics különösebb rimánkodás nélkül vállalta az atamánságot. Most nem úgy választottak, mint azelőtt. Rendszerint kijött a járási atamán, összehívták a tekintélyesebbeket, jelölteket állítottak; most meg nagy sebbel-lobbal, minden ceremónia nélkül csinálták: „Aki Korsunovra szavaz, álljon jobbra!” Az egész tömeg jobbra tódult, csak Zinovij, a csizmadia maradt a helyén egyedül, árván, mint égett tuskó a réten. Orrolt Korsunovra. A verejtékező Miron Grigorjevicsnek egy szempillantás alatt markába nyomták az atamánbotot, és távolabb is, meg közvetlenül a fülénél, felharsant az üdvrivalgás: – Áldomást rá! – Mindenki rád szavazott! – Ezt le kell öblíteni! – Hintázzátok meg az új atamánt! De a hadnagy félbeszakította a rivalgást, és ügyesen a kérdések ésszerű megoldására irányította a gyűlés figyelmét. Felvetette az osztagparancsnokok megválasztásának kérdését. Bizonyára hallott már Vjosenszkajában Grigorijról. Hízelegve fordult feléje, és hogy a falunak is hízelegjen, azt ajánlotta: – Kívánatos volna, hogy tiszt legyen a parancsnok! Akkor sikeresebben folyik a dolog, ha harcra kerül sor, veszteség is kevesebb lesz. A ti falutokban meg annyi a hős, mint égen a csillag. Én persze nem kényszeríthetem rátok akaratomat, bajtársak, de a magam részéről Melehov zászlóst ajánlom. – Méket? – Kettő is van! A tiszt szeme végigsiklott a tömegen, aztán Grigorij hátul látszó, lehajtott fején állapodott meg. – Grigorij Melehovot! – kiáltotta a hadnagy mosolyogva. Mit szóltok hozzá, bajtársak? – Isten éltesse! – Kérem alázattal, nekünk jó! – Grigorij Pantyelejevics! Derék legény! – Lépj középre! Gyere mán elő! – Látni akarnak az öregek! Grigorijt addig taszigálták hátulról, amíg vérvörös arccal kilépett a kör közepére, és úgy nézegetett körül, mint az üldözött vad. – Vezesd a mi fiainkat! – koppantott egyet botjával Matvej Kasulin, és széles lendülettel keresztet vetett. – Vezessed, irányítsad űket, de úgy, hogy egy csapatba megmaradjanak, akár a libák a jó gúnár csapatjába. Ahogy az vigyáz a maga fajtájára, ója ragadozó állattúl is, embertűl is, hát te is úgy ügyelj ezekre! Szógálj még vagy négy keresztet a mejjedre, adja a jó Isten! – Derék fiad van, Pantyelej Prokofjevics! – Arany feje van! Eszes a kutyaházi! – Sánta ördög! Áldomást rá, legalább négy akóval! – Hahahaha!… Le-öb-lít-jük! – Bátyámuraim! Csendesebben! Jó volna talán, ha két-három névsort szerkesztenénk, mellőznénk mindenféle önkéntességet. Önkéntesek vagy jelentkeznek, vagy nem…. – Három évfolyamot! – Ötöt! – Önkénteseket kell verbuválni! – Eriggy magad, ki tart vissza? A hadnagyhoz, aki éppen valamit tárgyalt az új atamánnal, odalépett négy felvégi vén. Egyikük – alacsony, fogatlan vénember, utcai gúnynevén Bögyörő – arról volt híres, hogy egész életében örökké perelt. Olyan sűrűn járt a bíróságra, hogy egyetlen fehér kancája nagyszerűen megtanulta az odavezető utat. Ha a gazdája ittasan belevetette magát kasfarba, és nagyot rikkantott sípoló kappanhangján: „A bíróságra!” – a kanca magától elindult a város felé vivő úton. Bögyörő kis sapkáját levéve lépett oda a hadnagyhoz. A többi vén megállt mellette. Egyikük, Geraszim Boldirev, a módos gazda volt, akit mindenki tisztelt. Bögyörő, mivel sok egyéb kitűnő tulajdonságán kívül ékesszólásával is kivált, elsőnek szólította meg a hadnagyot: – Tekintetes uram! – Mit óhajtanak, bátyámuraim? – kérdezte a hadnagy; nyájasan feléjük hajolt, és odatartotta húsos cimpájú nagy fülét. – Tekintetes uram, úgy látszik, nem sokat hallhatott a mi falunkról, mer lám, kit jelölt ki parancsnoknak. Mink, öregek, megfellebbezzük a maga határozatát, mert jogunk van rá. Mink visszautasítjuk! – Mit, kit utasítanak vissza? Mi a baj? – Az, hogy nem bízhatunk benne, ha eccer ű maga is a veresgárdába szógált, parancsnok vót ott is. Csak két hónapja jött haza, de csak azért, mer megsebesült. A hadnagy elpirult. A füle mintha megduzzadt volna a beléje tódult vértől. – Lehetetlen! Nem hallottam róla!… Erről nekem senki sem szólt egy szót sem… – Való a: bolsevik vót – erősítgette Geraszim Boldirev. – Nem bízunk benne! – El kell csapni! Lám, mit mondanak a fiatalok? „Mingyán az első csatába elárul bennünket!” – azt mondják. – Bátyámuraim! – kiáltotta a hadnagy lábujjhegyre emelkedve; a frontharcosokat ravaszul mellőzve, az öregekhez fordult. – Bátyámuraim! Grigorij Melehov zászlóst választottuk osztagparancsnokká. De vajon nem ütközik-e ez valami akadályba? Az imént közölték velem, hogy a télen maga Melehov is a vörösgárdában volt. Vajon rábízhatjátok-e tehát fiaitokat, unokáitokat? És ti, frontharcos bajtársak, vajon nyugodt lélekkel követnétek-e az ilyen osztagparancsnokot? A kozákok megrökönyödve hallgattak. Aztán hirtelen óriásira dagadt a lárma. Az egyes kiáltások, rikoltások miatt nem lehetett érteni egy szót sem. Mikor jól kióbégatták magukat, lecsillapodtak. A gubancos szemöldökű öreg Bogatirjov lépett ki a kör közepére. A gyülekezet előtt levette sapkáját, és körülnézett. – Úgy gondolom evvel a buta eszemmel: nem kéne Grigorij Pantyelejevicsre bízni ezt a tisztséget. Bűn terheli az ű lelkét. Hallottunk mink mindent. Elébb szógáljon rá a bizalomra, vezekelje le a bűnét, ótán majd meglássuk. Vitéz harcos… tudjuk… De a napocskát is eltakarja a felleg, úgy, hogy nem lehet látni. Mink se látjuk az ű érdemét, mert a bolsevik szógálat eltakarja a szemünk elől! – Legyen közlegény! – vetette közbe hevesen a fiatal Andrej Kasulin. – Csődörösnek megfelel! – Petro Melehov legyen a parancsnok! – Jól beválasztottunk! Kit vettünk a nyakunkba?! – Nincs is rá szükségem! Kelletek a fenének, de nekem nem! – kiáltotta Grigorij hátulról, és belevörösödött a nagy izgalomba. Legyintett egyet. – Magam sem vállalom! – ismételte. – Hátam közepe sem kíván benneteket! – Nadrágja mély zsebébe süllyesztette öklét, és meggörnyedve, gémléptekkel vonult hazafelé. Gúnyos szóözön ömlött utána: – Nana, csak ne olyan hegyesen! – Büdös kölyök! Hogy felrántotta azt a kampós ormányát! – Hahaha! – Lám, mire viszi a török vére! – Nem fogja lenyelni, ne féljetek! Az első vonalba is megmondta a magáét a tiszteknek! Hát még itt!… – Gyere vissza! – Hahaha! – Bilincset rá! phü! Hinnye, az áldóját! – Mér csak acsarkodtok rá? Bíróság elé vele! Lassan-lassan csillapodtak le. Valaki meglökött valakit a vita hevében, valakinek betörték az orrát, hogy csak úgy csurgott a vére. Egy fiatal kozák váratlanul jókora gümővel lett gazdagabb: a szeme alá kapott egyet. Az általános megnyugvás után hozzáfogtak megválasztani a szakaszparancsnokot. Petro Melehovra esett a választás. Bíborvörös lett a büszkeségtől. De a hadnagy csak ekkor ütközött bele az előrelátatlan nagy akadályba, akár a tüzes paripa a túl magas korlátba: az önkéntesek jelentkezésére került volna sor, de önkéntes nem akadt. A frontharcosok eddig is tartózkodóan szemlélték a történteket. Haboztak, nem akartak jelentkezni, tréfával szerették volna elütni a dolgot. – Mi az, Anyikej, hát te nem jelentkezel? – Fiatal vagyok még én ahho… Lám, bajszom sem ütközik… – Ne tréfálj! Csúfot akarsz űzni belőlünk? – üvöltött rá, bele a fülébe, az öreg Kasulin. Anyikej csak legyintett, akár a döngicsélő szúnyogra: – Eriggy, írasd be a magad Andrjuskáját. – Mán beírattam! – Prohor Zikov! – kiáltották az asztal mellől. Zahar Koroljov, Anyikuska és még néhányan csipkelődni kezdtek a tüzérrel. – Majd fűzfából faragunk néked ágyút! – Tökkel tőtöd meg. Kartács helyett meg jó lesz a kolompér! Tréfaszó, nevetgélés közben iratkozott be hatvan kozák. Utolsónak Hrisztonya jelentkezett. Odalépett az asztalhoz, és közben-közben szünetet tartva mondta: – Firkantsd oda az én nevem is. De előre megmondom, hogy én verekedni nem fogok. – Hát akkor minek jelentkezel? – kérdezte bosszúsan a hadnagy. – Szétnézek, hadnagy úr, szétnézek egy kicsit a világba. – Írjátok be – vont vállat a hadnagy. Délfelé járt az idő, amikor szétszéledtek a piacról. Úgy határoztak, hogy mindjárt másnap indulnak a migulinszkajai kozákok megsegítésére. Másnap azonban a hatvan önkéntes közül csak vagy negyven gyűlt össze. Petro nyalkán kiöltözött, magas csizma, köpeny volt rajta. Megszemlélte a kozákokat. Sokuk vállán újonnan felvarrt pánt kéklett a régi ezredszámokkal, némelyik vállpánt nélküli mundérban feszített. A nyergeken – mind a nyeregtáskában, mind az oldalzsákban – tábori málha duzzadozott: elemózsia, fehérnemű meg töltény, amit még a frontról hoztak tartaléknak. Puskája nem mindenkinek volt, de hideg fegyvere legtöbbjüknek. Asszonyok, lányok, gyermekek, öregek gyűltek a térre, hogy búcsúztassák a hadbavonulókat. Petro pihent lovát táncoltatva sorakoztatta félszázadát, szemügyre vette a különféle színű lovakat, a különféle viseletű lovasokat: ki köpenyt, ki mundért, ki meg esőköpenyt vett magára eső ellen. „Indulj!”-t vezényelt. A kis osztag felkaptatott a hegyre. A kozákok mogorván néztek vissza a falura, a hátulsó sorban búcsúlövés pukkant. A dombtetőn Petro felhúzta kesztyűjét, szétsimogatta szalmasárga bajuszát. Megfordította lovát, úgyhogy a csődör szaporán táncoló lábbal oldalvást haladt. Petro bal kezével tartotta sapkáját, hogy le ne fújja a szél, és mosolyogva kiáltotta: – Szá-á-á-zad! Vigyázz!… Ügetés! A kozákok felemelkedtek a nyeregben, meglóbálták korbácsukat, és a lovak ügetni kezdtek. A szél arcukba vágott, cibálta a lovak farkát, sörényét, esőt ígért. Megeredt a tréfa, a beszélgetés. Hrisztonya alatt megbotlott a széles szügyű fekete csődör. Gazdája végigvágott rajta egy karikásnak is beillő korbáccsal. A csődör kényesen meggörbítette nyakát, sebesvágtába csapott át, és kiszökkent a sorból. A vidám hangulat egészen Karginszkajáig tartott. Abban a szilárd meggyőződésben haladtak, hogy nem lesz itt semmiféle háború, hogy a migulinszkajai dolog nem egyéb, mint a bolsevikok véletlen behatolása kozák területre. 24 Karginszkajába estenden érkeztek meg. A városban már nem volt egy szál frontharcos sem: mind elment Migulinszkajába. Petro „lóról!”-t vezényelt osztagának a téren, Levocskin kereskedő üzlete előtt, ő maga pedig elment a járási atamán lakására. Hatalmas termetű, olajbarna arcú tiszt fogadta. Kaukázusi szíjjal övezett, vállpánt nélküli, hosszú, bő inget, fehér gyapjúharisnyába eresztett, oldalsávos bugyogós kozák nadrágot viselt. Vékony ajka szögletében pipa lógott. Szikrázó barna szemével sunyin, alulról kancsalgott. A lépcsőn állva pöfékelt, és nézte a közeledő Petrót. Egész tömör alakja, az ing alatt, a mellén és karján dudorodó vaskemény izomhalmok elárulták, hogy nem közönséges erő szunnyad bennük. – Maga a járási atamán? A tiszt kifújt egy hatalmas füstfelleget kajla bajusza alól. – Igen. Én vagyok a járási atamán – zengte bariton hangja. – Kihez van szerencsém? Petro megmondta a nevét. Az atamán kezet fogott vele, és kissé meghajtotta a fejét. – Fjodor Dmitrijevics Lihovidov. A Guszino-Lihovidovszk falvából származó Fjodor Lihovidov egészen rendkívüli ember volt. Hadapródiskolán tanult. Amikor elvégezte, hosszú időre eltűnt. Néhány év múlva hirtelen-váratlan betoppant a faluba. Felsőbb hatóságok engedélyével önkénteseket kezdett toborozni a tényleges időt leszolgált kozákokból. A mostani kargini járás területén összeverbuvált egy századra való, mindenre elszánt kalandort, és Perzsiába vezette őket. Egy évet töltött ott osztagával. Ők alkották a sah személyi testőrségét. A perzsa forradalom napjaiban ő is futott a sahhal, igyekezett menteni az irháját. Miután elvesztette osztagát, ugyanilyen hirtelen megint Karginban termett. Elhozta a kozákok egy részét, három telivér arabs mént – mind a három a sah istállójából való versenyló volt –, hozott dús zsákmányt is: drága szőnyegeket, rendkívül ritka ékszereket, pazarnál pazarabb színű selyemkelméket. Álló hónapig lődörgött elébb-hátrább, jó sok perzsa aranyat szélnek eresztett bugyogója zsebéből. Faluról falura nyargalászott legszebb, vékony lábú, hófehér ménjén, amelyik olyan kecsesen hordta a fejét, akár a hattyú, felrúgtatott vele Levocskin boltja lépcsőjén anélkül, hogy leszállt volna a nyeregből, vett egyet-mást, fizetett, és kilovagolt a szemközti ajtón. Fjodor Lihovidov ugyanolyan váratlanul kámforrá vált, ahogy érkezett. Vele együtt tűnt el elválhatatlan kísérője: Pantyeljuska, a legénye, egy guszinói kozák, aki gyönyörűen tudott táncolni. Nyoma veszett a három ménnek és mindennek, amit csak Lihovidov Perzsiából hozott. Fél év múlva Albániában bukkant fel. Onnan, Durazzóból érkeztek Karginba, az ismerősök címére, az Albánia kék hegyi panorámáit ábrázoló, furcsa pecsétű levelezőlapok. Azután Olaszországba ruccant át. Majd keresztül-kasul utazta a Balkánt, megfordult Romániában, Nyugat-Európában. Hajszál híján Spanyolhonba is átrepítette a nagy lendület. A titokzatosság köde lengte körül Fjodor Dmitrijevics alakját. A legváltozatosabb mendemondák, találgatások jártak faluról falura vele kapcsolatban. Csak egyet tudtak róla biztosan: bizalmas viszonyban van cári körökkel. Pityerben nagykutyákkal tartott ismeretséget. Tekintélyes tagja volt az Orosz Népi Szövetségnek, de arról, hogy milyen küldetést teljesített külföldön – fogalma sem volt senkinek. Fjodor Lihovidov külföldről visszatérte után Penzában telepedett meg, az ottani főkományzó mellett dolgozott. Karginban az ismerősök látták a fényképét, utána sokáig csóválták a fejüket, és zavartan csettintgettek a nyelvükkel. „Hm, hm!” – „De felvitte Isten a dógát ennek a Fjodor Dmitrijevicsnek!” – „Milyen nagy urakkal komázik!” Mert a fényképen Fjodor Dmitrijevics éppen a hintajába szálló kormányzóné karját tartja: olajbarna szerb arcán, kampós orra körül mosoly játszadozik. Maga a kormányzóné nyájasan mosolyog rá, mint a rokonára, a széles hátú kocsis előrenyújtott kezében alig bírja tartani a gyeplőt, a lovak már majd elrepülnek, és türelmetlenül harapdálják a zablát. Fjodor Dmitrijevics gálánsan emeli bozontos kucsmájához egyik kezét, a másikkal meg, akár a csészét, tartja a kormányzóné kis könyökét. Néhány évig hírét sem hallották. Csak 1917 végén bukkant fel ismét Karginban. Úgy berendezkedett, mintha sokáig ott akarna maradni. Elhozta a feleségét, valami ukrán vagy lengyel nőt, meg a gyermekét is. A térre néző kis négyszobás házban telepedett meg. Valamiféle terveket forgatott a fejében egész télen át, de senki sem tudta, mit. Ősztől tavaszig (hej, pedig szigorú tél volt; nem olyan, amilyen a Don vidékén lenni szokott!) tárva-nyitva álltak az amúgy is csak egyszeres ablakok. Edzette családját, magát – a kozákok nagy ámulatára. 