G. B. Shaw
EMBER ÉS FELSŐBBRENDŰ EMBER
FORDÍTOTTA OTTLIK GÉZA
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
  
 
  
  
 
G. B. SHAW HAT SZÍNMŰ című kötetből
MAGYAR HELIKON • 1972 



ELSŐ FELVONÁS
Roebuck Ramsden a dolgozószobájában ül, és a reggeli postáját bontogatja. A szoba szép 
és komoly berendezése arról tanúskodik, hogy Ramsden jómódú ember. Sehol egy 
porszem: kétségtelen, hogy legalább két cselédlány és egy belső szobalány lakik odalent a 
cselédszobákban, az emeleten pedig egy házvezetőnő, aki ügyel rájuk, hogy el ne 
lustuljanak. Még Roebuck úr feje búbja is fényesen ragyog a tisztaságtól: napsütéses időben 
egyetlen biccentéssel messzi táborokba küldözgethetne fényjelzéses parancsokat. 
Máskülönben azonban egyáltalán nem katonás külsejű ember. Nyilvánvaló, hogy a 
tevékeny polgári életben szerezte meg ezt a tekintélyes nagyképűséget, ezt az 
engedelmességre számító méltóságteljes magatartást, s erőszakos szája azóta lett lágyabb és 
engedékenyebb, amióta meghátrált előtte a világ, s kényelmét, kiváltságokat és hatalmat 
tudott biztosítani magának. Ramsden több mint egy rendkívül tiszteletre méltó úr: inkább 
elnöke lehetne a rendkívül tiszteletre méltó uraknak, vezérigazgató az igazgatók közt, 
városatya a tanácsnokok közt, polgármester a városatyák közt. A füle mögött és széles 
állkapcsának két oldalán négy szimmetrikusan elhelyezett acélszürke hajpamacs díszeleg, a 
szürkeségük azonban nemsokára hófehérre őszül, s máris csillámszerűn fényük. Ramsden 
fekete szárnyas kabátot visel, fehér mellényt - (odakint verőfényes tavasz van) -, s a 
nadrágja se nem fekete, se kéknek nem mondható, hanem a különböző színárnyalatoknak az 
a meghatározhatatlan keveréke, amit a modern szabászok találtak föl, hogy így összhangba 
hozzák a tiszteletre méltó emberek meggyőződéseit a nadrágjukkal. Roebuck úr ma még 
nem ment el hazulról; úgyhogy még papucsban van, a cipője pedig oda van készítve a 
kandalló elé a kis szőnyegre. Minthogy feltehetőleg nincsen inasa, és láthatólag nem tart 
titkárnőt sem, aki gyorsírással jegyezgetne és írógépelne neki, az ember eltűnődhetik rajta, 
hogy a mi nagypolgárságunk családi életét és otthonát mennyire nem tudták kizökkenteni 
régi kerékvágásából az új divatok és módszerek, vagy a vasúti- és szállodatársaságok 
vállalkozásai, amelyek szombattól hétfőig igazi nagyúri fürdőéletet kínálnak az embernek 
Folkestone-ban, potom két guinea-ért, beleértve az első osztályú vasútjegyet is, oda-vissza.
Hány esztendős lehet Ramsden? Ez a kérdés nem mellékes egy olyan színdarab küszöbén, 
amelyben eszmék, világnézetek csapnak majd össze; itt ugyanis minden azon fordul meg, 
hogy a kamaszkora az ezernyolcszázhatvanas vagy a nyolcvanas évekre esik-e. Pontosan 
megmondhatjuk, hogy ezernyolcszázharminckilencben született, gyerekkorától fogva 
unitáriusnak és a szabad kereskedelem hívének nevelték, a „Fajok eredete" megjelenése óta 
pedig meggyőződéses darwinista. Ennélfogva világéletében haladó gondolkozónak, s a 
reformok bátor, szókimondó hirdetőjének tartotta magát.
Ahogy az íróasztalánál ül, jobb keze felől esnek a Portland térre néző ablakok. Ha egy 
kíváncsi megfigyelő belesne odakintről, oldalvást láthatná Ramsden arcélét, már amennyire 
a redőnyök megengedik. Bal keze felől, a szoba belső falánál, nagy, díszes könyvszekrény 
áll, odább pedig, nem egészen a fal közepén, ajtó nyílik. Vele szemben, a szemközti falnál, 
két mellszobor án, oszlopokon: a bal oldali John Brightot ábrázolja, a jobb oldali pedig 
Herbert Spencert. Közöttük lóg egy metszet: Richard Cobden képmása; továbbá Martineau, 
Thomas Henry Huxley és George Eliot nagyított fényképe; G. F. Watts allegóriáinak 
lenyomatai (Roebuck úr ugyanis a hozzá nem értők lelkes komolyságával hisz a 
képzőndívészetben), azonkívül Dupont sokszorosított metszete Delaroche „Beaux Arts" 
Hemiciklusáról, amely minden idők nagy embereit ábrázolja. Ramsden háta mögött a falon, 
a kandalló fölött, egy kivehetetlen családi arckép lóg.
Az íróasztal előtt egy szék áll, a hivatalos látogató számára. Két másik szék látható a falnál, 
a mellszobrok között.
Egy szobalány lép be, névjegyet hoz. Ramsden átveszi a névjegyet, megnézi, biccent, 
elégedett arccal. Nyilvánvaló, hogy szívesen látott vendégről van szó.
Ramsden	Vezesse be.
A szobalány kimegy, majd visszatér a látogatóval. 
A szobalány	Robinson úr.
Robinson úr igazán rendkívül jóképű fiú. Az ember rögtön biztosra veszi, hogy ő a 
„bonviván", a hősszerelmes, mert józan ésszel semmi okunk sincs feltételezni, hogy 
ugyanabban a darabban még egy ilyen szép férfifőszereplő jelenik majd meg. Karcsú, 
formás alakja, elegáns, Új gyászruhája, kis feje, szabályos arcvonásai, csinos bajuszkája, 
tiszta, nyílt tekintete, viruló, hamvas fiatal arca, jól fésült, csillogó haja, amely nem göndör, 
hanem finom szálú, és szép sötétbarna, ívelt, jóindulatú szemöldöke, domború homloka és 
jól formált, hegyes álla: mind arról tanúskodnak, hogy ez a fiatalember szeretni és 
szenvedni fog. S hogy szenvedéseiben megértésre és együttérzésre talál majd, erről kezes-
kedik megnyerő őszintesége s szerény, készséges előzékenysége, mert ennek köszönheti, 
hogy szeretetre méltó embernek könyveljük el.
Abban a pillanatban, ahogy Robinson úr belép, Ramsdennek derül az arca, atyáskodó 
szeretettel fordul szívesen látott vendége felé, de aztán illedelmesen elkomorul ismét, 
amikor látja, hogy a fiatalembernek nemcsak a fekete ruhája, hanem az ábrázata is bánatos. 
Ramsden, úgy látszik, tisztában van a gyász okával. Ahogy a vendég csöndesen odaér az 
íróasztal elé, az öregúr feláll, és némán kezet nyújt neki az asztal fölött, melegen, sokáig 
szorongatják egymás kezét, ami elárulja, hogy közös a szomorúságuk, s hogy csak nemrég 
halt meg, akit gyászolnak.
Ramsden	(elengedi végre a fiatalember kezét, és kissé vidámabban) Hát bizony így van 
ez, Octavius. Közös emberi sors. Egyikünk sem kerülheti el. Foglaljon helyet.
Octavius leül az íróasztal előtti székre. Ramsden visszaül a helyére.
Octavius	Nem, egyikünk sem kerülheti el, az igaz. De hát, tudja Ramsden, én olyan sok 
hálával tartoztam neki. Az apám sem tehetett volna többet értem, ha életben 
marad.
Ramsden	Neki nem volt fia, tudja.
Octavius	De voltak lányai; és a húgomhoz mégis éppen olyan jó volt, mint énhozzám. És 
olyan hirtelenül jött a halála! Föltett szándékom volt már régóta, hogy majd 
egyszer megköszönöm neki... tudtára adom majd, hogy nem úgy fogtam fel a 
rólam való gondoskodását, nem olyan magától értetődő dolognak, ahogy a 
gyerekek szokták tekinteni az apjuk gondoskodását. Csak a megfelelő 
alkalomra vártam, hogy ezt megmondhassam neki; és most már halott... 
itthagyott bennünket máról holnapra. Most már sohasem fogja megtudni, hogy 
mit éreztem iránta. (Előszedi a zsebkendőjét, és őszintén sírva fakad)
Ramsden	Honnét tudhatnánk mi azt, Octavius? Talán nagyon jól tudja; csak nekünk 
fogalmunk sincs róla. No, ne búsuljon már!
Octavius megembereli magát, és elteszi a zsebkendőjét.
Ramsden	No, jól van. Akkor elmesélek magának valamit, amitől megvigasztalódik majd. 
Amikor utoljára beszéltem vele... itt, éppen ebben a szobában... azt mondta 
nekem: „Tavy nemes lelkű gyerek, és maga a megtestesült becsületesség; s 
amikor látnom kell, hogy más fiúk mennyire nem törődnek az apjukkal, csak 
akkor fogom fel igazán, hogy ő mindig sokkal jobb volt hozzám, mintha 
tulajdon gyerekem lett volna." No látja! Hát ez csak jólesik magának, mi?
Octavius	Kedves, jó Ramsden, ő meg mindig azt mondogatta nekem, hogy csak egy 
olyan emberrel találkozott életében, aki maga volt a megtestesült becsületesség, 
és ez az ember Roebuck Ramsden.
Ramsden	Ó, ezt csak elfogultságból mondta: nagyon régi barátok voltunk, tudja. Hanem 
még valami mást is mondogatott nekem mindig, magára vonatkozólag. Nem is 
tudom, hogy elmeséljem-e, vagy sem.
Octavius	Ahogy jónak látja. 
Ramsden	A lányával kapcsolatban beszélt magáról.
Octavius	(izgatottan) Annával kapcsolatban? Ó, mondja el, Ramsden, mondja el.
Ramsden	No hát, azt mondta, hogy azért mégiscsak jó, hogy maga nem a fia, mert ő úgy 
képzeli, hogy egyszer majd Annie és maga... (Octavius hirtelen nagyon elpirul) 
Ej, talán mégsem kellett volna elmondanom. Pedig ő komolyan beszélt.
Octavius	Ó, bárcsak el tudnám hinni, hogy van egy szikrányi kis reményem! Tudja, 
Ramsden, engem nem érdekel sem a pénz, sem az, amit az emberek úgy 
neveznek, hogy rang, társadalmi súly; s képtelen vagyok belelovalni magam, 
hogy lelkesen harcoljak értük. Hát Anna igazán finom lelkű lány; de hozzá-
szokott, hogy ilyesmi vegye őt körül mindig, és egyenesen jellemhibának tartja 
egy férfinál, ha nincs benne elég becsvágy. Tudja jól, hogy ha hozzám jönne 
feleségül, akkor rá kellene beszélnie magát, hogy ne pironkodjék miattam, ami-
ért nem vagyok valamiféle elismert, nagy ember.
Ramsden	(felkel a helyéről, és odaáll a kandalló elé) Szamárság, édes fiam, szamárság! 
Nem kell ilyen szerénynek lennie. Annie még nagyon fiatal; mit tudja ő azt, 
hogy igazában ki mennyit ér? (Komolyabb hangon) De különben is, 
bámulatosan kötelességtudó lány. Az apja kívánsága szent lesz előtte. Amióta 
nagykorú lett, jóformán nem emlékszem rá, hogy akár egyetlenegyszer is azért 
csinált volna valamit, vagy azzal tagadott volna meg valamit, hogy ő így 
szeretné, vagy hogy ő nem szeretné. Mindig csak azt hajtogatja: „Apám 
óhajtása" vagy „Anyám nem akarja". Már-már szinte hibának tartom ezt nála. 
Mindig mondom neki, hogy tanuljon már meg gondolkozni a saját fejével.
Octavius	(a fejét rázogatja) De hát csak nem mondhatom azt Annának, hogy jöjjön 
hozzám feleségül, mert az apjának ez volt az óhajtása.
Ramsden	Hát ezt talán nem. No nem, nem: persze hogy nem. Belátom. Nem, ezt semmi 
esetre sem mondhatja neki. Ha azonban meg tudja majd nyerni a saját erejéből, 
Annie nagyon boldog lesz, hogy ezzel egyszersmind az apja kívánsága is 
teljesül. No, nem igaz? Hát csak rajta! Kérje meg a kezét, vagy nem akarja?
Octavius	(bánatosan mosolyog) Annyit mindenesetre megígérhetek, hogy soha senki 
másnak a kezét nem fogom megkérni.
Ramsden	Ó, nem is lesz rá szüksége. Annie feleségül megy magához, édes fiam... 
ámbár... (most hirtelen nagyon elkomolyodik a hangja)... ámbár, sajnos, 
magának is van egy nagy hátránya.
Octavius	(nyugtalanul) S mi ez a hátrányom, kedves, jó Ramsden? Vagyis inkább úgy 
kellene kérdeznem, hogy melyik a sok közül?
Ramsden	Megmondom, Octavius. (Felvesz az asztalról egy vörös-vászon kötésű 
könyvet) Itt van a kezemben a világ leggyalázatosabb, legbotrányosabb, 
legfelforgatóbb, legalávalóbb könyve, amit a hóhérnak kellett volna 
megégetnie a piacon. Én nem olvastam el: nem szennyezem be a gondolataimat 
ilyen mocsokkal; de elolvastam, amit az újságok írtak róla. Nekem már a címe 
is elegendő. (Olvassa) „A forradalmár kézikönyve és kiskátéja. Írta John 
Tanner, az N. M. 0. -Naplopó Milliomosok Osztályának tagja."
Octavius	(elmosolyodik) De hiszen Jack
Ramsden	(ingerülten) Teringettét, ne nevezze őt Jacknek az én házamban! (Dühösen 
lecsapja a könyvet az asztalra. Aztán kissé megkönnyebbülve megkerüli az 
íróasztalt, odalép Octaviushoz, és szemtől szemben, ünnepélyes komolysággal 
kezd beszélni hozzá) Octavius, én nagyon jól tudom, hogy szegény megboldo-
gult barátomnak igaza volt, amikor magát nemes lelkű, jó érzésű fiúnak 
nevezte. Tudom, hogy maga együtt járt iskolába ezzel az emberrel, s hogy 
kötelességének érzi híven kitartani gyerekkori barátja mellett. De gondolja 
meg, kérem, hogy azóta megváltozott a helyzet. Magát jóformán a fiának 
tekintette szegény barátom. Ott élt a házában; nem dobhatták hát ki a barátait. 
Ez a Tanner a maga révén szinte gyerekkorától fogva szakadatlanul ott lebzselt 
a házban. Olyan fesztelenül tegeződik Annie-val, akárcsak maga. No hát, amíg 
Annie-nak élt az apja, mindez őrá tartozott, nem rám. Ő ezt a Tannert 
gyereknek vette, s a kijelentésein többnyire csak mulatott, mint amikor egy 
kisfiút látunk, aki cilindert tesz a fejére. Azóta azonban Tannerből felnőtt férfi 
lett, Annie-ból pedig felnőtt lány; s az édesapja már nem él. A végrendelet 
pontos szövegét még nem ismerjük; de velem sokszor beszélgetett róla, és 
semmi kétségem nincs afelől, hogy engem nevezett ki a végrendelet 
végrehajtójának és Annie gyámjának. (Nagy nyomatékkal) Hát én egyszer és 
mindenkorra kijelentem: nem hagyhatom jóvá, és nem egyezem bele, hogy 
Annie a maga kedvéért kénytelen legyen eltűrni ennek a Tanner kölyöknek a 
bizalmas barátságát. Ezt nem kívánhatja tőle; ez nem szép dolog; nem jogos, 
nem helyes. Mi a szándéka? Hogyan fog véget vetni ennek a barátkozásnak?
Octavius	De hát Anna már megmondta Jacknek, hogy akármiféle nézeteket vall is, 
mindig szívesen fogja őt látni, mert Jack ismerte az ő drága jó édesapját.
Ramsden	(elveszti a türelmét) Teljesen megbolondult ez a lány a gyermeki 
kötelességtudásával. (Mint egy dühös bika, megindul John Bright mellszobra 
felé, a szobor arcáról azonban az együttérzés legcsekélyebb jelét sem 
olvashatja le. Beszéd közben mérgesen fordul Herbert Spencer felé, aki még 
közönyösebben fogadja) Bocsásson meg, Octavius; de a társadalom türelmének 
is van határa. Tudja jól, hogy én nem vagyok vakbuzgó, szemellenzős ember, 
nincsenek előítéleteim. Én ma is csak egyszerűen Roebuck Ramsden vagyok, 
minden cím és rang nélkül, holott mások, akik kevesebbet tettek, mint én, szép 
címekkel büszkélkedhetnek, mert én mindig az egyenlőség és a lelkiismereti 
szabadság híve voltam, ők pedig az egyháznak és az arisztokráciának 
hízelegtek. Whitefielddel együtt mindig haladó gondolkozású emberek voltunk, 
s így aztán lassan-lassan mindenről lemaradtunk. De valahol határt kell 
szabnunk: az anarchiából, a szabad szerelemből és az effélékből nem kérek. Ha 
én leszek Annie gyámja, meg kell tanulnia, hogy engedelmességgel tartozik 
nekem. Én nem fogom eltűrni ezt. Én ezt nem tűröm el. Annie-nak ki kell 
tiltania a házból John Tannert; és magának is ki kell tiltania John Tannert.
A szobalány belép.
Octavius	De hát...
Ramsden	(figyehnezteti Octaviust a szobalányra) Csitt... No, mi az?
A szobalány	Tanner úr szeretne beszélni önnel, uram.
Ramsden	Tanner úr!
Octavius	Jack!
Ramsden	Hogy mer Tanner úr felkeresni engem! Mondja meg neki, hogy nem fogadom.
Octavius	(megbántva) Igazán sajnálom, hogy a barátom át sem lépheti a háza küszöbét.
A szobalány	(közönyös hangon) Tanner úr már átlépte a küszöböt, kérem. Fent van a 
fogadószobában, Ramsden kisasszonnyal. Mrs. Whitefielddel, Anna 
kisasszonnyal és Robinson kisasszonnyal együtt érkezett, kérem.
Ramsden szóhoz sem jut felháborodásában.
Octavius	(vigyorogva) Hát ez nagyon jellemző. Jackre. Mégiscsak fogadnia kell őt, 
Ramsden, ha másért nem, hát azért, hogy kidobhassa.
Ramsden	(fogcsikorgatva, visszafojtott dühvel) Menjen fel, és kérje meg Tanner urat, 
hogy kegyeskedjék lefáradni hozzám. (A szobalány kimegy, Ramsden pedig 
visszalépdel a kandalló elé, mint aki megerősíti védelmi állásait) Hát én még 
ilyen arcátlan pimaszságot soha életemben... No, ha az anarchisták így szoktak 
viselkedni, hát csak tanuljon tőlük jó modort, Octavius. És Annie is vele van! 
Annie! Ann... (Elakad a szava)
Octavius	Igen, ezen csodálkozom én is. Jack iszonyatosan fél Annától. Biztosan történt 
valami.
John Tanner hirtelen benyit hozzájuk. Még túl fiatal ahhoz, hogy magas, szakállas férfinak 
nevezzük. De máris nyilvánvaló, hogy tíz-tizenöt év múlva ez a leírás lesz a legjellemzőbb 
rá. Az alakja még fiatalosan karcsú; noha egyáltalán nem törekszik arra, hogy fiatalosnak 
hasson: szalonkabátja ráillenék egy miniszterelnökre is, s a kifeszített mellkasa, büszke 
fejtartása, és az az olümposzi méltóság, ahogy dióbarna sörényét, vagyis inkább hatalmas 
hajcsutakját hátraveti tekintélyes homlokából, inkább Jupiterre emlékeztet, mint Apollóra. 
Bámulatos folyékonysággal árad belőle a szó, nyugtalan, ingerlékeny (figyeljük csak meg 
táguló orrcimpáit s a nyugtalan kék szemét, amelyet egy fél milliméternyivel tágabbra nyit 
a kelleténél, és talán egy kicsit bolond is). Választékosan öltözködik, de nem hiúságból 
vagy piperkőcségből, hanem azért, mert rendkívüli fontosságot tulajdonít mindennek, amit 
tesz, úgyhogy például egy egyszem látogatásnak olyan nagy feneket kerít, mint más a 
házasságának vagy egy alapkőletételnek. Érzékeny, fogékony, túlzásokra hajlamos, komoly 
fiatalember: nagyzási hóbortban szenved, és csak a humorérzéke menti őt meg. Pillanat-
nyilag azonban mintha éppen elhagyta volna a humorérzéke. Ha azt mondjuk, hogy 
izgatottnak látszik, ezzel nem sokat mondtunk: egyik izgalmi állapotból a másikba esik. 
Most éppen a fejvesztett rémület állapotában van; egyenesen Ramsden felé indul, mintha az 
lenne a szándéka, hogy se szó, se beszéd, lelövi őt a tulajdon kandallója előtt. De amit 
előránt a szivarzsebéből, nem pisztoly, hanem egy okirat, s odatartja a méltatlankodó 
Ramsden orra elé, és így kiált fel.
Tanner	Ramsden, tudja-e, hogy mi ez?
Ramsder,	(gőgösen) Nem tudom, kérem.
Tanner	Whitefield végrendeletének egyik példánya. Anna ma reggel kapta meg.
Ramsden	Ha jól sejtem, Whitefield kisasszonyt nevezi Annának, róla beszél, ugyebár?
Tanner	Annáról beszélek, a mi Annánkról, a maga Annájáról, Tavy Annájáról, és most 
már, az Isten legyen irgalmas hozzám, az én Annámról!
Octavius	(felpattan, nagyon sápadtan) Hogy érted ezt?
Tanner	Hogy értem! (Felemeli a végrendeletet) Tudod-e, hogy ez a végrendelet kit 
nevez ki Anna gyámjának?
Ramsden	(hűvösen) Azt hiszem, hogy engem.
Tanner	Magát! Magát és engem, barátom. Engem! Engem!! Engem!!! Mind a 
kettőnket! (Ledobja a végrendeletet az íróasztalra)
Ramsden	Lehetetlen!
Tanner	Sajnos, ez a szörnyű valóság. (Leül Octavius székére) Ramsden, húzzon ki 
engem ebből a pácból valahogyan. Maga nem ismeri Annát olyan jól, mint én. 
Ez a lány el fog követni minden bűnt, amit csak tisztességes nő elkövethet; és 
valamennyi vétkét azzal fogja mentegetni, hogy a gyámjai kívánságára követte 
el. Mindent ránk ken majd; nekünk pedig nem lesz több hatalmunk fölötte, 
mint két egérnek egy macska fölött.
Octavius	Jack, nagyon kérlek, ne beszélj így Annáról.
Tanner	Ez a gyerek meg szerelmes belé; ami még bonyolultabbá teszi a dolgot. Anna 
vagy kikosarazza majd, és kijelenti, hogy nekem volt kifogásom Tavy ellen, 
vagy hozzámegy feleségül, azzal az indokolással, hogy maga parancsolta így. 
Hát mondhatom, uram, ilyen iszonyatos csapás még nem ért hozzám hasonló 
korú és természetű embert.
Ramsden	Mutassa azt a végrendeletet, kérem. (Odamegy az íróasztalhoz és felveszi az 
iratot) Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az én öreg Whitefield barátom 
annyira nem bízott bennem, hogy mellém adott társul egy... (Ahogy azonban 
olvasni kezdi, megnyúlik az arca és elhallgat)
Tanner	Magamnak köszönhetem az egészet: éppen ez a sors szörnyű iróniája. 
Whitefield egyszer elmondta nekem, hogy maga lesz Anna gyámja; én meg, az 
ostoba fejemmel, elkezdtem magyarázni neki, hogy mekkora őrültség rábízni 
egy fiatal lányt egy ósdi gondolkozású öregemberre.
Ramsden	(elképedve) Én! Ósdi gondolkozású!!!
Tanner	Teljes mértékben. Éppen akkor fejeztem be egy tanulmányt, aminek az volt a 
címe, hogy: „Le a deresfejűek kormányával" - és tele voltam érvekkel és jó 
példákkal. Az a helyes megoldás, mondtam, ha egyesítik a kipróbált öregek 
tapasztalatát a fiatalok tetterejével és lendületével. Hát a szavamon fogott: 
akármi legyek, ha nem változtatta meg a végrendeletét - hiszen a keltezése is 
csak két héttel a beszélgetésünk utánról való -, és kijelölt maga mellé 
gyámtársának!
Ramsden	(sápadtan és elszántan) Vissza fogom utasítani a megbízatást.
Tanner	Azzal sem megy semmire. Richmondtól idáig egyebet sem tettem, végig az 
egész úton, mint hogy megpróbáltam visszautasítani; csakhogy Anna 
szakadatlanul azt hajtogatja, hogy hát persze, hiszen ő csak egy szegény árva, 
és most már igazán nem várhatja el azoktól az emberektől, akik az apja 
életében szívesen jártak hozzájuk, hogy ezentúl is törődjenek vele. Ez a 
legújabb móka. Szegény árva! Mintha csak egy páncélos csatahajó 
panaszkodna, hogy ki van szolgáltatva a szélnek és a hullámoknak.
Octavius	Ez nem való, Jack, így beszélni. Anna csakugyan árva. És neked melléje 
kellene állnod.
Tanner	Melléje kellene állnom! Hát miféle veszedelem fenyegeti? Mellette áll a 
törvény; mellette áll a közhangulat; van pénze bőven, és nincs benne egy szikra 
lelkiismeret sem. Velem nincs más célja, mint hogy minden erkölcsi 
felelősséget rám hárítson, és aztán azt csinálja, ami neki jólesik, az én rovásom-
ra. Én csak gyámkodjak szépen fölötte, ő pedig majd rám ken minden 
gyalázatot, amihez csak kedve van. Ennyi erővel akár feleségül is vehetném.
Ramsden	Nem köteles elfogadni a gyámságot. Én természetesen inkább visszautasítom, 
mint hogy magával együtt legyek Annie gyámja.
Tanner	Úgy ám, de mit szól majd ehhez Anna? Mit felelt erre máris? Mindössze 
annyit, hogy az édesapja kívánsága szent előtte, és hogy engem mindig a 
gyámjának fog tekinteni, akár vállalom ezt a felelősséget, akár nem. Utasítsam 
vissza! Hát próbálja meg visszautasítani az ember az óriáskígyó ölelését, 
amikor már a nyakára tekeredett.
Octavius	Nem szép tőled, hogy így beszélsz, Jack.
Tanner	(feláll és odalép Octaviushoz, hogy megvigasztalja, de a hangja még mindig 
panaszos) Ha Whitefieldnek mindenáron fiatal gyám kellett, hát miért nem 
téged választott, Tavy?
Ramsden	Az ám, csakugyan! Miért nem?
Octavius	Megmondhatom. Engem is megkérdezett, de én nem vállaltam a dolgot, mert 
szerelmes vagyok Annába. Nem lett volna jogom ráerőszakolni magam 
gyámnak az apja segítségével. Whitefield elmondta ezt Annának, és Anna azt 
felelte, hogy igazat ad nekem. Hiszen tudja, Ramsden, hogy menynyire 
szeretem Annát; és te is tudod, Jack. Ha Jack szerelmes lenne valakibe, én nem 
hasonlítanám azt a lányt óriáskígyóhoz a füle hallatára, akármennyire utálnám 
is. (Leül a két szobor közé, és a fal felé fordítja a fejét)
Ramsden	Azt hiszem, Whitefield nem volt beszámítható állapotban, amikor ezt a 
végrendeletet csinálta. Maga beismerte, Tanner, hogy befolyásolta őt a 
végrendelkezésében.
Tanner	Hát akkor igazán hálás lehet nekem a befolyásomért. Kétezerötszáz fontot 
hagyott magára a fáradságaiért. Tavy húgának hozományt, Tavyre pedig külön 
ötezer fontot testált.
Octavius	(a könnye újra megered) Ó, nem fogadhatom el. Milyen nagylelkű volt 
hozzánk!
Tanner	Nem is kapod meg, fiacskám, ha Ramsden felborítja a végrendelkezést.
Ramsden	Ohó! Értem. Ezzel akar sarokba szorítani.
Tanner	Whitefield rám nem hagyott semmit, csak azt a megbízást, hogy ügyeljek Anna 
magaviseletére – azzal az indokolással, hogy már úgyis több pénzem van, mint 
amennyi a javamra válik. Hát ez igazán azt mutatja, hogy beszámítható állapot-
ban volt, ugyebár?
Ramsden	(komoran) Elismerem.
Octavius	(feláll, előbúvik menedékéből, a fal mellől) Kedves, jó Ramsden, azt hiszem, 
maga nagyon elfogult Jackkel szemben. Higgye el, hogy Jack talpig becsületes 
ember, és képtelen lenne visszaélni a...
Tanner	Hagyd abba, Tavy, ne bosszants. Én nem vagyok talpig becsületes ember: én 
csak egy talpig kétségbeesett ember vagyok, akit letaglóztak a túlvilágról. 
Tavy, ide hallgass: mégis el kell venned ezt a lányt, hogy megszabadítsál tőle. 
Pedig hogy megfogadtam magamban, hogy megmentelek ettől a házasságtól!
Octavius	Ó, hát attól akartál megmenteni, Jack, ami életem legnagyobb boldogsága 
lenne?
Tanner	Az ám, csakhogy egy egész életre szóló boldogság. Ha csupán az első félóra 
boldogságáról lenne szó, hát odaadnám érte az ingemet is, hogy megszerezzem 
neked, Tavy. De egy egész életen át tartó boldogság! Senki emberfia azt ki nem 
bírná: földi pokollá változna az életed.
Ramsden	(dühösen) Sületlenségek, kérem! Beszéljen értelmesen; vagy ha nem tud, akkor 
menjen innen, és pocsékolja másoknak az idejét, nekem fontosabb dolgom is 
van, mint a maga zagyvaságait hallgatni! (Mérgében szinte toporzékolva megy 
vissza az íróasztalához, és újra leül mögéje)
Tanner	Hallod, Tavy, miket beszél? Egy fél évszázaddal van elmaradva az egész 
gondolkozásmódja. Nem engedhetjük meg, hogy Anna egyedül az ő 
gyámságára legyen bízva.
Ramsden	Büszke vagyok rá, hogy rossz véleménnyel van rólam és a nézeteimről, uram. 
Maga ebben a könyvben fejtette ki a saját nézeteit, ha jól tudom?
Tanner	(mohón az íróasztalhoz lép) Mi a csuda? Megszerezte a könyvemet! Mit szól 
hozzá?
Ramsden	Csak nem képzeli tán, hogy elolvasok egy ilyen könyvet?
Tanner	Hát akkor minek vette meg?
Ramsden	Nem vettem meg, kérem. Valami félbolond nőszemély küldte el nekem, aki, 
úgy látszik, rajong a maga nézeteiért. Éppen a helyére akartam tenni ezt a 
könyvet, amikor Octavius betoppant. Hát majd most a helyére teszem, ha 
megengedi.
Olyan erélyes indulattal csapja bele a könyvet a papírkosárba, hogy Tanner ösztönösen 
hátrálni kezd, mert az az érzése, hogy a fejéhez akarták vágni.
Tanner	Magának sincs jobb modora, mint nekem. Annyi baj legyen, legalább nem kell 
udvariaskodnunk egymással. ( Újra leül) Mi a szándéka ezzel a végrendelettel?
Octavius	Szólhatok egy szót?
Ramsden	Hogyne szólhatna, Octavius.
Octavius	Én azt hiszem, mi itt megfeledkezünk arról, hogy ebben a kérdésben esetleg 
Annának is lehet valamilyen kívánsága. Ramsden Magam is azt tartom, hogy 
figyelembe kell vennünk Annie kívánságait, amennyire csak lehet. De hát 
Annie csak egy fiatal lány, méghozzá egy tapasztalatlan fiatal lány.
Tanner	Ramsden, én kezdem sajnálni magát.
Ramsden	(mérgesen) Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit érez irántam, tisztelt uram.
Tanner	Anna azt fogja csinálni, ami éppen jólesik neki. Sőt, ráadásul arra kényszerít 
majd bennünket, hogy mi tanácsoljuk ezt. És ha a végén balul üt ki a dolog, 
akkor minket hibáztat majd érte. No, minthogy Tavy már majd eleped utána...
Octavius	(szégyenlősen) Ugyan, dehogyis, Jack.
Tanner	Ne hazudj, Tavy: majd elepedsz utána. Hívassuk hát le a fogadószobából, és 
kérdezzük meg tőle, hogy mik a szándékai velünk. Eredj, Tavy, hozd le Annát. 
(Tavy nekiindul) De ne maradj soká; mert itt elég feszült a helyzet köztem és 
Ramsden közt, s a várakozás nem lesz nagyon kellemes, így, édes kettesben.
Ramsden összeszorítja a száját, de nem szól semmit.
Octavius	Ne is törődjön Jackkel, kedves, jó Ramsden. Nem gondolja komolyan. 
(Kimegy)
Ramsden	(megfontolt határozottsággal) Tanner úr, én még soha életemben ilyen 
szemtelen emberrel nem találkoztam, mint maga.
Tanner	(komoly hangon) Tudom, kérem. Pedig, sajnos, még én sem vagyok képes 
gyökerestül kiirtani magamból a szégyenkezést. Mindnyájan az általános 
szégyenkezés légkörében élünk. Mindenért szégyenkezünk, ami csak valódi 
rajtunk. Szégyelljük önmagunkat, szégyelljük a rokonainkat, szégyelljük a jö-
vedelmünket, a kiejtésünket, a véleményünket, a viselt dolgainkat, ugyanúgy, 
ahogyan a pucér bőrünket szégyelljük. A kutyafáját neki, édes, jó Ramsden 
barátom, mi szégyellünk gyalog járni, szégyellünk omnibuszon utazni, szégyel-
lünk bérkocsit fogadni, ahelyett, hogy saját fogatot tartanánk, szégyellünk 
egylovas hintót tartani kétlovas helyett, szégyellünk mindenes lovászt tartani 
külön kocsis és külön inas helyett. Minél több dolgot szégyell az ember, annál 
előkelőbb. Maga például szégyellte volna megvenni a könyvemet, szégyellné 
elolvasni: csupán azt az egyet nem szégyelli, hogy engem elítéljen érte, 
anélkül, hogy elolvasta volna; de ez is csak annyit jelent, hogy szégyellne 
eretnek nézeteket vallani. Nézzen meg engem: hogy ilyen ember lett belőlem, 
ezt annak köszönhetem, hogy az őrzőangyalom elfelejtette a bölcsőmbe tenni a 
szégyenkezés képességét. Megvan bennem minden elképzelhető jó tulajdonság, 
kivéve a...
Ramsden	Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel van önmagáról.
Tanner	De csak azt akarja ezzel mondani, hogy szégyellhetném magam, amiért a jó 
tulajdonságaimat emlegetem. Azt egy percig sem gondolja, hogy nincsenek 
meg a jó tulajdonságaim: mert nagyon jól tudja, hogy éppen olyan józan és 
becsületes honpolgár vagyok, mint maga, egyénileg éppen olyan megbízható, 
politikailag és erkölcsileg pedig sokkal megbízhatóbb.
Ramsden	(mint akinek az elevenére tapintottak) Ez nem igaz. Senkitől sem tűröm, hogy 
úgy beszéljen rólam, mintha én is az angol társadalom nagy többségéhez 
tartoznék. Én mélyen megvetem az ő előítéleteiket, korlátoltságukat, 
kicsinyességüket; én megkövetelem, hogy jogom legyen a saját fejemmel gon-
dolkoznom. Maga a haladás hívének a szerepében tetszeleg. Hát vegye 
tudomásul, hogy én már akkor híve voltam a haladásnak, amikor maga még a 
világon sem volt.
Tanner	Tudtam, hogy az csak nagyon régen lehetett.
Ramsden	Ma is éppen olyan haladó ember vagyok, mint amilyen voltam. Próbálja rám 
bizonyítani, hogy valaha is elhagytam a haladás zászlaját. Sőt, egyre haladóbb 
ember leszek. Napról napra haladóbb.
Tanner	Haladottabb a korban, Polonius.
Ramsden	Polonius! Maga pedig Hamlet, ugye?
Tanner	Nem, nem: én csak a legszemtelenebb ember vagyok, akivel életében 
találkozott. A maga felfogása szerint ez a teljes züllöttség jele. Elhatározta, 
hogy alaposan megmondja nekem a véleményét, de minthogy igazságos és 
egyenes lelkű ember, kénytelen volt elgondolkozni rajta, hogy mi az a leg-
súlyosabb vád, amit joggal a szememre vethet. Tolvaj, hazug, szélhámos, 
házasságtörő, okmányhamisító, falánk vagy iszákos? Nem, ez egyik sem illik 
rám. Be kellett érnie azzal, hogy szégyentelen ember vagyok. Ez igaz, 
beismerem. Sőt egyenesen örülök neki, hogy hiányzik belőlem a szégyenérzet; 
mert ha restellném valódi mivoltomat, akkor én is csak olyan ostoba fajankó 
lennék, mint maguk valamennyien. Gyakorolja magát egy kicsit a 
szemtelenségben, Ramsden; s még egészen jeles ember válhatik magából.
Ramsden	Nem óhajtok...
Tanner	Nem óhajt efféle kiválóságra szert tenni. Hát persze; olyan biztos voltam 
benne, hogy ezt fogja felelni, mint amilyen biztos, hogy a gyufaautomatából 
kijön egy skatulya gyufa, ha fent bedobunk egy pennyt. Szégyellt volna mást 
felelni rá.
Ramsden szemlátomást nekidurálja magát, hogy egy megsemmisítő választ adjon Jacknek, 
a nagyszerű visszavágásra azonban már nem kerül sor, mert ebben a pillanatban belép 
Octavius, White-field Anna kisasszonnyal és Anna mamájával. Ramsden felpattan a 
helyéről, és elébük siet. Hogy Annát szépnek tartjuk-e, vagy sem, ez az ember ízlésétől 
függ, azonkívül – s talán főként – az ember korától és nemétől. Octavius szemében Anna 
gyönyörű, igézően szép lány, akinek a puszta jelenléte átváltoztatja az egész világot, s az 
egyén tudatának szűk korlátai hirtelen kitágulnak végtelenre, és az emlékezetünk titokzatos 
módon egyszerre visszanyúlik az emberi faj egész eddigi életére, vissza az ázsiai bölcsőig, 
sőt talán a paradicsomig, ahonnét kiűzettünk. Anna a megvalósult ábrándkép, az 
esztelenség belső értelme; Octavius, ha ránéz, úgy érzi, hogy lehull a hályog a szeméről, 
felszabadul a lelke, megszűnik körülötte a tér és az idő, a vére átszellemül az élet vizének 
rohanó árjává. Anna minden misztérium megtestesülése, és a szentté vált hittételek 
összessége. Az édesanyja szemében azonban Anna, a lehető legenyhébben szólva, semmi 
ehhez hasonlót nem jelent. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy Octavius rajongása 
bármilyen tekintetben is nevetséges vagy szégyenletes dolog volna. Anna jó külsejű lány, 
ami azt illeti; kifogástalanul tud viselkedni, bájos, kedves teremtés, szép a haja, csábító a 
szeme. Ráadásul pedig, ahelyett, hogy az anyja visszariasztó példáját követné, olyan 
gyászruhát talált ki magának, fekete és lila selyemből, amellyel megadja a tisztességet 
elhunyt apjának, s egyszersmind a Ramsden által oly nagyra tartott, merész és eredeti 
családi ízlésükről is tanúságot tesz.
Mindez azonban még egyáltalán nem magyarázza meg Anna különös varázsát. Ha pisze 
lenne az orra, ha bandzsítana, ha a fekete-lila öltözete helyett egy utcai virágáruslány 
kötényét és tollas kalapját viselné, ha csúf, közönséges kiejtéssel beszélne: Anna még akkor 
is megigézné mind a férfiakat. A vitalitás éppen olyan általános tulajdonság, mint az 
emberiesség; de miként az emberiesség, a vitalitás is fel tud emelkedni néha a lángelme 
magasságáig. Anna is az élet lángelméje. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, könyörgöm, 
hogy egyoldalúan túlteng benne a nemiség: mert ez nem a vitalitás áradó bőségét jelentené, 
hanem a fogyatékosságát. Anna jóravaló, tisztességes lány, tökéletes önuralommal 
rendelkezik, s mindez látszik is rajta; noha a magatartása divatosan közvetlen, őszinte és 
élénk. Bizalmat kelt, mert az ember kinézi belőle, hogy semmi meggondolatlan dolgot nem 
fog elkövetni; de némi félelmet is ébreszt, mert azt is könnyen kinézi belőle az ember, hogy 
valószínűleg mindent megcsinál, amihez kedve van, és amit helyesnek tart, s nem lesz 
tekintettel másokra, csak amennyire okvetlenül szükséges. Egyszóval olyan lány, akit 
nemének erőtlenebb példányai néha veszedelmes macskának neveznek. Illedelmesebb 
látványt el sem lehet képzelni, mint ahogy belép, s ahogy megcsókolja Ramsdent, aki 
üdvözli őt. A boldogult Whitefield úr a meghatottságtól valószínűleg egészen dühbe jönne, 
ha láthatná a férfiak megnyúlt ábrázatát (kivéve Tannert, aki nagyon ideges), a néma 
kézszorításokat, a részvétteljes széktologatásokat, özvegyének szipákolását és leányának 
könnyes szemét, aki szívfájdalmában láthatólag meg sem tud szólalni. Ramsden és 
Octavius a két fal melletti széket odaviszi a hölgyeknek; Anna azonban Tannerhez lép, és 
leül a helyére. Tanner egy nyers mozdulattal átadja a lánynak a széket, aztán azzal 
igyekszik könnyíteni az ingerültségén, hogy szándékos illetlenséggel leül az íróasztal 
sarkára. Octavius leülteti Whitefieldnét Anna mellé, ő maga pedig letelepszik arra a székre, 
amelyet Ramsden helyezett el Herbert Spencer orra alatt.
Whitefieldné egyébként egy apró kis asszony, s a fakó lenszőke haja úgy fest, mintha egy 
tojásra szalmát szórnánk. Arcáról valamiféle megzavarodott okosságot lehet leolvasni, a 
hangja panaszosan élessé válik minduntalan, s az egész lénye olyan, mintha szakadatlanul 
igyekezne félretolni egy nála nagyobb személyt, aki menthetetlenül sarokba szorította őt. 
Olyasféle nőnek látszik, aki tudatában van annak, hogy a világ csacsinak tartja és semmibe 
veszi, de azért - ámbár nincs hozzá elég ereje, hogy érvényesítse az egyéniségét - mégsem 
adja meg magát a sorsának semmi áron. Némi lovagiaskodás is van abban, hogy Octavius 
mindig aggályosan figyelmes Whitefieldnéhoz, noha a szíve-lelke Annával van tele. 
Ramsden ünnepélyesen visszaül elnöki helyére az íróasztala mögé, ügyet sem vetve 
Tannerre, s megnyitja az ülést.
Ramsden	Igazán sajnálom, Annie, hogy kénytelen vagyok hivatalos ügyekkel 
előhozakodni ezekben a szomorú percekben. De hát szegény jó édesapád 
végrendelete egy nagyon komoly kérdést vetett fel nekünk. Te is olvastad a 
végrendeletet, ugye?
Anna	igent bólint, gyors lélegzettel, mint aki meg sem tud szólalni a meghatottságtól.,
Ramsden	Bevallom őszintén, nagyon meglepett, hogy a végrendelet a te gyámodul és 
Rhoda gyámjául rajtam kívül Tanner urat is kijelöli. (Szünet támad. Baljóslatú 
képet vág mindenki; de nem szólnak egy szót sem. Ramsdent kissé idegesíti, 
hogy nem kap semmiféle választ, de aztán folytatja) Nem tudom, hogy ilyen 
feltételek mellett elvállalhatom-e a megbízást. És úgy hallom, Tanner úrnak is 
van valami kifogása a dolog ellen; ámbár nem merném állítani, hogy azt is 
megértettem, miféle természetű a kifogása; de hát ő majd nyilván elmondja 
maga. Abban azonban egyetértettünk, hogy addig nem dönthetünk, amíg meg 
nem hallgattuk a te véleményedet. Fájdalom, arra kell kérjelek, Annie, hogy 
válassz, kit akarsz kettőnk közül gyámodnak, engem vagy Tanner urat; mert 
attól félek, hogy közösen semmi esetre sem vállalhatjuk.
Anna	(halk, dallamos hangon) Mama...
Whitefieldné	(gyorsan) Kérlek, Annie, ne hárítsd rám a dolgot. Nekem ebben a kérdésben 
nincs semmiféle véleményem; s még ha volna is, valószínűleg akkor sem 
törődnétek vele. Készséggel belenyugszom, akármit határoztok is ti hárman.
Tanner hátrafordul, és sokatmondóan néz Ramsdenre. Ramsden haragosan visszautasítja ezt 
a néma közleményt.
Anna	(nem vesz tudomást anyja ízléstelen megjegyzéséről, s ugyanolyan szelíd 
hangon folytatja) Mama tisztában van azzal, hogy egyedül nem képes viselni 
értem és Rhodáért a teljes felelősséget; tanácsra, segítségre van szüksége. 
Rhodának gyám kell; s bár én idősebb vagyok, véleményem szerint egy fiatal 
lányt, amíg férjhez nem megy, nem lehet csak úgy szabadjára engedni, a maga 
feje után. Nincs igazam, nagyapó?
Tanner	(ijedten) Nagyapó! Nagyapónak fogod szólítani a gyámjaidat?
Anna	Ne butáskodj, Jack. Ramsden bácsit mindig Roebuck nagyapónak hívtam: én 
voltam nagyapó kis Annie-ja, ő pedig a kis Annie nagyapója. Még akkor 
kereszteltem el így, amikor beszélni tanultam.
Ramsden	(gúnyos hangon) Remélem, most már megnyugodott, Tanner úr. Folytasd, 
Annie: én tökéletesen egyetértek veled.
Anna	No hát, ha szükségem van gyámra, szabad-e lemondanom bárkiről is, akit 
szegény drága apám jelölt ki számomra?
Ramsden	(az ajkába harap) Szóval helyesled apád választását?
Anna	Nincs jogom bírálgatni; el kell fogadnom. Apám szeretett, és ő tudta legjobban, 
mi válik a javamra, és mi nem.
Ramsden	Hiszen megértelek, Annie, tökéletesen megértelek. Ezt is vártam tőled, s 
nagyon szép, hogy így gondolkodol. Csakhogy ezzel még nem oldottál meg 
mindent, ahogyan képzeled. Várj csak, mondok egy példát. Tegyük fel, egyszer 
csak kiderül, hogy én elkövettem valami csúnya, becsületbe vágó dolgot... 
kiderül, hogy én nem vagyok az az ember, akinek szegény jó apád tartott! 
Akkor is helyesnek vélnéd, hogy én legyek Rhoda gyámja?
Anna	Ugyan, nagyapó: el sem tudom képzelni magáról, hogy csúnya, becsületbe 
vágó dolgokat kövessen el.
Tanner	(Ramsdenhez) Csak nem követett el valami ilyesfélét?
Ramsden	(felháborodva) Nem hát!
Whitefieldné	(közönyös hangon) Akkor meg minek tételezzük fel?
Anna	No látja, nagyapó, a mama nem engedi meg nekem, hogy ilyesmit feltételezzek 
magáról.
Ramdsen	(megzavarodva) Ti ezekben a családi dolgokban mind a ketten olyan 
érzékenyek és olyan gyöngéd lelkűek vagytok, hogy igazán nagyon nehéz 
világosan feltárni előttetek a helyzetet.
Tanner	Azonfelül maga nem is tárja fel világosan a helyzetet, kedves barátom.
Ramsden	(mogorván) Hát akkor tárja fel maga.
Tanner	Szívesen. Anna, Ramsden azt tartja, hogy én nem vagyok neked való gyám; s 
ebben teljesen egyetértek vele. Szerinte, ha édesapád olvasta volna a 
könyvemet, nem nevezett volna ki a gyámodnak. Ez a könyv az a csúf, 
becsületbe vágó dolog, amiről Ramsden beszélt. Ő úgy véli, hogy Rhoda 
érdekében kötelességed felkérni őt egyedüli gyámotoknak, engem pedig rá kell 
venned, hogy lemondjak. Csak egy szavadba kerül, s már le is mondtam.
Anna	De én nem olvastam a könyvedet, Jack.
Tanner	(belenyúl a papírkosárba, és kihalássza a könyvet, hogy odaadja Annának) Hát 
akkor azonnal olvasd el, és döntsél.
Ramsden	(dühösen) Ha azt akarod, hogy én legyek a gyámod, akkor tedd le azt a 
könyvet, Annie. A leghatározottabban megtiltom, hogy elolvasd. (Öklével az 
asztalra csap és feláll)
Anna	Dehogy olvasom el, ha nem akarja. (Leteszi a könyvet az asztalra)
Tanner	Ha az egyik gyámod megtiltja, hogy elolvasd a másik gyámod könyvét, akkor 
hogyan tudjuk megoldani ezt a kérdést? S mi lenne, ha én megparancsolnám 
neked, hogy olvasd el? Nekem nem tartozol engedelmességgel?
Anna	(szelíden) Tudom én azt, hogy szántszándékkal sohasem fogsz ilyen kínos 
helyzetbe hozni, Jack.
Ramsden	(csöndes ingerültséggel) Jó, jó, Annie: ez mind nagyon szép, s ahogy már 
mondtam, igazán érthető és nagyon illedelmes dolog. De mégiscsak döntened 
kell, választanod kell kettőnk közül. Mi is éppen olyan dilemmában vagyunk, 
mint te.
Anna	Úgy érzem, én még nagyon fiatal és nagyon tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy 
én döntsek. Édesapám akarata szent előttem.
Whitefieldné	Kénytelen vagyok azt mondani, hogy komiszság maguktól, férfiaktól, hogy 
Annára hárítják a felelősséget, ha nem akarják vállalni a gyámságot. Úgy 
látom, mindenki mindig másra igyekszik tolni a felelősséget ezen a világon.
Ramsden	Bocsásson meg, de félreérti a dolgot.
Anna	(megindító hangon) Hát nem akar elfogadni gyámleányának, nagyapó?
Ramsden	Nem erről van szó. Ezt nem mondtam. Csak határozottan tiltakozom az ellen, 
hogy együttműködjek Tanner úrral.
Whitefieldné	Miért? Mi baja van szegény Jackkel?
Tanner	Nem tud megbarátkozni a haladó nézeteimmel.
Ramsden	(méltatlankodva) Az nem igaz! Szó sincs róla.
Anna	Hát persze hogy nem. Micsoda szamárság ez! Hiszen nagyapónak vannak a 
leghaladóbb nézetei a világon. Egészen biztos, hogy csak Jack saját maga 
csinálta az egész galibát. No, ugyan, Jack! Légy hozzám kedves nagy 
bánatomban. Ugye, elfogadsz gyámleányodnak, Jack, ugye, elfogadsz?
Tanner	(kedvetlenül) El. Magamnak köszönhetem az egészet; így hát szembe kell 
néznem a sorsommal, azt hiszem. (Elfordul, a könyvszekrény elé áll, és 
komoran nézegeti a kötetek címét)
Anna	(föláll, és fojtott örömmel kezd áradozni) Hát akkor mindnyájan 
megegyeztünk, és az én drága jó apám akarata megvalósul. Nem is képzelik, 
hogy milyen nagy öröm ez nekem is meg anyámnak is! (Ramsdenhez lép, 
megragadja mind a két kezét, és így szól) S az én kedves Roebuck nagyapóm 
lesz a támaszom és tanácsadóm. (Hátrafordul, és egy pillantást vet Tanner felé) 
Meg Jack, az óriásölő. (Az anyja mellett elhaladva Octaviushoz lép) Meg Jack 
elválaszthatatlan jó barátja, Ricky Ticky Tavy.
Octavius elpirul, és kimondhatatlanul ostoba képet vág.
Whitefieldné	(feláll a helyéről, és kisimítja özvegyi gyászruháját) Most, hogy már Anna 
gyámja lett, Ramsden, jó volna, ha a lelkére beszélne egy kicsit, és leszoktatná 
arról, hogy mindenféle csúfneveket adjon az embereknek. Az ilyesmit igazán 
senki sem veszi szívesen. (Megindul az ajtó felé)
Anna	Hogy mondhatsz ilyet, mama! (A lelkifurdalástól egészen megrendülve) Ó, 
lehet, hogy igazad van! Talán csakugyan durva voltam és tapintatlan! 
(Octaviushoz fordul, aki lovaglóülésben ül a székén, a támlára könyökölve. 
Megfogja a homlokát, és hirtelen felemeli a fiatalemberfejét) Azt akarod, hogy 
felnőtt emberként bánjunk veled? Ezentúl Robinson úrnak kell hogy 
szólítsalak?
Octavius	(komoly hangon) Ó, kérlek szépen, szólítsál Ricky Ticky Tavynek. A 
„Robinson úr"-ral rettenetesen megbántanál.
Anna	nevet, és megsimogatja Octavius arcát; aztán visszamegy Ramsdenhez.
Anna	Tudja, nagyapó, már magam is kezdeni azt hinni, hogy ez elég szemtelen 
megszólítás. De álmomban sem képzeltem volna, hogy rosszul esik magának.
Ramsden	(fesztelenül, miközben szeretettel megveregeti Anna vállát) Csacsiság, édes 
Annie-kám. Ragaszkodom a nagyapóhoz. Nem is hallgatok más névre, csak 
arra, hogy „a kis Amije nagyapója''.
Anna	(hálásan) Mindnyájan olyan kedvesek hozzám, kivéve Jacket.
Tanner	(félvállról hátraszól, s a könyvszekrényt nézi tovább) Illendőbb volna, ha 
Tanner úrnak szólítanál, úgy hiszem.
Anna	(szelíden) Dehogy hiszed, Jack. Csak azért mondasz mindig ilyeneket, hogy 
megbotránkoztasd az embereket; akik már ismernek, azok fel sem veszik. De 
ha akarod, akkor ezentúl híres ősöd nevén: Don Juannak hívlak majd.
Ramsden	Don Juannak!
Anna	(naivan) Ó, talán valami helytelent mondtam? Nem tudtam. Hát akkor, persze, 
nem nevezlek így. Megengeded, hogy amíg ki nem találok valami mást, addig 
Jacknek szólítsalak?
Tanner	Az isten szerelmére, ki ne találj nekem még ennél is rosszabbat. Megadom 
magam. Beleegyezem a Jackbe. Boldogan vállalom a Jacket. Íme, így 
végződött vala első és utolsó kísérletem, hogy fenntartsam a tekintélyemet 
veled szemben.
Anna	Látod, mama, mindnyájan szívesen veszik, hogy becézőnéven szólítom őket.
Whitefieldné	Legalább addig abbahagyhatnád, amíg gyászt viselünk.
