VÉSZI ENDRE
FORRÓ DRÓT

Magyar Elektronikus Könyvtár

TARTALOM
Vakdominó
1933 nyarán
Fegyelmi úton
Vakdominó
Az üveg mögött
Pofafürdő
A második pohárköszöntő
Tétova reggel
Az üveg mögött
Félhomályos zóna
A ház proletárja
Férfiklimax
Élve a tavaszi szünettel
Köszi szépen!
Kirakatrendezés előtt
Hogyan hal meg az elefánt?
Party
Króm és bazalt
Hogyan hal meg az elefánt?
Az öregasszony
A konzervmester vasárnapja
Az utolsó lakó
Az illetéktelen
Lekérés
Lábvizit
A zsaroló
A legközelebbi vonattal
Forró drót
El nem küldött levelek
Forró drót
Adrenalin
Ember a retikülben
Ólmosi-Bleier utolsó műve
Le az öregekkel!

Vakdominó
1933 nyarán
Ez a nyár különösen fullasztónak indult, harminchétig szökött a higany. Itt volt az uborkaszezon,
bár még akadtak szenzációk is. Ilyen volt például az az újsághír, hogy leányt árult egy ember
Tapolcán, közlés szerint a saját lányát, aki tizenöt éves volt, s mint a híradás mondja, sovány,
kifejletlen. A sajtó tartozott az általános erkölcsi és jogérzéknek azzal, hogy elmondja, miszerint a
két rongyos, kóbor embert sorra kiebrudalták községekből, városokból. Csupán ennivalóval nem
látták el őket. Igaz, ez utóbbi szigorúan magánkommentár, nem hivatalos észlelet. A forró nyár
derekán, rekordtermés idején két fillérrel zuhant a kenyér ára, ugyanakkor a munkanélküliség még
tovább növekedett. A fővárosban számos helyen vízhiány keletkezett, s a Farkasréten megjelentek a
lajtoskocsik. Egy magát La Rochefoucold Gusztávnak nevező férfiú, kit a lapok “a munka-
nélküliség hiénája” melléknévvel ruháztak fel, sok ezer pengő óvadékot csalt ki leendő
alkalmazottaitól. Két munkanélküli lélekvesztőn elindult a Dunán, a Fekete-tenger felé, így
remélvén kenyérhez jutni; a csónak fölborult, az egyik ember vízbe fulladt. Sokat morgolódtak az
emberek a fővárosban, mivel a villamostársaság megszüntette a viszonylag olcsó kültelki
vonaljegyet, s bevezette a hatfilléres kisszakaszrendszert, ami éppen a munkások utazását drágította
meg. Még mindig vizsgálgatták a biatorbágyi merénylő, Matuska Szilveszter elmeállapotát, holott a
merénylet ürügyén már régen bevezették a statáriumot, és kommunistákat akasztottak fel. Trettina
közgazdasági rovatvezető, Gömbös kebelbarátja, rendőrségi kihallgatásán beismerte, hogy húszezer
pengőt kapott az Ibusztól. Kínában új háború kezdődött; a mozik Harry Pielt, Luciano Albertinit és
Felix Bressartot hirdették. Németországban Hitler ugrásra készen áll átvenni a hatalmat. Gödöllőn,
a királyi kastély parkjában megépítették a cserkész-világtábort, és erősen készülődtek a
jamboree-ra.
Ezek mellett már alig tűnt fel az újabb nagybetűs cím: “Tömegsír a bányában”. A Budapestvidéki
Kőszénbánya Rt. solymári aknájában száznegyven méter vastag iszap- és törmelékáradat zúdult a
tárnákba, és tizenegy ember odabent rekedt. A javarészt belga érdekeltségű társaság egynapos
késéssel, de hivatalos jelentést adott ki erről. Ekkor már természetesen javában folyt a mentési
munka, működtek a szivattyúk, dolgoztak a csákányok, s nagyobbára önként vállalkozó bányászok,
a szerencsétlenek barátai, hozzátartozói, társai voltak a mentők. Ez a munka állandó életveszéllyel
járt, de kilencnapi erőfeszítés meghozta eredményét: a tizenegy bányász közül kilencet napvilágra
hoztak, kettő örökre a törmelék alatt maradt. Fekete kendős, csontos asszonyok kóvályogtak a
telepen, mint a nagy varjak. Egy megmentett vájárt, aki kilenc napon át derékig vízben küszködött
az éhhalállal és a megfulladással, megkérdezte egy újságíró: leszállna-e újra a bányába? A válasz
egyszerű volt, más nem is lehetett: igen. Két pengő nyolcvan a kereset - ezért kockáztatni kell az
életet, nincs ebben semmi rendkívüli.
De sem neki, sem többi társának nem volt erre alkalma, mert az amúgy is időlegesen működő
bányában leállították a munkát.
Ezen a telepen, mint a korabeli lapok beszámolnak róla - s ez nem különbözött az általános
bányászsorstól -, rettenetes volt a nyomorúság. A nyugdíjas rokkantak, nyugbéresek alig néhány
pengőt kaptak havonként. Búzakenyér nem került asztalukra, árpakenyér járta. Ismerős látvány
volt, amint az öreg bányászok, oldalukon koldustarisznyával, bejárják a környező falvakat.
Az éhségtelepen még több lett az éhező. Viszont a megmenekült kilenc bányászt a főváros
gyógyfürdőzésre hívta meg a Gellért Szállóba. A valószínűtlenül vad nyomorból a kiváltságos
pompa világába. Két hétre szólt a meghívás.
A bányaszerencsétlenség után sok szó esett a felelősségről. A társaság képviselői és egyes lapok
“rejtélyes földmozgásokra” hivatkoztak, de csakhamar világossá vált, hogy a kimerült és leállított
szomszédos bányából zúdult az aknára a sok száz tonnányi iszaplavina. Nem volt megfelelő a
betonbiztosítás.
*
Az országút fölvert pora, ahogy csíkot húzott belé a fény, izzó volt, anyagszerű, mint a rézhuzal.
A munkanélküliek elindultak.
Parázs Ferke, egy cigányfiú, szinte kéjjel mártogatta mahagóni lába fejét a sárga porba, élénk volt,
vibráló. Hetykén, egyenes derékkal járt, s közben egyre beszélt, megállás nélkül.
- Aki velem tart, elviszem a bácsimhoz, az prímás a Duna-parton! Puszipajtás a nagyurakkal. Tud
szerezni mindent, még munkát is.
A fiú világéletében kerülte a munkát, nem is értették, minek megy munkát keresni. Nevét onnan
kapta, hogy egyszer egy ittas felügyelő parancsára eljárta a füstölgő salakdombon a csűrdöngölőt, s
a talpa vörösre égett, mert a salak még tele volt parázzsal. Most is eljárta ezt a táncot, a por
vastagon körüllebegte, s ez különösnek tűnt a szótlanul baktató emberek között.
Üröm táján megállította őket két csendőr; két pontosan metszett férfiú, felszólítván az embereket,
hogy ne kóboroljanak csapatostul - egyáltalán: térjenek vissza illetőségi helyükre.
Szépe Gyurka, egy bányászfiú, aki mindeddig csillés volt, a többi nevében is válaszolt:
- Munkáért megyünk.
Az egyik csendőr, egy alhadnagy, végigmérte a fiút olyan szemmel, mint aki benne sejti az
elkövetkező évtizedek legnagyobb gonosztevőjét, aztán elfordult. Munkát keresni - volt ebben a
fogalmazásban valami lázadás. Keresni azt, ami nincs! A rend képviselői nem szerették ezt a két
szót.
Az emberek szétszakadoztak, úgy mentek tovább. Parázs Ferke már Óbuda határában elmaradt
tőlük. Ekkor Gyurka megfordult és visszanézett. Először, mióta elindultak. Nem is a bányatelepet
látta, nem is a bénán függő csilléket a drótpályán, nem is a kilenc bányász halál-látott, borostyánból
metszett arcát, hanem egy kivénült bányászt, az édesapját, aki maga is titokban koldulni járt, s aki
úgy eresztette őt útnak, hogy egyhamar vissza ne jöjjön. Nem volt kenyér. Még árpakenyér sem
volt. És Szépe Gyurka ebben a tündöklő júliusi hónapban töltötte be tizenhetedik esztendejét.
Első útja egy ismeretlen nagynénihez, édesapja unokatestvéréhez, Zsófihoz vezetett. Az asszony
évtizedek óta kórházban dolgozott, ápolónő volt. A kórházban csakugyan megtalálta; elmondta,
miért jött. Hanem ott nem akadt semmi rendes munka, és az öregasszony nagy erélyére volt
szükség, hogy Gyurkát kisegítőnek beállítsák. Mindjárt cipelésre osztották be, a spanyolfal mögül
vitte a halottakat a hullakamrába. Lepedő alatt csempészték ki a holtakat a kórtermekből, s ezt két
napnál nem bírta tovább. Zsófi néni, aki annyi sokat tapasztalt az életében, nem hajlott rá, hogy az
ilyen finnyásságot megértse. Szigorú lett és haragos. Itt a kórházban van szállás, ennivaló. A
hullától pedig nem kell félni, mert az is csak ember. Azonfelül Zsófi néni, a hatvanadikat taposva,
újból férjhez ment, immár harmadízben, természetesen fiatal emberhez, s így mint új asszony nem
fogadhatta magához a fiút. Pénzt meg ennivalót adott neki, s hazaküldte édesapjához. De Szépe
Gyurkának mindenféle szándéka lehetett, csak az nem, hogy beteg, öreg apja nyakába telepedjék,
élősködőnek. Mert a telepen munka nem ígérkezett. Itt maradt tehát a forróságot lihegő városban,
ismeretség, járatosság és pénz nélkül. A bányatelepiek pedig úgy elszéledtek, mint az olyan
emberek, akik nem számítanak a világban, s ha egyszer mindörökre eltűnnek, nyom se marad
utánuk: felszívja őket a névtelenség.
Gyurkánál csupán bejelentőlap volt, amit a kórházban állítottak ki, az egyetlen bizonyosság
mostani életében.
Nekiindult a városnak. Gondolta, megtermett, erős embernek látszik, hátha jut neki munka
valamelyik építkezésen, értett hozzá, falat rakni is tudott, a cipekedéshez meg amúgy sem
szükséges nagy szakismeret. De bármerre járt, mindenütt ezzel a kiírással találkozott: munkás-
felvétel nincs. Sok helyt a nincs szócska cserélhető volt, de a van sehol sem került helyébe.
Lassanként a fősodrásba jutott, rongyos, kóborló csapatok közé, s építkezésről építkezésre
vándorolt a többiek nyomában. Elment a pályaudvar elé, várni a bécsi gyorsra, a győri meg
komáromi vonatra, de mindenütt megelőzték hasonló szerencsevárók, akik elszántan és
megrögzötten, csontos gyűlölettel őrködtek helyükön, ki tudja, hány hónap, hány esztendő óta.
Mindjárt megszimatolták benne az idegent, a betolakodót, s összezárultak előtte, mint egy nagy,
sötét fal. Elegen voltak önmagukban.
Egész nap nem nyúlt a kenyérhez meg a sajthoz, amit még Zsófitól kapott útravalónak, de sok vizet
ivott, mindig csak vizet, s ez megpuffasztotta. A nehéz, párás levegőben csupa veríték lett a teste, s
a leventeing a hátára tapadt. Mire ráesteledett, a Ligetben találta magát. Padot keresett, ahol
eltölthetné az éjszakát, de ez sem volt könnyű. Itt is, ott is sötét embergubancok foglalták el a jó,
zavartalan helyeket, vagy éppen szerelmespárokba ütközött. Az Angol-parkhoz közel letelepedett
egy bokor aljába. Nagy jázminbokor volt, dús levelekkel s csupa illattal teli. Feje alá helyezte
vulkánkofferjét, s hallgatta a hullámvasútról fel-felcsapó sikongást, mely habosan, tarajosan szökött
az ég felé. De az éhség lassan elviselhetetlenné vált; úgy tetszett, hogy alatta a föld morog, mögötte
a város morog, minden morog körös-körül, mint egy nagy üres gyomor. Sikongások és fehér,
ugráló fények altatták el. Álmában a hullakamrát látta, a holtakat, amint egymás mellett feküsznek;
az égnek meredő, nagy sárga lábujjukat, a bokára kötött azonossági cédulát. Aztán előtört
valahonnan a szürke, pikkelyes iszap, mint egy óriás, utálatos állat, ahogy a tárnában látta, s az
emberek egymást taszigálva menekültek előle. Az élők meg a halottak összekeveredtek. Tarkóján
valakinek forró lihegését érezte, de nem látta, kicsoda is az, csak futott, míg nyomában hidegen,
büdösen ömlött az iszap, de ahogy emelkedett a tárna, nőtt a reménye, hogy csakhamar kijut innen.
A várt világosság nem volt sehol. Vergődött az álomban, mint valami hálóban, nem tudott
kiszabadulni belőle, mindjobban belebonyolódott.
Hajnalfelé valaki megérintette a vállát. Fölriadt, felült, s a mellében erősen fájt a szíve. Töppedt kis
öregember hajolt fölébe, citromnyi arc, gyér szakáll s meglepően erős tüzű barna szem.
- Lidérc ült a melleden. Kiabáltál.
Vékony, fisztulás hangja volt, szinte mulatságos.
- Én vagyok a Milkó bácsi - mondta, és biztatóan mosolygott.
Az óriáskerék küllőjét piros fény borította el.
- Én itt felvigyázó vagyok - folytatta kéretlenül az öreg -, az egész az enyém. De ahogy megszólal a
kakas, az én munkám is lejár. Most hazamegyek. Saját házam van.
Egyik kezében üres zsákot tartott.
- No gyere, fiam - szólította Gyurkát, s a fiú föltápászkodott; elindultak. Az öreg elégedett volt,
hogy ezzel a fiúval találkozott. Külsőre, formára éppen megfelelt neki. Túl a Ligeten s a Váci úton
kitárult előttük a budai hegyvidék. Mint térdre ereszkedett, nagy kék elefántok, olyanok voltak a
hegyek a végtelen aranypárák mögött. Az egész város átvilágosodott, és füstölögni látszott. Gyurka
kábultan támolygott, de a jó szagú levegő lassan átjárta tüdejét, és vére megtelt friss oxigénnel.
Nem értett semmit, az öreget sem értette, azt hitte, talán az álma folytatódik, de most már
kedvezőbb értelemben.
Angyalföld és Újpest határán hepehupás, fűgubancos rét került elébük; a vége beleolvadt a kék
hegyekbe, de ez csak Gyurkának tűnt úgy, mivel a rét s a hegyek között ott volt a Duna. Néhol még
pipacsok is égtek az óriási réten. Csak a gyakorlott és tudatos szem fedezhette föl mindjárt, hogy a
rét horpaszaiban - alkalmazkodva növényhez, az agyag színéhez - kis kalyibák bújnak, amolyan
emberhódok lakhelyei, rongyból, hullámbádogból, lomra vetett címtáblákból eszkábálva.
- Amott a házam - mutatott az öreg a rét belsejébe, egy büszke mozdulattal kihámozva a maga kis
kunyhóját. - Gyere, menjünk.
Elindultak, s egyszerre füst és zaj fogta őket körül. A kunyhók mellett, szabad tűzön, guggoló
asszonyok és férfiak főzték a reggelit vagy az ebédet, ki tudja, mit, s azok az előbbi pipacsok
valójában kis rőzsetüzek voltak.
Milkó bácsit sokan köszöntötték, amolyan rikkantó félhangokkal, egy sajátságos törzsi nyelv
torokhangjain, s ő mindenkinek méltósággal bólintott; valóságos bevonulásnak számított
hazaérkezése, bal kezében a rongyszedő zsákkal. A rét belsejében nyárson forgattak egy nyúzott
állatot, s egy rőt bajszú, piros ember odakiáltott nekik: “Nyúl!”
Milkó bácsi valami olyasmit mormogott, gyér szakállába hullajtva a szavakat: nyúl, nyavalyát nyúl,
ha jól megy, macska! Rázzák a rongyot!... S ettől még büszkébb lett, valósággal megnőtt, amint a
derékig érő gyomok között törtek utat maguknak.
- A menyemmel lakunk együtt, jó kis asszonyka - motyogott az öreg -, a fiam jelenleg kórházban
van. Hanem Sárikánál vigyázz, fiam, mert csak a tisztességes beszédet szereti, nem állhatja a
vagányokat. Majd csak összehúzzuk magunkat, sose félj. Munkára pedig magammal viszlek.
A Dunához közel volt az öreg kunyhója. Úgy nőtt ki a földből, mint egy bokor. Ősi
természetszeretet tette ilyenné a kalyibát, bár a teteje ennek is hullámlemezből volt, s a bejárat
felett, homlokzati díszként egy Cordatic-Pneu tábla színei hivalkodtak, messze guruló
autókerékkel. De a csúcsos tetejű, sátort formázó emberi menedéket dúsan befutotta a loncnak egy
makacs, vadon termő, vékony indákon terjeszkedő fajtája, mely éppen ebben az időben kis tölcsér
alakú, fehér virágokkal volt telis-tele. S volt a háznak ablaka is, autóüvegből, ha csupán tenyérnyi,
de volt!
A házacska előtt piciny, kecses asszonyka fújta a reggeli széltől tekergő füstöt; tüsszögött s
hunyorgott; jó csontozatú arcocskája, melyet sötétrozsda haj keretezett, mulatságos fintorokat
dobált. Mikor megpillantotta az idegen fiatalembert, felugrott, meghúzkodta magán a térde fölé
csúszott kötött ruhát, mely valaha málnaszínű volt, de az ujjai már hiányoztak; a hegyes, klaunszerű
orr megrándult, s kézfejével visszabiccentette homlokából tömött, vastag fürtjeit. Még szipogott is
egyet izgalmában.
- Távoli rokon - mutatott az öreg a fiúra, de olyan mosollyal, mely a rokontalan világban megilleti
az ilyen rokont, bárha egy órával azelőtt még nem ismerte. Aztán a további beszédet mellőzve,
leguggolt a küszködő tűzhöz, s fonnyadt arcát tömlővé alakítva, ráfújt olyan irányból és olyan
erővel, mely éppen szükséges volt ahhoz, hogy fellobbanjon a láng. Csak ezután nézett a versrúdra
fűzött lábasba, s elégedetten bólintott:
- Finom! - szippantott egyet a piruló hagyma illatából, és ráncos arca mosolyra derült. - De én is
hoztam ám neked valamit, Sárikám - heherészett a kis öreg, s az üresnek tűnő zsákból, hosszas
keresés után, nyakba való gyöngyöt húzott elő. - Mit szólsz, mi? - Gyurkához fordult. - Szegény
fiamnak tüdőgyulladása van, hát nekem kell gondolnom az asszonykára is!
Gyurka a fiatalasszonyra nézett. A hegyesre metszett kis arc olyan kendőzetlen, nyílt és barbáran
kíváncsi kifejezést öltött, mint egy figyelő rókáé. Orra körül, a bőr színébe olvadva, apró
szeplőcskék aranylottak, s a szemének okos, aranybarna fénye volt.
- Maga igazánból kicsoda? - kérdezte kissé rekedtes hangján, követelőző szemtelenséggel. - Mert a
papa - s mutatta - kicsit gyagyás. Tóni a sitiben van, ott kenegetik a tüdőgyulladását - folytatta
kíméletlenül a bemutatkozást, mint a gyerek, aki abban gyönyörködik, hogy illetlen kifejezéseket
használ. Felöltötte a gyöngysort, nyújtózott, s közben panaszosan mondta: - Tele vagyok
hamisgyönggyel. Az öreg mindig ilyesmit hoz.
Percek alatt megforrósodott a rét, mint egy nagy katlan. A megrepedezett, agyagos föld égette a
talpukat.
- Ezen a jó napocskán a maróni egykettőre megsülne - nevetett Milkó bácsi.
Elkészült a reggeli. A kis asszony ügyesen osztott. Most újra érezte az éhséget Gyurka; szenvedett
tőle. Sárika színültig töltötte pléhtányérját a sűrű, paprikás lével, melyben sárga gombafejeket vélt
látni. A kis gumók kemények voltak, de könnyen szétváltak a fog metszése alatt.
- Gombapaprikás? - kérdezte a fiú, és szürcsölte a forró, fűszeres lét.
Milkó bácsi bólintott.
- Az, az. Friss szedés. Róka, szegfű meg vargánya.
- De hát eső sem volt - csodálkozott Gyurka, már-már hajlamosan arra, hogy varázslatot lásson a
dologban.
- Van itt a közelben egy jó kis árnyas horpasz, ahol mindig akad gomba. Igaz, oda csak Milkó
császárnak van bejárása.
Az asszonyka sunyi mosollyal nézte a boglyas fejű, szőke fiút. Gyurkát ez zavarta és dühítette.
A finom illat nemcsak az étvágyat kelti fel, de idecsalogatja a családiasság angyalát is. Ennek
megfelelően a közeli szomszédok is odagyülekeztek.
- Csigabiga? - kérdezte egy kormosképű.
- Á, dehogy! - hunyorgatott ravasz barna szemével az öreg. - Szarvasgomba.
- Hiszen azt gondoltam én is! Van szarva a csigabigának is!
A szomszéd furcsa üveghangon nevetett, s egyszerre úgy tetszett, mintha az egész réten
nevetnének, vihognának, üveghangon, fazékhangon, bádoghangon, rongyok mögül, ropogva, mint
a rőzse, koromszínűen, füstszagúan, fékevesztett jókedvvel. És Gyurka megértette, hogy a
bolondját járatták vele. Már nem a csigát bánta, hanem önérzete megcsúfolását. Világos arca
megvörösödött, szégyellte előbbi mohóságát, s főként a fiatalasszonyra neheztelt, mert nemhogy
részvétet, de ravaszdi gúnyt látott az arcán, kivillanó apró, gyöngyszem fogain. Igen, ha másért
nem, a kíméletlen fiatalasszony miatt utálta már az egészet. Feléjük se nézett, elindult, de az öreg
utánafutott, a karjába kapaszkodott, s mint valami makacs inda, visszahúzta a helyére.
- Hiszen ha lenne gomba... de nincs gomba, fiam! Még a csiga, az is nagy kincs. S hogy milyen
fölséges csemege!
S az együttérzést, amit hiába keresett Sárika szemében, az öregében megtalálta. Visszaereszkedett a
helyére, és úgy érezte: ez már így lesz ezután, örökké, sosem lesz a maga embere.
- A Ritzben ezért, fiam, dollárral fizetnek, mi meg ehetjük ingyen, no csak azért, mert Milkó
császárnak van egy saját csigakertje! Onnan másnak iszkiri!
- Munkát keresek - szólt a fiú duzzogva, nem válaszolva az öreg szavaira. - Ilyen nagy városban,
mint ez itt, talán csak akad nekem is. Akármi, csak munka legyen.
- Az én szakmámban, úgy gondolom, igen - bólogatott Milkó császár, és hitvány kis szakállát
simogatta.
- Olyan kerülőnek? Csősznek?
- Igen. Olyan kerülőnek.
S a fiú látta, hogy a kis asszony arca megint megkeskenyedik a visszaszívott nevetéstől.
- Mutassa csak a kezeit - nyúlt Sárika a fiú keze után, s megforgatta, megtapogatta, mint egy
tárgyat. Aztán egyszerűen visszaadta, és az apósához szólt: - Elég keskeny - mondta -, jó formájú.
- Hiszen láttam én mindjárt, hogy ez a gyerek ügyes kezű. Mert hiába a szakértelem, ha rossz a
szerszám - vihogott az öreg, s Gyurka még mindig nem fejtette meg ezt a jelbeszédet.
Az öreg, látva a fiú gyanakvó arcát, vállára tette a kezét, s amúgy atyaian, szinte áhítattal mondta:
- Ne félj, fiam, megsegít minket is az Isten. Isten madárkái vagyunk valamennyien. Ki innen, ki
onnan csipeget. Az embernek élni kell, fiam, ha nem akarja, hogy meghaljon.
Az asszonykából kibuggyant a visszafogott nevetés. Térdét csapkodta jókedvében. Egyenes orra
nyergén összefutottak a szeplőcskék.
- Megmondaná, hogy mitől ilyen jókedvű? - támadt neki a fiú.
- Magát nevetem, Isten madárkáját. Csak nehogy meggyűrűzzék a lábát.
Rézsútosan metszett, világos szeme vidámabb volt, de most már kialudt benne a gúny.
- Azért nem kell, hogy felhúzza az orrát, na! Az embernek szája van, meg nyelve, hát beszél.
Most már teljesen megkomolyodott, de változatlanul a fiút nézte, a maga gyermekded és zavarba
ejtő nyíltságával.
- A mi munkaidőnk akkor kezdődik, mikor a legtöbbje aludni megy - az öreg most azzal a
szándékkal kezdett beszélni, hogy megbékéltesse a fiút. - Ránk fér kis pihenés.
Még az öregnek is meg kellett hajolnia, hogy bele ne verje a homlokát az ajtóba, amely valójában
ablak lehetett. Odabenn a kunyhóban, a puszta földön két szalmazsák feküdt. S bár künn kegyetlen
élességgel sütött a nap, itt szelíd, bolyhos félhomály terjengett. A félhomályban, jelezve a női lakót,
sejtelmesen megcsillant egy finomra csiszolt tükör. A tükör két oldalán színes szalagok függtek. A
kalyiba egyetlen bútora egy nagy, faragott láda volt.
- Na, feküdj ide - mutatott az öreg az egyik szalmazsákra, mely fölött a tükör függött -, de úgy
vigyázz, hogy ez a Sárikáé.
Gyurka még mindig izgatottan s akaratával viaskodva, leereszkedett a fekhelyre. Rosszul érezte
magát, kényelmetlenül. Az öreg függönyt húzott a kicsiny ablak parányi négyszögére. Csakhamar
hallani lehetett hortyogását. A fiú karját feje alá feszítve küszködött az álmossággal. A szemközti
falon, éppen az öreg felett, plakát feliratát betűzte ki: Utazzék a napfényes Olaszországba! S látott
egy fürdőruhás nőt, aki egy pálma alatt nyújtózkodik. Ezt olyan mulattatónak tartotta, hogy
mosolyogva aludt el, de félálomban is érezte a szokatlan hőséget, s szinte hallani vélte, ahogyan a
napfény surrogva csiszolja a kunyhó falait. Arra ébredt, hogy nyílik az ajtó.
- Ebéd - szólt be Sárika tárgyilagosan, s amint ott állt az ajtókeretben, körülfogta a fény, rőtesbarna
haja átvilágosodott, s törékeny alakja szelídnek, szeretnivalónak tűnt.
A fiú felkászálódott, törődött volt, és egész létét haszontalannak találta. Már csak az estére várt,
mikor elkezdik az öreggel a munkát, az őrködést a fényes, bömbölő park körül. Isten madárkája
lesz belőle, vagy akármicsoda, de valami!
- Nem kell félni, nem csigabiga - szólt az asszony, s amint osztott, kemény, hegyes melle mindig
megbiccent.
Valóban, ez tisztességes, barna cigányrántással készült krumplileves volt. Ilyen jót régen evett.
Mire kikanalazták a levest, már magasan járt a nap. A rét fölött súlyos csend feküdt, a kunyhók
utcáin nagy, zöld legyek dongtak; embert alig lehetett látni. Távolról, az izzó naptól megperzselt
fák mögött robogó villamos fémes, zötykölő lármája hallatszott.
- Itt nálunk - mondta zsíros ajakkal, kenyérmorzsás szakállal Milkó -, itt nálunk jó helyed lehet, ha
megbecsülöd magad. Ezek itt engem a császáruknak tartanak - mutatott szerteszét -, ha valami
bajuk van, én teszek igazságot.
Bement a kalibába, s egy zöld üveggel tért vissza.
- Húzd meg, fiam - nyújtotta oda.
Szilvapálinka volt, lélegzetállító. Gyurka csuklani kezdett, a szemét elfutotta a könny.
- Gyenge a lélek benned - hahotázott az öreg, de az asszonyka most nem nevetett vele. - No, majd
megedződik.
Most ő maga húzott egyet, hosszan, gyakorlottan, úgy, hogy az ital kétszer kotyogott: egyszer az
üvegben, egyszer a szájában.
- Így - mondta az öreg, mint akinek meg se kottyan. Arca meg sem mozdult, amint szétnézett a
fölégett réten, a birodalmán. De barna szeme hirtelen futkározni kezdett. Fölpattant, s a Duna felé
sietett. A kis utcácskák is, amelyek eddig néptelenek voltak, megteltek emberrel. Az öreg leejtett
fejjel jött vissza.
- Nem lehet. Bekerítettek, a piszkok, a dögök.
S ekkor látta csak Gyurka, hogy rendőrök, nyomozók lánca fogta körül a rétet, s mindig szűkebbre
szorítják a kört. Odalenn a keramitúton sötéten várakoztak a nagy tolonckocsik. Folyt az
igazoltatás. Az emberek viaskodtak, kiáltoztak, védték magukat, szóval, mozdulatokkal. De volt
olyan is, aki dermedten várta végzetét, s volt, aki, mint az imént Milkó bácsi, futásnak eredt, ám a
rendőrök karjába futott.
A nap tombolva dobolt a kunyhótetőkön. Perzselt szaga volt mindennek. A felgöngyölítés egyre
közeledett. A rendőrök között ott volt a tiszti főorvos. Egy-egy kunyhónál csak ennyit mondott:
tífuszveszély!
- Teszek rátok! - sziszegte hetykén a kis asszony, de amikor megszorították a karját, még a szeme is
könnyes lett a dühtől.
- Ócska ribanc, már megint elénk kerültél? - rivallt rá az erkölcsrendészeti felügyelő, botjával
csapkodva a földet. - Nem megmondtam neked, hogy a toloncba küldlek, ha megint összeakadunk?
Az asszonyka megvetéssel nézett végig a férfiakon. Ezek itt mind csak állnak, dermedten,
tehetetlenül, és meg sem kísérlik a védekezést?
- Én kérem, felügyelő úr, férjnél vagyok, és gyereket várok - mondta Sári önérzetesen, tiszta
hangon.
- Úgy? Férjnél?
- Igenis, férjnél.
- Szóval jó útra tértél. És hol az a te híres férjed? Talán ez? - hahotázott a felügyelő, minden jókedv
nélkül, s arcával Gyurkához közelített. - Ez? - kérdezte újból, most már egészen fanyarul.
- Igenis, kérem, ez.
Az okos kis asszony, aki nem várt az élettől semmiféle meglepetést, most reménykedve nézett a
fiúra, bár tudta, az ilyesmihez iratok kellenek, házasságlevél, munkaigazolás, a lét hivatalos
elfogadtatása. S bár nem várt csodát, jólesett neki, hogy egy pillanatra megállíthatja az
eseményeket, magasba emelve a kis hazugság varázspálcáját, s hogy próbára teheti a fiút, vajon
miféle lélek lakik benne. Tudta ezt a felügyelő is, s talán belement volna a játékba, mert már olyan
laposnak érezte foglalkozását, mint egy üres erszényt, s az ilyen alkalmi tűzijátékok mindig kedvre
derítették, de túl sokan voltak kívülállók, hogy ezt a szórakozást megengedhesse magának. Ezért
hát szimplán goromba maradt.
- Szóval, te vagy ennek a kis úrilánykának a férje? - kérdezte Gyurkától - ennek a kis
liliomszálnak? Stricije vagy? - ordított rá, minden harag nélkül. Csak éppen, mert más hangja erre
nem volt.
Sárika tudta, a közjáték véget ért. A fiú mellére ejtett fejjel állt, szégyenkezett, ugyanakkor a
szégyenét is röstellte.
- Látod, te kis szemét! Ebben legalább van becsület. Ez nem jártatja a száját. Nem hazudik.
Útjára engedte a fiút.
A Rongy-rét lakói álmélkodva fordultak utána. Hát van olyan ember, aki megszabadul innen? És ha
van, milyen ember lehet az? Spicli? Besúgó? Tolvajnál is rosszabb!
A fiú nem mert visszafordulni, a hátában érezte a hálóban rekedt emberek gyűlöletét. De a nyüszítő
lárma, a rendőrök durva kiáltozása, egy-egy kunyeráló hang, hisztérikus sikoltozás utánanyoma-
kodott. Szégyent, undort és félelmet érzett. Nem mintha az ilyen megaláztatás idegen lett volna
számára; a telepen lépten-nyomon csendőrbe ütközött az ember, még a fedőt is megemelték, mi
készül ebédre, de az valahogy hazai közegben történt, azt a levegővel együtt kellett beszívni, nem
volt más mód, az élet fenntartásához számított. Itt azonban menthetetlenül érezte, hogy
belekeveredett a szégyenbe, csúffá tették, és csak gyáva lapítással vívta ki a szabadulást. Még az a
csúfondáros kis nő is fölébe kerekedett, majdhogy szemen nem köpte! Nem tudta megfogalmazni
az erkölcsi tanulságot, de megfogyott benne a lélek, nyüszített a tehetetlenség.
Elindult találomra a forró, lázverte városban, port, szemetet verve föl maga körül, de a gyárak
kapuin, az építkezéseken mindenütt a könyörtelen felirattal találkozott: munkásfelvétel nincs. Az
egész világon nincs munkásfelvétel, sehol, sehol, föl kell fordulni az utcán, vagy visszamenni
rokkant, koldus édesapjához, de végül ott is csak megdögölni lehet.
A kemény bakancsbőr átizzott, olyan volt, mint a forró bádog, s égette, törte a lábát. De víz az volt,
szerencsére, akármennyi, s a hasa megtelt kotyogó, puffasztó folyadékkal.
Akarva, nem akarva megint csak a rét, a Rongy-rét felé vitt az útja. Ekkor már párásan, kéken
esteledett, a kemény vonalak feloldódtak, s a formák geometriai szigorúsága eltűnt, hogy átvegye
uralmát egy részegítő, különös gomolygás. Egyszerre csak úgy rémlett, hogy a széles úton, messzi
maga előtt a kis rókaarcú Sárit látja, amint surranó könnyedséggel Újpest felé tart. A szája
egyszerre kiszáradt, s émelyítette a feltoluló izgatottság. Futásba lendült, hogy utolérje az asszonyt,
de a kis nőt már nem találta sehol. Előtte volt a rét. Az útjába állt. Mint aki számon kér rajta
valamit. Most értette csak meg a levegő égettrongy-szagát. A kékbe keveredő Rongy-rét belsejében
egyenletesen, széltől nem zavart lánggal lobogtak a kalyibák, s már csak rendőröket látott, akik
tartották a kordont, de a lakók közül senkit. Csak a tűz surrogása hallatszott, emberi hang alig.
Karcsú és tömzsi lángoszlopok imbolyogtak, olyan hatást keltve, mintha tüzes alakok járnának,
hajladoznának, lágy, gyengéd mozdulatokkal integetnének. Olajosan nyúlós bűze volt ennek az
égésnek, mintha maguk az emberek is benne égtek volna a kalyibákban. A szag ott terjengett
alacsonyan a fűbuckák felett, le nem ülepedve, föl nem szállva, maradandóan, mint egy alacsony
mennyezet. S fölötte volt a valódi ég, türkizkéken, illatos tisztaságban, a közeli Vénusz-csillaggal,
mely egész áttetszően ragyogott.
Időnként összedőlt és parázzsá omlott egy-egy égő kalyiba, s ezek olyanok lettek, mint besüppedt
sírok, csakhogy lángból, parázsból, üszökből. Az egyenletes tűz hangjai nagy zümmögésbe
olvadtak össze, s csak itt-ott sikoltott ki belőle egy-egy roppanás. Ezek egynemű hangok voltak, és
szinte a kinyilatkoztatás erejével hatott, mikor valahol, nem is közel, egy rendőr megszólalt: “Egy
leprateleppel kevesebb.” Mindenütt hallani lehetett ezt a hangot, bár a rendőr nem kiabált.
Éjszaka megint az Angol-park körül kódorgott, hátha találkozik Milkó bácsival, és a kis asszonyról
is megtud valamit. De nem látta az öregembert sehol, s mikor kérdezősködött felőle, arról a furcsa,
szakállas bácsikáról, aki itt az őrködést látja el, senki sem tudott válaszolni. Bármerre járt, apadt
hassal, az éhségtől keserű szájjal, vad gépzene s a hullámvasútról ideömlő sikoltozás fogta körül.
Az ívlámpák fénye alatt, közel a kerítéshez, egy padon hárman kártyáztak, többen körülállták őket.
Már késő éjszakára járt, de még mindig csattogott a lap, s a talonmáriás szakkifejezései közé
ékelve, fontos világpolitikai eszmecsere folyt.
- Tök, negyven, ulti - mondta a fölvevő, egy boglyas vörös ember, s öt ujjával művészien
elrendezte lapjait.
- Ulti? Az fix? - kérdezte vissza az ellenfél.
- Olyan fix, mint ahogyan Hitler is fix.
- Nahát akkor kontra ulti, a Hitlereddel együtt.
- Azt írják a Frissben, hogy a Sipőcz tizenötezer liter tejet ad a cserkészeknek - jegyezte meg egy
kibic.
- Tizenötezer liter tej, az lenne neked zsembori, a kutyaúristenit! Vörös húsz! Megszlopálnád
egymagad, mi? És hány ezer pacsni kéne hozzá?
A tizenötezer liter meg a nem tudni hány ezer pacsni egészen fölizgatta őket. Már-már a kártyáról
is elterelődött a figyelem. De akkor már nem is tejről volt szó, kovászos uborkánál tartottak, s a
kovászolt savanyú léről megállapították, hogy azt kánikulában nagyon jólesik inni, jobb, mint a
porter, különösen, ha kapor is van benne. Tizenötezer liter tej!
- Tizenötezer virsli! - adakozott másvalaki.
- Tizenötezer kiló lókrinolin!
- Marha, lókrinolin! Stéberl-féle gyulai!
- Olyan nincs! - szólt valaki tikkadtan.
S az egyiknek az a különös ötlete támadt, hogy megéljenezze a nyomorkonyha atyját, Sipőcz
polgármestert.
Erre mind-mind ordítozni kezdtek:
- Éljen Sipőcz! Éljen a moslékkonyha! Éljen a rothadt káposzta!
- Éljen Róbert bácsi!
- Éljen minden tolvaj a földön!
- Besavanyítani őket!
- Sipőczből kovászos uborkát!
- Éljen a kovászos uborka!
- Ajándéknak a zsemborira!
- Tizenötezer Sipőczöt ajándékba!
- Éljen! Éljen! Éljen!
Tomboltak, vigadtak, nyilallás állt az oldalukba a nagy kacagástól, és olyan szeretettel néztek
egymásra, mint eddig még soha.
Mikor végképp kifulladtak, s már csak a kártya csattogott, valaki a nevetéstől fáradtan, szinte
megkínozva, másfelé terelte a szót.
- Azt mondják, az öreg Hindenburg végleg beadta a derekát.
- Ulti!
- Valaminek történni kell; vagy megváltozik minden, vagy fölfordul a világ, de ez így tovább nem
mehet - tűnődött egy másik.
- Nyavalyát ulti! Tessék csak szépen ideadni. Ulti elfogva. Hitler kampec.
Megint elcsöndesedtek, csak a hullámvasútról hangzott visszatérő ütemben a sikoltozás. Gyurka
fejét lenyomta az álom. Az volt az érzése, hogy a hullámvasút bármikor rászakadhat. Néha egy-egy
éles hang, rövid, győztes kiáltás: “ulti”, “kontra”, “tökágyú” - feltépte az álom szövedékét. Később
tűztől körülfogva Sárit látta, intett neki, de az asszony fittyet hányt, pedig már a haja is lobogott, de
még akkor is neki állt feljebb.
Reggelfelé langyos trópusi zápor hullott le. Az Angolpark néma volt. A hajléktalanok a vurstliba
menekültek, elbújtak a körhintába, fölmásztak a krinolinra, benyomakodtak a söröző tornácára.
Gyurka a barlangvasút előcsarnokában húzódott meg. A sárkány még kihűlten, megvakult
villanykörtékkel is nagyszerű látvány. Pikkelyei föl-fölcsillantak, s egy égve feledett zöld szem ezt
a feliratot világította meg: vészkijárat. De a vészkijárat mögött is zuhogott az eső.
Reggelre mintha függönyt húztak volna el a láthatár elől, az egész pilisi hegyvidéket látni lehetett, s
a levegő olyan friss volt, hogy az embernek az az érzése támadt: repülni kell.
*
Nélkülözni egymagában vagy éppenséggel éhezni, nem volt új szenvedés a fiú életében. A
bányatelepen is szűken jutott ennivaló, és még az árpakenyérrel is takarékoskodni kellett. “Rossz
időben születtél, fiam, valamennyi gyereket el kellett volna venni az anyjától, kevesebb lenne a
nyomorult, ez az igazság” - ezt mondogatta, ha egyáltalán megszólalt, az apa, aki negyvenhat éves
korára - annyi volt most éppen - töppedt kis öregember lett. Tíz éve, mióta a csille odanyomta a
falhoz, összezúzva néhány bordáját, a rokkantak keserű és vékonyra szelt kenyerét ette, s lassan-
lassan feladva minden szemérmet, koldussá süllyedt.
Mikor a fiú megszületett, tizenhatban, ő akkor esett éppen orosz fogságba, ez a kárpáti áttörés után
volt, s öt év múltán került csak haza; utóbb azt beszélték, férj-feleség módján élt odakint
Szibériában egy asszonnyal, s a jókedvét is ott hagyta, annál a nőnél. Az emberek azt is beszélték,
az olyan kínai forma nő volt, és aranyszínű ruhákat viselt.
De az már hiteles igazság, hogy Szépe Károly rászokott az italra, s azt mostanig el nem hagyta, de
még a kenyérrevalót is arra költi. Gyurka édesanyja huszonöt éves sem volt - és ennek is már hét
esztendeje -, mikor gyermekszülés közben trombózis ölte meg. Az árva kicsikét, egy kislányt, akit
anyja után Karolának neveztek el, felvidéki rokonok fogadták magukhoz, mivel az anya Borsodból
származott. A leányt mind a mai napig nem látták; az új szülők nevét kapta, s ha valami
rokontalanít, hát a nyomorúság szorgos ebben.
Gyurkát négy elemi után, bár ernyedetlen szorgalmából többre futotta, messzi vidékre adta
édesapja, kertészetbe került, bennkosztosnak, vagyis mindenesnek, majdani inaskodás reményében.
Itt életében először és utoljára annyit ehetett Gyurka, amennyit csak megkívánt, igaz, a jóllakáshoz
valót lopni kellett. A két esztendő, amit itt töltött, megtanította a bosszú édes ízére és a gyűlölet
örömére.
A főkertész kis termetű, sovány ember létére élt-halt a gyomráért, s naponta többször is a konyhára
szalasztotta Gyurkát ezért-azért, ami éppen eszébe jutott. Téli délutánokon lisztesre, illatosra sült
krumpli járta; azt meghengergette sárga tyúkzsírban, jól megsózta, és így falatozott az üvegházban.
Még az ismeretség elején történt, hogy a fiú fején feledve sapkáját lépett a főkertész elé, kezében a
sült krumplis tállal. A mestert gyomorgörcs kínozta, és tehetetlen dühét a fiún töltve ki, visszájáról
szédítő pofont adott neki. “Nem tudod, hogy elém csak födetlen fővel léphetsz?” - kiáltotta,
miközben a fiú a fájdalomtól meggörnyedve a szétgurult krumplit szedte össze. A főkertész, látva a
hajlott kis hátat s a fiú előrebomló szőke haját, nemhogy megbánta volna, de fokozódó
ingerültséget érzett, s ettől kezdve üldözte Gyurkát, zuhogtak a pofonok.
Ám a gyermeki lélek nem hagyta válasz nélkül a kegyetlenkedést, felelt rá, persze a maga kissé
együgyűen ősi módján. Ha palántázni küldték, úgy nyomta a földbe a palántákat, hogy azok
kettészakadjanak, vagy a dughagymát éppenséggel fordítva dugdosta be. Mindezért, ha rajtakapták,
sok pofon járt, naponta tizenöt-húsz is. De ettől csak még konokabb lett.
A végzet akkor szakadt rá, mikor a hízó disznót összeengedte a kismalacokkal, s az reggelre felfalta
őket. Erre máig is úgy gondol, hogy neki volt igaza, pedig a kismalacokat szívéből sajnálta. De
vágyott visszaütni, kegyetlenül és maradandóan.
Első indulatában a főkertész kést ragadott, hogy végez az elvetemült gonosztevővel, jobb
idejekorán, semhogy az ilyen megnőjön és nagyobb bajt okozzon. Üldözte, végig az udvarokon, az
ágyások között, s a fiú aligha menekül keze közül, ha nem bújik be a vincellérház udvarán egy
óriás hordóba. Akkor a főkertész mindenképpen be akart jutni a hordóba, de a fiú azzal fenyegette,
hogy szemen önti rézgáliccal. Erre a szívós emberke hengergetni kezdte a hordót, benne a
gyerekkel. Gyurka a hordó falához tapadt, s közben forgott, forgott vele a világ, mint a kerék
küllője, úgy feszült, és mindig, mindig fordult a teste, míg végül annyira megszédült, hogy nem
tudta tartani magát, és kizuhant a földre. A gyilkos harag elől az összecsődült munkások mentették
meg.
Haza is úgy menesztették, mint egy bűnözőt, csendőrség útján. Mikor pedig két év múltán apja
elvitte a bányamesterhez, nem akarták a fiút bányába engedni. “Veszedelmes ember” - mondták
róla, holott még csak gyerek volt, és ezért csak nagy nehezen küldték külszíni munkára, majd az
egyik csapathoz lapátosnak, végül csille mellé kerülhetett.
Szóval, ismerte a nyomort és az elnyomást.
De a kétféle világ, az éhség és mindjárt mellette a tobzódás, nem volt úgy a szeme előtt odahaza,
mint itt a nagyvárosban. A járdák szélén, padokon borostás, az éhezéstől eszelős tekintetű emberek
ültek, s a kirakatok minden földi jótól roskadoztak. Maszatos, mezítlábas gyerekek ételhulladékot
kutattak a szemétládákban, s elegáns asszonyok után cselédek vitték a tömött szatyrot. Kora reggel
finom szarvasbőr nadrágos urak és lovaglókosztümös hölgyek lovagoltak a külső Stefánián, s a
putrilakók meg fölkapták a lóganéjt, hogy tüzelőt szárítsanak belőle. A forró és a jéghideg így
váltakozott egymás után.
Emberekkel találkozott, akiknek szeméből ugyanolyan dühöt olvasott ki. Bezúzni az üveget, és
fölmarkolni a szalámiból, szalonnából, fügéből, banánból! Az utca egyszeriben megtelne futó
félistenekkel, akik karjukba szorítják a bőséget. Csattognának a kilyukadt cipőtalpak, lobognának a
rongyok, és a sörényesre nőtt hajbozótba belemarkolna a szél, a friss, jókedvű, kora reggeli szél!
Már órák hosszat járta a pályaudvarokat, épületeket, minden eredmény nélkül, amikor egy akáccal
szegett néptelen kis térre ért. Itt volt az egyik külvárosi kerületi elöljáróság, de az is aludni látszott;
embernek alig volt nyoma. Körülnézett, s arra készült, hogy letelepszik az egyik padra. De arra már
nem volt idő, mert a térbe torkolló utcácskák váratlanul kisebb embercsoportokat öntöttek a kietlen
térre. Az elöljáróság előtt összeverődtek ezek a különböző csoportok, s lehettek már vagy ötvenen.
Nagyrészt fiatalok voltak, soványak, napbarnítottak, mint azok, akik idejük java részét az utcán
töltik. Kiáltoztak összevissza, aztán egybehangolódva: munkát, kenyeret követeltek. Le az
ínségmunkával, le az éhbérekkel! - ordították, majd kőzápor hullt az ablakokra. Gyurka nézte őket,
álmélkodva és idegenkedve, nem értette az egészet, mire jó ez, mi célja van, de mikor füttyel
jelezte valaki a riadóautót, ő is együtt futott a többivel, eleinte falkában, aztán szétszéledtek,
ügyesen, gyakorlottan, tudták, hogyan kell menekülni és miért, előre kitervelték ezt is, s volt hozzá
elszántságuk elég. De Gyurka egyre reménytelenebbnek látta a dolgot, kifulladt, már-már megállt
volna, s akkor bizonyosan utolérik a rendőrök, de valaki megragadta a karját, és egy kerítés mögé
húzta. A sivár udvar hátterében vidékies, földszintes házat látott, mely inkább tűnt majorsági
épületnek, mint lakóháznak. A fiatalember, aki berántotta magával, már futott is át az udvaron, az
épület felé, s Gyurkának követnie kellett őt. Valóban, nem lakóház volt az, hanem egy nagyobb
péküzem istállója. A lóállások javarészt üresek voltak, csak az istálló mélyén álldogált a jászol elé
kötve két nagy testű ló, az egyik zsemleszínű, a másik hollófekete. Ide bújtak el, a lovak mögött, a
sarokba halmozott széna védelmébe.
Az istállót nem nagyon gondozhatták, mert a lefolyó vezetékben meggyűlt a szúrósan
szalmiákszagú húgy.
Mindketten lihegtek, kifulladtak a futásban. Csak ekkor engedte el az ismeretlen fiatalember
Gyurka karját, de szájára tett ujjal figyelmeztette, hogy csend, teljes csend legyen.
Karcsú, izmos ember volt az ismeretlen, arányos csontszerkezetű. Égettbarna arcától meglepően
elütött töretlen világoskék szeme, s bár egész lénye valami szigort hordozott, s koránál idősebbnek
mutatta, ebből a szemből szinte sugárzott a fiatalság.
Az udvarról hirtelen lárma hallatszott, s a kinti világ megtelt rendőrökkel. Gyurka újra érezte a
fiatalember szorító markát, s látta, hogy gyermekien világos szeme antracénszigorú lesz. Most
aztán egy pisszt se, némának maradni!
Valaki fölmászott a szénapadlásra, döngött felettük a famennyezet, s langyos por hullott reájuk. Az
aranyosan ködlő ajtóban nagy kék test jelent meg. Mintha gégéjükre csúszna egy érdes tenyér.
Gyurka orrát csavarni kezdte a szalmiák. Arca keserves fintorokba rándult. Ismeretlen társa, aki
egyszerre figyelte őt és a rendőröket, fenyegetően mutatta, hogy szorítsa tenyerét a szájára, s mint
aki ebben sem bízik, maga fogta be a fiú orrát-száját, úgy, hogy ez a veszélyes pillanatok ellenére is
megalázó volt. Az ajtóban ott állt a nagy kék test, s a padlás szüntelenül dörömbölt felettük. A
zsemleszínű kanca nyugtalankodni kezdett; Gyurka szemébe könnyeket préselt a visszafojtott
tüsszentési düh, s könnye az idegen hosszú, inas kezére folyt.
Néhány rendőr betódult az istállóba, hogy átkutassák a helyiséget, bár nagyon szidták a
trágyaszagot, a bűzt, de ekkor odakünn új parancs hangzott el, s örömest tódultak ki az udvarra,
hogy másfelé folytassák az üldözést. Egyszerre levegőtlen csend támadt. Az idegen elvette kezét, és
kicsit csúfondárosan, bár csak évődőnek szánta, ennyit mondott:
- Most már lehet.
Gyurka felelni akart, bántót és haragosat, s arra gondolt, most már azért se tüsszög, van benne
annyi önfegyelem, hogy visszaszorítsa minden külső kényszer nélkül is. Az arcizmai megfájdultak,
és a foga is belesajdult ebbe az igyekezetbe.
- Na nincs hapci? - kérdezte nevető arccal az ismeretlen. - Tüsszents már, az isten megáldjon,
elmúlt a vész!
S azzal kimászott a szénából, megveregette a zsemleszínű fényes tomporát, mint aki megköszöni a
derék magaviseletet, s az ajtóhoz lopakodott, hogy kilessen az udvarra. Megkönnyebbült arccal
intett, feszültség utáni felszabadultsággal.
- Elmentek a pokolba! Tüsszents, fiú!
S Gyurkában fölengedett a duzzogás, és vihart kavaró tréfás tüsszögéssel akarta bizonyítani, hogy ő
is ért a mókához, de váratlanul érezte, hogy nem tud tüsszögni, bár az inger, a kényszer benne
maradt a torkában, a szájpadlásán, a rágóizmaiban. S benne maradt a kielégületlenség is.
- Te honnan kerültél közénk? - kérdezte a fiatalember. - Te is tüntettél?
- Nem én.
- Hát?
- Munkát keresek. Minek a tüntetés?
- Munkát keresel, és nem tudod, minek a tüntetés? Miféle csodabogár vagy te? És mi a
foglalkozásod?
- Bányász.
- Bányász? Itt, Pesten? Azt hiszem, barátom, te szemét bányász vagy inkább. A Cséry-telepen.
Kokszgyűjtő. Na és mióta vagy te Pesten?
- Mi köze hozzá?
- Ide figyelj, te tokos eszű. Ha én nem húzlak be magammal ide, akkor a rendőrök most éppen azzal
szórakoznának, hogy laposra verik a pofád. Akkor aztán olyan csinos bányász lennél, hogy
csapatban járnának utánad a lányok.
- Bármit csinált, velem így nem beszélhet.
- Felhúztad az orrod? Na és milyen munkát akarsz?
- Bánom is én! Építkezésnél, akárhol! Enni akarok.
- Hát épületen, az nehéz. Ott meleg a helyzet. De hát... ide figyelj...
S mert érezte, hogy Gyurka nem járatos Pesten, nagy türelemmel, körülményesen elmagyarázta,
hová menjen, melyik utcába, milyen épülethez, s hogy kit keressen ott.
- Annak a bácsinak meg azt mondod, hogy én küldtelek, engem pedig úgy hívnak: a mexikói. Ne
röhögj, te! Ez a nevem. Azt mondod, a mexikói küldött, és kész. Az öreg pedig, ha kell neki ember,
hát beállít valahová.
De Gyurka orrát még mindig a tüsszögés csavargatta, ettől volt olyan az arca, mintha nevetést
fojtana vissza.
- Megmondtam már, hogy ne röhögj - kiáltott a mexikói minden harag nélkül, s miközben maga is
nevetett, hátba vágta Gyurkát. Ettől aztán kiszakadt a tüsszentés.
- Na látod. Ezt elintéztük. Szóval, a címet el ne feledd. Várj, én most megyek előre, s ha fütyülök...
ismered az Ó, torreádort? Persze hogy nem ismered... Mondd, fiacskám, mihez értesz te egyáltalán
a zabáláson kívül?... Szóval, ha fütyülök, jöhetsz.
*
Gyurka pillanatig sem hitt az egészben, bár tetszett neki a fiatalember, aki majdnem egykorú volt
vele. Hetykesége, csapkodó játékossága mögött melegséget és jóindulatot érzett.
Újlipótvárosi utca volt, ahová mennie kellett, távol a Körúttól, a vasúthoz közel. Megtalálta az
építkezést; éppen az alapozáson dolgoztak, s most láttak neki a földszintnek és az emeletnek. A
kövér kis öreg, akihez a mexikói küldte, alaposan végigmérte Gyurkát.
- Igen? A mexikói? Mit csinál most? Régen láttam.
Gyurkának ez olyan különös volt, valaki ugyanabban a városban él, és régen látta. Lehet ez
komoly? Pedig hát jó barátságban lehetnek, ha valakit munkára ajánl neki, ebben a munkátalan
világban.
- Megvan, dolgozik - felelte a fiú vaktában, mert nem akarta elmesélni ismeretségük történetét.
- És munkakönyve van? Jó. Beállítom. Egyelőre a sitthez, aztán majd meglátjuk. Rendben van ez
így?
- Rendben. Azt hiszem...
Kezet szorítottak, Gyurkát beírták az irodában, s munkába állt. Megint olyan volt a hasa, mint a
tömlő, a sok víztől. A taliga gurtnija jól meghúzta a vállát, amint a lefektetett pallón halálos
egyensúlyozással cipelte a törmeléket. Végtelenül gyengének érezte magát, pedig már ebédelt is;
szikkadt tepertőt és istentelenül erős sötétzöld paprikát. Ez a nyelőcsövétől a gyomráig fölgyújtott
mindent.
Nem lehetett elábrándozni, a pallér szeme mindenkit követett, s az öreg, aki munkába állította,
maga is tartott a felügyelőtől. De bármily szokatlan is volt egyensúlyozni a szalagnyi pallón, ezek a
hosszú, táncoló deszkák kötötték a biztonsághoz; úgy érezte, hogy sínekre helyezte életét. Mint
csillés is úgy tett, hogy álomvilágot lélegzett maga köré, és munkája folyt, ha gépiesen is, de
megszakítás nélkül. Most majd leszakadt a karja, mégis elgondolta, mi volna, ha az a
napszámoslány, aki háttal állt neki, keskeny, hajlott háttal, s téglát adogatott fel egy emelvényre,
megfordulna, s kiderülne, hogy Sári az. Akkor aztán mindig a nyomában maradna, a nehezebb
terhet átvenné tőle, míg végül megbocsátana neki. De hát a leány nem Sári volt, még csak nem is
hasonlított rá. Csak a bűnhődés vágya formálta meg egy pillanatra.
Délutánra ismét forró, mozdulatlan a levegő. A lehelettelen vörösödő fény úgy állt a házak között,
mint egy stabil épület. Egy nem nagyon távoli építkezésen mozgás támadt, az állványokon
egyszerre csak zsibongani kezdtek az emberek, s a puha sárgaságba keményre ajzott férfitestek,
vibráló szoknyák és kiáltozó kendők metsződtek bele. Valahol kongattak is, rezesen, középhangon,
mint fejramtkor szokás. Már tűnődni sem volt idő, mert egy acélszínű biciklista suhant az ő
épületük elé, néhány gyors szót váltott az egyik kőművessel, majd ez az utóbbi, bár beszédhibás
volt, minden gyámoltalanság nélkül a pallérhoz lépett, és messzi hangzóan kijelentette, hogy ezzel
vége: a szaktársak leállanak, mivel általános, építőipari sztrájk kezdődik, s ugyanakkor a csővázhoz
hasonlító biciklista pillanatnyi késedelem nélkül röpcédulákat kezdett osztogatni, míg a
szakszervezeti bizalmi hozzálépett, s rángatni kezdte, hogy ki adott erre engedélyt. Ennek nyomán
már többen is beavatkoztak, a többség a biciklista védelmében, s egyvalaki elkiáltotta magát:
vesszenek a bürokraták, le a munkásárulókkal, éljen a munkásosztály cselekvési szabadsága.
Az öreg, aki Gyurkát is munkába helyezte volt, nagy, erős hangján megszólalt:
- Szaktársak, több fegyelmet! A sztrájkot az egyesült szakszervezeti ellenzék felhívására határoztuk
el. Ilyen nyomorbérekért nem dolgozunk. Követeljük a munkanélküli segélyt és a munkaidő
rendezését. De most fontosabb, mint bármikor, a fegyelem. A szolidaritás mellett ez a sztrájkoló
legerősebb fegyvere. A munkát letesszük, de minden hangosság, firlefranc nélkül.
A bizalmi elébe állt, bár kevés bátorsággal, inkább csak igazolva magát.
- Válságban sztrájkolni? Emögött egész más dolog bújik. Munkástestvéreim! Senki se adja fel a
nehezen megszerzett munkát. A Mémosznak nincs sztrájkkasszája!
- Sose féljen, papa, van a közösségnek - szólt közbe valaki, s a napégett emberek nevetve tették le a
szerszámot. Mintha nem is tragikus események előtt állnának.
Innen a harmadik sarkon egy épület ormára éppen föl akarták szegezni a sokszalagos májusfát, de
mire a kerékpáros odaért, a májusfa színes lobogással, mint egy mélybe hulló máglya, lefelé
szárnyalt.
Hanem azért az épületeken nem mindenki állt le.
A pallér, fényes fekete ember, zömök, feszes arcú, aki ért a beszédhez. Az emberek soroksári
cipónak nevezték maguk között.
- Szaktársak - mondta fennhangon, nem kiáltva és nem fenyegetőzve -, aki most közületek itthagyja
a munkát, ami pedig egész nyárra kenyeret ád nektek, az többé ide be nem teszi a lábát! Ebben a
büdös életben soha! Mert mi lesz ebből a sztrájkból? Két-három nap alatt úgy szétzagyválják, mint
a pinty. Éhes embereket nem lehet sztrájkba vinni. Ahol a kenyér, ott az igazság! Én is szocialista
vagyok, de nem így. Ezt a sztrájkot a bolsik csinálják.
- És mit akar ez a sztrájk? - lépett melléje a fölbátorodott bizalmi. - Micsoda követelések? Ki ad
kenyeret nektek, ha ezt a kicsit, ami van, eldobjátok? Az egész világon éhség, nélkülözés - nincs
munka! A kapitalizmus dögrováson, szaktársaim, de várni kell, míg kinyújtózik. Akkor méretet
veszünk a koporsóhoz! De válságban nincs sztrájk. Ha elmúlik a válság, akkor jövünk mi!
- Így, így, apukám! - kiáltott az előbbi ember, aki egyszer már megnevettette a körülötte állókat, és
egy nagy puha homokgombóccal betapasztotta a bizalmi száját. - Így, így!
Az ijedt ember, szétmázolt, homokos szájjal az iroda felé szökött, s a pallér ugyancsak arrafelé
indult, de kimért, nyugodt léptekkel. Néhányan útját állták, mert nyilvánvaló volt, a rendőrségnek
akart telefonálni, segítséget kérni.
Ezalatt a sztrájkolók összeszedték szerszámaikat, batyuikat, edényeiket, és elvonultak. Nagy
csöndben folyt mindez, az arcokon ott sötétlett az elhatározás árnyéka, ahogyan elszakították
magukat a munkától, a törvényes élettől. De most nagy dologra készülődtek. Félelmetes volt a
néma vonulás, félelmetes és megindító. Volt, akin csak az elszántság látszott, s volt, akire kiült a
tépelődés, a bizonytalanság. Mi lesz ennek a vége? De mentek, mentek.
- Na, öcsém, szedd a cókmókot, gyerünk! - szólt oda az öreg Gyurkának.
A fiú körül jó néhányan ott maradtak. Ő is megmakacsolta magát.
- Mire vársz? - kérdezte az idős kőműves türelmetlenül.
- Nem - kötötte magát a fiú. Ha innen kiesik, hová visz az útja? Ezek közé, vagyis rendőrkézre,
vagy vissza a bányatelepre, a semmibe. - Nem! - ismételte most már dühvel, hogy ilyen helyzet elé
állították.
- Nem? - álmélkodott az öreg. - És téged a mexikói küldött?
Többet nem szólt, csak a fejét csóválta, füttyentett, és ment tovább.
A szakmunkások java elment, de a pallér így is elégedett volt. Majd holnap, holnapután csapódik
hozzájuk ember innen-onnan. Az öntudat ritkább, mint az üres gyomor.
- Maguk úgy cselekedtek, ahogy józan emberekhez, értelmes munkásokhoz illik - mondta -, nehogy
azt higgyék, sztrájkkal lehet elérni a több bért. Az építész úr majd gondol arra, aki kitartott, és nem
hagyta magát elbolondítani. Ha pedig jönnének a sztrájkolók, mert majd biztosan jönnek, hogy
kiszorítsák magukat a helyükről, hát ne hagyják magukat! Maguk se cukorból vannak. És van még
rendőrség is a világon.
Egyik-másik ember tapsolni kezdett, de ezt még a pallér sem kívánta. A félig megüresedett
munkahely, az abbahagyott falakkal, kifeszített zsinórmértékekkel, szokatlan volt, névtelen
szomorúság ült az embereken.
Gyurka lapátosa, egy törődött kis ember, megvakarta fejét, letette a lapátot, köpött egyet.
- Így köpném le magamat is. Fuj!
Piros arca volt, s csontos orra nyerge kékesfehéren átütött a bőrén.
- Mibe viszi az embert a szükség!
Megtöltötte a taligát, nyögdécselve, kelletlenül, és aztán hosszan maga elé nézve álldogált. Mikor
Gyurka ismét megfordult, már nem volt a helyén, az irodához ment, kikérte a könyvét.
A pallér alkudozott vele. Nagyon rossz példa lett volna, hogyha most az első nagy megpróbáltatás
után az itt maradók kezdenének meginogni.
- Nézze, Koleha, tudom én, hogy magát rossz helyre osztották be. Maga szakember és nem lapátos.
De hát amíg az ember él, tud segíteni a dolgokon. Elintézhetjük mi ezt magunk között. Majd
javítunk rajta.
De Koleha, a kis nyomorék, aki az év tizenkét hónapjából alig dolgozott ki hármat, hajthatatlan
maradt. Ide-oda billegett nagy feje vékony, piros nyakán: nem, nem és nem. Nincs az az Isten!
- Na, Koleha, akkor maga is bevörösödött. Pedig én úgy tudtam, maga templomba járó ember.
- Éppen azért - vetette föl fejét Koleha. Alighanem ez volt az egyetlen maradandó mondat az
életében.
Erre még feszélyezettebb lett a hangulat, de egy köpcös ács, az állványon lovagolva, megszólalt:
- Nem a mi dolgunk a politika. Keverjék mások. Tömni kell a majmot! - s takaros kis pocakjára
csapott.
Ezen kicsit földerültek, de közvetlenül munkalefúvás előtt ugyanez az ács lekiáltott az embereknek:
- Az úristenit! Amott a grundon gyülekeznek. A sztrájkőrség. A végén még odakenik az embert.
Az egyik malterhordó asszony, egy kettős hajfonatú szőke nő összecsapta húsos tenyerét.
- Asszonyokat is?
- Asszonyokat nem - felelt kéretlenül az ács -, azokat csak seggbe rúgják.
Erre nagy nevetés támadt, s megnyugodva öltözködni kezdtek.
De Gyurka lassan, elgondolkodva merítgette kezét a vizesvödörbe, s az sem okozott örömet, hogy
újra megmozdul a levegő; langyos szél kapott lábra. Nézte ezeket az embereket körös-körül, akik
nemcsak azért voltak idegenek, mert először találkozott velük, de azért is, mert nem tudta
megmagyarázni, mit keres közöttük, holott tudta, hogy miért maradt velük. Nem volt itt ezek között
egy se, akihez csatlakozni tudott volna munka után, gyerünk, menjünk együtt, üljünk le a
rakodóparton, lógassuk a lábunkat a vízbe, hűsöljünk, beszélgessünk. Elindult hát maga. A többi
még tett-vett, nem akaródzott elindulni, féltek a sztrájkőrségtől, és most azt figyelték, hogyan jut
keresztül Gyurka a sztrájkolókon. Szólnak-e neki, bántalmazzák-e? Az út ugyanis azon a telken
vezetett keresztül, ahol a sztrájkolók tanyáztak, s mint látni való volt, hosszabb időre
berendezkedtek.
Gyurka is ilyesfélét forgatott a fejében: mi lesz a grundon? S ha kérdezik, mit válaszol majd? Háta
mögött, maga előtt nagy űrt érzett: se ide, se oda nem tartozik, ennél rosszabb embernek nem juthat
osztályrészül. Fiatal kora ellenére mindig rendet tudott teremteni gondolkodásában, érzései közt, de
most képtelen volt erre. Nem értette a dolgot, nem tudta felfogni.
Mikor a telekhez közeledett, megszállta szívét a félelem. A sztrájkolók éppen közös vacsorájukat
készítették. Egyikük hulladék lécekből tüzet gyújtott, a másik vizet hozott a kondérba, megint egy
másik hagymát hámozott, krumplit, ezzel foglalatoskodtak. Jártak-keltek, beszélgettek egymás
között, nem voltak sem haragosak, sem ijesztőek, csak a karjukat lógatták bénán, ez árulta el
tehetetlenségüket. Volt, aki kettétört egy cigarettát és megosztotta társával, volt, aki pipadohányt
felezett. Látni lehetett, ezek itt ismerik a dolgukat az életben, helyüket a világban. Elszánták
magukat valamire, és határozottak.
Amint Gyurka áthaladt a rézsút vezető ösvényen, attól tartott, hogy valaki ráveti magát.
Hátrasandított, s látta, hogy akiket elhagyott, még mindig ott tanakodnak az építkezésnél, nem
mernek elindulni. Fölszegte fejét, hosszan, keményen kivágta a lépést, s kezében a vulkánkofferral
ment, határozottan. Mikor a telek közepére ért, valaki elébe állt. Nem is arra tekintett, aki
megállította, de a csoportra, amely a grund belsejében tanyázott. Felismert néhány arcot, kora
délután még együtt dolgoztak az épületen. Ebbe az ismeretségbe kapaszkodott, mintha a laza
kapcsolattól várna biztatást. Az ember, aki megállásra kényszerítette, talán egy fejjel volt
alacsonyabb a fiúnál; nem volt rajta semmi emlékezetes, csupán annyi, hogy kifakult
vászonnadrágját vadonatúj bordó nadrágtartóra gombolta, s ez ráfeszült ing nélküli, sovány
mellkasára.
- Egy szóra, szaktárs - mondta szerényen.
“Ha megüt, belevágok a pofájába” - gondolta Gyurka, s egy rézsútos pillantással felmérte a
menekülés útját.
- Nézze, szaktárs - mondta a csoportbeli megfontoltan -, látom, maga nem tudja, mi az, hogy
osztályharc, és azt se, hogy szolidaritás. - Ünnepélyesen beszélt, s a munkásmozgalom szavait
bensőséges dunántúli kiejtéssel árnyalta. - Azt se tudja, mi az a szakszervezeti ellenzék, mért
hirdette meg a sztrájkot, semmit sem tud, szaktársam, mert ha tisztában lenne a dolgokkal, ilyen
fiatalon és ilyen becsületes arccal nem állna azok közé. A szakszervezeti bürokraták ellenzik a
sztrájkot, ők benn ülnek az irodákban, zsíros koszton élnek, mi forduljunk föl éhen.
Mikor odalenn az építkezésnél az emberek látták, hogy nincs semmi baj Gyurkával, csupán
beszélgetésre állították meg, ők is merszre kaptak, és lassan elindultak a telek felé. Itt aztán
szembekerültek a sztrájkolókkal. Beszélgetés, vita kezdődött.
A bordó nadrágtartós csöndesen, kérlelően folytatta.
- Pesten leálltak mind az öntudatos építők. Meg a rokon szakmák. A nagy többség a miénk - heves
mozdulatot tett, s erről ismerte fel Gyurka, ez volt az az ember, aki homokkal tömte be a bizalmi
száját. Ez megmosolyogtatta. De a kis ember nem vette tréfára a dolgot, komolyan, majdhogy
szigorúan folytatta. - Ez nemcsak a mi ügyünk, építőké, ez maholnap az egész munkásosztályé.
Holnap leállnak a fások, a bőrösök, holnapután a textilesek. És egészen addig sztrájkolunk, amíg
nem emelik a munkabért, és nem biztosítanak munkát vagy munkanélküli segélyt. Maga mért állt
ezek közé?
- Nincs ahol meghúzzam magam, nincs egy falás kenyerem. Muszáj dolgozni - válaszolt vörösen a
fiú, haragosan, bár ez az indulat abból fakadt, hogy önmagát sem tudta meggyőzni. - És mit érek,
ha fölemelik pár fillérrel az órabért, de nekem csak ez jut: munkásfelvétel nincs. Akkor megehetem
ebédre, vacsorára a maguk öntudatát!
- Erősen téved, szaktársam. Megmondtam, mi nemcsak a munkabérért, de a munkaalkalomért is
harcolunk. Nem ínségmunka kell nekünk, hanem közmunka. Hát nem érti, hogy a kizsákmányolás
elleni harc a munkanélküliség ellen is folyik? A fájdalmas Krisztusát! - kiáltott föl, mert a meg nem
értéssel szemben tehetetlennek érezte magát. - Miért olyan öntudatlan maga, szaktársam! - Bal
kezével belekapaszkodott a bordó nadrágtartóba, és a visszaugró gumi pánttal megcsapatta a saját
mellét. - Tudja, micsoda maga? Saját testvéreinek piszkos árulója! Sztrájktörő, az, semmi egyéb.
S azt, hogy sztrájktörő, úgy mondta ki, mint a legszörnyűbb megbélyegzést.
- Gyere közénk, fiatal szaktárs, amink van, együtt esszük meg, s ha semmink sincs, hát együtt
éhezünk! - Ezt már nem dühvel, de kétségbeeséssel mondta, mint aki mindenképpen meg akarja
menteni Gyurkát a legiszonyatosabbtól.
- Nekem dolgoznom kell. Nekem haza is kell vinnem pénzt, rokkant, éhes apámnak.
Most jutott eszébe először, igen, segítenie kell az apján is.
Körös-körül mindenütt élessé, haragossá vált a vita.
Most pillantotta meg Gyurka a kemény öreget, aki őt is munkába állította.
- Szaktársak - mondta az fennhangon -, hagyjuk a vitát. Én csak annyit mondok maguknak: a
sztrájktörő rosszabb az apagyilkosnál. De vannak a sztrájknak erősebb fegyverei is. Aki reggel
munkába áll, azzal másképpen beszélünk.
- Annak betörjük a pofáját - kiáltott közbe valaki.
- A jó anyádnak - felelt egy másik hang a sztrájktörők közül.
Ez volt a jel az összecsapásra. A féken tartott gyűlölet kitört belőlük. Verekedés kezdődött, a
sztrájktörők futásnak eredtek, visszahúzódtak az épülethez, mert az első percben eldőlt a csata
sorsa. Az állványok mögül téglával kezdtek dobálni. Gyurka is visszasodródott az építkezéshez, s a
kavarodásban újra a bordó nadrágtartós mellé került.
- Rohadt sztrájktörő vagy! - kiáltotta az ember, és Gyurkába kapaszkodott. Rángatni kezdte a fiú
öreg, kopott mellényét. Gyurka egyetlen mozdulattal, szinte fél kézzel elpenderítette magától, s a
vézna ember a verekedők kupacába zuhant.
S most ott állt Gyurka a tomboló kavargásban, hátát nekivetve egy frissen vont falnak, és még most
sem tudta eldönteni, kinek is segítsen. Ez volt a rettenetes érzés, hogy még most sem tartozott
senkihez. De ekkor a vállán éles, fájdalmas ütés érte, a léc, amivel rácsaptak, ketté is törött rajta:
újra a nadrágtartós támadott.
A fiú agyát brutális düh öntötte el. Néhány vad mozdulattal megteremtette a maga helyét a
forgatagban, és az ellenfelére ugrott. Egész súlyával ránehezkedett, s látta, amint a másik ember
sárga homloka gyantásan kifényesedik, s a fogára vér szivárog.
Föltápászkodott, ürességet, szégyent érzett magában, meggyötört volt, kívánta, bárcsak támadna
megint a kis ember, ütné-verné őt - nem ütné vissza. De nem jutott idő már semmire, mert valaki a
szerszámkamra mögül elkiáltotta magát: a rendőrség!
Megint az öreg beszélt.
- Elvtársak, hagyjuk abba, összeszednek valamennyiünket. Vigyük a sebesülteket.
Fehér, rövidre nyírt bajusza világított a sötétbarna arcban.
Valaki az öreg mögé settenkedett, s egy magasba emelt vastag karóval lecsapni készült. Gyurka
csak a fölemelt karót látta, s az öreg nyugalmas, kerek fejét, mely ugyanolyan makulátlan ezüstös
volt, mint a bajusza. A támadóhoz ugrott, de idejéből csak annyi telt, hogy félrerántsa az öreget. Az
ütés őt érte. Meleg vér csordult a szemére, nem látott semmit.
A szomszéd utca felől beüvöltött a riadóautó kürtje. Menekült, aki tudott.
*
Tompán meneteltek, meneteltek valamiféle dobbanó lábak, szöges cipők a koponyáján. Azt hitte,
hogy benn maradt a tárnában, s valahol odakünn mentő csapatok kutatnak utána, ez a remény nem
benne volt, valahol mellette lebegett a sötétben. Erőltette a látást, de nem látott semmit:
összeomlottak körülötte a falak. Csak vízcsurgást hallott időnként. Igen, ez a bányavíz. Lassan
majd elönt mindent. Félt a sötétségtől és a megfulladástól.
Mikor újra kinyitotta a szemét, göcsörtös öreg mennyezetet látott. Dróton függő pléhtányért, s
alatta egy sárga égőt. A fény nem sok világosságot adott, mégis az agyáig szúrt. A koponyáján még
mindig meneteltek, de ez már nem fájt olyan nagyon. Megint csak hallotta a vízcsurgást, aztán
valaki föléje hajolt, és borogatást tett a homlokára.
Alacsony, fekete asszony volt, haját rövidre nyírva viselte. Arcán csöndes, kibékítő mosoly játszott,
s a hangja éppoly szelíd volt, mint egész lénye.
- Jobban érzi magát? - kérdezte kíméletesen. - Az uram örülni fog. Igaz, hogy már a doktor is
megnyugtatott minket, hogy komolyabb baj nincs, csak egy kisebb agyrázkódás. Az éjszaka
nyugtalankodott, de most már minden jó lesz.
Gyurka előbb látott, hallott, mintsem a tudatáig értek volna a szavak. De a tények lassú
tudomásulvétele után felötlött benne a kérdés: hogyan jutott ide? Mi történt azóta? És ki az az
ember, aki majd örül annak, hogy ő jobban van?
Mikorra ezek a kérdések már beszéddé formálódtak volna, megint egyedül volt a szobában. Sötét
szoba volt, udvarra nyíló, de a szemközti tűzfalon érettpiros napcsíkot látott, ebből tudta, hogy
délután van. Ő díványon feküdt, s volt még ezenkívül itt egy barna, nagy ágy, mely lehetett
kétszemélyes is, s egy mázát veszített, rézgombos gyermekágy.
Az első vizsgálódás után fáradtan ereszkedett vissza a párnára. A visszatérő élet jeleként éhség
kínozta. Az éhség mindig szorongást keltett benne, s most, félig eszmélő állapotban mégis örömmel
töltötte el. Ebben a remény is benne volt: enni, meggyógyulni.
Nyílt az ajtó, belépett valaki. Fekvő állapotban csak egy meghatározott szögből látta az embert.
Először egy harmonikásan bő nadrágra, majd az egykor sötétbarna, színét vesztett ingre és végül
egy bordó nadrágtartóra esett a tekintete. Egy villanás alatt visszaidéződött minden. Mint a távozó
köd, felszállt az agyáról a kábulat, s már mindent tudott, de ez rémülettel vegyes szégyenkezéssel
töltötte el. Szeretett volna felugorni és kirohanni a szobából. Szavak tolultak kiszáradt ajkára, és
mégsem tudott megszólalni. Olyan eleven erővel járta át a bűntudat, hogy kisajdultak a könnyei.
Ugyanakkor, párhuzamosan, érezte tehetetlenségét, hogy sem mozdulni, sem kiáltani nem képes, és
következzék bármi, mindent kénytelen elfogadni. De a házigazda egyszerűen és természetesen
szólalt meg, mint aki nem vesz tudomást a bonyolító, zavaró előzményről.
- Hallom, szépen javul - mondta, nem is olyan hangon, mint ahogyan betegekkel szokás beszélni. -
Jó anyagból van ez a koponya - nevetett, s egyszerre minden derűs lett és feloldódott a szobában.
- Most már talán ehetne is valamit, nem? - szólalt meg az asszony a betegápolók ősi ösztönével és
gyengéd asszonyi diplomáciával.
- Hát, persze hogy ehetne - helyeselt a férje -, nézzük csak, Vera, mit is ehetne? Azt hiszem, valami
pempőt.
Asszony és férfi úgy tárgyalta meg a dolgot, mintha nem tudnák, hogy csak vízben főtt krumpliról
lehet szó, más betegnekvaló nem is akadt a háznál.
Amint az asszony kiment a konyhába, a fiú szeretett volna megszólalni, de a házigazda türelmes,
nyugodt szeme leintette.
- Semmi baj. Az a fontos, hogy rendbe jöjjön.
- És a sztrájk?
- A sztrájk? Van. Most kezdődik csak igazán.
Mikor az asszony hozta az ételt, két gyerek jött be vele a szobába: egy hatéves-forma, komoly,
kevés szavú kislány, nagy hajfonatokkal, és egy kerek arcú, pirospozsgás kisfiú, aki talán egy
esztendővel lehetett fiatalabb nővérénél. Ezek voltak Benduláék gyermekei, mert a házigazdáékat
így hívták. Valamennyien vacsorához ültek. A család fekete hurkát és kenyeret evett. Mindenki
megkapta az adagját, s abban vetélkedtek, ki szeli vékonyabbra a hurkát. Ebben a játékban már-már
jókedvűek voltak. Az evéslassúsági-versenyt a hallgatag kislány nyerte. Ezen nagyot kacagtak.
- Annyit kell nevetni nekik, megfájdítják az ember oldalát - panaszkodott tréfásan az asszony, és
elvette Gyurkától a fényesre kanalazott tányért. Amint a lámpafény felé hajolt, rövid hajában sűrűn
csillantak erős ezüstszálak. - Ezek mind ilyen bolondosak, az egész Bendula család! - dicsekedett
az asszony, s már indult volna a konyhába, de a kisfiú a maga érces szopránján utánaszólt, és
megállította:
- Éhes vagyok!
Az asszony sután, tehetetlenül állt a küszöbön.
- Hát most, Józsikám, ki kell bírni reggelig. Nincs egy falat kenyér a háznál, anélkül meg nem
ehetsz hurkát.
- Megeszem én kenyér nélkül!
- Maradj nyugton, Józsi - szólt közbe a kislány szigorúan -, hurka sincs.
Gyurka röstellte magát a tehetetlenség miatt, hogy ilyen szegény emberek elől falja föl az ételt.
- Kibírják reggelig - nevetett Bendula -, sebaj. Nevelni kell őket.
*
Néhány nap múlva talpra állt. Körülnézett a városban, az épületeken mindenütt sztrájk, a
sztrájkőrségek megszállták az építkezéseket, s a csaták, verekedések a sztrájktörőkkel
mindennaposak voltak. Itt-ott akadt valami cipelnivaló; egyszer sorba állt az elöljáróság előtt, ahol
az ínségkonyha jegyeit osztogatták, de mire a végtelen sorban az ablak elé került, elfogytak a
jegyek. Valaki bezúzta az iroda jegykiadó ablakát, s a végén menekülni kényszerült éhesen, minden
nélkül. Holott Gyurka már nem is magára gondolt, a gyermekeknek szeretett volna vinni valamit.
Esténként járt haza. Elbeszélgetett Benduláékkal, s míg eleinte csodálta, milyen hit és remény fűti
ezeket az embereket, később már maga is természetesnek találta a bizakodást. Pedig a fogyó
napokkal súlyosbodott a helyzetük.
Bendula minden este ezzel a hírrel jött haza:
- Úgy látszik, holnap lesz a megegyezés. Akkor aztán megindul a munka.
Egyik este a házigazda szótlanul ült, a leveshez sem nyúlt. Végül megszólalt:
- A rendőrség sorra fogja le az embereinket. A Kőris utcában is jártak. - Itt volt az ellenzéki
építőmunkások helyisége.
Mikor már minden elcsendesedett, a gyerekek is aludtak, még sokáig kihallatszott a konyhába
Benduláék egyenletesen komoly beszélgetése. Most már Gyurka is tudta, hogy a bajok sűrűsödnek.
Másnap még a szokottnál is sivatagibb forróság feküdt a városon. A forró szél port és szemetet
sodort magával. Égett motalkó- és kátrányszaga volt a levegőnek. A láb nyoma benn maradt az
aszfaltban, mintegy megörökítve a jövendő századoknak: itt, ebben és ebben az esztendőben is
emberek éltek Budapesten, jártak-keltek, nyájba verődtek és szétszaladtak. A gödöllői
világtáborban ezen a napon zászlóparádét rendeztek a különböző nemzetek cserkészei, s a Mémosz
előtt, a nevezetes Marx Platzon, melyet a Liget leperzselt lombjai határoltak, kardlappal verték szét
az ődöngő munkanélkülieket.
Gyurka is köztük volt, s futott a menekülőkkel, és mindezt a maga természetes sorsának érezte. Ez
most már nem lehetett másként. Együtt kiáltott az emberekkel, és magában azt mondogatta:
mégiscsak ebből lesz valami, hiszen mi ilyen sokan vagyunk. S amerre elhaladtak a tüntetők, az
ijedt boltosok lehúzták a redőnyt, és menekültek.
Fárasztó nap volt, de mégsem reménytelen. Korábban ért haza a szokottnál, jó híreket hallott, és ezt
akarta elmondani Benduláéknak.
De már a kapu előtt találkozott a két gyerekkel. Ott ácsorogtak szótlanul, s csak akkor világosodott
meg az arcuk, mikor Gyurkát megpillantották.
A kislány, Márta szólalt meg először. Koravén arcocskája szokatlanul kipirult volt.
- Apukát és anyukát elvitték.
- Valami írásokat kerestek, összedobáltak mindent - mondotta a kisfiú.
Fölmentek a lakásba. Este bekopogtatott a házmesterné, egy alacsony úriembert bocsátott előre.
- A háziúr, kérem - mutatott a férfiúra.
- Ön itt rokon? - kérdezte Gyurkától amaz.
- Igen, rokon vagyok.
A két gyerek bólogatott.
- Nincs bejelentve - szólt közbe gyorsan, kötelességszerűen a házmesterné.
- Módjában áll, hogy fizesse a lakbért? - a háziúr nem is várt választ saját kérdésére. - Úgy látom:
nem. Sajnálatos eset, de hát nekem is terheim vannak. - A házmesternéhez fordult, neki
mondta: - Ki hitte volna, a Benduláék! Ha jól tudom, a lakbért is rendesen fizették.
- Ki szokták egyenlíteni - bólintott a házmesterné.
- Tehát holnap estig ki kell üríteniük a lakást - döntött a háziúr.
- És ha megfizetjük a bért? - kérdezte Gyurka azzal a reménnyel, hogy ez majd zavarba hozza a
háztulajdonost, és kis időt nyernek.
- Akkor is ki kell költözködniük. A lakásra szükségem van. És tessék gondoskodni a bútor
elszállításáról is. Semmi kedvem újabb bonyodalmakhoz.
- Maga itt lakik már jó ideje, de nincs bejelentve - szólalt meg váratlanul a házmesterné. - Kicsoda
maga?
A háziúr türelmetlenül intett, s a küszöbről még visszaszólt:
- Akkor holnap estig okvetlenül. S ezzel az ügyet lezárta.
*
A falak szorongatták őket, lementek az utcára.
- Apukát most biztosan megverik - szólalt meg a kislány, hosszú töprengés eredményeként.
- Nem verik, nem verik! - ellenkezett a kisfiú, és hangosan sírva fakadt.
A járókelők közül néhányan utánuk néztek.
- A rendőrségen mindenkit megvernek. Apuka mondta - magyarázta Márta -, én még egészen kicsi
voltam, amikor egyszer apukát elvitték, és akkor is verték. Csak azokat nem verik, akik árulók.
A sötétkék estében mint dús, sok szirmú, kövér rózsa, egy hentesbolt ragyogó kirakata tárult
elébük. A gázon, kék lángocskák fölött, nagy bádogtepsiben kolbász és omlékony fejhús gőzölgött.
A hentesné szép, rózsaszínű ujjakkal a tepertőbe nyúlt, és nagy darabokat potyogtatott egy most
sodort zacskóba. A hentes tormát reszelt a fejhús mellé, és nevetve könnyezett.
Amint álldogáltak a kirakat előtt, észrevették, hogy társaik akadnak, emberek, akik merev szemmel
nézik a kirakatba ömlő buja belvilágot, a hentest, amint tűnődve figyeli a Berkel-mérleg vibráló
mutatóját, a farát ringató hentesnét, aki zsíros papírpénzt gyűr a kasszába, melynek fiókja
nyitáskor-csukáskor csilingelt.
A kinti és a belső világ élesen elvált egymástól, más-más nemű anyagból épült fel, s amint valaki a
párásan fülledt, kisvárosiasan sötét utcáról a csillámló boltba lépett, helyzete természetszerűen
megváltozott, s az áhítozás szférájából a megvalósulás körébe jutott; a latolgatóból parancsoló lett.
S mikor visszafelé ismét átlépte a küszöböt, már másfajta ember volt, minősége átalakult, mert
vagy a kezében vagy a gyomrában, de magával hozott tíz-tizenöt - vagy akár húszdekányi húst,
észre sem véve a bámészkodókat, akik egyre nehezebben tudtak szabadulni a látványtól.
A külső világban alig változott valami. Egyesek továbbmentek, mások megint csatlakoztak a
kirakatnézőkhöz. Szabályos esti program volt ez.
Közben a János-hegy felől feltámadt a szél, és erdőszagot meg ezüsttel szegett barna felhőket
kergetett maga előtt. Odaát, a Duna túlsó felén már zuhogott, s ettől itt is friss hűvösség támadt.
Tudni való volt, nemsokára ideérkezik a vihar.
Gyurkáék még mindig ott ácsorogtak a bámészkodók között. A kisfiú felnézett Gyurkára, és
bizalmas melegséggel meghúzkodta mellényét.
- Bácsi, éhes vagyok.
- Hallgass! - kiáltott rá öreges képmutatással Márta.
- Éhes vagyok, nagyon éhes. Máma még ebédet sem ettünk.
Gyurka a zsebébe nyúlt, és jobb kezével számolgatta filléreit.
- Várjatok csak - mondta.
Kilépett a körből, s hátra sem tekintve, hátában a közelgő zivatarral és az éhes emberekkel, belépett
az üzletbe. A hirtelen meleg húsillatot nehéz volt elviselni. Az asszonyra nézett, aki dús volt, s a
mellének két dombja rózsaszínűen derengett elő szétnyíló köpenyéből. Elakadt lélegzettel nézte az
asszonyt, s már nem is éhséget, de vágyat érzett, bár ebben a sonka- és fokhagymaillatú szentélyben
oly elérhetetlennek tűnt. Minél kívánatosabb volt az asszony, sima, piros ajkával, fényes, kissé
előreugró fogaival s barna, nagy diószemével, annál messzibbnek érezte magától a fiú a
megvalósulást. Végre sorra került.
- Abból - mutatott zavarában egy jó darab főtt sonkára.
- Jót választott - bólintott a hentes, s beleszúrta kétágú villáját a sonkába, majd azt egy üvegesen
zörgő zsírpapírra tette. Szemével hűségesen követte a mérleg mutatóját. - Egyhúsz - mondta
röviden, mint aki végezni szeretne, és miközben a fiú elé tette a csomagot, jobb kezével a pénzért
nyúlt.
A hentes mutatóujjával turkálva szétválasztotta a filléreket, és aztán felkiáltott:
- Ez csak egy pengő!
Gyurka észrevette, hogy a kint ácsorgók egészen a kirakatüveghez tapadva figyelik a bentieket.
Ugyanakkor megeredt az eső.
- Húsz fillérrel kevesebb - mondta a hentes izgatott hangon, mint aki jelzi, tudta, hogy ez lesz
belőle.
- Akkor vágjon le belőle.
A hentes most vette észre, hogy a fiú az ő asszonyát bámulja, s hogy a hentesné is egy-egy pilledt
tekintettel válaszol.
- A legszebb darab, vágjon le belőle a halál! - mordult rá. - Menjen a fenébe!
Most váratlanul az üzletben termett egy óriás termetű, mély hangú ember, aki nehéz, csombókos
haját zsokésapkába szorította.
- Mit mondott az én barátomnak? - kiáltotta, s mellen ragadta a hentest. Az üzlet zsúfolásig megtelt
hirtelen ázott, izgatott emberekkel. Valaki belecsapott a lámpákba, először az egyikbe, aztán a
másik kettőbe is, és az üzletre sötétség borult.
- Az én barátomnak senki se szidja az édesanyját! - ordítozott az óriás még a sötétben is, mint aki
ennyivel tartozik az erkölcsnek. A fokozódó zűrzavarban csak egyetlen kiáltás volt már
körülhatárolt és érthető: a hentesné hívta a rendőrséget, sikoltozva, ahogy a torkán kifért. De
odakünn éppen tetőpontján volt a villámmal, mennydörgéssel teli vihar. - “Az Úrjézus nevében” -
szólalt meg egy elégedett meleg bariton.
Az emberek percek alatt kiürítették az üzletet, viszály nélkül. A zivatar múlóban volt.
Gyurka meg a két gyerek már messzi jártak. A vihar is elvonult, s a fényesre mosdatott utca sűrű jó
szagokkal volt teli.
Tanakodás közben lepte meg őket az álmosság. Nem, rokonuk nincs itt Pesten, nem idevalósiak,
kaposváriak. Apukának sok barátja van, de hát hogy hol laknak azok...? Meg aztán a szaktársai...
Nem tudtak semmit kisütni.
Korán reggel rendesen öltözött, javakorabeli házaspár kopogtatott be hozzájuk.
- A Mikus bácsiék - mondta megélénkülve a kislány.
- Hallottuk, hogy a gyerekek szüleivel mi történt - szólalt meg Mikus. - Mi szegről-végről rokonok
lennénk, hát a gyerekeket magunkhoz vesszük addig.
Gyurka tudta, hogy Benduláéknak nincs itt rokonuk. A segítség csak azoktól jöhet, az olyanféle
emberektől, mint az öreg volt az építkezésen. Most már végképp értette Benduláék konokságát,
hitét.
- Mert nem tarthat soká az egész, csak tévedés lehet - szólt közbe az asszony.
- Szerencséje Sanyiéknak - így nevezte Benduláékat a férfi -, hogy van itt még jó néhány rokon, így
aztán a bútort is elraktározzuk.
Gyurka magányosnak és kifosztottnak érezte magát. Most látta csak, milyen ostobán és vakon
indult el a kis bányatelepről, ami kívül esett az élet forgatagából, ahol egy kifogyó akna körül
nagyrészt csak öregek, munkára alkalmatlanok éltek, vegetálva, morzsolva napjaikat. Nem
találkozott olyan emberekkel eddig, akik igazi útjára vezették volna. Ezért áll itt egymagában,
rokonok nélkül.
- Sanyi magáról is beszélt - szólalt meg a férfi, mintha csak nyomon követte volna a fiú gondolatait.
- Van is egy üzenetem... Tudja, hol az újpesti vasúti híd?
Aprólékosan elmagyarázta, hogyan talál oda.
- Délután kettőkor, a feljárónál lesz egy jó barát, aki vár magára.
Többet nem mondott.
Együtt mentek le a lépcsőkön, elbúcsúztak egymástól. A gyerekek a fiú nyakába csimpaszkodtak,
és megcsókolták.
- A találkát el ne feledje - szólt visszafordulva Mikus.
A hentesüzlet előtt kellett elhaladnia. Az üvegezők éppen a kirakat üvegét vágták be. Gyurka
belesett, az asszonyt szerette volna látni. De az üzlet üres volt.
- Hiába - mondta az egyik üvegező -, nagy az éhség.
- És ha mégannyit üvegezünk, azt is bezúznák. Roló kell ide, erős.
Délben a Rákos-patak mellett heverészett egy fagyalbokor tövében. Vajon lesz-e egyszer olyan
pompázatos felesége, mint az a hentesné? És lesz-e egyáltalán felesége? Semmit se tudni, az ember
sodródik ebben a világban. Legjobb lenne, ha jönne valami háború, ami mindent elsöpör. Aztán a
sztrájkolókat látta maga előtt, a sovány, napszítta férfiakat, amint üldögélnek a grundokon és
őrködnek. Hiába jönnek rendőrök ellenük, újra meg újra visszatelepednek a helyükre, és vigyáznak.
Ez is háború. Ez is életet követel.
Két óra tájt eljutott az összekötő hídhoz. Ki várhatja őt, vajon kicsoda? S méghozzá barátja -
amikor ismerőse is alig akad! Ez is amolyan rokon lesz, mint a Mikusék Bendulának... Így hát az
ember még sincs magában.
Már messziről megismerte a karcsú, hetyke, cigányos fiatalembert, amint jó hosszú léptekkel fel-
alá sétált a feljáratnál. A mexikói volt. Intett neki, és sietett feléje.
Fegyelmi úton
Most már, hogy közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz, a harminchetet nemrég
töltöttem be, hát elmondhatom, jó egypárszor rám húzták a vizes lepedőt, és mindig a könnyű
természetem miatt, mert amúgy a munkámra nemigen volt panasz. Nem vagyok én vizesnyolcas, a
kezemhez se ragad semmi, csak éppen vidám gyerek vagyok, s jobb szeretek a belevaló fiúkkal
koccintgatni, mint bólogatni a siratóasszonyoknak. Ezt, úgy hiszem, mindenki megértheti.
A bort én mindig bírtam, de csak egy-két pohárral kívántam, jobbára a fronton szoktam meg a
töményt, ott lettem piás, de ott is a tűzvonalban, mert egyből megtörtént, hogy egy-egy nagy-
takarítás után az ember viszontlátta a barátja karját-lábát-fejét, de még a máját is, csakhogy külön-
külön. Aztán meg az ital kurázsit is adott sok esetben, például akkor, mikor már javában hajtották
az ezredünket Ausztriába, és én Rohoncnál leléptem, hogy a hátam közepit mutassam annak, ami
toronyiránt. Akkor még volt reményem, huszonhárom éves voltam.
Én aztán elmondhatom, úgy jöttem a demokráciába, hogy akár polgármester is lehettem volna azon
minutumban, ahogy felszabadultunk. Pestújhelyi gyerek voltam, s az Ajax-acélban, a Királyné úton
tanultam ki a lakatosságot, igaz, hogy jól tanítottak - s a frontra is kitolásból dobtak ki, mivelhogy a
bátyám átment az oroszokhoz, és állítólag rádióba is üzent.
Mi a szüleimmel a Mosónő-fertályban laktunk, ott az olyan magunkfajta szegények húzódtak meg,
és így magunkban voltunk, mert csak azt adja az isten egy magyar királyi postásnak vagy
rendőrnek, hogy házat szerezzen, s méghozzá nyugdíjas legyen, és így sanyargassa a kertjét
reggeltől estig, már büdös neki a proli, azzal már szeret nemszóbaállni. Akkor a régi szomszéd neki
csak: halljakovács meg értikovács - ezek ilyenek mind!
Az édesapám, igaz asztalos volt, nagyobb üzemben dolgozott ott helyben, s legjobban az hozott
jövedelmet a tulaj zsebibe, hogy az ottani tüdőkórháznak gyártotta a koporsókat, igaz, minden hulla
után le kellett hogy tejeljen a gondnoknak, de még ez is belefért. Azért amilyen szomorú élete volt
szegény apámnak, teli gürcöléssel - ha rá gondolok, hát nem is az arcát látom, hanem a nagy, sárga,
bütykös tenyerét -, hát igen, amilyen az volt, olyan csúf volt a halála is. Negyvennégy nyarán a
határunkra leesett egy amerikai röpbomba, de robbanni nem robbant. Hát a községben a fejesek, a
főjegyző meg a többi hinterland-generális kijelenti: ők azt a bombát hatástalanítják, kiszerelik, és
odateszik közszemlére. Be is szállították a szántóföldről, és lerakatták a volt községháza udvarára,
ott, ahol a zsírjegyet, kenyérjegyet meg a többi mindenfélét osztogatták, és sorba állt jó órák
hosszat az a sok asszony, öregember meg kiskorú. Ott aztán a szakértők addig kopogtatták,
taszítgatták a bombát, míg az meggondolta magát, és szétdurrant, de úgy, hogy vagy húsz-harminc
embert s vagy nyolc-tíz házat magával vitt a másik, boldogabb világba. Ott pusztult el szegény
édesapám, pedig még negyvenöt esztendős se volt, és igen nagyon készülődött a jobb világra, ahol
neki is igazságot teljesítenek, s az édesanyám úgy maradt, mint az ujjam, csak azért, hogy a
bátyámnak örvendezzen, nekem meg búsuljon.
Mit gondolnak, hogy jöttem én haza a bujdosásból? Olyan haraggal, hogy kitekerem a gazemberek
nyakát, akik ezt a sok rosszat tették, akik miatt apám is elpusztult.
De mindezt csak azért mondom el, hogy akárki láthassa, nem elég a szándék, szerencse is kell a
dologhoz, vagy erős akarat, vagy éppen mind a kettő, isten se tudja!
*
Mikor én beléptem az alkatrészgyárba, az irodán simán ment a dolog, igen, kell az ember, a
lakatosműhelybe is kell, nem dörgöltek az orrom alá semmit, bár tudták, hogy a
munkakönyvemben benne van az elbocsátás a paragrafussal együtt, mert a jó emberek az előző
helyemen nem feledték beírni, hogy fegyelmileg lettem elbocsátva. Jó, nem szólnak semmit, kész a
kocsi, mehet a ló, alovanti! Fölvettek ugyanakkor egy másik pofát is, azt is fegyelmis
munkakönyvvel, és ugyanoda, ahová engem, lakatosnak. Gondoltam, ez már kicsikét büdös, jóból
is megárt a sok, fegyelmisből is a kevés. De álljon helyt mindenki magáért. Engem megvert a sors,
a rossz természetem miatt ide-oda dobáltak, még jó, hogy megúsztam egy beírással és nem állami
ellátással, az ilyen is könnyen megy. Igaz, hogy nem kell nagyobb csapás annál, hogy a feleségem
elhagyott, és neki van igaza, a kislányom, aki pedig már tudja, hogy az á után a bé jön, olyan
idegen hozzám, mintha sohase ismert volna.
Azért, ahogy a műhely felé mentem a nagy udvaron és láttam a piros téglás épületeket egymás
mellett, rendesen, katonásan, és ahogyan visszanéztem a portára, ahol nincs ki-be, flepni kell
mindenhez, vagy blokkoló, hát megmondom nagy őszintén, szorongani kezdett a szívem. Ettől
féltem én mindig, a nagyüzemi élettől, hogy be vagy csukva négy fal közé, kőkerítéssel körül vagy
kerítve, be vagy írva ide meg oda - ettől én mindig fáztam. Ha csak tehettem, én mindig külső
munkán voltam: jönni-menni. A szigetelővállalatnál is, ahonnan úgy küldtek el, fegyelmivel,
vidéken jártunk mindig, épületen dolgoztunk, s a fehér üvegfonál, amit a csőre tekertem, már olyan
volt, hogy még álmomban is ezt láttam. Annak előtte pedig hídépítőknél dolgoztam jó pár évig,
kevés rátartó ért el olyan százalékot, mint én, ment a dolog télen-nyáron, de mint a
szentjánoskenyér, olyan száraz, kiszívott voltam én mindig.
Szóval a szám is megkeseredett, mikor arra gondoltam, ezután ettől eddig nem vagyok a magam
ura. Mert higgyék el, nem a munka volt büdös nekem, csak az egzecírozás. Kinek mi a mániája.
Mikor beléptem a műhelybe, láttam, kukacos emberek dolgoznak itt, mert fene nagy rendet
tartottak. Az eszterga alól a forgács mind kisöpörve és a sarokban összegyűjtve, a satu szépen
megolajozva, a reszelőknek jó tartó a falon, és általában mindenhol plakátok, így-úgy óvakodj a
balesettől, miegymás. A főnök kuckója akár egy patika; ablakok tisztára pucolva. És ahogy a
műhelyfőnök elé álltam, az úgy végigtapogatott a szarukeretes szemüvege mögül, mint egy beteg
lovat. Nagy szőke ember volt, úgy ötven körül, csupa dagadó izom az atlétatrikója alatt, a szeme
olyan sötétpirosan fénylett, mint a bronz.
- Szóval, maga az a Hadur István - mondta erős, de csöndes szóval -, na jól van, ha jól van.
Beosztotta a munkámat, nem adott társakat, úgy látszik, tudni akarta, mi telik belőlem. Pontos síkba
kellett vasakat reszelnem, még sehogy se állt hozzá a kezem, el is toltam néhány darabot a háztól.
Az első héten olyan pocsék volt a teljesítményem, hogy gondoltam, na, a jóistenit, még lakbérre se
futja, mivelhogy az előbbi lakásunkban megmaradt az asszony meg a gyerek, én pedig albérletbe
mentem.
Nem bántott engem a műhelyben senki, de szóba se nagyon álltak velem. Visszaeső bűnös voltam,
és azt hogy, hogy nem, mindenki tudta itt körülöttem. Még a másik fegyelmis se húzott hozzám,
mert úgy gondolta a szerencsétlen, így talán könnyebben megszabadul a bélyegétől. Még azt is
észrevettem, vagyis inkább megszagoltam, hogy egyik-másik gondosan elzárja a szekrényét,
nehogy lába keljen valaminek. Engem nem úgy teremtett az Isten, hogy fakír pofával álljam ezt, s
csak nyeljem befelé magamba. Mégsem nyitottam ki a számat, gondoltam, tanulhattál eleget a
nagypofájúságból is. Mert egyszer például az történt a hídépítőknél is, hogy a brigádvezető rám
mászott, mért kések én nap mint nap a munkából. Mit tettem én? A Dunába dobtam az állványról,
pedig influenzás idő volt, igaz, hogy aztán én húztam ki a vízből. Mondhatom, csak azért nem
rúgtak ki, mert hajrában voltunk, és a fagyos idő beállta előtt be kellett fejezni egy áthidalást. De
attól fogva a brigádvezető, ahol csak tudott, elvágott mindentől; prémiumtól, sztahanovista
oklevéltől. Jó, így is megélek.
Szóval, arra már úgy-ahogy vigyáztam, ne szerezzek még újabb ellenséget magamnak. A keresetem
alig volt több nyolcszáznál, nem vittem én itt semmire, de nem lehetett ugrálni, a fegyelmisnek
jobb, ha meghúzza magát. Különösen ha ilyen harapós főnöke van. Magamban gondoltam, ha ti
így, én úgy. Kimentem a vécére, és jó sokáig elfelejtettem visszajönni. Ha munkalappal, anyaggal
át kellett gyalogolni valahová, szép komótosan csináltam, a tüdőmnek kellett a jó levegő. Nem
szóltak semmit. Mit is várhattak az olyan embertől, aki a vidéki munkán rászokott a részegességre,
aki mindenféle lump kompániába keveredett, s aztán se munkafegyelem, se családi érzés, semmi.
Ők most is abban voltak, hogy csak az ital meg a jövés-menés a gondom, pedig én az italt már nem
szerettem, utáltam, mert csak rosszat hozott a fejemre, minden bajomnak okozója volt.
Megmondanám, ha innék, mért tagadnám, magunk között mi értelme lenne?
*
Egyszer megállított az udvaron a főnök. Jó kacsafullasztó meleg volt, csak úgy hápogott tőle az
ember. Nálunk vagy meleg van, vagy hideg, kellemes közepes idő nincs.
- Mondja csak - szólított meg azzal a csöndes beszédével -, mi a fenét üldögél maga a vécén
félórákat? Beteg talán?
- Így szoktam meg - válaszoltam. Dühös voltam, s a fejem búbját kegyetlenül égette a nap, mert
csak a múlt héten nyírattam magam kopaszra, tisztára büntetésből, mert annyi részeg szajha
mondogatta már nekem: akár a selyem, ez a te szép fekete hajad! Hát ne legyen ez sem.
- Ha megszokta - mondta ő gorombán -, ideje, hogy leszokja. Magát kétszeresen figyelik. Térjen
észhez. Szégyelltem is magam evvel a vécédologgal, hát nagyszájú lettem.
- Nem vagyok én fegyenc, hogy így bánik velem.
Végignézett a kerek bronz szemével; bikaerős ember volt, egy csapással leteríthetett volna.
- Menjen csak a dolgára - ennyit mondott, de rosszkedvűen.
Dolgozott ott a műhelyben egy fiatal esztergályos, akinek a forgács egyszer majd kiégette a bal
szemét, attól olyan üveges lett az a szeme, rosszul is látott rá, de még így is gyors kezű volt, mint az
ördög, úgy hívták: Szeiler. Könnyű szőke haja volt, mint a pihe, kilátszott alóla a rózsaszínű
koponyája. Az arca vékony, olyan gondolkodós. Inkább néztem volna mérnöknek, mint
esztergályosnak. De az volt a családjában mindenki, esztergályos, az apja meg a három fivére is. Ez
a Szeiler, úgy néztem, gyakran figyeli, mit csinálok, de nem rossz szemmel, az ember ezt megérzi.
Egyik délután egyenesen odajön hozzám a műhelyfőnök.
- Volna itt egy munka, ha elvállalná, pénzt is hozna, többet.
Kérdeztem, mi lenne az. Láttam a főnök arcán, hogy elkedvetlenedik. Mástól nem veszi zokon, ha
megkérdik, milyen a munka, mennyit fizet, meddig tart, az természetes, hogy az ilyesmit megkérdi
az ember. De nálam ez már annyit jelentett, hogy válogatok. Még alig beszéltünk, és a főnök máris
meggondolta magát.
- Ez különben is olyan munka - mondta -, hogy villanyhegesztéshez is érteni kell, ahhoz pedig
magának fogalma sincs.
- Ahogy tetszik mondani - mondtam én, mert ha ő ki nem állt engem, hát azért ő is a begyemben
volt.
Egyik talpnyalója mindjárt közbevágta:
- A vezényelt úr válogat.
- Vezényelt úr ám az öregapád!
Húsos, nagy ember volt az illető, akivel majdnem összeakaszkodtunk.
- No hiszen, lehet még magából is vezényelt úr - mordult rá a főnök. Nem azért, hogy engem
védjen, de azt a másikat sem bírta.
Így aztán megúsztuk összecsapás nélkül.
Műszak után Szeiler azt mondta, beszélni szeretne velem. Jó. A kapunál találkoztunk. Elmentünk
egy közeli vendéglőbe. Kért egy fél liter bort, de én rátettem a tenyerem a magam poharára.
- Megbocsásson, szaki, nem élek ezzel.
- Inkább málnát?
- Azt lehet.
Bólintott. Belém nézett azzal a vesébe látó, zöld fél szemével.
- Maga erősen ivott, igaz?
- Honnét tudja?
- Az igen egyszerű. Az alkoholisták, ha abbahagyják a nagy ivást, inkább egy kortyot se nyelnek,
mert attól félnek, hogy nem tudnak ellenállni.
- Ez így igaz - mondtam őszintén; tetszett az értelmes beszéd. - Abbahagytam az ivást, mert elvitte
tőlem az asszonyt, a gyerekemet; ötször kerültem fegyelmi elé miatta, de látja, így se vagyok
boldogabb. Nincs ital, de nincs helyette más sem. Üres az élet, elhiszi?
Még magamnak sem mondtam el ezt így, nemhogy másnak, idegennek.
- Akin egyszer ott a bélyeg, annak nem hisznek többé - mondtam neki tovább, nem a panaszkodás
miatt, de ennek az embernek valahogy kulcsa volt a lelkemhez, vagy hogy is fejezzem ki.
- Nono, nincs az egészen így - válaszolt -, nem egészen. - S még a csorba bal szeme is biztatóan
nézett rám.
- Én azért is akartam beszélni magával... Az a munka, amiről délután az öreg beszélt, korlátgyártás
kazánházhoz, nagyon jó, lehet mellette keresni, és az ember akár egy évre is el van látva vele. A
villanyhegesztésre pedig, nem nézem ügyetlennek, egykettő megtanítanám.
Nem értettem, mért tenné. Se barátok, se közeli ismerősök nem voltunk. Még beszélni is alig
beszéltünk egymással.
- Érdemes annyit bajlódni velem? - kérdeztem tőle. - És még az is meglehet, hogy más kapja meg a
munkát.
Láttam rajta, hogy felpaprikázódik. Az a vékony sárga bőre megpirosodott. Rám kiáltott:
- Mondja, mit beszél maga annyit? Látja, ez a maga baja, folyton okoskodik. Ott akar maradni
mindig, ahol a béka feneke? És ha úgy lenne, megfordítva, nem segítene nekem?
Az ilyesmin még nem is gondolkoztam. Segítettem én már valakinek is?
Pontos, szép munka a villanyhegesztés, de nem boszorkányság. Csak nem kell a fehér fénybe nézni.
Mert attól megvakulhat az ember. Jó, jó, kitanultam a hegesztést, de a munkát mások kapták meg,
ahogy szépen gondoltam, engem pedig odaállítottak lemezt egyengetni. Úgy éreztem magam, mint
a medve. Táncolj, mackó, táncolj! De azért mégse egészen. Mert az egyengetéshez érzék kell,
benne kell legyen az ember kezében, öt vagy tizenöt ütés szükséges-e. Aztán meg a lemezeket
magunknak kellett kivágnunk, rajz után. Velem egy öreg bácsi dolgozott, az nem értette nagyon a
rajzot, nem tudott rajta eligazodni, hiába magyarázta a rajzoló: ez itt így van, amaz úgy, az öreg
sehogy se értette, és mindig panaszolta, vele nem foglalkozik senki. Nahát, az öreg az én
beszédemtől sem lett okosabb, az biztos, de legalább érezte, valaki törődik vele, és nem húzódik
attól, hogy vele együtt dolgozzon. Én mondom, csak jól jártam Makó bácsival, mert így hívták az
öreget. Még jó testi erőben volt, és szép egyenletesen dolgozott, se nem kapkodva, se nem, mint a
csiga, többet végzett, mint sok fiatal. A kereset ugrott vagy kettőszázzal, nem volt sok így sem, de
nem állt egy helyben.
Egyik nap, talán péntek lehetett, és reggeles műszakban voltunk, megérinti Makó bácsi a karomat,
megállít a munkában. Néztem az öregre, mi a jófenét akar, nem szoktunk mi úgy közben
beszélgetni, de jólesett megpihentetni a kezemet, mert az erős ütésektől kicsit bizonytalan volt.
Nagy, húsos arca volt Makó bácsinak, sima és szép rózsaszínű, de ilyenkor hét végén már
kitüskésedett az álla, csupa fehér borosta volt. Hanem olyan ibolyaszínű szem, mint az övé, hát az
ritkaság! Egy tizenhat éves kislány is megirigyelhetné. Rám néz, éppen úgy, mint mikor nem érti a
rajzot. Ilyenkor türelem kell hozzá. A végén mégis megszólalt.
- Nagyon megtisztelne minket - úgy beszélt, mint más ember piros betűs napon -, a feleségem
bácskai lány, az tudja, mi kell a magyar ember gyomrának. Szóval, hát jöjjön el hozzánk
vasárnapra ebédre, ha éppen más dolga nincs.
Néztem az öreget, amint ott állt a jó arcával, piktorkék munkaruhában, és majdhogynem sírva
fakadtam. Még Szeiler is észrevette, hogy vörös a szemem, s kérdezte: nincs-e valami bajom.
Nincs, mondtam, persze hogy nincs, és éreztem, hogy két emberem is van már itt. A vízcsepp, ha
mindig egy helyre esik, a sziklában is lyukat váj magának.
De a vasárnapból mégse lett semmi, röviden elmondom, miért nem. Pedig fehér inget mosattam,
vasaltattam, s a sötétkék ruhámat is kikefélték ecetes vízzel a házinéniék. Nem mondom, hogy nem
úgy volt, igenis büszke voltam arra, hogy az öreg Makóék meghívtak ebédre, mégpedig vasárnapra.
Az ember, mondják bár róla, hogy ilyen meg olyan vagány, vágyakozik a családias életre, sőt még
inkább vágyik rá, minél jobban híresztelik róla, hogy ilyen meg olyan.
Szombat reggel, vagyis másnap, beállít a műhelyfőnök. Szokása szerint vékony atlétatrikót viselt, a
kunkori arany szőrök csak úgy emelgették a trikót, s látnivaló volt, legyen bár ötven vagy ötvenöt
éves, de helyre legény, harmincesztendősnek sincsenek ilyen izmai! Hogy mitől ilyen, azt a jóisten
se tudja, mert nem nagyon kell igénybe vegye a muszklit.
Belép, hátraveti bokros, vöröses haját, és azt mondja fennhangon:
- Fiúk, a dolog úgy alakult, hogy a határidős munka egy percet se enged, hát holnapra nem tudunk
munkaszünetet csinálni, ezt meg lehet érteni. Majd egyik köznap kipótoljuk.
Vagy nyolcvan ember dolgozott a műhelyben, de senki se nyitotta ki a száját, pedig láttam, hogy
egyik-másik begyét ugyancsak feszíti a mondhatnék.
Holnap tehát nincs munkaszünet, vagyis azon a vasárnapon, mikor Makó bácsi vendége lennék.
A szememre vér futott. Odaálltam a főnök elé, éreztem a kölni szagát, mert ha borotváltatta magát,
mindig kölniszagú volt. Belenéztem a szemébe, a szemüveg alá.
- Hát ezt megmondhatta volna a hét elején is.
Rám nézett a nagy bronz szemével, és legyintett.
- Ebben van igazság.
- Márpedig, ha van benne igazság - folytattam úgy, hogy mindenki hallja -, akkor én nem jövök be.
Vasárnap csak egy van.
A sarokból idepiroslott Makó bácsi kigyúlt arca. Még a szemével is azt üzente: ne, ne, majd
eligazítjuk, jössz máskor, ne félj, mikor a munka megengedi. De Szeiler arcán is olyasmit láttam:
ne ugrálj, ne berzenkedj, minek botrányozol? Ez még csak jobban felpaprikázott. Gyáva népség,
azok vagytok, pedig félnivalóm nekem lenne.
- Hát akkor vegye tudomásul a főnök elvtárs, hogy én kiveszem a vasárnapot - mondtam még
egyszer.
Makó bácsi most már kézzel intett, hogy ne!
- Magának az jogában áll - szólt harag nélkül a főnök -, de fejramtkor legyen szíves bemenni az
irodába a könyvéért.
- Hát ti ilyenek vagytok? - ezt kiáltottam - kikészíteni az embert?
- Az ilyen embert talán-talán - felelt a főnök, és visszament a kuckójába. Himbálódzva járt, mint a
birkózók.
Alighogy visszavonult az öreg, jött hozzám Makó bácsi.
- Az isten megáldja, Pista - most nevezett először így -, ne rendezzen ilyen ramazúrit. Hiszen sok
vasárnap van, és ezt is meg lehet érteni, hogy a munka szorít.
- Mért, maga talán visszavonta a meghívást?
- Dehogy vontam, dehogy vontam, édes gyerekem, de azt meg kell értse, nekem itt a helyem.
- Jól van, Makó bácsi, akkor keressen magának másik társat, én magával nem dolgozom tovább.
Rám nézett, s az arca egyszeriben megsoványodott.
- Ejnye - csak ennyit mondott, s ment vissza a sarokba.
Mikor véget ért a műszak, a főnök elkapott az udvaron. Mindig így szokta, négyszemközt.
- Tudja, mit mondok én magának? - mondta. - Én már nem bízok magában. Eleinte a kezét néztem,
az ügyességit. Mondtam magamban, ebből a fiúból még lehet valami.
Meglepett, hogy így mondta: fiú. Aki haragszik valakire, nem így szokta.
- Hanem most már látom, nemcsak a kéz, a lélek is, az is fontos. - Föltolta okuláréját széles, sima
homlokára, majdnem a rezes hajáig.
- Mért nem ment ki maga ötvenhatban, mi?
- Mert így volt kedvem. Mért menjek én ki? Aztán, hogy gondolja: aki kiment, mind gazember?
Meglepődött, visszaeresztette a szemüvegét.
- Az én fiam is kiment - felelt csendesen, szomorúan. - Hogy mondanám, hogy mind gazember. A
legtöbbje nem az. De maga nem leli a helyét.
- Ez igaz.
- És mért nem?
- Mert ilyen főnökök is vannak, mint maga.
Indulni készült.
- Hát szóval, magára bízom. Sarkon fordult és ment.
*
Éjfél után felébredtem, és nem tudtam többé elaludni. Rángatott az a léleknek nevezett nyavalya,
amit a főnök nem talált bennem. “Nem mégy, alszol, jól érzed magad” - így szóltam magamhoz,
miközben egyre kerestem a helyem. “Megmutatom azoknak ott, egyszer élet az élet, ne rángassák
az embert, mint a paprikajancsit.” De mit szól majd Szeiler, aki a saját szabad ideje árán tanított
meg villanyhegeszteni! És azért Makó bácsit is kár elveszíteni, nem éppen a munkája miatt, bár jó
vele együtt dolgozni, hanem azért, mert érezni róla, hogy mellettem áll. A legtöbb majd azt
mondja: strici, büdös neki a munka. De mit gondol majd magában a főnök? Erre nagyon kíváncsi
lennék. Isten se tudja!
Az este megmondtam a néninek, reggel tízig egy pisszt se! Aludni akarok, pihenni, ahogy dukál
vasárnapon. S most mégis, hajnalban fölkelek, kimegyek mosakodni, de csöndesen, és felöltözöm.
Majd ájuldozik az öreglány, mikor behozza a kakaót meg a kalácsot, mert vasárnap így szokta, az
ágyamhoz viszi, csodálkozik fenemód: hová tűnt ez a vagány? Nőügye nemigen van, talán sürgönyt
kapott?
*
A műhelyben minden ment tovább, ahogy eddig. Valahonnan átjött egy leány, technikumban tanul,
de nálunk tölti a nyári szünidejét. Azt mondja a főnöknek, a villanyhegesztést szeretné megismerni.
A főnök hozzám osztotta be, pedig még ilyen munkát soha nem adott; pénz ebből lehetne. Csupa
szőkeség volt a lány, szürke szemű, s rendben a helyén mindene, jó kis melle, popsija, de főleg az
arcának az őszibarackszíne! Az volt a legszebb rajta. Persze én csak úgy taníthattam, ha ilyen
munkát kapok, de úgy látszik, a lány kedvéért ezt is megadta a főnök. Egyébként azóta nemigen
beszélgettünk az öreggel. De a leány megtetszett nekem. Tréfálkoztam vele, csípőseket mondtam,
fütyült rám.
- Maga miatt érdemes rendesnek lenni - mondtam neki viccből.
- Maga miatt nem - válaszolta.
Olyan volt a bőre, mint az olvasztott vaj. És olyan igazi leányillata volt! Nem tudtam nyugodni.
Bementem a főnökhöz.
- Legyen szíves, ossza ezt a leányt másvalaki mellé.
- Hát nem örül, hogy taníthat?
- Nem.
- Jó.
Szeiler keze alá adta a leányt. Ez még jobban bántott. Már csak mindig őt és Szeilert lestem, pedig
Szeiler nős ember volt. Közben, igaz, már az ezerötszázat is megkerestem, nem mondhatom, hogy
lenyomtak. De a leány fütyült rám. Tett a fejemre. Hát nem vagyok én jobb, iparkodóbb, mint
eddig bármikor?
Ősszel, egy kultúrestén megforgattam a lányt.
- Mért nem akar engem elfogadni? - kérdeztem tőle.
Olyan friss és telisded-teli volt, mint egy szőlőfürt.
- Magát én? - fordította fonákjára a kérdést. - Mért szeressem? Mondja, mért?
Igaz is. Mért szeressen. Ezt be kell látni.
- Elmondták rólam, hogy milyen vagyok, igaz? Piás, pettyes, minden rossz, ami létezhet.
- Nem mondtak semmit, semmit a világon.
- Szeiler se?
- Szeiler magának jó barátja.
- Van is nekem jó barátom, kislány!
És a mulatság után a lány is eltűnt. A gyakorlata véget ért, legalábbis jövő nyárig. Akkor meg mi a
fenét törje magát az ember! Legjobb lesz itthagyni az egészet, keresni másvalamit. Itt nagyon is
ismernek. Elengedtem magam. Észrevette ezt Szeiler, Makó bácsi, mondták is: Ember, fel a fejjel!
Egyik nap, műszak után, behív a kuckójába a főnök.
- Ide figyeljen, szaki - mondja -, maga kitanulta a villanyhegesztést. Van itt most egy munkánk,
esztendőig el se fogy. A forint meg fölmenne kétezer fölé.
- Hagyjuk ezt a tündérmesét - feleltem haragosan -, maguk engem nem nagyon szeretnek. A
múltkor is megjártam avval a hegesztéssel. Megtanultam, de potyára.
- Hát, nem - felelt a főnök, mert hirtelen haragú ember -, nincs sok okunk rá, hogy szeressük. Mert
mondja csak, mi a szeretnivaló magában?
- Maguknál nincs megbocsátás, ezt már rég meg akartam mondani. Aki benne van, az benne van.
Abból nincs kiút.
- Hát jó - hajolt papírjai fölé a főnök. A homloka, láttam, megfehéredett a haragtól.
Nem is kaptam meg a munkát. De az is igaz, így is megkerestem a kétezret. No de megdolgoztam
érte.
Fájt minden, az is, amit azelőtt észre se vettem volna. Fene tudja, volt bennem egy vágy, hogy
szeressenek. Még a végén elbőgöm magam, mint egy kisasszony.
Az asszonynak nem kellett az irodába járnia a pénzért, előre elküldtem neki. De bárhogy is
iparkodtam, a kicsi lányom nem akart szeretni. Hiába vezettem kézen fogva végig a nagy telepen,
csak a kíváncsiság kérdeztette meg feleltette, nem a gyermeki szeretet. Itt nagyon elrontottam az
életemet.
Hanem azt a kis technikuslányt nem tudtam elfelejteni. Hacsak szerit ejthettem, beszéltem róla,
Szeilerrel, mindenkivel.
- Jóba voltál vele? - kérdeztem Szeilertől. - Ugye, hogy tehozzád jó volt? Neked nem adta a
kisasszonyt, ugye?
- Csak szerettem volna. Csuda egy lány.
Eljött a szilveszter is. Egész délután magamban kóboroltam, de korán hazamentem.
Elébem jön a szállásadó asszony, az arca keskeny a szomorúságtól. A magányos emberek ilyenkor
duplán szomorúak.
- Boldog új évet kívánok - ennyit mond, és elsírja magát.
Úgy, ahogy voltam, ruhástól az ágyra dobtam magam. A szomszédban lármázott a rádió. Iszonyú
torz hangon énekelt valaki, azt hiszem, a vörös Kabos. Olyan volt ez most nekem, mint egy
siratóének. Megvertem a falat ököllel, kuss, hallgassatok! De az a bizonyos csak énekelt tovább.
Talán nem is énekelt senki, talán én hallottam csak így. Fejemet a párnába fúrtam, bárki is azt
hihette volna, részeg vagyok. Pedig dehogyis voltam az! Csak a becsületem, azt sirattam.
Egyszerre kopogtatnak az ajtón. Megáll bennem a lélek. Ki lehet az? De már ott is állnak
körülöttem az emberek. Mind a műhelyből valók.
- Az öreg küldött érted - szólal meg Szeiler, és nyújtja a kezét. - Azt hittük, eljössz az üzemi
murira.
- Az öreg?
- Igen, az öreg.
- És olyan biztos volt, hogy idehaza találtok? - ungorkodott bennem valami.
- Olyan bizonyos.
Elfutja szememet a könny.
- Az öreg - mondom nevetségesen -, az öreg egy arkangyal.
- Fenét! - s Szeiler már átnyalábol, úgy emel maguk közé. - Ember, ennyi az egész. Mit gondolsz,
ki uszított rád, hogy figyeljelek, meg ha kell, kicsit oldalba taszítgassalak?
- Ritka madár! - mondom a fogam közül.
- Talán nem is olyan ritka.
Elindulunk. Csak a magányos házinéni bámul utánunk, vékonyra sírt arccal.
Most már látom, Szeiler kicsit pityókos.
- Nemrégiben még én is pettyes voltam. Nem hiszed? Nézd meg a munkakönyvemet az irodán.
- És az a kislány, az az őszibarack, az is ott van talán a mulatságon?
- Az nincs - felel Szeiler savanyúan.
- Kár. Mert akkor érte is el kell menni - mondom keményen, s már indulunk is, hogy megkeressük.
De hát csak az anyját találjuk meg. A kislány már fiatalasszony, s most éppen vidéken van: éli a
mézesheteit.
Fene, aki megette! De azért, nem tudom, mégsem vagyok bánatos.