1918 tavaszán a vörösgárdisták szetrakovi mészárlása után megtették atamánnak. Ekkor bontakozott ki teljes nagyságában Fjodor Lihovidov hatalmas tehetsége. A járás olyan kemény kézbe került, hogy egy hét múlva még az öregek is csóválták a fejüket. Megtanította kesztyűbe dudálni a kozákokat, de úgy, hogy a járási gyűlésen elmondott beszéde után (Lihovidov jól beszélt; a természet nemcsak erővel, hanem ésszel is bőven felruházta) úgy bömböltek a vének, akár a bikagulya: „Éljen a Tekintetes úr!”, „Kérjük alázatosan!”, „Úgy van!” Az új atamán vasmarokkal fogta a gyeplőt. Alig jutott el Karginszkajába a Szetrakov alatti csata híre, másnap már teljes létszámban odairányította a járás minden frontharcosát. A bevándoroltak (akik a járás lakosságának harmadát alkották) kezdetben nem nagyon akartak menni, a katonák – lelkes bolsevikok tiltakoztak, de Lihovidov a gyűlésen nem engedett a követeléséből; az öregek aláírták azt a Lihovidov-féle javaslatot, melynek értelmében ki kell telepíteni minden „muzsikot”, aki nem vesz részt a Don védelmében. És másnap a katonákkal megrakott szekerek tucatja harmonika- és nótaszóval vonult Napolov meg Csernyeckaja ukrán falu felé. A bevándoroltak közül csak néhány fiatal katona pártolt át a vörösgárdistákhoz. Vaszilij Sztorozsenko vezette őket, aki annak idején az 1. géppuskás ezredben szolgált. Az atamán már járásáról megismerte Petróban a közlegényből lett tisztet. Nem is tessékelte Petrót a szobába, és a jóindulatú familiaritás árnyalatával mondotta: – Nem, kedves öcsém, nincs nektek semmi keresnivalótok Migulinszkajában. Nélkületek is elboldogulunk: tegnap este kaptuk a sürgönyt. Menjetek csak haza, várjátok a parancsot. Hanem jobban meg kell ám abajgatni azokat a kozákokat! Akkora falu, és csak negyven harcost állított ki?! Cibáljátok meg az üstökét annak a sok gazfickónak! Hisz az ő bőrükre megy a játék! Na, Isten áldjon. Minden jókat. Bement a házba. Meglepő könnyedséggel vitte hatalmas testét, bár kissé csoszogott egyszerű csizmája talpával. Petro a térre, a kozákok felé irányította lépteit. Csak úgy záporoztak rá a kérdések: – Na, mi van? – Hogy s mint? – Megyünk-e Migulinszkaja ellen? Petro nem is titkolta örömét: – Haza! Nélkülünk is elbántak véllek! – mondta mosolyogva. A kozákok is elmosolyodtak és csoportosan indultak a kerítés mellé kötött lovakhoz. Hrisztonya még fel is lélegzett, mintha nagy kő esett volna le a szívéről, és Tomilin vállára csapott: – Szóval megyünk haza, mozsaras cimborám! – Az asszonyok mán úgy is eleget búsultak utánunk. – Mingyán indulunk! Meghányták-vetették a dolgot, elhatározták, hogy nem hálnak meg itt, hanem azonnal indulnak. Karginszkajába csak ímmel-ámmal vonultak, ritkán csaptak át ügetésbe, de bezzeg onnan teljes erővel, lóhalálában nyargaltak hazafelé. Hellyel-közzel sebesvágtára szorították a paripákat. A paták alatt tompán dübörgőn az aszályban kérgesre keményedett föld. Valahol a Donon, a távoli dombtetőkön túl lila villám cikázott. Éjfélkor érkeztek haza. A hegyről lefelé ereszkedve Anyikuska durrantott egyet osztrák puskájával. Sortűz ropogott rá. Jelezték, hogy jönnek hazafelé. Feleletül faluszerte ugatni kezdtek a kutyák. Mikor megérezte, hogy közel az otthon, remegve, rekedten felnyerített egy paripa. A faluban szétszéledtek, ki erre, ki arra. Martyin Samil megkönnyebbülten dünnyögte, mikor búcsút vett Petrótól: – Jól kiverekedtük magunkat! így van e jól! Petro elmosolyodott a sötétben, és a maguk portája felé lovagolt. Pantyelej Prokofjevics ment ki rendbe tenni a csődört. Lenyergelte, bevezette az istállóba. Petróval együtt indult befelé a házba. – Elhalasztották? – Öhöm. – Na, hála legyen az Istennek! Bár soha életembe ne hallanék többet rúlla! Darja forró testtel kelt fel az ágyból. Vacsorát készített az urának. A nagyházból gatyaszárban jött ki Grigorij. Fekete szőrös mellét vakargatva, gúnyosan mosolygott bátyjára. – Na, hát legyűrtétek őket? – Most éppen a zőccségleves maradékát gyűröm lefelé. – Csak rajta! A levest, azt mihamarabb legyűrjük, kivált ha én is nekidűlök, oszt segítek enni! Húsvétig csakugyan hírét sem hallották a háborúnak, de nagyszombaton gyorsfutár nyargalt Tatarszkba Vjosenszkajából. Tajtékzó paripáját Korsunovék kapujánál hagyta, és kardjával csörömpölve futott fel a tornác lépcsőjén. – Mi az újság? – fogadta Miron Grigorjevics a küszöbön. – Az atamánt keresem. – Mink vónánk. – Azonnal szereljék fel a kozákokat. Podtyolkov a miguljnszkajai járáson keresztül jön a veresgárdával. Itt a parancs. – És a levéllel együtt kifordította sapkája izzadt bélését. Grisaka apó kijött a beszélgetésre. Pápaszem-jármot tett az orrára. Az udvarról befutott Mityka. A körzeti atamán parancsát együtt olvasták el. A futár a faragott korlátnak dőlt, ruhája ujjával szétmázolta szélbarnította arcán a porcsíkokat. Húsvét első napján – miután a böjt véget ért, és jóllaktak húsfélével – kivonultak a falubeli kozákok. Afjorov tábornok parancsa szigorú volt: a kozák rendből való kitaszítással fenyegette az engedetleneket. Ezért aztán nem negyven ember vonult Podtyolkov ellen, mint első ízben, hanem száznyolc. Öregek is voltak köztük, akik égtek a vágytól, hogy tengelyt akasszanak a vörösökkel. Fiastul bevonult a fagyos orrú Matvej Kasulin. Cingár gebén feszített az első sorban a Hazug Avgyejics, aki egész úton a maga csudálatos mesés kalandjaival szórakoztatta a kozákokat; ott lovagolt az öreg Makszajev és még néhány deres szakállú… A fiatalok ímmel-ámmal indultak hadba, de az öregekben csak úgy buzgott a harcvágy. Grigorij Melehov esőköpenye kámzsáját sapkájára vetve, a hátúlsó sorban lovagolt. A sötét hártyával bevont égből eső szitált. A pompás zöld fűvel takart sztyepp felett felhők gomolyogtak. Magasan, közvetlenül a felhők hasa alatt, sas vitorlázott. Ritkán csapott egyet-egyet a szárnyával. Szétterjesztette. Elkapta vele a szelet. Mikor a légáramlat fellendítette, oldalt dőlve repült kelet felé. Barna színben játszó tollazata tompán csillant meg. Egyre távolodott, kisebbedett gyönyörű alakja. A puszta nedvesen zöldellt. Csak itt-ott vált ki fekete körökben a tavalyi üröm, vöröslött az ó sóslórom kórója, a dombláncolaton szürkéskéken csillogtak a strázsahalmok. Amikor a kozákok a hegyről Karginszkajába ereszkedtek, egy kozák sihederrel találkoztak, aki ökröket hajtott a legelőre. Meg-megcsúszott mezítelen lába. Nagyokat csápolt ostorával. Mikor észrevette a lovasokat, megállt, figyelmesen nézegette őket meg a sárral telefröcskölt, felkötött farkú lovakat. – Hová valósi vagy? – kérdezte tőle Ivan Tomilin. – Karginszkajába – felelte élénken a suhanc, és rámosolygott Tomilinre a fejére borított kabát alól. – Elmentek mán az emberek a falutokbúl? – El. A veresgárdát mentek kiverni. Nem vóna egy cigarettára való dohánya, bácsi? – Dohány kell? – Grigorij kissé megfékezte a lovát. A süvölvény kozák odalépett hozzá. Felgyűrt bugyogós nadrágja nedves volt, oldalsávja bíborvörösen ragyogott. A kamasz bátran nézett Grigorij arcába. Grigorij elővette zsebéből a dohányzacskót, odaadta a legénykének, aki könnyed, tenoros hangon mondotta: – Itt mingyán, mihelyt elkezdenek lefelé ereszkedni… meglátják a hullákat. Tennap veres foglyokat hajtottak Vjosenszkajába a mi kozákjaink, oszt itt sorba leterítették űket… Én a jószágokat őriztem, ott ni, a Homokos kurgán mellett, onnét láttam, hogy kaszabolták a vereseket. Borzasztó vót! Ahogy a kozákok elkezdték suhogtatni a kardot, a foglyok elbődültek, mint az állat, futásnak eredtek… Később odamentem, láttam: az egyiknek a vállát hasították le; sűrűn lihegett, látni lehetett, hogy ver a szíve a mejjébe, pedig már csupa vér vót, a mája meg kék, kék… Iszonyú! – ismételte, és magában csodálkozott rajta, hogy a kozákok nem ijednek meg attól, amit mond. Legalábbis ezt állapította meg, mikor sorra nézte Grigorij, Hrisztonya és Tomilin közömbös, hideg arcát. Miután rágyújtott, megsimogatta Grigorij csődörének nedves nyakát. – Köszönöm szépen – mondta, és visszaszaladt ökreihez. Az útfélen a tavaszi árvíz mosta sekély árokban, agyaggal gyéren beszórva feküdtek a vörösgárdisták hullái. Kilátszott egy ólomkékre szederjesedett barna arc. Az ajkon alvadt vér. Kék vattás nadrágszárból meztelen, fekete láb nyúlt ki. – Undorodnék eltakarítani őket!… Csürhebanda! – suttogta tompán Hrisztonya. Hirtelen végigvágott a korbáccsal csődörén. Grigorij elébe kerülve nyargalt le a dombról. – Na, mán doni fődön is láttunk vért – mosolyodott el Tomilin. Arcán görcs rándult végig. 25 Buncsuk osztagában a tatarszki Makszimka Grjaznov volt az irányzó. Lovát még a Kutyepov-féle osztaggal vívott csatában elveszítette. Attól fogva ivott, mint a kefekötő, és belehabarodott a kártyába. Mikor kilőtték alóla a csődört – azt a pirókot, amelyiknek a gerincén ezüst csík húzódott végig – Makszimka hátán cipelte a nyerget vagy négy versztárnyira, de belátta, hogy így nem menekülhet ép bőrrel az ádázul üldöző önkéntesek elől, letépte a dús díszű szügyellőt, fogta a zabolát és – önkényesen távozott a harcból. Rosztovban jelentkezett, hamarosan elhuszonegyezett egy ezüst kardot. Ezt egy kapitánytól zsákmányolta, akit ő hasított ketté. Eljátszotta a megmaradt lószerszámot, buggyos nadrágját, sevrócsizmáját, és gatyaszárban állított be Buncsuk osztagához. Buncsuk ruhát adott rá, lelkére beszélt. Talán meg is javult volna Makszimka, de a Rosztov előterében kirobbant harcban egy golyó fejbe kólintotta. És mintha sohasem lett volna a világon Grjaznov vjosenszkajai kozák, aki hírhedt lókötő volt hajdanában, és megátalkodott iszákos lett az utóbbi időben. Buncsuk megnézte, hogyan torzította el a haláltusa Makszimka testét, és gondosan letörölte a géppuska csövéről a Makszimka lékes fejéből ráfröccsent vért. Rögtön vissza kellett vonulni. Buncsuk maga vonszolta a géppuskát. Makszimka hát a fűbe harapott; a forró földön is mindjobban kihűlt a teste, pedig a nappal süttette barna bőrű, meztelen hátát. (Az inget még kínjában, haláltusájában fejére rántotta.) A vörösgárdista szakasz – csupa olyan katonákból állt, akik a török frontról tértek vissza – mindjárt az első keresztutcánál megvetette a lábát. Egy félig szétmállott téli kucsmát viselő, de elöl kopaszodó katona segített Buncsuknak felállítani a géppuskát, a többiek meg valami barikádfélét hevenyésztek a kis utcán keresztbe. – Most toljátok ide a pofátokat! – kiáltotta egy szakállas, és végignézett a látóhatárnak a kis domb mögött húzódó közeli félkörén. – Majd megpermetezzük űket egy kicsit! – Csak törjed, Szamara! – kiáltották egy markos legénynek, aki deszkalapokat tépett ki a kerítésből. – Ahol vannak, ni! Erre tartanak! – kiáltotta a kopasz, miután felkapaszkodtak egy szeszraktár tetejére. Anna Buncsuk mellé hasalt. A vörösgárdisták sűrűn feküdtek a hevenyészett torlasz mögé. Ekkor jobbra a szomszédos közön végig, mint fogolycsapat a mezsgyében, tíz vörösgárdista iramlott sebesen a sarokház fala mögé. – Nyargalnak! Tüzeljetek! Az útkereszteződés egy pillanat alatt néma lett és kihalt. Egy perc múlva lovas kozák robogott ki a sarok mögül. Nyomában hatalmas porfelhő kavargott. Sapkáján fehér pántlika. Karabélyát oldalához szorítja. Akkora erővel rántotta meg a csődört, hogy a ló hátsó lábára guggolt. Buncsuk már csak pisztollyal tudott rálőni. A kozák a ló nyakára bukott, és a sörényhez tapadva száguldott visszafelé. A katonák tétován tébláboltak a géppuska körül, kettejük a kerítés mellett szökdelve futott, csak a kapuknál vetették hasra magukat. Látni lehetett rajtuk, hogy rögtön megtántorodnak, és futásnak erednek. A végsőkig feszült hallgatás, a zavart pillantás nem ígért elszánt kitartást… Abból pedig, ami ezután következett, csak egy mozzanat vésődött élesen, tapinthatóan Buncsuk emlékezetébe. Anna, tarkójára tolt kötésével, arcsápasztó izgalmában felismerhetetlenül, tépázottan, zilálva pattant fel. Puskáját súlyba tette, körülnézett, rámutatott arra a házra, amely mögött eltűnt a kozák, és felismerhetetlen, szaggatott hangon üvöltötte: „Utánam!” – és bizonytalan, botladozó futásnak eredt. Buncsuk kissé felemelkedett. Száját alig hallható kiáltás torzította el. Kikapta a puskát a legközelebb álló katona kezéből, és Anna után rohant. Lábában borzalmas remegést érzett. Fuldoklott. Belefeketedett a nagy, tehetetlen erőlködésbe, hogy visszahívja, addig kiabáljon neki, míg meg nem fordul. Maga mögött néhány ember zihálását hallotta, aki nyomában dobogott. Egész lényével valami jóvátehetetlent, borzalmasat sejtett, valami szörnyű végső fordulat közelségét érezte. Ebben a pillanatban már tisztában volt azzal, hogy a lány hőstette sem képes magával ragadni a többieket, hogy ez a cselekedet – értelmetlen, oktalan, kudarcra kárhoztatott cselekedet. A szeglettől nem messzire beleütközött a szemközt robogó kozákokba. A fehérek puskájából darabos sortűz durrant. Golyósüvítés! Anna panaszosat sikít, mint a kisnyúl. Előrenyújtott karral, őrülten forgó szemmel földre rogy. Buncsuk nem látta, hogyan fordultak vissza a kozákok, nem látta, hogy tizennyolc géppuskás hogyan hajszolta a kozákokat, mert mégis harci lángra lobbantotta őket Anna kirohanása. Csak Anna, egyedül Anna volt a szeme előtt; ott vergődött a lábánál. Zsibbadt kézzel fordította oldalt, hogy felvegye, elcipelje valahová. De mikor megpillantotta a bal oldalából bugyogó vért, a seb körül csapzottan fityegő kék blúzcafatokat – tudta, hogy a sebet robbanólövedék ütötte, tudta, hogy Anna menthetetlen. Ilja már a halált látta zavarosan üvegesedő szemében. Valaki arrább lökte, Annát a legközelebbi udvarba cipelték; egy szín eresze alá, a hűvösre fektették. A kopasz katona vattacsomókat dugott a sebbe, aztán elhajította, mikor megduzzadtak, megfeketedtek a vértől. Buncsuk megemberelte magát: kigombolta Anna blúza gallérját, letépte magáról az alsóinget. A gyolcs rongygalacsinokat a sebhez nyomkodva észrevette, hogyan bugyborékol a vér, amint a nyíláson kiereszti a levegőt; látta, milyen kéken fehérlett Anna arca, hogy rángatózott kínjában fekete szája. Ajka levegő után kapkodott, tüdeje zihált, kétfelől nyomult belé a levegő: a szájon és a seben keresztül is. Buncsuk szétmarcangolta rajta az ingét, és szégyen nélkül meztelenre vetkőztette testét, melyet a halál verejtéke vert ki. A sebet valahogy betömték tamponnal. Néhány perc múlva Anna eszméletre tért. Beesett szeme pöffedt, fekete karikából tekintett Iljára, aztán eltakarta a remegő pilla. – Vizet! Melegem van! – kiáltotta, elkezdett hánykolódni, és sírva fakadt. – Élni akarok! Iljaaaa!