Anna	(szemrehányó hangon, a lelke mélyéig megsebezve) Ó, mama, hát miért 
juttatod az eszembe már megint! (Kiszalad a szobából, hogy elrejtse a 
könnyeit)
Whitefieldné	Itt van, ni. Megint én vagyok a hibás, mint mindig. (Kimegy Anna után)
Tanner	(visszafordul a könyvszekrénytől) Ramsden, legyőzött bennünket, legázolt, 
széttaposott, megsemmisített, akárcsak az anyját.
Ramsden	Ugyan, kérem. (Ő is kimegy a szobából Whitefieldné után)
Tanner	(kettesben maradt Octaviusszal, s most furcsa szemeket mereszt rá) Tavy, 
szeretnéd te valamire vinni a világban, mondd? 
Octavius	Szeretném valamire vinni mint költő. Szeretnék írni egy nagyszerű színdarabot.
Tanner	Aminek Anna lenne a főszereplője.
Octavius	Igen, Anna, bevallom.
Tanner	Hát vigyázz, Tavy. Csak írjál színdarabot Annáról, az rendben van; de ha nem 
vigyázol nagyon, akkor bizistók az lesz a vége, hogy hozzád megy feleségül.
Octavius	(sóhajtva) Nincs nekem olyan szerencsém, Jack!
Tanner	Ej, a kutyafádat, hiszen már ott van a fejed a nőstény oroszlán torkában: félig 
már le is nyelt... három harapás az egész... egy: Ricky... kettő: Ticky... három: 
Tavy.. s azzal felfaltak.
Octavius	Egyformán bánik mindenkivel. Ilyen a modora; hiszen tudod, Jack.
Tanner	Persze: mindenkinek kettéroppantja a gerincét, ahogy rácsap a mancsával; csak 
az a kérdés, hogy melyikünket akar megenni? Véleményem szerint téged óhajt 
felfalni.
Octavius	(bosszúsan feláll a helyéről) Igazán rémes, hogy így beszélünk róla, mialatt 
odafent siratja az édesapját. De hát annyira szeretném, ha csakugyan felfalna, 
hogy még a durvaságaidat is eltűröm, mert reménységet ébresztenek bennem.
Tanner	A női igézetben éppen az az ördögi, Tavy, hogy megkívántatja az emberrel a 
saját pusztulását.
Octavius	Csakhogy ez nem pusztulás: hanem beteljesülés.
Tanner	Igen, a nő céljának beteljesülése; és ez a cél nem a nő boldogsága, se nem a 
tiéd, hanem a természet parancsa. Az életerő, ami a nőket hajtja, nem más, mint 
a teremtés vak, dühödt indulata. A nő feláldozza érte önmagát, gondolod, hogy 
tétovázni fog, hogy téged is feláldozzon?
Octavius	Ej, hiszen éppen a nők önfeláldozó természetéből következik, hogy nem 
áldozzák fel azokat, akiket szeretnek.
Tanner	Ez a világ legszörnyűbb tévedése, Tavy. Éppen az önfeláldozó nők áldoznak 
fel másokat a legkönyörtelenebbül. Önzetlenek, s ennélfogva az apró-cseprő 
dolgokban jók és kedvesek tudnak lenni. De minthogy nem a saját egyéni 
céljukat követik, hanem az egész világmindenség célját, a férfit nem tekintik 
egyébnek, mint eszköznek ennek a célnak a szolgálatában.
Octavius	Igazságtalan vagy, Jack. Hiszen a legnagyobb szeretettel viselik a gondunkat.
Tanner	Persze, ahogyan a katona gondját viseli a puskájának, vagy a muzsikus a 
hegedűjének. De megengedik-e, hogy saját céljaink legyenek, hogy szabadon 
élhessünk a magunk feje szerint? Kölcsönadnak bennünket egymásnak? Meg 
tud-e menekülni a legerősebb férfi is a nő karmából, ha egyszer megfogták? 
Reszketnek, ha veszedelem fenyeget bennünket, és zokognak, ha meghalunk; 
de nem minket siratnak, hanem a kárba veszett apát, vagy a hiábavalóan 
felnevelt fiút. Azzal vádolnak bennünket, hogy az élvezetünk puszta 
eszközének tekintjük őket; de hát az olyan gyarló és mulandó bolondság, mint 
a férfi önző gyönyörűsége, vajon képes-e annyira leigázni a nőt, mint ahogyan 
a férfit leigázza az egész természet célja, egy nőben megtestesülve?
Octavius	Annyi baj legyen, ha egyszer boldoggá tesz bennünket ez a rabság.
Tanner	Annyi baj legyen, ha nincs semmiféle saját célja az életednek, és miként a 
férfiak javarésze, nem vagy egyéb puszta kenyérkeresőnél. Csakhogy te, Tavy, 
költő vagy, művész: azaz az életednek éppen olyan kizárólagos és könyörtelen 
célja van, mint a nők életének.
Octavius	Nem könyörtelen.
Tanner	Könyörtelen, lelkiismeretlen és irgalmatlan. Az igazi művész inkább elnézi, 
hogy éhezzen a felesége, hogy mezítláb járjon a gyereke, hogy küszködjön a 
megélhetésért a hetvenéves öreg édesanyja, semmint hogy olyasmivel kelljen 
foglalkoznia, ami kívül esik a művészetén. A nőket vagy elevenen boncolgatja, 
vagy kiszívja a vérüket. Meghitt kapcsolatba kerül velük, hogy 
tanulmányozhassa őket, hogy letéphesse róluk a konvenciók álarcát, hogy 
tetten érje őket, és leleplezze legféltettebb titkaikat, mert tudja, hogy a nők 
képesek feléleszteni benne a legmélyebb alkotóerőket, meg tudják szabadítani 
őt a hideg értelemtől, látomásokra és álmokra ihletik, vagyis nekik köszönheti a 
sugallatát, ahogyan ő nevezi. A művész ráveszi a nőket, hogy tegyék meg 
mindezt a saját céljaikért, holott voltaképpen az ő céljaikért csinálják. Elorozza 
még az anyatejet is, befeketíti és nyomdafestéknek használja, hogy kigúnyolja 
az anyát, és dicsőítse az elképzelt eszményi nőt. Azzal áltatja a nőt, hogy meg 
akarja kímélni a szülés gyötrelmeitől, pedig csak önmagának akarja lefoglalni 
mindazt a szeretetet és gyámolítást, ami az asszony gyermekét illetné meg. 
Amióta a házasságot kitalálták, a nagy művészekről mindig köztudomású volt, 
hogy rossz férjek. Pedig még ennél is rosszabbak: gyerekrablók, vérszopók, 
képmutatók és szélhámosok. Pusztuljon ki az egész emberi nem, hervadjon el 
ezer asszony, ha ezen az áron ő jobban tudja eljátszani a Hamletet, szebb képet 
tud festeni, mélyebb költeményt, nagyszerűbb színdarabot vagy bölcsebb 
filozófiát tud írni! Mert jegyezd meg magadnak, Tavy, a művésznek az a dolga, 
hogy megmutasson bennünket önmagunknak, igazi valónkban. A lelkünk nem 
egyéb, mint ez a tudásunk, amit önmagunkról tudunk; és a művész, aki egy 
mákszemnyivel is gyarapítja ezt a tudásunkat, éppúgy új lelket teremt, mint 
ahogyan a nők új embereket hoznak a világra. Az alkotás szenvedélyében a 
művész éppen olyan könyörtelen, mint a nő; éppen olyan veszedelmes a nőre 
nézve, s éppen olyan iszonyatosan vonzó és lenyűgöző. Az emberi viaskodások 
közül a legálnokabb és legkíméletlenebb a művész küzdelme a nővel, aki anya. 
Melyikük tudja elemészteni a másikat: ezen dől el a harc. S életre-halálra 
megy, annál is inkább, mert - ahogyan ti fellengzős, romantikus képmutatással 
mondjátok - szeretik egymást.
Octavius	Még ha így is volna - pedig egyáltalán nincs így -, akkor is az az igazság, hogy 
a halálos küzdelmek nemesítik meg igazán az ember jellemét.
Tanner	Gondolj majd erre, ha legközelebb találkozol egy szürke medvével vagy egy 
bengáli tigrissel, Tavy.
Octavius	Úgy értem, ha a szeretetnek is köze van a dologhoz.
Tanner	Ó, a tigris nagyon szeret majd téged. A táplálékunkat szeretjük a 
legőszintébben. Azt hiszem, Anna is ilyenformán szeret téged: úgy veregette 
meg az arcodat, mint egy puha sertés, karajt.
Octavius	Hát tudod, Jack, már régen faképnél hagytalak volna, ha nem volnék úgy veled, 
hogy beszélhetsz, amit akarsz. Megfogadtam, hogy én nem haragszom meg rád 
semmiért. Néha igazán felháborító dolgokat tudsz mondani.
Ramsden	tér vissza, Annával a nyomában. Sietve lépnek be a szobába, az előbbi 
illedelmes gyász ráérős hangulata szétfoszlott körülöttük, valódi izgatottsággal 
cserélődött fel, Ramsden arca egyenesen nyugtalanságot fejez ki. Odalép a két 
fiatalemberhez, Octaviusnak akar valamit mondani, de hirtelen megtorpan, 
ahogy észreveszi Tannert.
Ramsden	Nem számítottam rá, hogy magát még mindig itt találom, Tanner Úr.
Tanner	Nincs rám szükség? Isten áldja, kedves gyámtársam. (Megindul az ajtó felé)
Anna	Várjál, Jack. Nagyapó, neki is meg kell tudnia előbb vagy utóbb.
Ramsden	Octavius, egy nagyon komoly hírt kell közölnöm magával. Rendkívül bizalmas 
és kényes természetű dolgot... sajnos, hozzá kell tennem, hogy nagyon 
szomorú, fájdalmas dolgot. Óhajtja, hogy Tanner úr jelen legyen és 
végighallgassa, amit majd mondok?
Octavius	(elsápad) Nincsenek titkaim Jack előtt.
Ramsden	Mielőtt véglegesen döntene ebben a kérdésben, még azt is közlöm, hogy a 
húgáról van szó, és hogy rettenetes hírt kell elmondanom.
Octavius	Violetről? Mi történt vele? Csak nem... Meghalt?
Ramsden	Nem tudom, hogy nem rosszabb-e még ennél is, ami történt.
Octavius	Súlyosan megsebesült? Baleset érte?
Ramsden	Nem, nem. Egészen más.
Tanner	Anna: benned talán van annyi emberség, hogy elmondod végre, mi történt?
Anna	(suttogó hangon) Nem mondhatom el. Violet szörnyű dolgot cselekedett. El 
kell őt vitetnünk valahová. (Hangtalanul az íróasztalhoz lépdel, leül Ramsden 
helyére, s rábízza a három férfira, hogy vitassák meg a dolgot maguk közt)
Octavius	(ráeszmél, hogy miről van szó) Szóval ezt akarta mondani, Ramsden?
Ramsden	Ezt. (Octavius leroskad egy székre, kétségbeesetten) Fájdalom, kétségtelenül 
bebizonyosodott, hogy Violet három héttel ezelőtt nem Eastbourne-be ment, 
Parry Whitefieldékhez, ahogyan mi hittük. Tegnap pedig egy idegen orvosnál 
járt, jegygyűrűvel az ujján. Parry Whitefield felesége ott találkozott vele 
véletlenül; így derült ki az egész dolog.
Octavius	(feláll, ökölbe szorított kézzel) És ki volt az a gazember?
Anna	Violet nem akarja elárulni.
Octavius	(megint visszaroskad a székbe) Ó, de borzasztó!
Tanner	(dühös gúnnyal) Iszonyatos. Szörnyűséges. Rosszabb a halálnál is, ahogyan 
Ramsden mondja. (Octaviushoz lép) Mit nem adnál érte, Tavy, igaz-e, ha csak 
egy vasúti szerencsétlenség lett volna, ha Violet csupán pozdorjává törte volna 
magát, vagy valami hasonló, rendes, jóravaló dolog történt volna vele, ami 
részvétet érdemel?
Octavius	Ne gorombáskodj, Jack.
Tanner	Ne gorombáskodjak! A keservedet, hát mit jajgatsz? Itt van ez a lány, akiről 
mindnyájan azt hittük, hogy csak rossz vízfestményeket tud mázolni, csak 
Gricgct és Brahmsot gyakorolja örökké, csak társaságba jár, meg 
hangversenyekre, csak pocsékolja a pénzét és az idejét. Aztán egyszerre meg-
tudjuk róla, hogy abbahagyta ezeket a hülyeségeket, hogy teljesíthesse a nők 
legmagasztosabb hivatását, legfontosabb feladatát - hogy szaporítsa, 
megsokszorozza, benépesítse a földet. S ahelyett, hogy csodálnánk a 
bátorságát, és örvendeznénk a helyes ösztönének - ahelyett, hogy ünnepelnénk 
a beteljesült asszonyi hivatást, és rágyújtanánk a diadalmi indulóra: „Íme, 
gyermekünk születék: fiúgyermek adatott minékünk" -, csak itt álltok 
mindnyájan - akik az imént még olyan derűsen gyászoltátok a halottat -, itt 
álltok most savanyú képpel, elkeseredve és szégyenkezve, mintha ez a lány a 
leggonoszabb bűnt követte volna el.
Ramsden	(dühösen ordítva) Nem tűröm, hogy az én házamban ilyen gyalázatosságokat 
beszéljenek. (Öklével veri az asztalt)
Tanner	Ide figyeljen: ha még egyszer megsért, hát a szaván fogom, és itthagyom 
magukat. Anna, hol van most Violet?
Anna	Miért? Fel akarsz menni hozzá?
Tanner	Persze hogy fel akarok menni hozzá. Segítségre van szüksége; pénzre van 
szüksége; megbecsülésre van szüksége, és szerencsekívánatokra van szüksége. 
A gyereke számára minden jóra szüksége van. Nem valószínű, hogy tőletek 
megkapja mindezt, hát majd megkapja tőlem. Hol van?
Anna	Ne csökönyösködj, Jack. Fent van az emeleten.
Tanner	Micsoda?  Ramsden becsületes házában? No, menjen, és teljesítse hitvány 
kötelességét, Ramsden. Dobja ki őt az utcára. Ne tűrje, hogy megfertőzze a 
küszöbét. Védelmezze meg az otthona tisztaságát. Megyek én is, hozok egy 
bérkocsit.
Anna	(riadtan) Jaj, nagyapó, ne tegye ezt!
Octavius	(feláll, kétségbeesetten) Majd én elviszem Violetet, Ramsden. Nem lett volna 
szabad idejönnie a maga házába.
Ramsden	(méltatlankodva) De hiszen én is mindenáron segíteni szeretnék rajta. 
(Tannerhez fordul) Hogy merészel, kérem, ilyen csúf szándékot tulajdonítani 
nekem? Ezt nem tűröm. Odaadnám az utolsó filléremet is, csak hogy 
megmenthessem Violetet attól, hogy a maga segítségére szoruljon.
Tanner	(lecsillapodva) Hát akkor jól van. Ramsden nem ragaszkodik az elveihez. 
Megegyeztünk tehát abban, hogy mindnyájan Violet pártján vagyunk.
Octavius	De ki volt az az ember? Jóvátehetné a dolgot azzal, ha feleségül veszi Violetet; 
és feleségül is fogja venni, vagy pedig én vonom felelősségre.
Ramsden	Úgy van, ezt kell tennie. Ez már férfias beszéd, Octavius.
Tanner	Hát akkor mégsem tartjátok őt gazembernek? 
Octavius	Nem tartom gazembernek? Lelketlen, sötét gazembernek tartom!
Ramsden	Átkozott gazembernek tartom, a nemjóját! Bocsáss meg, Amije, majdnem 
megfeledkeztem magamról.
Tanner	Tehát hozzáadjuk a húgodat egy átkozott gazemberhez, hogy így kiköszörüljük 
a csorbát. Bizisten mondom, valamennyien megbolondultatok, azt kell hinnem.
Anna	Ne beszélj képtelenségeket, Jack. Hát persze, neked teljesen igazad van, Tavy; 
csakhogy nem tudjuk, kicsoda: Violet nem hajlandó megmondani.
Tanner	Mi a fenének kell azt tudnunk, hogy kicsoda? Akárkicsoda, ő már megtette a 
magáét, s a többi Violet dolga.
Ramsden	(dühöngve ordítja) Őrültség! Elég legyen! Itt járkál közöttünk egy csirkefogó, 
egy parázna kéjenc, egy gonosztevő, aki rosszabb a gyilkosnál is; és ne 
törődjünk vele, hogy kicsoda? Fogjunk vele kezet gyanútlanul; fogadjuk be a 
házunkba; hozzuk össze a leányainkkal; hogy aztán... hogy aztán...
Anna	(hízelkedve csitítja) Halkabban, nagyapó, halkabban. Igazán felháborító dolog; 
ezt mindnyájan belátjuk; de hát ha egyszer Violet nem hajlandó megmondani, 
akkor mit csináljunk? Semmit sem tehetünk. Semmit a világon.
Ramsden	Hm! Az nem olyan biztos. Könnyűszerrel megállapíthatjuk, hogy ki 
legyeskedett Violet körül. S ha van köztünk olyan férfi, akinek közismerten 
laza az erkölcsi felfogása.
Tanner	Áhá!
Ramsden	(felemeli a hangját) Igenis, kérem, megismétlem: ha van közöttünk olyan 
ember, akiről köztudomású, hogy laza az erkölcsi felfogása...
Tanner	Vagy akiről köztudomású, hogy nem képes uralkodni magán...
Ramsden	(elképedve) Azt merészeli állítani, hogy éri képes volnék ilyesmit elkövetni?
Tanner	Kedves, jó Ramsden, ilyesmit minden férfi képes elkövetni. Ez a vége annak, 
ha valaki ilyen természetellenes, fonák elveket hirdet. Engem akar 
meggyanúsítani, de mindnyájunkat gyanúba kever. Ezzel a gyanúsítással éppen 
úgy be lehet sározni a bírák hermelinpalástját vagy a bíborosok talárját, mint a 
csavargók rongyait. Ugyan, Tavy, ne vágj rémült arcot! Az is lehet, hogy én 
voltam, az is lehet, hogy Ramsden volt: akárki elkövethette. S aki elkövette, az 
most mi mást tehetne, mint hogy tagadja és tiltakozik - éppen úgy, ahogy most 
Ramsden készül tiltakozni.
Ramsden	(lélegzet után kapkodva) Hát... hát... hát...
Tanner	Ha csakugyan bűnös volna, akkor sem hebeghetne jobban. Pedig te is tudod, 
Tavy, hogy teljesen ártatlan.
Ramsden	(letörve) Örülök, hogy ezt legalább beismeri, uram. Én viszont beismerem, 
hogy van némi igazság abban, amit mond, bármennyire is kicsavarja a 
dolgokat, hogy csillogtassa rosszindulatú humorát. Remélem, Octavius, engem 
nem képes meggyanúsítani effélével.
Octavius	Ó, dehogy! Eszembe sem jutott.
Tanner	(száraz hangon) Azt hiszem, engem gyanúba vettél egy kicsit.
Octavius	Jack, ezt nem tehetted... ilyet nem tennél...
Tanner	Miért ne?
Octavius	(megdöbbenve) Miért ne?!
Tanner	No jó, hát majd megmondom neked, hogy miért nem tennék ilyet. Először is 
azért nem, mert te kötelességednek éreznéd, hogy összevesszél velem. 
Másodszor, Violet ki nem állhat engem. Harmadszor pedig, ha engem ért volna 
az a tisztesség, hogy Violet gyerekének az apja lehetek, akkor én hencegnék 
vele fennhangon, és nem tagadnám. Nyugodj hát meg: a barátságunkat nem 
fenyegeti veszedelem.
Octavius	Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy meggyanúsítsalak, ha 
természetesen éreznél és gondolkoznál erről a dologról. Bocsáss meg, Jack.
Tanner	Bocsássak meg! Hülyeség! No, akkor hát üljünk le, és tartsunk családi 
tanácsot. (Leül. A többiek is követik a példáját, félig-meddig vonakodva) 
Violet szolgálatot tesz majd Angliának, ennélfogva külföldre kell toloncolni, 
amíg a dolog lezajlik. Mi történik odafönt?
Anna	Violet fent van a házvezetőnő szobájában - egyedül, természetesen.
Tanner	És miért nem a szalonban?
Anna	Ne kérdezz ostobaságokat, Jack. A szalonban Ramsden kisasszony beszélget 
anyámmal; azon tanakodnak, hogy mit lehetne tenni.
Tanner	Úgy! A házvezetőnő szobája tehát a büntetőzárka, gondolom; s a fogoly ott 
várja, hogy a bírái elé vezessék. A vén macskák elé!
Anna	Jaj, Jack!
Ramsden	Maga pillanatnyilag az egyik vén macska vendégszeretetét élvezi, uram. Ez a 
ház a nővérem háza.
Tanner	Aki legszívesebben engem is bezárna a házvezetőnő szobájába, ha volna hozzá 
bátorsága, Ramsden. Mindegy, a macskát azért visszaszívom. A macskának 
több esze van. Anna: gyámi minőségemben megparancsolom neked, hogy 
azonnal menj fel Violethez, és légy nagyon kedves hozzá.
Anna	Már beszéltem vele, Jack. És sajnos, attól félek, hogy nagyon megköti magát, 
semmi áron sem akar külföldre menni. Szerintem Tavynek kellene őt 
rábeszélnie. 
Octavius	Hát hogy beszéljek én vele ilyesmiről? (Elkeseredik)
Anna	Szedd össze magad, Ricky. Tedd meg a kedvünkért.
Ramsden	Az élet nemcsak versekből meg színdarabokból áll, Octavius No, bátran! 
Vállalja férfiasan.
Tanner	(megint dühbe gurul) Ó, a szegény testvérbátyja! Ó, a család szegény barátai! 
Szegény jó, agg csoroszlyák és vén szipirtyók! Milyen sajnálatra méltók 
valamennyien, kivéve azt a lányt, aki kockára teszi az életét, hogy egy új életet 
hozzon a világra! Tavy, ne légy ilyen önző tökftlkó. Eredj azonnal, és beszélj 
Violettel; aztán hozd le ide, ha van kedve lejönni. (Octavius feláll) Mondd meg 
neki, hogy mindnyájan a pártján vagyunk.
Ramsden	(felemelkedve) Nem, kérem...
Tanner	(szintén feláll és félbeszakítja Ramsdent) Jó, jó, értjük; a meggyőződése ellen 
ugyan, de azért maga is a pártját fogja. 
Octavius	Higgyétek el mindnyájan, én igazán nem önzésből mondtam. Olyan nehéz 
eldönteni, hogy mit tegyen az ember, amikor komolyan a legjobbat akarja.
Tanner	Édes jó öregem, te a kegyes angol szokás szerint az egész világot egy erkölcsi 
tornateremnek nézed, amit kizárólag arra a célra létesítettek, hogy 
megizmosíthasd a jellemedet. Így aztán olykor-olykor, amikor másokon 
kellene segítened, csak azokon a nyavalyás elveiden rágódsz. Pillanatnyilag 
egy boldog anya és születendő egészséges csecsemő gondjain kell 
töprengenünk. Erre összpontosítsd a figyelmedet; s akkor majd mindjárt 
világosan látni fogod, hogy mi a teendőd.
Octavius zavarodottan kimegy.
Ramsden	(szigorúan nézi Tannert) Hát a tisztesség, uram? Azzal mi lesz?
Tanner	A tisztesség azt kívánja, ugye, hogy zokogjon a bűnbánó Magdolna, ártatlanul 
megbélyegzett gyermekével együtt? Nem, köszönöm, ebből nem kérünk. A 
tisztesség mehet a pokolba, ahonnan való.
Ramsden	Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz a véleménye. A tisztesség mehet a pokolba, 
hadd örvendezzenek a parázna férfiak és nők. Ez lesz Anglia jövője, ugyebár?
Tanner	Ó, Anglia túl fogja élni a maga rosszallását. De ha jól értettem, a gyakorlati 
teendőkre nézve egyetért velem, nem? 
Ramsden	Egyetértek, de nem a maga felfogásában. Az okaim is mások.
Tanner	Hát akkor máris megvan a mentsége, ha ne adj isten számon kérnék magától 
valaha. (Elfordul Ramsdentől, odaáll Herbert Spencer szobra elé, és komoran 
néz farkasszemet a filozófussal)
Anna	(feláll, odalép Ramsdenhez) Nagyapó, nem volna okosabb, ha felmenne maga 
is a szalonba, és elmondaná nekik, hogy mi a szándékunk?
Ramsden	(nyomatékosan Tannerre néz) Nem szívesen hagylak kettesben 
ezzel az úrral. Nem akarsz feljönni velem?
Anna	Ramsden kisasszony nem szívesen beszél erről a dologról az én fülem 
hallatára, nagyapó. Nekem nem illik ott lennem. 
Ramsden	Igazad van. Erre nem is gondoltam. Derék kislány vagy, Annie.
Megveregeti a vállát. Anna csillogó szemmel néz fel rá. Ramsden nagyon meghatottan 
kimegy a szobából. Anna, miután az öreget így elintézte, Tanner felé fordul. Jack háttal áll 
neki, úgyhogy a lány előbb megigazítja a ruháját, aztán mögéje lopakodik, és szinte 
belebeszél a fülébe.
Anna	Jack (Tanner összerezzen és megfordul), örülsz, hogy a gyámom lettél? 
Remélem, nem bánod, hogy felelős leszel értem?
Tanner	Eggyel szaporodott a bűnbakjaid gyűjteménye, mi?
Anna	Jaj, már megint ez a régi buta vicced! Hagyd már ezt, kérlek. Miért mondasz 
mindig olyat, amiről tudod, hogy rosszul esik nekem? Én megteszek minden 
tőlem telhetőt, hogy tessem neked: azt hiszem, most már bevallhatom ezt, hogy 
a gyámom lettél. Olyan boldogtalan leszek, ha nem akarsz jó barátságban lenni 
velem.
Tanner	(ugyanolyan komoran tanulmányozza a lányt, mint ahogyan az előbb 
tanulmányozta a szobrot) Nem kell a kegyeimért könyörögnöd. Hogy 
elszakadnak a valóságtól az erkölcsi ítéleteink! Szerintem benned egy szikra 
lelkiismeret sincs... csak képmutatás, de a különbséget, persze, nem látod... és 
mégis van valami megejtő, valami igézetes a lényedben. Nem tudok nem 
figyelni rád, valahogyan. Hiányoznál, ha elveszítenélek.
Anna	(csöndesen belekarol Tannerbe, és járkálni kezd vele föl-alá) De hiszen ez 
igazán természetes, Jack. Gyerekkorunktól fogva ismerjük egymást. 
Emlékszel-e...
Tanner	(hirtelen kiszabadítja magát) Megállj! Én mindenre emlékszem.
Anna	Ó, nyilván sok csacsiságot csináltunk, de...
Tanner	Nem érdekel, Anna. Én már nem vagyok az a régi iskolásgyerek, és még nem 
vagyok az a kilencvenéves vén szamár, aki valaha leszek, ha ugyan megérem. 
Elmúlt: felejtsük el.
Anna	Hát nem az volt a boldog idő? (Újra megpróbál belekarolni Tannerbe)
Tanner	Ülj le szépen, és becsüld meg magad. (Erőszakkal leülteti az íróasztal melletti 
székre) Számodra kétségtelenül boldog idő volt. Jó kislány voltál, és sohasem 
keveredtél bajba. Pedig a legkomiszabb kölyöknek sem igen telhetett több 
mulatsága a gyerekkorában, mint neked. Tudom, hogy a többi lány miért tűrte 
el a zsarnokoskodásodat: becsaptad őket a jóravalóságoddal. De azt mondd 
meg nekem: láttál-e már életedben jóravaló fiút?
Anna	Persze hogy láttam. A fiúk sokszor nem férnek a bőrükbe; de Tavy igazán 
mindig nagyon jó fiú volt.
Tanner	(ezen meghökken) Igaz. Igazad van. Hogy, hogy nem, de Tavyt csakugyan 
sohasem vitted kísértésbe.
Anna	Kísértésbe! Én? Jack!
Tanner	Igen, drágalátos Mefisztó kisasszonyom, te. Telhetetlen kíváncsiságoddal 
próbálgattad, hogy mi mindenre kapható egy fiú, és pokoli ravaszsággal tudtál 
a bizalmába férkőzni, hogy kiszedjed belőle a legmélységesebb titkait.
Anna	Még ilyen hülyeséget! Azért, mert mindig hosszú történeteket meséltél el 
nekem az elkövetett komiszságaidról... a buta, gyerekes csínytevéseidről! És 
ezt nevezed a legmélységesebb titkaidnak! A fiúk titkai szakasztott olyanok, 
mint a felnőtt férfiak titkai; márpedig azokról tudjuk, hogy miféle titkok!
Tanner	(csökönyösen) Én nem tudom. Mifélék, könyörgöm?
Anna	Ej, hát olyan titkok, amiket a világon mindenkinek elmesélnek.
Tanner	No hát, esküszöm, hogy amit én neked elmondtam, azt soha senki másnak el 
nem mondtam. Beugrattál egy egyezségbe, hogy nem lesz soha titkunk egymás 
előtt. Hogy mindent elmondunk egymásnak. S én nem jöttem rá, hogy te soha 
nem mondtál el nekem semmit.
Anna	Mert nem voltál kíváncsi az én dolgaimra, Jack. Magadról akartál csak 
beszélni.
Tanner	Ó, az igaz, rettentően igaz. De miféle sátánfajzat lehettél, hogy már akkor 
ismerted az embereknek ezt a gyarlóságát, és fel tudtad használni arra, hogy 
kielégítsd saját kíváncsiságodat! Hetvenkedni akartam előtted, hogy érdekessé 
tegyem magam. Aztán azon kaptam magam, hogy mindenféle csibészséget 
követek el, csupán azért, hogy legyen mit mesélnem neked. Verekedni kezdtem 
olyan fiúkkal, akikre nem is haragudtam; hazudoztam olyankor, amikor 
nyugodt lélekkel megmondhattam volna az igazságot; összelopkodtam 
mindenfélét, amire semmi szükségem nem volt; megcsókoltam olyan 
kislányokat, akik egy szikrát sem érdekeltek. Mindez csak legénykedés volt: a 
bátorságom hazug, szenvedélytelen fitogtatása.
Anna	Sohasem árulkodtam rád, Jack.
Tanner	Nem, az igaz; de ha azt akartad volna, hogy hagyjam abba, akkor árulkodtál 
volna. Csakhogy te azt akartad, hogy csináljam tovább mindezt.
Anna	(kitörve) Ó, dehogy akartam, dehogy akartam. Ez nem igaz, Jack. Nekem soha 
nem tetszettek azok az unalmas, kiábrándító, durva, ostoba és közönséges 
dolgok. Mindig azt reméltem, hogy végül egyszer majd valami igazi hőstett 
lesz belőle. (Lecsillapodva) Ne haragudj, Jack; de amiket te csináltál, azok a 
dolgok még csak nem is hasonlítottak ahhoz, amit én vártam tőled. Sokszor 
nagyon bántott engem mindez; de hát nem árulkodhattam rád, mert bajba 
kevertelek volna. Meg hát csak gyerek voltál még. Tudtam, hogy kinősz majd 
ebből. De lehet, hogy helytelenül tettem.
Tanner	(gúnyosan) Sose furdaljon ezért a lelkiismeret, Anna. Húsz eset közül legalább 
tizenkilenc színhazugság volt, amiket elmeséltem neked. Hamar rájöttem 
ugyanis, hogy nem szereted az igaz történeteket.
Anna	Persze én is tudtam, hogy némelyik történeted nem lehet igaz. Csakhogy...
Tanner	Arra akarsz emlékeztetni, hogy a legszégyenteljesebb esetek közül egyik-másik 
mégis megtörtént, ugye?
Anna	(Jack nagy rémületére, meleg hangon) Semmire sem akarlak emlékeztetni. De 
volt úgy, hogy ismertem jól a szereplőket, és más oldalról is hallottam a 
dologról.
Tanner	Igen; de még az igaz történeteket is megszépítve adtam elő neked. Lehet, hogy 
a közönséges, durva lelkű felnőttek szemében roppant mulatságosak azok a 
megaláztatások, melyekben egy érzékeny kisfiúnak része van; neki magának 
azonban olyan égetően fájdalmasak és szégyenletesek, hogy képtelen bevallani 
- nem tehet egyebet, mint hogy konokul letagadja a dolgot. De hát, talán jobb is 
volt, hogy meséket költöttem számodra; mert egyetlenegyszer történt meg, 
hogy nem hazudtam neked, és akkor rögtön be akartál árulni.
Anna	Én soha. Soha, egyetlenegyszer sem.
Tanner	De bizony. Emlékszel Rachel Rosetree-re, arra a fekete szemű kislányra? 
(Anna egy pillanatra önkéntelenül összeráncolja a szemöldökét) Beleszerettem; 
aztán egy este kettesben sétálgattunk a kertben, nagyon kényelmetlenül 
átkarolva egymás derekát, búcsúzóul meg is csókoltam, és mind a ketten 
rendkívül komolyan vettük a dolgot. Ha ez a szerelem tovább tartott volna, 
engem halálra untatott volna; de hát nem tartott tovább; ugyanis az történt, 
hogy Rachel másnap kiadta az utamat, mert rájött, hogy én elmeséltem neked 
az egészet. Kitől tudta meg? Tőled. Felelősségre vontad, és örökös rettegésben 
tartottad szegényt azzal a fenyegetéssel, hogy elárulod bűnös titkát.
Anna	Nem ártott az neki, csak a javára vált. Kötelességem volt, hogy megállítsam a 
lejtőn; s ma már nagyon hálás érte.
Tanner	Hálás? Csakugyan?
Anna	Hát mindenesetre hálás lehet érte.
Tanner	De, úgy látom, az nem volt a kötelességed, hogy engem megállítsál a lejtőn.
Anna	Téged is megállítottalak azzal, hogy Rachelt megállítottam.
Tanner	Olyan biztos vagy ebben? Véget vetettél annak, hogy elmeséljem neked a 
kalandjaimat; de honnét tudod, hogy a kalandjaimnak is véget vetettél?
Anna	Azt akarod ezzel mondani, hogy más lányokkal folytattad, amit Rachellel 
megkezdtél?
Tanner	Nem. Elegem volt a Rachel-féle romantikus hülyeségből.
Anna	(gyanakodva) Hát akkor miért rontottad el a barátságunkat, és miért lettél olyan 
hozzám, mint egy idegen?
Tanner	(rejtélyesen) Mert véletlenül éppen akkoriban jutottam hozzá valamihez, amit 
szerettem volna megtartani magamnak egészen, és nem akartam megosztani 
veled.
Anna	Nyugodt lehetsz, hogy én nem kértem volna belőle egy szemet sem, ha irigyled 
tőlem.
Tanner	Nem cukorka volt az, Anna. Olyasmi volt, hogy semmi áron nem engedted 
volna, hogy a magaménak mondhassam.
Anna	(hitetlenül) Hát mi volt?
Tanner	A lelkem.
Anna	Ugyan, ne butáskodj, Jack. Magad is tudod, hogy szamárságokat beszélsz.
Tanner	A lehető legkomolyabban beszélek, Anna. Akkor te nem vetted észre, hogy 
benned is támadt egy lélek. Pedig ez történt. Nem ok nélkül fedezted fel 
hirtelen azt az erkölcsi kötelességedet, hogy felelősségre vonjad és jó útra 
térítsd Rachelt. Addig a napig kizárólag azzal voltál elfoglalva, hogy jó kislány 
légy; de soha eszedbe sem jutott, hogy kötelességeket érezzél mások iránt. No 
hát, én is akkor éreztem először, akkor rendezkedtem be ilyesmire. Addig csak 
garázdálkodtam, mint egy kölyökzsivány, és annyi lelkifurdalásom sem volt, 
mint a rókának, ha tyúkot lop. De akkor egyszerre aggályaim támadtak, 
kötelezettségeket kezdtem érezni, és ráeszméltem, hogy az igazmondás és a 
becsület számomra már nem csupán a felnőttek elkoptatott szenteskedő 
szólamai, hanem tulajdon lelkem parancsoló alaptörvényei.
Anna	(nyugodt hangon) Igen, azt hiszem, igazad van. Akkor kezdtél férfivá válni, én 
pedig nővé.
Tanner	Nem gondolod, hogy esetleg nagyobb dologról volt szó? Mit ért azon a legtöbb 
ember, hogy férfivá válni és nővé válni? Hiszen tudod: a szerelem kezdetét 
értik. A szerelem azonban nálam már jóval előbb elkezdődött. A szerelem 
belejátszott már a legelső ábrándozásaimba, hóbortjaimba, képzelgéseimbe, 
amire csak vissza tudok emlékezni... vagy ha szabad azt mondanom, a legelső 
bolondságainkba és ábrándozásainkba, amikre vissza tudunk emlékezni - bár 
akkor még nem értettük meg, hogy miről van szó. Nem, nem ezt jelentette 
nálam ez az átalakulás, hanem azt, hogy megszületett bennem az erkölcsi 
szenvedély; s kijelentem, hogy a tapasztalataim szerint az erkölcs szenvedélye 
az egyetlen igazi szenvedély.
Anna	Minden szenvedélynek erkölcsösnek kell lennie, Jack.
Tanner	Kell! És miféle hatalom képes féken tartani egy szenvedélyt? Semmiféle 
hatalom, csak egy még erősebb szenvedély, Anna.
Anna	Az erkölcsi érzékünk tartja féken szenvedélyeinket, Jack. Ne beszélj 
butaságokat.
Tanner	Az erkölcsi érzékünk! Hát az nem szenvedély? Gondolod, hogy minden 
szenvedélyünk az ördögtől való? Ha nem volna szenvedély... ha nem volna a 
leghatalmasabb szenvedély bennünk, akkor a többi szenvedélyünk úgy 
elsöpörné, mint szélvész a száraz falevelet. Amikor ez a szenvedély 
megszületik a kisfiúban, akkor válik férfivá.
Anna	Vannak más szenvedélyek is, Jack. Hatalmas szenvedélyek.
Tanner	Azok már mind megvoltak bennem azelőtt is; de tunya, céltalan szenvedély 
volt mind - csupán gyerekes kapzsiság, mohóság és kegyetlenség, puszta 
kíváncsiság, szeszély, hóbort, buta szokások és babonák, amiket érett ésszel 
hajmeresztőnek és nevetségesnek talál az ember. És mikor egyszerre lobogni 
kezdtek új fénnyel, mintha kigyulladtak volna, ez nem a saját fényünk volt, 
hanem az erkölcsi szenvedély felkelő napjának sugárzása. Ez a szenvedély 
adott nekik méltóságot, felelősséget és értelmet - a vágyak, hajlamok 
zűrzavaros sokaságát határozott célok és elvek hadseregévé szervezte. Ebből a 
szenvedélyből született meg a lelkem.
Anna	Észrevettem rajtad, hogy megjött az eszed. Azelőtt szörnyű komisz gyerek 
voltál, mindent elpusztítottál, amit csak értél.
Tanner	Dehogy pusztítottam! Bolond beszéd! Csak nem fértem a bőrömbe.
Anna	Jaj, Jack, te mindent tönkretettél. Elpusztítottad a fenyőfacsemetéket, lenyested 
a hegyüket a fakardoddal. Összetörted az uborkaágyak karóit a csúzliddal. 
Felgyújtottad a bokrokat a marhalegelőn; a rendőrök meg Tavyt fogták el, mert 
el akart szaladni, amikor látta, hogy nem tud téged visszatartani. Aztán...
Tanner	Lárifári! Ezek mind ütközetek voltak, meg bombázások, meg csatatervek, hogy 
megmentsük skalpjainkat a rézbőrű indiánoktól. Nincs képzelőtehetséged, 
Anna. Én ma sokkal rombolóbb ember vagyok, mint akkor voltam. Az erkölcsi 
szenvedély átvette pusztító ösztönöm irányítását, és a maga céljaira használta 
fel. Reformátor lett belőlem, és mint minden reformátor: képromboló. Már nem 
az uborka karóit tördösöm, és nem rekettyebokrokat gyújtok fel: hiteket 
ingatok meg, és bálványokat döntök le.
Anna	(untatja őt mindez) Sajnos, én túlságosan nőies vagyok, és semmi értelmét nem 
látom a rombolásnak. A pusztítás csak pusztítani tud.
Tanner	Úgy van. Ezért olyan hasznos. A fontoskodók, akik szerveznek és építenek, 
elárasztják a világot intézményeikkel. A pusztítás eltakarítja mindezt, 
visszaadja a szabadságunkat, és lélegzethez juthatunk.
Anna	Kár a fáradságért, Jack. Olyan nőt úgysem találsz, aki ebben egyetértene veled.
Tanner	Mert összetévesztitek az építést a teremtéssel, s a rombolást a gyilkolással. 
Holott ezek teljesen különböző dolgok. Én imádom a teremtés munkáját, és 
utálom a gyilkolást. Igen, imádom a teremtés művét a virágokban, a fákban, a 
madarakban, az állatokban, még benned is. (Anna arcán hirtelen érdeklődés és 
öröm villan fel, s egyszerre leolvad róla a fokozódó értetlenség és unalom 
kifejezése) A teremtő ösztön késztetett arra, hogy magadhoz kapcsolj olyan 
kötelékekkel, melyeknek a nyomát a mai napig viselem. Igen, Anna, a mi régi 
gyerekes szerződésünk egy öntudatlan szerelmi szerződés volt...
Anna	Jack!!
Tanner	Ó, ne rémülj meg...
Anna	Nem rémültem meg.
Tanner	(furcsa hangon) Pedig meg kellene rémülnöd. Hol maradnak az elveid?
Anna	Jack, komolyan beszélsz vagy csak bolondozol?
Tanner	Az erkölcsi szenvedélyről beszélek-e komolyan?
Anna	Nem, nem; a másikról. (Megzavarodva) Jaj, te olyan bolondos vagy! Az ember 
sosem tudja, hogy komolyan vegyen-e, vagy sem.
Tanner	Nagyon komolyan kell venned, amit mondok. Én a gyámod vagyok; és az a 
kötelességem, hogy pallérozzam az elmédet.
Anna	A szerelmi szerződést tehát már felbontottuk, ugye? Biztosan rám untál, nem 
igaz?
Tanner	Nem; hanem az erkölcsi szenvedély lehetetlenné tette a mi gyerekes 
kapcsolatunkat. Új egyéniségem féltékenyen öntudatra ébredt bennem...
Anna	Semmi áron nem akartad, hogy gyereknek tartsanak továbbra is. Szegény Jack!
Tanner	Nem akartam, mert ha gyerekként kezelnek, az azt jelentette volna, hogy a régi 
alapon kezelnek. Holott én új emberré váltam; s akik ismerték a régit, mind 
kinevettek. Egyes-egyedül a szabóm viselkedett értelmesen: mindig új mértéket 
vett rólam, valahányszor felkerestem, míg a többiek csökönyösen ragaszkodtak 
a régi mértékhez, s nem akarták tudomásul venni, hogy kinőttem belőle.
Anna	Rettentően öntudatos lettél.
Tanner	Majd ha a mennyországba kerülsz, Anna, az angyalszárnyaiddal te is rettentő 
öntudatos leszel legalább egy évig. S ha találkozol odafent a rokonaiddal, és 
úgy bánnak majd veled, mintha még mindig földi halandó volnál, te is nagyon 
utálod majd őket. Inkább olyan társaságot keresel majd magadnak, ahol nem 
ismertek azelőtt, csak angyalkorod óta.
Anna	Szóval, végeredményben, mégiscsak a hiúságod miatt hagytál ott bennünket?
Tanner	Igen, csak a hiúságom miatt, ha annak nevezed.
Anna	Ezért ugyan engem nem kellett volna faképnél hagynod.
Tanner	Téged legelsősorban. Te harcoltál a legszívósabban az én fölszabadulásom 
ellen.
Anna	(komoly hangon) Ó, mennyire tévedsz! Mindent megtettem volna érted, 
mindent.
Tanner	Mindent, kivéve azt az egyet, hogy szabadon engedj. Már akkor ösztönösen 
értettél ahhoz az istenverte női cselfogáshoz, hogy teljesen és tehetetlenül 
kiszolgáltatod magad az embernek, s ezáltal mindenféle kötelezettségeket 
kényszeríts rá, úgyhogy végül a szerencsétlen férfi már moccanni sem mer, ha 
előbb oda nem szaladt hozzád, és engedélyt nem kért tőled. Ismerek egy 
boldogtalan nyomorultat, akinek már csak egyetlen vágya van az életben, hogy 
megszökhessen a feleségétől. De az asszony azzal fenyegeti, hogy a vonat 
mozdonya elé veti magát, ha el akarja hagyni. Ezt csináljátok valamennyien. 
Ha akarunk menni valahová, ahová ti nem akartok elengedni, nincsen olyan 
törvény ami visszatarthatna bennünket; de már az első lépésnél odatartjátok a 
nyakatokat a talpunk alá, odavetitek a testeteket a kerekek alá, mihelyt 
indulnánk. Engem aztán egy nő sem fog így rabszolgává tenni.
Anna	De hát, Jack, nem élhetsz úgy az emberek közt, hogy soha ne légy tekintettel 
másokra.
Tanner	Úgy? És kik azok a mások? Azért vagyunk érzelmileg ilyen rabszolgák, mert 
mindig tekintettel vagyunk másokra... azaz gyávák vagyunk és félünk tőlük, 
csak ezt úgy nevezzük, hogy tekintettel lenni másokra. Legyek tekintettel rád, 
mondod, s ezt úgy érted, hogy a saját akaratom helyett engedelmeskedjek a te 
akaratodnak. De hátha ez alantasabb akarat, mint az enyém? A nők 
képzettebbek, többet tudnak, mint a férfiak? A választópolgárok csőcseléke 
többet tud, mint az államférfiak? Dehogy tud, egyik sem. Mit gondolsz, miféle 
világ lenne abból, ha az államférfiak tekintettel lennének választóikra és a 
férjek a feleségükre? Mit jelent ma az egyház és az állam? A nőt és az 
adófizetőt.
Anna	(nyugodt közönnyel) Örülök neki, hogy úgy értesz a politikához, Jack: ennek 
hasznát veszed majd, ha bekerülsz a parlamentbe. (Tanner megsemmisül, 
összeesik, mint egy kipukkasztott hólyag) Csak azt sajnálom, hogy szerinted én 
rossz hatással vagyok rád.
Tanner	Azt nem mondtam, hogy rossz hatással vagy rám. De akár rossz, akár jó, én 
nem akartam a te mértékedhez szabni magamat. Nem akarom, hogy átszabjál.
Anna	Senki sem akar téged átszabni, Jack. Hidd el nekem - igazán, szavamra 
mondom -, én egy szikrát sem bánom, hogy ilyen fura nézeteid vannak. Tudod, 
hogy haladó szellemben neveltek mindnyájunkat. Miért képzeled rólam 
mindenáron, hogy én olyan szűk látókörű vagyok?
Tanner	Éppen ez a veszedelmes, hogy nem bánod. Azért nem bánod, mert rájöttél, 
hogy úgysem számít. Az óriáskígyó sem törődik egy szikrát sem a szarvas 
nézeteivel, amikor már rátekeredett.
Anna	(feláll, hirtelen megvilágosodik előtte valami) Ó, ohó, ohohó! Most már értem, 
hogy miért óvtad tőlem Tavyt azzal, hogy én egy óriáskígyó vagyok. Nagyapó 
elmondta nekem. (Nevet, aztán a boáját Tanner nyakára csavarja) Ugye, milyen 
finom puha, Jack?
Tanner	(vergődik, lenyűgözve) Te gyalázatos teremtés, hát már a képmutatásra sincs 
szükséged?
Anna	Veled szemben sohasem vagyok képmutató, Jack. Megharagudtál? (Leveszi 
Tannerről a boát, és ledobja egy székre) Nem kellett volna ezt csinálnom, 
igazad van.
Tanner	(megvető hangon) Ej, micsoda álszemérem! Miért ne csinálnád, ha kedved van 
hozzá?
Anna	(szégyenlősen) Hát.. hát azért, mert te az óriáskígyót tulajdonképpen így 
értetted, azt hiszem. (A két karját Jack nyaka köré fonja)
Tanner	(rámered) Bámulatos vakmerőség! (A lány nevet, és megsimogatja Jack arcát) 
No hát, ha ezt elmesélném, egy lélek se hinné el nekem, kivéve azokat, akik 
felháborodnának rajta, hogy ilyesmit elmesélek, viszont ha te vádolnál meg 
ilyesmivel, akkor hiába tagadnám, senki emberfia nem adna hitelt nekem!
Anna	(nyugodt méltósággal fejti le a karját Jack nyakából) Javíthatatlan vagy, Jack. 
Pedig nem szabad tréfát űznöd abból, hogy mi ketten szeretjük egymást. Ezt 
igazán senki sem értheti félre. Remélem, te sem érted félre.
Tanner	A szívverésem megmagyarázza nekem, Anna. Érzem a bőrömön. Szegény 
Ricky Ticky Tavy!
Anna	(hirtelen felnéz rá, mintha megint megtudott volna valamit) Csak nem vagy 
talán olyan féleszű, hogy féltékeny légy Tavyre?
Tanner	Féltékeny! Miért lennék én féltékeny? Csak nem csodálkozom rajta, hogy így 
behálóztad szegényt. Érzem a hurok szorulását a tulajdon nyakam körül, pedig 
velem csak játszadozol.
Anna	Azt képzeled, hogy szándékaim vannak Tavyvel?
Tanner	Nem képzelem: tudom.
Anna	(komoly hangon) Vigyázz, Jack. Nagyon boldogtalanná teszed Tavyt, ha 
tévútra vezeted ilyesmivel.
Tanner	Ne aggódj, nem fog kisiklani a kezed közül.
Anna	Kezdek kételkedni benne, hogy csakugyan okos ember vagy!
Tanner	Ugyan? S miért kezdesz egyszerre kételkedni?
Anna	Te remekül értesz, úgy látom, mindenhez, amihez én nem értek; de valóságos 
csecsemő vagy azokban a dolgokban, amelyekhez én értek.
Tanper	Azt mindenesetre tudom, hogy mit érez Tavy irántad, Anna; nyugodt lehetsz, 
ezt tudom.
Anna	És gondolod, hogy azt is tudod, mit érzek én Tavy iránt?
Tanner	Sajnos, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mi lesz a sorsa szegény jó 
Tavynek.
Anna	A szemedbe nevetnék, Jack, ha volna kedvem nevetni, amikor szegény papa 
meghalt. Vigyázz! Tavy nagyon boldogtalan lesz.
Tanner	Igen, boldogtalan lesz, de ő nem fog tudni róla, szegény feje. Tavy túl jó neked, 
Anna; ezerszer többet ér nálad. Ezért fog elkövetni egy életre szóló tévedést 
veled.
Anna	Az a gyanúm, hogy ti férfiak sokkal több tévedést követtek el a túl nagy 
okosságotokkal, mint a túl nagy jóságotokkal. (Leül, és büszke, szép 
válltartásával némi megvetést fejez ki az egész férfinem iránt)
Tanner	Hiszen tudom én, hogy nem sokat törődsz Tavyvel. De hát az mindig úgy van, 
hogy az egyik a csókot adja, a másik pedig csak tűri, hogy megcsókolják. Tavy 
lesz az, aki csókol, te meg csak odatartod majd neki az arcod. És mihelyt ta-
lálsz egy jobbat nála, rögtön faképnél hagyod majd.
Anna	(megbántva) Nincs jogod ilyesmit mondani, Jack. Ez nem igaz, és nem szép 
dolog tőled. Ha Tavyvel együtt mindenféle hülyeséget gondoltok rólam, az 
nem az én hibám.
Tanner	(töredelmesen) Ne haragudj a gorombaságaimért, Anna. Nem neked szólnak, 
hanem ennek a komisz világnak. (A lány felnéz rá, derűs és megbocsátó 
pillantással. Tanner hirtelen óvatossá válik) De azért nem bánnám, ha Ramsden 
visszajönne végre. Sosem érzem magam biztonságban, ha veled vagyok: 
valamiféle pokoli varázs van benned... vagy nem, nem is varázs, hanem valami 
finoman izgató... (Anna elneveti magát) Úgy van: te is tudod; és diadalmasan 
nevetsz. Egészen nyíltan és szemérmetlenül diadalmaskodsz vele!
Anna	Ej de utálatos egy udvarló vagy te, Jack!
Tanner	Udvarló! Én? Én udvarolok?!
Anna	Igenis, udvarolsz. Folyton gyalázod és sértegeted az embert; de voltaképpen 
eszed ágában sincs, hogy kiengedjél a markodból.
Tanner	Meghúzom a csengőt. Ez a beszélgetés máris sokkal meszszebbre ment, mint 
ahogy szerettem volna.
Ramsden és Octavius tér vissza Ramsden kisasszonnyal, aki egy józan, prózai 
vénkisasszony, s igen egyszerű barna selyemruhát visel, de a gyűrűi, aranyláncai és melltűi 
elárulják, hogy elvi okokból jár ilyen egyszerű ruhákban, nem pedig szegénységből. Elszánt 
arccal lép be a szobába; a két férfi zavarodottan és csüggedten követi. Anna felugrik, és 
buzgón elébe siet. Tanner a falhoz vonul vissza, a két mellszobor közé, és úgy tesz, mintha 
a képeket nézegetné. Ramsden odamegy az íróasztalhoz, ahogy szokta; Octavius pedig 
igyekszik Tanner közelében maradni.
Ramsden kisasszony (szinte félrelöki Annát, ahogy egyenesen Whitefieldné előbbi 
székéhez megy, és nagy határozottsággal letelepszik rá) Nekem semmi közöm sincs ehhez 
az egész ügyhöz.
Octavius	(nagyon elkeseredve) Tudom, Ramsden kisasszony, hogy azt kívánja tőlem, 
vigyem el innét Violetet. Elviszem. (Habozva az ajtó felé fordul)
Ramsden	Nem, nem...
Ramsden kisasszony  Minek mondod azt, hogy nem, Roebuck? Octavius nagyon jól tudja, 
hogy én egy igazán töredelmes és bűnbánó lánynak nem tenném ki a szűrét a 
házadból. De ha valaki nemcsak romlott, hanem hajthatatlan is, és folytatni 
akarja a rosszaságát, akkor szépen búcsút mondunk egymásnak.
Anna	De hát hogy érti ezt, Ramsden kisasszony? Mit mondott Violet?
Ramsden	Annyi bizonyos, hogy Violet nagyon csökönyös. Nem hajlandó elutazni 
Londonból. Nem értem, hogy mit akar. Ramsden kisasszony De én értem. 
Világos, mint a nap, ha te nem is érted, Roebuck, hogy azért nem akar elutazni, 
mert nem akar megválni attól az embertől, attól a nem-tudom-kitől.
Anna	Ó, persze, persze! Octavius, te is beszéltél vele?
Octavius	Semmit nem hajlandó elárulni nekünk. Addig nem akar dönteni semmiről, 
amíg nem beszélt valakivel. Ez a valaki pedig csakis az a gazember lehet, aki 
félrevezette.
