Dagon

Written Jul 1917

Published November 1919 in The Vagrant, No. 11, 23-29.

Jó oka van, hogy meglehetősen zaklatott idegállapotban írom e sorokat. Ma éjszaka valami véget fog érni. Az életem… Nincs pénzem, és hamarosan elfogy az a szer, amely elviselhetővé teszi számomra a létezést. Nem bírom tovább a szenvedést, ki fogom vetni magam ennek a manzárdszobának az ablakából, és le fogok zuhanni az utcára. Ne higgyék, hogy morfiumfüggőségem miatt hitvány vagy degenerált vagyok. Amikor ezeket a sebtében teleírt oldalakat fogják olvasni, talán ráéreznek, bár teljes egészében sohasem foghatják fel, hogy miért muszáj a mindent feledtető halált választanom.

A végtelen Csendes-óceán egyik legnyíltabb és legkevésbé forgalmas részén történt, hogy a postahajó, amelynek én voltam az egyik "szállítmánya", egy német tengeri útonálló áldozatává vált. A nagy háború akkor még éppen csak elkezdődött, az óceánok haramiái erkölcsi szempontból még nem süllyedtek oly mélyre mint később, ennek köszönhetően a hajónkat kifosztották ugyan, de minket, a legénység tagjait és a néhány utast olyan bánásmódban részesítettek, amely a tengeren fogságba esetteknek kijár. Fogvatartóink olyan nagyvonalúan viselkedtek velünk, oly kevéssé korlátozták szabadságunkat, hogy öt nappal elfogásunk után egy kis csónakkal, hosszú időre elegendő élelem és víz birtokában sikerült megszöknöm.

Amikor végül eltávolodtam a németek hajójától, egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra szabad vagyok, de fogalmam sincs arról, hol lehetek. Sosem voltam valami ügyes navigátor, a nap és a csillagok állásából csupán azt sikerült megállapítanom, hogy valahol az Egyenlítőtől délre lehetek. Még találgatni sem tudtam, melyik hosszúsági fokhoz vagyok a legközelebb, és sajnálatos módon egyetlen part, egyetlen sziget sem tűnt fel a láthatáron. Az időjárás viszonylag kellemes volt. Néhány napig — nem kísértem figyelemmel az idő múlását — céltalanul sodródtam a perzselő nap alatt, arra várva, hogy összetalálkozom valami hajóval, vagy hogy a hullámok kivetnek egy olyan földdarab partjára, amelyen életben maradhatok. Ám sem hajó, sem föld nem jelent meg a horizonton. Magányomban, ahogy ott lebegtem a nyomasztóan végtelen vízen, kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés.

A változás akkor zajlott le, amikor elaludtam. A részleteket már sosem fogom megismerni, mert bár nyugtalanul aludtam és álmok gyötörtek, hosszú ideig nem ébredtem fel. Amikor végül mégis felriadtam, azt kellett látnom, hogy testemet félig már elnyelte egy nyálkás, fekete, pokoli mocsár, amely egyhangú komorsággal terpeszkedett körülöttem, amíg a szem ellátott. A csónakom tőlem nem messze, az oldalára fordultan, megfenekletten hevert.

Aki ezt olvassa, most valószínűleg arra számít, hogy első reakcióm a csodálkozás, esetleg a döbbenet volt, amelyet környezetem váratlan és elképesztő átalakulása váltott ki. Az igazat megvallva az, ami szétáradt bennem, nem elképedés, inkább rémület volt. Félelmemet, azt hiszem, az váltotta ki, hogy a levegőben, a rothadó talajban volt valami fenyegető, valami olyasmi, amitől még a lelkem legmélye is megdermedt. A levegőt elviselhetetlenné tette a bűz, amelynek forrásai a bomlás különböző fázisaiban lévő haltetemek, meg a végtelennek tűnő mocsár undorító iszapjából előtüremkedő, meghatározhatatlan eredetű testek voltak. Talán hiú remény abban bíznom, hogy képes leszek a rendelkezésemre álló szavakkal leírni azt a kifejezhetetlen ocsmányságot, azt a förtelmet, amely ezt a kietlen, kopár, teljes csendbe burkolózó vidéket jellemezte. Egyetlen hangot, egyetlen neszt sem hallottam, és a fekete mocsáron kívül semmit sem láttam. Semmi sem moccant, de ez a teljes mozdulatlanság, a táj homogenitása valahogy elviselhetetlen, gyomorforgató félelmet gerjesztett bennem.