… Drágám!… Ááá! Buncsuk Anna lángoló arcára tapasztotta megduzzadt ajkát, egy kancsóból vizet öntött a mellére. A víz színültig töltötte a kulcscsont fölötti mélyedést, de egy pillanat alatt felszikkadt. Halálos tűz emésztette Annát. Akárhányszor öntött a mellére vizet Buncsuk, Anna mindannyiszor hánykolódni kezdett, és ki akarta tépni magát Buncsuk karjai közül. – Melegem van!… Égek! Elgyöngülve, kissé lehűlve, tisztán mondta: – Ilja, minek ez? Látod, milyen egyszerű az egész… Furcsa ember vagy te!… Roppant egyszerű… Ilja… Drágám… Mondd meg valahogy anyámnak… – Félig kinyitotta szemét, amit úgy összehúzott előbb, mint mikor nevetni szokott. Igyekezett leküzdeni a fájdalmat és az iszonyatot, de most már alig érthetően folytatta, mintha fojtogatná valami. – Eleinte… lökést, perzselést éreztem… Most már mindenem ég… Érzem… meghalok… – Összeráncolta homlokát, mikor meglátta Buncsuk keserű, tagadó legyintését. – Ugyan… hagyjad! Nehéz… Jajj, de nehéz lélegzeni! Szünetenként, sűrűn és sokat beszélt, mintha igyekezett volna elmondani mindent, ami nyomta a lelkét. Buncsuk iszonyú rémülettel vette észre, hogy Anna arca világosodik, mind áttetszőbbé válik, és egyre sárgul a halántéka. Tekintete a test mellett bénán heverő kézre tévedt. Észrevette, hogy a körmöt, akár az érő kökényt, liláskék árnyalat vonja be. – Vizet… A mellemre!… Melegem van! Buncsuk a házba rohant vízért. Mire visszatért, már nem hallotta Anna hörgését a szín eresze alatt. Az alacsony nap megvilágította utoljára görcsösen megvonagló száját, a sebre tapasztott, még meleg keze fejét, amely olyan sárga volt, mintha viaszból öntötték volna. Buncsuk lassan összenyomta a vállát, kissé felemelte. Egy pillanatra ránézett kihegyesedett orrára, az orra tövénél megsötétült apró szemölcspettyekre, a szétívelő fekete szemöldök alatt elkapta a szűkülő pupillák tört tekintetét. Anna tehetetlenül hátranyaklott, feje mind lejjebb hanyatlott, vékony, lányos nyakán a kék érben utolsót lüktetett a vér. Buncsuk a félig lehunyt szemhéjra tapasztotta ajkát. – Szívem! Ánya! – tört fel belőle az életbe visszahívó kiáltás. Felegyenesedett, hirtelen sarkon fordult. Természetellenesen, mereven csípőjére szorított karral elindult. 26 Ezekben a napokban mintha tífuszos ájulatban élt volna. Járt-kelt, csinált is valamit, evett, aludt, de szinte félálomban, bódult és bamba tunyasággal végzett mindent. Duzzadt, kába szemével bárgyún bámult a körülötte terpeszkedő világra, nem ismerte meg az ismerősöket, csak rájuk meredt, mint aki felöntött a garatra, vagy mint aki csak az imént épült fel valami senyvesztő bajból. Anna halála napja óta ideiglenesen megbénultak érzékszervei. Semmit sem kívánt, semmit sem gondolt. – Egyél, Buncsuk! – kínálták bajtársai. És ő evett. Lomhán, vontatottan mozgatta állkapcsát, és tompán meredt egy bizonyos pontra. Állandóan szemmel tartották; szóba került, hogy kórházba kellene küldeni. – Beteg vagy? – kérdezte tőle másnap az egyik géppuskás. – Nem. – Hát? Búsulsz? – Nem! – Gyúccsunk rá! Annát mán úgyse lehet feltámasztani! Kár úgy emészteni magad! Ha eljött az alvás ideje, azt mondták neki: – Feküdj le! Ideje mán aludni! És lefeküdt. Négy napot töltött el a valóságtól való ideiglenes elszakadásnak ebben az állapotában. Ötödnap Krivoslikov jött vele szembe az utcán. Megragadta Buncsuk kabátja ujját. – No, csakhogy megvagy! Téged kereslek! – Krivoslikov nem tudott arról, ami Buncsukkal történt, barátságosan megveregette a vállát, és izgatottan elmosolyodott – Mér vagy ilyen furcsa? Becsíptél? Hallottad mán, hogy expedíciót küldenek az északi körzetekbe? Ötös bizottságot választottak. Fjodor vezeti. Csakis az északi kozákságba van minden bizodalmunk. Másképp befellegzett! Nagy baj van! Jössz? Agitátorok is kellenének. Jössz? – Megyek – felelte kurtán Buncsuk. – Akkor jó. Hónap indulunk! Gyere el Orlov bácsiho, vélle szoktunk jósoltatni. Buncsuk a legteljesebb lelki ziláltság állapotában készülődött az indulásra, és másnap, május elsején az expedícióval együtt ő is útnak eredt. Ez idő tájt a doni szovjetkormány számára szemmel láthatóan fenyegetően alakult a helyzet. Ukrajnából mind előbbre nyomultak a megszálló német csapatok, az alsó-doni járásokat és kerületeket pedig teljesen elöntötte az ellenforradalmi lázadás árja. Popov a téli táborok vidékén csatangolt, onnan fenyegette Novocserkasszkot. A szovjetek április végén Rosztovban összeült területi kongresszusát több ízben félbeszakították, mert a felkelő cserkasszkiak néhányszor megközelítették Rosztovot, és elfoglalták a külvárosokat. Csak északon, a hopjori és uszty-medvegyicai körzetben pislákolt még a forradalom tüze. Ennek melege felé vonzódott önkéntelenül is Podtyolkov. Sőt a többiek is, akik már nem tudtak bízni az alsó-doni kozákság támogatásában. A mozgósítás kudarcba fulladt, és Podtyolkov, akit nemrég választottak meg a doni Népbiztosok Tanácsa elnökévé, Lagutyin kezdeményezésére elhatározta, északra húzódik, hogy ott mozgósítson két-három frontharcos ezredet, és a németek meg az alsó-doni ellenforradalom ellen vesse be őket. Megalakították a mozgósítási ötös bizottságot, amelynek élén Podtyolkov állt. Április 29-én a kincstárból kivettek tízmillió rubelt – aranyban és Miklós-bankókban – a mozgósítás szükségleteire; túlnyomórészt a volt kamenszkajai helyőrség kozákjaiból sebtében összeverbuváltak egy osztagot a pénzesláda őrzésére; összeszedtek néhány kozák származású agitátort, és az expedíció május elsején a német repülőgépek tüzében elindult Kamenszkaja felé. A vágányok zsúfolásig tele voltak az Ukrajnából visszavonuló vörösgárdisták szerelvényeivel. A felkelő kozákok egymás után robbantották fel a hidakat, siklatták ki a vonatokat. A Novocserkasszk-Kamenszkaja vasútvonal felett minden reggel megjelentek a német repülőgépek, köröztek, mint egy héjacsalád, mélyrepülésbe ereszkedtek, és kurtán ropogni kezdtek a géppuskák. A vagonokból kitódultak a vörösgárdisták; szaggatottan durrogtak a lövések, az állomások fölött a szénsalak szaga egybevegyült a háború, a pusztulás kesernyés bűzével. A repülőgépek már mérhetetlen magasba emelkedtek, de a lövészek még sokáig ürítgették a tölténytárakat, és a szerelvény mellett járkáló katonák csizmája bokáig süppedt az üres hüvelyek tengerébe. Csupa hüvely borította a homokot, akár az aranyszínű tölgylevél a völgyet novemberben. Mérhetetlen pusztulást látott az ember mindenütt: a töltés lejtőjén elégett és szétzúzott vagonok üszkös maradványai hányódtak. A távírópóznákon vakítóan fehérlettek a tépett dróttal körülkunkorodott porcelánok. Sok ház romokban hevert, a védőfalakat az egész vonal mentén mintha óriási orkán seper te volna el… Az expedíció öt napig próbált áttörni Millerovo bányában. Hatodnap Podtyolkov összehívta kocsijába a bizottsági tagokat. – Így nem megyünk semmire! Hagyjunk itt minden retyerutyát, és menjünk szekéren. – Meggárgyultál?! – kiáltotta a megrökönyödött Lagutyin. Amíg szekéren eldöcögünk Uszty-Medvegyicáig, a fehérek hatszor kitapossák a belünket. – Kicsit messze esik – vakarta a fületövét Mrihin is. Krivoslikov, aki csak az imént érte utol az expedíciót, kifakult paszományos köpenyébe burkolózott. Láz rázta. A kinintől zúgott a füle, feje majd szétrobbant a fájdalomtól. Nem vett részt a tanakodásban. Összegörnyedten gunnyasztott egy cukroszsákon, és szemére fátylat vont a láz. – Mi az, Krivoslikov, leragadt a nyelved? – kérdezte szárazon Podtyolkov. Fel sem emelte szemét a térképről. – Mi kéne? – Nem hallod, mirűl folyik a szó? Szekéren kell menni, mert különben utolérnek, oszt akkor végünk! Mi a véleményed? Te tanultabb vagy, mint mink, beszélj! – Lehetne szekéren is menni – szólalt meg tagoltan Krivoslikov, de hirtelen összecsattantotta a fogát, éppen úgy, mint a farkas, apró remegés borzongatta végig: elhatalmasodott rajta a láz paroxizmusa. – Lehetne, ha kevesebb vóna a málha. Podtyolkov az ajtónál teregette ki a terület térképét. Mrihin tartotta a csücskét. A térkép a borús nyugat felől nyargaló szélben meglibbent, és zörögve tépte ki magát Mrihin kezéből. – Ide nézz, így mennénk! – Podtyolkov ferdén vonta végig bagós hegyű ujját a térképen. – Látod a léptéket? Százötven verszta, legfeljebb kétszáz. Nos? – Igaz, igaz, a nyavalya törje ki! – bólogatott Lagutyin. – Hát te, Mihail, hogy gondolod? Krivoslikov bosszúsan vont vállat: – Bánom is én! – Rögtön megyek is, szólok a kozákoknak, rakodjanak, szánjanak ki. Kár potyára vesztegetni az időt. Mrihin várakozóan nézett mindnyájukra, és mivel senki sem mondott ellent, kiugrott a vagonból. Az a szerelvény, amelyen Podtyolkov expedíciója utazott ezen a borongós, esős reggelen, Belaja Kalitvától nem messzire állomásozott. Buncsuk a maga vagonjában feküdt, fejére húzta köpenyét. A kozákok ugyanott forralták a teavizet; kacarásztak, incselkedtek egymással. Vanyka Boldirev – egy migulinszkajai kozák, nagy pojáca és tréfacsináló – géppuskás bajtársával élcelődött: – Melyik kormányzóságba való vagy, Ignat? – recsegett dohányízű rekedt hangja. – A tamboviba – felelte lágy basszusán a békességes Ignat. – Csak nem morsanszki vagy? – Nem: sacki. – Áá… a sackiak bátor legények… Nem félnek heten menni egyre, ha verekednek. Nem a ti falutokba vót az, hogy ugorkával vágtak le egy bornyút templomszenteléskor? – Ne bolondozz! – Jajj, el is felejtettem, ez az eset nem tinálatok történt. A ti falutokba, úgy hiszem, palacsintával bélelték ki a templomot, oszt borsószemeken akarták legurítani a hegyrűl? Történt valami efféle, ugyi na? A teáskannában felforrott a víz. Ez egyelőre megmentette Ignatot Boldirev tréfáitól. De mihelyt reggeli mellé ültek, Vanyka megint rákezdte: – Ignat, nagyon ímmel-ámmal eszed a disznóhúst. Nem szereted? – De. Szeretem. – Akkor, ládd, neked adom ezt a hátulját. Jóízű! A katonákból kirobbant a kacagás. Valakinek cigányútra ment a falatja, és sokáig harsogón köhögött. Fészkelődtek, dobogtak a csizmájukkal. Egy pillanat múlva megszólalt Ignat fuldokló, dühös hangja: – Edd meg magad, törjön ki a nyavalya… Mit kalingyálsz itt a hátuljáddal? – Nem az enyém ez, te, a kocáé… – Egykutya! Vacak! – Va-ca-a-ak? – húzza Boldirev rekedten, közömbös hangján. – Megbolondultál? Húsvétkor ezt is megszentelték. Mondd inkább, hogy félsz megszegni a bűtöt… Boldirev földije, egy világosszőke szép kozák, a György-kereszt mind a négy fokozatának lovagja, korholóan dünnyögte: – Hagyd, Ivan! Csak bajt hoz a fejedre ez a muzsik. Ha befalja azt a kocameggyet, még megkívánja a kanit, oszt hunnét szerzel neki? Buncsuk szemét lehunyva hevert. A beszélgetés lepergett dobhártyájáról. Átélte a közelmúlt eseményeit. Ugyanúgy fájt, mint akkor, ha nem még sajgóbban. Csukott szemhéja fonákán ott keringett előtte a havas sztyepp. A látóhatár peremén távoli erdők barna vonulata. Buncsuk szinte érezte a hideg szelet, maga mellett látta Annát, fekete szemét, kedves szájának bátor, gyöngéd vonásait, az apró szeplőket orra tövénél, a gondolkozás ráncát homlokán… De nem hallotta a lány ajkáról lefeslő szavakat: túl halkan hangzottak, mindig túlharsogta, félbeszakította őket valaki idegen beszéde, nevetése. De szeme bogara ragyogásából, felhajló pillái rebegéséből kitalálta, mit mond Anna. Aztán megint más alakban látja: kékessárgának; kihűlt könnyek sávjaival arcán, meghegyesedett orral és ijesztően gyötrelmes ránccal ajkán. Ő hozzáhajlik, megcsókolja a beesett, üvegesedő fekete szemet… Nagyot sóhajtott, tenyerével befogta a száját, hogy visszafojtsa a feltörő zokogást. Anna nem hagyta el egy pillanatra sem. Képét nem mosta el, nem fakította meg az idő. Arca, alakja, járása, mozdulatai, arcjátéka, szemöldöke rándulása – mind-mind részenként egyesült, eleven nővé formálta megint. Emlékezetébe idézte a lány beszédét, amelyben valami szentimentális romanticizmus lebegett, és mindazt, amit