Vakdominó

Mit jelent az, kérdezte Vak Lajos a Holló kávéházban, mit jelent az, hogy csillagokat és fákat
láttam? Még öt perccel ezelőtt. A többi világtalan tudta, ez annyit jelent, hogy említett kollégájuk
benyovkaadagja túllépett a tűrési határon, szétcsillagzott a vérében, de ugyanakkor fákat is
növesztett. Senki sem gondolt arra, hogy a látomás mást is jelez: aznap hajnalon lépték át a német
tankok a szovjet határt.
A világtalanok a szokásos vakdominóval szórakoztak, érzékeny ujjhegyük gyorsan és ötletesen
tájékoztatta őket. Ilyenkor délelőtt valójában már magánéletet éltek, túl a reggeli munkán; a
szokásos, egymást tépő vitákon is túljutottak. Vörösbozont, a korelnök, akinek szálkás szakállából
hagyma-, szilvapálinka- és sajátos módon szegfűszegillat is áradt, úgy-ahogy igazságot tett
közöttük, nem annyira értelmi, mint inkább indulati szóval, átkok szíjostorával, mert ő volt a
Törvény, akit elfogadtak, és önként maguk fölé emeltek. A viták, még inkább a marakodások, egy
falka ellentéteinek örvénylően vonító, csaholó megjelenési formái, mindig a nehezen
szétválasztható jogos vagy jogtalan helyfoglalásokból eredtek. A világtalanok ugyanis fölosztották
maguk között a kerület templomait, imaházait, kegyes gyülekezeteit, anyagi és felekezeti alapon, a
katolikus, a zsidó és az evangélikus szenthelyek legfontosabb őrhelyeit, mindjárt a kapu mellett
vagy előőrsként az utcasarkon, de egyik-másik kiváltságosnak még mellékoltár vagy rituális fürdő
előcsarnoka is jutott. Egyezményes alapelv szerint, a világtalanok lehetőleg a vallási megoszlást
tartották szem előtt, lévén az övék komoly szakma is, amely a megkörnyékezendő szívek
lőtávolában föltételezi bizonyos pápai dogmák, lutheránus reformszövegek vagy éppen
ótestamentumi idézetek eredeti héber ismeretét. Ám mindez, beavatottak szerint, nem volt
tudományos megbízhatósággal alátámasztva. A nagymenő Levandovszky nevű tarkopasz például,
aki széles peremű bársonykalapot viselt télen-nyáron, és januárezüst szakállát mellig eresztette,
noha csakis a hagyományhű zsidótemplom előtt állt, meghatározott védett helyen, és aki héber -
nemcsak ótestamentumi - idézetekben a beavatottak közé számított, egyesek szerint (hozzá kell
tenni: itt a verseny a rágalmazáson túl is kiéleződött), szóval egyesek szerint az unitárius felekezet
tagjaként látta meg a napvilágot. (E suttogók szerint vaksága is nyomatékosan kétségbe vonható.)
Nos, az illetéktelen helycserék, helyfoglalások úgyszólván mindennap tüzes csóvát vetettek a
koldusok amúgy is gyúlékony világába. Vörösbozont ilyenkor a leghatásosabb eszközhöz, az átkok
sokágú, göbös ostorához folyamodott. Az emberi romlásra vonatkozó tárgyi anyagot részint Mózes
Könyvéből, részint a keresztes hadjáratok krónikájából merítette. Így bukott föl, szinte az idő
hullámaiból, a kolera, a lépfene, a pestis; a szifilisz korai változatairól nem is beszélve.
Megfenyegette a békétlenkedőket sohasem gyógyuló fekéllyel, azonnali hatályú nyavalyatöréssel,
tűz- és vízhalállal, gyomorkólikával és gyógyíthatatlan örök hasmenéssel. Megidézte őseiket,
elődeiket, akiknek éppen e hitvány és marakodó utódok miatt nem lehet nyugalmuk a túlvilágon, s
akik bolygó szellemként kopogtatnak, de nem nyernek soha bebocsátást a-nem-tudni-milyen-
menedékbe!
Mire helyreállt a rend, s a békétlen szívekben anyagi fölénybe került a nyugalom, a korelnök már
megkeverte a dominót, és csak ennyit mondott: - Na, uraim, csinálunk egy bulit, vagy nem
csinálunk egy bulit?
*
Négy vagy öt összetolt asztalnál játszottak a koldusok, mindenhová jutott néhány játékos és kibic.
Tologatták a szokatlanul nagy csontlapokat, kevertek, osztottak, azt mondták, dupla nyolc, azt
mondták, dupla blassz, s közben nyögtek, köpködtek, és vicceket meséltek. A koldulás megvert
hangsúlyai, félállati rimánkodásai lehámlottak róluk, pálinkát ittak, mézes kenyeret harapdáltak,
mindig volt valami rágnivalójuk. Közben családtagok érkeztek, hozzátartozók, pénzért, utasításért;
jöttek mindenféle üzenettel, titkos rejtjelmondatokkal, homlokukon a titokkal, mert ezek az
emberek végtelenül nem bíztak egymásban, még a lakhelyüket sem árulták el, jöttek és mentek,
otthoni életüket a homály puha rétegei fedték. Volt, akiről tudták (vagy tudni vélték), hogy több
bérház tulajdonosa, egyszerre két egyháznak fizet adót, s hogy leánya esküvőjén száztagú
vendégség mulatott, részint cigányzene, részint szalonzene hangjainál. Ebédidőre már csak a
nagyon messze lakók és a nagyon magányosak maradtak itt, rongyszagú dünnyögésben, vágyakozó
sóhajok függönye mögött. Ezek voltak az igazi hontalanok, batyujuk mélyén több napra szóló,
jórészt megerjedt élelemmel, mindenféle magyar, német vagy éppen szlovák nyelvű igazolvánnyal,
különböző anyaszentegyházak, hatóságok bizonylataival, szent keresztség felvételéről, újraoltásról,
magyar vagy éppen idegen állampolgárságról, teljes katonai alkalmatlanságról, éleslátásról és
vakságról, épelméjűségről és elmebajról.
Ám az ebédidőhöz még több mint egy óra hiányzott, s a bulik zaja mint csontzene muzsikált a
boltívek alatt. A nyár végi nap kihasított egy szeletet a félhomályból, átvilágította a szöszös
füstbozontot.
Világ Világtalan Vándora, az örök sötétség egyik törzslakója, összesöpört egy marék pengőt, de
óvakodott dicsekedni nyereségével. Zömök, tuskószerű, gyermekarcú férfi, akit néhány évvel
ezelőtt a saját felesége fosztott meg szeme világától. Akkoriban egy francia pástétomcég
megbízásából libamájakat vásárolt fel a csarnokban. Nagy rafiaszatyrában legalább nyolc-tíz
túlhizlalt máj. Foglalkozásához tartozott, hogy kellemes, sőt túldíszített szavakkal közeledjék az
asszonyokhoz, a kofákhoz éppúgy, mint a háztartásbeliekhez, rábeszélve őket a máj eladására. A
máj luxus, nagyságos asszonyom, önnek megmarad, szépség, a teljes liba, a melle, a combja, a
zsírja, a tepertője, s a máj kifizeti magának, szépség, az egészet! Az is az eltagadhatatlan tények
közé tartozik, hogy Világ Világtalan Vándora (abban az időben még Mayer G. Gusztáv megbízott
felvásárló) saját hajlamainak is engedelmeskedett, amikor a szép asszonyok bőrére, mandulás
szeme színére, húsosan megépített testalkatára megfelelő jelzőket keresett és talált. Naponta
többször fordult a vállalat irodája és a csarnok között, rafiaszatyrában zsírtól erezett sárgás
májakkal, szívében pedig az üde beszélgetések véráramával. Nos, igaz, tagadhatatlan, voltak sikerei
az asszonyok körében, de ki tudná most már elválasztani az üzleti sikert a szerelmitől! A vége az
lett, így foglalta össze a dráma csattanóját a tömörítő népi fogalmazás, az asszony bemondta az
unalmast, és kiöntötte a felvásárló szemét. Mindez a férfi alvása közben történt, és így ment át,
fehér bot nélkül, az egyik partról a másikra. Szemgödrét azóta fekete ablaküveg takarta el, mintha
csak álvak volna.
Amikor Világ Világtalan Vándora összemarkolta a pénzt, s a zsebébe csurgatta, megkondult a
terézvárosi plébániatemplom harangja, de olyan telítetten, mintha két napkorong kondulna össze, s
ugyanekkor nyílt az ajtó. Tudta a kávéház tulajdonosa, Sipos úr, de tudták a nem látó vendégek is,
most jön Csepella Rózsi, ez a magas, egyenes tartású nő, aki tűzvörös haját szoros koszorúba fonja,
és a feje tetején viseli; megérkezett Világ Világtalan Vándora ebédjével. Hátul, a terem sötétebb
traktusában, hófehér damasztszalvétával megterített, elhelyezte gondosan a többrekeszes
ételhordót, majd - kéz a kézben - odavezette emberét. Az itt rekedt világtalanok, mivel a játék is
abbamaradt, érzékeny orral elemezni kezdték az illatkombinációt: Csepella Rózsi konyhájának
illatai csodálatosak. Szívükben ott sötétlett az irigység is, mert Világ Világtalan Vándorának mindig
hoztak ebédet, és mindig nők hozták az ebédet. Beszélték egymás között, hogy kiváltságos
férfiereje miatt. Hogy ez az erő, a tápláló és változatos étkezés jóvoltából, örökkön-örökké, az
emberi kor végső határáig újratermelődjék.
*
Fél év múlva, január elején, anyja kíséretében belépett a háborús vak. Épp hogy a kórházból
elbocsátották.
A kávéház törzsvendégei másképpen élték át a háború első hónapjait, magát a háborút, ezt a
folyamatos fenyegetést, mint a látók, a tartalékosok és sorkötelesek, a behívottak és a hozzá-
tartozók. Mint érinthetetlenek, akik nem függnek a változástól, és akik tapintásuk meg hallásuk
uszonyai révén lebegnek az örök fénytelenségben, a háborút csak annyiban érzékelték, amennyiben
szűkösebb lett az élelemadag, vagy - egyebek között - megszaporodott az istenhez, a sorshoz, a
véletlenhez könyörgők száma. Ez utóbbi hullám magasabbra emelte a szívek megértését, és jobban
kinyitotta az erszényeket. Így hát ők, a befelé látók, akarva-nemakarva, háborús pótadót vetettek ki
a társadalomra. A napi jelszavak hatalma, haza és nemzet, áldozatkészség és lelkesedés visszatérő
emlegetése, az ő fekete szirtjeiken, zátonyra futott. S ha akadt is valaki, mint például Ott Bertalan, a
többség szerint álvak, aki már a háború első hónapjaiban úgy vélekedett, szűnjék meg az elvtelen
közösködés, meg kell alakítani a keresztény és nem keresztény kéregetők nemzeti közösségét, a
törzstagok több mint kétharmada ezt kurtán elutasította, mondván: nincs külön keresztény vakság
és zsidó vakság, a vakság egy és oszthatatlan, mint a sírgödör. Nem kétséges, hogy ebben a
vélekedésben még benne érzett a liberális és szabadkőműves nézetek hatása.
A háborús vak, aki anyja rövid elbeszélése szerint a tragédia előtt női fodrász volt, s aki ujjainak
tapintóidegeiben még ott érezte az illatos női tincsek puhaságát, nem azért ült a kávéház asztalához,
szüntelen ujjgyakorlatokat végezve a hideg márványlapon, hogy majd bebocsátást nyerjen a
kéregetők közé. Anyja intézte így, hogy átmenetileg, amíg új állapotának végleges viszonyai
elrendeződnek, mégis valamiféle emberi környezet részese legyen. A beilleszkedés minden
szándéka nélkül jött, a kezdő vakság minden hátrányával. Még nem finomodott ki a szaglása és a
hallása; mintha egy zsákba varrták volna. A vakságnál jobban már csak megmaradt életét gyűlölte.
Holott fogadtatása félreérthetetlenül a hősnek szólt. Az emberek, lévén a háború még friss és
győzelmes, mozgékony együttérzéssel vették körül a lassan hazaszivárgó vakokat, féllábúakat,
arcnélkülieket. A hálás hátország nevében. Ezen a diadalkapun vonult be a volt női fodrász is, s
minthogy régi foglalkozását nem folytathatta, a fölöttes parancsnokság kilátásba helyezte polgári
átképeztetését. Fölmerült több lehetőség is, ám egyelőre úgy döntöttek a haza nevében, hogy némi
pihenést javasolnak neki.
Meg kell vallani, ebbe a közösségbe, amelyet a közös csapás és a közös szakmai élmény is
konszolidált, idegen testként ékelődött a háborús vak. Az apró neszek, amelyek tőle származtak,
reccsenve fölerősödtek. Köhécselése, ez az aprózott köhögés, belezavart beszélgetésükbe. S amikor
Vörösbozont, a korelnök, tisztára hazafias fölbuzdulásból, fölajánlott neki egy védett helyet a Deák
téri evangélikus templom belső belépőjében, a hirdetmények alatt, és ő azt szálkásan, gúnyosan,
már-már ellenségesen visszautasította, úgy érezték valamennyien, valami befejeződött, és
elkezdődik valami más.
*
Az aranyműves kilépett a nemesfémes szakszervezet ajtaján, kezében egy háborúellenes
röpiratokkal megtömött aktatáskával. Vékony kis fiatalember volt, nyesett vállú. Átvágott az
édeskésen rothadásszagú utcákon, hogy visszatérjen műhelyébe. Csak későn vette észre, csapdába
sétált, mert a Holló utca mindkét végét rendőrök, nyomozók zárták le. S minthogy ebédidőben a
forgalom elcsöndesedett, nehezen lehetett volna eltűnni a szemük elől. Az aktatáska mintha forró
parazsat rejtene. Gondolkodásra idő nem volt, így nem tehetve mást, belépett a kávéházba, ahol a
világtalanok ebéd utáni ejtőzésben dünnyögtek, beszélgettek, bóbiskoltak, és vártak Valamire. A
várakozás tárgya egyénileg különböző és amúgy is megfoghatatlan. Csepella Rózsi kiöblítette és
összerakta az ételhordót, elköszönt emberétől s a többiektől, mert letelt az ebédideje: a Nyár
utcában, a Hattyú gőzmosodában volt piperevasalónő. Amint elment az asztalok között, testének
suhanása jó szagú folyosót nyitott. A vakok érezték, most távozik az álom, egy boldogító tényező,
amely Világ Világtalan Vándora szerintük kétes sötétségű éjszakáját bearanyozza.
Az aranyműves magába szívta a terem telített hagyma-, purzicsán- és szegfűszegillatát, szeme
megtelepedett a homály tompította boltíveken, s mivel az egyik asztalnál elkezdték már a délutáni
partit, lassú léptekkel odament hozzájuk, hogy figyelje a vakdominó csontcsattogásos útját.
Szabályos kibic. Egy tejeskávét és egy brióst, mondta Sipos úrnak, aki azonnal megértette, hogy
ettől az alacsony, vékony fiatalembertől mi sem idegenebb, mint amit rendelt. De nem az ő dolga,
hogy felülbírálja a rendeléseket. Azon már nem is csodálkozott, hogy mikor hozta a kávét, a
fiatalember nem volt sehol. Nem hiányzik valakinek a pénztárcája?, kérdezte közéjük hajolva, ám a
játékba merült világtalanok, akik az élet vakmerőbb abszurditásaihoz szoktak, erre oda se figyeltek.
Mikor az ajtó újra kinyílt - kivágódott, mert sarkig nyitották -, a törzsvendégek tudva tudták, ez a
halál lesz, vagy a rendőrség. Gyorsan tapogató ujjak megkeresték azt az igazolványt, amely
legjobban megfelelt az alkalomnak. Az ajtónyitás módja, a sajátos razziaszag, gyors és alapos
útmutatással szolgált. Nem mintha ebben a kávéházban gyakran razziáztak volna: a rendőrség, egy
álvak és egy valódi vak révén - a kettő gondosan ellenőrizte egymást -, az itt folyó dolgokról
állandó értesítést kapott.
Sipos úr, a kávés, a razziát vezető felügyelőhöz ment, és kifejezte honpolgári örömét, hogy ilyen
kitűnő egészségben látja viszont. A felügyelő, e tapasztalatokban gazdag ember, átlátott az effajta
hízelkedésen, s a megjegyzést kurtán lefricskázta magáról. A vendégek pedig, miután a megfelelő
igazolvány már kéznél volt, folytatták a játékot, tagadhatatlan, hogy gyomrukban vibráló
idegességgel. Az utóbbi hónapokban megszaporodtak a furcsa, figyelmeztető jelek. Éppen ezért
néhány kartárs már nem találta olyan nagyfokú ostobaságnak azt a vélekedést, hogy megalapítsák
azt a bizonyos nemzeti szövetséget. A társaság egyharmada, lélekben legalábbis, már-már
csatlakozott.
A nyomozók megvizsgálták a hétpróbás igazolványokat, gondosan összehasonlítva az
igazolványképeket és az arcokat, az arcok összefolyt jelenét és az arcok emlékvilágát. Sipos úr
azonban nem vesztette el nyugalmát, dereka húsos gyűrűjére csúsztatta tenyerét, így adott hálát a
sorsnak, hogy törzsvendégei egyértelműek és azonos szemléletűek, mármint a világtalanok. Ők,
képzeletében, a látó emberiség fölött lebegtek. Isten angyalai, bármelyik egyház képviseletében is,
erősen különböznek ezektől a befelé figyelő személyektől, ám egyben mégis azonosak velük: ők
sem e világból valók.
Az egyik nyomozó, miután átvizsgálta Világ Világtalan Vándora töredezett celofánba burkolt
igazolványát - a kivágott újsághírt is magánál hordta megvakíttatásáról -, cipője hegyes orrával a
rafiakosárhoz ért.
- Ebben maga mit hurcol, öregem?
Világ Világtalan Vándora magasba úsztatta gyermekien sima, sápadt arcát, mint aki megpillantja a
láthatatlant, készült is válaszolni, amikor valaki a terem túlsó végéről élesen felüvöltött. Ez a
támadó hang váratlanul érte a törzsvendégek igazolvánnyal, alibivel gondosan ellátott közösségét.
Úgy érezték, hogy ellenük irányul. Volt, aki arca elé tartotta a kezét, egy másik felugrott és
belekapaszkodott a székbe. Most már mindenki tudta, a háborús vak az ordítozó. Vadonatúj fehér
botjával a márványasztalt ütötte, és magas torokhangon ömlött belőle az inkább ellenszenvet, mint
szolidaritást kiváltó szózuhatag.
- Az édesanyjukkal, de ne énvelem! A francos anyjukkal szórakozzanak! Nekem a szemem a
fronton maradt, amíg maguk idehaza zabálnak és büdösödnek!
- Ember - avatkozott közbe a felügyelő -, térjen észhez, ember. Nekünk ez kötelességünk. És
magánál minden tiszta, nem bántja senki.
- Senki? És az a szemét, aki az előbb azt mondta nekem, hogy le avval a fekete szemüveggel?
- Nincsenek szabályos iratai, lássa be. Nincs még hivatalos hadirokkant-igazolványa sem - szólt
közbe a másik nyomozó.
A felügyelő a háborús vak karjához ért.
- Kérem, mi tiszteljük a háború hőseit, akik a hazáért... akik ebben a közös háborús erőfeszítésben...
Szent ügyünk!
- Köpök én a maguk tiszteletére! Köpök én a maguk szent ügyére! Én vakultam meg, nem maga.
- Ide figyeljen, ember, hadirokkant ide vagy oda, én úgy pofán csördítem, hogy csőtörés lesz. Maga
itt ne lázítson a nemzet ellen.
- Hol itt a nemzet? Maga volna a nemzet?
A felügyelő az embereihez fordult.
- Előállítani - és hűvösen megismételte -, előállítani.
- Hát tessék! - a háborús vak letépte arcáról a szemüveget, és rátiport. - Tessék! Itt van maguknak a
szemem.
A kávéházban ott maradt az üvöltése, a falakba préselődött, lehullt tőle a vakolat.
Másnap délben az aranyműves elsétált a kávéház porhomályos ablaka előtt, nézett befelé, de csak a
saját tükörképét látta. Föl-alá sétált, aztán mégis elhatározta magát, és belépett. Szeme hozzászokott
a félhomályhoz, orra az illatkeverékhez. A vakok elkezdték a délutáni bulit, zajosan tologatták a
csontlapokat. A tegnapi izgalom már kioldódott belőlük, a háborús vakkal, akit hír szerint
kiengedtek, amúgy sem éreztek közösséget. Az a néhány nap, amit itt töltött közöttük, de különösen
a tegnapi botrány, még csak jobban körülrajzolta idegenségét. Az idegen vakság éppúgy megfigyel,
mint az idegen látás. Ha másképp nem, a sejtjeivel.
Világ Világtalan Vándora jólesően lehunyta belső vakságának szemét, mert élvezte, hogy a
rézsútos téli nap éppen az arcára esik. A szája tele volt csípős, jó ízekkel, Csepella Rózsi ma
lógulyást hozott ebédre. S alighogy ez a szép vasalónő, ez a friss lepedősuhogású asszony elment,
belépett egy régi almaszagú nő a múltból, és színültig töltötte poharát borral. A sorstársak újból
fölszisszentek az irigységtől.
Világ Világtalan Vándora úgy haladt a sűrű feketeségben, mintha látná a napsütést, ami nincs, a
csarnok szürkére festett vasszerkezetét, oldalát verte a rafiakosár, és tenyerében érezte a hűvös,
sikamlós májakat. Ekkor mögéje lépett az aranyműves. Azonnal fölismerte, mégpedig a szagáról:
forrasztóónszaga volt. Beleszagolt ő gyakran ezekbe a pinceműhelyekbe, ahol szikrát sikongott a
köszörűkő és aranyvonalat írt a forrasztópálca. Látó világa minden részletét megjegyezte, úgy,
ahogyan az emberi dolgok lejátszódnak, körülhatárolt jelenetekben. Elrendezte csontlapjait, s
közben fölemelte sima, gyermeki arcát. A táskáját vigye el, utasította az aranyművest, a kelleténél
szárazabb hangon.
És ezután, az ujjaira bízva magát, már csak a játékkal törődött. Hallotta még lelki füleivel, hogy
nem hall semmit, és látta lelki szemeivel a teljes ürességet. Azt már észre sem vette, hogy vastag
csíkban eleredt az orra vére.
Az üveg mögött
Pofafürdő
Mihályt két nő szerette: az édesanyja és Kálmán Virág, egy nemrég végzett napraforgószőke
gyógyszervegyésznő, úgy is, mint a férfi kollégája és tisztelője. Mihály ugyanis gyógyszervegyész
volt, sok, majdnem végigérlelt, befejezett találmány - ahogy ő nevezte: kitalálás birtokosa,
harminckét éves koráig tartó sikertelenséggel.
Ezt a fordulatot azért rögzítjük, mert ő maga is végnek és kezdetnek szánta, nulla pontnak, amely
az új időszámítás kezdete. Mihály életében az emberiség új történelme. Mert születésnapjának
hajnalán határozta el, szakít a kispolgári gátlásossággal, erőt gyűjt új, merész vállalkozásokhoz.
Elhatározta, és a puha, dohánybarna félhomályban Kálmán Virágnak, aki egész testének selyem
minőségével simult hozzá, szavakba foglalta: igen, édes, a legteljesebb mértékben elfogadom
nézeteidet, a tehetség nem más, mint magatartás, mégpedig megfelelő magatartás.
Virág, a maga szőkeségében, olyan volt a félbarna és félszürke, de már rózsával színeződő
hajnalban, mint egy majdnem napsütötte sövény. Okos, szürkésbarna szemében megcsillantak az
első fények pettyei.
- Nem opportunizmusra, nem is érveid feladására beszéllek rá, te komoly szarvasbogaram - nem
tudni, miért, de olykor így nevezte a fiatalembert -, csak azt szeretném... értsd meg, tehetséges
vagy, tisztességes vagy, emberi ember vagy, miért ne érvényesülj, ha nem is érdemed szerint, de
legalább valamennyire...
Ki vizsgálná ebben a szárnyat nyitogató félhomályban egy biztató mondat belvilágát? Mihály
átadta magát a felszabadító gyanútlanságnak, és annak a jó érzésnek, hogy nem kell ellenkeznie
sem Virággal, sem önmagával.
- Mert ezen sok múlik - lehelte a lány a férfi borzongó mellére a biztatást, miközben szavainak
lendületét valamiféle részvét lassította. - Mert mi történik, mondd? - vitatkozott egy teljesen
leszerelt ellenféllel, akit most csupán testének jóleső zsibbadtsága foglalkoztatott, egy éjszaka
sokféle emléke, egy szép női test sokféle változata. - Igenis, mi lesz, ha odamégy? Felmutatod a
képedet, körülhordozod ezt a tiszta és érintetlen arcot, az érdeklődés minden jelével belenézel a
főigazgató szemébe, a várakozó szeme közepébe, leszurkolod ezt a kötelező és régen óhajtott
obulust, aztán fölszívódol, eltűnsz a balfenéken. - Így ostromolta a fiatalembert, aki már rég
megadta magát, és szórakozott gyönyörűséggel kereste a meggyőző erőt a lány egészen más
pontjain. - Mert ennyit oda kell vetni a hiúságának, és akkor mi van? Föladtad az elveidet, a
koncepciódat, a vegyületek találkozásába vetett hitedet? És azzal együtt, hogy nem adsz föl
semmit, kiteszed magad annak a kockázatnak, hogy netán téged küldenek Addis Abebába, téged
szállásolnak el egy kondicionált levegőjű luxushotelba, és úgy élsz, mint egy amerikai milliomos
vagy egy magyar külkereskedelmi bonyolító...
A fiatalember lehunyt szemhéja mögött megjelent egy sugárzó, sárgásfehér tabletta, egy csodálatos
antibiotikum, amelynek injekcióértékű változatát ő dolgozza ki, és a messzi Afrikában látott egy
aranybarna, mandulametszésű női szemet, amelyből lassan kioldódik a láz sárga foltja, és boldogan
néz szabadítójára, a nagyszerű magyar doktorra, miközben fénysurranású ventilátorok dúlják szét
kékes szikrázású haját!
Döntött, éspedig véglegesen: elmegy a főigazgató előadására, felmutatja eddig érintetlen arcát,
megmártózik a pofafürdőben, ahogyan Kálmán Virág oly összefoglaló tömörséggel jellemezte ezt a
társadalmi aktust, ezt a tudomány és a tanulmányút érdekében való csodatételt, amikor egy arc
kiúszik a homályból, s a jelentéktelen fiatalemberből figyelemre méltó fiatalember válik. Vagyis
hogy elmegy. Ennyivel tartozik saját tehetségének és az okos, gondoskodó szerelemnek, amely
emblémáján Kálmán Virág nevét viseli.
Így következett el egy zaklatott munkanap után az este, amikor Mihály majd kilép a kispolgári
gátlásosság ringjéből, és megjelenik azon a bizonyos helyen. Megjelenik, körülhordozza magát -
mert annak a szférának külön műszavai vannak.
Egész nap ezzel a gondolattal kínlódott. Mert a morális ingatagságtól nem olyan könnyű
megszabadulni. A hajnal puha félhomályából kibontakozva, az utca és a laboratórium ridegen
megvilágított környezetében, ahol a vonalak pontosak és érzelem nélküliek, ahol kioldódik lélekből
a láz, szívből az emelkedettség, agyból a gőgös ambíció - igen, ott nehéz töretlenül kitartani a
szokatlan elhatározás mellett. Az ellenkező előjel mellé állni...
Mihály is félóránként döntött: egyszer a pofafürdő mellett, majd meg ellene, az ingadozás törvényei
szerint. Ám a munkaidő vége felé, a bizonytalanság finoman homályos síkja mögül átvilágított
Virág szőkesége, a gyengéd intelem, hogy nemcsak a hajnal gubancos fényeiben, de itt, a józan
délután mérnökien pontos körülményei között is ki kell tartania adott szava mellett. Mert most is
kötelez a boldogság igénye.
Hazament, néhányszor végigradírozta arcát a villanyborotvával, inget váltott, s a friss fehérnemű
kellemesen lehűtötte átforrósodott testét, de ugyanakkor pofacsontján kicsattant a lámpaláz
pirossága. Elszántan, sötéten maga elé nézve ezt a szót ismételgette: körülhordozom...
körülhordozom. Ezt a tiszta homlokot. Ezt az érintetlen arcot. A főigazgató szeme közepébe nézek,
igazságosztó szememmel a közepébe!
A díszterem, ahová a mennyezetig érő ajtón belépett, ünnepélyes volt a kristálycsillárok szikrázva
hulló, hegyes fényében. A borpiros szőnyeg, a vállig érő, sötét tölgyfa burkolat, a csoportokba
verődött egyakolbeliek önkínálgató zsivaja - mindez sötét izgatottsággal töltötte el Mihályt. A
pulzusa szemlátomást szaporább, a pofacsontja még inkább tüzel. Mindezt már a küszöbön
érzékelte, fölfoghatatlanul rövid idő alatt, és egyszerre az egészet. Hátratekintett, mint aki gondosan
kémleli a visszavonulás lehetőségét, de ekkor puha félhomály ereszkedett a szeme elé, és ebben a
félhomályban megjelent Kálmán Virág, világítva, mint egy kriptonégő - de azonnal el is tűnt.
Néhányszor ökölbe szorította a kezét, s a mohaszerűen puha szőnyegre lépett. Ezután már nem is ő
cselekedett, a szőnyeg vitte befelé, a borpiros sodrásba került. És éppen a központi csillár zuhogó
fényei alá! “Gondolj a mandulaszemű etióp nőre, gondolj a négus fogadására, gondolj az
injekcióértékű tablettára” - szólt rá határozottan lelke mocorgó állományára. Lassan tájékozódni
kezdett, mint egy klasszikus merénylő, egyeztette magában az elképzelt helyszínrajz és a valóságos
díszterem viszonyát. Kereste azt a széket, ahová ellenállhatatlanul, senkit figyelembe nem véve
lehorgonyozza izgatott testét, és vár, mint pók a légyre, míg belép a főigazgató, és a hatósugarába
kerül. “Nem körülnézni” - adta ki az utasítást a régi Mihálynak, a tegnapinak, de ez a tegnapi, a
gátlásos, aki még nem szokta meg, hogy engedelmeskedjék a mainak, elkövetett egy súlyos hibát.
Körülnézett. Arcokat látott, különböző nagyságú, megvilágított tányérokat, a tányérokon szemek
pöttyeit és kifényesedett orrokat és egyforma kifejezést. A csodálkozás, majd az enyhe ítélet
szigora rajzolódott ezekre az arcokra. Hogy ő, Mihály, akinek puritán együgyűségére eddig építeni
lehetett, hogy ő itt áll, tülekedve és elvtelenül, a csillár fényzuhatagában! Micsoda kihívó
viselkedés ez - mondták az arcok. Nem hunyorogva, bár a szokatlan érzéstől teljesen földúlva,
szembefordult az arcvonallá tömörült ellenállással. Aztán kiszemelte a szükséges széket, pontosan
az előadói asztallal szemben, megcélozta, betájolta. Az inge kezdett a melléhez tapadni.
Elindult tehát a szék irányába, és közben átgázolt régebbi korszakain. Az elvei a bokájára
gubancolódtak, mint a tapadós indák, ám ő erélyes léptekkel haladt célja felé, ki tudja, mióta, hány
fényéven keresztül! Csak ügyelni, ügyelni, nehogy ez a nyüzsgő, habzó szájú banda megingassa
elhatározásában. Az ő határozottságának Virág az ellenőrző műszere. Igen, Virágnak, a saját
nyugalmának tartozik ezzel.
De mindjárt tapasztalnia kellett, a kiindulópont és az optikailag megfelelő zsöllye közé furcsa,
kemény fal emelkedik, szabálytalan kövekből rótt természeti akadály. Nem is kövekből, arcokból
rakódott ez a fal, kitágult orrlyukak nyíltak ezen a falon, félrecsúszott ajkak és ritkás fogsorok.
“Hohó, kartársak, ez nem hitbizomány, papától örökölt nagykereskedés - szövegezte elszánt
gúnnyal -, a jelenés, a pofafölmutatás demokratikus jog, mindenki lehetősége” - folytatta
lendülettel, de kezdte magát kényelmetlenül érezni, mert a gúny öngúnyba billent. “Demokratikus
jog” - motyogta félhangosan és félelszántan, amikor vállon ragadta egy kéz, de olyan jókedvű
baráti eréllyel, hogy fölszisszent.
- No né, nécsak! - folytatódott a jókedvű erély, most már szövegben -, nécsak, kit látnak szemeink!
Mihály azonnal egyeztette a szorító kéz és a gömbölyű hang tulajdonosát. A törtetők galériájának
egyik dísztagja. Elszánt tökfej, a gátlástalanság nagykeresztjének tulajdonosa az összes kardokkal -
gondolta a fiatalember végső keserűséggel, miközben síkosan utálkozó pillantása végigcsúszott a
rózsásra borotvált arcon, és megakadt a finom kis bajusz fekete sövényén.
- Te itt, csak nem? - most meg a lapockájára csapott irgalmatlanul. - Csak nem züllöttél a pofa-
fürdősök szektájáig? - és ezzel Mihályba karolt - ez nem neked való tészta, édes fiam. Tisztában
vagyok vele, hogy amilyen idealista marha vagy, téged valóban érdekel a főigazgató előadása, mert
szent igaz, abban a fényesre politúrozott rózsaszín dobozban elég jó az agyállomány. De a látszat!
Csak nem keveredsz azok közé? Csak nem ülünk a kirakatba?
És ezzel jókedvűen vonszolni kezdte Mihályt a dobogóval ellenkező irányba, a terem hátsó,
homályba vesző traktusa felé, a teljes elhagyatottság zónájába. Mihály nyögdécselő tiltakozással
szabadulni igyekezett a baráti kulcsolásból. Az egész műve összeomlóban. Összeszorított foga
között egy monológot szövegezett. “Persze, te hipokrata, te már körülutaztad a földet különböző
kiküldetésben! Te már öt évre előre leszakítottál minden ösztöndíjat, elismerést, kéjutazást! Te, aki
már specialistája vagy az el nem kötelezett államok luxushoteljeinek! És most rám veted magad, és
viszel a fény alól? Elcipelsz a csillár alól, hurcolsz abba a büdös, bagószagú sarokba, hogy kivonj a
forgalomból - és mindezt a derűs humánum nevében?”
Nagy erőfeszítéssel megállt. - Mandulaszemű etióp nő - motyogta maga elé. - Új antibiotikum az
afrikai gyógyászatnak - dadogott.
- Micsoda? Mi? - álmélkodott a másik, és frissült erővel vonszolni kezdte.
- Nem! - kiáltott Mihály.
- Mit nem?
- Nem tudom, de nem!
Már teljesen kikerültek az éles metszésű fények alól. És ekkor jelent meg az ajtóban, számos
szakember kíséretében, a főigazgató. A kis csoportok kellemesen megbolydultak, és a hullámzás
iránya teljesen egyértelmű lett.
- Gyere, öregfiú, ez nem nekünk való. Öklendeztető.
Mihály leszegte égő arcát.
- Valóban - mondta -, valóban - és engedelmesen kullogott útmutatója nyomában.
Másfél órán át ott kuksolt a terem végében, a megkeseredett cigarettafüstben. Az első félidőben
pártfogója fölszívódott, s az előadás végén ott lehetett látni, szorosan a főigazgató oldalán. “Előre, a
Hold-kiküldetésért!” - küldte utána gondolatát Mihály, de nem érzett keserűséget. Csak egy kis
szégyent, azt is módjával.
Fütyörészve ment lefelé a márvány lépcsőházban, a gazdagon díszített mennyezet alatt.
Odakint, a füstbarna estében, kigyulladt az égősárga fény: Virág.
- Sikerült, komoly szarvasbogaram? - kérdezte megható, friss hangján, és a fiatalemberbe
csimpaszkodott.
- Sikerült hát! - felelt Mihály önérzetesen, a sarkon vett a lánynak egy csokor ibolyát, s a kis csokor
foszforeszkálni kezdett a kezében. - Képzeld csak, mint érintetlen pofát, odaültettek az elnökségbe,
és kaptam egy virslit tormaízű mustárral.
- Hogy micsoda felhajtás! - kacagott Virág.
- De még milyen! Egy szűz pofának kijár az ilyesmi.
Ezután elmentek moziba.

A második pohárköszöntő
Már emelkedett volt a hangulat a klubteremben, néhány perc hiányzott éjfélhez, mikor jött valaki,
és Milenits füléhez hajolt, az igazgató hívatja. Áhá, derültek fel az arcok, most adja át a diri az
arany karórát az ünnepeltnek, személyes ajándékát, Milenits erre jócskán rá is szolgál, hiszen
harminc esztendő egyazon munkahelyen, és tizennégy év óta, amióta a gyárat államosították, az
igazgató mellett... Milenits fölegyenesedett az összehajló fejek közül, kiemelte törzsét és fejét az
intim fülledtségből, s aki rápillantott ekkor száraz, fénytelen arcára, némi elszántságot vélt
fölfedezni rajta. Az igazgató nagyon takarékosan bánt a jelzőkkel a pohárköszöntőben, érezhető
volt a feszélyezettség, nem szeret érzelegni.
De sokan szerettek volna tanúi lenni a két bizalmas munkatárs éjféli beszélgetésének, ennek a ritka,
nem hivatalos együttlétnek a hosszú esztendők hivatali tengerében! - Az ilyen eszmecsere - súgta
szomszédjának a kövér Molnár -, az ilyen eszmecsere, előtérben az ünnepelt Milenitscsel, háttérben
a lepergett esztendőkkel, kihozhatja az ünnepeltből az öröm mellett, hogy is mondjam, a
keserűséget. - Szomszédja ellenkezett. - Milyen keserűséget? - kérdezte - a fizetése, nekem legyen
mondva, jövőre lelép magas nyugdíjjal, az egészsége, nekem legyen mondva, milyen keserűség?
Az emberek a távozó Milenitset figyelték. Magas volt, szikár, egyenes tartású, s még a négy sötét
redő a tarkóján is mintha jellemének következetességét húzta volna alá.
Milenits végigsietett a gumiszagú folyosón, saját lábnyomait érezte visszabizseregni a szőnyegből,
sok-sok év lábnyomait! Benyitott az igazgatói irodába, amelynek előterében a titkárnő asztala
mellett ott állt az övé. Pillantása az íróasztalra csusszant, s meglátott egy zölden, üdén kunkorodó
almahéjat. A héj után nyúlt, s a markába gyűrte. De ekkor már nyílt az igazgató ajtaja, s ott állt a jól
ismert alak, zömöken, alacsonyan, tömött angolbajuszával, két hajpászta között fényes koponyával.
Mint minden ünnepeltben, Milenitsben is volt elégedetlenség. Talán nem is tárgyi, inkább
hangulati. Molnár jól pedzette: háttérben a lepergett esztendőkkel... Végül is abban, hogy az
igazgató itt egy helyben maradhatott, átvészelve a változást vajúdó időket, egészen attól a
pillanattól kezdve, hogy vállalatvezetőnek nevezték ki azon az emlékezetes Magdolna utcai ülésen,
igen, abban, sőt ebben elsősorban Milenitsnek vannak hervadhatatlan érdemei. Ő mint igazgatósági
titkár eleven pajzsként védte igazgatóját. Később is mennyi hálátlan feladattól, felesleges
állásfoglalástól, erő és idegek pazarlásától mentette meg főnökét. S most itt állt a zömök igazgató a
dohánysárga fényben, talpig fekete ünneplő ruhában, itt állt a küszöbön, és invitálta befelé emberét.
A kis dohányzóasztalnál ültek le, az igazgató pálcikavékony kubai szivarral kínálta. Néhány
pillanatig hallgattak, majd a fölöttes felállt, s egy dísztokba helyezett arany karórát nyújtott át.
Szeme nyugodt volt, rezzenéstelenül zöldesbarna.
- Tessék, használja egészséggel.
Milenits, aki már tudott erről az ajándékról, természetesen, meglepődés nélkül, de azért nem
tagadható örömmel vette át, és várakozva figyelt főnökére. Az igazgató érezte megfogalmazódni a
ki nem mondott igényt.
- Mit is mondhatnék - szólalt meg végül -, tizennégy év, nem kis idő. Tudunk egymásról mindent -
hangjában őszinte meghatottság.
Újra csönd, kis hézagokkal.
Milenits valójában most arra számított, hogy az igazgató fölajánlja a pertut. Körülötte keresztül-
kasul annyi emberrel tegeződik a főnök. Eljött az idő, kezet fognak, egymás szemébe néznek, és
férfiasan azt mondják: szervusz.
- Az elismerést, Milenits kolléga, azt hiszem, minden alkalommal megkapta. És most is,
gondolom... hiszen érezhette, láthatta.
Milenits azonban nem érzett semmit. Egyik kezében a tokot tartotta, a másikban az almahéjat
gyűrögette. Főnökére függesztette a szemét, várakozott. Kemény kézszorítás és: szervusz.
- Azt hiszem - nyögdécselt az igazgató -, abban a bizonyos felköszöntőmben... mondhatjuk, azt
hiszem, elég melegen, elég elismerően nyilatkoztam - mit mondjon még? mire vár az ünnepelt?
Milenits most erre gondolt: ez volt az egyetlen fontos munkád, amiben nekem nincs részem, lévén
hogy én vagyok a felköszöntő tárgya. De nem is tudtál koncentrálni, öregem.
Az igazgató a bárszekrényhez lépett, pálinkát töltött.
- Egészségére és további... további sok boldogságot - emelte poharát -, üdvözlöm - fűzte hozzá, és
nem tudta elképzelni a további variációt.
- Akkor talán én - mondta lassan az ünnepelt, miután már a pálinkával is végzett, és kívánsága nem
teljesült -, akkor talán visszamennék a kollégák közé... - Az igazgató megkönnyebbülten hunyo-
rított, és Milenits indult kifelé. De a küszöbön a beléje szorult csalódás meg a kötelesség is
visszafordította. - Ön is mutatkozhatna egy kicsit közöttük, az egyáltalán nem árt az igazgató
tekintélyének - mondta a szokottnál érdesebb hangon. És ezzel elégedetten lépett át a küszöbön, ám
az igazgató szava visszarántotta.
- Hogy érti ezt, Milenits elvtárs?
- Ön is mutatkozhatna egy kicsit közöttük - fél lépést visszakozott -, hát úgy, egyszerűen, emberi
módon.
- Persze, persze - mormogott a főnök, és zavarában újból pálcikaszivarral kínálta a félúton álló
Milenitset.
- Köszönöm nagyon, de még az előbbit sem szívtam el.
- Nem tesz az semmit. Üljön csak le.
Milenits furcsa érzéssel settenkedett vissza helyére. Ha várta is az emberi kitárulkozást, most attól
félt, túl nagy erőket szabadít fel.
Az igazgató is leült, arcvonásait szétzilálta a felindultság.
- Tizennégy éven keresztül, akárhogy is nézzük, a maga képére formált engem, Milenits! Igyunk? -
S mikor Milenits bizonytalanul bólintott, azonnal töltött. Az ünnepelt érezte, elkerülhetetlenül
sodródnak a bizalmas vallomás felé. Egész puritán szikársága tiltakozott, hogy szembesítsék
erényeivel és érzelmeivel.
- Ó, semmiség! A hivatalnok köteles lelkiismeretessége - mondta az ünnepelt nagylelkű hangsúly-
lyal. - S talán némi emberi szimpátia, mármint részemről.
- Nem, nem semmiség! - tiltakozott az igazgató izgatottan nevetgélve. - Maga teljesen a saját
képére formált engem!
Az ünnepeltnek jólesett volna mindez, de a nevetést különösnek találta. Nincs szinkronban a
mondanivalóval.
- Ezt most némi túlzással, némi jóakaratú túlzással tetszik mondani. Nem tagadom, ami az igazgató
elvtárs szellemi arculatát illeti - talán hozzájárultam ehhez, de egyébként...
Szellemi arculat és hozzájárulás... Az igazgató szerette volna nem hallani ezt, s a napok óta
lappangó keserűség fölmarta a szájpadlását.
Milenits pedig, talán az ismételt pálinkaadag hatására, nem érezte meg, hogy ezen a ponton el kell
némulnia, nincs tovább. Sőt, éppen az igazgató érdekében, hogy kikapcsoljon egy nyugtalanságot,
megtoldotta szerény nyilatkozatát.
- Megtanultuk egymás gondolatait kitalálni, ennyi az egész - szigorú arcán földerengett a mosoly.
Most jön a kézfogás és a férfias szervusz.
Az igazgatót viszont lüktető meleg járta át, és a gúny távol tartó indulatával vizsgálta emberét, aki
hülye arccal olyasvalamit közöl vele, ami ellen ő minden idegszálával, egész létével, maradék
erejével tiltakozni szeretne.
- Talán kialakult közöttünk, ha szabad így mondani, valami lelki rokonság - fűzte még hozzá
Milenits, és lehajtott fejjel várta az elkerülhetetlent, a rácsendülő rímet. Maga elé nézett, nem volt
képes abbahagyni.
- Munkatársak, akár a házasok, a hosszú együttlétben hasonlítani kezdenek egymáshoz - egészítette
ki a gondolatot, de már akarata ellenére.
Az igazgató koponyája kifényesedett, s a vér, amely még az előbb feszesre fűtötte bőrét, vissza-
húzódott az arcából.
- Talán annyi, hogy némiképp a szellemi arculatunk - pöntyögött gyanútlanul Milenits.
- Azért utálnak az emberek! - robbant ki az igazgatóból - a közös szellemi arculatunk miatt. Azért
nincs évek óta semmi kapcsolatom az emberekkel.
- Hogyan? - Milenits kissé előrehajolt, és a süketek reménykedő odaadásával várt a cáfolatra. -
Hogyan? - ismételte gyámoltalanul.
- Mert a maga képére formált teljesen!
- Kérem... talán valami megrázkódtatás érte az igazgató elvtársat...
- Igen. Egy idő óta én is tudom, hogy hasonlítok magához.
- De kérem... a tréfa... hogy is mondjam... mindenesetre különös, hogy az én évfordulóm... az én
szerény harminc esztendőm önnek okoz válságot.
- Igen, nekem. Mert a maga harminc évében benne van a tizennégy, az enyém.
- És ezt éppen ma este tetszik mondani?
- Ahogy készülődtünk a maga jubileumára... igen, úgy éreztem, mintha engem készülnének
ünnepelni. Már azt se tudtam, hogy az arany karóra kit illet meg, magát-e vagy engem?
Milenits felemelkedett.
- Üljön le - töltött -, tessék, egészségére.
Koccintottak, s Milenits még mindig hitetlenkedve nézett az igazgatóra.
- Maga olyan szokásokat kalapált belém, amiket világéletemben utáltam.
- Rendre szoktattam - szólt váratlan határozottsággal Milenits, mert most érkezett el a tudatához,
hogy ez ultimátum.
- Nem rendre, embertelenségre. Elriasztotta tőlem, szisztematikusan, a munkatársaimat. Hogy
bármikor bekopogtathassanak.
- Rendre szoktattam. Ezt követelte a vállalati érdek. Meg kellett szüntetni az anarchiát.
- Most, hogy magát megkerülve kellett beszélnem az emberekkel, most látom csak az idegenséget.
Nincsenek személyes kapcsolataim. És ezt a maga nevelésének köszönhetem.
- Kérem, igazgató elvtárs, gondolja meg, mielőtt engem így aposztrofál... engem, aki úgy védem az
ön munkaidejét, az ön szabad mozgását, mint egy pajzs, mint egy testőr...
- Elválasztott az emberektől, az érzéseimtől, a vonzalmaimtól.
- Kérem, igazgató elvtárs... ha már éppen az emberek... ha éppen őket hozta szóba... az emberek
most azzal a jó érzéssel ülnek odakint, a poharuk mellett, hogy ön, igazgató elvtárs, éppen most
megköszöni nekem, nekem, a dolgozónak, nekem, az ön engedelmes eszközének... hogy
megköszöni nekem az odaadó, önfeláldozó, lankadatlan... - Az igazgató közbeszólt.
- Jövőre eléri a nyugdíjaztatási korhatárt, ugye?
- Igen - felelt megtörten Milenits, aztán fölemelte a fejét. Megfordította a kérdést. - És maga?
Az igazgató nem mindjárt válaszolt. Kis szünet után mondta:
- Még van másfél évem.
- Na látja.
Milenits fölállt, és kissé dülöngélve, bár teljesen józanul ment ki.
Az igazgató utánanézett. A négy vágást figyelte a tarkóján, a koponyának nekikapaszkodó, kifakult
hajat. - Nem kellett volna szólni - dünnyögött maga elé. Leült az asztalhoz. Kivette tokjából az
ottfelejtett karórát, amely finoman, aprózva ketyegett. Fél egy múlt - nézte a mutatót - három
másodperccel - egészítette ki az idegébe ivódott pontossággal. - Igen, mint Milenits, olyan pontos
vagyok - mondotta végképp elkomorodva, mert azt is tudta, ezen már képtelen változtatni.

Tétova reggel
Igazi téli reggel, mélyen korombarna, amelybe csak keskeny folyosókat hasítanak a lámpák. A
nagy hivatali szobában is, ahol sűrű szomszédságban, az ügyfeleket elválasztó farácsos pult mögött
vagy nyolcan dolgoznak, minden asztal, írógép felett sárga égők világítanak. A kézi számológép
lassított ütemben kattog, egy-két összehajló fej, álmosítóan sustorgó beszélgetés. A cserépkályhák
lassan begerjednek, a nagy szoba átfűl a melegtől. Az emberek azonban még az ébredés előtti
állapotban élnek, a mozdulatok még lebegnek, úsznak ebben a hivatali reggelben, amelynek víz
alatti sötétje puhán tapad az ablakon. A telefon még ritkán csörömpöl, de most kellemes, mély
berregéssel házi vonalat jelez. Egy szikár, magas férfi, akinek vékony, szőke haja egyre jobban
látni engedi a meredek koponyát, a kagyló után nyúl. A tisztviselő megváltozott hangsúlya jelzi,
hogy fentről szóltak le, a himlőhelyes arc reflexei megélénkülnek, felgyorsulnak a mozdulatok is
mindenütt a szobában. A szikár férfi hangja csupa készség.
- Természetes, majd megmutatunk neki mindent - ezzel egy időben az arca megereszkedik,
keserűség, bizonytalanság ül ki rajta. A hang is megváltozik. Van benne valami vészjelzés, ami
csak az itteniek zenei hallásának nyilvánvaló.
Valamennyi arc érzékenyen megélénkül. A lassú, de rendszeres ütemek megbolydulnak, nagyobb
csöndek és lökésszerűen gyorsabb kattogások váltják fel az előbbi egyhangú zeneiséget.
A csontos kéz visszaereszti a kagylót, a telefon nyugalma rövid, telített csengetéssel helyreáll.
- Új kolléga jön - mondja a férfi, mély hangja keserűen megkondul a váratlan csendben. - Nekünk
senki sem szólt erről.
Egy kis, pirosarcú ember az egyik nő füléhez hajol, és szelídbarna, bolyhos haja mögé suttog
valamit. Tekintetek gyors cserekapcsolata, senki nem ért semmit. Az előbbi pirosarcú összecsuk
egy nagy regiszteres könyvet. Másvalaki gyorsan rendet teremt egy nyitott fiókban. A falióra
keményen kattog. Egy barackszőke nő izgatottan harap az előkészített szalámis zsemlyébe, mintha
ezután soha többé nem nyílna alkalma erre. Dr. Muzsai a zsebébe gyömköd tizenkét lottószelvényt.
Ábel Dezső minden értelem nélkül tisztára dörgöli a szemüvegét. Ács Teréz feláll a kézi számo-
lógép mellől, és amúgy is nagy mellét kifeszítve, mélyet lélegzik egy láthatatlan tornatanár
vezényszavára.
Először Istókovits néni lép be, egy vörösesszőke nő, az osztály hivatalsegédje. Keret nélküli
szemüvege mögött túlzottan égszínkék és túlzottan domború a szeme, a nyaka vékony és
pikkelyesen piros. Talán negyvenéves sincs, de mindenki néninek szólítja. A nevéhez olyan
asszociációs kényszerek társulnak, mint disznósajt, mandarin (de milyen ritkán!), ropogós, félbarna
zsemlye, tíz deka hármas kávé őrölve és így tovább. Most azonban egy fiatal nőt enged maga elé az
ajtóban, olyan ragyogó arccal, dühítő gyanútlansággal, messzi hangzó, üvegfényű szopránnal
biztatva a tétovázót, mintha nem érezne meg semmit abból a sokrétegű dermedtségből, amely
körülfogja őket.
Az idegen nő tétovázik, mert azonnal fölfogja ennek a közegnek a természetét. Túl sokszor kellett
belépnie ilyen ajtókon, túl gyakran érezte a bőrén ezt a perzselő hideget. Mintha sűrű lepkefogó
hálón keresztül látná a nyolc embert. A szövedék mögött az arcok világos foltjai, egy-egy szem
megcsillanó sötétje. A nagy, csontos férfi, ennek a részlegnek a vezetője, akivel az imént közölték
az új kolléga jövetelét, hajlott háttal a nő elé megy. Istókovits néni bátorítóan megszorítja a
lepkefogóba gabalyodott nő karját, és karcolatlan hangon magyarázza:
- Itt fogsz majd dolgozni, kartársnő, megérkeztünk!
Valamilyen régebbi mozgalmi csökevény a lelkében ez a tegező hajlam, s a nőket, hacsak nem éri
közvetlen elutasítás, rendületlenül tegezi.
Mindenki a munkája fölé hajol, de senki sem dolgozik.
- Gombó Lajos - mondja a nagy, csontos ember, és a pult mögé vezeti a nőt. Az emberek azonnal
megérzik az enyhe ibolyaillatot, amit az érkező lépteivel együtt magával sodor. A férfi körülnéz, de
nemhogy szabad asztalt, széket sem lát, amelyet felajánlhatna. Szaggatott mondattechnika
következik. - Egyelőre még... az igazat megvallva... hogy is mondjam csak... - nem hangzik el
semmi konkrétum, de a nőnek, szép, méregzöld téli kosztümjében egyelőre állva kell várakoznia.
Hogy mire? Ó, azt senki nem tudja itt, az égvilágon senki, hiszen ennek a nőnek az érkezését nem
jelezték előre, szabad státusról pedig nem tudnak, így hát könnyen megeshet, hogy valamelyikük
helyére kerül, és akkor úgyis megoldódik minden, a hely is, az asztal is, egy másik ember sorsa is.
Az idegen nő, akit nem tudnak leültetni, két határ között várakozik, a suta helyzetbe dermedve,
szinte megnyomorítva a bizonytalanságtól.
- Addig nézze talán ezt - szánja meg az egyik kolléga, és ő merev nyakkal figyeli a keskeny
elszámolási szalagokat, amelyek finoman zizegnek a csöndben.
A fölbolydult szobában erősödnek az aritmiás zajok. Indokolatlan zörejek, a villanyóra dörömbölő
szívhangjai. A belterjes világban nyugtalan gondolatsorok keletkeznek, mint a táviratszövegek.
Kinek a helyére hozták ezt a nőt? Az alattomos ibolyaillat állandóan jelen van. Vajon melyik asztal
mellől kell fölállnia valakinek, és kicsodának? Az ablakra tapadó sötétség néhány értékkel
megsűrűsödik.
Ekkor lép be Kemény úr, aki rekeszekre osztott, lapos fadobozából csiszolt kézelőgombokat,
brossokat, divatláncokat, külföldi körömlakkot szokott kínálni részletfizetésre. Most is fölkattintja a
nagy dobozt, és az ernyedt világításban fölszikráznak a gyönyörű gombok és krómozott öngyújtók.
A szalámis zsemlyés nő széttárt ujjakkal int, hogy rosszkor jött.
- Boldog karácsonyt - mondja Kemény, egykori kalaptompgyáros -, gyönyörű, békés ünnepeket -
énekli megfakult tenorján, és váratlanul hűvös fenyőillatot permetez szét egy sokélűre csiszolt
kölniszóróból.
Gombó Lajos föláll egy végtelen számoszlop mellől, golyóstollát a füle mögé illeszti, és a pulthoz
közeleg. Olyan hosszú és csontos, amilyen csak kiváltságos pillanatokban tud lenni.
- A házalás tilos - mondja rendkívüli indulattal.
- Igen? - Kemény úr hangja egy oktávval felcsúszik a meglepetéstől. - Akkor talán inkasszálnám a
járandóságaimat, doktor úr.
- Már megmondtam, hogy nem vagyok doktor. És egyébként is január másodikán.
- Kérem. Január másodikán. - Hangja jóindulatú és békés. - Mit tetszenek szólni ezekhez a bécsi
öngyújtókhoz? - Gombó Lajos visszaül a számoszlop mellé, az idegen nő marionettszerű
merevségben a távolba néz, a megkezdett szalámis zsemlye illata fenyőillattal keveredik. - Akkor
január másodikán, a viszontlátásra. Békés, gyönyörű karácsonyi ünnepeket. - Kemény fölfogta a
pillanat történelmiségét, és méltányos arckifejezéssel távozik.
A mosdó rosszul gumizott csapja vastag csöppeket pottyant. Mindenki egyetlen pontra néz,
mereven, kiszolgáltatva. Ez a pont azonban személyenként változik. S ha létezne ilyen készülék,
előhívhatná a néma monológokat is, amelyek az összezárt ajkak mögött fogalmazódnak.
Berreg a házi telefon. Gombó Lajos csontdudoros homloka megfényesedik. Lassan nyúl a hallgató
után, hosszú, kinyújtott karja egész korszakot ível át. Az emberek leplezetlenül odanéznek. A férfi
hangja ujjongva meglódul.
- Értem - mondja -, értettem - ismétli, nála szokatlan szóhasználattal -, csodálkoztunk is, mert
nekünk senki sem avizálta - szokása ellenére bőbeszédű és sodró szavú -, az igazat megvallva,
zavarban is voltunk, már csak a hely miatt is, hogy hová ültessük, de persze igyekeztünk a
lehetőségekhez képest...
Leteszi a kagylót, körülnéz, himlőhelyes arcán piros foltok.
- A kartársnőt tévedésből irányították ide. Ugyanis a gondnokságra van beosztva.
A falak a magasba emelkednek, egy titokzatos zsinórpadláson fogaskerekek áttételével húzzák
fölfelé a szennyes sötétséget, egyszerre előugranak a hegyek, a kék hegyek, a lebegő angyalkák, a
legelésző bárányok és a takaros erdészházak, meredek, piros tetőkkel. A barackszínű nő mohón a
szalámis zsemlye után kap, Ács Teréz abbahagyja a kézi számológép ötlettelen nyekergetését, és
néhány szabad karmozdulatot tesz, Gombó Lajos, hónapok óta először, elmosolyodik.
- Szaladjon csak valaki Kemény után - mondja meghitt, meleg baritonján -, ha sietünk, még ott
találjuk valahol a bérelszámolóban!