A nap perzselőn ragyogott az égen, amelyet felhőtlen könyörtelenségében szinte feketének láttam; mintha a lábaim előtt elterülő tintasötét mocsár tükröződött volna vissza benne. Ahogy a megfeneklett csónakhoz másztam, rájöttem, csupán egyetlen magyarázat van arra, hogyan kerültem a fekete, bűzös iszaptengerbe. Mintha valami példa nélkül álló vulkanikus tevékenység következtében az óceán medrének egy része fellökődött volna a felszínre; mintha ily módon láthatóvá váltak volna azok a földdarabok, amelyek ki tudja hány millió éven át felbecsülhetetlen mélységekben, irdatlanul vastag vízréteg alatt rejtőztek. Oly nagy volt az új föld, amely alám emelkedett, hogy hiába erőltettem a fülemet, még halk neszként sem jutott el hozzám az óceán hullámainak zaja. A döglött, rothadó testek fölött nem jelentek meg az undorító halotti torra érkező, éhes madárcsapatok.

Csak ültem és gondolkoztam, jó néhány óráig el sem mozdultam az oldalára fordultam heverő csónak mellől, amely védelmező árnyékot biztosított a számomra, amikor a kegyetlen sugarakkal tűző nap továbbhaladt égi pályán. Ahogy telt az idő, a talaj vesztett ragacsosságából, és úgy tűnt, nem kell már sokáig várnom arra, hogy olyan szilárdra szikkadjon, hogy elbírja a súlyomat, és elindulhassak körülnézni. Azon az éjszakán keveset aludtam, másnap reggel pedig összepakoltam magamnak egy csomagot, amibe ivóvizet és élelmet tettem. Abban a reményben készültem fel a hosszúnak ígérkező szárazföldi útra, hogy előbb-utóbb meglelem a tengert, és talán rám bukkan valaki, aki megmenthet.

A harmadik reggelre a talaj már olyan kemény volt, hogy minden gond nélkül járhattam rajta. A halbűz őrjítővé fokozódott, de engem ekkor már olyan komor gondolatok foglalkoztattak, olyan elszántan haladtam ismeretlen célom felé, hogy ez a körülmény apró kellemetlenséggé degradálódott. Egész álló nap nyugati irányba haladtam, arrafelé, ahol egy dombszerű képződmény emelkedett ki az egyébként sík iszapsivatagból. Azon az éjszakán letáboroztam, majd a következő napon továbbhaladtam a halom irányába, amely semmivel sem került közelebb hozzám, ugyanolyan messze volt, mint amikor először felfedeztem. A negyedik estére végül eljutottam a tövébe. A dombról kiderült, sokkal magasabb, mint amilyennek a távolból tűnt, ráadásul egy keresztirányú, völgyszerű mélyedésből nőtt ki, így még nagyobbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy megmásszam, ezért a lábánál tértem nyugovóra.

Nem tudom, hogy azon az éjszakán miért gyötörtek kivételesen rémséges álmok. Amikor felriadtam, az elképesztően domború, duzzatag hold magasan lebegett a keleti sík vidék fölött. Egész testemet hideg veríték lepte be. Elhatároztam, nem próbálok visszaaludni — az álmaim túlságosan félelmetesek voltak ahhoz, hogy kedvem legyen folytatni a pihenést. Ahogy körülnéztem a holdfénnyel megvilágított tájon, rájöttem, milyen ostoba voltam, hogy eddig nappal gyalogoltam. A perzselő, hőséget ontó nap nélkül a mozgás sokkal kevesebb energiát emésztett volna fel. Egyszeriben úgy éreztem, ilyen körülmények között mégis képes leszek végrehajtani azt a feladatot, amitől napnyugtakor még visszariadtam; képes leszek megmászni a dombot. Felvettem a csomagomat, és nekivágtam az emelkedőnek.

Már említettem, valahogy félelmetesnek találtam a sík vidék háborítatlan monotóniáját. Féltem addig is, de amikor felértem a domb tetejére és lenéztem a túlsó oldalán lévő szurdokszerű verembe, amelynek fekete mélységéből a hold sugarai képtelenek voltak szétoszlatni a sötétséget, ez a félelem iszonyattá változott. Úgy éreztem, mintha a világ peremén állnék, mintha a végtelen éjszaka felfoghatatlan, határtalan káoszának közepébe bámulnék. A félelem az Elveszett Paradicsomot juttatta az eszembe, és a Sátánt, aki a maga rettenetes módján átmászik, keresztüljut a sötétség vad birodalmain.