Tanner	(Octaviushoz) No hát, akkor csak hadd beszéljen vele. Az úgyis boldogan fogja 
neki azt tanácsolni, hogy menjen külföldre. Hol itt a probléma?
Ramsden kisasszony  (kiveszi a szót Octavius szájából) A probléma ott van, tisztelt Jack úr, 
hogy amikor én felajánlottam Violetnek a segítségemet, azt azért nem 
ajánlottam fel, hogy cinkostársa leszek a viselt dolgaiban. Vagy szavát adja, 
hogy soha többé nem találkozik azzal az emberrel, vagy pedig keressen 
magának más barátokat; de minél előbb.
A szobalány jelenik meg az ajtóban. Anna sietve visszaül a helyére, és igyekszik minél 
közönyösebb képet vágni. Octavius ösztönszerűen utánozza a lányt.
A szobalány	Megjött a kocsi, asszonyom. 
Ramsden kisasszony  Miféle kocsi?
A szobalány	Robinson kisasszony hozatta, kérem.
Ramsden kisasszony  Ó! (Összeszedi magát) Jól van. (A szobalány kimegy) Kocsit hozatott.
Tanner	Én már egy félórával ezelőtt kocsit akartam hívatni.
Ramsden kisasszony  Örülök, hogy Violet legalább megérti, milyen lehetetlen helyzetbe 
hozta saját magát.
Ramsden	Nem szeretném, Susan, ha így menne el tőlünk. Kíméletesebben kellene 
bánnunk vele.
Octavius	Nem, nem. Igazán nagyon, nagyon köszönöm; de Ramsden kisasszonynak 
igaza van. Violet nem várhatja el, hogy marasztalják.
Anna	Jobb volna, ha vele mennél, Tavy.
Octavius	Nem akarja, hogy vele menjek.
Ramsden kisasszony  Hát persze hogy nem akarja. Egyenesen ahhoz az emberhez fog menni.
Tanner	Ami magától értetődő következménye annak, hogy itt ilyen erélyesen fogadták.
Ramsden	(nagy kínban) No látod, Susan! így beszél! És ráadásul van benne némi igazság 
is. Nem tudnád valahogyan összeegyeztetni az elveiddel, hogy egy kicsit 
elnézőbb légy ezzel a szegény lánnyal? Még nagyon fiatal; majd benő a feje 
lágya.
Ramsden kisasszony  Ó, ne féltsd őt, a férfiak roppant megértőek lesznek hozzá mind. De 
rajtad csodálkozom, Roebuck.
Tanner	Én is, Ramsden. Sokkal rosszabbat vártam magától.
Violet megjelenik az ajtóban. A bűnbánatnak nyoma sincs rajta, olyan öntudatos kis hölgy, 
hogy kívánni sem lehetne különb viselkedést egy nőtől. Kicsi arca van, apró, határozott 
szája és álla, dölyfös, erélyes, pattogó hangja, szép, büszke testtartása; az öltözéke 
hibátlanul előkelő, elegáns kalapot visel, madárral díszítve: mindez arról tanúskodik, hogy 
Violet nemcsak rendkívül csinos jószág, hanem félelmetes kis teremtés is. Nem bűbájos és 
csábító hableány, mint Anna; őt is imádják, de ő nem erőszakkal csikarja ki ezt az imádatot, 
sőt még csak nem is nagyon érdekli a dolog; azonkívül Annában van valami mulatságos, 
mókás vonás, Violetben azonban semmi; s talán még irgalom sincs benne: ha van, ami 
féken tartja, az nem a részvét, hanem az esze és a gőgössége. A hangja olyan, mint egy 
tanítónő hangja, aki éppen megleckézteti a lánynövendékeit, mert gyalázatosan viselte 
magát az egész osztály. Így mondja el, tökéletes higgadtsággal, és némi undorral, a 
mondanivalóját, ami miatt bejött Ramsdenékhez.
Violet	Csak azért jöttem be egy pillanatra, hogy megmondjam Ramsden 
kisasszonynak, fent hagytam a házvezetőnő szobájában azt a kis vékony arany 
karperecet, amit tőle kaptam a születésem napjára.
Tanner	Gyere be, Violet, és beszéljünk egy kicsit okosan.
Violet	Köszönöm, de ma délelőttre már éppen elegem van a családi beszélgetésekből. 
Anyádnak is elege volt ebből, Anna: sírva ment haza. Annyi hasznom 
mindenesetre volt belőle, hogy megtudtam, mit érnek az én állítólagos jó 
barátaim. Isten veletek.
Tanner	Megállj, megállj: egy pillanatra. Szeretnék valamit mondani neked, hallgasd 
meg, kérlek. (Violet ránéz Tannerre, a legcsekélyebb érdeklődés nélkül, de 
megáll és vár, láthatólag nem is annyira Tanner kedvéért, mint inkább azért, 
hogy a kesztyűjét felhúzza) Én teljesen a te pártodon vagyok ebben az ügyben. 
A legőszintébb elismeréssel gratulálok neked, hogy volt bátorságod megtenni, 
amit megtettél. Mindenben helyesen jártál el, és a családnak semmiben sincs 
igaza.
Általános elképedés. Anna és Ramsden kisasszony feláll, s feléjük fordul. Violet, aki még 
jobban meglepődik, mint a többiek, megfeledkezik a kesztyűjéről, s a szoba közepe felé 
indul; zavarba jött, és bosszankodik is. Csupán Octavius nem mozdul, fel sem néz, porig 
van sújtva szégyenkezésében.
Anna	(könyörögve Tannernek, hogy térjen észre) Jack! 
Ramsden kisasszony  (felháborodva) Nahát, ilyen még nem hallottam!
Violet	(szigorúan Tannerhez) Ki mondta meg neked?
Tanner	Hát Ramsden meg Tavy. Miért ne mondták volna meg?
Violet	De ők nem is tudják.
Tanner	Mit nem tudnak?
Violet	Nem tudják, hogy én helyesen jártam el, úgy értem.
Tanner	Ó, dehogynem; tudják ők azt jól a szívük mélyén, csak azt képzelik, hogy 
kötelesek elítélni téged az erkölcsösségről, meg az illendőségről, meg az 
effélékről táplált ostoba babonáik miatt. De én tudom, és voltaképpen az egész 
világ tudja, csak nem meri bevallani, hogy igazad volt, amikor követted az 
ösztönödet; hogy a nők legnagyszerűbb tulajdonsága a vitalitás és a bátorság, s 
az anyaság jelenti az ünnepélyes asszonnyá avatásotokat; és hogy egy 
mákszemnyit sem von le az értékedből, sem a mi irántad való megbecsü-
lésünkből, ha nem is mentél férjhez törvényesen.
Violet	(elpirul haragjában) Ó! Hát te is ilyen romlott teremtésnek tartasz, mint a 
többiek! S nemcsak hogy ilyen hitványnak tartasz, hanem ráadásul még azt 
képzeled rólam, hogy én is osztom a te gyalázatos nézeteidet. Ramsden 
kisasszony: én lenyeltem a maga igazságtalan szavait, mert tudtam, hogy 
megbánja majd, amikor megtudja az igazságot. De azt a goromba sértést már 
nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy Jack bókokat mondjon nekem, mintha én is 
olyan züllött teremtés volnék, akinek ő helyesli a viselkedését. Titokban 
tartottam a házasságomat az uram kedvéért. Most azonban mint férjes asszony, 
megkövetelem, hogy ne sértegessenek.
Octavius	(felnéz, végtelen nagy megkönnyebbüléssel) Férjhez mentél!
Violet	Hát persze; azt hiszem, ezt igazán kitalálhattátok volna. De ti mindnyájan szó 
nélkül feltettétek rólam, hogy jogtalanul viselem a jegygyűrűt. Még csak meg 
sem kérdezte tőlem egyikőtök sem. Ezt nem bocsátom meg soha.
Tanner	(megsemmisülve) Agyon vagyok verve. Pedig jót akartam. Bocsáss meg, 
Violet - esedezem, bocsáss meg.
Violet	Remélem, ezentúl jobban ügyelsz majd arra, hogy miket beszélsz. Persze senki 
sem veszi komolyan, amit mondasz; de azért nagyon kellemetlen és elég 
ízléstelen tudsz lenni. 
Tanner	(megadja magát) Nincs semmi mentségem, ezentúl lesz annyi eszem, hogy 
soha többé fogjam pártját nőnek. Mindnyájan csúnyán viselkedtünk veled 
szemben, attól félek, kivéve Annát. Ő megvédelmezett. Bocsáss hát meg 
nekünk Anna kedvéért.
Violet	Igen, Anna nagyon kedves volt; de hát ő mindent tudott.
Tanner	Ó! Álnok lelkű, sötét kétszínűség!
Ramsden kisasszony  (mereven) És ki az az úriember, ha szabadna tudnom, aki letagadja a 
feleségét?
Violet	(nyomban visszavág) Az már az én dolgom, Ramsden kisasszony, és nem a 
maga dolga. Megvan rá az okom, hogy egyelőre titokban tartsam a 
házasságomat.
Ramsden	Csak annyit mondhatok, hogy végtelenül sajnáljuk a dolgot,
Violet	Még elgondolni is szörnyű, hogy bántunk veled. 
Octavius	(sután) Bocsáss meg, Violet. Nem tudok egyebet mondani. 
Ramsden kisasszony  (nem szívesen adja meg magát) Hát, amit mondasz, természetesen 
egészen más színben tünteti fel a dolgot. De azért tartozom magamnak azzal, 
hogy...
Violet	(félbeszakítja) Hogy bocsánatot kérjen tőlem, Ramsden kisasszony: ezzel 
tartozik önmagának is, meg nekem is. Ha férjes asszony volna, maga sem 
szívesen ülne a házvezetőnő szobájában, és nem örülne neki, ha fiatal lányok és 
éhes hölgyek, akik semmi komoly kötelességet és felelősséget nem ismernek, 
úgy bánnának magával, mint egy rossz gyerekkel.
Tanner	Ne gyötörj tovább bennünket, Violet, amikor vereséget szenvedtünk. Úgy fest a 
dolog, hogy nevetségessé tettük magunkat; pedig tulajdonképpen te járattad 
velünk a bolondját.
Violet	Neked akkor sem kellett volna beleütnöd az orrodat,Jack.
Tanner	Az orromat! Ej, hiszen Ramsden jóformán meggyanúsított, hogy én vagyok az 
az ismeretlen úriember.
Ramsden izgatottan hadonászva tiltakozni próbál; de Violet hideg, haragos kitörése 
elnémítja.
Violet	Téged gyanúsított! Ó, milyen alávalóan, milyen szégyentelenül, milyen 
gyalázatosan beszéltetek rólam mindnyájan! Ha az uram ezt megtudná, nem is 
engedné meg, hogy még szóba álljak veletek ebben az életben. (Ramsdenhez) 
Legalább maga megkímélhetett volna ilyesmitől.
Ramsden	De hát igazán mondom, én soha... azaz, legalábbis, ez szörnyű elferdítése 
annak, amit én mondtam... vagyis... 
Ramsden kisasszony  Sose mentegetőzz, Roebuck. Magának köszönheti az egészet. Neki 
kellene bocsánatot kérnie, amiért félrevezetett bennünket.
Violet	Magának többet elnézek, Ramsden kisasszony, mert nem tudja megérteni, hogy 
milyen érzés lehet ez nekem, ámbár nagyobb tapintatot vártam volna az ilyen 
idősebb, tapasztalt emberektől. De azt is megértem, hogy milyen kínos hely-
zetbe hozta magát; és az igazi udvariasság és jóakarat részemről most csak az 
lehet, hogy rögtön elmegyek. Jó napot. (Kimegy, a többiek szájtátva bámulnak 
utána)
Ramsden kisasszony  Nahát, még ilyet!
Ramsden	(panaszos hangon) Azt hiszem, egy kicsit igazságtalan velünk szemben.
Tanner	Magának is meg kell hátrálnia a jegygyűrű előtt, Ramsden, mint 
mindnyájunknak. Nyakig benne vagyunk a gyalázatban.


MÁSODIK FELVONÁS
Richmond közelében, egy vidéki kastély kertjében, a kocsiúton, egy nyitott túrakocsi 
felmondta a szolgálatot. Ott áll egy facsoport előtt; a park kocsiútja a fák mögött a ház felé 
kanyarodik, s innét látszik is a lombok közt az épület egy része. Tanner, aki a kocsiúton 
ácsorog, háttal a nézőtérnek, tisztán láthatná is bal kéz felől a ház nyugati csücskét, ha nem 
kötné le a figyelmét teljesen az a két, kék szerzs-nadrágba bújtatott, hanyatt fekvő lábszár, 
amely kinyúlik a gépkocsi alól. Ezeket nézi nagy érdeklődéssel, előrehajolva, a térdének 
támasztott tenyérrel. Bőrkabátja és csúcsos autósipkája elárulja, hogy a kocsi egyik 
leszállított utasa ő is.
A lábszárak	Aha! Megvan!
Tanner	Rendben vagyunk?
A lábszárak	Rendben vagyunk.
Tanner lekuporodik, megfogja a fekvő alak két bokáját, és kihúzza a kocsi alól, mint egy 
talicskát. Egy fiatalember kerül elő, a kezén lépegetve, s a szájában egy kalapácsot tart. 
Csinos, kék szerzs-ruhát visel, borotvált képű, fekete szemű, munkáskezű férfi, simára 
kefélt, kurta fekete haja van és kissé szabálytalan, hitetlenkedve felvont szemöldöke. 
Amikor a gépkocsijával bíbelődik, mozdulatai gyorsak és váratlanok, de mégis éberek és 
megfontoltak. Tannerrel és Tanner barátaival egyáltalán nem beszél alázatosan, inkább 
hűvösen és zárkózottan, s ezzel sikerül neki elutasítani a közeledésüket, anélkül hogy 
kifogásolhatnák a modorát. Mindamellett szakadatlanul szemmel tartja őket, sőt, kissé 
cinikusan figyeli szeme csücskéből a társaságot, mint aki ismeri a világot a fonák oldaláról 
is. Lassú hangon beszél, egy árnyalatnyi gunyorossággal; s minthogy nem igyekszik 
utánozni az előkelő kiejtést, hanem a londoni külvárosi tájszólással és hanghordozással 
beszél, ebből arra lehet következtetni, hogy nem a munkaadóit tiszteli meg elegáns 
öltözködésével, hanem önnönmagát és saját osztályát.
Most beszáll a gépkocsiba, hogy elrakja a szerszámait és levesse a munkaruháját. Tanner 
leveti a bőrkabátját, bedobja a kocsiba, és megkönnyebbülten felsóhajt, hogy ezen is 
túlesett. A sofőr észreveszi, megvetően csóválgatja a fejét, és gúnyosan néz utasára.
A sofőr	Megunta, mi?
Tanner	Gyalog is felmehetek a házhoz, legalább járok egy kicsit, és megnyugszanak az 
idegeim is. (Az órájára pillant) Tudja-e, hogy huszonegy perc alatt értünk 
Richmondba a Hyde Park Cornertől?
A sofőr	Nem kellett volna nekem még egy negyedóra se hozzá, ha végig szabad lett 
volna az országút.
Tanner	De mire jó ez? A sport kedvéért csinálja, vagy csak mulatságból rémíti úgy 
halálra a szerencsétlen gazdáját?
A sofőr	Ugyan mitől fél?
Tanner	A rendőrségtől meg a nyaktöréstől.
A sofőr	Hát, ha a ráérős, biztonságos dolgokat szereti, akkor utazzon omnibuszon. 
Olcsóbb. Engem azért fizet, hogy megtakarítsam az idejét, és hogy kifizetődjön 
ez a kocsi. (Nyugodalmasan leül.)
Tanner	Rabszolgája vagyok ennek a kocsinak, meg magának is. Már éjszaka is erről az 
istenverte masináról álmodom.
A sofőr	Ez elmúlik majd. De ha most fölmegy a házhoz, szeretném tudni, hogy meddig 
marad ott? Mert ha az egész délelőttöt el akarja beszélgetni a kisasszonyokkal, 
akkor inkább felviszem a kocsit a színbe, és leheveredem, talán meg is ebé-
delek. Ha nem, akkor megvárom itt, indulásra készen, amíg visszajön.
Tanner	Hát csak várjon itt inkább. Nem maradunk sokáig. Egy amerikai fiatalember 
jön majd, Malone úrnak hívják. Robinson urat hozza le az új amerikai 
gépkocsiján.
A sofőr	(felugrik, és villámgyorsan kiszáll a kocsiból, s Tanner elé áll) Új amerikai 
gépkocsin! Mi a csuda! Hát a nyomunkban voltak Londontól fogva?
Tanner	Lehet, hogy már itt is vannak.
A sofőr	Ha én ezt tudtam volna! (Keserű szemrehányással) Miért nem mondta meg 
nekem, Tanner úr?
Tanner	Mert úgy hallottam, hogy az a kocsi nyolcvannégy mérföldet képes megtenni 
egy óra alatt; azt pedig már tudtam, hogy maga mire képes, ha egy vetélytársa 
akad az országúton. Nem, Henry, vannak dolgok, amiket magának jobb nem 
tudni, s ez is olyan dolog. No, azért ne keseredjen el, most majd kimulathatja 
magát a kedve szerint. Az amerikai Robinson urat, a húgát és Whitefield 
kisasszonyt veszi majd fel a kocsijába. Mi pedig Rhoda kisasszonyt visszük.
A sofőr	(megvigasztalódva, és eltűnődve valami más fölött) Ő a Whitefield kisasszony 
húga, ugye?
Tanner	Az.
A sofőr	És Whitefield kisasszony a másik kocsin megy? Nem velünk jön?
Tanner	Mi a fenének jönne velünk? Robinson úr a másik kocsin lesz.
A sofőr ránéz Tannerre, közönyös és hitetlenkedő arccal, aztán a kocsi felé fordul, és egy 
népszerű dallamot kezd fütyörészni maga elé. Tanner, egy kicsit bosszankodva, folytatni 
akarja a témát, amikor meghallja Octavius lépteit a kavicsos úton. Octavius a házból jön, 
autózáshoz öltözve, de kabát nélkül.
Tanner	Elvesztettük a versenyt, hála Istennek, itt van Robinson úr. No, Tavy, hát 
bevált az amerikai kocsi?
Octavius	Meghiszem azt. Tizenhét perc alatt értünk ide a Hyde Park Cornertől. (A sofőr 
elkeseredetten felhördül, és dühösen belerúg az autóba) Ti mennyi idő alatt 
értetek ide?
Tanner	Ó, hát úgy egy jó háromnegyed óra alatt.
A sofőr	(tiltakozó hangon) Ugyan már, Tanner úr, ne mondjon ilyet! Kényelmesen 
megtehettük volna tizenöt perc alatt is.
Tanner	Egyébként bemutatom magukat egymásnak. Octavius Robinson úr, Henry 
Straker úr. Bár ő nem tarcsa magát úrnak, aszongya.
Straker	Örvendek a szerencsének, kérem. De Tanner úr csak bolondozik magával, 
uram. Csúfolódik a kiejtésemen. De én nem veszem rossz néven tőle, üsse kő.
Tanner	Te persze azt gondolod, Tavy, hogy csak közönséges ízléstelenség tőlem, hogy 
ezzel bosszantom őt. Pedig tévedsz. Ez a jó ember sokkal nagyobb fáradsággal 
igyekszik rászokni a hibás kiejtésre, mint amennyi fáradsággal az apja 
leszokott róla. Ezzel akarja mutatni a társadalmi osztályát. Még soha életemben 
nem találkoztam emberrel, aki olyan felfuvalkodott lett volna az osztályával, 
mint Henry.
Straker	Nyugalom, nyugalom! Türtőztesse magát, Tanner úr.
Tanner	Türtőztessem magam, figyeled, Tavy? Te azt mondtad volna, hogy lassan a 
testtel, hé. Ez a gyerek azonban jó nevelésben részesült. Sőt mi több, azt is 
tudja, hogy mi viszont nem részesültünk jó nevelésben. Melyik községi 
iskolába járt, Straker?
Straker	A Sherbrooke útra.
Tanner	Sherbrooke út! Melyikünk tudná ilyen szellemi felsőbbséggel, ilyen 
leereszkedő hangsúllyal kimondani azt, hogy Etonban nevelkedtem! Vagy 
Rugbyben, Harrow-ban! A Sherbrooke úton a fiúk tanulnak is valamit; Eton 
azonban csak a diákok istállója, ahová azért küldenek bennünket, hogy ne 
rontsuk a levegőt otthon, és hogy később az életben, valahányszor szóba kerül 
egy herceg, elmondhassuk róla, hogy valaha együtt jártunk vele iskolába.
Straker	Nem ért maga ehhez, Tanner úr. Mi nem a községi iskolának köszönhetjük, 
hanem a felső ipariskoláinknak.
Tanner	Ez az ő egyetemük, Octavius. Nem Oxford, Cambridge, Durham, Dublin vagy 
Glasgow. Még csak nem is azok a nonkonformista főiskolák Walesben. Nem, 
Tavy, nem. Hanem a Regent utca, Chelsea, a Borough... meg tudom is én, hány 
helyen vannak ezek az átkozott iskolák... ezek az ő egyetemei, s ezekben 
nemcsak osztályelőítéleteket árulnak, mint a mieinkben. Maga lenézi Oxfordot, 
ugye, Henry?
Straker	Nem én. Nagyon szép hely az az Oxford, azt hiszem, legalábbis annak, aki 
szereti az ilyen helyeket. Ott kitanítják az embert úrnak. Az ipariskolán pedig 
kitanítják az embert gépésznek meg hasonlóknak. Tetszik érteni.
Tanner	Ez mind metsző gúny, Tavy, metsző gúny! Ó, ha beleláthatnál Henry lelkébe, 
megdöbbennél, hogy milyen mélységesen megveti az úriembert, és milyen 
dölyfösen büszke arra, hogy gépész. Egyenesen örül neki, ha a kocsi felmondja 
a szolgálatot, mert ilyenkor kiderül az én úriemberi gyámoltalanságom, és az ő 
mesteremberi szakértelme és leleményessége.
Straker	Ne törődjön vele, Robinson úr. Szeret beszélni. De hát mi már ismerjük őt, 
igaz-e?
Octavius	(komoly hangon) De azért nagy igazság van abban, amit mond. Én szentül 
hiszek a munka méltóságában.
Straker	(nincs meghatva) Ez csak azért van, mert maga soha nem dolgozott, Robinson 
úr. Én azzal foglalkozom, hogy pusztítsam, irtsam a munkát. Velem többre 
megy, meg a gépemmel, mint húsz munkással, és nem is iszunk annyit.
Tanner	Az isten szerelmére, Tavy, ne uszítsd rá a közgazdaságtanra. A kisujjában van 
az egész; mi meg nem értünk hozzá. Te csak lírai szocialista vagy, de ő 
tudományos szocialista.
Straker	(zavartalan nyugalommal) No igen. Hát, ez a beszélgetés ugyan roppant 
tanulságos, de nekem még dolgom van a kocsival, maguk ketten pedig a 
kisasszonyaikról szeretnének beszélgetni. Tudom én azt. (Félrevonul, még 
babrál valamit a kocsin, aztán odább-ballag rágyújtani egy cigarettára)
Tanner	Ez egy nagy fontosságú társadalmi jelenség.
Octavius	Micsoda?
Tanner	Straker. Látod, mi, művelt, literátus emberek már évek óta nagy hűhóval 
felfedezzük mindig, hogy itt az új asszonytípus, ahányszor csak felbukkan 
valahol egy szokatlanul régimódi nőszemély; de észre sem vesszük az új 
férfitípus eljövetelét. Straker az Új Ember.
Octavius	Én semmi újszerűséget nem találok benne, legfeljebb azt, hogy bosszantod. De 
most éppen nem róla akarok beszélni. Annáról szeretnék beszélni veled.
Tanner	Straker még ezt is tudta. Vajon honnét tudta? Biztosan az ipariskolában tanulta. 
No hát mi van Annával? Megkérted a kezét?
Octavius	(bűntudatosan) Tegnap este csakugyan elkövettem ezt a durvaságot.
Tanner	Durvaságot! Mit akarsz ezzel mondani?
Octavius	(megrendült fájdalommal) Jack, mi, férfiak, valamennyien durva lelkűek és 
faragatlanok vagyunk: nem tudjuk megérteni, hogy milyen hallatlanul finom 
érzésű egy nő. Hogy is tehettem ilyet!
Tanner	Milyet, te siránkozó félkegyelmű?
Octavius	Jól mondod, az vagyok, félkegyelmű. Ó, Jack, ha hallottad volna a hangját! Ha 
láttad volna a könnyes szemét! Egész éjjel nem tudtam elaludni, ez járt az 
eszemben. Ha szemrehányást tett volna érte, hát könnyebben el tudtam volna 
viselni.
Tanner	Könnyes pillantás! Nagyon veszélyes dolog. Mit mondott?
Octavius	Hogy ő most semmi másra nem tud gondolni, csak a drága jó édesapjára. 
Elfojtotta a zokogását... (Elakad a hangja) 
Tanner	(megveregeti Octavius hátát) Viseld el férfiasan, Tavy, akármilyen hülyén is 
fogod fel a dolgot. Ez csak a régi móka, úgy látszik, még mindig nem unta 
meg, hogy cicázzon veled. Octavius (ingerülten) Ugyan, ne bolondozz már, 
Jack. Csakugyan azt képzeled, hogy ennek a te örökös léha cinizmusodnak 
lehet valami köze egy ilyen szabású lányhoz, mint Anna?
Tanner	Hm, hm. Mást nem mondott?
Octavius	De igen; és éppen azért mesélem el neked, hogy mi történt, pedig tudom jól, 
hogy ezzel kiteszem Annát is és magamat is a csúfolódásaidnak.
Tanner	(bűnbánóan) Dehogy, édes öregem, dehogy csúfolódom én veletek! No de hát 
mindegy. Mondd csak tovább.
Octavius	Anna olyan hihetetlenül kötelességtudó, annyira a szíve mélyéből...
Tanner	Persze, persze. Tudom. Folytasd csak.
Octavius	Nézd, a megegyezésetek szerint most már ti vagytok a gyámjai, Ramsden és te; 
s ő úgy gondolja, hogy ezentúl nektek tartozik mindazzal az engedelmességgel, 
amivel az apjának tartozna. Azt mondta, hogy mindenekelőtt veletek kellett 
volna beszélnem, nézete szerint. Teljesen igaza van, persze; de hát én 
valahogyan mégis képtelenségnek éreztem, hogy hozzád forduljak, és 
ünnepélyesen megkérjem tőled Anna kezét.
Tanner	Örülök, hogy a szerelem nem irtotta ki belőled teljesen a. humorérzékedet, 
Tavy.
Octavius	Anna nem éri majd be ezzel a felelettel.
Tanner	Hát hivatalosan nyilván azt felelem: áldásom rátok, gyermekeim, legyetek 
boldogok!
Octavius	Szeretném, ha abbahagynád a hülyéskedést, Jack. Ha neked ez nem elég 
komoly téma, annál komolyabb nekem meg Annának.
Tanner	Nagyon jól tudod, hogy Anna éppen olyan szabadon dönt ebben a kérdésben, 
mint te magad.
Octavius	Ő nem ezt tartja.
Tanner	Ó, nem? Csakugyan? De hát mindegy - halljuk, mit kívánsz tőlem?
Octavius	Mondd meg neki, kérlek, őszintén és komolyan, hogy miként vélekedel rólam. 
Mondd meg neki, hogy rám mered őt bízni... már úgy értem, hogyha csakugyan 
ezt tartod.
Tanner	Afelől nincsenek kétségeim, hogy rád merem-e őt bízni. Inkább az a gondolat 
aggaszt, hogy téged rábízhatlak-e Annára? Olvastad Maeterlinck könyvét a 
méhek életéről?
Octavius	(csak nagy erőfeszítéssel tudja megőrizni az önuralmát) Most nem beszélgetek 
irodalomról.
Tanner	Ne légy olyan ingerült mindjárt. Én sem beszélek irodalomról, a méhekről 
szóló könyv nem irodalom, hanem természetrajz. Iszonyatosan tanulságos 
olvasmány az emberiségnek. Azt képzeled, hogy te udvarolsz Annának; hogy 
te vagy az üldöző és ő az üldözött; hogy a te szereped az, hogy csapd neki a 
szelet, igyekezzél őt megnyerni, meghódítani, legyőzni. Ostoba: te vagy az 
üldözött, a kiszemelt áldozat, a zsákmány, akinek meg van pecsételve a sorsa. 
Nem kell epekedve lesned a csalétket a kelepce rácsai mögött: tárva-nyitva az 
ajtó, és nyitva is marad, amíg örökre be nem csapódik mögötted.
Octavius	Bárcsak el tudnám ezt hinni, még ha ilyen csúnyán el is torzítod a dolgot.
Tanner	Ej, uramfia, hát mi más teendője van neki az életben, mint hogy szerezzen 
magának egy férjet? A nőnek az a dolga, hogy minél előbb férjhez menjen, a 
férfinak pedig az a dolga, hogy minél tovább nőtlen maradjon, ha tud. Neked 
ott vannak a verseid meg a színdarabjaid, azokkal kell foglalkoznod; Annának 
nincs semmi más feladata.
Octavius	Nem tudok írni ihlet nélkül. És engem senki más nem tud megihletni, csak 
Anna.
Tanner	Hát akkor ihlessen meg, de messziről, biztonságos távolságból. Petrarca 
feleannyit sem találkozott Laurával, se Dante Beatricével, mint te mostanában 
Annával; és mégis príma verseket írtak - legalábbis én úgy értesültem. Ők 
sohasem tették próbára imádatuk tárgyát a családi élet közelségében; így aztán 
imádták is őket halálukig. Ha feleségül veszed Annát, egy hét múlva már annyi 
ihletet sem fogsz belőle meríteni, mint egy tepsi pogácsából.
Octavius	Azt képzeled, hogy megunom majd?!
Tanner	Szó sincs róla: a pogácsát sosem unja meg az ember. Csak nem tudsz ihletet 
meríteni belőle; és Annából sem tudsz majd, amikor már nem lesz a költői 
ábrándképed, hanem a valóságos, hetvenkilós feleséged. Kénytelen leszel majd 
valaki másról ábrándozni; és jön a veszekedés.
Octavius	Nekem hiába beszélsz ilyesmit, Jack. Te ehhez nem értesz. Sohasem voltál 
szerelmes.
Tanner	Sohasem voltam! Én! Mindig az voltam. Hiszen még Annába is szerelmes 
vagyok. Csakhogy én nem hagyom magam sem rabszolgává tenni, sem lóvá 
tenni a szerelemtől. Eredj, nézd meg a méheket, költő: tűnődj el rajtuk, és 
okulj. Esküszöm neked, Tavy, ha a nők boldogulni tudnának a mi munkánk 
nélkül, és ha mi elennénk a gyerekeik elől a kenyeret ahelyett, hogy 
megkeressük nekik, hát minket is éppúgy megölnének, mint ahogy a pókok 
megölik a himeket és a méhek a heréket. És igazuk is lenne, ha semmire sem 
volnánk jók, csak szerelemre.
Octavius	Ó bárcsak elég jók volnánk a Szerelemre! A Szerelem mindennél fontosabb; a 
Szerelem mindennél többet ér. Szerelem nélkül a világ csak a piszkos 
szörnyűségek lidérces álma volna.
Tanner	És ennek - ennek az embernek adjam én oda a gyámleányom kezét! Tavy: én 
azt hiszem, bennünket kicseréltek a bölcsőnkben, és te vagy az igazi ivadéka 
Don Juannak.
Octavius	Csak arra kérlek, hogy aztán Annának ne beszélj ilyeneket.
Tanner	Ne félj. Ő már kiszemelte magának a zsákmányt; semmi vissza nem tartja 
többé. Meg van pecsételve a sorsod, Tavy. (Straker jön vissza, újságot tart a 
kezében) Itt jön az Új Ember, s szokásához híven egy félpennys újsággal rontja 
az erkölcseit.
Strake	 Tudja-e, Robinson úr, hogy amikor elmegyünk autózni, két újságot szoktunk 
mindig venni, neki a Times-t, nekem meg a Leader-t vagy Echó-t. És mit 
gondol, hozzájutok én valaha is az újságomhoz? Soha. Megkaparintja magának 
a Leader-t, én meg tömhetem magamba az ő Times-át.
Octavius	Hát a Times-ban nincsenek benne a lóversenyeredmények?
Tanner	Henryt nem érdeklik a lóversenyfogadások, Tavy. Csak az autórekordok, ez a 
mániája. Mi a legújabb világrekord? 
Straker	Párizstól Biskráig óránként átlag negyven mérföldes sebességgel, nem 
számítva a Földközi-tengert.
Tanner	És az áldozatok száma?
Straker	Csak két bamba birka. Annyi baj legyen. A birka nem ér olyan nagyon sokat: a 
gazdájuk meg örült, hogy megkapta a két birka árát, s még azzal sem kellett 
vesződnie, hogy elvigye eladni őket a mészárszékbe. De azért persze lesz majd 
megint felzúdulás hamarosan; aztán a francia kormány betiltja az 
autóversenyzést; és mi elszalasztjuk a jó alkalmat, tetszik érteni? Ettől esz meg 
engem a méreg: Tanner Úr nem akar nekivágni egy jó kis autózásnak, most, 
amíg lehet.
Tanner	Tavy, emlékszel még James bácsira, a nagybátyámra?
Octavius	Emlékszem. Miért?
Tanner	James bácsinak volt egy nagyszerű szakácsnője; más főztjét már meg sem tudta 
volna enni az öreg. Mármost, szegény feje nem szerette a vendégséget, félt az 
emberektől, a társaságtól. Az ám, de a szakácsnő nagyra volt a tudományával, 
és vacsorákat akart rendezni hercegeknek, diplomatáknak. Így hát szegény 
James bácsi, hogy fel ne mondjon neki a szakácsnő, kénytelen volt nagy 
vacsorákat adni havonta kétszer, és kínszenvedéseket állt ki félénk 
sutaságában. Most nézz meg engem, és nézd meg ezt a Henry Straker nevű 
gyereket, az Új Embert. Én utálom az utazást; de meglehetősen kedvelem ezt a 
Henryt. Semmi más nem érdekli az istenadtát, mint a száguldozás, 
bőrkabátban, autószemüveggel, két ujjnyi vastag porral belepve, hatvan 
mérföldes sebességgel óránként, kockára téve a saját életét is meg az enyémet 
is. Kivéve, persze, amikor hanyatt fekszik a sárban a kocsi alatt, és keresi, hogy 
hol a hiba. Ha nem hagyom őt legalább kéthetenként egyszer ezer mérföldet 
megtenni, felmond nekem. Faképnél hagy, és elszegődik valami amerikai 
milliomoshoz; nekem meg be kell majd érnem egy rendes, jóravaló, mindenes-
szolgából lett műkedvelő sofőrrel, aki tisztelettudóan megbillenti mindig a 
kalapját, és betartja a három lépés távolságot. A rabszolgája vagyok Henrynek, 
ahogy James bácsi rabszolgája volt a szakácsnőjének.
Straker	(elkeseredve tiltakozik) A fenét! Csak volna egy olyan gyors autóm, amilyen 
sebesen pereg Tanner úr nyelve! Én csak azt mondom, hogy ráfizet a kocsijára, 
ha nem tartja üzemben. Ennyi erővel akár egy gyerekkocsit meg egy 
szárazdajkát is fogadhatna, aki tologassa, helyettem meg az autó helyett, ha 
nem présel ki belőlük mindent, amit csak lehet. 
Tanner	(csitító hangon) Jól van, Henry, jól van. Mindjárt elmegyünk kocsikázni egy 
félórára.
Straker	(megvetéssel) Egy félórára! (Visszamegy a kocsijához, beül lapoz egyet az 
újságban, tovább böngészi a híreket)
Octavius	Igaz is, erről jut eszembe. Rhoda írt neked valami üzenetet (Odaadja Tannernek 
a levelet)
Tanner	(kibontja) Az a gyanúm, hogy Rhoda össze akar zördülni Annával. Az angol 
lányok általában csak egyvalakit utálnak jobban még az anyjuknál is: a 
testvérnénjüket. Rhoda pedig határozottan jobban szereti az anyját, mint Annát. 
Ugyanis... (Megdöbbenve) Ó, mi a csuda!
Octavius	Mi baj van?
Tanner	Megbeszéltük, hogy elviszem Rhodát autózni a kocsimon. Most azt írja, hogy 
Anna megtiltotta neki, hogy velem jöjjön.
Straker hirtelen fütyülni kezdi kedvenc nótáját, feltűnő célzatossággal. Tanner és Octavius, 
meglepődve ezen a pacsirtaszavú, dallamos önteltségen, és meghökkenve a csúfondárosan 
csengő vidámságon. Feléje fordulnak, és csodálkozva néznek rá. Straker azonban az 
újságjába temetkezik, és nem válaszol a mozdulatukra.
Octavius	(összeszedi magát) És Anna mivel indokolja ezt?
Tanner	Semmivel sem indokolja! Az nem indokolás, hogy megrágalmaz. Megtiltotta 
Rhodának, hogy bármikor is együtt legyen velem. Azt mondta, hogy fiatal 
lányoknak nem való az én társaságom. No, most mit szólsz az imádott 
eszményképedhez?
Octavius	Ne felejtsd el, hogy nagyon nagy felelősség van a vállán, amióta az édesapja 
meghalt. Whitefieldné gyenge, és nem tud parancsolni Rhodának.
Tanner	(rámered Octaviusra) Vagyis egyetértesz Annával.
Octavius	Nem; csak én megértem őt, azt hiszem. Lásd be, hogy a te nézeteid nem 
nagyon alkalmasak egy fiatal lány nevelésére, felfogásának és jellemének 
kialakítására.
Tanner	Nem látom be, dehogy látom be. Csak azt látom be, hogy a fiatal úrilányok 
helyes felfogását és jellemét Úgy igyekeznek kialakítani nevelőik, hogy 
hazudoznak nekik; de ez ellen az egy hazugság ellen kivételesen tiltakozom, 
mert én nem szoktam visszaélni a helyzettel és a lányok bizalmával.
Octavius	Anna ezt nem is mondta, Jack.
Tanner	Hát akkor mit akart mondani vele?
Straker	(észreveszi, hogy Anna jön kifelé a házból) Itt van Whitefield kisasszony, 
uraim. (Kiszáll a kocsiból, és elsétál a fasor felé, olyan arccal, mint aki tudja, 
hogy itt egyelőre fölöslegessé vált)
Anna	(Octavilis és Tanner közé lépve) Jó reggelt, Jack. Azért jöttem, hogy 
megmondjam neked, szegény Rhodának megint megfájdult a feje, és nem 
mehet veled erre a mai autókirándulásra. Szegény gyerek, szörnyen el van 
keseredve!
Tanner	Hát ehhez most mit szólsz, Tavy?
Octavius	Ezt talán csak nem érted félre, Jack? Anna mindenáron tapintatos és kedves 
akar lenni hozzád, még ha kénytelen ezért elhallgatni az igazságot, akkor is...
Anna	Hogy érted ezt?
Tanner	Szeretnéd, ha elmúlna Rhoda fejfájása, Anna?
Anna	Persze hogy szeretném.
Tanner	Hát akkor meséld el neki, amit most itt mondtál, és tedd hozzá, hogy én 
körülbelül két perccel az érkezésed előtt kaptam meg a levelét, és el is 
olvastam.
Anna	Rhoda írt neked!
Tanner	Részletes beszámolót.
Octavius	Ne törődj vele, Anna. Igazad volt – tökéletesen igazad volt. Anna csak a 
kötelességét teljesítette, Jack; ezt te is nagyon jól tudod. És igazán a lehető 
legtapintatosabban csinálta.
Anna	(Octaviushoz lép) Ó, milyen kedves vagy te, Tavv! Hogy mellém állsz! Milyen 
jól megértesz mindent! 
Annának felragyog az arca.
Tanner	Úgy, úgy,: még szorosabbra a hurkot. Szereted őt, Tavy, ugye?
Octavius	Anna tudja, hogy mennire szeretem.
Anna	Pszt, hallgass, Tavy!
Tanner	Ó, engedélyt adok rá. Én vagyok a gyámod, Anna, és most egy órára Tavy 
gondjaira bízlak. Elmegyek kocsikázni egyet.
Anna	Ne menj el, Jack. Beszélnem kell veled Rhoda ügyében. Ricky, légy szíves, 
eredj vissza a házba, és mulattasd egy kicsit az amerikai barátodat. Csak 
feltartja a mamát, akinek pedig ilyenkor reggel még sok dolga van.
Octavius	Repülök, drága Anna. (Kezet csókol neki)
Anna	(szeretettel) Ricky Tickv Tavv!
Octavius elpirul, sokatmondó pillantást vet a lányra, aztán elrohan.
Tanner	(gorombán) Hát ide figyelj, Anna. Ezúttal rajtavesztettél; s ha Tavy nem volna 
olyan eszeveszetten szerelmes beléd, most ő is rájött volna, hogy milyen 
javíthatatlan hazudozó vagy.
Anna	Félreérted az egészet, Jack. Nem merem megmondani Tavynek az igazságot.
Tanner	Nem hát; csak a hazugsághoz szoktad összeszedni a bátorságodat. Mi a fészkes 
fenének mondtad azt Rhodának, hogy ilyen züllött alakkal nem szabad 
barátkoznia, mint én? Megfertőzted a lelkét ezzel az aljas rágalommal, és most 
már örökre megmérgezted a rendes, normális emberi kapcsolatunkat.
Anna	Tudom, hogy te képtelen volnál rosszaságot elkövetni...
Tanner	Hát akkor minek hazudtad neki azt?
Anna	Kénytelen voltam.
Tanner	Kénytelen!
Anna	Anyám parancsolta.
Tanner	(villogó szemmel) Á! Gondolhattam volna. Anyád! Mindig az anyák 
avatkoznak bele!
Anna	Az a rémes könyved az oka. Tudod, hogy anyám milyen bátortalan. S a 
bátortalan nők mindig a közfelfogást követik; nekünk alkalmazkodnunk kell a 
közvéleményhez, Jack, mert máskülönben rettenetesen, csúnyán félreértenek 
bennünket. Te férfi vagy, Jack, de még te sem mondhatod ki azt, amit 
gondolsz, mert rögtön félreértenének és befeketítenének az emberek... Igen, 
beismerem: befeketítettelek, kénytelen voltam ezt tenni. Hát azt akarod, hogy 
szegény Rhodát ugyanígy félreértsék és megrágalmazzák az emberek? És 
helyes volna az, ha anyám hagyná, hogy kitegye magát ilyesminek, amikor 
még olyan fiatal, hogy meg sem tudja ítélni a dolgokat?
Tanner	Más szóval, ha el akarjuk kerülni, hogy félreértsenek, akkor mindnyájan 
hazudozzunk, gyalázkodjunk, rágalmazzunk és képmutatóskodjunk, ahogy 
csak bírunk. Ez az eredménye annak, hogy szót fogadsz anyádnak.
Anna	Én szeretem az anyámat, Jack.
Tanner	(belelovalja magát a társadalomtudományos dühöngésbe) És ez már ok arra, 
hogy a tulajdon lelkedet ne tekintsd a magadénak? Hát én tiltakozom az ellen, 
hogy az öregek ilyen galádul megalázzák a fiatalokat! Nézd csak meg a te 
előkelő társaságodat. Minek tartják magukat? Átszellemülten táncoló tün-
déreknek. És micsodák igazában? Nyomorultan vánszorgó szerencsétlen 
lányok, mert mindegyiküket egy ravasz, cinikus, kapzsi, kiábrándult, tapasztalt, 
de tudatlan, aljas és lelketlen vénasszony tartja a markában, akit az anyjuknak 
neveznek, s akinek az a feladata, hogy megrontsa a lelküket, és eladja őket a 
legtöbbet ígérőnek. Ezek a boldogtalan rabszolgák aztán inkább hozzámennek 
akárkihez, akármilyen öreg és hitvány kérőhöz, mint hogy pártában 
maradjanak. Miért? Mert csak a férjhezmenés révén tudnak megszabadulni 
ezektől a vénhedt boszorkányoktól, akik önző törekvéseiket és a helyükbe lépő 
fiatal vetélytársaik iránti gyűlölködő féltékenységüket az anyai szeretet és a 
szülői kötelesség álcája mögé rejtik. Undorító az ilyesmi: a természet parancsa 
azt követeli, hogy a lánnyal az apja törődjék, a fiúval az anyja. Az apa és a fiú 
közt, s az anya és a lánya közt nem a szeretet törvénye parancsol, hanem a 
lázadás, a felülkerekedés és a fiatalságnak meg a tehetségnek döntő győzelme 
az öregség és elnyűttség fölött. Vedd tudomásul, hogy a férfinak és a nőnek 
legelső kötelessége, hogy kikiáltsa a függetlenségét: az a fiatalember, aki az 
apja tekintélyére támaszkodik, nem férfi, az a lány, aki az anyja tekintélyére 
hivatkozik, nem méltó arra, hogy polgárokat szüljön egy szabad országnak.
Anna	(csendes érdeklődéssel figyeli Tannert) Azt hiszem, belőled komolyan politikus 
lesz egyszer még, Jack.
Tanner	(elakad a szava) Hogyan? Mi? Micsoda? (Összeszedi az eszét) Mi köze van 
ennek ahhoz, amit mondtam?
Anna	Olyan jól tudsz beszélni.
Tanner	Beszélni! Hát ez neked csak beszéd, üres beszéd? Jól van, akkor eredj vissza 
anyádhoz, és segíts neki megmérgezni Rhoda lelkét, ahogy ő megmérgezte a 
tiedet. A szelídített elefántok is nagy élvezettel segítenek elfogni vad társaikat.
Anna	Haladok, látom. Tegnap még csak óriáskígyó voltam: ma már elefánt.
Tanner	Az. Fogd hát az ormányodat és eredj, nincs több mondanivalóm számodra.
Anna	Te igazán mindig lehetetlen dolgokat kívánsz az embertől. Hát mit tehetnék 
én?
Tanner	Mit tehetnél! Tépd szét a láncaidat. Járd a magad útját, saját lelkiismeretedre 
hallgass, ne pedig az anyádéra. Élj mindig szabad,tiszt- és bátor lélekkel; tudjál 
örülni egy autókirándulásnak, a vidám száguldásnak, ne csak ürügyül használd 
fel mindenféle hitvány ármánykodásra. Gyere velem Marseille-be, át Afrikába, 
Algírba és Biskrába, óránként hatvan mérföldes sebességgel. Gyere velem, 
elviszlek egészen a Fokföldig, ha akarod. Ezzel igazán kikiáltanád a független-
ségedet, és megtorolhatnál mindent. Aztán írhatsz majd róla egy könyvet. Csak 
így gyűrheted le anyádat, és így válhatsz igazi nővé.
Anna	(eltűnődve) Azt hiszem, ebben senki sem találhatna semmi kivetnivalót, Jack. 
A gyámom vagy: apámat helyettesíted, saját kívánságára. Senki sem szólhatna 
egy szót sem, ha veled mennék kettesben. Nagyszerű gondolat, Jack; köszönöm 
neked tiszta szívből. Megyek.
Tanner	(elhűlve) Jössz!!!
Anna	Persze hogy megyek.
Tanner	No de hát... (Elakad a szava, mélységesen meg van döbbenve; aztán gyenge 
hangon így folytatja) Nem, nem, nézd csak, Anna: ha senki sem találhat benne 
semmi kivetnivalót, akkor nincs is semmi értelme az egésznek.
Anna	De bolond egy ember vagy te! Rossz hírbe akarsz keverni, ugye?
Tanner	Úgy van: kizárólag ezért ajánlottam, hogy gyere velem.
Anna	Összevissza beszélsz hülyeségeket; te is tudod jól. Soha életedben nem tennél 
olyat, amivel ártasz nekem.
Tanner	Jó, hát ha nem akarod tönkretenni a jó híredet, akkor ne gyere.
Anna	(egyszerű és komoly hangon) De igen, veled megyek, Jack, minthogy így 
kívánod. A gyámom vagy; s azt hiszem, többet kellene együtt lennünk, és 
jobban meg kellene ismernünk egymást. (Hálásan) Igazán nagyon kedves és jó 
vagy hozzám, Jack, hogy meghívsz erre a nagyszerű vakációra, kivált azok 
után, amiket rólad mondtam Rhodának. Csodálatosan jószívű vagy, Jack... 
sokkal jobb szívű, mint hinnéd. Mikor indulunk?
Tanner	No de hát...
Beszélgetésük azonban most megszakad, mert Whitefieldné jön ki a házból. Az amerikai úr 
van vele, nyomában pedig Ramsden és Octavius. Hector Malone Amerika keleti részéből 
való; de egy szikrát sem szégyelli a hazáját. Az előkelő angol társaság ezért jó véleménnyel 
van róla, mint egy olyan fiatalemberről, aki férfiasan bevallja ezt a nyilvánvaló 
fogyatékosságát, anélkül, hogy takargatni vagy szépítgetni próbálná. Úgy gondolják, hogy 
nem szabad éreztetni vele ezt a hibáját, hiszen nem tehet róla, s különös gonddal 
iparkodnak rendkívül nyájasak lenni hozzá. Nem tartják éppen szerencsésnek, hogy olyan 
lovagias, szolgálatkész és udvarias a nőkkel szemben, és hogy olyan fennkölt erkölcsi el-
veket vall, egészen szokatlanul és minden ok nélkül; s jóllehet elég mulatságosnak találják 
könnyed humorérzékét (amikor már megszokták, mert eleinte zavarba jönnek tőle), azt az 
egyet mégis meg kellett értetniük vele, hogy az isten szerelméért, ne meséljen el nekik jó 
eseteket, kivéve ha mások becsületébe gázol vele - továbbá azt, hogy az ékesszólás a 
civilizációnak sokkal kezdetlegesebb stádiumában engedhető csak meg, s nem azon a 
magas fokán, ahová őt vándorútja vetette. Ebben a tekintetben azonban Hectort nem 
sikerült teljesen meggyőzniük; még mindig úgy vélekedik az angolokról, hogy hajlandók 
érdemet faragni az ostobaságukból, és szívesen tüntetik fel különféle fogyatékosságaikat 
úgy, mint a jó nevelés következményeit. Szerinte az angolok életéből hiányzik az épületes 
szónokiasság (amit ő helyes erkölcsi hangnemnek nevez); az angolok viselkedéséből 
hiányzik a kellő tisztelet a női nem iránt; az angolok kiejtése rendkívül közönséges; az 
angol társadalom olyan szókimondó, hogy az néha már egyenesen tűrhetetlen durvasággá 
fajul; az angolok társas életét fel kellene élénkíteni különböző játékokkal, adomák 
elmesélésével és egyéb szórakozásokkal; ennélfogva tehát nem érzi szükségesnek, hogy el-
sajátítsa ezeket a hibákat, miután sikerült nagy fáradsággal elsőrendűen kiművelnie magát 
még odahaza, az Atlanti-óceán túlsó oldalán. Az ő hazai műveltsége az angolokat vagy 
teljesen közönyösen hagyja, mint általában mindenféle műveltség, vagy pedig udvariasan 
másra terelik a szót, mert az az igazság, hogy Hector műveltsége nem egyéb, mint a mi 
angol irodalmunk harminc évvel ezelőtt exportált kivonata, amit ő most újraimportál és az 
első szóra rögtön kiteregeti, s az angol irodalom, tudomány és művészet fejéhez vágja, 
mihelyt alkalom adódik rá a társalgás folyamán. A rémület aztán, amit ezekkel a 
kirohanásokkal kelt, megerősíti a hitében, hogy ő értékes nevelőmunkát végez Angliában. 
Ha az emberek jámboran beszélgetni kezdenek előtte Anatole France-ról vagy Nietzschéről, 
nyomban lehengerli őket Mattheiv Arnolddal, a reggelizőasztal autokratájával, vagy akár 
egyenesen Macaulay-val; s minthogy alapjában véve mélyen vallásos, a gyanútlanokat 
előbb ráveszi tiszteletlen humorával, hogy a közkeletű teológiával ne érveljenek, ha 
erkölcsi problémákról vitatkoznak vele, aztán a legnagyobb zavarba hozza őket, mert fel-
teszi a kérdést, hogy vajon nem az ő erkölcsi eszményeinek a megvalósítása volt-e a 
Mindenható Isten nyilvánvaló szándéka, amikor becsületes férfiakat és tiszta nőket 
teremtett. Egyéniségének megnyerő üdesége és műveltségének elképesztő dohos ócskasága 
rendkívül megnehezíti annak a kérdésnek az eldöntését, hogy érdemes-e vele 
megismerkedni; mert noha tagadhatatlanul kellemes és felélénkítő hatású a társasága, 
szellemi téren semmi újat nem tudhatunk meg tőle, annyival is inkább, mert lenézi a 
politikát, és gondosan ügyel rá, hogy ne kezdjen szakmai beszélgetést a kereskedelemről, 
amihez nyilván sokkal jobban ért, mint angol kapitalista barátai. A szerelmes természetű, 
romantikus hívő lelkekkel boldogul aránylag a legjobban: ezért barátkozott össze 
Octaviusszal is.
Külsejére nézve Hector csinos, jóvágású huszonnégy esztendős fiatalember, elegáns, 
kurtára nyírt fekete szakállt visel, a szeme világoskék és szép metszésű, s elevenségével 
hamar megkedvelteti magát. Az öltözködése, nagyvilági szemszögből nézve, kifogástalan. 
Ahogy a kocsiúton jön lefelé a házból, serényen igyekszik kellemessé tenni magát, és 
szórakoztatni Whitefieldnét, az asszony mérsékelt szellemi képességeit azonban felülmúlja 
ez a megerőltetés. Egy angol fiatalember békében hagyná Whitefieldnét, s belenyugodna, 
hogy a közöny és unalom közös sorsuk; s a szegény jó asszonynak is csak az a kívánsága, 
hogy vagy hagyják őt békében, vagy hagyják fecsegni olyasmiről, ami érdekli. Ramsden 
odalépdel az autóhoz, hogy szemügyre vegye. Octavius Hectorhoz csatlakozik.
Anna	(lelkesen megrohan ja az anyját) Jaj, mama, képzeld csak! Jack Magával visz 
Nizzába az autóján! Hát nem nagyszerű? Én vagyok a legboldogabb ember 
egész Londonban.
Tanner	(kétségbeesetten) Whitefieldné nem egyezik bele. Biztosan tudom, hogy nem 
egyezik bele. Nem igaz, Ramsden ?
Ramsden	Én is nagyon valószínűnek tartom.
Anna	Ugye, beleegyezel, mama?
Whitefieldné Én? Miért ne egyeznék én bele? Azt hiszem, hasznodra válik majd, Anna. 
(Odalépeget Tannerhez! Már régen szerettem volna megkérni magát, hogy 
alkalomadtán vigye el Rhodát egy kicsit autózni; sosem mozdul ki a házból 
jóformán; de hát ráér, ha majd visszajöttek.
Tanner	Ó, az álnokságnak micsoda feneketlen szakadékai tárulnak fel!
Anna	(gyorsan, hogy elterelje a figyelmet erről a jelkiáltásról) Egészen elfelejtettem: 
maguk még nem ismerik egymást, Malone úr. Bemutatom magának a 
gyámomat, Tanner urat. Hector Malone úr.