Az üveg mögött
1.
Üvegfal mögött dolgoztak a nők, szám szerint öten. Itt sorakoztak a táncoló lábú asztalkák,
megrakva kivágni való újságpapírral. Ezek a nők ugyanis reggeltől napestig, ha nem is hajszolt
ütemben, de mindig újságokat nyirbáltak, cikkeket válogattak s ragasztottak a lila keletbélyegzővel
megjelölt fehér papírlapokra. A szürke rotációs és a nyomdafesték kesernyés szaga már-már a
vérükbe oldódott. A munkájuk szakosítva: az egyik csak szépirodalmat vagdosott ki a napi- vagy
hetilapokból, a másik szerző szerint osztályozta az anyagot, a harmadik természettudományos
cikkekkel foglalkozott és így tovább. Mögöttük szobák és szobák, polcok, azokon dossziék,
kartotékok, betűk és betűk. Az egész emeletet lefoglalta az archívum, állott papírszagot árasztva,
átitatva az embereket a halott erdők vegyi illataival.
Az üvegfal egyenletes világosságot biztosított, noha csak egy tűzfalra nyílt, de ez a kietlen
geometriai sík is megtelt a természet sejtelmes szépségeivel, mikor az alkonyati nap visszfénye
enyhén rózsaszínűre festette.
Reggel fél kilenc körül sorra érkeztek a nők, mindig azonos sorrend szerint, ahogy az életük
bebocsátotta őket a hosszú üvegfallal határolt szobába, a táncoló lábú asztalkák mögé. Most is
először Rozványiné jött, őt követte a kialakult rend szerint Sztárayné, és gyors ütemben a többi
három: Gálosné, Hívesné és Sándor Mariska. Ez utóbbi is asszony volt, sőt, a legidősebb közöttük,
de ő csak a leánynevét viselte.
Az asszonyok főnöke, Konecsni Vilmos, régi könyvtáros, sajtótörténész, ilyenkor végigbillegett a
hosszú szobán, s töppedt, fahéjszínű arcával a papírok fölé hajolt, miközben orra a kölnik,
parfümök és púderok szagától viszketve fintorgott. Aztán behúzódott rekeszébe, és egész nap nem
mutatkozott.
Gálosné, sorrend szerint a harmadik, kisírt, vörös arccal ült a helyére, miután kuglóf alakú, bolyhos,
lila kalapját és kabátját öltözőszekrényébe helyezte, de úgy, hogy az ajtó nyitva maradt.
A nagy ollók beleszabtak az újságokba, a papír zsírosan énekelt, finn erdők szelleme nyújtózott a
porszagú csendben.
- Nyilatkozott? - kérdezte Gálosnétól Rozványiné, anélkül hogy ragasztóecsetjéről elvonná
pillantását.
- Nyilatkozott.
- Végre! - sóhajtottak egyszerre hárman is.
- És mit mondott? A szokásost?
- Igen... a szokásost.
Gálosnét gyűlölet fogta el. A lila kalapra gondolt, erre a furcsa képződményre, amely madárfészek
is lehetne. Két hete, hogy a férje meglepte vele, és most: nyilatkozott, és az ok - a szokásos.
Konecsni Vilmos, aki az archívumnak ezt a részlegét irányította, mindezt leolvasta az arcokról.
Tudta, hogy mi történt és hogy az ok - a szokásos. Tudta, hogy Gálosné férje bejelentette
szándékát: válni akar. Gálosné elég sokáig húzta. Már fél esztendővel ezelőtt a Sajtógyűjtemény
igazgatója közölte, hogy Gálos felesége idekerül hozzájuk; nem nagy jövőt jósolt a házasságnak. A
férj, az egyik főigazgatóság vezető munkatársa maga kérte, hogy itt helyezzék el az asszonyt. S
minden támogatást megszerzett ehhez. “Kell neki valami elfoglaltság - mondta -, szüksége van az
önállóan végzett munka örömére.” Csak azt nem tudta, hogy nem áll egyedül ezzel az indokkal. Az
archívumot dugig megrakták megunt feleséggel - gondolta keserűen Konecsni -, a szobákban a
válás árnyéka lebeg... Persze az ilyen munkaerő labilis, kedélye váltakozó, egész lénye szenzibilis,
irányíthatatlan. Csendes iszonyattal gondolt ő is Gálosné lila kalapjára, mint a baljóslatú előjelre
szokás, majd a nyugdíjas évek víz alatti csendjével vigasztalta magát.
- Az ok... a szokásos... - ismételte messzire nézve Rozványiné - akkor hát mit mondott?
- Semmit - szegte le fejét Gálosné.
- Híves úgy kezdte annak idején - szólalt meg Hívesné -, Híves úgy kezdte, hogy öregszik, érzi a
közelgő öregségét. És azzal végezte, csak egy új szerelem segíthet rajta.
Sándor Mariska fejhangon kacagott, és egy megszáradt ragasztócseppet kaparászott.
- Aztán Híves elvett egy húszéves színinövendéket, a szerelem miatt, de most már válnak - közölte
az asszony minden káröröm nélkül.
A lila kalap szinte lángot vetett a maga porszagú, szürke környezetében.
- Tibor - szólalt meg Gálosné küzdve az előtörő zokogással -, Tibor nem mondott ilyet. Pszichikai
válság. Ő nagyon komplikált ember.
“Az archívum dugig boldogtalan nőkkel, megtört szívekkel...” - Konecsni az újságokat böngészte,
és piros meg kék jelölőceruzája gondosan bekerített egy-egy részt. “Hát ez is elment - nyugtázta
benne a részvét, miközben a nekrológot is megjelölte -, hát ez is befejezte...” - homlokára ránc
futott, egyszerre érzett szomorúságot és elégtételt, az utóbbit az élvemaradottak nevében. “Keveset
írnak róla, és hűvösen, ámbár a maga idejében derekasan küzdött, még a koncentrációs tábort is
megjárta...” - tűnődött a kifejezésen - “az eszméi miatt” - egészítette ki a kört. Ám a kék ceruza már
egy könyvrecenzió köré kötött hurkot, s még gondosan melléírta: “szerzőnek külön dossziét
nyitni...”
Ebben a pillanatban szólt a házi telefon, a csöngetés felverte a porszagú csendet. Konecsni öregedő
keze, amely púpos volt és aranypikkelyes, fáradtan úszott a hallgató felé. Az igazgató hívatta
magához. A régi könyvtáros és sajtótörténész rálehelt szemüvege nagy ablakaira, és egy fogkefével
végigsimított őszesszőke bajuszán, majd fakult kék dzsörzékabátját meghúzkodva, a főnökhöz
indult.
Az üvegfal mögött az ollók újabb hasábokat szabdaltak, és a nyírás apró reccsenései töltötték ki a
monológok és dialógusok közötti űrt.
- Híves a kezébe fogta az államat, szembenézett, és azt mondta - tűnődött Hívesné, s utánanézett az
emléknek, mint egy bárányfelhőnek -, azt mondta, hogy a szerelem...
Sándor Mariska töltött káposztát melegített a villanyfőzőn. A dús étel töményen fénylett, s az erős
illóolajok birokra keltek a papír és a nyomdafesték szervetlen szagával. Mindnyájan felfigyeltek.
Ha tud gyűlölni az orr, ezek a megtámadott szaglószervek most gyűlöltek. Még kerek másfél óra
hiányzik az ebédidőhöz, de ő már melegít! S azután kék lábaskájából falja az összeérett, arany-
barna, húsos káposztát. Ő az egyedüli közöttük, aki együtt él a férjével. És ilyenkor, miközben arcát
kifeszíti a szájába gyűrt ételgombóc, visszaidéz egy-egy jelenetet.
- Megcsalsz, tudom, hogy megcsalsz, hát csak csináld - ezt mondtam neki, magyarázza teli szájjal -,
nem bánom, csak csináld! Tudom, lerögzítem, és kész. Lerögzítem, és megvetlek érte.
És most arra gondolt, az ő öröme ez a kis kék lábas! Az egész archívum áldozati oltár lesz ennek a
gőzeitől, páráitól!
- Egy kicsit elhíztam mellette, ez igaz - sóhajtott tárgyilagos mélabúval, és újra megrakta kanalát.
Rozványiné Sztáraynéra nézett. - Össze vagyunk itt zárva. Az állapotunkkal vagyunk összezárva! -
gondolta keserűen, miközben gondosan megvizsgált egy szemölcsöt társnője arcán. Hogy unta,
gyűlölte ezt a kávébarna, kerek szemölcsöt, amely a csúfító természet remekműve. Unta, gyűlölte
ezt a pontosan kiesztergált szemölcsöt, mert a magáénak érezte. Sztárayné arca, akárcsak a többieké
- a saját arcát tükrözte. Azonos sorsok tükrözték egymást. A néma düh tükörterme.
- Téged legalább úgy hagyott el Rozványi - szúrta oda Sztárayné -, hogy befejezett tények elé
állított. Nem volt agónia.
Rozványi ugyanis az asszony húgával disszidált.
A tűzfalról egy sugár ferdén az üvegre verődött, s onnan bizonytalanul Gálosné égőlila kalapjára
csúszott. Rozványiné összevissza szabdalt egy cikket idegességében, és fejét a karjára hajtotta.
Sűrű, barna haja körül, mint egy makacs processzió, millió arany porszemecske keringett.
2.
Az igazgató, Szterkó Bálint fiatal ember volt, keskeny arcú, vékony orrú, áttetszően fehér bőrű és
szőke: az egész ember akár egy műszer.
- Értem, Konecsni kolléga, értem - a szavakat elnéző szelídséggel ejtette -, értem én, hogyne!
Konecsni azonban úgy érezte, itt az ideje, hogy kilépjen a filológusi ügyefogyottságból. Ezúttal
határozott és kemény akart lenni. Hivatása védelmezője.
- Nem lehetünk végül is a boldogtalanság lerakodóhelye! Kérem, igazgató elvtárs, vegye tekintetbe,
hogy az egész munkánkat meghatározza ez a helyzet... nők, átmeneti állapotban... a házasságból a
magányba - mondogatta, és elképzelt egy néma, sötét fasort, amelyen elhagyatott nők vonulnak
libasorban, fejük körül az alkonyattal.
- Ez a nő, akit most kapnak - ellenkezett az igazgató elnézően és mosolyogva -, ez a nő fiatal.
- De a férje, aki ugyebár színházi rendező, őt is úgy ajánlotta, hogy...
- Hát csak annyit mondott, hogy a felesége vágyik valami elfoglaltságra.
- Elfoglaltságra! Az önálló munka örömére? Ugye? Ismerjük a szöveget. Ezt így szokták
fogalmazni.
- Nemrég házasodtak össze.
- Egy okkal több az aggodalomra. Manapság a fiatalok válnak legsűrűbben. Erre statisztikai
bizonyítékaink vannak.
Szterkó Bálint arcát ismét átfürösztötte a hűvös mosoly.
- Valamennyien ezzel jönnek: az önálló munka öröme! És aztán itt maradt a nyakunkon a
boldogtalanság! Státust harcolunk ki a boldogtalanságnak, amelynek munkaideje van, fél kilenctől
ötig, inkluzíve ebédidő. Mert azért a boldogtalanság falánk, jó étvágyú.
És arra gondolt, egykettő itt a tavasz a maga nyers ízeivel és hatásaival, drasztikusan, elhárít-
hatatlanul, és ilyenkor napokra felbomlik a munka laza, de mégis rendbe foglalt menete. Ki tudja
így garantálni a restanciamentes, pontos teljesítményt?
De emelhetett most vétót az öreg könyvtáros és sajtótörténész a munkafegyelem és a pszichológiai
törvények nevében, Szterkó Bálint csak mosolygott, hűvösen, elnézően, s a kifelé billegő Konecsni
agyában megfogant a szörnyű gyanú... hátha ezt az intézményt... hogy is mondjam, azért
alapították... befolyásos férfiak számára, akik leadják itt a megunt asszonyokat, mint egy ruhatárba.
Az önálló munka öröme! Ettől a furcsa gondolattól maga is megborzongott, s úgy érezte magát,
mint egy shakespeare-i titok birtokosa. Annyira kizökkentette egyensúlyából, hogy minden
meggondolás nélkül benyitott az üvegfalú szobába, és in medias res bejelentette:
- Kapunk egy új nőt.
Holott az ilyen fogalmazás a stílusával is ellenkezett.
Valamennyien fölnéztek a szürke papírokról. Sztárayné karcsú ragasztóecsetén mézesen ragyogott
egy tömör ragasztócsepp. “Ovális és áttetsző, mint egy fülbevaló, a fülembe tenném!” - tűnődött
Gálosné, és a lila kalap mellé elképzelte a sárga kontrasztot, a megkövesedett mézgacseppet.
- Kapunk egy új nőt! - ismételte túlságosan is világias hangsúllyal Konecsni, s mindjárt elröstellte
magát, fordult kifelé.
- A szerencsétlen! - kiáltott fel kis szünet után Hívesné, ibolyakék szemében együttérzéssel.
Hívesné valaha sugárzó lehetett, s még most is, hervatagságában, lírai báj áradt belőle. Karcsú
termetét, lányosan keskeny derekát és csípőjének kancsóvonalát nem rontotta el az idő. Minden
maradt a régiben, csupán az adott ideális térfogaton belül történtek változások. Így például szép
hosszú lába meginasodott, szeme alá vizeskék félholdat nyomott a szomorúság, fehér bőre
megszürkült, és a vékony bőrön zöldeskék erek ütöttek át. De a sziluett nem változott. Bizonyos
árnyak örökké fiatalok.
- Mikor Híves még csak kezdő bányamérnök volt, Gallyason - emlékezett vissza, ki tudja,
hányadszor -, mikor a nap huszonnégy órájából tizennyolcat odalent töltött... nem, nem is ezt
akarom mondani! Egyszer a víz három napra elzárta őket a világtól, és amikor egy elfelejtett
vágaton előkerültek... hát akkor kérte meg a kezem. “Kell a szerelem! és te vagy a szerelem!” - ezt
mondta nekem, és elvett. És most... most is a szerelem kell neki, a vénülés ellen. De hát már
válnak...
- Szóval új áldozat kerül ide - nevetett furcsán Sándor Mariska, Konecsni bejelentésére utalva. Ma
kelkáposztát melegített fasírttal. Az offenzívát a szagokkal nem hagyta abba. - Új halacska kerül az
akváriumba - fejezte be irodalmian, mert amúgy irodalmi családból származott, a fivére kritikus
volt egy napilapnál, s az öccse valamikor költő.
Gálosné elhatározta, hogy ottfelejti valahol a lila kalapját.
3.
Másnap reggel, amint a szokott sorrendben beléptek, s az apró porszemecskék zümmögve szálltak a
fejük körül, valamit enyhült a szívükben az összezártak gyűlölete. Új nő érkezik a külvilágból, a
társadalomból, új nő, aki csakúgy, mint ők, a megunt asszonyok sorsát cipeli. Ez a híradás a világ-
ból megerősítette hitüket, hogy még nagyon sokan vannak odakinn hozzájuk hasonlatosak, és hogy
az emberiség tekintélyes hányada elhagyott, szorgalmasan hervadó nőkből adódik.
Sztárayné ibolyacsokorral érkezett. Recézett, vastag mécsespohárba helyezte a kis csokrot, amely
azonnal illatozni kezdett. Máskor felcsapna az irónia, meggyanúsítanák Sztáraynét, hogy
jelképesen bár, de reményt fűz a tavaszhoz. Most azonban oda se figyeltek, valamennyien
várakozásban éltek, s az ajtót nézték, mikor lép be az új kolléganő, aki sorsukat oly vigasztalóan
általánosítja.
Már beállítottak neki egy táncoló lábú asztalkát, már ollót és ragasztót is szereztek a gondnokságon,
teljes leltári készenléttel várták. Felszerelték, mint az újoncot a katonaságnál.
Végül belépett az új munkatárs. Nem tartozott az egészen fiatalok közé, huszonhét-huszonnyolc
éves lehetett.
A mohó szemek föltérképezték, s lépték szerint birtokba vették. Magas volt, egyenes tartású,
egészséges. Arcát a két járomcsont uralta, s hosszú, szűkre metszett szeme pirosbarnán izzott.
“A járásának könnyed biztonsága...” - mérte fel Konecsni, és arra gondolt: ezt kitűnő csontszerke-
zetének köszönheti, az arányos felépítésnek. “Szép nő... gyönyörű nő...” - szűrte ajka között az öreg
könyvtáros és sajtótörténész.
Az asszonyoknál ez a szépség jóleső csodálkozást szabadított fel. Hát ilyen nővel is megtörténik?
Hát ezt is megunják? Most már ez a szép, hosszú léptű asszony is az ő életüket tükrözi. A
tűrhetetlen egymásba zártság előjele megváltozik.
- Manyi vagyok, üdvözöllek - lépett eléje Sztárayné, s gyors pillantást vetett az ibolyára.
Rozványiné szelíd rezedakölnit árasztott magából, miközben az új nő felé hajolt.
- Piri - mondta gyengéden.
- Böbe - nyújtotta kezét Gálosné, és arra gondolt, kár volt a lila kalapot egy idegen kapualjban
felejteni.
- Saci - ez Hívesné volt, az ibolyaszemű, aki már nem tudott szerelmet nyújtani a volt bánya-
mérnöknek, s így nem tudta megvédeni az öregedés ellen.
- Szereted a grenadírmarsot? - kérdezte Sándor Mariska bemutatkozás helyett.
Rozványiné rezedakölnije összevegyült a szorgalmasan illatozó ibolyával.
Az új nő is bemutatkozott: Homályi Róbertné. A keresztnevét követelték.
- Ilonka - mondta egyszerűen. Szép, telt hangja volt.
“Van benne valami megfogalmazhatatlan szomorúság” - ezt a következtetést vonta le Gálosné, és a
férjére gondolt, aki az utolsó pillanatban, hogy félrevezesse, megajándékozta a lila kalappal.
Rozványiné egész nap Ilonkával foglalkozott. A munka különböző fázisai: a kivágás technikája - a
bejelölés - a kategorizálás - az ecset helyes használata és így tovább.
Napok teltek el, s a tűzfalra eső napfénytől az üvegfal délutánonként megszínesedett. Ilonka nem
volt bőbeszédű, egyenletesen végezte munkáját, pontosan érkezett és távozott.
Az asszonyok a Történetre vártak. A Válság Történetére. És tudták jól, tapasztalatból tudták, nem
lehet azt siettetni, az összegyűlik, és előtör önmagától, mint ahogy a mélység is fellöki a forrást.
Siettetni nem lehet, de előkészíteni, érlelni, megteremteni a környezetét - azt igen. Egyik csöndes
délután, mikor átszínesedik az üveg, majd beszélni kezd Ilonka, és elmondja csalódása történetét.
És akkor, abban a pillanatban ő is beolvad a kollektívába, és befizet a közös feketére. Erre vártak a
komoly, megfontolt horgász türelmes időtlenségével. Ültek a parton, és vártak. Felettük alkonyati
felhők. Néha átbillegett Konecsni, ő mindent tudott, ő volt a sors.
Ám a történet késett, és ez fenntartotta közöttük az ideiglenesség nyugtalanító érzését. A munka
olykor akadozott, s a különbéke, amit erre az időre egymással kötöttek, recsegett-ropogott. Az
üvegfalat bámulták, ez volt a mozijuk, ezen a hűvös, fényes lapon jelentek meg álmaik, elképze-
léseik, a kitalált jelenetek, hangosfilm volt ez, drámák és évszázadok beszédét, zenéjét, zörejét
visszhangozta. De most ez sem tükrözött semmit, néma maradt.
Megfigyelték, hogy Ilonkát a kapunál egy férfi várja. Minden este megfigyelték. Mindig ugyanaz a
férfi.
- Valami elkezdődik? - kérdezte Rozványiné. - Valami új az életedben? - mert elhatározta, ha művi
úton is, de kikényszeríti a történetet. - Új szerelem?
- Nem egészen új. A férjem.
- A férjed? - ismételték egyszerre hárman. - De hiszen váltok!...
- Mért válnánk?
Sándor Mariska nagy zajjal felállt, eltolta maga elől a kék lábast.
- Én úgy tudtam, hogy ti váltok! - kiáltotta.
Gálosné csatlakozott.
- Én is hallottam. - És megnevezett egy közös ismerőst. S mikor kiderült, hogy mindez kényszer-
képzet, Hívesné szenvedő szelídséggel, ibolyakék szemének minden mélységét kitárva meg-
kérdezte:
- Akkor te hogy kerülsz ide?
Megfogalmazódott tehát a mánia.
És a düh, hogy Ilonka nem emeli fel a rájuk hasaló égboltot, hogy nem tágítja ki a világot
körülöttük, eleinte szócsatákban, majd vad összecsapásokban keresett kiutat. Önmagukat tükrözték,
még kegyetlenebbül, mint azelőtt.
Konecsni Vilmos mindezt felmérte, és tudományos pontossággal rendszerbe foglalta.
- Az új nőt, ezt a Homályinét el kell távolítani - jelentette az igazgatónak. Ez is szokatlan volt, hogy
így fogalmazott, ilyen antihumanista kíméletlenséggel. - Teljesen megtévesztett bennünket.
Szterkó áttetszően mosolygott.
- Ez az új nő ugyanis, ha nem tudná igazgató elvtárs, nem válik. Sőt, ez az új nő boldog.
- Hát akkor minden rendben. Hiszen éppen maga tiltakozott a tömény boldogtalanság ellen,
kollégám.
- Ez a boldogság, sajnos, a mi személyzeti összetételünkben destruál. El kell távolítani.
S volt olyan tisztességes ember, hogy a küszöbről visszafordulva megjegyezze:
- A filozófiám mondott csődöt. Néhány napig abban reménykedtem, hogy a szép fiatal teremtés a
maga javára billenti a mérleget. Becsempészi közéjük a boldogságot! De tévedésem nyilvánvaló. A
boldogtalanság homogén és áttörhetetlen. És ebben az egyértelműségben - még itt is tévedtem -
nemhogy zavarná a munka folyamatosságát, de éppenséggel elősegíti.
Félhomályos zóna
Váci Károly taxisofőrt egyszerre három összehangolt hatás érte, s ez mindennapi ébresztője: egy
föléje hajoló arc melege, az arcbőr vaníliás illata, s ugyanakkor fülébe tolakszik egy hang, amint a
feketekávé tömör sugara az alumíniumcsészébe zúdul. Feleségének ovális arca jótékonyan elfedi
előle az éles délelőtti fényt, s így több biztonsággal emelheti fel gyulladásosan fáradt szemhéjait.
Joli egyenes derékkal ül az ágy szélén, karcsún, lányosan, a blúz alatt kissé fölfelé mutató,
rezzenékeny mellel. Az előszobaajtó katedrálüvegének ólomszürke síkján fellángol egy rózsaszínű
folt, ez Karcsi. Ezek a kis események a tudatába akasztják horgaikat, zsibbadt idegei meglódulnak,
s a mindennapba rántják. Most már a forró kávét szürcsöli, kézfején érzi Joli hűvös, hosszú ujjait, a
rózsaszínű lángocska újra kigyullad a katedrálüvegen. Nemsokára majd megszólal a telepi kápolna
csengettyűje, s vele együtt benyomakodnak a környező konyhák illatai, és akkor dél lesz. Három
éve, hogy otthagyta a gyárat, hogy taxisofőr, és azóta szüntelenül éjszakás, önként. Beletalált a
fordított életrend ritmusába, s amikor szabadnapos, vasárnapiasan feszélyezett, mint aki tiszta
parkettára hamuzik.
*
Az asszony mondott valamit. Az első mondatoknak általában zenei jelentőségük van. A férfi
feltápászkodott, csupasz, barna melle kicsúszott a rosszul gombolt, halványkék pizsamából.
Váratlan, szabálytalan, kérdező csend. Joli pontosan metszett arca megkeskenyült, járomcsontjai a
gyengéd félhomályban előugrottak. Valamit az arca elé emelt.
- A babák! - hunyorgott rajtakapottan a férfi. - A franciababák! Ezeket vigyem haza a kis
Karcsinak, így mondta Saci, tudod, az a hosszú szőke a Pipacsból, akinek ananászkölnije van... - az
asszony ajka megrándult, a reflex emlékezett valamire -, tudod, az a tejbőrű, hosszú lábú, aki csak
külföldiekkel megy, valutáért, de aztán legálisan beváltja, nem valutázik!
A gumibabák püffedten, fehéren mosolyogtak, öntelt derűvel.
- Nem bírom azt a szagot, az ananászkölnidet - az asszony élénkpiros szája keskeny lett és
támadó -, még ide is behozod nekem...
- Mit? Kicsodát? - a férfiban zavaros dühök kóvályognak.
- Az egész bandát! A ringyókat! A piásokat!
- Nem hagynád abba? Ha nem tudnád, ez a kenyerem. A kenyerünk.
Az asszony, még mindig támadva, a férfi feje mellé tette a két vigyorgó gumibabát. Most már ő is
érezte az illatukat.
- Ha megnyomják őket a popsijukon, azt mondják, mon cher - próbálkozott a férfi, mert
kényelmetlen ilyenkor a veszekedés. Joli összezáruló, kékesbarna szeme olyan volt, mint az
acélszilánk.
- Különben tiszta nő ez a Saci, ad magára, naponta kétszer fürdik - mondta tovább a férfi, kedve
ellenére, belegabalyodva. És tudta is, jön a szokott kérdés. Nem is maradt el.
- Minek az állandó éjszakázás? Ez a rohadt inspekció?
- Tudod jól, hogy minek.
- Az orvos megmondta, a szemed rossz, kérheted a nappali beosztást.
Kérheted! Otthagyta a tervezőasztalt, feliben abbamaradt az esti technikum - de mindig ilyenkor jut
eszébe, hogy: “kérheted!”. A múltkoriban is bálozókat vitt egész éjszaka, s a hajába beleragadt a
konfetti. Joli érthetetlen dühvel gereblyézte ki a színes papírpöttyöket a csigákba ugró hajból.
“Nem a rossz szemem izgatja, nem az fáj neki...” Joli észrevehetett ebből valamit.
- Idd meg a kávéd, kihűl. - A vékony porcelán túl sok forróságot adott át olajtól sárga ujjainak.
- Te kezet se mostál, Karcsi! Mikor értél haza?
- Bevittem a kocsit, és jöttem.
- De mikor?
- Időben, na! Vártál volna meg!
Ujjatlan blúzt viselt Joli; hűvös diáklány-karja van.
- Hát tudod, hogy mért teszem, hogy mért vállalom az állandó éjszakát - oldódott a férfi hangja, s
ugyanakkor ő maga is elérzékenyült -, most kell megnyomni, amíg fiatal vagyok, amíg még bírom.
Két-három év...
S egyszerre biztonságban érezte magát. Igaz, hogy karikák táncolnak a szeme előtt, de éjszaka van
pénz. A tévé már bejött a lakásba, soron van a frizsider is. Olyankor nincs is panasz az éjszakára, de
a konfetti meg a gumibaba, az mindjárt bajt okoz. És a félbemaradt technikum? Amit tudott,
megtanult, lassan elfelejti.
- Vidd ki a gyereknek a babákat, na, vidd ki szépen.
- Büdösek!
Joli arca mögött van egy másik arc, és az már mosolyog.
- Majd lesúrolod őket Vimmel, na!
Az asszony a babákért hajolt, a fiatal test melege kicsapott a könnyű blúz hasadékából; el kellett
hogy kapja hűvös, sima karját. “A gyerek” - nyöszörgött az asszony, de a férfi már lefejtette róla a
blúzt, és maga fölé rántotta.
Később az asszony valóban Vimmel súrolta a babákat, de oldottan, jókedvűen. Hazaérkezett a
mama is, Joli anyja, most az egyik közértben vezető. Nagy, piros asszony, nemrég még vásározni
járt, más, mint a lánya, hangos, mint akinek nyikorgó szekereket és csivogó baromfiketreceket kell
túlharsognia.
- Kik ezek? - kérdezte a hároméves Karcsi, amikor kezébe vette a röhögő franciababákat.
- Ezek rosszak, szaguk is volt - mondta nevetős indulattal Joli -, ezek éjszaka csavarognak, és
nappal horkolnak. És a hajuk ott maradt egy dróthálóban, hu!
- Hu! - ismételte a gyerek, s erre mind nevettek, s a gumibabák haja felettük csapkodott egy
dróthálóban.
A férfi szedelőzködött, estébe hajlott az idő, az utcán kell átvenni a váltást, megbeszélte. Még
hallotta Joli diákosan felcsattanó hangját, és visszafordult.
- Karcsi! Aztán rendesnek lenni!
Kilépett a szürkén permetező esőbe. Mögötte a szeretettől langyosra fülledt otthon. Még látta, hogy
az ablakot földöntúli, ezüstzöld fény tölti be: Joli leült a televízió elé.
Az eső szaporább; vékony, szürke sár szörcsögött a cipőtalpa alatt. Az út csúszós lesz,
kiszámíthatatlan, minden kanyar más és más.
Felugrott egy villamosra. Az ablakon túl fekete kabátok, tompasárga arcok, zuzmócsillogású női
kucsmák imbolyogtak, míg egyszerre csak zöld villámok lökődtek a fénycsövekbe, mint egy
hirtelen idegfájdalom. A fény és a sötétség megkeveredett egymással, s egy különös, zöldesbarna
szintetikus anyagba állt össze. Ezzel egyidejűleg Karcsi is váratlan izgalmat érzett a mellében, a
torkában és a végtagjaiban. Már nem gondolt a mögötte maradt otthon bújtató fülledtségére, a
lányos Jolira s a pufók, de itt-ott értelmes ráncocskákat rajzoló kisgyerekarcra. Alig várta, hogy
lelépjen a villamosról, és átvegye kocsiját. A közegére talált lény biztonságával ült a volán mellé,
miután tudomásul vette, hogy a kézifékkel némi baj van, s miután megjegyezte, ideje volt ezt a
patkányt új kocsira kicserélni. De mindez már abban a szédületben történt, hogy neki az utcáknak,
amelyek ismerősek és mégis mindig újak, várni az utasokat, mint egy végtelen film szereplőit,
hallgatni a monológokat, a párbeszédeket, a kifecsegett titkokat és vallomásokat.
Megint csak később került haza, mint szerette volna. Egész éjszaka egy boldogtalan férjet
fuvarozott, aki eltűnt asszonya nyomát hajszolta, s akivel meg kellett állniuk egy-egy vendéglőnél,
bárnál, s neki is innia kellett, persze hogy ő kamut ivott; ilyenkor a pincér hígított feketét hoz
hubertusz vagy unikum címén, s a végén a sofőr kezébe csúsztat egy tízest, egy húszast, osztalékot.
Nincs ebben semmi különös, sem a kamuban, sem az ámokfutó csavargóban. De mire hajnalban
végeztek, a nagy, kövér férfi leejtette karját, nem tudott fizetni. Karcsi agyán már akkor áthúzott a
rossz sejtelem, hogy ez az az ember, akinek a képét kifüggesztették a garázsban.
- Adok egy bont, pajtás, aztán eljössz nappal a pénzedért - mondta verítékes arccal. Kifehéredett
ajkán görcsös dohányszálak. - És azzal se érsz sokat, ha rendőrt hívsz, mert fizetésképtelen vagyok.
Tudhatnád, hogy ki vagyok függesztve.
Karcsi elmosolyodott. Engedte magát átejteni. Mert igazat mond a pasas, valóban kifüggesztették a
fényképét a garázsban: ezt az embert nem szabad fuvarozni, mert nem fizet, és nem lehet behajtani
rajta a pénzt.
Nem dühöngött. Kétszáz forintja úszik. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a fizetésképtelen utas
kabáthajtókáját.
- És nem törték még össze a pofádat?
- Egy éve, pajtás, egy éve hajszolom azt a rongyot - nyöszörgött a lepényarcú, nagy ember, aki a
hájtól púpos volt. - Add meg a címedet, meghozom a pénzt, neked meghozom, mert nem vagy
dühös.
Már jócskán világosodott, mikor hazaért. Félálomban még érezte, amint Joli föléje hajlik, és
megszagolja, nem italszagú-e. A megható, hosszúkás arc és a tiszta illat egy ideig ott rezgett felette,
aztán elaludt.
*
Szabadnapon megvették OTP-lefizetésre a porszívót és a fehérnemű-facsarót. Egész délelőtt
csavarogtak, kirakatot bámultak, s nőtt az étvágyuk. A jókedv mellett némi ingerültséget is éreztek,
mint mindig, amikor vásárolni mennek. De azért jó volt a szoba közepére állítani az új
szerzeményeket, és nézni, ahogy a kis Karcsi önállósult pufók kezecskéje, mint egy puha testű,
fürge állatka végigfut a tárgyakon, a tapintó ismerkedés örömével.
A mama tálalta a vacsorát, s piacokat túlharsogó hangján mindenféle kérdéssel ostromolta őket,
hogy mikor lesz új szőnyegük, mert a régi gépszőnyeg ócska is, kopott is, nem való egy fiatal
házaspár lakásába. Még nem végeztek a vacsorával, mikor csöngettek. A férfi ment ajtót nyitni,
kelletlenül, ellustulva, vállában fáradtsággal, s a fizetésképtelen utassal tért vissza, azzal, akit
kifüggesztettek.
- Ha nem is az egészet - kereste elő a gyűrött papírpénzeket a látogató, amint nyögdécselve
elhelyezkedett a széken -, de legalább a felit. Mert nem volt goromba... - magyarázta a fiatal-
asszonynak.
Karcsi elnézte a hunyorgó embert, aki gömbölyű vállán behozta a bizonytalan éjszakát a szoba
mérsékelt égöve alá. Váratlan türelmetlenség fogta el, hosszúnak érezte a szabadnapot, visszafelé
és előre. Tanácstalanul nézett az idegenre, mintha azt kérdezné tőle, mi lesz holnap estig, a
szolgálatig, hogyan lehet eltölteni a hosszú időt?
- Na és milyen a híre az uramnak? - kérdezte a vendégtől Joli, s maga is megijedt a kérdéstől.
- Nincs híre - felelt röviden a vendég, és barátságos hunyorgással a sofőrre tekintett. - Ez se könnyű
pálya - fűzte hozzá közhelyszerűen, majd váratlanul megvékonyodott a hangja -, délután is egy
öregfiúban benn felejtették a bicskát.
A gyerek feldöntötte a porszívót, a sofőr gépiesen visszaállította a helyére.
- A delikvens kivitette magát a Budakeszi útra, és a Ságvári liget után a sofőr hátába eresztette a
kést.
Joli felállt, elrakta a tányérokat az asztalról.
- Katonák fogták el a pasast, fogalma se volt, hogy a közelben laktanya van. - Karcsi kérdező
arcába nézett. - Az öregfiúnak vége. Nem tudom a nevét.
Kifújta magát, köszönt és elment. Otthagyta a meggyilkolt embert, név nélkül.
A mama túl hangosan kérdezett valamit. Karcsi fölkapta a fejét.
- Lassan mindenetek lesz - mondta az asszony -, két fiatal! Milyen szép ez!
A franciababák a sarokban feküdtek, már erősen bemaszatolódtak.
- Igen, igen - Joli hosszú ujjai Karcsi tarkójára csúsztak. - Lassan meglesz mindenünk. - Keskeny
résű szeme lilás fényt villantott.
Karcsi egy mondatra várt. Egyszerre minden félelmetesnek tűnt, az éjszaka, amely olyan, mint egy
hosszú alagút, és az emberek, akikről nem lehet tudni, hogy kicsodák.
- Még egy szoba kellene - sóhajtott szelíd, asszonyos mélabúval Joli, és az arcán kigyúlt egy folt.
Hűvös szája Karcsi füléhez ért.
- Megint úgy vagyok - súgta.
“Úgy” - az esetlenül megindító szó megkeményedett a férfi szívében. És ezért csináljam én tovább,
mert te úgy vagy... - kérdezte magában növekvő indulattal. Ezért felejtsék bennem is a kést, mi?
Jolira nézett, és feszülten várt. De Joli nem mondott egyebet. Az asszony gyengéd zavara úgy fogta
körül, mint egy ítélet.
- Holnap elmegyek az orvoshoz a szememmel - mondta Karcsi keményen.
- Jó, jó - mosolygott szelíden Joli. Karcsi arra gondolt: hiába mosolyogsz, most azt szeretnéd, ha
nem mennék.
*
Másnap csoportértekezletre kellett menni. A hideg, délelőtti fényben szennyesszürkék voltak a
garázs falai, s a betonpadló horpaszaiban kékes olaj csillogott. Lassan szállingóztak az emberek,
gyűrött arccal, munkátlan kezüket mint valami tárgyat lóbálták, vagy zsebbe szorították. A
csoportvezető nehezen tudott rátérni a rendes mondanivalóra - politikai beszámoló, vállalati ügyek,
“garambolok” s egyéb mindenféle dörgedelem -, az emberek minduntalan közbemorogtak.
- Az öreg Elefántról beszéljünk - szólt valaki hasbeszélő hangon a sarokból. Többen helyeseltek
neki. Elefántnak az öreg sofőrt nevezték, akiben a gyilkos benn felejtette a kést. Más nevét nem is
tudták, a szakmai évtizedek így anyakönyvezték.
A halott sofőr neve kioldotta s a felszínre hozta az eddig lappangó nyugtalanságot.
- Úgy is van! Elefánt bácsiról beszéljünk!
A csoportvezető belezavarodott a kérdésekbe, és elfutotta a méreg.
- Ne kiabáljunk összevissza, kollégák! Elefánt bácsi dolga úgyis szóba kerül. De nézzük csak
tovább, mi a helyzet a leszereléssel. - Töppedt arca még inkább összezsugorodott. Maga előtt látta
az öreget, amint óriás testével áthajózik a garázson, amint kocsiját zord aggályossággal vizsgálja,
miközben szitkozódik, hogy az a slendrián váltója tönkreteszi ezt az amúgy is ócska kávédarálót.
- Itt a lényeg, szaki - szólt közbe az előbbi ember a sarokból -, hogy a bíróság csak simogatja,
becézgeti a merénylőket, hát nem csoda, hogy elszemtelenednek!
- Nem is lesz rend, amíg egyet fel nem húznak közülük - fűzte hozzá egy másik, minden
különösebb indulat nélkül, érdekvédelmi tárgyilagossággal. - De az nem elég, hogy itt jártatjuk a
szánkat! Követelni kell a kötelet nekik! Továbbítsd ezt a forgalmi osztály felé!
Karcsi megint azt az ellentmondással teli zavart érezte a torkában. Mintha Joli szabná ki az enyhe
ítéleteket. Mintha ő tehetne az állandó életveszélyről. Az orra hegye fázott, és a szájában lázat
érzett.
- Én azt mondanám, szaktársak, úgy is lehet tiltakozni, hogy leállítjuk a kocsit, és kimegyünk
Elefánt bácsi temetésére, az egész sofőrnépség! - kívülről figyelte saját szavait. - Megáll a
forgalom, akkor legalább látják, nem vesszük tréfára a dolgot.
A csoportvezető felpattant, hozzáfutott, és vállon ragadta. - Elment az eszed? Sztrájkra uszítsz?
- Micsoda sztrájk? - kérdezte Karcsi most már belülről, aggódva és idegesen.
A csoportvezető elengedte a kabátját.
- Értelek én titeket, de ne menjünk bele semmiféle demagógiába. A saját érdekünkben.
Később a folyosón Karcsi után sietett.
- És ki adta neked ezt a tippet?... hogy álljunk le?
- Micsoda tipp? Senki!
- Senki? Igazán senki? - hitetlenkedett a csoportvezető, de lassan belenyugodott. - Félsz? Ha
rosszak az idegeid, mért nem kéred magad nappalosnak?
- Mert nem. Van rá okom. - Legszívesebben azt mondta volna: mert húzni kell az igát.
Ez a délután siváran indult. Korán sötétedett, de a lehulló este is nemtelen volt, színek, szagok,
illatok nélküli. A combjában érezte a zsibbadást. A nagymama elvitte valahová a kis Karcsit, egész
délután Jolival volt.
Az állomáson teljes mozdulatlanság. Errefelé már a kőbányai félhomály kezdődik. Karcsi a kocsi
mellé állt, s hallgatta a ritka járókelők lépteinek koppanását. Ezek a kihagyásos morzék végképp a
kedvét szegték, ostobaság volt idejönni a kocsiért. Cigarettára gyújtott, a kis lángocska mögött
pirosbarnán fölparázslott a város, s most már azt a kellemes izgatottságot érezte, ami a várakozás
megfoghatatlan örömével jár együtt. Néhány mohó szívás után a cigaretta az ajkára tapadt, s a
kesernyés dohánylé kellemesen bevonta szájpadlását. Már nem gondolt Joli hűvös, sima kis hasára
s finoman mintázott köldökére; ügyes mozdulattal a volán mellé csúszott, hogy befelé induljon a
fények felé, mikor rekedt tutulással jelzett a taxitelefon. Ment volna tovább, hadd jelezzen, de
váratlanul begurult mögéje egy másik kiskocsi, így hát kifejtette magát az ülésből, s a telefonhoz
lépett. Megismételte a címet, és elindult a barna félhomály felé. A karórájára nézett, negyed nyolc
volt. “Nem tudja azt Joli, elképzelni se tudja, milyen ez a pálya” - gondolta minden harag nélkül, s
meleg tarkóján érezte az asszony hűvös karját. Az igaz, hogy Saci elhívta egyszer magához a
lakására, és Saci igazán jó nő, a lába remekül hosszú, de Joli más, Joli teljesen olyan, mint egy
diáklány, aki először adja oda magát, nem is tud megügyesedni soha!
Belső-Kőbányáról kellett egy fiatalasszonyt az egyik szülészeti klinikára szállítani. Az izgatott
fiatal férj, egy vézna kamaszember, a borravalóról is megfeledkezett.
Most aztán befelé a városba, igazi fuvarok után! Kilencig kézről kézre adták. Na, egyik sem volt a
szerencse csillaga, de legalább történt valami. Negyed tízkor egy térre érkezett. Az ostornyelek
fényei anatómiai pontossággal körülhatárolták a kocsisort, zöldes-ezüstös burában álltak.
Harmadiknak érkezett, s csakhamar hívták telefonon. Ahogy szokta, megismételte a vendéglő
nevét: Borharapó. Negyed tíz múlt hét perccel. Nem is ő, a lába ismerte már a Borharapót. Négy
lépcső lefelé, és egyszerre érzed, hogy mindenki halászlét eszik - ilyesfélén mesélte Jolinak.
Azok a karikák megint ott táncoltak a szeme előtt, amikor megállt a zajos kavargásban. Ő maga se
vette észre azonnal, az egyik asztalnál felállt két jól öltözött, magas fiatalember. Egyikük szőke,
világos szemű, a sofőrhöz lépett.
- Rendelt kocsi - mondta röviden, de nem barátságtalanul.
Karcsi hajához emelte elsárgult mutatóujját.
- Rendelt kiskocsi - ismételte szabatosan.
A másik férfi is odaért. Előreengedte őket, majd az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta nekik.
Gázt adott a kocsinak, az ellenállás visszalökött, elindultak. Egy belvárosi utcácskába vitették
magukat. Az út rövid volt, gyorsan célhoz értek. A kapunál még tűnődtek, várassák-e a kocsit, s a
végén a magas, szőke fiatalember legyintett.
Karcsi kényelmesen a legközelebbi állomásra gurult. A felhők leszorították a gázt és a füstöt,
mozdulatlan és rossz szagúan langyos volt a levegő. Jó ideig várakozott. Kellemetlen, kihagyásos
este. Cigarettára gyújtott, előkotorta a matematikakönyvet. Napok óta készülődött, hogy újra
jelentkezik a technikumra. Zsibbadt ujjal lapozgatott a könyvben, fel-feltekintett, mikor valaki
beszólt a félig leengedett ablakon.
- Hát megint találkozunk? Ez aztán igen! - A magas, szőke fiatalember állt a kocsinál. Világos
szeme ezüstösnek tűnt. - Szabad? - kérdezte, s már nyúlt a kilincs után. Nem kellett nyitogatni neki,
értett hozzá.
Ebben a pillanatban a sofőrben felidéződött az a kép, ami eddig megbújt a recehártyáján, s nem
került tovább az agyba. Mikor átlépte a kocsma küszöbét, ez a szőke fiatalember azonnal felállt, és
indult feléje. Most olyannak látta, mint a tavalyi artistát a cirkuszban; a Halált alakította a trapézon,
fekete trikójára festett fehér bordákkal.
A férfi megadott egy címet, messze, a városon kívül:
- Reggel bevonulok katonának, most sorra járom az ismerősöket - magyarázta.
Igen, alighogy megpillantotta őt, máris felállt, sietett feléje, szeme még jobban kivilágosodott,
átizzott, kiégett a színe... Karcsi indított, karját a volánra fektette, és félig hátrafordult.
Az is ilyen szőke volt, az a Halál, a cirkuszban, odafönt a trapézon.
- Nem tudom, kérem, hol az az Ady utca. Imre felé nem vagyok ismerős.
A fiatalember csöndesen fölnevetett.
- Majd én tudom az irányt.
- Meg aztán a kocsival is baj van. A jobb hátsó ajtóm lesüllyedt.
A szőke férfi erre is csak nevetett. Hirtelen hangot változtatott, s ingerülten megkérdezte:
- Talán kiszálljak?...
Az Üllői úton már gyér volt a forgalom, s az erős megvilágításban még csak fokozódott a magány
és az üresség érzése. A házak gyorsan elszívódtak mögöttük, egész házsorok vonultak visszafelé
ezüstös izzásban. Nagy volt a csönd, Karcsi úgy érezte, hogy mondania kell valamit. Minden ok
nélkül a kisfiáról kezdett beszélni, a feleségéről, akit szeret, meg az otthonáról. “A sorompóig
elviszem, tovább egy lépést se” - gondolta görcsösen.
A fiatalember, aki nemigen kapcsolódott a beszélgetésbe, váratlanul megszólalt.
- Nem mondom, az üzemben elég szépen elbúcsúztattak. Jól besöröztünk, pénzt is összedobtak,
szóval rendesek voltak.
Közelgett a nagy barnaság, a szabad terület.
- Maguk ezt úgy hívják, veszélyes zóna, mi? - az utas előrehajolt, langyos, sörös lehelet csapott a
sofőr arcába.
A hidat hosszú tehervonat rázta meg. Az ég alja csörömpölő vasak zajával lett teli: dübörgő
agresszivitással. És mégis, jó volt ez a fémes dübörgés, amely feltépte a félhomályt, sarkosan
belekapaszkodott a közelgő némaságba. Mert a szabad terület, mint érzéki bendő, magába emészt
minden hangot.
A híd alatt rendőrőrszem. Az a megállapodás, ilyenkor igazoltatni kell az utast, aki külterületre
viteti magát. Ez rendesen úgy történik, hogy a sofőr lassít, megkérdi, hány óra. Erre a rendőr kéri az
utastól a flepnit.
A híd alatt valóban ott az őrszem. Karcsi lassított.
- Most megkérdi majd szépen, hány óra, mi? - szólalt meg a fiatalember jóindulatú gúnnyal.
Előrenyújtotta a személyazonossági igazolványát. - Nincs szükség ilyesmire, tessék, nézze meg.
A kocsi üteme felgyorsult, s a rendőr furcsán, mereven elmaradt mellettük. Karcsi a tenyerével
visszatolta az igazolványt.
- Csak nézze meg! Nyugodtan.
- Ugyan kérem, mi vagyok én! - a volánra hajolt, de hányinger környékezte az izgalomtól. - Most
merre? - a becsület meg a kurázsi, az zsarolja az embert.
- Erzsébet felé.
A félig leengedett ablakon bomló káposztaszag csapott be, egy-egy langyos hullámban pofozgatta
az orrát, az emlékeit. Távol villamos sikongott fordulóban. A sínek fénylettek egy pillanatra.
Előttük a félhomályos zóna.
- Álljon meg, legyen szíves - szólalt meg a legmélyebb sötétségben a férfi, és kezét Karcsi vállára
csúsztatta. Megint azt a képet látta, az elháríthatatlan végzetet: a szőke fiatalember felállt, amint
megpillantotta. A hepehupákon ugrálva lassított a kocsi. - Kikívánkozik a sör - nevetett az utas, és a
mozdulatlan bokrok mögé lépett. Távol, a bolgárkertek szélén, mint tajték gyűrűzött a városi
világosság. A világos perem körül zümmögött a város.
- És most merre? - kérdezte Karcsi. A hangja megszilárdult. Hadüzenet - ez is lehetett volna. - Most
merre?
Rátértek a Gyál felé vezető útra. “Jobbra” - szólt az utas, majd alig valamivel később: “balra”.
Karcsiban nevetés viszketett, egész hátul, a tarkója mögött. “Jobbra” - hallotta az utast, s már
kocsonyásan megvillantak a vasútállomás fényei.
- Az anyám nagyon féltett, pedig olyan voltam, mint egy bivaly - kezdte minden ok nélkül -, a
feleségem is félt, a nők mind féltenek. Úgy látszik - kacagott -, van valami a homlokomra írva... És
most?
Elhangzott az újabb utasítás, kurtán, hidegen.
Sorompó nélküli földúton átvágtak a síneken. A kitörni készülő nevetés most már az agyában
csiklandozott.
- Lassan lemegyünk a térképről - szólt Karcsi, s érezte, a jobb kezén kiugrik egy ér, s egész kézfeje
belefájdul. - Hová vezet ez az út?
- Ide - felelte nyugodtan a fiatalember, s a sofőr hátába döfte a kést.
Karcsi elengedte a volánt, furcsa elégtétellel Jolira gondolt, a kocsi önmagától gurult egy mélyedés
felé. A fiatalember áthajolt az ülés támláján, a sofőr fölé zuhant, és mindkét öklével verte a fejét.
Karcsi jajgatott, a kisfiát emlegette, a feleségét, hogy hazavárják, de a támadó szüntelenül verte, s a
fogai mögül szitkozódott. Lila függönyök ereszkedtek le egymás után, áttetsző, lila függönyök, de a
sofőr ezeken keresztül is a duda kis fogantyúja után tapogatott a kormány alatt, miközben
tárgyilagos fájdalommal érezte a konok, kemény ütéseket fölhasadó koponyáján. Ezek mögött és
ezeken túl váratlanul megszólalt a duda, hosszan, szaggatottan, még hallotta az ajtó fémes
csapódását, s ez az agyáig rezgett. A fiatalember már nem volt ott mellette. Mikor megszűntek az
ütések, a nevetés letolult az agyából a torkába, és elvesztette eszméletét.
*
Lassan tavaszodott. A tárgyak a helyükre zökkentek, visszanyerték formájukat, a felületek
ismerősen tükrözték a napfényt. Karcsi lapockáján és a mellén is rózsaszínű folt világított a szíve
közelében, a kés nyoma. Elmúltak a suttogásos hetek, a kímélettel sziszegő beszédet föltekerte a
múló idő, mint egy letörölt magnetofonszalagot. De a szaggatott dudahang és a furcsa nevetés ott
volt a csend mögött. Amikor rátaláltak, azt mondta: “Kés van bennem.” Eszméletlenségében is
érzékelte a távolságot, ami a várostól elválasztotta. Könyörgött a mentőkocsi sofőrjének, hogy
siessen. Levetkőztették anyaszültre, nyomókötés került a bordákra, de a lélek kiáltozott, vagy az
életakarat: “Siessetek!” Félájultában is fölismerte a Zalka tér öblös világosságát. Az emberek jók-
gondolta kihagyásos eszmélettel; mikor rátaláltak, nagykabátot hoztak, hogy betakarják, míg jön a
mentő. Nyugágyat hoztak és nagykabátot. Milyen világos, barátságos szeme volt a gyilkosnak...
Mit szólnál ehhez, Joli, ha szembetalálkoznánk a fiatalemberrel, és azt mondanám, nézd, ez volt
az... Háromszáz forint miatt! Mit szólsz ehhez, Joli?
A kihunyó eszmélet eloltotta a fájdalmakat is, hogy most már elveszti az éjszakai várost, az utcák
kicsúsznak a kezéből, s a neonok elalusznak a homloka mögött... Saci virágot küldött a kórházba, a
kollégák kolbászt, bort és csokoládét hoztak... Az a nagykabát véres lett az ő vérétől, s így
rokonságba kerültek, a nagykabát tulajdonosa meg ő!
- Látod, ez a szép az egészben - emelte fel arcát a fölébe hajló Joliéhoz -, az emberi hogyishívják...
- Igen, igen - motyogott riadtan az asszonyka, akiben az új gyerek már jókora térhódítással tört a
fény és a csillagok felé. Az emberi hogyishívják...
Az ilyen pillanatok időértéke örökre megállapíthatatlan. Időnként föl-földobta az eszmélet az
irtózatos mélységekből. Röntgen, gyorsműtő, görcsök a mellkasban, az orvos valamit magyaráz.
“Érted, Jolikám, azt mondta, hogy...” A közlés kényszere. Varrták a sebet, s közben hallotta, hogy a
rendőrség szeretné kihallgatni. Beszélni akart, minél többet, de nem tudott. Később, mikor
megerősödött, magnóra vették a vallomását... Aztán kapott egy koktélt - igen, ez a szó fennakadt a
kurta eszmélet hálójában -, kapott egy koktélt, és nem fájt többé semmi... Hány éves most a kis
Karcsi? Mennyi idő múlt el azóta, Jolikám? Mennyi idő múlt el, amíg a gyorsműtőből a
megőrzőbe, a súlyos betegek kórtermébe került, aztán haza, saját fekhelyére, a katedrálüveg mögé?
A gyilkost nem találják. Talán itt él közöttünk, szőke haja lágyan világít, szeme rámosolyog az
emberekre, az ökléről lemosta a vért. A gumibabák feketére koptak, és a szőke fiatalembernek
nyoma veszett. Lehet, hogy igazat mondott, és bevonult katonának, lehet, hogy orrhangon
slágereket énekel egy pódiumon, lehet, hogy jelentést készít a munkateljesítményről, de az az
ember, aki azt mondta: “most jobbra”, és aki azt mondta: “most balra” - az az ember, aki a sofőr
hátában felejtette a kést, az nincs sehol.
Egy napon - de melyik napon? - Saci is beállított. Magas volt, illatos, a homloka gyöngyházfényű.
Ananászillatot suhogtatott egyenes járásával, s az ajka telten, melegen fénylett.
- A lányok mind pusziltatják - mondta nevetősen -, mind, mind - s nem figyelt Jolira, akinek a
szeme összeszűkült, olyan lett, mint az acélszilánk. - Mind, mind sok puszit küldenek, és alig
várják már vissza magát, Karcsika!
Nagy doboz bonbont tett le az éjjeliszekrényre, s ezüstrózsaszín, hosszú körmei, mint fény-
szilánkok, végigszaladtak Karcsi izzadt homlokán, s a haja tövébe surrantak. “Érdemes élni!” -
ujjongott Karcsiban valami emberi s ugyanakkor romlott boldogság, s érezte a hűs, illatos ujjakat,
amint a feje búbján szaladgálnak. - Mind, mind... és én is. Boldog vagyok.
Karcsi fölé hajolt, és gyengéden szájon csókolta.
Joli megfeszült, mint a kifeszített húr. “Ezek miatt! - gondolta, és most nem sajnálta Karcsit. - A
ringyók miatt!” Saci érezte a gyűlöletet, okos, nagy tükrű szeméből ezt látni lehetett. Annál inkább
ismételte: “Puszilják, mind, mind!”
A forgalmi osztály munkatársa is meglátogatta Karcsit. Úgy vélekedett, az csak természetes, hogy
ezután állandóan nappalos legyen. Az elismerés sem maradt el.
- Igen bátran viselkedtél. Az jó dolog volt, a duda. Ennek köszönheted az életedet.
Karcsi fölemelte megkínzott arcát.
- Bátran? - tűnődött - és hogy állandó nappalos legyek? - az asszonyra nézett. - Nem félek én az
inspekciótól, vállalom én továbbra is az éjszakát.
- Nincs ebben túlzott anyagiasság? - kérdezte a forgalmi osztály embere.
- De igen. Az asszony a másodikat várja.
- És az idegeid?
- Semmi baj velük. Maradjon minden a régiben.
Önmagában ezt mondta: meg kell hogy találjam. A napi ezer arc közül kiválasztom a magamét.
Minden utast hosszan megnézek... Mert ha nem találom meg... akkor mindenki gyilkos - egészen a
halálomig. Megkeresem.
Kevés szavú lett, gyanakvó, s a hátát fedetlennek érezte. Aki távolabbi célt mondott be, azzal a
városszélen odahajtott a rendőrhöz. A legjobb borravalóktól így esett el.
Joli megszülte a gyereket, a második kisfiút. Ez némiképp feloldotta Karcsi szívét, az ingerültség
elszállt belőle. Joli a komplikált szülés miatt többhetes ápolásra szorult. Csöndre és gyengédségre
volt szüksége. A kis Karcsit átmenetileg vidéki rokonnál helyezték el.
Mikor magányosan várakozott egy-egy állomáson, félni kezdett. “Mindenki nem lehet gyilkos” -
mondogatta magának, de a félelem csontrendszerré vált benne. Egyszer elvitt egy idős férfit a
félhomályos zóna felé, ám a konyhakertillatú földeknél visszafordította a kocsit.
- Hová, merre? - álmélkodott az utas, s még félelem is volt a hangjában. - Unokám született, sietek
az unokámhoz! Merre fordul?
Oda se hallgatott. “Ravasz vagy, de engem se ejtettek a fejemre...” Az Üllői útra irányította a
kocsit.
- Tessék átszállni másvalakihez.
- Hogy képzeli ezt? - dühöngött az utas. - Majd bejelentem az igazgatóságon!
- Rohadt, piszok! - ordított Karcsi. - Le akarsz ütni? Szemét!
A pici, rózsaszínű gomolyag már kezdett emberré szerveződni, mindenesetre a panaszos
csecsemőüvöltésbe rendszer és értelem vegyült. A kis lakás falai közelebb nyomultak, a mennyezet
lejjebb ereszkedett, alig lehetett szó folyamatos pihenésről. Még a tervezgető beszélgetések is
elmaradtak. A gyerek angyalian agresszív táplálkozási időszakai felborították a kiszorított külvilág
s a megteremtett belső csend egyensúlyát, nevetségessé tették a délelőttre idevarázsolt éjszakát.
Karcsi örökké fáradt, a volán mellett is elbóbiskolt, csak egy-egy arcra riadt föl néha, s a meddő
félelem mellett új érzés jelentkezett: a bosszúvágy. “Ha nem találom meg... akkor mindenki
gyilkos.” Meg kell találni, belecsapni a pofájába!
Igen, igen, már a pénz se lenne érdekes, de gyűjteni kell, nagyobb lakásra, a cseréhez legalább
húszezret kell összedobni. Az asszony, a két gyerek. Zsaroló banda!
A könyveknek is nekiült, de csakhamar belefásult.
- Nem miattad! Csak a lelkiismeretem miatt! - mondta Jolinak. Egyszer meg italosan rátámadt. -
Más asszony hajtja a férjét, hogy legyen belőle valami! De te! Egyszer hűtőszekrény, máskor új
rekamié, most meg új lakás! Rabszolga vagyok.
De a mélyén érezte: meg kell találni.
Joli természetesnek vette, hogy mindaz, ami történik, kettőjük elhatározásából van, s ezért nem élt
benne bűntudat. - Sose mondtad komolyan, hogy vissza akarsz menni az üzembe!
- Mondani! És komolyan! Rendes asszony ezt tudja magától is! Nem akarok a volán mellett
szétrohadni!
Átlátszó kékkel és arannyal átszőtt délután volt. Joli a férfi mellé ült, az ágyra. - Én azt hittem... -
suttogóra fogta a hangját, mintha a szunyókáló kis Gazsi megértené a szavait - én azt hittem, neked
ez kell... ez az élet, hogy már csak így tudsz élni! Én is nyugodtabb leszek, ha visszamégy az
üzembe. És aztán nekem is van szakmám.
Karcsiban újfajta ingerültség gyülekezett.
- Most csak azért mondod ezt, hogy mondj valamit!
Joli hűvösselymű arcát a férfiéhoz nyomta.
- Hidd el, én örülnék ennek a legjobban... ha megszabadulnál az éjszakától, mindentől... Nekem
nem a pénz kell, a nyugalom kell, Karcsi. Te kellesz, amilyen voltál. Amilyen megint leszel, ha
megszabadulsz...
- Mert mindig a hülye féltékenység! - csattant föl Karcsi, s maga is elcsodálkozott durvaságán.
A fiatalasszony elkapta arcát, de nem haraggal, nem is sértődöttséggel, inkább kíváncsi
figyelemmel vizsgálgatta férjét. - Ha megszabadulsz attól, hogy félni kell - mondta hozzá
csendesen.
Karcsi a keze után nyúlt.
- Ne haragudj, kicsi. Olyan összevissza vagyok. De hát nem lehet mindenki... nem lehet mindenki
gyilkos!
A magánnyomozás. Szabadnapján eltűnt hazulról. Betért a Borharapóba. A kávéfőzőnő, Angéla
kegyeibe akart férkőzni. Magas nő volt, meredek homlokú, egyenes orrú. “Mint egy görög szobor”
- mondta róla az egyik vendég, aki nemsokára botrányt csapott a híg kávé miatt. “Nefretéte” -
igazította ki ókori műveltséggel egy másik.
Egyik este Karcsi megvárta a nőt zárás után. Elvitte inni.
- Jópofa vagy, hallod! Egy vendég jár hozzánk? - tiltakozott a nő.
- Szép vállas, szőke, szelíd szemű.
- Nem ismerem, hallod?
- Jóképű pasas. Biztosan gavallér is.
- Nincs. Hagyj engem a jó fenébe, hallod?
Nem ért vele semmit.
Az öreg portás bácsi is elutasította:
- Nekem a vendég vendég. Mind egyforma - vonogatta a vállát.
Behívatták a főnökhöz.
- Nézze, Váci Károly... panasz érkezett. Nem is egy. Maga sértegeti, rágalmazza az utasokat.
- Nincs az idegeimmel semmi baj - dühöngött Karcsi. “Mindenki nem lehet gyilkos... és mégis...” -
tűnődött magában, s már Jolinak sem tudta elmondani, mi feszíti. Mindig rosszabb és rosszabb.
Eltűnt, elveszett. Itt van valahol, és nincs! Állítsák elő a szőke és kék szemű férfiakat?
Egyik délután korábban kellett átvennie a váltást. Nehezére esett elmennie hazulról. Mintha nyitva
feledte volna az ajtót, olyan nyugtalanító érzése támadt. Mintha a vetetlen ágy kiúszna az utcára, az
emberek közé. Joli most már makacskodott, menjen vissza az üzembe... összeomlott az ellenállás,
aminek létében reménykedett, ami ingerelte is, de ürügynek is jó volt.
Szerencsére mindjárt szólt a telefon, az egyik kerületi tanács elé hívták, esküvői közönséget kellett
elszállítani. Vagy hatodmagával várakozott a kapu előtt, mikor kitódult a hangos embertömeg. Az ő
kocsija állt az élen. Kitárta az ajtót a vőlegénynek és a menyasszonynak, mindketten magasak
voltak, szépek, jó szagúak, s mikor beültek a kocsiba, jókedvük szinte égette Karcsi tarkóját.
Megadták a címet, s a kocsisor elindult. A fényes meleg tömör oszlopokban áradt az utcákon. A
fiatal pár vidáman fecsegett, minden elfogódottság nélkül, játékosan ugratták egymást. Karcsi keze
fején kilökődött egy ér, a keze belefájdult, ugyanakkor a hátát is fedetlennek, kiszolgáltatottnak
érezte, mintha egyetlen rántással letépték volna a kabátot róla. A pillantótükörbe éles fény vágott, s
megkönnyeztette. A férfi hangja? Lilás ködön át hallotta ezt a kötekedő hangot. A vállán érezte a
férfi nagy, meleg tenyerét. “Most jobbra” - hallotta, és görcsösen jobbra rántotta a kormányt.
Körös-körül a maguk dolgától közömbös, elszigetelten siető emberek, akiknek még kiáltani sem
lehet. Homlokáról, ahol a haj első sorai nőnek ki, veríték csúszott lefelé az orrnyeregre. Megálltak,
csattant az ajtó. Kezében meglucskosodott a pénz, amint szorongatta, és a férfi után meredt. A
násznépet fölszívta a kapualj. Émelyítően meleg benzinszag kúszott a torkába, öklendeztető bűz
szorult a mellébe. “Rosszul vagy, pajti?” - kérdezte egy kolléga, s egyszerre csak azon kapta magát,
hogy magában várakozik a kapu előtt. Ez már tiszta dili, doktorhoz kell menni vele... Ez
széttrancsírozza az idegeit... Amit soha nem ismert, légszomja támadt. A házak fenyegetően
közeledtek; ráomlanak a szörnyű kémények, s a villanyhuzalok a torkára tekerednek! Most már
bizonyos volt benne, igen, a vőlegény a késes ember. Nem is a hangja, a nevetése! Nem is a
nevetése, de izgatottságának melege, ami kidőlt az ingéből, a ruhájából, annak volt olyan szaga,
mint amikor fölébe hajolt, és a fejét ütötte!
Elrendeződött benne minden. Elindult a kapu felé. A szűk udvar falain visszaverődött a lakodal-
masok lármája. Úgy érezte magát, mint egy pléhdobozban. Futott föl, az emeletre.
A lakodalmasok birtokba vették a lakást, a két egymásba nyíló szobát, előszobát, de még a konyhát
is. Idegen férfiak és nők bensőséges nyugalommal kutattak a kredencben kés meg villa után, volt,
aki a könyvespolcról könyvet emelt ki, s egyik kezében a könyvvel, másikban egy pohár borral
elterpeszkedett a díványon. Megint mások családi fényképeket akasztottak le a falról. Vagy
harmincan lehettek itt, a vőlegény s a menyasszony barátai, ismerősei. Kisgyermekek játszottak
bújócskát az asztalok alatt s a kabátok között. Karcsi lassan, kijegesedett nyugalommal a szívében
elindult. Körülnézett az előszobában, majd belépett az első szobába. Valaki bort nyomott a kezébe.
A tálaló erezett márványlapjára tette a poharat, s a bortól megnedvesedett kezét nadrágjába törölte.
A fiatalasszony most viharzott ki a belső szobából, orcája pirosra gyúlt a sok rokoni csóktól,
öleléstől, fehér blúzát kifeszítették erős mellei. Karcsi az ajtóhoz lépett, s az agyán átnyilallt az
öröm. Felismerte emberét. Egy pillantást vetett visszafelé, a négy esztendőre, egész sofőréletére!
Néhány kemény lépéssel emberénél termett, s közel hajolva arcához, ennyit mondott: “Rendelt
kiskocsi.” Érezték egymás leheletét. A vőlegény világos szemében vérpiros szemcsék izzottak.
Karcsi szokatlanul pihentnek, frissnek érezte magát, s az elkövetkező súlyos percre úgy tekintett,
mintha már mesélné, hogyan is történt. Mindkettejük keze egyszerre lendült, de Karcsi előbb ért
arcot. A vőlegény világos, rózsás bőre fölrepedt a szemcsont alatt, s a vére kilövellt. Ezután már
nem láttak, nem hallottak. “Adok is, kapok is” - gondolta Karcsi, és térdét kifeszítve gáncsot vetett
a vőlegénynek, aki elesett, magával rántva egy nehéz abroszt, poharakkal, tányérokkal, borral.
Karcsi rázuhant, súlyosan, elháríthatatlanul, bár látta, hogy ellenfele bicskát ragad. Arcuk
egymáshoz szorult, mint az ölelkezőké. Karcsi bal kezével kicsavarta a vőlegény kezéből a kést.
Fölöttük, körülöttük egymásba omlottak a testek, az ordítások. Karcsi nagy, csontos ujjai a
vőlegény torkára csúsztak. “Most jobbra?” - ordított eszelősen -” most balra?”
Mikor szétválasztották őket, mindkettőjükből folyt a vér. Aléltan lihegtek, feltépett arccal, de
Karcsiból kikívánkozott a nevetés. Ilyen boldognak rég nem érezte magát. És a félelem nem volt
sehol.

A ház proletárja
- Ez mind demagógia - mondja Kertvárosi G. Lajos fotóművész, akinek négyszögekre osztott
műteremablaka északra nyílik a tetők fölött, az elkopárosodott hegyekre -, itt van például Szuli
elvtárs! Ő aztán igazán proletár, és íme, van neki kutyája, mégpedig egy tacskó, ami a közhely
szerint úri kutyának számít. Meg három kisiskolás gyereke. Ez dupla cáfolata annak az elméletnek,
mely szerint a kutyatartás burzsoá dolog, és még inkább a gyermektelenek antiszociális luxusa.
A házfelügyelő osztja Kertvárosi G. nézetét, mert Szuli elvtárs csakugyan, mind a múltját, mind a
jelenét tekintve, tősgyökeres proletár, közel két évtizede a közútépítőknél egy kábelfektető brigád
vezetője. Osztályhelyzetére vonatkozóan még a legsúlyosabb éberségi korszakban sem merült fel
kétség, ő ugyanis a négyemeletes házban hosszú évek óta az egyetlen valódi fizikai dolgozó. A ház
lakói ezt nemcsak hitelesítik, de ki-ki a maga módján viszonyul is hozzá. Egy bérház lakóinak
magatartásformája, főleg lakáson kívül, a szerepjátszás magas színvonalát jelzi. Mindez:
információ a házfelügyelőnek, a lakóbizottság elnökének, a közért pénztárosnőjének vagy éppen az
ügyeletes rendőrnek. Íme, ilyenek vagyunk, ilyen józanok, körültekintőek, férjek és családapák,
hazafiak és internacionalisták, demokraták és szocialisták, s még annyi minden!
Szuli Pál a negyedik emeleten lakik. Kétszobás, okosan beosztott lakása, szakadatlan otthonépítő
tevékenysége folytán térfogatában szinte megkétszereződött. Ide aztán benyithatna egy nálunk
vendégeskedő külföldi államfő (amolyan félkapitalista, de haladó), hogy láthassa, mire képes egy
mai magyar munkás, aki nem iszik, nem kártyázik, szóval mértékletes életet él, és még arra is jut
ideje, hogy kutyáját, ezt a mulatságos, feketebarna szuterénkutyát a hegyoldalban megsétáltassa.
Egyéni hobbi. Mert ez is van nálunk.
Ami a bérház szociális keresztmetszetét illeti, itt két vonulatban élnek az emberek. Régiek, akiknek
valamilyen módon sikerült itt maradniuk a harmincas évekből, és újak, negyvenöt utániak. Ez
utóbbiak, akik végvári feladattal érkeztek a maradványkörnyezetbe, az elmúlt évtizedben némi
történelmi katarzis árán, de lazítottak merev tartásukon, s kezdik viszonozni a maradványkörnyezet
ma már kevésbé riadt mosolyát. Lépést tartanak a száguldó idővel, olyannyira, hogy a bérház
autóstatisztikája örvendetes módon megugrott, s ha csak egy pillantást vetünk szabad szombat
derűs ege alá, ott láthatjuk az egykor zord és begubózó férfiakat, amint különböző víztömlőkkel,
ápolószerekkel (szpré!) fölfegyverkezve, hosszú órákon át mossák, fényesítik, politúrozzák
gépkocsijukat. S közben folyik a tapasztalatokat bővítő eszmecsere, szavakban, félszavakban,
régiek és újak között.
Szuli Pált is biztatják a lakótársak: te Pali, újíts már magadnak egy négykerekűt! Mert kétkerekűje
már évek óta van (még az autós korszakot megelőzve), kerékpáron jár munkába, télen, nyáron,
ferde napsütésben, tiszta zimankóban. S a kerékpárhoz belső kapcsolat fűzi, izmainak, inainak
ritmusjátékán keresztül, a maga szíjas-inas testének ritmusa. És ahogy egyenes derékkal, kissé
előredűlve ül a nyeregben, mintha abból nőtt volna ki. Első kerékpárját még Velvárt mester
készítette Rottenbiller utcai műhelyében. Amazt 1941-ben vásárolta, amikor villanyszerelőként
fölszabadult Engelék elektromos üzemében, a Rózsa utcában.
*
Éjszaka kettő után a szokásos mocorgás: Szuli Pál idegrendszere már régen leltárba foglalta ezt. A
félálom mögött még hallja a suttogást: te csak aludj, Pali, aludj nyugodtan, s máris az alvás
mélyebb-melegebb rétegeibe fordul. A bontatlan sötétségben Ilonka készülődik, a felesége,
villamosvezető, hajnali háromkor áll szolgálatba Kelenföldön. Ezután reggel hatig, amikor majd az
ébresztőóra cserregése ébreszti a férfit, az idő őshomálya mérhetetlen. Öt perc, vagy mennyi is múlt
el a megnyugtató szavak óta? Csak elképzeli, mint aki álomban látja, az asszony könnyű, gyors
mozgását. Lábujjhegyen átmegy a szobán, egy pillantásra megáll a gyerekek fekhelye előtt.
Szétomló, világosszőke haját gumisapkába gyömöszöli, a zuhany alá áll, s a tömör vízcseppek
szétporzanak a vállán, a mellén, a hasán. Aztán, nem is távozik, kioldódik a félhomályos lakásból, a
szuszogó zajok gyűrűjéből, a neki legkedvesebb lények és az ismert tárgyak megbízható
környezetéből. A lépcsőházban küszködik a kihagyásosan működő villanykapcsolóval, a kulcs
nehezen fordul a kapu zárjában, aztán fut a néptelen utcán, amely a maga kopár fenségében olyan,
mint egy holdbeli táj, kopog a cipősarok.
De ezen a reggelen az apró zajok ütemes rendje megbomlik. Valami furcsa aritmia keletkezik, és
ettől Szuli Pálnak fel kell ébrednie. Nyöszörögve, küszködve, kapaszkodva egy mélység peremén,
de muszáj. S a felesége oldalán meggyullad az olvasólámpa. Első érzése a döbbenet, majd ezt
felháborodás váltja fel. Túl hangosan kérdi, ha kívülről figyelné magát, ellenségesen:
- Mi van? Mi történt?
Ezt még nem Ilonkától kérdezi, de a felbomló rendtől, a durván rátörő szokatlanságtól.
- Valami baj? - megpillantja felesége arcát az olvasólámpa sugarában, és ettől megcsöndesül. -
Valami baj? - ismétli, de most már zavartan.
- Te Pali, én nem akarok bemenni.
Ilonka mindig bátran viselkedik. Három gyermeket szült, szinte jaj nélkül, olyan jókedvűen, hogy
az emberiség az ilyesmiből meríthetne reményt a további fönnmaradásra.
- Én nem merek kocsira ülni - mondja távoli hangon, egy másik szférából, ahol létezik félelem. -
Kértem az üzemvezetőt, helyezzen át máshová. Vegyen le a kocsiról. Már két hete, hogy szóltam
neki, de semmi. Az én kocsim hirtelen gyorsul, és van az útvonalamon egy veszélyes
kocsikereszteződés.
A férfi kábultan hallgat, az agyvérszegénység tompulatában nem tudja követni a félelem szavait.
Sóhajtana, ásítana, és aludna tovább. De valami mégis arra kényszeríti, a kábulaton átlökődő
összetartozás, az emberi készenlét, amely fölül tud kerekedni a fizikai esettségen - kell hogy
megkérdezze, hol van az a kereszteződés. De az asszony kérdezés nélkül is mondja:
- A Bazilikánál. A Bajcsy-Zsilinszky úton.
Szelídítő szavak, nyugtató közhelyek. “Ugyan, Ilonka, ki vagy merülve, idegesség, majd elmúlik!”
Aztán valami hasonló: “Légy eszednél, szívem, az emberre rájön az ilyesmi, de aztán elmúlik...”
Ezek a szavak nem érnek semmit, a férfi jól tudja ezt. Ettől még jöhet a legborzalmasabb.
*
Néhány nap elmúlik, s megnyugszik Ilonka is. Vagy legalábbis nem beszél a dologról. Fölíratott
magának nyugtatót, azt szedi rendszeresen.
Szuli Pál ül az ebédlőben, amely légköbméter szerint - a házkezelési igazgatóság hitelesen fölmérte
- a legtágasabb helyiség a lakásában. Itt helyezte el a fényezett tálalószekrényen vitorlásmodelljeit,
köztük természetesen a Santa Maria tökéletes, kicsinyített mását. Nemrég érkezett haza, de
munkával telezsúfolt életében mindig akad lyukas idő, mert szervezete, ez a bejáratott motor,
hajnali öttől este tizenegyig képtelen szünetelni.
Ül az ebédlőben, de a keze most úgy mozog, hogy közben egészen másra gondol. Egy vietnami
szobrocska mását faragja ki diófából. Ma délután, ahogy végzett a munkával, kerékpáron elhajtott a
Bajcsy-Zsilinszky útra, látnia kellett azt a kereszteződést. Éber idegeiben benne szorult a félelem,
amelyet néhány nap előtt, az éjszakai sötétségben, nemcsak az asszony szavai sugároztak, de
röpködő mozdulatai is. Igen, le kell venni arról a kocsiról.
Hüvelyk- és mutatóujja a tenyerébe szorítja a favésőt, szeretne fájdalmat okozni magának, olyan
keményen fogja, de minduntalan a kékesfeketén csillogó telefont figyeli. Idegrendszerének
jelzőberendezése figyelmezteti, nemsokára csörög a telefon. Indul is a készülék felé, amikor az
csakugyan megszólal. A gyermekeket ellátta már, megmelegítette vacsorájukat, kikérdezte őket
napjukról, mert Ilonkát ezen a héten esténként távol tartja a szolgálat. Fölemeli a kagylót, nem is
félelemmel - rettegéssel.
- Itt Szuli Pál - mondja rekedten.
Most fél a telefontól, holott mennyire büszke rá! Gyerekkorában megszerkesztett egy házi telefont,
az egyik barakképületből a másikba. E pillanatban reszket a gyomra.
- Te vagy az, Pali? - a kérdező erélyes hangjáról fölismeri a külkereskedelmi vállalat vezetőjét, aki
a második emeleten lakik, az utcai fronton. Látja fekete borostás arcát, kékesbarna szemét,
magasan kopaszodó homlokát. - Nem zavarlak? Nem ültök éppen vacsoránál? - kérdi a hívó
körülményesen, tapintattal.
- Dehogyis zavarsz - fölkiált örömében, mert hálás neki, hogy ő jelentkezett -, dehogyis zavarsz,
kérlek szépen, Lipcsei elvtárs! - annyira megörül, hogy futni szeretne, kiáltozni, fölborítani egy
szemeteskukát! - Mi a probléma? - hiába biztatja őt Lipcsei Félix, hogy mondja csak a
keresztnevét, nem forog rá a nyelve. - Valami technikai zűr? - mert ha általában csöng a telefon
nála, igen, igen, akkor egy jól megfogalmazott műszaki probléma jelentkezik, akkor valami
meghibásodás az ő kezének ügyességére, eszének találékonyságára vár, arra, ami nemcsak
hasznossá teszi az emberek között, de szabad idejében el is szórakoztatja.
- Tudod, Pali, azért zavarlak - a hívó hangja akadozik -, a krónikus magyar baj - elneveti magát -, a
vécéöblítő.
Persze hogy a vécéöblítő! Fölösleges vízmennyiséget ereszt a csészébe, ez köztudomású, ez
nemzetgazdaságilag is mérhető károsodás. Egy Duna folyik el, mert nincs kéznél szerelő, nem
jönnek ki, se hívásra, se könyörgésre. Ezt a szöveget nem Szuli Pál fogalmazta, ez közös
ősfogalmazvány.
Boldog, hogy kirángatják a néma szorongásból. Mindig azt a veszélyes kereszteződést látja, és az
üveg mögött a felesége arcát. Már szól is a gyerekeknek, siet lefelé a második emeletre, ellátva
magát a legfontosabb szerszámokkal: franciakulccsal, svédfogóval, csavarhúzóval, forrasztó-
pákával, kalapáccsal.
Lipcsei tartja a létrát, s ő elég gyorsan végez a javítással. A konyhacsapnál kezet mos, amikor a
háziasszony megjelenik az előszobában, kezében papírcsipkével letakart műanyag tálca, rajta egy
pohár zöldarany bor.
- Tudom, tudom, Szuli elvtárs, maga mindig rohan, de azért ezt a kortyot! Révfülöpi.
- Egyszer igazán leülhetnénk, már csak úgy, privát - szól közbe Lipcsei, inkább keresve a szót, mint
meggyőződésből, mert érez ebben a visszatérő kapcsolatban, amely a vízcsapok és a vécéöblítők
elégtelen működésére korlátozódik, valami feszélyezőt, valami tartósan viszonzatlant.
- Nem is volna rossz - Szuli Pál keze a kilincsen -, de tudod, hogy van az, kérlek szépen. Az
asszony például még mindig nincs idehaza. Ilyen a beosztása ezen a héten. A gyerekeknek is én
adtam vacsorát, kikérdeztem őket satöbbi. - Úgy érzi, már el is kezdte azt a beszélgetést, csak úgy
privát, s arra vágyik, hogy folytathassa. Hogy az a súly lemenjen a szívéről. A nyitva hagyott ajtón
keresztül az aranyderengésű szobába pillant, a rejtett fények meghitt körébe foglalt világba. Most
már csak egyetlen igazi szó kellene, csak annyi, hogy komolyan vehesse a meghívást, és akkor ő az
asztalukhoz ülne, mert van itt megbeszélnivaló. Áll, eléggé ügyetlenül, arra várakozik, hogy
közrefogják, és szelíd emberi erőszakkal besodorják az aranyfényű szobába.
- Hát igen - Lipcseiné, kezében a tálcával, az áttetsző talpas pohárral a papírcsipkén, a konyha felé
hátrál, mint a búcsúdialógus sürgető résztvevője. - Megértem én magát, Szuli elvtárs, hogy most
nincs türelme az ilyesmihez. Talán majd máskor, amikor a kedves feleségének nem lesz ilyen a
beosztása. Nagyon szívesen.
Miközben mindezt mondja, a házigazda már telefonon beszél odabent, lassan, ráérősen,
pajtáskodva.
Megy, fáradtan, kifulladva a hűvös illatú lépcsőházban, amelynek rézzel borított karfái, mint az
aranykígyók, úsznak fölfelé, és arra gondol, nem kellett volna ilyen szemérmesnek lenni. Mert a
felesége problémáját meg kell valakivel beszélni, meg kell tanácskozni nála okosabb, iskolázottabb
emberekkel. Ha most ott ülne abban az aranysárga szobában, az asztal peremére csúsztatva
megizzadt tenyerét, nem kerülgetné a gondját.
A harmadik emelet éles fordulatában hirtelen kinyílik egy előszobaablak.
- Szomszédúr! - kiált élénken egy ívelt női hang -, de jó, hogy látom! Képzelje, Szuli elvtárs! Csak
maga lehet a megmentőm.
- A vécéöblítő - torpan meg a férfi sötéten.
- Az, az! Honnan tudja? Ha egy pillanatra benézne hozzám...
Az asszony toronyszerű, húsos, szappanillata van.
- Nem érek rá - válaszol kurtán. A lába alatt a lépcsőház egy fekete szakadék. Látja a veszélyes
kereszteződést, éles szirénát hall a fülében. - Most nem - mondja indulatosan -, semmiképp... -
csöndesedik a szava.
A szomszédasszony szép piros szája csodálkozva kettéválik.
Amikor kinyitja lakása ajtaját, szíve a torkába nyomódik, mint egy nagy parafa dugó. Eléje szalad a
csúnya, kurta lábú, barnafekete tacskó, s a szobaajtó keretében ott áll Ilonka. Még mindig lányos
alakja hátterében a terített asztal világossága. S mögötte, az ablakon túl, a veszélyes kereszteződés.

Férfiklimax
- Alszol? Dehogyis alszol.
Nincs válasz, a férfi lélegzése túl szabályos, ilyent csak produkálni lehet.
Az első emeleti lakás majdnem utcaszint. A kitárt ablakok beengedik az éjszakai utcát, a szemközti
házak belvilágát. Kétszoba-komfortok egymásba lélegzése. Most egészen biztos, hogy odaát, az
unalomig ismert ismeretlen szemköztieknél is megszólal egy nő vagy egy férfi, alszol?, nem
alszol?, mert mondani szeretne valamit, nem fontosat, éppen csak valamit. Senki sem alszik.
Lerúgják magukról a paplant, lepedővel takaródznak, forró félhomállyal, párás mozdulatlansággal.
Éjfél után a panelek még mindig ontják a délutáni kánikulát, fekete nap süt a falakból.
- Ide figyelj, te nekem ne mondd, hogy alszol, légy szíves megszólalni.
A nő konok, hason fekszik a kellemesen érdes lenvászon lepedőn, az utcai világítás rézsútos
csóvája fény- és árnytechnikával dolgozik, kiemeli a legömbölyített váll íveit és keskeny fenekének
kettéosztott oválisát. Zöldes árnyékban marad a derék körüli finom hajlat és a combtő.
- Mondd csak, Miska, van férfiklimax?
A fiatal férfi elröhögi magát.
- Komolyan kérdezem, létezik?
- A tapasztalataimra támaszkodjam, vagy a műveltségemre? - kérdi a másik a fiatal férfiak
hetykeségével.
A nő hasáról a hátára fekszik. A hasa kicsi, de nem lapos, inkább finoman domború, s ahogy a
zöldes fény meghinti, olyan, mint egy tótükör a hold vonzásában. Ágyékának háromszöge
árnyékszerűen sötét.
A férfi leszáll az ágyról.
- Iszol sört? - visszajön, tölt, a poháron lecsapódik a pára. Leül a nő mellé az ágy szélére.
- Mért nem válaszolsz, ha kérdezek valamit?
Az utcán léptek. Olyan bizalmasak, magánjellegűek, mintha itt járna valaki a szobában. Magányos
ember léptei, csosszanó férfitalp. Valamennyit ihatott, de nem sokat, bizonytalansága mélyebb
eredetű.
- Újabb látogató - mondja a nő-, kínáld meg sörrel.
A férfi kimegy zuhanyozni, visszajön derekára csavart törülközővel, megáll, tétovázik, aztán a
helyére fekszik.
Odakint mikrofonpróba, majd szöveg, ezúttal párbeszéd.
- Nem kétes, hogy kell a helyem másnak. Ki akar piszkálni, de én nem...
- Mit nem?
- Vállalom, szívem, hogy megalázzon, hogy leköpdössön. Inkább leköpve, mint kirúgva!
A párocska cipői kiverik a távozást.
- Micsoda klaviatúra, fekete zongora - a férfi saját szellemességgel élénkíti magát, és végre
hajlandó válaszolni. - Hát ha nagyon érdekel, van férfiklimax. Mi a csudának kérdezed?
Most a nő lélegzése túl szabályos.
- Ezért kell az embert kiugratni az alvásból? - csönd, a szoba közepén áthúz egy autó. - Most járasd
a szád, te kis nyamvadék, vagy átteszlek az ablakon, így, anyapucéran.
- Ami nem is rossz ötlet. Itt állok a mi házi színpadunkon, anyaszülten, jön egy rendőr, sapkájához
emeli a kezét, és megkérdezi: maga itt most levegőzik, vagy a prostitúció karjába szédül? És erre
nekem van egy válaszom.
- Mi az ördögnek az a férfiklimax?
- Izgat, mi? Tudományos érdeklődés.
- A főnököm például benne van. Irigy és gonosz. Amitől tud, elvágja az embert. Most például nem
enged részt venni a centenáris pályázaton. Etikailag összeférhetetlen, mondja. Csontig rágja az
embert.
- Te, hál'isten, egész jól bírod.
- Én bírom, mert túlélem őt. A reményeim bírják.
- Kannibál, hullarabló.
- Nem én! A harminc évem. A korkülönbség. Elmegy nyugdíjba és meghal.
- Szóval, a férfiklimaxra jellemző a nyugdíj és halál.
- Isten fölviszi a hegyre, megmutatja neki az ígéret földjét, a szemével láthatja, de lábbal nem
érintheti.
- Én nem tudtam, hogy ez ilyen, ez ilyen, hogy is mondjam, kegyetlen... - a nő elgondolkozik,
mintegy röppenő szavai után néz, aztán karját tarkója alá feszítve, a kékes mennyezeten keres
valamit, talán gondolatai folytatását. Vastag, fekete haja kétoldalt az arca mellett, itt-ott már ősz
szálak keverednek benne. - Szóval, a halálfélelem - keresi a felismerés szavait. - A meg nem
valósulás - mondja szomorúan.
- Van egy haverom, tudod, Simon Laci, a klinikáján erre specializálta magát. Most állítólag
könyvet ír róla.
- Te azt mondod, hogy gonosz. Ez törvényszerű? Lehet, hogy csak szerencsétlen. Elvégre látja az
ígéret földjét, és tudja, amit tud.
- Jó. Lehet, hogy csak szerencsétlen. A te embered. Egyéniségen múlik. Mindenesetre az ilyen
pasas elnőiesedik, hajlamos lesz a hisztériára, úgy tudna sírni, üvölteni, mint egy nő.
- Ez is egyéni, hogy elnőiesedik, hogy hisztérikus. Egész biztos, hogy van, aki befelé csinálja. És
nem zokog.
- Mindig magáról fecseg, a sérelmeiről. Hogy ő a legjobb statikus mérnök Magyarországon, hogy
neki egyetemi katedra járt volna, de politikai okokból... Mármint az én főnököm - a fiatal férfi
megdühösödik, leszáll az ágyról. - Mi a nyavalyát beszélünk mi éjjel egykor ilyen hülyeségeket!
Már messziről hallani a mentőszirénát, mint a fűrészfogú kés, úgy tépi fel az éjszakát. És egyenesen
a kis utca gyomrába. Hörögve, visítva kapaszkodik a fék, itt, az ablak alatt.
A férfi az ablakhoz ugrik, egy rántással leengedi a redőnyt, megszünteti az utca és a lakás kapcso-
latát. Fekete és forró a szoba.
- Húzd föl, légy szíves - a hang hiteles -, félek.
A férfi sóhajtozva, mint aki örökké a másik akaratának kénytelen engedelmeskedni, fölhúzza a
redőnyt; utca és lakás újra egymásba nyílik.
- Milyen szomorúan primitív minden, mint egy rossz moziban! Hogyan tudják az írók kitalálni az
ellenkezőjét, hogy a valódi ne sértse az ízlésünket, és mégis igazinak hasson - nézi az utcát, és
mondja a jelenetet. - Egy nő hordágyon! Várjál csak, drágám... azt hiszem, az a bizonyos állapotos
nő. Az a kacér állapotos, aki az utolsó pillanatig bordóban, lilában meg sárgában... tudod! Amilyen
mohó és élni vágyó, ez már a kocsiban szülni fog.
Elrendeződnek a zajok, öblösen csattan a kocsiajtó, visszaszívódnak a kíváncsi fejek, de a fiatal
férfi az ablaknál marad. Alakja, ahogy körülmetszi a fény, hosszú árnyfigura.
- Tulajdonképpen - szólal meg hosszú hallgatás után a nő tisztán és elszántan - irigylem ezt az
asszonyt... hogy ilyen rohamszerűen jön rá a szülés, hogy olyan neki az egész, mint egy villámlás!
és igen, hogy utolsó pillanatig azokban a gyönyörű selymekben! beléjük csomagolta a hasát,
mintha valami karnevál vagy mit tudom én, népünnepély vagy fölvonulás volna, és... hogy
tulajdonképpen nem is ő szüli azt a gyereket, hanem a természet.
A férfi elmozdul az ablaktól, testének félkörű fordulata tétovaságot, zavart fejez ki. Derekára
csavart törülközővel, perzselt barnaságában, eltorlaszolja az ablakot. Megélénkül, szeretne
visszavágni, csúfolódni a nő felfűtött szavain, de csak legyint, nem jut eszébe semmi használható.
Testük egy vonalban, egymás mellett, szemük túlságosan nyitva, de a szavaik elapadtak. Az utcán,
amely itt húzódik bennük, egy-egy átfutó autó, később egy részeg nő hosszú monológja. Az éjszaka
múlása olyan lassú, hogy már alig mérhető. Bennük is, kint is szinte elmozdíthatatlan.
- Amikor hazajöttél - kezdi a férfi látszólag minden szándék nélkül, és szeme egy vonuló árnyék
nyomába ered a mennyezeten -, konyakszagot éreztem rajtad.
- Nem szoktam konyakszagú lenni, de most igazad van, ittam egy konyakot. Meghívtak. -
Fölélénkül, szeretné tovább mondani, kérdésre vár, de az elmarad. - Nem is érdekel, hogy kivel
ittam?
- Egy öreg szivarral. A férfiklimaxossal.
- Durván fogalmazol. Az illető művész, az igaziak közül. Én szerkesztem az albumját.
- És erre ő befizet egy konyakra. Igazán nagyvonalú.
- Leültünk, de csak privát.
- Hirtelen támadt szimpátiából.
- Nem egészen abból. Nem vagy féltékeny, csak felületes.
- Veszekedni fogunk?
- Nem fogunk. És az illető nem öreg szivar, az illető ötvenéves.
- Csekélység, ötvenéves, egy férfiú a pliocénkorszakból.
- Mi az, hogy pliocénkorszak?
- Csak annyit tudok, hogy háromujjú őslovak éltek benne. Vagy valami ilyesmik. De éjszaka
kettőkor nem vagyok hajlandó földtörténeti előadásokat tartani, majd reggel megnézed a
lexikonban. Egyébként vannak vázlatos fogalmaim az ilyen ötvenéves művészekről, az igaziak
közül, ahogy te mondod. Ismerem ezeket a laza ősz fürtöket tartóshullámban, ezeket a piperkőc
roncsokat, akik az első emeleten már megállnak lihegni, kamillateában fürdenek, és átköhögik az
éjszakát. Hát persze, hogy kinagyított magának téged, egy huszonhét éves nő, akinek - és ezt a
kéjenc szemével azonnal meglátja - hibátlan a melle, a haja csupa elektromosság, de a néhány ősz
szál azt is jelzi, hogy gazdag a lelki élete.
- Butább vagy, mint a több havi átlagod. Ez az ember nem őszül, vörösesbarna.
- Ez az! Kétoldalt két vörös hajcsomó. Festi a haját, már ami megmaradt. Hogy hívják a tagot?
- Nincs neve.
- Ravasz vén állat.
- Úgy riszálod magad a harminc év fóroddal, mint egy kan majom.
- Harminc év realizmusommal. Harminc év józanságommal. És ez nem az én fórom, az emberiségé.
Forradalomban élünk, minden hónapban robban valami. Kortársa vagyok a forradalomnak.
A nő csupa tüntető álmélkodás.
- Micsoda pátosz! Új oldaladról mutatkozol.
- Mert mit akar tőled az az ember? Akar valamit? Persze, a lelki csomagolás! Beszélgetni olykor.
Eszmét cserélni. Oldani a magányát. Hogy neki kopár az otthona, a gyermekei fellázadtak és
elhagyták, felesége rohamosan öregszik, és ő már csak altatóval képes elaludni. Higgye meg,
kedves Angéla, én már csak a vegyi alvásban és a vegyi öntudatban bízom, a modern kémia még
ideig-óráig fönntartja bennem a több millió éves emberi csodát, az életösztönt. Háromujjú ló!
- Először is, légy szíves, nem vagyok Angéla. Itt kezdődik. Másodszor, az az ember sosem jött elő
ilyesmivel. Talán furcsa, amit mondott. Többen is látták velem, és - kis gondolkodó csönd, hogy
kimondja-e - irigyelték. Szeretne velem néha együtt lenni.
- Hogy továbbra is irigyeljék.
- Igen. Ezért.
- Mondom, hogy ravasz vén állat.
- A te fölényed alapja nem több, mint egy anyakönyvi rubrika.
- Harminckét éves vagyok. És minden különösebb optimizmus nélkül is remélhetem, hogy
megérem az ezredfordulót, mégpedig, ha nem veszed rossz néven, hivatásbeli és férfiúi erőm
teljében.
- Ne röhögtess, édes, huszonnyolc meg harminckettő, az hatvan. Hatvanéves leszel. Férfiklimax. És
a szociális fejlődésnek megfelelően, már rég nyugdíjas. Ha ettől vagy ilyen magabiztos, már
fordulhatsz is a másik oldaladra, de ne dicsekedj az ezredfordulóval!
- Na és a biológia, az orvostudomány, a vegyészet? Kétezerben én legfeljebb negyvenéves leszek.
- Legfeljebb. Tudod, milyen öreg egy negyvenéves férfi? A te mentalitásoddal? Neked nem a hajad
ritkul, te lelkileg kopaszodsz.
- Nem gondolod, hogy ez kicsit erős?
- Gondolom. Így akartam.
- Szóval... - a fiatal férfi hátat fordít a nőnek, kirajzolódik atlétaválla és lapockájának izom-
szerkezete. - Hozzájárulok - ásít -, mutatkozhatsz vele - szeretne hangsúlyosan viccelődni, de ez
nem sikerül -, hadd irigyeljék a vén szivart. Hogy egy ilyen nő, egy ilyen pompás nő.
Hosszú csönd. A nő tágra nyitott, leltározó szemmel látja a szobát, a Kossuth Lajos utcai
iparművészeti boltban vásárolt tárgyakat. Mindent, ami négy év alatt összegyűlt. Ócska fétisek!
Szemét kis mütyürök - gondolja, fölnagyított utálattal. Minden harmadik lakásban ugyanezek a
margaréták, ugyanezek a napba néző lányok, ugyanezek a közhelyek, ugyanez a fölfújt semmi.
Subaszőnyeg, padlóváza, tavalyi nádbuzogány. Üresség, üresség, a hazugság összkomfortja, cucc,
zsákmány, aktatáskában, nejlonhálóban hazahordva, csupa szemét a szerzés vitrinjeiben.
Ezt most meg kell hogy mondja, ki kell hogy kiabálja.
- Pocsék kis senki vagy - mondja a férfi szép rajzú hátának, a tarkóján kapaszkodó hajának -,
kivárod a másik halálát, a harminc év fór, ez az egyetlen tehetséged.
A fiatal férfi, derekán a frottírtörülközővel, váratlanul felül. A nő úgy érzi, hogy most ütni készül.
Leugrik az ágyról, a lepedő a lábához csúszik. Ott áll rontatlan, fiatal testtel, amely még sose szült.
- Kiabálok - mondja csöndesen, és elsírja magát.
A reggel, amely felhősen fedett, bádogszerűen kivilágítja kettőjük meztelenségét. Zsilettpengével
szabdalt cikázó körvonalak.
A kis utcán, amely valójában bennük vonul, két sor házzal és legalább ötven sorssal, valaki,
férfihang, fölzokog. A szemközti kapuban az ájulásig álmos házfelügyelőnek mondja ez a férfi,
hangjának kibicsakló ügyetlenségével - jaj, hányszor lehetett ezt a hangot hallani veszekedve,
nyüszítve, boldogan -, meghalt, még a mentőkocsiban meghalt!
A világosodás olyan, mint a piszkos árvíz.
- Ereszd le! - könyörög a nő, és a férfi egyetlen mozdulattal lezuhantja a redőnyt.
- Meghalt - ismétli a nő -, még a mentőkocsiban meghalt.
- A kicsi vagy az asszony? - kérdezi zavartan, gyáván az atlétatestű, fiatal férfi.
- Ez is, az is - mondja a nő -, az én gyerekem és én is, képzeld! Amióta csak együtt vagyunk,
amióta találkoztunk, én mindig gyereket akartam tőled.
A férfi az ablakhoz rohan, és fölrántja a rolót.
- Félsz? Hát csak félj. Ne csókold a testemet, nagyon kérlek, viszketek tőled.
- Tőlem? A számtól?
- Az ötféle szádtól.
- Nekem ötféle szám?
- Százféle szád. Mit ígértél, mondd?
- Tudod, hogy a beosztásom, a bizonytalan helyzetem... Mit mondtam én neked, drága szívem, mit
mondtam én neked? Hogy várjunk.
- Vége. Meghaltam. És bennem a kicsi. Telefonálj.
- Kinek, minek, miket beszélsz?
- Légy szíves, értesíts valakit.
A fiatal férfi, akinek egész éjszaka nem volt egy használható gondolata, most a megtalált eszme
örömével, fölpofozza a nőt. Az elvonítja magát, felkuporodik az ágyra, majd arcát fölemelve az
érdes lepedőről, csak ennyit mond:
- Megverted a gyermekeid anyját, te rohadt! Megverted az édesanyádat. Saját magadat.
A fiatal férfi hülyén, motyogva szól maga elé:
- Csak egy konyakot ittál? Csak egyetlenegyet?
Szemközt terjed a zokogás, meghalt a selymekbe bugyolált asszony, meghalt a mentőkocsiban,
mohón és sietősen, suhogva kilépett a szennyszürke járdára, illataival a füstszagba, vérpiros
függőivel a fülében. Meghalt az emberekben, minden lakásban külön-külön. Az utcában meghalt a
várakozás.