átélt vele. És az újjáalakításnak ettől az elevenségétől megtízszereződtek kínjai. Akkor keltették fel, amikor értesültek a kirakodási parancsról. Felállt, közömbösen összeszedte cókmókját és kiment. Azután segített a holmikat kirakni. Ugyanilyen közömbösen ült szekérre és indult útnak. Eső csepergett. Az út mentén nedvesen csillogott az alacsony fű. Puszta. A szél korlátlanul tombol, garázdálkodik, dombhátakon és hajlásokban egyaránt. Távoli és közeli falvak és telepek. Mögöttük a mozdonyok füstje terjeng, az állomás épülettömbjei vöröslenek. Több mint negyven szekér, amelyet Belaja Kalitvában béreltek, libasorban döcögött az úton. A lovak lassan cammogtak. Az esőtől megnyálkásodott fekete talaj akadályozta a mozgást. A sár beleragódzott a küllőkbe, fekete vattacsomóként tekeredett rá a kerékagyra. Elöl és hátul tömegével baktattak a Belaja Kalitva-i kerület bányászai. Keletre menekültek a kozák önkény elől. Magukkal cipelték családjukat és ócska retyerutyájukat. A gracsi kitérőnél utolérte őket a Romanovszkij- és Scsagyenko-féle vörösgárdisták néhány megtépázott osztaga. A harcosok arca földszínűre vált, elcsigázta őket a sok csata, álmatlanság, nélkülözés. Scsagyenko odament Podtyolkovhoz. Bajusza angolosan nyírott. Orra vékony, porcogós. Szép arca kimerült. Buncsuk elment mellettük. Hallotta, amint Scsagyenko – szemöldökét bozontosán összevonva – haragosan és fáradtan azt mondta: – Mit beszélsz nekem? Hát nem ismerem én a magam fiait? Csehül állunk! Nyakunkon a német, a nyavalya törje ki! Nincs most idő a verbuválásra! Podtyolkov a Scsagyenkóval folytatott megbeszélés után komoran és kissé zavartan igyekezett bricskája után, míg utol nem érte. Izgatottan magyarázott valamit a mellé szegődött Krivoslikovnak. Buncsuk szemmel tartotta őket, és azt látta, hogy Krivoslikov félkönyökre támaszkodik, másik karjával harciasan szabdalja a levegőt, egy szuszra elhadar néhány mondatot. Podtyolkov pedig felindul, felugrik a szekérre. A szekéroldal nagyot nyikordul a hatpudos tüzér súlya alatt, mintha alig bírná el. A kocsis rásóz a lovakra, a sár meg apró csomókban fröccsen szerteszét. – Hajts! – kiáltotta Podtyolkov. Összehúzta szemét, és kitárta a szél előtt fényes bőrkabátját. 27 Az expedíció néhány nap alatt behatolt a Donyeci Körzet kellős közepébe, és a krasznokutszkajai járásig tört előre. Az ukrán falvak lakossága változatlan örömmel fogadta az osztagot: szívesen adtak neki élelmiszereket, lótakarmányt, szállást. De mikor szóba került, hogy lovakat kéne bérbe adni Krasznokutszkajáig – az ukránok tétováztak, a fülük tövét vakargatták, és végül is kereken megtagadták. – Csinos summát fizetünk, mit fintorgatod az órod? – nyaggatta Podtyolkov az egyik ukránt. – Hát igen, igen, de nekem is megér egypár garast ez az egy életem. – Kell a fenének az életed! A lovad meg a bricskád add bérbe! – Nem! Nem lehet! – Mér nem lehet? – Hiszen a kozákok közé mentek! – Hát osztán? – Hátha valami nemszeretem dolog történik. Én is sajnálom ám a magam jószágát! Ha odavész a lovam, mit csináljak? Nem, testvér, nem adom. Minél közelebb nyomultak a krasznokutszkajai járás határához, annál izgatottabb lett Podtyolkov és a többi mind. Bizonyos változást lehetett tapasztalni a lakosság hangulatában: míg az első ukrán falvakban örömmel, vendégszeretettel fogadták őket, az utolsó községekben már félreérthetetlen rosszindulattal és óvatosan viselkedtek velük szemben. Kénytelen-kelletlen adták el nekik az élelmiszereket, kisiklottak a kérdések elől. Az expedíció szekereit már nem vette körül tarka gyűrűként a falu ifjúsága, mint azelőtt. Mogorván és barátságtalanul nézegették őket az ablakból, és sietve tértek ki útjukból. – Keresztények vagytok-e vagy pogányok? – kérdezték felháborodva az expedíció kozákjai. – Mér néztek ránk úgy, mint a bélpoklosokra? Mér menekültök, mint ördög a tömjénfüsttűl? Vanyka Boldirev a nagolinszkajai járás egyik községében annyira elkeseredett a hideg fogadtatás miatt, hogy a piactéren földhöz vágta sapkáját, körülnézett, nem jön-e valamelyik főbb ember, és rekedten ripakodott az ukránokra: – Emberek vagytok vagy ördögök? Mit hallgattok, mint a hal, az anyátok keserves…? Az ember a ti jogaitokér ontja a vérét, ti meg a szemem közé se mertek nézni! Nem restellitek?! Ilyen erkőcsöt terjeszteni?! Most, elvtársak, egyenlőség van; nincs se kozák, se hohol! Mi az ördögnek pöffeszkedtek úgy? Hozzatok azonnal tyúkot meg tojást. Mindenér megfizetünk Miklós-bankóval! Hat ukrán, aki hallgatta, hogy tombol Boldirev, lehorgasztott fejjel állt, mint az ekébe fogott ló. A heves beszédre egyetlen szóval sem válaszoltak. – Hoholok vótatok, az anyátok mindenit, azok is maradtok, nyavalyások! Pukkadnátok széjjel ezerfelé, rühesek! A nyavalya essen belétek, pohos hasú burzsujok! – Boldirev még egyszer földhöz mázolta sapkáját, és belevörösödött a végtelen megvetésbe: – Télvíz idején egy marék havat sem vóna képes kikunyorálni tűlletek az ember! – Ne ugass! – Az ukránok csak ennyit feleltek rá, és szétszéledtek, ki erre, ki arra. Ugyanebben a faluban megkérdezte egy idősebb ukrán asszony egy vörösgárdista kozáktól: – Mi az igazság abbúl, hogy tik mindent elraboltok, mindenkit legyilkoltok? És a kozák szemrebbenés nélkül felelte: – Igaz a! Nem mindenkit ugyan, de az öregeket levágjuk! – Szent Isten! Hát minek kellenek nektek épp az öregek? – Kásával megesszük űket. Az ürühús úgyis gyep ízű, nem édes, de ha vénasszonyt aprít bográcsba az ember, olyan zaftja lesz, hogy csuda… – Á, csak tréfálsz, ugyi? – Egy szava sem igaz, néném! Bolondozik! – avatkozott bele a beszélgetésbe Mrihin. Négyszemközt aztán betyárosan megmocskolta a tréfás kozákot: – Tanuld meg, hogy kivel és hogy lehet tréfálni! Vigyázz, mert Podtyolkov cipóra veri a pofád az ilyen rossz viccekér! Mit kevered a bajt? Hátha csakugyan azt fogja terjeszteni ez a szipirtyó, hogy levagdossuk az öregeket? Podtyolkov megkurtította a pihenő és az alvás idejét. Mardosta valami nyugtalanság. Rohanni akart előre. Mielőtt a krasznokutszkajai járás területére léptek volna, sokáig beszélgetett Lagutyinnal, elmondta, milyen gondolatok foglalkoztatják: – Nem szabad túl messzire menni, Ivan. Ha elérjük Uszty-Hopjorszkát, neki kell gyürkőzni a dolognak! Bejelentjük a verbuválást, lökünk fejenként száz-száz rubel zsoldot, hogy lovastul-szerszámostul jöjjenek. Nem szabad górálni a nép pénzét. Uszty-Hopjorból osztán majd így kapaszkodunk felfelé: a ti Bunoszkajátokon, Szlascsevszkaján, Fedoszejevszkaján, Kumilzsenszkaján, Glazunovszkaján, Szkurisenszkaján keresztül. Mire Mihajlovkáig jutunk, egész hadosztályunk lesz! Összeverbuválunk annyit, ugyi? – Verbuválni éppen verbuválunk, ha ott minden csendes. – Mit gondolsz, mán ott is megkezdődött? – Hunnét tudnám? – Lagutyin ritka szakállát simogatta, és panaszos hangon sápítozott: – Elkéstünk… Attúl tartok, Fegya, nem érünk oda idejébe. A tiszti banda sem ül karba tett kézzel. Sietni kéne. – Úgyis eléggé sietünk! Attól ne félj! Nem szabad félnünk – mondta Podtyolkov szigorú tekintettel. – Magunkkal ragadjuk az embereket, hát hogy félhetnénk akkor? Idejébe odaérünk. Áttörünk! Két hét múlva már döngetem is a fehéreket meg a németeket! Úgy elkergetjük űket a doni fődrül, hogy a pokol fenekén állnak meg. – Hallgatott egy darabig, mohón elszívott egy cigarettát, aztán kimondta titkos gondolatát: – De ha elkésünk, végünk van nekünk is, meg a doni szovjethatalomnak is. Bárcsak ne késnénk el! Ha a tiszti felkelés elébb csap át oda, mint mink megérkezünk, befellegzett! Másnap estefelé az expedíció átlépte a krasznokutszkajai járás határát. Mielőtt még Alekszejevszk falváig értek volna, Podtyolkov – aki Lagutyinnal és Krivoslikovval együtt utazott az egyik elülső szekéren – megpillantott a pusztán egy csámborgó gulyát. – Kérdezzük ki a gulyást – ajánlotta Lagutyinnak. – Menjetek! – helyeselte Krivoslikov. Lagutyin és Podtyolkov leugrott a szekérről, és elindult a gulya felé. A napégette legelőn barna fű fénylett. Az alacsony füvet dágvánnyá taposta a jószág, csak az útfélen virított sárga bokrokban a repce, zizegett fürtös fejével a cigányzab. Podtyolkov szétmorzsolt tenyerén egy túlérett ürömbugát, beszívta csípős, kesernyés szagát, és odalépett a pásztorhoz. – Adj Isten, öreg! – Erőt-egészséget! – Legelteted űket, legelteted? – Legeltetem. Az öreg mogorván nézett rá összevont, bokros, ősz szemöldöke alól, és meglóbálta furkósbotját. – Hát hogy s mint vagytok? – kérdezte Podtyolkov, ahogy ilyenkor szokás. – Megvónánk Isten segedelmével. – Mi az újság? – Nem hallani semmit. Hát magok kifélék? Katonák, haza tartunk. – Hová valósiak? – Uszty-Hopjorszkajába. – Az a Podtyolkin vagy kicsoda is itt van magokkal? – Itt! A gulyás nyilván megijedt, mert észrevehetően elsápadt. – Mér gazoltál úgy be, öreg? – Hát hogyne, kedves fiaim, mikor azt beszélik, hogy minden pravoszlávot levágtok, akár a birkát?! – Hazugság! Ki terjeszti ezt a mendemondát? – Tegnapelőtt mondta az atamán a gyűlésen. Biztosan ű is hallotta, vagy írást kapott a hatóságtúl, hogy jön Podtyolkin a kalmükökkel, egy szálig kiirtja a népet. – Hát mán atamánok vannak erre tifelétek? – kérdezte Lagutyin, és futó pillantást vetett Podtyolkovra. Podtyolkov egy fűszálat harapdált sárga agyarával. – A minap választottunk atamánt. A szovjetet megszüntették. Podtyolkov karját lendületesen lóbálva indult vissza a szekérhez. Lagutyin is elindult a szekerek felé. „Most mit csináljunk? Csakugyan atamánok garázdálkodnak mán a Donon túl is?” – vetette fel a kérdést gondolatban. De egy pillanatra az útfélen álló gyönyörű tenyészbika vonta magára Lagutyin figyelmét. A bika kendője térdig lógott. Hosszú, tömör és hatalmas törzse egyenesre feszült, mint a húr. Rövid lába, mint a cölöp süppedt a puha földbe. Lagutyin akaratlanul is gyönyörködött a tenyészbikában, megsimogatta tekintetével az állat tarka foltos pirók szőrét. A nyugtalanító gondolatok hemzsegő árján áttört egy külön gondolat, amely nagy sóhajt fakasztott belőle. „Nekünk is ilyen kéne a járásba. Mifelénk nagyon hitvány kis bikák vannak.” Ez a gondolat csak egy pillanatra rántotta vissza mentében, mint a horog, de amikor a szekérhez közeledett, és a kozákok borús arcába pillantott, már azon törte a fejét, melyik útvonalon kell tovább vonulniok. A láz marcangolta Krivoslikov – a költő és álmodozó – azt mondta Podtyolkovnak: – Takarodunk az ellenforradalmi hullám elől, igyekszünk megelőzni, de mán nemsoká átcsap a fejünk felett. Úgy látszik, nem lehet elébe vágni. Sebesen terjed, akár az árvíz a lapos fődön. A bizottság tagjai közül mintha csupán Podtyolkov lett volna tisztában a helyzet egész bonyolultságával. Előredőlve ült, és szinte percenként ráripakodott a kocsisra: – Hajts, az istenfáját! A hátulsó szekerekben hol rágyújtottak egy-egy dalra, hol elnémultak. Hullámokban hömpölygött onnan a kacagás, fel-felharsant egy kiáltás, de a kerekek unott zörgése elnyomta mindjárt. A gulyás közölte hírek igaznak bizonyultak. Az úton frontharcos kozák jött szembe az expedícióval. Szvesnyikov falvába utazott asszonyostul. Vállpántot, kokárdát viselt. Podtyolkov kifaggatta. Utána még feketébbre borult az arca. Elhagyták Alekszejevszk falvát. Eső permetezett. Az eget komor felhők vonták be. Csak keleten, a felleg résén át látszott egy ultramarin égdarab, melyet a nap ferdén vágó sugara világított meg. Alig ereszkedtek le a dombról Rubaskin ukrán telep felé, amikor onnan egymás után menekülni kezdtek az emberek, ellenkező irányba. Néhány szekér vágtatva robogott kifelé a falucskából. – Menekülnek. Félnek tőlünk… – mondotta zavartan Lagutyin, és végigjáratta szemét a többieken. – Térítsétek vissza űket! Kiabáljatok nekik, a fene egyen meg benneteket! – rikoltotta Podtyolkov. – Hé, atyafiak!… Hová nyargaltok?… Várjatok egy kicsit! Az expedíció szekérkaravánja vágtában robogott be a telepre. A néptelen, széles utcán szélcsiga pörgött. Egy udvaron nagy jajveszékeléssel dobálta párnáit a kasfarba egy öreg ukrán asszony. Ura mezítláb és hajadonfőtt tartotta a lovak zaboláját. Rubaskinban megtudták, hogy a Podtyolkov küldötte szálláscsinálót foglyul ejtette egy kozák lovas járőr, és a domb mögé hurcolta. A kozákok nyilván nem messzire lehettek. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy vissza kell fordulni. Podtyolkov is megingott, pedig ő eleinte csökönyösen ragaszkodott az előnyomuláshoz. Krivoslikov hallgatott; újból rájött egy hideglelős lázroham. – Hátha mégis tovább mennénk? – kérdezte Podtyolkov Buncsuktól, aki szintén részt vett a tanácskozáson. Buncsuk közönyösen vállat vont. Neki ugyanis édesmindegy volt, merre mennek, előre vagy hátra. Csak a sarkát taposó bánat elől menekülhetne el! Podtyolkov a szekér mellett fel s alá járkálva kezdte magyarázni, milyen előnyökkel jár az előnyomulás Uszty-Medvegyica irányába. De az egyik kozák agitátor érdesen szavába vágott: – Megőrültél? Hova a pokolba vezetsz bennünket? Az ellenforradalmárok karmai közé? Ne bolondozz, hékás! Gyerünk visszafelé! Csepp kedvünk sincs megdögleni! Az micsoda? Látod? – mutatott a dombra. Mindnyájan hátratekintettek. Egy kis strázsahalmon élesen rajzolódott ki három lovas alakja. – Az ű felderítőjük! – kiáltotta Lagutyin. – Ahun is, ni! A domb tetején lovas alakok bukkantak fel. Csoportosan ereszkedtek. Podtyolkov kiadta a parancsot, hogy indulni kell visszafelé. Áthaladtak Alekszejevszk falván. A lakosság, melyet a kozákok már nyilván figyelmeztettek, az expedíció szekérkaravánjának láttára itt is rögtön bújni, menekülni kezdett. Alkonyodott. Mindenüvé betolakodó apró szemű, hideg eső szitált. Az emberek átáztak és dideregtek. Csőre töltött puskával lépkedtek a szekerek mellett. Az út megkerült egy hegylejtőt, leereszkedett egy mélyedésbe, abban kanyargott, majd felkígyózott egy dombra. A dombvonulaton hol felbukkantak, hol eltűntek a kozák lovas járőrök. Állandóan nyomában voltak az expedíciónak, és fokozták a kozákok amúgy is ideges hangulatát. A lapos terepet haránt átszelő szárazerek egyikében Podtyolkov leugrott a szekérről, kurtán odakiáltott a többieknek: – Készüljetek! – Lovassági karabélyán lenyomta a biztosítót, és gyalogosan indult a szekér mellett. Az érben tavaszi vadvíz kéklett, amelyet töltéssel duzzasztottak fel. A tó karimáján az itatóra járó barom nyoma dagasztotta összevissza az iszapot. A már meghuppant töltés púpján dudva és rajta aranka nőtt, lenn a víznél káka csenevészedett, az esőben hegyes levelű sás zizegett. Podtyolkov ezen a helyen várta a kozák csapdát, de az előreküldött felderítő járőr nem észlelt semmit. – Fjodor, ne várd azonnal – suttogta Krivoslikov, miután odahívta Podtyolkovot a szekérhez. – Most nem támadnak. Majd csak éccaka. – Én is azt hiszem. 