Hector	Örvendek a szerencsének, Tanner úr. Azt szerettem volna javasolni, hogy 
utazzunk együtt valamennyien Nizzába, ha nincs kifogásuk ellene.
Anna	Ó, megyünk mindnyájan. Ebben már megegyeztünk, ugye?
Hector	Nekem is van egy szerény kis gépkocsim. Ha Robinson kisasszony abban a 
kitüntetésben részesít, hogy hajlandó velem jönni, a kocsim rendelkezésére áll.
Octavius	Violet!?
Általános megdöbbenés.
Anna	(tompa hangon) Gyere, mama: hagyjuk magukra őket, hogy megbeszélhessék a 
dolgokat. Én pedig előszedem az útitáskámat.
Whitefieldné riadt képet vág; Anna azonban tapintatosan elvonszolja; megindulnak a ház 
felé, és elkanyarodnak a szemünk elől.
Hector	Mindenesetre merem remélni, hogy számíthatok Robinson kisasszony 
beleegyezésére.
A többiek továbbra is kényszeredetten hallgatnak. 
Octavius	Violetet sajnos nem vihetjük magunkkal. Bizonyos okok miatt semmi esetre 
sem vehet részt ezen a kiránduláson. 
Hector	(jókedvűen, de egyáltalán nincs meggyőzve) Túlságosan amerikai ízű a dolog, 
mi? Hölgykísérő nélkül nem jöhet a kisasszony, ugye?
Octavius	Nem ez a baj, Malone... vagy legalábbis nem csak ez.
Hector	Ugyan! S szabad tudnom, hogy mi más kifogás merülhet még fel?
Tanner	(idegesen) Hát mondjátok meg neki, mondjátok meg neki. Úgysem tudjuk 
megőrizni ezt a titkot, amíg el nem áruljuk mindenkinek. Malone úr, ha meg 
akarja szöktetni egy másik ember feleségét, akkor vigye magával Violetet 
Nizzába. Violet férjnél van.
Hector	(megdöbbenve) Ne mondja!
Tanner	De mondom. Eláruljuk magának, de maradjon köztünk a dolog.
Ramsden	(fontoskodó képpel, nehogy Malone valamilyen rangon aluli házasságot 
gyanítson az ügyben) A házasságkötést még nem hoztuk nyilvánosságra. 
Violetnek az a kívánsága, hogy egyelőre még ne essék róla szó.
Hector	Akkor meg kell hajolnom a kívánsága előtt. Nem tekintik tolakodásnak, kérem, 
ha megkérdezem, hogy ki a férje, mert esetleg hozzá fordulnék ennek a 
kirándulásnak a dolgában?
Tanner	Nem tudjuk, hogy ki a férje.
Hector	(tüntető sértődöttséggel elhallgat) Ha így áll a helyzet, akkor nincs több 
mondanivalóm.
A társaság még jobban zavarba jön.
Octavius	Biztosan nagyon furcsának találja ezt, ugye?
Hector	Hát, kissé különös a dolog. Bocsánat, hogy ezt mondom.
Ramsden	(félig-meddig mentegetőző, félig-meddig zsémbes hangon) A kisasszony 
titokban ment férjhez, s az ura, úgy látszik, megtiltotta neki, hogy elárulja a 
nevét. Legokosabb, ha ezt becsületesen megmondjuk magának, minthogy 
érdeklődik Violet kisasszony... azaz... egyszóval Violet iránt.
Octavius	(együttérzően) Remélem, hogy ez nem jelent nagy csalódást magának.
Hector	(megenyhülve előbújik a csigaházából) Hát bizony, le vagyok sújtva. Alig 
tudom megérteni, hogy egy férfi hogyan hozhatja a feleségét ilyen helyzetbe. 
Ez már mégsem való. Nem férfias dolog. Nem szép eljárás.
Octavius	Képzelheti, hogy mennyire osztjuk a véleményét.
Ramsden	(mogorván) Valami tapasztalatlan zöldfülű szamár lehet, akinek fogalma sincs 
róla, hogy az ilyen titkolózás milyen következményekkel járhat.
Hector	(az erkölcsi felháborodás tünetei határozottabban mutatkozni kezdenek rajta) 
Bizonyára. Ámbár szerintem az ilyen eljárásra az sem elég mentség, hogy 
valaki fiatal és szamár. Maga nagyon elnéző, Ramsden úr. Túlságosan elnéző, 
az én felfogásom szerint. A házasság már csak igazán megnemesíti a férfit, 
nem?
Tanner	(keserű gúnnyal) Haha!
Hector	Szabad arra következtetnem a haházásból, Tanner úr, hogy nem ért egyet 
velem?
Tanner	(fanyarul) Nősüljön meg és próbálja ki. Lehet, hogy egy darabig pompásnak 
találja majd a házasságot: de semmi esetre sem fog megnemesedni tőle. Ha 
közös nevezőre hozzuk a férfit és a nőt, egyáltalán nem biztos, hogy sokat 
nyerünk vele.
Hector	Hát kérem, mi, Amerikában, azt tartjuk, hogy a nő erkölcsileg fölötte áll a 
férfinak, és hogy a nő nemesebb lénye a férfit önmaga fölé emeli, és különb 
ember lesz belőle, mint amilyen volt.
Octavius	(mélységes meggyőződéssel) Úgy is van.
Tanner	Akkor hát nem csodálom, hogy az amerikai nők szívesebben élnek Európában! 
Nálunk mégiscsak kényelmesebb nekik, mint odahaza, ahol egész életükön át 
talapzaton kell állniuk, hogy körülimádják őket. No de hát mindegy, tény az, 
hogy Violet urát nem nemesítette meg a házasság. Mi csináljunk hát?
Hector	(csóválgatja a fejét) Én ennek az embernek az eljárása fölött nem tudok olyan 
könnyen napirendre térni, mint maga, Tanner úr. De azért nem szólok többet. 
Akárki légyen is, mégiscsak Robinson kisasszony férje; s a felesége kedvéért 
szeretnék jobb véleménnyel lenni róla.
Octavius	(meghatva, mert titkos bánatot sejt Malone szavai mögött) Nagyon sajnálom, 
Malone. Igazán nagyon sajnálom a dolgot.
Hector	(hálásan) Maga derék gyerek, Robinson. Köszönöm.
Tanner	Beszéljünk másról. Violet jön kifelé a házból.
Hector	Nagyon nagy szívességet tennének nekem, uraim, ha alkalmat adnának, hogy 
néhány szót váltsak a hölggyel négyszemközt. Le kell mondanom a 
kirándulást; ami meglehetősen kényes...
Ramsden	(boldog, hogy odábbállhat) Értjük, értjük. Jöjjön, Tanner. Jöjjön, Tavy. 
(Octaviusszal és Tannerrel együtt elsétál a park felé, elhaladva az autó mellett)
Violet végigjön a fasoron, és Hectorhoz lép. 
Violet	Ide néznek?
Hector	Nem.
Violet megcsókolja Hectort.
Violet	Hazudnod kellett miattam?
Hector	Hazudnom? A hazugság nem kifejezés rá. Ez már több volt mindennél. Az 
őrjöngő hazudozásnak valóságos önkívületébe estem. Violet, most már hadd 
valljam be nekik.
Violet	(nyomban elkomolyodik, és határozottá válik a hangja) Nem, nem, Hector. 
Megígérted, hogy nem árulod el.
Hector	Állom is a szavamat, amíg fel nem oldasz alóla. De olyan aljasnak érzem 
magam, hogy folyton hazudnom kell nekik, és hogy megtagadom a 
feleségemet. Igazán jellemtelen gyávaság.
Violet	Bárcsak az apád ne volna olyan nehéz fejű ember.
Hector	Nem nehéz fejű ő. Igaza van a maga szempontjából. Elfogult az angol 
középosztállyal szemben.
Violet	Igazán nevetséges. Tudod, hogy nem szeretek neked ilyesmit mondani, Hector; 
de ha neked volnék... eh, mindegy, no, nem fontos.
Hector	Tudom, tudom. Ha te feleségül akarnál menni egy angol irodabútorgyáros 
fiához, a baráti köröd ezt úgy tekintené, hogy rangodon alul mész férjhez. Az 
én szamár öregem meg, aki a világ legnagyobb irodabútorgyárosa, képes volna 
kitagadni engem, amiért feleségül vettem a legnagyszerűbb lányt Angliában, 
pusztán azért, mert nem hercegnő vagy grófkisasszony. Hát persze hogy ez 
hülyeség. De hidd el nekem, Violet, hogy nem szívesen csapom be az öreget. 
Szinte úgy érzem, mintha pénzt lopnék ki a zsebéből. Miért nem engeded meg, 
hogy bevalljam a házasságunkat?
Violet	Mert nem engedhetjük meg magunknak. A szerelem kérdésében olyan 
romantikus lehetsz, amilyen csak akarsz, Hector; de a pénzzel nem szabad 
romantikusnak lenned.
Hector	(küzd benne a papucsférj és az emelkedett lelkületű erkölcsprédikátor) Igazi 
angol beszéd. (Hirtelen hevesen magyarázni kezdi Violetnek) Violet, az 
öregem előbb-utóbb rá fog jönni a dologra.
Violet	Meg fogja tudni, persze, de csak majd később. Ne kezdjük ezt mindig elölről, 
drágám, ahányszor csak találkozunk. Megígérted nekem, hogy...
Hector	Rendben van, rendben van, tudom...
Violet	(nem hagyja magát félbeszakítani) Nekem báj ez a titkolózás, nem neked; arra 
pedig, hogy vállaljuk bátran a küszködést, meg a szegénységet, meg 
hasonlókat, hát arra egyszerűen nem vagyok hajlandó. Értelmetlen hülyeség 
volna.
 Hector	Nem is kell vállalnod. Majd amolyan kölcsönfélének fogom fel addig az 
öregemtől kapott pénzt, amíg a magam erejéből el nem tudlak tartani; akkor 
aztán majd bevallom neki a dolgot, s egyszersmind vissza is fizetek mindent.
Violet	(ijedten és felháborodva) Csak nem akarsz dolgozni? Csak nem akarod tán 
tönkretenni a házasságunkat?
Hector	No hát, semmi esetre sem akarom, hogy a házasság tönkretegye a jellememet. 
A barátotok, Tanner úr, már kinevetett ezért egy kicsit, és...
Violet	Ó, a piszok alak! Utálom Jacket.
Hector	(nagyvonalúan) Ó, nem rossz fiú az; csak egy derék nő szerelmére volna 
szüksége, hogy megnemesítse lelkileg. Különben is, autókirándulást rendez 
Nizzába; s én szeretnélek magammal vinni.
Violet	Ó, remek volna!
Hector	Igen ám, de hogy csináljuk? Tudniillik figyelmeztettek engem, lebeszéltek 
rólad, hogy úgy mondjam. Bizalmasan elárulták, hogy férjnél vagy. Ilyen 
zavarba ejtő bizalmas vallomással még soha életemben nem tiszteltek meg.
Tanner visszatér Strakerrel együtt. Straker odamegy a kocsijához.
Tanner	Nagy diadalt aratott a kocsijával, Malone úr. A sofőrje most mutatja meg 
Ramsden úrnak.
Hector	(mohón, megfeledkezve magáról) Gyerünk, Violám.
Violet	(hűvös hangon, a szemével hunyorgatva rá) Bocsásson meg, Malone úr, de 
mintha rosszul értettem volna...
Hector	(észbe kap) Arra kérném, Robinson kisasszony, örvendeztessen meg azzal, 
hogy megtekinti az én kis amerikai gépkocsimat.
Violet	Nagyon szívesen, uram.
Elmennek kettesben a fasor felé.
Tanner	Erről az utazásról szeretnék mondani valamit, Straker.
Straker	(az autóval bajlódik) Tessék?
Tanner	Whitefield kisasszony is velünk jön állítólag.
Straker	Én is úgy veszem észre.
Tanner	Robinson úr is velünk jön.
Straker	Értem.
Tanner	No hát, igyekezzen úgy rendezni a dolgot, hogy maga minél többet legyen 
velem, hogy Robinson úr annál többet lehessen Whitefield kisasszonnyal, s 
akkor biztosan nagyon hálás lesz magának.
Straker	(megfordul és felnéz Tannerre) Nyilván.
Tanner	„Nyilván!" A maga nagyapja csak hunyorított volna egyet.
Straker	A nagyapám megbillentette volna a kalapját.
Tanner	Én meg a markába nyomtam volna a maga kedves, jóravaló, tisztelettudó 
nagyapjának egy aranyat.
Straker	Inkább csak egy ezüstöt, sokkal valószínűbb. (Otthagyja a kocsit, és közelebb 
lép Tannerhez) De mit szól majd hozzá a kisasszony?
Tanner	Ő éppen olyan szívesen marad kettesben Robinson úrral, mint Robinson úr 
vele. (Straker hűvös hitetlenkedéssel méri végig a gazdáját; aztán visszafordul 
a kocsijához, és fütyörészni kezdi kedvenc nótáját) Hagyja abba ezt az utálatos 
fütyörészést. Mi a fenét akar ezzel? (Straker nyugodtan fütyül tovább, és 
befejezi a dalt. Tanner udvariasan végighallgatja, és csak azután szólal meg 
újra, de ezúttal kiszámított komolysággal) Henry, én mindig buzgó híve voltam 
annak a gondolatnak, hogy széltében-hosszában terjeszteni kell a zenei 
műveltséget; de tiltakozom ellene, hogy maga rögtön rágyújtson erre a nótára, 
ahányszor csak kimondja valamelyikünk Whitefield kisasszony nevét. Már 
reggel is ezt csinálta.
Straker	(hajthatatlanul) Kár a fáradságért. Robinson úr nyugodt lélekkel feladhatja az 
egészet, már előre.
Tanner	Miért?
Straker	Miért! Ej, hiszen tudja azt maga jól. Semmi közöm hozzá, persze; de azért ne 
ugrasson itt engem.
Tanner	Dehogy ugratom. Csak szeretném tudni, hogy miért?
Straker	(morcosan, de vidáman) Jó, jó. Rendben van. Semmi közöm hozzá.
Tanner	(nyomatékosan) Remélem, Henry, hogy mindig meg tudom majd tartani a 
tiszteletteljes távolságot, amit a sofőr megkövetelhet a gazdájától, s nem fogok 
annyira megfeledkezni magamról, hogy tolakodó módon a magánügyeimmel 
zaklassam. Hiszen még a szerződtetését is előbb jóvá kell hagynia a 
szakszervezetének. De ne éljen vissza előnyös helyzetével. Ne felejtse el 
Voltaire meghatározását az operáról: ami olyan hülyeség, hogy nem lehet 
elmondani, azt eléneklik.
Straker	Ezt nem Voltaire mondta, hanem Beaumarchais.
Tanner	Persze, persze, Beaumarchais; köszönöm, hogy kijavított. Azonban úgy látom, 
maga azt tartja: ami olyan kényes téma, hogy nem lehet elmondani, azt el lehet 
fütyülni. De akármilyen dallamosan fütyül, sajnos, nem értek belőle egy szót 
sem. Hát nézze csak, Henry: most senki sem figyel ránk, sem az én tisztelt 
rokonaim, sem a maga istenverte szakszervezetének a titkára. Mint férfi a 
férfinak, mondja meg nekem, Henry, miből gondolja, hogy a barátomnak nincs 
reménye Whitefield kisasszonynál?
Straker	Mert a kisasszony másra vetette ki a hálóját.
Tanner	Bolond beszéd! Ki lenne az a más?
Straker	Maga.
Tanner	Én!!!
Straker	Csak tán nem akarja elhitetni velem, hogy nem tudta? Ugyan, menjen már, 
Tanner úr!
Tanner	(halálos komolysággal) Bolondozik vagy komolyan beszél?
Straker	(haragosan felcsattan) Eszem ágában sincs bolondozni. (Higgadtabb hangon) 
Ej, hisz ez olyan világos, minta nap. Ha eddig még nem vette észre, akkor nem 
sokat ért ezekhez a dolgokhoz, mondhatom. (Megint derűs hangon) Megbocsát, 
remélem, Tanper úr; de hát megkérdezett, mint férfi a férfit; s én válaszoltam, 
mint férfi a férfinak.
Tanner	(riadtan felfohászkodik) Akkor hát én... én vagyok a méh és a pók, a zsákmány 
és a kiszemelt áldozat.
Straker	Nem tudom, hogy mit akar a méhvel és a pókkal, de a kiszemelt áldozat, az 
bizony maga, efelől egészen nyugodt lehet. És nem lesz könnyű dolga, annyit 
mondhatok.
Tanner	(nyomatékosan) Henry Straker, elérkezett életének nagy pillanata.
Straker	Hogyhogy?
Tanner	A világrekord Biskrába.
Straker	(izgatottan) Mi van vele?
Tanner	Javítsa meg.
Straker	(a történelmi pillanat magaslatán) Ezt komolyan mondja?
Tanner	Komolyan.
Straker	Mikor?
Tanner	Most mindjárt. Készen áll az indulásra a kocsi?
Straker	(hirtelen elcsüggedve) Ó, de hát maga nem hagyhatja itt...
Tanner	(beül a kocsiba, és a szavába vág Strakernek) Indulunk. Előbb a bankba 
megyünk pénzért; aztán a lakásomra a cókmókomért; aztán a maga lakására a 
cókmókjáért; aztán javítsa meg a világrekordot Londontól Doverig vagy 
Folkestone-ig; aztán keresztül a csatornán, és tovább, mint az őrült, Marseille-
be, Gibraltárba, Genovába, vagy akármelyik kikötőbe, ahonnét elhajózhatunk 
egy becsületes mohamedán országba, ahol a férfiak meg vannak védve a 
nőktől.
Straker	Eh, maga csak bolondozik!
Tanner	(elszántan) Hát akkor maradjon itthon. Ha nem jön, egyedül megyek. 
(Megindítja az autót)
Straker	(rohanni kezd utána) Hé! Hé! Várjon hát! Én is itt vagyok! (Felkapaszkodik a 
mozgó gépkocsira)



HARMADIK FELVONÁS
Este a Sierra Nevadában. Hepehupás, barna lejtők, almafák helyett olajfákkal a megművelt 
részeken, a puszta mezőkön pedig az angol rekettyebokrok és páfrányok helyett imitt-amott 
kaktuszok láthatók. Fent, magasabban, sziklás hegycsúcsok, szakadékok; de mind nagyon 
szép és előkelő. Nem ősvadon ez itt: inkább egy roppant arisztokratikus, hegyeket ábrázoló 
tájkép, egy választékos ízlésű művész alkotása. A növényzet nem tenyészik buján, 
közönségesen; sőt, a sűrűn szétszórt sziklás foltok kissé még kopárak is: a spanyol pompa 
és a spanyol takarékosság látható mindet felé.
Kissé északra attól a ponttól, ahol az egyik szoroson átvezető országút keresztezi a malaga-
granadai vasútvonal alagútját, emelkedik a Sierra Nevada egyik félköríves hegykaréja. Ha a 
patkó nyitott vége felől nézzük, kissé jobbra, a sziklafalon, egy romantikus barlangot 
pillantunk meg, ami valójában csak egy elhagyott kőbánya, bal felől pedig egy kis dombot. 
A dombról végig lehet látni a hegykaréjt balra megkerülő országúton; az országutat töltés 
és imitt-amott kőívek támogatják. A dombtetőről egy férfi figyeli az országutat, aki csak 
spanyol lehet, vagy skót. Valószínűleg spanyol, mert a spanyol kecskepásztorok jellegzetes 
öltözetét viseli, és láthatólag otthonosan érzi magát a Sierra Nevadában, mindamellett 
skótnak is nézhetné az ember. Az egykori kőbányához vezető hegyoldal horpadásában tíz-
tizenkét férfi heverészik, s ahogy kényelmesen körülülik a rőzséből és száraz avarból rakott 
tűz füstölgő hamuját, olyan képet vágnak, mintha tudatában lennének annak, hogy milyen 
festői hegyi rablócsoportot alkotnak, és a Sierra Nevada boldog lehet, hogy mutatós 
háttérnek használják fel. A képzőművészeti igazság az, hogy egyáltalán nem festőiek; a 
hegyek csak eltűrik őket, ahogy az oroszlán eltűri a tetveit. Egy angol rendőr vagy 
szegényházi ellenőr csavargóbandának és épkézláb semmittevőknek nevezné őket. Ezzel a 
leírással nem akarom okvetlenül lekicsinyelni őket. Aki látott már életében csavargót, vagy 
járt egy dologházban, és jól megnézte magának az épkézláb munkakerülőket, be fogja 
ismerni, hogy társadalmunknak ezek az elbukottjai nem mind részeges és pipogya alakok. 
Akad közöttük olyan is, aki egyszerűen csak nem illik bele abba a társadalmi osztályba, 
ahová beleszületett. Esetleg pontosan ugyanazok a tulajdonságok teszik a műveletlen 
napszámost naplopó csavargóvá, mint amelyek a művelt úriemberből művészt csinálnak. 
Vannak, akik azért kerülnek tehetetlenül a dologházba, mert semmire sem jók; de vannak 
olyanok is, akik elég bátrak és éles eszűek ahhoz, hogy fütyüljenek a társadalomnak arra a 
közmegegyezésére (amit az adófizetők nyilván nem önzetlenül találtak ki), hogy az ember 
köteles verejtékes és rosszul fizetett munkával megkeresni a kenyerét, holott megvan az a 
lehetősége is, hogy besétáljon a szegényházba, kijelentse magáról, hogy nincstelen koldus, 
és a törvény értelmében jobb ellátást, ruházkodást és lakást követeljen magának, mint 
amilyenhez a maga erejéből csak keserves küszködés árán jutna. Ha egy fiatalember, aki 
költőnek született, nem hajlandó állásba menni egy bankhivatalba, s inkább egy 
padlásszobában éhezik, s a szegény háziasszonyát, a barátait és a rokonait szipolyozza, 
mintsem hogy a kedve ellen való munkát elvégezze; vagy ha egy úrinő, csak azért, mert 
úrinő, inkább vállalja az élősdi függőség megalázó állapotát, ahelyett hogy elszegődne 
szakácsnőnek vagy szobalánynak: a legnagyobb megértéssel vagyunk irántuk. Erre a 
megértésre ugyanúgy számot tarthat az épkézláb munkakerülő és nomád válfaja, a csavargó 
is.
Az alkotóművészeknek pedig, ha azt akarjuk, hogy elviselhető legyen számukra az életük, 
ráérő idővel kell rendelkezniük, hogy kigondolhassák meséiket, és olyan társadalmi 
helyzetet kell biztosítanunk nekik, amely alkalmas alkotó tevékenységükre. A közönséges 
testi munkások számára nincsenek ilyen lehetőségek. Gyalázatosan visszaélünk 
munkásainkkal; s ha valamelyikük nem tűri tovább, hogy rosszul bánjanak vele, nincs 
jogunk kijelenteni róla, hogy nem tetszik neki a becsületes munka. Legyünk őszinték ebben 
a kérdésben, mielőtt folytatjuk a darabunkat; hogy aztán képmutatás nélkül 
szórakozhassunk rajta. Ha értelmes, nyílt szemű emberek volnánk, négyötöd részünk szó 
nélkül bevonulna a szegényházba állami ellátásra, és felborítanánk az egész társadalmi 
rendszerünket, aminek egy áldásos újjáalkotás lenne a következménye. Csupán azért nem 
tesszük meg ezt, mert úgy dolgozunk, mint a méhek és a hangyák, ösztönösen vagy 
megszokásból, anélkül, hogy egyáltalán gondolkoznánk a dolog fölött. Ezért hát, ha akad 
egy ember, aki tud gondolkozni s gondolkozik is, s aki - Kant módszerét alkalmazva - 
joggal így szól hozzánk: „Ha mindenki azt tenné, amit én, a világ kénytelen volna iparilag 
megreformálni magát, s eltörölni a rabszolgaságot és a nyomort, melyek csak azért 
léteznek, mert mindenki azt teszi, amit te" - akkor becsüljük meg ezt az embert, és fontoljuk 
meg komolyan, vajon nem tanácsos-e követni a példáját. Ilyen ember az épkézláb, testileg-
lelkileg nincstelen. Ha egy úriember volna, aki minden tőle telhetőt elkövet, hogy 
utcaseprés helyett inkább szerezzen magának nyugdíjat, kegydíjat vagy egy jó szinekúrát, 
senki sem hibáztatná érte, hogy amíg csak két dolog közt választhat: vagy a közösség 
rovására él nagyjából, vagy pedig beletörődik, hogy a közösség éljen az ő rovására 
nagyjából - a két rossz közül azt választotta, amelyik neki személy szerint a kisebbik rossz. 
Nyugodtan nézhetjük tehát elfogultság nélkül a Sierra útonállóit, és jó szívvel bevallhatjuk, 
hogy a mi célunk - ami röviden szólva az, hogy vagyonos úriemberek legyünk - nagyjából 
ugyanaz, mint az ő céljuk, csupán a társadalmi helyzetünk és a módszereink különböznek 
az övéktől, de ezt csak a merő véletlennek köszönhetjük. Egyiküket-másikukat ugyan talán 
okosabb volna minden rosszindulat nélkül, barátságosan és nyíltan kivégezni; mert a 
kétlábúak között is akadnak olyanok, nemcsak a négylábúak közt, akiket veszedelmes lánc 
és szájkosár nélkül csak úgy szabadon futni hagyni; s az ilyenek igazán nem kívánhatják, 
hogy más emberek azzal pocsékolják az idejüket, hogy rájuk vigyázzanak. Minthogy 
azonban a társadalom gyáva ahhoz, hogy megölje őket, és ha elcsípi valamelyiküket, 
mindössze kiszabja rá a babonás jóvátételnek valamilyen gyötrelmes és megszégyenítő 
szertartását, aztán újra szabadon bocsátja, a gaztettekre való fokozott képesítéssel - nagyon 
rendjén valónak látszik, hogy szabadlábon élnek a Sierrában, egy olyan rablóvezér 
parancsnoksága alatt, akiből kinézi az ember, hogy ha okot szolgáltatnak rá, hát képes 
agyonlövetni akármelyiküket.
Ez a vezér pillanatnyilag a csoport közepén ül, a kőbányából való nagy, négyszögletes 
kövön. Nagy, behemót ember, előreugró papagájorra van, csillogó fekete haja, hegyes 
szakálla, felfelé kunkorodó bajusza, s Mefisztó szerepét mímeli, méghozzá elég hatásosan, 
talán azért, mert a sierrai táj több majomkodást tűr meg, mint a londoni Piccadilly körtér, 
vagy talán azért, mert van benne némi érzelgősség, s ez egy mákszemnyi könnyed bajt 
kölcsönöz neki, olyan gráciát, ami az egyedüli mentsége a szándékos festőiségnek. A szeme 
és a szája semmi esetre sem vall gonosztevőre; kellemes, szép hangja van, és az esze 
gyorsan vált; s akár csakugyan ő a legerősebb ember a bandában, akár nem, mindenesetre 
annak látszik. Kétségtelenül ő a legjobban táplált, a legjobban öltözött és a legjobban nevelt 
ember köztük. A spanyol táj ellenére sem meglepő, hogy angolul szólal meg, mert 
valamennyien londoniak vagy amerikaiak, kivéve egyiküket, akit részeges, elzüllött 
torreádornak néznénk, és egy félreismerhetetlen franciát; ennélfogva a körgalléros 
köpönyegek és a sombrerók hazájában javarészük ócska zakót visel, sálkendőt, 
keménykalapot és piszkos, barna kesztyűt. Csak nagyon kevesen követik öltözködésükben a 
vezérük példáját, akinek széles karimájú, kakastollas sombrero-kalap van a fején, s a 
lovaglócsizmájáig érő, bő, lebernyeges köpenye annyira elüt az angol viselettől, amennyire 
csak elüthet. Egyikük sincs felfegyverezve; s akinek nincs kesztyűje, a zsebében tartja a 
kezét, mert abban a hazai hitben él, hogy estefelé már veszedelmesen lehűl a levegő kint a 
szabadban. (Egyébként olyan kellemes meleg este van, amilyent józan ésszel csak kívánhat 
az ember.)
Az iszákos torreádoron kívül csak egy ember van a társaságban, aki idősebbnek látszik, 
mondjuk, harminchárom évesnél. Apró, vörös pofaszakállas kis ember, rövidlátó szemmel, 
és a gondokkal küszködő kiskereskedő aggodalmas pillantásával. Ő az egyetlen, aki 
cilindert visel; a leszálló nap megcsillogtatja kürtőkalapját, valamilyen krajcáros 
szabadalmazott kalaptisztítószer ragacsos lényével, amitől annál rosszabb állapotba kerül a 
szerencsétlen kalaproncs, minél többet kefélik vele. Celluloid gallért és kézelőt visel; s a 
bársonygalléros, barna télikabátja még elég tűrhetően fest. Messze a legtekintélyesebb 
embernek látszik a társaságban, s már jóval elmúlt negyvenéves, valószínűleg ötvennél is 
több. A rablóvezér jobb oldalán foglal helyet, tőle balra három vörösnyakkendős férfi ül. 
Az egyik vörösnyakkendős a francia. A másik kettő közül - mind a ketten angolok - az 
egyik mogorva, fontoskodó és csökönyös ember, a másik pedig izgága, összeférhetetlen 
alak. A vezér köpenye csücskét egy nagyszabású mozdulattal átveti a bal vállán, és szólásra 
emelkedik. Nyilván közkedvelt szónok, mert nagy tapssal fogadják.
A vezér	Barátaim, kedves rablótársaim. Egy javaslatot szeretnék a gyűlés elé 
terjeszteni. Immár három estét töltöttünk el azzal, hogy megvitattuk, kik a 
bátrabb emberek, az anarchisták-e, vagy a szociáldemokraták. Hosszadalmasan 
taglaltuk az anarchizmus és a szociáldemokrácia alapelveit. Az anarchisták 
ügyét kiválóan képviselte a mi egyetlen anarchistánk, akinek fogalma sincs 
róla, hogy mi az az anarchia...(Nevetés.)
Az anarchista	(feláll) A napirendhez kívánok szólni, Mendoza...
Mendoza	(erélyesen) Nem adom meg a szót, kutyateremtette! A múltkori hozzászólása is 
egy félóráig tartott. Különben is, az anarchisták úgysem hisznek semmiféle 
rendben.
Az anarchista	(szelíden, udvariasan, de makacsul: ugyanis ő az a tekintélyes külsejű idősebb 
úr, aki celluloid gallért és kézelőt visel) Ez a közkeletű tévedés. Be tudom 
bizonyítani, hogy...
Mendoza	Rendre, rendre.
A többiek	(kiabálva) Rendre, rendre. Eláll. Üljön le. Elnök! Hallgasson.
Az anarchistát túlkiabálják.
Mendoza	Másrészt viszont van köztünk három szociáldemokrata. Haragban vannak 
egymással; s a szociáldemokráciát három teljesen különböző és össze nem 
egyeztethető felfogásban tárták elénk.
A három vörös- nyakkendős ember
	1 Elnök úr, tiltakozom. Magyarázatot akarok adni. 
	2. Nem igaz. Azt sohasem mondtam. Legyen igazságos, Mendoza.
	3. Je demande la parole. C'est absolument faux. C'est faux! faux! faux!!! 
Assassin!!!!!
Mendoza	Rendre, rendre.
A többiek	Rendre, rendre, rendre! Klotür!
A szociáldemokratákat túlkiabálják.
Mendoza	No hát, mi itt mindenkinek türelmesen meghallgatjuk a véleményét. De hát a 
túlnyomó többségünk, elvtársaim, végeredményben mégsem anarchista, se nem 
szocialista, hanem keresztény úriember.
A többség	(helyeslőleg ordít) Halljuk, halljuk! Úgy van. Helyes. 
Az izgága szociáldemokrata
	(aki dühös, hogy elnémították) Maga nem keresztény úriember. Maga egy 
kupec, tudja meg.
Mendoza	(megsemmisítő nagylelkűséggel) Édes, jó barátom: én kivétel vagyok minden 
szabály alól. Igaz ugyan, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy zsidó lehetek; s 
ha majd a cionistáknak szükségük lesz egy vezérre, hogy újraegyesítse a mi 
fajtánkat Palesztinában, őseink földjén, Mendoza nem fog késlekedni, hogy 
önként jelentkezzék (tetszés, taps, helyeslés -„halljuk, halljuk" stb.). De én 
semmiféle babonának nem vagyok a rabja. Megemésztettem minden elméletet, 
még a szocializmus elméletét is; ámbár, bizonyos értelemben igaz, hogy aki 
egyszer szocialista volt, az mindig szocialista marad.
A szociáldemokraták
	Úgy van, úgy van!
Mendoza	Mindazonáltal tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy egy hétköznapi ember... 
sőt még egy hétköznapi bandita sem, akit pedig bajosan nevezhetünk 
hétköznapi embernek (Úgy van! Úgy van!) - még ő sem filozófus. 
Megelégszenek a józan ésszel; és a mi foglalkozásunk ügyeiben én is megelég-
szem a józan ésszel. Mi hát a mi dolgunk itt, a Sierra Nevadában, amelyet az 
arabok Spanyolország legszebb részének tartottak? Az-e a dolgunk, hogy a 
közgazdaságtan homályos, nehéz kérdéseiről vitatkozzunk? Nem, uraim, az a 
dolgunk, hogy feltartóztassuk az automobilokat, és biztosítsuk a méltányosabb 
vagyonelosztást.
A mogorva szociáldemokrata
	De ezt a vagyont mind a munka termelte, ne felejtse el.
Mendoza	(udvariasan) Kétségtelenül. A munka termelte ezt a vagyont, s most gazdag 
csavargók viszik eltékozolni azokba a bűnbarlangokba, amelyek elcsúfítják a 
Földközi-tenger verőfényes partjait. Mi megállítjuk ezt a vagyont. Mi 
gondoskodunk róla, hogy megint forgalomba kerüljön abban a társadalmi 
osztályban, amely termelte, s ahol a legnagyobb szükség van rá - a 
munkásosztályban. Mi kockára tesszük ezért az életünket és a szabadságunkat, 
és gyakoroljuk a bátorság, a kitartás, az előrelátás és a mértékletesség erényét - 
kivált a mértékletességet. Én magam már három napja nem ettem egyebet, mint 
kaktuszt és üregi nyulat.
A mogorva szociáldemokrata
	(konokul) Mi sem.
Mendoza	(felháborodva) Talán én többet ettem, mint amennyi nekem járt?
A mogorva szociáldemokrata
	(részvétlenül) Miért evett volna többet?
Az anarchista	Miért ne evett volna többet? Mindenki kapjon annyit, amennyi kell neki; s 
mindenki adjon annyit, amennyi a...
A francia	tehetségéből telik. (az öklét rázza az anarchista felé) Fumiste! 
Mendoza	(diplomatikusan) Igazat adok mindkettejüknek. 
Az igazi angol útonállók
	Éljen, éljen! Úgy van! Éljen Mendoza!
Mendoza	Én csak azt mondom, hogy viselkedjünk egymás közt úri módon, és a 
személyes bátorságunkkal csak akkor tüntessünk, ha kilépünk a csatamezőre.
Az izgága szociáldemokrata
	(megvető hangon) Shakespeare.
A dombtetőn _figyelő kecskepásztor füttyent egyet. Felugrik, és izgatottan mutat az 
országút felé, északi irányba.
A kecskepásztor
	Automobil! Automobil! (Lerohan a dombról a többiekhez, akik 
feltápászkodnak)
Mendoza	(harsány hangon) Fegyverbe! Kinél van a puska? 
A mogorva szociáldemokrata
	(odaad egy puskát Mendozának) Tessék.
Mendoza	Szétszórtátok a szögeket az országúton? 
Az izgága szociáldemokrata
	Egy kilóra valót.
Mendoza	Helyes! (A franciához) Maga velem jön, Duval. Ha a szögek nem elegendők, 
lyukassza ki a gumiabroncsukat egy golyóval. (Odaadja a puskát Duvalnak, aki 
megindul utána fel a dombra. Mendoza előszed egy színházi látcsövet. A 
többiek keresztülvágnak az országút felé, és eltűnnek északi irányban. 
Mendoza látcsővel figyel a dombtetőn) Csak ketten vannak egy kapitalista meg 
a sofőrje. Angoloknak látszanak.
Duval	Ángliüs! Nadzson is, hodzs ángliüsök! Cochons! (Felemeli a puskáját) Faut 
tirer, n'est-ce-pas?
Mendoza	Nem, nem, a szögek már elintézték a dolgot. Kilyukadt a gumijuk: megállnak.
Duval	(a többiek felé ordítja) Fondez sur eux, nom de Dieu!
Mendoza	(csitítja az izgatott franciát) Du calme, Duval, ne veszítse el a fejét. Elég 
hidegvérűen fogadják a dolgot, úgy látom. Jöjjön, menjünk elébük.
Mendoza lejön a dombról, megkerüli a tüzet és előrejön, Tannert és Strakert pedig, 
bőrkabátosan, autószemiiveggel és autósipkásan, az országút felől hozzák a banditák.
Tanner	Ez az úr a főnökük? Tud-e angolul?
Az izgága szociáldemokrata
	Hogy a fenébe ne tudna. Tán azt képzeli, hogy mi, angolok, egy nyavalyás 
spanyoltól hagyjuk magunkat dirigálni? Mi? 
Mendoza	(méltóságosan) Engedje meg, uram, hogy bemutatkozzam: Mendoza vagyok, a 
Sierrai Szövetség elnöke! (Fennkölt gőggel) Útonálló zsivány vagyok: abból 
élek, hogy kifosztom a gazdagokat.
Tanner	(nyomban visszavág neki) Tisztességes úriember vagyok: abból élek, hogy 
kifosztom a szegényeket. Szorítsunk kezet. 
Az angol szociáldemokraták
	Helyes! Úgy van! Úgy van!
Nagy nevetés, általános derültség. Tanner és Mendoza kezet szorítanak. A banditák 
visszaülnek előbbi helyükre.
Straker	Ejha! Hát velem mi lesz?
Tanner	(bemutatja) A barátom és a sofőröm.
A mogorva szociáldemokrata
	(gyanakodva) Mármost melyik a kettő közül? Barát vagy sofőr? Mert ez nagy 
különbség, tetszik tudni.
Mendoza	(magyarázó hangon) Ha a barátja, akkor érte is váltságdíjat kell fizetnie. De ha 
hivatásos sofőr, akkor díjmentes a Sierrában. Sőt, még valami csekély kis 
jutalékot is adunk neki a gazdája váltságdíjából, ha megtisztel bennünket azzal, 
hogy elfogadja.
Straker	Értem. Csak egy kis biztatásnak szánják, hogy máskor is erre jöjjek. No jó, 
majd meggondolom a dolgot.
Duval	(fellelkesülve odarohan Strakerhez) Mon frére! (Elragadtatásában megöleli és 
megcsókolja Strakert, jobbról-balról)
Straker	(utálkozva) Ejnye már, menjen innét: ne bomoljon. Kicsoda maga, 
könyörgöm?
Duval	Duval, szociáldemokrata.
Straker	Ó, szóval maga szociáldemokrata, igazán?
Az anarchista
	Ezt úgy érti, hogy eladta magát a parlamentáris szélhámosságnak és a 
burzsoáknak. Megalkuvás: ez a jelszava! Kompromisszumok!
Duval	(dühösen) Értem, amit mond. Azt mondja: bourgcois. Azt mondja: 
kompromisszum. Jamais de la vie! Misérable menteur
Straker	Ide figyeljen, Mendoza kapitány úr: maguk mindig ezzel lopják itt az idejüket? 
Hát hol vagyunk: kellemes kiránduláson a hegyek közt, vagy egy szocialista 
gyűlésen?
A többség	Úgy van, úgy van! Helyes! Hallgassanak! Elég volt! Üljenek le stb. stb.
A szociáldemokratákat és az anarchistákat hátrább rángatják. Straker elégedetten figyeli az 
eseményeket, aztán helyet foglal Mendoza balján, Tanner pedig Mendoza jobbján.
Mendoza	Megkínálhatjuk valamivel az urakat? Nyúlhússal vagy egy kis 
kaktuszgyümölccsel?
Tanner	Köszönjük, de már vacsoráztunk.
Mendoza	(az embereihez) Uraim, mára befejeztük a munkát. Csináljanak, amit akarnak, 
holnap reggelig szabadok.
A banditák kettesével-hármasával tunyán szétszélednek. Néhányan felmennek a barlangba. 
Mások leülnek vagy leheverednek aludni, kint a szabadban. Egy-ketté közülük előszed egy 
csomag kártyát, és megindulnak az országút felé, mert már feljöttek a csillagok, 
beesteledett, és ők tudják, hogy az automobilon. lámpa is van, s ezt a lámpát kitűnően lehet 
használni világításnak a kártyázáshoz.
Straker	(utánuk kiált) De aztán ne babráljanak ám nekem a kocsival, értik-e?
Mendoza	Sose aggódjon, sofőr úr. Alaposan leszoktatott bennünket erről az első autó, 
amelyet elfogtunk.
Straker	(kíváncsian) Miért, mit csinált?
Mendoza	Magával ragadta három derék cimboránkat, akik nem tudták, hogyan kell 
megállítani, bevitte őket Granadába, és pont a rendőrkapitányság előtt állt meg 
velük. Azóta soha nem nyúlunk hozzá gépkocsihoz, csak ha a sofőrje is ott van. 
Nincs kedvük beszélgetni egy kicsit?
Tanner	A legnagyobb örömmel.
Tanner, Mendoza és Straker leülnek a fűbe a tűz mellé. Mendoza tapintatosan lemond 
elnöki méltóságáról, azaz vezéri kiváltságáról, hogy a nagy kőkockán ülhessen, s a 
vendégeihez hasonlóan, ő is a földre telepszik, és a követ csupán arra használja fel, hogy 
nekitámaszkodjék.
Mendoza	Spanyolországban régi szokás, hogy mindig mindent másnapra halasztanak. De 
hát maguk különben is hivatalos idő után érkeztek. Mindamellett készséggel 
rendelkezésükre állok, ha most mindjárt rendezni óhajtják a váltságdíj kérdését.
Tanner	Ráérünk holnap is. Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy bármilyen elfogadható 
összeget megfizessek.
Mendoza	(tiszteletteljes hangon, mert ez az őszinteség nagyon meglepi) Maga igazán 
kiváló ember, uram. A mi vendégeink rendszerint koldusszegénynek vallják 
magukat.
Tanner	Eh! Aki koldusszegény, annak nincs autója.
Mendoza	Szóról szóra ezt szoktuk felelni nekik mi is.
Tanner	Bánjon jól velünk: nem leszünk hálátlanok.
Straker	De ne ajánlgasson nyúlhúst meg kaktuszt, érti? Ne akarja elhitetni velem, hogy 
jobb vacsorával nem szolgálhatna. 
Mendoza	Hozathatok bort, gödölyehúst, tejet, sajtot és kenyeret, de csak készpénzért.
Straker	(leereszkedően) No látja. Ez már más.
Tanner	Maguk itt mindnyájan szocialisták, ha szabad érdeklődnöm?
Mendoza	(méltatlankodva utasítja vissza ezt a sértő feltevést) Ó, dehogy, dehogy! Szó 
sincs róla, uram, biztosíthatom róla. Természetesen mi is korszerű nézeteket 
vallunk a fennálló társadalmi vagyonmegoszlás igazságtalanságáról; ezt már az 
önérzetünk is megköveteli. De attól még feddhetetlen és kifogástalan 
úriemberek vagyunk valamennyien, kivéve talán két-három hóbortos társunkat.
Tanner	Nem sértő szándékkal kérdeztem. Szó, ami szó, egy kicsit magam is szocialista 
vagyok.
Straker	(szenvtelen hangon) A gazdag emberek javarésze az, úgy veszem észre.
Mendoza	Igaza van. Hozzánk is eljutott a szocializmus, beismerem. Benne van a század 
levegőjében.
Straker	Nagyon meg lehet tisztelve a szocializmus, képzelem, ha már a maga zsiványai 
is leereszkednek hozzá.
Mendoza	Ez az igazság, kérem. Az olyan eszmék, amelyek csupán a filozófusokat és a 
becsületes embereket tudják megnyerni maguknak, sohasem gyakorolhatnak 
komoly politikai befolyást a világra: mert ezek nagyon kevesen vannak. Amíg 
egy eszme képtelennek bizonyul arra, hogy elterjedjen a zsiványok között is, 
addig nem számíthat a szavazatok többségére.
Tanner	Hát a maga zsiványai rosszabbak, mint egy közönséges, becsületes polgár?
Mendoza	Őszinte leszek magához, uram. A zsiványkodás szabálytalan, rendhagyó dolog. 
Mármost, a rendhagyó foglalkozások kétféle embert vonzanak: akik nem elég 
jók a rendes, közönséges polgári életre, és azokat, akik túl jók rá, és messze 
fölötte állanak. Mi vagyunk a társadalom színe-java és a társadalom söpredéke, 
uram.
Straker	Vigyázzon! Még meg találja hallani valamelyikük a söpredék közül.
Mendoza	Annyi baj legyen: önmagát úgyis a társadalom színe-javának tartja minden 
zsivány, azt meg szívesen hallgatja, ha a többieket söpredéknek nevezik.
Tanner	No lám! Hiszen maga nagyeszű ember. (Mendoza meghajtja magát Tanner 
felé, mert hízeleg neki a dolog) Kérdezhetnék magától valamit, nyers 
őszinteséggel?
Mendoza	Amit csak parancsol.
Tanner	Hát érdemes egy ilyen tehetséges embernek, mint maga, ezt a nyájat terelgetni 
itt, és nyúlhúson élni, meg kaktuszgyümölcsön? Láttam én már sokkal 
tehetségtelenebb és - bizisten mondom - sokkal becstelenebb embereket a 
Savoy Szállóban vacsorázni libamájpástétomot és francia pezsgőt.
Mendoza	Ugyan kérem! Azok is mind kivették a részüket előbb a kaktuszból és a 
nyúlhúsból; és én is eljutok még a Savoy Szállóba. Egyébként, véletlenül 
voltam is már a Savoyban - mint pincér.
Tanner	Pincér volt! Hihetetlen!
Mendoza	(eltűnődve) Bizony, én, a Sierrai Mendoza pincér voltam. Talán ezért lett 
belőlem kozmopolita. (Váratlan lelkesedéssel) Ne meséljem el maguknak az 
életem történetét?
Straker	(kelletlenül) Hát, ha nem nagyon hosszú, öregem...
Tanner	(közbevág) Css! Maga nagy nyárspolgár, Henry: nincs magában egy szikra 
regényesség sem. (Mendozához) Engem hallatlanul érdekel az élete, elnök úr. 
Ne is törődjék Henryvel: ő lefekhet aludni, ha akar.
Mendoza	Az a lány, akit szerettem...
Straker	Ó, hát szerelmi történetet akar mesélni? Jól van akkor. Halljuk. Én csak attól 
féltem, hogy saját magáról akar beszélni.
Mendoza	Saját magamról! Saját magamat én feláldoztam és tönkretettem ezért a lányért: 
ide jutottam miatta. Annyi baj legyen: őérte érdemes volt mindent feláldozni. 
Olyan gyönyörű haja volt, becsületszavamra mondom, amilyent azóta se láttam 
soha. Okos, szellemes teremtés volt; intelligens; nagyszerűen tudott főzni; s a 
szilaj, fékezhetetlen természeténél fogva kiismerhetetlen volt, kiszámíthatatlan, 
szeszélyes, állhatatlan és komisz, egyszóval elragadó.
Straker	Akárcsak a puha fedelű regényekben a hősnő, kivéve azt, hogy főzni is tudott. 
Nem hívták Gladys grófnőnek véletlenül?
Mendoza	Nem, kérem: nem volt grófkisasszony. A képes újságokban sokszor láttam az 
angol főúri családok leányainak a fényképeit; s őszintén mondhatom, én 
odaadnám valamennyiüket, a szépségüket, a pompájukat a rangjukkal együtt, 
címestül, hozományostul, mindenestül, ennek a lánynak egyetlen mosolyáért. 
Dolgozó lány volt, a nép gyermeke: máskülönben - engedje meg, hogy most 
viszonozzam a nyers őszinteségét, uram - máskülönben rá sem néztem volna.
Tanner	Nagyon helyesen. No és ez a lány viszonozta a szerelmét?
Mendoza	Hát itt lennék én most, ha viszonozta volna? Nem akart hozzám jönni 
feleségül, mert zsidó vagyok.
Tanner	Vallási okokból?
Mendoza	Nem; felvilágosult szabadgondolkozó volt. Hanem azért, azt mondta, mert a 
zsidók a lelkük mélyén azt tartják, hogy az angoloknak mocskos szokásaik 
vannak.
Tanner	(meglepődve) Mocskos szokásaik!
Mendoza	Ez is csak azt mutatta, hogy mennyire ismeri a világot; mert ez szent igaz. A mi 
alaposan kidolgozott egészségügyi előírásaink miatt kissé igazságtalanul 
lenézzük a keresztényeket.
Tanner	Hallott már ilyet életében, Henry?
Straker	A húgom mondta nekem egyszer. Szakácsnő volt valamikor egy zsidó 
családnál.
Mendoza	Sajnos, ezt nem tagadhattam; de olyan lelki hatással volt rá a dolog, hogy azon 
se tudtam változtatni. Le tudtam volna győzni bármilyen más akadályt; de azt 
semelyik nő nem tűri, hogy az illetlenség gyanúja merüljön fel ellene. Hiába 
könyörögtem neki; mindig azzal vágott vissza, hogy ő nem elég jó énhozzám, 
és egy Rebecca Lazarus nevű nyavalyás pincérlányt ajánlgatott nekem 
feleségül, akit pedig ki nem állhattam. Öngyilkosságot emlegettem: mire adott 
nekem egy csomag féregirtószert, hogy vegyem be. Gyilkosságról kezdtem 
beszélni, mire idegrohamokat kapott. S minthogy nem lettem öngyilkos, 
elmentem Amerikába, hogy ő nyugodtan alhasson, s ne álmodja azt, hogy 
felsettenkedek a szobájába és elvágom a torkát. Amerikának aztán átmentem a 
nyugati felébe, és ott belebotlottam egy emberbe, akit vonatrablásért köröztek. 
Neki támadt az az ötlete, hogy Európa déli országaiban autókat kellene 
kirabolni; s ez az ötlet igazán kapóra jött egy elkeseredett és csalódott 
embernek. Összehozott a megfelelő tőkésekkel is; szövetkezetet alapítottam, és 
létrehoztuk ezt a vállalatot. Én lettem a vezetőjük, mert a zsidó ember az esze 
és a képzelőtehetsége révén mindig vezető szerephez jut. De akármilyen 
büszke is vagyok a fajtámra, mindent odaadnék, amim csak van, ha angol 
lehetnék. Olyan vagyok, mint a gyerek: fába vésem a nevét, a kezdőbetűit 
belerajzolom a porba. Ha magamra maradok, levetem magam a földre, tépem a 
hajam és azt kiabálom: „Lujza! Lujza!"
Straker	(meghökkenve) Lujza?
Mendoza	Így hívják őt... Lujza... Straker Lujza...
Tanner	Straker!
Straker	(feltápászkodik a térdére, és roppant felháborodással mondja) Ide hallgasson: 
Straker Lujza az én húgom, érti? Hogy mer itt összevissza fecsegni róla? Mi 
köze van neki magához?
Mendoza	Micsoda tragikus véletlen! Maga Henry, az ő szeretett bátyja?
Straker	Kit nevez maga Henrynek, mi? Hogy meri a szájára venni a nevemet vagy 
Lujza nevét? Mindjárt beverem azt a hájas fejét, csak még egy szót szóljon!
Mendoza	(fenséges nyugalommal) Szívesen hagynám, hogy beverje, ha megígéri, hogy 
elhenceg majd vele Lujzának. Legalább eszébe jut majd egyszer az ő 
Mendozája; s az már nekem elég.
Tanner	Ez már igazán odaadó szerelem, Henry. Le a kalappal előtte.
Straker	(indulatosan) Inkább gyávaságnak nevezném.
Mendoza	(talpra ugrik) Gyávaságnak! Fiatalember: én híres ökölvívó családból 
származom; s miként a húga nagyon jól tudja, magának annyi esélye sem volna 
velem szemben, mint egy gyerekkocsinak a maga autójával szemben.
Straker	(titokban inába szállt a bátorsága, de azért úgy áll fel, mintha iszonyatos 
támadásra készülne) Nem ijedek meg magától. Lujzának nevezi! Csak úgy, 
Lujza! Straker kisasszony, az nem is jó magának, mi?
Mendoza	Bárcsak rá tudná őt beszélni, hogy elég jó nekem.
Straker	(nekidühödve) Azt a keserves...
Tanner	(hirtelen feláll és közbeveti magát) Ugyan, ugyan, Henry: még ha meg is tudna 
verekedni az elnök úrral, akkor sem tud megverekedni az egész Sierrai 
Szövetséggel. Üljön vissza a helyére, és vágjon barátságosabb képet. Egy 
macska is ránézhet a királyra: s még egy rablóvezér is ránézhet a maga húgára. 
Igazán régen kiment már a divatból ez a nagy családi büszkeség.
Straker	(legyőzve, de azért morcosan) Rendben van, ránézhet. De hogy meri úgy 
beállítani a dolgot, mintha Lujza valaha életében is törődött volna vele? 
(Kelletlenül visszaheveredik a fűbe) Úgy beszél itt, mintha Lujza a babája lett 
volna valaha. (Hátat fordít nekik, és elhelyezkedik, hogy aludjon)
Mendoza	(Tannerhez, bizalmasabb hangon, mert most már jóformán kettesben maradt 
ezzel a megértő hallgatójával, a csöndes, csillagfényes éjszakában, a hegyek 
közt; a többiek már valamennyien alszanak) Lujzával is éppen így jártam, 
tetszik tudni. Lujzát a szellemi képességei magukkal ragadták a huszadik 
századba; de a családjához való ragaszkodása és a társadalmi előítéletek 
visszarángatták a sötét középkorba. Ó, uram, Shakespeare szavai milyen 
pontosan kifejezik mindig, akármilyen lelki válságunk van! Szerettem Lujzát; 
negyvenezer Testvér szerelme, összefogva nem Ér az enyimmel... És így 
tovább. A folytatását elfelejtettem. Nevezze őrültségnek, ha akarja... 
belebolondultam. Tehetséges ember vagyok, erős ember vagyok: tíz év múlva 
lett volna egy elsőrendű szállodám. De találkoztam vele, és - láthatja! - 
útonálló lett belőlem, bujdosó haramia. Azt még Shakespeare sem tudja híven 
kifejezni, hogy mit érzek Lujza iránt. Hadd olvassak fel néhány sort abból a 
költeményből, amit magam írtam róla. Bármily csekély is az irodalmi értéke, 
mégis jobban kifejezi, amit érzek, mint ahogy puszta szavakkal el tudnám 
mondani. (Előszed egy csomó teleirkált szállodai számlát, és letérdel a tűzhöz, 
hogy kibetűzze. Egy bottal megpiszkálja a parazsat)
Tanner	(gorombán a vállára csap) Vesse tűzre a költeményeit, elnök úr.