Élve a tavaszi szünettel
Még ki sem csöngött az első, máris fölveszi. Mint a vércse. Imre csontos ujjai megrándultak, hogy
mégis visszarakja a kagylót, és kilép a vizeletszagú telefonfülkéből, de túloldalt máris beleszóltak.
Egy mohó, világmindenségre vágyó halló, amely fedetlen, mint a remény. Látta a nagy testű férfit,
háziköntösében, látta, amint túl formás és túl kicsi füléhez szorítja a kagylót. S a fülke mellett a
pillanat foglalatában ott áll Erzsébet, az arca önállósodott a szorongó figyelemben. Mögötte,
háttérként, az otthon hagyott férj és a két kisgyerek.
- Itt Mikó Imre - mondta ki végül a fiatalember.
Arccsontján kifeszült a bőr, s a szemüvege bepárásodott. Kezdte utálni magát.
- Mikó Imre! - üvöltött Burza a másik oldalon. - De örülök neked! - Ismerem én a szövegeidet, azt
mondod mindenkinek. A fülke félig nyitott ajtajában Erzsébet keskeny arca. A világosszőke hajban,
amely keményre perzselődött a fodrászbura alatt, a délelőtt hegyes fényei.
- Hogy van úgy általában? - kérdezte a fiatalember reménytelenül, egy sikertelen szökés
szégyenében.
- Úgy általában, édes fiam, dögrováson. A szívem. - A szíved. Túlélsz te mindnyájunkat a szíveddel.
- Tudod, vödörszámra a kávé. És a meló. A meló. - Nem, erre nem térünk ki, telefonban az ilyesmi
életveszélyes. Még majd kérdezel valamit, s én még majd felelek. De úgy, hogy kiesik kezedből a
kagyló. - De örülök neked! Hogy végre!
Imre a maga arcát látta a fülke üvegében. Vasszürke, szálkás haj, és az arca olyan súlyos, ha
ráteszik a vízre, azonnal elsüllyed. Ez az arc - nehezék. Ha még sokáig figyeli magát, az üveg
szétzúzódik, és ott csörömpöl az aszfalton, arca cserepeivel.
- Asszony, gyerek? Sose írsz! A verseidből tájékozódom. Igaz, hogy ez a leghitelesebb. Nagy költő
leszel. Mikor jössz?
- Nem vagyok egyedül.
- Hagyjuk a sódert, jó? Gyere minél előbb, ez a lényeg. Nyomás. - Imrében újabb adag utálat gyűlt
össze. Ez az álfiatal szleng. Bizalmaskodva maga elé tartja, mint egy meghívót, hogy beléphessen
miközénk. Miközénk? Fiatalok, robbantók közé? Na ne marháskodj a harmincnyolc éveddel, mit
miközénk! A húszévesek között akar otthon lenni. A vérükre vágyik, a merészségükre. Minden
darabját róluk írja, telerakja velük a színpadot, csak éppen ők nincsenek ott. Retteg a nyíltságuktól,
és vágyik közéjük.
- Két éve nem láttalak! - nyöszörgött a másik túloldalt. - Ne marháskodj, ne kéresd magad, gyere.
Nyomás.
- Tulajdonképpen... - most kilép a repülőgépből, ejtőernyő nélkül. - Kérni akartam magától valamit.
- Az még jobb. Amit akarsz. Mindent.
- Téged itt leültetlek szépen - mondta Imre Erzsébetnek az eszpresszóban -, és fölmegyek az öreg
lélek-kiskereskedőhöz. Te addig vársz. Meg lesz tisztelve. Föl lesz dobva. Lesi a pillanatot, hogy
födelet adjon a mi illegális szerelmünk fölé. Négy szobája van a dögnek.
- Ha ennyire utálod, akkor - hogyan?
- Éppen ezért. Ki kell csontozni. Az utolsó falatját is elenni. A könyörtelenséget, ha éppen erre
vágyik, meg kell fizetnie. Ez az ember az öreganyját is megtagadná, csak hogy mi befogadjuk.
- Kicsoda - mi?
- Ahogy mondani méltóztatom. Mi.
- Mi ketten?
- Mi ketten, és mi sokan. - Megitták a gint. - Fél évig kibírtam nála. De úgy, hogy kiütött rajtam a
szégyen. Mandulán tartott, és madártejen. Még ma is azt mondja, ő a fölfedezőm, ő az ilyenem meg
olyanom...
- Mondd, jó dolog ez, hogy mi most nála lakjunk?
- Azt a színtiszta pedagóguslelkedet! Azt a nemzetnevelő becsületedet!
- Én nem így ismerlek. Te nem vagy cinikus.
- Jó. Erzsébet. Bóbita. Tekintsd az érdemes drámaírót olyan vállalatnak, amely a maga erkölcsi
súlyát óhajtja emelni, hogy nekünk egy hétre szállást ad. A tavaszi szünet idejére. Koszorújába egy
levél. Te itt megvársz szépen, sütkérezel ebben a büdös napsütésben. - Izmait összehúzta a harag. -
Mire várjak, mondd, nekem még nem volt az életemben senkim, beleértve a feleségemet, akit
igazán szerettem volna. Üres, szemét alakok a legjobb nőkkel futnak. - Elernyedt, elszomorodott. -
Te, ide figyelj, én nagy költő vagyok. Bízd rám. Te csak ülj, és várj!
*
Az ismert lépcsőház, a maga visszhangos zajaival, mint egy hangversenyterem, a klóros tisztító-
szerek steril illata és a karfák hiányos rézpántjain a föllobbanó napfény! Csak nem gyengülsz el,
fiatalember? Csak nem érzel nosztalgiát? Úgy éltél itt hat vagy hét hónapig, hogy szünet nélkül
viszketett a bőröd. Hogy háborogtál és öklendeztél, külső szemmel figyelve, fölnagyítva jótevőd
minden mozdulatát, szavát, mint egy ellenséges világból jött felderítő.
Nem csönget liftért, mert akkor nem ússza meg dialógus nélkül. A házfelügyelőné, akit Burza jól
tart szabadjegyekkel, sokszoros liftpénzzel, hírnevének összegyűjtött sugaraival, őt választotta ki
annak idején, amikor még a mesternél lakott, hogy jelzésszerűen bár, de kifejezze fenntartásait.
Azért ez a Burza úr nem olyan nagy író, ahogy beállítja magát - kockáztatta meg, és mindig beljebb
merészkedett a bírálatba. - Elhiheti, Mikó kartárs, én aztán ismerem, tizenhét éve itt lakik, én meg
huszonkettőt nyomtam le ebben a házban. Nem olyan nagy elvtárs, bár most pártonkívüli, és nem
olyan nagy szív, ami örökké nyitva minden kinek. Mikó Imre sem tudott ellenállni. - Hát igen, amit
csinál, kommersz. És összeszedi, tessék elhinni, Williamsból, Pinterből, Sarkadiból, Beckettből
satöbbiből. - A házfelügyelőné, mágikus rémületében, még csak meg sem kísérelte, hogy rögzítse a
félelmetes neveket, de ha fánkot sütött, mindig meghívta a fiatalembert.
Fölszaladt a harmadik emeletre. Szó szerint fölszaladt, mint egy szívműködéstől, érrendszertől,
tüdőtől független átmeneti lény. De a mahagónipáccal beitatott ajtó előtt neki is lihegnie kellett. Az
új névtábla még több méltóságot sugárzott, mint az egykori. Arany alapon fekete, kurzív betűk.
Finom, elegáns rajzolat. És maradt még néhány másodperce is, hogy megfogalmazza, mit akar
mondani. Olyan lesz a kérés, mint egy hadüzenet. Úgy mondja el, mint a társadalom rejtőfüggönyei
mögött élők vádbeszédét. Zsarolni fog: szegénységgel, erkölcsi fölénnyel, tehetséggel. Ide figyelj,
te kommersz-csúcs-szuper! Szereztem magamnak, végre ebben az életben, egy igazi nőt. Egy
nőillatú nőt, hallod! Gyűlölködő, lúgoktól, savaktól agyonmart szívemet átitatja a gyógyulás olaja,
bűzöktől ránduló nagy lyukú orromat a női bőrnek és hajnak finom szaga! Egy hétig, amíg kitart
neki a tavaszi szünet, szabadok vagyunk. Add vissza, édesapám, a régi szobámat.
Megnyomta a csengőt, belülről rekedt berregés felelt.
*
Burza Lajos visszaejtette a kagylót, s lábát az otthoniasan széttaposott papucsba csúsztatta. Nem
kasmírköpenyben ült, de puplingatyában. Épp hogy befejezte a beszélgetést Imrével, azonnal
tárcsáznia kellett. Meghosszabbított életműködése volt a telefon. Négy vagy öt embert hívott
egymás után. Mikó Imre jelentkezett - újságolta. Mint egy távirati iroda, amely különhírben közli a
legfontosabb újságot. Ha nem tagadta le, hogy ez a fiú, akit ő egy munkásszálláson szedett fel,
akiben meglátta a tehetséget, s akinek lakást adott, gorombán és hálátlanul odébbállt, akkor most
jogos, hogy elmondja mindenkinek, a fiú visszajött.
Burza leült a ripszhuzatú fotelba, amit annyira szeretett. Elfáradt a sok beszédtől, s most, hogy
leadta a drótot, szíve táján visszhangos ürességet érzett. Mintha nagy, visszhangos szobák
volnának a mellében.
Mit is tagadja! valamikor sokat remélt ettől a fiútól. Összekapcsolódni a valódival, otthonossá válni
egy elérhetetlen közegben! Mindezt tőle várta.
A telefon újra megszólalt, de mire Burza föltápászkodott és a hallgatóhoz lépett, már el is
hallgatott.
Kintről az előszobacsengő hörgő berregése. Ó, ez ő!
Megint érezte mellében az ürességet, de magára kapta kasmírköntösét, és rohant kinyitni az ajtót.
*
Azt mondod, nagy költő leszek, hát az vagyok. Nagy költő. Ami te soha nem leszel. A büdös életben
soha. De én most kizsigerellek. Kizsákmányolom azt a gyöngyházcsillogású lelkedet. Visszaélek a
nosztalgiáddal, s a kirekesztett tömegek nevében lecsapolom az extraprofitot.
Ült a dolgozószobában, támadó szembesítésben a berendezési tárgyakkal, amelyek nagyrészt
belvárosi üzletek vitrinjeiből kerültek ide. Subaszőnyegek, perzsák, keleti nippek, ötvös-
domborítások s a falakon néhány divatos festő. És mindez máris elavult: szinte a folyamatos
elmúlás jelenében.
- Tudom, kávét nem iszol, csak töményet - tért vissza a házigazda, miután a fürdőszobában
szivaccsal megnedvesítette szíve tájékát. Külföldi italokat tett le az asztalkára. - De örülök! -
mondta, és kezdte érezni, hogy nem örül.
Élesen szólt a telefon, az elektromos rezgések zárótüze. Burza egyetlen begyakorolt karmozdulattal
nyúlt a kagyló után. Hirtelen elszédült, a szája remegni kezdett. Ez a szörnyű telefonéhség -
gondolta a másik.
- Már megint! Az ember képtelen egy mondatot befejezni - a rendes vérkeringés helyreállt, és ő
azonnal beleszólt. Lelket lehel a kagylóba. - Mónika! - üvöltött a boldogságtól. - Az előbb
kerestelek, de nem vetted fel. Tudod, ki a vendégem? Egy nagy költő. Egy zord próféta. Eltaláltad,
szívem, Imre. Mizujs? A srácok? - a lobogás negyed lángra csökkent. - Nem én uszítottam rád! Én
úgy éljek, hogy nem! Évenként Párizst neki! Egy francot! De azért, ha lehet, ha megy... Majd
hívlak, szívem. Szia. - A rőtesbarna haj keretében csüggedt lóarc. Egy kék szemű paripa. - Mónika
csókoltat. A szád közepén, mondta. Azt mondta, imádja a nagypofájúságodat. Persze ez az ő
stílusa. Ismered. Tündéri. Tudod, hogy már főelőadó? És a devizaosztályon. Képzelheted, mit
rágják a lelkemet, meg az övét. Tavasszal az utazási láz. Mónika! - most jön a családi nagyreklám.
Mónika főelőadó. Iván főelőadó. - A gyerekeim. Szóval, nem ment küzdelem nélkül, de sikerültek.
Persze, hogy sikerültek. Mi az, ami a te családodban nem sikerül. Vagy csak félig sikerül. Mondjuk
félig, na?
A kezén érezte Burza hideg, száraz, aranyszeplős kezét.
- Nem akarsz utazni? Párizsba? Rómába? - hangját telitűzdelte reménykedéssel. - Madridba? Nem!
Nem kell valuta? Tudod, hogy Mónikánál jó vagy.
*
Erzsébet ott ült a presszó kisasztalánál, merev deréktartással, foglyul ejtve a várakozástól. A földig
érő ablakon túl, a füstös napfényben merőleges alakok imbolyogtak, nők, férfiak, gyerekek. S néha
begurult a képbe egy visszatérő rövid lábú kiskutya.
Csak a várakozás feszélyezte, a helyzet nem. Egy pillanatig se bánta, hogy eljött Imrével, és otthon
hagyott kisgyermekeire sem gondolt bűntudattal. Holott az iskolai szünet idén egybeesett a
húsvéttal. Harmadik és negyedik gimnazistákat tanított koedukációs szabadságban, amely őt is sok
fölfedeznivalóval lepte meg. Tavaly egy érettségiző tanítványa felajánlotta neki, hajlandó a
szeretője lenni, mert ő szép és komoly, és a komolysága mögött még sok minden izgalmasat sejt.
Férjének elmondta ezt, talán hogy dicsekedjék, de más miatt is: hogy kifeszítse a falakat. Mert
akkor már Imrét szerette, ezt a keserű, békétlen embert, gyermekvárosi nevelőt, aki arról is
ismeretes - de alig olvasottan -, hogy költő. Bizonyos életkor után a hétköznapian egészséges
környezet már alig tud mit kezdeni egy ugyancsak normálisnak látszó emberrel, aki szemérem
nélkül házal legbensőbb titkaival, és reflektorokkal világítja ki a lélek illegalitását. Harmincnyolc
éves férfi, aki akkor boldog, ha minél több szörnyűséget sikerül feltárnia saját magából. Így a
tapintat is azt követeli, inkább ne olvassuk, ne lessünk be a kitárt ablakon.
Így, aki ismerni akarta Imrét, a verseiből ismerhette. Kétszobás városi lakás, faragott bálványok a
szekrény tetején és szürrealisztikus fénymadarak a mennyezeten. Kovácsoltvas fétisek, és az ember
lábnyomai a Holdon. Helyzetjelentés a népszaporulatról, az öngyilkossági epidémiáról. És üldögélő
fiatalokról a rakpart lépcsőin, zuhanó júliusban.
Megismerkedésük már ez után a teljes, de egyoldalú ismeretség után történt. A városi könyvtár
rendezésében falura mentek irodalmi estet tartani. A mészillatú könyvtárszoba zsúfolásig telt; átfűlt
testek melegébe léptek. Fehér nejlonblúzok, kifőtt, piros arcok, ügyetlenül kötött pillenyakkendők.
Dauertól drótszerű leányhajak és itt-ott egy-egy vállra zuhanó fiúfrizura. Sűrű kilélegzése a
pórusoknak. Szédítő tükrei a szemeknek.
Amikor hazautaztak a szárnyvonalon, a fokhagyma-, kisüsti- és műanyagszagú kocsiban, úgy ért
össze a válluk s a kezük úgy kapcsolódott egymásba, mint egy naiv ábrázolaton.
- Te agyongyötört arcú, te aszfaltarcú, te kenyérarcú.
Erzsébet elmosolyodott, kioldotta magát a merevgörcsből, és rendelt egy narancsitalt. A rövid lábú
kiskutya újra elgurult a kirakat előtt, csakhogy most piros labda volt a szájában.
- Ne hívjál Bóbitának, Erzsi vagyok.
- Most aztán dumálj magadról. Nyomás, fiam, nyomás! Minden érdekel, de minden! Mi azért
valahol rokonok vagyunk. Ne is tagadd! De igazán nem akarsz Párizsba utazni? Beszélj magadról!
- Úgyis tudom, egy szavam se érdekel, már oda se figyelsz, alig várod, hogy bedobhasd a saját
dolgaidat, a sikereidet, a műveidet, a visszhangot, az egész nagy lakásban megszólal a visszhang,
írógépek kattogása, üdvözlő táviratok, kisebb küldöttségek a küszöbön! - Soha, de soha nem avattál
az életedbe, fiam.
Furcsán megváltozott ez az arc, gondolta Imre, olyan, mint egy régi fotón, azokon a kemény
fotókon, amikor még barnára hívták elő a képeket.
- Ez persze összefügg azzal, hogy te engem... - rőtes bajusza alatt megjelent vastag nyelve, és
megnedvesítette szája szélét - hogy te engem, amit én csinálok... szóval nem sokra becsülsz. -
Úgyis odaadod a szobát egy hétre, szerelmünk fölé a kánaáni sátort, ha nem dicsérlek is, de én
most dicsérni foglak. - Legutóbb is meghívtalak a premieremre, küldtem jegyet, levelet, mindent,
előkészítettem a régi szobádat, és semmi.
- Mondja ki, nem is válaszoltam.
- Nem is válaszoltál - ismételte a másik, a vereségtől is megkönnyebbülve. Szeretett panaszkodni,
de a gyors cáfolat reményében. Túlságosan is fedetlen volt, minden sikere ellenére.
- Járvány volt a gyermekvárosban. Nem mehettem.
Burza előrehajolt. Járvány a gyermekvárosban. Istenien hangzik. Ha novellista volna, elkapná
novellacímnek, de így is... - És nem írsz róla?
- Nem.
- Elmondanád?
- Mit?
- A járványt.
- Ha érdekli.
- Engem, jól tudod, minden érdekel. Minden. A fölvevő készülékem még mindig túl érzékeny. És
az izgatottságom, az érdeklődésem. Valahol engem minden ember érdekel. - Okos ember, és milyen
hülye tud lenni. - Nekem adod?
- Mit?
- A témát.
- Magának.
- De hát beszélj magadról, én nem vagyok érdekes - most jön a prágai bemutató és a két
filmszerződés -, kérik tőlem, hogy írjam meg az életrajzomat, két kötetben. Húzódom tőle. Nagyon
sokan élnek még az érintettek közül. - Kiárusítanád a legjobb barátaidat is, édesapám! - Bár az író
legyen kegyetlen. Nagyon jól tudom. Én magammal sem vagyok kíméletes. Én vagyok az a
pelikánanya, aki saját véremmel táplálom a kicsinyeket. Röhögsz?
- Nem. Dehogy. - Erzsébet bepácolódik abban a bűzös presszóban. Ott ül talpig maxiban, szép
világos arcát kiemelve a füstből, és hosszú nyakán a feje, akár egy fiatal napraforgó. Marhaság. Ez
túl édes.
- Mondom, nem én vagyok a fontos - köröző tenyérrel megsimogatta a mellét -, a darabot
egyébként...
- Elhozta a színház Miskolcra is, a fesztiválra. Megnéztem. Negyvenöt kilométert utaztam maga
miatt.
- Megnézted? - lobogó haja és aranyszőke szakálla nőtt a reménynek, beült egy borpiros
sportkocsiba, és körbe-körbe száguldott. Hát ide hallgass, meg leszel elégedve.
- Maga, komolyan mondom, előrehaladott kora ellenére is fejlődik. Isten bizony!
- Fanyarabb vagyok, ugye? És tudom, amit a fiatalok, az ellenpontozást, ugye? - Erzsébet kimegy a
szutykos vécébe pisilni, visszaül a helyére, és türelmetlenül vár abban a bokáig érő maxiban. -
Tudod, hány geget, poént, anekdotát dobtam a fenébe, csak ennél az egy darabnál? Beszélj,
kíváncsi vagyok a véleményedre. De a részletes véleményedre. Te olyan vagy, mint egy szonda,
érzékeny és tárgyilagos. Hiteles.
S miközben mondta, mondta, halántéka horpaszában kiütött a veríték. Kézfeje, lába meghidegedett.
Zsibbadni kezdett. Figyelte a szemben ülő széles, sárgásbarna arcát, vasdrót haját, és már nem
merte megkeresni a nagy tükrű szemüveg mögött a szemét. Eláradt benne a félelem, végtagjaitól a
szívéig.
Ül Erzsébet, és vár. Milyen valószínűtlenül vékony abban a maxiban! Mint egy hosszú szárú virág.
Virág! Marhaság! Hagyjuk ezeket a Virágért-hasonlatokat.
- Amit meg lehet tanulni ebben a szakmában, maga megtanulta.
Burzát fölemelte az izgatottság.
- Miért magázol, mondd?
- Igaz, magához öregedtem. Több az ősz hajam, mint magának.
Újabb telefon, szenvedő mozdulat: látod, ez így megy.
- Szevasz, drágám! - Már rég rá kellett volna jönni, van ebben a nagydarab sikerágyúban valami
nőies. Ahogy toborozza a híveit, ahogy fényesre dörzsöl egy vacak kis dicséretet. - Majd szólok
Ivánnak, drágám, persze. Tudom, hogy jó vagy nála. Nem, ő a dallamkürtöt a kocsijához Olaszból
hozta. - Letette a kagylót. - Végre - keze fejét végighúzta megizzadt homlokán. - Hogy Iván
szerezzen neki dallamkürtöt. Mi kell egy színigazgatónak! Az a fiú nem látszik ki a munkájából, és
- boldog, dicsekvő fáradtság, szinte a szülő asszonyok fénye az arcán - szóval, azt mondod, hogy a
drámám, hogy negyvenhat kilométert utaztál miatta?
- Negyvenötöt. Bicikliztem.
- Te, Iván soron kívül szerezhet neked egy kocsit. Nem Trabant, nem, nem! És kölcsönt is lehet...
egészen biztosan... Tudod, én a barátaimért! - ez igaz, éjszaka kellős közepén is elszaladnál bárkivel
a fogorvoshoz, beprotezsálod az intenzív osztályra kis szívzűrök esetén is, elintézed a közértes
beutalóját, de a szakmában, édesapám, az irodalmi szemétdombon, ott nincs hely másnak. Ott nincs
jó tipp, önzetlenség, ott magad is fülelsz, leselkedel és sodródsz. - Igen, a barátaimért. De mit
magyarázzam! - Gyöngyház berakásos, finom íróasztalán szétdúlt kéziratlapok. - Azt hiszem, most
valami olyasmit írok... tudod, kitől kaptam levelet a Színes árnyékok után?
- Lenintől.
- Ne marháskodj - a lába megint hidegedik, és az a zsibbadás.
- Bernard Shaw-tól.
- Veled nem lehet komolyan.
- Én Gorkijon alul nem adnám.
- Te gúnyolódsz velem. Nem is folytatom.
Imre váratlanul elgyengült.
- De komolyan mondom. Maga tényleg fejlődött. Én még sok lehetőséget látok.
- Azt akarod mondani, hogy korszerű, amit csinálok? - a keze és a lába hideg vízben úszik,
függetlenül a törzsétől, a fejétől.
- Korszerű. Nagyon.
- Ha ismernéd - kis lihegés közben -, amit most írok. Ezért az egyért odaadom az egész
életművemet. - Csekély ellenkezésre várt. - Ezért az egyért. Na?
Meggyötört lóarc, a nagyot akarás mély ráncaival. Imre végigaraszolt rajta tekintetével. A szen-
vedés hitelességét nem lehet kétségbe vonni. Az ajka papírszürke, és a szemhéj erezetten piros.
- Mondj valamit, mégis! - Hosszú csönd. - Ne haragudj, elgyengültem kicsit. - Olyan bőrdíványa
van, mint egy régi nőgyógyásznak. - Így fekve, ne haragudj. Nagyon beleadtam magamat ebbe a
francba! - kézirataira mutatott, sterilre súrolt nagy keze leírt egy félkört. - Kérni akartál valamit.
- Semmi. Csak éppen látni akartam magát. Földugtam a képemet.
- Látni? Engem? Csak úgy?
- Igen.
- Csodálkozom.
- Ne hozzak vizet vagy ilyesmit?
- Ugyan, ne marháskodj. Most majd elkezdel sajnálni. Attól pedig én azonnal megijedek, fiam.
Szólt a telefon.
- Vedd föl. Látod, fiú, ez így megy, szünet nélkül.
- Ne vegyük föl. Hadd csöngessen a dög.
- Muszáj - az arc megpikkelyesedett az erőfeszítéstől -, én mindenkivel beszélek, én mindenkinek
válaszolok, ezt te jól tudod.
Mire Imre fölvette volna, a telefon elhallgatott. Burza furcsán megereszkedett arcán csalódás.
- Na mért nem mondod, fiam, hogy talán a Svéd Királyi Akadémia volt. A Nobli-díj - nevetett.
- A maga darabjában az a jó, hogy egy ember képes átlépni az árnyékát.
- Így látod? Komolyan?
- Halál komolyan.
- Elárulom neked, sokáig azt hittem, hogy te nem is vagy szerves anyagból. Ósdian szólva: hogy
nincs szíved.
- Ennek semmi köze a szívhez. Maga is tudja, hogy irodalomban nincs alku. A szív, önmagában,
kiemelve az egészből, egy vacak húsdarab. Egy mócsing. Az ember attól ember, hogy megszer-
kesztették. Hogy konstrukció. Mindmáig - beleértve az űrhajózást és a komputereket - az ember a
legprímább szerkezet. A legmenőbb. Elhiszi?
- A hűtőszekrényben van dzsúsz. Konzervdobozban. Hozzál egy pohárral.
- Hozok, mesterem.
- Megint marháskodol.
- Komolyan mondtam.
Az ajtóban megállította Imrét.
- Tudod, melyik sorod tetszik a legjobban?
- Na? Ezt még meghallgatom.
- Szép fenekedben bronzfüleid!
- Baromian groteszk magának, ugye?
Burza Lajost fölemelte a hideg bőrdíványról a közölnivágyás. Nagyon komolyan mondta.
- Én is a fenekemmel hallgatódzom.
Imre fölnyerített a röhögéstől, és kiment a konyhába az italért. Az eljegesedett hűtőszekrényből
kivette a konzervdobozt, és elég sokáig tartott, amíg megtalálta a nyitót. Mire kitöltötte az italt és
vitte, a házigazdát már szépen elrendezte a halál. Nyitott szemében az utolsó mondat furcsa
humora.
Bóbita!
Erzsi!
Erzsi, mi most szépen hazautazunk. Ne haragudj.

Köszi szépen!
A vékony asszony, háttérben a pályaudvar tömött forgalmával s a városból fölnyúló kéményekkel,
hűtőtornyokkal, ágaskodva hajolt az érkező vonat elé. Arcának fehérsége kivilágított a félhomályos
délelőttből, mint egy magasba emelt tárcsa. Az agyán, ezen az érzékeny billentyűsoron még
egyszer végigfutottak a rendbe szedett kötelességek: a szállodai szoba elintézve, a plakátok már az
oszlopokon ragadnak, a közvélemény a helyi sajtó útján előkészítve... Esztendők óta, mióta
elvégezte az egyetemet, ez a munkája, népművelésügyi előadó, s bár messziről, az Alföld délkeleti
csücskéről került ide a hegyek közé, otthon érzi magát. Természetesnek találják, hogy örökké siető
alakja, kontyba fésült kamillaszínű haja itt is, ott is feltűnik, kezében aktatáskaszerű retikült
szorítva, mint az önálló és magukat munkával elhalmozó asszonyok általában.
A pesti vonat lassítva begurult a pályaudvari vágányra, és erre fellobogott minden, mint amikor
friss oxigén éri a parazsat. Mert bármennyire is atomkorban élünk, s a televízió meg a vidékre is
betört modernség évszázados falakat omlaszt le, a vonat érkezése ma is nem sejtett idegszálakat
hoz izgalomba. Az asszony is érezte ezt, s arcából forróság tolult a szeme köré.
Az írót, akinek most ő lesz a kalauza, jó előre kinézte magának a könyvtájékoztatóból. Esztendők
óta magányosan élt, férjét repülőszerencsétlenség érte egy biológuskongresszusra igyekezvén. A
fölhalmozott munka egy ideig állta a harcot az egyedülléttel, ám az utóbbi másfél-két évben
hasztalan volt minden igyekezet, már nemcsak maga előtt lepleződött le, de kollégái, ismerősei is
furcsálkodva néztek rá, mint egy torz, rendhagyó képződményre.
Hetek óta készülődött erre a találkozásra. Látta maga előtt az ismeretlen arcát. Nagy, nyílt arc,
elégikusan tükrös barna szem, s még a szemcsés rotációsra nyomott kép is sejteni engedi az arcbőr
gyűretlen fiatalságát.
Már-már mindent tudott Kerék Zoltánról, amit egy úgynevezett fiatal íróról tudni lehet, két
ösztövér novelláskötetből merítve. Novellái modorosak ugyan, gondolta, védekezve az elragadtatás
ellen, sok bennük az új bekezdés, a nagybetű, de a lobogó mondatok mögül kitetszenek a
gondolatok dimenziói... S végül, nem tehetett róla, a bensejében érezte ennek a nyugtalanító
stílusnak villamos ütéseit.
A mozdony alól sűrű gőztaréj buggyant ki, s az író máris megjelent a lépcsőn, éppoly vakmerően és
lobogva, mint egy-egy új bekezdésbe zsúfolt, expresszív mondata. Kezében skótkockás neszesszer,
arcán kellemes rózsaszínű izgalom, sötétbarna szemében magabiztos kíváncsiság, amely szétáradt a
neki teremtett világba.
Gabriella, a művelődési osztályról, az író elé sietett, sajátos metszésű arcán egy gyengéd jelző-
mosollyal: vártunk, örülünk, hogy megérkeztél! Már egymás kezét szorongatták, s a nő kellemes
meglepődéssel látta, a haja világosabb és lágyabb, mint amit a fénykép mutatott, a szeme sokkal
sötétebb, és az arca sokkal üdébb!
- Mi újság maguknál? - kérdezte Kerék Zoltán az ország dolgaiban járatos közvetlenséggel. S amint
a szálloda felé sétáltak, állandóan csak kérdezett, kérdései a felelős ember komolyságát,
tudásszomját sugározták magukból. Gabriella valósággal kiszolgáltatta magányos szívét a növekvő
jó érzésnek.
Elhelyezte vendégét a szállodában, együtt ebédelt vele az öreg, nagy tükrös étteremben, s szűzies
szigorral utasította vissza, hogy a férfi bármivel is megkínálja. Reflex volt ez a kisvárosi
közvéleménnyel szemben, az integritás kissé komikus védelme. Magába szívta a férfi dohánypácos,
de mégis tiszta illatát, surrogást érzett az arca körül, szemhéja szúrósan lángolt, és kínosan ügyelt,
nehogy valami férfi-nő játék lobbanjon fel közöttük, ám ezt a szándékát mindinkább ügyetlen
szerepnek érezte.
Az okos, tárgyias fiatal férfi még csak nem is kísérletezett a kétértelműséggel. Itteni olvasói felől
kérdezősködött, előlegezett kételkedéssel eddig megjelent két könyve esetleges hatásáról, de
mindezt olyan tanulékony érdeklődéssel és odaadó figyelemmel tette, hogy valósággal felkor-
bácsolta az asszony szívét, akinek botladozó szavai mögött szinte lángsövényként húzódott a
lelkesedés. A férfi minderről nem vett tudomást, szelíd lobogású szemével minden szándékoltság
nélkül nézte az asszonyt, miközben maga is kitárulkozott, magyarázva útjának rövid történetét.
- Én tulajdonképpen ötvenhét óta vagyok író - mondta -, és eddig is, ami volt, nem más, mint
készülődés, gyűjtő, rendező, leltározó munka. Hol vagyok attól, hogy akár csak megközelítsem
azokat, akiket mestereimnek vallok! Járom az országot, ismerkedem.
S míg ezeket mondta, az asszony arra gondolt, ha majd holnapután elutazik innen ez a csöndes s
mégis lobogó fiatalember, még kézzelfoghatóbb lesz a magány.
Aznap este lezajlott az első ankét a dohánygyári kultúrteremben. Az asszony sápadtan, össze-
görbedve húzódott meg az egyik sarokban. Már a világítást is fakónak, szürkének találta, mintha
maga a terjengő por világítana, és röstellte az előadói asztal fakópiros huzatát is. Növekvő
szívdobogással kereste embereit a teremben. Tizenkét embernek adta ki olvasásra a könyvet.
Ezeknek itt kell lenniük, megígérték; mindenkivel külön beszélt. Néhányan megszólaltak ugyan, de
nem a könyvről beszéltek. Az asszony kezébe temette arcát, s ujjai közén átszivárgott a kudarc.
Végül Kerék válaszolt. Hangjában nyoma sem volt a sértődöttségnek. Szelíd, bujkáló mosoly
kísérte megértő szavait. A hangulat föloldódott, a hallgatók már nem érezték az író adósainak
magukat, sőt osztoztak abban a jó érzésben, hogy segítségére lehettek ennek a derék, igyekvő
fiatalembernek. Hiszen ő maga mondta. Nyilván föllendül olvasottsága a városban...
A fiatal özvegy kimerülten, elapadt lélekkel ült a férfi mellé vacsorára. Ki hinné, hogy a sima,
nyugalmas homlok mögött ennyi fegyelem és humánus bölcsesség lakik! - gondolta magában, és
hálásan nézett az íróra. Kerék Zoltán mértékletesen evett, jóval többet hagyott a tányérján, mint
amit az illem megkíván. Aggodalmas szavakkal visszatért ugyan az ankét eseményeire, de amikor
Gabriella átfűlt érvei rohamra indultak, hogy meggyőzzék sikeréről, ő már egészen másról beszélt:
életéről, megpróbáltatásairól, hogy huszonhét éves korában látott először nyomdafestéket, és első
könyve huszonkilencedik évében, 1958-ban jelent meg.
- Nem is tudom, türelem volt-e - magyarázta -, talán nem is türelem, csak arányérzék, így hát
kivártam. De ha jól meggondolom, most is csak várok, bár azt is tudom, hogy két embert kötözött
össze bennem a természet: egy kíváncsi, mohó, sikerre szomjas fiatalembert és... na, kimondom,
magának kimondom: egy igazságos öreget. És eddig szerencsém volt, az igazságos mindig
fölülkerekedett. De meddig? És az is igaz, hogy a Kerék-fajtában ez az igazságtéboly dühöngött,
rombolt, lökött minket a szegénységbe, ha visszanézek családom múltjába. Már amennyire egy
ilyen szegény családnak számon tartott múltja lehetséges!
“És ha most azt mondanád, gyalogoljak érted ötven kilométert az éjfekete Mátrába, fel a Kékesig,
azt is megtenném!” - ezt mondogatta magában Gabriella, s mert nem tudott mást tenni, keskeny,
hűvös kezét a férfi erős, ápolt kezére csúsztatta.
- Család, gyerek, két srác, két vad bosnyák! - mosolygott szelíden és vidáman az író. - Az ember a
saját maga pókja, lekötözi magát ezer finom fonállal, a saját maga rabtartója!
Gabriella most arra gondolt, mi lesz vele az elkövetkező években a fiatalember nélkül.
- Stramm kis feleségem van - mutatta meg erős fogait Kerék. A félhomályos elmélkedések közül
kivilágított ez a rövid, egészségesen vulgáris mondat.
Későre nyúlt a beszélgetés. Fizettek, és kiléptek az éjszakába, ők maguk is az áttetszően világos
éjszaka részei lettek. Csöndesen, súlytalanul beszélgettek, szüneteket tartottak, s ez érzelmi
felfokozottságot szorított szavaik közé. Mint kiderült, Kerék, azon kívül, hogy a modern világ
megismerése szüntelenül izgatja, erősen érdeklődik a fizika és a filozófia számos területe iránt;
azonkívül hajlik a nagy kitárulkozásokra. Gabriella kissé oldalra ejtett, gyöngéd szőke feje körül
csillagrendszerek keringtek a boldogságtól. Úgy érezte, a szeme sarkából könny buggyan ki.
- De az asszonyt, gyereket, az egész életet - folytatta egyetlen lendületben a férfi -, mindent
ugyanannak rendelek alá: a munkának. Rabszolga vagyok.
- Az ilyen magányos asszony körül, mint én, akit egy ostoba csavarhiba tett özveggyé - tört ki
váratlanul Gabriella, mintegy megbontva az éjszaka szelíd, áttetsző alaktalanságát -, az ilyen
asszony körül mindig ugyanazzal a céllal keringenek a férfiak. Undorító! Az egész napom, az egész
életem egyetlen védekezés!
Elsírta magát. Vékony, átforrósodott nyakán úgy érezte a férfi hűvös tenyerét, mint egy borogatást.
- Küzdeni kell! - mondta a férfi, ifjúságát cáfoló komoly okossággal. - Nézze, az egész életem, a
megjelent két könyv nem egyéb, mint küzdelem. Küzdünk, amíg letudjuk a gyerekkori klerikális
nevelést, a leventeszellemet, a háborút, a személyi kultuszt; mindezt így együtt kell leküzdeni, és
tudni kell örülni; de nem szabad megfeledkezni a gyerekkori éhezésről, a megnyomorodott
szülőkről... igen. Az apró mennyiségek lassan összegeződő boldogsága! Ezt kell tudni kivárni.
A kapuig kísérte Gabriellát, az asszony reménytelenül felmutatott a sötét ablakra, álltak az áttetsző
éjszakában, most már szó nélkül, a combjuk összesúrlódott.
- Küzdeni kell - ismételte a férfi, és hosszan a kezében tartotta az asszony kezét. - Megyek,
hozzákötözöm magam a gályapadhoz, dolgozni kell, elmaradtam. Ilyenkor mindig éjszaka
dolgozom.
A lakás olyan volt, mint egy szűkre mért láda. A magány a torkába kúszott, feszítette. Nincs a
munkájának értelme, nincs tartalom benne - tűnődött Gabriella -, most már tudja, a készülődés
hiányzik az életéből, s ami ezzel egy, a megvalósulás reménye, sőt bizonyossága. Azok az apró,
gyülekező mennyiségek hiányoznak, amik aztán úgynevezett boldogsággá összegeződnek. A falon
a mélybe zuhant férj képe, rabtartó mosolya. A mosoly, amelyhez annyit fohászkodott, amelyhez
hozzáfüggeszkedett magányos létével, most lelepleződött, öncélúan üressé vált. Egyszerre
kivertségének, kínlódásainak mérőeszköze lett. Leakasztotta a fényképet a falról, és a fiókba
csúsztatta. Az óraketyegés a fülében, majd a szívében dobolt. A falakról visszapattant ez a
ketyegés, és a testét ütötte-verte. Nem lehet aludni, nem lehet ébren maradni! Benne élt azokban a
hosszú esztendőkben, amiket Kerék Zoltán nélkül kell majd eltöltenie. Azt kellett volna mondani
neki, minden hazugságot félredobva, töltse nála az éj szakát.
Megmosta kifehéredett arcát, és lement a néptelen utcára, amelyről eltűnt a hold áttetsző
világossága, s a tárgyak, házak önmagukba zuhantak. Kimondhatatlanul súlyos, tömör és
elhagyatott volt az utca. De a húsos feketeség mögött zene brummogott. A fény a Fenyő étterem
felé vonzotta. Ez volt az egyetlen hely a városban, amely éjfélig nyitva tartott. Ide zsúfolódtak azok
az emberek, akik féltek a leszakadó magánytól, vagy akik valamilyen kényszertől hajtva meg-
hosszabbították nappalukat. Arra gondolt, bár utóbb meghökkent a gondolattól, hogy bemegy, és
iszik egy kávét. S csak akkor érezte a jóvátehetetlent, mikor belépett a testek párájával keveredő
kölniszagba, az ügyetlenül lármázó zene hullámaiba.
Apró rosszullét fogta el az izgalomtól. Valahol talált egy széket magának. Záróra előtti tombolás
feszítette a falakat. Éppen a kidobós mambó járta, úgy, ahogy a világegyetemből és a fővárosból
ideplántálódott, némileg gazdagodva, némileg deformálódva, alaktalan őrjöngést lökve szét maga
körül. Gabriella lassan ráirányította szemét a tombolókra, és azonnal megpillantotta az összezsúfolt
testek között Kerék Zoltánt, amint egy röpködő hajú lánnyal táncolt; kidobta, elkapta, megforgatta,
megrázta a lányt, szemében, amit mindig álmodozás fátyolozott el, most igazi szilaj öröm
reszketett, befogadta és visszatükrözte a körülötte rángó tömeget.
Gabriella felállt, hogy kimenjen, de hirtelen a vállán érezte a férfi kezét.
- Elmegy? Mi jut eszébe? - vonta vissza Kerék az asszonyt, s töltött is egy pohárba rumot neki. - Az
egyetlen őszinte ital, nem akar másnak látszani, mint ami. Nahát, ez okos gondolat volt, hogy lejött,
ebben van megérzés!
Esze ágában sem volt, hogy mentegetőddzék.
- Hiába, ez is kell az élethez - hunyorított. - Na, jöjjön, forogjunk egyet.
Magával ragadta, behúzta a forróságot sugárzó testek közé, aztán összeismertette az ismeretlen
lánnyal, s most már hármasban ittak, míg végül a záróra kisöpörte őket az utcára.
- Most aztán melyikőtöket kísérjem haza? - tárta szét karját őszinte tanácstalansággal a férfi. - Te is
kellenél, meg te is.
Közben újra Gabriella kapujához értek. Kerék derűsen homlokon csókolta, és útjára engedte az
asszonyt, de váratlanul meggondolta magát, és utánairamodott.
- Nem tudnál ledobni egy százast? Teljesen kifogytam. Majd postán megküldöm.
A pénzes boríték billenve csapódott az utca kövezetéhez, és egy ujjongó hang vágta ketté a csöndet:
- Köszi szépen!

Kirakatrendezés előtt
- Mit szólsz ehhez a kinyalt vőlegényhez, ehhez a kismirglizett, vén pofához, ehhez a nyugalmazott
kakashoz, a mellett a kis szőke habcsók ara mellett? Volt pofája, hogy kitegyék a fotóját a
kirakatba!
- Kismirglizett, vén pofa? Szerintem javakorabeli férfi, ereje teljében. Amellett felelősségteljes,
megfontolt. És bizakodóan néz a jövőbe. A kicsike igazán rábízhatja magát. Legfeljebb, ha nagyon
szigorúak vagyunk... hát, egy kicsit kopasz. Valamennyiünk végzete.
- Figyeld azt a tyúkmellet a szmokingmell alatt. És az ilyenek kapcsolják le a virágzó, fiatal nőket,
és viszik a molyszagú ágyba.
- Azt hiszem, túlzol, mint mindig. Nem dalia, de van benne tartás.
- Tartás! És a mosolya. Azt végképp nem bírom, ezt a protézismosolyt.
- Lesz majd neked is.
- Lesz, de akkor nem lesz mellettem ilyen nő, ilyen rózsaszínű habcsók, pártával a puha, illatos
haján. Mert én akkor is csóró leszek, senki. Nem mint ez a pofa itt, aki piros Skoda Felicián vitte az
asszonykát a Kárpátia különterméből nászútra a siófoki Európába. Hidd meg, az ilyennek a
pofájába másznék. No, nem a nő miatt, ilyen habcsók még van pár tucattal ebben a városban,
egyáltalán nem a nő miatt! De ez a pofa azzal a fölényes mosollyal! Korunk hőse. Ez, ha volt
háborúban, a géhán szolgált, a törzshöz volt beosztva, irodista volt, mások leveleit cenzúrázta. A
háború után seftelt a lelkem, megszedte magát mindenféle arannyal, kis mütyürökkel. Aztán, nem
sokkal később, ő volt a legjobb a szemináriumban, mindenkinek a szeme közepébe nézett, és
biztatóan mosolygott. Később... na, nem folytatom.
- És most? Most micsoda szerinted?
- Külkereskedelmi árubonyolító. Elővette a dugaszból néhai angol és francia nyelvtudását, és most
több nyelven bonyolít. És az a kis nő, ahogy simul hozzá! Nem is hozzá, a mosolyához, mert ez
történelmi mosoly, olyan, mint a szivárványhíd, átível a korunk fölött.
- Hová mégy?
- Keresek egy követ, hogy bezúzzam a kirakatot.
- Botrány lesz. És sokba kerül. Megéri?
- Igazad van, nem éri meg. Akkor gyere, igyunk egy kávét. De könyörgök, ne röhögj!
*
Milyen tűnődő képet vágsz, kedvesem, homlokodon a gondolat fénye, szemedben a gondosan
materializált lelkiismeret. Te vagy a körülméltatott író, akinek minden szösszenetéről tanulmányt
párolnak az irodalmi lombikokban. A tokád fölcsúszott az álladig, szemedet körülnőtte a rózsaszínű
hús. Most beleültél a fő képbe, fő arccal és fő lelkiismerettel. Voltál szíves sokszor nyilatkozni az
emberiséget nyomasztó gondokról. Mondd, kollégám, mibe kerül egy autóbuszátszálló? Csőbe
húztalak, szegénykém, mert az átszálló egy és mindenkorra megszűnt. Kicsinyes dolog, tudom,
hiszen közlekedsz te gyalogszerrel is; a múltkor a Deák téren kerültünk szembe egymással,
szívélyesen mosolyogtál, meg is álltál velem. Én az iránt érdeklődtem, mert a belém sulykolt
szakmai illem így diktálta, min dolgozol. “Összegyűjtött műveimen” - mondtad komolyan, és nem
viszonoztad mosolyomat. Most már tudom, nem viccből mondtad. Aforizmáid most hagyták el a
sajtót, linómetszetekkel díszítve és bőrkötésben. Mondhatnád, az irigység beszél belőlem, amint itt
szemben állok életnagyságú arcképeddel, és a hátam közepe viszket a nyugtalanságtól, de nem illik
megvakarni. Azért, kedvesem, ugye, valld be, egyetlen epigrammámért odaadnád egész
életművedet, jelenlétedet a fogadásokon satöbbi satöbbi. Nem? Nem adnád oda? Az életműved
sokkal több n-t tartalmaz, mint egy vacak kis epigramma? És az embert végre is, a kollektív
szerződés értelmében n szerint fizetik? Ez igaz, kedvesem. Sietek haza, írok magam is néhány
újabb epigrammát, mert azt viszont sordíj alapján honorálják. És ugye, nem haragszol, hogy ilyen
perfid módon belebeszéltem az arcodba. Bele abba a simaságba, amely mögött a lélek is retusált. És
ez a komolyabb.
*
Én volnék ez a vénasszony? Ez a töméntelen ránc, amiből kikerül egy emberi arc? Azt mondták,
mosolyogjak, bátran mosolyogjak, de nem mosolyogtam, nem azért, mert foghíjas vagyok, és az
ínyem olyan kemény, mint egy fogsor, hanem mert már mindenkimet kikísértem a temetőbe. Nem
mintha én nem mosolyognék és nem nevetnék, nem mintha. Mert az ember él tovább, megeszi az
indiánert, átmegy a szomszédba tévét nézni, elpihenteti az ölében a kifáradt kezét és még így és
még így. Szóval, hogy nevet is, mert mért ne, de amikor a lakóbizottság avval tisztelt meg, hogy
nyolcvanévesen levétetnek, likőrt és süteményt is tettek az asztalomra, akkor én nem húzom szét a
számat, hogy nevessek, akkor én olyan vagyok, amilyennek lenni kell: nincs nekem élő ágam, se
felmenő, se utánam jövő, senki az égvilágon. Attól én nem vagyok szomorú vagy emberkerülő,
csak tartom magam a rendhez, a komolysághoz, mert mindenkit kikísértem a temetőbe.
De ez, ugyebár, nem lehet igaz, ez a sok egymásba kapaszkodó ránc, ezt a tükröm sem mutatja, ezt,
ugyebár, a nagyítás teszi. Mert sokkal nagyobb az arcom ezen a képen itt a kirakatban, mint
igaziban, meg talán azért is, hogy olyan szépen rásüt a napfény. Olyanok ezek a ráncok, mint a
gyökerek a puha barna földben, egyszer csak körülkötözik az embert, hogy nem tud kiszabadulni
belőlük. De a szemem, kérem szépen, az milyen sötét és csillogó, ugye? Azt nem a fénykép teszi, a
szemem mindig is ilyen volt, sokan mondták: mint a tó a hegyek között, olyan. De hányan mondták
férfiak, szép szál magas emberek, civilek és katonák - ugyan hol vannak már? Őket is kikísértem a
temetőbe. Minden temetőben van halottam, Keresztúron, Farkasréten, Újpesten, Óbudán, még a
zsidótemetőben is. Szóval körös-körül mindenhol van halottam. Így aztán, ezen a fényképen,
nekem igazán nem lehet mosolyogni. Egyébként, kérem, amióta kitették a kirakatba a képemet,
mindig bekopogtat hozzám valaki, kompótot, tortát, mindent hoznak. Szeretik az öreget.
Mondtam is a fényképész úrnak, keressen egy csecsemőt, mert az mindig mosolyog, kivéve, mikor
sír.
*
Enyhén színezett férfifotó.
Az arc. Ezt az arcot nem a fényképész, a gondolatnélküliség retusálta ilyen simára. Ez az arc, az
ajak párnái körül, tömören nyugalmas. Nincs mögöttes élete, hiányzik belőle az izmok és erek
játéka. A világos szem esemény nélküli jövőbe néz.
Ül az asztalka mögött, húsos mellkasa, gömbölyű válla betölti a csíkozott, sötét zakót. Tartása
egyenes, de korántsem délceg. Úgy létezik, ahogy az idő, kontúrok nélkül.
Ezt az arcot, mert annyi sokszorosításban látható, elúsztatja a délután. Nincs hozzá közöm.
A portrét szépen megkomponálták.
Asztalkán pohár, a vízben gyémántos fénytörés, a pohár mellett az ember keze.
A keze.
A bal keze.
De ennek a kéznek kifejezése van. Arckifejezése. Ezt valahonnan ismerem.
Ehhez a kézhez hang is tartozik. Zsírbefutotta hang, amint emelkedik. Üvöltés.
A vaskos ujjak szőreit felgyújtotta a fényképész reflektora.
A bal kéznek mondatai vannak. Ez a kéz az én ismerősöm. Valamikor, régen, csattant a szájamon.
Az ajkam fölrepedt, s a vérem most is ott van, ezen a kézfejen. A vérem sűrű hallgatása.
*
Ezt a mosolyodat még nem láttam. Ez a fény eddig hiányzott. Ez a mosoly kiúszik a kirakatból, ide,
a csöndes éjszakai utcára. Ez a mosolyod mindent megmagyaráz; szerelmünk záloga. Most már
biztos vagyok benne, hogy engem szeretsz, ebből a mosolyodból elhiszem. Micsoda áttetsző
rétegeken szűrődik át ez a mosoly! s én nézhetlek, nézhetlek talán heteken át, egészen a következő
kirakatrendezésig. Igaz, mostanában gyakran rendezik a kirakatot. Akkor viszont már te is itthon
leszel, és ahogy megbeszéltük, mindennap találkozunk.
Felületes emberek azt mondják, sok bennünk a cinizmus. Az anyagiasság. Azért mondják ezt, mert
nem ismerik a mosolyodat, amit én is úgy találtam meg ebben a zöld fényű kirakatban, mint egy
eddig láthatatlan sugarat. Emlékszel, mennyire kiborultam, amikor te egyszerűen elmondtad,
amikor tőmondatban közölted velem... de hagyjuk, a mosolyod mindent rendbe hozott, hitelesítette
kettőnk kapcsolatát.
Figyelem, ahogy néznek téged, ahogy a siető emberek megállnak előtted, hogy merítsenek ebből a
tisztaságból, ami a te arcod és főleg: arcod mosolya. Milyen boldog vagyok, hogy ezt a mosolyt itt
hagytad nekem, ajándékba, és hogy senki sem tudj a az égvilágon, ez a mosoly csakis az enyém.
Még az a tar fejű, tyúkmellű pacák sem, abban a szuperszmokingban, ahogy öntelten néz maga elé,
csak azért, mert vaníliaszínű arcocskád a vállát érinti, s mert puha hajadon ott van a párta, amely
olyan könnyű és fehér, hogy szinte elszáll! Nem sejti a torzszülött, hogy a te odaadó hitvesi pózodat
fényképész állította be, kis, odaadó szerelmem, mert ezt így csinálják az egész földkerekségen a
sablonos fotográfusok.
Na, szervusz, kis okosom, a két szemed között megcsókolom a homlokodat, és várom a műsort a
nászutadról.
...Ezt a mosolyodat még nem láttam. Ez a fény eddig hiányzott. Ez a mosoly kiúszik a kirakatból,
ide, a csöndes éjszakai utcára. Ez a mosolyod mindent megmagyaráz: szerelmünk záloga.

Hogyan hal meg az elefánt?
Party
- Akkor a kertben felállítjuk a grillsütőt, azt hiszem, a férjem mindent elmagyarázott - az asszony
megmutatta a helyet az ezermesternek, aki szürke kezeslábasában, rávarrott mellzsebében a
különböző mércékkel mindig megjelent, amikor szükség volt rá.
Az alacsony ember szikáran bólintott, és miután még egyszer meggyőződött róla, hogy nem téved,
megjegyezte:
- Az elvtársnő, amióta nem láttam, megváltoztattaa frizuráját - a nő fölkapta a fejét -, na már úgy
gondolom...
- Hát persze. Még az afrikai úton. Abban a trópusi melegben, képzelheti! Levágattam a kontyom. -
Hirtelen elhallgatott, mert úgy érezte magát, mint aki valami testi titkot árul el.
- Elég kár - az ezermester ezt már csak magának mondta, befelé.
A tágra nyitott hallban szólt a telefon, az asszony fölment a lépcsőkön, telt hangja kiúszott a késő
tavaszi kertbe. Az ezermester, miután gondosan lerakodott a kis kamionról, nekilátott az
alapozásnak. “Igen, igen - a telefonáló asszony szavai kihallatszottak -, mondtam Józsinak, most
már muszáj. Két hónapja, hogy kinevezték, és... - a vonal másik végén valaki hosszan helyeselt -
úgy, ahogy mondod, az embernek vannak kötelezettségei...” Az ezermester kiásta a lécekkel jelölt
négyszöget. Sovány teste valahol a kezeslábas belső tartományában rejtőzött.
Délutánra elkészült a betonalappal, s mielőtt napi munkáját befejezte volna, még egyszer finoman
meglocsolta, a vízrózsa sugarain elporzott a délutáni nap. A maradék cementet levitte a szuterénba,
szerszámait letisztogatta, és a kerti csapnál lemosta az arcát és a kezét.
A ház előtt főnökébe ütközött.
- Na, mi van, Gyenis? - kérdezte amaz; most szállt ki kocsijából. - Meglesz?
- Meglesz időre, igazgató elvtárs.
- Mert tudja, szombat este lesz az a bizonyos - gondolkodott a kifejezésen -, az a cécó - mondta az
igazgató.
- Meglesz, időre - ismételte az ezermester, és beült a kis kamionba. Már ment is tovább. Arra
gondolt, attól a bizonyos öt perctől eltekintve, egész nap nem látta az asszonyt.
*
Az intézeti igazgató csak leszólt a karbantartókhoz: Gyenis, kérem, ez és ez kellene. Csaptelep-
szerelés, eldugult a mosogató, föl kell csiszolni a parkettát, vagy éppen egy ülőgarnitúrát haza-
szállítani a kis kamionon. Amikor kinevezték az intézet élére, magával hozta az üzemből ezt az
embert. Gyenis mindenesetre a biztonság. És most ez a party. A felesége hetek óta duruzsol,
csipkésre rágja a fülét. Gyenis, kérem, föl kellene állítani a kertben azt a micsodát... (még most is
úgy tesz, mint tizenöt évvel ezelőtt, mintha kerülné az ilyen osztályidegen, előkelő szavakat), azt a
grillsütőt, amit, tudja, izéből hoztunk... (Tuniszból, tudjuk!) És ha már itt van, szóval érti, ugye,
Gyenis! Mióta ismeri ezt az embert? Beleszövődött az életébe. Mindenesetre olyasvalaki, akinek a
két lába négy kerékkel cserélhető fel. Szerel és autót vezet, mindenre használható, amellett
személytelen, és szókészlete a szavak ismétlésére korlátozódik. “Szóval az a vacak, amit izéből
hoztunk...”
*
Az ezermester asztalánál négyen ültek. Rajta kívül a felesége, az utóbbi években veszedelmesen
hízásnak indult, és a két fia, az egyik harmadik gimnazista, a másik idén végzi az általánost, de
koszt és ruházkodás szempontjából már férfi mind a kettő. A vacsora mindig összegyűjti őket, s
ilyenkor az asszony és a gyerekek fölfedezik a férfi arcán az elmúlt nap rovátkáit. E fölfedezések
arányában sűrű hálózat bontaná szét ezt az arcot, ám erről szó sincs. A hidegtűvel metszett vonalak
reggelre kisimulnak.
Vacsora előtt az ezermester hosszú ideig sikálta a körme alól a cementet, utána jóízűen kikanalazta
a gulyást, majd megevett két lekváros buktát.
- Az az asszony - mondta elgondolkodva, mindig elképzelt bizonyos asszonyokat, de csak ritkán
említette őket, ismerve felesége túl érzékeny természetét -, az az asszony annyira megváltozott.
Képzeld, levágatta a kontyát! - nem folytatta.
Az utolsó villanyt ő oltotta el, s a kétszobás lakás olyan lúgoskék sötétségbe süllyedt, mint amikor a
nyersfotót fixíroldatba mártják. A férfi elhúzódott az asszony meleg testétől, mintegy a saját
tartományába, hogy előhívja a nappal történteket. De hát, valójában nem történt semmi. Az
igazgatóék három hónapig voltak távol, az asszonyt még sokkal régebben látta. Másfél évtized óta
végigkísérte a férfi emelkedő útját, felülnézetből, létráról, és alulnézetből, a padlót csiszolva, az
évszakok különböző fénytöréseiben: és megfigyelte a nőt. Karcsú maradt, lányos, alig szedett
magára valamit. Az asszony hajviseleteit az ezermester külön raktározta. Valaha rövidre vágatta a
haját, s a sajátos arc, az arccsont mögé szorult szűk résű, sötétszürke szem erősen uralkodott. Az
ezermester sosem mert nyíltan belenézni. De a kontyos korszak csöndes nyugalmat hozott, mintha
egy széles folyó mellett sétálna, és sütne a déli nap. És éppen ezt a kontyot, ezt a langyosan illatos
hajtömeget vágta le az olló! Ott maradt valahol idegenben, valami elegáns fodrászüzlet márvány-
padozatán, hogy aztán összesöpörjék, és aranylapátra tegyék. Fölült az ágyban, és maga elé
dünnyögött: Aranylapátra, érted te ezt?
*
Aznap este az igazgató elment valahová, lehet, hogy díszvacsorára, így zárható le legegyszerűbben
ez a mozzanat, a felesége pedig áthívta magához Zechmeister Antóniát, egy öreg nőt, akit a kertes
negyedben kegyelmes asszonynak neveztek. Kecses kis asszony, a bőre szattyánbőr módjára
ráncolódik. Itt lakik a közelben, az egyik villa manzárdszobájában, amely hosszú éveken át
lomtárul szolgált, s ő másfél évtizede úgy telepedett a kacatok közé, hogy semmit se mozdított el a
helyéről, mert mindent ideiglenesnek érzett: még a vastagon lerakódott port se bolygatta meg. Aki
járt nála, úgy vélte, ez a por tulajdonképpen aranyszemcsékkel van tele, és itt-ott még
féldrágaköveket is találni benne.
- Nézze, Joli, maga intelligens nő - mondta Zechmeister Antónia olyan lejtéssel, ahogyan finom
nők szoktak volt beszélni színpadon, két-három nemzedékváltással ezelőtt. - Ma már önök
belenőttek ebbe. Kezd a stílus kötelező lenni. - Fáradt, de még mindig ibolyakék szemével távolabb
nézett, mint a kert sötét tömege. - Nem, a kert méretei nem bírják el a tűzijátékot. - Keskeny barna
keze a melléig emelkedett. - Azt mondja, Joli, hogy grillsütő? És van hozzá embere? Mert az
ilyesmihez férfi kell. Forgatni a pecsenyét, kellő időben locsolni és kellő időben levenni a nyársról.
Enélkül el se kezdje. És ne feledje, érkezéskor ott állnak, kérem, a hallajtóban, maga, Joli, és a
kedves férje, s mindenkivel kezet fognak. Ez legalább negyedóráig eltart. De hiszen látott maga
ilyesmit nemegyszer, fogadáson. - Keskeny, barna keze még magasabbra emelkedett. - És nem kell
kiöltözni. Magának, Joli, még mindig stabil az alakja.
Zechmeister Antónia alig észrevehetően távozott, csöndesen kioldódott a sötétbe. Lábujjhegyen
lépeget a padlásszobájában is, beszélte róla az ezermester odahaza, de azért mégiscsak fölveri a
port, és az ott repked a pici feje körül.
Joli még sokáig beszélgetett telefonon az egyik sorstársnővel, egy másik ipari vezető feleségével.
- Muszáj megcsinálni azt a partyt. Józsi fázik tőle, benne még annyi a gátlás.
- A partyt - a másik nő édesen ásított -, a te urad sincs odahaza?
Kiderült, hogy ugyanoda ment mind a kettő.
- Szerintem ez teljesen hiteles. Ugyanoda mentek - a másik nő belenevetett a kagylóba -,
ugyanahhoz a kurvához. Aztán vigyázz, a partyn szarvascomb is legyen!
Ez a Teca teljesen barbár, tűnődött a leszakadt csöndben Joli, semmit se fejlődött.
*
Május elején júniusi idő! A virágok tömör kis perselyei már majdnem tele vannak mézzel, és a
méhek sustorgó körforgalma is megkezdődött.
Az ezermester ütemesen meglocsolta az alapot, még egyszer ellenőrizte az akna méreteit, s aztán,
mint valami nagy műnek, nekiállt, hogy az üreges téglákból fölépítse az állványt. Fanyar illatok
úsztak át a kerten, kis légi folyosók nyíltak a frissen nyírt fű szagának, a szomszédék megvadult
orgonabokrainak, s egy külön gyengéd kis légvonat, amely jácintillatot hozott.
A kora délelőtti nap rézsútos fényei átvilágították a világoszöld lombokat, röntgenfelvételt készítve
a fénymázas levelek erezetéről. Tíz óra múlt valamivel, amikor az intézeti igazgató felesége lesétált
a lépcsőkön, hordozva bikinire vetkőztetett testét a gyengéd délelőttben.
- Jó napot, Gyenis - köszönt az ezermesternek olyan dallamosan, mint aki akaratlanul is beleviszi
teste ritmusát a szavaiba. Az előbbi háttal állt a lépcsőnek, és az emelkedő téglasor szintjét
ellenőrizte, mert a vízmértéket gyakran használta. Azonnal megfordult, s arcon ütötte a női test
szinte fedetlen szépsége. Még sosem látta az asszonyt ennyire ruha nélkül. Zavartan és megkésve
viszonozta a köszönést.
Az asszony két könnyű mozdulattal szétnyitotta a pilleágyat, és elhelyezte a napsütötte pázsiton.
Ettől mintha a pázsit is a levegőbe emelkedett volna. Szatyrából napolajat vett elő, és félig lehunyt
szemmel, a szertartás előáhítatában, kezdte ujja hegyével bekenni a testét. Karjait magasba emelve,
rőtesbarna szőre fölparázslott a hóna alatt.
Az ezermester csontos hátával a téglafal fölött hajlongott, eltakarva azt, végighúzta a simítólapátot
a hűvös habarcson, nem mert a nőre pillantani. Csöndesen gyülekezett benne az ellenállás, még
inkább a harag.
- Kérem, Gyenis - szólalt meg sokkal később az asszony, és hangja nekiütődött a tömör csöndnek,
mint egy harangnyelv -, kérem, Gyenis - ismételte lágyan. Ott feküdt a pilleágyon, térdeit magasra
húzva. “Mintha én esztergáltam volna”, gondolta a férfi. - Volna itt egy hogyishívják... egy
probléma - rutinosan idézte férje szokásos mondatfordulatát -, tudja, itt lesz nekünk ez a party...
hallgat engem, Gyenis, kérem? Egy pillanatra csak abba lehet hagyni?... - oldóan fölnevetett.
Ott állt előtte az alacsony férfi, kifakult egykori zöld katonaingében, szerelőnadrágban, nem is a
testével állt ott, a csontjaival, amelyek átütöttek az ingen és a nadrágon.
- Nézze, itt lesz, tudja, ez a party - a nő nem nyitotta ki a szemét, sima szemhéja mint egy
kifényesített kagyló, hosszú szempillája sötét és ragyogó -, itt lesz nekünk ez a grillsütő, amin maga
mesterkedik! Na, most ezt kezelni kell. Már megrendeltem a pecsenyekacsákat, de hát ezt forgatni,
locsolni, a húst időben levenni, tudja! És hát az én bejárónőm, ismeri, a Rózsi, az csupa két-
balkezes. Férfi kell ide. És maga mindenhez ért, Gyenis - kicsit elgyengülten kérdezte -, nem tenné
meg ezt a szívességet?
Az ezermester csak a hangot hallotta, és az orrában érezte a testtel vegyülő napolaj illatát. Nézte a
lábszár simaságát, a rezdületlen, tömör combot, s mintha bevérzett volna a szeme, mintha a
torkából bugyogna a vér, mintha ez a sűrű ragacs az ajkán tapadna, nem tudott megszólalni. A
harag, a szomorúság, a messziség, a ködök és a függönyök!
Az asszony a hallgatást igennek fogta fel.
- Tudtam, Gyenis, hogy elvállalja. Mert ehhez is ért maga. Mihez is nem ért? - féloldalt fordult,
hogy a hátát napoztassa. A női hát, amely az egyenes válltól a keskeny csípőig gyengéd ívet rajzolt,
sápadtan világított. S ezen belül az izmok erővonalai, a gerinc völgye s a csípőtáj tapintatosan
párnázott telítettsége.
Gyenis a maga szőrcsigás, égett karjára nézett, és látta, hogy remeg. Csak a munkájával akart
törődni, falat húzni a fekvő női test és maga közé, de a tarkójába égett a látvány. S most már
nemcsak a karja remegett, de a gyomra is, az agyveleje is. Az ilyen dögöt, aki levegőnek veszi az
embert, meg kellene ölni, ráfordulni sorsa tonnáival és megfojtani.
Mire végzett a munkájával, de lehet, hogy már sokkal előbb, az asszony eltűnt a pilleágyról.
*
A szótlan vacsora után azonnal lefeküdt, és olyan mély alvásba süllyedt, olyan különlegesen
mélyített aknába, ahonnan talán nincs is visszatérés. Ott állt a bérház kapujában, amelyet furcsa
módon alulról világítottak meg, s a kapu fölött a felirat, csupa huszonötös égőből kirakva: PARTY.
Az egész házmestercsalád a ház szépítésén munkálkodott. Mosták a lépcsőház kikopott, homorú
köveit, csiszolták a körbefutó vaskorlátokat. A kapu mellett oldalt egy verkli majálisszalagokkal
díszítve, s a gépzene órák óta ugyanazt a slágert játszotta: Tenyeremen hordom, Fölmosom a
cselédszobát, Csak a szeme rám nevessen, És szeressen... Nahát! Persze a mulatságos szöveg, ez a
jó vicc, csak őbenne élt így, évtizedek óta, és ha eszébe jutott, mindig elmosolyodott.
Jöttek sorra a vendégek, a legtöbben gyalog, de volt, aki kerékpárt, sőt, segédmotoros Dongót
támasztott a tégláig meztelen falnak. Egy vörös fejű, kohászkesztyűs férfi megszorította a kezét.
“Emlékszel rám?”, kérdezte. “Hogyne emlékeznék, még a temetéseden is kint voltam.” Ez az
ember annak idején két henger közé szorult, s a tükörsima acél laposra hengerelte. Szomráki, az
üveges bambán megállt előtte, és annyira nem előkelően megkérdezte: “Pacal lesz?” Utána cserzett
bőrköténnyel odalépett egy sörgyári kocsis, aki még ökrös társzekeret hajtott annak idején.
“Loptam neked egy láda Portert!” Nagyon furcsán keveredtek az emberek, már nem lehetett tudni,
ki az élő, és ki a halott, és ő jattolt mindenkivel. Oldalt mellette állt a felesége, csakhogy ez nem az
a felesége volt, aki valóban van, hanem a másik, aki a pilleágyon fekszik, és még sincs jelen.
Az urak repetáztak a marhagulyásból, a hölgyek megittak egy-egy nagyfröccsöt, két pohárköszöntő
is elhangzott, hogy lám a Gyenis, hiszen a vak is látta, ez még sokra viszi az életben, mert nem
ismer se ünnepet, se más szünnapot, és a keze meg pláne nem ismer ilyet. Az egykori telepi
prédikátor, aki valamikor ingyentejet osztogatott, külön áldást mondott a kezére, melyet íme,
megszentelt a munka, s egy szakszervezeti bizalmi, ma már szakszervezeti lapszerkesztő, külön
kiemelte a proletárököl keménységét, s a végén körülhordták a kezét, amint annak idején Szent
István jobbját a körmenetben.
Későn ébredt, ahogy ő mondta, elaludta a fölkelést.
Az a bizonyos szombati nap volt, a party napja.
Az ilyen fegyelemhez szokott családban rosszat ígérő ritmushiba ez, akár egy betegség kezdete. Az
asszony a férje fölé hajolt, keze a vállába akadt. Haragos volt, mert olyan titokba ütközött, amit
nem tudott megfejteni.
- Öt óra rég elmúlt! Fiam!
A férfi kiásta magát a nehéz alvásból.
- Na és? - felelt dacosan - elaludtam a fölkelést. Máma nem megyek be, szabadnapom van. Este
úgyis ott kell lenni náluk a partyn - az ágy szélére ült -, van neked valami rendes ruhád? Valami
nyárias, mindenesetre valami tavaszias. - Az asszony elcsodálkozva hallgatott. - Most mit lehet
ezen nem érteni?
*
A világoskék estében, amely egy belső tündökléstől olyan áttetsző volt, mint a tisztára mosott üveg,
egymás után érkeztek az autók. Odabent a házban, a kertben, a konyhában minden elrendezve. Az
intézeti igazgató és a felesége ott állt a kertkapuban, és fogadta a vendégeket. Az asszonyok szépek
voltak, illatosak. Minden úgy folyt, ahogy az ilyen ünnepélyesség megkívánta. De a házaspár
szívében idegesség. Az ezermesternek már rég meg kellett volna érkeznie, legalább egy órával a
vendégek előtt, s még most sincs itt.
- Nem tudom, mi ütött belé - az intézeti igazgató két mosoly közt mondta ezt a feleségének -,
odabent se látták egész nap, elmaradni bejelentés nélkül! - de lehetett érezni a hangján, valójában
nem is méltatlankodik.
- Most itt a grillsütő, és sütheted - furcsa idegenség csapódott le az asszony szavaiból.
- Én ezt az embert húsz éve ismerem. Hűséges emberem. Pontos, megbízható.
- Én meg azt érzem belőle, ahogy hallgat, ahogy lenyeli, amit gondol... ez úgy utál téged, ahogy
csak belefér.
- Engem? - újabb kézfogások, semleges, híg üdvözletek - hozzám, én ezt így tapasztaltam, teljes
szívéből ragaszkodik.
- Majd kiszúrja a bőrömet a szemével, úgy bámul mindig!
- Mint minden nő, te is azt hiszed, hogy mindenki téged bámul - a hangja hirtelen megvilágosodott,
mert az utca közepén megpillantotta emberét. Szokatlanul ünnepélyes, sötétbe öltözött, vézna kis
ember. Eléje sietett: - Na végre, Gyenis, már nagyon vártuk!
Az ezermester egy karmozdulattal előreengedte feleségét. A kövér asszony arca az enyhe kaptatón
kifényesedett.
- A feleségem.
Zavarában az asszony csak ennyit tudott kimondani: - Köszönöm, hogy meg tetszettek hívni.
- Menj, foglalkozz a vendégekkel - szólt rá feleségére a szokásosnál keményebben az intézeti
igazgató.
- Te mondtad neki, hogy hozza el az asszonyát?
- Semmit sem mondtam.
- Akkor milyen alapon? Hogy merészeli?
A férfi gyámoltalanul széttárta a karját.
- Most már mindegy.
- Összeeresztenéd ezt a tramplit a vendégekkel?
- Hát most mit csináljak, mondd?
- Azonnal odamégy Gyenishez, és megmondod neki, küldje haza az asszonyát. Addig én be se
megyek.
- Értsd meg, nem tehetem.
- És te tartod magad vezetőnek. Te szoktál tekintélyről beszélni. Rendről. Anarchiáról.
- Nem köphetek az arcába, ha már így történt, ilyen bután.
- Akkor majd én.
- Joli, megkérlek nagyon...
- Gyűlölöm benned ezeket a hazug, áldemokratikus gesztusokat. És a gyávaságodat. Hogy még
mindig megjátszod magad a melósoknak, mint tíz évvel ezelőtt.
*
Lefelé már sokkal könnyebb volt az út a kis utcából, mint jövet a kaptatón. És a lényeg is
elrendeződött. Az asszony belekarolt a férjébe, oldalt melegített a teste.
- Bazsarózsa! Érzed?
A domb alján beültek egy bisztróba, megittak egy üveg bort. Az ezermester arca fekete volt a
szégyentől.
- Mégiscsak el kellett volna hívni azokat a tegnapi haverokat.
- Milyen tegnapi haverokat? - az asszony nem értett ebből semmit.
- Akkor többen lettünk volna. És kirámoljuk az egész bandát.
S valahogyan az a tegnap éjszakai party folytatódott. Az egész háromemeletes ház ki volt világítva,
huszonötös égők füzére mindenütt, a homlokzaton, a gangon, a keskeny lakásajtók és a közös
vécék fölött. A ház kapuja mellé valaki kiszögezett egy táblát: Tiszta Udvar, Tiszta Ház. Az első
emeleti szabóműhelyben, amely a lakók emlékezete szerint több mint öt éve megszűnt, kattogtak a
lábbal hajtott varrógépek, s egy álarckészítő kirakta készítményeit az udvar közepére.
A vékony tetőgerincen két ezüst macska szerelmeskedett.

Króm és bazalt
Összevissza fecsegtek, félszavakat mondtak, a kora reggeli dialógusok vágtattak-botladoztak a
kétszoba-összkomfort közlekedő ösvényein. Mint ahogy az nyári vasárnap reggeleken szokásos
házastársak között, mialatt az egyik fél borotválkozik, a másik a szemhéját festi, melltartója pántját
igazítja. A készülődés beidegzett mozdulatai és alattuk a rögtönzött szöveg.
- Már ötödször ordibálok neked - az asszony egy székről a könyvállvány felső polcához ágaskodott
-, ha nem tudnád, engem nem lehet csak úgy beszélni hagyni, mint üres szobában a rádiót.
Okos, mert vicces - a férfi az ajak és az orr közötti kényes részt kaparta, s megvolt benne az új
férjek leltározó jókedve. Egyévi kötetlen viszony után négy hete házasok.
- Oppardon! - a fiatal nő megtorpant a fürdőszoba küszöbén, nézte a férfi sápadtbarna testét, amit a
zuhanyrózsa pirosra csapkodott. - Amíg csak úgy voltunk együtt, sose vittél kirándulni, csak
koncertek és büdös presszók - ő is jókedvűen leltározta a férfit.
- Az emberszagú presszók - derekára frottírtörülközőt csavarva a férfi kilépett a gőzből -,
áldassanak a jó büdös presszók, mindörökké, ámen! - vizes testtel leereszkedett egy karosszékbe. -
De most, a legalitásban sorra kerül az anyatermészet - vizsgálgatta az asszonyt, aki vérpiros
pantallót húzott magára. - Köldökig vérben, végiggyalogoltál egy csatamezőt, kedvesem! - A nő
könnyű, világos haját szétborzolva, belebújt a tojáshéjszínű nyakas blúzba. - Számítok rá, sőt tartok
tőle - nevetett -, hogy képtelen vagy teljes napon át elszórakoztatni, ezért keresek magamnak egy
könyvet. Kivételesen nem a tiédet.
- Jobb is. Remélem, csakis mai amerikait. Ahogy egy ifjú írónk mondta volt. Micsoda tündéri gőg!
Csakis egy elkényeztetett, gyanútlan ifjú engedhet meg magának ilyen pózos, vagyis elszegényítő
elveket.
A nő szembefordult vele, félhosszú haja a vállára hullott.
- Szeplő! - kiáltott a férfi - a nyár első valutái az orrodon.
- Marha! - a nő újra hátat fordított, s folytatta a könyvkeresést.
A férfi meghatódva nézte. Nála egy fejjel alacsonyabb, pedig ő sem magas. Csupa gyengéd vonal,
és mégsem törékeny. Ha ez a pillanat így megmaradna. Ismerve az idő anyagát, ez, természete
szerint, azonnal felszívódik egy másik időbe. Pedig milyen jó lenne megőrizni a ritka pillanatokat.
A nagy egységek felzabálják a kicsiket.
A nő újra közeledett feléje, kezében kinyitott könyv.
- Nem vagy te kegyetlen a fiatalokkal? Úgy beszélsz, mint egy sikertelen idősebb író, holott nem
vagy az.
Ez a lágyrészekbe hatolt.
- Hát nem tudod? Sikertelen is vagyok. Idősebb is. Meg minden.
- Marha! Lekéssük a tízhúszas buszodat.
- Akkor lekéssük. Az igazság megér ennyit.
- Te ilyen keserű vagy? Hát mi szerettél volna lenni?
- Ember. Amikor hagytam magam megszülni, ezt el is döntöttem.
- Lett volna mód nem születni?
- Azt hiszem, igen. Minden elvetélés az utód sikeres ellenállása.
- Ez nagyon mutatós. Írd le a noteszodba.
- Túlságosan is mutatós. A magamfajta sikertelen és öregedő író ilyesmit már nem írhat be
magának.
- Én, hál'istennek, nem vagyok író. De ha író lennék, tudod, ki szeretnék lenni? Beauvoir. A
tévedései nélkül.
- Én Beckett. Ő sose téved - a férfi rohant öltözni.
- És mégis, hová viszel? Titok? - kiáltott utána a nő.
- Egy harminc év előtti hegyre. Egy hegytetőre. Lehet, hogy már elhordták. Zsebkendőben.
- Ne játszd meg magad. Presszó lesz abból.
*
Mikor Dömösön leszálltak a buszról, amely ömlesztett húsként szállította az emberanyagot, az
apadó Dunából édeskés iszapszag áramlott.
- Öregfiú! - egy szürke Renault fékezett mellettük. Érces trombitahang, csíkos garbó alatt széles
mellkas, túl szőke pihehaj. Alacsony, széles férfi lépett ki a kocsiból, már túl a fiatalember koron,
de egy fiatalember üzemelő biztonságával. Halvány szeplős karjával átkarolta a nő egyenes vállát,
aztán arcon csókolta. - Hallom, összeházasodtatok. - Pártoló mosollyal nézett rájuk. - Beugrunk
hozzánk? Elly majd összekotor egy kis maradékot. Van egy-két megkezdett üveg is. Na? - karja
még mindig a nő vállán, szeme körül a jóakarat kutyaráncai. Mellbe csapkodta a férfit. - Hogy
döntesz, öregfiú?
- Neki valami más ötlete van - szólalt meg az asszony, valami elemezhetetlen zavarban, és a bőre
lassan, egyenletesen kipirult. Ez nem is a bőre, ez a bőr alatti bőr, gondolta a férj, átvéve a nő
zavarát. Nézte, sokáig, mereven a másik ember karját, amely a szép egyenes vállon feledkezett.
Most az kellene, hogy az asszony szeme az ő szemébe akaszkodjék, szólj rá, hogy vegye el a
mancsát, küldd el a francba! De az ezüstösre festett száj mosolyra húzódott. - Mit gondolsz?
Menjünk?
A következő csönd már mélyebb volt, szakadékosabb. Az ismerős elég gyorsan kapcsolt. Törékeny
viszonylatok. Most mi az ördögnek dobja be magát? Lecsúsztatta halvány szeplős karját a nőről, és
nyirkos tenyerét hűvösen érdes cájgnadrágjába törölte. Még motyogott is valamit. Nem, akkor nem.
- Jóba voltatok? - kérdezte a férfi az út menti vendéglő teraszán.
- Kérem, előre megmondom - lépett hozzájuk a pincér, vékony volt, túl hosszú, az arcán kettős-
hármas csoportban barna pörsenések -, májunk, Colánk, mindenféle zónánk elfogyott, csakis
halászlé és natúrszelet. - Nagyon rövid ügy, ugyanis lerohant, és aztán... - Dobott? - Nem dobott,
lemorzsolódott. Csak nem vagy féltékeny arra, ami volt? - De igen, ha tudni méltóztatod. - Akkor
miben tetszenek megállapodni? - a pincér hosszú árnyéka közéjük hajolt. - Ha nincs más - nem
szerette a májat -, ha nincs Cola - utálta a Colát -, akkor mi elmegyünk. - De kérem, halászlé,
natúrszelet, Rocky! - Elmegyünk! - üvöltötte a férfi, s mint egy szomszédos teremből, úgy hallotta
saját üvöltését.
Tovább az országúton. Legalább öt ismerős integetés kocsikból. - Ez az állat azt hiszi, hogy ha
Hemingway-szakállat növeszt, akkor ő már Hemingway - próbálkozott a nő. A nap iszonyúan
égette a hátukat, amint másztak fölfelé az értelmetlen kaptatón.
- Szóval, a szeretője voltál - makacskodott a férfi -, jött, leakasztott a fogasról ez a siker-svihák.
Kedve szottyant, lefektetett. Én meg a kimaradók és kihagyottak szent nevében szocialista oltár elé
vezettelek. - Abbahagyod vagy folytatod? - Folytatom. - Tarkójukról a hátukra folyt az izzadság.
Kicsorbult kövek és gnómnövésű bokrok között kapaszkodtak. Az asszony szembefordult vele.
Mélybarna volt a szeme, de ebben az érzékeny tükörben most alig látszott valami fény. - Én itt
hagylak, érted? - A férfi nem felelt. Maga elé szegve fejét, ment fölfelé a hegyen. Az arcát
bádogfényű nap verte. Mondott valamit, de nem a válasz hiányából, a csönd természetéből érezte
meg, hogy a nő már nincs mellette. És látta is, hogy lassan megy lefelé, a gyűrött kanyarban.
Csiszolt köveken futott utána. - Ne hagyj itt! - kiáltott már messziről, s mire kifúlva utolérte, szólni
se tudott. Az asszony megállt, ránézett, s aztán visszafordult vele.
- Nem akartalak bántani - mondta jóval később a férfi -, azonkívül, mindjárt ott leszünk. - Hol? Hol
leszünk? - ismételte az asszony minden jókedv nélkül. - A legszebb táj, amit valaha láttam. Csupa
virág, még ilyen forró nyárban is csupa virág, és a hatalmas csönd. Az ember azt hiszi, hogy belefut
a végtelenbe. Vagy hogy ül egy repülőgépen és repül. Az apámnak volt itt valaha egy viskója.
Szappanládákból szögelte össze. A ládákon rajta volt a szappan védjegye, futó szarvas. - Újra
kapaszkodtak fölfelé. - Egy egész nyarat itt töltöttem. - A nő most sem szólt. - Most már igazán ne
haragudj. Elfogott a düh. A nemtudommilyen keserűség. Hogy ezek a rohadtak... hogy még te is
megvoltál nekik. - Nekik? - Neki. Az ügyesek szövetsége. Ezek a minden hájjal megkent ravasz
stricik. Jó gyerekszobájuk volt, jó iskolákba járatták őket, mindig jól helyezkedtek. Jöhet bármilyen
rendszer, nekik foglalt helyük, pozíciójuk, autójuk. Negyvenöt után ők tanultak meg elsőnek
oroszul, később elővették az angolt, a franciát, a németet - barnasága alatt kifehéredett az arca,
átélte egész gyűlöletét. Az asszony csodálkozva nézett rá. - Hogy miket kapcsolsz te itt össze!
Igazán te mondod ezt a sok zagyvaságot?
Ott álltak a hegytetőn. Fiatal kertek, víkendházak, kék nyomós kutak és villanyvezeték. A férfi
megtorpant. - Igazad van. Hülye kombinációk. Sokat szenvedtem, kihagytak mindenből - mondta
csöndesen maga elé, s csak most emelte föl a szemét. Szétnézett, elbizonytalanodott. - Hát ez
volna? Ez nem az, amit én magamban látok. Nem ismerek rá. Harminc év. Azóta... hát ez egészen
más! Errefelé kecskék vonultak, nagy tőgyű, szomorú állatok. Vitte őket az éhség, a falánkság,
saját együgyű butaságuk. Az ég pedig úgy feküdt ezen a hegyen, mint egy tenyér.
Fölkapta a fejét, mintha állon vágták volna. - Ezt nézd! - az előbbi áramkörbe kapcsolódott, a
gyűlöletbe. Hatalmas épület torlaszolta el az utat, az eget, a láthatárt. Beton pulykalábakon állt, és
testét a levegőbe lökte, mint egy torpedót. Bazalt, acél, üveg és króm. Körülötte a kert szigorúan
beosztott parcellái: az egyik kockában kék virágok, a másikban világoszöld pázsit, a harmadikban
csillanó víz, s mindezt geometriai rendbe foglalta a vakszürke beton. A feketére festett
vaskerítésnél egy fiatal, húsos férfi állt, sortban, égőpiros ingben. A fiatalember csupa erő, csupa
kékesfekete haj, karján, lábán, mellén acélkék sörték.
A férfi a kerítéshez lépett. Átszólt a lakkozott fekete vasrudakon.
- Ehhez nem volt joga - mondta emelt hangsúly nélkül, mint egy beszélgetés közepén, hogy éppen
csak befejezzen egy gondolatot.
A tulajdonos gyanakodva figyelt, mert nem értett semmit. Azt sem, hogy honnan került a kerítés
mellé ez az ember. - Vizet vagy micsodát? - kérdezte ráncolt homlokkal, mint a nagyothallók.
- Ezt önnek nem volt joga ide építeni.
A tulajdonos a pázsitra helyezte műanyag öntözőkannáját. - Hogy micsoda? - még mindig a saját
hallására gyanakodott.
- Ezzel itt megváltoztak az arányok. A szépség sok ezer éves arányai. Elvette az emberektől a
hegyet. És elvette tőlük a távolságot. Iderondítottak.
A tulajdonos most már minden szót értett, de nem értette a szavak célját. Hitetlenkedve nézte a
fáradt, lelassított reflexű embert, aki ott állt a lakkozott vasrudak külső oldalán.
- Mert építeni ugyanolyan felelősség, mint gyermeket nemzeni. És most majd itt áll ez a... ez az...
ez az objektum, igen, ez az objektum! Száz vagy kétszáz évig. És mint tájékozódási pont, még a
térképre is rákerül.
- Asszonyom, nagyon megkérem, vigye innen ezt az embert, mert kimegyek, és laposra verem.
- A stílus! - a kerítés túlsó oldalán álló szinte felélénkült, mintha örülne valaminek - a stílus
pontosan illik az épülethez. A nő férjébe kapaszkodott, húzta, cipelte magával, lefelé a hegyről, a
fényesre csiszolt köveken.
- Ez a pasas beleépített az álmaimba!
S ahogy ez eszébe jutott és meg is fogalmazta, már nevetett. Ez a nevetés a kora reggelből hangzott,
amikor még gyanútlanul borotválkozott a tükör előtt. Az asszony átvette a hangot is, a nevetést is.
- Marad a presszó.
- Milyen igazat beszélsz! Valami mégiscsak megmarad.
Az autóbusz ugyanolyan zsúfolt volt, mint idefelé. A rakomány forró, egylélegzetű. Megálltak a
lábukon kapaszkodás nélkül.

Hogyan hal meg az elefánt?
Ünnepeltek valamit? Nem, nem ünnepeltek semmit. A szokásos társaság. Éjfélhez még végtelen
sok idő hiányzott, de már kezdtek a sokévi átlag szerint belefáradni. Mibe? Abba, ami ezeknek az
estéknek tartalmi része, a semmibe. Az évek óta bejáratott üresség, egymás arcán a hálószerűen
feltérképezett unalom, Lola asszony visszhangosított öndicsérete. Igaz, újabban meleg szendvicsek
helyett meleg vacsorát ad a háziasszony, férje, aki egy iparművészeti bolt vezetője, tipegve
szolgálja föl a sültet, nyakába akasztott mackó- és méhkasmintás párizsi zsúrkötényben.
Zöldi, a rendbontó, fél tizenegy után érkezett, de úgy vélte, még mindig nem elég későn! A szobák
egymásba nyitva, a füst szétbomló spiráljai a perzsák és a mennyezet között, a Madame Rochas-
parfüm bontatlan illata a levegőben. Zöldi hosszú lábait illetlenül kinyújtva, mint egy sorompót a
megközelíthetőség határán, félig fekve a rackaszőrrel bevont fotelban, egy palack maradék whisky
társaságában, berendezkedett a lelki emigrációra. Gyakorolt képessége volt a távol maradni tudás,
holott Lola asszony azonnal szerzett neki halat, és a fülébe sustorgott a Velencébe küldendő
gobelinjeiről, amihez persze - nem mondta ki! - Zöldi segítsége is kellene.
Odakint az előszobában bűbájos biedermeier harangjáték, tehát újabb érkezők.
Valaki, a társaság központjában, éppen egy viccet mesélt. “Ezerhétszáz gramm egy normális
emberi agy...” Koncsek Kamilla, előlegezve a poént, gyöngyösen fölkacagott. “Ráteszi az Úr a
serpenyőre az agyat, és gondterhelten megkérdezi a közéleti férfiútól: lehet valamivel kevesebb?”
Most léptek be az újonnan érkezők, ismert házaspár. Szép nő, távoli-kékszemű, kéknek, szürkének
s belülről izzó parázsbarnának nagyszerű sugárzása! magas, inkább a tartása miatt, könnyedén
hordja mattfényes vörös hajrengetegét, ezt a súlyban is jelentős tömeget, mint valami köd fölötti,
délutáni napsütést. Zöldi hosszú idő óta erre a pillanatra várt, tudta, mert kívánta, a várakozás
percei, napjai, hónapjai, sőt esztendei után a nő, megérezve az ő jelenlétét, kivárva az
elkerülhetetlent, valamikor majd megnyomja ezt a csengőgombot, elviseli ezt a harangjátékot, hogy
beléphessen abba a körbe, amely kivédhetetlenül az övék! Két vagy három év óta nem találkoztak,
nem is látta őt! Holott képzeletének útjain állandóan ott volt; látta kora reggel a kémiai intézetbe
menet, kis gyaloglás a fasorban, hogy megmutassa haját a két sor gesztenyének, s az autóbusz-
megállót, ahol hosszú karjával int, tessék megállni, fölvenni őt!
*
Ebben a házban nem kell körüljárni, kezet fogni, itt bevált ellenszokás, aki jön, leül, ahol éppen
helyet talál magának. Lola asszony körülzsibongja a házaspárt, lekuporodik lábukhoz, néhány alig
leforgatott sztori, félretett roston sült hal, whisky, gin, barack, kinek mi, s közben a gobelinek, a
velencei fesztivál, a Várakozás Kapuja kivilágítva, és minden egyéb.
Zöldi mély foteljának víz alatti világából mereven figyeli a nőt, mikor néz ide? A nő egyáltalán
nem néz ide, a nő körül, mint zátony körül a tajték, összeverődött az egész társaság. Ez utóbbit
azonban (zátony körül a tajték!) a kékfekete barkós vadember, Olcsai látja így, mert rosszkedvű és
dühödt, ma adták vissza verskötete kéziratát, pornográfia címén. Pornográfia és ő! aki a női
szemérem húsos-árnyékos bujaságát is csak alibiből, tehát erős megalkuvással képes kimondani!
Ezért kell reklámszövegekből tengődnie. Mi az, hogy szerelem? Csak egyházilag szentesített
szerelem létezik? A nemek egyenlőségének nincs szerepe? És a mitológia? És a világirodalom?
Éjfélfelé a társaság polarizálódik, részint a gyönyörű vegyésznő körül, részint a húsosan
egybeszabott külpolitikai kommentátor asztalánál, ahol a hivatalos álláspontnál sokkal légneműbb
nézetek bugyborékolnak a felszínen.
Zöldi víz alatti páholyából végiglátni az egymásba nyílt szobákon, a hangmontázs is tökéletes,
ahogy - és ezt csak eleven emberi közösség képes előállítani! - mondatok, kacajok, kettéharapott
szavak mozaikjából kirakódik egy tökéletes társadalmi remekmű, amely éppen attól olyan
félelmetesen valóságos, mert teljesen elvont és teljesen befejezetlen.
A gyönyörű vegyésznő föláll, kiemelkedik a hússzínű női karok, hajas és kopasz férfifejek
gyűrűjéből, átmegy sudáran a hallon, egyenes válla fölött félfordulattal visszanézve. Mint a folyó
sodrába, úgy kell belépni az illatába, gondolja Zöldi, és utánamenne, mert a csigolyák pontos
szerkezetén forduló fej őrá irányul. Menne, de valaki, akit általában mérföldes távolból is kerülni
szokott, bizalmasan melléje húz egy széket, azzal a szándékkal, hogy elkezd beszélgetni. Úgy
szólítja meg, hogy közben ő is az eltűnő asszony után bámul.
- Látom, maga is Júlián feledkezett! Hogy milyen nyíltan csinálja ez a gyönyörűség, ugye? Ez,
szerény véleményem szerint, imponáló. Figyelje csak, mindjárt utánahúz a fiúja.
Zöldi összefoglalja magában minden utálatát, mosolygósan brutális.
- Lenne szíves időnként lábat mosni? - csontos arcán, a száj mellett, kiélesedik két merőleges ránc.
- A dezodoráló, amit maga üdvözítőnek vél, csak kiegészítés. A lábat szappanozni kell. Kefe és
meleg víz.
A másik szédelegve föláll, hátrálva távozik. Zöldi, nagyot lélegezve, kimegy az asszony után az
erkélyre.
*
Mindössze két állólámpa világított az egybenyitott szobákban. A szőnyegek vörös húsában két
aranysárga pecsét. A beszélgetés ellustult: ez már a kábulat második hulláma. Lola asszony tudta,
időnként egy-egy újabb rakétát kell begyújtani, az ember végül is nem tűrheti, hogy idő előtt
szétzülljenek. Hogy beléjük szabdaljon ollóival az unalom, a csömör, és ezzel az érzéssel menjenek
haza. A férje tehát nyakába vetve a mackós-méhkasos párizsi zsúrkötényt, behozta az élénken
savanyított bablevest. Ettől némi lelkesedés keletkezett. Persze mindenki észrevette a vegyésznő és
Zöldi hosszas távollétét, de ez csak fokozta bennük, beleértve az érdekelt férjet is, a kellemes
feszültséget.
Valaki mély rezgésekkel a hangjában a következőket magyarázta:
- A szocializmus jelenlegi állása helyreállította az egyéniség jogait, messzemenően figyelembe
véve az idegrendszerben rejlő eltéréseket, szinte a gének parancsait, figyelve származásra,
iskolázottságra, hogy úgy mondjam, az intellektuális színvonalra. Ma már nincsen lelkiismereti
konfliktus az emberekben.
A többség úgy nyelte az ősz úr szavait, mint a csőtésztát, nem is annyira a rágó-, mint inkább
nyelőizmaik bevetésével. A beszélő úgyszólván mindenkit érdekelt, szószékét egykor elhagyott
lelkész, jelenleg a Népfront eszméinek szolgálatában.
A dolgok mögött azonban, már ami az igazi érdeklődést illeti, wolfram-szálként vibrált az izgalom,
vajon meddig lesz távol, erkélyen, ködzuzmós éjszakában, isten tudja hol, Júlia és Zöldi? A
gyönyörű vegyésznő férje, közismert filozófus, mellesleg egyetemi tanár, képtelen elviselni ezt a
magasfeszültséget, s ezért a volt nagyhitű lelkész monológja közepén a konyhába távozik, hogy
Lola asszony mell fölötti részébe csókolhasson, mert a háziasszonynak erre is gondja volt: a
juttatások arányosítására.
Az újabb megpróbáltatásban, ahogy ez lenni szokott, összesodródtak a jelenlevők. A végtelen
unalom és végtelen várakozás kivérezteti az embert. S ezért, minden áltapintatosság és marasztalás
ellenére, többen is úgy érezték, itt a pillanat menni, menekülni, búcsú nélkül! Ám a tehetetlenség,
amely annyira képes megbénítani az őszinte akaratot, elgyengítette őket. Csak egy távoli sarokban,
úgyszólván egy pókháló jelképes pókjaként olyasvalaki figyelte őket, akiben a tudatos kívülállás
már-már egy igazságosan elfogult ügyész dühével volt azonos. Fiatal homlokára, fiatal arcára
hirtelen megőszült haj zúdult. Ez az ember mindig azt mondta a telefonba Lolának: nagyon
sajnálom, nem érek rá - és mégis mindig eljött. Ilyenkor az a bizonyos lelki akkumulátor
feltöltődött undorral meg gyűlölettel. Erre volt szüksége talán.
*
Az unalom rosszabb, mint a fertőzött levegő; az unalom dühítőbb, mint a delírium. Egyszerre
többen is érzik, a bableves babjai súlyosabbak, mint a kavicsok; hogy a Madame Rochas-parfümtől
szörnyűségesen hányni kell! Vízözön előtti pillanat. És Zöldi meg Júlia még mindig sehol, azaz,
még mindig az erkélyen! De az is lehetséges, hogy az erkély végre is eloldódott a háztól, és most
már fönt lebeg, valahol a szputnyikok társaságában, egy erkély a műholdak között! Júlia lehetne
állócsillag valóban, izzó egy helyben forgással, halvány nyári égen, a Csillagtérkép előkelő helyén!
Egyszer csak, amikor senki sem várt ilyesmit, éjfél után szólt a telefon, halkan, kitartóan,
galambkurrogással. Olyasvalaki emelte le a kagylót - egész biztos, hogy szerencsétlen pillanatban!
-, akinek csekély a társasági gyakorlata. Kezében tartva a hallgatót, inkább közölve, mint
megrendülve, belemondta az érzékeny csöndbe:
- Öngyilkos lett Laczó! Leugrott. - Csupa kimeredt arc. - Az Opera karzatáról - nyögte tanács-
talanul.
- Ki telefonált? - kérdezte szép, kiegyenlített hangon Lola, mert őt elsősorban a forrás érdekelte.
- Azt én nem tudom - válaszolt rajtakapottan az ügyetlen társasági ember, kezében lóbálva az
elnémult kagylót -, nem mondott nevet.
- Hogy a Laczó Tibi! - kiáltott fel egy nő, hitetlenkedve, de máris elfogadva a halált.
- Ez olyan szörnyű, hogy nem is lehet igaz! - szólt a madárfrizurás Koncsek Kamilla a maga
üdeségével. Lola asszony arra gondolt, Koncsek Kamilla, történjék bármi is, mindenhez hozzáteszi,
ez nem is lehet igaz!
Valaki a nyitott erkélyajtóra nézett: Ha most Ők lépnek be, pórusaikban a tündöklő boldogsággal!
- Nekem ez az ember valahol mindig szomorú volt - jegyezte meg egy másik nő eltűnődve, és
megismételte a neki fontosat: valahol.
- Hogy ilyesmi az eszébe jutott! Beosztás, egészség, mindene megvolt - szörnyülködött egy
harmadik nő.
- Az a halkság, az a szűkszavúság! - ez már Olcsai volt, a pornográf szerző.
Mindenkinek volt egy szólama az atonálisan hangszerelt döbbenetben.
- Van ebben valami hogyismondjam - ez újabb véleményből kihallatszott a bizonytalan fenntartás,
egy formálódó gondolat, de ez is csak belső használatra.
A félig behajtott erkélyajtó felől nedves hideghullám lökődött a szobába. Lola asszony férje
engedelmesen fölállt, hogy becsukja az ajtót.
- Maradsz! - szólt rá fogai közül az asszony, s ő fél fenékkel azonnal visszaült.
A filozófus úgy érezte, a tilalom neki szól. Ha pedig neki szól, akkor becsületérzése érdekében
azonnal tiltakoznia kell. Mindenki őt figyeli, vajon most mire készül! Fegyelmezettsége, amit
általában többféle előjellel emlegettek, de amely már annyiszor megmentette őt, egyetemen,
pártaktíván, odahaza, az éles szembenállások pillanataiban, most váratlanul kiürült a szervezetéből.
Neki most föl kell állnia, át kell mennie a félhomályos hallon, hogy mindenki érezze, ami majd
ezután következik, kiszámíthatatlan. Félelmetes pillanat. S valóban, amikor fölemelkedett és
elindult, Koncsek Kamilla, szemmel követve a férfi tömör alakját, boldogsággal és rettegéssel arra
gondolt, gyilkolni fog, végre, gyilkolni fog.
A filozófus kirántotta a félig behajtott erkélyajtót, szívéig döfött a félelem. Az erkélyen nem volt
senki. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódást. Visszasompolygott a helyére, nem is
szomorúan, inkább hétköznapian, töltött magának és ivott, többször egymás után.
- Az egészben az a döbbenetes - Lola asszony úgy érezte, meg kell szakítani a csendet -, hogy
éppen az Opera karzatáról... ez a szerény, finom Laczó...
A filozófus, úgy is, mint a gyönyörű vegyésznő férje, ott ült, nagy fejét mellére ejtve. Mindenki őt
figyeli, és közben tűrhetetlenül világosodik.
- Szelíd élet, robbanó halál. Műfaji következetlenség - kockáztatta meg a külpolitikai kommentátor,
nyugtalan várakozással. Most vagy nevetés lesz ebből, vagy durva rendreutasítás. Semmi sem lett.
A szennyszürke reggelben a lakás elvesztette meleg puhaságát, szálkásak lettek a körvonalak, a
mennyezeten kiütközött egy tavalyi beázás.
- Istenem, még most is hallom a hangját - ez újra Koncsek Kamilla -, a múltkor összefutottunk a
Vörösmartyban... Itt hideg van, Lolácska!
- Mire vársz? Kapcsold be a hősugárzót! - szólt rá Lola asszony a férjére, türelmetlenül.
A férfi zavarában motyogott valamit.
- Eddig olyan jó volt a hangulat, és most ez a telefon... Szegény Laczó! És hogy a karzat!
- Hallgass!
- Igen, a karzat, asszonyom - szólalt meg a fehér hajú fiatalember a sarokból.
Koncsek Kamilla fölugrott, remegett a kihűlt szobában.
- Félek! - kiáltotta megbicsakló hangon, és lépteit aprózva kiszaladt.
Egymás lecsupaszított arcára néztek: ahogy a reggel ráncokat vésett a homlokukba, a szájuk köré.
Leszakadt róluk a mosoly, szemükben kialudt az udvarias figyelem.
- Igaz is - mondta a volt lelkész -, hogy teheti ezt valaki ilyen feltűnően, ilyen drasztikusan! -
körülnézett. - Ez igenis közösségellenes.
Koncsek Kamilla jött vissza csapzottan, nem találta meg a vécét.
A társaság ekkor már indulattal tárgyalta az öngyilkosságot. Hajtotta őket a düh, hogy nem tudnak
mozdulni innen, hogy összezárja őket az undorító megszokottság.
Koncsek Kamilla, megkapván az eligazítást, újra kiment.
- Furcsa dolog, de fölötlik bennem - mondta valaki fontoskodó hangsúlyozással -, volt-e joga
Laczónak öngyilkosságra?
- Talán alkotmányba foglalnák az öngyilkossághoz való jogot? - gúnyolódott egy mellette ülő.
- Alkotmányba, nem alkotmányba! Mindegy. És ha éppen ültek volna odalent, és agyonvág három-
négy embert?
- Látod, öregem, ez szempont. Nem is utolsó.
*
- Etikai kérdés - talált váratlanul magára a filozófus -, itt van például az elefántok szemérmes
halála; ősi ösztön. Tudni kell elbújni a halállal. - Figyelte a hatást, a mondat papírra kívánkozik. -
Legalábbis az én véleményem szerint.
- Magának van véleménye? - kérdezte a sarokból a fehér hajú fiatalember, inkább szomorúan, mint
dühvel.
Lola asszony érezte, ha most nem lép közbe, sokéves munkája omlik össze.
- Egy pillanat! - mondta, és meleg hangja átsütött a hajnali kietlenségen. - Arra gondoltam, jó lesz
egy forró tea!
Férje szó nélkül nyakába akasztotta a mackós-méhkasos párizsi zsúrkötényt, és kiment a konyhába,
hogy föltegye a teavizet.