28 Nyugaton felhők sűrűsödtek. Sötétedett. Valahol messze-messze a Don-mellék sávja felett villám cikázott. Mint lőtt madár szárnya, rebbent meg a narancssárga fény. A túlsó oldalon sápadtan világított még az esti pír, amelyet félig eltakart egy felhő fekete lebernyege. A puszta – mint óriási csésze – színültig megtelt csenddel, nyirkos nedvességgel, és a nap szomorkás visszfényét zsugorgatta a szárazerek ráncaiban. Valahogy az őszre emlékeztetett ez az este. Még a később virágzó növények is a rothadás leírhatatlan halotti szagát sugározták. Podtyolkov az ázott füvek sokféle, titokzatos illatát szaglászva lépkedett. Néha megállt, letisztította csizmája sarkáról a rátapadt sarat. Aztán megint felegyenesedve, lomhán és fáradtan vitte nehézkes testét. Meg-megroppant rajta a széttárt, nedves bőrkabát. Éjjel érkeztek a poljakovo-nagolinszkajai járás Kalasnyikov falvába. Az osztag kozákjai otthagyták a szekereket, és szétvánszorogtak a házakba, szállást keresni. Az izgatott Podtyolkov kiadta a parancsot, hogy őrszemeket kell kiállítani; de a kozákok csak nehezen cihelődtek. Három kereken megtagadta az őrállást. – A bajtársi bíróság elé kell állítani őket. A parancsteljesítés megtagadása miatt: agyonlőni őket! – heveskedett Krivoslikov. A sok izgalomtól erősen megviselt Podtyolkov keserűen legyintett rá: – Megtörte őket az út. Nem fognak védekezni. Elvesztünk, Misatka! Lagutyin valahogy összeszedett néhány embert, és őrszemeket állított fel a kertek alatt. – El ne aludjatok, fiúk! Máskülönben rajtunk ütnek! – igyekezett Podtyolkov a hozzá legbizalmasabb kozákok lelkére beszélni. Egész éjjel az asztal mellett üldögélt, karjára hajtotta fejét, és súlyosan, rekedten sóhajtozott, mint a beteg állat. Hajnaltájban kissé elkábította az álom; az asztalra ejtette nagy fejét. De rögtön felébresztette Robert Frasenbruder, aki a szomszéd házból kereste fel. Készülődni kezdtek a továbbvonulásra. Már megvirradt. Podtyolkov kiment a házból. A gazdasszony a tehénfejés után a pitvarban találkozott vele. – A dombon lovasok jönnek – mondta közömbösen. – Hol? – Ott ni. a kert alatt. Podtyolkov kiugrott az udvarra: a dombon, a falu és a liget füzei felett lebegő fehér ködfüggöny mögött, sok főnyi kozák osztagok bukkantak fel. Ügetésben és sebesvágtában közeledtek, körülkerítették a falut, és szoros gyűrűt vontak köréje. A vörös kozák szakaszok nemsokára abba az udvarba tódultak, ahol Podtyolkov szekere állt. Megjött Vaszilij Mirosnyikov, a zömök, csimbókos migulinszkajai kozák. Félrehívta Podtyolkovot, és szemlesütve mondta: – Podtyolkov elvtárs… Követek jöttek tűllök… – intett a domb felé. – Azt izenik neked, hogy rögtön tegyük le a fegyvert, adjuk meg magunkat. Máskülönben támadásra indulnak. – Te!… Gazember!… Mit beszélsz?! – Podtyolkov köpenye hajtókájánál fogva megragadta Mirosnyikovot, aztán ellökte magától, és odaszaladt a szekérhez, felkapta puskáját, és rekedt, érdes hangon kiabálta: – Megadás?… Hát hogy állhatnánk szóba az ellenforradalommal? Felvesszük a harcot! Utánam! Csatárlánc! Kirohantak az udvarról. Egy tömegben futottak a falu szélére. Mrihin bizottsági tag csak az utolsó házak előtt érte utol a lihegő Podtyolkovot. – Micsoda szégyen, Podtyolkov! Tulajdon testvéreink ellen harcoljunk? Egymás vérét ontsuk? Hagyjad! Meg tudunk egyezni szépszóval is! Podtyolkov látta, hogy a csapatnak csak jelentéktelen része követi. Józanul megállapította, hogy ez az összecsapás csak vereséggel végződhetik. Szó nélkül kidobta puskájából a závárzatot, és csüggedten intett sapkájával: – Hagyjátok abba, fiúk! Vissza a faluba! Visszamentek. Három szomszédos udvarban összegyűlt az egész osztag. A kozákok nemsokára megjelentek a faluban. A dombról negyven lovasból álló osztag ereszkedett lefelé. Podtyolkov a miljutyinszkajai öregek felszólítására a kert alá ment, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljon. A falut körülkerítő ellenség főerői nem hagyták el állásaikat. Buncsuk a csordalegelőn érte utol Podtyolkovot. Megállította. – Megadjuk magunkat? – Szél ellen nem lehet… Igaz?… Te mit csinálnál? – El akarsz pusztulni mindenáron? – Buncsuk egész testében megrándult. Magas, tompa, érctelen hangon kiabált utána. Ügyet sem vetett a Podtyolkovot kísérő öregekre. – Mondd meg, hogy a fegyvert nem tesszük le! – Azzal sarkon fordult, és markába szorított pisztollyal indult visszafelé. Amikor visszatért, megpróbálta rávenni a kozákokat, hogy törjenek át, és harcolva vonuljanak a vasútig. De a többség nagyon megadós hangulatban volt. Némelyik elfordult Buncsuktól, mások ellenségesen jelentették ki: – Eredj, harcolj, de mink nem fogunk fegyvert az édestestvéreink ellen! – Fegyvertelenül is bízunk bennek! – Szent húsvét van… Mink meg vért ontsunk? Buncsuk odament a csűr mellett álló szekérhez, aládobta köpenyét, lefeküdt, és egy pillanatig sem engedte ki markából a pisztolyt. Eleinte arra gondolt, hogy elmenekül, de a titkos szökéstől, a dezertálástól undorodott. Gondolatban legyintett rá egyet, és várta Podtyolkov visszatérését. Podtyolkov három óra múlva tért vissza. Vele együtt az idegen kozákok óriási tömege nyomult be a faluba. Néhányan lóháton jöttek, mások kantárszáron vezették paripáikat. A többiek egyszerűen gyalogszerrel jöttek, szinte Podtyolkov és Szpiridonov főhadnagy sarkát taposták. Szpiridonov valamikor Podtyolkov ütegbajtársa volt, most ő vezette a Podtyolkov-expedíció elfogására kiküldött válogatott osztagot. Podtyolkov magasra tartotta fejét, egyenesen és óvatosan lépkedett, mint aki többet ivott a kelleténél. Szpiridonov mondott neki valamit, finoman, de csípősen mosolygott. Mögötte lovas kozák léptetett, aki hevenyében esztergályozott nyelű, lobogó fehér zászlót szorított melléhez. Azokat az utcákat és udvarokat, ahol összeverődtek az expedíció szekerei, elárasztották az odatóduló kozák tömegek. A lárma hirtelen nagyra dagadt. A faluba érkezők sokan együtt szolgáltak a Podtyolkov-expedíció kozákjaival. Örömkiáltás, nevetés csendült fel. – Te vagy az, kenyeres pajtás? Mi szél fútt erre?! – Adjon Isten, Prohor! – Erőt-egészséget! – Te, hajszál híja vót, hogy egymásnak nem estünk. Emlékszel még, Lvov alatt, hogy kergettük az osztrákot? – Szerbusz, komám, Danyilo! Szerbusz, komám! Feltámadt Krisztus! – Valóban feltámadt! – hallatszott egy cuppanós csók, és két kozák bajuszát széttörülgetve, mosolygósan nézett egymásra, boldogan veregette egymás vállát. Tőszomszédságukban másik kettő beszélget: – Mink még nem is ettünk húst a nagybűt után… – De hát tik bolsevikok vagytok! Hogy húsvétolhatnátok? – Bolsevikoknak bolsevikok vagyunk, de Istent mink is hiszünk. – Na, ne hazudj. – Becsületistenemre! – Hát keresztet hordol-e? – Ehin van, ni! – És a széles arcú, termetes kozák ajakbiggyesztve gombolgatja ki gimnasztyorkája gallérját, veszi elő a bronzbarna, szőrös mellén lógó megzöldült rézkeresztet. A „lázadó Podtyolkov” elfogására küldött osztagok villás, fejszés öregjei bámulva néztek össze: – Pedig azt mondták, hogy tik megtagadtátok a keresztény hitet. – Meg hogy eladtátok magatokat a sátánnak…. – Híre járt, hogy kifosztjátok a templomokat, kiirtjátok a pópákat. – Hazugság! – cáfolta meggyőzően egy széles vállú vörösgárdista. – Hazugsággal tartanak benneteket. Mikor elindultam Rosztovbúl, elébb elmentem a templomba, megáldoztam. – Ez mán döfi! – mondta valamelyik cingár vénecske, aki derékba fűrészelt lándzsával volt felfegyverezve, és boldogan verte tapsra a tenyerét. Élénk beszélgetés zúgott az utcákon, az udvarokban. De egy félóra múlva néhány kozák – egyikük bokovszkajai őrmester volt – szétlökdöste a sűrű tömbbé zsúfolódott katonákat, és elindult az utcán. – Ki van itt Podtyolkov osztagábúl? Névsor szerint ide gyülekezni! – kiabálták. A khakizubbonyos, khakivállpántos Szpiridonov főhadnagy levette sapkáját, melyen úgy fehérlett a tiszti kokárda, mint egy darab letört süvegcukor, és a szélrózsa minden irányába forgolódva kiáltotta: – Mindenki, aki Podtyolkov osztagába tartozik, lépjen balra a sövény mellé! A többiek jobbra! Mi, frontharcos bajtársaitok, delegációtokkal együtt úgy döntöttünk, hogy át kell adnotok minden fegyvert, mert a lakosság fél tőletek, ha fegyvert hordtok. Tegyétek le puskátokat és egyéb fegyvereteket a magatok szekereire, majd közösen ügyelünk rá. Osztagotokat Krasznokutszkajába irányítjuk, ott a szovjettől majd hiánytalanul megkapjátok fegyvereiteket. A vörösgárdista kozákok közt tompa izgalom támadt. Az udvar mélyéből éles kiáltások szálltak. – Nem tesszük le a fegyvert! – kiáltja Korotkov kumsatszkajai kozák. Fojtott viharzúgás hullámzott végig az utcákon, az emberekkel zsúfolt udvarokon. A Szpiridonovval jött kozákok jobbra lódultak, és az utca közepén megtépázott, szétforgácsolt tömegként maradtak magukra a Podtyolkov-osztag vörösgárdistái. Krivoslikov hanyagul vállra dobott köpenyben, mint az űzött vad, nézegetett körül. Lagutyin szája félregörbült. Érthetetlen, zavaros lárma keletkezett. Buncsuk szilárdan elhatározta, hogy nem teszi le a fegyvert. Puskáját súlyban tartva, gyorsan odament Podtyolkovhoz. – A fegyvert nem tesszük le! Megértetted? – Most mán késő! – suttogta Podtyolkov, és görcsösen szorongatta, gyűrögette ujjai közt az osztag névsorát. Ez a lista mindjárt átkerült Szpiridonov kezébe. Futtában átolvasta. – Itt százhuszonnyolc ember van… Hol a többi? – Lemaradoztak az úton. – Aha… No jó! Add ki a parancsot, hogy tegyék le a fegyvert. Podtyolkov elsőnek csatolta le pisztolyát táskástul. – A kard meg a puska a szekereken van – mondta alig érthetően, mikor átadta fegyverét. Megkezdődött a lefegyverzés. A vörösgárdisták ímmel-ámmal rakták le a fegyvert. Némelyik átdobálta revolverét a kerítésen; az udvarokon szanaszét őgyelegve itt is, ott is eldugtak egyet-egyet. – Aki nem adja át fegyverét, megmotozzuk! – kiáltotta Szpiridonov, és vidáman, szélesre húzott szájjal vigyorgott. A vörösgárdisták Buncsuk vezette része megtagadta a puska átadását. Erőszakkal vették el tőlük. Nagy riadalmat keltett a géppuskás, aki a géppuskazávárral elnyargalt a faluból. Néhányan kihasználták a zűrzavart, és elbújtak. De Szpiridonov rögtön fedezetet rendelt ki, körülkerítette a Podtyolkovval maradiakat, megmotoztatta őket, és megpróbált névsort olvasni. A foglyok kelletlenül felelgettek. Némelyik el-elkiáltotta magát: – Minek az a névsorolvasás! Itt van mindenki! – Kísérjetek bennünket Krasznokutszkajába. Szpiridonov lepecsételte a pénzesládát, és erős fedezet alatt Karginszkajába küldte. Felsorakoztatta a foglyokat. Hirtelen megváltoztatta modorát és egész viselkedését. – Rendekre szaka-dozz! Balra át! Jobbra kanyarodva, század indulj! Pofa be! Zúgolódás hömpölygött végig a vörösgárdisták sorain. Összevissza, puhán léptek, kis idő múlva összekeverték a sorokat, és tömegbe verődve haladtak tovább. Podtyolkov, aki végül is rábeszélte embereit, hogy tegyék le a fegyvert, valószínűleg bízott még valamilyen szerencsés kibontakozásban. De mihelyt a foglyokat kihajtották a kert alá, a kísérő kozákok elkezdték lökdöstetni a szélsőket lovukkal. A balszélen bandukoló Buncsukon minden ok nélkül végigvágott korbácsával egy lángvörös szakállú öreg kozák, akinek megfeketedett, ócska függő fityegett a füle cimpájában. A korbács csapója hurkát húzott Buncsuk arcára. Buncsuk megfordult. Ökölbe szorította a kezét. A második, még erősebb ütés arra kényszerítette, hogy a tömeg közé ugorjon. Önkéntelenül tette: az önfenntartás állati ösztöne lendítette meg. Amikor a sűrű tömegben lépkedő társai közé szorult, Anna halála óta először húzta ráncba arcát egy kaszra mosoly: csodálkozott magában, hogy mennyire eleven és szívós az életösztön, az élnivágyás mindenkiben. A foglyokat ütlegelni kezdték. Az öregek vérszemet kaptak a fegyvertelen ellenség láttán, rájuk hajtották a lovakat, és a nyeregből lehajolva ütötték őket korbácsaikkal, a kard fokával. A megvert foglyok mindegyike igyekezett a tömeg közepébe furakodni. Tolongás, kiabálás támadt. – Ha meg akartok ölni, öljelek meg azonnal!