Ahogy a hold magasabbra kúszott az égen, fokozatosan a szemem elé tárult a völgy lejtős fala, amely közel sem volt olyan sima, mint gondoltam. Párkányok és sziklaképződmények dudorodtak rajta, a kövek és a kitüremkedések úgy helyezkedtek el, hogy tisztán látszott: itt meglehetősen könnyen le lehetne jutni. Néhány száz lábnyival lejjebb a lejtő elvesztette korábbi meredekségét, szelídebbé változott. Felpezsdült bennem valami; nem igazán tudom, mi késztetett arra, hogy nekivágjak a lejtőnek, de mászni kezdtem. Eléggé nehezen jutottam túl az első, meredek szakaszon, de aztán egyszer csak ott álltam a szelíd lejtőn, és onnan meredtem az alvilági mélységbe, amelynek sötétjébe a holdfény még mindig nem bírt léket hasítani.

A figyelmemet hirtelen az a hatalmas, különös tárgy ragadta meg, amely az előttem néhány száz lépésnyi távolságban meredeken emelkedő túlsó völgyfal oldalában állt. A tárgy fehéren csillogott a pályája csúcspontja felé tartó hold fényében. Rövid szemlélődés után sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy csupán egy gigantikus kődarabot vettem észre, amelynek kontúrjait — ezt mindenesetre már az első percek után megállapítottam — nem a természet hozta létre, és nem a természet helyezte éppen oda, ahol állt. Miután alaposabban szemügyre vettem az óriási tárgyat, olyan érzések áradtak szét bennem, amelyeket ehelyütt egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni. Annak ellenére, hogy valóban hatalmas volt, és hogy egy olyan mélységben helyezkedett el, amelyet a világ ifjúkora óta víz borított, szinte biztosra vettem, hogy a különös tárgy egy szépen megformázott monolit, egy olyan kőtömb, amelynek anyaga tanúja volt annak, milyen mesterművek létrehozására képesek azok az élő és gondolkozó lények, akik egykor talán bálványként imádták.

Zavarodottan és rettegve, de ugyanazzal az izgalommal, amellyel a tudósok, az archeológusok tekintenek a frissiben felfedezett leletekre, alaposabban megvizsgáltam a völgyet. A hold ekkor már közel járt a zenithez, és furcsa, szinte élő fénysugarakat vetett a mélységet határoló meredek falakra. A fény felfedte előttem a völgy aljában lévő mederben áramló víztömeget. A különös folyó mindkét irányban a végtelenbe veszett, nyaldosó hullámai majdnem felértek a lejtőnek addig a pontjáig, ahol álltam. A túlsó parton a küklopszi monolit lábait simogatták. Ekkor már azt is láttam, hogy a kőalak felületére jeleket véstek. Írásjelek lehettek, hieroglifák, amelyekhez hasonlókat akkor láttam először. Még a tudományos könyvekben sem találkoztam hasonlókkal. A jelek többsége vízi lények (halak, angolnák, polipok, rákok, puhatestűek, bálnák és hasonlók) leegyszerűsített rajza volt. Némelyik karakter olyan, a modern világban élő emberek számára ismeretlen lényeket ábrázolt, amelyeknek szétbomlott, rothadó tetemével a mocsársíkságon keresztül vezető utam során találkoztam.

Ám nem ezek a jelek, hanem az egyik aprólékosan kidolgozott domborkép volt az, ami óriási, már-már delejező erővel hatott rám. A völgy mélyén áramló folyó fölött is tisztán láttam ezt a meghökkentő méretű domborművet, amelynek tematikus gazdagsága még egy Doréban is felgerjesztette volna az irigységet. Azt hiszem, ezen a rajzon embereket akartak ábrázolni, vagyis bizonyos típusú embereket. Ennek ellenére az az érzésem támadt a képet szemlélgetve, hogy a lények első pillantásra egy tengermélyi grottában összegyűlt haltömegre, vagy a hullámok alatti monolitikus szentélyben istenüknek hódoló vízi élőlényekre hasonlítottak. A formájukról és az arcukról most nem merek részletesen írni; a puszta emlékezés kiszívja maradék erőmet. Legyen elég annyi, olyan groteszkek voltak, hogy még Poe vagy Bulwer képzeletében sem születhettek meg hasonlók. A kezük és a lábuk úszóhártyás volt ugyan, de ettől eltekintve, pusztán az alakjukat vizsgálva, emberszerűnek tűntek. Az ajkuk meghökkentően vastag volt, a szemük dülledt. Ahogy most visszaemlékszem az arcukra, valamit megállapíthatok: nem lehetett felfedezni rajtuk egyetlen részletet sem, ami kellemesnek nevezhetnénk. Furcsa módon, a képen szereplő többi alakhoz viszonyított arányuk, az emberalakok nagysága nem volt valami pontos. Példának okáért az egyik lény, amely a domborművön éppen megölt egy cethalat, alig valamivel volt kisebb az áldozatánál. A groteszk arányok és a szokatlan testméretek azonnal szemet szúrtak nekem, de akkor még csak arra gondoltam, hogy képzeletbeli lények, valamelyik halászó vagy tengerjáró törzs primitív istenei — egy olyan törzsé, amelynek leszármazottjai talán már hosszú idővel azelőtt eltűntek a föld színéről, hogy Piltdownban vagy a Neander-völgyben megszületett első emberősünk. Ahogy ott álltam, ott bámultam, miközben a hold kísérteties tükörfényeket az előttem húzódó néma csatornára, megdöbbentem; arra igazán nem számítottam, hogy visszapillanthatok a múltba, a múltnak abba a szakaszába, amelyről még a legmerészebb antropológusok sem alakították ki elképzelésüket.