Az öregasszony
1.
Az ablak hűvös négyszöge vonzotta csupán; a félhomályos belvilágból, melyben olykor megcsillant
egy-egy kontúr, ez a négyszög vezetett ki egy tágasabb s ha nem is otthonos, de szellős világba.
Mintha szelíd imbolygással hamuszemcsék milliárdjai ereszkednének le a magasból, olyan volt a
majdnem uralkodó szemidegbetegségén túl a mozgások, színek, sőt halmazállapotok összessége.
De a néni ez alól ravaszul kisandított. Ilyenkor persze csupán ismereteire és nem látására bízhatta
magát. Tapasztalati világa mégsem volt statikus. Nyolcvan esztendőn át finom hallást, visszerektől
és ödémás duzzadástól mentes lábat és nagyszerűen engedelmeskedő kaméleonszellemet mondha-
tott a magáénak. A kaméleonszellemet jó értelemben kell tudomásul venni; a védtelen gyereknek s
kivált az öregnek múlhatatlan szüksége van a hasonulás művészetére. A vénülés diplomáciája ez.
Olykor persze igénybe kell vennie a menekülés tintahal-manővereit is, az értelmi vegyi háború
aktívabb eszközeit; a vénséghez azonban leggyakrabban a hasonulás finom s már-már nemes
csalásai a legilleszkedőbbek.
De az ilyen történelmi alakulat, mint egy nyolcvanesztendős öregasszony, aki évtizedeken át
tanított, tanítói családban élt, s aki nem passzívan szemlélte, hogy nemzedékek bukkannak fel, s
ugyancsak nemzedékek hullanak gödörbe; ha igazi személyiség, akiben az életismeret csontozattá
válik, nemcsak hasonulásból, alkalmazkodásból áll; nemcsak apró trükkök kieszelője, hogy így
hosszabbítsa meg életét, de ugyanakkor harcos is, aki sodrásnak ellenében is képes gázolva,
taposva a hullámokat a maga lemeztelenített eszményeit szolgálni.
Az ablak hűvös négyszöge vonzotta csupán, s bár hideg téleleje volt, a halványzöld cserép-
kályhához, mely a lignittel kevert széntől csak kínlódva fűlt át, végső szükségben folyamodott.
Kedve szerint céklaszínű nagy posztótakarójába gubózott, s olyan picinyke lett, olyan légies, mint a
poligonium pelyhe, melyet a szél ragad tovább. Szemközt vele, a falon, ott függött ovális keretben
kisárgult fényképe, egy nagy méretű mellkép, mely fénykorában mutatta őt, abból az időből,
amikor a klasszikus hírű evangélikus líceumban magyart tanított és külön tantárgyként latint. Léte a
lakáshoz kötötte vagy a lakás körzetéhez, ahol vásárlásait intézte, s ahhoz a néhány utcához,
mellyel sétaként napi útját megtoldotta. Sárgásfehér volt az arca, alig ráncos; áttetsző és
megvékonyodott. Ebből a komoly derengésből sötétlett ki, arányos távolságban a vékony
orrnyeregtől, szokatlanul fekete fényű, csalókán fiatal szeme. Csakhogy úgy tűnt, a pupilla néha
ijesztően összezsugorodott, mint a téli bogyó, s nedvesség lepte el, inkább lecsapódó pára, mint
könny. Haját úgy viselte, mint fiatalasszony korától kezdve, homlokból és tarkóról a fejtetőre
fésülve, hajbetétekkel dúsítva. Megkeskenyedett lapos mellén most is ott pihen a régi, halovány
rózsaszín kámea, melyet beszéd közben gyakran két ujja közé fogott. Ebben a mozdulatában volt
valami aszketikus, egyházias, holott semmi sem állt távolabb tőle, mint ez.
Most is az ablak előtt állt, kendermagos tyúkra emlékeztető zsabós blúzban, magas szárú fekete
cipőben, melynek ráncai, kitüremlései a fénymáz szürkés ragyogása alatt olyan kemények voltak,
mintha bronzból lennének. Fehér haján horpadt csúcsos mignonra emlékeztető kalap ült. Kalap
nélkül nem lépett ki a házból, s most menni készült; már egy órája készítgette magát erre, szinte
vívódott, csak még a postást várta, de ahogy egy testes árnyék egy pillanatra megvakította az ablak
négyszögét, s valami fekete szárny csapódott még utána, tudta, ez a postás volt, lebbenő
köpenyével, melytől még most, télvíz idején sem válik meg. Ezért végképp amellett döntött, hogy
magához veszi színes bőrszalagokból háncsszerűen összefűzött szatyrát és elindul.
Végigment a lakáson, hogy kezével megérintse a megérintenivalókat: rendben van-e a gyerekek
szobája - mert így nevezte érett férfi fiát és menyét -, nincs-e göcsört az ágytakarón, por a tálalón,
hamu a tálkában, s aztán unokája, a tizenhét éves Andris szobáját is ujja hegyével érintve,
szemügyre vette. Igaz, hogy Andriska január közepe óta vidéken van, Toncsiéknál, pedig az iskola,
hosszú kényszerszünet után már megkezdte a tanítást, s a fiú idén érettségizik, bár ki tudja, hogyan,
milyen körülmények között, az ilyen felfordulás után, mikor az utcák még romosak, s az emberek
feldúltak, nyugtalanok, tele vannak bizonytalansággal. Persze, mondta ő Gézának és Julinak, miért
nem hozzátok már haza a fiút; azt még megértem, hogy vágyott egy kis nyugalomra, vidámabb
életre, de most már itt a tanítás, és a tanárok is rossz néven vehetik, még félre is érthetik ezt a
mulasztást. Igaz, a fiú aranyos leveleket ír Toncsiéktól, hetenként kettőt is kapnak tőle, és Gézáék
mindig felolvassák Andris jókedvű sorait.
Miután végigbillentyűzött a láthatatlan zongorán, mely a rend és a pedantéria szűkös, de
megnyugtató dallamával felelt, végleg távozni készült.
Ekkor egy tétova kar, mely a körülményeket nem ismeri, az előszoba tejüvegén átrajzolódva
jelezte, valaki a csengőt keresi. Az ügyetlen nyomásra, ahogy csak elektromos szerkezettől telik, túl
élesen megszólalt a csengő. Az öregasszony tudatos rossz érzéssel nyitott ajtót, s, maga után
engedve az idegent, egy fázós fiatalembert, bevezette szobájába, és leültette a hamuszürke
négyszöggel szemközt.
- És ennek mennyi ideje? - kérdezte az öregasszony meghallgatva az idegen szavait, hosszú tűnődés
után, s a hangja kemény volt, gyanakvó, egész testével beljebb húzódott a fotelba, úgyhogy lába
ügyetlenül a levegőben maradt.
- Január tizenhét - felelt a fiatalember szabatosan, mert itt minden a pontosságon múlik.
- És mit mondott? Mit mondott, mikor átvezette?
- Hogy ez a határ? - ezt kérdezte: ez itt a határ?, és nem akarta elhinni. Ez a két nyárfa.
Megmondtam neki, igen, ez a határ. És akkor ő nevetett. - Hogy hitelesebbé tegye az emléket, a
fiatalember is fölnevetett. - Igen, mert sűrűn esett az eső, és nem látszott semmi, csak az a két
nyárfa és a vizesárok, amit egészen megkavart az eső... Akkor a noteszba ideírta ezt a levelet... az
én noteszomba... - Kigombolta kabátját, elővillant narancspiros, nőies pulóverje, de az öregasszony
nem látott ebből semmit. - Tessék - odanyújtotta a noteszt. - Benne van a levél. Többen is írtak bele
- mohón figyelte az öregasszonyt.
- Azóta hol lehet - kérdezte váratlanul a néni, s még a kérdéstől is megrémült, olyan végletesnek,
befejezettnek látta a dolgot. Mindenütt lehet, csak ott nem, ahol lennie kellene.
- Azóta? Jó helyen. A két nyárfán túl, az biztos. Igaz, erősen esett, a nagy agyagban a sár se volt
kicsi, de azért átért. Figyeltem.
- Átért? - kérdezte az öregasszony, s olyan furcsa volt ez a szó a szájában, mint egy hamis fog.
- Nyárfa, vizesárok - heherészett a fiatalember -, nem akarta elhinni, hogy olyan a határ...
- Hát, istenem - sietett válaszolni a néni, mert érezte, ez az egyetlen, amire felelni tud -, ő úgy
tanulta, hogy sorompó, piros-fehér-zöld, és tisztelgő katonák...
- A levél - emlékeztette a fiatalember.
- Kérem, olvassa fel, én nem látok.
A fiatalember megnyálazott hüvelykujjal kereste a megfelelő lapot.
- Ez az! “Drága jó szüleim, drága Balzsamka!”... - kezdte olvasni, és elakadt.
- Ez én vagyok, a Balzsamka... ezt az unokám írta. Folytassa kérem. - Hangja szigorú volt,
pontosságot követelő.
Az idegen sután, rossz helyen hangsúlyozott, de amikor odaért: “adjatok ennek a fiatalembernek,
aki átvitt, száz forintot” - kétszázat mondott, s a hangja fátyolos lett az izgalomtól. Fölnézett és
várt. Megvizsgálta az öregasszony arcát, amely teljesen elsüllyedt a fotel barna mélyében, s csak
egy mozdulatlan sárga folt mutatta létezését. Szerette volna a pénzre vonatkozó mondatot
megismételni, de látta, az asszony oda se figyel. És akkor sajátosképpen arra gondolt: az a fiú se
értette meg, hogy milyen a határ, az is elsüllyedt valahol, nagyon messze került tőle, éppúgy, mint
most ez a néni. Rosszul érezte magát, a szájpadlását égette ez a pillanat, szeretett volna felállni,
kiszaladni, de arra sem volt mersze.
- Azt mondja - szólt hosszú szünet után az öregasszony -, két nyárfa és egy vizesárok.
Felállt, a tornyos kredenchez lépett.
- Mindenkit így vesztettem el - mondta, a kredencnek inkább, hátra sem fordulva. - Az egyik fiam
költő volt, egy álmodozó! Kinn maradt a fronton. A másik, ennek a fiúnak az apja, műszaki rajzoló.
Félszárnyú madár, se hús, se hal. - Pénzt vett elő egy nagy, harmonikás fekete levéltárcából. - Ezt
tegye el - mondta a vendégnek, és húsz forintot adott neki. Az idegen már említeni sem merte a
kétszázat, amit meg se hallott az öregasszony. - Nem szabad túlélni a kiszabott időt. Nyolcvan év,
az ember lassan mindenkit elveszít. Azt mondja, két nyárfa és egy vizesárok. És hogy esett az eső.
Jó. Isten megáldja.
Egész délelőtt az ablak előtt ült, kabátban, kalapban, ottfelejtve magát, és tűnődött. Délután elment
valahová. Este a fia, szőke, erősen kopaszodó ember; nem az ő szikár fajtájából való, megint
felolvasott egy levelet. “A hivatalba címezte Andris.” És akkor az öregasszony sajnálkozott a fián;
milyen szánalmas gyengeség a kegyes hazugság is, milyen romlékony, tele van logikátlansággal,
kilógó férccel; és mégis elég erős ahhoz, hogy elaltasson gyanút, kétséget. Mert az ember hinni
akar a jóban. Mert az ember szeretni akar. Konstrukciója, szigorú felépítése csak a rossznak van.
Ott minden szöget ellenőriz az ember.
- Én is kaptam Andriskától egy levelet - mondta váratlanul.
S ettől fogva nyers és szigorú lett az élet közöttük, s az otthon otthontalan.
Balzsamka többé föl nem engedett, s visszanyerte cselekvési szabadságát.
2.
De Balzsamka, aki visszavonult a magányba, nem engedte, hogy a sértődöttség elhomályosítsa
tájékozódását. Aprólékos megfigyelő volt, mert nem a szemével figyelt, de egész élet-
tapasztalatával. Megvilágosodott előtte néhány fontos jelenség, amivel eddig nem tudott
megbirkózni. A fia és menye. Mostanában megszaporodott közöttük a nézeteltérés; nem mintha ez
eddig nem fordult volna elő, azt a néni is tudta, volt ilyesmi eddig is, csakhogy ezek az újabb
összekülönbözések végzetszerűen körülhatároltak, metszően élesek voltak. Csakhamar lehunyt
szemhéja mögül azt is megállapította, hogy menye, Juli, titokban Andris ágyában alszik, s reggelre,
a vélt fölfedezés elől, visszaköltözik szobájába. Ez most már nem volt afféle rögtönzés egy
házasság perpatvarában. Eljutott füléhez egy-egy párbeszédfoszlány is. Egymást okolták Andris
szökéséért. Irgalmatlanok és igaztalanok voltak, nem mint azelőtt, amikor szinte keresték a kibúvót,
az okot a nagylelkűségre, érveik feladására. Néha már szeretett volna közbeszólni: hiszen ebben
nincsen logika, amit egymás fejéhez vagdostok, hiszen ez a gyűlölködés primitív, sehogy sem illő
hozzátok, gyerekek, az istenért!
Szóval Andris hiányzott, s ettől a házaspár élete dühödtebb, elemibb lett.
Az öregasszony mindezt, de elsősorban saját érzéseit számításba véve, lassan kialakított magában
egy gondolatot. Azon kell munkálkodnia, hogy unokája hazatérjen, és ezzel helyreálljon a
természetes rend. Ehhez sokféle úton-módon kell tájékozódnia, látását és testi erejét meghaladó
erőfeszítéssel. Konokságában olyan szívós volt, mint a gyökerek. Holott nem volt könnyű dolga, a
testi bajokon túl, odahaza sem, odakünn sem, ahol ismerős volt ugyan mindenki, a zöldséges, a
hentes, a fűszeres, Varjú doktor, a körzeti orvos és külön-külön minden szomszéd, de ebben a
vonatkozásban mindenki ismeretlen volt. Kihez fordulhat, ki lesz segítségére. Semmi támpontja
sem volt, csupán a két nyárfa, a vizesárok és a sűrű eső s az a bamba fiatalember, akinek húsz
forintot nyomott a markába, s aki eltűnt, anélkül hogy megkérdezhette volna tőle: milyen volt az a
két nyárfa? Jegenyenyár vagy közönséges?...
De egyik napon mégis bekopogtatott a postás, és levelet hozott Andristól. Feltépte a borítékot; az
ismerős rajzú írás sütötte a szemhéját, de nem tudott megbirkózni vele, így hát arra kényszerült,
hogy fiával olvastassa föl, de a fiában már nem bízott, mégis hinnie kellett a felolvasásnak, mert a
hang hitelessé tette a szöveget. Így tudta meg, most már Andristól, hogy két jegenyenyár volt ott a
határnál, mert a fiú tőle tanulta ezt a pontosságot, s a vizesárok tulajdonképpen talajvíz volt. Az
ismeretlen nem mondott valótlant; sűrű volt az eső akkor, és a talaj dágványos, majdhogy
mocsaras. Andris egyik cipője ott maradt a két ország között, s a fiú sántítva jutott át a határon.
Odaát, Jugoszláviában, egy kis faluban szállásolták el őket; táboruk azelőtt községi fogház volt.
- Fogház? - kiáltott fel az öregasszony, és sértődöttsége még a szomorúságán is úrrá lett. - De a
kapu nincs zárva? - kérdezte, hogy kikorrigálhassa a sivár valóságot.
- Nincs kijárás - olvasta a levél aljáról az apa.
- Azonnal vissza kell hozni!
- Nem akarja, azt írja, megpróbálja így...
Nem akarja? Mit nem akar? Lehet azt nem akarni, hogy hazajöjjön az ember? - Értetlen volt,
hűdésesen nézett a fiára.
- Maga sem tudja - mondta az apa, izgatottságával küszködve -, gyerek még, nem tud semmit...
- Márpedig vissza kell hozni. Ha nem jön vissza a gyerek, magatokra maradtok, nem lesz senkitek!
A végső következtetés erejével beszélt az öregasszony.
- Akkor az lesz az otthonotokból, ami már megkezdődött. Nekem ne magyarázzatok! Látok
mindent - mondta biztonsággal. - Látok mindent! De nem baj. Erre még itt vagyok én.
- Mire? - kérdezte Géza gyámoltalanul.
- Hogy visszahozzam. Itt született, itt a helye. Az én unokám. Én olyan iskolában tanítottam, ahol
Petőfi volt diák. Ez az én nemesi levelem.
Amikor kiöblösödött kemény beszéde körül a csend, s megérezte a két emberen a kétségbeesést,
szinte elröstellte magát, megenyhült. Tréfára fordította a szót, mint annyiszor életében, mikor a
helyzet már kenyértöréssel fenyegetett.
- Ti nem tudjátok, gyerekek, hogy Praeiectus közélelmezési felügyelő úr szamara a klasszikus
rómaiaknál milyen feliratot viselt nyakörvén... Hát igen, latinban nem voltál erős, fiam. Igaz, hogy
ezzel a mániámmal mint evangélikus oktató-személy magam is feltűnést keltettem... Ascellus sum
Praeiecti, praefecti annonae, extra murum exivi, tene me, quia fugi et reduc me ad dominum... -
szóval ebben arról van szó, hogy a szökevény csacsi kéri, vezessék vissza gazdájához.
Ezzel a mosollyal a szája körül ment szobájába, és azonnal elaludt.
3.
Az utcán, a külvilágban már nehezebb volt a sora. A kaptatón, ahol az utca emelkedik,
szembetalálkozott Bertókkal, az egyik szomszéddal, akivel húsz esztendő alatt nemigen akadt
beszélnivalója. A férfi legtöbbször a levegőbe nézett köszönés helyett. Most a motorját tolta fölfelé,
s a kis teraszon egy percre megállt, hogy kifújja magát. Az öregasszony érezte, nem kerülheti el a
megszólítást, s ezért botját megmarkolva, sietősebben kezdett lépegetni. Már-már eltipegett a férfi
mellett, aki maga is tétovázott, de aztán meg kellett állnia.
- Mondja, nagymama, hol az unokája? Nem látom mostanában.
- Hol lenne, kérem? A Toncsinál. Vagyis a menyem húgánál.
- Áhá. És ez a Toncsi külföldön él, tessék mondani? - halhólyagszerű szeme egy pillanatra
felfénylett.
- Külföldön? Ugyan! Ha magának Szeged külföld!
- De a maga unokája meglépett.
- Meglépett? Mit ért ezen?
- Disszidált.
- Az ifjúság, isten tudja, maga se tudja, mit cselekszik! - felel belezavarodva, hogy Bertók
hazugságon érte. Nyolcvanéves koromban kezdek hazudozni, és éppen ennek! - gondolta. Hogy
milyen sodrása van az ilyen állapotnak.
Bertók bőrmellénye keményen fénylett, mint valami őskori hüllő páncélja. A tenyerében érezte az
öregasszony vergődő szívét. Ott álltak a gyors téli alkonyatban, s a néni sajátos, magyarázó
mozdulata a zavart pillanat jegébe fagyott.
- Olajra lépett - mondta tovább a férfi, és viszketeg örömet érzett, hogy ezt a gőgös, kemény kis
öregasszonyt kapcsolatba hozta egy ilyen kifejezéssel. - Fölvette a nyúlcipőt - nevetett, s ezzel már
önmagában feloldotta a feszültséget, de látva az asszony ellenállását, ellenszenvét, megdühödött. -
És tudja, mért van ez, nagymama?
- Kérem, én fázom, nekem mennem kell - szólt az öregasszony, és féloldalt fordult.
- Azért, nagymama, mert ilyen a fiú nevelése.
Az asszony megtorpant. Sután, féloldalasan.
- Mert a szülőkön múlik minden.
- Az ő szülei tisztességes emberek, és demokratikus emberek. Nálunk ez nem új keletű dolog. A mi
családunkban...
- Hát a maga fia - legyintett Bertók - elég magasan viseli a kalapját.
- Az én fiam szerény ember, nincs is oka rá, hogy más legyen. És ha szó esik Bertók szomszédról,
hát ő csak kedvezően nyilatkozik - tette hozzá ravaszkásan és kétségbeesetten. - A szülők nem is
tudtak róla! A szülők fölnevelik a gyermeket, de a szívébe nem látnak - folytatta mélyen
megrendülve, a maga sorsát érezve át. - Nekem volt egy másik fiam, megadtam neki mindent, a
számtól vontam el a falatot, hogy taníttassam... egy tanító özvegyének nem volt olyan egyszerű - a
szeme körül ismeretlen fájdalom kezdett hasogatni -, egy tanító özvegye - mondta újból, és remélte,
ebből Bertók megérti, amit meg kell értenie. - És mi lett abból a fiamból? Egy álmodó. Költő. Aki
az anyai szeretetről azt írta: “lobog mint a lidérc - s oly rémületes...”, és ottmaradt a fronton. Maga
jó ember, Bertók szomszéd, megért egy anyát, egy nagyanyát...
Bertók zavarodottan sapkájához emelte mutatóujját, és nekifeküdt a motornak. Az öregasszony
nem vette észre, hogy Bertók elindult, s még motyogott valamit.
Meg kell védeni a családot, haza kell hozni Andrist, ez az érzése rohamosan erősödött. De vajon
Gézáék megtesznek-e mindent? Nem engedhetik idegenbe szakadni egyetlen magzatukat! Ezt a
kedves, szép fiút; ezt a nagyszerű matematikust, ezt a sportbajnokot! De mért is engednék?
Gézának semmi baja; Géza él - persze az élet is hozzászólás ehhez-ahhoz. Statikus ez az élet,
megfeneklett valahol, de erről csak ő tehet. Sem a származása, sem a neveltetése nem rántotta
vissza. De nem tesz semmit. Egyetlen tette volt az életben, hogy megszökött a katonaságtól, azt is
édesanyja erőszakolta ki, szinte ő szökött meg helyette. Az ő elődei már a reformkorban is tanítók
voltak, a magyar nyelv művelői, de mi lett ebből a fiúból. Ahogy megmondta annak az idegennek:
se hús, se hal. Néhány megkövesedett szokás, meg a szorgalom, meg a jogi doktorátus úgy védik,
mint testet a kezeslábas. És az óvatosság! Ezt végképp nem szereti benne, az óvatosságot, a
csigaház-filozófiát, amely nem irányul senki ellen, de nem küzd meg semmiért. A férje is, ő maga
is az ifjúságot cselekvésre nevelték. Még a másik fiú is, a maga lidérclángjaival, meggondolatlan
volt, de boldog. Mert Géza óvatossága savanyít, és megfoszt az örömöktől. Kopaszodik tőle az
ember. Ezt a gondolatot olyan mulatságosnak tartotta, hogy ott az utcán hangosan felnevetett, mint
aki magában beszél. Igaz, Gézát most is megdicsérték nyilvánosan, higgadtsága miatt. De hát nem
higgadt - óvatos! Más a higgadtság; a higgadtságban van aktivitás - de ez a megfontolt gyávaság?...
Ettől és az előbbi beszélgetéstől, dühvel és iróniával telt meg. Így is ért haza. Szigorú kérdéssel és
jeges légáramlattal lépett a szobába. Kezével megmarkolta botját, s nem látta, de érezte maga körül
a zavart, mint tapintható valóságot.
- Tudtátok, hogy Andriska mire készül?
Géza leejtette a fejét.
- Válaszolj, ezt tudnom kell! Nem intézhetem jól a dolgokat, ha erről nem tudok.
- Nem mondta.
- Egyetlen szóval se mondta - támogatta férjét az asszony, és halkan felsírt.
- Csak annyit mondott... csak arra kért engedélyt, hogy néhány napra Toncsiékhoz mehessen.
- Igen, csak erre kért engedélyt - ismételte az asszony is.
- Hallgass rám, kedvesem - az öregasszony hangja ezüstösre színeződött az emberies bölcsességtől
-, te anya vagy, az anyák nagyon muzikálisak. Lehetsz botfülű, ha én füllentek neked, de a
férjednél, a gyerekednél... ne magyarázz nekem, kedvesem. Ha előttem áll az a gyerek, és azt
mondja: erre meg erre kérek engedélyt, és mindehhez tudom, amit tudok, hogy az iskolakezdet
halasztódik, hogy a gyerekek hogyan hatnak egymásra, akkor én azt is tudom, de abban a
pillanatban, mire készül Andris! És intézkedem. S ha tévedtem, legfeljebb kissé szigorúbb voltam a
kelleténél. Az még a kisebbik baj.
Géza tágra felejtett szürkéskék szemében ott volt a válasz, s az öregasszony döbbenten megértette:
tudta. De nem mert dönteni, tudta, de nem mert cselekedni. A sorsra bízta magát, mint annyiszor! A
véletlen sodrása pedig maga is szigorú törvény. Majdhogy előre kiszámítható.
És akkor azt is megértette az öregasszony, hogy nem tudni, mennyi időre, a romló látás hámjától
visszahúzva, de át kell vennie a családfő tennivalóit. Nem számíthat senki másra, mint a maga
szilárd akaratára, s egy testre, melynek szerkezetét elnyűtte az idő, s amely csupán negyvenhat
kilóval tud ellenállni egy közepes északnyugati szélnek.
4.
Toncsiék esetlenül fogadták a váratlanul belépő öregasszonyt. Kegyetlen hidegben érkezett, az arca
egészen apró volt, sárga, s a szeme fényesfekete, mint az antracit.
- Eljöttem hozzátok - mondta -, itt lesz a főhadiszállásom.
Ezen jót nevettek, ez feloldotta a feszes meglepetést. A nagymama humora! Híres volt ő erről.
Az öregasszony elmondta, merre, hol járt Andriska ügyében; a Vöröskeresztnél, a hazahozatali
bizottságnál, a tanácsnál - a szülők is megtették a magukét... Aztán csak homályosan célzott arra,
van neki valami saját önálló terve, de erről még korai lenne beszélni.
- Nem viccből tanítottuk Kölcseyt - fűzte hozzá megkomolyodva, méltósággal.
- Nagymama most szépen lepihen - mondta ebéd után gyengéden Toncsi, olyan bő jósággal, ami
csak kövér emberektől telik -, aztán délután sétálunk egy jó nagyot, vacsoránál pedig megbeszélünk
mindent. Jó lesz?
De mindketten, az öregasszony is, Toncsi is forgattak valamit a fejükben. Az öregasszony
szaporán, humoros ravaszkodással mindent ráhagyott a rokonra, s alig várta, hogy magára
maradjon. Toncsi pedig sürgősen felhívta Gézát, és elmondta: itt a mama, érte kell jönni. Innen
tudta meg a férfi, hogy édesanyja hova tűnt.
Az öregasszony magához vette nagy, fekete retiküljét, amely hályogosra fakult, s botját szinte maga
elé küldve, kilépett a jeges utcára. Csak foltokat látott, s a fagy is megkínozta, de fürgén ment célja
felé, felkutatni azt az embert, akinek címét Pesten kapta, egy nagyon meghitt szomszédtól. Az
öregasszony ugyanis eltökélte magában, hogy átszökik a határon, lehetőleg ugyanott, ahol az
unokája, a két nyárfa mellett, és megkeresi a gyereket. Megkeresi és hazahozza. “Ez lesz a
hattyúdalom” - mosolygott, és fittyet hányt a nagy hidegnek.
Az ember, akit keresett, földhöz lappadó, hosszú sárga házban lakott, egy süppedt udvar végében.
Három lépcső vezetett le a lakáshoz. De hiába kopogtatott az elfüggönyözött konyhaablakon, hiába
kocogtatta botja elefántcsont nyelével, egy megsárgult kobrafejjel az üveget, nem nyitottak ajtót.
Nagy sokára előkerült egy szomszéd, aki elmagyarázta, hogy az a bizonyos ember csapos, és nagy
húsos karjával azt is megmutatta, hol lehet ráakadni. Az öregasszony diadalmasan rakosgatta el
emlékezetében a fontos adatokat.
Már csontig hasogatott a nagy hideg, de nem engedélyezett magának pihenőt; a délután is
előrehaladt, nemsokára sötétedik, meg kell találnia a csapost, nincs halasztani való ideje. Ez azért is
fontos, mert reggel érte jön a fia, pontosan kitalálta mindezt, sőt jókedvében még a
telefonbeszélgetés szövegét is idézhette volna. Toncsi és férje arca - a családi rémület
morzejeleivel.
A Tisza-parton haladt, a folyó egyetlen szürke szalaggá fagyott. A jégen fekete árnyak hajladoztak
egy lék körül, hálóval, varsával bajoskodva. Ő pedig csak ment, ment, vékonyan és feketén,
beleírva magát a mulandó szürkeségbe.
5.
A söntés, ahová betért, ujjongó meleggel fogadta, mint egy bővérű rokon. Egy pillanatra meg
kellett kapaszkodnia egy székben, helytállni a nagy sodrással szemben. Ott állt furcsa, bohócos
kalapjában, merevre fagyott nehéz kabátban, és küzdött a szédüléssel. Döbbenten tapasztalta, hogy
már alig lát. Nagy kövér foltok kavarogtak előtte. Valaki megfogta a karját, és beljebb vezette.
Néhány percig magában ült a nagy kavargásban, aztán valaki megszólította. Kérlelő hangon,
szívélyes mondatokba gömbölyítve közölte, hogy kit keres, s aggódva fülelt, vajon nem mondják-e
majd, hogy a csapos itt nem létezik, s akkor mehet tovább, keresni őt, ebben az iszonyú hidegben,
közben már biztosan besötétedik, és nehéz lesz hazatalálni, de ameddig ezzel az emberrel nem
beszélt, haza se mehet. Talán már keresik is városszerte, pályaudvaron - kuncogott magában, mert
tegnap óta a rendbontások, sőt vásottságok egész sorozatát követte el. De nem, a válasz
megnyugtató volt.
- Csak várjon, mama, egész nyugodtan - mondta valaki, akinek testi valóságát forró lehelete jelezte
-, nemsokára jön a csapos, csak bort fejtenek a pincében.
- Át kell rázni a népet, most teszik be a maligánt - tréfált egy másik hang, s az öregasszony is
udvariasan nevetett, bár a mondatot nem, csupán a tendenciát értette.
Azontúl lehet, hogy órák múltak el, lehet, hogy percek csupán. Az idő érzékelésére nem volt most
mód.
- Ezt tessék meginni, mama, egész zöld tetszik lenni - vált ki a közös sodrásból az előbbi ember
hangja -, a csapos mindjárt végez.
Az öregasszony kiérezte a jó szándékot, s úgy kapaszkodott abba, mint a botjába szokott.
- Mert tetszik tudni - halkította le a szavát -, az unokámhoz akarok menni. - Ennyit mondott, és
többet nem közölt. Várakozott. Arra gondolt nagy elégedettséggel, hogy kezébe vette a gyeplőt, és
most már nem engedi el. A családnak megint van feje, vezetője, akarata - s úgy érezte, ez az utóbbi
a legfontosabb.
Nemsokára jött a csapos. Szuszogó, húsos ember volt, langyos levegőt sodort maga előtt. Ahogy
nyögdécselve leült, megreccsent alatta a szék. Bemutatkozott, kezébe vette az öregasszony száraz
kis kezét, mint egy tárgyat, s aztán visszaadta. Lassan, ahogy beszélgettek, megcsöndesedett
körülöttük minden, csak az öregasszony okosan tagolt, magyarázó hanglejtésű szavait lehetett
hallani. Mint egykor, az iskolában.
- Egyenesen Pestről küldtek magához, hogy a dolgomat elősegítse. Nekem ugyanis odaát egy
unokámat lágerben tartják, olyan helyen, ami azelőtt községi fogház volt; elképzelheti az
érzésemet. Önről úgy tudom - folytatta bizalmasan, de messze hallhatóan -, hogy járatos a határon.
Át kell juttatnia engem. Ami a honoráriumot illeti, erre a célra van némi pénzem. Persze a
diszkréciómról biztosíthatom önt - fűzte hozzá -, és hálámról is. Visszafelé elhozom önnek Andrist,
az unokámat, ezt a kedves gyereket.
Valaki nevetni kezdett, s csatlakozott hozzá egy másik nevetés.
- Járatos a határon? - valaki az oldalát fogta, úgy kacagott.
- Diszkréciómról biztosíthatom - idézte az öregasszonyt ismét valaki, tüsszögő vihorászás közben.
A nevetés, a hahota megdagadt, s a nagy söntés utolsó szögletét is elfoglalta vastagon,
hömpölyögve, mint a kelő tészta. Az öregasszonyból is már csak a bohókás kalap csúcsa látszott ki;
mindent ellepett a nyerítés, a vihogás, a prüszkölő jókedv.
- Nékem csak az a fontos - hajolt előre székén az öregasszony, szinte ünnepélyesen beszélve -,
hogy mindez sürgősen történjék, akár ebben a pillanatban. Nagyon sürgető a dolog - fejezte be,
mint aki nagy terhet tett le, s akkor felfigyelt arra, hogy a nagy szuszogó ember nincs mellette.
Biztosan megint a pincébe ment bort fejteni; sok a munka az ilyen üzletben, nagyon elharapódzott
az ivás, azt mondják, még a nők is féldecinként isszák a rumot.
Ült, üldögélt nagyon sokáig, magába zárva, s egyszerre ezt hallotta: záróra, uraim, záróra, uraim.
S bár ő nem volt uraim, engedelmesen felállt, és kilépett az utcára. Még csak nem is gondolt arra,
hogy tájékozódjék.
Fiatal férfihang szegődött a nyomába.
- Merre megy a néni? Hol lakik?
- Bizony, fiam - felelt az öregasszony, s lassan csúszkálva lépett -, jószerivel el se mondhatom. Ha
kinevet is érte: elfelejtettem. El én, fiam, de ne féljen, majd eszembe jut.
Villamosra szálltak; az öreg kocsi üresen, csörömpölve, meglazult eresztékekkel futott az
éjszakában. A kalauznő komikusan ugrálva adott jegyet, s aztán visszatáncolt a sarokba.
- Most majd hozzám jön a néni, és reggelre megkeressük a családját.
- Maga pék! - derült fel az öregasszony, mert megérezte a lisztszagot.
- Az, pék.
- Ilyenkor télen az jó meleg. Állni a kemence mellett, átfűlni azzal együtt.
- Szeretem. Meg aztán a friss kenyér, tetszik tudni, az mindig van. Nem fázik, néni? - s karjával
gyengéden átfogta.
- Azt hiszem, nem.
- Mindjárt odahaza leszünk.
A pék lakása maga is olyan volt, mint egy elképzelt műhely; meleg, zsibongó, teli élettel. Az
asszony meg a négy gyerek megvárta az embert. Rendkívüli este volt. A leghidegebb este ezen a
télen. Úgy várták haza a férfit, mint harcost a csatából.
A pék elmondta, hogyan akadt az öregasszonyra, s hogy reggelig itt marad náluk. A gyerekek
kuncogtak: a papa talált egy öreg nénit.
- Szép nagy család - mondta elismeréssel az öregasszony.
A pék asszonyának gyengéd, puha keze volt, s még ilyen késő este is friss szappanillat áradt a
bőréből.
- Nagy a család. Van is kit etetni - válaszolt a férj.
- De maguk így érzik jól magukat. A nagy család, az az igazi. Azt nem fújja el a szél.
Lassan fölengedett benne az emlékezés, s elmondta, hol laknak a rokonai.
- Most éjszakára itt tetszik maradni, már nem jár a villamos.
- Azt hiszem, jó lesz nekem itt.
- Igaz, hogy csak egy szobánk van, de majd elférünk valahogy.
- El, el - de ezek a gyerekek túl csendesek! Ezeknek lármázniuk kellene.
Mosolyogtak a bogaras kis öregasszonyon, aki alig talált szavakat, hogy kifejezze, mennyire örül,
milyen elégedett, és hogy általában milyen megtiszteltetésnek veszi... És aki titokban arra gondol,
hogy nem megy vissza a fiához többé, legalábbis addig nem, míg Andris hazajön.
Sok párnát kapott, és nagy dunyhát; eltűnt alattuk. Fölötte egy ismeretlen mennyezet, melynek
göcsörtjeit, ereit kiemeli az utcai lámpa beszüremlő fénye; körülötte ismeretlen szuszogások,
amelyek mégis olyan ismerősek egy belső, láthatatlan fülnek. Lassan minden hálósra szakadozott
az emlékezetében, s a háló szemein ott volt az álom. Csöndesen, szerényen aludt. Biztonságban
érezte magát. Még álmában is érezte a liszt csöndes zizzenését. Nem is hó hullott odakint, lisztet
szitáltak. Csupa frissen mosdatott asszony sürgött-forgott a dagasztóteknő körül. A kemence szája
narancspirosan izzott. Közben másutt aranysárgára súrolták az asztalokat, amelyeken majd kiflit,
kalácsot formálnak. És odakünn, az üzletben, mindig csilingelt valami, mindig csilingelt.
A pék hajnalban elment Toncsiékhoz. Mikor visszatértek, a nagy családi szobában még aludt az
öregasszony. Piciny feje alatt piros-fehér csíkos párnák dagadoztak. Finom kis keze, mely a reggeli
hideg világításban ezüstösnek tűnt, a nagy családi dunyhán pihent. A nyugalmas alvás gondosan
elrendezte a törődött testet.
Ott állt az ágy mellett Géza is; éjszaka érkezett, a vállalat egyik kocsija hozta.
Körös-körül csöndben kászálódtak a gyerekek, arcukon az egészséges alvás pírjával. A konyhából
köményleves illata szállt.
- Ezen tart a feleségem - nevetett a pék -, mint a rabokat.
A kicsinyek harisnyájukkal bajlódtak; csupa láb meg csupa kéz volt a szoba.
- Bocsánat a sok alkalmatlankodásért - szólt Géza, és a sápadt tükörből alig vált ki szőke,
kopaszodó feje.
- Úgy alszik - mondta kedvtelve a pék -, mintha angyalok dajkálták volna.
Ezt Géza furcsának, sőt félelmetesnek találta. Nem mert édesanyjához érni. Csak nem halt meg? -
tépett beléje a kérdés, és elképzelt mindent, ami még rászakadhat. Toncsi kövéren és bátran az
öregasszony fölé hajolt.
- Jó reggelt, nagymama!
S erre a varázsigére felnyitotta szemét az öregasszony. Ez ugyanis szolgálati nyelv volt:
nagymama. Ez volt a rendfokozata. Mint Nemecseké az, hogy közlegény.
- Ti vagytok? - kérdezte kedvetlenül, és arra gondolt, hát nem lehet elbújni? Hát mindenütt
megtalálják az embert? És az a csilingelő csengettyű, az nem is létezik? - Hol a pék? - kérdezte kis
reményre gyúlva.
- Itt vagyok, néni - lépett elő a fiatalember.
- Mondja kérem, lenne egy kérdésem - az öregasszony fölült, egyenesen, merev derékkal -, maga
nem járatos a határon? Nekem ugyanis át kell jutnom a határon. S ami a honoráriumot illeti... de
hiszen ez önnél szóba sem jön! Össze kell rakni az országot, maga ezt megérti, fiam, így-úgy, ha
darabokból is, de össze kell rakni! És aki nem jön csoportban, azért érte kell menni, személyesen:
apáknak, anyáknak, sőt, képzeljék, még nagyanyáknak is. A folytonosság, ez a legfontosabb -
magyarázta a péknek. Majd érezve a fiatalember ügyefogyottságát, megint kérdezett: - Nem
maradhatnék én itt maguknál? Itt sok a gyerek, hasznomat vehetnék.
- Ugyan, édesmama! - vörösödött el Géza. - Ne szégyenítsen meg.
- Mert szerintem ez az egyetlen járható út. Elmenni a gyerekért.
Aztán Toncsi segítségével szép nyugodtan felöltözött, még a kalapját is lekefélte.
A vonaton fia vállára hajtotta könnyű kis fejét, és csendesen szunyókált.
- Gyerekek - mondta odahaza -, béküljetek meg. Nincs más mód: egyedül maradtatok. Kapasz-
kodjatok egymásba, és legyetek emberségesek.
A menye hangosan zokogott.
- Te mindig halk voltál, disztingvált. Csak sírjál. Semmi baj.
Azontúl még csendesebb lett az élet. Az öregasszony fájós lábára hivatkozva bevásárolni se járt.
Csupán hosszú, végtelen leveleit rótta papírra, anélkül hogy követhette volna a sorokat. Közben
készülődött a tavasz. A levegő megillatosodott. A dombtetőről gyors vizek szivárogtak lefelé a
macskakövek között.
- Látjátok - mondta az öregasszony áttetsző hangon -, úgy érzem, most már újra szeretitek egymást.
Ez így szép. - Aztán megérintette az asszony karját: - Julikám, édes, ne haragudj, az utóbbi
napokban sok tányért, poharat törtem.
- Igen, a szervizből is, mama, de nem baj.
- Én ugyanis, gyerekek, már nem látok. Én akkor reggel, tudjátok, ott a péknél, megvakultam. Hát
mondjuk, a mosogatást nem, de a krumplihámozást, azt szeretném, ha továbbra is rám bíznátok.
Pünkösd napján tért haza a fiú. Arca megnyúlt, megsötétedett; kezében idegen bőrönd, idegen
árnyak a szeme alatt.
Balzsamka szokása szerint odabent ült a hamuszürke négyszög előtt, pedig már ezt a kis derengést
sem látta, csak a gyenge léghuzatból tudta létezését. Már csakis a hallására és az emlékeire bízta
magát.
A bútorokon ezüstszürkén megült a por, hártyavékonyan, és őt magát is mintha beezüstözték volna,
akár egy finom nipp, ott ült a nagy barna karosszékben, lába alatt a zsámollyal.
Amint a fiú belépett, fölkavarta ezt az ezüst nyugalmat, s csak egy-két perc múltán ülepedett meg a
szemcsékben vibráló csendes világ.
- Balzsamka! - kiáltott a fiú kamaszos tenorján. - Hazajöttem!
Balzsamka azonban nem felelt. Hüvelyk- és mutatóujja közül a földre gördült a lehámozott
krumplihéj, akár egy végtelen távirat utolsó mondatának szalagja.

A konzervmester vasárnapja
1.
Már a napkelte órájában is forró bura feszült a házak fölé, de olyan anyagszerűen, hogy
beleütközött az ember. Izzó némaságban álltak az egyforma telepi épületek, rongyolt lombozattal a
fiatal fák, a gyermekjátszótér békaszájú szökőkútjából meleg kis sugár csordogált. Némi ezüsttel
lágyított kékségbe fúlt az egész világ, s a napfény keményen dörömbölt a leeresztett rolókon.
A konzervmester, bár vasárnap volt, most is a szokott időben ébredt, hajnali fél ötkor, akárcsak
hétköznap. Pizsamanadrágban és fedetlen, sápadt felsőtesttel az ablakhoz lépett, zsibbadt kézzel
fölhúzta a műanyag rolettát, és egyszerre csak arcon, mellen csapta a hőség és a levegő átfűlt
kemenceillata. Testes ember létére nem hápogott ettől a bura alatti forróságtól, inkább kellemesen
csípte a húsát, fölgerjedt tőle, kemény arca kicsattant, megpirosodott. Kihajolt az ötödik emeleti
lakás ajtaján, kibuktatta széles mellkasát a reggelbe. Vékony szálú, szőke haja már alaposan
megritkult, kopasz homlokán aranysárga szeplők. Kitárta vaskos karjait, mintha be akarná rántani a
szobába a tropikus mozdulatlanságot, beleértve a színes műanyag roletták mögött lélegző
emberiséget is. Gömbölyű válla mögé pillantott, arcát kifeszítette a mosoly.
A váratlan drasztikus fény nem ébresztette föl a feleségét. A fiatalasszony erős, cigánybarna melle
kibuggyant a világoskék hálóingből, egyforma ritmusban emelkedett és süllyedt, tömör,
kékesfekete haja félig az arcába hullt.
Két hónapja, hogy újból megnősült, anya kellett a hétéves Gábor mellé, és neki is, igen, neki is
kellett valaki társnak az ikerágyba, a korán meghalt asszony helyére. Nem volt nőre éhes, az
üzemben kétszázhúsz nőnek parancsol, de életfelfogása megkövetelte a rendszerességet.
Újra átdőlt az ablakpárkány fölött, úgy érezte, ráfeküdhetne a forró levegőre, a mozdulatlan
hullámokra bízhatná magát. Egy pillantással befogta a gyár új épülettömbjét, amely világoskéken
lebegett az arany mozdulatlanságban. Látta a nagy ablakok tiszta síkján a gyémántélű napot, a
párlótorony cementszürke oválisát, s a kemenceillaton áttörtek a vegyi bomlás izgató szagai,
amelyek tizenhárom éves kora óta kísérik.
A billenően könnyű műanyag rolót ismét leeresztette, s a szobát betöltötte a színes félhomály. Ő
maga lábujjhegyen a fürdőszobába ment, de még egy pillantásra benézett a félszobába, így
nevezték a benyílót, amelyet keskeny mennyezetablak világított meg. A hosszú, vörösesszőke,
áttetsző bőrű kisfiú, lerúgva magáról a könnyű paplant, széttárt karokkal feküdt, mintha sűrű, sós
víztömeg tartaná a hátán, és lebegtetné az időtlen csöndben.
Már nyolc óra felé járt, amikor nyáriasan nekiöltözve ott álltak a kapu előtt, a férfi kezében
diplomatatáska az ennivalóval, a kisfiú kék-piros-sárga óriás labdát egyensúlyozott az orrán, az
asszony pedig szalmaszatyrában a strandholmival. A forróság még nem rohanta le őket. Testük
friss volt, harmatos a zuhany sokáig folyatott vizétől. Ott álltak a tetőző vasárnap reggelben,
arcukon egyforma mosoly, jól érezték magukat.
A konzervmester újra körülnézett, ráérősen, mint akinek csontrendszerévé lett ez az otthonos,
tulajdonosi önérzet. Itt született harminchat évvel ezelőtt, az egykori nyomorkalyibák egyikében;
ezeken a gyomgubancos, gödrös réteken zajlott a fiatalsága, messze a várostól, még a villamos-
végállomás is fél kilométernyire volt tőlük. És ahol a konzervgyár modern hangárai emelkednek,
oda járt apjával egy bélzsírolvasztó üzembe, alighogy betöltötte tizenharmadik évét. A leventéktől
is ide szökött vissza negyvennégy késő őszén, a bombatölcsérek közé. Itt választott asszonyt
magának először, egy cérnázóüzem előmunkásnőjét, innen is kísérte kórházba, majd a temetőbe. Itt
született Gábor, a vörösesszőke, karcsú, csont nélküli kisfiú, aki úgy lobog a mindennapokban,
mint egy kis lángoszlop.
Elindultak a buszmegállóhoz. Az egyik szélső ház ablakából Kellerék integettek. A magasból sötét,
vasfényű hang szabadult el a vasárnapi csöndbe:
- Akkor hát este hétkor - kiáltozott Keller, és a vállába csimpaszkodó pici, fekete Kellerné
megtoldotta -, a bort mi visszük!
Keller gyerekkori barátja volt, együtt dolgoztak a förtelmes bűzű bélüzemben, és bár ezt az időt
már elhömpölygették az évek, akaratlanul is megrándult az orruk, bármikor találkoztak, a régi
szagot érezték vissza.
- Kíváncsi vagyok, milyen bort hoz Ede - ezt is csak a régi, hagyományos ugratások jegyében
mondta a konzervmester, okkal, ok nélkül fukarsággal vádolva barátját. A fiatalasszony ökle
nagyot csattant a húsos háton.
- Te mindig olyan kicsinyes vagy! - nevetett teljes jókedvében.
- És apu, lesz csónak is? - kérdezte rekedt kis hangján Gábor, akit a szomszédok közül valaki
Gábriel arkangyalnak nevezett el, és ez a név még az iskolába is elszivárgott, hogy aztán mindenki
csak így hívja őt.
- Csónak és minden! - az apa fölmutatta a víkendház kulcsát. - Megalhattunk volna ott, de hát
Kellerék - a hangja megfanyarodott, pedig örült a szokásos vasárnap esti együttlétnek, Ede
nemcsak barátja, de példaképe is. Ha nincs Ede, elhajtják a leventékkel Nyugatra, utána ki tudja,
mikor keveredik haza, sőt, ha nincs Ede, akkor nem is sikerül meglépni a Rákos-pataknál, ahol
fogságba került. Ede mondta rá az áment első és második házasságára. Gábornak Ede adományozta
a nevét, ugyanis ő szeretett volna Gábor lenni, de mániákusan, mert ennek a névnek kis szárnyai
vannak! - Igen, csónak és minden! Komplett vízi élet.
2.
A víkendháznak szárazfaillata volt, s azon belül méz- és gyantaillata. Egy vastag kötélen különböző
színű trikók függtek. Az ablakdeszkán feketére szívott pipa és szétszórt dohányszálak, az emeletes
priccs mellett kitaposott, nagy bőrsaruk. A hajópadló minden lépés alatt zeneien megroppant, és az
ablak fénysugarában könnyű por reszketett. A deszkaszálakból összerótt falon fotók, főleg bikinis,
kövér nők.
- Csere Bandi a húst szereti, de mázsán felül! - a konzervmestert csöndesen rázta a nevetés,
miközben a cipőjét húzta lefelé.
- Az egész kégli azt mutatja, hogy döglik a nőkért! - a fiatalasszony ügyesen a fiókba sodort néhány
aktfelvételt, mielőtt még Gábor fölfigyelne rájuk.
- Döglik, mindenki döglik, aki nem múlt el huszonöt.
- És aki elmúlt?
A konzervmester a szekrényajtó mögé állt, hogy felhúzza új, cápamintás fürdőnadrágját.
- Az már csak egyvalakiért döglik.
- Mindig egyvalakiért.
- Lehetőleg huzamosan.
Az egész faalkotmány megroppant, mélyen, gordonkahangon.
- Szél? - a konzervmester előlépett a szekrényajtó mögül. - Csak nem kezd fújni a szél?
- Hál' isten. Legalább megmozdul a levegő.
- Bírom a kánikulát - a konzervmester elégedetten végigsimította mellét.
- Olyan fehér a bőröd, hogy pecsenye leszel, mire hazamegyünk.
- No csak vetkőzzetek - szólt a férfi a nyitott ajtóban -, és igyekezni, egykettő!
Elindult a szitált fövenyen, a finom homok ellepte lábfejét. A Kis-Duna-ág tükrén olajszivárvány
remegett, az egész vízhát enyhén lúdbőrzött. Könnyű kis szél sodorta a forró levegőt. A
konzervmester megborzongott, akárcsak a víz. Visszapillantott a faházra, és arra gondolt, most
vetkőzik a felesége és a kisfia Csere Bandi bűnbarlangjában. Még egy sóhaj: mennyi nőt terelhetett
ebbe a vigvamba az a szikár, fekete gorilla. Éli a világát, munkán kívül a fusi, vagy inkább fusin
kívül az a kis munka, hogy minden legális legyen, dől hozzá a pénz! De rendes fiú, megérdemli,
szíve van.
A fiatalasszony és a kisfiú most lépett ki a faházból, mindketten hunyorogtak a fényben. Milyen
szép ez az asszony, milyen telt, a bőre milyen szép kreol és hibátlan! - a konzervmester elégedett
volt.
A dühítően kék égre két kis könnyű felhő úszott. A kiöblösödő part itt néptelen, csak a láthatár
peremén ült egy szikár horgász, egyenes derékkal, a végtelen várakozás bűvöletében. Most váratlan
szél lökte meg az ezüstzöld füzeket.
- Ez éppen jól jön - legyezte kihevült arcát a fiatalasszony -, a legjobbkor!
- És a csónak, apu?
- A csónak, Gabikám, persze!
Ott volt a szemük előtt a szürkésbarna, szétszáradt, négyüléses ladik, orrával a víz felé.
- Csakhogy ez oda van láncolva, vagy mi a csuda - szólt várakozással a kisfiú.
- Majd szerzünk valami fogót vagy ilyesmit - a konzervmester ki akart tenni magáért, ez az első
közös családi kirándulás, és lám, a gyerek mennyire megbarátkozott az új mamával. Csere Bandi
szerszámosládájában a sok kulcs között megtalálta az idevalót, már csattant is a lakat, repült a sárga
fövenyre.
- Ügyes vagy, apu! - a kisfiú rajongva nézett a fehér bőrű, kövér emberre, aki rátolta a ladikot a
csöndes vízre. A konzervmester testén kiütött a veríték, a túlzott mozgékonyságtól-e vagy a
növekvő belső feszültségtől, maga sem tudta volna megmagyarázni.
Az ég ezalatt, a folyamatot meg sem figyelhették, teli lett szakadozott felhővel. Ezek a felhők
hártyaszerűen terjeszkedtek, majd puhán körülfonták a napot. Az erős kontúrok élei kicsorbultak,
tompa lebegés töltötte fel az eddigi mezítelen, nyílt látóhatárt.
A konzervmester a szükségesnél több erőt fordított az evezőkre. Érezte, hogy álláról a mellére
csordul az izzadság. A víz sűrűbb, mint az olaj, mintha hínármezőkön át kellene utat nyitni a
ladiknak. Nehezen tudta megosztani figyelmét kisfia kérdései, a fiatalasszony egy-egy jókedvű
fölkiáltása és a vállalt feladat között. Az utóbbiban kevés a gyakorlata, az ilyen kiruccanásokon
mindig Ede kezében volt az evező.
- Nézd, apu, egész sötét lett - Gábor hangját az elragadtatás dobta a víz fölé -, csuda gyönyörű
sötét!
Valóban, most már furcsa, szürkéspiros alkonyati színe volt a világnak. Hosszú, kékesfekete
kémények, korombarna gáztartályok és egy magasfeszültségű vezeték megcsillanó huzalai. És
valahol messze, de nagyon messze, a merev testű horgász.
- Kicsurogtunk a Nagy-Dunára - lobogott a kisfiú -, ez már igen, ez már csuda gyönyörű, ennyi víz!
Összekoccant a fejük, mert a hirtelen szélroham, mint egy nyitott tenyér, lecsapott a vízre. A víz,
amely arcon csapta őket, langyos volt, pocsolyaízű.
Újabb színváltozás történt. Lilásfekete minden: a hosszú kémények hátráltak a feketeségbe, a
horgászt ellepte a korombarna félhomály.
- Menjünk kifelé - szólalt meg a fiatalasszony aggodalommal-, vidd ki a csónakot, hallod? Gyerünk
kifelé!
- De éppen most - a kisfiú vékony karjaival összevissza kalimpált -, most, amikor minden olyan
igazi?
A konzervmester nem emelte föl az arcát, és így mondta csöndesen:
- Nem tudok vele megfordulni. Erős a hátunkban a szél.
- Ejnye, hát akkor add át nekem, majd én kiviszem! Cseréljünk helyet.
Lezúdult az eső. Az eső, ellentétben a folyó vizével, borzongatóan hideg volt.
- Mondtam, hogy most jön az igazi! - kiáltozott fölkorbácsolt örömmel a kisfiú.
- Cseréljünk helyet, nem hallod?
A konzervmestert valami görcs az üléshez tapasztotta.
- Cseréljünk helyet, te süket!
Az eső befalazta őket. Már sem hallani, sem látni nem voltak képesek, csak Gábor elragadtatott
kiáltásai törtek át a gyűrűn.
A fiatalasszony fölállt, erőszakkal a konzervmester mellé ült, arrébb lökte. A ladik megbillent.
Ekkor tört rájuk a harmadik szélroham, amely egyúttal a nyílt folyóra dobta őket, és a szájuk újra
megtelt pocsolyaízű vízzel. A nő erőszakos mozdulattal az evezők után nyúlt, gyűlölet gyorsította
mozdulatait. A negyedik szélroham most érte utol a ladikot, az súlyosan megbillent, és utasai a
szennyesbarna, fénytelen hullámokba zuhantak.
A konzervmester hallotta fia vékony kiáltozását, majd a fiatalasszony telt, lázas üvöltése is eljutott
hozzá. Kézzel-lábbal küzdött a szennyes sötétség ellen, tudott úszni, téglagyári gödörben tanulta
meg valaha a kalimpáló kutyaúszást, akkor is Ede vitte többre. Mozdulatai most elernyedtek, a
félelem kiszívta az erőt izmaiból, lefegyverezte az ellenállást. A víz épülő falain túl többször
hallotta az asszony és a kisfiú kiáltozását, a gyerek nem tud úszni, betegsége miatt elmaradt az
oktatásról, és az asszony? fogalma sincs róla. Nem tud semmit az asszonyról, semmit az égvilágon,
a gyermekkorát nem ismeri, kedvenc virágairól sem kérdezte soha, összefeküdtek egy ágyban,
ismeretlenül, szó nélkül, és most megint hallani a telt hangot, de már nagyon messziről. Fölépültek
a szennyesbarna falak, a folyó összemosódott a magassággal, nem is létezett már magasság, csak
mélység, hideg örvény. És most mégis meghallotta a nő szörnyülködéstől magas hangjait.
- Az isten rohasszon meg!
3.
A rendőrőrszobában nem tudott megmozdulni a levegő, hiába kaszálta elfogyhatatlan köreit a kis
műanyag ventilátor. A jegyzőkönyvvel már elkészültek, de az alhadnagy, gyűrött arcú, feltűnően
sápadt ember, újra meg újra visszatért a kérdéseihez. A konzervmester szeme a frissen mázolt ajtón
függött, s ha valaki szolgálati ügyben belépett, fölpattant, eléje ugrott.
- Semmi. Azt én előbb tudnám - intette le az alhadnagy fáradt kézmozdulattal. A konzervmester
visszaült, vörösre dörgölte homlokát.
- Szóval, maga tud úszni - kérdezte újra meg újra az alhadnagy. Arra gondolt, ezt már lerögzítették
a jegyzőkönyvben. - És milyen viszonyban voltak a feleségével?
A konzervmester szünet nélkül izzadt és szipogott. Lucskos volt az egész teste.
- Már megmondtam. És mért csak voltam? Még lehetek is.
Választ várt, de az alhadnagy egy tintafoltos vonalzóval kicsorbult körmeit ütögette.
- Szeretem, mint az életemet.
Húsos kezével a mellére csapott, lilászöld legyet rebbentett föl.
- Szeretem, és ő is szeret engem.
Az alhadnagy erősen töprengett, mit is kérdezhetne. Szerette volna összetépni a jegyzőkönyvet. A
jegyzőkönyv hazudik. Megint csak visszatért az előbbihez, a hangja végtelenül keserű volt.
- Szóval, maga tud úszni?
Egy tiszthelyettes lépett a szobába, az alhadnagy füléhez hajolt. A konzervmester félig
fölemelkedett.
- Megvannak? - hallotta saját hangját, de kívülről, mint egy idézetet.
Az alhadnagy csak a fejét rázta. Vastag szemüvege mögül nagy, domború szemgolyóval vizsgálta
az előtte ülőt. Lassan mondta, elgondolkodva: - Szóval, maga tud úszni? - Felcsattant. - És
hogyhogy nem próbálta kimenteni őket? Legalább a fiát?
- Nem tudom. Mindent elborított a víz.
- De maga kifelé kapálódzott.
- Nem tudom. Semmit sem tudok. Szeretem őket.
- Elmehet, kérem - a konzervmester görcsösen ült a széken -, elmehet, kérem, megmondtam. És ha
tudunk valamit, majd értesítjük.
- A telefonom...
- Mondja be.
A konzervmester képtelen volt arra, hogy fölálljon. Ő még szeretne mondani valamit. Valamit még
kell mondania.
- Elmehet, kérem-hallotta harmadízben is.
A húsos ember felnyöszörgött.
- Szeretem őket. Ők a mindenem. Az életemet...
Az alhadnagy arca eltorzult a tehetetlenségtől.
- Maga egy gyáva szar! Hordja el magát!
4.
Az egész világ olyan, mint egy forró bádogdoboz. A nap engesztelhetetlenül süt, a föld láthatóan
párolog. A gödrökben, amiket a kőművesek hagytak itt maguk után, lilásbarna víz. Rezzenetlen
vasárnap délután, kánikula. Narancspiros vászonrolók, fényes műanyag redőnyök, vakító
ablaksíkok. De a fák, bokrok felüdültek.
A konzervmester sétálva ment, állapota kívül helyezte időn és téren. Átlábalt a régi gyerekkoron,
szegényes papírsárkányok lebegtek a magasban, rongylabdák puffantak egy-egy kalyiba falán, és a
téglagyári gödrök mélyében a halál várakozott. Mindig, örökkön-örökké rettegett a víztől. Ede
tanította meg úszni, Ede vékony, hosszú kezében voltak az evezők, Ede talált rá hadifogságukban a
rejtett kijáratra. Túlságosan is Edére bízta magát egész életében.
A lakásban megcsapta a kellemes hűvösség, a fiatalasszony előrelátó gondosságból mindent
elsötétített, aztán megérezte Klári levendulakölnijét. Órák óta most először jutott eszébe
feleségének neve. Igen, Klári. A szekrényhez sietett, kiszakította az ajtót, ott lebegtek Klári nagy
virágos nyári ruhái s a steppelt, kék pongyola, amely felidézte az asszony bőrének sima felületét,
tömören sötét, szinte már zenei orgánumát. A haja kékesfekete, és nem festi! Valódi kékesfekete a
haja, olyan, mintha vegyészek találták volna ki. A szekrényajtóval együtt megnyílt a soha vissza
nem hozható élet kapuja, a soha vissza nem hozható örömöké.
A telefon fél ütemet csengett. Az iker beszél. De azért odarohant a készülékhez, leemelte a
hallgatót, fülelt, fülelt a süketségbe. Iszonyatos, száraz csönd vette körül. Mozdulatlan csönd,
amely rátérdel az ember mellére, nem is a mellére, a gégéjére. Végül is nem kétséges, a
rendőrségről kell hogy telefonáljanak. Végül is nem kétséges, bármilyen halálos erővel zúdult is le
a vihar, őket föltétlenül megtalálják, szárazra dörgölik, és egy dzsipen hazaszállítják! Egy dzsipen -
tagolta, és hangosan fölnevetett. A nevetés ebben a zsibbadt lakásban ijesztően hatott. Egyszerre
sokan nevettek körös-körül, elmosódott arcok nevettek, majd gyertyák lobogtak, és vékony hangú
gyermekek kezdtek énekelni, olyan megbicsakló szoprán hangon, mint a Gáboré.
A telefonnak meg kell szólalni. Az a vihar nem volt olyan vihar.
A padlón ült, a mohazöld subaszőnyegen, amit múlt héten vettek a Kossuth Lajos utcában.
Lefeküdt a szőnyegre, szétterjesztett ujjakkal simogatta a gyapjúillatú gubancokat, és sírt.
Csöndesen rázta testét a sírás, felolvadt benne.
Az idő már teljesen kívül rekedt gondolkodásán. A szomorúság a szívétől a lábujjáig hullámzott.
Lassan alvásba billent. Ott feküdt kiterítve, a subaszőnyeg csomóiba kapaszkodva, és nemsokára
már horkolt is, mint amikor jóízű fáradtság dönti le a lábáról.
Többszöri csöngetés riasztotta fel. Helyzetét kábultan azonosítva föltápászkodott. Hazajöttek, végre
megkerültek! - erre gondolt megkönnyebbülve. De az előszobaajtó mögül egészen más hangok
törtek a lakásba. Kellerék. Szaggatott, jókedvű csöngetések. Végül Keller vasfényű, erős hangja.
- Ezek a disznók átejtettek minket. Kint felejtkeztek a Dunán.
A kis Kellerné szokásához híven ellenkezett.
- De igen, igen, láttam én a sunyi pofájukon, hogy kint felejtik magukat. - Keller szilárdan hitt
ebben, de mulatott rajta. - A pofájukon láttam - erősítgette újra -, és most itt állunk evvel a marha
nagy demizsonnal. - Nagyot nevettek. - Az ég rogyassza rájuk a pontosságukat!
Csönd, majd néhány szaggatott csöngetés.
A konzervmester négykézláb a konyhába kúszott.
- Talán csak szundítanak egyet - vélte Kellerné.
A konzervmester reszkető kézzel kinyitotta a gáztűzhely valamennyi csapját, még a sütőét is.
- Ezek nem alusznak, ezek nincsenek itthon.
A gáz szivárogni kezdett. A konzervmester azonnal úgy érezte, hogy már a szívét és a gyomrát
markolja a gáz. Szeméből kicsurrantak a könnyek. Kellerék éppen akkor mentek lefelé a lépcsőkön,
hangosan, nevetve. Fölegyenesedett kuporgásából, kirohant az előszobába. Ingó padlaton járt,
fekete hullámok csaptak fel körülötte. Odakint senki, semmi, idebent a halál. Nyirkos kézzel a
kilincshez nyúlt, szükségtelenül feszítette, a kisablak kinyílt, és ő egész arcával a nyíláshoz tapadva
ordítani akart valamit, de csak suttogni tudott, ezt azonban nem hallotta meg senki.

Az utolsó lakó
Ilyen már nincs is, szó szerint, ilyen utca, a nevezettet még szilveszter előtt szanálták, édes apukám!
Tartós bódulatából kitekintve, egy állampolgár mondta ezt, egy éppen arra járó férfi, azon a
határvonalon, ahol kezdődik a bontási terület. Az új postás, már nem fiatal ember, fáradt szemmel
követte a távozót. Egy ideig még tétován álldogált a romsivatag peremén, ahol más, mitológiában
vagy hitbuzgalomban járatos egyénnek talán Szodoma és Gomorra jutott volna az eszébe.
Táskájában összemarkolt néhány olyan levelet, amely ilyen címzéssel már soha nem kézbesíthető.
Örökké gyulladásos szeme előtt (esténként kamillateás borogatás!) a kőpusztaság látomása, egy-
egy magányos oszlopfő, tűzfalmaradvány, kígyószerűen nyújtózkodó kiszaggatott kábel, s az egész
fölött a sárgán lebegő por, amelyet időnként összehurkol a Duna felől áramló északnyugati szél. Itt
már nincs ilyen utca, mondogatta ő is olyan keserűen, amely túlnőtt beosztása és jogköre határain.
A dög levélelosztó, a kurva levélelosztó! - ez a formula gyakran visszatért nála a hosszú évek során,
mert inkább indulatainak levezetésére, semmint stiláris változatosságra törekedett. Hátat fordított a
bontási területnek. De gyakorlati ember lévén, otthon, kopár szobájában - nős fiával osztotta meg
özvegyi lakását - listát készített azokról az utcákról, amelyeket a bódult állampolgár fogalmazása
szerint még szilveszter előtt szanáltak. Ezek szerint nyilvánvaló, hogy Bodor utca nincs, Kelemen
Özséb utca nincs, sem Vasas, sem Szeszláng, sem Búvár Kund utca. Mindezt ábécé szerint
följegyezte a noteszébe.
Egyik nap, a nyárelő egy szeles, tágas délelőttjén megint olyan boríték akadt a kezébe, amely egy
már nem létező utcába irányította volna. S hozzá még a levél tértivevényes, és küldője a kerületi
tanács. Barnabás Gyula, Sodrony utca 11/b. A jóöreganyátokat! Egy szanált utcában 11/b! Vissza a
levélosztónak, lecsapni a bádogpultra, botrányt csinálni! De hamarosan tisztázódott, a nagy bontási
területen ez az egyetlen ház, a Sodrony utca 11/b., amely még mindig létezik. Ki tudja, miért?
Ott lebeg múlt és jelen között. S benne az utolsó lakó.
*
Barnabás Gyuláék úgy tettek, mintha költözködnének, megraktak egy teherautót semmivel,
nyüzsgött, lármázott a család, de alighogy esteledett, szépen, ravaszul visszaszivárogtak. Másnap,
mikor a robbantók már kitűzték a fehér zászlót, egyikük észrevette, a harmadik emeleten emberek
mozognak. Így aztán kiszedték a furatokból a paxitot, föltekerték a gyújtózsinórt, és jelentették az
esetet a vezetőségnek.
A ház körül sok száz négyzetméteren már lebontottak minden lebonthatót, a kis robbantások
rongysárga pora is elült, a fölszaggatott területre súlyos dömperek gurultak, ám a háromemeletes
ház, vörösfekete tűzfalaival, homlokzatán a megvakított ablakokkal még mindig ott állt a helyén,
szemben a cementszürke panelnegyed arcvonalával. Megszabadulva az utcasortól, amelybe egykor
beépítették, a hozzátapadó többi háztól, arányaiban is megnőtt. Sötét tömege körül a délután
sivatagi fénye, kis tornyain, rácstól megfosztott erkélyein, homlokzatának griffmadaras reliefjén az
idő fekete guanója.
*
Mire a postás átgázolt a bontási területen, már sárga délután volt. Körös-körül városalapítás előtti
magány. Szerteszét a közelmúlt elhagyott tárgyai; egy teljesen ép galambszürke keménykalap,
könyékig érő báli csipkekesztyű, fehér betétes sárga cipő, sőt, egy téglahalom tetején kézzel festett
bölcső, belekövült oltott mésszel. Vödrök, tükörcserepek, edények, függönyrudak: akár egy
menekülő hadsereg eldobott fegyverei. És mindenütt por, amelynek érdes, édeskés szemcséi
ropognak a fogak között.
Kereste a kaput, de kapu nem volt, a kovácsoltvas szerkezetet rég elszállították, s a helyére nehéz
deszkaácsolat került. Gázt, villanyt, minden közszolgáltatást kikapcsoltak, kivéve, tűzrendészeti
okokból, a vizet, így hát a kapucsengő sem működött. Szecessziós fémszobrocskákat, díszes ajtó-
és ablakkilincseket, rézpántos küszöböket, kovácsoltvas falifáklyákat szállítottak a szanálás
raktáraiba. Gyors, jutányos kiárusítás. Egy jól tájékozott férfiú például beépített marienbadi
porcelán fürdőszobát (kék fürdőkád, kék vécékagyló, kék bidé) vásárolt a hagyatékból, épülő
bungalójába, egy másik jól tájékozott számos nyílászáró szerkezetet, kovácsoltvas díszkilincset és
ugyancsak egy kék vécékagylót szerzett be előnyös áron, sőt volt az érdeklődők között egy műértő,
aki egy sisakos szürkemárvány Periklész-fejre és egy Diana-mellszoborra jelentett be igényt.
A postás, gyakorlati ember lévén, dörömbölni kezdett egy tégladarabbal. A szétporló délutánban
egy apró, fekete alak. Hosszan verte a kaput, míg végül a nehéz ácsolat fordult a sarkán, és vékony
sikoltással kitárult. Arcába csapott a bejárat barlanghidege. Alacsony, széles vállú, negyven év
körüli férfi állt a küszöbön, csúcsos, horgolt sapkával a fején. A száj durcás húsossága és a fölfelé
gyűrt áll egy hirtelen megvénült csecsemőt idézett.
- A cuccot már kiárusították, legalábbis a javát. Maradt itt még, úgy tudom, a padláson, egy csomó
repedt klozetcsésze, tolókocsi nyomoréknak, ilyesfélék. De a dolgokat nem én intézem.
A postás türelmesen végighallgatta, s csak azután szólalt meg.
- Barnabásékat keresem - mondta -, ajánlott, tértivevényes - átadja, és ezzel vége a fárasztó napnak,
a lábában érezte a távozás örömét.
Barnabás átvette a borítékot, egy pillantással megkereste a feladót. A postás nyújtotta az
elismervényt s a ceruzát, de a levegőben maradt a keze.
- Mondja, hogy nem talált itt senkit, hogy verte a kaput, de hiába. Hogy nincs mozgás a házban -
arca kifényesedett a rábeszélés igyekezetében.
- Én ezt, uram, ha akarnám, se tehetném. De nem is akarom.
- Nem akarja. Ha nem, hát nem. De mit kérek én? Egy kis időt, elvtársaim. Maga, szakikám, nem
tudja, miről van szó. Nem ismeri a helyzetet. - Nyúlt a ceruzáért, igazoló szelvényért. - Kérem,
átveszem, aláírom. Nem akarok én zűrt magának. Nem bánom, költöztessenek erőszakkal. Egy
melegüzemi dolgozót. Ha van hozzá pofájuk. De azért... - húsos arcát kerekebbre rajzolta egy
ártatlanul napsütötte mosoly - most kaptam bort vidékről, tőkén termett, megihatna egy pohárral
velünk. A családommal. Ha már átverekedte magát ezen a... - válogatott a bőséges készletből - ezen
a rohadt senki földjén! Pedig tudja, milyen jó kis élet folyt itt, uram? Még szilveszter előtt. Itt
üzletek voltak, kerékpárbolt, presszó, lottófogadás, önkiszolgáló étterem! Azelőtt nem maga járt ide
levelekkel, ismertük volna egymást. Nekem mindig jön bor vidékről.
*
Barnabás előrement, zseblámpával világított, a fénysugár síkosan csúszkált a korláton. - A
lépcsőkön jó lesz vigyázni, leszedték a szép márványlapokat, így az ember kitörheti a nyakát.
A postás, aki természetesnek tartja, hogy ő mindenütt vendég; megtöltött pohár és süteményestálca
várja, most balsejtelemmel kapaszkodik a másik után. S csak azért szólal meg, hogy mondjon
valamit.
- Kint az a dög kánikula, hogy azonnal meg kell fulladni, idebent meg a jó hűvös!
- Pinceszag ez, uram. Egészen a padlásig penész meg pinceszag! Az emberek, ugye, ki akkor, ki
ekkor, szépen kimentek a házból, és akkor azonnal elkezdődött ez a szag. Először csak a
kapualjban. A sarkokban. Aztán följött az első emeletig. Mindig följebb és följebb. És most már a
ruhánkban is. Az egész család pinceszagú. És ezt irigylik az embertől! Pedig mit mondtam én a
lakáshivatalban? Egy kis türelmi időt, elvtársaim!
Széles hátával eltakarta a fényt, a postás riadt keze a korlátot kereste.
- Felajánlottak egy kétszobás lakást, két kis modern lyuk, na! Jól van. Majd elfoglalom, ha
elfoglalom, de volna itt még valami elintéznivaló. - A harmadik emeleten rávilágított a magas,
díszes kiképzésű ajtóra. - Nem lehetne mégis azt a levelet?...
Abbahagyta a mondatot, előreengedte a vendéget. Már az előszobában, amelyet két gyertya
világított meg, nyoma sem volt a pinceszagnak, friss pecsenyeillat fogadta őket. - Éppen jókor! - a
házigazda húsos orrával a levegőbe csippentett - uram, itt marad velünk vacsorára!
A nagy szoba sarkait legömbölyítette a homály, Barnabás meggyújtott néhány gyertyát.
- A feleségem - mondta, s a magas, szőke asszony, aki puha mozdulatokkal megterítette a
hosszúkás, sokszemélyes asztalt, szelíden biccentett. - A postás úr hozott egy levelet nekünk. És
velünk vacsorázik. - Ez előbbi hiába emelte föl a kezét, a házigazda derűs erőszakkal megismételte:
a postás úr velünk vacsorázik.
Bejött egy vézna, mellkasban fejletlen, nagy fejű fiatalember, s szó nélkül leült.
- A legfiatalabb öcsém.
Megint nyílt az ajtó - az apám - mutatott Barnabás a gyűrött arcú kis öregemberre, aki fémszilánk-
szemével élesen körülnézett, és azonnal pipára gyújtott. Pillanatok alatt megtelt a szoba nőkkel,
férfiakkal. Mindenki hozott magának széket, zsámolyt, volt, aki hintaszéket is, körbeülték az
asztalt.
- Összejöttünk egy kicsit, a család, vidékről, mindenhonnan - egy nagy pohárba szódavizet
nyomott, és mohón megitta -, esküvő lesz. - A gyűrött arcú kis öreg vékonyan fölnevetett. - És
keresztelő! - mondta sejtelmesen. Az asszony, szinte nesz nélkül, fénylő poharakat tett az asztalra, a
férfi megbuktatta a fonatos üveget, töltött. - Egészségünkre - körbeemelte poharát, arcán, amelyet
sárgára festett a gyertyafény, kiütött az izzadság. A család szó nélkül, fegyelmezetten ivott, a
vendég ugyanúgy. - A postás úr hozott egy szerelmes levelet a tanácstól - a házigazda újra
teletöltötte a poharakat -, ki tudnám találni, hogy mi van benne, de annyira nem izgat egyelőre,
hogy kibontsam - a pohárürítés megint szó nélkül történt, fegyelmezetten. - Jó, nincs villany, nincs
gáz, nincs közművek, semmi, de mi azért jól megvagyunk, egymás közt, a család.
A postás gyakorlottan ivott, a nyugdíjkézbesítési napok normáján még innen volt. De a feszültség,
sőt amit megfogalmazni képtelen lett volna: a szorongás az agyából a szívébe lökődött. Úgy érezte
magát, mint akit egy eleven izzó gyűrűbe forrasztottak.
- Kértem a postás úrtól egy kis illegális szívességet, de hát aki tiszteli a törvényt, az tiszteli. Én is
tisztelem, de létezik kivétel.
- Ön mondja, Barnabás úr, hogy itt se gáz, se villany - az asszony gyengéd mozdulatokkal
mindenki elé terítéket rakott, szinte odarajzolta a tányérokat és az evőeszközöket -, szóval hogy
nincs komfort, semmi. Nem is szólva, hogy a házat nem tudják lebontani, megakad a szanálás.
Ismerem én a helyzetet. Először: ajánlott levél, aztán másik ajánlott levél, a végén szabálysértés,
büntetés - az arca vasszürke hajáig kivörösödött -, minek ez önöknek?
Az állott csöndbe, amely pincétől tetőig betöltötte a házat, éles telefoncsöngetés hasított.
- Alattunk az irodák! - Barnabás nem is a szájával, húsosan begyűrt állával nevetett - ez odalent
valami nemzetközi artistaügynökség volt. Micsoda nők forogtak a lépcsőházban, bűvészek,
tűznyelők, csodalények! Az egész ház őket figyelte. Az iroda ment el legelsőnek, de a telefonokat
elfelejtették kikapcsolni. És így aztán csöngetnek, csöngetnek.
- Néha még éjjel is - szólalt meg most először a magas, szőke asszony, aki a pára mögött
merőkanállal osztotta a húslevest. A szavai éppoly puha rajzúak voltak, mint a mozdulatai.
A látogató, valami belső kényszerű figyelmeztetésre, fölfigyelt a nő sápadtfehér arcára és súlyos
hajának játékos fényeire. Csupa szenvedés ez az asszony, csupa áldozat és odaadás! Kereste a szót.
- Igazán nem azért jöttem... szóval nem akarok én itt senkit rábeszélni, de tudom a
következményeket - a székek nyikorogva közeledtek, a gyűrű még jobban összezárult. - Én ezt
jóakaratból mondom. Önöket ki fogják költöztetni innen, hatóságilag. Erőszakkal. - Az asztalon a
bontatlan boríték, fülében a házigazda kérése - küszködött magával, és elöntötte a harag. - Kérem,
asszonyom... Önhöz fordulok, asszonyom - megint a nőre nézett, s hirtelen világosság gyulladt az
agyában. Ez a szép, óvatos vonulás, ez a bő, redős háziruha! Ez a nő viszi a hasát, ez a nő gyereket
vár. - Nem begyulladásból mondom, de nem csinálhatom! A levelet ki kell kézbesíteni - a hangja
elszabadult, kisiklott, csodálkozva hallgatta kívülről önmagát.
A többszólamú mű folytatódott, mindenki mondta a magáét, a házigazda is.
- Három hetet kértem a tanácstól, ennyi türelmi időt kértem. - A postás gyulladt szemmel követte a
szép nő vonulását. Értem, értem, feje ingázva járt a nyakán, értem. Ez a nő viszi a hasát, ez a nő itt
akarja megszülni gyermekét. A helyzet teljesen világos.
Az asztalon, Barnabás előtt a bontatlan boríték fehér izzást bocsátott ki magából, foszforeszkált.
Puha mozdulatok a levegőben, bolyhos fények a gyertyák körül. A kör, mintha még jobban
összezárulna: embertestek szoros illeszkedése, szerves melege.
- Én fokhagymával készítem, ha nem bántja a gyomrát - az asszony nagy szelet sültet és burgonyát
tett a tányérjára. Barnabás kezében megcsillant a pohár.
- Életemben először úgy vagyunk, hogy együtt a család, az egész család, lefoglaltuk magunknak a
harmadik emeletet - a családi köztársaság evett és bólogatott -, sokat szenvedtünk, háború, meló,
szegénység, halál, de a családi érzés... - a boríték kétujjnyit emelkedett, majd visszacsúszott a
terítőre. - Meg kell hogy nézze, postás úr, hogyan rendezkedtünk be ebben a bagolyvárban.
A kör mintha tágulna, a székek reccsenve visszakoznak.
- Persze majd ha megvacsoráztunk. Mert mi erre sokat adunk. Asztalnál ülni, friss vacsorát enni,
nyugodtan, lassan. Ilyenkor él az ember, nem igaz? Van még valamid, gyöngyöm?
- Káposztás kocka - felelt az asszony mollra hangolt szelídséggel.
Később mindenki gyertyát fogott, mindegyik családtag egy-egy eleven gyertyatartó. Processzió az
esti körfolyosón. Az udvar fekete odva barlangszagot lehelt, fölöttük a pontosan záruló ég, mint
egy ezüst dobozfödél. A menetet Barnabás vezette, mögötte apró lángok láncolatában a család.
Ünnepélyes, gótikus kétszárnyas ajtó, sarkig kitárva - ez itt az apám lakosztálya, nősülni fog -, a
menet továbbcsoszogott a gangon. Újabb ajtó, az előszobában lilakék hajólámpa. Egy nő lépett
eléjük, fényes pongyolában, magas és kövér. Apró szeme előcsillant a húspárnák mögül. - Az
öcsém menyasszonya, nem vacsorázott velünk, mert diétázik. - Újabb gótikus ajtó. Itt megállt,
szembefordult a társasággal, de valójában csak a postással törődött. - Ez az én lakásom folytatása.
Persze csak most, ezekben a hónapokban. Tessék, parancsoljon - előrelépett, és mutatta az utat. Két
üres szobán mentek keresztül, míg kitárult a harmadik ajtó. A nagy teremben, amely valaha egy úri
család szalonja lehetett, az intarziás parketta közepén egy anyadisznó feküdt, ápolt, túlhizlalt állat.
Rózsaszínű húsa átderengett a hófehér, kemény szőrök közül. Mellette, mint eleven húscsapok, a
malacai.
Az elbűvölt társaság, a lobogó gyertyák sárga fénye s az anyaállat mozdulatlan méltósága, mindez
egy különös szekta, egy időtől és kortól független kis közösség erejét sugározta magából.
S most maga a főpap, a melegüzemi dolgozó, kifényesedett arccal:
- Hát erről van szó, uram. Tessék elképzelni, amíg ezt létrehoztuk. Még három hét, és elválasztjuk a
malacait az anyától. Ezt kell kivárni, ennyi az egész. A koca kés alá kerül - legyen majd
szerencsénk! -, a malacokat már lekötötték, már van helyük, viszik. És akkor legyen a tanácsnak
igaza, jöhet a hurcolkodás.
Áhítatos gyűrűben a család, az eleven abroncsok összeilleszkednek. A gyűrű közepén, az intarziás
parkettán, a gyönyörű hústömeg, a természet csodája.
- Persze az ember nem mondhatja el nekik, hogy erről van szó. Meg se értenék, nem igaz?
Mikor kint találta magát a kékezüst romsivatagban, csonka oszlopfők és ledőlt boltívek között,
csöndes derűt érzett a szívében. Leült a faragott kőre - medúzafej -, fölötte északkeletre egy
csillagtengely, körülötte a tágas, harmóniát sugalló éjszaka. Megtalálta magában egy másfajta
elrendező elv örömét. És köpenye zsebében a bontatlan borítékot.