… Mit pimaszkodtok?! – kiáltotta egy alsó-doni magas, derék vörösgárdista, és megrázta felemelt öklét. – Ennyit ér a ti becsületszavatok?! – harsogta Krivoslikov. Az öregek kissé lecsillapodtak. Az egyik fogoly megkérdezte: – Hova kísértek bennünket? – Az a parancs, hogy Ponomarjovba – felelte halkan az egyik kísérő, egy fiatal frontharcos, aki szemmel láthatóan rokonszenvezett a bolsevikokkal. – Ne féljetek, cimborák, nem csinálunk mink semmi rosszat veletek. Csakugyan Ponomarjovba hajtották őket. Szpiridonov és két kozák megállt egy szűk kis bolt ajtajában. Egyenként engedték be a foglyokat. Szpiridonov mindegyiktől megkérdezte: – Keresztnév, családnév? Hová valósi vagy? – A feleletet piszkos fedelű tábori noteszbe jegyezte. Buncsuk került sorra. – Családnév? – Szpiridonov már ráillesztette ceruzája hegyét a papírra, futólag a vörösgárdista komor arcára, nagy homlokára tekintett. Mikor látta, hogy a fogoly ajka nyálat gyűjtve összecsücsörödik, egész testével félrehajolt a köpés elől. – Eredj, disznó! Névtelenül is megdöglesz! Buncsuk példáját követve, a tombovi Ignat sem válaszolt. Egy harmadik is ismeretlenül akart meghalni, mert némán lépte át a küszöböt… Szpiridonov lelakatolta az ajtót. Őrséget állított elé. Míg a bolt előtt javában folyt az expedíció szekereiről zsákmányolt élelmiszer és fegyver kiosztása, az egyik szomszédos házban tábori hadbíróság ülésezett, amelyet a Podtyolkovék elfogásában részt vett falubeliek képviselőiből szerveztek nagy hevenyében. Vaszilij Popov, egy bokovszkajai származású, sárga szemöldökű, tömzsi kapitány elnökölt. Törülközővel lefüggönyzött tükör alatt ült. Két könyökét szélesen szétterpesztette. Sapkáját telt tarkójára tolta. Olajos fényű, atyaian szigorú szeme fürkészőn futkosott a kozák törvényszéki tagok során. A büntetés mértékét vitatták meg. – Nos hát mit csináljunk velük, bátyámuraim? – ismételte meg Popov a kérdést. Lehajolt, súgott valamit a közvetlenül mellette ülő Szenyin főhadnagynak. Szenyin sietve, igenlően bólintott, Popov pupillája összeszűkült. Szeme szegletében elmosódtak a vidám kis fényfoltok. Tekintete megváltozott. Szeme szigorúan, ridegen csillogott, alig takarta el a ritka pilla. – Mit csináljunk szülőföldünk árulóival, akik azért törtek ránk fegyverrel, hogy kirabolják házainkat, és kiirtsák a kozákságot? Fevraljov, a miljutyinszkajai óhitű öreg felugrott, mint a, rugós paprikajancsi. – Agyonlőni! Mind! – kiáltotta, és úgy rázta a fejét, mint aki megháborodott. Kegyetlen, sanda tekintetét végighordozta minden tagon, és nyálától fuldokolva kiáltotta: – Ezeknek a júdásoknak nincs kegyelem. Ezek krisztusáruló zsidók, kivégezni őket!… Kivégezni!… Keresztre feszíteni! Tűzbe velük! Rostos, gyér szakálla remegett, vörös foltos ősz haja szétzilálódott. Fuldokolva, vörösbarnán, nyálas ajakkal ült vissza a helyére. – Száműzni kéne űket! Vagy nem? – javasolta határozatlanul Gyacsenko, a bíróság egyik tagja. – Agyonlőni mind egy szálig! – Halál rájok! – Támogatom ezt a véleményt! – A nép szeme láttára kell kivégezni űket. – Ki kell irtani a dudvát! – Halálra kell ítélni mind! – Agyon kell lőni őket! Persze! Mit kell ezen vitatkozni? – kiáltotta felháborodva Szpiridonov. Popov kapitány szája szöglete minden kiáltásra lejjebb görbült, vonásai megdurvultak, eltűnt róluk a magával és környezetével elégedett, jóllakott ember barátságos arckifejezése, és éles ráncokká merevedtek. – Agyonlőni!… Írjad! – parancsolta titkárának, és a vállán keresztül rápillantott. – Hát Podtyolkovot meg Krivoslikovot… ezt a két legnagyobb ellenségünket… szintén csak agyonlőjük? Túl enyhe ez a büntetés azoknak! – kiáltotta lobbanékonyan egy köpcös öreg kozák, aki az ablaknál ült, és szüntelen feljebb csavargatta a kialvó lámpa belét. – Ezeket, mint főkolomposokat, felakasztjuk! – felelte Popov, és titkárához fordulva ismételte: – írjad: „Véghatározat. Alulírottak…” A titkár – szintén Popov: a kapitány távoli rokona – lehajtotta simára nyalt szőke fejét; kezében sercegve szaladt a toll. – Úgy látszik, kevés a petró!… – sóhajtotta valaki részvéttel. A lámpa lángja nagyokat lobbant. A bél büdösen füstölt. A csendben a mennyezeten feszülő pókhálóba gabalyodott légy zúgása, a papír és a toll percegése meg valamelyik bírósági tag súlyos, szuszogó lélegzése hallatszott. VÉGHATÁROZAT 1918. április 27-én (május 10-én) mi, a karginszkajai, bokovszkajai és krasznokutszkajai járás falvainak választott bírái, mégpedig Vaszilevszk falvából Makszejev Sztyepan Bokovszk falvából Kruzsilin Nyikolaj Fomin falvából Kumov Fjodor Verhnye-Jablonovszk falvából Kuhtyin Alekszandr Nyizsnye-Dulenszk falvából Szinyov Lev Iljinszk falvából Volockov Szemjon Konykovszk falvából Popov Mihail Verhnye-Dulenszk falvából Rogyin Jakov Szavosztyanov falvából Frolov Aleksz Miljutyinszkaja városából Fevraljov Makszim Nyikolajev falvából Grosev Mihail Krasznokutszkaja városából Jelankin Ilja Ponomarjov falvából Gyacsenko Ivan Jevlantyev falvából Krivov Nyikolaj Malahov falvából Jemeljanov Luka Novo-Zemcev falvából Konovalov Matvej Popov falvából Popov Mihail Asztahov falvából Scsegolkov Vaszilij Orlov falvából Csekunov Fjodor Klimo-Fjodorovszk falvából Csukarin Fjodor V. Sz. Popov elnöklete alatt Elhatároztuk: 1. Mindazokat, akik a dolgozó népet fosztogatták, becsapták, s akiket az alább következő listán név szerint felsoroltunk – összesen nyolcvan főt – golyó általi halálra ítéljük. Kivétel Podtyolkov és Krivoslikov, a párt két főkolomposa. Ezeket fel kell akasztani. 2. Anton Kalitvencov mihajlovszki kozákot bizonyítékok hiányában felmentjük. 3. A Podtyolkov-osztagból megszökött, de Krasznokutszkaja városában letartóztatott Konsztantyin Melnyikovot, Gavril Melnyikovot, Vaszilij Melnyikovot, Akszenovot és Versinyint jelen véghatározat első pontjában meghatározott büntetéssel (halálbüntetéssel) kell sújtani. 4. A büntetést holnap, április 28-án (május 11-én) reggel hat órakor kell végrehajtani. 5. A letartóztatottak őrizetére Szenyin főhadnagyot rendeljük ki, akinek ma este 11 óráig két-két puskás kozákot kell rendelkezésére bocsátani. E pont végrehajtásáért a bíróság tagjai felelősek; az ítéletet az egyes falvakból összeállított őrség hajtja végre. A kivégzés színhelyére öt-öt kozákot kell kivezényelni. V. Sz. Popov sk. a hadbíróság elnöke A. F. Popov sk. titkár A Podtyolkov-osztag ónaptár szerint 1918. április 27-én a hadbíróság által halálra ítélt tagjainak névsora Sorszám Járás Keresztnév és családnév Az ítélet neme 1. Uszty-Hopjorszkaja Fjodor Podtyolkov akasztás 2. Jelanszkaja Mihail Krivoslikov akasztás 3. Kazanszkaja Avraam Kakurin főbelövés 4. Bukanovszkaja Ivan Lagutyin főbelövés 5. Nyizsnyijnovgorodi kormányzóság Alekszej Iv. Orlov főbelövés 6. Nyizsnyijnovgorodi kormányzóság Jefim Mih. Vahtyel főbelövés 7. Uszty-Bisztrajanszkaja Grigorij Fetyiszov főbelövés 8. Migulinszkaja Gavril Tkacsov főbelövés 9. Migulinszkaja Pavel Agefonov főbelövés 10. Mihajlovszkaja Alekszandr Bubnov főbelövés 11. Luganszkaja Kalinyin főbelövés 12. Migulinszkaja Konsztantyin Mrihin főbelövés 13. Migulinszkaja Andrej Konovalov főbelövés 14. Poltavai kormányzóság Konsztantyin Kirszta főbelövés 15. Kotovszkaja Pavel Poznyakov főbelövés 16. Migulinszkaja Ivan Boldirev főbelövés 17. Migulinszkaja Tyimofej Kolicsev főbelövés 18. Filim.-Cselb. Dmitrij Volodarov főbelövés 19. Csernisevszkaja Georgij Karpusin főbelövés 20. Filim.-Cselb. Ilja Kalmikov főbelövés 21. Migulinszkaja Szavolij Ribnyikov főbelövés 22. Migulinszkaja Polikarp Gurov főbelövés 23. Migulinszkaja Ignat Zemljakov főbelövés 24. Migulinszkaja Ivan Kravcov főbelövés 25. Rosztov Nyikifor Frolovszkij főbelövés 26. Rosztov Alekszandr Konovalov főbelövés 27. Migulinszkaja Pjotr Vihljpancev főbelövés 28. Kleckaja Ivan Zotov főbelövés 29. Migulinszkaja Jevdokin Babkin főbelövés 30. Mihajlovszkaja Pjotr Szvincov főbelövés 31. Dobrinszkaja Illarion Cselobitcsikov főbelövés 32. Kazanszkaja Klimentyij Dronov főbelövés 33. Ilovlinszkaja Ivan Avilov főbelövés 34. Kazanszkaja Matvej Szakmatov főbelövés 35. Nyizsnye-Kurmojarszkaja Georgij Pupkov főbelövés 36. Tyernovszkaja Mihail Fevraljov főbelövés 37. Hernoszi kormányzóság Vaszilij Pantyelejmonov főbelövés 38. Kazanszkaja Porfirij Ljubuhin főbelövés 39. Kleckaja Dmitrij Samov főbelövés 40. Filonovszkaja Szafon Saronov főbelövés 41. Migulinszkaja Ivan Gubarjov főbelövés 42. Migulinszkaja Fjodor Abakumov főbelövés 43. Luganszkaja Ivan Izvarin főbelövés 44. Gundorovszkaja Kuzma Gorskov főbelövés 45. Gundorovszkaja Miron Kalinovcev főbelövés 46. Mihajlovszkaja Ivan Farafonov főbelövés 47. Kotovszkaja Szergej Gorbunov főbelövés 48. Nyizsnye-Csirszkaja Pjotr Alajev főbelövés 49. Migulinszkaja Prokopij Orlov főbelövés 50. Luganszkaja Nyikita Sejin főbelövés 51. Rosztov Alekszandr Jaszenszkij főbelövés 52. Rosztov Mihail Poljakov főbelövés 53. Razdorszkaja Dmitrij Rogacsov főbelövés 54. Rosztov Robert Frasenbruder főbelövés 55. Rosztov lvan Szilender főbelövés 56. Szamarai kormányzóság Konsztantyin Jefimov főbelövés 57. Csernisevszkaja Mihail Ovcsennyikov főbelövés 58. Szamarai kormányzóság Mihail Koreckov főbelövés 59. Ilovinszkaja Ivan Pikalov főbelövés 60. Kusmatszkaja Ivan Korotkov főbelövés 61. Rosztov Pjotr Birjukov főbelövés 62. Razdorszkaja Ivan Kabanov főbelövés 63. Lukovszkaja Tyihon MoUtvinov főbelövés 64. Migulinszkaja Andrej Svecov főbelövés 65. Migulinszkaja Sztyepan Anyikin főbelövés 66. Kremenszkaja Kuzma Dicskin főbelövés 67. Baklanovszkaja Pjotr Kabanov főbelövés 68. Kremenszkaja Szergej Szelivanov főbelövés 69. Rosztov Artyom Ivancsenko főbelövés 70. Migulinszkaja Nyikolaj Konovalov főbelövés 71. Mihajlovszkaja Dmitrij Konovalov főbelövés 72. Krasznokutszkaja Pjotr Liszikov főbelövés 73. Migulinszkaja Vaszilij Mirosnyikov főbelövés 74. Migulinszkaja Ivan Volohov főbelövés 75. Migulinszkaja Jakov Gorgyejev főbelövés Hárman nem mondták meg a nevüket. A titkár befejezte a halálraítéltek névsorának másolását, otromba kettőspontot tett a véghatározat végére, és a legközelebb ülő tag kezébe nyomta a tollat: – Írd alá! Konovalov, Novo-Zemcev falva képviselője, aki csukaszürke német posztóból varrt vörös hajtókás parádés zubbonyt viselt, restelkedve mosolygott, és szinte ráfeküdt a papírlapra. Fekete, vastag, kérges ujjaival mereven tartotta az iskolásmódra megrágott végű tollszárat. – Nem nagyon szoktam én meg a betűvetést… – mondta, és gondosan kanyargatta családneve kezdőbetűjét, a „K”-t. Nyomban utána Rogyin írta alá. Ő is bizonytalanul tartotta a tollszárat. Elkomorodott, és beleizzadt a nagy erőfeszítésbe. Egy harmadik tag előbb jól lerázta a tollat, nekilendült, aláírta: visszahúzta aláírás közben kidugott nyelvét. Popov kacskaringósan, lendületesen firkantotta oda családnevét, felállt, és megtörölte nedves arcát zsebkendőjével. – Mellékelni kell a lajstromot – mondta ásítva. – Kalegyin megköszöni a másvilágon – mosolyodott el fiatalosan Szenyin, közben azt figyelte, hogy nyomkodja a titkára a meszelt falhoz a tintától nedves papírlapot. Senki sem felelt a tréfára. Szótlanul távoztak a házból. – Jézusom… sóhajtott kimenet valaki a sötét pitvarban. 29 Ezen az éjszakán, amelyet finoman permetezett be a halványsárga csillagok tejes fénye, jószerével senki sem hunyta le a szemét a hihetetlenül telezsúfolt boltban. A kurta beszélgetések minduntalan félbeszakadtak. Izgalom és fülledtség gyötörte az embereket. Este az egyik vörösgárdista kikéredzkedett az udvarra: – Nyiss ajtót, bajtárs! Ki akarok menni a szabad levegőre… Szükséget végezni! A buggyos nadrágból kihúzott csalánvászon ingben, mezítláb, kócosan állt ott, a kulcslyukhoz illesztette megfeketedett arcát. – Nyisd ki, bajtárs! – Bajtársad a nehéz nyavalya – felelte végül valamelyik őr. – Nyisd ki, testvér! – változtatott a megszólításon a rimánkodó vöröskatona. Az őr letette puskáját, hallgatta, hogy suhog a sötétben az éjjeli lakmározásra repülő vadrucák szárnya. Elszívott egy cigarettát, aztán odaillesztette ajkát a kulcslyukhoz: – Hugyozz magad alá, kedves komám. Egy éccaka nem megy tönkre az a bugyogó, hajnalkor meg vizes nadrággal is beeresztenek a mennyországba… – Ezt megkaptuk! – mondta a vörösgárdista, és elvánszorgott az ajtó mellől. Válluk egymáshoz szorult. Üldögéltek. Podtyolkov a szegletben ürítette zsebeit. Eltépett egy csomó pénzt. Suttogva, de éktelenül káromkodott. Mikor a bankókkal végzett, lehúzta csizmáját, megszagolta a büdös, átizzadt kapcát, aztán megérintette a mellette fekvő Krivoslikov vállát. – Világos, hogy becsaptak bennünket – szólalt meg. – Becsaptak, hogy az isten az annyokat!