Mendoza	(meghökkenve) Tessék?
Tanner	Egy rögeszmének áldozza fel a karrierjét.
Mendoza	Tudom.
Tanner	Dehogy tudja. Ilyen bűnt senki sem követne el önmaga ellen, ha igazán tudná, 
hogy mit csinál. Itt élhet ezek közt a fenséges hegyek közt, felnézhet erre a 
csodálatos égboltra, szívhatja ezt az enyhe, balzsamos levegőt, és mégis úgy 
beszél, mint egy irodalmi napszámosmunkát végző zugfirkász, valahol 
Bloomsburyben a második emeleten.
Mendoza	(rázza fejét) A Sierra sem különb Bloomsburynél, mihelyt lefoszlott róla az 
újdonság varázsa. Ezek a hegyek pedig olyanok, hogy itt örökké nőkről 
álmodik az ember... gyönyörű hajú nőkről.
Tanner	Vagyis Lujzáról. No hát, énrám nem lesznek ilyen hatással ezek a hegyek, 
barátom; én nem fogok nőkről álmodni; sebzetlen a szívem, nem vagyok 
szerelmes senkibe.
Mendoza	Nyugtával dicsérje a napot, uram; azaz napkeltével dicsérje az éjszakát. 
Furcsákat álmodik errefelé az ember.
Tanner	No hát, majd meglátjuk. Jó éjszakát. (Lefekszik és aludni készül)
Mendoza sóhajt egyet, és követi a példáját; néhány percig csönd borul a Sierrára. Aztán 
Mendoza hirtelen felül, és rimánkodó hangon odaszól Tannernek.
Mendoza	Csak legalább egy-két sort hadd olvassak fel, mielőtt még elaludna. Igazán 
nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá.
Tanner	(álmosan dünnyög) Olvassa csak. Figyelek.
Mendoza	Legelőször pünkösd vasárnapján Láttalak meg, Lujza, Lujza, ó, Lujza..
Tanner	(felkönyököl) Édes, jó elnök uram, a Lujza igazán nagyon szép név, de 
sehogyan sem rímel a pünkösd vasárnapjával.
Mendoza	Hát persze hogy nem. A Lujza nem rím, hanem refrén.
Tanner	(visszahanyatlik) Vagy úgy, a refrén. Bocsánat. Folytassa csak.
Mendoza	De talán ez nem a maga szája íze szerint való; azt hiszem, ez a másik jobban 
fog tetszeni. (Szavalni kezdi, lágy, zengő és vontatott hangon)
	Lujza, szeretlek,
	Szeretlek, ó, Lujza
	Lujza, Lujza, Lujza, szeretlek téged.
	Csak egy szó, csak egy név az én muzsikám, Lujza.
	Lujza, Lujza, Lujza, szeretlek téged.
	Mendoza szerelme,
	Szerelmes Mendozád,
	Imád és csak érted él, Lujza.
	Mendoza számára nincs más a világon,
	Lujza, ó, Lujza, csak te, akit imád Mendozád.
	(Meghatottan) Igazán nem dicsőség szép verset írni egy ilyen névről. Gyönyörű 
név a Lujza, ugye, gyönyörű?
Tanner	már majdnem alszik, s csak morog valamit.
Mendoza	Ó, ha Mendozának Hitvese lehetnél, Lujza, Lujza.
	0Mendoza Lujzája, Mendozáné Lujza, 
	Mily boldogan is élne Lujza Mendozája, 
	Nem fájna a szíve Lujzája után már,
	Lujza, Lujza.
	Hiába, ez igazi költészet... a szívemből jön... szívemből-lelkemből. Mit gondol, 
vajon hatással lesz rá?
Semmi válasz.
Mendoza	(csüggedten, beletörődve) Elaludt, szokás szerint. Mindnyájan unják, 
fűzfapoézisnek tartják: nekem meg mennyei muzsika! Hülye is vagyok, hogy 
fűnek-fának kiöntöm itt a szívem! (Leheveredik aludni, elhelyezkedik, és 
halkan dünnyögi) Lujza, szeretlek - szeretlek, ó, Lujza - Lujza, Lujza, 
szeretlek...
Straker horkolni kezd; átfordul a másik oldalára; aztán elcsöndesül, és alszik tovább. Csönd 
borul a Sierrára: egyre sűrűbb lesz a sötétség. A tűz megint leégett, a parázs is kihamvadt, 
már nem is pislog. A hegycsúcsok koromfeketén rajzolódnak a csillagos égre; de lassacskán 
a csillagok is kialszanak, s az ég is eltűnik mindenestül, mintha nyoma veszne a 
világmindenségben. A Sierra Nevada helyét a semmi foglalja el; az egyetemes, nagy 
semmi. Se égbolt, se hegycsúcsok, se fény, se hang, se idő, se tér, csak a tökéletes üresség. 
Aztán valamerre fakulni kezd a sötétség, s ugyanekkor halkan, szakadozottan zümmögni 
kezd valami muzsikaszó, mintha egy kísérteties gordonka ugyanazt a lüktető hangot húzná 
szakadatlanul. Aztán két láthatatlan hegedű fölébe kerekedik a basszusnak.
S ekkor az ürességben, a bágyadt derengésben feltűnik egy férfi, egy testetlen, de látható 
férfi, aki furcsa módon a semmin üldögél. Egy pillanatra felnéz, ahogy a zene elszáll a füle 
mellett. Aztán egy nagyot sóhajt, és csüggedten, elkeseredve lehorgasztja a fejét; a hegedűk 
pedig elbátortalanodva, kétségbeesetten, még egyszer megismétlik a szólamukat, aztán 
megadják magukat, elnémítja őket a hátborzongató fúvós hangszerek jajongása.

Mindez roppant különös. Felismerjük  Mozart muzsikáját; s ennek nyomán, valamint a 
homályban felhunyorgó ibolyaszín fénysugarak segítségével rájövünk arra is, hogy a férfi 
egy tizenöttizenhatodik századbeli spanyol nemesnek van öltözve. Hát persze hogy Don 
Juan; de hová kerültünk? Hogyan? És miért? Ráadásul, amikor felemelte a fejét, egy 
pillanatra megláttuk az arcát, melyet most eltakar a kalapja karimája; és sajátságos módon 
hasonlított John Tannerre. Szép, finnyás, válogatós, gyanakodóbb, sápadtabb és ridegebb 
arc, mint Tanneré, hiányzik róla Tanner indulatos hiszékenysége és lelkesedése, s a mai 
gazdag emberek otrombasága, mégis nagyon hasonlít rá, sőt, ugyanaz az arc. A nevük is 
megegyezik: Don Juan Tenorio - John Tanner. Hová a pokolba - pokolba? - jutottunk a 
huszadik századból és a Sierra Nevadából?
Újabb fénysugár dereng fel az ürességben, ezúttal nem ibolyaszín, hanem valamilyen 
barátságtalan, piszkossárgás fény. Ugyanekkor egy titokzatos klarinét Suttogó hangja 
mérhetetlenül szomorúra válik, ahogy ezt a dallamot fújja.

A sárgás sugárnyaláb odább vándorol: ráesik a fénye egy hajlott hátú, fogatlan, vén 
csoroszlyára, aki az űrben botorkál; s amennyire kivehetjük a félhomályban, egy apácarend 
durva szövésű, barna egyenruháját viseli. Megy, totyog, bandukol rendületlenül, a maga 
lassú, reménytelen módján, ahogy egy szorgalmas méh röpdös rendületlenül, a maga sietős 
módján, míg csak bele nem ütközik abba, amit éppen keres: mert valakinek a társaságát 
keresi szegény feje. Megkönnyebbülten jelsóhajt, szinte megfogózkodik a férfi jelenlétébe, 
és megszólítja. A hangja fás, nem kellemes, de azért még mindig ki tud fejezni büszkeséget 
és határozottságot, ugyanúgy, ahogy fájdalmat is.
A vénasszony	Engedelmet; de olyan elhagyatott vagyok, és ez a vidék olyan szörnyűséges.
Don Juan	Most érkeztél?
A vénasszony	Most: azt hiszem, ma reggel haltam meg. Meggyóntam; felvettem az utolsó 
kenetet; az ágyam körül ott állt az egész családom, és a szemem a kereszten 
függött. Aztán elsötétedett előttem a világ; s amikor újra kivilágosodott, ez a 
fénysugár vezetett tovább, de csak vakon, mert nem láttam semmit. Órák óta 
kóborolok már egymagamban, szörnyű elhagyatottságban.
Don Juan	(sóhajtva) Ó! Szóval még megvan az időérzéked. Hamar elveszíti az ember az 
örökkévalóságban.
A vénasszony	Hol vagyunk?
Don Juan	A pokolban.
A vénasszony	(gőgösen) A pokolban! Én, a pokolban? Hogy mersz ilyet mondani?
Don Juan	(részvétlenül, közönyösen) Miért, senora?
A vénasszony	Nem tudod, hogy kivel beszélsz. Én úrihölgy vagyok, és az egyház hűséges 
leánya.
Don Juan	Azt nem vonom kétségbe.
A vénasszony	De hát akkor hogyan kerülhetnék a pokolba? A tisztítótűzbe, még csak. Én sem 
voltam tökéletes; senki sem tökéletes. De a pokolba! Ó, te hazudsz.
Don Juan	Ez bizony a pokol, senora; pokol a javából: úgy értem, a legmagányosabb 
helye a pokolnak. Ámbár lehet, hogy te jobb szereted a társaságot.
A vénasszony	De hát én töredelmesen megbántam a bűneimet; meggyóntam, mind...
Don Juan	Mennyit?
A vénasszony	Több bűnt, mint amennyit elkövettem. Nagyon szerettem gyónni.
Don Juan	Ó, ez talán éppen olyan rossz, mint ha kevesebbet gyóntál volna meg az 
elkövetett bűneidből. De hát akárhogyan is, senora, akár tévedésből, akár 
megérdemelten, te bizony épp úgy elkárhoztál, mint jómagam; s most már 
nincs mit tenni, jó képet kell vágni a dologhoz.
A vénasszony	(felháborodva) Ó, és ha meggondolom, hogy mennyivel több rosszaságot 
követhettem volna el! A jó cselekedeteim pedig mind kárba vesztek! Ez nem 
igazság!
Don Juan	Dehogynem: világosan és érthetően figyelmeztettek téged már előre. A rossz 
cselekedeteidért vezekelned kell, irgalomban részesülsz, nem igazságban. A 
jótetteidért igazságban részesülsz, nem irgalomban. Nagyon sok jó ember van 
itt nálunk.
A vénasszony	Te is jó ember voltál?
Don Juan	Én gyilkos voltam.
A vénasszony	Gyilkos! Ó, hogy mertek engem ide küldeni, gyilkosok közé! Ilyen rossz 
mégsem voltam. Jó asszony voltam. Itt valami tévedés történt: hol lehetne ezt 
helyreigazítani?
Don Juan	Nem tudom, hogy helyre lehet-e igazítani itt a tévedéseket. Valószínűleg nem 
ismernék be, még ha tévedtek is. 
A vénasszony	De hát kihez fordulhatok?
Don Juan	Fordulj az ördöghöz, senora, azt tanácslom: ő kiismeri magát az itteni szokások 
közt, amire én sohasem voltam képes. A vénasszony Az ördöghöz! Én 
forduljak az ördöghöz?!
Don Juan	A pokolban, senora, az ördög a hangadó a legelőkelőbb társaságban.
A vénasszony	De én tudom, hogy nem vagyok a pokolban, vedd tudomásul, nyomorult.
Don Juan	Honnét tudod?
A vénasszony	Mert nem érzek kínokat.
Don Juan	Ó, akkor nincs itt semmi tévedés; megérdemelten jutottál kárhozatra.
A vénasszony	Miért mondod ezt?
Don Juan	Mert a pokol, senora, a gonoszoknak való hely. A gonoszok egészen jól érzik 
itt magukat: számukra teremtették a poklot. Azt mondod, hogy nem érzel 
kínokat. Ebből következtettem, hogy egyike vagy azoknak, akiknek a kedvéért 
a pokol fennáll.
A vénasszony	Te nem érzel kínokat?
Don Juan	Én nem vagyok a gonoszok közül való, senora, úgyhogy rettenetesen 
unatkozom itt, elmondhatatlanul unatkozom itt.
A vénasszony	Nem vagy a gonoszok közül való! Hiszen azt mondtad, hogy gyilkos voltál.
Don Juan	Csak párbajban ölteni meg valakit. Ledöftem a tőrömmel egy öregurat, aki 
engem akart leszúrni.
A vénasszony	Ha úriember voltál, akkor ez nem volt gyilkosság.
Don Juan	Az öregúr gyilkosnak nevezett, mert, ahogy mondta, ő csak a lánya becsületét 
akarta megvédelmezni. Ezt úgy értette, hogy mivel én hülyén beleszerettem a 
lányba, s be is vallottam neki, a lány sikoltozni kezdett, az öreg pedig 
gyalázkodva nekem támadt és meg akart gyilkolni.
A vénasszony	Te is éppen olyan voltál, mint a többi férfi. Parázna gyilkosok vagytok 
valamennyien, mind egy szálig!
Don Juan	És mégis itt kell találkoznunk, drága senora.
A vénasszony	Ide hallgassál. Az apámat egy ugyanilyen gazember ölte meg, mint te, és 
szintén párbajban, ugyanezért. Én is sikoltoztam, mert a tisztesség úgy kívánta. 
Az apám nekirontott a támadómnak, mert a becsülete megkövetelte. Elesett: ez 
volt a becsület jutalma. Én meg ide kerültem, a pokolba, ahogy mondod: ez a 
tisztességem jutalma. Hát van igazság az égben?
Don Juan	Nincs; csak a pokolban van igazság: az ég magasan fölötte áll az ilyen 
hiábavaló emberi perpatvaroknak. Téged szívesen látnak majd a pokolban, 
senora. A pokol az igazi hazája a becsületnek, a tisztességnek, a 
kötelességtudásnak, az igazságnak meg a többi hét halálos erénynek. Az ő 
nevükben követnek el a földön minden gazságot: hát hol kaphatnák meg érte a 
jutalmukat, ha nem a pokolban? Hiszen már mondtam neked, hogy azok az 
igazi kárhozottak, akik jól érzik magukat a pokolban.
A vénasszony	És te jól érzed itt magad?
Don Juan	(felpattan) Dehogy érzem jól magam; éppen ezen a rejtélyen töprengek itt a 
sötétben. Hogy kerültem én ide? Én, aki fütyültem minden kötelességre, 
tisztességre, aki lábbal tapostam a becsületet, szemébe nevettem az igazságnak!
A vénasszony	Ó, bánom is én, hogy te miért vagy itt! De én hogy kerültem ide! Én, aki 
lemondtam minden kívánságomról a női becsület és az illendőség kedvéért!
Don Juan	Türelem, senora: nagyon otthonosan fogod itt érezni magad, s igazán boldog és 
elégedett leszel majd. Miként a költő monda: „A pokol olyasféle falu, mint 
Sevilla."
A vénasszony	Boldog! És elégedett! Itt! Ahol senki és semmi vagyok!
Don Juan	Szó sincs róla: úriasszony vagy te a pokolban is; s ahol úriasszonyok vannak, 
az mindig pokol. Ne lepődj meg, és ne ijedj meg: megtalálsz majd itt mindent, 
amit csak kívánhat egy úrihölgy, még azokat a szerencsétlen ördögöket is, akik 
a szolgálatodra állnak majd, pusztán azért, mert szeretnek szolgálni, és ők majd 
felfújják a te jelentőségedet, hogy dicsőségessé tegyék a szolgálatukat... az 
ilyenek a legjobb cselédek.
A vénasszony	Hát ördögök lesznek a cselédeim!
Don Juan	Miért, talán voltak jobb cselédeid valaha életedben?
A vénasszony	Dehogy voltak, komisz ördögök voltak egytől egyig, rosszabbak az ördögnél. 
De hát ez csak amolyan szólásmondás. Azt hittem, úgy érted, hogy valódi 
ördögök lesznek a cselédeim.
Don Juan	Éppúgy nem lesznek valódi ördögök, mint ahogy te sem leszel valódi úrihölgy. 
Itt semmi sem valódi. Ez a legszörnyűbb a pokolban.
A vénasszony	Ó, hiszen ez tiszta őrület. Ez rosszabb a tűznél meg a férgeknél.
Don Juan	Azért lesz majd, ami téged talán megvigasztal. Példának okáért: hány 
esztendős voltál, amikor a mulandóságból átléptél az örökkévalóságba?
A vénasszony	Ne úgy kérdezd, hogy hány esztendős voltam - mintha már nem is lennék. 
Hetvenhét éves vagyok.
Don Juan	Szép kor, senora. Itt a pokolban azonban nem tűrik meg az öregséget. 
Túlságosan valódi dolgok nekik. Mi itt a szerelmet és a szépséget 
bálványozzuk. Minthogy a lelkünk örökre elkárhozott, a szívünket kultiváljuk. 
De egy hetvenhét éves nénivel senki nem fog szóba állni a pokolban, ilyesmire 
ne számíts.
A vénasszony	Hát nem tudok változtatni a koromon, barátocskám.
Don Juan	Elfelejted, hogy az életkorodat nem hoztad magaddal, az is ott maradt a 
mulandó idő birodalmában. Te most már nem vagy hetvenhét éves, éppúgy, 
ahogy nem vagy hétéves, vagy tizenhét, vagy huszonhét.
A vénasszony	Ostobaság.
Don Juan	Gondold csak meg, senora: hiszen ez már akkor is így volt, amikor még a 
földön éltél. Vajon hetvenesztendős korodban az ősz hajad meg a ráncaid 
mögött csakugyan öregebb voltál, mint, mondjuk, harmincéves korodban?
A vénasszony	Nem én, inkább fiatalabb. Harmincéves koromban nagy szamár voltam. De mit 
érünk vele, ha fiatalnak érezzük magunkat és öregnek látszunk?
Don Juan	A látszat csal, senora, mindig csal; a külsőnk csak káprázat. Hazudtak a 
ráncaid, ahogy nagyon sok oktondi, nehézkes felfogású és elmaradott 
gondolkozású tizenhét éves lánynak hazudik a telt, üde, sima bőre, fiatalságot 
hazudik. No hát, nekünk itt nincs testünk; csak azért látjuk egymást testi 
mivoltunkban, mert földi életünkben megszoktuk, hogy ebből a szempontból 
fogjuk fel egymást; s továbbra is így gondolkozunk, mert nem ismerünk más 
módszert. Azonban olyan korúnak látszhatunk egymás szemében, 
amilyeneknek akarunk. Csak választanod kell, hogy hány éves akarsz lenni, 
melyik külsődet kívánod vissza, s már annyi esztendős is vagy.
A vénasszony	Nem igaz!
Don Juan	Próbáld meg.
A vénasszony	Tizenhét!
Don Juan	Megállj. Jobb lesz, ha elmondom neked, mielőtt döntenél, hogy ez mindig a 
divattól függ. Olykor-olykor belebolondulunk ideig-óráig a tizenhét esztendős 
kor divatjába, de ez sosem tart sokáig. Most éppen a negyvenéves kor a 
legfelkapottabb... vagy, mondjuk, a harminchét... de már jelei mutatkoznak, 
hogy változni fog a divat. Ha nem voltál csúnya huszonhét éves korodban, azt 
ajánlom, próbálkozzál meg ezzel, és teremtsd meg az új divatot.
A vénasszony	Egy árva szót sem hiszek az egészből. De hát azért nem bánom, legyek 
huszonhét. (Hipp-hopp! s a vénasszony fiatallá változik, méghozzá olyan szép 
fiatal teremtéssé, hogy a fényes sugárzásban, ami hirtelen felváltja eddigi 
komor, sápadt glóriáját, szinte Whittfield Annának nézné őt az ember)
Don Juan	Doria Ana de Ulloa!
Ana	Mi az? Te ismersz engem!
Don Juan	Te pedig már elfelejtettél engem!
Ana	Nem látom az arcodat. (Don Juan megemeli a kalapját) Don Juan Tenorio! Te 
szörnyeteg! Apám gyilkosa! Hát még itt is üldözöl?
Don Juan	Már megbocsáss, dehogy üldözlek. Megyek is, engedelmeddel. (Indul)
Ana	(megragadja a karját) Nem hagyhatsz egyedül ezen a borzalmas helyen.
Don Juan	Feltéve, hogy nem minősíted üldözésnek, ha maradok.
Ana	(elengedi a karját) Csodálkozhatsz, csakugyan, hogy megtűrlek a közelemben. 
Ó, az én drága, jó apám!
Don Juan	Szeretnél találkozni vele?
Ana	Az apámmal, itt???
Don Juan	Nem, ő a mennyországban van.
Ana	Tudtam én azt. Az én nemes lelkű apám! Most letekint ránk a mennyekből. Mit 
érezhet, hogy itt látja a lányát, amint éppen a pokolban beszélget a gyilkosával!
Don Juan	Egyébként figyelmeztetlek, ha véletlenül találkoznánk vele...
Ana	Hogy találkozhatnánk vele, ha a mennyországban van?
Don Juan	Leszáll néha-néha, hogy benézzen hozzánk egy kicsit. Unja a mennyországot. 
Szóval figyelmeztetni akarlak, hogy ha találkozol vele, ne beszélj rólam úgy, 
mint az ő gyilkosáról, mert halálosan megsértődik. Azt tartja, hogy sokkal 
jobban tudta forgatni a kardot, mint én, és hogy ő szúrt volna le engem, ha a 
lába véletlenül meg nem csúszik. Bizonyára igaza is van; én soha nem voltam 
jó vívó. Ráhagyom hát mindig a dolgot, s ennélfogva nagyon jó barátok 
vagyunk.
Ana	Nincs abban semmi szégyen, ha egy katonaember büszke rá, hogy ért a 
fegyverforgatáshoz.
Don Juan	Te, persze, nyilván szeretnéd elkerülni a vele való találkozást.
Ana	Hogy mersz ilyet mondani?
Don Juan	Ó, itt nálunk általában ez a hangulat. Emlékezhetsz rá, hogy a földön - ámbár 
természetesen ezt sohasem vallottuk be -, ha meghalt egy ismerősünk, még ha 
igazán nagyon szerettük, akkor is, mindig belevegyült a bánatunkba egy kis 
elégedettségféle érzés, hogy no, ez is végleg el van intézve.
Ana	Ó, te szörnyeteg! Nem igaz, nem igaz!
Don Juan	(higgadtan) Látom, hogy felismered ezt az érzést. Igen, a temetés mindig 
ünnepség volt, ünnepség gyászban; kivált a rokonaink temetése. Hát 
mindenesetre nálunk, itt, meglehetősen lazák a családi kötelékek. Apád is 
hozzászokott már ehhez: nem kíván majd tőled semmiféle gyermeki 
ragaszkodást.
Ana	Te nyomorult: egész életemen át gyászoltam őt.
Don Juan	Persze, mert jól állt neked a gyászviselet. Szép dolog egy egész életen át 
gyászolni; de az örökkévalóság, az megint más. Azonkívül te itt ugyanolyan 
halott vagy, mint ő. Már igazán nevetséges volna, hogy az egyik halott 
gyászolja a másikat. Ne vágj olyan felháborodott képet, édes Anitám; és ne 
rémülj meg: elég sok csalás és szemfényvesztés van itt a pokolban - hiszen más 
jóformán nincs is -, de a halálnak, az öregedésnek és a változásnak a 
káprázatával itt többé nem bolondítjuk magunkat, mert itt mindnyájan halottak 
és örökkévalók vagyunk. Egykettőre beletanulsz majd te is a szokásainkba.
Ana	És itt a férfiak mind édes Anitájuknak szólítanak majd?
Don Juan	Nem. Az csak kicsúszott a számon. Bocsáss meg.
Ana	(már-már gyöngéd hangon) Juan, mondd: igazán szerettél, amikor olyan 
gyalázatosan viselkedtél velem?
Don Juan	(ingerülten) Jaj, kérlek, ne kezdjünk beszélgetni a szerelemről. Ezek itt másról 
sem beszélnek, csak örökké a szerelemről... a szerelem szépségéről, 
szentségéről, átszellemültségéről meg az ördög tudja, mi mindenéről! Bocsáss 
meg, de nekem már a könyökömön jön ki a dolog. Fogalmuk sincs az egészről; 
én azonban tudom, hogy miről beszélek. Azt képzelik, hogy elérték a szerelem 
tökéletességét, mert nincs testük. Puszta képzeletbeli kicsapongások! Pfuj!
Ana	Hát még a halál sem tudta megnemesíteni a lelkedet, Juan? Még az a rettenetes 
ítélet, amelyet apám szobra hajtott végre rajtad, még az sem tanított meg egy 
kis alázatra?
Don Juan	Igaz is, mit csinál jó apádnak az a rendkívül hízelgő szobra? Még mindig eljár 
vacsorázgatni haszontalan fráterekkel, hogy letaszítsa őket ebbe a feneketlen 
szakadékba?
Ana	Nagyon sokat kellett ráköltenem. A monostor iskolájának diákjai sosem 
hagyták békében: a rakoncátlan fiúk összetörték mindenét, a szorgalmas 
tanulók pedig belevésték a nevüket. Két év leforgása alatt háromszor kellett 
megcsináltatnom az orrát, és nem is tudom, hányszor az ujjait. Végül aztán 
kénytelen voltam a sorsára bízni; félek, hogy azóta botrányosan 
megcsonkították. Szegény jó apám!
Don Juan	Sss! Hallgasd csak! (Két hatalmas akkord csendül fel, szinkópált 
hanghullámokon hömpölygetve. A d-moll és dominánsa: a félelmetes öröm 
hangja, minden muzsikusnak) Ha! Mozart szobormotívuma. Jön az apád. 
Okosabb lesz, ha eltűnsz, amíg én előkészítem őt erre a találkozásra.
Ana eltűnik.
A semmiből egy eleven, fehér márványszobor lép elő, amely egy roppant méltóságteljes 
öregurat akar ábrázolni. Ő azonban végtelen gráciával lemond erről a méltóságról; 
pehelykönnyű léptekkel jár; s hadvész ülte képén minden kis redő ünnepi örömtől sugárzik. 
A szobrásza edzett, izmos termettel ruházta fel, s ő ki is húzza a derekát szépen; a bajusza 
két vége fölfelé kunkorodik, mint egy kipödört órarugó, ami már-már hetykévé tenné az 
arckifejezését, ha nem sugározna igazi spanyol méltóságot. Don Juan-nal a legjobb 
barátságban van. A hangja roppantul emlékeztet Roebuck Ramsden hangjára, s jóllehet ő 
sokkal választékosabb hanglejtéssel beszél, mégis felhívja rá a figyelmünket, hogy nem 
ütnek el nagyon egymástól, még ha a bajusz- és szakállviseletük különböző is.
Don Juan	Ó, megjött az én kedves barátom. Miért nem tanulja már meg ezt a nagyszerű 
muzsikát, amit Mozart írt magának, hogy elénekelhesse?
A szobor	Sajnos, basszus hangra írta. Nekem pedig alt hangom van. No, megbánta-e már 
a bűneit?
Don Juan	Már csak a maga kedvéért sem tehetem, Don Gonzalo, hogy megbánjam a 
bűneimet. Ha megtenném, magának nem lenne semmi ürügye többé, hogy 
lejöjjön a mennyországból és igyekezzen meggyőzni engem.
A szobor	Az igaz. Hát csak maradjon ilyen megátalkodott, fiacskám. Bárcsak én öltem 
volna meg magát, ami így is történt volna, ha közbe nem jön az a kis 
balesetem. Akkor én kerültem volna a pokolba, és magának állítottak volna 
szobrot, mint kegyes, istenfélő embernek, hogy aztán kénytelen legyen ehhez 
tartani magát. No hát, mi újság?
Don Juan	Van újság. Meghalt a lánya.
A szobor	(bizonytalan hangon) A lányom? (Eszébe jut, hogy ki is az) Vagy úgy, a 
lányom! Aki úgy tetszett magának. Megálljunk csak: hogy is hívták?
Don Juan	Ana.
A szobor	Hát persze - Ana. Csinos lány volt, ha jól emlékszem. Figyelmeztette már a 
hogyishívjákot.. Ana urát?
Don Juan	Az én Ottavio barátomat? Nem, még nem találkoztam vele azóta, amióta Ana 
megérkezett.
Ana felháborodva kilép a fénybe.
Ana	Hogy értsem ezt? Ottavio itt van a pokolban, és veled barátkozik? És te, apám, 
te már a nevemet is elfelejtetted? Akkor csakugyan kővé vált a szíved.
A szobor	Édes lányom: kőszobor alakomban annyival jobban becsültek az emberek, mint 
tulajdon élő mivoltomban, hogy megtartottam ezt a formát, amit a szobrász 
kölcsönzött nekem. Korának egyik legkiválóbb művésze volt, ezt el kell 
ismernünk.
Ana	Apám! A hiúságon jár az eszed? Az egyéni hiúságodon? És te beszélsz így?
A szobor	Eh, te túlélted ezt az emberi gyarlóságot, lányom: te már közel járhatsz a 
nyolcvanhoz. De az én életem fonala megszakadt hatvannégy éves koromban - 
egy baleset révén -, minélfogva én vagyok kettőnk közül a fiatalabbik. De kü-
lönben is, gyermekem, mi itt ezen a helyen nem játsszuk tovább a szülői 
bölcsesség komédiáját, ahogy ez a mi léha barátunk mondaná. Tekints, kérlek, 
egyszerűen az embertársadnak, s ne az apádnak.
Ana	Ugyanúgy beszélsz, ahogy ez a gonosz beszél.
A szobor	Juan talpraesetten gondolkozik, Ana. Ügyetlenül vív, de talpraesetten 
gondolkozik.
Ana	(elfogja a rémület) Most kezdem csak megérteni. Ezek itt ördögök, és csúfot 
űznek belőlem. Jobb lesz, ha imádkozom.
A szobor	(vigasztaló hangon) Nem, nem, gyermekem, ne imádkozz. Ha imádkozol, 
akkor lemondasz ennek a helynek a legnagyobb előnyéről. A kapunk fölé az 
van kiírva: „Hagyjatok fel minden reménnyel, akik ide beléptek." Gondold 
csak meg, hogy mekkora terhet vesz ez le a vállunkról! Mert mi a remény? Az 
erkölcsi felelősség egyik formája. Nálunk itt nincs remény, s ennélfogva nincs 
kötelesség, nincs munka, itt semmit nem nyerhetsz az imádsággal, és semmit 
nem veszthetsz, ha azt csinálod, ami jólesik neked. Más szóval a pokol az a 
hely, ahol nincs egyéb tennivalód, mint mulatni, szórakozni. (Don Juan egy 
nagyot sóhajt) Maga sóhajtozik, Juan barátom, de ha a mennyországban lakna, 
mint én, akkor tudom, hogy hamar ráeszmélne a pokol előnyeire.
Don Juan	De jó kedve van ma, kormányzó Úr. Csak úgy sziporkázik a szellemességtől. 
Mi történt?
A szobor	Döntő elhatározásra jutottam, fiam. De hol van a barátunk, az ördög? Előbb 
beszélnem kell vele ebben az ügyben. És bizonyára Ana is szeretne már 
mielőbb megismerkedni vele.
Ana	Milyen gyötrelmeket tartogattok még nekem?
Don Juan	Ne félj, Ana. Az csak babona. Légy egészen nyugodt. Ne felejtsd el, hogy az 
ördög nem olyan fekete, mint ahogyan festik.
A szobor	Hívjuk ide.
A szobor kézmozdulatára a hatalmas akkordok megint felcsendülnek; ezúttal azonban 
Mozart zenéjével bohókásan incselkedni kezd Gounod muzsikája. Egy lángvörös 
sugárnyaláb kezd izzani, és fölbukkan benne az ördög, roppant Mefisztó-szerűen, de 
Mendozára is nagyon hasonlít, bár korántsem olyan érdekes figura. Öregebbnek látszik 
Mendozánál; korán megkopaszodott; s ámbár csak úgy áradozik a jóakarattól és 
nyájasságtól, nagyon sértődékeny, és rögtön felhúzza az orrát, ha hűvösen fogadják a 
közeledését. A munkabírását és a kitartását illetőleg nem kelt valami nagy bizalmat, s 
egyáltalában, kellemetlenül önző, elkényeztetett alaknak látszik; de eszes, meggyőző, amit 
mond, noha szemmel láthatóan nem olyan jól nevelt, mint a másik két férfi, s az életerő és 
elevenség dolgában nyomába sem léphet a nőnek.
Az ördög	(nyájasan) Ó, mennyire örülök, hogy Calatrava jeles kormányzója ismét 
megtisztelt a látogatásával! (Hűvösen) Van szerencsém, Don Juan. 
(Udvariasan) S egy idegen hölgy? Fogadja hódolatomat, senora.
Ana	Maga lenne a...
Az ördög	(meghajtja magát) Lucifer vagyok, szolgálatjára.
Ana	Uramisten!
Az ördög	(gálánsan) Ó, senora, ne nyugtalankodjék, kérem. Maga a földről érkezett 
hozzánk, a papok megmételyezték, s tele van előítéletekkel és félelemmel. Sok 
rosszat hallott rólam, pedig higgye el, hogy tömérdek sok barátom van ott.
Ana	Igen: uralkodik a lelkükön.
Az ördög	(a fejét rázza) Nagyon kedves, hogy ezt mondja, senora; azonban téved. Igaz 
ugyan, hogy a világ nem tudna meglenni nélkülem; de ezt nem hajlandók 
elismerni nekem; s a lelkük mélyén gyanakodnak rám, és utálnak. Minden 
rokonszenvük és megértésük csak a nyomorúságnak, a szegénységnek, a test és 
a lélek sanyargatásának szól. Én arra biztatom őket, hogy nézzék 
rokonszenvvel és megértéssel a gyönyört, a szerelmet, a boldogságot, a 
szépséget...
Don Juan	(megémelyedve, undorral) Bocsánat: én megyek. Tudja jól, hogy ezt hallgatni 
sem bírom.
Az ördög	(haragosan) Tudom. Tudom, hogy uraságod nekem nem barátom.
A szobor	De hát mit vétett ő magának, Juan? Szerintem ragyogóan értelmes dolgokat 
beszélt, amikor maga félbeszakította.
Az ördög	(melegen megszorítja a szobor kezét) Köszönöm, kedves barátom, köszönöm. 
Maga mindig megértett engem; ő pedig mindig csak lenézett, és igyekezett 
elkerülni.
Don Juan	Mindig nagyon udvariasan bántam magával.
Az ördög	Udvariasan! Mit ér az udvariasság? Fütyülök az üres udvariasságra. Nekem 
szívből jövő melegség kell, igaz őszinteség, nekem megértés kell, összeforrva a 
szerelemmel és az örömmel...
Don Juan	Mindjárt felfordul a gyomrom.
Az ördög	Itt van ni! (A szoborhoz fordul, hogy tanúnak hívja) Hallja ezt, uram! Ó, 
micsoda iróniája a sorsnak, hogy ezt a szívtelen, önző, egocentrikus embert ide 
küldték, az én birodalmamba, magát pedig, kormányzó úr, a mennyek 
országának jeges tájaira!
A szobor	Nincs jogom zúgolódni. Képmutató voltam világéletemben; megérdemeltem, 
hogy a mennyországba küldjenek.
Az ördög	Miért nem jön át hozzánk, uram? Miért nem hagyja ott azt az országot, amely 
nem méltó a maga érző lelkéhez, meleg szívéhez, gyönyörködni tudásához?
A szobor	Épp ma határoztam el, hogy ezt fogom cselekedni. Mától fogva a magáé 
vagyok, tündöklő barátom, Világosságot Hozó. Faképnél hagytam a 
mennyországot mindörökre.
Az ördög	(megint megragadja a kezét) Ó, milyen megtiszteltetés számomra! Milyen 
diadala ez a mi ügyünknek! Köszönöm, hálásan köszönöm! De akkor, kedves 
barátom - most már igazán a barátomnak nevezhetem végre -, akkor talán rá 
tudná őt beszélni, hogy foglalja el a maga megüresedett helyét odafent?
A szobor	(a fejét csóválja) Jó lélekkel senkinek nem tanácsolhatom, akivel nem vagyok 
haragban, hogy önszántából egy ilyen unalmas és kényelmetlen helyre 
költözzön.
Az ördög	No persze, no persze; de hát biztos vajon, hogy neki is olyan unalmas és 
kényelmetlen hely lenne? Persze maga jobban tudja ezt, kormányzó úr, hiszen 
maga juttatta őt ide annak idején; s mi eleinte nagy reményeket fűztünk hozzá. 
A felfogása megegyezett legjobbjaink legúribb felfogásával. Emlékszik még, 
hogyan énekelt?(Énekelni kezd operai bariton hangján, az orrán keresztül, 
tremolózva, mint akinek a hangját tönkretette a francia énekstílus, melyet egy 
örökkévalóság óta majmol)
	Vivan le femmine! Viva il buon vino!
A szobor	(alt hangján, egy oktávval magasabban énekli)
	Sostegno e gloria d'umanitá.
Az ördög	Úgy van. No hát, mostanában már sohasem énekel nekünk.
Don Juan	És még panaszkodik ezért? Hiszen a pokol zsúfolva van műkedvelő 
muzsikusokkal; a zene az elkárhozottak iszákossága. Hát egy árva elkárhozott 
lélek sem maradhat itt józan?
Az ördög	Káromolni meri a legmagasztosabb művészetet?!
Don Juan	(hideg megvetéssel) Úgy beszél, mint egy hisztérika, aki hízelkedni akar a 
cigánynak.
Az ördög	Nem haragít meg, Don Juan. Csak sajnálni tudom magát. Nincs lelke, és nem is 
sejti, hogy mi mindent mulaszt el. No de maga, kormányzó úr, maga született 
muzsikus. Milyen gyönyörűen énekel! Mozart el lenne ragadtatva, ha még itt 
volna; de csak búslakodott, unatkozott itt, és felment a mennyországba. Furcsa, 
hogy ezek az okos emberek, akikről mindenki azt képzelné, hogy nagy 
közkedveltségnek örvendenek majd a pokolban, mind kudarcot vallanak a 
társaságban, akárcsak Don Juan!
Don Juan	Igazán sajnálom, hogy kudarcot vallottam a társaságban.
Az ördög	Nem mintha nem tartanánk nagyra az okosságát, tudja, uram. Nagyra tartjuk. 
De én most a maga szempontjából nézem a dolgot. Hiába, nem tud zöldágra 
vergődni velünk. Nem magának való ez a hely. Az az igazság, hogy nincs - 
nem akarom azt mondani, hogy nincs szíve: mert mindnyájan tisztában 
vagyunk vele, hogy a megjátszott cinizmusa mögött érző szív dobog...
Don Juan	(riadtan) Ne, ne, ne! Ne kezdje ezt megint, kérem.
Az ördög	(mérgesen) Jó, hát hiányzik az a képessége, hogy örülni, tudjon. Így már meg 
van elégedve a fogalmazással?
Don Juan	Így már nem annyira elviselhetetlen, de ugyanaz az álszent- fellengzős 
közhely. Én azonban, ha megengedik, szokásomhoz híven most visszavonulok, 
mert szeretnék egy kicsit magamra maradni.
Az ördög	Miért nem vonul vissza a mennyországba? Ott van a maga helye. (Anához) 
Ugyan, édes senora, beszélje már rá, hogy a saját érdekében próbálkozzék meg 
egy kis levegőváltozással!
Ana	De hát felmehet a mennybe, ha akar?
Az ördög	Miért ne mehetne?
Ana	Akárki felmehet a mennybe? Én is felmehetek, ha akarok?
Az ördög	(szánakozó hangon) Hogyne mehetne, ha az felel meg az ízlésének.
Ana	De hát akkor miért nem megy fel mindenki a mennyországba?
A szobor	(kuncogva) Majd én megmondom neked, drágám. Csak azért, mert az egész 
teremtésben nincs angyalian unalmasabb hely, mint a mennyország. Hát ezért.
Az ördög	A kormányzó úr őnagyméltósága katonás nyerseséggel kimondta; de tény az, 
hogy a mennyországban tűrhetetlenül nyomasztó az élet. Sokan azt tartják, 
hogy engem kidobtak onnét; a dolog azonban úgy áll, hogy én semmi kincsért 
nem maradtam volna ott. Fogtam magam s eljöttem, és megalapítottam ezt a 
helyet.
A szobor	Nem csodálom. Senki nem tudná elviselni, hogy örökké a mennyországban 
éljen.
Az ördög	Némelyeknek nagyon megfelel. Legyünk igazságosak, kormányzó úr: hajlam, 
természet dolga. Én nem szeretem a mennyei természetű embereket; nem értem 
őket; s őszintén szólva, nem is nagyon vágyom rá, hogy megérthessem őket; de 
hát mindenféle fajtára szükség van, hogy kiteljen a világmindenség. Gusztus 
dolga: erről nem lehet vitatkozni; van, akinek tetszik a mennyország. Azt 
hiszem, Don Juannak is tetszenék.
Don Juan	De... bocsásson meg az őszinteségemért... de csakugyan visszamehetne oda, ha 
kedve tartaná; vagy csak azért beszél így, mert savanyú a szőlő?
Az ördög	Hogy én visszamehetnék-e! Hiszen gyakran visszamegyek. Hát nem olvasta a 
Jób könyvét? És miféle egyházjogi illetékességet vindikál magának, hogy 
egyszerűen felteszi: valamiféle korlát választja el ezt a mi birodalmunkat attól a 
másiktól?
Ana	Hát bizony, nagy szakadék tátong köztük.
Az ördög	Édes, jó senora: a hasonlatot sosem szabad szó szerint érteni. Az a szakadék 
csupán az angyali és az ördögi természet különbözősége. Kívánhat-e ennél 
áthidalhatatlanabb szakadékot? Gondoljon csak arra, amit a földön tapasztalt. A 
tudósok tanterme és a bikaviadalok arénája között nincs valóságos fizikai 
szakadék; de a torreádorok azért mégsem jutnak el soha a tanterembe. Járt-e 
valaha életében abban az országban, ahol a legtöbb hívem van - Angliában? Az 
angoloknak nagy lóversenypályáik vannak, de számos hangversenytermük is 
van, ahol a kegyelmes úr barátjának, Mozartnak a klasszikus szerzeményeit 
szokták játszani. A lóversenyek látogatói otthagyhatnák a lóversenyteret, és 
elmehetnének helyette a klasszikus hangversenyekre, ha kedvük tartaná: ezt 
nem tiltja a törvény Angliában; mert az angolok nem tűrik a rabszolgaságot: 
szabad emberek, és mindent megtehetnek, amit csak a kormány és a 
közvélemény megenged nekik. Azonkívül a hangversenyteremről általánosan 
elismerik, hogy sokkal magasabb rendű, műveltebb, költőibb, szellemibb és 
nemesebb hely, mint a lóversenytér. De a lóversenysport kedvelői mégsem 
hagyják faképnél kedvenc szórakozásukat, és nem özönlenek a 
hangversenyekre. Nem bizony. Mert ott végigszenvedhetnék mindazt az 
unalmat, amit a kormányzó úr végigszenvedett a mennyországban. A 
példabeszéd nagy szakadéka ott tátong a két hely között. A közönséges 
földrajzi szakadékot át tudnák hidalni; vagy legalábbis én át tudnám hidalni 
számukra (sok-sok ördöghídja van a földön); de az utálat szakadéka 
áthidalhatatlan és örök. És ez az egyetlen korlát, ami elválasztja az én idevalósi 
barátaimat azoktól, akiket a mennyek irigyelt lakóinak neveznek.
Ana	Megyek a mennyországba máris.
A szobor	Gyermekem: csak egy intő szót hallgass meg előbb még. Hadd egészítsem ki 
Lucifer barátom hasonlatát a klasszikus hangversenyekről. Angliában a 
hangversenyeken mindig egy egész sereg ásítozó, elcsigázott embert találhatsz, 
akik nem azért ülnek ott, mert csakugyan szeretik a klasszikus zenét, hanem 
azért, mert úgy vélik, hogy szeretniük kellene. No hát, szakasztott így áll a 
helyzet a mennyországgal. Tömérdek sok ember üldögél ott dicsőségesen, nem 
azért, mert jól érzik magukat, hanem csak azért, mert azt hiszik, hogy tartoznak 
annyival a társadalmi pozíciójuknak, hogy a mennyországban legyenek. 
Jóformán valamennyien angolok, persze.
Az ördög	Igen: a dél fiai hamar megunják, és átjönnek hozzám, mint maga is, kormányzó 
úr. De az angolok mintha igazán nem is vennék észre, hogy mi az, ami 
gyötrelmesen rossz nekik. Az angol ember azt hiszi, hogy nagyon erkölcsös, 
amikor csupán kényelmetlenül érzi magát.
A szobor	Egyszóval, édes lányom, ha a természetednél fogva nem vagy arra hivatott, 
akkor ne menj fel a mennybe, mert nem fogsz ott jól mulatni.
Ana	De hát ki meri azt állítani, hogy én a természetemnél fogva nem vagyok arra 
hivatott? Hiszen ezt még a legkiválóbb egyházfejedelmek sem vonták kétségbe 
soha. Tartozom annyival önmagamnak, hogy azonnal elhagyjam ezt a helyet.
Az ördög	(sértődötten) Amint tetszik, senora. Ezt nem vártam volna magától.
Ana	Apám, én meg elvárom tőled, hogy velem gyere. Nem maradhatsz itt. Mit 
szólnának ahhoz az emberek?
A szobor	Mit szólnának! Ej, hiszen a legelőkelőbb emberek mind itt vannak- az 
egyházfejedelmek meg mindnyájan. Olyan kevesen mennek fel a mennybe, és 
olyan sokan jönnek ide, hogy az üdvözült lelkek, akiket valaha az ég 
seregeinek hívtak, ma már csak gyér kisebbséget alkotnak, s a számuk egyre 
csappan. A hajdani szentek, egyházatyák és kiválasztottak ma már csak 
hóbortos különcök, magukra maradt rögeszmések.
Az ördög	Ez az igazság. Pályafutásom kezdetétől fogva tudtam, hogy végül én leszek 
majd a győztes, a közvélemény puszta nyomására, hiába indítottak ellenem 
hazug és rágalmazó hadjáratot. A világegyetem alapjában véve alkotmányosan 
van berendezve; s akinek ilyen nagy többsége van, mint nekem, azt nem lehet 
tartósan kirekeszteni a hatalomból.
Don Juan	Azt hiszem, Ana, okosabb, ha itt maradsz.
Ana	(féltékenyen) Nem akarod, hogy veled menjek.
Don Juan	Csak talán nem akarsz egy ilyen elvetemült emberrel együtt menni fel a 
mennyországba, mint én?
Ana	Minden lélek egyformán becses. Megbántad a bűneidet, ugye?
Don Juan	Csacsi vagy, édes Anitám. Hát gondolod, hogy a mennyország is olyan, mint a 
föld, ahol az emberek elhitetik magukkal, hogy a bűnbánat meg nem történtté 
teheti azt, amit elkövettek, hogy vissza lehet vonni azt, amit egyszer 
kimondtak, hogy az igazságot meg lehet semmisíteni, ha közös megegyezéssel 
hazugságnak nyilvánítják? Nem, nem; a mennyország a valóság urainak a 
hazája, s ezért megyek oda.
Ana	Köszönöm szépen. Én boldog akarok lenni, azért megyek a mennyországba. 
Éppen elegem volt a valóságból a földön.
Don Juan	Akkor itt kell maradnod: mert a valótlanságoknak és a boldogság után 
sóvárgóknak a hazája a pokol. Csak itt találhatsz menedéket a mennyország 
elől, ahol - mint már mondtam - a valóság urai laknak, és a földi világ elől, ahol 
a valóság rabszolgái élnek. A föld egy nagy gyerekszoba, ahol a férfiak és a 
nők azt játsszák, hogy ők hősök és hősnők, szentek és bűnösök; de ebből a 
boldog tudatlanságukból kirángatja őket a testük: az éhség és szomjúság, a 
fagy, az öregedés, a pusztulás, a betegség, de mindenekfölött a halál, a valóság 
rabszolgáivá teszi őket: naponta háromszor kell enniük és emészteniük; 
évszázadonként háromszor kell új nemzedéket nemzeniük; a hitnek, 
költészetnek, tudománynak ezredévei végül mind oda sodortatnak, hogy csak 
egyetlen imádságuk marad: „Add, hogy egészséges élőlény legyek." Itt a 
pokolban azonban megszabadulsz a test zsarnokságától; mert itt egyáltalán nem 
vagy élőlény: szellem vagy, jelenség, tünemény, káprázat, fogalom, amely nem 
halhat meg és nincs kora: egyszóval test nélküli lény. Itt nincsenek társadalmi 
problémák, nincsenek politikai problémák, nincsenek vallásos problémák és 
nincsenek - s talán ez a legjobb az egészben -, nincsenek egészségügyi 
problémák. Itt a külsődet szépnek nevezed, az indulataidat szerelemnek 
nevezed, az érzéseidet hősiességnek nevezed, az igyekezetedet pedig erénynek, 
akárcsak a földön; de itt nincs rideg valóság, hogy rád cáfoljon, itt nincs 
csúfondáros ellentét a szükségleteid és az igényeid között, itt nincs emberi 
komédia, itt csak szakadatlan romantika van, pereg az egyetemes, nagy, örök 
operett. Miként kiváló német barátunk mondta a költeményében: A 
mondhatatlan is alakra lel, az Örök Női visz magasba fel - anélkül, hogy egy 
lépéssel is előbbre jutnánk. És te mégis el akarod hagyni ezt a paradicsomot!
Ana	De hát, ha már a pokol is ilyen gyönyörű, milyen tündöklő lehet akkor a 
mennyország!
Az ördög, a szobor és Don Juan heves tiltakozásban törnek ki, valamennyien egyszerre 
kezdenek beszélni; aztán hirtelen szégyenkezve elhallgatnak.
Don Juan	Bocsánat.
Az ördög	Ó, kérem. Én vágtam a szavába.
A szobor	Mondani kezdett valamit.
Don Juan	Ráérek; csak tessék, uraim.
Az ördög	(Don Juanhoz) Olyan ékesszólóan adta elő a birodalmam előnyeit, hogy 
magára bízom, mondja el ugyanilyen igazságosan a másik lehetőség hátrányait.
Don Juan	A mennyországban, ahogy én képzelem, drága asszonyom, élet és alkotás van, 
játszadozás és színlelés helyett. Ott szembe kell nézned a dolgokkal, valódi 
mivoltukban; nem tudsz megmenekedni semmitől, csak a káprázattól; s a 
lelked rendületlensége és veszedelme a te dicsőséged. Ha a komédia folyik 
tovább a földön és itt a pokolban, s az egész világ csak színház, a mennyország 
legalább a színfalak mögött van. De hát a mennyországot nem lehet 
hasonlatokkal körülírni. Azért megyek én oda nemsokára, mert azt remélem, 
hogy ott megszabadulhatok végre a hazugságtól, és a boldogság alantas 
hajszolásának nyűgös unalmától, s szemlélődésben tölthetem el az 
évmiriádjaimat...
A szobor	Huh! Brr!
Don Juan	Nem veszem zokon, kormányzó úr, hogy magának ettől borsózik a háta: a 
világtalan is unatkozik a képtárban. De ahogy maga élvezettel szemléli az 
olyan romantikus káprázatokat, mint a szépség és a gyönyör: én is élvezettel 
merülnék el annak a dolognak a szemléletében, ami mindennél jobban érdekel: 
tudniillik az élet szemléletében; mert az élet az az erő, amely szakadatlanul 
igyekszik egyre nagyobb hatalomra szert tenni, hogy önmagát szemlélhesse. 
Mit gondol, mi hozta létre ezt az én agyamat? Miféle szükség? Nem az, hogy 
mozgatni tudjam a tagjaimat; mert egy patkány feleannyi agyvelővel is 
ugyanolyan jól tudja mozgatni, mint én. Nem is csupán az, hogy cselekedni 
tudjak, hanem az a szükség, hogy tudjam, mit cselekszem - mert máskülönben 
az életösztönöm vak igyekezetében elpusztítanám magamat.
A szobor	Elpusztította volna magát, barátom, vak igyekezetében akkor is, amikor meg 
akart vívni velem, ha meg nem csúszik a lábam!
Don Juan	Torkára fagy majd a nevetése, léha vakmerő, s szörnyű unalomra ébred, még 
mielőtt a holnapi nap megvirrad.
A szobor	Hahaha! Emlékszik-e még, hogy megrémítettem, amikor Sevillában valami 
hasonlót mondtam magának a talapzatomról? De így, az én harsonáim nélkül, 
elég hatástalanul hangzik.
Don Juan	Úgy értesültem, hogy általában elég hatástalanul hangzik a maga harsonáival 
is, kormányzó úr.
Ana	Jaj, apám, ne szakítsd őt félbe ezekkel a léhaságokkal. És más nincs is a 
mennyországban, mint szemlélődés, Juan?
Don Juan	A mennyországban, ahová én törekszem, nincs más öröm. De van munka: 
segítségére lenni az életnek fölfelé törő küzdelmében. Hiszen az élet csak 
elpazarolja és szétforgácsolja magát, akadályokat gördít saját útjába, s 
vakságában és tudatlanságában elpusztítja önmagát. Szüksége van az észre, 
erre az ellenállhatatlan hatalomra, nehogy tudatlanságában szembeszegüljön 
önmagával. Micsoda mesteri alkotás az ember! - mondja a költő. Az igaz; de 
milyen kontár ő maga! A szerves létezés legnagyobb csodája, amit eddig meg 
tudott teremteni az élet; a legélőbb, legelevenebb valamennyi élőlény közül; a 
legtudatosabb szervezet; és mégis milyen szánalmas az agyveleje! Butaság, 
amelyet aljassá és könyörtelenné tett a küszködésből és a szegénységből 
megismert valóság - képzelődés, amely semmi áron nem hajlandó szembenézni 
ezzel a valósággal, inkább eltakarja maga elől csalóka ábrándokkal, 
önáltatással -, és bölcsességnek, lángelméjűségnek nevezi önmagát! S egymást 
vádolják mind a ketten a tulajdon hibájukkal: a butaság esztelenséggel vádolja 
a képzelődést, a képzelődés pedig tudatlansággal vádolja a butaságot - pedig 
hát, sajnos! -, minden tudás a butaságé, és minden értelmi képesség a 
képzelődésé.
Az ördög	És aztán jó kis kotyvalékot főznek belőle közös erővel. Már megmondtam 
annak idején, amikor Faust dolgát kellett eligazítanom, hogy az emberi ész 
mindössze annyit tett a gazdájáért, hogy állatibb sorba süllyesztette a 
fenevadaknál is. Egy szép, egészséges test többet ér száz gyomorbajos, 
felfuvalkodott filozófusnál.