Az illetéktelen
Végre az este küszöbéhez értek, a szentséges, kivilágított küszöbhöz. Platinaizzása van. Mögöttük a
zsúfolt, tél végi nap, mint egy pályaudvarcsarnok, benne ismeretlen arcok, sután emelkedő kezek,
ügyetlen félmondatok. A jóakarat csődtömege.
Tessék talán ide parancsolni.
Tessék szíves megkóstolni, de ne ilyen szerényen. Igazán, annyira örvendünk, hogy végre
megismerhettük.
Minél forróbbak a szavak, a fogadtatás szavai, annál sutább az ő szerepe. Az ünnepelt
fiatalembernek, a hazaérkezőnek, a város szülöttének ő csupán mellékalakja, akire némi fény hullik
a főalakról. A tárgy nélküli jóakarat túlméretezettségében vergődik. Ő a kíséret, barátja kísérete.
Mit tudnak róla? Semmit. Ő írta az ifjú szobrászról, a rapallói koszorúzottról az első teljes igényű
monográfiát. És mit tudnak a koszorúzottról? Értik-e az azbesztpofájú szörnyeit? Aszfalthullámait?
Márványerezettségű megszállottságát? Mit értenek ebből a lélekszaggató elvontságból, ebből a
pusztulás ellen ágaskodó harsonahangból, amely szétfeszíti a süttői márványt? Azt értik az ünneplő
kisváros emberei, hogy az ő gyermeküket emelte a világhírnév fényébe az a hatalmas tenyér,
amelynek kétségkívül apai redőzöttsége van, s amelyet a művészet nemzetközi felhajtó erejének is
lehet nevezni.
A város szülötte konokul ragaszkodott hozzá, hogy kísérje el, részt kell vennie a szoborleleplezésen
- fölemelt kéz az aranyborjút ünneplők ellen -, részt kell vennie az ankéton, amely egyben a
helybeli intelligencia teleszkópja a világmindenségbe. Részese kell hogy legyen annak a napnak,
amely a város szülöttének, a negyven körüli, szikrázva őszülő fiatalembernek diadalmas hazatérése
lesz.
És valóban az volt. Amiből vétettél, egybeolvadsz újra azzal. Idős anyád, a nyugalmazott elemi
iskolai igazgatónő, annyi félreértés után, anyai hiúságának annyi sérelme után, teljes alakjával az
előtérbe lép. Minden utcának, szögletnek jelképes értelme van. A nagy, piros arcú férfiak és a
csontos öregasszonyok, a múlt megmozduló sövénye.
Végre az este küszöbéhez értek. Késő délelőtt, amikor kigubóztak az alacsony autóból, és ott álltak
mereven a ködben szétfolyó téren, nem hitte volna, hogy valaha is elérnek ehhez a
platinaküszöbhöz. Arcok, homályos bronzkorongok, húsba szorult szemek sötét pillogása,
homlokredők végtelen rovátkái, az egyik folytatja a másikat több kilométeres vonulatban,
szájvonalakat szétmosó párák, szem körüli mosolyráncok. És mindez most kezdődik, topogva a
sárban, az idő sarában, a nem múló idő dagasztójában. Lesz-e valamikor délután, alkonyat, este?
Lesz-e valamikor visszatérés a megszokott ágyba?
Legfeljebb itt alusznak az elvtársak, szállásról gondoskodva van!
És valamelyik szépasszony megcsapkodja a párnájukat.
Ó, kérem, a rekonstruált szállodánk minden kritikát kibír.
*
Az este küszöbének halvány platinaizzása. A szállodában foglalt különterem, az asztalok
damasztterítőjén, mint vadásztrófeák, az enyhe fagytól megperzselt szegfűláncok. Megvolt a
leleplezés, a bazaltból faragott intelem kettémetszett egy harmonikusnak szánt háztömböt. Lement
az ankét a helybeli gimnázium tanárainak és tanulóinak tevékeny részvételével, ellátogattak a
mamához tejszínes mokkára és vaníliás kiflire, aztán az egykori rajztanárhoz, aki a szenilitás furcsa
mosolyába burkolta változatlan véleményét, hogy tanítványa mind a mai napig nem tanult meg
rajzolni.
A monográfia szerzőjét annyi előlegezett és meg nem okolt szeretet fogta körül, mintha egy
óceániai szigetre érkezett volna, jelekben és jelképekben gondolkodó szigetlakók közé. S mindez
őt, a rokontalan ősvároslakót, kőlabirintusok konok gyalogosát mérhetetlenül elszomorította, s
minél inkább bekerítette a személyétől független, csakis a város szülöttének szóló szeretet
mellékterméke, a tapintatos gondoskodás, annál inkább vágyott az igazira, a kiérdemeltre.
Az ankét végén átadták a helybeli hegyszövetkezet ajándékait. A város szülötte óriási dobozt
kapott. A szikrázva őszülő fiatalember izgatottságában fel sem bontotta, arca halványan izzott a
kékre borotvált szakáll körül.
A monográfia szerzőjéhez is odajárult egy fiatal lány, kurta fémbarna haja harangozott. Celofánba
csomagolt asztalkendőket nyújtott át kecses zavarral. A csillogó műanyagon átparázslottak a
hímzések vérvörös motívumai, az indázó virágok.
Hát ide is elérkeztünk, uramatyám, a vacsora előtti zsivajhoz, házisüteménytől, hivatalos konyaktól,
likőröktől elnehezült gyomorral, az érdem nélküli gyámolított tiltakozásával a szívben.
*
Az újjáépített szálloda jól sikerült hibrid, de természetében benne van a régi, soklépcsős, indázó
folyosóival és a racionálisan új, földig érő üvegablakokkal, szőnyegpadlóval, a szobák okos
rendjével. Itt lesz a vacsora, az egyetemi aulaszerű, új étteremben, szikár pálmák között, ipari-éles
neonvilágításban. Az egész társaság bezúdult ide, a kabátokat szívó kezek tüntették el,
fogadtatásukat az üzletvezető személyes jelenléte tette nyomatékossá.
Az étterem előtere egyben a söntés, de nem álló vendégeknek. Innen adják ki az italokat. A
söntéspult, ha nem is rézborítású, de alumínium-lemezekkel fedett.
Mikor bevonulnak, valami szeszes, rendetlen örömben, a monográfia szerzője egy nőt pillant meg a
söntéspultnál. Jellegtelen szoknya, tojáshéjszínű blúz. Ami fölhívja a figyelmet rá, a testhelyzet, a
testtartás könnyed féloldalassága, amint beledől egy időtlennek látszó, évezredes beszélgetésbe,
háború és béke nehéz füstje alatt. A könnyed tartás páratlan ideg- és izommunka eredménye. Ebben
a szándéktalanságban a szándék tragikuma rejlik, nem észrevenni saját helyzetét, függetleníteni
magát az idegenség szorításától. A monográfia szerzője légszomjas fáradságában közel érzi
magához a nőt. A tartás azonban semmi. A csomagolópapír-színű arc, benne a késsel hasított
szemek befelé forduló fénye vállalja is ezt.
Még nézné, de valaki belékarol. Ezek a tapintatos belékarolások: a figyelemnek ez a tolakodó
módszere.
*
Asztalszomszédjául őt választotta a szobrász édesanyja, mintegy bizonyítva, hogy az idős asszony
figyelmességi rendszere a maga kiválasztó érzékenységével megközelíti a legfontosabbat. A
rövidre nyírt vasderes haj, az arc metszett csontozata s a két erős csont fölé ékelt, barna sugárzású
szem közel került a vendéghez.
- Fáradtnak látszik. Hogyan is szólíthatom, művész úrnak vagy író úrnak, vagy hogyan is?
Valóban nehéz meghatározni ezt, inkább tartalmilag lehet körülírni, hogy egy monográfia szerzője,
némileg fölfedezője is a fiatal szobrásznak, milyen módon rögzíthető egy lexikon vagy névjegy
tömörségében?
- De remélem, tetszik ez a mi városunk? Attila rajong magáért, és én is olyan hálás vagyok, amiért
abban az okos könyvben megmagyarázta az én Attilám művészetét. Hogy képes volt kielemezni az
én Attilám rögeszméit, bolondériáit. Most már én is értem, a maga jóvoltából, lelkemből lelkedzett
fiam művészetét. Nehéz az ilyet kiértékelni? Fantázia kell hozzá, vagy rátalálás? Vagy egy kis
belemagyarázás is?
Bazaltomlású testek. Aszfaltmosolyú szeretők. A leomló anyag küzdelme a zuhanással.
- Tudni kell együtt látni a művésszel. Együtt szenvedni vele.
Az ezüstszürke anyai arc ovális ámulása. Az egymást metsző térképfinom ráncok széthúzódása.
- Az én fiam szenved?
- Folyamatosan.
Odakint a söntéspult mellett az a nő. Az arca csomagolópapír-színű. És a több ezer éves
mozdulatlansága, ahogyan beledől az eszmecserébe.
- Visszatérve a szenvedésre. Valamikor én mondtam neki, olyan szomorú, rosszul sikerült
fiatalsága volt... mennyit szenvedsz te, kisfiam. És erre ő rám nézett azzal a nagy, őszinte szemével,
és azt mondta, enélkül nem lehetnék művész, enélkül nem tudnám megérteni az emberi életet, ami
csupa szenvedés.
Az ezüsthomályú arcon finom mosoly úszik.
- Néha az a képzetem, ugye, nem haragszik, hogy maguk, művészek egy nagy raktárban ülnek, és
az a raktár tele van szenvedéssel. És minél zsúfoltabbak a polcok, így képzelem, a szenvedéstől,
maguk annál... hogyan is fejezzem ki... maguk annál elégedettebbek.
- A szörnyet táplálni kell, az igaz, vérrel, hússal, látomással.
- Akkor maguk, hogyan is fejezzem ki, az apostolok leszármazottai.
- Nem, kérem, mi... vagyis a művészek, saját esendőségük foglyai.
- Érdekes - az idős asszony fárasztónak érezte a permanens elmélkedést, és ezért engedte, hogy az
utóbbi mondat elússzon mellette, mint egy tartalom nélküli sejtelem.
*
A konyha felől, a tágas előtéren keresztül bő hullámokban - ó, a szagelszívó berendezés még
mindig nem készült el! - rántott szeletek illata úszott, a zsírban barnára perzselődő liszt és a
rózsaszínű karaj egyesülésének illata. A virágfüzérrel díszített asztalok mellett megélénkült a
mozgás.
A legfürgébb vendéglátó asszony, pisze arcú, kemény húsú, fehérre mosdatott ujjainak hegyén
ibolyaillattal, a monográfia szerzője fölé hajlik, és közli, ha a kedves vendég óhajt kezet mosni, a
mosdóban, a söntéspult mögött, állandó meleg víz áll rendelkezésre.
Ennek a nőnek rézkontya van, mint József Attila mondotta volt, rézkontya és violettmilk
kézfinomító-illata. A kézmosás minden lakoma előtt ősi rituálé. Jöjjön a kézmosás!
A mozdulatlan nő, csomagolópapír-színű bőrével még mindig ott áll a söntéspult mellett. Törzsbeli
nő, nem kétséges, mögötte emberlakta odúk, meztelen gyermektestek, fürtös fejek, szembogarak
rézfekete érmei. A monográfia szerzője a pultra ereszti celofáncsomagját a benne lángoló
asztalkendőkkel. A nő észreveszi nyílt tekintetét, és egy pillanatra ő is odavillantja a szemét.
Az arcbőre érdes, nagy pórusú, így közelről, és szürkésbarna csomagolópapír-színe van. A szemeit
konyhakéssel metszették az arcába.
Mindez egy vízcsepp-pillanat foglalatában.
A hajának felszín alatti fénye.
*
Az asztalfő irányából guruló nevetés. Régi, helybeli hagyományok szerint egy hatalmas nő, pirosra
lobbant arccal, szájon csókolja a város szülöttét, az ünnepeltet, és aztán útnak indul, hogy sorra
szájon csókoljon minden férfivendéget.
- De hiszen ebben egy tucat kendőcske volt! - hallja a monográfia szerzője az ibolyaillatú asszony
tömör, fényes szavait. A hófehérre sikált ujjak újra meg újra végigszámolják a kendőket. - Ebből
három hiányzik. Éppen három.
Már előtte áll a nagy termetű nő, kosztümje nyílásaiból meleg csapódik a férfi arcába.
- Éppen három.
A telt ajak a szájára tapad, az idegen nő káprázó arcközelben.
- Hol járt maga ezekkel a kendőkkel?
A monográfia szerzője zsibbadtan tiltakozik. Szeretné magát kivonni az egészből. Valaki
segítőkészen közbeszól.
- Nem a pultra tette, a mosdó előtt?
- Na persze. Az a cigány nő! - a violettmilk-illatú asszony csücsörített szavai elformátlanodnak. -
Megmondtam, az ilyeneket nem szabad beengedni.
A nagy testű nő az asztalsor végén jár csókjaival.
- Na de én utánanézek ennek. Tessék csak velem jönni.
- De kérem szépen. De nagyon szépen kérem.
- Nem, ezt most kell elintézni, mert különben, mit mondjak, ön vendég itt nálunk, ön ezt nem
értheti.
A puhára fürdetett kéz beleakad a karjába, mint egy horog. Mint a megmásíthatatlan akarat.
- Ennek az úrnak itt hiányzik három asztalkendője - a rézkontyon hideg neonfények siklanak.
Szavait nem a pult mellett álló nőnek szegzi, de a sok ember közül, beleértve a pincéreket, csapost,
csak ő mozdul meg, alig észrevehetően.
- Míg kezet mosott, letette a pultra a csomagját, és most három kiskendő eltűnt.
Az arcokon inkább derű, mint megdöbbenés, de a pult melletti nő, a tojáshéjszínű blúzban, lassan
feléjük csavarodik.
A monográfia szerzője csöndes iszonyattal eloldódik a beléje karoló asszonytól, és hátrál
visszafelé. Ruháját, ingét, bőrét perzseli a törzsbeli nő pillantása. Orra alatt a bőre s a hónalja csupa
lucsok, amint hátrál a kijárat felé. Az asszony felnyüszít, nyers, szűk a hangja, fölvérzett torokból.
Valaki loholva jön a különteremből, sodorja magával a benti emberszagot, s mint vidám szalagok,
hangfoszlányok lengik körül. Kezében a három kendőcske.
- Ott voltak az asztal alatt.
A törzsbeli asszony egy mozdulatmágia különösségével fölveszi kabátját. A violettmilk-illatú nő
arca rendezett, üde. Nincs benne bűntudat.
A celofánzacskó lefejthetetlenül a monográfia szerzőjének tenyeréhez tapad. És újra enni kell, és
koccintani. És a szálloda előtt, a csöndes hóesésben, a várakozó autók, mint megdermedt állatok.

Lekérés
- Nézed azt a barnát?
- Melyik barnát?
- A bögyöset. Akit az a hosszú forgat.
- Ja. Nézem.
- És? Szakvélemény?
- Szép.
- Szép? Lekérhetős.
- Az.
- Tudod, mit gondoltam? Odalépsz eléjük. “Szabad?” - ezt kérdezed, és viszed. A hosszú leadja, de
ne félj, én majd átveszem.
- Itt nincs lekérés. Ki van írva. Tánc közben nincs lekérés.
- Kéretik nem lekérni. De van! Van lekérés! A kiírás - kiírás. Odamennék én magam, de a hosszú
felderítette, hogy leltározom a nőt. Nem ügy, hidd el. Teszem azt, a múltkor öten voltunk fiúk.
Néztünk egy nőt. És a nő partnere konstatálta a horgot. A szeme lyukat égetett a haragtól.
Láncrendszer. Egyikünk lekéri a kis gömbölyűt, ananászarcút. Két lépés. Viszi a másik. Megint két
sasszé. Jön a harmadik. Jön a negyedik. Eltűnnek a nyomok. A végén én szorítom magamhoz, de
úgy, hogy érzem, a szíve szabályosan dobog. És a pók csak szédül. Most ki visz el kicsodát? Néz,
mint a hülye, és blokkol az agya. Így. Gőze sincs. Na, eridj.
- Mondom már, nincs lekérés. Tánc közben nincs. Nem szabad.
- Nem szabad. És lélegzeni szabad? Vagy azt is előírják neked? Arról nincs felirat?
- Nincs kedvem, na.
- Kedved. Kétballábas vagy, és azonkívül begyulladós. Csak oda kell menni, eléjük állni, átveszed,
és a többi az én dolgom. Ha valami baj van, itt vagyok.
- Mondom, hogy nincs kedvem.
- Vagy teszem azt, egy másik eset. Láncrendszer. Viszem a nőt, érzem a mellemen a jó melegét.
Mintha tollba csomagolták volna, olyan puha és meleg. Odalép a lovag. Deltás. Az orra, mint a
kard. “Óhajt?” - kérdeztem tőle. “Óhajtok.” “Kimenjünk?” “Kimehetünk.” Odakint sörszag, a
kertben kugliznak, az égen reflektor, repülőt keresnek gyakorlatból. A haverok egyenesen neki.
Csattog a pofája. Szép vékonyan fölreped az arca.
- A haverok?
- Négyen. Szétmasszíroztuk az orrát. Szép sötét vére volt. Mit bámulsz?
- Négyen?
- Négyen. Miért?
- Semmi.
- Húzod a nózidat? Van valami?
- Négyen egynek?
- Járt a pofája. Ő akarta. Kimenni a sötétbe. Van valami kifogás talán?
- Egyáltalán nincs.
- A pasas olyan pofonokat kapott, hogy nem tudta kiválogatni az égi csillagokat a sajátjai közül.
Amik ott röpködtek a szemében. Untatlak? Mit szólsz hozzá?
- Mihez?
- Mihez? A kis bögyöshöz. Ahogy kétfelé bök a melle. Jó szagú portéka lehet. Szétkenődtél a nagy
ijedségtől? Ahogy megnéztelek, bizisten azt hittem, másfajta vagy. Mindegy. Teszem azt, ez a
történet... A múltkoriban például a művezető elküld a lakására, rakjak föl neki egy tv-antennát.
Tetőre, a hetedik fölé, város fölé, isten tudja, mi fölé, az ember a fejével kilyukasztja az eget, olyan
magasan. Lent villamosok, emberek, buszok. De mint a homokszemek. A végén randevút
beszéltünk meg. Igen, nem mondom, a nőről senki se mondaná, hogy elmúlt harminc. A bőre meg a
járása. Ez nálam a legfontosabb, hogy e körül hiba ne legyen. És a teste, mint az ebonit. Na, lépj
eléjük, én aztán, ahogy megmondtam, átveszem tőled.
- Nem.
- Marha vagy. Mióta laksz Pesten?
- Én? Itt születtem.
- Itt? Bemeséled a mesét. Vidéki vagy te, fiam. A legvidékibb. Vályúban ringattak. Fejed fölött
lucerna, miegymás, majdhogy megettek a tehenek. Megjegyzem, a nyelvük, mint a smirglipapír.
- Az Akácfa utcában születtem, de voltam már nyolcéves, mikor virágzó akácfát láttam. Aranyos
méhek csüggtek a virágokon. És ha tudni akarod, még nem voltam a Balatonnál.
- A legvidékibb, az vagy te, fiam, nem pesti, még akkor is, ha itt születtél. Mit látsz te a világból?
Semmit.
- A Hűvösvölgyben lakik egy nagybátyám, annak valódi rókája van. Szelídített. Most kutyának van
bejelentve a róka, és adót fizet utána, mint házőrző után.
- Fejedbe szállt a harminchat hét... Megfigyelted?
- Mit?
- Ide figyelj, te ilyen hülye vagy, vagy alakítod? Nem hívtak még meg a filmbe? A nőt, azt
kérdeztem, a bögyöst, hogy megfigyelted-e. Hiába keríti be a hosszú a karjaival, a szeme
idecsúszkál, rám néz, vagy nem látod?
- Nem.
- Mert a vízvezetékbe ejtetted a szemed. Alig várja, hogy átvegyem. Na menj, menj.
- Mondtam, hogy nem.
- Ácsorgunk itt, mint a galambok a bádogon. Maradj magadnak! Szevasz.
- Szevasz.
- Te, ide figyelj, és ha én kérem le neked?
- Ne kérd.
- Talán nem megfelelő?
- Van itt lány más is. Aki várja, hogy vigyék.
- Verebek a dróton. Nem látod, hogy a kis bögyös ideragasztotta azt a mazsolaszemét? Benned nem
mozog semmi vér? Hány éves vagy, fiam? Na lépj oda, de ügyesen. “Szabad?” És a hosszú átadja.
Na.
- Mondtam már egyszer, hogy nem.
- Csak állsz itt, mintha ideraktak volna. Mit bámulsz? Menj a francba innét!
- Mi közöd hozzá, hogy itt állok?
- Tudod, hogy mi vagy? Nem vagy meghatározható.
- Az lehet.
- Majonéz vagy. Zselatin. Kiizzad a homlokod, és bámulsz. Látnád csak magadat! Röhögni kell
rajtad, egyenesen. Minek állsz itt? Ha lenne benned szégyen, mennél az utadra. Mit tudsz így
nézni?
- Nézem a forgást.
- De forogva jobb nézni a forgást.
- Menj, forogj.
- Gyere, megiszunk valamit. Harapunk egy vodkát. Vagy dzsinfiszt. Ittál már grogot? Négy cent
konyak és forró víz.
- Mindegy.
- Veitlédit is lehet.
- Mindegy.
- Ha mindegy, akkor minek az egész. Van, ami nem mindegy? Te hol dolgozol egyáltalán?
- Az Izzóban.
- És mi vagy ott az Izzóban?
- Betanított vagyok a csőgyárban.
- Olyan is vagy, mint akit jól a csőbe húztak.
- Az lehet.
- És mit csinálsz, ha éppen csinálsz valamit?
- Vidikoncsövet.
- Azt eszik vagy isszák?
- Képfelvevő cső. A képeket elektromos jelekké alakítja.
- Nagy ügy!
- Nagy. Van olyan jó, mint az amerikai.
- ...mondták neked a szemináriumon.
- Mondják a külföldi gyárak.
- Ettől vagy olyan nagyra? Egész héten állsz a koszban, mit tudom én, miben, csinálod azt a csövet.
- Koszban? Egy porszem, annyi sincs. Kondicionált levegő, huszonöt fok. Mindig ennyi. A
bejáratnál porszívós lábtörlő. Műanyag munkaruha. A tisztaság, ez a legfontosabb, a munka miatt.
- A bejáratnál porszívós lábtörlő. Látom. Kiporszívózták az eszedet. Állsz, bámulsz. Mire
gondolsz? Gondolsz valamire? Mi kell neked?
- Minden tiszta és fényes. És a nagy csönd.
- És nem unod? Az rettentő lehet. A tisztaság meg a csönd. Abba bele lehet dilizni.
- A kezem nyugodt. Mert biztos kéz, az kell hozzá. Mikroműszerek. Gyorsan kiöregszik belőle az
ember keze. Fiatal kéz kell hozzá.
- Ezért töröd magad? És ha kiöregszel? Ha egyszerre csak remegni kezd a kezed? Ha egyszerre
csak összebogozod azokat a finom drótokat vagy szálakat? Azt hiszed, nem tudom? Láttam
híradóban. Tiszta téboly. Tudod, mi vagy te? Gép vagy te is.
- A vidikoncsőnek esze van. Anélkül nincs televíziókamera. De tenélküled még sok minden lehet.
- Az agyad, fiam, az a vidikon, meg a szíved! Gép vagy, mondom, nem ember. Amíg a kezed még
fiatal, addig gép vagy. Mit bámulsz? Még egyszer megkérdezem tőled...
- Ne kérdezz, jó?
- Annak a kis bögyösnek mindig idegurul a szeme. Menj, pajtás, szépen megkérlek, állj oda eléjük.
Nem mintha izgatna, de mégis. “Szabad?” - csak ennyit mondjál. A többi rám tartozik.
- Hagyd abba.
- Nem mintha izgatna az a kis kócos, de most már, tudod truccból, mert semmi értelme, és mégis!
Van benne valami. A szája körül... És amúgy te hogy élsz, kivel laksz? Az öregeiddel, persze.
- Az anyámmal.
- És jóapád?
- Elváltak.
- Elváltak. Jó. Máma például mit csináltál? Szent vasárnapon.
- Uszodában voltam. A Lukácsban.
- Nő?
- Mit nő?
- Megfürdetted a tagjaidat, és nő semmi?
- A bátyám tizenöt évvel idősebb nálam, ő járt gyerekkorában a Lukácsba. Vasárnap vitte az
ebédet.
- Azt kérdeztem: nő semmi?
- Beszélgettem egy lánnyal, még múlt vasárnap. Aztán most is találkoztunk. A fekvőpadon már
nem jutott hely, leterítette a lilapiros frottírját, ott feküdtünk egymás mellett. Most még nincs
árnyék, az ágak csupaszok. Nagyon éles a fény, az embernek be kell hunynia a szemét.
- És legalább megvolt?
- Mi?
- Mi! A nő. Neked.
- Nem. Hosszú, vékony csontú, egész fehér bőrű. Hívott úszni, de nem tudok.
- Nem tudsz. És?
- Semmi. Ezzel vége.
- Marha! Ilyenkor azt kell mondani, hogy elviszed táncolni a Szigetre. És kérdezni kell, hogy
milyen fagylaltot szeret, vagy milyen kevertet?
- A víz kemény volt, zöld, a testével kettévágta, aztán más fiúkkal sétált a lépcsőkön. Szép, hosszú
lába van, a derekát átfoghatnád a két tenyereddel, de a combja erős.
- Lefektetnéd?
- Mi közöd hozzá?
- Kétballábas állat!
- Nem hagynád?
- Nőd nincs? Szerzek én neked olyan nőt... még olyat is, akinek lakása van. Megszerzem neked azt
a kis bögyöset.
- Nem kell.
- De kiesik a szemed.
- Mondtam, hogy nézni akarok.
- Kitüzesedett a kis pofája. És a szeme, mint a mazsola. Még egyszer kérdezem: lekéred?
- Nem.
- Nem?
- Nem.
- Dögölj meg! Minek élsz te egyáltalán? Egyáltalán minek?