… De bánt, Mihajlo! Kölyökkoromban sokszor mentem a Donon túlra vadászni, apám flintájával. Megy, megy az ember az erdőbe: olyan az, mint egy óriási ződ sátor… Elsettenkedik az ember a kis tóho: ott ülnek benne a vadrucák. Mikor elvétettem, annyira fájt néha, hogy vonítani szerettem vóna. Most is nagyon bánt, hogy elvétettem a dolgot. Ha három nappal hamarabb indulunk Rosztovból, most nem kellene itt, ilyen csúfosan végezni. Feje tetejére állítottuk volna az egész ellenforradalmat! Krivoslikov kínosan mosolygott a sötétben. – A fene egye meg űket, öljenek meg! – villantotta ki fogát. – Meghalni nem olyan borzasztó dolog… „Csak egytől félek: hogy a másvilágon – Nem ismerjük meg egymást, hű barátom!” Ha találkozunk is, Fegya, idegenek leszünk egymásnak… Ez borzasztó! – Hagyjuk ezt! – dünnyögte búsan Podtyolkov, és szomszédja vállára tette nagy, meleg tenyerét. – Nem ez a baj… Lagutyin szülőfalujáról mesélt valakinek, arról, hogy a nagyapja „lopótök”-nek csúfolta hosszú feje miatt meg amiatt, hogy egyszer rajtakapta a más dinnyeföldjén; betyárosan el is tángálta érte. Sok zagyva és töredékes beszélgetés kezdődött s maradt félbe azon az éjszakán. Buncsuk közvetlenül az ajtónál helyezkedett el, mohón szívta be az ajtó hasadékán befelé áramló levegőt. A múlt emlékei között turkált. Egy pillanatra eszébe jutott anyja. Aztán – bár heves fájdalom fullánkja szúrt bele, és erőlködött, hogy elkergesse a lánnyal kapcsolatos gondolatait – mégis áttért az Annára, az utolsó napokra vonatkozó emlékekre. Ez nagy, csillapítóan boldog megkönnyebbülést szerzett. Legkevésbé a halál gondolata rémítette. Nem érezte, mint máskor, az alig érzékelhető borzongást végig a gerincoszlop mentén, nem érezte az emésztő szomorúságot, hogy elrabolják az életét. Úgy készült a halálra, mint bús pihenőre egy keserves kálváriajárás után, mikor a kimerültség akkora, mikor minden ízében annyira sajog a test, hogy már nem tudja izgatni semmi. Tőle nem messzire vidáman is, bánatosan is beszélgettek asszonyokról, szerelemről, kis és nagy örömökről, amit egyik-egyik nő egyik-egyik férfinak a szívében keltett. Beszélgettek családról, rokonokról, ismerősökről… Beszélgettek arról, hogy szép a vetés, a pápistavarjút már ellepi a búza, nem látszik belőle a feje búbja sem. Sopánkodtak, hogy nincs pálinka, hogy rabok lettek. Szidták Podtyolkovot, mint a bokrot. De az álom már sokuk szemét lefogta fekete szárnyával; testben-lélekben elcsigázva egyik is, másik is elaludt, ki fekve, ki ülve, ki állva. Hajnaltájban – ébren-e vagy álmában – hangosan felzokogott valaki. Borzasztó, mikor durva felnőtt emberek sírnak, akik gyermekkoruk óta már elfelejtették a könny sós ízét. Rögtön szétfoszlott a szendergő csend, és több hang kórusban kiáltotta: – Elhallgass, átkozott! – Vénasszony! – Te! Kitépem a nyelved! Elhallgass! – Ríva fakadt, családos lehet! – Itt alusznak… Ű meg… Nem sül ki a szeme! A zokogó férfi kifújta az orrát, és szipogva elhallgatott. Már-már teljesen helyreállott a csend. A különböző szögletekben cigarettatűz parázslott, de az emberek hallgattak. Az összezsúfolt, egészséges testek, férfiizzadság, cigarettafüst bűze és az éjjel hullott harmat édeskés, mámorító illata érzett. A faluban hajnalt kukorékolt egy kakas. Léptek zaja, vasszerszám csörömpölése hallatszott. – Ki az? – kérdezte halkan az egyik őr. Köhögés. Fiatal hang felelt rá messziről, készségesen: – Jó barát! Megyünk sírt ásni Podtyolkovéknak. A boltban hirtelen nagy mozgolódás támadt. A tatarszki kozákok osztaga Petro Melehov zászlós vezénylete alatt április 28-án hajnalban ért Ponomarjovba. A faluban csiri kozákok lótottak-futottak, itatni vezették a lovakat, tömegestül tódultak a falu szélére. Petro a falu közepén állította meg osztagát. Odament hozzá néhány ember. – Hunnét jösztök, cimborák? – kérdezte az egyik. – Tatarszkbúl. – Elkéstetek egy kicsit… nélkületek is elcsíptük Podtyolkovot. – Hun vannak? Nem kergettétek tovább űket? – Ahun vannak, ni… – intett a kozák a bolt lejtős fedele felé, és elnevette magát: – Ott ülnek, mint a tyúkok a ketrecbe. Hrisztonya, Grigorij Melehov és még néhány ember közelebb ment hozzá. – Hová kűdik űket? – kérdezte Hrisztonya. – A másvilágra. – Hogyhogy?… Mit hazudsz?! – Grigorij köpenye szárnyánál fogva megragadta a kozákot. – Hazudj különbül, ha tudsz, tekintetes uram! – felelte szemtelenül a kozák, és könnyűszerrel kiszabadította magát Grigorij horgas ujjai közül. – Odanézz, mán hintát is ácsoltak nekik! – mutatott a két csenevész fűzfa közt felállított akasztófára. – Vezessétek istállóba a lovakat! – vezényelte Petro. 30 Az eget fellegek vonták be. Ritkán koppant a földre egy-egy szem eső. A falu végére sűrű tömegben özönlöttek a kozákok és az asszonyok. Ponomarjov lakossága, miután értesült a reggel hat órára kitűzött kivégzésről, szívesen ment megnézni, mintha valami ritka vidám látványosságot mutogatnának. A kozákok kicsípték magukat, akár ünnepnapokon. Sokan magukkal hozták gyermekeiket is. A tömeg körülállta a csordalegelőt, ott szorongott az akasztófa meg a két rőf mély gödör mellett. A gyermekek a gödör egyik partjára hányt agyagsánc nedves földjét tapickolták. A gyülekező kozákok élénken tárgyalták a küszöbönálló kivégzést. Az asszonyok bánatosan sugdolóztak. Álmosan és komolyan jött Popov százados. Cigarettázott. Rágta a cigaretta végét, és kivicsorította kemény fogát. – Kergessétek el a népet a gödör mellől! – parancsolta rekedten az őrcsapat kozákjainak. – Szpiridonovnak mondjátok meg, hogy vezetheti az első csoportot! – Órájára pillantott, és félrébb sétált. Figyelte, hogy az őrök szorongatta tömeg hogyan hátrál a kivégzés színhelyétől, hogy veszi körül szélesebb, egybefolyó színes körívben. Szpiridonov egy kozák rajjal gyorsan ment a bolt felé. Útközben találkozott Petro Melehovval. – A ti falutokból vannak önkéntesek? – Miféle önkéntesek? – Akik végrehajtják az ítéletet. – Nincs és nem is lesz! – felelte keményen Petro, és kikerülte az útját álló Szpiridonovot. De mégis akadtak önkéntesek. Mityka Korsunov lesimogatta tenyerével az ellenző alól kibuggyanó egyenes haját, kacsázó léptekkel odament Petróhoz. – Én szívesen lövök – mondta, és megvillant összehúzott, nádzöld szeme. – Mér mondod, hogy nem? Én hajlandó vagyok rá – és mosolygósan lesütötte szemét. – Adj tőtényt. Nekem csak egy tárral van. Mityka, a sápadt Andrej Kasulin – akinek arcát erős, gonosz feszültség vaspántja szorította – meg a kalmük pofájú Fedot Bodovszkov jelentkezett önként a kivégző osztagba. A szorosan összepréselt tömegben sugdosás és visszafojtott zúgás suhant végig, mikor a bolt felől a kísérő kozákok gyűrűjében elindult a halálraítéltek első csoportja. Elöl Podtyolkov jött mezítláb, fekete posztóból varrt széles lovaglónadrágban és kigombolt bőrkabátban. Keményen vágta a sárba nagy fehér lábát, de megcsúszott, bal karját kissé előrenyújtva tartotta meg az egyensúlyt. Mellette alig vonszolta magát a hullasápadt Krivoslikov. Szárazon csillogott a szeme, szája fájdalmasan vonaglott. Mikor megigazította a hanyagul vállára dobott köpenyt, úgy összeborzongott, mintha szörnyen fázna. Őket valahogy nem vetkeztették le, de a többiek egy szál fehérneműben cammogtak utánuk. Lagutyin a súlyos léptű Buncsuk mellett tipegett. Mindketten mezítláb voltak. Lagutyin rongyos alsóruháiból kilátszott gyér szőr borította meztelen sárga bőre. Szégyenlősen fogta össze magán a rongyos gatyát. Ajka remegett. Buncsuk a felhőfátyolos szürke messzeségbe fúrta tekintetét a kísérő feje felett. Hideg, józan szeme várakozón, feszülten pislogott. Úgy tetszett, mintha valami vigasztaló eseményre várna, ami azonban nem teljesülhet. Némelyik fogoly arcán tettetett külső közöny lapult. Orlov, az ősz bolsevik, rakoncátlanul integetett a kezével, a kísérő kozákok lába elé köpködött, de kettejük vagy hármuk szemében annyi elfojtott bánat rezgett, eltorzult arcukon olyan határtalan félelem ült, hogy még a kísérők is levették róluk a tekintetüket, elfordultak, ha véletlenül találkozott pillantásuk az övékével. Gyorsan mennek. Podtyolkov karon fogva támogatja a megmegcsúszó Krivoslikovot. Mind közelebb érnek a tömeghez, ahol a sapkák vörös és kék tengerében itt-ott fejkeszkenő fehérük. Podtyolkov sunyin néz a tömegre, hangosan, csúnyán káromkodik. – Mi az, mit bámulsz? – kérdi hirtelen, mikor elkapja Lagutyin oldalról rávillanó tekintetét. – Megderesedtél ez alatt a pár nap alatt… Mintha belisztezték vóna a halántékod… – Nem csuda – sóhajt nehezet Podtyolkov; letörli az izzadságot keskeny homlokáról. – Nem csuda – ismétli –, ha beleőszül az ember ebbe az élvezetbe… A farkas állat. Mégis megőszül, ha rabon tartják. Én meg csak ember vagyok. Többet nem szólnak egy szót sem. A tömeg egészen közel nyomul. Jobbra a sír sárga agyagos, hosszúkás partja látszik. – Állj! – vezényli Szpiridonov. Podtyolkov rögtön előrelép. Fáradtan végighordozza tekintetét a nép elülső sorain: többnyire ősz vagy deres szakállú férfiak. A frontharcosok valahol hátul sunnyognak, marja őket a lelkiismeret. Podtyolkov kajla bajusza megrezdül. Tompán, de érthetően mondja: – Öregek! Engedjétek meg, hogy Krivoslikov meg én végignézzük, hogy halnak meg elvtársaink egymás után. Bennünket később akasszatok fel, mer most még szeretnénk látni barátainkat, elvtársainkat, bátorítani a gyengébb lelkűeket. Olyan csend lett, hogy hallani lehetett, amint az esőcsepp sapkájára koppan… Popov kapitány valahol hátul elmosolyodik, kimutatja fogai bagósárga félkaréját. Nem tiltakozik. Az öregek egymás szavába vágva összevissza kiabálják: – Megengedjük! – Hadd lássák! – Vezessétek el őket a gödör mellől! Krivoslikov és Podtyolkov a tömeg közé lép, amely kettéválik, utcát formál előttük. Nem messzire állnak meg. Mindenfelől szoros embergyűrű veszi körül, száz meg száz mohó szempár tapogatja őket. Nézik, milyen ügyetlenül sorakoztatják a kozákok a vörösgárdistákat, akiket háttal állítottak a gödör felé. Podtyolkov jól lát, de Krivoslikov erősen nyújtogatja vékony, szőrös nyakát és lábujjhegyre emelkedik. Buncsuk a balszélen áll. Kissé meghajlik a háta, nehezen lélegzik, nem emeli fel földre sütött tekintetét. Mögötte, inge alját a rongyos gatya fölé húzogatva görnyed Lagutyin. Harmadik a tambovi Ignat. A következő Vanyka Boldirev. Felismerhetetlenül megváltozott. Legalább húsz évet vénült. Podtyolkov jobban szemügyre veszi az ötödiket: nagy nehezen ismeri meg a kazanszkajai Matvej Szakmatovot, aki már Kamenszkajában megosztott vele minden bút és örömet. Most még két vörösgárdista lép a gödör szélére, és háttal fordul felé. Petro Liszikov kihívóan és szemtelenül nevet, kacskaringós szitkokat kiabál, megfenyegeti a tömeget görcsösen összeszorított piszkos öklével. Koreckov hallgat. Az utolsót karon fogva hozták. Hátravetette magát, szántotta a földet élettelenül csüngő lábával. Beleragódzott az őt cipelő kozákokba, és könnyáztatta arcát, fejét rázva iparkodott kitépni magát kezük közül. – Eresszetek el, testvérek! Engedjetek el, az Istenre kérlek! Testvérek! Kedves testvéreim!… Mit csináltok?! A német háborúban négy keresztet szógáltam meg!… Gyermekeim vannak!… Istenem, én nem vagyok oka semminek! Jajj, jajj, hát mér büntettek? Egy termetes kozák testőr térddel mellbe rúgta, és a gödör felé lódította. Podtyolkov csak most ismerte fel a csökönyösködőt, és megborzadt: ez az ember, ez az 1910-ben besorozott migulinszkajai kozák, a György-kereszt mind a négy fokozatának lovagja, ez a szép, szőke bajuszú legény egyike volt a legbátrabb vörösgárdistáknak. Talpra állították, de megint lerogyott. A kozákok lábához csúszott, cserepes száját csizmájukra nyomta, arra a csizmára, amely arcul rugdosta, és fojtott, borzalmas, rekedt hangon rimánkodott: – Ne öljetek meg! Szánjatok, könyörüljetek!… Három kis gyermekem van!… Kislányom van… Drága testvéreim! Átölelte a testőr térdét, de a testőr kitépte magát öleléséből, hátraugrott, és lendületből fültövön rúgta csizmája patkós sarkával. A másik fülén, mint vörös tejsugár, szökkent ki a vér, és ráfolyt fehér gallérjára. – Állítsátok fel! – kiáltotta dühösen Szpiridonov. Valahogy felemelték, talpra állították, és elszaladtak onnan. A szemközti sorban az önkéntesek már lövésre készen tartották puskájukat. A tömeg feljajdult, és néma csöndbe dermedt. Egy asszony borzalmas hangon felsivított… Buncsuk szeretett volna újra meg újra az ég szürke párájára meg a szomorú földre pillantani, amelyen huszonkilenc esztendőt bolyongott keservesen. Felemelte szemét, és tizenöt lépésnyire megpillantotta a kozákok zárt, tömör sorát: egyikük, egy hunyorgó zöld szemű nagy darab kozák – akinek keskeny fehér homlokára dús tincs buggyant az ellenző alól – őt, Buncsukot célozta meg, pontosan a mellén. A lövés eldördülése előtt velőtrázó sikoly metszett Buncsuk fülébe. Megfordította a fejét; egy szeplős fiatalasszony kiszökkent a tömegből, futvást futott a faluba, egyik kezével mellére szorította kisgyermekét, a másikkal befogta a fiúcska szemét… A darabos sortűz után, mikor a gödör szélén álló nyolc vörösgárdista hanyatt zuhant a sírba, a kivégző osztag a gödör partjára szaladt. Mityka Korsunov észrevette, hogy az ő golyójától elesett vörösgárdista fel-felugrik, és fogával mardossa a vállát; még egyet beléeresztett, és odasúgta. Andrej Kasulinnak: – Odanézz! Ez a pokolfajzat véresre marta kínjában a vállát, de jajszó nélkül halt meg, akár egy farkaskölyök. Tíz újabb elítéltet lökdöstek puskatussal a gödör felé… A második sortűz után hangosan felüvöltöttek az asszonyok, kikecmeregtek a tömegből, és egymásnak ütődve futottak haza. Kézen fogva vonszolták gyermekeiket is. Oszladozni kezdtek a kozákok is. A pusztítás undorító képe, a haldoklók sikoltása, hörgése, a sorukra váró elítéltek üvöltése – ez az oly végtelenül borzalmas és megrázó látvány szétkergette az embereket. Csak a frontharcosok maradtak ott – akik eleget néztek már farkasszemet a halállal – meg az öregek közül a veszettebbje. A levetkeztetett mezítlábas vörösgárdisták egyre újabb és újabb csoportjait kísérték a gödör szélére. Váltották egymást az önkéntesek, fröccsentek a sortüzek, szárazon pukkant néhány egyes lövés. Aki csak megsebesült, kegyelemből kapott még egy golyót. A hullák első rétegét szünet közben beszórták egy kis földdel. Podtyolkov és Krivoslikov mindig odalépett azokhoz, akik sorukra vártak, megkísérelték bátorítani őket, de a szavak elvesztették régi jelentésüket; ebben a pillanatban más hatalmasodott el az embereken, akiktől néhány perc múlva úgy elszakad az élet, mint törött kocsányú falevél az ágtól. Grigorij Melehov keresztülfurakodott a különben eléggé szétzilálódott tömegen, elindult a falu felé, és – szemtől szembe találta magát Podtyolkovval. – Te is itt vagy, Melehov? – kérdezte Podtyolkov; hátratántorodott, és összehunyorította szemét bámulatában. Grigorij megállt. Kékes sápadtság ömlött el orcáján. – Itt!… Látod! – Látom… – mosolyodott el ferdén Podtyolkov, és hirtelen fellobbanó gyűlölettel pillantott Grigorij sápadt arcába. – Mi az? Te is agyonlövögeted a testvéreidet?… Áruló lettél?