Aztán hirtelen megláttam. Csupán egy apró örvény jelezte, hogy a felszín felé emelkedik. Egyszer csak kibukkant a sötét víz fölé. Hatalmas volt, Polüphémus-szerű és ocsmány, a rémálmok iszonyatos szörnyeként lökődött fel a monolithoz, köréje fonta gigantikus, pikkelyes karjait, és miközben lehajtotta undorító fejét, halk hangokat hallatott. Azt hiszem, akkor… elvesztettem az eszem.

Nem igazán emlékszem, hogyan futottam fel a lejtőn, hogyan másztam fel a sziklák között, és hogyan jutottam, hogyan szédelegtem vissza a megfeneklett csónakhoz. Azt hiszem énekeltem közben, és amikor már nem bírtam dalolni, akkor eszelősen vihorásztam. A fergeteges viharról, ami nem sokkal azután tört ki, hogy visszaértem a csónakhoz, nem sok emlékem maradt, de azt tudom, hogy mennydörgést hallottam, meg más olyan hangokat is, amelyeket a Természet csak akkor hallat, ha legvadabb hangulatában van.

Amikor kijutottam az árnyékok közül, az egyik San Francisco-i kórházban találtam magam; annak az amerikai hajónak a kapitánya vitetett oda, amely az óceán közepén futott össze a csónakommal. Delíriumos állapotban voltam, sokat beszéltem, de nem sok figyelmet szenteltek szavaimnak. Megmentőim nem hallottak arról, hogy a Csendes-óceán térségében földmozgások lettek volna, hogy a meder egy része felemelkedett volna a felszín fölé, én pedig nem tartottam fontosnak, hogy meggyőzzem őket arról, amit láttam, úgysem hinnének nekem. Valamivel később felkerestem az egyik tekintélyes etnológust, és nagy meglepetést okoztam neki az ősi filiszteusok Dagon-legendáira, a Halistenről szóló történetekre vonatkozó kérdéseimmel. Hamar rájöttem, reménytelenül konvencionális, ezért nem erőltettem, hogy magyarázatokkal szolgáljon.

Éjszakánként, kiváltképpen akkor, amikor a hold duzzadtan domborodik az égen, újra látom azt a lényt. Megpróbáltam segítséget kérni a morfiumtól, de a drog csupán ideiglenes enyhülést hozott, és közben a rabszolgájává tett. Ezért most mindennek véget fogok vetni, de előtte még le akartam írni mindazt, amit átéltem; azt szeretném, ha embertársaim tudomást szereznének erről a dologról. Gyakran eltöprengtem azon, hogy az egész talán színtiszta fantazmagória, hogy csak álmot láttam, miközben lázasan, a nap forróságától félig eszméletlenül hevertem az óceánon hánykolódó csónakban, miután megszöktem a német hadfiak fogságából. Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, és válaszképpen mindig megjelent előttem az a döbbenetesen életszerű látomás. Nem tudok úgy a tengerre, az óceánok mélyére gondolni, hogy ne remegnék meg, hogy ne jutnának eszembe azok a megnevezhetetlen lények és dolgok, amelyek ebben a pillanatban is ott kúsznak, ott másznak és evickélnek a meder nyálkás iszapjában; amelyek most is imádják ősi kőbálványaikat, és rávésik saját képeiket a vízben ázó, tengermélyi obeliszkek oldalára. Álmodozni szoktam arról a napról, amikor kiemelkednek a hullámok közül, hogy az egymással vívott háborúskodásban kimerült, életben maradt szánalmas emberek testébe mélyesszék mocskos karmaikat; arról a napról, amikor a szárazföld elsüllyed, és az óceán sötét medre a felszínre bukkan az univerzális káoszban.

Közel a vég. Hangot hallok az ajtó felől; valami hatalmas, csúszós test csapódott neki kívülről. Nem fog megtalálni. Istenem, az a kéz! Az ablak! Az ablak…!

 

SZÁNTAI ZSOLT fordítása