Lábvizit
- Mit csinál a tintahal, ha már nagyon molesztálják? Tintát ereszt.
A fiatalember, Kántorovics Kamill, maga válaszol saját kérdésére. A különös keresztnév onnan,
mint gyakran magyarázza, hogy balkézről született, mert az apja tulajdonképpen arisztokrata volt.
Egyébként ő a törzsbarakk szpíkere, vagyis fődumása. Száznyolcvan centi, valamivel több is.
Széles váll, keskeny csípő, izmos lábfej - a csontok tökéletes trapézszerkezete, az erős koponyán
fényesre kefélt, kékesfekete hajtömeg. És az arca - mint egy ökölbe szorított bokszkesztyű - olyan
égettbarna, mintha nyár vége volna, és nem május közepe.
Az elbeszélés csapong, de mégis áttekinthető.
- Úgy képzeljétek el, hogy egy ilyen bagatell dolog miatt lenyomattak velem négy mázsát. A
Csillagban!
A hallgatóság nagy része tudja, hogy nem másról, az oly népszerű Csillagbörtönről van szó.
- Úgy bántak velem, mint egy közönséges bűnözővel! - ezt minden felháborodás nélkül mondja, az
indulati töltés az idők medrében elapadt.
A sztori ígéretesnek indul, a sárga lámpafényben lassan feléje fordulnak a fejek. Van, aki a hosszú,
gyalulatlan asztalnál ül, és levélírással bajlódik - már erősen nyöszörög a honvágy a népben -, van,
aki ágya mellett guggolva a kemény kérgű csizmát fényesíti, más pedig aprólékos műgonddal
hajtogatja a még félig nedves kapcákat.
Az emberek a néhány hét alatt eléggé összezötykölődtek. Pár hétig tart az egész, légókiképzés
olyanoknak, akik valamilyen okból kimaradtak a demokratikus hadseregből. A fiatalabbja is
harmincon túl, a korhatárosok negyvenöt körül. Legtöbbje háborút járt, volt frontkatona,
munkaszolgálatos, hadifogoly, deportált - de ez most nem számít bele. Ahogy Kamill mondja,
öregfiúk a történelmi pöcegödörből. Van itt egykori Horthy-tiszt, rangját veszítve, volt jutasi
őrmester (néhai magyar idegenlégionista altiszt), egykét sávval lejjebb minősítve, kuláklistáról
szabadult kisiparos, vásározó, telekspekuláns, sikkasztásért elítélt főkönyvelő, szellemi dolgozó, sőt
még egy kivénült zsoké is, akinek eddig egyetlen hadseregben sem sikerült megütnie a mértéket.
Kamill keskeny résű héjaszemével körülnéz, és folytatja:
- Szóval, az még ötvenegyben volt, télen, Kopasz-király idejében. Amikor a nép egyenes
követelésére visszahozták a zsírjegyet. Emlékeztek rá, ugye.
Valaki belép, és hozza a hírt, a jehovistát elvitték a Fő utcába, a katonai törvényszékre. A történetet
mindenki tudja. A töppedt arcú, vézna kis susztert látásból ismerik. Az első héten még nem volt
baj. Sőt, a szalmazsákot ő tömte a legsarkosabbra, az ő ágya sikerült a legjobban, elvágólag. De
amikor kiosztották a fegyvereket - második világháborús karabélyok, súlyosak és lökősek -, ő
hátraszorította mindkét kezét, mintha maga Jehova kötözte volna hátra: nem, ő fegyvert nem
érinthet, tiltja a lelkiismereti meggyőződése, tisztelete az emberek iránt. Jóember, kérlelték a
törzstisztek, gondolja meg, maga itt éleshez csak a lövészeten jut, a fegyverét is csak akkor tarthatja
magánál, amikor a gyakorlat megköveteli, és néhány órára kiadják magának, maga itt semmiben és
senkiben nem tesz kárt. Nem és nem. A fegyvert azért csinálták, hogy valakinek vérét ontsa. Béke
van, magyarázták neki türelmesen, céltáblára lövöldözünk, nem emberekre. Megint csak nem.
Akárhány hittestvérét kivégezték a háborúban, vagy rács mögé dugták, de ezek nyugodtan
szembenéztek a halállal, vállalták a börtönt, mindent, csakis a meggyőződésük miatt. Minden
agitáció hiábavalónak bizonyult. A végén nem maradt más, mint a fogda, onnan nézte, saját hitének
fedezékéből, a gyakorlatra vonuló századokat. A törzstisztek még itt is megkísérelték jobb belátásra
bírni. Szinte kihallgatásra jártak hozzá a kapuőrség mellé, a fogdába, valóságos világnézeti viták
folytak a rács mögött, az amúgy szerény szellemiségű, inkább megszállott, mint tudatos
felsőrészkészítővel. Miután a legvégső figyelmeztetések is leperegtek róla - szemében egyre
boldogabb nyugtalanság! -, kénytelenek voltak elkészíteni a tényvázlatot, amely a további,
súlyosabb eljárás alapja lesz.
S most, ezen az estén, minden mentő kísérlet meghiúsulván, őrség kíséri Budapestre, föltűzött
szuronnyal.
- A hülye állatja! - ezzel kommentálja a hírt doktor Haynal, aki az utóbbi évtizedben valamilyen
oknál fogva kimaradt az ügyvédi kamarából, s most a hivatalos jogrend perifériáján beadványokat,
kérvényeket, fellebbezéseket fogalmaz, valamint válóperekben és bonyolult adóügyekben segíti az
eligazodást. (Fogad, mármint civil életében, minden délelőtt tíz és tizenkettő között, valamint
minden délután négytől ötig a Vén Diófa bisztróban, a nagy körablak melletti törzsasztalnál,
ahonnan Angelikaváros egész forgalma megfigyelhető.)
- Látjátok - doktor Haynal megforgatja vastag nyakán a fejét -, ide visz a fanatizmus. A primitív
lélek. A barom! Mintha nem venne részt mindennapos embergyilkosságokban, anélkül hogy tudná!
Modern társadalomban ember embernek farkasa. Bitóra juttatod felebarátodat. És ez talán így is
van rendjén. Most aztán ráhúznak egypár évet. Ahelyett, hogy részt venne a hivatalos béke-
mozgalomban, abból még profitálna is. Fogadni mernék, hogy analfabéta!
Kamillnak viszketni kezd a bőre, ha félbeszakítják, ha eléje tolakodnak. Az ügyvédre is olyan
utálattal néz most, mint egy százlábúra.
- A tintahal, ahogy mondtam, vagyis a zsírjegy, vagyis a Csillag! - Karjának kerítőháló-
mozdulatával újra magához rántja az érdeklődést. - Énnekem abban az időben ugyanaz volt a
melóm, mint máma: emeld meg és vidd. Anyagmozgatás. - Az egyik emeletes ágyon valaki
sziszegve horkol, mintha kígyókat bűvölne. - Egy szaktársammal íróasztalokat szállítottunk a
jegyhivatalba. Az akkoriban ott létezett az Akadémia sztríten. - Előadásmódjának sajátos fogása,
hogy időnként kiválaszt magának egy arcot, ott, a sárga, szórt fényben, és kizárólag annak beszél, a
homlokának, a szemének. - Mire végeztünk a kultúrmunkával, odalent az étkezőben a fasírt meg a
kelkáposzta éppen delet harangozott. A dolgozók zöme és java teljes rohanásban.
A sziszegve horkolót erélyesen ébresztik, nemsokára őrségbe megy.
- Tudjátok, hogy van az ilyen magamfajta szabad ember beidomítva? Mielőtt eltávozik, egy kicsit
körülnéz. A lépcsőházban lefelé menet látom, az egyik irodaajtó nyitva, az asztalon nagy kötegek.
Megnézve közelebbről: zsírjegyek. Szép vízjeles papíron, finoman összezsinegelve. Úgy, ahogy a
nyomdából kikerültek, még rajtuk a friss szag. Ilyenkor a magamfajta ember agyának forgási
sebessége az átlagosnál nagyobb. Elő a zsákot, ami, ugye, a dolgozó vállát védi a feltöréstől, aztán
belesüllyeszteni jó pár köteget. Ez volt az igazi nagy magyar tranzakció. Most már nem is tudom,
hány tonna zsír! Az én jogos fejadagom. A szétosztás úgy ment, mint a parancsolat. Csak úgy
kapkodtak utána a boltvezetők, a húsértből. Ők kápé átveszik a jegyet, nem mondom, megnyúzzák
az embert a dög kizsákmányolók, de a kezükben vagyok! - aztán elpasszolják a zsírt feketén.
Csináltunk egy kis szabadpiacot. Igen, igen, de a jegyhivatal is rájön a hézagra, ha nem is abban a
szent pillanatban. A zsernyákság is rákapcsol. Na, mit csinál a tintahal, ha már túlságosan
molesztálják? Tintát ereszt. Én is a szaktársammal elpotyogtatunk kapualjak alatt, mozikban,
közértekben, miegyéb helyen egy csomó zsírjegyet. A nyomorult háziasszonyok szépen
fölszedegetik, be akarják váltani - és akkor a hekusok, akik figyelnek, rájuk csapnak, de, nem
tudják megérteni, hogy kerül ebbe a dologba ez a sok privát! Értjük már, hogy tintahal?
Kamill, mint minden vérbeli elbeszélő, akinek a szerkezet is fontos, elérkezik a motívumhoz. Látni
való, nagyon élvezi ezt a hasonlatát. S még inkább a visszaemlékezés bűvös sodrát, amely egyre
közelebb visz élete nagy művéhez. Rémült háziasszonyok, elbávult nyomozók: a teljes  zűrzavar
gyönyörűsége.
Sokáig tartott, míg kinyomozták a titkot, amelynek ő volt a gerjesztője, a hőközpontja, a magva.
- És kinek köszönhettem a lebukást? A szaktársamnak. Egy nőnek zsírjeggyel fizetett. Negyed
mázsa zsírral honorálta a csaj odaadását. Akit én nem hogy lefektetnék, de azonnal elzavarnék a
legközelebbi nemi gondozóba.
Valaki köhögésszerűen fölnevet, ezt türelmesen kivárja.
- A bizonyítási eljárás nem sikerült neki. Nincs közvetlen bizonyíték. Elítéltek anélkül. Na és?
- Láthatjátok ti is, bajtársaim - doktor Haynal nagy feje megint leír egy félkört -, íme, ilyen a jogi
helyzet Magyarországon. Az embert bármikor, bármiért, minden bizonyíték nélkül
bekasztlizhatják. Szerencsére - itt magára utal - a védelemnek is van némi lehetősége. A tiszta
logika. A jogi érzék.
*
A sorok írója, az egyik gyakrabban kiválasztott arc, élete negyvennegyedik esztendejében, háta
mögött különböző előjelű háborús barakkok vasvázas szörnyeivel, csak éjfél után képes alvásba
süllyedni. Amikor is a fáradtság, mindennapi beidegződés szerint, emeletes ágyáról leereszti a víz
alatti világba, szeretett emberei és gyűlölt üldözői közé. De most még: nehéz emberszag, gyér
lámpafény a naposügyeletes asztalánál, sárga gömb az éjszaka összecsukódó tenyerében. S körös-
körül a rossz garatok, a ferde orrsövények, a lobos hörgők sípolása. Akarva, nem akarva, jól ismeri
már az álomból fölkiáltó, motyogó, sóhajtozó, nyögő, nyöszörgő együttest, a szólistákat és az egész
zenekart.
Valakit kergetnek vissza a barakkba, rajtakapták a hideg holdfényben jógagyakorlaton, és egy
katonai táborban sosem lehet tudni, az égbe lendülő karok kinek jeleznek, és mi célból? De a
túlnyomó többség, a sarkosra gyömöszölt szalmazsákon, az ágy elrendezett fegyelmében,
nyugtalan álmát alussza.
Kamill, aki testére tapadó klottgatyában most jön a mosdóból - két sor betonvályú oxidált
rézcsapokkal -, megáll az ágyak között, a sorok írója fekhelye mellett, és halkan fölszól neki: -
Nem alszunk, kolléga úr? Nekem se akaródzik. Gyere már egy szóra, kaptam egy kis cseresznyét
hazulról, a nőtől, megkóstolod?
Nem ez az első alkalom. Kamill szeretné kifejezni, persze a maga szikár, érzelemmentes módján,
érez valami közösséget ezzel a távoli emberrel, akinek kéretlenül is a segítségére siet a
beöltözésnél, a szalmazsáktömésnél, a fegyvertisztogatásnál, mindenütt, ahol a másik bukdácsolása
- e titokzatos rokonszenv hiányában - csak gúnyt és mosolyt válthatna ki.
- Nekem az tetszik, pajtás - mondja, miközben előhúzza katonaládáját az ágy alól -, hogy te, aki,
ugye, nem haragszol, mégiscsak úriember vagy, én meg, mondjuk ki, tróger, valahogy egy cipőben
járunk. - Kiveszi a ládából a laposüveget, húzd meg, kínálja a pálinkát, és szemmel kíséri a slukkot.
- A Csillagban összebarátkoztam egy bizonyos személlyel, aki olyan, mintha az édestestvéred
volna. Na, nem külsőleg. Ahogy nem húzta ki magát semmiből, ahogy a másikat nem érezte
kisebbnek, mint saját magát... - elővesz a ládából egy fényképet, női akt. - Ez itt Piroska. -
Piroskáról már eddig is tudni lehetett, hogy Kamill felesége, dobozgyári nő, fűzőgépnél dolgozik. -
Mit szólsz a melleihez? Állnak, mint az Eiffel-torony. El tudom képzelni, hogy itt nálunk, amikor
átnézték a levelet, milyen csemege volt ez a cenzúrának! Mert mondhatom, nekem, kérlek szépen,
már voltak jó nőim, gondolhatod, úrinők meg dolgozók, de Piroska egyből lesöpri az egész
társaságot. És nézd, itt a levele, két oldal telis-teli.
A sorok írója csak annyit lát, hogy az aláírás helyén ott van a nő ajka, ahogy rúzzsal kirajzolt szép
száját a fehér papíron hagyta lenyomatként.
- Na, pajtás, ez a nő nekem itt lesz vasárnap, élőben. Mert azt tudod, hogy vasárnap kimenőnk van.
Megírtad az asszonynak? Jön egyáltalán az asszony? Van benned annyi vonzerő? Mégiscsak,
százhatvan kilométer.
*
Másnap reggel az egyik szakasz gyakorlatra vonul, egy feltételezett gáztámadás feltételezett
helyszínére, teljes harci szerelésben. Vállukon a nehéz karabély, arcukon gázálarc, furcsa,
ormányos állatok. Közöttük Farkas Antal, a század cigánya. Bal hóna alatt megkopott hegedűtok,
benne a hegedűje, frissen megírt végrendelete a fekhelye alatt, a katonaládában. Egy százados
megállítja a menetet.
- Maga hová viszi azt a hegedűt, ember?
A megszólított mond valamit a gázálarc ormánya mögül.
- Vegye le azt az álarcot. Szóval hová?
- A gázba, tisztelettel. - Kis szünet után. - Ővele akarok meghalni - az álarcból kihámozott arc
szürke, a szeme ugyanilyen. Az egész ember csupa félelem meg görcsös elszántság. Nagy, fekete
madarak szállnak a szívéből, csak annyit tud, a háborúban cigányokat is vittek gázkamrába.
- Meghalni? - kérdi a százados, többen elröhögik magukat, furcsán, tompán az álarc mögött. -
Csönd legyen, hallgassanak!
- Vinném magammal - mondja a szürke arc, a szürke szem -, tessék megengedni.
- Nem megmagyarázták magának, hogy ez gyakorlat? - odainti a szakaszparancsnokot, tőle is
megkérdezi.
- Szóról szóra mindent.
- Vigye vissza a körletbe a hegedűjét. De futólépés! - a vézna ember nem mozdul - azt mondtam
magának, vigye vissza! Nem lesz semmi baj. Nem érti?
*
Még öt nap hiányzik a nagy jelenéshez. Ennek jegyében folyik minden. A fölhajtó erő Kántorovics
Kamill várakozása, amit úgy kezel, mint súlyzóit az erőművész, senki sem lehet beavatottja az
idegmunkának, az erőfeszítésnek; izmok, érzelmek a mutatványnak alárendelve. Fölény és férfias
nyugalom, ennek kell most látszania.
Bevonulás után a klubszobában folyik a gondtalan játék. Kamill a céllövőkészüléknél verhetetlen.
A tízkörös céltábla helyére teszi Piroska levelét a rúzsos száj lenyomatával. Tízes! - mutatja a
tűhegynyi lyukat a két hússzirom lenyomata között.
- Erre a poénre kijárna nekem huszonnégy óra szabad! - mondja a sorok írójának. Leül az asztalhoz,
atlétatrikóban, bőrének augusztusi barnaságában, mint aki leckét ad a nyamvadt emberiségnek. - A
sitten is azért bírtak a szaktársak, mert nem süllyedtem nyakig a szoáréba. Nézd, pajtás - vitatkozik
egy kiválasztott arccal -, nekem ne magyarázd, hogy milyen minőségi különbség van sitt és sitt
között. Megvan a törzskönyvben a számod, és ki vagy jelölve. És itt nincs elévülés, mint a
katonaságnál, ahol, ha vén ramaty lesz belőled, ünnepélyesen kitörülnek vagy törölnek. Ebben a
nyilvántartóban úgy benne vagy, hogy még a halálos ágyról is berendelhetnek kihallgatásra: hol
volt ekkor és ekkor? igaz, hogy a Május 1. mozi előcsarnokában annodacumal ezt és ezt a
kijelentést tette, erről vagy arról a szivarról? Vagy lehet, hogy éppen azért zavarnak le a matracról,
mert dögrováson vagy, és - most megint a sorok íróját célozza meg -, mondjuk, megdobnak egy
Kossuth-díjjal. - Sötét arcán kifeszülnek a finom ráncok, szeme megvilágosodik. Hirtelen fölkiált,
élesen, erős, sárga fogait mutatva.
Három kiló nullásliszt
Megdobott egy román tiszt!
Farkas Antal érkezett, hóna alatt a hegedűtokkal.
- Na! Elő azt a hegedűt! Három kiló nullásliszt! Rajta, öreg!
A riadt kis ember megtorpan, de nem válaszol.
Elindultak a cigányok
Hencidából Boncidába,
Utánuk ment egy kapitány,
Hová hová mentek cigány?
Állj meg cigány meg kell halnod...
Váratlanul elnémul, előveszi a laposüveget, és odanyújtja.
- Igyál belőle, öreg! Rád fér - s ezt most már a hallgatóságnak szánja. - Hallom, reggel kegyetlenül
betojtál. - Nincs a hangjában gonoszság, inkább az erősek kegyetlen derűjéből valami. Farkas hátat
fordít, megy az ágya felé, de Kamill vállon ragadja. - Hallod, ne mutasd nekünk a seggedet! - Most
már végig kell csinálni a dolgot, mindenki őket figyeli. - Neked beszélek, te. Ha kínálnak, igyál. Be
voltál tojva, hogy ott maradsz a gázkamrában, mi?
A sovány kis ember kibújik a vállával Kamill nem túl erős fogásából.
- Hallom, végrendeletet is írattál. Na, kire hagyod a bolháidat? Te írtad neki? - fordul a sorok
írójához. - Mi van abban a végrendeletben? Lássuk! Csak azért kérdezem, mert itt van a doktor úr -
most már Haynalt is szeretné bevonni -, majd ő megmondja, ha ott maradtál volna a gázban,
érvényes-e a papiros? Tanúkkal aláírattad?
Farkas most szólalt meg először. Sajátosan rekedt a hangja, csöndesen beszél, de mindenütt hallani
a barakkban.
- Te anyagmozgató, olyan vagy, mint egy szép nagy állat - csak ennyit mond, és megint hátat fordít
Kamillnak, aki nyúlna utána, ám a keze ott marad a levegőben. Valamit mégis muszáj mondani.
- Találkoztál a roma Jézussal? A roma Szűzanyával? És mit mondtak neked? Hogy itt a világ vége?
A cigány visszapillant: mintha körös-körül csupa gázálarc nézne rá. A szem, a homlok és az orr
helyén ormány és tasak. Fölmászik az emeletes ágyra, végigheveredik.
Doktor Haynal, részint azért, hogy föloldja a feszültséget, de azért is, mert szokása szerint mindent
összefoglal, a maga krétaszínű tárgyilagosságával, levonja a tanulságot.
- Szóval tegyük fel, hogy nem politikai taktikából csinálják, mármint ővelük ezt az
egyenjogúságot... akkor is, a kérdés megoldhatatlan. Sok évszázad beidegződését, hogy a cigány
cigány, a zsidó zsidó, az úr úr, a szolga szolga, nem lehet sem pró, sem kontra néhány törvénnyel,
rendelettel, újságcikkel, brosúrával megváltoztatni. Ez a mi barátunk - a párás, kövér arc
fölemelkedik, szinte úszni kezd az emeletes ágy irányába - nem véletlenül gondolt arra, hogy őt
most igazi gázkamrába viszik. Mert, ugyebár, Hitlernek volt egy ilyen gondolata, és abból sokat
meg is valósított. - Kicsit latolgatja nyelvén a szavakat. - Az volt a nézete, hogy itt is ez a
megoldás. De hol vagyunk már ettől! Több mint tizenöt éve! De ennek a mi barátunknak az ilyesmi
megragadt az idegrendszerében. És fogadni mernék, még az unokája is komolyan veszi, ha csak
játékból, ugratásból azt mondják neki: irány a gáz!
Csönd. Mintha elfáradt volna bennük az összetartó erő, ezeknek az estéknek a varázsa.
*
Elérkezett a vasárnap. Acélkemény huzalos fények. A tábor előtt, a kapuőrségen túl már délelőtt ott
sétálnak az asszonyok. Jönnek-mennek a kemény napsütésben, színes kabátok, tupírozott hajak,
fejkendők, kalapok mindenféle szalaggal, s az arcokon zavart mosoly. De csak ebéd után van
kimenő. Nagy vasárnapi ebéd lesz, babgulyás, túrós bukta, két deci bor.
Négy-öt hét, hogy idebent vannak, gondolja magában az őrség parancsnoka, de azt hiszik, itt a
világ vége! Na és a háború? Mi volt a háborúban? Meg a hadifogságban! Igen, csakhogy ebbe a
négy-öt hét távollétbe, elszakítottságba most már minden beleszámít. Az összes eddigi elválás.
Úgyhogy még sokára lesz délután kettő. Annak a legjobb, akihez nem jön senki, aki leszámolt ezzel
a hülye várakozással. Nincs szorongás, lámpaláz, délután kimegy a faluba, megiszik három
nagyfröccsöt, beül a moziba, és este üdén, tiszta lélekkel bevonul, zuhanyozik, leül sakkozni,
csizmát pucol, könyvet olvas, és kihúz egy rubrikát a naptárban. A vasárnap egyébként is a
válogatott kínszenvedések napja: ragyogóra sikálni a klozetkövet, a folyosókat, gyönyörű rendet a
körletekben, hosszú seprővel patyolatra söpörni a barakkok környékét, az utakat, finom hullámokat
a porba! Azt meg különösen megverte az isten, akit éppen ezen a napon osztottak őrségbe, polgári
fején acélbilivel, órákon át lépések föl-alá, a sisak olajszürke keretében polgári pofával.
Valójában mindenki Kamillt figyeli. Jókedvű, délceg, igazi katona. Még ezek a kiselejtezett göncök
is úgy tapadnak rajta, mint a saját bőre. “Ezen a fogason - mutat a vállára - semmi sem lötyöghet.”
Haját fényesre kefélte, fémgombjai összegyűjtik a napot. Persze, délelőtt a szabóműhelyben járt,
kivasaltatta a zubbonyát, és előző nap sapkát is cserélt. Olyan tökéletes, mint a híradóban egy
tengernagy. Nem veszi észre maga körül az izgatottságot, repetát kér a babgulyásból, Farkas Antalt
jóakaratúan a hóna alá szorítja: “Na, öreg, jön az asszony? lesz ketymety?” De a cigány nem akar
barátkozni, most is kibújik az ölelésből.
S ebben a pillanatban, a kerítésen túl, a falusi utca laza porában megjelenik a legendák asszonya,
akinek aktfotója már széles körben ismert. Nem, Kamill nem túloz, az asszony valóban gyönyörű.
Magas és olyasfélén sudár, mint egy fiatal fa. Skótkockás kosztümöt visel, bogárpiros tűsarkú
cipőt, amely szinte a talaj fölé emeli, rézbarna haja a vállára bontva. Tömör és rezzenékeny melle,
tomporának izomritmusa a kerítéshez gyűjti a bámulókat. Jön és megy, mint egy látomás, barbár,
kékesbarna szemében leplezetlen kíváncsiság, ő is megnézi bámulóit. De Kamill még nem
mutatkozik, ő majd csak akkor lép színre, amikor a kaput kétfelé nyitják. Akkor viszont mindenki
megnézheti őt is, majdnem tiszti kimenőjében, amint sapkája pereméhez érinti mutatóujját,
miközben alighogy megvillantja a körpecsétes kimenőcédulát. S azt is láthatja majd mindenki,
hogy szájon csókolja a gyönyörű nőt, aki hosszú karját a karjába fűzi, és fölnéz rá oly sokszor
jellemzett rajongásával. Mert minden úgy történik majd pontosan, ahogy azt elképzelte és elmondta
esténként az asztal mellett, az ágyon, elalvás előtt, aprólékos részletezéssel. Belecsókolok abba a
telt szájába, értitek? A rúzsnak, amit használ, ananászíze van, el tudjátok ezt képzelni? És az a jó
nőszaga! Naponta fürdik, alulról meg többször is lemosdik, mert ez egy betegesen tiszta csaj! Igen,
igen, ezt már mindenki tudja. És a legtöbben az orrukban érzik az illatát is, a hibátlan bőrnek, a
szikrákat villantó hajnak, a szappannak és a kölninek ezt a vadító kompozícióját. Persze a túlnyomó
többség azt is tudja, hogy Kamill a múlt héten, amikor szalmát vételeztek a faluban, szobát bérelt
erre a délutánra, mert Piroskát nem szabad éheztetni, igaz, hogy a szülei emlékére megfogadta, nem
izél félre. Tehát minden együtt. Piroskával a gyújtópontban a kint sétáló asszonyok, s idebent a
kerítés mögött az idétlen félkatonák, hadseregtől levetett, kiselejtezett egyenruhában, csizmában,
egy nyüszítő árnyékgarnizon! Az éles napfény leleplezi az izgatott arcokat.
Kamill, előzetes terv szerint, épp hogy tiszteleg, amint kilép a kapun, Piroska odarohan, érett,
illatos száját a szája alá fordítja, s ott, a falusi por sárga fátyolában összeolvad a csókjuk. A
beígértnél is jobban sikerül minden.
*
Nyolcig van kimenő, csajkafedélen a hideg vacsora, még délben vételezték.
A lapos barakktábort, amely még a múlt században, a Monarchiában keletkezett, zárójelek közé
fogja a távoli hegyek kékje és a borzongatóan hűvös, tárgyilagos este.
Sorra jönnek vissza a tagok, egyikét, másikát az őrparancsnok kiemeli a rajzásból. Nemrég vette át
a szolgálatot, és jóval kukacosabb, mint az elődje. Kifogásai többrendbeliek: tisztelgés, ruházat,
zubbony- és nadrággombok állapota. A magánéletben, úgy tudják, diploma nélküli tanár egy közeli
város iparitanuló-iskolájában. Háborús rangját - főhadnagy volt - évekkel ezelőtt törölték, és most
alhadnagyként szolgál. Rosszkedvű, kötekedő. De lehet, hogy csak egyszerűen irigy. Izzadság-
mirigyei párologtatják az irigységét. Nézi ezeket a félkatonákat, ezeket az idétlen, bódult hímeket,
akik civil szagot hoznak magukkal odakintről. Mennyi baj lesz velük holnap, holnapután, míg újra
gatyába rázza őket! Ilyen rövid behívási idő alatt nemcsak szükségtelen, de káros is kimenőt adni,
sőt - ahogy megtudta - egy-két ügyes beszerzőnek, dörzsölt kisiparosnak még szabadságot is!
Hosszú, pörsenéses arcát még inkább megnyújtja a düh, a keserűség. Ennek az indulatnak a
folytatása lesz, hogy holnap vagy holnapután, mint gyakorlatot vezénylő tiszthelyettes, föltűzeti a
karabélyra a szuronyt, és szuronyt szegezz! - díszlépést vezényel, ami csak több hónapos kiképzés
után engedélyezett. Ám ez még csak elkövetkezőben.
*
Fél kilenc előtt már majdnem mindenki ott van a helyén. A kivétel egyetlen személyre vonatkozik:
Kamill még nem futott be. A pontosan érkezők, az óvatosak, a gyávák, a rendszeretők előre
megérezték ezt. Szívük mélyén csöndesen mosolyognak. A rendbontó jelen esetben őket is
képviseli, a rendbontásra képteleneket. Ebben a bizsergető érzésben kitárul a szívük, zsírpapírból
kínálják egymásnak a hazait, a hideg sültet, a rácsos linzert, a diós tortát. Nyugtalanok és föl-
dobottak, a közlékenység csereforgalma a te tőponton. De mégis visszataláltak a megkövetelt
rendhez, semmit sem kockáztatnak. Még doktor Haynal is nagy gondot fordít arra, hogy beszürkült
csizmáját kifényesítse, zubbonyát kikefélje, ágyát szabályosan elrendezze, ő sem eszik eleven
parazsat. Egy távoli sarokban valaki szájharmonikán Strauss, Lehár és Kálmán segítségével a
beilleszkedést segíti. Akad olyan ember is, akinek nem volt látogatója, holott a felesége megírta,
hogy jön, és most hanyatt fekve az ágyán tűnődik. De foglalkozzék bárki bármivel is, az emberek
valójában az ajtót figyelik. Végre kilenc felé belép Kamill. Érkezése olyan, mint egy győzelmi
jelentés. Érzi maga körül a feszültséget, majd a megkönnyebbülést, de úgy tesz, mintha nem venne
észre semmit. Leül az asztalhoz, a helyére, tehát a főhelyre, maga elé teszi a sapkáját, és figyeli,
ahogy lassan köréje gyülekeznek. Borral, süteménnyel kínálják, ám ő a fölényes lélek derűjével
mindezt visszautasítja.
- Kitehetem a táblát, hogy megtelt - mutat a hasára -, gondolhatjátok, be volt itt dobva minden!
Pezsgő, libasült, indiáner - körülnéz és tovább fokozza -, aztán újra pezsgő. A kútban hűtöttük -
figyeli a hatást, az emberek fáradtak, ernyed az érdeklődés. - Ja, hogy késtem egy kicsit? Az
őrparancsnok, az a büdös szájú pávián, kiverte a balhét, de megmondtam neki: rólad, pajtás,
mindenki tudja, azért hagyott vízben a feleséged, mert impotens vagy. Látni kellett volna azt a
pofát! Persze hogy kihallgatásra rendelt. Na és! Hanem gyerekek, az volt a nagy hancúr,
Piroskával! Ránk zörögtek a háziak, hogy összedől a viskó. Ha összedől, társadalmi munkában
fölhúzom nekik. Itt szerelem folyik, nem bibliaolvasás. Vagy van magánélet, vagy nincs. Na és ha
rám nyomnak pár nap zárkát, a kincstári idő telik, nem az enyém. - Kiválaszt egy arcot, majd egy
másikat. - Na, mi a véleményetek, milyen csaj? Túloztam én nektek, hogy a feleségem veri az
egész mezőnyt? - sorra behajtja a nyilatkozatokat, sürgető, türelmetlen. - Milyenek voltunk mi
ketten, na úgy premier planban?
- Ahogy elhúztátok itt a csíkot a kapu előtt, az tisztára flottatüntetés volt - vélekedik a maga
választékos humorával doktor Haynal. - Csakhogy, kérlek szépen, az ilyen magot el kell vetni,
hogy szaporodjon. És nektek, legjobb tudomásom szerint, nincs gyereketek. Ha tudni akarod,
kolléga, nálunk már unokák készülnek.
A megjegyzés fedetlen ideget érint. Kamill fölkapja a fejét, egy pillanatra szinte kiszolgáltatott.
- Nem akar gyereket a kurva - szakad ki belőle -, vagyis hát azt mondja, előbb a lakás - elhallgat,
túl közel engedte magához az embereket.
- Ja, kérlek szépen, a lakásviszonyok! Már ami a mi kis magyar glóbuszunkat illeti. - Doktor
Haynal észbe kap, igyekszik az általános nemzeti gond síkjára helyezni a beszélgetést. - Ennek a
kérdésnek olyan fontos a társadalmi, mondhatni, a szociológiai vetülete, amely, meglátjátok, a
következő évszázadokra is kihat.
Kamill úgy érzi, túl messze kerültek a dicsőségtől, attól az arany sugárzástól, ami az embert élteti.
- Mellettem csak ilyen nő lehet - mondja minden logikai kapcsolat nélkül -, nekem csupa ilyen
nőim voltak, amióta csak vagyok. Ezen a szinten.
- Gyönyörű egy példány! - hagyja jóvá az ügyvéd.
- Ennek aztán olyan a bőre, doktorom, hogy a sötétben világít, mint a foszfor. És a combja, az a jó,
kemény, egybefogott húsa! - szétnéz, látja, helyreállt a figyelem. - És most szétosztom nektek
Piroskát, álmodjatok róla! - igen, ez nagyon jó, vigyék magukkal az ágyba, ő nem irigy, ő nem
kicsinyes. Szívében csöndes, kellemes elégedettség. Mint amikor a parázs ontja tartós melegét. Ott
áll Piroskával egy talapzaton, fejük fölött egy sárga korong, a délutáni nap. Ádám és Éva, mondaná,
ha jobban a vérében volna a mitológia.
Takarodó után már csak az ügyeletes fénygömbje világít. S amikor leoltják a villanyt, mintha
bekapcsolták volna a horkolást, a nyöszörgést, a nyugtalanságot. Az emeleti ágyakon bizonytalan
éjszakába tutajoznak az emberek. Hol van már a délután, a sok furcsa, kapkodó párbeszéd, a
szeretkezés gyors villanása ott fönt a dombon, a bozótosban!
Váratlanul fény hasít az alvásukba, vetkőztető világosság. Hallani az ügyeletes pattogó jelentését, a
bedugult fülek kiengednek. Szemle. A laktanyaügyeletes tiszt, az ezredorvos, egy beosztottja és
néhány tiszthelyettes.
- Egészségügyi ellenőrzés. Mindenki a helyén marad.
- Lábvizit - sziszeg a cigány az emeletes ágyán -, istenverése! - Nem tudja megfogalmazni, de arra
gondol, az ember lába magánügy.
- Na, mutassa csak! - hallani az egyik tiszthelyettes hangját - feszítse szét az ujjait! - a vizsgálat
ágytól ágyig halad; közelednek.
- Gombásodás. Fölírni a nevét.
- Maga reggel nem vonul ki, jelentkezik kezelésre a rendelőben.
Kamill jókedve megtámadható, bizonytalan.
- Százados elvtárs, én egész délután hazafias kötelességet teljesítettem. Mért nem hagyják dögleni
az embert!
A szakaszparancsnok rámordul.
- Elhallgasson, ember! Mutassa a lábát.
- Tessék, kérem, a lábam. Se gomba, se más.
- A maga lába egyszerűen piszkos - mondja élesen a főorvos. - Maga napok óta nem mosott lábat.
Kamill ott áll az ágya mellett, rövid alsónadrágban, elkezd dideregni. A háttérben szétrongyolódik a
kép, a csodálatos nő, aki illatos, húsos ajkával a szája alá fordul. Tolakodó arcok - ez most a
valóság, minden arc itt van az ágya mellett; szétnyílt szájak, a szemek házkutatása.
- A maga francos édesanyja, az! Az a piszkos! - elbődül, mint egy üldözött állat.
Derékig a földbe ásná magát - szétlökné az embereket és menekülne. De tudja, ez már mind nem ér
semmit.
A zsaroló
A kutya úgy került hozzájuk, hívatlan, egy lucskos őszi napon. Kaparta az ajtójukat.
A kaparászásra a férfi felállt, és idegesen az ajtónál termett; még nem tudta, mire vélje.
A küszöb előtt, az elmocskolódott, de pedánsan az ajtófélfához rögzített háncsszőnyegen egy kis
fekete kutya ágaskodott a hátsó lábán, ügyetlenül.
Értetlenül nézte a házigazda, furcsálkodva, s mivelhogy érzelmekre nehezen gyulladt,
gyanakvással. “Mars!” - mondta röviden, és örült, hogy a kellő szót, amely véleményét és ítéletét
egy tagban fejezi ki, megtalálta.
Leült ismét az asztal mellé, s türelmesen várt a vacsorára, melynek közeledtét a sűrűdő illatok, a
vastag, paprikás lé és a sóktól gazdag hús párás beáramlásai jelezték.
Igen, az ilyesmikre, reggeli, ebéd, vacsora, friss fehérnemű másnaponként, az éjjeliszekrényre
készítve, erre pontosan számítani lehet Aranynál.
Nem kétséges, az ilyen egyenletes élet biztonságot sugall, anélkül hogy a fantázia idegpocsékoló
fűtőanyagára szorulna az ember.
Nyílt az ajtó, s karján a tálcával, feje körül a rostélyos csípős, vad illatával és gőzével belépett
Arany.
Néma istentisztelet volt ez a mai vacsora is, akárcsak a többi.
Csend. Zúduló eső. Felszisszenő ablaküvegek.
Aztán az előszobaajtó felől egy kaparászás. Heves, kétségbeesett körmök támadása. Arany felkapta
a fejét: hát ez micsoda?
- Az a dög! - mondta a férfi, s egy recézett csont üregéből szürcsölte a velőt. - Az a dög lesz az! -
Felállt, egész teste izzott, kimelegedett az evéstől.
- Várj csak... - tartóztatta Arany - majd én.
Nyitva hagyta a szobaajtót, s ügyetlenül kitárta az előszobáét.
Ezt felhasználva, mint valami fekete villám, a kutya egyetlen ellenállhatatlan rohammal a szobában
termett a házigazda papucsos lábánál, s az átmelegedett barna filcre hajtotta kedves, fénylő fejét.
Arany rettegő mosollyal tette be maga mögött az ajtót. Mosolya lárva volt, mögötte sötét ijedelem,
mi lesz most? Szíve rendszertelenül vert a keskenyre szabott mellkas mögött, amely olyan volt,
mint egy fejletlen kamasz lányé. Harmincesztendős asszonysága során sokszor félt a férjétől,
megmagyarázhatatlan okból, mert az ember nem bántotta őt, de annyit érzett a rostjaiban, a hibákat
sosem bocsátja meg. Csak feljegyzi őket egymás alá, és a végén mindent összead.
- Nem tehetek róla, hogy ez a dög... - csúszott ki belőle az akaratlan szó, csak hogy férjének
kedvezzen. Megborzongott, mert fizikailag bántotta a durvaság. - Ez a dög... - ismételte elszántan, s
megint csak szenvedett tőle. De a férfi nem mozdult, sőt félszegen elhelyezett bal lábát, amelyen
most a méltatott jövevény pihent, mereven tartotta, míg csak görcs állt belé, akkor lependerítette
magáról.
Ekkor a kis fekete dög lábra perdült, s megint csak rávetette magát a férfi papucsos lábára.
Erre, mert itt valami különös történt, Arany is odapillantott, s meglátott a férje arcán egy mosolyt,
amely csak ritkán rajzolt árkot a húsos ajak köré. Ez a mosoly a ritkás szőrű bajusz minden egyes
szálán is ott függeszkedett, mint a zsinórra húzott üveggyöngy.
- Te, Arany, ez a dög... ez a kutya... ez vonzódik hozzám...
Ennyit mondott percek múltán az ember.
Most már meg lehetett vizsgálni a kutyát.
Szép, arányos törzse volt, és törzséhez mért nem kurta, erős, tappos lábai, praclija. Orra szurok-
fekete és finoman recézett, s ugyanilyen fekete, de lakkosan csillogó volt a szeme. Örökös fekete
lobogás. Bolyhos, matt szőr borította, enyhén kunkorodó hajlandóságú, s a mellényét hófehér minta
díszítette.
Igen, jól pedzette a férfi, a kutya - mely a Lelenc nevet nyerte el -, igen, a kutya az állatok rejtelmes
érzületeivel, beleszeretett ebbe az emberbe, gazdának, parancsolónak, elnyomónak választva őt.
- Meglátod - szólt félénken a nő -, ebből puli lesz.
Az ember kis tűnődés után, mert szerette elhatározásait egy sűrű fonatú szűrőn, a saját kétkedésein
átbocsátani, így szólt Aranynak:
- Tegyél le neki az előszobában valami rongyot.
Ezzel aztán befogadta.
Egy ebéd alkalmával, melyet a hivatali étkezőben fogyasztott el beosztottjai között, az ünnepi
alkalomból tálalt rántott csirke csontjait papírba csomagolta, igénybe véve ehhez szomszédai
szalvétáit. Erre felfigyeltek. “Miért csomagol ez csontokat?” S noha ismert volt arról, hogy a
közvetlen kérdésre kitérő választ szokott adni, mégis megkérdezték ezt tőle, mire arcán megjelent
az az önmagát tagadó mosoly, és azt motyogta: “A szomszéd kutyája...” A többit nem lehetett
megérteni, de hiszen nem is foglalkoztak vele ezután; napirendre tértek felette. S ő ekkor úgy érezte
magát, mint aki feladott valamit a sérthetetlenségéből, rést nyitott benső, gondosan őrzött folyosói
felé.
Földúltan érkezett haza. Lassan gyűlt benne egy elhatározás: gondolatok, mint egymást követő
vízcseppek, amelyek végül is még a márványban is üreget vájnak. Ezek a gondolatcseppek még
csak meggyorsultak bizonyos külső cselekmények következtében.
A kutya ugyanis, levetvén a kölyökállapot fizikai és jellembeli jegyeit, kezdte kialakítani végleges
formáját. Szokásai támadtak, és ezek lassan csontozattá, anatómiai valósággá szilárdultak. Ezek
közé tartozott például a fárasztó s előbb-utóbb kárhozatossá váló szeretetnek olyan gyakorlata,
mely arra kényszerítette, hogy kísérje el útjain gazdáját.
Ez a gazdát rendkívül kellemetlenül érintette. Több oka volt erre. Először is: a nyilvánvaló szeretet,
amelyet frivolnak és leleplezőnek tart. Másodszor: e tolakodó érzelmek tüntetéssé fokozódtak
immár az egész világ előtt. Nem kellett ez az érzésdömping, mely ventilátorszerű farkcsóválásban,
nyüszítő félhangokban, mereven fénylő tekintetben fejezte ki állandó, megsemmisíthetetlen
jelenlétét.
És tetejében nemcsak a lelki rigolyák állandósultak a kutyában, de kölyökkorában oly harmonikus
alakja is elvesztette szép arányosságát. A törzse szükségtelenül megnyúlt, lábai viszont elcsöke-
vényesedtek, rövidek maradtak. A statikai egyensúly e kínos felbomlása azt eredményezte, hogy
járása billegőssé vált; úgy döccent a földi tereken, akár egy parafa dugó a duzzadt hullámokon.
Egyik őszi reggelen a gazda kissé megnáthásodva, sápadtan ért hivatalába, s mivel éppen
próbafűtés volt, kellemes meleg fogadta a főosztály szőnyeggel zajtalanított előszobában. A
következő pillanat felborított mindent.
Az óvatlanul nyitva hagyott ajtón besurrant a kutya. Hogyan sikerült átszöknie a portások
védővonalán, hogyan nem, de itt volt. Egész riadalom támadt körülötte. Ideértek az üldözők: a
portás, egy altiszt és egy kutyabarát tisztviselő. Megállt az ajtóban a hivatalvezető helyettese is, aki
éppen szobájába ment volna.
A lárma földre sújtotta a kutyát, lelappadt, akár egy gubancos szőnyegdarabka, s fejét két mellső
lába közé hajtva, izgatottan sunyított.
- Hogy került ide ez a kutya?
- Át kell adni a sintérnek.
- Kié ez a dög?
Semmi válasz. A gazda sápadtan hátat fordított a társaságnak, és lenyomta a kilincset. Ő a maga
részéről befejezte. A kutyát némán, minden megrendülés nélkül átadja az igazságszolgáltatásnak,
mely nyilvánvalóan az állati fehérjéket feldolgozó vállalat képében jelentkezik. De a dolog
másképpen sikerült.
A gazda mozdulatára a kutya kis szíve megugrott, mint a döglött békáé, ha villamosság éri.
Egyetlen ugrással nála termett, s egész testével a félmagas szárú cipőre ugrott, akárcsak esténként a
filcpapucsra. És onnan nem távolíthatta el semmi. Ez a nyílt vallomás megsemmisítő hatású volt. A
gazda életének új, tragikus szakasza kezdődött.
De a kutyát ő maga vitte még aznap a sintértelepre. Csakhogy az ilyen hűség legyőzhetetlen. A
kutya megszökött hóhérai karmából, s még aznap este megint az ajtót kaparta.
A gazda botot tört ketté a visszajáró kutyán, de hasztalanul.
A kutya ott ült reggelenként a lépcsőházban, és tisztes távolságból ugyan, de egészen a hivatalig
kísérte. Az előszobába nem merészkedett többé.
Téliesre fordult az idő. A kutya, szerencsére, néhány hét óta nem jelentkezett. Talán úgy hozta a
sors, hogy befejezte földi pályafutását, ami elegendő ugyan a hűség epigrammatikus példázatára, de
kevés a tisztességes megélhetéshez.
A volt gazda a télelő egy havat ígérő estjén engedett Arany hallgatag kívánságának, s moziba ment
vele. Tizenegy óra tájt, valamivel kapuzárás előtt értek az ismerős szagú lépcsőházba.
De alighogy megkezdték a lépcsőfokok meghódítását, az alvásra térő kis bérház csendvilágán vad
lárma s kutyaugatás ömlött el.
Arany, valami kétségbeejtő sugallat hatására nekilódult, majdnem fulladásig fogyasztva a
lépcsőket.
Igen, az ő ajtajuk! Tárva-nyitva, s most hirtelen két férfi rohant kifelé, félrelökve a vékony
asszonykát.
Ezalatt a férfi a házmesterhez futott segítségért.
Mikor minden tisztázódott, kiderült, hogy a betörők -, mert azok rohantak ki az első szobából -
éppen csak megkezdték volna munkájukat: de a kutya, a Lelenc, aki megbocsáthatatlanul rossz
szokása szerint most ismét visszatért sikertelenségei színhelyére, rajtakapta őket, s szembeszállt
velük. Igaz, hogy a kutyát egy széklábbal agyonütötték.
Csapzott volt és sovány, az utóbbi napokban nyilván sokat nélkülözött, s a feje csupa vastag,
meggypiros vér.
Az előszobába betolakodott a részvétteli külvilág.
A volt gazda állt, állt, integritása romjain, lábánál egy kutyával, akihez immár pusztulásában több
köze lesz, mint eddig, mert a kutya hűségének története makacsabb, lerázhatatlanabb, mint maga a
kutya volt.
A legközelebbi vonattal
Az előszobában fűszeres aromakörök szálltak: saját keverésű pipadohányának illata. Aszódi nem
értette. Ha ő most jött haza, tehát nincs - ahogy a feleség nevezi - a nappaliban, akkor ki szívja az ő
dohányát? Jött eléje a felesége, finom porcelánbőre az arccsonton kigyulladva. - Képzeld - mondta
-, vendégünk van, egy öregúr - nyújtotta hűvös, a házimunkától kicsit érdes kezét, és bevezette a
szobába.
Az öregúr fölemelkedett - Aszódi foteljében ült -, vastag, rovátkált bőrét széthúzta az érdeklődő
mosoly. Ott volt az egész család, az anyós, aki vasárnap délelőtt átjött segíteni, a két hároméves,
lángpiros ikerfiú - mire megnőnek, szépen megsötétedik a hajuk - és Aszódi agglegény öccse,
vasárnapi ebédvendég.
- A bácsi valaha itt lakott - magyarázta az asszony. Az öregúr bólogatott, hogy itt, itt.
- Itt is születtem, ezelőtt hetvenhárom évvel.
- Képzeld, egy deszkabódéban - egészítette ki az anyós. Ők már az egész történetet tudták, másfél
órája hallgatták az öreget. - És még egyszer életében látni akarta ezt a helyet.
- Ön keveri ezt a dohányt, uram? Nincs ez kicsit túlfinomítva?
Az anyós tovább sorolta.
- Több mint kétszáz kilométert utazott ezért a félóráért. A vendég most már kívülről figyelte a róla
szóló elbeszélést, átélte, mint egy idegenét, teljesen meghatódott.
- Itt gyerekeskedtem. De nem ismertem rá - újra megtömte pipáját a házigazda dohányával. - Ott,
ahol most a városi házak vannak, ott volt a sorompó meg a járványhatár. Ott vizsgálták a marhákat
meg a sertéseket, nincs-e bennük nyavalya. - Apró, fekete szeme a mesés távolba úszott, a hangjába
baljóslatú szín keveredett. - Hát megy előre a világ. - Vizet kért, lehetőleg szódavizet, mivel a pipa
kiszárítja az ember torkát. - Hát csak bejöttem, engedélyt kértem, hogy belülről kinézzek, mert én
mindig kintről láttam a kintet. Belül nekem nem volt.
Az asszonyok kimentek a konyhába, ebédet főzni.
Az ebéd hosszúnak ígérkezett, mert becsinált csirke volt, és a vendég aggályosan átvizsgált minden
csontocskát, hogy leszopogassa. Nagy zsebkendőjével hosszan törölgette a száját, a csokoládé-
krémet apró kenyérdarabkákkal itatta föl az üvegtányérból. Hosszan, ráérősen, mintegy kitágítva az
idő határait.
Az asszonyok kimentek a konyhába mosogatni, a két gyereket lefektették, a vendég maradt a
helyén. A lakótelep házai közé köd, majd eső nyomult. Az asszonyok, végezve a mosogatással,
visszajöttek, s mert a vendég még mindig ott volt a helyén, leültek hozzá.
- Hogy eleredt! Nálam meg nincs kabát. Így jár az ember, ha legénykedik. Ebben az időben
elindulni!
Az asszonyok biztatták, hogy csak maradjon.
Aszódi átment a másik szobába, telefonálni, szabadulni tőle, s mire visszatért, az öreg feje már
súlyosan félrebillent, elaludt a házigazda foteljében. Állán, a rőtes tüskékben, megcsillant a lámpa
fénye. Lábujjhegyen jártak körülötte, betakarták pléddel. Mire fölébredt, odakint a gödörben már
feketék voltak a tócsák. Előhúzta zsebóráját.
- A közvetlen vonatom elment. A legközelebbi csak éjfél után. - Az éjfél után úgy hangzott, mint
egy távoli hegycsúcs megjelölése.
Vacsoránál újra együtt ültek, utána a vendég kiment sétálni. Ahogy ő mondta: kiszellőztetni a fejét.
Mire visszatért, arca megfényesedett az esőtől.
- De a földnek - mondta - ugyanolyan szaga van, mint hetven évvel ezelőtt. Fura egy valami!
Aszódi dühei kiélesedtek.
- Éjfélig majd csak elüti valahogy az időt. Amíg megy a legközelebbi.
- Itt is kihúzhatom, uram. Csak tévézzenek maguknak nyugodtan.
Elment az anyós, elment a férfi agglegény öccse is. Az asszony csöndes, könnyű mozdulatokkal
ágyazott.
- Az öreg újra elaludt.
Az ablakot vastagon mosta az eső, a tócsákban higanyfényű idegbaj reszketett. A vendég vastagon
gyűrt arca különválni látszott a törzsétől a csillár világításában.
- Képes vagy és ágyazol neki.
- Nem lehet, hogy itt, ebben a székben törődjön egész éjjel.
- Éjfélkor megy a vonatja. Én tízkor ébresztem - mire megfogalmazta ezt, kioldódott belőle az
indulat - Csinálj, amit akarsz, megyek aludni.
Előhúzták a kinyithatós ágyat, keményen suhogott a mosószerillatú lepedő.
- Tessék lefeküdni - ébresztette az asszony az öreget.
A lakásban, a férfi ezt félszegen tapasztalta: kisebb-nagyobb változások történtek. Az öreg ittléte
több volt az ittlétnél, iszonyú tenyészet volt. Kis zugok keletkeztek, apró használati tárgyaival. A
falra fölkerült egy régi fotó, menyasszony és vőlegény vagy férj és feleség. Kartonpapíron, barna
előhívásban.
Az öregember napjait a városban töltötte, de vacsoránál pontosan ott ült az asztalnál. Aszódi
módszeresen megkérdezte, hogy mikor megy a vonatja. A legközelebbi. - Éjfél után, mondta
ilyenkor az öreg.
Lassan a környezet is tudomásul vette ittlétét. Volt, aki úgy tudta, a valóságos főbérlő az
öregember, aki valamilyen beláthatatlan ok miatt befogadta Aszódit és családját. Eltartási szerződés
- vélekedtek mások. Megint mások: tulajdonképpen az öreg az asszony igazi apja, mert az asszony,
ez tény, csak persze titkolják, házasságon kívül született.
- A vonatja? - kérdezte most már beidegződött szokása szerint egyik délután Aszódi, de minden
fenyegetés nélkül.
- Igyekszek, nehogy lemaradjak.
Aszódi megkönnyebbült. Ismerte a szavak súlytalanságát.
- Igyekszek - ismételte az öregember minden tréfa nélkül, inkább kis fenyegetéssel.
Egyik vacsoránál az öreg nem jelentkezett, üres maradt a helye. Új trükk, gondolta Aszódi,
emelkedő haraggal. Az asszony elsírta magát.
- Most aztán elment, és nem jön vissza. Soha. Tudtam én! Mert a te célzásaid!
Este tíz után szisszent a kulcs a zárban, nyílt az ajtó is. Bejött az öregember.
- Reszeltettem magamnak egy kulcsot. Minek csöngessem ki magukat. - Leült, nyakába gyűrte a
szalvétát. - Végigjártam a régi kollégákat. A játszótársakat. Hát, képzeljék, kedveseim, már csak
egy él közülük. Velem együtt kettő. Hát elmentem a temetőbe. Mind az öt temetőbe. Még a
zsidótemetőbe is. - Rágyújtott a házigazda dohányából.
Aszódi likőrt tett az asztalra, fölgyújtottak minden villanyt, a lakás kontúrjai meglágyultak a
fényektől. Odakint, mintegy a ház tövében, hosszú szerelvény dörömbölt, a mozdony még sípolt is.
Ez volt az öregember vonatja.
Forró drót
El nem küldött levelek
Az el nem küldött levelek titka, ha ez ugyan lehetséges, még több tiszteletre kötelez, mint az
elküldötteké. Ez a fajta levéltitok olyan méltóságot kényszerít őrzőjére, hogy megközelítése csak a
képzelet segítségével történhet, vagyis az írói fantázia világában. Így aztán megfogalmazódhat a
kérdés: minek a kerülő út? Azért, egyrészt, mert az el nem küldött levelek nem ismeretükben is
hatnak, összeadatlan összegükkel egy általánosabb közérzet mélyebb rétegeibe világítanak;
másrészt, mert az író kiváltsága, sőt kötelessége, az effajta titkok megsértésével, sőt kitalálásával,
az emberi fellebbezésnek ezt a formáját nyilvánossá tenni. Mert mi az el nem küldött levél végül
is? Protestálás vélt vagy valódi sérelmek miatt, önmagunk bírói fölmagasztalása, házi oltár igazsá-
gainknak, fékezhetetlen grafománia, álelégtétel, olykor győzelem is, de megalkuvás azzal, amin
nem lehet változtatni: jognak, becsületnek, szerelemnek, esztétikai gyönyörnek vagy elutasításnak
letéti cédulája a fehérneműszekrény alsóbb polcain, elsüllyedt, száraz illatú sublótokban. De az el
nem küldött levél, mentegessük bárhogyan is, a nemcselekvés szférája, vagyis bizonyos
értelemben, életünk szorongatóbb szakaszaiban, csődtömeg.
És mégis hányan vagyunk, akik el nem küldött vagy éppen meg nem írt leveleket őrzünk lelkünk
homályos fiókjaiban!
*
- Önnek föltételezhető szenvedélye, uram, legalábbis így képzelem, az emberi természet tüzetesebb
vizsgálata. S ezen belül a lélek úgynevezett rejtélyeinek fölszínre hozása, e rejtélyek alakvál-
tozásainak körülhatárolása, e körülhatárolások megokolása. - Ezzel a túl bonyolult mondattal lépett
be hozzám egy idősebb férfi, hatalmas, csontos alak, nagy fej, őszvörös oroszlánsörény. A
bevezetésben olvasható elmélkedést, mint majd kiderül, neki köszönhetem. Kezében érettbarna,
henger alakú orvosi táska, mögötte, ahogy a küszöbön állt, a lépcsőház utolsó nappali világossága.
Bejött a szobába, körülnézett, az ablakhoz ment - szép kilátás! - mondta - mennyi lakbért fizet? -
kérdezte, és száraz ujjait végigcsúsztatta a könyvek bordázatán, fölemelt egy hímzett terítőt, közel
vitte tasakos arcához, amelynek krátergyűrűjéből hideg pilótaszem figyelt, s közben egy-két
röpködő kézmozdulattal meggyőződött a könyvespolcok és egy alacsony uzsonnázóasztalka
faanyagának mineműségéről. Ha nem ellenőrizné tollamat a kötelező ízlés, azt is ide írnám, volt a
lényében valami baljóslatúan leltározó, mint aki egy félelmetesebb hatalom előőrseként, puhato-
lódzó megbízottjaként érkezett ezen a kárpitlila alkonyon, hogy aztán másnap jegyzőkönyvbe
foglalja, magnóba mondja sorsdöntő észrevételeit.
Vizsgálódó útján, amely csapongásában is módszeres volt, íróasztalomhoz érkezett. A zománckék
pilótaszem összefoglalta a látnivalót, és ez, a villanásnyi betáplálás után, így fogalmazódott meg az
ismeretlen idős úr rovátkált baritonján:
- Ez a rendetlenség itt, úgy vélem, nem a bőség zűrzavara, ez egyszerűen zűrzavar, még inkább
tanácstalanság, vagyis - a száraz ujjak sorra megemelték a papírlapokat, amelyek, ha csak mennyi-
ségileg összegezném is őket, kiadnának egy kisregényt, de a látogató, rendkívüli megfigyelő-
képességgel, azonnal fölfogta, ezek variánsok csupán. Hangot is adott e véleményének.
- Ezek bizony csak töredékek, uram, egynek és ugyanannak az újrakezdései, vagyis, ha szabad
következtetnem, küzdelem a kifejeznivalóval. Akkor pedig én a kellő pillanatban jöttem. Igen,
igen: elérkezettnek láttam az időt.
Ha volna bennem elég anyagias cinizmus, valami a betűk szerint honorált önkiárusítók lelki
sivárságából, hosszan eltűnődnék azon: mi az, hogy valaki elérkezettnek látja az időt? Saját
elmarasztalásomul el kell mondanom, eddigi életem során az idő sohasem mutatta elérkezettnek
magát, vagyis cserbenhagyott az önmagára vonatkozó hasznos információkkal. Nem mutatta meg
alabástromtestének, vaníliaillatú bőrének, holdkráter-köldökének legcsábítóbb varázslatait, nem
fogalmazta meg sorsdöntő pillanatban az igét: a tiéd vagyok, élj velem!
A hatalmas termetű vendég még egy búcsúpillantást vetett papírjaimra, de a pilótaszem, amelyet
állandóan magával hordozott, meg sem rezdült. Leült az egyik fotelba, lábát átvetette a másikon,
két iszonyú csontbuzogány! Barnára érett bőrtárcájából kiválasztott egy közepes nagyságú szivart,
rézkerekes öngyújtójával rágyújtott, és kibuggyantott a száján egy füstcsomót.
- Így ni. És most, ha megengedi, látogatásom okáról. Röviden. Kérem, én mindent tudok önről. A
pályafutását, a magánéletét, a konfliktusait, helyét az irodalomban, helyét az érvényesülésben.
Finoman fogalmazok, uram. Képes vagyok teljesítményét viszonyba hozni azzal, amit elért -
nagyon kérem, ne szóljon közbe, rövid leszek -, másfelől, amit elért, viszonyba hozni azzal, amit
érdemel. Ennek a hatalmas életrajzi anyagnak birtokában is közölhetem önnel, nem vagyok az
olvasója. A szemlélete, úgy látom, engem deprimálna. Márpedig ahhoz a szakmához, amelyet a
magaménak mondhatok - már a stílusomból is láthatja, hogy inkább a vereteshez vonzódom -, ép és
sérthetetlen energiákra van szükségem, olyan töretlen életkedvre, amelyet a többi között az
optimista irodalom, a szépséget árasztó képzőművészet táplál. Még rövidebben, uram, én
hagyatékokat vásárolok fel - újra elhárította kísérletemet, hogy közbeszóljak -, de azon belül is
megvannak a magam hobbijai.
Súlyos kandeláberfüst, a füst mögött sárga arcok, hirtelen befestett gyászfekete ruhák, örökösök,
jogtanácsosok suttogása; az elhunyt ágya mellett, az éjjeliszekrény márványlapján még ott van
cigarettájának hamuja, (s ha nő), szekrényében kedvenc kölnijének most már megáporodott illata,
kitárt fiókokban - az álkulcsos halál jóvoltából - napfényre hozott titkai. S mindezek előterében a
csontos, hatalmas férfiú, szivarjának tömjénfüstjével, gyorsan surranó, kíváncsi kezével, pilóta-
szemének összefoglaló erejével.
Mikor végre egy lélegzőszünetben szóhoz jutottam, már csak szorongásból, de jogos önvédelemből
is, meg kellett kérdeznem:
- És most úgy értesült, hogy már a hagyatékom van napirenden? Talán híre járt annak is, hogy
elhunytam volna? Csakugyan?
Szivarjával két energikusan tagadó vonást írt le.
- Hogyan is képzeli! És mire értékeli előbb már vázolt informáltságomat? Lehet élőktől is
hagyatékot vásárolni. Az igaz, hogy Illés szekerének, Kháron ladikjának utasai általában nem
viszik magukkal földi kacatjaikat, és hogy távozásuk nyomán itt marad ízléshiányuk vagy
szegénységük tárgyi csődtömege. Nos, ebből tehát lehet szabadon válogatni. De az én
specialitásom, ha csak egy mód van rá, hogy leendő hagyatékokból szűröm ki azt a nekem,
hangsúlyozom, inkább csak nekem értékeset, amely jelen időben, ilyen vagy olyan okból, alig
értékesíthető, de majd egyszer, egyszer, az én gyűjteményemből napvilágra kerül.
Saját szavai furcsa izgalomba hozták, rovátkált mély hangja elfulladt. Előrehajolt a fotelben,
ízületei sorozatszerűen megroppantak.
- Olyan leveleket gyűjtök, uram, amiket egyszeri indulatban, keserűségben, felbuzdulásban,
örömben megírnak ugyan, de aztán mégsem küldenek el. A lélek megtorpan. Vagy a gyávaság? Az
ember hirtelen kijózanodik, de még a fülében vannak azok a szavak, amelyeket részegen
kimondott. El nem küldött levelek, uram! És ezért fordulok önhöz is. - Újra csak megelőzött, mint
aki ismét kitalálja gondolatomat.
- Önnek vannak el nem küldött levelei! Életéből, amelyet jól ismerek, erre tudok következtetni. Sőt,
nem kerülne nagyobb erőfeszítésembe, hogy ezeknek a leveleknek némely címzettjét is
megnevezzem. Nos?
- Jó. Tegyük fel, hogy a sok-sok év során írtam ilyen leveleket. De honnan gondolja, hogy nem
téptem őket apróra, mint alulmaradásom gyötrő bizonyítékait?
- Mert föltételezi, hogy egy másik létezési formában, amit hagyatéknak szoktunk nevezni, egyszer
napvilágra kerül ez az anyag, és hozzájárul, hogy az utókor az ön igazi arcát megismerje. Azt pedig
ne tagadja, hogy hisz az utó korban, mint az olyan rátarti ateista, aki titokban isten kegyelmét
reméli.
- Jó. Tegyük fel, hogy ezek a levelek megmaradtak. Sőt, itt lapulnak valahol a fehérneműszekrény
alján. Jó. De miből meríti azt a reményét, hogy amit rábíznék esetleg az utókorra, letenném az ön
kezébe is?
- Kötelezném magam, hogy el nem küldött leveleit életében nem publikálom.
- De hiszen, uram! Ön jóval idősebb, mint én. Azzal nem számol, hogy túlélem magát?
- Nem vagyok meggyőződve róla. Ezen túl: vannak örököseim. Továbbmegyek tehát. Belátható
időn belül én lennék leveleinek egyetlen olvasója. Egyetlen, mondom, de mégiscsak valaki.
Befogadó közeg. S mert irodalmi ízlésem eléggé ismert, önt, uram, csábítaná az a tudat, hogy lesz
még az életében valaki, aki ezt a kétségtelenül legőszintébb és legmélyebb alkotását megismeri,
mégpedig olyan kortársi elfogultságtól mentesen - mint ha az utódok egyike olvasná. Jelenkorban
az utókor. Ez nem csábító? Nos?
A sajátos elmejáték láthatóan kimerítette. Vizet kért, és lenyelt egy tablettát.
- Egészen ártatlan szer, közönséges aszpirin - mentegette magát, nem akart gyengének mutatkozni.
- És fölajánlok még valamit. Ha úgy tetszik, cserébe. Ugyancsak el nem küldött leveleket. Persze
lezárt hagyatékból, vagyis olyan anyagból, ahol az elmúlás, hogy úgy mondjam, feloldozást adott a
levéltitok szentsége alól. - Felállt, hóna alá szorította henger alakú orvosi táskáját. - Az asztalhoz
ülhetek? - a választ megelőzve leült mögéje, papírlapjaimat gyengéden bár, de határozottan
félrenyomva, helyet csinált magának. - Mert én azért nemcsak ebből a kézirathalmazból követ-
keztetek. Nem vagyok csak impresszionista. Pontos értesüléseim vannak jelenlegi - kis gondol-
kodás után kimondta -, jelenlegi pangó állapotáról. Ezt finoman így lehetne kifejezni: ön alkotói
életének apálykorszakába jutott. A kritika még nem figyelt föl erre, hiszen még az ezt megelőző
föllendülési szakaszát sem vette észre, én azonban erről is, arról is adatokkal rendelkezem. Ön az
elmúlt negyedévben két novelláját megmásított címmel újra megjelentette. Ön erőtlen kísérletet
tett, hogy egy sikeres művét újra kiadják. Ön elhíresztelte magáról, hogy háromkötetes nagy művön
dolgozik, s ezért a csend. Erről mindmind tudok, s látom: elérkezett az idő. Gondolom, önök, írók,
jobban félnek a kiüresedéstől, mint az elnémíttatástól. - Meggyújtotta az asztali munkalámpát,
amely fehér tányérjára emelte hatalmas fejét, az őszvörös oroszlánsörényben fölizzottak bizonyos
rézfonalak, a horgas, rozsdabarna orr megnövekedve előreugrott, s a pilótaszem mélyebbre
húzódott a tasakok mögé. Száraz ujjaival érzékien végigsimogatta a henger alakú orvosi táskát.
Telítetten csattant a kis biztonsági zár.
- Ebben két kollekciót hoztam magammal. Íróik neve, s ezek csak növelik felhasználhatóságukat,
ismeretlen, sorsuk, s ez csak növeli a levelek értékét, drámai, sőt, tragikus. - Műszerfinom ujjaival
kiemelt egy levelet, s a fehér fénybe tartotta. - Itt van például ez. Kórházból írta valaki - még eléggé
rendezett ceruzaírás -, föltehetőleg a halálos ágyán. A levél egy nőhöz szól, akit a sorok írója évek
óta távolról figyelt. Látta őt utcán, közeli parkban, üzletekben, vásárlás közben és így tovább. S
miközben felesége és három felnőtt gyermeke aggódva ül az ágya mellett, ő ennek az utolsó
vallomásnak a mondatait fogalmazza, és azt a ravasz, közvetett formulát keresi, amelynek révén
megkérheti feleségét, nyomozza ki a nő nevét és címét. - Gondosan visszacsúsztatta a papírlapot
eredeti helyére. - Mit szól ehhez, uram? Egy ápolónőtől vásároltam. - Előrehajolt, a pilótaszem,
mint valami ezüstszilánk, felszikrázott arca mélyeiben. Megnyalta nikotintól sötét, duzzadt ajkát. -
Vagy itt van például egy rehabilitációra váró férfi sürgető levele az igazságügyminiszterhez. Nem
küldte el. És van itt példának okáért... - rám nézett - ezzel szemben mi az, amit ön kínálhat nekem?
Nos?
- Uram, nem árulok zsákbamacskát, az én el nem küldött leveleim elvesztették időszerűségüket. A
címzettek meghaltak, vagy átalakultak, eltűntek, vagy csempészsírokban feküsznek, jelentősebb
hivatali funkció híján a lélek és alkotás titkait kutatják, sőt, akad köztük olyan is, az isten bocsássa
meg neki, aki absztrakt képek festésére adta a fejét. És különben is! Visszatekintve leveleimre, ezek
nemcsak vereségeim vagy győzelmeim, de mindenekelőtt izgágaságom és minden okos taktikától
idegen türelmetlenségem dokumentumai. Csakis én használhatom fel őket, mégpedig az önirónia
jegyében. A történelmi visszatekintésben világosság derül gyógyíthatatlan naivitásomra: én ugyanis
mindig bíztam abban, hogy végül is ellenfeleimet, sőt érthetetlen üldözőimet munkámmal egyszer
csak meggyőzhetem. Ez az oly szánalmas meggyőződésem azóta sem vesztett titkos erejéből.
Éppen ezért nem szolgálhatok levelekkel. És arra is megkérem, nekem se kínáljon. Ön ugyanis,
mint nagyszámú nem olvasóim egyike, aki mindent tudni vél rólam, de semmi lényegeset nem tud,
azzal sincs tisztában, hogy én a magam el nem küldött leveleit kitalálom, megírom, és ha lehet,
közzéteszem.
A nagy fej hátradőlt, félig kikerült a lámpa kemény fényköréből. Szemhéja, mint redőzött kagyló,
rácsukódott a szemüregre. Hallani lehetett a lélegzését is. Ez azonban csak rövid ideig tartott.
- Ha lenne szíves, még egy pohár vizet - kért csöndesen, lenyelt újból egy tablettát, kattant a henger
alakú orvosi táska miniatűr zárja, aztán felállt. - Elvétettem az időpontot - mondta az ajtóban,
hátában a lépcsőház világításával -, egy ütemmel korábban jöttem - nyújtotta száraz kezét -, majd
figyelni fogom.
Forró drót
1.
Ahol a két kórházi osztályt lengőajtó választja el - ütemes, száraz nyikorgás, szabályos huzat-
lökések -, a folyosó váratlan hegyesszögben megtörik. És éppen itt, ebben az éles könyékben
található az a bizonyos telefon. Bedobós készülék, az emelet betegei használják. Hívni is lehet,
természetesen.
Elcsöndesülve a munkanap, ahogyan az este váltja a délutánt, megkezdődik az ügyelet. Ebben a
naprendszerben külön bolygó. Belső fényeivel, kordába fogott zajaival burokba zárja ezt a
közösséget, végképpen kiszolgáltatva önmagának. Ilyenkor, mint egy alulról megvilágított
üvegpadló, kifényesedik az a keskeny ösvény, amely az említett telefonhoz, sőt talán azon túlra is
vezet. Itt nincs három perc, ezt az elszigeteltek, a kifelé vágyakozók ragadozó illemtana a szükség
szerint tágítja, szélesíti. Talán ezért is, a telefon örökké foglalt. Valaki, itteni szóhasználat szerint,
mindig ül a dróton.
*
Szerda van, látogatási nap. Csak sose lenne! Két hete fekszem itt, kötéssel a hasamon, már
lábadozom. De amikor kitárják az ajtókat, egyszerre ki vagyunk rakva az utcára. Idegenek
böngészik tiszta unalomból a kórlapomat. Ma is, a látogatók! Behozták a kabátjukon a füsttel,
korommal kevert esőszagot. A szén-dioxidos párát. Szék persze kevés, mindenki ágyán ül valaki,
és lévén már háromnegyed hat, a képlet tiszta: hozzám már nem jön senki, viszik a széket az ágyam
mellől. Nagyon udvariasan. Csakhogy én a feleségemet várom. Kolléga urak, vigyázat! Tudom én,
hogy ti is tudjátok, Ilona túlórázik, év végi zárlat, leltár, miegymás, karácsony előtt. Fáradt Jézuska
jön az idén, eléggé kizsigerelt. Mondta Ilona tegnap a telefonba, év végi zárlat, leltár, ami szokott.
Holnap, édesem, ne várj, legalábbis nem biztos. Én talán értem is a helyzetet, de a hasamon a kötés,
az nem ért semmit.
Szóval a látogatók tömege. Vesszőfutás, pellengér. Akinek irodalmibb a szókincse, mondhatna még
sok egyebet. Hogy az ember ott marad a többi ember szeme láttára, mint akire a kutya se kíváncsi.
Bár van egy kutyám, egy öregrongyszőnyeg pulim, az biztosan meglátogatna. Emberek tömegében,
járművek között megtalálná azt az egyetlen ösvényt. Mondjam azt, hogy egy ilyen kutyában az
ösztönök sokfélesége nemcsak az önvédelmi reflexben, de elsősorban az úgynevezett hűségben
összegződik? Közhely, de súlyosan igaz.
Ilona tartja a frontot, töri magát; a táppénzem, pláne karácsony előtt, nem dob föl egy családot.
Szerencsére a két gyerek, az első házasságomból, a nagymamához utazott karácsonyra. Lehetne
úgy is látni ezt az asszonyt, hogy áll a viharban, fekete éjszakában, lakkfekete, viaszosvászon
köpenyén szétterül a sűrű, szőke haja! Nő a kormánykeréknél! Persze tudom, ez a kép gyerekesen
romantikus, illusztrációértékű, ponyvaregényből, de talán egy kis késő délutáni láz is bedolgozik.
Látogatás után majd jön a nővér, és gyors mozdulatokkal szétosztja a hőmérőket.
Ilyenkor gyűlölöm ezt a sok hangos embert. Hát ilyen formátlan torzó az egészségesek világa? És
vajon mind olyan biztos abban, hogy egészséges? Az a lány például, aki a szemközti ágyon ül. Ül?
Rádől egész pompás hústömegével arra az élőhalottra, akiből ma szedték ki a csöveket. Mit tud az a
lány arról, miközben széttárja füstszürke harisnyanadrágos combját, mit tud például arról! Paraván,
utolsó órák, kicsempészik a halottat, mintha éppen vizsgálatra vinnék.
*
Tessék elhinni nekem, a telefonnak ottan a csapóajtó mögött több a kára, mint a haszna. Én ezt
nemegyszer megmondtam a gondnok úrnak is, amikor erről szó volt. Mert szóba került. Mondjuk,
mint példát. Na. Máma ugye látogatási nap van, de ömlik az eső. És van, akinek nincsen autója. Azt
meg jól tudjuk, hogy ilyenkor autóbusz, villamos, szóval az tisztára emberkínzás. És elkínlódni
ilyen messzire, az erdők alá! Van látogató, én ezt megértem, aki ilyenkor nem látogat. Éppen azért,
amiért. Erre a beteg, aki várja azt, aki nem jön - rettentően tudnak várni! -, máris rohan a
telefonhoz. Ami ott van a csapóajtó mögött. Csakhogy. Tetszik tudni. Ahogy itt mondják, valaki
mindig ül a dróton. És ez a valaki, az egyik, egy orrhosszal megelőzte a másikat. És tessék elhinni
nekem, ebből adódnak a csúnya dolgok. Amit szó szerint értek. Rohan le az illető, akinek kimaradt
a látogatója, az első emeletre. Ott is a helyzet ugyanaz. Valaki már ül a dróton. Rohan le a
földszintre, alagsorba. Dettó. A végén bekéredzkedik az irodába, képzelje, van ilyen erőszakos is!
De irodai telefon betegnek tabu. Már csak higiéniai okokból is, amit megint csak szó szerint értek.
Ha én lennék az igazgató, Köjál, minden, nem vagyok kegyetlen, de én is tiltanám.
Szóval azok a csúnya dolgok. Mizériák. Megtörténik, mert megtörténik, hogy a tagok. Szóval
egymásnak mennek. És nem is olyan nagy ritka az egy-két pofon. Tessék most elképzelni egy
ügyeletes nővérkét, aki mégiscsak egy nő, tessék elképzelni például engem. Mert nekem a főnökség
előírja, meg kell akadályozni a tettlegességet. Nézze, én megtanultam kerek tizenkét év alatt,
hogyan kell kiosztani a kiosztanivalókat, de azért, ha ez sebészet, és nem elmeosztály, ne tessék azt
gondolni, hogy egy bizonyos ponton a szabályos beteg fejében nincs zavarodottság, szmog, ahogy
mondani szoktuk. Most bírjon az ilyennel. És nálunk nincs veszélyességi pótlék. Engem már egy
megdühödött beteg simán fölpofozott. Ezt szó szerint értem.
*
Háromnegyed hat múlt két perccel, a karórám itt függ a falon, a fejem mögött, és mivel öt nap
múlva karácsony, számíthatok egyetlen jó fiam látogatására. Ő egy külkereskedelmi szakember, ez
a fiú. Éppen olyan ezüstszőke lenne, mint én, de az én orrom vékony és finoman hajlott, az övé
meg húsosan tömpe. Szóval várható, hogy öt perccel hét előtt, amikor már arra biztatják a
látogatókat, hogy távozzanak, a maga gyors lendületével megáll az ajtó keretében, és magasra emeli
a kezét. Ő ezt mindig kiszámítja, hogy pár perccel a finis előtt érkezik, és úgy liheg a sietéstől,
hogy már nem is tud mit mondani! Mióta szegény nejem (éppen nyolc éve) itthagyott minket - őt
is! -, a fiú egyszer egy évben, öt-tíz perccel karácsony előtt mindig megjelenik, valahogy kilépve a
műanyag karácsonyfák közül, kezében egy túl fényes csomaggal. A műanyag karácsonyfát azért
említem csupán, mert a kedvencem: nem hullatja a tűleveleit, el lehet tenni jövő karácsonyra és
még jövőbb karácsonyokra, van benne valami állandó és folytatólagos. Mert a leöldösött valódi
fenyők idő előtt meghalnak, szálkásan teleszemetelik a szobát, és a végén marad egy lecsonkolt
törzs. Egy természeti lény ripacs halála. Ezt az utóbbi jelzőt azért iktatom ide, mert harminc
esztendő óta stabilan közepesen értékelt színészi státusban működöm. Ezüstszőke hajam hosszú
évekig nagyon is kellett a színpadon. Majdnem minden rendező harapott rá egy bizonyos
elképzelésben. Ma délben azonban jött az ajánlott levél. Ezt most inkább nem folytatom.
Visszatérve külkeres fiamhoz, aki jövőre lesz harminckilenc. És mondhatom, hál'isten, az élete
szinte már sikeres. A nősülést, mint az életet bonyolító valamit, sőt ami esetleg utódokkal is
fenyeget, okosan elkerülte. Ahogy kifejezte, ő nem egy kenguru. Nincsen család, nincsen érzelmi-
anyagi kötöttség, s halál esetén, amely egy családban előbb-utóbb emberileg elkerülhetetlen,
nincsen személyes gyász, csak néhány szál virág az idegeneknek. Szóval ő lefejtett magáról minden
fölösleges micsodát. Hínárt. Igaza volt. Igaza van.
Szemközt az a sorstárs, mondhatom: teljes gyógyulásban. A hét végén leveszik a hasáról a kötést, ő
most a nejét várja. Bár a nő előre beharangozta, hogy túlórázik, év végi zárlat, leltár, miegymás. A
sorstárs már jó előre fölmentette, ne hajszolja magát, ne jöjjön. De ahogy kiült itt az ágya szélére (a
látogatási idő előtt félórát borotválkozott a mosdóban), csak a hülye nem látja, ez az ember
kitartóan várakozik. Hogy magyarázzam? Ahogy a betegek várni tudnak, abban benne van, hogy
azonnal, és hogy soha. Összekeverve. És a szemközti sorstárs! A tenyerével fölsegítve magát,
elimbolyog a folyosón, ahol az összegubancolt szerelmespárok, úgy is mint betegek és úgy is mint
látogatók, szorongatják egymás kezét. A sorstársnak, túlnézve a párás ablakokon, a szeme csupa
keresés! Láttam a nőt, nem is egyszer, az arcbőre világít, mint a vékony porcelán, és avval a
kibontott szőke hajával! Elmehetne egy vidéki Ophéliának. A kolléga vegyészmérnök, glicerint
gyárt, örökké és mindig csak glicerint.
Tíz perc múlva hét, azaz tizenkilenc óra. Most kell becsapódnia, mint egy rakétának, a külkeres
fiamnak. Az ezüstszőke bozótjával a fején. De én - szeretnék vele máma nem találkozni. Szeretném
nem megköszönni a fényes papírba csomagolt ajándékot. Amit fillérekért szokott vásárolni
külföldön, kiárusításokon, bazárokban. Áldrága, álgyönyörű, álelőkelő ajándékokat! Mondom a
nővérkének, aki már rakosgatja a tálcát, most készül kiosztani a vacsorát, ha keres a fiam, maga,
édesegyvirágom, nem tudja, hová mentem. Felszívódtam valahová. És elnevetem magam. Erre ő is
nevet. Félrevonulok egy doboz Symphoniával a klozetra, de mindkét fülke foglalt. Ott is csak várni
kell. Valaki kilép az egyikből, és kér egy cigit. De tüze sincs. Ki az, ki nem az, a vizavim! A
mérnök. A gliceringyártó. “De hát maga, sorstársam, nem bagós!”, mondom neki.
*
És most, szó szerint képzelje el, letelt nekik a látogatási idő, a földszinten megverték a kisharangot,
és a látogatók, mert azért - eső, nem eső! - volt belőlük máma is elég, ernyő, orkán, kapucni, ki az
esőbe! Mert az még mindig zuhog. A művész úr is, aki nemhogy egyszerűen megmondta volna, de
a lelkemre kötötte, tolmácsoljam a fiának, ő nincs, ő egyszerűen fölszívódott, rám rohan, mint egy
vadember, hogy mit üzent neki a fia! Mondom, nem üzent semmit, annál inkább, mondom neki,
mert itt se volt. Látta volna, uram, azt a hisztériát! Két szem csillapítót kellett belédiktálnom. De
így is rohan a telefonhoz. Hogy neki! Hogy ő! És öt perc múlva már összeugrik ott valakivel a
sorban. “Ócska ripacs!” “Vén lánykereskedő!” Így.
*
Zsuzsa két hétig volt a nőgyógyászaton, de szerencsére feküdni alig feküdt. A telefonnál futottunk
össze. Hol is, ha nem ott? Ő égszínkék steppelt pongyolában én a bordó frottírköpenyemben. Két jó
ízlésű ember. Én egy kisebb hasműtét után, ő valami női kellemetlenség miatt. Nem tudom ezt
másképp jellemezni, de így: kórházi romantika. Folyosóidill, de állítom: egymásba szerettünk.
Ahogy vasárnap délután a két kis szőke gyermeke gömbölyű feje fölött átmosolygott hozzám. Neki
aranyszürke szeme van, és egyike a legkarcsúbb nőknek, akiket láttam. Lányosnak is mondható, de
az kevés. Múlt szombaton kiszöktünk egy közeli vendéglőbe. Elmúltam negyven. Négy gyermek
apja vagyok. “Tisztában vagy te a szépségeddel?”, kérdeztem tőle. Hagymás rostélyost ettünk, és
megittunk fél liter burgundi vöröset. A cigány lassan, riszálva közeledett. Belemuzsikált a fülembe.
Azt mondta Zsuzsa: “Gyönyörű, piros füled van. Olyan, mint egy furcsa gomba.”
Éjszaka sikerült belógnunk a kerítés egy nyílásán. De másnap megtudtam, hogy hajnalra
belázasodott. Harmincnyolc-hét, írta másnap délben egy kis cédulán. “Szerelmem bizonyítéka.” De
később, amikor összefutottunk, megszorította a kezemet, és azt mondta, sebaj! Volt a lényében
valami szép, tiszta vállalás. Két kis szőke golyóbis, két kerek emberfej, és ő azok fölött átküldi a
mosolyát. A mosolyát? Nem akarok én itt lírizálni, racionális ember vagyok, de mégis, több ez,
mint mosoly. És odakint, ha meggyógyulok, sokszor találkozunk.
*
Kibírhatatlan, amit a nővérke mondott, kicsit bizalmaskodva, hogy Zsuzsa kérem... Ahogyan a
fülembe súgta. És miért éppen nekem? Mert látott egyszer-kétszer beszélgetni vele? Milyen jogon
bízta ezt rám? Hogy fölnyitották és visszavarrták. Mert reménytelen. Én holnapután hazamegyek.
Most mit mondjak neki? Hogyan búcsúzzam tőle?
*
Megint sort állnak a drótnál. Amit szó szerint értek. Mondom nekik, türelem, kedveskéim, több
megértést egymás iránt! Látják, az eső zuhog, és a látogatók, akik nem látogattak, ezért nem
látogattak. Pár nap, itt a karácsony, lesz maguknak kimenő, eltávozás, már akinek megengedhetik.
Ott ülnek majd a fa alatt, családi kör, Jézuska! Mert hát ez ugye családi ünnep, szeretet,
megbocsátás, kimossa a szíveket, mint a patyolat, aki vétett ellenem, én annak megbocsátok -
boldogult jó mamám szavai! De látná csak, uram, az emberek oda se bagóznak, arcuk összehúzott,
undok, látom, egymásnak esnének legszívesebben, képembe vágnák a tejbegrízt, és nem éreznek
semmiféle fenyőszagot. A művész úr is ott toporog a telefon körül, de mire sorra kerül, hagyja a
fenébe az egészet, nincs annak kitartása, ingázik kórterem és csapóajtó között, mint akinek higany
van a fenekében. Megnézném legszívesebben, nincs-e a párnája alatt laposüveg, mert a kedve
mindig csak dühöngősebb. Iszik, vagy a rosszkedve hajtja? Elém áll, és megkérdezi, mért nem
teremtek rendet. De milyen rendet teremtsek én? Mért nem vár a művész úr a sorára türelmesen?
Erre elkezd üvöltözni, hogy ő be van zárva ebbe a skatulyába, börtönben él itt.
*
Csak tolongjanak, tiporják egymást. Nekem nyugodtan kell várnom. Én ismerem Ilonát, ő aztán
kitartó, makacs. Ott ül a telefonnál, a pergamenernyő alatt, gyötri a horgolt csipketerítő bojtjait, és
kivárja, amíg lesz vonal. Pedig ilyenkor este már eléggé fáradt, és melegítené magának kis
vacsoráját, amit kora reggel a hűtőszekrénybe rakott. De azt is tudja, hogy én ott ülök az ágyon, és
várom a telefonját. Nem beszélünk tovább, mint két percig, és én akkor szépen visszamegyek a
kórterembe, mert beteljesedett a nap, más fénye lesz. Aztán később elindulok a mosdóba fogat
mosni, és a végén, fülhallgatóval a fülemen, éjfélig hallgatom a rádiót, miközben ő már eloltotta a
kislámpát, és a sötétség kisimul az arcán. Hét év óta élünk egymással, hallgatjuk egymás lélegzését,
azt hiszem, tudunk egymásról minden fontosat vagy legalábbis a legdiszkrétebb testi dolgokon
kívül mindent.
2.
Ezen a szerdai látogatási napon, ahogy a nővér is említi, az elérhető telefonokat megszállták a
pizsamások. Egy dobhártyarepedéses férfi (metróépítés, túlnyomás), alacsony, zömök, testileg
egybekalapált ember, föltornyosuló, hullámos, aranybarna hajjal, üvöltve számol be édesanyjának,
jelenlegi legfőbb baja a székrekedés, mert nem mer erőlködni, és hogy még mindig szereti azt a
riherongy Jucit. Ezt már betéve tudják a két osztály betegei. Mondhatnák a szöveget, ha éppen
kedvük tellene ebben, mint egy nagy, vidám szavalókórus. Nem mondják, persze, de röhögnek. És
ez a kívülről figyelők röhögése. A negyven év körüli tuskóember minden nyavalya-bajával
anyjához menekül. Egy mosodában hívatja a telefonhoz ezt az anyát, az idős asszony még mindig
gépkezelő, és gyakori nála az esti műszak. A mosódob tömör harci zaja miatt az anya is ordítozva
mondja a magáét, ami keményen kicsörömpöl a kagylóból, a fanyarul résztvevők vad örömére. S
mert a nagyothalló vájár minden mondatot elmond kétszer is, és mert minden választ repetában is
meghallgat, az üvöltő dialógus elhúzódik. S amennyire szórakoztatja ez a kívülállókat, annyira vad
haraggal is eltölti őket. Süket fiú, üvöltő anya, néma szentlélek - hogy hová küldenék őket!
*
Ezen a szerdai napon, mint erről már többször is említés történt, de az újságok is lerögzítették, az
eső már kora reggeltől zuhog. Mint egy százezer fogú, tűhegyű perforálógép, amely finoman
átlyukasztja a bőrt, az idegeket. Esőszag, ecetszag, bőrszag, ázottkutya-szag. És ennek össze-
foglalása: az általános rothadás szaga. Mindez túl a bőrön és túl az idegeken harapódzik a
csontokig. A csontokig és azokon túl is talán! Mindez (micsoda szószaporítás!) meghatározza a
közérzetet, furcsa cikcakkban szétszabdalja a gondolkodást, és kedvez bizonyos kényszerkép-
zeteknek. Időzzünk tehát még egy-két mondat erejéig az esőnél, amely a rögeszmés képzeletben
betölti egy körkörösen épített börtönfal szuggesztív látomását. Kőfal, tetején rozsdásan tündöklő
drótsövénnyel, s a drótsövény ágbogaiban reflektorok cikázó fényei. Féldrágakövek ragyogása.
Az eső különös szerepet vállal szaggatott történetünkben. Ám erről, ahogy a gyakorlott elbeszélők
szokták mondani, a későbbiekben. Itt most egyszerűen a szerdai eső természetét szeretnénk jelezni.
Kezdődött tehát a kora reggeli sötétben, egyöntetű, rongynehéz zuhogással. Minden a halvány,
gyöngyszürke reggelben szépen elcsöndesedett. Délután aztán különös felhőket tolt az égre a
délnyugati szél. Ezek a felhők színüket tekintve sötétlilák, majd kékesfeketék voltak. A drámának
megfelelően pillanatok alatt leszakadt az esti félsötétség. Ezután egy korombarna, majd inkább
aszfaltbarna esti éjszaka. És egyidejűleg lezúdult a jéghideg eső.
Íme a szerdai eső különböző szakaszainak rövid összefoglalása.
*
Mindenki sustorog, izgalomszag van a levegőben, verítékmirigyek kicsapódása, ezt én az orromra
bízva nyugodtan állíthatom. Ülök az ágyamon, fülemen rádióhallgató. Ilona kivárja azt az egyetlen
pillanatot, azt a keskeny nyiladékot, megtalálja azt a rést, amikor éppen nem foglalt a telefon, és
(a betegtársak ebben igazán pedánsak) jönnek is értem a lengőajtó mögül, hogy telefon, telefon! Az
első lendületben még örülni is tudnak ennek.
Nem nézegetem az órát, de háromnegyed nyolc, a vacsorán is túljutottunk, a várakozást semmi sem
zavarja. Ilona egészen közel van most hozzám, mintha itt ülne az ágyam mellett, érzem az illatát, a
haján átsüt a lámpafény. Tizenkét évvel vagyok idősebb nála, na és! Ez most hogy kerül ide, ebbe a
szótlan csöndbe? Az emberek vagy a telefonnál ácsorognak, vagy zsírpapírból eszik a hozott rántott
szeletet, vagy a laposüveget szopogatják. Igen, igen, én negyvenhét, ő harmincöt. Na és! Szép,
mutatós nő, igazi érett asszony, ahogy mondani szokás. Benne minden kiteljesedett, ami női. Egy
kevéske fölös hús talán rakódott a combjaira, a derekára, a mellére, de szervesen, a csontjaival,
izmaival harmóniában. És a hajának a sűrű puhasága! Legjobban a hajának jó szagát szeretem! A
test és a lélek valahogy kiegészíti egymást ebben a jókedvre hajlamos asszonyomban. Amikor itt
van nálam a kórházban, szinte körültapogatják a szemükkel. Mintha napsütést hozna a szobába,
mondja az egyik, egy cigánygyerek, aki pedig alig mer megszólalni. “Szóval, amikor süt a nap a
Dunapartra.” Közvetlen ágyszomszédom (azóta áthelyezték a sugárterápiára) még ötletesebben
fogalmazott. Mintha jó pár wattal világosabban égnének a lámpák. És mondanak még ilyeneket is:
nem félti ezt a gyönyörű asszonyt? Nem olyan, akit félteni kell! Van egyfajta hűség, amit csak az
értelmes ember tudatosságával lehet jellemezni.
Ilona egész évben gyakran túlórázik, és mégsem elnyűtt, mégsem fáradt. Sőt, mondhatom, a
jókedven túl, ami azt hiszem, a természete, mintha boldog is volna. És ahogy jön-megy, ez a
boldogság úgy marad utána, mint egy jó illat a szobában.
*
Tessék elhinni nekem, ezt szó szerint mondom, öt perc múlva nyolc, de én már kétszer olyan fáradt
vagyok ettől a dög telefontól, mint egy egész kórtermi műszaktól. Ahol ugye a helyzet normális.
Mert utasítani egy beteget, nyelje le a gyógyszerét, vagy beadni neki azt az injekciót, vagy hívni az
orvost, vagy ágytálat vinni, ez mind normális. De igazságot tenni ott a telefonnál, amikor egyik a
másik arcába liheg az izgatottságtól, amikor minden porcikájuk remeg a dühtől, nem, az ilyesmiért
nem fizetik az embert. Hogy őneki életbe vágó. Csak neki, a másiknak nem. Ilyenkor, ha beleszól
az ember, örökre megutálják. S még hozzá ez az idő! Lassan mindenki agybajos lesz tőle. Még én
magam is. Pedig hát én nem borulok ki egykönnyen.
*
Unalmukban mindent összekotyognak az emberek. Szerencsére nem vagyok féltékeny természetű.
Bár tizenkét év korkülönbség! S ha nem őszülnék nagyon hirtelen, és nem hullana csomókban a
hajam! Egy nő legfeljebb megfesti a haját, parókát vesz, de a férfi öregedése ott történik a
nyilvánosság előtt. Mindenki szeme láttára. Megtöretik. Megaláztatik. Anyámnak is az volt az
egyetlen ellenérve, a korkülönbség. Hogy az nem vezet jóra.
Mondom, nem vagyok féltékeny természetű, de két évvel ezelőtt, karácsony másnapján vendég-
ségben voltunk Asztaloséknál. Miklós a barátom, együtt léptünk le a leventéktől, amikor Nyugatra
akartak vinni. Egészen apró mozzanat volt az, amit megfigyeltem. Nem, nem megfigyeltem, hiszen
a gyanútlanságomhoz nem férhetett kétség. Észrevettem akaratom ellenére. Miklós tenyere Ilona
kézfejére csúszott, és egy pillanatra ott maradt. Egy kivárhatatlan pillanatra. Az idő térfogata
minden helyzetben más és más. Ennek, ezt nem is kell magyaráznom, tartalmi okai vannak. De
mondhatom minőséginek is. Egy gömb alakú pillanatba beleférhet a teljes nyugalom. A biztonság.
De vannak tűhegyű pillanatok. Beleszúrnak egy kényes ideggócba. A fájdalom, a gyanú vagy a
felismerés átvillámlik az egész szervezeten. Az ember belső vegyi háztartása felbomlik, az arányok
megváltoznak. A körkörös védettség egyszerre megszűnik.
Furcsa volna, ha most, a szokás ellenére, én telefonálnék haza? Legalábbis megpróbálhatom.
Elindulok a folyosón a lengőajtó felé. A hasamba fájdalom nyilallik, minden lépés külön művelet.
Emelnem, tolnom, löknöm kell a testemet. “Hívja a felesége?” - kérdi a nővér, akivel szembe-
találkozom. “Igen” - mondom neki. És már itt az ajtó. Nyikorgás, huzat, beszélgetés. Az emberek
sorban állnak a drótért. Aki éppen beszél - az illető tenyerével fedezi a szavait, és suttogni próbál -,
a többiek céltáblája. Minden arcon ugyanaz a fintor. Röhögés? Gyűlölet? Irigység? A kívül
maradás ráncai.
“Ne hozz semmit!”, suttog a kövér, kopasz emberke. “Semmit!”, suttog áthatóan. “És ne is gyere!”,
sziszegi. Az emberek egymásra néznek. Ezért várt több mint félórát a telefonra? Talán ezért. Talán
ez az egyetlen fegyvere.
Állok a furcsa, ismert, gyűrt pizsamás figurák között, és én is kívülről látom őket. Egy gonoszul
foncsorozott tükörben. És magamban, ahogy itt toporgok, érzem megnőni - a gondolatot? - a
vágyat! Hogy ne találjam odahaza. Hogy biztos lehessek. Hogy dőljön össze az egész hazugság. És
ezért is hagyom ott a sort. Hogy tovább képzelhessem a legrosszabbat.
*
Már fél kilenc is lehet, amikor a portás személyesen (hálapénz!) fölhoz egy könnyű csomagot. Hogy
adjam át a művész úrnak. Aranyfényű papír, bojtos, lila zsinórral át kötve. Na, mondom, ez a
kedves fia lesz. A művész úr éppen a körmeit nyesi - hetenként kétszer szokta, és ilyenkor, késő
este. Még lakkot is használ. Átveszi a csomagot, beledugja a horgas orrát. Azt mondom, micsoda jó
illat! De neki most nem lehet elég jót mondani. “Hát mégis utolért. A csomagocskával.” Kezén
hintálja az ajándékot, a nagy tenyerén, mint aki azt várja, hogy elrepül. Ismerem én a lelkiállapotot,
ezt ilyenkor borogatni kell. Mondom neki: “A csomagocskának finom, sőt előkelő illata van. Olyan
igazi előkelő illata.” Várom is, hogy fölbontsa, vagy legalább válaszoljon nekem valamit, mert az
szokás. De ő nem. Mutatja a hátát, s a párna alá csúsztatja az aranyfényű, lila bojtos csomagocskát.
Az ilyen ember nem érdemli, ezt nem bosszúból mondom, de nem érdemli meg a lelki törődést.
Tessék elhinni, én annyi mindent láttam, olyan nagyon ismerem a hálátlan emberi természetet.
Bárki beteg, legyen az szerény, egyszerű, kisigényű ember, azt hiszi, körülötte, őérte forog ez a
világ. Az ő kizárult sérve körül vagy aranyere körül! Vagy: az ő tumora körül. Ezt is ki kell
mondani. A lila bojtos zsinór kilóg a párna alól. Ki tudja, mi van abban a csomagocskában. Valami
tengerentúli? Kígyógyűrű? Parfüm? És ő most úgy tesz, mintha nem volna kíváncsi rá. Hagyja,
hogy én legyek a kíváncsi, talán még kérjem is, bontsa már ki! Visszaül az ágy szélére, kenegeti az
óriási lapos körmeit, nyugodtan. Nem vagyok szadista, de most szeretném jól fölpofozni. Az ilyent.
Aki úgy tesz.
*
Persze nekik ez az eső, az eső. Az kifejezetten. Mintha dézsából öntenék. Ezt tessék szó szerint
venni. Az embernek kicsinálja az idegeit. Fölborzolja, vagy fölbolyhozza? Még én is érzem saját
magamban, pedig én tudom: ne dőljünk be a hisztinek! Érzem ezt a nyugtalanságot. Mert az úgy
terjed, mint a nátha. Csakhogy gyorsabban. Fönt a harmadikon összevissza futás, ordibálás, valahol
beázott nekik a plafon. Komplett bolondokháza. Azt mondtam már, de ezt is tessék szó szerint
venni. És ez még mind nem elég, a telefonnál újra összeugranak az emberek. Futok oda. Mert a
gondnok úr szigorú rendelkezése szerint. Szóval a rend helyreállítása miatt. Meg lehet ezt fizetni
nekem? A csapóajtó jól hátba vág. Mint mindig. Az egyik tag éppen üvölt. “De értse meg, nincs
vonal! Töksüket!” Akinek a képébe pofázik, az persze egy szót se hisz belőle. Átveszi a kagylót,
belehallgat. Az arca olyan furcsán puffadt, mint amikor a gyúródeszkára csapják a tésztát. Szóval
nincs azon az arcon semmi, ami lehetne. És izzad fényesen! Ennek a kezéből kikapja a kagylót egy
harmadik. Az is odaszorítja a fülére. Annak is olyan az arca, mint az odacsapott tészta. Az is izzad.
És a füle vörös. De most már jönnek a többi emeletekről is, és mindenfélét összevissza ordibálnak.
Hogy náluk sincs vonal! Hogy itt is bedöglött? És hogy ez szándékos. Emberkínzás meg ilyesmi.
Hogy mi így akarjuk letörni őket. De hogy nekik is van eszközük. Vagy eszközeik? Látni kell ezt a
zsinatot! Van itt egy kisöreg betegem, éppen a múlt héten volt ötvenéves, valami színesfémöntő. A
bőre úgy száradt a csontjaira, ahogy a falevél hervad, mielőtt szétesik. Mondta az osztályvezető
főorvos, de ezt szigorúan magunk között: már csak napjai vannak. Őközöttük, itt, ő a
legnyugodtabb. Mikor mindenki kidühöngte magát a kagylóval, szép nyugodtan belehallgat. Azt
mondja: “Alighanem beázott a kábel.” Sejtettem! Amíg ezt megjavítják! Akkor napokig süket lesz
minden. Hogy bírok majd velük?
3.
Hát igen, rajta felejtette a kezén a tenyerét. A lámpaernyő rovátkált fénye alatt. És Ilona
ugyanakkor fölemelte az arcát, és egyenesen belenézett a szemébe. A finom összehangoltság
pillanata. Olyan zárt és áttetsző, mint egy vízcsepp, amely legördül az ablakon. És ha
visszagondolok még távolabbra, mintha lettek volna ilyen apró jelek a múltban is. Időben mennyi is
lehet? Két-három év. De a boldogság és az idő mint viszonyítási párhuzam vagy ellentétpár eléggé
megbízhatatlan. Boldogság? Hűtlenség? Ez így nagyon mechanikus. Nincs igazi lírai szerkezete.
De mintha mégis. Mintha kapcsolatban volna vagy lehetne Ilona élénk, derűs, sőt elégedett
korszakával! Ki lehet számítani egy boldogság kezdetét? Lehetséges a tüneteket, mert a
boldogságnak is, éppúgy, mint egy betegségnek, vannak tünetei, dátumszerűen rögzíteni? Két
zárójel közé rakni, mint egy közbevetett gondolatot? Védekeznem kell. Azt mondom, a bezárt
ember izgatott rémlátása. A klausztrofóbia egy jelentkezési formája. Amikor gyermekkoromban
gyufaskatulyába gyűjtöttem a legyeket, ez jut eszembe. Mit gondoltak azok a legyek? Mindig és
mindig nekiütköztek a skatulya oldalának. És tovább? És azután?
*
Jön a színész, keserű bagószagot vonszol magával, húsz-harminc - ki tudja, mennyi! - cigaretta
kátrányos bűzét sodorja. Mint akinek ez a lehetséges légköre. Nem szoktunk mi beszélgetni, én
mint színészt nem sokra becsülöm, vagyis alig ismerem, de most egyenesen idejön hozzám, és leül
az ágyam szélére. Lapos, sárgás fogait vicsorítva elkezd beszélni nekem. “Képzelje, sorstársam,
mondja, kinyiffant ez a lepra telefon. Képzelje, sorstársam, teljes és általános beázás.” Összezárja
vastag ajkát. Van az arcában valami durván - dehogyis durván! - szenvedően elnagyolt. Megint a
fogait vicsorítja. “Pont akkor, akkor mondta be a nullát, amikor én kerültem sorra. Mit szól?” Van
bennem, érzem, valami fölszabadult öröm, hogy ez a lehetőség is megszűnt. Nincs bizonyíték se
pró, se kontra. Gondolhatok, amit akarok. Ahogy a saját belső döntésem követeli. A színész most
kicsit közelebb hajol. “Mondja, maga mint civil, mint közönség, na, mondja csak: igaz, hogy baj
van a sziszegő hangjaimmal? Beszéljünk magyarul, selypítek én?”
*
Képzelje, sorstársam, ha én már egyszer odaállok a leprások közé! Nincs annál rohadtabb, sőt
kivéreztetőbb, mint ezekkel egy sorba állni a drótnál! Az ember utálja kiadni magát! De én most rá
akartam csöngetni a direktoromra! Ez lett volna a jutalomjátékom. Megpendítek neki néhány kínos
dolgot. Más. Megszerkesztem a pofájába a vádiratot. Húsz év óta vagyok az eszköze, a rabszolgája,
képzelheti, van tárgyismeretem! Vagyis a vizenyős szemébe olvastam volna egy-két épületes
dolgot. Egy-kettőt? Egy listát azokról, akiket - és ez nem szónoki fordulat! - ő kergetett a halálba.
Akiktől megvonta az oxigént. Akiket kisöprűzött a színpadról. Akiket soha többé nem engedett be a
próbaterembe. Akiknek levette a nevét a plakátról, a transzparensről. És most döglik be ez a
telefon! Szépen a lakásán hívtam volna, a színes fényei alól, a bordó foteljéből, az illatos felesége
mellől rántottam volna a készülékhez, hogy beolvassam abba a nagy lóképébe: Te rohadt
temetésrendező, ezt és ezt és ezt, akinek a lábát megmosni nem vagy érdemes, te hajszoltad az
idegbajba, a diliházba, a pokolba! A te gonosz kíméletlenséged, a te szadizmusod! De engem nem,
barátom, engem nem! Mert kirúghatsz ugyan, meg is tetted szép ajánlott leveledben, de én
elfogulatlan zsűrivel bizonyítom, hogy a sziszegő hangjaim tiszták, pontosak, szabatosak. És hogy
az én mondataimat a nézőtér utolsó soraiban is hallani! Ezt egy tekintélyes szakmai zsűri fogja
leszögezni. Bele a pikkelyes pofádba. Engem te elbocsáthatsz ugyan, mint ahogy voltál szíves, te
rohadék, de kezedről a vérmocskot nem tudod lemosni. Ezt akartam neki ugye mondani, és erre jön
a fejünkre ez a büdös árvíz, ez a kátrányszínű kloáka, ez a soha véget nem érő eső! Persze a kábel
se bírja örökké, akárhogy szigetelték is, bemondja az unalmast, szép csöndesen beázik. No de hát,
kedves sorstársam, van még kórházon kívül is telefon! Akad. És van még főkapun kívül is távozás.
Ott, azon a szent helyen, ahol az előttem járó nemzedékek, ugyancsak hurokkal a nyakukon,
megbontják-befalazzák, befalazzák-megbontják a kőkerítést. Arccal az erdő felé. Tulajdonképpen,
sorstársam, magával diszkréten közlöm, amit később úgyis megtudna újságból, rádióból, azt a
szörnyeteget - bánja a franc a telefont! - én igazánból személyesen óhajtom fölkeresni. Szépen
becsöngetni hozzá - gyönyörű kis harangjáték -, és a felesége, a híres szépasszony, üres óráiban
művészetpártoló, egyébként fontos beosztás tisztségviselője, nyilván a csodálkozástól tehetetlenül
kitárja előttem az ajtót. Én meg kérdezés nélkül, de nagyon határozottan és amilyen hosszú csak a
lábam, olyan nagy léptekkel bemegyek őszentségéhez a szentélybe. Ott ül az én gyilkosom,
kasmírköntösében, fennkölt lóarcának minden ünnepélyességével a narancsszínű lámpafényben, és
kiguvad a szeme. Nem, egyszerűen nem hisz a szemének. Ez lehetetlen! Ez egyszerűen! Ez
voltaképpen! Én odamegyek hozzá, rászorítom a két tenyeremet a pikkelyes torkára, és lassan,
folyamatosan kinyomom belőle az életet. Gyilkosság? Nem hiszem. A színészi cselekvés egyik
gyönyörű példája. Na mit szól?
*
Hogy mondja, művész úr? A kőfalon van egy nyílás? Arccal az erdő felé?
Adrenalin
Túl nagy fejjel jött a világra, az anyja majdnem belepusztult; kinövi majd a túl nagy fejét, és nem
nőtte ki; helyreállnak a szükséges arányok, és nem álltak helyre; a vigasztaló szavak sorra
szétpukkantak az időben, de ehhez hosszú évekre volt szükség, és ki törődik ma már az arányokkal.
Homolya H. maholnap, pontosabban augusztus huszadikán (Szent István napja, Alkotmányunk
ünnepe, Új kenyér ünnepe) betölti ötvenharmadik esztendejét, kortársai megszokták olyannak,
amilyen. Ami a túl nagy fejre vonatkozik, arról már bebizonyosodott, hogy nem nevezhető
vízfejnek, sőt fizikai tény, hogy a zömök, dugószerű törzs, a vállak szélesen legömbölyített íve, s a
kissé pirosra színeződött vaskos, csőszerű nyak jól aládúcolja, mint valami sikerült alépítmény,
statikai megbízhatóságot ad neki. Az arc lepénytömegében, a dudoros homlok félkaréja alatt jól
rejti a sokdioptriás szemüveg vizeskék szemét, összegyűjtve az oldott kékséget egy szelídnek ható
pillantásban. Holott szelídségről itt szó sincs, s a következőkben még kevésbé lehet.
Ez három évvel ezelőtt történt. Júniusi forró massza olvadt a városra, az egész Duna-part, amelyre
Homolya H. magas hivatali ablakai nyíltak, fémpántként izzott; szemközt a Gellért-hegy, ismert
körvonalai elgömbölyödtek az aranyló ködben, de idebent, a nagy szoba boltívei alatt, ahová
értekezletre gyülekeztek a gazdasági főnök beosztottjai, meglepően hűvös volt a levegő. Valóban, a
vaskos, háromemeletes, múlt századi ház nehezen adta meg magát a hőségnek, fagynak; faragott
köveivel, tömör tégláival, testté szervült, lélegző falaival ellenállt az évszakok szélsőségeinek. Fél
éve már, hogy Homolya H. a botrányos körülmények között leváltott előd helyére került ehhez a
nagy építőipari vállalathoz gazdasági vezetőnek, egy valamivel kisebb építőipari vállalattól, ahol
csak a pénzügyi osztály helyettes vezetője volt. Onnan ide már bizonyos ranggal érkezett: pontos,
szigorú, megközelíthetetlen és ugyanakkor nem részrehajló. Egy meggörbült irattáros, egy koránál
vénebbet mutató sárga emberke, bizonyos Siroki nevű, aki valaha az ötvenes években egyetemi
társa volt, emlékezni vélt nagy sikerű szakdolgozatának címére is: “Az állami ellenőrzés szerepe a
szocialista erkölcs szemszögéből.” De amikor most, annyi év után szembetalálkoztak a folyosón,
úgy tett, mintha nem ismerné. Homolya H. új beosztásában már rövid idő alatt kicserélt néhány
pótolhatatlannak hitt oszlopos munkatársat, megszüntetett néhány örökkévalónak gondolt státust,
vagyis ahogy ő fogalmazta meg saját magának: mozgásban tartotta a vállalatot. A bizonytalanság,
az átmenetiség állandósítása, a várakozás finom vibráltatása az idegekben, mindezt hajtóerőnek és
fenyegetésnek szánta, mondhatni így is: ritmusszabályozónak. Ez a vezetési elv, ez a bonyolult
lélektani rendszer hosszú éveken át fogalmazódott meg benne. Beosztottjainak permanens félelme a
holnapi naptól, a következő órától a hivatali fegyelemtartás nélkülözhetetlen eszköze lett. Gyakran
végiggondolta ezt a módszert, csiszolta, tökéletesítette, és így vitte át a gyakorlatba, ügyelve arra is,
hogy döntéseiben semmi érzelgősség ne korlátozhassa. Nincsenek özvegyi könnyek, csak özvegyi
mulasztások vannak. Mélyről jött, kegyetlen akadályokon kellett átvernie magát, tele volt titkos
sérülésekkel, vele sem volt senki kíméletes. Az első menetben minden ellenem fordult; úgy
csináltak meg a drága szüleim, hogy semmi se sikerüljön elsőre, nekem minden eredményem egy
komplett idegbaj, és a gratulációk, az előléptetések mögött ott van egy szétvert emberi pofa.
Sorra érkeztek a munkatársak, zárt szájukat kissé meglazította egy udvariasnak szánt, valójában
szálkásan ideges mosoly, de az is csak a szájzug környékén; dossziékat hoztak, összefűzött
belégeket, jegyzetblokkokat, úgy jöttek, mint a hangyák, életük morzsáit cipelve, egész itteni
sorsukat. Jó, jó, be vagytok gazolva, most azt várjátok remegő szívvel, mivel pakolok ki megint,
micsoda új trükkökkel jövök, ahogy ti mondjátok, megint milyen átszervezési rögeszméim vannak az
úgynevezett munkamorál javítására, ahogy szintén ti mondjátok. Látom a képeteken. Egy pillanatig
sem szánta őket, de győztesnek sem érezte magát; Pestújhely jutott az eszébe, a Neptun utca, ahol
kisgyerek volt, a szürkére szennyezett, homokos udvar, és a túl termékeny eperfa, amely lucskosra
érett gyümölcseivel vastag, lilásbarna réteget hullatott maga alá, erjedő lilásbarna iszapot, és látta
apját, a posta-vezérigazgatóság kitűnően minősített altisztjét pedáns egyenruhájában, kitömött
vállakkal, élesre vasalt nadrágban, stuccolt szőke bajuszkájával; milyen krokodilpofád van most,
fater, amikor ebben a dög kánikulában visszajössz büntetni, és nem a rossz tanulásomért veszel elő,
mert számtanban mindig a legjobb voltam, és már fejből tudtam a választ, amit a legtöbb
osztálytársam csak papíron, te meg így becézgettél: te marharépa, te lótetű, te szarvasbogár;
leganéztál a barátaim előtt, de anyát is megszégyenítetted, hogy ilyennek szült, ilyen nagyfejűnek,
ilyen... Nem, egyáltalán nem szánta a munkatársakat, sőt igyekezett átélni szorongásukat, nem
gyönyörűséggel, de elvszerűen. Ki sajnált engem? Az Oprics gyerekek a szomszédból leengedték a
büdös, fekete szárazkútba, vasvödörben a békahalálba, otthagyták fél óráig, és te, fater, amikor este
elsírtam neked a dolgot, mutattad a nagy sárga fogaidat, s a kis bajuszkád majdnem elrepült az
orrod alól, olyan jót röhögtél! Hogy ezek az Oprics fiúk milyen jópofák, és hogy én micsoda tetű
vagyok! Hát így, fater, hát így, apukám! Belenézett tompaszögben elmozduló arcokba, s élvezte
képességét, hogy rövid idő alatt egyeztetni tudja emberek arcát és nevét, ráhelyezi a névre az arcot,
vagy megfordítva. Hat hónap alatt több mint száz embert tudott így azonosítani és jellemezni
önmagában, felülbírálva a személyzeti dossziék megfülledt anyagát, egy-egy embert tartalmilag
újraminősítve. Ezt is előítélet és részrehajlás nélkül. Olyan ridegnek bizonyult, mint a néhai, az első
osztályú postatiszt, aki tárgyilagos megvetéssel kezelte fiát, saját vérét, mert nem jól sikerült, mert
csalódott benne. Egykor, vérmesebb álmaiban tiszti pályára szánta. De egészen belülről mégiscsak
várt tőlem valamit ez a pedáns előszobakukac, mosolygott magában a mozdulatlan lepényarc
mögött Homolya H. A beosztottak feszülten figyelték, sőt a kettős torokköszörülés után, amely a
főnök szavait megelőzte, mintha várnák az ítéletet. Híre terjedt az épületben, hogy nagyobb szabású
személyzeti változások lesznek. Hogy Homolya H. megint készül valamire. Igen, Homolya H.
huszonöt éve, még több is, hogy így írja alá: homolyahá, keresztnév nélkül. A teljes neve, Homolya
Hunor, a papa ördögi találmánya. Végzetes ajándék, életre szóló, a leendő katonatisztnek. Hunor? -
mosolygott a tanító bácsi az elemiben - elődeinkre utal! - Hunor, szép magyar név, dicséretes, ez
évekkel később a leventeoktató véleménye volt, a pestújhelyi gróf Andrássy Gyula úti iskola
linóleumszagú tornatermében. Hunor? - vonta össze szemöldökét az egyetemi felvételi bizottság
egyik tagja 1950-ben. - Jócskán reakciós név ez - és közben beleolvasott a fiatalember személyi
anyagába -, nem volt az édesapjának egy kis nacionalista beütése? Ajánlom, elvtárs, változtassa
meg az utónevét.
Elkezdte mondani a magáét az összegyűlteknek, a vastag testben megszólalt egy magas orgonasíp.
A közeli napokban vizsgálat várható a népi ellenőrzéstől, s ezt ő maga nagyon is helyesli, mert
hozzásegíti ahhoz, hogy tiszta lapot teremtsen; az ugye nem kétséges előttetek, szivarkáim, hogy
amit a tisztelt elődöm meg a bandája művelt, a gyalázat netovábbja! Az emberek mintha ezt is
meghallották volna, már-már cinkosnak érezték magukat. A pupillák kitágultak vagy
összeszűkültek, kinek-kinek az idegállapota, önfegyelme, tűrőképessége szerint. Homolya H.
körülnézett, mint aki fölbecsüli a helyzetet, és folytatta volna, de ekkor valami gyönge és mégis
erőszakosan terjengő, édeskés szag csavarta meg az orrát, egy élettanilag émelyítő kipárolgás, s
hiába fogta vissza lélegzetét, mégis beléje hatolt, leszivárgott a gyomrába, amely aprózva remegni
kezdett, és hányingert nyomott a torkába. Ugyanakkor mellkasát betöltötte egy különös morgás,
száját feszítette egy eddig soha nem tapasztalt kaffogó hang, amelyet vissza kellett fognia, nehogy
nevetségessé váljék. Kigyöngyözött a homloka, büdösek ezek a disznók, ilyen kánikulában nem
tisztálkodnak! Bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, az egyik kilincsbe kapaszkodott, nincs
levegő, ez úgy szakadt ki belőle, mint egy vád, meg kell fulladni, haragja átcsapott acsarkodásba.
Persze ti most röhögtök, kipirul a pofátok az örömtől, hogy én kínlódom, vergődöm! Siroki, a
meggörbült irattáros, az egykori egyetemi társ, akit a főnöke sem akart soha fölismerni, sietett
kitárni az ablakokat. Az aranyban izzó látvány a szobába tódult. Homolya H., mintha rajtaérték
volna valamin, visszaült a helyére, hallotta izgatott szuszogását. Újra beleszagolt a levegőbe, de
még mindig érezte a hánytató szagot, amely nem izzadságszag, nem is a mosdatlanság szaga,
valami egészen más. Mára elég! - vakkantott a dermedt csöndbe, a munkatársak azonnal távoztak,
menekülésszerűen. Ott maradt egyedül a leülepedő csöndben, és végre átjárta a megkönnyebbülés,
már nem érezte a szagot. Az ablakon túl, mint egy óriási, elpilledt ősállat, pirosas fényben párolgott
a város, a nap már a budai hegyek fölött úszott. Vágyott az utcára, emberi sűrűbe; meg kellene
innod egy pohár sört, biztatta magát. Angélának úgyis fogadóórája lesz a munkaközösségben. És
így, szokása ellenére, betért egy közeli italboltba, a pultnál Sirokiba ütközött: “Már jobban tetszik
lenni?”, kérdezte a meggörbült irattáros aggodalmasan. Az ilyen alázatoskodás, mint az övé, már
előre megtervezett gonoszság. “Jobban.” De az irattáros kis habozás után újra kérdezett: “Ha
szabad megtudnom, mi volt a baj, igazgató elvtárs?” Ez a második kérdés fölidézte Homolya H.-
ban az előbbi tehetetlenséget. “Hát az a rettenetes szag! Ember! Nem érezte?” - A másik, mintha
attól tartana, hogy belekeveredik valamibe, már szeretett volna mindent visszaszívni. “Nem, kérem
szépen, nem éreztem én semmi szagot, igazgatóhelyettes elvtárs. Semmit, egyáltalán. Annak a
szobának kimondottan kellemes a levegője.”
*
Tudod, Angéla, szólította meg az éjszaka közepén túl a feleségét, holott az könnyű lélegzettel aludt,
embrionálisan belegömbölyödve álmába, a ritkás holdfény vetélőszálai alatt. Este, vacsora közben
már majdnem elkezdte mondani; fél szemmel a tévét figyelték, igen, már majdnem sikerült annyi
hónap után szóba hozni a szagot, amit nem érez senki, csak ő, de látva felesége kifakult arcát, ezt a
valaha mozgékony, vidám arcot - sötét szemének vicces röppenéseivel! -, igen rádöbbenve a
mellette élő kedves ember elkülönített világára, nem tudta mégsem elkezdeni. Már mióta készül
beszélni az új munkahelyéről! Helyeslést vár, vagy ellenkezést, de szeretne véleményt hallani. Az
utóbbi években ritkán találkoztak a szavaik, nem fejlődtek igazi párbeszéddé, a finom kis szellemi
kacsok már nem kapcsolódtak úgy egymásba, mint azelőtt. Kell hogy tudjál erről a dologról,
mondta az éjszaka közepén túl, de az asszony, ez a vékony kis madártest, ott feküdt önmaga titkába
zárva, mint egy burokban, és meg sem mozdult. Gondold el, Angéla, összehívok egy fontos
megbeszélést, és kezdem érezni a szagot, és már nem tudok többé odafigyelni. Siroki, ez a dög, ez az
alantas szolga, aki gyávaságból úgy tesz, mintha sosem találkoztunk volna, de én tudom, hogy az
egyetemről eltávolították, hogy félbemaradt ember: igen, ez most rohan az ablakhoz, rángatja a
kilincseket, de a szag nem múlik el. A pofájukon már valami sajnálkozásféle, ezt pár hónap alatt jól
begyakorolhatták, a rohadtak! Gyűlölöm őket, viszketni kezd a testem tőlük, és képzeld! Nem, ezt
még az alvónak sem meri megvallani: csaholni szeretne, belemarni a lábikrájukba. Mit gondolsz,
szívem, nem kellene mégis kivizsgáltatni magam? Tulajdonképpen nem ezt kellene megbeszélniük,
de az egész kapcsolatukat. A kapcsolatnélküliségüket. Pedig milyen gyönyörűen kezdtük, emlékszel,
Angéla? Sosem voltam szerelmes beléd, válaszolt a nő, vagy csak álmodta ezt a választ, és
kihallatszott az álmából, a gyengéden összegömbölyödött test sóhajaként? Én még ma is szeretlek
téged, vallotta meg az elhízott, elnehezült férfi, és hosszú hálóingében az ablakhoz botladozott,
talpával érzékelve a szőnyeg érdes csomóit; nézte a felhők muszlinja mögött a holdvilágot.
Szerelemről köztük több mint huszonöt éves házasságuk alatt alig esett szó. Nehezen tudott ilyenről
beszélni, talán éppen érzelemszegény gyermekkora miatt. Az anyádnak fehérvérűsége van, mondta
neki a háború végén az apja, a kivasalt altiszt: meg fog halni. A fiú tizenöt éves volt. De ha kettőjük
múltjába visszanézett, regényes fényben látta a találkozásukat, a közös egyetemi éveket, s azt a
pillanatot, amikor diplomával a kezében a vidám szemű, rövid hajú lány elé állt, majd két tanút
szerezve, két alkalmi tanút, futásban vitte az anyakönyvvezetőhöz. Homolya H. sikeres szak-
érettségi után került a közgazdasági egyetemre (a Posta erősen támogatta ebben), Angéla egy
évfolyammal lejjebb jogot hallgatott, s valami közös műsoros esten futottak össze. A lány a
jogászok híres énekkarában szerepelt, titokban énekesi pályára készült; én meg a botlábaimat
emelgettem a tánccsoportban, idézte vissza a hőstörténetet Homolya H. derűsebb perceiben. De hol
voltak már azok a derűs percek, a családi vacsorák az illatosan tiszta, tágas lakásban, amikor két
lányuk is ott ült velük az asztalnál, két vad étvágyú kislány, viharos növekedésben; egy év
választotta el őket - és milyen gyorsan menekültek el, férjhez menekültek, hogy aztán elváljanak és
soha ne jöjjenek vissza. Ez a szó, férjhez menekültek, tisztára éjszakai találmány, egyike azoknak,
amelyek az alvásnélküliség őrületében jutnak az ember eszébe. Reggelre aztán minden vissza-
rázódik, a dolgokra ráhurkolódnak a társadalmi kényszerzubbony pántjai, a valóságos és a
látszólagos úgy tesz, mintha azonos volna. De azért a nappali rögeszmék a veszélyesebbek, az éj
szakák sorsát végül is ezek döntik el.
*
Augusztus elején jártak már, kevés hiányzott ahhoz a bizonyos, már érintett huszadikához (Szent
István napja, Alkotmányunk ünnepe, Új kenyér ünnepe), amikor is napirendre kerül az
ötvenharmadik életév. A mai napig mindenesetre elmondható, hogy több mint három éve
munkálkodik új vállalatánál, amelyet most már csak idézőjelben lehet újnak mondani; s hogy ez az
idő valóságos korszakot foglal magába. Sőt nyugodtan állítható, hogy közreműködésével elsőrendű
változás is történt, példának okáért (Homolya H. stílusa): korszerű székházba költöztek, igaz, hogy
a Ferihegyi repülőtér közelébe, s így a fölszálló és leszálló gépek állandó dübörgésében kellett
élniük; ugyanakkor a legutóbbi három évben ő maga gazdasági vezetőből igazgatóvá lépett elő.
Elődjét, ahogy a pletykákat öblítő folyosókon megfogalmazták, Homolya H. buktatta le, ez
azonban inkább rosszindulatú leegyszerűsítése egy olyan eseménynek, amely a dolgok
természetéből következett; kikerülhetetlen törvényszerűség volt, emberi elfogultságtól függetlenül.
Volt benne része a személyes indulatnak is, ez magától értetődő, mert enélkül semmilyen alkotás,
legyen az bármilyen emberbaráti, nem jöhet létre. Szóval az igazgató! Ezt a kínos ügyet mégiscsak
meg kell beszélni valakivel, nem mintha mentegetné magát: a kötelességét teljesítette. De az ember
a saját igazságát sem fojthatja magába, vannak emóciók, amelyek megkövetelik a nyilvánosságot.
A vállalatnál nincsen egyetlen ember sem, aki káröröm nélkül hallgatná az ilyen kitárulkozást.
Végül is hosszabb kerülgetés után Angélának kezdte el mondani, bár az is feltűnt neki, hogy az
asszony szeretne kívül maradni a beszélgetésből. De Homolya H. most makacsnak, sőt
erőszakosnak bizonyult. Képzeld, drágám, a vállalat leselejtezett anyagaiból, leértékeltnek
minősített príma cementből, födémgerendákból, gyönyörű mozaikokból, kerámiatéglákból fölépített
magának a Velencei-tó mellett egy villát; ez még hagyján, de utána vérszemet kapott, és a nőjének
is építtetett ugyanilyet a Testvér-hegyen. Ez már pofátlanság! Egyre jobban belegabalyodott a
magyarázkodásba, érvekbe és ellenérvekbe; ő aztán nem szaglászott az igazgató után, a dolgok a
víz színére kerültek, saját maguktól, mint a döglött halak. Ő a maga részéről még rokonszenvezett
is azzal az emberrel, becsülte gyors felfogását, hogy azonnal a lényegre tapint, és hogy a döntései
szabatosak, nagyvonalúak. Szóval hiába akarják ezt is a nyakamba varrni! Homolya H. nem
szűkölködött bizonyos bölcsességben. Vannak strukturális dolgok, amiket fölösleges kikezdeni. Az
ő villáját még csak lenyeltem volna, de hogy a nőjének is! Hát kérlek! Az emberek csak bólogatnak,
érdemben nem mondanak semmit, sőt most már Angéla tartózkodó csöndjéből is kiérezni
valamiféle rosszallást. Odabent nem alakult ki bizalmas köre; a három év alatt szinte az egész
vezetőség kicserélődött, és nemcsak úgy, hogy ő küldött el embereket és hozott újakat, maguktól is
mentek, tömegesen. De az édeskés, hánytató szag időről időre jelentkezett, és az acsarkodó morgás
egész bensejében már alig volt visszaszorítható.
*
Most is úgy lépett ki a vállalat fotocellás üvegajtaján, hátában a márványlapos előcsarnokkal, mint
az utóbbi hónapokban mindig, éppen hogy legyűrve émelyedését, a menekülés vágyát érezte. Már
nem is kellett értekezletet összehívnia, elég, hogy benyisson valamelyik szobába, és máris a torkába
lökődik a gyomra. Beszállt a kocsijába, küszködött a gyújtással, majd belebőgette a Skodát az
augusztusi késő délutánba. Persze Angéla hattól nyolcig ügyfeleket fogad, az üres lakás
kísértetiesen ragyog, mint egy vitrin. Keresett valami innivalót, s talált a szekrényben egy még
tavaly megkezdett szilvapálinkát. Nem kedvelte az alkoholt, de most megivott egy fél
vizespohárral. Miért ne nyelhetnél erre egy korsó sört, jó habosat, semleges emberek között, akik
nem gyűlölnek téged, fordult saját magához gyengéden; mire Angéla hazavergődik, lesz majd fél
kilenc: az ajtókeretben a régi szép, ovális arca helyett egy meggyötört arc. Öntött magának még egy
fél pohárral, csöngött a telefon, nem szólt bele senki, a csöndnek olyan elektromos zúgása volt,
mint egy magasfeszültségű transzformátornak. A forgalmas utcán boldognak érezte magát,
gyomrából kiengedett a remegés. Valóban, egy korsó sör! “És milyen betétet hozzá, uram?” -
kérdezte a pincér. Homolya H. elnevette magát, és tréfásan visszakérdezett, hogy mit értsen azon,
betét? A frissen csapolt sörhöz rumot ajánlott a pincér. Középkékbe váltott a világoskék este, jól
érezte magát, úgyszólván olyan mindegy, hogy Angéla mitől olyan meggyötört, ő aztán igazán nem
tehet róla. Most már azon is mosolygott, ami ma délelőtt jutott el hozzá, miszerint ez a homolyahá
nem is ember, ennek van egy befogadónyílása és egy ürítőnyílása, mindössze ennyi. Élvezte a
kellemes söröző csúcsforgalmi idejét, dagályszakaszát, ezt a részleteiben már alig elkülöníthető
áradást, amelyben a kép és a hang egyetlen élménnyé olvad össze. Azt sem tudja, hogy ez a
szálkaszakállas öregfiú hogy került melléje a bokszba, bizonyára engedélyt kért rá, de most már
tegeződnek, nyakig egymás családi viszonyaiban, a magánélet bugyraiban. “Értem én, értem a
problémádat - valamelyik soron levő sörüket itták betéttel -, ha nem haragszol a következte-
tésemért, de amit te arról a szagról mondasz, éppen arról jut nekem eszembe valami; mert ha nem
veszed rossz néven, egyetemi éveimben biokémikusnak indultam, és csak úgy kanyarodtam el a
régi szőnyegek felé, anyagi okokból; szerény, de annál jelentéktelenebb véleményem szerint ez a
szag, igazad van, a munkatársaidból jön, ez, kedves öregem, a félelem szaga. Rettegnek tőled a
munkatársaid. Te, ha nem sértelek meg vele, elsőrendű vamzer lehetsz, öregem.” Nyerítve nevetett,
megszívta a cigarettáját. “Hány embert nyírtál ki hosszú pályafutásod alatt, édes egy komám?”
Homolya H. fél kézzel lesöpörte mindkettőjük sörét. A pincér gondosan fölitatta a pocsolyát, és
kilátásba helyezte, az urak több kiszolgálásban nem részesülnek, sőt kéretnek távozásra. A kurta
szakállú öregfiú könnyezve hunyorgott. “Bocsáss meg a szóért, hogy vamzer, anyámra esküszöm,
hogy nem akartalak megsérteni.” Homolya H. fizetett, és elmentek egy másik sörözőbe, ahol a
kiszolgálási tilalom természetszerűleg nem vonatkozott rájuk. Néhány újabb korsó sör,
természetesen a megfelelő betéttel. Az egykori biokémikus, jóváteendő durvaságát, szürke
nittszögekkel telitűzdelt arcával közelebb hajolt. “Visszatérve az előbbihez, öregem, és újfent
bocsánatot kérve: marhaságot mondtam, mert annak a hormonnak nincs is szaga, illetőleg, újfent
helyesbítek, ember nem érezheti ezt a szagot, csak a kutyaorr érzi!” Záróra után, miután még egy
darabig kart karba öltve sétáltak a holdfénytől sikamlós utcákon, megbékélve elbúcsúztak.
Homolya H. kimerülten kaptatott a villasoron fölfelé, az ezüstcsíkozású kerítések mellett. Az egyik