Don Juan	Megfeledkezik róla, hogy a testnek ezt az agyvelő nélküli nagyszerűségét már 
egyszer kipróbálták. Éltek a földön olyan állatok, amelyek mérhetetlenül 
nagyobbak voltak az embernél, minden tekintetben, kivéve az agyvelejüket: 
léteztek valaha, és kipusztultak. A megatherium, az ichtiosaurus hétmérföldes 
léptekkel járta a világot, és elsötétítette a napot óriási szárnyaival. S mi maradt 
meg belőlük? Múzeumi kövületek, néhány csont, de az is olyan hiányos és 
kevés, hogy egy-egy ízületüket vagy fogukat többre értékelik ezer katona 
életénél. Ezek az őslények éltek valaha, és akartak is élni tovább; de minthogy 
hiányzott hozzá az agyvelejük, nem tudták, hogyan vigyék véghez 
szándékukat, és így aztán elpusztították önmagukat.
Az ördög	És vajon az ember nem pusztítja el ugyanígy önmagát, akármilyen nagyra van 
is azzal a híres agyvelejével? Mostanában nem fordult meg véletlenül a földön, 
Don Juan? Mert én megfordultam; s jártomban-keltemben tanulmányozhattam 
az ember bámulatos találmányait. Hát bizony, az élet iparágaiban az ember 
nem talált fel semmit; de a halál iparágaiban bezzeg felülmúlja még magát a 
természetet is, s a vegytan és a gépszerkesztés segítségével olyan 
tömegmészárlást tud rendezni, hogy a dögvész, a pestis. és az éhínség se tudott 
különbet. A parasztnak, akit manapság kísértésbe akarok vinni, ugyanaz az 
étele és az itala, mint volt tízezer évvel ezelőtt a parasztoknak; s a ház, 
amelyben lakik, százezer esztendő alatt sem változott annyit, mint a női kalap 
divatja néhány hónap alatt. De ha gyilkolni indul, olyan csodálatos szerkezetet 
visz magával, ami ujjának egyetlen billentésére szabadjára engedi az összes 
rejtett molekuláris energiáját, és messze fölülmúlja a hajdani parasztok nyilait, 
dárdáit, parittyáit. A béke iparágaiban nagy kontár az ember. Láttam a 
szövőgyárait meg hasonlókat, melyeknek a gépeit egy falánk kutya is 
feltalálhatta volna, ha ennivaló helyett pénzzel akarta volna táplálni a 
mohóságát. Ismerem otromba írógépeiket, idétlen gőzmozdonyaikat, undok 
kerékpárjaikat: ezek csak játékszerek a géppuskához vagy a tengeralattjáró 
torpedónaszádhoz képest. Az ember ipari gépeit a kapzsisága és a tunyasága 
hozta létre; gyilkoló fegyvereibe azonban beleadta a szívét-lelkét. Az életnek 
az a csodálatos ereje, az az ellenállhatatlan hatalom, amivel maga itt kérkedik: 
a halál hatalma. Mert az ember azon méri az erejét, hogy mennyire képes 
pusztítani. Miből áll a vallása? Abból, hogy engem gyűlöl. Mi a jogrendszere? 
Ürügy arra, hogy önt felkösse. Mi az erkölcse? Az úriemberség: vagyis ürügy 
arra, hogy fogyasszon, anélkül, hogy termelne. Mi a művészete? Ürügy arra, 
hogy kárörömmel bámulhassa a véres csataképeket. Mi a politikája? Vagy egy 
zsarnok bálványozása, mert a zsarnok gyilkolhat kedve szerint, vagy pedig 
parlamenti kakasviadal. Nemrégiben ott töltöttem egy délutánt egy híres 
törvényhozó testület ülésén, és hallottam, amint a csacsi mondta a szamárnak, 
hogy nagyfülű, meg ahogy a miniszterek válaszoltak az interpellációkra. 
Mielőtt eljöttem volna, felírtam a kapura krétával a gyerekeknek szóló, régi 
angol mondást: „Ne kérdezősködj annyit, és akkor nem hallasz annyi 
hazugságot." Vettem egy krajcáros képes újságot, s tele volt képekkel, 
melyeken fiatalemberek lövöldözik és leszurkálják egymást. Láttam egy 
embert meghalni: egy londoni téglagyári munkást, akinek hét gyereke volt. 
Tizenhét font maradt utána, a megtakarított pénze; s az özvegye elköltötte az 
egészet a temetésére, aztán másnap bevonult a dologházba a gyerekeivel 
együtt. A gyerekek iskoláztatására nem szánt volna rá hét pennyt sem; a 
törvénynek erőszakkal kellett őt kényszeríteni, hogy engedje el a gyerekeit az 
ingyenes iskolába; de a halálra ráköltötte az egész kis vagyonát. Ezeknek az 
embereknek a képzelete rögtön kigyullad, a kedvük, erejük megnő a halál 
gondolatára: szeretik a halált; s minél szörnyűbb, annál jobban élvezik. A 
pokolról halvány fogalmuk sincsen: olyasfélének képzelik, amilyennek a világ 
két legnagyobb őrültje leírta nekik, egy olasz és egy angol költő. Az olasz azt 
írta a pokolról, hogy az csupa sár és fagy, csupa mocsok és tűz, tele van mérges 
kígyókkal és mindenféle gyötrelemmel. Ez a tökfilkó, amikor éppen nem rólam 
költött hazugságokat, egy nőszemélyről locsogott, akit egyszer látott az utcán. 
Az angol azt írta rólam, hogy ágyúval és puskaporral űztek ki a 
mennyországból; és az angliusok mind a mai napig azt hiszik, hogy ez a 
sületlen történet benne van a bibliában. Hogy mit írt még egyebet, azt nem 
tudom, mert mindez egy éktelenül hosszú költeményben van leírva, s eddig 
még sem nekem, sem senkinek a világon nem sikerült keresztülrágnia magát 
rajta. De így van ez minden téren. Az irodalom legmagasabb rendű műfaja a 
tragédia, vagyis az olyan színdarab, ahol a végén mindenkit megölnek. A régi 
krónikákban földindulásokról és pestisjárványokról olvashatunk, és közlik 
velünk, hogy mindez Isten hatalmát és dicsőségét bizonyítja, s az ember 
törpeségét. Manapság a krónikák csatákat jegyeznek fel. A csatában két 
szembenálló embercsoport egymást lövöldözi puskagolyóval és robbanó 
bombákkal, amíg az egyik csoport el nem szalad; ekkor a másik csoport 
lóháton üldözni kezdi a menekülőket, és lekaszabolja őket. S mindez, teszi 
hozzá a krónika, a birodalom nagyságát és dicsőségét bizonyítja, s a 
legyőzöttek törpeségét. Az ilyen csaták után a nép boldog rivalgással kirohan 
az utcákra, és lelkesen noszogatja a kormányt, hogy csak költsön el 
százmilliókat a mészárlásra, holott a legbátrabb miniszter sem mer kiadni egy 
pennyt sem minden elköltött font után az ínség és a nyomor enyhítésére, pedig 
naponta beleütköznek úton-útfélen. Felsorolhatnék még ezernyi példát, de 
ugyanaz a tanulsága valamennyinek: a földet kormányzó hatalom nem az élet 
hatalma, hanem a halálé. Az a belső kényszer, amely képessé tette az életet arra 
az erőfeszítésre, hogy emberi lénnyé organizálja magát, nem egy magasabb 
rendű életformát akart létrehozni, hanem csak egy hathatósabb pusztító 
eszközt. A dögvész, az éhínség, az égszakadás, a földindulás nem elég gyakori; 
a tigris és a krokodilus hamar jóllakik, és nem elég kegyetlen: valamilyen 
állandóbb jellegű, és sokkal könyörtelenebb, sokkal leleményesebb pusztító 
eszközre volt szüksége: s így teremtődött meg az ember, aki feltalálta aztán a 
kínpadot és a máglyát, az akasztófát és a villamosszéket; a kardot és az ágyút, 
meg a mérges gázt; de mindenekfölött az igazságszolgáltatást, a kötelességeket, 
a hazafiasságot, a nacionalizmust és az összes egyéb izmusokat, amelyek még 
azokból is gyilkost csinálnak, veszedelmes, őrjöngő gyilkost, akiknek 
egyébként volna elég eszük ahhoz, hogy emberségesen gondolkozzanak.
Don Juan	Lárifári! Ezek elavult dolgok. Magának az a gyenge oldala, kedves pokoli 
barátom, hogy világéletében mindig bedőlt mindennek. Készpénznek veszi, 
amit az emberek önmagukról hirdetnek. Ugyancsak hízna a májuk, ha hallanák 
a róluk való véleményét. Szeretik vakmerőnek és gonosznak képzelni magukat. 
Pedig se nem vakmerőek, se nem gonoszok: hanem csak gyávák. Mondja a 
szemükbe, hogy zsarnokok, gyilkosok, kalózok, bicskás útonállók: s imádni 
fogják érte, és hencegve feszítenek majd, azzal a jóleső érzéssel, hogy a hajdani 
kalózkirályok vére folyik az ereikben. Nevezze őket hazugoknak, tolvajoknak: 
s legfeljebb, ha beperelik magát rágalmazásért. De próbálja csak a szemükbe 
mondani, hogy gyávák: eszeveszettül dühbe jönnek; s hajlandók még a halállal 
is szembenézni, csak hogy lemossák magukról ezt a fájó igazságot. Az ember 
mindenféle indokolással magyarázgatja viselt dolgait, csak eggyel nem; 
mindenféle mentséget felhoz a bűneire, csak egyet nem; mindenféle kifogással 
menti a bőrét, csak eggyel nem: és ez az egy a gyávasága. Holott az egész 
emberi civilizáció a gyávaságára épült, pipogya kezességére, amit ő 
tisztességnek, jóravalóságnak nevez. Az öszvér meg a szamár türelmének is 
van határa; de az ember addig tűri, hogy lealjasítsák, amíg a nyomorult 
hitványságától maguk a zsarnokai is megundorodnak, és kénytelenek saját 
jószántukból javítani a helyzetén.
Az ördög	Igaz, szóról szóra. No és maga ezekben a teremtményekben véli felfedezni azt, 
amit az élet hajtóerejének nevez?
Don Juan	Ezekben; mert most jön az a része a dolognak, ami a legnagyobb meglepetés.
A szobor	Mégpedig?
Don Juan	Az, hogy ezek a gyáva emberek rögtön bátrak lesznek egytől egyig, mihelyt 
elültetünk a fejükbe egy gondolatot.
A szobor	Szamárság! Mint régi katona, elismerem a gyávaságot: olyan általános dolog, 
akárcsak a tengeri betegség, és éppen olyan mellékes is. De hogy gondolatokat 
ültessünk az emberek fejébe: hát ez már igazán képtelen ostobaság. Hogy a 
csatatéren hajlandó legyen harcolni az ember, ahhoz nem kell más, mint egy 
kis tüzes vér, és hogy tisztában legyünk vele: veszedelmesebb dolog vereséget 
szenvedni, mint győzni.
Don Juan	Hát talán ezért olyan hiábavaló minden háború. Az emberek azonban addig 
nem tudják leküzdeni a félelmüket, amíg el nem hitetik magukkal, hogy 
valamilyen egyetemes célért harcolnak - hogy egy gondolatért, egy eszméért 
harcolnak, ahogyan ők mondják. A keresztes vitézek miért voltak bátrabbak a 
kalózoknál? Mert nem önmagukért harcoltak, hanem a keresztért. És miféle 
hatalom tudott szembeszállni velük ugyanolyan vakmerő hősiességgel, mint az 
ő bátorságuk? Azoknak a vitézsége, akik nem önmagukért harcoltak, hanem az 
iszlámért. Elhódították tőlünk Spanyolországot, pedig mi már a tulajdon 
otthonunkért verekedtünk, a hazánk földjén; de aztán, amikor mi is egy nagy 
eszméért kezdtünk harcolni, a katolikus egyházért, visszakergettük őket 
Afrikába.
Az ördög	(gúnyos hangon) Mi a csuda! Maga ilyen nagy katolikus, senor Don Juan? 
Odaadó híve az egyháznak! Gratulálok. 
A szobor	(komoly hangon) Nono, nono! Én katonaember vagyok, az én fülem hallatára 
ne mondjon semmi rosszat az egyházról. 
Don Juan	Ne féljen, kormányzó úr: a katolikus egyház eszméje túl fogja élni az iszlámot, 
túl fogja élni a keresztet, sőt túl fogja élni a maguk gyerekes, hozzá nem értő 
gladiátorainak azt az útszéli díszfelvonulását is, amit katonaságnak neveztek.
A szobor	Juan, ne kényszerítsen arra, hogy kihívjam párbajra.
Don Juan	Mire való volna: úgysem tudok vívni. Minden olyan eszme, amelyért az 
emberek hajlandók lesznek meghalni, katolikus eszme lesz. Ha majd a 
spanyolok megtanulják végre, hogy nem különbek a szerecseneknél, és hogy 
Mohamed nem alábbvaló az ő prófétájuknál, csak annál katolikusabbá válnak, 
és a szennyes külvárosok utcai torlaszain esnek majd el a világszabadságért és 
az egyenlőség gondolatáért.
A szobor	Maszlag!
Don Juan	Amit maga maszlagnak nevez, az az egyetlen dolog, amelyért az emberek 
bátran feláldozzák az életüket. Később majd a szabadságot nem találják eléggé 
katolikusnak; s az emberi tökéletesség eszméjéért fognak meghalni, és 
boldogan feláldozzák érte a szabadságukat mindenestül.
Az ördög	Az már igaz: mindig találnak majd ürügyet arra, hogy gyilkolhassák egymást.
Don Juan	Hát aztán? Nem az a baj, hogy meghalunk, hanem az, hogy félünk a haláltól. 
Nem a gyilkolás és a halál alacsonyít le bennünket, hanem az, ha alantasan 
élünk, és elfogadjuk a megaláztatásnak fizetségét, bérét, nyereségét. Többet ér 
tíz halott ember, mint egy eleven rabszolga vagy a gazdája. Egyszer még 
fellázad az ember, s fegyvert fog fiú az apja, testvér a testvére ellen, és 
gyilkolják majd egymást a rabszolgaság eltörlésének nagy, katolikus 
eszméjéért.
Az ördög	Igen, majd ha a szabadság és egyenlőség, amitől maga locsog, olcsóbbá teszi a 
szabad, fehér bőrű, keresztény munkásokat a pogány néger rabszolgáknál, 
akiket árverésen adnak el.
Don Juan	Ne féljen semmit, a fehér rabszolgákra is sor kerül majd! De én most nem 
azokat a megtévesztő megjelenési formákat védelmezem, amelyekben a nagy 
eszmék kifejezésre jutnak. Én csak példákat sorolok fel, hogy ez az embernek 
nevezett teremtmény, aki a maga önző egyéni dolgaiban a csontja velejéig 
gyáva, egy eszméért úgy tud harcolni, mint az igazi hős. Mint állampolgár, 
lehet, hogy szelíd és szófogadó; de mint egy eszme megszállottja, 
életveszélyes. Csupán addig lehet rabszolgaságban tartani, amíg lelkileg olyan 
erőtlen, hogy az eszére hallgat. Higgyék el, uraim, ha olyan feladatot tűznek ki 
az embernek, amit ő manapság Isten parancsának nevez - s aminek az idő 
folyamán még sokféle új nevet ad majd -, akkor vakmerően nekivág, s egy 
szikrát sem törődik többé a saját bőrével.
Ana	Igen: kibújik minden kötelessége alól, és ráhagyja a gondokat a feleségére, 
hogy az küszködj ön velük.
A szobor	Jól mondod, lányom. Ne hagyd, hogy lebeszéljen a józan eszedről.
Az ördög	Baj van, kormányzó úr! Most már aztán, hogy a nőkre terelődött a szó, Don 
Juan sohasem fogja abbahagyni; lyukat beszél majd a hasunkba. Ámbár be kell 
vallanom, hogy ez a téma véletlenül engem is módfelett érdekel.
Don Juan	Az asszonyok szemében, senora, a férfi legfőbb, sőt egyetlen kötelessége, hogy 
kenyeret keressen a gyerekeinek. A férfit csak eszköznek tekintik céljuk 
elérésére: hogy gyerekük lehessen és felnevelhessék.
Ana	Szerinted ennyiből áll a nők lelke, Juan? Cinikus, undorító materializmus, amit 
beszélsz, tudd meg.
Don Juan	Engedelmet kérek, de azt egy szóval sem mondtam, hogy csak ennyiből álla 
nők lelke, Ana. Én csupán arról beszéltem, hogy minek tekintik a férfit, mint 
más nemű lényt. És ez egy csöppet sem cinikusabb, mint az önmagukról való 
felfogásuk, hiszen saját magukat is mindenekfölött anyának tekintik csupán. 
Nemileg a nő a természet találmánya, hogy állandósítsa az eddig elért 
legnagyobb teljesítményét. Nemileg a férfi a nő találmánya, hogy a 
legcélszerűbb módon teljesíthesse a természet parancsát. A nő ösztönszerűen 
tudja, hogy valaha ősrégen, a fejlődés folyamatának még a kezdetén, azért 
találta fel a férfit, azért választotta külön önmagától, azért teremtette meg, hogy 
valami különb dolgot hozzon létre annál, mint amit az egynemű szaporodás 
létre tud hozni. S amíg a férfi betölti rendeltetését, amiért a nő megalkotta, 
addig szabad neki ábrándozni, addig jószívvel elnézik a hóbortjait, eszméit, 
hősieskedését, feltéve, hogy minden gondolatának a középpontjában a nő, az 
anyaság, az otthon és a család imádata áll. Csakhogy nagyon elhamarkodott és 
veszélyes vállalkozás volt ám feltalálni egy olyan különálló lényt, akinek nincs 
más teendője, minta nő megtermékenyítése! Mert lám, mi történt: először is a 
férfi a nők révén úgy elszaporodott, hogy hamarosan ugyanannyian lettek, mint 
a nők; ennélfogva a nő saját céljaira már csak egy parányi kis részét tudta 
elhasználni annak a hatalmas energiának, amit meghagyott a férfinak azáltal, 
hogy magára vállalta a szülést, és megkímélte őt a gyerek kihordásának 
fárasztó munkájától. Ez a fölös energia aztán a férfi agyába és izmaiba áradt. A 
teste olyan erős lett, hogy a nő nem tudott többé uralkodni fölötte fizikailag, a 
képzelete és a szelleme pedig úgy megélénkült, hogy nem érte be többé a 
puszta fajfenntartással. Megteremtette a civilizációt a nő megkérdezése nélkül, 
de magától értetődően számítva a nő házi munkájára, minthogy erre építette fel 
az egészet.
Ana	Ez az egy szent igaz, kétségtelenül.
Az ördög	No igen; de hát mindezek után mire jó ez a civilizáció?
Don Juan	Mindezek után arra jó, hogy maga elsüthesse rá az összes cinikus közhelyeit; 
de mindezek előtt arra volt jó, hogy a férfi kísérletet tett általa, hogy több 
legyen, mint a nő céljainak puszta eszköze. Az élet nemcsak arra törekszik 
szakadatlanul, hogy fennmaradjon, hanem arra is, hogy egyre magasabb rendű 
szervezetté és egyre tökéletesebb öntudattá váljon, de az eredmény egyelőre 
még legjobb esetben is csak egy kétes kimenetelű küzdelem az élet hadereje és 
a halál meg az elkorcsosulás hadereje közt. Ennek a hadjáratnak a csatái mind 
kontár, ügyefogyott vagdalkozások, s ha valamelyik fél megnyer egy ütközetet, 
a hadvezérük, akárcsak az igazi katonai összecsapásoknál, rendszerint nem 
tehet róla.
A szobor	Ez az oldalvágás nekem szól. Sebaj: csak folytassa, folytassa.
Don Juan	Ez az oldalvágás egy sokkal nagyobb hatalomnak szól, mint maga, kormányzó 
úr. De azért a saját hivatásában bizonyára maga is tapasztalta, hogy egy ostoba 
tábornok is tud csatát nyerni, ha az ellenség tábornoka még ostobább.
A szobor	(nagyon komoly hangon) Szent igaz, Juan, szent igaz. Némelyik tökfilkónak 
hallatlan szerencséje van.
Don Juan	No hát az élet ereje is ostoba; de nem olyan ostoba, mint a halál és az 
elkorcsosul ás ereje. Ráadásul, tulajdonképpen ezek is az élet zsoldjában 
állnak. Így aztán nagyjából mindig az élet marad felül. Amit a puszta bőséges 
termékenység megad nekünk, és amit a puszta zsugoriság meg tud őrizni, az a 
mienk. A civilizáció, amelyik ki tudja termelni a legjobb lőfegyvert és a 
legjobb lövészt, már biztosította is a fennmaradását.
Az ördög	Úgy van! Tehát nem az élet legjobb, legcélravezetőbb eszközeinek a 
fennmaradása van biztosítva, hanem a halál legjobb és legcélravezetőbb 
eszközeié. Maga mindig visszajut oda, ami az én álláspontom volt, hiába kertel, 
hiába csűri-csavarja a dolgot, hiába okoskodik annyit, nem is beszélve arról, 
hogy milyen kibírhatatlanul hosszú szónoklatokat vág ki.
Don Juan	Nono! Ki kezdte cl a hosszú szónoklatokat? De hát lehet, hogy túlbecsültem a 
szellemi képességeit; menjen csak el nyugodtan, és keresse fel a szerelmet, a 
szépséget meg a többi halálos unalmat, ha közébük vágyik.
Az ördög	(nagyon megsértődik) Ez nem szép magától, Don Juan, és igazán nagy 
udvariatlanság. Én is magas szellemi színvonalon állok. Senki sem becsülheti 
meg jobban az okosságot, mint én. Becsületesen vitatkoztam magával, és azt 
hiszem, sikerült is megcáfolnom minden szavát. Szánjunk rá még egy órát erre 
a vitára, ha van hozzá kedve.
Don Juan	Jó; nem bánom.
A szobor	Én ugyan teljesen kilátástalannak tartom, hogy ki tudjanak lyukadni bármire is, 
Juan. De hát itt nemcsak az időt kell agyonütni valamivel, hanem az időtlen 
örökkévalóságot, úgyhogy csak folytassák, okvetlenül folytassák.
Don Juan	(kissé ingerülten) Amire én ki akarok lyukadni, maga vén, márványfejű 
műalkotás, attól már csak egy lépésnyire vagyunk. Egyetértünk abban, ugye, 
hogy az élet olyan erő, amely számtalan kísérletet tett arra, hogy megszervezze 
önmagát; hogy a mammut és az ember, a bolha és az ichtiosaurus, a legyek és 
az egerek és az egyházatyák és az egyebek, mind többé-kevésbé sikerült 
próbálkozások, hogy ezt a nyers erőt egyre magasabb rendű egyedekké 
formálják át, s az elérendő eszmény, az ideális egyén legyen majd mindenható, 
mindentudó, csalhatatlan és teljesen, mindenestül, ábrándmentesen öntudatos: 
egyszóval legyen egy isten?
Az ördög	Elfogadom, de csak a vita kedvéért.
A szobor	Elfogadom, de csak a vita elkerülése kedvéért.
Ana	Semmi esetre sem fogadom el azt, amit az egyházatyákról mondtál, Juan; és 
nagyon kérlek, hogy ne keverd bele őket a vitába.
Don Juan	Kizárólag az alliteráció kedvéért tettem, Ana; de ezentúl nem hozom szóba 
őket. No, minthogy az egyházatyák kivételével a többi kérdésben eddig ilyen 
szépen megegyeztünk, azt hiszen, abban is egyetértünk majd, hogy az élet az 
istenségre való törekvésében elért eredményeit nem a szépség és a testi 
tökéletesség mércéjén mérte le, mert hiszen ebben a tekintetben a madarak - 
ahogyan Arisztophanész barátunk már réges-régen megmondta - mindkét 
szempontból mérhetetlenül magasabb rendűek, mert tudnak repülni, gyönyörű 
a tollazatuk és - ha szabad hozzátennem - sokkal meghatóbb és költőibb a 
szerelmi életük és a fészekrakásuk is; vagyis, ha az életnek csakugyan a 
szerelem és a szépség lett volna a célja, akkor teljesen érthetetlen lenne, hogy a 
madarak megteremtése után miért vágott neki megint új ösvényeknek, és miért 
alkotta meg az ormótlan elefántot és az ocsmány majmot, akinek mi vagyunk 
az unokái.
Ana	Arisztophanész pogány volt; és sajnos, úgy látom, hogy te sem vagy sokkal 
jobb nála, Juan.
Az ördög	És ebből tehát oda akar kilyukadni, hogy az élet a csúnyaság és az idétlenség 
létrehozására törekszik?
Don Juan	Dehogy akarok, maga megátalkodott ördög, dehogy akarok! Szó sincs róla. Az 
élet az értelem létrehozására törekszik - ez a kedvenc terve -, az agyvelő, 
vagyis az a szerv, amelynek révén nemcsak öntudatra ébred, hanem meg is 
ismerheti önmagát.
A szobor	Ez metafizika, Juan. Mi az ördögnek... (Az ördöghöz) Ö, izé... bocsánat...
Az ördög	Kérem, szót sem érdemel. Én mindig nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy az 
emberek az én nevemmel akarnak nagyobb nyomatékot adni a 
mondanivalójuknak. Parancsoljon, kormányzó Úr, csak használja bátran.
A szobor	Köszönöm. Igazán roppant kedves magától. Még a mennyországban sem 
tudtam teljesen leszokni a régi katonás beszédmódomról. Szóval, azt akartam 
kérdezni Juantól, hogy mi a csudának törné magát az élet agyvelő után?  Minek 
akarná megérteni önmagát? Miért ne érné be azzal, hogy jól érzi magát?
Don Juan	Agyvelő nélkül, kormányzó úr, hiába érezné jól magát, mert nem volna róla 
tudomása, és odalenne az egész mulatság.
A szobor	Az igaz. Szent igaz. De nekem bőven elég, ha éppen annyi agyvelőm van csak, 
hogy tudjam, hogy jól mulatok. Azt már nem szükséges megértenem, hogy 
miért mulatok jól. Sőt, hogy őszinte legyek, egy csöppet sem vagyok rá 
kíváncsi. Tapasztalatom szerint az élvezeteink nem bírják ki, hogy 
gondolkozzunk rajtuk.
Don Juan	Ezért olyan népszerűtlen az értelem. De az életnek, az ember hajtóerejének, 
szüksége van az értelemre, mert nélküle az ember addig csetlik-botlik, amíg 
írmagja sem marad. Mint ahogy küzdelmes évmilliók után az élet kifejlesztette 
testi látószervünket, ezt a csodálatos találmányt, hogy az élőlények a 
szemükkel láthassák, hová mennek, mi közeledik hozzájuk, miféle segítség 
vagy támadás, s így elkerülhessenek ezerféle olyan veszedelmet, ami azelőtt 
elpusztította őket: ugyanúgy fejleszti ki ma a lelki látószervünket, nem a fizikai 
világ felismerésére, hanem az élet céljának a felismerésére, és hogy ezáltal 
képessé tegye az egyént, hogy erre a célra törekedjen, ahelyett, hogy rövidlátó 
egyéni célok kitűzésével akadályozza és meghiúsítsa az élet szándékát, mint 
ahogyan manapság teszi. Hiszen még így is, az egyéni érdekeknek és az 
önáltató ábrándoknak ebben a mai dulakodásában is csak egyfajta ember van, 
aki mindig jól érezte magát, és mindig köztiszteletnek örvendett.
A szobor	A katona, ugye?
Don Juan	Nem, kormányzó úr: nem a katonára gondoltam. Ha a katona feltűnik a 
láthatáron, mindenki elzárja az ezüstkanalait, és eldugja valahová az 
asszonynépet. Nem, uram; én nem fegyvert s vitézt éneklek, hanem tudóst és 
bölcselőt: azt a fajta embert, aki a szemlélődés útján igyekszik felfedezni a 
világ titkos szándékát, találmányai segítségével igyekszik eszközöket lelni 
ennek a szándéknak a megvalósítására, s a tetteivel pedig igyekszik 
végrehajtani a világ akaratát, az így felfedezett eszközökkel. Minden másfajta 
emberből elegem van. Unom őket, rosszul sikerült fajankók mind. Amikor még 
a földön éltem, mindenféle tudós professzor nyüzsgött körülöttem, szimatoltak, 
tapogattak, hogy valami hibát találjanak bennem, amibe aztán beleakadhatnak. 
Az orvostudomány doktorai felszólítottak, gondoljam meg, hogy mivel 
tartozom az egészségemnek, és mindenféle kuruzsló gyógymódot írtak elő 
képzelt betegségek ellen. Azt feleltem nekik, hogy én nem vagyok képzelt 
beteg; ennélfogva tudatlannak neveztek és otthagytak. A teológia doktorai 
felszólítottak, gondoljam meg, hogy mivel tartozom a lelkem üdvösségének; de 
én lelkileg sem voltam képzelt beteg, és nemcsak az egészségemért nem 
aggódtam ok nélkül, de az üdvösségemért sem; ennélfogva hitetlennek 
neveztek és otthagytak. Aztán jött a politikus, és kijelentette, hogy a 
teremtésnek csak egy célja van: mégpedig az, hogy ő bejusson a parlamentbe. 
Közöltem vele, hogy bánom is én, bejut-e a parlamentbe, vagy sem; ennélfogva 
elefántcsonttorony-embernek nevezett és otthagyott. Majd jött a romantikus 
művész, szerelmi dalaival, festményeivel, költeményeivel; s belőle hosszú 
éveken át sok-sok örömöm volt, és egy kis hasznom is, mert kiműveltem az 
érzékszerveimet a kedvéért; s a dalai megtanítottak jobban hallani, a képei 
megtanítottak jobban látni, a versei pedig megtanítottak mélyebben érezni. De 
végül ő vett rá arra, hogy imádjam a nőket.
Ana	Juan!
Don Juan	Igen; kezdtem szentül hinni, hogy a nő hangjában benne van minden muzsika, 
a nő szépségében benne van minden festmény szépsége, s a nő lelkében benne 
van minden költészet mélysége.
Ana	És nyilván csalódtál ebben. De hát a nő hibája volt vajon, hogy ezt a sok 
tökéletességet mind neki tulajdonítottad?
Don Juan	Igen, részben az ő hibája volt. Ugyanis a nő bámulatos, ösztönszerű 
ravaszsággal csak hallgatott, s hagyta, hogy dicsőítsem; hogy összetévesszem 
saját álmaimat, gondolataimat és érzéseimet az övével. Az én romantikus 
művész barátom tudniillik többnyire olyan szegény és olyan félénk volt, hogy 
nem mert közeledni azokhoz a nőkhöz, akik elég szépek és elég kifinomultak 
voltak ahhoz, hogy bennük láthassa álmai megvalósulását; s így aztán hinni 
tudott az ábrándjaiban halála napjáig. De én kedvezőbb helyzetben voltam. 
Előkelő és gazdag nemesembernek születtem; s ha valamelyik nőnek nem 
tetszettem, hát akkor tetszett neki és hízelgett neki, amit beszéltem; ámbár 
rendszerint szerencsém volt náluk a külsőmmel is, meg az eszemmel is.
A szobor	Pökhendi majom!
Don Juan	Lehet; de még a pökhendiségem és a majomságom is tetszett nekik. Egyszóval 
azt tapasztaltam, hogy mihelyt egy nő képzeletét felpiszkáltam, ő hagyta, hogy 
elhitessem magammal, hogy szerelmes belém; de amikor engedett az 
ostromomnak, sohasem azt mondta: „Boldog vagyok, mert beteljesült a 
szerelmi vágyam" - hanem mindig az volt az első szava, hogy: „Végre, most 
már nincs semmi akadály" - a második pedig az, hogy: „Mikor jössz 
legközelebb?"
Ana	Ugyanezt mondják a férfiak is.
Don Juan	Szó sincs róla, én ezt sohasem mondtam. De minden nő ezt mondja. Hát ez a 
két mondat engem mindig megriasztott; mert az első azt jelenti, hogy 
őnagyságát semmi más nem ösztökélte, mint az az igyekezet, hogy lerombolja 
az akadályokat és bevegye a váramat; a második szava pedig nyíltan bejelenti, 
hogy. ettől fogva engem saját tulajdonának tekint, és máris úgy rendelkezik az 
időmmel, mintha az is mindenestül az övé volna.
Az ördög	Itt már megszólalt a szívtelensége, Don Juan.
A szobor	(a fejét csóválgatja) Juan, Juan, nem volna szabad elmesélnie fűnek-fának, amit 
egy nő mondott.
Ana	(szigorú hangon) Legyen szent előtted, Juan.
A szobor	De hát, persze, csakugyan ezt mondják mindig. Az akadálydolgot én nem 
nagyon bántam; az a másik dolog azonban, hogy mikor jövök vissza, az mindig 
meghökkentett egy kicsit, hacsak nem voltam egészen elkábulva a szerelemtől.
Don Juan	Aztán attól fogva őnagysága, aki addig nagyon jól érezte magát, és vígan lopta 
a napot, egyszerre nyughatatlanná vált, örökké velem foglalatoskodott, örökké 
ármánykodott, cselt szimatolt, összeesküvést szőtt, nyomozott utánam, járt a 
sarkamban, figyelt, ügyelt, lesett, éjjel-nappal őrizte a zsákmányát - mármint 
engem, mert a zsákmánya voltam, kérem. De hát én nem erre kötöttem alkut. 
Lehet, hogy ez mind nagyon helyénvaló, és nagyon természetes dolog; 
csakhogy nem volt se muzsika, se festészet, se költészet, se boldogság 
megtestesülése egy szép nőben. Megszöktem előle. Elég gyakran megszöktem 
előle; jóformán arról lettem híres, hogy mindig megszököm előle.
Ana	Arról lettél hírhedt, mondd inkább úgy.
Don Juan	Tőled nem szöktem meg. Hát rosszul tettem, hogy a többiektől megszöktem?
Ana	Ne gyerekeskedj, barátom. Elfelejted, hogy most egy hetvenhét éves 
öregasszonnyal beszélsz. Ha alkalmad lett volna rá, tőlem is megszöksz - ha 
ugyan hagytalak volna. Velem nem lett volna olyan könnyű dolgod, mint a 
többiekkel. Ha egy férfi nem akar hű maradni az otthonához, és nem hajlandó 
vállalni a kötelességeit, akkor kényszeríteni kell rá. Elhiszem, hogy 
valamennyien olyan édes kislányt akartok feleségül venni, aki maga a földre 
szállt muzsika, festészet és költészet. No hát, ilyet nem kaptok, mert ilyen 
nincs. Ha nem éritek be az eleven, emberi bőrbe bújtatott fehérnéppel, akkor 
legyetek meg nélküle, és punktum. A nőknek is meg kell elégedniük az eleven, 
két lábon járó férfiakkal - és sokszor bizony elég hitványakkal viseljék hát el a 
férfiak is a hétköznapi valóságot, a két lábon járó feleségüket. (Az ördög 
bizonytalan arcot vág, a szobornak megnyúlik a képe) Látom, hogy ez nem 
nagyon tetszik nektek, egyikőtöknek sem; pedig hát hiába, ez az igazság; s akár 
tetszik, akár nem tetszik, nem lehet változtatni rajta.
Don Juan	Édes, jó asszonyom, te itt néhány mondatban összefoglaltad az én egész 
vádiratomat a romantika ellen. Éppen az volt az oka, hogy hátat fordítottam a 
romantikus embernek, aki az ő habarodottságát művészléleknek nevezte. 
Megköszöntem neki, hogy megtanított látni a szememmel és hallani a 
fülemmel; de közöltem vele azt is, hogy mint életfilozófia, fabatkát sem ér az 
egész szépségimádata, boldogsághajszolása és nőbálványozása; minélfogva 
nyárspolgárnak nevezett és faképnél hagyott.
Ana	De azért, úgy látszik, mégiscsak tanultál valamit a nőktől, akármilyen 
tökéletlenek is.
Don Juan	Nemcsak hogy tanultam tőlük: hanem ők értették meg velem azt is, amit 
másoktól tanultam. Ó, kedves barátaim, amikor először omlottak le az 
akadályok, egyszerre milyen döbbenetes világossággal kezdtem látni! Azt 
vártam, hogy jön majd a mámor, a szerelem részegsége, a fiatal szív ábrándos 
kábulata: és íme, az eszem sohasem működött élesebben, az ítélőképességem 
sohasem volt tisztább és könyörtelenebb! Világosabban láttam a szeretőm 
legkisebb hibáját is, mint a legféltékenyebb vetélytársnője. Nem voltam 
elkábítva: érzéstelenítés nélkül estem át a dolgon, hogy a magamévá tegyem.
Ana	De azért a magadévá tetted.
Don Juan	Ez volt éppen a megdöbbentő felismerés számomra. Addig a pillanatig mindig 
megvolt az a biztonságos érzésem, hogy a magam ura vagyok; addig soha nem 
tettem egy olyan öntudatos lépést sem, amit előbb az értelmem meg ne vizsgált 
és jóvá ne hagyott volna. Már-már kezdtem komolyan hinni, hogy tisztán 
értelmi lény vagyok: gondolkozó ember, semmi más. Azt vallottam, amit a 
balga filozófus: „Gondolkodom, tehát vagyok." A nő tanított meg arra, hogy 
azt valljam: „Vagyok, tehát gondolkozom." Meg arra is, hogy: „Többet 
szeretnék gondolkozni, tehát több vagyok."
A szobor	Ez csupa metafizika és csupa szörnyen elvont dolog, Juan. Maradjon a 
kézzelfogható tényeknél, a felfedezéseit magyarázza el nekünk a szerelmi 
kalandjairól szóló érdekes kis történetek formájában, és akkor sokkal 
könnyebben tudjuk majd követni az előadását.
Don Juan	Ej, hát mit kell még ehhez hozzátennem? Nem értik, hogy amikor szemtől 
szemben álltam a nővel, a világos és józan agyam minden sejtje arra intett, 
hogy ne nyúljak hozzá, és meneküljek. Az erkölcs azt mondta bennem: „Ne 
tedd." A lelkiismeretem azt mondta: „Ne tedd." A lovagiasságom és az 
irgalmam azt mondta: „Ne tedd." A bölcs előrelátásom saját jól felfogott 
érdekemben azt mondta: „Ne tedd." A fülem, amely ezernyi dalon és 
szimfónián már kifinomodott; és a szemem, amely ezernyi festményen 
megélesedett: agyonkritizálta és ronggyá tépte a nő hangját, színeit, 
arcvonásait. Észrevettem rajta az áruló hasonlatosságot, ahogy az apjára meg 
az anyjára emlékeztetett, és sejtettem, hogy milyen lesz majd harminc év 
múlva. Megfigyeltem, hogy megcsillant egy aranyfog a szájában, ahogy 
kacagott; érdekes tapasztalatokat gyűjtöttem a biológia és a szerves kémia 
furcsa illatairól. Ebben a csodálatos órában szétfoszlottak romantikus 
ábrándjaim és álmodozásaim arról, hogyan járom majd a mennyeket egy örök 
életű és örökké fiatal, ámbraillatú és alabástromtestű tündérrel. Kétségbeesetten 
igyekeztem újra felidézni ezeket az illúziókat, mert emlékeztem rájuk; de most 
a legbambább kitalálásnak tűntek fel előttem: az ítélőképességemet nem 
lehetett megvesztegetni, s az értelmem egyre csak nemet mondott mindenre. S 
ahogy javában tanakodtam magamban, hogy miféle kifogást mondjak a kis-
asszonynak, az élet egyszerre csak megragadott, és úgy a karjai közé taszított a 
hölgynek, mint ahogy a tengerész vet oda egy darabka halat a sirálynak.
A szobor	Szó nélkül odább kellett volna állnia, Juan, nem pedig egy félóráig 
gondolkozni rajta. Maga is csak olyan, mint minden okos ember: több az esze, 
mint amennyinek hasznát tudja venni.
Az ördög	És ez az élménye nem tette boldoggá, senor Don Juan?
Don Juan	Boldoggá nem tett, de bölcsebbé igen. Abban a pillanatban ismertem meg 
életemben először önmagamat, és önmagamon keresztül a világot. Akkor 
értettem meg, hogy milyen hiábavaló igyekezet feltételeket szabni az élet 
ellenállhatatlan erejének; bölcsességet prédikálni, meg gondos megfontolást, 
meg erényeket, tisztességet, szűziességet
Ana	Don Juan, engem sértesz meg, ha a szűziességet gyalázod.
Don Juan	A te szűziességed ellen egy szavam sincs, senora, hiszen te szűziesen férjhez 
mentél, és szűziesen tizenkét gyereket hoztál a világra. Ennél többet a 
legfeslettebb életű nőszemély sem tehetett volna, nem igaz?
Ana	Nem igaz: mert lehetett volna tizenkét férjem és egy gyerekem se: ezt is 
tehettem volna, Juan. És vedd tudomásul, kérlek, hogy ez óriási különbség lett 
volna a világra nézve, amelyet benépesítettem.
A szobor	Jól van, Ana! No, Juan, alaposan lefőzték, torkára forrasztották a szót, 
megadták magának.
Don Juan	Nem egészen; mert a különbség ugyan valóban lényeges különbség - Doila 
Ana, beismerem, itt a velejére tapintott a kérdésnek -, de a szerelem vagy a 
szűziesség, vagy akár a házastársi hűség szempontjából nem különbség; hiszen 
tizenkét különböző apától való tizenkét gyerek talán még jobban benépesítette 
volna a földet. Tegyük fel, hogy az én Ottavio barátom meghalt volna, amikor 
még csak harmincéves voltál, Ana: biztos, hogy nem maradtál volna özvegy 
sokáig, mert nagyon szép voltál. És tegyük fel, hogy Ottavio utódja meghalt 
volna negyvenéves korodban: akkor még mindig ellenállhatatlan voltál; s aki 
már kétszer férjhez ment, az harmadszor ís férjhez megy, ha teheti. Nincs 
abban semmi lehetetlen, és a közvélemény sem ítéli el, ha egy kifogástalan és 
előkelő hölgy tizenkét törvényes gyermeket szül három különböző apának. 
Kétségtelen, hogy egy ilyen hölgy jobban tiszteli a törvényt, mint az a 
szerencsétlen lány, akit kilökünk az utcára, mert egy törvénytelen gyereket 
hozott a világra; de ki meri azt állítani, hogy önmegtartóztatóbb is nála?
Ana	Mindenesetre erényesebb: s nekem ez már elegendő.
Don Juan	De hát akkor mi más az erény, mint a férjes asszonyok szakszervezeti 
mozgalma? Nézzünk szembe bátran a tényekkel, édes Anitám. Az életerő 
becsben tartja a házasságot, de csak azért, mert az ő saját találmánya, amivel 
minél több gyereket akar biztosítani, a gyerekeknek pedig minél nagyobb 
gondoskodást. De a tisztességre, a szűziességre meg a többi mondvacsinált 
előírásaitokra fütyül. A házasság a legbujább emberi intézmény...
Ana	Juan!
A szobor	(tiltakozva) Ez már mégiscsak!...
Don Juan	(szilárd hangon) Mondom, a legbujább emberi intézmény: és ez a titka a 
népszerűségének. És a nő, aki férjet akar magának szerezni, valamennyi 
ragadozó közül a legirgalmatlanabb fenevad. A házasságnak és az erkölcsnek 
az összekeverése sokkal jobban aláaknázta az emberi faj lelkiismeretét, mint 
bármelyik más tévedésük. Ej, Ana! Ne vágj ilyen felháborodott arcot: hiszen 
valamennyiünknél jobban tudod, hogy a házasság csak kelepce, s a mímelt 
tökéletesség és a hazug eszményítés a csalétek benne. Amikor a te áldott 
emlékezetű édesanyád mindenféle szidalmakkal és fenyítésekkel arra 
kényszerített, hogy tanulj meg eljátszani néhány darabot a spinéten - amit ő 
éppúgy utált, mint te -, vajon mi más célja volt vele, mint az, hogy megtévessze 
az udvarlóidat, és elhitesse velük, hogy aki majd feleségül vesz téged, egy 
szelíd angyalt kap, és zsongó melódiákkal töltöd meg az otthonát, vagy 
legalábbis játszol neki ebéd után néha a spinéten, amíg el nem alszik? Férjhez 
mentél az én Ottavio barátomhoz: no, mondd meg őszintén, leültél-e csak 
egyszer is a spinéthez, attól a perctől fogva, hogy az egyház összeadott 
benneteket?
Ana	Bolond vagy te, Juan. Egy újdonsült asszonynak okosabb dolga is akad, mint 
hogy leüljön spinétezni, ahol a hátát sem tudja megtámasztani; így aztán 
lassacskán kijön a gyakorlatból, és elfelejti, amit tanult.
Don Juan	Ha szereti a zenét, akkor nem. Dehogyis: hidd el nekem, hogy csak eldobja a 
csalétket, ha egyszer a madár már lépre ment.
Ana	(keserű hangon) Bezzeg a férfiak, azok sohasem vetik le az álarcot, amikor már 
megfogták az ő madarukat. A férfi sohasem hanyagolja el a feleségét, sohasem 
válik önzővé, erőszakossá, gorombává... ó, soha!
Don Juan	Mit bizonyítanak a te vádjaid, Ana? Csupán azt, hogy a hős szerepe éppen 
olyan otromba csalás, mint a hősnőé.
Ana	Mégis szamárság az egész, amit beszélsz: a legtöbb házasság nagyon boldog.
Don Juan	„Nagyon boldog", ez túlzás, Ana. Azt akarod mondani mindössze, hogy 
értelmes emberek igyekszenek megférni egymással, ahogy lehet. Ha engem 
gályarabságra ítélnek, és odaláncolnak egy latorhoz, akinek a száma véletlenül 
eggyel kisebb vagy eggyel nagyobb az én számomnál: akkor én is kénytelen 
vagyok beletörődni a megváltoztathatatlanba, és igyekszem majd megférni 
valahogyan a társammal. Az ilyen rabtársak között sokszor nagyon megható 
barátság fejlődik ki, azt mondják; de mindenesetre a javarészük békésen 
elviseli egymást. De a rablánc ettől még nem lesz irigyelt ékesség, sem a 
gályarabság kívánatos földi paradicsom. Akik a legtöbbet szónokolnak a 
házasság áldásairól és a megszentelt frigy sérthetetlenségéről, tulajdonképpen 
maguk hirdetik, hogy ha lehullanának a bilincsek, és ha a foglyok szabadon 
választhatnának, a társadalom egész szerkezete összeomlana. Egyféle 
érveléssel nem lehet kétfelé hadakozni. Ha a rabok jól érzik magukat, akkor 
minek a bilincs? Ha pedig nem, akkor miért tettessék azt, hogy boldogok?
Ana	Hadd feleljem azt egyszerűen, megint az öregasszony kiváltságával élve, hogy 
a házasság benépesíti a földet, a kicsapongás pedig nem.
Don Juan	De mi lesz akkor, ha egyszer eljön az az idő, amikor ez nem lesz többé igaz? 
Hiszen tudod jól, hogy mindent lehet, csak akarni kell - hogy ha az ember 
igazán akar valamit, akkor végül mindig megtalálja a módját, hogy meg is 
tegye. No hát, ti mindent elkövettetek, erényes hölgyek, és a többiek is, akik 
hozzátok hasonlóan gondolkoznak, hogy a férfiakba beleneveljétek, hogy 
csakis a tisztességes szerelemben lássák a legfőbb jót, és hogy tisztességes 
szerelmen a romantikát, a szépséget és a boldogságot értsék, egy finom, 
művelt, gyönyörű és szerető feleség oldalán. Megtanítottátok a lányokat arra, 
hogy a saját fiatalságukat, egészségüket, finomságukat, szép alakjukat és 
csinosságukat többre becsüljék a világon mindennél. Az ám, de mit keresnek a 
bömbölő csecsemők és a családi gondok az érzékeknek és érzelmeknek ebben a 
tündöklő paradicsomában? Ennek az egész dolognak menthetetlenül az lesz a 
vége, hogy az ember egy szép napon így szól az emberi észhez: találd fel 
nekem a módját, hogy megkaphassam a szerelmet, a szépséget, a romantikát, 
az érzelmeket és a szenvedélyeket, anélkül, hogy ezt a szörnyű árat kelljen 
fizetnem érte, a büntetések és a költségek nélkül, a gondok, bajok, 
megpróbáltatások, betegségek, és gyötrelmek, és a halállal való viaskodások 
nélkül, a cselédekkel és a dajkákkal, az orvosokkal és a tanítókkal való 
küszködés nélkül.
Az ördög	Mindez, senor Don Juan, mindez megvalósult itt az éri birodalmamban.
Don Juan	Igen, amikor már meghaltunk. Csakhogy ilyen áron nem kell az embernek; a 
maga pokolbeli romantikus gyönyörűségeit ő még az életében szeretné 
megkapni. És ki is fogja eszelni a módját; az ember agya mindent megold, ha 
az akarata komolyra fogja a dolgot. Közeledik már az a nap, amikor nagy 
nemzeteknek fogyni kezd majd a lakosságuk, egyik népszámlálástól a másikig; 
amikor a hatszobás kis villák keresettebbek és drágábbak lesznek a nagy 
családi kastélyoknál; amikor az emberiség kihalását csak a faj elkorcsosítása 
árán fogják késleltetni a bűnösen könnyelmű szegények és az ostobán vallásos 
gazdagok; miközben a bátrak és a bölcsek, a takarékosan önzők és a 
becsvágyók, a képzelőerővel és költői tehetséggel megáldottak és a pénznek 
meg a kényelmes jólétnek a kedvelői, a sikernek, a művészetnek és a 
szerelemnek a rajongói a meddőség fegyverét szegezik majd szembe az 
életerővel.
A szobor	Ezt mind nagyon szépen mondta, kedves fiatal barátom; de ha olyan sokáig élt 
volna, mint Ana, vagy akár csak addig, mint én, akkor megtanulta volna, hogy 
akik lerázzák magukról a szegénységtől, a gyerekektől és az egyéb családi 
gondoktól való félelmet, és annak szentelik az életüket, hogy vígan éljék 
világukat, csak azt érik el vele, hogy családi gondjaik helyett megtölti lelküket 
az öregségtől, a csúnyaságtól, a tehetetlenségtől és a haláltól való félelem. A 
gyermektelen dolgozó férfinak sokkal nagyobb csapás a tétlen felesége, aki 
örökösen szórakozásra és mulatságra vágyik, mint húsz gyerek; s a felesége 
még nála is szerencsétlenebb. Én is kivettem részemet az emberi hívságokból; 
mert fiatal koromban rajongtak értem a nők; szoborkoromban pedig 
magasztaltak a műbírálók. De bevallom, hogy ha egyéb tennivalót nem 
találtam volna a földön, mint ezekben a gyönyörökben úszni, hát inkább 
elvágtam volna a torkomat. Amikor feleségül vettem Ana édesanyját - vagy 
talán egészen szabatosan úgy kellene mondanom: amikor végre beadtam a 
derekamat, és tűrtem, hogy hozzám jöjjön feleségül -, tisztában voltam vele, 
hogy ezentúl szúrós lesz a derékaljam, és hogy a házasság nekem, hetyke fiatal 
katonatisztnek, akit addig nem tudtak leteperni, vereséget és fogságot jelent 
majd.
Ana	(megbotránkozva) Apám!
A szobor	Sajnálom, hogy megbotránkoztatlak, szívecském: de minthogy Juan már úgyis 
kiirtott minden illedelmességet ebből a beszélgetésből, gondoltam, én is 
elmondhatom a nyers igazságot.
Ana	Hm! Azt hiszem, én is egy szúrós tüske voltam a derékaljadban.
 A szobor	Dehogy voltál, dehogy voltál: inkább a rózsa voltál, tövis nélkül. Tudod, ami 
gondot okoztál, azt többnyire anyádnak okoztad.
Don Juan	De hát akkor szeretném tudni, kormányzó úr, hogy miért hagyta ott a 
mennyországot, és miért jött át ide úszkálni a gyönyörökben, ahogyan mondta, 
úszkálni az érzelmes boldogságban, ami miatt valaha, saját vallomása szerint, 
el akarta vágni a torkát?
A szobor	(ezen meghökken) A kutyafáját, ebben igaza van!
Az ördög	(ijedten) Mi az? Csak nem akarja visszavonni a szavát? (Don Juanhoz) 
Magának meg ez az egész bölcselkedése csak ürügy volt arra, hogy híveket 
toborozzon itt! (A szoborhoz) Máris elfelejtette azt az iszonyatos unalmat, ami 
elől menedéket talál? (Don Juanhoz) És ha maga bebizonyítja, hogy az 
emberiség hamarosan meddővé válik és kipusztul, talán ebből valami jobb 
dolog sül ki, mint az, hogy minél jobban kivegyék a részüket a művészet és a 
szerelem gyönyörűségeiből, amelyek saját beismerése szerint magát is 
kiművelték, finomabbá és nemesebbé tették?
Don Juan	Eszem ágában sincs bebizonyítani, hogy az emberiség kipusztul. Az élet nem 
akarhatja saját kipusztulását sem az alaktalan vak ősállapotban, sem bármelyik 
bonyolultabb formájában, amivé megszervezte magát. Még nem fejeztem be a 
mondanivalómat, amikor a kormányzó Úr őkegyelmessége félbeszakított.
A szobor	Az a sötét gyanúm támadt, édes, jó barátom, hogy nem is akarja befejezni soha. 
Roppantul szereti hallani a saját hangját.
Don Juan	Igaza van; de ha már ilyen sokat meghallgattak, akkor ennyi erővel már végig 
is hallgathatják. Az emberiségnek ez a meddővé válása, amiről beszéltem, még 
csak egy világosan előre látott, számításba jövő lehetőség; s mielőtt ennél több 
lehetne, már jóval előbb megindul a reakció. A fajfenntartás nagy, központi 
célja, amely - bizony - ma még emberfölöttinek tartott magaslatok felé 
törekszik; a nagy cél, amelyet ma még a szerelem, a romantika, az álszemérem 
és a kényeskedés mérges gőzei eltakarnak előlünk, a napnál fényesebben fog 
kivilágosodni, mint olyan cél, amelyet többé nem lehet összetéveszteni egyéni 
szeszélyeinek kielégítésével, a kisfiúk és kislányok szerelmi ábrándjainak 
képtelen megvalósításával, vagy az idősebb emberek vágyaival, akiknek 
élettársra vagy pénzre van szükségük. A protestáns nemzeti egyházak 
szókimondó házassági szertartásait nem fogják többé megkurtítani és félig 
kicenzúrázni mint illetlenséget. Az a józan komolyság, illendőség és tekintély, 
amivel kimondják a házasság igazi célját, megbecsülést, tiszteletet vált majd ki, 
és elfogadják, viszont a romantikus fogadalmakat és esküvéseket, holtomiglan-
holtodiglanokat, ásó-kapákat és hasonlókat sutba dobják majd mint tűrhetetlen 
léhaságot. Azt mindenesetre meg kell adni a férfiaknak, ismerd be, senora, 
hogy a nemi kapcsolatot mi sohasem tekintettük személyi vagy baráti 
kapcsolatnak, egyáltalán.
Ana	Nem tekintettétek személyes vagy baráti kapcsolatnak?! Hát van-e ennél 
személyesebb, ennél szentebb és sérthetetlenebb kapcsolat?!