… Phű, te, te ocsmány! – Egészen közel lépett Grigorijhoz. – Nekünk is szolgálsz, meg nekik is? Mikor hol nagyobb a konc? Mi? Aljas! Grigorij megragadta kabátja ujjánál fogva, és lihegve kérdezte: – Emlékszel a Glubokaja alatti csatára? Emlékszel, hogy lőtték ott agyon a tiszteket?!… A te parancsodra lőtték! Mi? Kölcsön kenyér visszajár! Most te húzod a rövidebbet! Ne pityeregj! Nemcsak neked szabad lenyúzni a más bőrét! Túlságosan elkanászodtál, elnök elvtárs! Eladtad a kozákokat, bitang! Érted? Mondjam még tovább is? Hrisztonya átölelte, és félrevonszolta a nekibőszült Grigorijt: – Gyere, gyere, menjünk a lovakho! Aló, mars! Nincs itt semmi keresnivalónk, se nekem, se neked! Uram, Istenem, mi meg nem esik az emberrel?! Elindultak, aztán megint megálltak, amikor Podtyolkov hangja megütötte a fülüket. – Setét fejű emberek vagytok tik! Vakok vagytok! Becsapott benneteket a tiszti banda! Édestestvéreitek vérét ontatja veletek! Azt hiszitek, hogy ha minket lepufogtattok, minden elsimul? Szó sincs róla! Máma tik vagytok felül, hónap megint benneteket fognak sorra kivégezni! Szovjethatalom lesz egész Oroszországban! Jusson eszetekbe a szavam! Hiába ontjátok a más vérét, a mi vérünket! Buták vagytok tik, buta emberek! – Majd elbánunk mink azokkal is! – ugrott elő egy öreg kozák. – Mindenkit nem tudtok agyonlövöldözni, öreg! – mosolyodott el Podtyolkov. – Egész Oroszországot nem tudjátok akasztófára húzni. Vigyázz a kobakodra! Eccer majd észretértek, csakhogy akkor mán késő lesz! – Ne fenyegetőzz! – Én nem fenyegetőzök. Csak megmutatom, hová vezet ez az út. – Te vagy a vak, Podtyolkov, magad! Muszkahályog van a szemeden! Grigorij nem is hallgatta végig, elindult, szinte futott a felé az udvar felé, ahol kötőféken izgatottan toporzékolt lova a lövöldözés hallatára. Grigorij és Hrisztonya meghúzták a hevedert, lóra pattantak, és sebesvágtában száguldottak ki a faluból. Hátra se néztek. Nemsoká eltűntek a domb mögött. Ponomarjovban még mindig fel-felbuggyant a lövések füstje: vjosenszkajai, karginszkajai, bokovszkajai, krasznokutszkajai, miljutyinszkajai kozákok sorra lőtték agyon a kazanszkajai, migulinszkajai, radorszkajai, balanovszkajai kozákokat… Színültig telt a gödör. Rájuk szórták a kiásott földet. Megtaposták. Két fekete álarcos tiszt megragadta és az akasztófához vitte Podtyolkovot meg Krivoslikovot. Podtyolkov bátran, büszkén, emelt fővel lépett a bitó alá. Felállt egy zsámolyra, kigombolta az inggallért vastag barna nyakán, és maga akasztotta nyakába a beszappanozott hurkot. Egyetlen izma sem rándult meg. Krivoslikovnak az egyik tiszt segített felkapaszkodni a gyalogszékre, ugyanő dobta nyakába a kötelet is. – Engedjétek meg, hogy halálom előtt mondjak valamit az utolsó szó jogán – kérte Podtyolkov. – Mondhatod! – Halljuk! – kiáltották a frontharcosok. Podtyolkov kinyújtott karral végigmutatott a megritkult tömegen: – Látjátok, milyen kevesen maradtak azok közül, akik látni szerették volna, hogy végeznek ki bennünket. Furdalja őket a lelkiismeret. Mink a dolgozó népért, a nép érdekeiért verekedtünk a generálisok csürhéjével. Nem kíméltük életünket, és most a ti kezetek közt pusztulunk el! De mink nem átkozunk benneteket!… Titeket cudarul becsaptak. Ha megteremtik itt is a forradalmi hatalmat, tik is megértitek, kinek az ódalán van az igazság. A csendes Don legjobb, legderekabb fiait löktétek ebbe a gödörbe… Egyre növekvő zúgás támadt. Podtyolkov hangja kevésbé érthetően csengett. Az egyik tiszt kihasználta ezt az alkalmat, ügyes lábmozdulattal kirúgta a gyalogszéket Podtyolkov lába alól. Podtyolkov egész nagy, súlyos teste meglódult, lehuppant, és lába elérte a földet. A torkára szorult hurok fojtogatta. Arra kényszerítette, hogy felfelé nyújtózzék. Lábujjhegyre ágaskodott, meztelen lába nagyujját nekiszegezte a ledöngölt nyirkos földnek, nyelt egy korty levegőt, végighordozta gödréből kidülledt szemét az elnémult tömegen, és halkan megszólalt: – Még akasztani se tanultatok meg tisztességesen… Bezzeg ha te kerültél vóna az én kezem közé, Szpiridonov, a te lábod nem érte vóna a fődet! Szájából bőven folyt a nyál. Az álarcos tisztek és a közelebb álló kozákok zavartan tébláboltak, nagy üggyel-bajjal emelték fel megint a zsámolyra az elgyengült nehéz testet. Krivoslikovnak nem engedték meg, hogy befejezze a beszédet: a gyalogszék kirepült a lába alól, és egy lapátnak ütődött, amelyet hanyagul elhajított valaki. Az izmos-inas, szikár Krivoslikov sokáig himbálózott. Hol galacsinná kunkorodott úgy, hogy behajtott térde az állát verte, hol pedig megint egyenesre rántotta a görcs… Még élt, még vonaglott, még forgatta oldalt fittyent fekete nyelvét, amikor Podtyolkov alól másodszor is kirúgták a zsámolyt. Megint lomhán huppant le a nagy test. Vállán elszakadt a bőrkabát varrása, ujja hegye megint elérte a földet. A kozák tömeg tompán elszörnyülködött. Néhányan, sűrű keresztvetés közepette, oszlani kezdtek. Akkora zavar támadt, hogy egy percig mindenki csak állt, mint akit megigéztek, és rémülten bámult Podtyolkov szederjesedé fekete arcára. De Podtyolkov nem szólt többé egy szót sem, gégéjét végképp összeszorította a hurok. Csak szemét forgatta, amelyből patakokban ömlött a könny. Száját legörbítve, egész testében kínlódva, félelmesen nyújtózkodott felfelé, hogy enyhítsen kínjain. Valaki kitalálta, mit kell csinálni. Lapáttal kezdte alóla vájni a földet. Sietve kaparta el Podtyolkov lába alól a göröngyöket, és a test minden lendítésre egyenesebben csüngött lefelé, mindjobban megnyúlt a nyak és hátracsuklott a kissé göndör fej. A kötél alig bírta meg a hatpudos súlyt, meg-megreccsent az akasztófa gerendája, és lassan himbálózni kezdett. A kötél ütemes mozgásának engedve Podtyolkov is himbálózott, hol egyik, hol másik oldalra fordult, mintha meg akarta volna mutatni gyilkosainak félig bíborvörös, félig fekete arcát és mellét, amelyet forró nyál és könny árja öntözött. 31 Miska Kosevoj és Filkó csak a második éjjel lopózott ki Karginszkajából. Köd habzott a pusztán, gomolygott a hajlásokban, leereszkedett a horhosok mélyére, nyalogatta az elágazó szakadékokat. A köd bolyhában világosabbaknak tűntek az őrhalmok. A fiatal fűben fürj pitypalattyolt. A magasban, az égbolton úgy úszkált a hold, mint a tavirózsa kinyílt, dús szirmú virága, a kákával, sással benőtt tavon. Mentek, míg meg nem virradt. A Fiastyúk már bágyadtan fénylett. Harmat hullott. Nyizsnye-Jablonovszk falvához közeledtek. Ekkor a falutól három versztányira utolérték őket a kozákok. Hat lovas vágtatott a nyomukban. Miska meg Filkó oldalt iramodott volna, de alacsony volt a fű, a hold világított… Kézre kerültek… Visszahajtották őket. Vagy száz ölet szótlanul haladtak. Aztán lövés dördült. Filkó egymásba botló lábbal ténfergett oldalt, mindig csak oldalt, mint a ló, amelyik megijedt a maga árnyékától. Nem esett el, csak valahogy leheveredett, ügyetlenül, arccal lefelé, egy szürkészöld ürömbokorba. Miska zsibbadt testtel haladt öt percig, füle furcsán csengett, a száraz úton is majd a földhöz ragadt a lába. – Mi az, nem lőttök, gazemberek? Mit kínoztok? – Hallgass! Csak eredj, eredj! – mondta az egyik kozák nyájasan. – A muzsikot megöltük, de téged megsajnáltunk. Te a tizenkettedik ezredben szolgáltál a német háború alatt? – A tizenkettedikbe. – Fogsz még te a tizenkettedikbe szógálni… Fiatal legény vagy még. Megtévedtél egy kicsit, de ez nem olyan nagy baj. Majd meggyógyítunk! Miskát három nap múlva csakugyan kezelésbe vette a karginszkajai hadbíróság. Akkoriban a katonai törvényszék csak kétféle büntetést ismert: főbelövést és vesszőt. Az agyonlövésre ítélteket éjjel kihajtották a falu alá, a Homokos Kurgán mögé, azokat pedig, akiknek megjavulásában jobban bíztak, a piacon nyilvánosan megvesszőztették. Vasárnap reggel, mihelyt felállították a derest a tér közepén, gyülekezni kezdett a nép. Zsúfolásig megtöltötték az egész piacot. Egymás hegyén-hátán álltak padokon, a színek előtt felhalmozott szálfákon, a boltok, házak tetején. Először Alekszandrovot, a gracsi pópa fiát döngették el. Buzgó bolsevik volt. Tulajdonképpen agyon kellett volna lőni, de az apja nagyon jó pap, mindenki tiszteli, így hát a bíróság úgy döntött, hogy húsz vesszőt kell rámérni a pópafi hátuljára. Alekszandrovról lehántották a nadrágot, gatyaszárosan húzták deresre. Egy kozák a lábára ült (kezét a deszka alá kötötték), két másik meg kétoldalt állott egy-egy köteg jó erős fűzfavesszővel. Raktak rá betyárosan. Alekszandrov felállt, megrázta magát, felhúzta a nadrágot, Meghajolt mind a négy égtáj felé. Csuda boldog volt a fickó, hogy nem lőtték agyon, ezért hajlongott és köszöngette. – Köszönöm szépen, urambátyáim! – Viseld egészséggel! – felelte valaki. Erre olyan tomboló kacagás gurult végig a piacon, hogy még a nem messzire, a színben ülő foglyok is elmosolyodtak. Az ítélet szerint Miskára is ráhúztak húszat a melegéből. De a fájdalomnál is sajgóbban, forróbban égette a szégyen. Nézte az egész város apraja-nagyja. Miska felhúzta a nadrágot, és szinte pityeregve mondta annak a kozáknak, aki az imént elfenekelte: – Ez sehogy sincs rendjén! – Mér ne vóna? – A fejem vétett, oszt a s..... felel érte. Egész életre szóló szégyen ez! – Annyi baj legyen! A szégyen nem füst, nem marja az ember szemét – vigasztalta a kozák, és mivel kedveskedni akart valamivel a megbűnhődött felebarátnak, megjegyezte: Hanem bikaerős legény vagy, komám: kétszer betyárosan végigvágtam rajtad, azt akartam, hogy jajgass egy kicsit… Hát látom: téged nem lehet addig verni, hogy megmukkanj egyszer is. A minap elraktunk egyet: összeszarta magát az aranyos. Biztosan kákabélű volt. Az ítélet értelmében mindjárt másnap a frontra küldték Miskát. Filkót két nap múlva temették el. Két jablonovszki kozák, akit a községi atamán rendelt ki, sekély kis sírt ásott neki. Sokáig üldögéltek a szélén. Belelógatták a lábukat. Cigarettáztak. – Kemény a főd itt a méneslegelőn – mondta az egyik. – Akár a vas. Ez nem látott ekét, mióta a világ világ. A kortúl kérgesedett úgy meg. – Jó fődbe fog pihenni ez a legény… Magosan… Száraz helyen… Itt mindig fú a szél, süt a nap… Nem rohad el olyan hamar. A fűben lapuló Filkóra pillantottak. – Lehúzzuk a csizmáját? – Persze, hiszen még egészen jó csizma van rajta. Keresztény módra helyezték sírba: fejjel nyugatnak. Beszórták sűrű, kövér, fekete földdel. – Megtapossuk? – kérdezte a fiatalabb, mikor a sírt színig töltötték földdel. – Nem kell. Hadd feküdjék így – sóhajtott a másik. – Ha majd az utolsó ítéletre harsonáznak az angyalok, annál fürgébben ugrik talpra. Két hét múlva útilapu, zsenge üröm nőtte be a kis hantot, kalászt hányt rajta a cigányzab, oldalán kivirult a vadrepce pazar sárga virága, rojtos fürtjével búsan bólogatott a somkóró, bő illatot árasztott a kutyatej, tallóvirág. A közeli faluból nemsoká kijött egy öregember. Fejnél gödröt ásott a sír elé, és frissen gyalult, szentképes tölgycölöpöt állított belé. A háromszög alakú eresz alatt a Szűz Mária szomorú arca izzott a sötétben, lent a rámán egymásba fonódó ószláv betűk bolyhosodtak: Országol most fertelmesség, vétek, Ne ítéld el testvér a testvéred. Az öreg elment, a sztyeppen meg ottmaradt a szentképes fa, hogy elszomorítsa a vándort, az utazót örökbús alakjával, és megfoghatatlan bánatot keltsen a szívben. Májusban túzokok verekedtek a képesfa tövében. A kék ürömerdőben tisztást törtek a dürgés alatt, ledöngölték mellette a zöld tengerként hullámzó, érő tarackbúzát is: a tojóért harcoltak, az élet, a szerelem, a szaporodás jussáért verekedtek. Nem sokkal később ugyanott, a képesfa és egy földbütyök tövében, egy vén ürömbokor kusza szárnyéka alatt, kilenc füstkék, pettyes tojást tojt a nőstény túzok, rájuk ült, és teste hevével melengette, fényes tollú szárnyával óvta a csírázó új életet. ?. ?. ??????? ????? ??? ???????????? «?????????????? ??????????» ?????? 1960 HETEDIK KIADÁS A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Árvay János A védőborító és a kötésterv Miklósi Imre munkája Műszaki szerkesztő: Szegedi Lászlóné Műszaki vezető: Siklós Béla Készült: 20 000 példányban, 25,87 (A/5) ív terjedelemben, tekercsnyomó ofszetgépen, Times betűvel EU - i - 7475 ISBN 963 07 0291 6 — ISBN 963 07 0307 6 74.1891.66-14-1 Alföldi Nyomda, Debrecen * OOSGY (oszobij otgyel staba gyivizii): a hadosztály kémelhárító osztálya. * Lisztnyickij a szállóigévé vált szavakra gondol, amelyekkel Julius Caesar a felesége viselkedése kapcsán előtte hangoztatott gyanúsításra válaszolt: „Caesar felesége fölötte áll minden gyanúsításnak.” (Solohov jegyzete) * Ki az? (német) * Te vagy az, Ottó? Hol maradtál ilyen soká? (német) * Elengedsz? Ó, most már értem! Te orosz munkás vagy? Szociáldemokrata, akárcsak én? Igen? Ó! Ó! Mintha csak álmodnék… Testvérem, sohasem felejtem el… Nem találok szavakat… Te pompás, merész fickó vagy… Én… (német) ** Az eljövendő harcokban majd egyazon lövészárokban leszünk, igaz, elvtárs? (német) * Bajtársak! A kékköpenyeseket már eleget csépeltük. Mutassuk meg ezeknek is, hogy mit jelent mivelünk tengelyt akasztani! Csak kitartani! Még ne lőjetek! (német) * A György-kereszteseknek járó külön zsold. * Szovdep: Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje. * Hideg orosz leveskülönlegesség. * A moszkvai munkások az Államtanács ülése elleni tiltakozásuk jeléül általános sztrájkot rendeztek. Moszkvában mintegy 400 000 munkás sztrájkolt. * Kozák vidékeken olyan paraszt, aki nem tartozik a kozákok rendjéhez. * Kontrrevolucionisták: ellenforradalmárok. * Velikoknyazsenszkaja: Nagyhercegfalva. * Ötös szám volt az Alkotmányozó Gyűlés bolsevik jelöltjeinek a listáján.