szomszédos házból a lándzsás kapuhoz futott az olyan jól ismert, Botond névre hallgató barátságos
kuvasz, akivel néha társalogni szokott. De az eb a derűs megszólítás ellenére visszahőkölt, mély
morgás tört fel a horpaszából, majd vonító ugatásba fogott. Az italtól elnehezült, verítékes férfi egy
kicsit elcsodálkozott, majd az ő bensejében is kezdte érezni a félelem feszítését, az összegyűlő
önvédelmi dühöt, és ekkor - tisztán hallotta önmagát - visszaugatott.
Ember a retikülben
(Szó szerint igaz történet)
... hogy egy ember mennyi helyet foglal el a világban, fogantatásának spermacseppjétől ama két
marék hamuig, melyet földi maradványaként egy kétes határidejű utókor megőrizni tart
érdemesnek, teljességgel nem általánosítható. De itt-ott találkozunk különös esetekkel, s ezeknek
talán nem is a fizikai térfoglalásuk, inkább a lélektan szempontjából érdemes némi figyelmet
szentelni. Különös esetek, ismételjük, s hogy irodalmi példára is rámutassunk: egy Dosztojevszkij
nevű múlt századi író például odáig ment egyik elbeszélésében, hogy úgynevezett hősének
följegyzéseit egy egérlyukból címezte, bár pillanatig sem kétséges, hogy egy egérlyukat, ha
jelképesen is, az emberi lélek mozgásterének nevezni írói abszurditás, túlzó sötéten látás satöbbi
satöbbi. Mint ahogyan az ilyen szemlélet a haladó irányzatok képviselői részéről kellő
visszautasításra is talált. Annyit azonban még a legépítőbb szellemek is elismertek, bármennyire
szorgoskodott a bölcselet, az orvostudomány, a kriminológia: a lélek zugai még rejtenek konok
titkokat, ám mindez kellő tudományos felkészültséggel, közigazgatási figyelemmel ellensúlyozva,
egy haladó szellemű, tehát egészséges társadalmon belül, elhanyagolható mennyiségként
jelentkezik. No de félre az okoskodással, amely expozíciónak nem elég sokat ígérő és irodalmi
módszerként is korszerűtlen, ennek jellemzésére hadd idézzünk egy már-már klasszikus mondást:
elrepült fölötte az idő vasfoga. Elég is a szószaporításból, mert vagy van sztori, akkor minden
összejött, ha pedig nincs, olyan áthidaló technikát kell alkalmazni, hogy a szöveg fölülről lefelé,
derékszögben és átlósan is értelmezhető legyen, s akkor a mindenre nyitott olvasó, rövid
begyakorlás után, elnyeri fáradozása jutalmát. Szerző csak annyit jelenthet ki, de becsületszavára,
ő a legjobbat akarta, és hogy története, amit most önök elé tár, szó szerint igaz.
*
Szinte minden estén az a rohadt kívülről figyelés! Hányszor lesi, vizsgálgatja Bertók saját feleségét,
saját lakásukon belül, mintha egy ablakon lesne befelé, egy idegen szorongásával, félve a
tettenéréstől. Kilenc éve házasok, és még mindig akad fölfedeznivaló; újabb rejtettségekre talál,
megfejtendő titkokra, amelyek nemcsak bizonytalansággal töltik el, de megalázzák. Szeretném nem
észrevenni, nyöszörög magában, fohászkodik, ha ezt az utóbbi régimódi igét egyáltalán használni
illenék. Kényelmesnek mondható viszonyok között, gyermektelenül élnek egy kétszobás, étkező-
benyílós zuglói öröklakásban, amelyhez Nóra jómódú, korán elözvegyült édesapja, Schmidt János
építőmester, később dunaújvárosi kemencefalazó, majd elismert brigádvezető és tanácstag
jóvoltából jutottak. Kényelmesen, de ami a férfi zaklatott túlérzékenységét illeti, az előbb említett
okoknál fogva nem gyanútlanul. S ebben nem az a fő ok, hogy Bertók néhány hét múlva tölti be a
negyvenhatodik évét, s hogy Nóra csak harminchét; a kilenc év különbség kellemesen ritmikus
házastársi aránynak is fölfogható, bár lehet, hogy az idő múlása változtat ezen. Most is, ezen a
szaggatott füstöt, szén-dioxidot hengergető estén, fölismerve Nóra pontosan koppanó lépteit a
folyosón, egész lényével úgy fordult az ajtó felé, mint aki egy rejtett kamerát irányít. Megint a
leselkedés gyomorremegtető állapotában. A kívülről-befelé-figyelő-kényszer - amely már mióta is
tart? Egy-másfél-két év óta? Talán attól a pillanattól, amikor Nóra a Tudományos Titkárság
vezetője lett, s ez, ő maga sem tagadja, életét, munkáját, időbeosztását gyökeresen megváltoztatta.
Az asszony külső - Bertók fogalmazásában -, ellenőrizhetetlen élete végtelenül kitágult: az otthoni,
jó esetben, néhány szűkös órára zsugorodott, az elalvás előtti szférába. Hazaérkezés, gyors,
legtöbbször rögtönzött vacsora, s eközben már-már fecsegésszerű beszámoló a nap elhanyagolható
eseményeiről; lefekvés előtt egy-két pohár vodka, kísérőként sör, s egyre szeszélyesebb táv-
közökben szeretkezés kábult félálomban. S ha én szeretnék neked beszámolni a mai napról, amikor
nem történt semmi, és a várható holnapiról, amikor ugyancsak nem történik majd semmi? Most,
hogy másfél-két órája várta Nórát, gyomrába szorult izgatottsággal, olyasmire szánta el magát, amit
legszívesebben önmaga előtt is eltitkolna. Átkutatta az asszony szekrényeit. A ruhákból,
fehérneműkből hűvös parfümillat áradt (mennyire meggyűlölte később ezt az illatot), tombolt
benne a vizslaszenvedély: találni valamit! S már egy kézitáskában keresgélt, tegnap ez volt
Nóránál: rengeteg kis tárgy, mindenféle női holmi, parányi notesz, följegyzések, telefonszámok. Ki
kell borítani az egészet az asztalra, sorra venni minden egyes darabot. De ettől is visszarezzent, sőt
ettől félt igazán: a bizonyítéktól. Megizzadt kézzel elrendezte a szekrényt, visszatette a helyére a
retikült, furcsa megkönnyebbülést érzett. Mert nézd, ha én most, ma, holnap, holnapután rád
bizonyítom, hogy a legrohadtabb módon átversz, megcsalsz, ha én, szerencsétlen állat, elkezdem
megfejteni a gyanúimat, telefonjaimat, amikor nem találtalak a helyeden; ha nem engedem el a
fülem mellett azokat a félmondatokat, hogy a Schmidt Nóra karrierje!, akkor, könyörgök, mi az,
ami megmarad nekem, egy félbemaradt matematikai lángésznek, egy látványosan kopaszodó
komputer-kulinak, akit már nem vesznek be semmi buliba, aki már csak olyan, mint egy vigéc, kijár
üzemekbe, megbeszéli, hogy a programcsomaghoz milyen követelményrendszert képzelnek el,
visszamegy az intézetbe, leül az IBM elé, és elkezd vele FORTRAN-nyelven társalogni. Szóval,
mondjuk, hogy leleplezlek, rajtakaplak - akkor velem mi lesz? akkor még te is kilépsz az életemből?
Csak azért, mert az önérzetem ezt így követeli? Hol jegyzik és milyen árfolyamon az én
önérzetemet? De amikor az asszony melegen fénylő hajzuhatagával besodorta a szobába a maga
surrogó frissességét; a szmog kesernyés szagával keveredő Chanel-parfüm fanyar-édes illatát, az
odakint nedvesen ragyogó kora estét, Bertókban darabokra omlott az eddig jól felépített vád- és
védőbeszéd: itt maradt érvek nélkül. Az asszony, ahogy minden este szokta, a hazaérkezés
lendületében egy fotelbe vetette magát, lerúgta lábáról a túl magas sarkú cipőt, és szép lábfejét a
magasba nyújtóztatta. Egyszerre világosabb lett a szobában, mintha több wattal világítanának a
körték! Bertók, megszabadulva a várakozás lidércnyomásától, föladta minden ellenállását, a
féltékenység ellenzékiségét, gyönyörködve nézte a nőt, és kétszeresen érezte a szégyent, hogy az
előbb, mint valami műkedvelő nyomozó, átkutatta a holmijait. S mint aki a vezeklésnek ezt a
módját választja, kiment, hogy megsüsse az előkészített karajt, elkészítse a mustáros salátát, de
közben kibontott egy vodkásüveget, és hozott a hűtőszekrényből kísérőnek néhány üveg sört is. Ha
továbbra is működteti a rejtett kamerát, ha saját magát is kívülről figyeli, a túlbuzgó futkosást a
konyha és étkezőfülke között, egy burleszkjelenet humorát élvezhette volna. - Mire kitöltötte a
vodkát és a sört, már egy másik Nóra ült az asztalnál, a gyors átváltozás artistavarázslatában, mint
azok a nők, akik egy helyzetet és annak ellenkezőjét is szinte egy időben képesek átélni. Csuklyás,
fehér frottírköpenyét viselte, s a gyors tusolás langyos illatát párologtatta bőre; a hibátlan test
illatát. A pofacsontnál jellegzetesen kiszélesedő, halványbarna arca kipirult, és ázsiai metszésű
szemében zöldesbarnán villódzott a hazaérkezés jókedve.
Később furcsán, ciripelve, messziről megszólalt a telefon, mint egy üvegbe zárt tücsök; ekkor már
majdnem ittasak voltak. A férfi vette föl a kagylót, s egy zárójelbe tett igen után átnyújtotta
Nórának. “Téged.” A nő röviden, tárgyilagosan, minden saját dallamát mellőzve válaszolt a
telefonba. “Igen.” “Nem.” “Természetesen.” “Nem felejtem el.” “Korán.” Bizalmas, egymás közti
morzejelek, minden töltelék szó nélkül. “Ki volt az?” Az asszony csak mellékesen válaszolt. “A
főnököm.” Észre sem vette férje hangjában a támadó csodálkozást. “Ilyenkor? Tíz előtt öt perccel?”
Nóra nem figyelt oda, megélénkülve mondta a magáét. “Ez ilyen ember - mintha dicsekedne -,
azoktól tudom, akik régebbről ismerik. Nagyvonalú, könnyed. A tudományos világban rangja van.
Amióta ő az igazgatónk, észrevehető a változás. Legyünk rá elkészülve, ha neki eszébe jut valami,
egy ötlet, egy gondolat, mit tudom én, még éjfélkor is képes felcsöngetni az embert.” Bertók
agyából kezdett fölszállni a könnyű, szénsavas szédülés; kezdett szorongást érezni, türelmet-
lenséget: hogy ez a nő hagyja most már abba, igenis, azonnal hagyja abba! “Zárd el a csapot!” Ám
Nóra ezt nem értette, és valami viccet sejtett a szavak mögött. Mohón, kortyolva sört ivott, majd
rövidet töltött magának. Bertók durván kivette az asszony kezéből a poharat. “Jobb lett volna, ha
megmaradsz azon a gyönyörű fenekeden, és azt csinálod, amire képesítettek, amiből diplomád van,
hogy ott maradsz a rajzasztalnál, házakat tervezel, városokat, mit tudom én!” Nóra még mindig
nem figyelt fel az ideges, zaklatott hangváltozásra. Könnyedén, viccelődve válaszolt.
“Panelnegyedeket, összerakható falansztert? Ezekről álmodozzak? Engem nem ilyesmire
hitelesítettek. És itt legalább vagyok valaki. Ez az úgynevezett tudományos titkárság, ha nem
tudnád, fejek gyülekezete.” Bertók szokása ellenére idézőjelbe tette felesége szavait. “Vagy valaki?
És fejek gyülekezete? Egy jól összetoborzott maffia, érdekszövetség. Szimpozionok állami pénzből,
vagyis az én pénzemből, luxushotelekben, szuperüdülőkben, rezervátumokban - külföldi és belföldi
potyalesőknek.” Könyökével fölborított egy sörösüveget. “És megmondjam, hogy mi vagy te?
Igazán megmondjam? Egy csúcsizében egy kiglancolt csaj, egy osztályon fölüli stewardess,
nagymenő, elkényeztetett utasok szolgálatában!” Nóra szó nélkül fölállt, egész testében
megfeszülve, hogy fegyelmezze magát; kiment a konyhába egy szivacsért, s kezdte fölitatni a
terítőről a megsötétedett sörhabot, de amikor az asztal fölé hajolt, hirtelen megrázta a remegés, s az
arcát elöntötték a könnyek. Milyen szépen, elemien tud sírni, mint akiben megmaradt a gyermek
készsége a nagy mutatványra; a pillanatonként váltogatható nevetni és sírni tudás. Bertók
kiismerhette volna már, hogy a felesége képes ilyen varázslatokra, de most mégsem tudott
elfogulatlan lenni, hűvös ítélkező; a könnyektől fényes, annyira ismert és szeretett arc
megrendítette, mint aki kővel bezúz egy ablakot; már csakis magát érezte kicsinyes, szűk agyú
figurának, aki belecsavarodik rohadt gyanúsításokba, és a félelembe, hogy bármikor elveszítheti
Nórát. Letérdelt az asszony elé, átkarolta a lábát, és fejét meleg ölébe fektette. Olyan ügyetlen,
kapkodó vágy fogta el, mint amikor először vetkőztette le egy kölcsönkapott hétvégi házban.
Hajnalban ébredtek a szőnyegen, a hűvös fény végigömlött rajtuk. Egymásba kapaszkodva, a rossz
fekvéstől zsibbadtan, szájukban az indulatos szavak és az elfogyasztott alkohol keserűségével. Nóra
két kezébe vette a férfi fakuló, öregedő kamaszfejét, ujjaival belefésült gyérülő szőke hajába.
Szeme egészen közelről, mintha a férfi szemének mondana valamit. Sápadt ajkának szögletében
rossz sorrendben torlódtak a félszavak, de volt mégis megfejtésük, a szánalom.
*
Az az este s a dideregtető hajnal a szőnyegen megmaradt a tehetetlen ember szégyenének. Mert a
belső világban, a ki nem mondott szavak és meddő dialógusok zárt terében nem tudott megsza-
badulni a szünet nélküli töprengéstől, a kétfelé húzó érvektől, a mérlegkészítés gyötrő kényszerétől.
Végiggondolta kettőjük sorsát, de nem érezte meggyőzőnek a magyarázatot, az ellentét abban
rejlik, hogy a felesége sikeres ember, neki meg nem sikerül semmi. Mert a szíve mélyén érezte,
Nóra is tudja, kettőjük közül ő a tehetségesebb. Csak éppen hogy nem vagyok nő. Ez is csak
szánalmas önigazolás. Nóra nem titkárnőtípus, aki megigazítja száján a rúzst, mielőtt a főnöke
szobájába lép, kávét főz villámgyorsan, tálcán viszi be a finomra fölszeletelt étvágyfalatokat. Nóra
több annál; személyiség, önállóan gondolkodó ember, az agya gyors, azonnal kapcsol. Ez az, hogy
azonnal kapcsol. A jó végszó megint rossz következtetést vonz magához. Ha rajtakaplak, például,
hogy idegen férfiakkal szemezel, hátraveted a fejedet, sűrű hajad a válladra zuhan, és egész
testeddel nevetsz! A válasz ilyenkor fölényes, enyhén csúfolódó. “Te szegény kis páviánom, neked
aztán jó párszor megcsavarhatták az orrodat a hölgyek, az elődeim, hogy ilyen gyanakvó pitiáner
lettél. Ami nálad szemezés, nálam egyszerű érdeklődés. Érdekelnek az emberek, egy pillanatra
visszanézek rájuk.” De ezek a dolgok végül is kicsinyes csatározások, játékok voltak. EGÉSZEN
ADDIG. Igen, amíg az asszonyból, az esztétikai és szociális ábrándokkal fölfűtött kezdőből nem
lett IDEGEN ANGYAL, akit fölfedeztek, kiemeltek a hétköznapi sorból, hogy reprezentatív hölgy
legyen egy fontos intézményben. Okos szerénységén mindez nem változtatott, kissé szórakozott
figyelme férje iránt sem csökkent, de előtérbe kerültek nem is túlságosan érdekes események, a
tudományos titkárság működésének elhanyagolható részletei, és itt-ott fölbukkant, ha szándék
nélkül is, de mégis aláhúzva, egy-egy érdekes férfi. Ilyenkor Bertók izgatott lett, szembenálló, de
mint aki titokban gyűjti az adatokat, a bűnjeleket, nem csapott le a kisebb-nagyobb
ellentmondásokra, Nóra finom logikájának ritka kihagyásaira. Hallgatott és várt, holott gyomra
reszketett a türelmetlenségtől, de a következő pillanatban átjárta az öröm, hogy hallgatni tudott.
Nagyobbra készült. Szerencsére, ha rövid időre is, ez a feszültség fölengedett, s az oldódás óráiban
(vacsora után szinte cinkos poharazgatások) az úgynevezett bűnjelek nevetségessé váltak. Néha
torzítva látok mindent, felnagyítom, mert olyan fontos vagy nekem, annyira szeretlek! Gyönyörű,
laza szombat esték, lámpafények színes halacskái a plafonon, vodka és sör, néha televízió. Az a baj,
hogy nincs kivel megbeszélnem a dolgaimat, az agyrémeimet; a szüleim vidéken. Mindezt az IBM-
gépnek magyarázta egy magára hagyott gyermek panaszos hangsúlyával és persze FORTRAN-
nyelven. Különböző ravasz kombinációkkal választ akart kicsikarni a gépből, de csak ezt a
szöveget kapta: MINDEN SZINTEN SZINTE MINDEN!
*
A maradék este a készülődés jegyében telt. Holnap délelőtt nemzetközi konferencia kezdődik egy
erdőgazdaság vadászkastélyában: Panelkivitel - emberi tartalom. Nóra még a múlt hét elején
mondott erről valamit, s csak tegnap került újból szóba. “És nehogy nekem itthon papírkoszton élj,
legalább este ülj be egy vendéglőbe, és vacsorázz meg tisztességesen. Elég nyúzott a képed
mostanában.” A férfi ravaszkás helyesléssel bólintott, de nem tudott odafigyelni. Végül is a
dolognak a végére kell járni, drága egyetlenem. A végére kell járni, micsoda ponyvafordulat,
mondaná máskor, micsoda ócska közhely.
Nóra gyakorlott, gyors kézzel csomagolt. Előkészítette meggypiros útibőröndjét, ujjheggyel
keresgélt a pizsamák között, majd ötletszerűen egy bokáig érő hálóinget választott, világoslilát,
áttört sötétlila hímzéssel, amely kiemelte bőrének sápadtbarna egzotikumát. A hercegnő belép az
éjszaka csarnokába. Papucsai közül egy ünnepélyes ezüst pántost és külön estélyi szandált is tett a
bőröndbe. A férfi szeme nyugtalan gyönyörködéssel követte a gyors, szép rajzú mozgást, amely
olyan könnyű és rebbenő, mint egy madárcsontú nőé, holott az utóbbi években valamivel több hús
rakódott rá, mint amennyit a fürdőszoba földig érő tükrében vizsgálva magát, szívesen látott volna.
De ettől vagy te olyan kiteljesedett, olyan egyénien eredeti! Ázsiai metszésű szemének sötétbarna
fénye, a pofacsontnál kiszélesedő, sajátos rajzú arc, tömör, erős szálú, belső fényű hajának telt
rugózása - mindez a figyelő férfi szemében egyszerre volt annyira szeretni valóan ismerős és újra
felfedezni való. S noha küszködött az ellenérzéssel, hogy mindez, ami szépség és vigasz, nem neki,
a holnapi szeánszra készülődik, nem tudta elhallgatni: “Milyen gyönyörű vagy!” - mondta
csöndesen, belső örömmel, de szívfájdalommal is, mint aki mindezt talán már el is veszítette. Nóra
egy meleg pillantással fölnézett, és folytatta a csomagolást. Korán lefeküdtek, és az asszony
azonnal elaludt, halkan lélegző, kipirult alvásba gömbölyödve. Bertók egy titkos merénylő
félálmában gyötrődve, alig mert megfordulni a közös franciaágyon, holott gyötörte a
helyváltoztatás kényszere. Zsibbadtan feküdt a fél oldalán, vizsgáló szemmel nézte feleségét, hogy
milyen nyugodt az alvása, mint valami egyenletesen működő szerkezet. Az ablakra feszülő ég
kékesfeketéből kemény alumíniumszínűre váltott, a szobában hideg volt, kihűlt a lakás. Közelebb
húzódott Nórához, érezte testének egyenletes melegét, s szinte belékapaszkodva, fél kézzel átölelte.
Az asszony nyöszörögve ébredezett, nehezen vált meg az alvás anyaméh-melegétől; fátyolos
szemét félig fölnyitotta, majd lazán nyújtózkodva, mint aki a hátára fekszik egy csöndes vízen,
újabb alvásba úszott. Bertók lassan, óvatosan, szinte álnokul kibontakozott az ölelésből, amit ő
kezdeményezett, lecsúszott az ágyról. A fémanyagú hajnal bevonta a bútorokat, a tárgyakat,
merevvé galvanizálta a meghitt környezetet. Mintha beosont volna egy idegen lakásba, s bármikor
tetten érhetik. A másik szobában, erre egész éjszaka gondolt, ott fekszik a fotelben Nóra retikülje,
amelybe átrakta szükséges dolgait. A RETIKÜL MINT RÖGESZME. Fölkattintotta a nagy
bőrtáska zárját, fuldokló izgalmat érzett; orrába szállt a Chanel illata. De hirtelen megszólalt a
telefon; a kemény csöngetés, mint egy horog, az agyába kapaszkodott! És ott állt mellette mezítláb
Nóra, szétrázott hajában a reggel fényeivel. Elnézően, szelíden mosolygott. Hétre megérkezett a
főigazgató Mercedese; Nóra az autóból intett a férjének, aki az ablakból nézte a járművek
oszlopába soroló ezüstszürke kocsit. Egész teste dermedt volt még a hajnali jelenettől: kezében a
táska, kitátott szájjal, mintha harapásra készülne, s az irgalmas mosoly, az asszonyé. Ha magaddal
vinnél a retikülödben! Kapkodva sietett, bár volt még ideje bőven; ő is útra készült.
*
Bertók vonata, a gyorsított személy, kora délelőtt indult S. felé, ahol majd még autóbuszra kell
átszállnia. A félig megtelt szerelvény egyik kihűlt, bagószagú fülkéjében eleinte maga ült, a
visszafordíthatatlan kockázatának rossz előérzetében. Szánalmasan csomagolt: csak egy zoknit,
alsónadrágot és egy doboz Sire-Sire kekszet (miért? minek?) tett az aktatáskájába; pizsamáról,
fogkeféről megfeledkezett, újságot sem hozott a hosszú útra. Mint a rossz úszó, aki valami végzetes
félreértésből trambulinról ugrik,  úgy szánta el magát erre az utazásra. A hol nekilóduló, hol döcögő
vonat mellett elmaradó lapos vidéket, a sátortetős házak képzeletszegény szomorúságát lassan
elfüggönyözte a lyukacsos hóesés, amely meggyorsult ugyan, de nem tudott összeállni. A vonat
majdnem mindenütt megállt, valójában mindenütt. Az egyik állomáson, még közel Budapesthez,
fölszállt egy paplankabátos, kipirult fiatalasszony - maga a jókedv és az egészség - két virgonc,
hatesztendős, sárgába-lilába csomagolt, hajfonatos kislánnyal; ikrek lehettek. A jól táplált
gyermekek energiája szétfeszítette a fülke falait; a padra kapaszkodva leszedték Bertók mulatsá-
gosan nagyképű, széles pántokkal fölszerelt aktatáskáját, és mindenképpen ki akarták nyitni.
Amikor édesanyjuk, háttérben a férfi kényszeredett, nem tiltakozó mosolyával, erélyesen, de
jókedvűen rájuk szólt, dobálni kezdték a táskát. Az anya néhány szeretettel teli popsira csapkodás
kíséretében a táskát visszaadta Bertóknak, s az üvöltő sírással tiltakozó kislányok (az üvöltés is,
sírás is játék volt, mutatvány, szórakozás) csak akkor hagyták abba, amikor a vonat újra megállt. A
lapos állomásépületen úgy ült a korom és a füst, mint valami vastag prém egy hosszúra nyúlt
állaton. Csattanással kinyílt a tolóajtó, és elsőnek egy hajlott, száraz, sísapkás ember lépett a
fülkébe, kezében élénkzölddel tartósított szalagos babérkoszorú; őt egy fejkendős, középkorú,
sápadt-sárga, zárt arcú asszony követte, majd egy derűsen kigömbölyödött negyvenéves férfi, élesre
vasalt gyászfeketében, láthatóan a szikkadt asszony férje. Szó nélkül elhelyezkedtek, szemben
Bertókkal és a gyerekes anyával, magukkal hozva a külső világ kénszagú, keserű hidegét.
Érkezésük és elhelyezkedésük olyan volt, mint egy nyomasztó szertartás kezdete, amely mindenkit
részvételre kötelez. A szerelvény lökésszerűen nekilódult, majd elakadt; a már jókedvre derült iker
kislányok kórusban biztatták: hórukk, hajrá, hajrá, hórukk! Végül is újra elindultak, talán éppen a
leánykák varázsszavára; elúszott lassan mellettük egy rendezetlen ipartelep, a maga szennyesfekete
barakkszerűségében és két sárgáskéken lobogó gázfáklya is. A hajlott hátú férfi szőrmével bélelt
posztókabátjából elővett néhány ünnepélyes papírlapot, és összehúzott drótos szemöldökkel olvasni
kezdte a gépelt szöveget, itt-ott fennhangon is, egy-egy érthetetlen mondatrészt, nehezen betűzhető
szót tagoltan megismételve. A rítus párbeszéddel indult. Az iker kislányok emberszerető édesanyja
kezdte: “Temetés.” A fejkendős asszony bezárkózva bólintott. A derűs, hízásnak indult férj, aki
örült, hogy a köteles hallgatás véget ért, boldogan, már-már mosolyogva szolgált bővebb felvi-
lágosítással, már csak azért is, mert a fiatalasszony elnyerte tetszését. “Sajnos, drága asszonyom,
úgyszólván utolsó tiszteletadás. Az elhunyt, úgyszólván a sógorom, a nejem bátyja.” Az említett
asszony sovány válla megrándult, de a szeme száraz maradt. Átlátott a férjén: barátkozni akarsz, te
szemét! A hajlott hátú férfi hangja, amint a szöveget olvasta, olykor erőszakosan fölerősödött.
“Születésedtől fogva - drága édesanyád mosónő, drága édesapád köztisztasági - a dolgozó nép fia
voltál, és magad is jó férj, jó apa, jó elvtárs és önkéntes tűzoltó is.” Hangja újra lehalkult, szavai
elmorzsolódtak. “S.-ben temetik?” - érdeklődött gyanútlanul a két ikerlány édesanyja. A sovány nő
még inkább elutasítóan felelt. “G.-ben.” A kislányok anyja nem fogyott ki a részvétteljes
érdeklődésből. “Kohász volt biztos. Ráömlött az acél? Az én szerencsétlen első uram is így
végezte.” A hízásnak induló, sejtjeiből is jókedvet sugárzó férfi gyorsan válaszolt felesége helyett.
“Fodrász volt a néhai. Férfi- és női fodrász. Hajfestés, dauerolás, minden. Vitte az infarktus. A
harmadik. Ilyen, úgyszólván könnyű testi munka mellett is.” Megint betöltötte a fülkét a sírbeszéd
egy fölhangosodott részlete. “Helytálltál tisztességgel, kedves halottunk, a munka barikádján.” Az
egyik kislány, a kettő közül a még élénkebb, a beszédet gyakorló férfiúhoz lépett. “Ide tetszik adni
ezt egy kicsit?” - elvette a kérdezett öléből a szalagos koszorút, s a fején keresztül saját nyakába
akasztotta. A derűs férj jólesően mosolygott, de a szikkadt asszonyt elöntötte a féltékeny düh. “Na
de ilyen piszkosságot, ilyen neveletlenséget, hogy ilyesmire tanították!” A koszorú után nyúlt, de a
kislány ügyesen elkerülte, kiszaladt a folyosóra, és a vécébe zárkózott. Csak nehezen lehetett
visszaszerezni a kegyeleti tárgyat. Bertók mindezt a sarokból szemlélte, egy távollevő érdekte-
lenségével, s kezdte nem érteni, mit keres ő ebben a fülkében, ezek között az emberek között,
ebben a gyászruha-szagban; az egész úton csak Nórára tudott gondolni, a vadászkastélyra, a
díszteremre, ahol a fénylő csillárok alatt most éppen a feketét és a konyakot szolgálják föl, s hogy
valakinek a lába hozzásúrlódik a felesége lábához. Az is biztos, a szobákat tervszerűen osztották el,
hogy éjféltájban ki-ki közel legyen a szeretőjéhez, erre egy tudományos szervezőnek ügyelnie illik,
pláne ha ez éppen az ő neje. S minél élénkebben képzelte el ezt a szánalmas vígjátéki jelenetet, és
minél inkább közeledett ahhoz a pillanathoz, amit a röhögni való leleplezni ige jelöl, annál inkább
rettegett tőle. Igen, igen, lelépni innen, elmenekülni ebből a büdös fülkéből, hazamenni - nyüszített
benne az önvédelmi ösztön. A fergetegesen kavargó hófüggöny mögött vörösen átderengett a
pergamenthomályú délutáni nap. A vonat lassított, és kihagyó lélegzettel megállt. Ezúttal egy
bekecses, csizmás, perzsakucsmás emberke érkezett, s vele betódult a tiszta levegő illattalan hidege
is. Pókhálószerűen ráncolt almaarcán kicsípett pirosság, kezében fedeles gyékénykosár. Mint aki
egy zengőbb akusztikából lép ebbe a bedugult csöndbe, harsányan köszönt, még a gyors mozgása is
arra vallott, hogy kitágult térségből érkezik. Rendkívül körülményesen elhelyezkedett, külön helyet
készített a kosarának, amelyet gyengéd figyelemmel kezelt. Elővett egy vörössel és kékkel szegett
nagy szalvétát, szétterítette a térdén, majd zörgetve kosarának zsírpapírjait, különböző sülteket,
szalonnákat, savanyúságokat rakott ki egymás után, majd gyakorlottan fölkattintotta az ablak alatti
műanyag lapot. Minden lekerekített mozdulatában benne volt az otthonosság. Hajszálráncai
mosolyra húzódtak szeme körül, mint aki azt mondja az utastársainak: tetszenek látni, én komfortos
ember vagyok, odahaza, mindenütt. A fülkében szétáradt a füstölt és fokhagymás húsok illata. A
száraz asszony nyeldeklője megrándult, fejkendője kifeszült az álla alatt. A gyászbeszédet gyakorló
férfi fölnézett papírjaiból, s tekintete egy ideig elidőzött a húsokon; a hízásnak induló férj, akinek
természetesen működő jóindulatú kedélyét a kötelező gyász már képtelen volt fegyelmezni,
leplezetlen kíváncsisággal a kosárba bámult. Az anya egy-egy száraz pogácsát adott a nekivaduló
kislányoknak, de már ők is a kosárból sorra előkerülő falatokat nézték, irigység nélkül, a kisajátítók
nyílt érdeklődésével. Az apró ember megszabadította csúcsos, fénylő koponyáját a perzsa-
kucsmától, gyors, ügyes mozdulatokkal elrendezett maga körül mindent, láthatóan egy nagy
lakomára készülve. Fölkattintotta hosszú pengéjű, sokszor élesített bicskáját, és a szertartás
ünnepélyes ritmusában, lassan, önmagát fékezve, mint aki a zabálás minden mozzanatát át akarja
élni, nekilátott az aktusnak. Oldalas, sonka, tokaszalonna, sült karaj, tepertő, kolbász: egy
ételáldozat csodálatos tételei. Meghámozott egy gömbölyű lilahagymát, amely formában-fényben
tökéletes volt, mint egy gyönyörűen esztergályozott díszgomb. A fülkében kezdett mindenki
bénultan figyelni. Nóra, nyöszörgött magában még egy ideig Bertók; a szobák, az éjfélkor nyikorgó
ajtók: egymásba kapaszkodtak az önkínzó gondolatok, de váratlanul elsöpörte fájdalmát az itt
létező valóság, s miközben Nóra valahol a vívódások hátterében engedte besurranni szobájába a
menő fejet, akit a tudós eszmecserén túl egy kis lopható öröm reménye is fölajzott; Bertókot
váratlanul és szentségromboló alpárisággal megrohanta a zabálás vágya, még pontosabban: a
zabálni akarás dühös agresszivitása. Az egyik kislány, a koszorútolvaj, kiszakította magát anyja
kezéből, a kis ember kosarához lépett, és minden körülményesség nélkül kiemelt egy pirosra sült
húsdarabot, s nehogy elragadják tőle, azonnal falni kezdte. A sírbeszédes ember, elidegenedve
szövegétől, izgatott szívélyességgel megjegyezte: látott ő már az életben csemegeizéket, de hogy
ilyen kiállításra való izét, disznóságot! “Gyász?” - kérdezte teli pofával az aprócska ember,
hajszálráncaival a szeme körül. “Gyász?” - ismételte, és egy dunsztosüvegből kivett egy hegyes
paprikát, beleharapott, megszopogatta, fölszisszent. “Mi az, hogy gyász?” - ez már a gömbölyded
férfi volt, az élni vágyó, a száraz nő szenvedő hitvese. “Ugyan már, tessék ezt a kis éhezőt
megkínálni” - protezsálta a másik ikergyermekét az anya. Bertókban eluralkodott a dühítő éhség,
elővette táskájából tüntetően a Sire-Sire kekszet, és mint aki vádbeszédre készül, kezdte bontogatni.
“Ugyan, uram! Nehogy!” - kiáltott rá az apró ember, odanyújtva bicskahegyen egy rózsás
tarjafalatot. A száraz asszony meglazította szorosra kötött fekete kendőjét. Néhány perc, s már
mindenki zabált. Az apró ember sorra kínálta pálinkás demizsonját, s mire a gyászolók G.-ben
leszálltak, már az elhunyt nővére is röhögött.
*
Az emberszag büdös, fokhagyma- és gyümölcspálinka-párolgású fülkéje, már-már bundamelege s a
rosszul világított autóbusz ellenséges, merev belvilága után, most az erdő égig érő csöndje, a fák
rendezett tömege, s a gyorsan leszálló estében a hó világító derengése! Ilyenek lehetnek a fehér
éjszakák a Sarkkörön túl. Az autóutat, amelyet nemrég tisztíthattak meg hóekével, tárcsafelirat és
sorompó zárta el az idegenek elől. CSAK AZ ÉSZ. ÁLL. ERDGAZD.-NAK! Bertók megkerülte a
sorompót, a tiltó tárcsára csapott az öklével, és elindult a kristályosan muzsikáló úton, amely a
csakazészállerdgazdnak! Káprázó szemmel ment a kígyószürke gyertyánfák sima oszlopai között, a
természetnek ebben az építészeti remekművében, egy-egy Henry Moore-i, simára csiszolt
kőalakulattal szembetalálkozva. A kemény fagyra nem figyelt oda, a szorongás növekedett benne,
az illetéktelenség érzése, amely már a vonatra szállással kezdődött, s csak a zabálás idején szünetelt
némileg. Az autóút váratlanul kiszélesedett, átszelt egy platinásan ragyogó műremek tisztást;
mintha egymás kezét fognák, köröskörül a karcsú, fiatal nyírfák. Itt az erdő hűvös tartózkodása
megszűnt, a látvány személyessé vált. Bertók valahonnan, emlékei mélyéről ismerte már ezt a
képet: körös-körül, kéz a kézben fiatal lányok, és ő ott áll középen, kamaszgyönyörűségtől
lenyűgözve, leírhatatlan zavarban. Egy közeledő gépkocsi riasztotta föl, a fák közé menekült, s
szinte derékig süllyedt a szemcsés hóba. A fényszórók távozása után nem volt kedve a helyéről
elmozdulni; ha így marad fél óráig, átadva magát a nála erősebbnek, feje búbjáig ellepi a hó, és
majd tavaszig biztosan tartósítja ez a csillámpólya, s így csak olvadáskor kerül elő, egy tökéletes
épségben megőrzött ember: FÉRJ GYANÚS FELESÉGE NYOMÁBAN, s már vihetik is, mint
megőrzendő példányt, egy kellően hibernált vitrinbe. Az ötlettől olyan viszketeg nevetés fogta el,
hogy halaszthatatlan szükségét érezte az élve maradásnak. Kiküzdötte magát a testére tapadó
hótömegből, lihegve ért a simára kotort útra, amely csak a satöbbiek számára használható.
Majdnem jókedvűen haladt előre, nem tagadva, mennyivel egyszerűbb lett volna az utazás Nóra
retiküljében. De a humornak ez a kis forrása hamarosan elapadt, szó szerint beléje fagyott. Az erdő
sötétedett, sűrű fenyves következett. Heilige-Nacht, stille Nacht és Mennyből az angyal! - a
sötétzöld kórus előlegezte a karácsonyi hangulatot, de addig még három hét hiányzik; hitvesi
puszik, ajándékcsere a színes villanykörték füzére alatt. Az összehajló fák sátrában mintha egy
sötét alagútba ért volna. Visszatért a szorongás, elveszettnek érezte magát ebben a
támpontnélküliségben. S ekkor mintha fölvonnának egy fekete függönyt, váratlanul előtte világított
a vadászkastély, óarany reliefszerűségében.
*
A kihagyásos emlékezés nagyon irgalmasan foglalja össze a dolgokat, a gyötrelmek perceit, óráit;
Bertók küzdelmét a magas kőfallal, az idétlen falmászó burleszkbe illő kísérleteit, hogy a tiltott
területre jusson.
Összekarmolva kezét, arcát, kapaszkodott fölfelé, de többször is visszaesett, s álmélkodva ült a
földön, a kavargó hóesésben, mint aki nem tudja, hogyan került ide. Miközben te odabent a
szalonban konyakozol, édes mindenem, esti átváltozásod ragyogásában, mert esti virág vagy te,
Nóra, akkor bontod ki magad, amikor a többség már nem képes ilyen teljesítményre! Persze, amit
egyszer bolond jókedvünkben fölajánlottál: ha én most a retikülödben lehetnék! De mindegy, itt
vagyok, és meghívás nélkül vagyok itt; belépek a hölgyek és urak, az elvtársak és elvtársnők közé.
Kérem, jogom van ehhez; mint állampolgár megfizetek érte, és azonkívül gyönyörű nejemmel is
hozzájárulok az est fényének emeléséhez.
Ki tudja, mennyi idő telt el - a kihagyásos emlékezet, amely valamilyen fölfelé zuhanás, nem méri
az időt -, de mégis följutott a fal tetejére, hogy onnan azonnal a park bokrai közé zuhanjon, egy
komposzthalomra, amely erjedve összeérett, sűrű volt és ragacsos. Meddig feküdt ezen a dombon,
nem tudta meg soha. Egy nagy testű, barna vizsla forró lihegését érezte az arcán; a kutya ott volt
szorosan mellette, értelmes, ragyogó szemében őrző várakozással. Aztán hallani vélt egy karcosan
rövid, zárt, de az öregségtől már elvékonyodott férfihangot, majd egy idős nő reccsenő szavai
következtek; mintha egy régi lemez forogna a tű alatt. És megint az összefoglaló emlékezés
félhomálya, jótékony kihagyásokkal. Hogyan került a kertészházba, egy öblös fürdőkád meleg
vizébe, egy tágas, gyengéd fényű konyha asztala mellé? Mindezt képtelen volt pontosan
visszaidézni, messziről nyöszörgő, gyámoltalan szavaiban sem ismert a sajátjaira. “A feleségem
odafönt. A kastélyban.” Kikefélt öltözéke egy vállfán függött, a műszőrmével bélelt ballonkabát, a
sártól megtisztított penészzöld öltöny. Az egész jelmeztár. S külön a műanyag talpú, nehéz cipő,
amely mintha megtorpanna éppen a fal, egy drótsövény, egy köddé vált asszony emléke előtt.
Bertók, elfuserált matematikai zseni teljes szerelése. De mindezt, csakúgy, mint az öregeket, a
konyhát, magába szívta egy elemezhetetlen sötétség: nem lett belőle kép a tudat fixíroldatában.
Valami egészen más történt. A sötét, amely körülzárta, nem volt fenyegető, inkább ismerősen
otthonos. Kezdett tájékozódni. Kesernyés parfümillatot érzett, izgalmas illatot, amelyet annyira
szeret: úristen, de hiszen ez Nóra Chanelja! Tapogató ujjai végigsimítottak egy elegáns és
jellegzetes parfümflakont: úristen, ez is Nóráé! Ezután hosszúkás, lapos fémtárgyhoz ért, de hiszen
ez Nóra Dunhill öngyújtója, amelynek kis lángja fénybe borítja a száj környékét s az orr finom
gerincvonalát. Az érzékeny ujjak tovább azonosítanak. A mini bevásárlószatyor, a személy-
azonossági szattyánbőr tokban, az illatosan hűvös batiszt zsebkendő! Úristen, akkor én most oda
kerültem, ahová kívánkoztam, a sors meghallgatta könyörgésemet: NÓRA RETIKÜLJÉBEN
VAGYOK. S most éppen hozzám ér a keze, cigarettát keres. Körös-körül, fölöttem hangok
kavargása, zúduló fény. Hohó, ezt ügyesen összehoztam, örök szerelmem, nélkülem ezentúl nem
történhet veled semmi ezen a világon. És kedves főigazgató úr, én ezennel megpaskolom az ön
rózsásra borotvált arcát, és annyit mondok csupán: szia, öregfiú, ugye tündérien elragadó csaj az én
asszonyom, a mi asszonyunk. MIASSZONYUNK. ÁMEN.
*
Töltött ön már órákat, sőt napokat egy retikülben? Kérem, ne húzza félre a száját, ne fojtsa vissza a
röhögését, arra meg kifejezetten megkérem, ne tartson buggyantnak. Nem vagyok pszichiátriai eset.
Ha mond ez önnek valamit az a bizonyos retikül, amelyet kijelölt nekem a sors, ez a kényszer-
lakhely, a feleségemé, bizonyos született Schmidt Nóráé. Ugye megkértem, hogy ne provokáljon a
röhögésével, és könyörgök, ne akarjon a telefonhoz rohanni, nem vagyok közveszélyes.
Önveszélyes is csak annyiban, hogy egy veszekedős éjszakán, jól becsípve, elfogadtam Nóra
bolond ajánlatát: “Ha ilyen hülye féltékeny vagy, tessék, elviszlek minden értekezletre, kiküldetésre
a retikülömben. Bújj bele, ellenőrizz.” Alku az ördöggel, mondhatná Goethe, Madách, Thomas
Mann, a világirodalomból sok mindenki. Nem tagadom, az a tény, hogy belekerültem, eleinte
boldogsággal töltött el. De most már a szünet nélküli émelygés gyötör. Krónikus szénanáthám van
a sanelszenktől. Képzelje, nonstop ebben az illatban élni! Illatban? Szagban! Bűzben! Nem is
szólva egy ilyen retikülrémség túlzsúfoltságáról, a belegyömöszölt tárgyakról, amelyek mind-mind
nélkülözhetetlenek. NEM BÍROM MÁR EZT A KÖRNYEZETET! Soroljam, uram? Pudrié,
ajakfényesítő kihúzóceruzával. Az a bizonyos parfüm, abban a bizonyos flakonban. Intimdezodor.
Hajlakk, retikülméret. Buszjegyek. Kent cigaretta. Kent-morzsák. Összegyűrt levéldarabkák.
Notesz, retikülméret. Tokban varrókészlet, retikülméret. Kiesett lazuritkő, valami gyűrűből. Ovidon
antibébi-tabletták. Miért visz magával egy értekezletre ilyen tablettákat? Még most is rángatja a
száját a röhögés, uram? Azért én mondom tovább. Elárulom önnek a legfőbb titkot: nem akarom
megtudni az igazságot! Iszunk még egy konyakot? Hogy én már amúgy is rosszul vagyok? Ugyan,
uram! Ez az egyetlen lehetőség, ha rövid időre is, hogy kiszabaduljak abból a rohadt retikülből.
Főúr, legyen olyan szíves! Mit szaglászik? Ez, ha nem tudná, sanelszenk!
Ólmosi-Bleier utolsó műve
A szobrász drapériákkal elsötétített, barlangszerű műtermében, amely az elöregedett lakásnak több
mint a felét foglalta el, váratlanul megszólalt a telefon. Az ilyesmire az utóbbi időben ritkán volt
példa. Ólmosi-Bleier, közeledve a hetvenöthöz, egy finoman ráncolt selyemernyős lámpa fényében
ült, megosztva foteljét Ipszilonnal, fekete huzalokkal mintázott vörös macskájával. S noha még
mindig erőteljes férfi volt, magas, gyors mozgású, szívét sűrűn beszőtte a gyanakvás, mint egy
finom gyökérháló a cserépből kiemelt földlabdát. Több mint negyedszázada nem jelentkezett új
munkával; pontosabban 1958-ban fölajánlotta korai kubista, majd folklorisztikus-szürrealista
korszakának - mint ő mondta, fénykorának - anyagát egy nagy kiállítás reményében, de ezt az
akkor éppen időszerű modernizmus elleni harc jegyében, ha sajnálkozva is, de visszautasították.
Amint nyugdíjba mehetett a főiskoláról - ennek is lassan másfél évtizede -, szabályosan távozott.
Nem volt a szívében sértődöttség, egykori kedves tanítványai, életművének ismerősei néha még
fölkeresték, talán nem is azért, hogy munkára biztassák, inkább hálából, mert a nehéz években
megmentette őket a kizáratástól. Nem harcolt fantomizált ellenfelekkel, látszólag nyugalomban élt,
s bár egy-egy pályázatra is meghívták, ezek olyan feladatok voltak, amelyeket nem fogadott el. De
nem apadt ki belőle sem az irónia, sem a humorérzék, mindkettő, vallotta, az emberséget
működteti. Most is kajánul próbára tette a telefont, csak csöngesse jól ki magát, meglátjuk, ki bírja
tovább, de végül is ő adta föl. A vénülés nem a türelem tartománya. Lehuppantva maga mellől
Ipszilont, magasba tartva ezüstbe mártott fejét, kiszálasodott frottírköpenyében, amely egy
száműzött fejedelem vagy egy betiltott szekta főpapjának palástja is lehetett volna, a telefonhoz
ment. Elvékonyodott öregemberhang szólalt meg a kagylóban, a fáradt hangszálak olykor magasan
rezonáltak, de a beszélő szavaiból valami euforikus lendület is érződött. “Hozzád is eljutott a drót,
Tibor?” Azt mondják, állítólag tárlat lesz belőlünk, a D.-i múzeumban. Az ötvenes évek. Megint a
nyomorult ötvenes évek!” Ólmosi-Bleierben, azonosítva a telefonáló hangját, meggyorsult a
lélegzet, s mert kissé nagyothallott, és ezt tüntetően nem titkolta, megismételtette az előbbi
mondatot. “Kérlek, Tibor, ez sokunkat érint. Tiltakozni kell ellene, s mert te vagy közöttünk a
legtekintélyesebb, te kell hogy fölemeljed a szavad.” Hogy ő legyen a szószóló? Erre kéri őt ez a
kókler, az egykori római iskolának ez a kötéltáncosa, aki az álhazafias emlékmű-rettenetek
megszentelt köréből, egyik-másik művén alig változtatva, átsétált a szocializmusba? Nem is akarta
türtőztetni magát, üvöltve válaszolt. “Kikérem magamnak a többes számot! És nem tiltakozom,
sem a nevetekben, sem a magaméban. Ami a számlámra írható, nem tagadom le, de megtagadom.
És ezért fizetek is, a magam módján.” A másik, a vonal túlsó felén, vinnyogva, siránkozva
igyekezett útját állni a zúduló szavaknak. “Miért beszélsz te így velem? Azért, mert hittem is meg
féltem is? És mert azt a rohadt mátraházi nyaralót annak idején nemzeti ajándékként a nyakamba
akasztották? Már akkor is omladék volt. Belerokkanok a tatarozásába! Nem, nem vagy igazságos,
Tibor! Gyűlölködő lettél. És ha nem figyelted volna meg, én ötvenhat óta nonfiguratív vagyok. És
nemzetközileg is jegyeznek.” “Akkor szépen megkérlek, eredj a nonfiguratív francba! És légy
szíves, lépj ki a vonalból meg az életemből.” A gyors kattanás után, kezét a kagylón pihentetve,
fölszívódott benne a harag, már-már szégyellte magát, hogy túlságosan is kegyetlen volt a
szerencsétlenhez. Aki nem is tartozik a leghitványabbak közé. Félrevonta a súlyos elsötétítő
függöny egyik szárnyát; a félhomályhoz szokott macska nyugtalan, ékszerfényű szemével azonnal
fölfigyelt a szőnyegre hulló napfoltra, gyönyörű teste megfeszült az izgalomtól, és
ragadozógyorsasággal rávetette magát.
*
A vékony, diákosan pápaszemes művészettörténész-nő, hosszú kopogtatás után, amelyet már-már
hiábavaló kísérletnek vélt, mégiscsak ott állt a nyitott ajtóban. Odakint, az udvar terében laza, nagy
pelyhű, tavaszias hó kavargott, s ennek szétolvadt fényes csöppjeit behozta rozsdabarna, vastag,
műszőrme galléros kosztümjén, sötétszőke, fiúsra nyírt haján. “Kihez van szerencsém, és milyen
ügyben?” - tudakolta a szobrász, szinte támadóan, de mint említettük, kissé nagyothalló lévén, a
halk, elfogódott bemutatkozásból alig értett valamit. Legyintett, és beljebb hívta a lányt. “Csak nem
viszem be a mesterhez ezt a lucskot!” - tiltakozott a kis nő. “Ha meg tetszik engedni” - és ezzel
kilépett hótaposó csizmájából; ott állt kötött fehér zokniban, mint egy gyerek. Végül, zavarában,
egy forgatható zongoraszékre ült, egyenes derékkal, mint egy friss növény. Azonnal tapasztalta, a
legkényelmetlenebb helyet választotta, és ez biztosan zavarja majd az amúgy sem könnyűnek
ígérkező munkájában. Holott határozottságban nem szűkölködött, egyik-másik barátja nagypofájú-
nak is mondta, de ettől a beszélgetéstől, vagy ahogyan ő nevezte, szeánsztól, már jó előre fázott. A
mélynyomású képes hetilap rovatvezetője megbízta, készítsen interjút az évtizedek óta hallgató
öreg szobrásszal. A feladatban két blickfangos időszerűséget is látott. Az egyik, hogy a nyár elején
valóban kiállítást rendeznek a szocreál termékekből (“na jó, mondjuk, alkotásokból”), s ebben
akarva, nem akarva, valahol ott lesz majd a mester is. A másik maga Ólmosi-Bleier, a megkövült
legenda. És a háttérben a ragyogás: a párizsi korszak. De hát ő arról is hallgat. VAGYIS NEM
HAJLANDÓ. De hol a titok? Ha valaki ennyire tudatosan magára omlasztja a feledést, az ilyen
ember érdekes, izgalmas, ezt a furcsa pókot sokkolni kell, hogy elhagyja hálóját. “Maga egy finom
kis tolvajkulcs, Karola, és szerintem csakis maga képes megfordítani ezt a berozsdásodott zárat.”
És Karolának van is elképzelése, mondhatni, időzített robbanószerkezete. Doktori disszertációját, a
művész tudta nélkül, Ólmosi-Bleier párizsi éveiről szeretné megírni. Ülve a kényelmetlen zongora-
széken, lábfejét egymáshoz dörgölve, akaratlanul is jelezte, a műterem nincsen túlfűtve.
“Megkínálhatom egy csésze teával? - a szobrászban megmozdult a gáláns vendéglátó, bár alig
várta, hogy a lány kívül legyen. - És hogyan szereti? Sötéten, hígan? Rumom, citromom nincs.”
Forró vízzel fölhígította a tömény esszenciát, s az aranybarna italt kéken áttetsző porceláncsészékbe
töltötte. Mindezt szobrászi kezének határozottságával csinálta, de közben, mint egy visszajátszott
szöveg, fölhangzottak benne a kis nő bemutatkozó szavai az előszobában. Mégsem kellett volna
beengedni, ez egy kis szaglász, egy kis riporthiéna, egy kis - nem fejezte be. Ki kellett volna dobni,
azonnal! Bár egy ilyen vézna, didergő kis nőt kirakni a folyosóra! Rászán egy negyedórát, s azután
valahogy megszabadul tőle, és ha mégis erőszakoskodna, fenéken billenti. S mert a kezében volt
már a kékre zománcozott, londoni városképpel díszített, elegáns angol kekszesdoboz, SWEET
ASSORTED BISCUITS, ELKES BISCUITS LTD, CARDIFF-ORMSKIRK - oda kellett nyújtania
a nyilván örökké éhes, nyilván örökké szomjas, nyilván örökké didergő leánynak, holott a
dobozban az angol keksz helyén már csak néhány szem hazai ZAMAT és néhány szem GYŐRI
ÉDES LINZER volt. Karola tekintete álmodozva elidőzött a bádogdoboz gyönyörűen színezett
ábráin, a Trafalgar Square zománcfényes zöld, szürke, meggypiros foltjain, amelyek egy talán nem
is létezően kék háttérből emelkedtek ki. Választott magának egy linzert, holott utálta, és egér-
szorgalommal rágcsálni kezdte. A szobrászban rohamosan apadt az előzékenység szintje. “Szóval
miben lehetek végül is a szolgálatára?” Karola átmelegedve a forró teától, belélegezve az illatos
párákat, már korántsem volt olyan célratörő, s amitől eleve félt, hogy ez a beszélgetés nem lesz
könnyű, most lelkiismereti szövődményekkel súlyosbodott. Sokkal többet tud erről az
öregemberről, semhogy megengedhetné magának, hogy könnyed riporterként betörjön a
negyedszázada körülfalazott világba. Mondatai viharosan összekuszálódtak, magyarázkodott
mindenféléről, jó szándékról, tiszteletről; de mester, ön akkor is viszonylag a legjobbat csinálta; a
készülő kiállítás is szóba került, önt ez lényegbevágóan nem érinti, mert hiszen ön akkor is... és
tudomásom szerint öntől csak a Stromfeld-portrét, ami ma is... halvány tiszta arcát kamasz lányos
pír futotta be. Tudomásom szerint, ez a bennfenteskedő szóhasználat megszégyenítette, annál is
inkább, mert kénytelen volt fölfigyelni a szobrász növekvő izgatottságára, a gyors lélegzésre.
“Nézze, kisasszony, én nem ismerem önt, fogalmam sincs a tevékenységéről, az úgynevezett
eszmevilágáról, a bálványairól és az antibálványairól - előlegezve fölnevetett, talán túl hangosan is,
de ez csak nagyothallásának volt tulajdonítható -, az esztétikai rémtetteit sem ismerem.” (Holott
olvasott egyet-mást a kis nő írásaiból, s ezek szemléletükben rokonszenvesek voltak.) Tagadta
ugyan, de sok mindent figyelemmel kísért. A lány még merevebben ült a zongoraszéken, görcsösen
inkább, mint riadtan, és elszánva magát, hogy amint lehet, kimenekül innen. “Bocsásson meg a
gorombáskodásért, én ilyen emberidegen vénség lettem, mondhatnám úgy is, ilyen kövület. Nem
akartam, kedves kisasszony, megbántani magát.” A válasz inkább dacos volt, mint áthidaló.
“Kérem, én nem is bántódtam meg. Amit pedig az interjúról mondtam, már a szándékot is
visszaszívom. Belátom, amit fölvállaltam, ahhoz kevésnek érzem magam. Már elmúltam huszon-
hat, de a terveimben néha olyan eszméletlenül hülye vagyok, mint egy tizenéves.” Fészkelődött,
tápászkodott, de a szobrász nagy, bőrkeményedéses tenyere gyengéden visszanyomta. “Az a
bizonyos kiállítás nekem nulla” - erre tért vissza váratlanul, és elkezdett föl-alá járni. A macska,
amely addig merev ülő helyzetében, föltartott fejének rezzenetlenségével maga volt az állandóság,
hirtelen átvette gazdája zaklatottságát, felszökkent, és puhán nyomon követve a szobrászt, egy
pillanatra a lábához dörgölődzött. “Mert tudom, magát az a bizonyos kiállítás érdekli az én
szemszögemből, maguknak most ez az aktuális. Pontosabban: azok az évek.” Ólmosi-Bleier föl-alá
járt a műteremben (hány ezer kilométer lehetett már mögötte). Úristen, túléltem többször is a saját
halálomat, és ez a kis nő most az Utókor. Jobb lesz, ha én értelmezem saját magamat. “Konkrétan.
Gondolom, arról a portrésorozatomról akar hallani. Ami az egyik pincében porosodik, más
kollégáim műveinek társaságában. Én azt is tudom, szeretné megkérdezni, miért nem álltam ellen,
hiszen csak pár évről volt szó; igen, visszatekintve pár évről, kedves kisasszony.” A macska egy
fotelba lendült, bűvölve nézte a lányt, gyűlölettel és érdeklődéssel. “Egy fanatizált és ugyanakkor
megfélemlített társadalom jelene a többség tudatában, kedves hölgyem, maga az örökkévalóság.
Ami pedig azokat a portrékat illeti, nem álltak mögöttem géppisztollyal a megrendelők, még azzal
sem mentegethetem magam, nemcsak művész vagyok, de mesterember, profi. Ha ambivalens
módon is, de érdekelnek azok az emberek, beléjük szerettem volna látni.” Legyintett. “Ez megint
csak esztetizálás, lélektani sebkenőcs. Szóval a legfőbb modelljeim! Egy gömbölyűen megkom-
ponált fej, sima koponya, tömören húsos arc, az abba foglalt szűk résű, hússal körülfolyatott szem,
elkerekített mosolyvonal a száj körül, s az egész kompozíciót kereken lezáró áll. Ez az arc lenne a
hatalom? Igen, ez az arc, mert mégis mondott nekem valamit; a mosolyvonallal lehetett a baj, a
zsűri ezt nem merte nekem így megfogalmazni, de valaki, fülbe súgva, barátian megkockáztatta; a
száj körüli részlet inkább baljóslatú, mint derűsen atyai, nem gondolod? A második személy
hipnotizáló jelenség volt, ki tagadhatná. Aki visszamenőleg mást mond, hazudik. Kitűnő csontozat,
élesre metszett értelmiségi arc, egyszerre mai és középkori; sűrű félhullámos, egészséges haj,
amely a fejforma tökéletes kiegészítése, rézsút villanó szemüveg, illetőleg egy lézerszerű értelmező
tekintet ívfénye, amely megállapít, vádol, kérdez, érdeklődik, s az átbocsátó, finoman csiszolt
üveget vallatóműszerré változtatja. Mint szakember mondom, sajnálnám, ha ezt a fejet
beolvasztották volna; azt hiszem, neki is tetszett benne a saját démonizmusa, ami emberileg olyan
összetett, mert a kérlelhetetlenség értelemmel társul, s amit szobrászilag sikerült elemzően
összefoglalnom. A harmadik: szürke, szürke, szürke, gyűrött, fáradt, értelmes; az arc ráncaiban, a
keselyűszemben inkább monoton figyelem, mint gyűlölet. Őt volt a legnehezebb megcsinálni, igazi
jellemének rejtettsége, hétköznapi inkognitója miatt. Ha már akkor tudom, hogy mint egykori
politikai biztos, hány elvtársát süllyesztette el, biztos, hogy fölfedezem benne legfontosabb vonását,
tehetségének lényegét, a racionálisan szervező halált.” Karola némán hallgatta a szobrász szavait,
és szőke fiúfrizurája alatt ovális arcát, amely úgy világított, mintha fehérre púderezte volna,
elrajzolta az átélés gyerekes bűvölete. “De azt a simára lenyalt, ráncnélküliségben is kegyetlen
figurát, akit negyediknek volt kötelező megmintáznom, egy kegyes és magas lázzal járó influenzám
iktatta ki modelljeim sorából. Ma azt mondanák, hát ennek mégiscsak ellenálltam, és bizonyára
politikai tudatosságból. De én ezt nem állítom. Talán arról van szó, az esztétikai undorom a
gyomromra ment, és ettől az orvosilag is igazolható lázas állapot.” Karola elmosolyodott, de még
ez a leszállított értékű mosoly is külön erőfeszítéssel járt. Nézte ezt a csontos, nagy öreget, ezt a
múltjában kaszáló, magával kibékíthetetlen férfit, és szívét átjárta valami fájdalomféle. “Kérem,
kisasszony, lehet, hogy mindez humorosan hangzik, de hadd szögezzem le, a történet
szépséghibája, hogy napjainkban elmondva teljesen utólagos, és én, ha meg tetszik engedni, egy
pillanatig sem akarok antedatált hősként szerepelni abban a szellemidézésben, amelynek
pohártáncoltatói között vannak még egykori lelkes résztvevők is.” Karola kicsit fölemelkedett a
zongoraszéken, púderesen világító arcán buzgalom és igyekezet. “Önről senki sem állít ilyesmit.
Aki ismeri önt, tiszteli, becsüli.” Csontos, kemény legyintés. “Inkább így: aki még emlékszik rám.”
“De hiszen az ön igazi művei még ma is érvényesek. Önnek igenis dolgoznia kellene!” Megint a
vigasztaló kedvesnővér-ügyetlenség; ezen most olyan világosan és körülhatároltan tetten érte
magát, hogy a haja tövéig elpirult. A szobrász váratlanul megtorpant a menetelésben, megszólalt,
de szokatlanul halkan: “Tessék engem a jóságától megkímélni.” Karola arca pirosból fehérre
váltott. Ipszilon azonnal fölfogta a nő izgatottságát, s erre teljes idegrendszerével ráhangolódva,
egyetlen célzott ugrással az ölében termett. A lány a lendületben érkező test súlyától lebillent a
zongoraszékről, s a szőnyegre huppant. Nagy tükrű pápaszeme mögül könnyek szivárogtak elő.
Ólmosi-Bleier - és ez csakis zaklatott idegállapotával magyarázható - csontos öklével a macska
fejére csapott. Ipszilon, kilőve saját indulatától, az ajtóig repült, majd eltűnt az előszobában. A nő
ott ült a szőnyegen, szétterpesztett fehér zoknis lábbal, bepárásodott szemüveggel. Az annyiszor
megtépázott szobrász vad keserűsége, a kiállításra vonatkozó kínos magyarázkodások, az ölébe
simuló macska ragyogó szőrének érintése, majd a brutális ütés - mindez túlnőtt azon, amit
tűréshatárnak szoktak nevezni. Ólmosi-Bleier egy ripszhuzatú kecses fotelbe segítette, és
megrendült igyekezetében eligazította a lány orrán a pápaszemet. Most már nem térhettek vissza
semmire, a szavak kiüresedtek. A látogató könnyű kezét ott feledte a szobrász nagy tenyerében,
aztán szó nélkül, csizmáját magára rángatva távozott. Ólmosi-Bleier, talán azért, hogy kikapcsolja
magát abból a - igen, abból a megrendülésből, amit ez a látogatás okozott, azonnal Ipszilont
szólította, sürgetve, sőt szokása ellenére jóvátevő hangsúllyal is, de a macska nem mutatkozott.
Fájó derekát rákényszerítve, elkezdte négykézláb a keresést a lakás labirintusában, a pamlag, a
heverő, a puff, a hintaszék, az állványok s a súlyos függönyszárnyak mögött. Végül a konyha
rézsútosan nyitott szellőzőablaka jelezte, a macska azon távozott, akrobatikus testének és túl
érzékeny szívének lendületében.
*
Kedves Karola, ha szabad így szólítanom, az a kényszerképzetem, hogy írásban is bocsánatot kell
kérnem Magától, de így sem érzem föloldhatónak, hogy kitettem egy ilyen (milyen?) inzultusnak,
hogy a kedves, törékeny lényére ráomlasztottam minden keserűségemet. Erre ugyan van okom, de
jogom semmiképp. Meg kell mondanom, már lassan negyedszázada, hogy együtt élek ezzel a
bizonyos keserűséggel, de eddig mindig sikerült ketrecben tartanom. (Irodalmias, átfogalmazni!)
Magának, de csakis magának, magyarázattal tartozom. Visszavonulásomnak, mondjuk így,
önkéntes száműzetésemnek nem volt célja a magam kivonása az emberi világból, az úgynevezett
társadalomból: rá kellett döbbennem valamire, amit csak magával közlök, csakis magával. (Minek
ez az ismételgetés?) Sok évvel ezelőtt, amikor elrendeztem magamban a dolgokat, munkához
láttam, úgyszólván teljes illegalitásban. Ez romantikus szamárságként hangzik, de mint utóbb
kiderült, szükségszerű elővigyázatossági rendszabály volt. Vissza akartam térni ifjúságom forrá-
saihoz, erős férfikorom világához. Oda, ahol Léger, Zadkin, Brâncusi műhelyében (Légernél előa-
dásokat is hallgattam) megismertem a művészet értelmét, a kifejeződés célját, az anyag és a művész
együttes jelenlétének fontosságát. Vissza akartam térni a leggazdagabb szegénységhez, a
kisplasztikához; a leggazdagabb szegénység könnyen elérhető anyagaihoz, az ólomhoz, az alumí-
niumhoz, a fához, a cinkhez, egy-egy nemesebb márványhulladékhoz a sírkövesektől. Kipróbáltam
a kezemet vésővel, kalapáccsal, gyaluval, hegesztőpisztollyal - biztosan működött, erőm és
eszközeim birtokában éreztem magam. A hosszú és magányos hónapok termése! - egymás mellé
rakva a zuhanó madarat, egy bányász fölnyúló kezét a szénomlásból, Madame Bisse gyönyörű
lábfejét, Irén tiszta homlok- és asszír orr-részletét - szóval ez a sorozat meggyőzött arról, hogy
sikerült visszatérnem. Ennek tíz-tizenegy éve talán. Nem tudom leírni az eufóriát, amely teljesen
betöltött, egy titkos merénylő boldogságát! (Ezt az utóbbi két mondatot, mint túlságosan
exhibicionistát, újraolvasás után kihúzta.) Fölhívtam Sz.-t, egykori zseniális tanítványomat, nagy
festő lett belőle, de most már néhány éve halott. Tudtam, hogy belsőleg még mindig van közünk
egymáshoz, számíthatok a szeretetére és a kíméletlenségére; az ízlése vakmerő, a szókimondása
félelmetes, és drukkol értem, kívánja - hogy is mondjam? - maradjunk a fellengzős szónál: a
föltámadásomat. “Jöhetsz!” - mondtam neki a telefonba, ez volt a rejtjelünk: van mit mutatni.
“Azonnal!” - üvöltött vissza a kagylóba; ez déltájt volt, éjfél előtt rám zörgetett. Nem az ágyból
rángatott ki, déltől fogva állandóan vártam. Erősen italos volt, mint évek óta a nap minden
szakában, de éleslátása ettől még pontosabb, agyműködése még célzottabb. Inni kért azonnal, ez
természetes, megivott két pohár pálinkát, s ettől teljesen lehiggadt, mint aki bemosakszik, s a
műtőbe készül. Negyvenkét kisplasztikám várta, és ő ezeket ázsiai zárt szemével lassan végig-
vizsgálta, komolyan és megcsöndesedve, darabról darabra haladva, visszatérve egyikhez-másikhoz.
Aztán leült arra a bizonyos zongoraszékre, amit maga is ismer. Szokása szerint megpördült rajta.
“Rosszat fogok mondani, Tibor - szokása volt, hogy mindig a summázattal indított -, ezek a dolgok
nagyon jók, tetszetősek, kiállíthatók, a sznobok lázba hozhatók, pénzt lehet csinálni belőlük, de ott
vagy, ahol voltál. Évtizedekkel ezelőtt. Nem léptél előre egy centivel sem. A művészet ezt már
asszimilálta, konzerválta, történelmet csinált belőle, hozzá kell tenni, magasztos történelmet, de az
új, az más. Ne haragudj, öreg, egy kicsit olyan vagy, mint a divatos maiak, akik újra fölfedezik a
spanyolviaszt. Goromba voltam?” Még megivott két pohárral, és elment. Én pedig néhány hét
tűnődés után beolvasztottam a cinket, az ólmot, az alumíniumot, fölaprítottam a fát, és porrá törtem
a márványt: Madame Bisse gyönyörű lábfejét.
A levelet, amelyet régi, elsárgult papírlapra írt, Ólmosi-Bleier újra és újra elolvasta; a zárójelbe
tett megjegyzéseket később még szaporította, de a végén mégis úgy érezte magát, mint aki öreg,
csupasz testével ott áll kiszolgáltatva egy forgalmas téren. Újrafogalmazáshoz sem ereje, sem kedve
nem volt, mert közben megérkezett a meghívó arra a bizonyos kiállításra. Az elsárgult papírra írt
levelet apró darabokra tépte, és bedobta a vécé ürítőcsészéjébe.
*
Hogy végül is a levelet megírta, de meg is semmisítette, valaminek a lezárása s egyszersmind a
kezdete volt. Ami ezután következett, biblikusan úgy nevezhető: a Felkészülés Hete. Elment egy
szaküzletbe, vásárolt egy porlasztó festékszóró palackot (ALBATROSZ KG. 127.), megkeverte,
mégpedig alapos gondossággal a nitrátos bronzfestéket, s teletöltötte a készüléket. Egy előlegezett
jó érzés jegyében tevékenykedett. Közben még jó néhányan telefonáltak az érdekeltek közül,
festők, szobrászok, korosztálybeliek, valamennyien egykori résztvevők; elsüllyedt emberek és
olyanok, akik megújítva magukat, átcsúsztak a jelenbe, sőt a jövőt is előlegezték maguknak.
Svihákok, tisztességesek, hívők és becsapottak, vegyesen. Még egy pitypanghajú, reszketős fejű,
botvékony öreg hölgy is fölkereste, egy mondhatni tisztes özvegy, azzal a kérelemmel, védje meg
öt évvel ezelőtt elhalálozott férje művészi becsületét, mert igenis, abban a korban, azok a művek, a
Rizsföldek napsütésben, az R. elvtárs almaszüreten satöbbi satöbbi, fontos és tisztességes
teljesítmények voltak, s hogy a néhai későbbi műveit (csendéletek, folklorisztikus szerelmes
jelenetek) még ma is keresik Amerikából, Japánból, ahol már kiábrándultak a sok lehetetlen izéből,
modernségből. Ólmosi-Bleier mindezt - igen, ezt így szokás mondani - derűs mosollyal nyugtázta,
szinte egy lelassított életműködés nyugalmában. Az özvegyet például kétszer is megkínálta az
angol bádogdobozból, sőt bonbonokat is keresett neki. “AZ ÖTVENES ÉVEK” - “THE FIFTIES”
- olvasta újra és újra a ravaszul előre megszerzett katalógusból. Igen, természetesen, THE FIFTIES.
És a megnyitó beszédet dr. H. Kovács Gyula egy. tan. mondja, természetes, hogy mondja, és ő
mondja, mert ki más mondhatná, ha nem ő mondaná, ki volna erre hivatottabb, mint ő, aki a
tudományok doktora is, hiszen már alapművet írt az elmúlt harminc esztendő képzőművészetéről,
és itt A SZEMÉLYI KULTUSZ ÉS A NATURALIZMUS című, aprólékosan elemző fejezetben
megfelelő helyére tette azt a bizonyos korszakot, amit az 1949-1957 határai között szoktak
elhelyezni, és joggal. Mindezt Ólmosi-Bleier egy gyaníthatóan lelassított, a tömegközlekedés
legsilányabb mutatóit is alulmúló vonatszerelvény első osztályú fülkéjében ízlelgette, olyan kéjjel,
mint aki sós mandulát ropogtat a fogai között. Természetesen a D.-i megnyitóra igyekezvén. Tartott
tőle, hogy a gyakori állásidő miatt az érkezés némi késést szenved, de így is remélte, már ami az ő
feladatát illeti, hogy időben érkezik. Rakétaágyúval nyúlra lőni. - (THE FIFTIES) - dialogizált
magában - jó, ám legyen. Ő maga is gyűlöli azt a bizonyos nyulat, amely a maga idejében
legalábbis hiéna volt. De hogy éppen a befogók egyike (jelenleg egy. tan., tudományok doktora), az
egykori főhatóság kérlelhetetlen tisztviselője, főkritikus mindenkori folyóiratokban és
napilapokban, hogy éppen ez az ember lője ripityára, amit a történelem már amúgy is elvégzett, hát
van ebben valami kiemelt humor! S ezt elősegíti a napjainkban is nélkülözhetetlen történelmi
amnézia. Jó, válaszolta saját magának, ha egyszer humor, hát legyen röhögés is! Szeretettel
végigsimította nagy öblű, tömött aktatáskáját, rokoni személyességgel, átjárta a titkos merénylő
elégedettsége, mint annak idején, amikor körülfalazott csendjében új korszakára készült. (Lásd:
levél Karolának.) Végül is - és egy céllal jelölt országos közlekedési eszköznél ez majdnem
elkerülhetetlen - háromnegyed órás késéssel megérkeztek D. állomásra. Már erősen sötétedett, és
zuhogott az ezüstfekete eső. Vastag kabátja súlyosra ázott, mire az elektromos élekkel szabdalt túl
világos terembe ért. A belépőt a tévé stábja, az érdeklődő közönség, a kritikusok és újságírók
tömkelege (ezt általában így szokás írni) és a puritánul díszített emelvényen egy testes, dús hajú,
bár hatvan év körüli, de nem őszülő férfi (egy. tan. tud. dokt.) fogadta. Az előadó, érezhetően
fékezve iróniáját, fölvizezve amúgy is maróan lúgos humorát (tapintat!), azt a bizonyos korszakot,
valamint az attól elválaszthatatlan és most kiállított műveket jellemezte. Mondataiban többször
visszatért arra, hogy mindez ma már hihetetlen, hogy ez a tárlat egy torzult művészetpolitika
tükrözése (“elvtársak, önök még mindig Párizsra vetik szemüket”), és szembesítve a mai világgal,
mindez iszonyatosan groteszk. (“Igen, művészeink legjobbjai megtalálták az utat a néphez, az
egyszerű emberekhez, saját hajukat megragadva, kiemelték önmagukat a polgári szemléletből.”)
Persze most, és ez így volt helyes, a dialektikán nevelt ember is megszólalt benne: születtek a kor
ellenére - mondta - jó művek is, sőt maradandó művek - és fölsorolt közülük néhányat. Ezek a
kitűnő mesterek saját személyiségüket adták, minden támadás ellenére. (“Elvtársak, sokuk még a
privatizálás jelentéktelen belvilágában élnek.”) Ekkor lépett elő a háttérből Ólmosi-Bleier, sötétre
ázott súlyos kabátjában, s a szónoki emelvényhez közeledett. Elővette nagy öblű aktatáskájából a
festékszórót (ALBATROSZ KG. 127.), és gondosan betartva az előírt harminc centiméteres
távolságot, megnyomta a gáznyomásos készülék gombját. Takarékos, gondos mozdulatokkal
dolgozott, minden részletében ragyogó bronzzal vonta be az előtte álló személyiséget: először dús
haját, aztán jóakaratú arcát, majd széles mellkasát, végül a papírt tartó kezet és magát a papírt.
Mindezt, ismételjük, nem elkapkodva, nem elsietve cselekedte. Végezve a munkával, mérlegelő,
kismesteri pillantással ellenőrizte a teljesítményt, majd elégedetten bólintott, és súlyosra ázott
kabátjában kiment a teremből.
Le az öregekkel!
1.
Át kellett vergődniük a Skodával egy hóval borított fagygöbös pusztaságon, megfeketedett
csontváznövények között. A hóködön átvérzett a nap, mint egy laza gyapotkötésen; baloldalt egy
kitermelt homokbánya gödrei kísérték őket, az egyikben egy roncsautó feküdt, egy bádogtetem,
mely egyik épen maradt reflektorával, ahogy pirosan megcsillant rajta a nap, hosszan utánuk nézett.
Az öreg autó hörögve, zihálva araszolt előre. Surányi már ezerszer elátkozta magát, hogy ezen az
emberevő januári napon indult motívumgyűjtésre, és hogy magával cipelte Lucát, újkeletű
szerelmét, de hát a tét, hogy néhány eléggé sikeres etűd után, huszonkilenc évesen, megcsinálhatja
első nagyfilmjét; szóval a tét! Mert lépten-nyomon úgyis beleütközik az elemi feltételek start-
akadályába. Egy ócska kocsi (ez a mobilitásom, uram) - amit haldokló nagybátyjától örökölt -, az
állandó szervizköltségeken már újat vehetett volna; a bizonytalan filmlehetőség, amely hálálni való
kegynek számít az annyira lebecsült nagymenő stúdióvezető kezéből. A NAGY DOBÁS
KIMEREVÍTVE. Csupa nyomorúságos alkalmazkodás, szocialista bokacsattogtatás, fuldokolva a
visszanyelt szavaktól. De itt mellette Luca, fehér paplankabátjában, piros-fekete norvég taposó-
csizmájában, mélybarna ragyogású mandulaszeméig húzott kötött sapkájában, ő valóban megér egy
bekezdést a nagykönyvben! Egy téliesre álcázott tavaszi földerítő ebben a kültelki hósivatagban.
Nevetett a gondolattól, a vicctől, rossz helyzetekben ilyen idétlenségekkel szórakoztatja magát.
Lányosan ívelt, sűrű szemöldöke alól oldalt pillantott Lucára, megleste a világítóan tiszta arc
komoly magányát; a hosszúkás, finom profil szép reliefjét. “Hát nem olyan ez itt, egy dobásra
Pesttől, mintha valahol Északon járnánk, hát nem?” - kérdezte, csak hogy megszólaljon, mert
túlságosan közéjük ékelődött a csend. Válaszolt is valamit a lány, de nem tudott odafigyelni;
leküzdve a csúszásveszélyt, az út szélére kellett állnia, mert szemközt hómaró traktorok oszlopa
közeledett, három szemmel világító dögnagy monstrumok, kemény sugarakban lövellve maguk
előtt az eljegesedő havat. Az egyik sofőr a magas ülés páholyából fölfedezte a Skodában Lucát, a
magasba emelve hatalmas, bőrkesztyűs kezét, integetett neki, s a füles prémsapka alatt húsos arcát
szétfeszítette a mosoly. Nem sokkal ezután fújni kezdett a szél, amely percenként változtatott
irányt, végül szemből támadva, puha hótömeget zúdított a védőüvegre; ezzel a tömeggel a két
vézna tisztítókar már nem tudott megbirkózni. Surányi barnára égett bőre a csontjaira feszült,
zöldesszürke szeme sötét lett a dühtől. “Jó kis dologba rángattalak bele - mondta a lánynak -,
képzeld, ha visszafelé ránk találnak ezek a hómarók: egy megfagyott szerelmespár, két egymásba
kapaszkodó figura!” A vicc, a humor, na! Kiszállt a kocsiból, izmos, hosszú kezével letisztította a
havat; két combja között ágyékába harapott a hideg. “Lesz a magyar filmgyártásnak egy hősi
halottja.” Visszamászott a kocsiba, nehezen tudta elmerevült lábait elhelyezni. A hó pelyhei a
végtelenből kavarogtak ide, s noha még dél sem volt, puha füstpamacsokkal körülfogta őket a
nappali sötétség. “Szép vagy!” - kiáltott föl váratlanul a lány, inkább riadtan, de ez a két szó és a
pillantás sötét ragyogása fölszívódott Surányiban, szétoszlott az érrendszerében. “Ne félj, kicsi,
semmi baj, mindjárt odaérünk.” A reflektorok sárga pásztái a reszkető fehérségbe kapaszkodtak.
Most már a küzdelem kötötte le minden erejét, kikerülni a csapdából. Csak mellékesen érezte, hogy
a lány közelebb húzódik hozzá, hogy reszket. “Látod őket?” - kérdezte Luca hideglelősen, mert úgy
tűnt neki. Kettesével egymásba kapaszkodva, szürkésbarna emberoszlop közeledett, rongyokba
bugyolált emberek, egyik-másik szalmába tekert lábbal, keménységtől széttöredezett bakancsban,
és kétoldalt géppisztolyos őrök, nem kevésbé elhasználtak, mint az őrizettek. A hóködön át
lázhomályos szemek, egy-egy szétnyílt szájból a párába vicsorító fogak - “látod őket, édesem?” -, a
lány Surányi összezárt arcához közeledett, a leheletével kérdezett, ajkának halványpiros, vékonyra
húzott vonalával - “látod őket, drágám?” -, a férfi nem látott semmit, vagy pontosabban a semmit
látta. Talán soha nem keverednek ki ebből a körvonal nélküli végtelenből, és ez a szegény, édes,
gyönyörű lány tisztára delíriumban szövegel itt összevissza.
Egy időtől megroggyant, kizöldült téglafal állította meg őket. A fal mögül furcsán ütemezett ének
hullámzott, öreg hangok rendezetlen kórusa, elvékonyodva a magasabb fekvésekben... GÁ-BOR-
Á-RON-RÉZ-Á-GYÚ-JA-FELVAN-VIRÁ-GOZVA! Surányi kiküzdötte magát a volán mellől, két
kezével kiemelte a dermedt lányt, és magához szorította. “Te tényleg nem láttad őket?” - kérdezte a
lány rögeszmeszerűen, kétségbeesve. “Csak fényképről ismerem, de mintha köztük lett volna a
nagyapám, kicsi, szemüveges.”
Egy kovácsolt rózsákkal díszített vaskapu nyílt ki nyikorogva, fehér köpenyes, testes, magas nő
hömpölygött feléjük; föltornyozott, rozsdavörös haját díszfésű fogta össze. Előrenyújtva mindkét
húsos kezét, már néhány lépésről kiáltotta: “A művész úr! Köszöntöm! Részemről Mauszné. Az
otthon vezetője lennék! Az út? Aggódtam maguk miatt - nagy testéhez képest vékonyan sípolt a
hangja -, és az asszonyka? Átfázott szegénykém! No majd odabent fölmelegszünk!” GÁ-BOR-Á-
RON-RÉZ-Á-GYÚ-JA-FELVAN-VIRÁ-GOZVA! “A fiúk. Úgyszólván egy kis frissítő menet-
gyakorlat, úgyszólván egy kis aerobic. Jó ez az öreguraknak - az asszony csupa lelkes mosoly -, a
gondnokunk, anno dacumál a testület dolgozója volt, és hát - aprózott, szálkás vihogás - ő ezért egy
kicsit még mindig... szóval, ő a maga részéről, eléggé katonás. És a fiúk imádják a stílusát.” A nő
tömörre döngölt alfelével eléjük tolatott. Íme, az egykori grófi park, háttérben az egykori kastély,
sárga grófi kastély, jelenleg fakultsárga szociális otthon. A hó mindenütt eltakarítva, szabályosan
megformált hókupacok, lenyűgöző geometriai rend. A szállongó pelyhek között egy szabadtéri
hószobortárlat. A keményre taposott úton egy tönkszerűen alacsony, vattakabátos, sonkanadrágos
férfi vezényletére harminc-harmincöt öregember menetelt. GÁBOR-Á-RON-RÉZ-Á-GYÚ-JA...
megpillantva a belépőket, a vezénylő ember jókedvűen elrikkantotta magát. “Nóta állj! Oszolj!” Az
öregek gyermeteg tétovasággal szétoszlottak, összevissza nyüzsgésbe fogtak, nem tudtak mit
kezdeni magukkal. A vattakabátos egyetlen rántással rendbe szedte magát, és indult a vendégek
felé. Pirosan erezett kerek arc (vagy krónikus alkoholizmus, vagy krónikus székrekedés, gondolta
Surányi, akibe kezdett visszatérni iróniája), zavaros szem, kancsalító, de mégis összpontosított
tekintet, vaskapocsszerű kézszorítás. “Belevaló, friss idő, öreg csontoknak príma, ha mozgatja őket
az ember, vérkeringés, emésztés, étvágy satöbbi.” Hadarva, pattogva beszélt, egy-egy
magánhangzó elhagyásával tömörítve a szavakat, mesteri mássalhangzós szerkezeteket hozott létre.
A terem nagyságú, bolthajtásos irodában, ahová erőszakos kedvességgel irányították őket, két
ormótlan, vastag vaskályha ontotta a meleget és az olajszagot. A vezetőnő nagyra méretezett
íróasztalán egy barokk mintákkal és hétágú koronával díszített fémvödörben (mint később kiderült,
hamvveder volt, amely egy tatarozáskor került elő a földből), néhány életközelien színpompás,
hosszú szárú papírgerbera. A szobában három típusú és nagyságú, de egyforma keménységgel
ketyegő óra szeletelte az időt. S mintegy ezzel összefüggésben több előjegyzési naptár rögzítette és
bontotta hetekre, napokra, órákra az elkerülhetetlen feladatokat. Mindez a fegyelmezett munka
biztosítéka. Mint ahogy azt sugallták a kemény papírra rajzolt föliratok is. MONDD EL
RÖVIDEN! PANASZNAP SZERDÁN 13-TÓL 14-IG! ELŐBB GONDOLKODJ, AZTÁN
BESZÉLJ! A vezetőnő, látva a föliratokon elidőző pillantásokat, mosolygásnak is vélhető
arckifejezéssel elmagyarázta, az ilyen helyen, mint egy szociális otthon, ahol az átlagéletkor 70-75
év, fölöttébb szükségesek az effajta eligazítások - a hirtelen indulattól meggyorsult a lélegzete,
cezúrák keletkeztek az egyes szavak között - mert az ilyen öregek, mint köztudott - meszesedés,
érrendszeri zavarok (satöbbi, szólt közbe pirosan a gondnok), szóval ők hajlamosak a legegy-
szerűbb dolgokat is bő lére ereszteni, nálunk pedig az idő (a gondnok még pirosabban bólogatott),
szóval, hogy szűkiben vagyunk vele.
Hellyel kínálták a vendégeket, a gondnok egy redőnyös iratszekrényből pálinkát és pohárkákat vett
elő, töltött. “Talán inkább valami üdítőt” - vélekedett a vezetőnő egy állami illemreflexnek
engedelmeskedve, de ekkor már a rendező és a gondnok fölhajtotta az első adag kisüstit. “Nem
azért, nem hogy talán valami bizalmatlanság - a gondnok félig fölemelkedett -, de szabad talán
valami személyit - a filmrendező elővett egy igazolványt -, tetszik tudni, ha ez a hely nem is,
úgymond, titkos üzem, de a rend miatt, vagyis hogy a belém nevelés.” A gondnok gyakorlottan
átfutotta az írást. “Köszi szépen. Így ni. És most lenne szíves talán részletezni az ügyet.” Surányi
kezdett begerjedni. A környezet, a gondnok, a nagy seggű vezetőnő, a dialógusok, ez mind ígér
valamit. Jó, jó, az ügy. Megismételte, amit már levélben is jelzett. Készülő filmje öregekről szól, és
most motívumokat keres, sztorikat, arcokat, esetleg olyan embereket, akik majd statisztálni fognak.
“Itt, kérem - a gondnok újból telitöltötte a pohárkákat -, minden típusból akad dögivel! Pardon!”
Egy nagy csontú, merev öregasszony fehér kötényben és fehér főkötőben jelentette, hogy elkészült
az ebéd. “Majd nálam, az én szobámban” - intézkedett a vezetőnő. “Ezek a vénségek - fűzte hozzá
a gondnok - tisztára bélpoklosok, örökké csak rágnának, rágnának, mint az egerek.” A vezetőnő ezt
is kiegészítette. “És tessék elhinni, kinézik az ember szájából a falatot.” Luca az ablakhoz ment,
egész bensejében émelygést érzett. A fullasztó meleg, az olajszag, a gondnok és a vezetőnő s az
órák kemény ketyegése. Odakint, a rendben tartott udvaron szél kavarta a havat, és a hószobrok is
mintha megmozdulnának. Az épület mögül vörös csirketollakat hozott a szél.
2.
A délutánt munkára szánták. Az úgynevezett társalgóban, amely valaha házikápolna volt, és az
egykori vallási falfestmények kezdtek átütni a többszörös meszelésen, az összetolt asztaloknál
merev öregek ültek, férfiak, nők vegyesen. Egy távoli magasságból sugárzó porcelánburás
mennyezeti lámpa és néhány őzagancsból barkácsolt falikar túlvilági fényében, törzsüktől
függetlenedve, csontra csupaszodott arcok úsztak. Műfogsorok és fog nélküli ínyek, szájpadlások
feketesége. Surányi, zsákmányleső földobottságában, mint aki úgy érzi, a legjobb helyre érkezett,
fürgén körüljárta az öregeket, kezében mikrofonnal igyekezett szóra bírni őket, egyelőre eredmény
nélkül. Úgy látszik, az iroda nagybetűs fölirata, az ELŐBB GONDOLKODJ, jól megfogant
bennük; a tanulékony öregek még csak a gondolkodásnál tartanak, az AZTÁN BESZÉLJ várat
magára. Luca az egyik sarokba húzódott, fázósan, idegenül és magába zártan. Mint ismeretségük
óta még soha, kívülről látta Surányit, fiatal csúfondárosságát, ahogy az együttérzés minden jele
nélkül nógatja az öreg embereket. Jelen volt a gondnok is, körös-körül volt jelen, mint egy körkörös
megfigyelő szerkezet. A öregek inkább őt követték szemmel, mint Surányit, aki úgy érezte, végül is
neki kell mozgásba hozni a társaságot. Egymás után csattantak a kérdései. Az ellátás? A bánásmód?
A fűtés? “Jó, nagyon jó” - hallatszott innen is, onnan is a válasz. Félnek, belső remegés, írta
noteszébe a rendező elégedetten. A gondnok irányzott tekintete ide-oda ugrált az embereken,
mindenki úgy érezte, hogy személy szerint őt figyeli. Újabb följegyzés a noteszba. A gondnok
aszimmetrikus szeme. Mint egy kaméleoné. Egyszerre különböző irányba tudja mozgatni. Megint a
csönd, a kásás, az áporodott. “Hát mondjanak már valamit! - szólt rájuk a gondnok -, akármit!
Mindegy!” Bosszús volt inkább, mint haragos; lebőg ezzel a társasággal, blamálja magát velük.
Végül egy vékony bácsika emelkedett föl a helyéről. Kissé előrehajolt, ahogy megszólalt, s minden
szótagra a feje vele reszketett. “Kérem szeretettel-ünnepélyes felhang -, A VÉCÉPAPÍR. Ami
teljességgel nincs, és évek óta nincs, vagyis, azaz...” - a mondat közben idegesen leült, bőrébe szúrt
a gondnok irányzott pillantása. Reszketése nem gyorsult, de szaggatottabb lett, merev mutatóujja az
asztalon dobolt. Kimondta, hát kimondta! (Surányi a noteszébe jegyzett: vécépapír.) A gondnok,
mint aki tisztában van azzal, hogy a gerontológiában a pedagógiai elem sem elhanyagolható, az
indulat minden külső jele nélkül, sőt egy megingathatatlan személyiségtudat birtokában válaszolt.
“Jellemző önökre ez a vécépapír-szemlélet, hogy a klozetülőkéről nézik a világot, akkor - kissé
megemelte a hangját, de még csak tanító jelleggel -, akkor és amikor, mint köztudott, az
imperialisták (magánhangzó-elhagyás), ugye, azokat a bizonyos - itt megakadt -, azokat a középizé,
úgymond - a középrakétákat rája szegezik magukra, vagyis a békére, úgymond erre a békés
szigetre, erre a szociális otthonra, vagyis... Ahol önöknek teljes koszt, kvártély, hideg s meleg víz,
ismeretterjesztés satöbbi. Tisztában vannak, mennyit költ önökre az állam? A nem produktív
népességre? Vécépapír! Na és! Átmenetileg hiánycikk. Nem megtanítottam magukat? Az
újságpapírt csíkokra tépni, jól összegyötörni, megpuhítani, és kész. Jár ide sajtó elég, vagy nem?”
Mindezt inkább Surányinak mondta. A lepkevadász fiatalember egészséges, kegyetlen
humorérzéke tökéletesen működött, és újra jegyzett. (Újságpapír csíkokra, jár ide sajtó elég...) Luca
fölállt, a sötétedő udvarba lépett, a kavargó hóhullásba, a keményre fagyott jégbálványok közé. Ha
most, akár gyalog is, de elindulhatna! Hívta, vonzotta a szürkésfehér homály.
A gondnok mozdulatlan arcában horizontáltan és vertikálisan cikázó szemével képes volt egy
időben több embert is megfigyelni. Surányinak beugrott a különleges kaméleon, amely egyszerre
két-három gyújtópontra irányítja szemét. (Jackson-kaméleon, írta hangtalan nevetéssel a
noteszébe.) De a csönd kezdett ismét bénító lenni, rájuk zuhant a mozdulatlan jelen idő.
(Megvonom tőlük a nótát, a tévénézést, a főzelékrepetát, húzott át a gondnok agyán egy régi
reminiszcencia; meg kell tanítani őket, még ha ágyba vizelők is, az állampolgári fegyelemre.) “Ha
meg tetszenek engedni...” - egy öregasszony, mit öregasszony, egy ezüst hölgy emelkedett a
helyéről, hegedűszólam hangjával jótékonyan föloldva a súlyos hallgatást. “Én aztán elmondhatom
a rendező úrnak, boldogság is van ebben a házban, egymásra találás.” Szép volt az öregasszony,
nyúlánk, egyenes tartású; nyakban záródó szürke pulóvert viselt, óezüst függővel a mellén. A
gondnok pillantása elpihent rajta. “Én ebben a házban, ebben az áldott házban, ahol tizennégy évvel
ezelőtt megtaláltam a nyugalmamat (82 éves; a gondnok egy cédulát csúsztatott Surányinak).
Előző, szerencsétlen, hosszú házasságom után itt találtam meg, két ízben is - finom lírai emelkedés
- a csodát.” “A vécépapír” - szólt újra, egy kései reflex kényszerében az előbbi öreg. Az ezüst hölgy
nem méltatta figyelemre. “Ittlétem harmadik esztendejében, amikor már nem reménykedtem, hogy
valakiben hinni is tudjak, egy otthontársam személyében megtaláltam az igazi embert. Csak
mellékesen említem, a maga idejében híres sztahanovista volt, de nem kérkedett vele.” (Loy-
mozgalom, továbbított egy újabb cédulát a gondnok.) “Kívül-belül egy tökéletes férfi.” (Újabb
cédula: a nő született bárónő.) “Vele két és fél esztendőn át... egyszóval, rendező úr, a boldogság,
sőt a szerelem nincs életkorhoz kötve, ezt én tanúsíthatom.” Surányi most vette észre, hogy Luca
nincs a szobában; elment pisilni, gondolta, vagy befogta a nagydumás vezetőnő. Az ezüst hölgy is
bekerült zsákmánygyűjtő noteszébe. “A küzdelmes élet, a felelős múlt, talán a feledékeny utókor -
a zenei szólam folytatódott - elvitte a drágát idő előtt. De a gondviselés! Igen, igen, igen. Ismét a
gondviselés! Jött valaki, otthonunk egy másik lakója, aki már évek óta figyelt. Kiszemelt magának.
Az új párom - kimondom - egy valamikori nagytőkés volt, de talpig demokrata úr; nem szökött
Nyugatra, nem csempészte ki a vagyonát, sőt fölajánlotta szaktudását a szocializmusnak. És ő
egészen a haláláig hűségesen szolgált. Vele majdnem három napsugaras évem volt, hála ennek a
nyugalmas háznak, a drága vezetőségnek, amely, rendező úr, teljes egy hétre a Côte d'Azur-szobát
(tökéletes kiejtés!) biztosítja az itt egybekelő pároknak, a mézeshét-szobát. Most is, kérem, rendező
úr. Egy friss házaspár lakja. A férfi, ha nem tévedek, hetvenhét, a hölgy pedzi a nyolcvanat. És
kérem! Szerelem! És testi. Állítólag.” Az ezüst hölgy, mint aki egy láthatatlan reflektorba emeli az
arcát, a magasba tekintett. Ez a szoba még a grófék idejéből maradt, régi, bár az időtől megviselt
állapotában. De a freskók - a mediterrán ragyogás -, a kárpit, a falburkolat! (Az öreg csontoknak
egy kis zavartalan összeborulás - így szólt az újabb cédula szövege, melyet Surányi a noteszébe
másolt.) “Hanem - az előbbi csöndes hegedűszólam, az elégikus moll, élesen kibicsaklott -, hanem,
igenis! A vécépapír. A klozet totál eltömődik a kemény újságpapíroktól! És sehol a környéken egy
beszerzési forrás.” Váratlanul elhallgatott, és mint aki döbbent csodálkozással néz vissza saját
széthulló szavaira, helyét keresve féloldalasan leült, tétován, elidegenedve az előbbi pillanattól.
(Surányi újabb izgatott bejegyzése, egy lepkevadász örömével.) A gondnok erélyes válaszra
készült, törte a fejét, hogyan lehetne ezt az egész vécépapírügyet röhögésbe fullasztani, de lassú
járatú agyával még nem jutott túl az ötleten, amikor nyílt az ajtó, és megjelent a csontos szakácsnő,
kezében pogácsával megrakott tálcával. A még meleg pogácsák illata új irányt adott az általános
érdeklődésnek, s amint a tálca az asztal közepére került, máris nyúltak az öreg kezek, a foltos,
pikkelyes, meggörbült ujjak, mereven, csápszerűen. “Lesz tea is” - mondta a szakácsnő kurtán és
tárgyilagosan; ezt kijelentésnek szánta, nem udvariasságnak. Az egykori kápolna, jelenleg társalgó
vagy korszerűbben klubterem, lakoma színhelye lett. Surányi, fölhasználva a megbolydult
pillanatot, kiment, hogy megkeresse Lucát. A lány ott állt a foszforeszkáló félsötétben, fehér
paplankabátja világított; ott állt a kapunál, és reszketett. A fiatalember átkarolta a vállát, magához
húzta. “Mi bajod?” - kérdezte majdnem türelmetlenül. “Az öregek” - felelte csöndesen a lány, s
még mindig reszketett. “Mit az öregek! Most fedezted föl?” - a ház felé irányította Lucát. A
teremben zsírosan borsos pogácsaszag s a zajosan mohó táplálkozás öröme. “Ilyenek leszünk mi is
- mondta Surányi, de minden átélés nélkül; sőt az iróniától kihegyesedtek a szavai -,
közlekedőedények, anyagcserelombikok. Igen.” Kegyetlen volt, holott nem akart az lenni. “Ne
haragudj - mondta később a leány, kortyolva a teából; átjárta a meleg, de az arca sápadt maradt -,
azok az emberek ott az úton - sötét szeme a fiatalember szeméig emelkedett - mintha ugyanezek
lettek volna...” - zavartan elnevette magát, de ez mégsem volt nevetés. “Jó, jó, majd beveszem a
motívumok közé” - begörcsölt szegénykém, gondolta Surányi, az a rohadt hó meg a hideg! Az
öregség, ilyen mennyiségben, nem dobja föl az embert. De a művésznek igazi nyersanyag. És ő
éppen ezt akarja kifejezni. Az öregedést, mint az emberi létezés komikus szakaszát. Itt nincs helye
másnak, csakis a szentimentális felhangokat mellőző iróniának. Új dimenzióba kell állítani az
egészet, minden meghatódottság nélkül. Eltűnődött ezen, és észre sem vette, hogy egy borzképű,
alacsony öregember áll föl a helyéről. Vörösesbarna, sűrű hullámos haj, jól táplált arc, a hangja
reszelős, mély, messzire visz. “Ezek a társaim itt mind ilyesmiben élnek, hogy aszongyák,
vécépapír, hashajtó, repeta. Én mást mondok a főrendező úrnak. Sikerélmény. No, röviden -
szétnézett, nyelvével megnedvesítette vastag ajkát -, én még mindig férfi vagyok. Hetvenhét éves
létemre. És kijárok a faluba egy csinoska asszonyhoz, aki özvegyi jogon szikvíz-kisiparos. Néha
küld nekünk is pár rekesz szódavizet.” Elavult jelzővel: ledér zűrzavar nyelte el a férfierejére
büszke lakótárs szavait. Egy kopasz, horgas orrú, csontra száradt férfi teremtett csöndet magának.
“Az öröm, főrendező úr, a bizonyos szükséges öröm, ami nélkül az ember satöbbi... Tele vagyunk
titkos vágyakkal - valaha egy családi hetilap lelki postáját szerkesztette, és most önmagából idézett:
- A titkos benső szféra, rendező úr, mit mondjak, mindenkinek megvan a saját külön bejáratú
mániája! Mint ahogy nekem is. Mi is a mániám? Szeretnék még egyszer átélni, kedves fiatal
barátom - nazális hangját megemelte az éneklő révület -, még egy délelőttöt a régi Vasfürdőben,
aminek, ugyebár, nemcsak a kiemelt gyógyhatása! Az az erezett olívazöld márványmedence, a
kimondottan hullámutánzatú peremmel és a hat és fél recés lépcsővel lefelé! Na meg a máriaüveg
kupola, meg a márványbékák, meg a mindenféle kőszörnyek, amik azt az áldott jó büdös vizet
köpdösték a vendégekre. És persze külön fülkékben a női masszőrök, úgynevezett masszőzök, akik
fölfrissítették az embert. Kimondottan, kedves rendező úr: török örömök! Tetszik ezt érteni, ugye?”
(Surányi beírta noteszébe: márványmedence.) A szavakat azonnal képekbe tette át. A nagy
medencejelenet! A vén testek ágyékkötőben. A masszőzök, legfeljebb bikiniben. A kénes víz párái
mögött gyöngyházszerűen világító női mellek gömbjei. Csupa látomás, csupa asszociáció! “A
gőzfürdőt megcsináljuk - mondta -, és a közreműködőket majd ön választja ki. Természetesen az
otthon lakói közül. És kellően honorálva.”
Mire elfogyott a pogácsa, a tea, s az eszmecsere is meggyorsult, rájuk szakadt az este. A szél
forgatta, kavarta a havat, egy belülről világító hózsák mélyébe kerültek. “Nincs mese, művész úr -
ez a gondnok határozott véleménye volt -, ilyen időben nem lehet elindulni. Az édes kis nejével itt
kell aludjanak.” A paprikás csirke piros, fényes levét leitatva szájáról, a vezetőnő ezt még
megerősítette. “Kiürítjük önöknek a kodazür-szobát. Erre az éjszakára - visszafogottan kuncogott -
kedves nászutasaink, Keglevich bácsiék kénytelenek lesznek a szexet nélkülözni.” A gondnok
puhán, nyúlósan fölnevetett. Az említett nászutaspár, Keglevich bácsi és neje, ez a két összetöppedt
ember - süppedt szemkörnyék, protézisre tapadó mosoly, kihegyesedett áll - túláradó önkéntesség-
gel vállalta, hogy ők szívesen átadják a drága fiataloknak erre az éjszakára a szobát. “Mi majd
addig visszaköltözünk a saját helyünkre, ahová pár nap múlva úgyis visszaköltözünk...” Az
újdonsült férj élénk, kapkodó mozdulatok kíséretében beszélt, s túl bő, fekete öltönyében mintha
fokozatosan elfogyott volna a teste.
3.
Luca drágám, a szökésedet, a makacs távolmaradásodat nem tudom megmagyarázni! Mert mivel is
vádolhatnál? Szerintem nem volt abban semmi antihumánus, hogy arra az éjszakára elfogadtam azt
a szobát. Értem ezt a túlérzékenységedet, amikor a jelentéktelen dolgok is sebet ejtenek, hogy úgy
mondjam, nyolc napon túl gyógyulót. Rosszul hatott rád az egész nap, a hóvihar, az autóút, a hideg,
és ami ránk várt, a panoptikum az öregekkel. Láttam rajtad, az a bizonyos szoba külön is
megrémített. Mint ahogy Keglevich néni kék szemű porcelánbabái is viszolyogtattak, és viszo-
lyogtál az öregúr szekrényben lógó zöldes zsakettjétől, a pótprotézistől az Odol-pohárban és a két
óriási bádog éjjeliedénytől is. Én, ne vedd rossz néven, más szemmel néztem az egészet. Minden
egyes darab túlnőtt önmagán. Ez nekem mind-mind jelkép lett, asszociáció. A leépülés
segédeszközei. Talán az is zavart téged, hogy én tüntetően elégedett vagyok ebben a lehetetle-
nülésben, hogy nincs bennem részvét, együttérzés, mittudoménmi! Ott álltunk a fülledtre fűtött
szobában, amíg a csontos szakácsnő áthúzta az ágyneműt, nyitott tenyérrel csapkodta a párnákat, és
a klórszagú lepedőt simára igazította, aztán, anélkül hogy ránk nézett volna, szó nélkül magunkra
hagyott. Én mondtam is valamit, valami úgynevezett vicceset vagy idétlent, és nem vettem észre,
hogy nem bírod a jókedvemet. Én meg úgy akartalak átsegíteni ezen a dermedtségen, hogy
lerohanlak. Kihámoztam a testedet a síkosan hideg paplankabátból, lehúztam lábadról a taposó-
csizmát, dörzsölni kezdtem szép, hosszú lábfejedet, aztán váratlanul a combod közé nyúltam,
remélve, hogy elneveted magad, vagy fölsikoltasz, de te szótlanul tűrted, összezárt szájjal.
Kiszabadítottam kötött sapkádból a rengeteg hajadat, melleidet a vastagon hurkolt, korallszínű
pulóverből, mindez érintetlenül hagyott téged, még az is, hogy meztelenre vetkőztettelek, és a
tested szinte akaratod ellenére világított az öreg bútorok és a kettős rézágy előterében. Egész éjjel,
még szeretkezés közben is, szótlan maradtál és szomorú.
Engem azon az éjszakán megrendített a tested; a naiv és tiszta egyértelműség, amely egyszerre
erotikus és gyermeki, szelíd és támadó, és arányaiban olyan zavarba ejtően tökéletes. Mondhatod,
te nem éreztél ebből semmit, és hogy én nem is akartam föloldani benned a szorongást. Volt egy
pillanat, ölelkezés közben, amikor arra gondoltam, az otthonbeli öregurak valami titkos nyíláson,
valami cirklin keresztül kilesnek bennünket, és sorra átadják egymásnak a lyukat. Micsoda ötlet,
gondoltam örömmel, és érezve testemen a testedet, azt mondogattam magamban: csak el ne
felejtsem reggelig! Látod, én ilyen őszinte vagyok hozzád, ilyen, ahogy mondani szokták,
önleleplező, magamat kiadó, és mindez azért, mert szeretlek.
Egy dolgot, Luca drágám, meg kell értened. Harminc éves koromra eljutottam odáig, hogy
megcsinálhatom az első nagy filmemet. Te nem ismered a terepet, a filmcsinálást, ez a placc itt
csupa vér. Vériszamós, ahogyan archaikusan mondják. Itt ordas harc folyik, még a menők, a
sztárok között is, ki legyen benne az évi tizenkettőben, tizenötben! Ez már nem kenyérharc, ez
küzdelem az oxigénért, hasfölmetszés, őrjöngő egymásba kapaszkodás, emberevés. Na most. Ha
engem taktikai okból, az összkép korrigálása céljából idáig engedtek; ha én a többszörös
szögesdróton keresztül az indulók közé verekedtem magam, akkor nekem ez a dobás az első
dobásom ugyan, de lehet, hogy az utolsó is. És vagyok olyan elszánt, mint a kamikazék, hogy az
ügy érdekében magamat is fölrobbantsam, ha kell. Mindenestül modernnek lenni, ez nem a divatos
hókuszpókuszok, a formai ügyeskedések, vagy a formák szétzúzásának újraismételt mutatványa a
megfelelő szezon szerint, sokkal több annál: kegyetlenség, egészen az öncsonkításig, de nem a
dögöljön meg az apám, dögöljön meg az anyám polgárhökkentő exhibicionizmusával. Sőt semmi
exhibicionizmus! De vissza a saját kicsi ügyemhez, hogy hozzád kerüljek közelébb. Nem véletlen,
hogy elhatároztam, ez az első-utolsó filmem öregekről szól. Sorsdöntő élményem van róluk.
Mondtam már neked, de sohasem a dolog mélyére hatolva, én, külföldre szakadt szülők gyermeke,
öregeknél nevelkedtem, a nagybátyáméknál. Két, nálam negyvenöt-ötven évvel idősebb ember volt
az apám és az anyám: így nőttem a tenyerük alatt, nyugtalanító időzavarban. Ők maguk is
eltévedtek saját szerepkörükben; hol a gyermekük voltam, hol az unokájuk, hol a játékszerük, hol
egy idegen szem, egy másik csillagzat megfigyelője. Végül is mindent megkaptam tőlük, amit
adhattak, de én mégis úgy éltem közöttük, mint egy fajgyűlölő a négerek között, nekem ők minden
szeretetük ellenére is feketék maradtak, és más szagúak; a magatartásuk törzsi rítus, az
érzelmességük gyöngeség, az odaadásuk fegyverletétel. Nem tagadom, Luca, a növekvő hálával
párhuzamosan, kezdtem gyűlölni őket, talán éppen a köteles hála miatt, megrögzött szokásaikat,
állandó önbiztosításukat, a generációs klánt, amelybe beletartoztak. Kifigyeltem a világukat, a
járataikat, a baráti körüket, az időben megkövesedett nőket és férfiakat, akik egy örök életbe vetett
hittel védték a helyüket, a beosztásukat; a létezésüket mint tulajdonjogot. Belülről ismertem meg a
gerontokrácia hatalmát, ahogyan egy előző világ, szívós csökevényként útjába áll mindannak, ami
energiában friss, gondolati sebességben új és megújító. Itt csak a fiatal nemzedékek forradalma
segíthet. Az én generációm nem kenőcs-technológiával dolgozik, szikével inkább. És a filmemnek
is ez az ars poeticája.
Újraolvasom ezeket a sorokat, és arra gondolok magam is, nem vagyok-e a nevelőimmel szemben
gyűlölködő, gonoszul türelmetlen? És még halottgyalázó is, hisz már mindketten halottak. Én meg
itt ülök a lakásukban, hűlt helyüket átkozva, hamvaikat szétszórva a naftalinszagú napsütésben! És
írom, írom rögeszmeszerűen ezt a vádiratot: a filmem vázlatát, egy kémjelentést a vénülésről. De
gondold el, még ma is az idegrendszerembe sajdul az izgalom és a tiltakozás. Kisfiú koromban
velük aludtam egy szobában, és néha arra ébredtem, hogy a két öreg szeretkezik. Reccsen alattuk az
ágy, ritmikusan, suttognak, sóhajtoznak, nyöszörögnek a kéjtől és a kielégüléstől, és én a paplan
alól is kénytelen vagyok odafigyelni, holott a szégyentől könnyes lesz a szemem, és így minden
akaratom ellenére, de engedelmeskedve egy különös erőszaknak, az éjszakai titok beavatottja
leszek. És nappal, sima gyermekarcom mögött, fiúfrizurám alatt feszít, lázít ez a titok, és nem
tudok a szemükbe nézni.
Miért szöktél meg azon a hajnalon, Luca? Üres, klórszagú ágyban ébredtem, hidegre mosdatva a
hiánytól, és dideregve az iszonyattól.
4.
Surányi magnószalagjáról.
Amikor feleségét követve nagybátyám is meghalt - mégpedig iszonyú körülmények között, egy
szájpozsga-rák kivédhetetlen kínjait szenvedve, beleértve a mesterséges táplálás körülményeit -,
mint teljes jogú örökösnek és a lakásban lakónak, természetesen rám hárult a hagyaték számba-
vétele, az elkerülhetetlen selejtezés, egy közel öt évtizedes háztartás tárgyi fölszámolása,
közkeletűbb szóval, a szanálás. A Geronto-Muzeológia egész munkámnak alapja lett. Kidolgoztam
egy vázlatos leltári kimutatást a megőrzött és megkövesedett kacatokról, azzal a tudattal, hogy ez
ilyen aprólékosan nem fér a filmbe.
Szemüvegek. Félelmetes, hogy két ilyen koros túlélő mennyi szemüveget őriz meg az évtizedek
során, a gyöngülő szem növekvő dioptriáit. (Hosszú elidőzés a fiókokból előkerülő szemüvegeken.)
A keretek anyaga az esztékákerettől az elegáns teknőcig, a rozsdamentes acélig. A szemüvegek, a
növekvő homály kis ablakai. A szemüvegek divattörténete.
Föl nem használt gyógyszerek. Fájdalomcsillapítók, kúpok, hashajtók. Reumakenőcsök. Értágítók.
Szívgyógyszerek. Cavinton!
Különböző alakú levélborítékok. (Az elegáns hosszúkásak a tengerentúlról.) A bélyegek gondosan
kivágva.
Megkövesedett sajtdarabkák a konyhakredencben. Kifehéredett paprika. Cseppkövesedett só. A
hűtőszekrény sárgán elszíneződött rovátkái. A mélyhűtőben MIRELIT-máj és egy férfizoknitartó.
Az oroszlánlábú íróasztalban Károly csapatkereszt az első világháborúból és több kórházi
zárójelentés. Keresztlevél, mindkettőjüknek, kiállítva 1944 márciusában, a józsefvárosi plébánián.
Szociáldemokrata, majd MDP-tagsági könyv. Írásos közlés a párttagság törléséről. (Felülvizsgálat
1948.) Igazolás eredményes népfrontmunkáról a tanácsválasztás megszervezésében.
A cipők. Úristen, a cipők! Salamander. Delka? Gérnyi úri cipész. Savaria. Keserűen állott szagúak,
sajt- és rozmaringillatúak. Sámfára feszített lakkcipők, finom repedésekkel. Ragadozóhal-pofák.
Bohócosan tűhegyesek. “Ha ezzel valakit seggbe rúgnak - viccelt a nagybátyám -, csak sebészi
beavatkozással lehetne eltávolítani.” Visszhangos nevetés a semmiben, háttérben a nagynéni jól
nevelt pisszegése. A cipők, igen. És a lúdtalpbetétek. Finomító fogalmazás szerint, a harántemelők.
És két tucat jégeralsó. És a nagynéném műanyag melltartói, vagyis a műmellei. Még öregasszony
korában is leánykamelleket kreált. Fotók elbarnulva. Kísértetgaléria. Egy sudár, hajfonatos, nagy
szemű kamasz lány. Az anyám? (Tizenhét oldal további részletezés.)
5.
Már kitavaszodott, mire minden összeállt (összejött), pénz, engedélyezés, kapacitás; Surányi
megszervezhette a stábot, az első forgatási napot is kitűzték. Előzőleg, természetesen, a
stúdiótanács (tagjai között néhány tekintélyes rendező, dramaturg, kívülről meghívott szakember)
alaposan megvitatta a forgatókönyvet, de már az eleve elfogadás jegyében. Élénk helyeslés fogadta
az alkotói szándékot (az Úristen, Michelangelo és a kezdő filmcsináló a maga helyén alkotó). A
pontosan körvonalazott cél, az öregséget elérzékenyülés nélkül ábrázolni (a filmes minden esetben
ábrázol), különösen az idősebb tagok méltányolták, bizonyságot szolgáltatva az anyakönyvtől
független elfogulatlanságukról. Az egyik - szavait apró nevetgéléssel kísérő - állandó szakértő, aki
számos ilyen bizottságban működik, és mindenütt éppen csak elfogadható tiszteletdíjért, különösen
“a gyökerekig hatoló, vakmerően fiatal szemléletet sugárzó” módszer őszinteségét méltányolta, a
leépülésnek ezt a vakmerő dokumentációját, amelyet a szerző találóan nevez GERONTO-
MUZEOLÓGIÁ-nak. A jeles szakértő vékony ajka sápadt ínyére húzódott, szabadon hagyva
előreálló felső fogsorát; ez nála a belső elragadtatás jele volt. Surányira természetesen nem hatottak
rosszul ezek az úgynevezett szakvélemények, de nem is vette azokat túl komolyan; hogy
stréberkednek a kisöregek - mosolygott magában inkább szánalommal, mint gúnyosan. A forgató-
könyv elfogadása már-már zavartalannak látszott, amikor az eddig csak néhány köhécseléssel jelen
volt Árvai (az utolsó novellista Magyarországon), mint - nem tudni, miféle meggondolásból -
alkalmilag meghívott, de amúgy eléggé passzív pofa (jellemzés Surányitól), néhány krákogás után
szükségét érezte, hogy megszólaljon, vélhetően azért, hogy a maga beidegzett erkölcse szerint
megszolgálja azt a bizonyos szakértői honoráriumot, vagyis hogy mégis mondjon valamit. Surányi
eddig mintegy ellenfényben látta az utolsó magyar novellistát, vagy amint a köztudatban élt (lehet,
ő maga találta ki magáról, a nagyobb hatás kedvéért), ezt a nemzetközileg nem jegyzett
reménykedőt. A fiatalember égettbarna, sovány arca, támadó torreádorprofilja kifeszült a gyanakvó
figyelemtől. Tartott ugyanis Árvaitól; néhány futólagos találkozásuk arról győzte meg, van
látszólagos szelídsége mögött egy kérlelhetetlenül logikus rendszer, s az állandó öngúny, amellyel
magát sújtja, csak burok, hogy mögüle lecsaphasson arra, akivel éppen elszámolnivalója van. A
szabálytalanul elrajzolt arc, a száj mellé vésett két függőleges ránc, a kékesbarna szem még szét
nem bontott erős sugárzása legyőzte a lágyító ellenfényt; az ázalagosra szakadt cigarettafüstben
kezdtek néhányan feléje fordulni. Árvai, mint aki megérezte, hogy a bevezető hosszú hallgatás
föltűnően aránytalanra sikerült, a késést behozandó, gyorsan beszélni kezdett.
Surányi magnószalagjáról:
Árvai szerint lehetne ez a könyv sokkal keményebb, humanista pepecselést mellőző; kimondja:
kegyetlenebb. Hogy az ifjú szerzőtől, mert a joga, a nemzedéki jog, elvárná “a zuhanás térvesztőbb
megközelítését”. Ahogyan ő, inkább csak zárójelek között mondja: a türelmetlen és a helyüket
követelő utódok ultimátumaként. Egy vének Tajgetosza, például, lakóhelyi körzetenként megszer-
vezve, törvényesen kidolgozott, tanácsilag ellenőrzött tesztek szerint, ez nagyszerű jelenet lehetne
egy ilyen filmben. Persze, mondja álszenten, ő nem illetékes arra, hogy tippeket adjon az alkotónak
és nem is célja ez. Szó szerint ezt mondja, pofozni való öntudattal: “Nekem az egész egy kicsit
biedermeier.” Így! Hogy az öregség még a nagy emberek esetében is mennyire lefokozó, már ami a
minőségi fogyatkozást illeti, arra fölhoz egy példát is. Thomas Mann kis kötetére, a Doktor Faustus
keletkezéstörténetére hivatkozik. “Ez a kivételes géniusz, és még csak nem is a hülyülés
stádiumában, ájult elragadtatással ír egy bizonyos June Colmann nevű chicagói éjszakai nővérről,
aki az író műtétje után ott virrasztott az ágya mellett, és akit, engedelmet kérek az emlékétől,
éjszakái angyalának nevez, és nem rest, hogy az iránta ébredt gyengéd érzelmeit is ecsetelje.” A
tüzérségi előkészítés után a leplezetlen támadás. Így. Ilyen módon. “Ha egy Mann, mint öreg
ember, sőt mint öreg férfi, a kiszolgáltatottság ilyen fokára süllyed, hogy ha a nyöszörgő hála arra
kényszeríti, hogy ilyen módon kiadja magát, akkor mit szóljon, mondjuk, egy agypangásos Bernát
Bernát, mondjuk, a József körút 17-ből?” És még néhány alattomos mondata. “Ilyen esetben a
kíméletlenség a legfőbb humánum. Mert az gyógyító humánum. Ebből a szempontból a könyv
hiányérzetet hagy bennem. Érzelem nélküli, de álérzelmes. Szívtelen, de áljószívű. Groteszk, de ez
a groteszkség inkább perverz, mint bizarr.”
A résztvevők érzik, a látszólag önkínzó hozzászólás csupa kikészíteni akarás, hatása akár a
marólúgé. Egy öregedő ember, s ami még szerencsétlenebb ábra, egy teljes egészében nem sikeres
ember kísérlete a hasfelmetszésre. Hátba támadni egy merész kezdeményezést. Persze a
meghívottak keresztüllátnak a szitán, nem hagyják ennyiben. Egyik-másik visszautasítja a
nyilvánvalóan tendenciózus elemzést - elemzést? -, az alattomos támadást. “A korszerű, igazán
modern fölfogás szerint - mondja még halkan, rekedten, konokul Árvai - napjainkban a tragédiát
már csak a burleszk eszközeivel lehet megközelíteni. És én ettől el vagyok ragadtatva.” Valami
fölrémlik bennem, a fiatal művészek klubjában néhány héttel ezelőtt én fogalmaztam meg hason-
lóan művészi programomat. “A kegyetlenség - Árvai mester most egyszerre bőbeszédű, szinte
túláradó -, igen, a kegyetlenség export-importja - mondja - világméretekben, fontos lépés az
emberiség közös gondolkodása felé. Így érthetjük meg a terrorizmus vagy netán a kamikazék
lelkivilágát, azaz, így szabadíthatjuk meg magunkat az elavult konvencióktól.”
Amikor végre sikerült szétoszlanunk, vagyis kihámozni magunkat a szófoszlányokból, melyeket
mindenki halálosan unt, az utcára lépve, a bőrömbe, ruhámba pácolódott füsttel az öreg Skodába
ültem, és terv nélkül elindultam a város felé. Ha meggondolom, minden oké, a többség mellém állt.
Teljes győzelem. A Thököly úton, a 7-es busz közeli megállójánál Árvai várakozott, de olyan
idézőjelben, mintha saját múltjából idézték volna, eszterházikockás öltönyében, kacsaorrú sárga
cipőjében, karján egy kifakult ballonnal. Állt, mint saját stilizációja, és nem is a járda szélén,
mondhatni így is, a teljesen elvont térben, az idő peremén. Mögötte, körülötte - ellenfényben -
egész életének szétszakadozó története. Noha szabálytalan helyen, de lestoppoltam előtte, sőt
rádudáltam. “Elvihetlek valahová?” - nem voltunk pertuban, de most egyből letegeztem. Csábított a
gondolat, beszorítom a kocsiba, ebbe a rozzant bádogcsapdába, és belegorombáskodok a pofájába,
a szeme közé. “Nagyon köszönöm, de nem - válaszolt ajka körül valami elrajzolt mosollyal, amely
befejezetlensége miatt inkább volt grimasz, mint mosoly -, én tulajdonképpen egy vitorlásra
várok.” És félmagasba emelte hosszú kezét, mint aki gyengéden elbocsát.
Látomásnak sem lenne utolsó, hogy a 7-es busz és a 67-es villamos között, egy éppen csak
hajózható keskeny sávon, közlekedik az a bizonyos vitorlás, csapkodó sirályok kíséretében.
6.
Meg kell keresni azt az eltemetett fürdőt. Ahol a benyílók. Ahol a TÖRÖK ÖRÖMÖK. Ahol a
masszőzök.
Volt valaha az Erzsébetváros egy sikátorutcájában egy köztisztasági fürdő - gőz, szalon, kád -, “az
ostrom alatt a gettó hulláit tárolták benne” - mondta zárójelben valaki. Lebontották, nyoma sincs. A
Dohány utcában egy minden kényelemmel ellátott, tengerkék és szépiaszínű csempékkel borított
műintézet, a félelegáns közönség találkozó-, sőt találkahelye. Eltűnt, ráomlott az idő. Az egykori
tisztasági és örömszerző intézmények helyén vasbeton raktárak, fekete bunkerek, ócskavastárolók.
Surányi mégis kitartott a keresés mellett. “Nem Budapest fürdővárosnak akarok reklámot csinálni -
hárította el, amikor munkatársai klasszikus termálfürdőket ajánlottak -, a nem létezőt akarom, nem a
közhelyet” - mondta torreádorprofiljának kihívó fölényével. A bugyort, a föld alatti bugyort.
Egy esős, gyöngyszürke június eleji napon - a város vonalai elrajzolódtak, mint valami hólyagpapír
mögött - az egyik nagykörúti bérház udvarán megnyílt neki a bugyor. Egy valaha volt fürdő,
halogatott lebontás előtt, szennyel, porral takart, meggörbült vasszerkezetes üvegtető alatt. “A
belépés, megjegyzem, életveszélyes” - figyelmeztette őket a házfelügyelő, aki tévedésből volt
odahaza, elnézte a napot, és nem ment be a munkahelyére. Surányi - saját szavaival - bedobta az
anyagi érdekeltséget, és erre a mozdulni nehezen akaró férfi némileg megélénkült, s végül
hajlamosnak mutatkozott, hogy megkeresse az egykori fürdő egykori kulcskötegét. “Nekem erre
úgyszólván nincs fölhatalmazásom - fordult a bordó melegítős, papucsos férfiú a rendezőhöz; sűrű
hullámokban áradt belőle a fokhagymaszag (érelmeszesedés ellen) - mert az egész, úgy, ahogy van,
átok a fejünkön, métely, KÖJÁL-téma, terjeszti a mindenféle betegséget.” A vaslemezekből szöge-
cselt súlyos ajtó lassú ívben kétfelé tárult, s előttük volt hidegszürke félhomályban az egykori
fürdő, csempemaradványaival (Villeroche & Boch Mosaik), az üveglencsékből szerkesztett
megvakult tető alatt. A medence körül kő mellvéd, amely hullámokból szabadult halakat imitál, az
egykori kabinajtók befalazva, s a medencefenéken ragacsos, rejtélyes forrásból táplálkozó
pocsolyák. Előkerült a notesz, és belé a címszavak.  Vastartós konzolok. Gipszstukkók.
Rácsmaradványok. “Hogy ebből film legyen - vélekedett a házmester most már több érdekeltséggel
-, hát az ugyebár leratív. Már akinek ilyen az ízlése.” A medence felől éhes szúnyogfelhő zúdult
rájuk. “Na és ezek a dögök, ezeket el is felejtettem. Mi unitox megy rájuk, de kiirthatatlanok.”
Surányi összenézett az operatőrjével, mindkettő szemében a rátalálás öröme. Igen. A helyszín.
*
GÁ-BOR-Á-RON-RÉZ-Á-GYÚ-JA-FEL-VAN-VIRÁ-GOZVA! A fiúk a szokásos reggeli
menetgyakorlatot végezték, a tönkszerűen alacsony, sonkanadrágot viselő gondnok vezényszavára,
aki, noha már június vége felé járt, a fülvédős sapkától, úgy látszik, nem tudott megválni. “Nóta
állj! Oszolj!” Minden az előzetes megbeszélés szerint bonyolódott. A filmesek minibusza betolatott
az udvar előterébe, és a kiválasztott öregek - szám szerint harmincheten - fölkapaszkodtak a kocsi-
ba gondnokuk vezetésével. Szerepükkel pontosan tisztában voltak, a napidíjjal is, az eligazítás már
két héttel korábban megtörtént. A várható élmény fölzaklatta őket, valójában a kimozdulás
lehetősége. Tudták, ők most nem valóságos lakói egy szociális otthonnak; ők képzeletbeli öregek
egy képzeletbeli otthonból, valahol a művészet szférájában. A rendező is arra biztatta őket, minél
valószínűtlenebb a viselkedésük, annál jobban megfelelnek. Szerepük történése igen egyszerű.
Különleges tisztálkodási kirándulásra viszik őket, mondhatni így is, jutalomkirándulásra egy régi
fürdőbe, ahová valamennyien évek óta vágynak, s amely már nem is létezik, csak az álmaikban: a
nagy medence, az áttetszően zöldes meleg vízzel, amely az anyjuk méhébe varázsolja vissza őket, a
mulatságos, jópofa vízköpőkkel; a talpat simogató színes mozaikpadozat, keskeny fekvőpadok s a
testet olyan frissítve ostorozó zuhanyok. Mindenkinek kiosztottak egy-egy ovális zöld fürdő-
szappant. ENGLISH BATH SOAP, egy-egy piros csíkos törülközőt és kényelmes rafiapapucsot.
Ezeket megtarthatják örökbe.
Ezzel a szereléssel és a fölpezsdült várakozás jókedvével érkeztek a helyszínre. Az utcáról a három
részre tagolt, hűvös kapualjon át énekszóval vonultak be; ebben a gondnok külön megegyezett
Surányival. Az öregurak mondhatni alaposan kiöltöztek az alkalomra. A szekrényekből furcsa
ruhadarabok kerültek elő, avítt szövetszagot árasztó öltönyök, kabátok, sőt, úgymond:
fátermörderek is. De különösen kalapokban nyújtottak látványosat. Ezek a történelmi brék egykori
koronái voltak a férfiasságnak, hódító jelképei, koszorúi egy-egy valaha büszke emberi fejnek;
csúcsosak, széles pereműek, és olyan pehelyfinomak, hogy már-már fölszálltak a fejről. És külön a
keménykalapok, egyik-másik némileg elzsírosodva, de még így is! Azonkívül a londoni derbyt járt
gerleszínűek, a maguk utolérhetetlen előkelőségében. “Lányok lesznek?” - érdeklődött
nagyvonalúan egy kis pitypangszerű vénember. A válasz minden igényt kielégített. “Lányok,
természetesen. Natürlich.” “És pucérak?” “Anyaszülten.” Az öregek már a fürdő előterében
meneteltek. A helyszín be volt világítva. Itt a gondnok vette át a szót, mert a megállapodás szerint ő
irányította a statisztériát. A visszhangos, hidegszürke teremben szétpattogtak a szavai. “Emberek,
vetkőzés, inget, gatyát, sérvkötőt, mindent lefelé. Egy-kettő!” Az öregek elkezdtek tehetetlenül
forgolódni, tétován és ügyetlenül. Zavarukban fogast, padot, széket kerestek, kapaszkodót a
semmiben. A reflektorok mindenfelől pásztázni kezdtek, a szúnyograjok átúsztak a fényeken, a
langyos kanálisszag fölerősödött. “Csinálják, csinálják! - biztatta őket barátságosan Surányi -, ez
már a film.” A gondnok, aki maga is szereplő volt, sonkanadrágjában és a fülvédős sapkában,
szünet nélkül hajszolta őket. “És az előkötény?” - kérdezte félénken valaki. “Nincs előkötény.
Tegyék a tenyerüket a fütyülőjük elé” - nevetett a gondnok. A riadt tétovázás átment görcsös
rángatózásba. Belezavarodtak a vetkőzésbe. “Aki elkészült, annak irány a medence!” Az operatőr,
mellőzve az eredeti gépállásokat, rögtönzésszerűen dolgozott.
Az öregek, teljesen lecsupaszítva, tenyerükkel rejtve testük szégyenét, elindultak a medence felé.
“Hét lépcső lefelé, emberek!” - figyelmeztette őket a gondnok; még az hiányzik, hogy a nyakukat
törjék - bár ki tudja! A vízköpőkből rozsdás víz szivárgott, a medencében is csak bokáig ért az
iszapos fekete lé. A görbe hátak, a süppedt mellek, a sorvadt fehér szőrzet a mellkason és a lágyék
körül. Mindezt a kamera mikroalapossággal követi. Egymásba kapaszkodva, egymás hideg testét
érzékelve araszoltak befelé az öregek. A konzolokról egy-egy vastag, rozsdás csepp hullott a
fejükre. A szem körüli ráncok, a szemben rémület. “Na most, emberek, összefogódzni, és nóta!
GÁ-BOR-Á-” Az öregek fejhangon folytatták: RON-RÉZ-Á-GYÚ! Körbefogódzva a medence
közepén a harminchét öregember. JA-FEL-VAN. Azért kell, hogy valami szép történjék. Az
élmény miatt. VIRÁGOZ. Surányi intésére egyetlen kivételével valamennyi reflektor kialudt; s az
az egyetlen, mint egy arany pók, futkosni kezdett az öregemberek feje búbján. Az operatőr darun
közeledett feléjük. S ekkor eltérve a rendezői elgondolástól, valami furcsa történt. Az egyik
vízköpő tágra nyitott pofájából sistergés tört elő, szűk katlanú, élesen sziszegő hang. Az egyetlen
reflektor megkereste ezt a vízköpőt. Valaki az öregek közül félhangon felnyöszörgött: Auschwitz.
Egy másik zokogástól fulladtan kiáltozni kezdett: “Ciklon B! Elgázosítanak minket!” Az iszapos,
síkos medencében szétszakadt az emberlánc, az öregek egymást lökdösve, tépve, utat törtek kifelé,
eltaposva azokat, akik elcsúsztak a bokáig érő vízben. Küzdelem a lépcsőkön, bukdácsolva,
négykézláb, kihabzott szájjal. “Világítást! -  kiáltott Surányi -, hagyd abba!” - ordított az operatőrre,
aki még teljes lendülettel forgatott. Feloldhatatlan gyűlöletet érzett maga iránt. Fájdalmat és
szégyent. “Pedig olyan jól indult - tűnődött a gondnok -, de ezek a vénségek az emlékeikkel! Az
agybajos emlékeikkel!”


.oOo.