Don Juan	Hát legyen szent és sérthetetlen, ahogy parancsolod, Ana, de nem személyes és 
baráti. Az Istennel való kapcsolatod szent és sérthetetlen; de mered-e 
személyes baráti viszonynak nevezni? A nemi kapcsolatban az egyetemes 
teremtő erő, aminek mindkét fél csak tehetetlen végrehajtója, legázol és elsöpör 
minden egyéni szempontot, és nincs szüksége semmiféle személyes 
kapcsolatra. A két szeretkező akár vadidegen is lehet egymás számára, 
különböző nyelvet beszélhetnek, különbözhetnek egymástól korban, színben, 
fajtában, testalkatukban, hajlamaikban, s nem kell más kapcsolat közöttük, 
mint a megtermékenyülés lehetősége, aminek a kedvéért az életerő egymás 
karjaiba taszította őket, miután egy röpke pillantást váltottak egymással. Ezt 
egyébként magunk is elismerjük, amikor megengedjük, hogy a szülők döntsék 
el a házasságot, a lány megkérdezése nélkül. Hányszor beszéltél felháborodva 
az angolok utálatos erkölcstelenségéről, hogy náluk az előkelő származású 
férfiak és nők személyes ismeretséget kötnek, és úgy udvarolnak-pitvarolnak 
egymásnak, akár a parasztok? De még a parasztlegény is ugyan mit tud a 
mátkájáról, vagy a parasztlány a jegyeséről, mielőtt egybekelnének? Hiszen 
még ügyvédnek vagy háziorvosnak sem fogadná! meg valakit olyan futó 
ismeretség alapján, mint ahogy beleszeretsz és feleségül mégy hozzá!
Ana	Hát persze, Juan: ismerjük a nőcsábászok világnézetét. Sose törődj a 
következményekkel, az már a nő baja.
Don Juan	A következmények, igen, azok indokolttá teszik, hogy a nő olyan ádázul 
megmarkolja és magához láncolja a férfit. De talán csak nem akarod ezt a fajta 
ragaszkodást érzelmi kapcsolatnak nevezni? Mert akkor a rendőr ragaszkodását 
a foglyához nyugodtan szerelemnek nevezhetnénk.
Ana	No látod: te is kénytelen vagy bevallani, hogy a házasságra szükség van, noha 
szerinted az emberi kapcsolatok közül a szerelem a legjelentéktelenebb.
Don Juan	Honnan tudod, hogy nem a legnagyszerűbb valamennyi emberi kapcsolat 
közül? Talán sokkal nagyobb annál, semhogy személyes magánügye lehessen 
az embernek. Miként szolgálhatta volna apád a hazáját, ha nem lett volna 
hajlandó megölni Spanyolország ellenségeit, mert személy szerint nem 
haragszik rájuk? Hogyan szolgálhatja egy nő a hazáját, ha nem hajlandó 
hozzámenni bármelyik férfihoz, mert személy szerint nem szerelmes bele? 
Tudod jól, hogy ezt nem teheti meg: a nemesi származású leányok úgy 
házasodnak, ahogy a nemesemberek harcolnak: politikai és családi 
meggondolások alapján, és nem egyéni okokból.
A szobor	(nagy hatással van rá ez az érvelés) Ez nem butaság, amit mond, Juan. Ezen 
még gondolkoznom kell. Magának kitűnő eszméi vannak. Ezt hogy tudta 
kisütni ilyen okosan?
Don Juan	Megtanított rá a tapasztalat. Földi életemben, amikor azokkal a híres szerelmi 
ajánlataimmal ostromoltam a hölgyeket, amelyek - még ha mindenki el is ítélt 
érte - valósággal legendás hőssé avattak, nagyon sokszor beleütköztem ebbe a 
felfogásba. A kisasszonyok azt mondogatták, hogy szívesen fogadnák 
közeledésemet, feltéve, hogy tisztességes szándékaim vannak. Amikor tovább 
érdeklődtem, hogy vajon mit jelent ez a kikötés, megtudtam, hogy akkor 
tisztességes az ajánlatom, ha a lány vagyonát kértem meg, amennyiben van 
neki, ha pedig nincs, akkor vállalkoztam rá, hogy eltartom őt egész életében; 
továbbá, hogy holtom napjáig az ő társaságában óhajtok élni, az ő tanácsait és 
csevegését óhajtom hallgatni, és büntetés terhe mellett kötelezem magam arra, 
hogy ettől el is leszek ragadtatva mindvégig; de legfőképpen vállalom azt, 
hogy soha életemben rá nem nézek többé más nőre, csak őrá. Nem azért 
tiltakoztam ezek ellen a kikötések ellen, mert túlzottak voltak és embertelenek: 
nem; engem az bőszített fel, hogy milyen tökéletesen ide nem tartozó dolgok. 
Változatlanul mindig azt feleltem nekik, teljes őszinteséggel, hogy eszem 
ágában sem volt ilyesmiket felajánlani; hogy a kisasszony, hacsak az 
egyénisége és az értelmi fejlettsége nem áll velem egy fokon vagy fölöttem, a 
társalgásával okvetlenül elbutítana, a tanácsaival pedig bajba keverne; hogy a 
vele való szakadatlan együttlét minden valószínűség szerint elviselhetetlenül 
unalmassá válna számomra; hogy még egy hétre sem vállalhatok felelősséget 
az érzelmeim változatlanságáért, nemhogy egész életemre; hogy betegesen 
egyoldalúvá tenne és megnyomorítaná a lelkemet, ha betartanám ezt a kikötést 
is, és elfalaznám magam az összes többi embertársaimmal való természetes, 
szabad és kötetlen érintkezéstől; ha pedig nem tartanám be, akkor nyomorult 
bujkálásra kényszerítene; és végül, hogy az ajánlatom az égvilágon semmi 
összefüggésben nem volt ezekkel a dolgokkal, csupán az én férfi voltomnak 
legegyszerűbb ösztönéből fakadt, s az ő nő mivoltának szólt.
Ana	Szóval erkölcstelen ösztönből fakadt.
Don Juan	A természet az, édes asszonyom, amit te erkölcstelennek nevezel. Pironkodom 
miatta, de változtatni nem tudok rajta. A természet kerítő, az idő fosztogató, a 
halál orgyilkos. Én mindig szerettem szembenézni ezzel a ténnyel, és számolni 
vele, ha valamilyen intézményt létrehozunk. Ti szívesebben hízelegtek ennek a 
három gonosz ördögnek, s azzal próbáljátok őket megvesztegetni, hogy 
kikiáltjátok a szűziességüket, a bölcs takarékosságukat és a szerető jóságukat; s 
erre a hazugságra alapítjátok az intézményeiteket. Hát lehet akkor csodálni, 
hogy ezek az intézmények nem működnek elég jól?
A szobor	No és, mondja csak, Juan, mit feleltek magának a kisasszonyok?
Don Juan	Ó, hohó! Bizalomért bizalom jár. Mesélje el előbb maga, kegyelmes úr, hogy 
mit szokott mondani a nőknek.
A szobor	Én? Ó, én esküdöztem nekik, hogy hű leszek a sírig; hogy meghalok, ha nem 
hallgatnak meg; hogy számomra nincs más nő a világon, csak ő...
Ana	Kicsoda?
A szobor	Hát aki éppen műsoron volt akkor, szívecském. Voltak bizonyos szövegeim, 
amiket mindig elmondtam. Például az, hogy egy hófehér szál annak az 
asszonynak a hajában, akit én szeretek, még nyolcvanesztendős koromban is 
jobban megremegteti majd a szívemet, mint a leggyönyörűbb fiatal teremtés 
legdúsabb aranyhaja. Vagy az, hogy még elképzelni is szörnyű nekem, hogy 
más nő legyen a gyerekeim anyja, mint ő.
Don Juan	(fölháborodva) Vén gazember!
A szobor	(erélyesen) Szó sincs róla, hogy az volnék; mert én tiszta szívből hittem is 
mindig, amit mondtam. Én nem voltam olyan szívtelen pogány, mint maga. És 
ennek az őszinteségemnek köszönhetem, hogy sikerem volt a nőknél.
Don Juan	Az őszinteségének! Ha valaki olyan hülye, hogy szentül hisz a legképtelenebb, 
leghajmeresztőbb, ócska hazugságban: ezt nevezi maga őszinteségnek! Ha 
valaki olyan mohón meg akar kaparintani magának egy nőt, hogy saját magát is 
becsapja, csakhogy a nőt becsaphassa: ez aztán az őszinteség!
A szobor	Eh, hiába csűri-csavarja itt a dolgot!Én nem ügyvéd voltam, hanem férfi és 
szerelmes! És szerettek is érte a nők, az áldóját neki!
Don Juan	Csak elhitették magával, hogy szeretik. Mit szól hozzá, ha elárulom, hogy 
velem is elhitették ugyanezt, pedig én elég gorombán adtam nekik a szívtelen 
ügyvédet? Nekem is voltak olyan pillanataim, amikor elkapott a szerelmi láz, 
és áradozni kezdtem mindenféle képtelenséget, amit szentül hittem is akkor. 
Volt úgyis, hogy az érzelmeim hevében nem tudtam ellenállni annak, hogy 
örömet szerezzek nekik mindenféle szép szavakkal, s nem törődve semmivel; 
meg is tettem. Másszor viszont megríkattam őket, olyan pokoli 
részvétlenséggel próbáltam lebeszélni a kisasszonyt önmagamról. Azt 
tapasztaltam azonban, hogy akár így, akár úgy, egyformán reménytelen a 
szabadulás. Ha egyszer a nő ösztöne kiszemelt magának, akkor már nincs más 
választásom, mint vagy az életfogytiglan tartó rabság, vagy a menekülés, ész 
nélkül.
Ana	Azzal mersz itt hencegni előttem meg az apám előtt, hogy egy nő sem tudott 
neked ellenállni?
Don Juan	Hát hencegek? Én inkább úgy látom, hogy a világ legszánalmasabb alakjának 
festek. Különben is csak azt mondtam, hogy „ha a nő ösztöne kiszemelt 
magának". Ami nem volt mindig így; és ilyenkor aztán, Atyaisten! Jött ám az 
erényes felháborodás zuhataga! Jött ám a lesújtó visszaverése a hitvány 
csábítónak! Meg a szilaj Imogen- és Joachim-jelenetek!
Ana	Én nem csináltam jeleneteket. Én csak szóltam az apámnak.
Don Juan	S ő jött is, karddal a kezében, hogy bosszút álljon a női becsület és az erkölcs 
megsértőjén, és meggyilkoljon engem.
A szobor	Meggyilkoljam?! Ne beszéljen a levegőbe! Hát maga ölt meg engem, vagy én 
magát?
Don Juan	Melyikünk tudott jobban vívni?
A szobor	Én.
Don Juan	Hát persze hogy maga. És mégis, pedig az imént mesélte el nekünk, hogy 
miféle botrányos szerelmi kalandjai voltak, mégis volt hozzá képe, hogy a 
sértett erkölcs védelmezőjének lépjen fel, és engem halálra ítéljen! Lekaszabolt 
volna, ha közbe nem jön az a véletlen balesete.
A szobor	Elvárták tőlem, Juan. A földön ez a rendje a dolgoknak. Én nem akartam 
megjavítani a társadalmat; én mindig azt csináltam csak, amit a szokás és az 
illem egy úriembertől megkívánt.
Don Juan	Ezzel megmagyarázhatja azt, hogy miért rontott rám, de azt nem, hogy később, 
szoborkorában, miért volt olyan felháborítóan képmutató a viselkedése.
A szobor	Az már mind a mennybemenetelem következménye.
Az ördög	Még mindig nem értem, senor Don Juan, hogy a maga földi pályafutásának 
vagy a kegyelmes úr földi életének ezek az epizódjai mennyiben cáfolják meg 
az én életfelfogásomat. Ismétlem, itt mindent megtalálhatnak, amit kerestek, és 
itt semmi olyan nincs, amitől visszatántorodtak.
Don Juan	Ellenkezőleg, itt megtaláltam mindent, amiben már csalódtam, és nem találtam 
semmit, amit még ne próbáltam volna ki, és ne bizonyult volna kevésnek. 
Vegye tudomásul, hogy ameddig el tudok képzelni valami magamnál különbet, 
addig nem lehet nyugtom, csak úgy, ha szakadatlanul igyekszem létre is hozni, 
vagy legalábbis előkészíteni számára a talajt. Ez az én életem törvénye. Így 
működik bennem az életerő szüntelen fölfelé való törekvése, hogy magasabb 
rendű szervezetté, hogy tágasabb, mélyebb és töményebb öntudattá váljék, és 
hogy világosabban megértse önmagát. Ennek a célnak a felsőbbrendűsége 
fokozta le a szememben a szerelmet puszta pillanatnyi gyönyörré, a művészetet 
a tehetségeim puszta gyakorlóterévé, a vallást a lustaságom puszta ürügyévé, 
mert hiszen olyan istent hirdetett, aki megnézte a világot, és látá, hogy az jó, 
holott az ösztöneim a szememen keresztül megnézték a világot, és látták, hogy 
lehetne rajta javítani. Vegye tudomásul, hogy amikor a magam gyönyörűségét, 
a magam egészségét, a magam szerencséjét hajszoltam, sohasem voltam 
boldog egy pillanatig sem. Nem a szerelem taszított engem a nők karjába: 
hanem a fáradtság, a kimerültség. Gyerekkoromban, amikor bevertem a feje-
met egy kőbe, odafutottam a legelső nőhöz, és a szoknyájába kapaszkodva 
kisírtam a bánatomat. Felnőttkoromban, amikor megsebezték a lelkemet azok a 
durvaságok és korlátoltságok, amikkel meg kellett küzdenem, pontosan 
ugyanazt tettem, mint amit gyerekkoromban. Jól is esett, nem mondom, az a 
kis pihenés, nyugalom, lélegzetnyi szünet, még az elcsigázottság is a küzdelem 
után; de inkább vonszoljanak végig annak a bolond olasznak a poklán, s a 
pokol köreinek valamennyi bugyrán, mint Európa gyönyörein. Ettől olyan 
elviselhetetlen nekem az örökös élvezeteknek ez az országa itt. Ennek az 
ösztönnek a hiánya csinálta magából ezt az ördögnek nevezett furcsa 
szörnyeteget. A kísértő nevét pedig azzal érdemelte ki, hogy sikerült elterelnie 
az emberek figyelmét az igazi szándékuktól, ami többé-kevésbé ugyanaz, mint 
az enyém, a saját céljai felé. És azért lettek ilyen nyughatatlanul feszengő, 
izgága, hazug, mesterkélt, konok és boldogtalan nyomorultak, mert a maga 
akaratát követik, azaz csak sodortatják magukat a maga akaratnélküliségével.
Az ördög	(sértődötten) Senor Don Juan: nagyon udvariatlan a barátaimhoz.
Don Juan	Ph! Miért lennék udvarias velük vagy magával? A hazugságoknak ebben a 
palotájában egy-két igazság nem árt meg maguknak. A barátai a leghitványabb 
kutyák a világon. Nem szépek: csak fel vannak cicomázva. Nem tiszták: csak 
meg vannak borotválva és ki vannak mosva-vasalva. Nincs méltóságuk: csak 
divatos a ruhájuk. Nincs műveltségük: csak átcsúsztak a szigorlatokon. Nem 
vallásosak: csak járnak a szagosmisére. Nem erkölcsösek: csak 
konvencionálisak. Nem erényesek: csak gyávák. Még csak nem is bűnösek: 
csak „esendők". Nem szeretik igazán a művészetet: csak feslettek. Nincsenek 
virágzó vállalataik: csak gazdagok. Nem hűségesek: csak szolgalelkűek. Nem 
kötelességtudók: csak bambán engedelmesek. Nem a közérdek lelkesíti őket: 
csak a hazafiasság. Nem bátrak: csak kötekedők. Nem elszántak: csak 
csökönyösek. Nem tudnak uralkodni: csak zsarnokoskodni. Nem 
önfegyelmezettek: csak bárgyúk. Nincs önérzetük: csak hiúságuk. Nem 
jószívűek: csak érzelgősek. Nem társas lények: csak csordába valók. Nincsenek 
tekintettel egymásra: csak udvariasak. Nincs önálló véleményük: csak 
dogmatikusak. Nem haladók: csak pártoskodók. Nincs képzelőtehetségük: csak 
babonásak. Nem igazságszeretők: csak bosszúállók. Nem nagylelkűek: csak 
engedékenyek. Nem fegyelmezettek: csak meg vannak félemlítve. S igaz szó ki 
nem jön a szájukon: hazudnak egytől egyig, mint a vízfolyás, hazug a májuk 
meg a zúzájuk is.
A szobor	Igazán bámulatos a szóbősége, Juan. Bárcsak én tudtam volna így beszélni a 
katonáimhoz.
Az ördög	De azért ez mind csak üres fecsegés. Elmondták ezt már sokszor; és mi haszna 
volt? Megváltozott tőle a világ? Tudomásul vette egyáltalán?
Don Juan	Igen, csak üres fecsegés. De vajon miért csak üres fecsegés? Azért, kedves 
barátom, mert a szépség, tisztesség, becsület, szűziesség, vallás, erkölcs, 
művészet, hazaszeretet, jóravalóság, bátorság, meg a többi is mind, csak üres 
szavak, melyeket úgy kifordíthat az ember, akár én, akár más, mint a kesztyűt. 
Ha kézzelfogható valóságok volnának, akkor maga kénytelen lenne beismerni a 
bűnösségét a vádiratom alapján; de szerencséjére nem valóságosak, ördögi 
barátom, s így felemelt fejjel járkálhat tovább. Amint mondja, ezek mind üres 
szavak, és csak arra jók, hogy a barbárokat becsalogassuk velük a civilizációba, 
vagy a civilizált szegényeket rábeszéljük arra, hogy hagyják magukat kirabolni 
és szolgaságba dönteni. Ez az uralkodó osztályok családi titka; s ha mi, akik 
szintén ehhez az osztályhoz tartozunk, azt a célt tűznénk ki magunk elé, hogy 
magasabb lánggal lobogjon az élet a világon, ahelyett, hogy nyomorultul csak 
önmagunknak akarunk nagyobb hatalmat és több fényűzést - akkor ez a titok 
naggyá tehetne bennünket. Mármost képzelhetik, minthogy magam is 
nemesember vagyok, és tudom ezt a titkot, képzelhetik, milyen unalmas lehet 
nekem ez a sok elcsépelt álszenteskedés, ezek a vég nélküli szólamok a maguk 
koholt erkölcseiről, s milyen kétségbeejtően siralmas dolognak tartom, hogy 
feláldozzák érte az egész életüket! Ha legalább hinnének annyira ebben az 
erkölcsi komédiában, hogy becsületesen játsszák a játékot, akkor még volna 
benne egy kis érdekesség; de maguk nem is hisznek benne: csalnak, ahol csak 
tudnak, hamisan játszanak; s ha az ellenfelük ügyesebben csal maguknál, akkor 
a fejére borítják az asztalt, és meg akarják gyilkolni.
Az ördög	A földön talán csakugyan így van, mert az emberek műveletlenek, és nem 
tudják értékelni az én hitvallásomat, a szépség és a szerelem hitvallását; de itt, 
minálunk...
Don Juan	Tudom, tudom. Itt semmi más nincs, csakis szépség és szerelem! Brrr! Olyan 
ez, mintha az ember egy örökkévalóságon át zsöllyéből nézné egy nagy-világi, 
előkelő színdarab első felvonását, mielőtt a bonyodalmak megkezdődnek. Földi 
életemben soha, még a legszörnyűbb babon ás rémálmaimban sem képzeltem, 
hogy a pokol ilyen iszonyatos hely. Úgy élek itt, mint egy hölgyfodrász, 
szakadatlanul a szépséggel foglalkozva, selymes hajfürtökkel játszadozva. 
Langyos, édeskés levegőt kell belélegeznem, mint a cukrászinasnak. Mondja 
csak, kormányzó Úr, a mennyországban vannak-e szép nők?
A szobor	Egy sincs. Egyetlenegy se. Mind lomposak, kócosak. Még krajcáros ékszert is 
csak minden századik, ha visel. Akár ötvenéves férfiak lehetnének, olyanok.
Don Juan	Ej, de szeretnék már ott lenni. A szépséget gyakran emlegetik? Van-e közöttük 
művészlélek?
A szobor	Becsületszavamra mondom, hogy még akkor se gyönyörködnének egy szép 
szoborban, ha odaállna az orruk elé.
Don Juan	Hát én megyek.
Az ördög	Don Juan: megengedi, hogy őszinte legyek magához?
Don Juan	Hát eddig nem volt őszinte?
Az ördög	Amit mondtam, azt őszintén mondtam. De nem mondtam el mindent. Most 
még elárulom magának azt is, hogy az ember végül mindenre ráun, a 
mennyországra éppúgy, mint a pokolra; s az egész történelem nem más, mint 
annak a krónikája, hogy a világ hogyan leng ide-oda e két szélsőség között. 
Egy-egy történelmi korszak csak egy-egy ingalengés; s a felnövő nemzedékek 
mind azt képzelik, hogy a világ halad, mert állandóan változtatja a helyét. De 
ha majd maga is olyan öreg lesz, mint én; ha majd ezredszer unt már rá a 
mennyországra, mint jómagam és a kegyelmes úr, és ezredszer unt már rá a 
pokolra, ahogy most először, akkor nem fogja többé azt képzelni, hogy minden 
ingalengés, amely a mennyországból a pokol felé mozog, az emberiség nagy 
felszabadulása, és minden ingalengés, amely a pokolból a mennyország felé 
halad, az emberiség nagy haladása. Amit ma fejlődésnek lát vagy reformoknak, 
szakadatlanul javuló irányzatnak, az emberiség állandó emelkedésének, saját 
túlhaladott múltjának fölfelé vezető lépcsőkövein: abban nem fog egyebet látni, 
mint a szemfényvesztés soha véget nem érő komédiáját. Rá fog eszmélni maga 
is, hogy milyen mélységesen igaz, amit az én régi barátom, a prédikátor 
mondott, hogy nincs semmi új a nap alatt. Vanitatum vanitas...
Don Juan	(végképp kifogy a türelme) A keserves rézangyalát, hiszen ez még rosszabb, 
mint amikor a szépségről és a szerelemről szónokol! Hát nem különb az ember 
a kukacnál, maga nagyeszű tökfilkó, vagy a kutya a farkasnál, még ha rá is un 
mindenre? Hát hagyjuk abba az evést, mert elveszi az étvágyunkat, amikor 
lecsillapítja az éhséget? A szántóföld talán tétlen, amikor ugaron hagyják? A 
kormányzó úr talán elfogyaszthatja itt a pokolra szánt energiáit, anélkül, hogy 
közben feltöltődne mennyei energiával a legközelebbi üdvözült korszakára? 
Még ha a nagy életerő csakugyan fel is fedezte az óraműves ingájának a 
fortélyát, és a földet akasztotta rá a sétálóra; még ha egy-egy ingalengés 
története, bár a szereplők újdonságnak vélik, nem is egyéb, mint az előző 
ingalengés megismétlődése; sőt, még ha az idők elképzelhetetlen teljességében 
a nap csakugyan úgy hajigálja és kapdossa el újra ezerszer és ezerszer a földet, 
mint a cirkuszi műlovarnő a labdáját, és az emberiség egész történelme csupán 
egy pillanat a felhajítás és az elkapás között - még akkor is, vajon nincs ennek 
a mérhetetlen nagy gépezetnek semmi célja?
Az ördög	Nincs, édes barátom. Azt hiszi, hogy amiért magának van célja, a természetnek 
is kell hogy célja legyen. Akkor azt is elvárhatná tőle, hogy hüvelykujja meg 
lábujja legyen, mert magának van.
Don Juan	De nekem sem lenne, ha nem szolgálna az is valamilyen célt. Azonkívül, 
barátom, én éppen olyan része vagyok a természetnek, mint amilyen részem 
nekem az ujjam. Ha az én ujjam arra szolgál, hogy kardot ragadhassak vagy 
gitárt pengethessek vele, az eszem arra szolgál, hogy a természet iparkodjék 
megismerni önmagát általa. A kutyám agyveleje csak a kutyám céljait 
szolgálja; de az én agyam olyan tudással vajúdik, amiből egyénileg semmi 
hasznom nincs, hanem csak összeveszít a testemmel, és megkeseríti az 
életemet és a halálomat. Ha nem vezérelne a saját szándékaimnál magasabb és 
nagyobb szándék, akkor inkább szántóvetőnek mentem volna el, mint 
filozófusnak; mert a szántóvető éppen olyan sokáig él, mint a filozófus, többet 
eszik, jobban alszik, és a kedves oldalbordáját kevesebb lelkifurdalással és 
aggállyal ölelgeti. S ennek az az oka, hogy a filozófus az életerő markában van. 
Az életerő így szól hozzá: „Létrehoztam ezernyi csodálatos dolgot 
öntudatlanul, pusztán mert élni akartam, és a legkisebb ellenállás irányát 
követtem: de most már meg akarom ismerni önmagamat és a jövendő 
sorsomat, s magam akarom megszabni az utamat; ennélfogva teremtettem egy 
különleges agyvelőt - a filozófus agyát -, hogy ragadja meg nekem ezt a tudást, 
mint ahogy a paraszt megragadja nekem az eke szarvát. Erre a tudásra - mondja 
az életerő a filozófusnak -, erre a tudásra kell neked törekedned mindhalálodig, 
s ha majd meghalsz, hát csinálok egy másik agyvelőt és egy másik filozófust, 
hogy folytassa a munkát."
Az ördög	De mire jó a tudás?
Don Juan	Ej, hát arra, hogy a legnagyobb előrehaladás irányát választhassuk a legkisebb 
ellenállás iránya helyett. A hajó is jobban halad a célja felé, mint az ide-oda 
hányódó fadarab, amely viteti magát az árral. A filozófus a természet 
kormányosa. És ez a különbség köztünk is: a pokolban lenni annyi, mint 
sodortatni magunkat az árral, a mennyországban lenni annyi, mint 
kormányozni a hajót.
Az ördög	Neki a szikláknak, legtöbbnyire.
Don Juan	Ugyan! Melyik hajó fut gyakrabban zátonyra, vagy süllyed el gyakrabban a 
szirtek közt - amelyik sodortatja magát az árral, vagy amelyiket révkalauz 
kormányoz?
Az ördög	Jó, jó, hát csak menjen, amerre jónak látja, senor Don Juan. Én már csak 
inkább maradok a magam ura, s nem leszek semmiféle kontárkodó egyetemes 
erő játékszere. Tudom, hogy jólesik ránézni arra, ami szép; tudom, hogy jó 
hallgatni a muzsikát; jó érezni a szerelmet; jó gondolkozni és beszélgetni 
ilyesmiről. Tudom, hogy aki gyakorlatra tesz szert ezekben a művészetekben, 
érzésekben és indulatokban, az művelt és kifinomult ember. Akármit is 
beszélnek rólam a földi templomokban, tudom, hogy az előkelő társaságban a 
pokol fejedelmét mindenki úriembernek tartja; s nekem csak ez a fontos. Az a 
maga életereje pedig, amit olyan ellenállhatatlannak hisz, hát annak a 
legkönnyebb ellenállni, ha van az emberben egy kis jellemerő. De ha valaki 
közönségesnek és hiszékenynek születik, mint minden világjavító, akkor 
először belesodorja a vallásba, és maga vizet fog locsolni a csecsemőkre, hogy 
megmentse a lelküket tőlem; aztán a vallástól áttereli a tudományba, és maga 
ragályos betegségekkel fogja beoltani a csecsemőket, hogy ne csak úgy 
véletlenül kaphassák meg; aztán áttér a politikára, és törtető szélhámosoknak 
lesz majd a csatlósa, rothadt és becstelen államhivatalnokoknak kaparja majd ki 
a gesztenyét a tűzből; s a vége kétségbeesés, elcsigázottság, szétroncsolt idegek 
és füstbe ment remények, késő bánat, amiért olyan ostobán eltékozolt és 
feláldozott mindent, elkövette a legnagyobb pazarlást, amit csak lehetett: 
feláldozta azt a képességét, hogy örülni tudjon az életének - egyszóval méltó 
büntetés a vége, mert olyan esztelen volt, hogy mindenáron jobbat akart, 
amikor még a jót sem tudta kihasználni.
Don Juan	De legalább nem fogok unatkozni. Ez a haszna mindenesetre megvan az 
embernek az életerő szolgálatában. No, megyek, minden jót, sátán uram.
Az ördög	(nyájasan) Minden jót, Don Juan. Sokat fogok visszagondolni rá, hogy milyen 
érdekesen elbeszélgettünk mindenféléről. Sok szerencsét, boldogságot kívánok 
magának; a mennyország, ahogy már említettem, némely embernek nagyon 
megfelel. De ha mégis meggondolná magát egyszer, ne felejtse el, hogy a mi 
kapunk mindig tárva-nyitva várja a megtérő tékozló fiút. Ha bármikor azt 
érezné, hogy a szív igazi melegsége, az őszinte, szívből fakadó szeretet, az 
ártatlan örömök, az élet forró, lihegő, remegő valósága...
Don Juan	Miért nem nevezi mindjárt hús-vér valóságnak, még ha ezt a két unalmas és 
lucskos alkatrészünket nem is hoztuk ide magunkkal?
Az ördög	(haragosan) Szóval visszautasítja barátságos búcsúszavaimat, senor Don Juan?
Don Juan	Ó, dehogy, dehogy. Csak hát, ha egy cinikus ördögtől sok mindent tanulhat is 
az ember, egy érzelgős ördög igazán elviselhetetlen. Kegyelmes úr, maga tudja 
az utat a pokol és a mennyország határához. Legyen szíves, igazítson útba.
A szobor	Ó, a határ csak a különbség, ahogy kétféle szemszögből nézzük a dolgokat. 
Minden út a mennyországba vezet, ha valaki igazán oda akar jutni.
Don Juan	Helyes. (Köszön Doria Anának) senora, alázatos szolgád vagyok, ég áldjon.
Ana	De hát én veled megyek.
Don Juan	Én meglelem a magam útját a mennyországba, Ana; de neked magadnak kell 
odatalálnod. (Eltűnik)
Ana	Ej, de bosszantó!
A szobor	(Don Juan után kiált) Kellemes utazást, Juan! (Búcsúzul megfújja hatalmas, 
mennydörgő akkordjait Don Juan után. Válaszképpen felhangzik messziről az 
első kísérteties dallam gyönge visszhangja) Ó, ott megy. (Nagyot lélegzik, 
megkönnyebbülten) Hühh! Mennyit tud beszélni! Ezt nem tűrik majd el neki a 
mennyországban.
Az ördög	(elkomorodva) A távozása politikai vereség. Nem bírom itt tartani ezeket az 
életimádókat; mind elmennek. Ez a Don Juan a legsúlyosabb veszteségem, 
amióta az a hollandus festő itthagyott... az a hóbortos, aki egy hetvenéves vén 
banyát éppen olyan élvezettel festett meg, mint egy húszéves Vénuszt.
A szobor	Emlékszem: feljött a mennyországba. Rembrandtnak hívják.
Az ördög	Az, az, Rembrandt. A természettől elrugaszkodott alakok ezek mind. Ne 
hallgasson a prédikációjukra, kormányzó úr: veszedelmes dolog. Vigyázzon, ne 
hajszolja soha az emberfelettit: mert az lesz a vége, hogy válogatás nélkül lenéz 
majd mindent, ami emberi. Az ember szemében a kutyák, macskák, lovak 
csupán élőlények, amelyek kívül állnak az erkölcsi világrenden. Hát a 
felsőbbrendű ember ugyanúgy csak élőlénynek tekinti a közönséges férfiakat és 
nőket, s számára ugyanúgy kívül állnak az erkölcsi világrenden. Ez a Don Juan 
mindig kedvesen bánt a nőkkel és udvariasan a férfiakkal, olyanformán, ahogy 
a maga lánya bánt a kedvenc kutyáival és macskáival; de az ilyen kedvesség 
egyszerűen tagadása a lélek kizárólagosan emberi természetének.
A szobor	De ki a fene az a felsőbbrendű ember?
Az ördög	Ó, ez a legújabb divat az életerő megszállottjai között. Kegyelmes úr nem 
találkozott a mennyországban az újonnan érkezettek közt azzal a német-lengyel 
őrülttel... hogy is hívják csak?... Nietzsche?
A szobor	Hírét sem hallottam.
Az ördög	No igen, először hozzánk jött, mielőtt visszanyerte az eszét. Reménykedve 
fogadtam; de kiderült róla, hogy elszánt híve az életerőnek. Ő kotorta elő 
valahonnét ezt a felsőbbrendű embert, aki olyan vén, mint maga Prométheusz; 
s a huszadik század fel fogja kapni ezt a legújabb ósdi hóbortot, ha ráun a 
világra, az érzékiségre és a maga alázatos szolgájára, kegyelmes úr - 
csekélységemre.
A szobor	Felsőbbrendű ember - ez jó csatakiáltás; és egy jó csatakiáltás már félig nyert 
csata. Szeretnék találkozni ezzel a Nietzschével.
Az ördög	Sajnos összeakadt  itt Wágnerrel és hajba kaptak.
A szobor	Igaza is van. Nekem csak Mozart kell!
Az ördög	Ó, nem zenei kérdésen vesztek össze. Wagner valaha szintén belebolondult az 
életerő imádatába, és kitalált egy Siegfried nevű felsőbbrendű embert. De 
később aztán észre tért. Így hát, amikor itt találkoztak, Nietzsche azzal vádolta 
meg, hogy elhagyta a zászlót; Wagner pedig kiadott egy röpiratot, amelyben 
azt bizonygatta, hogy Nietzsche zsidó; s az lett a vége, hogy Nietzsche dühösen 
felrohant a mennyországba. De jó is, hogy megszabadultunk tőle. Most pedig, 
kedves barátom, siessünk a palotámba, és ünnepeljük meg a maga érkezését 
egy nagyszabású zenei fesztivállal.
A szobor	Szíves örömest: igazán nagyon kedves magától.
Az ördög	Erre parancsoljon, kormányzó uram. Az öreg süllyesztőn megyünk le. (Rááll a 
süllyesztőre)
A szobor	Helyes. (Eltűnődve) Azért mégiscsak szép gondolat ez a felsőbbrendű ember. 
Van benne valami szoborszerű. (Ő is odaáll a süllyesztőre, az ördög mellé. 
Lassan süllyedni kezdenek. A mélységből vörös fény csap ki) Ó, erről eszembe 
jutnak a régi szép idők.
Az ördög	Nekem is.
Ana	Várjanak!
A süllyesztő megáll.
Az ördög	Ó, senora, maga nem jöhet most velünk. Előbb a mennybe kell mennie. De 
előbb ott lesz a palotámban, mint mi. 
Ana	Nem ezért állítottam meg magukat. Mondja csak: hol találom meg a 
felsőbbrendű embert?
Az ördög	Ő még nem született meg, senora.
A szobor	És valószínűleg nem is fog soha megszületni. Hanem, gyerünk tovább: ettől a 
lobogó tűztől tüsszentenem kell.(Elsüllyednek)
Ana	Még nem született meg! Akkor az én munkám még nincs befejezve. 
(Áhítatosan keresztet vet) Hiszek az eljövendő életben. (Belekiáltja a 
világmindenségbe) Apát - apát a felsőbbrendű embernek!
Ana eltűnik az űrben; és újra itt a semmi; mintha örökre megszűnt volna minden létezés. 
Aztán a bizonytalan messzeségből egyszerre csak egy eleven ember kiáltása hallatszik, 
határozatlanul. Meghökkenve láthatjuk, amint a világosabb háttérből kirajzolódik 
halványan egy hegycsúcs. Az égbolt visszatért a semmiből; s hirtelen eszünkbe jut, hogy 
hol is jártunk. A kiáltás most már kivehető: egy izgatott hang ordítja: „Automobil! 
Automobil!"
A teljes valóság villámgyorsan itt áll előttünk: máris reggel van a Sierra Nevadában; a 
banditák sietve tápászkodnak fel, és indulnak az országút felé, mert a kecskepásztor 
lerohant a dombról, hogy figyelmeztesse őket egy újabb autó közeledésére. Tanner és 
Mendoza csodálkozva kelnek fel, és szórakozottan merednek egymásra. Straker felül, egyet 
még ásít, mielőtt talpra állna, mert a becsület megkívánja, úgy érzi, hogy ne mutasson 
különösebb érdeklődést a zsiványok izgatottsága iránt. Mendoza egy futó pillantást vet az 
embereire, hogy engedelmeskedtek-e mindnyájan a riadónak; aztán Tannerhez fordul, hogy 
egy-két szót váltson vele.
Mendoza	Mit álmodott?
Tanner	Rémeset. Hát maga?
Mendoza	Én is álmodtam valamit. De már elfelejtettem, hogy mit. Magáról is álmodtam.
Tanner	Én is magáról. De furcsa!
Mendoza	Mondtam, ugye. (Az országút felől lövés hallatszik) Hé, tökfilkók! Ne 
játsszatok azzal a puskával. (A zsiványok visszarohannak, ijedt képpel) Ki 
sütötte el a puskát? (Duvalhoz) Maga, Duval?
Duval	(lihegve) Én nem lőni puskával. Ők lőni először.
Az anarchista	Mindig mondtam, hogy előbb el kell törölnünk az államhatalmat. Most aztán 
végünk van mindnyájunknak. 
Az izgága szociáldemokrata
	(eszeveszett izgatottsággal lerohan) Meneküljünk, ki merre lát!
Mendoza	(galléron ragadja; ellöki, hogy hanyatt vágódik a földön; s kihúzza a bicskáját) 
Leszúrom, aki meg mer moccanni. (Elállja az utat. A pánikot meg fékezte) Mi 
történt?
A mogorva szociáldemokrata
	Egy automobil...
Az anarchista	Három férfi...
Duval	Deux femmes...
Mendoza	Három férfi és két nő! Hát miért nem hoztátok ide őket? Megijedtetek tőlük?
Az izgága szociáldemokrata
	(feltápászkodik) Katonai fedezettel jöttek. Gyerünk innen a fenébe, Mendoza.
A mogorva szociáldemokrata
	Két páncélos autó jön a völgy felől, tele katonával.
Az anarchista	A levegőbe lőttek. Csak jeladás volt az a lövés.
Straker fütyülni kezdi kedvenc nótáját, a zsiványok fülének ez úgy hangzik, mint egy 
gyászinduló.
Tanner	Nem katonai fedezet az, hanem egy különítmény; azért küldték ki ezt a járőrt, 
hogy magukat elfogják. Bennünket is figyelmeztettek, hogy várjuk meg őket; 
de nekem sietős volt a dolgom.
Az izgága szociáldemokrata
	(halálos rémületben) Ó, jóságos Atyaisten, mi meg itt várakozunk rájuk! 
Meneküljünk fel a hegyekbe.
Mendoza	Hülye, mit csinálnál te a hegyekben? Hiszen nem vagy spanyol. A legelső 
kecskepásztor elárulna, akivel találkozol. De különben is, már lőtávolban 
vannak tőlünk.
Az izgága szociáldemokrata
	De hát...
Mendoza	Csönd legyen! Bízd ezt csak rám. (Tannerhez) Elvtárs, maga nem fog elárulni 
bennünket.
Straker	Kit nevez maga elvtársnak, mi?
Mendoza	Tegnap este én voltam előnyösebb helyzetben. A szegények fosztogatója ki 
volt szolgáltatva a gazdagok fosztogatójának. Maga kezet nyújtott nekem, s én 
elfogadtam ezt a kézfogást.
Tanner	Én nem emelek vádat maga ellen, elvtárs. Eltöltöttünk maguknál egy kellemes 
estét: ennyi volt az egész.
Straker	Én nem adok kezet senkinek, érti?
Mendoza	(feléje fordul, és nyomatékos hangon mondja) Fiatalember, ha engem bíróság 
elé állítanak, be fogom ismerni a bűneimet, és elmondom, hogy ki űzött el 
engem a hazámból, és miért dobtam el a becsületemet. Hát azt akarja, hogy a 
Strakerek tisztességes nevét meghurcolják a spanyol büntetőtörvényszék 
sarában? A rendőrségen megmotoznak majd. Nyilván megtalálják nálam Lujza 
arcképét. S megjelenik majd a képes újságokban. Látom, elsápad. Hát ez mind 
a maga műve lesz, ne felejtse majd el.
Straker	(fojtott dühvel) Bánom is én a törvényszéket. Csak azt nem tűröm, hogy a 
nevünket együtt emlegessék a magáéval, bitang zsaroló.
Mendoza	Nem méltó szavak Lujza bátyjához! De hát nem baj: most már néma lesz, mint 
a hal: és nekünk csak ez a fontos.
Szembefordul az embereivel, akik nyugtalanul hátrálnak a barlang felé, és igyekeznek 
elbújni Mendoza háta mögött, amikor egy új társaság jelenik meg a színen, 
autókiránduláshoz öltözve, izgatott hangulatban. Az országút felől érkeznek. Anna az első, 
s egyenesen Tannerhez tart; aztán Violetet támogatják a hepehupás domboldalon, kétfelől, a 
jobb kezét Hector fogja, a balt Ramsden. Mendoza odalép elnöki kőtömbjéhez, és 
higgadtan helyet foglal, a serege mögötte csoportosul, a vezérkara pedig, vagyis Duval, az 
anarchista és a két szociáldemokrata melléje állnak, és jobbról-balról fedezik.
Anna	Hisz ez Jack!
Tanner	Elcsíptek!
Hector	Hát persze hogy ő. Én mindjárt mondtam, hogy ez maga, Tanner. Épp most 
lyukadt ki az autógumink; az út tele van szöggel.
Violet	Mit keresel itt, ezzel a sok emberrel?
Anna	Miért hagytál ott bennünket szó nélkül?
Hector	Megnyertem a rózsacsokrot, Whitefield kisasszony. (Tannerhez) Amikor 
észrevettük, hogy maga eltűnt, Whitefteld kisasszony fogadott velem egy 
csokornyakkendőben, hogy a kocsim nem éri utol magukat Monte Carloig.
Tanner	De hiszen nem erre van Monte Carlo.
Hector	Mindegy. Whitefield kisasszony útközben minden állomáson úgy nyomozott 
maga után, mán egy mesterdetektív. Valóságos Sherlock Holmesnak bizonyult.
Tanper	Az életerő! Végem van.
Octavius	(jókedvűen berobog közébük az országútfelől, s megáll Tanner és Straker 
között) Úgy örülök, hogy nem történt semmi bajod, öregem. Már attól féltünk, 
hogy elfogtak a haramiák. 
Ramsden	(már jó ideje Mendozát bámulja) Ismerős nekem a barátja arca, Tanner.
Mendoza udvariasan feláll, és mosolyogva odalép Anna és Ramsden elé.
Hector	Érdekes, nekem is.
Octavius	Én biztosan tudom, hogy már találkoztunk valahol, uram; csak azt nem tudom, 
hogy hol.
Mendoza	(Violethez) Nem emlékszik rám, asszonyom?
Violet	Ó, dehogynem, nagyon jól; csak olyan ostobán elfelejtettem mindenkinek a 
nevét.
Mendoza	A londoni Savoy Nagyszállóban találkoztunk. (Hectorhoz) Maga, uram, mindig 
ezzel a hölggyel járt oda ebédelni. (Violetre érti. Octaviushoz fordul) Maga, 
uram, színházba menet sokszor elhozta vacsorázni ezt a kisasszonyt (Annát) 
meg az édesanyját. (Ramsdenhez) Maga pedig, uram, rendszerint színház után 
járt oda vacsorázni (bizalmas suttogásra halkítja a hangját, de azért tisztán 
érthető, amit mond) különböző fiatal hölgyekkel.
Az izgága szociáldemokrata
	(a rémület tetőfokán) Hagyjátok már abba! Mit ácsorgunk itt? Mire várunk 
még?
Mendoza	(fogcsikorgatva suttogja) Folytassátok. Politizáljatok csak tovább, hülyék! Ez 
hat a legmeggyőzőbben, hogy tisztességes, jóravaló polgárok vagyunk. 
Folytassátok a vitatkozást, ha mondom!
A katonák rajvonalban körülzárják a banditákat, s rájuk szegezik a puskájukat. A zsiványok 
legszívesebben egymás háta mögé bújnának, de azért igyekeznek olyan -ártatlan és 
közönyös képet vágni, amilyet csak tudnak. Mendoza kevélyen, rettenthetetlen arccal 
felemelkedik a helyéről. A katonák parancsnoka lelép az országút széléről, szigorúan 
végigméri a zsiványokat, aztán kérdő tekintettel fordul Tannerhez.
A tiszt	Kik ezek az emberek, senor inglés?
Tanner	A barátaim.
Mendoza egy sátáni mosollyal mélyen meghajtja magát. A zsiványok nem tudják megállni, 
hogy sorra el ne vigyorodjanak. Mindnyájan megemelik a kalapjukat, kivéve az anarchistát, 
aki mozdulatlanul, karba tett kézzel néz farkasszemet az államhatalommal.
Ramsden	(mérgesen) Mi köze hozzá, hallja-e?
Octavius	Ejha, Violet, én azt hittem, hogy ti alig ismertétek egymást kirándulásunk előtt, 
te és Malone!
Violet	(bosszankodva) Úgy látszik, ez a jó ember üzletvezető volt a Savoyban.
Mendoza	Pincér, asszonyom, pincér. Én mindnyájukra nagy hálával emlékszem vissza. S 
a bőkezűségükből, ahogy velem bántak, azt vettem ki, hogy valamennyien 
nagyon jól érezték ott magukat mindig.
Violet	Szemtelen fráter! (Hátat fordít Mendozának, és felsétál a dombra Hectorral)
Ramsden	Rendben van, fiam, elmehet. Remélem, nem számít arra, hogy a hölgyek úgy 
kezeljék magát, mintha ismerősünk volna, csak azért, mert kiszolgálta őket a 
Savoyban.
Mendoza	Engedelmet, uram, de maga hivatkozott az ismeretségünkre. A hölgyek pedig 
követték a példáját. De hát mindegy, a maguk társadalmi osztályának ez után a 
sajnálatos modortalansága után, ahogy itt viselkedtek, részemről úgyis 
befejezettnek tekinteni az ügyet. Ezentúl szíveskedjenek majd megadni nekem 
a kellő tiszteletet, ami megillet egy idegen útitársat. (Gőgösen hátat fordít 
Ramsdennek, és visszaül az elnöki kövére)
Tanner	Itt van, ni! Egyetlenegy embert találtam útközben, akivel értelmesen el tudok 
beszélgetni; és mindnyájan akaratlanul is rögtön megsértitek. Még az Új Ember 
sem volt különb nálatok. Henry, maga úgy viselkedett, mint egy nyavalyás 
úriember.
Straker	Mint egy úriember? Isten őrizz!
Ramsden	Igazán, Tanner, ez a hang már mégiscsak...
Anna	Ne is törődjön vele, nagyapó: hiszen ismerhetné már Jacket. (Belekarol 
Ramsdenbe, és felcsalogatja magával a dombra, Violethez és Hectorhoz. 
Octavius kullog Anna után, mint a kiskutya)
Violet	(lekiált a dombról) Itt vannak a katonák. Most szállnak ki az autójukból.
Duval	(fejvesztett rémületben) Ó, nom de Dieu!
Az anarchista	Esztelenek: hát most majd eltipor benneteket az államhatalom, mert nem 
zúztátok szét idejében; nem rám hallgattatok, hanem a burzsoázia politikai 
bérenceire.
 A mogorva szociáldemokrata
	(az utolsó leheletével is vitatkozik) Ellenkezőleg, csakis az államhatalom 
gépezetének kézrekerítésével lehet...
Az anarchista	Csakhogy mindjárt bennünket kerít majd kézre az államhatalom.



NEGYEDIK FELVONÁS
Egy granadai villa kertje. Aki kíváncsi rá, hogy milyen ez a kert, annak el kell mennie 
Granadába, és meg kell néznie. Prózai módon csak azt írhatjuk le, hogy egy dombvonulat 
látható innét, szétszórt villákkal a dombok hátán, az egyik domb tetején pedig az Alhambra, 
és lent a völgyben egy elég nagy város, ahonnét poros, fehér országutak futnak szét. Az 
országutakon a gyerekek gépiesen nyafogva rimánkodnak egy-egy félpennyért, és 
nyújtogatják az apró, mohó, kis barna tenyerüket érte, akármivel is foglalkoznak, vagy 
akármit is gondolnak egyébként. Ez a leírás azonban eddig, nem számítva az Alhambrát, a 
kéregető gyerekeket és az országutak fehérségét, ugyanúgy ráillik az angol Surrey-ra, mint 
Spanyolországra. A különbség az, hogy Surrey dombjai aránylag elég kicsik és elég 
csúnyák, s helyesebb volna Surrey kupacainak nevezni őket; ezek a spanyol dombok 
viszont a hegységek fajtájából valók, és kellemes szépségük - noha feledteti velünk 
nagyságukat - méltóságukból nem von le semmit.
Ez a kert, ahová most kerültünk, az Alhambrával éppen szemben fekvő dombon áll; s a 
villa olyan fényűző és nagyzoló építmény, amilyennek egy villának lennie is kell, ha ki 
akarják adni bútorozva dúsgazdag amerikai és angol nyaralóknak. Ha a kert aljában állunk a 
gyepen, és felnézünk a dombra, a látóhatárunk a végtelen tér szélén egy kőkorlátban 
folytatódik, a dombtető kikövezett kis platójának kőkorlátjában. Köztünk és a kis plató 
között fekszik a virágoskert, közepén egy szökőkút, kerek medencéjével, mértanian 
szabályos virágágyak, kavicsos ösvények és megnyesett tiszafák között, s minden a 
legelőkelőbb és a leggondozottabb. A kert feljebb van, mint a gyep, ahol állunk; a töltés 
közepén tehát néhány lépcsőfok vezet felfelé. A kis plató szintén feljebb van, minta kert, 
vagyis újabb két-három lépcsőfokot kell meghágnunk, ha fel akarunk jutni a kőkorlát mögé, 
hogy gyönyörködjünk a szép kilátásban, a völgyben elterülő város látványában és a 
dombokban, amelyek a városon túl messzire elnyúlnak, olyan messzire, hogy a távol 
messzeségben már hegyvonulatokká válnak. A villa tőlünk balra áll, a kert sarkából lépcső 
vezet fel hozzá. Ha a platóról a kerten át visszatérünk, le a gyepre (útközben jobb kéz felől 
elhagyjuk a villát), a lakók irodalmi érdeklődésének a bizonyítékaira bukkanunk, ugyanis 
sem teniszpályát nem találtunk semerre a kertben, sem krokettkapukat, ellenben bal kéz 
felől egy kis kerti vasasztalkán könyvek hevernek, s méghozzá jórészt sárga fedelű, fűzött 
könyvek. Egy szék is áll az asztal mellett, s a másik oldalon, egy másik széken, szintén két 
nyitott könyv fekszik. Újságok sehol sem láthatók, s ebből a tényből, ha hozzávesszük azt 
is, hogy labdajátékoknak sem találtuk nyomát, az értelmes és nyílt eszű megfigyelő 
messzemenő következtetéseket vonhat le arra nézve, hogy miféle-fajta emberek laknak a 
villában. Tűnődéseinknek azonban hirtelen véget vet ezen a tündöklően szép nyári 
délutánon Henry Straker megjelenése a bal oldali kis kerti kapuban. Sofőrruháját viseli, s a 
léckerítés kis kapuján beenged maga előtt egy idősebb urat, aztán jön ő is utána, a gyep 
felé.
Ez az idősebb úr fekete szárnyas kabátban és kürtőkalappal a fején dacol a spanyolországi 
napsütéssel, a nadrágján keskeny sötétszürke és lila csíkok keverednek össze nagyon 
tiszteletreméltó színné, fekete nyakkendője csokorra van kötve, és kifogástalan inget visel. 
Valószínűleg olyan ember tehát, akinek a társadalmi rangja az éghajlatra való tekintet 
nélkül, állandó és nyomatékos hangsúlyozásra szorul: aki ugyanezt az öltözéket viselné a 
Szahara kellős közepén vagy a Mont Blanc jeges csúcsain is. S minthogy nem hordja 
magán annak a társadalmi osztálynak a bélyegét, amelyik élethivatásának tekinti az 
elsőrendű szabók és divatárukereskedések reklámozását és fenntartását, elég közönségesen 
fest finnyás öltözékében, pedig bármiféle munkaruhában méltóságteljes jelenség volna. 
Piros képű, gömbölyű arcú ember, rövidre nyírt haja van, apró szeme, kemény szája, 
melynek a két szöglete lefittyed, és makacs álla. A tokáján, nyakán, az állkapcsa körül már 
petyhüdt a bőre az öregségtől; de a szája fölött még olyan kicsattanó az arca, mint egy piros 
alma; úgyhogy az arca felső része fiatalabbnak látszik, mint az alsó. Megvan benne annak 
az embernek az önbizalma, aki vagyont szerzett, de megvan benne kissé annak az embernek 
az erőszakossága is, aki durva könyörtelenséggel szerezte ezt a vagyont - az udvariassága 
mögött ugyanis mindig érezhető az afenyegetés, hogy ha kell, hát más módszerei is vannak. 
Egyszóval, olyan ember, akin inkább szánakoznunk kell, ha nincs okunk félni tőle; mert 
olykor-olykor van benne valami megható, mintha az az óriási kereskedelmi gépezet, amely 
beöltöztette ebbe a szárnyas kabátba, nem nagyon hagyta volna, hogy a saját életét élje, s a 
vágyait, érzéseit elfojtotta, kielégítetlenül hagyta. Az első szó, amit kiejt, elárulja, hogy ír 
ember, s hogy a hazai hanglejtését mindvégig megőrizte, akárhová és akármilyen helyzetbe 
is vetette őt a sorsa. Csak sejteni lehet, hogy az eredeti kiejtése valószínűleg a zsémbeskedő 
hangú Kerry-tájszólás volt; de London, Glasgow, Dublin meg a többi nagyváros 
szakadatlan nyelvrontása olyan régóta torzította mára beszédét, hogy ma már legfeljebb egy 
cégéres londoni őslakónak jutna csak eszébe, hogy tájszólásnak nevezze; mert zamatos 
zengését már majdnem teljesen elvesztette, ámbár zsémbes hangsúlya még mindig érezhető. 
Strakert, aki kétségtelenül londoni őslakó, irgalmatlanul lenézi, ostoba angolnak tartja, aki 
még az anyanyelvét sem tudta rendesen megtanulni. Straker viszont az öregúr kiejtését 
tekinti pompás tréfának, amivel a gondviselés akart kedveskedni az angoloknak, hadd 
mulassanak egy kicsit - s általában azzal az elnézéssel kezeli, ami egy alsóbbrendű és 
szerencsétlen állatfajtát megillet, időnként azonban riadt felháborodással veszi észre, hogy 
az öregúr úgy viselkedik, mintha azt akarná, hogy az ő ír ostobaságait komolyan vegyék.
Straker	Megyek, szólok a kisasszonynak. Azt mondta, hogy majd ő inkább lejön ide. ( 
Megfordul, és a kerten keresztül a villa felé indul)
Az ír öregúr	(élénk kíváncsisággal fordul Straker után) A kisasszony? Violet kisasszony, 
ugye?
Straker	(megáll a lépcsőn, hirtelen gyanút fogva) Hiszen ismeri, vagy nem?
Az ír öregúr	Hogy ismerem-e?
Straker	(kezd dühbe gurulni) Hát végül is ismeri vagy nem?
Az ír öregúr	Mi köze hozzá?
Straker most már nagyon dühös; visszajön a lépcsőtől, és odaáll az öregúr elé.
Straker	Majd megtudja mindjárt, hogy mi közöm hozzá. Robinson kisasszony...
Az ír öregúr	(közbevág) Ó, szóval Robinson kisasszonynak hívják? Köszönöm.
Straker	Mi a csuda? Hát még a nevét sem tudja?
Az ír öregúr	De igen, most már tudom, amióta maga megmondta.
Straker	(egy pillanatra elnémul a csodálkozástól, hogy az öregúrnak így fel van vágva a 
nyelve) Ide hallgasson: hogy mert maga beülni a kocsimba, és hogy merte 
idehozatni magát, ha nem magának szólt az a levél, amit odaadtam?
Az ír öregúr	Hát ki a fityfenének szólt, ha nem nekem?
Straker	Én Ector Malone úrnak vittem, mert Robinson kisasszony megkért rá, érti? 
Robinson kisasszony nekem nem gazdám: én csak szívességből vittem el azt a 
levelet. De Malone urat ismerem; és maga nem Malone úr, még csak meg se 
közelíti őt. A szállóban azt mondták nekem, hogy a maga neve Ector Malone
Malone	Hector Malone.
Straker	(higgadt fensőbbséggel) Lehet, hogy maguknak odahaza Hector: mert így jár az 
ember, ha olyan vidéki helyeken lakik, mint Írország vagy Amerika. De itt, 
minálunk, Ector: s ha eddig még nem tanulta meg, hát hamarosan megtanulja 
majd.
Az egyre feszültebbé váló társalgásukat most félbeszakítja Violet, aki kijött a villából, 
áthaladt a kerten, és most lejön a lépcsőn, s éppen jókor ér oda Malone és Straker elé.
Violet	(Strakerhez) Átadta a levelemet?
Straker	Átadtam, kisasszony. Elvittem a szállóba, és felküldtem, aztán vártam, hogy 
majd lejön Malone úr. De nem ő jött, hanem csak ez az úr itt, s azt mondja, jól 
van, rendben van, velem jön. A szállóban is azt mondták, hogy őt hívják Ector 
Malone úrnak, így hát magammal hoztam. S még most is azt állítja, hogy ő az. 
De ha mégsem ő kellett volna a kisasszonynak, csak tessék szólni: egy szóra 
visszaviszem, nem probléma, kérem.
Malone	Hálás volnék, ha megtenné nekem azt a nagy szívességet, kisasszony, hogy 
rám szánna néhány percet, egy rövid kis beszélgetésre. Én Hector apja vagyok, 
amit még ez az éles eszű angol fiatalember is bizonyára kitalált volna egy jó 
óra múlva.
Straker	(szenvtelenül, dacosan) Nem én, még egy esztendő múlva se találtam volna ki. 
Ha majd magát is annyi ideig faragjuk, mint ameddig őt faragtuk, akkor talán 
kezd majd hasonlítani hozzá egy kicsikét. De egyelőre még nagyon messze van 
attól. Hogy mást ne mondjak, még a nevét se tudja rendesen kimondani. 
(Violethez, barátságosan) Megyek, kisasszony; nem zavarom, ha beszélni akar 
vele. (Nyájasan biccent Malone felé, és kimegy a léckerítés kis kapuján)
Violet	(rendkívül udvariasan) Igazán sajnálom, Malone úr, ha ez a fiatalember 
gorombáskodott magával. De hát nem tehetünk ellene semmit. Ő a sofőrünk.
Malone	A micsodájuk?
Violet	Ő vezeti az autónkat. Óránként hetven mérföldes sebességgel tud vezetni, és 
megjavítja a kocsit, ha elromlik. Rá vagyunk utalva az automobilra; az 
automobil rá van utalva a sofőrre; minélfogva rá vagyunk utalva erre a 
fiatalemberre.
Malone	Már tapasztaltam, kérem, hogy valahányszor egy angol ember újabb ezer 
dollárt keres, mindig eggyel szaporodik azoknak a száma, akikre rá van utalva. 
No de mindegy, fölösleges mentegetőznie a sofőrjükért: én szántszándékkal 
beszéltettem. Mert így sikerült megtudnom, hogy a kisasszony egy angol 
társasággal van itt Granadában, és az én Hector fiam is magukkal van.
Violet	(csevegő hangon) Ó, igen. Eredetileg Nizzába készültünk; de a társaságunk 
egyik tagja elindult előre, s kénytelenek voltunk követni ezt a kissé szeszélyes 
embert. Miért nem foglal helyet? (Fölveszi a kerti székről a két könyvet)
Malone	(jólesik neki ez a figyelem) Köszönöm. (Leül és kíváncsian nézegeti Violetet, 
aki elviszi a könyveket, és leteszi őket a kerti. asztalra. Ahogy Violet 
visszafordul, Malone megkérdi tőle) Robinson kisasszonyhoz van szerencsém, 
ugyebár?
Violet	(leül) Igen, én vagyok.
Malone	(előszed egy levelet a zsebéből) A levele, amit Hectornak írt, így hangzik: 
(Violet nem bírja leplezni a megdöbbenését. Malone egy kis szünetet tart, 
ráérősen előveszi, és felteszi az aranykeretes pápaszemét) „Egyetlenem! 
Mindnyájan elmentek egész délutánra, megnézni az Alhambrát. Fejfájást 
színleltem, és egészen egyedül leszek a kertben. Ugorj bele Jack autójába: 
Straker egy szempillantás alatt itt terem veled. Siess, siess, siess. Ölel, csókol: 
Violet." (Ránéz Violetre; de a lány közben összeszedte magát, és tökéletes 
nyugalommal néz farkasszemet Malone szemüvegével. Az öregúr lassú hangon 
folytatja) Hát én nem tudom, hogy az angol úri társaságban milyen hangon 
szoktak levelezni egymással a fiatalok: de Amerikában egy ilyen levélből arra 
lehetne következtetni, hogy ezek ketten elég meleg barátságban vannak már 
egymással.
Violet	Ó, igen. Én nagyon jól ismerem a fiát, Malone úr. Van valami kifogása ellene?
Malone	(kissé meghökkenve) Nem, nem; kifogásom éppen nincs ellene. Feltéve, hogy 
mindnyájan tudomásul vesszük: a fiamat én tartom el teljesen, és az én 
megkérdezésem nélkül semmiféle döntő lépésre nem szánhatja el magát.
Violet	Én biztos vagyok benne, hogy megértő lesz a fiához, Malone úr.
Malone	Én is remélem, Robinson kisasszony; csakhogy a maga korában az ember 
sokkal több megértést kíván, mint amennyivel én szolgálhatok.
Violet	(egy kis vállrándítással) Ó, én azt hiszem, okosabb lesz, ha kiküszöbölünk 
minden esetleges félreértést. Malone úr. Hector el akar venni engem feleségül.
Malone	Már a leveléből is sejtettem, Robinson kisasszony, hogy körülbelül így áll a 
helyzet. Hát, kérem, Hector azt csinálhatja, amit akar; de ha magát feleségül 
veszi, éntőlem ugyan egy árva petákot sem kap többet. (Leveszi a pápaszemét, 
és a levéllel együtt zsebre vágja)
Violet	(kissé zordan) Ez nem nagyon hízelgő rám nézve, Malone úr.
Malone	Egy szóval sem akartam megsérteni magát, Robinson kisasszony; bizonyos 
vagyok benne, hogy maga egy roppant kedves és kitűnő fiatal hölgy. De más 
terveim vannak Hectorral.
Violet	Csakhogy Hectornak esetleg nincsenek más tervei önmagával, Malone úr.
Malone	Lehetséges. Akkor nélkülem dönt, és nem is számíthat rám. Maga ettől nyilván 
nem ijed meg. Ha egy kisasszonyka azt írja egy fiatalembernek, hogy siess, 
siess, siess, akkor az ő szemében a pénz az semmi, és a szerelem minden.
Violet	(felcsapja a hangját) Bocsánatot kérek, Malone úr: nekem eszem ágában sincs 
ilyen ostobán gondolkozni. Hectornak igenis szüksége van pénzre.
Malone	(meghökkenve) Ó, helyes, helyes, nagyon helyes. Hát majd dolgozik és 
megkeresi.
Violet	Ugyan kérem, mire megy az ember a pénzével, ha dolgoznia kell érte? (Feláll, 
türelmét vesztve) Ezek szamárságok, Malone úr: maga köteles gondoskodni 
róla, hogy a fia a társadalmi rangjának megfelelően élhessen. Mert ehhez joga 
van.
Malone	(komoran) Nem tanácsolnám magának, kisasszony, hogy a fiamnak erre a 
jogára támaszkodva menjen hozzá feleségül.
Violet, aki már majdnem elvesztette az önuralmát, most összeszedi magát; az ökölbe 
szorított kezét szétnyitja, és visszaül a helyére, kiszámított nyugalommal és józansággal.
Violet	De hát mi kifogása van ellenem, uram? A társadalmi rangom van olyan 
előkelő, mint Hectoré, hogy egyebet ne mondjak. Ezt ő is beismeri.
Malone	(kajánul) Maga ezt időnként közli vele, ugye? Kedves Robinson kisasszony, 
Hector társadalmi rangja Angliában az lesz, amit majd jónak látok 
megvásárolni neki. Becsületes alkut ajánlottam fel Hectornak. Válassza ki 
magának Angol-ország legnagyobb történelmi nevezetességű kastélyát, 
palotáját vagy monostorát. Én aznap megveszem neki, amikor bejelenti, hogy 
szüksége van rá, mert feleségül vesz egy olyan lányt, aki méltó a kastély 
hagyományaihoz. Megveszem neki, és adok hozzá pénzt is, hogy fenntarthassa.
Violet	És kit nevez olyan feleségnek, Malone úr, aki méltó a kastély 
hagyományaihoz? Hát nem tudja betölteni ezt a szerepet akármelyik rendes, jól 
nevelt lány?
Malone	Nem tudja: ebbe bele kell születni.
Violet	De Hector sem született bele, nem igaz?
Malone	Hector nagyanyja mezítlábas ír parasztlány volt, aki pásztortűznél dajkált 
engem. Ha egy ilyen lányt vesz el, akkor egy fillérrel sem fogom megrövidíteni 
a feleségét. Mert vagy ő emelkedjen társadalmilag a pénzemért, vagy a 
felesége: ha valamiféle társadalmi haszon mutatkozik valahol, akkor nem 
dobtam ki a pénzemet az ablakon. De valakinek nyernie kell a dolgon. Ha 
magát venné feleségül, az egy mákszemnyit sem változtatna egyikük helyzetén 
sem.
Violet	A rokonaim közül nagyon sokan hevesen tiltakoznának ellene, hogy egy 
parasztlány unokájához menjek feleségül, Malone úr. Lehet, hogy ez előítélet 
részükről; de ugyanolyan előítélet a maga kívánsága is, hogy a fia főúri 
származású nőt vegyen el.
Malone	(feláll, és Violet felé lép, fürkésző pillantással, amelyben van egy jókora adag 
vonakodó elismerés is) Maga ugyancsak szókimondó, egyenes és határozott 
teremtésnek látszik.
Violet	Nem látom be, hogy miért kelljen nekem nyomorúságos szegénységben élni, 
csak azért, mert magának nem lesz semmi haszna belőlem. Miért akarja 
boldogtalanná tenni a fiát?
Malone	Hector könnyűszerrel kiheverheti majd a dolgot. A férfiak sokkal jobban 
kibírják a szerelmi csalódásaikat, mint a pénzügyi csalódásaikat. Maga ezt 
bizonyára hitvány, anyagias gondolkozásnak tartja; de én tudom, hogy mit 
beszélek. Az apám éhen halt Írországban, az ezernyolcszáznegyvenhetes fekete 
esztendőben. Talán hallott róla.
Violet	A negyvenhetes éhínségről?
Malone	(keserű indulattal) Nem, az éhhalálra ítéltekről. Amikor egy országban bőven 
terem az élelem, és kiviszik külföldre, akkor nem lehet éhínségről beszélni. Az 
apámat halálra koplaltatták; engem pedig az anyám karján Amerikába kergetett 
ki az éhség. Az angol uralom kiüldözött bennünket Írországból. Jól van, tartsák 
meg maguknak Írországot. De mi visszajövünk, én és a hozzám hasonlók, 
visszajövünk és megvásároljuk Angliát; s méghozzá Anglia legjavát. Nekem 
nem kell középbirtokocska, sem középosztálybeli asszonyka Hector számára. 
Hát most én is megmondtam kereken, szókimondóan és egyenesen, akárcsak 
maga, igaz?
Violet	(hideg szánalommal hallgatta ezt az érzelgősséget) Mondhatom, Malone úr, 
nagyon csodálkozom, hogy a maga korában és a maga józan eszével hogy tud 
valaki ilyen romantikus dolgokat beszélni. Igazán azt képzeli, hogy az angol 
főurak eladják magának a kastélyukat és a birtokukat, csak úgy, az első szóra?
Malone	Kezemben van az elővételi jog Anglia két legősibb főúri kastélyára. Az 
egyiknek a történelmi nevű tulajdonosa olyan szegény, hogy még a port sem 
tudja kisöpörtetni valamennyi szobájából; a másik meg nem bírja kifizetni az 
örökösödési illetéket. Hát ehhez mit szól?
Violet	Persze hogy felháborító; de hát maga is tudja, hogy a kormány most már igazán 
köteles lesz előbb-utóbb véget vetni ezeknek a szocialista támadásoknak a 
magántulajdon ellen.
Malone	(vigyorogva) Gondolja, hogy ez sikerül majd a kormánynak, mielőtt még 
megvenném a kastélyt - illetve a monostort? Mert mind a kettő monostor volt 
valaha.
Violet	(elejti ezt a témát, nagyon türelmetlenül) Ej, hát beszéljünk értelmesen, Malone 
úr. Maga is nagyon jól tudja, hogy eddig nem sok értelmes dolgot beszéltünk.
Malone	Azt éppen nem mondhatnám. Én eddig is komolyan beszéltem.
Violet	Akkor nem ismeri úgy Hectort, mint én. Hector romantikus és hóbortos gyerek 
- biztosan magától örökölte ezt -, és olyan feleség kell neki, aki a gondját viseli. 
Aki nem hóbortos, tetszik tudni.
Malone	Olyasféle feleség, mint maga, ugye?
Violet	(rendületlen nyugalommal) Igen, olyasféle. De azt már igazán nem kívánhatja 
tőlem, hogy anyagi eszközök nélkül vállalkozzam erre, mert hogyan élhetnénk 
akkor Hector társadalmi rangjához...
Malone	(ijedten) Hó, megálljunk csak, megálljunk csak. Hová igyekszünk kilyukadni? 
Tudtommal én nem kívántam magától azt, hogy bármire is vállalkozzék.
Violet	Így persze nagyon megnehezíti nekem a beszélgetést, Malone úr, ha 
szándékosan félreérti a szavaimat.
Malone	(kissé megzavarodva) Nem akarok visszaélni az előnyös helyzetemmel; de 
mintha letértünk volna valahogyan az eredeti ösvényről.
Straker, mint aki sietve érkezett valahonnét, kinyitja a kerti kiskaput Hector előtt, és 
beengedi. Hector fújtat dühében, a gyep felé indul, és egyenesen nekimenne az apjának, ha 
Violet kétségbeesetten fel nem pattant volna és meg nem állítja. Straker újra eltűnik, 
visszamegy; legalábbis hallótávolságon belül nem látható.
Violet	Ó, de rosszkor jöttél! Kérlek, Hector, ne szólj egy szót sem. Eredj el, amíg 
befejezem apáddal a beszélgetést.
Hector	(tántoríthatatlanul) Nem, Violet; én ezt a dolgot most helyben tisztázni akarom, 
máris. (Félretolja Violetet, és odaáll az apja elé, akinek kezd elvörösödni az 
arca, ahogy lassan felforr benne az ír vér) Papa: ez nem volt egyenes eljárás 
tőled.
Malone	Mit beszélsz?
Hector	Felbontottál egy nekem címzett levelet. Befurakodtál az én nevemben ehhez a 
hölgyhöz. Szégyen, gyalázat.
Malone	(fenyegető hangon) Nono, vigyázz, hogy mit beszélsz, Hector! Vigyázz, csak 
annyit mondok.
Hector	Vigyáztam eddig is. Most is vigyázok. Vigyázok a jó híremre és a 
becsületemre az angol társaságban. Vigyázok a társadalmi pozíciómra.
Malone	(indulatosan) A pozíciódat az én pénzemen vásároltad; tudod-e?
Hector	No hát, most aztán alaposan tönkre is tetted ezt a pozíciómat, hogy felbontottad 
a levelemet. Egy angol hölgy levelét, ami nem neked szólt... egy bizalmas 
levelet! Egy kényes levelet! Egy magánlevelet! És a tulajdon apám bontja fel! 
Ezt a szégyent most már semmi le nem mossa rólunk Angliában. Mehetünk 
vissza mind a ketten, akár szedhetjük máris a sátorfánkat. (Némán az ég felé 
fohászkodik, hogy legyen a tanúja a két számkivetett gyötrelmes gyalázatának)
Violet	(igyekszik észre téríteni Hectort, mert a lelke mélyéből utálja a jeleneteket) 
Ugyan, Hector, ne beszélj csacsiságokat. Egészen természetes, hogy Malone úr 
felbontotta a levelemet: az ő  neve állt a borítékon.
Malone	No ugye! Nincs józan eszed, Hector. Köszönöm, Robinson kisasszony.
Hector	Köszönöm én is, Violet. Nagyon kedves tőled. Az apámtól nem várhatunk 
jobbat.
Malone	(dühösen emeli fel az öklét) Hector.
Hector	(rettenthetetlen erkölcsi fölénnyel) Ó, hiába hectorozol most már. A levéltitok 
az levéltitok, papa; ezt nem lehet semmivé tenni.
Malone	(felemeli a hangját) Ne feleselj velem, mert nem tűröm, érted?
Violet	Pszt, pszt! Kérem szépen! Itt jönnek mindnyájan.
Apa és fiú elnémítva, szótlanul néznek farkasszemet egymással, mialatt Tanner benyit a 
kiskapun Rantsdennel, majd Octaviusszal és Annával a nyomában.
Violet	Máris megjöttetek?!
Tanner	Az Alhambra ma délután nincs nyitva.
Violet	Ó, de kár!
Tanner továbbmegy, s egyszerre ott találja magát Hector és egy tekintélyes idegen öregúr 
előtt, akik szemlátomást éppen össze akarnak verekedni. Egyikükről a másikra néz, 
magyarázatot várva. De azok mogorván elkerülik Tanner pillantását, és némán acsarkodnak 
egymásra.
Ramsden	Okos dolog az, Violet, ilyen fejfájással kijönni a napra?
Tanner	Maga is meggyógyult, Malone?
Violet	Ó, igaz is. Nem ismerik még egymást. Malone úr, legyen szíves, mutassa be az 
édesapját.
Hector	(mint egy római jellem) Nem mutatom be. Ő nekem nem apám.
Malone	(nagyon haragosan) Megtagadod az apádat az angol barátaid előtt, mi?
Violet	Jaj, ne civakodjanak, kérem.
Anna és Octavius, akik a kiskapunál maradtak, csodálkozva összenéznek, aztán 
tapintatosan hátrább vonulnak - felmennek a lépcsőn a kertbe, ahonnét élvezhetik a 
perpatvart, anélkül, hogy belekeverednének. Útközben Anna egy megértő, néma fintort vág 
Violet felé, aki háttal áll a kis kerti asztalnak, és tehetetlen bosszúsággal nézi, hogy az ura 
miként emelkedik egyre nagyobb erkölcsi magaslatokra, fittyet hányva az öregúr 
millióinak.
Hector	Igazán nagyon sajnálom, Robinson kisasszony, de én az elveimért szállok 
síkra. A fia vagyok ugyan az apámnak, és remélem, mindig kötelességtudó fia 
voltam; de mindenekelőtt férfi vagyok, férfi! És ha a papa úgy kezeli az én 
magánlevelemet, mintha az övé volna, és azt meri mondani, hogy ne vegyem 
feleségül magát, amikor én olyan boldog és szerencsés lehetek, hogy hajlandó 
hozzám jönni - hát akkor egyszerűen fütyülök rá, és járom tovább a magam 
útját.
Tanner	Feleségül akarja venni Violetet?!
Ramsden	Észnél van?
Tanner	Elfelejtette, hogy mit mondtunk?
Hector	(nem törődik semmivel) Bánom is én, hogy mit mondtak.
Ramsden	(megbotránkozva) C, c, c! Nohát, kérem! Szörnyű! (Elsiet a kiskapu felé, a két 
könyöke csak úgy remeg a felháborodástól) 
Tanner	Még egy őrült!Ezeket a szerelmes embereket lakat alá kellene tenni. (Feladja 
Hectort, mint reménytelen esetet, és megindul a kert felé; Malone azonban, akit 
most más oldalról ért sérelem, utánamegy, és a támadó hangsúlyával 
megállítja)
Malone	Nem értem, kérem. Hector talán nem elég jó a kisasszonynak?
Tanner	Édes jó uram, a kisasszony már férjnél van. Hector ezt nagyon jól tudja; és 
mégsem hajlandó kigyógyulni a szerelméből. Vigye haza, és tegye lakat alá.
Malone	(keserű gúnnyal) Ez hát az előkelő társaságnak az a magas erkölcsi színvonala, 
amibe én durván belegázoltam a tanulatlan és műveletlen viselkedésemmel! 
Férjes asszonyokkal szerelmeskedni! (Haragosan lép Hector és Violet elé, s 
szinte beleordítja Hector bal fülébe) Felvetted az angol arisztokráciának ezt a 
szokását, ugye?
Hector	Jól van, jól van. Emiatt ne izgasd magad. Én vállalom az erkölcsi felelősséget a 
tetteimért.
Tanner	(Hector jobb oldalára lép, csillogó szemmel) Jól mondja, Malone! Maga is azt 
tartja, látom, hogy a puszta házassági törvények még nem azonosak az 
erkölccsel! Én egyetértek magával; de sajnos, Violetnek nem ez a felfogása.
Malone	Bátorkodom ezt kétségbe vonni, uram. (Violethez fordul) Legyen szabad 
megjegyeznem annyit, kedves Robinsonné asszony, vagy akármi is az igazi 
neve, hogy nem volt joga ilyen levelet írni a fiamnak, ha egyszer másnak a 
felesége.
Hector	(felháborodva) Most már csordultig a pohár! Papa: megsértetted a feleségemet.
Malone	A te feleséged!
Tanner	Maga az elveszett férj! Még egy tisztességes szélhámos! (A homlokára csap, és 
lerogyik Malone székére)
Malone	Megházasodtál a beleegyezésem nélkül!
Ramsden	Szándékosan félrevezetett bennünket, uram!
Hector	No, csakhogy: éppen elegem volt már úgyis abból a sok nyaggatásból. Violet a 
feleségem: se többet, se kevesebbet nem mondhatok. Van-e még valami 
hozzátennivalójuk -bármelyiküknek is?
Malone	Nekem csak annyi hozzátennivalóm van, hogy akkor egy koldushoz ment 
feleségül.
Hector	Nem! Egy munkáshoz ment feleségül. (Az amerikai kiejtés irtózatos 
nyomatékot ad ennek az egyszerű és népszerűtlen szónak: munkás) A mai 
naptól fogva magam keresem meg a kenyeremet.
Malone	(dühösen 'vigyorogva) Persze, most nagy legény vagy, mert a havi 
járandóságodat éppen tegnap kaptad meg tőlem, vagy ma reggel, ha jól 
emlékszem. Várjál, csak, amíg elfogy. Akkor nem lesz ilyen nagy hangod.
Hector	(előszed egy levelet a tárcájából) Tessék! (Odalöki az apjának) Ne is lássam 
többé a csekkjeidet, se téged. Végeztem a járandóságokkal, és végeztem veled 
is. Nem hagyom sértegetni a feleségemet ezer dollárért sem.
Malone	(mélységesen megbántva, és nagy nyugtalansággal) Hector: nem tudod, fiam, 
hogy mi a szegénység.
Hector	(heveskedve) Hát meg akarom tanulni, hogy micsoda. Férfi akarok lenni. 
Violet, te velem jössz a saját otthonodba; majd én hazaviszlek.
Octavius	(leugrik a kertből a gyepre, és odarohan Hector bal oldalára) Remélem, kezet 
szorít velem, Hector, mielőtt elmennek. Ki sem tudom mondani, hogy 
mennyire nagyra becsülöm. (A könnyekig meg van hatva, ahogy kezet fognak)
Violet	(ő is majdnem sírva fakad, de nem a meghatottságtól, hanem mérgében)  Jaj, 
hagyd ezt a hülyeséget, Tavy. Hector körülbelül annyira való munkásnak, mint 
te.
Tanner	(feláll a helyéről, Hector másik oldalán) Sose aggódj, Violet: arról szó sincs, 
hogy kubikos legyen belőle. (Hectorhoz) Ha kezdő tőkére van szüksége, ne 
legyen semmi gondja. Csak forduljon hozzám: bátran szipolyozhat, a barátja 
vagyok.
Octavius	(lelkesen) Vagy hozzám.
Malone	(dühös féltékenységgel) Kinek kell a maguk rongyos pénze? Hát kihez 
fordulna, ha nem a tulajdon apjához? (Tanner és Octaviushátrább vonulnak, 
Octavius kissé sértődötten, Tanner megkönnyebbülve, hogy megoldódott a 
pénzkérdés. Violet reménykedve felnéz) Hector, ne hamarkodd el a dolgot, 
édes fiam. Bocsásd meg, amit mondtam: nem akartam megsérteni Violetet. 
Visszavonom. Éppen ilyen feleség kell neked, belátom, na!
Hector	(megveregeti Malone vállát) Jól van, nem történt semmi, papa. Ne is 
beszéljünk róla többet; megint jó barátok vagyunk. De pénzt, azt nem fogadok 
el senkitől.
Malone	(alázatos hangon könyörögve) Ne komiszkodj velem, Hector. Akkor inkább 
veszekedjünk tovább, csak fogadd el a pénzt, mint hogy jó barátok legyünk, és 
éhen halj nekem. Te nem ismered az életet, fiam; de én ismerem.
Hector	Nem, nem és nem!!! Ez már el van döntve; nem lehet rajta változtatni. 
(Kérlelhetetlenül odább lép, Violet mellé) Gyere, asszony: átköltözöl hozzám a 
szállóba, és elfoglalod azt a helyet, amely megillet az egész világ előtt.
Violet	De előbb fel kell mennem, drágám, szólnom kell Davisnek, hogy csomagoljon 
be. Nem mennél előre? Kérj egy kertre néző szobát nekem. Egy félóra múlva 
ott leszek.
Hector	Jól van. Velünk vacsorázol, papa, ugye?
Malone	(buzgón igyekszik kiengesztelni) Persze, persze.
Hector	(a többiek felé) Még találkozunk majd. (Búcsút int Annának, aki Tannerrel, 
Octaviusszal és Ramsdennel együtt fent van a kertben, aztán kimegy a 
kiskapun. Az apja és Violet maradnak a gyepen)
Malone	Ugye, megpróbálja majd észre téríteni, Violet? Tudom, hogy megpróbálja.
Violet	Nem is képzeltem volna, hogy ilyen csökönyös tud lenni. Mitévő legyek, ha 
megköti majd magát?
Malone	Akkor se veszítse el a bátorságát: az otthoni nyomás talán lassan hat, de 
biztosan. Maga felőrli majd az ellenállását. Ígérje meg nekem.
Violet	Megteszem majd, ami tőlem telik. Igazán a legnagyobb szamárságnak tartom, 
hogy szántszándékkal szegénységbe döntsük magunkat.
Malone	Hát persze hogy az.
Violet	(egy pillanatnyi gondolkozás után) Okosabb lesz, ha ideadja nekem azt a 
csekket. Hectornak szüksége lesz pénzre, hogy kifizesse a hotelszámlát. Majd 
meglátom, rá tudom-e venni, hogy elfogadja. Persze nem most rögtön, hanem 
majd idővel.
Malone	(lelkesen) Igen, igen, igen: ez az! Jól mondja. (Odaadja Violetnek az 
ezerdolláros csekket, és ravasz képpel hozzáteszi) Hiszen ez még a legénykori 
járandósága, ezt nyugodtan elfogadhatja.
Violet	(hűvösen) Értem. (Elveszi a csekket) Köszönöm. Hogy el ne felejtsem, Malone 
úr: azt a két kastélyt, amit említett - azt a két monostort, tudja?
Malone	Igen?...
Violet	Egyiket se vegye meg addig, amíg én meg nem néztem. Sosem lehet tudni, 
hogy miféle hibája van egy ilyen öreg kastélynak.
Malone	Nem, nem. Addig semmit sem csinálok, amíg magát meg nem kérdeztem, ne 
féljen.
Violet	(udvarias hangon, de a hála leghalványabb szikrája nélkül) Köszönöm: 
okosabb is lesz, higgye el. (Nyugodalmasan visszasétál a házba; Malone 
szolgálatkészen elkíséri egészen a kert felső végéig)
Tanner	(int Ramsdennek, hogy figyelje Malone meghunyászkodó magatartását, ahogy 
elbúcsúzik Violettől) És ez a szerencsétlen flótás multimilliomos! Korunk 
egyik uralkodó egyénisége! S az első lány, aki veszi magának a fáradságot, 
hogy fölényesen bánjon vele, pórázon vezeti, mint a kiskutyát! Szeretném 
tudni, vajon én is ide jutok-e valaha? (Lejön a gyepre)
Ramsden	(jön utána) Nem ártana magának, ha minél előbb ide jutna.
Malone	(a tenyerét dörzsölgetve jön vissza a kertből) Nagyszerű feleség lesz ez a lány 
Hectornak. Nem adnám oda tíz hercegnőért. (Lejön a lépcsőn, és odalép 
Tanner és Ramsden közé)
Ramsden	(nagyon előzékeny hangon beszél a multimilliomossal) Igazán váratlan 
szerencse, hogy itt, Granadában, összeakadtunk magával, Malone úr. Azért jött, 
hogy megvegye az Alhambrát?
Malone	Hát, nem mondom, hogy nem tudnám megvenni. Azt hiszem, többre mennék 
vele, mint a spanyol állam. De nem ezért jöttem. A dolog úgy kezdődött, az 
igazat megvallva, hogy körülbelül egy hónappal ezelőtt véletlenül fültanúja 
voltam, amint ketten alkudoztak egymással egy részvénykötegre. Nem tudtak 
megegyezni az árban; kapzsi, pénzsóvár fiatalember volt mind a kettő, és nem 
tudták, hogy ha a részvények megérik, amit kínálnak értük, akkor okvetlenül 
megérik azt is, amit kérnek értük, mert olyan csekély volt a különbség az 
ajánlat és a kínálat között, hogy egyáltalán nem is jött számításba, tudja. Hát én 
puszta mulatságból megajánlottam az árát, és megvettem a részvényeket. De 
mind a mai napig nem tudtam kideríteni, hogy miféle vállalkozás rejlik 
mögötte. Az irodájuk itt van, ebben a városban; s a vállalat neve Mendoza 
Részvénytársaság. Mármost, hogy ez a Mendoza Rt. bánya-e, gőzhajózási 
társaság-e, vagy egy gyár, vagy egy szabadalom, vagy egy bank, vagy...
Tanner	Egy ember. Ismerem véletlenül; szigorúan üzleti alapon áll. Ha van kedve, 
levisszük magát a városba autón, egy kicsit körülnézni, Malone úr, s útközben 
beszólunk majd Mendozához, jó?
Malone	Örömest, ha nem leszek terhükre. De... azt hiszem, voltaképpen még nem is 
ismerjük egymást?...
Tanner	Roebuck Ramsden úr, nagyon régi jó barátja a menyének, Malone úr. 
Malone	Örvendek a szerencsének, Ramsden úr.
Ramsden	Részemről a szerencse. Tanner úr - szintén a baráti körünkhöz tartozik.
Tanner	Nagyon örvendek. ( Malone és Ramsden nyájas barátságban vonulnak ki a 
kiskapun. Tannerfelkiabál Octaviusnak, aki Annával őgyeleg a kertben) Tavy! 
(Octavius előrejön a lépcsőhöz. Tanner hallhatóan suttogja neki) Violet apósa 
az útonállók bankárja.
Tanner elrohan, hogy utolérje Malone-t és Ramsdent. Anna a lépcsőhöz sétál, s unalmában 
eszébe jut valami, amivel megkínozhatja egy kicsit Octaviust.
Anna	Nem akarsz te is velük menni, Tavy?
Octavius	(hirtelen elfutja két szemét a könny) Ó, Anna, hiszen a szívemet hasogatod, ha 
elküldesz! (Lejön a gyepre, hogy elrejtse az arcát Anna elől. A lány hízelkedve 
megy utána)
Anna	Szegény jó Ricky Ticky Tavy! Ó, a te szegény szíved!
Octavius	Érted dobog csak, Anna. Bocsáss meg nekem, de beszélnünk kell erről. 
Szeretlek, Anna. Értsd meg, hogy szeretlek.
Anna	Nincs ennek semmi értelme, Tavy. Tudod, hogy az anyám mindenáron Jackhez 
akar adni.
Octavius	(elképedve) Jackhez!
Anna	Képtelenségnek hangzik, ugye?
Octavius	(egyre neheztelőbb hangon) Azt akarod ezzel mondani, hogy Jack az orromnál 
fogva vezetett az egész idő alatt? Hogy csak azért iparkodott lebeszélni arról, 
hogy elvegyelek, mert ő maga akar feleségül venni?
Anna	(ijedten) Nem, nem: a világért se állítsd be úgy a dolgot Jack előtt, mintha én 
ezt mondtam volna. Egy pillanatig sem képzelem, hogy Jack tisztában van saját 
szándékaival. De az édesapám végrendeletéből világosan kitűnik, hogy azt 
szerette volna, hogy Jackhez menjek feleségül. És anyám is szentül feltette 
magában, hogy Jackhez ad.
Octavius	De hát nem vagy köteles örökké feláldozni magadat a szüleid akaratának.
Anna	Édesapám szeretett engem. Anyám is szeret. Bizonyára jobban teszem, ha az ő 
kívánságuknak fogadok szót, mint ha a saját önzésemre hallgatok.
Octavius	Ó, én tudom, hogy milyen önzetlen vagy, Anna. De hidd el nekem - habár 
ezzel a magam malmára hajtom a vizet -, hidd el, hogy van a kérdésnek egy 
másik oldala is. Hát becsületes dolog az Jackkel szemben, ha hozzámégy, 
holott nem is szereted? És helyes dolog az, ha lerombolod az én 
boldogságomat, meg a magadét is, holott engem talán tudnál egy kicsit 
szeretni?
Anna	(ránéz Octaviusra, s majdnem megsajnálja) Tavy, milyen kedves fiú vagy te, 
drágám... milyen jó gyerek vagy.
Octavius	(megalázottan) Csak ennyi vagyok neked?
Anna	(csúfolódva, pedig sajnálja a fiút) Hidd el, ez éppen elég. Te imádnád, ugye, 
még a lábam nyomát is, ahová csak lépek, nem igaz?
Octavius	De igaz. Nevetségesen hangzik; pedig nincs benne semmi túlzás. Imádnám 
még a lábad nyomát is; imádni is fogom mindig, örökké.
Anna	Örökké, az nagy szó, Tavy. Látod, akkor nekem mindig úgy kellene élnem, 
hogy méltó legyek ahhoz az istennőhöz, akinek képzelsz; és nem hiszem, hogy 
ezt meg tudnám oldani, ha hozzád mennék feleségül. De ha Jackhez megyek, 
akkor sohasem fogsz kiábrándulni belőlem - legalábbis addig nem, amíg 
egészen meg nem öregszem.
Octavius	Én is megöregszem ám, Anna. De még nyolcvanesztendős koromban is jobban 
megremegteti majd a szívemet egy hófehér szál annak az asszonynak a 
hajában, akit szeretek, mint a leggyönyörűbb fiatal teremtés legdúsabb 
aranyhaja.
Anna	(őszintén meghatódva) Ó, Tavy, hisz ez költészet, igazi költészet. Hirtelen az a 
furcsa érzésem támadt, mintha már hallottam volna valaha, talán egy előző 
életemben - s én mindig úgy éreztem, hogy ez fényesen bizonyítja, hogy a 
lelkünk halhatatlan.
Octavius	De nem hiszed el, hogy így lesz?
Anna	Ó, Tavy: ha azt akarjuk, hogy igaz legyen, akkor nemcsak szeretned kell 
engem, hanem le is kell mondanod rólam. 
Octavius	Ó! (Hirtelen leül a kisasztalhoz, és a két tenyerébe temeti az arcát)
Anna	(meggyőződéssel) Tavy, a világ minden kincséért sem akarlak kiábrándítani. 
Se hozzád menni nem tudok, se elengedni nem bírlak. Pontosan tudom, hogy 
mi felelne meg neked a legjobban. Maradj érzelmes öreg agglegény a 
kedvemért.
Octavius	(kétségbeesetten) Anna: én öngyilkos leszek.
Anna	Dehogy leszel, dehogy leszel: az nem volna szép tőled. Hidd meg, hogy 
nagyon jól elszórakozol majd. Kedves leszel a nőkhöz; sokat jársz majd az 
Operába. A megtört szív nagyon kellemes kis betegség Londonban egy olyan 
férfinak, akinek van mit aprítania a tejbe.
Octavius	(eléggé kijózanodik, bár ő azt hiszi, hogy csak az önuralmát szedte össze) 
Tudom, hogy jót akarsz ezzel, Anna. Jack elhitette veled, hogy a cinikus 
beszéd csillapító hatással van az idegeimre. (Higgadt méltósággal feláll)
Anna	(a szeme csücskéből figyeli Octaviust) Látod, máris kezdesz kiábrándulni 
belőlem. Ettől féltem mindig.
Octavius	De attól nem félsz, hogy Jacket kiábrándítod.
Anna	(felragyog az arca, pajkos féktelenséggel - suttogva mondja) Őt nem lehet, neki 
nincsenek ábrándjai felőlem. Jack fordítva fog csalódni bennem. Ezerszer 
könnyebb rácáfolni valakinek a rossz véleményére, mint méltónak bizonyulni a 
jóhoz, és végigjátszani egy magasztos szerepet. Ó, Jack sokszor egyenesen el 
lesz majd ragadtatva tőlem!
Octavius	(a reménytelenség békés, nyugodt állapotában máris élvezni kezdi megtört 
szívét és a kényes helyzetét anélkül, hogy tudná) Ebben biztos vagyok. Mindig 
el lesz tőled ragadtatva. Pedig azt hiszi - a bolond! -, hogy tönkretennéd az 
életét.
Anna	Igen: éppen ez a nehézség, egyelőre.
Octavius	(hősiesen) Mondjam meg neki én, hogy őt szereted?
Anna	(gyorsan) Jaj, dehogy. Megint megszökne.
Octavius	(megbotránkozva) Anna - hát hozzámennél egy olyan emberhez, aki nem akar 
elvenni?
Anna	De bolondos fiú vagy te, Tavy! Az nem érdekes, hogy a férfi húzódozik-e, 
vagy sem, ha az ember igazán hozzá akar menni feleségül. (Rakoncátlanul 
nevet) Felháborítalak, ugye? De látom, csakugyan máris valami elégtételfélét 
érzel, hogy te magad már szépen megmenekedtél.
Octavius	(megdöbbenve) Elégtételt? (Szemrehányó hangon) És ezt te mondod nekem!
Anna	Hát ha igazán kínszenvedés neked, akkor miért akarsz még többet belőle?
Octavius	Már hogy akarnék többet belőle?!
Anna	Úgy, hogy ajánlkoztál, te majd elmondod Jacknek, hogy őt szeretem. Hát ez 
nagy önfeláldozás, az biztos: de valami elégtételfélét is jelentene neked, 
okvetlenül. Talán az a magyarázata, hogy költő vagy. Olyanok vagytok, mint a 
madár, amelyik nekifeszíti a begyét a szúrós tövisnek, hogy énekelhessen 
fájdalmában.
Octavius	Sokkal egyszerűbb a magyarázata. Szeretlek; és azt akarom, hogy boldog légy. 
Engem nem szeretsz; így hát én magam nem tudlak boldoggá tenni; de 
hozzásegíthetlek, hogy más boldoggá tegyen.
Anna	Igen; elég egyszerűnek hangzik így. De én azt hiszem, alapjában véve sohasem 
tudjuk megmondani, hogy mit miért teszünk. Csak egyetlenegy igazán 
egyszerű dolgot tehetünk: ha nyílegyenesen nekivágunk annak, amit akarunk és 
megragadjuk az üstökénél fogva. Azt hiszem, nem vagyok szerelmes beléd, 
Tavy; de néha úgy érzem, hogy szinte kedvem volna valahogyan embert 
faragni belőled. Rettentő szamár  vagy a nőkkel szemben.
Octavius	(majdnem hidegen) Ebben a tekintetben teljesen meg vagyok 'elégedve azzal, 
hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. 
Anna	Akkor ne menj a nők közelébe, inkább csak ábrándozzál róluk. Semmi kincsért 
nem mennék hozzád feleségül, Tavy. 
Octavius	Nincs szerencsém, Anna: belenyugszom a reménytelenségbe, és vállalom a 
sorsomat. De azt hiszem, neked fogalmad sincs róla, hogy mennyire fáj.
Anna	Olyan lágy szívű vagy! Furcsa dolog, hogy egy mákszemnyit sem hasonlítasz 
Violetre. Violet olyan kemény, mint a kő.
Octavius	Ó, dehogy. És biztosan tudom, hogy a szíve mélyén Violet is nagyon nőies.
Anna	(egy kis ingerültséggel) Mit akarsz ezzel mondani? Talán nőietlen dolog, hogy 
az ember megfontolt, okos és gyakorlatias? Hát azt kívánnád Violettől, hogy 
hülye legyen - vagy - vagy még annál is rosszabb, olyan, mint én?
Octavius	Még annál is rosszabb... olyan, mint te! Hogy érted ezt, Anna?
Anna	Eh, semmi, nem úgy értem, persze. Csak hát Violetet én nagyon nagyra tartom. 
Mindig eléri a célját.
Octavius	(sóhajtva) Akárcsak te.
Anna	No igen; de neki sohasem kell hízelegni érte - sohasem kell megigéznie az 
embereket érte.
Octavius	(a testvér érzéketlenségével) Azt hiszem, Violet bajosan tudna megigézni 
valakit, akármilyen csinos lány.
Anna	Dehogynem tudna, ha akarná.
Octavius	No de hát nem hiszem, hogy egy igazán rendes lány hajlandó volna ilyen aljas 
és kiszámított eszközökkel hatni a férfiakra. 
Anna	(széttárja a karját) Ó, Tavy, Tavy! Ricky Ticky Tavy! Isten legyen irgalmas 
annak a lánynak, aki hozzád megy feleségül!
Octavius	(ennek a becézésnek a hallatára újra föllángol benne a szerelem) De hát miért 
mondod ezt? Miért? Miért? Ne kínozz, Anna. Én ezt nem értem.
Anna	És hogyha az a lány még füllentene is, és kelepcéket állítana a férfiaknak?
Octavius	Hát azt hiszed, hogy én el tudnék venni egy ilyen lányt? 
Én, aki téged ismertelek és szerettelek?
Anna	Hm, hm. Hát mindenesetre, ha volna esze annak a lánynak, úgysem menne 
hozzád. Ezt tehát elintéztük. De most már mennem kell. Mondd, hogy 
megbocsátasz nekem, és a téma be van fejezve, ugye, Tavy?
Octavius	Nincs mit megbocsátanom, és a téma be van fejezve. S ha az életem még nincs 
is befejezve, de legalább sohasem fogod látni, hogy vérzik a szívem.
Anna	Költő vagy, az utolsó leheletedig, Tavy. Isten veled,drágám. (Megsimogatja a 
fiú arcát; hirtelen az a gondolata támad, hogy megcsókolja, de aztán az a 
második gondolata támad máris, hogy még sincs kedve hozzá; s végül elszalad, 
fel a kertbe és be a házba)
Octavius visszaül az asztalhoz, lehajtja a fejét a két karjára, és csöndesen sírdogál. 
Whitefieldné, aki a városban járt bevásárolni, s benézett Granada valamennyi üzletébe, 
benyit a kerti kiskapun, kezében egy csomagocskákkal megtömött hálóval, és észreveszi 
Octaviust.
Whitefieldné	(odasiet Octaviushoz, s két kézzel felemeli a fiú fejét) Mi baj van, Tavy? Nem 
érzi jól magát?
Octavius	Nem, semmi, semmi.
Whitefieldné	(nem ereszti el Octavius fejét, nyugtalanul) De hiszen könnyes a szeme. Violet 
házassága bántja?
Octavius	Nem, dehogy. Ki mesélte el Violet dolgát?
Whitefieldné	(végre visszaadja a fejet tulajdonosának) Roebuckkal találkoztam, meg azzal a 
szörnyűséges öreg írrel. Biztos, hogy nem beteg, Tavy? Mi történt?
Octavius	(megindultan) Semmi, semmi a világon - csak meghasadt a szívem. Nem 
hangzik ez nevetségesen?
Whitefieldné	De hát mi történt tulajdonképpen? Anna bántotta meg valamivel?
Octavius	Anna nem tehet róla. És igazán ne higgye, hogy én magát hibáztatom.
Whitefieldné	(meghökkenve) Engem? Miért hibáztatna?
Octavius	(vigasztalóan megszorítja az asszony kezét) Semmiért. Mondom, hogy nem 
hibáztatom magát semmiért.
Whitefieldné	De hát én nem is csináltam semmit. Mi történt végül is?
Octavius	(keserűen elmosolyodik) Nem tudja kitalálni? Biztosan igaza van, hogy inkább 
Jackhez akarja adni a lányát, mint hozzám: de hát én szeretem Annát; és ez egy 
kicsit fáj az embernek. (Feláll a helyéről, és odább megy egy-két lépéssel, a 
gyep közepe tájára)
Whitefieldné	(fürgén megy utána) Anna azt mondta, hogy én Jackhez akarom adni feleségül?
Octavius	Igen: megmondta nekem.
Whitefieldné	(töprengve) Akkor nagyon sajnálom magát, Tavy. Anna csak így szokta 
megmondani mindig, hogy ő mit akar. Szóval Jackhez akar hozzámenni. Bánja 
is ő, amit én mondok vagy amit én akarok!
Octavius	De akkor nem mondta volna, ha nem hinné, hogy így van. Csak talán nem 
akarja meggyanúsítani Annát - kétszínűséggel!!!?
Whitefieldné	No mindegy, nem fontos, Tavy. Nem is tudom, mi jobb egy fiatalembernek: ha 
túl keveset tud a nőkről, mint maga, vagy ha túl sokat tud, mint Jack.
Tanner visszaérkezik.
Tanner	No, szereztem egy kis mulatságot az öreg Malone-nak. Bemutattam neki a 
Mendoza Részvénytársaságot; és otthagytam a két zsiványt, hadd beszélgessék 
ki magukat. Mi az, Tavy? Mi baj?
Octavius	Meg kell mosnom az arcomat, már látom. (Whitefieldnéhoz) Mondja meg neki, 
hogy mi a kívánsága. (Tannerhez) Én pedig közölhetem veled, Jack, hogy 
Anna beleegyezik.
Tanper	(zavarba jön Octavius viselkedésétől) Mibe egyezik bele?
Octavius	Az édesanyja kívánságába. (Bánatos méltósággal indul befelé a villába)
Tanner	(Whitefieldnéhoz) Rendkívül titokzatosak. Mit kíván tőlem? Máris 
teljesítettem, bármi is legyen a kívánsága.
Whitefieldné	(hálásan szipogva) Köszönöm, Jack. (Leül. Tanner áthozza a másik széket az 
asztaltól és leül, szorosan az asszony mellé, a térdére könyökölve, s teljes 
figyelemmel hallgatja) Nem is tudom, hogy mások gyerekei miért olyan 
kedvesek hozzám mindig, és a saját gyerekeim miért vesznek engem jóformán 
semmibe. Nem csoda, hogy aztán látszólag nem tudom annyira a szívemen 
viselni Anna és Rhoda dolgát, mint a magáét meg Tavyét és Violetét. Fura egy 
világ ez. Régen olyan egyszerű és érthető volt minden, de manapság már szinte 
senki sem viselkedik és gondolkodik úgy, ahogy kellene. Minden a feje tetejére 
állt azóta, hogy Tyndall professzor elmondta azt a beszédet Belfastban.
Tanner	Igen: az élet sokkal bonyolultabb, mint ahogy hittük. Hanem, mit kíván tőlem?
Whitefieldné	Azt akarom éppen elmondani. Maga persze el fogja venni Annát, akár tetszik 
nekem, akár nem...
Tanner	(összerezzen) Úgy látom, inkább velem fogják elvétetni Annát másodperceken 
belül, akár tetszik nekem, akár nem.
Whitefieldné	(békés hangon) Ó, ez bizony nagyon könnyen megeshet; hiszen ismeri Annát, 
hogy milyen, ha valamit a fejébe vesz. De ne engem hibáztasson érte: csak ezt 
akarom kérni magától, Jack. Tavy éppen az imént bökte ki. Anna azt mondta 
neki, hogy én magához akarom őt kényszeríteni; s a szegény gyerek most ezen 
bánkódik; mert szerelmes Annába, ámbár csak a Jóisten tudja, hogy mit talál 
olyan csodálatosnak ezen a •lányon: én el nem tudom képzelni. Tavynek hiába 
magyaráznám, hogy Anna mindig úgy adja be a dolgokat az embereknek, hogy 
az mind az én kívánságom, holott álmomban sem jutott eszembe efféle. 
Legfeljebb rám haragudna meg Tavy. Maga azonban okosabb ennél, Jack. 
Szóval, ha feleségül veszi ezt a lányt, ne engem okoljon érte.
Tanner	(erélyesen) Eszem ágában sincs, hogy feleségül vegyem.
Whitefieldné	(ravaszul) Magához jobban illenék, mint Tavyhez. Magában emberére akadna. 
Szeretném, ha valaki egyszer már ellátná a baját.
Tanner	Nincs olyan férfi, akiben a nő emberére akadna, és senki sem tudja ellátni a 
bajukat, legfeljebb áztatott kötéllel és a seprűnyéllel. De még azzal se mindig. 
És én semmi esetre sem tudok kezet emelni rá. Csak a rabszolgája lennék.
Whitefieldné	Nem: magától fél. Maga mindenesetre legalább a szemébe mondaná az 
igazságot, hogy miféle lány. Nem tudna úgy kisiklani a kezéből, mint ahogy 
velem csinálja.
Tanner	Durva lelkű, komisz fráternek tartana mindenki, ha a szemébe mondanám 
Annának az igazságot saját magáról, az ő saját erkölcsi mértékével mérve. 
Kezdjük azon, hogy amiket Anna mond, az nem mindig fedi pontosan a 
valóságot.
Whitefieldné	Örülök, hogy valaki végre nem tartja őt tökéletes szentnek.
Tanner	Egyszóval - magyarán mondva, ahogy végső elkeseredésében a férje is nevén 
nevezné a gyermeket - Anna hazudozik. S minthogy Tavyt addig édesgette, 
amíg fülig magába bolondította, holott nem akar hozzámenni feleségül - kacér 
is, mert a kacérság szabatos meghatározása az, hogyha egy nő olyan vágyakat 
és szenvedélyeket ébreszt, amelyeket nincs szándékában kielégíteni. És miután 
magát is rávette, hogy hajlandó legyen feláldozni engem azért a csekély kis 
elégtételért, hogy én majd a szemébe mondom a lányának, hogy hazudozó, hát 
azt is megállapíthatjuk ebből, hogy Anna zsarnok és erőszakos. A férfiakkal 
nem tud úgy erőszakoskodni, mint a nőkkel; minélfogva rendszeresen és 
lelkiismeretlenül arra használja fel a személyes varázsát, hogy elszedje a 
férfiaktól mindazt, amit csak akar. Ez már olyan foglalkozású nőkhöz teszi őt 
hasonlóvá, hogy nem is tudok rá illedelmes kifejezést.
Whitefieldné	(szelíden tiltakozva) No hát nem kívánhatja senkitől, hogy tökéletes legyen, 
Jack.
Tanner	Nem is kívánom. Csak az a borzasztó, hogy Anna megkívánja. Én nagyon jól 
tudom, hogy amit itt elmondtam az ő hazudozásáról, meg az erőszakosságáról, 
meg a kacérságáról, meg a többiről: ez mind csupa nagyképű erkölcsi 
vádaskodás, amit akárki ellen felhozhatunk. Mindnyájan hazudozunk; 
mindnyájan erőszakoskodunk, amennyire csak merünk; mindnyájan azt 
szeretnénk, ha imádnának bennünket, s eszünk ágában sincs kiérdemelni; s a 
személyes varázsunkból is igyekszünk annyi hasznot kipréselni, amennyit csak 
tudunk. Ha Anna hajlandó volna beismerni ezt, egy szót sem szólnék. De nem 
hajlandó. Ha majd gyerekei lesznek, vissza fog élni a helyzetével, és a 
gyerekeket jól elfenekeli a hazugságaikért, puszta mulatságból. Ha egy másik 
nő rám merészel majd nézni, Anna ki fogja jelenteni, hogy ilyen kacér 
bestiával nem áll szóba. Ő mindig azt fogja tenni, amihez kedve van, de 
másoktól megköveteli, hogy tartsák be a konvencionális erkölcsi szabályokat. 
Egy szó, mint száz: én mindent szívesen elviselnék, csak ezt az istenverte 
képmutatását nem állom. Itt már elfogy a türelmem.
Whitefieldné	(úszik a gyönyörűségben, mert olyan jólesik neki hallani a saját véleményét 
egy ilyen ékesen szóló előadásban) Ó, Anna képmutató. Az bizony; az bizony. 
De még mennyire.
Tanner	Hát akkor miért akarja hozzám adni?
Whitefieldné	(zsörtölődve) Itt van ni! Máris rám keni az egészet, hát persze. Nekem eszembe 
se jutott, amíg Tavytől meg nem tudtam, hogy Anna szerint én ezt akarom. De 
hát, tudja, Jack, én Tavyt nagyon szeretem: szinte a saját édes fiamnak érzem, 
és nem akarom, hogy mosogatórongynak használják és tönkretegyék az életét.
Tanner	Én viszont nem számítok, gondolom.
Whitefieldné	Ó, maga egészen más: maga tud vigyázni magára. Maga túljárna az eszén, 
megtanítaná őt kesztyűbe dudálni. És különben is, valakihez mégiscsak hozzá 
kell mennie egyszer. 
Tanner	Ahá! Megszólalt az élet szava. Gyűlöli őt; de azért úgy érzi, hogy mégiscsak 
férjhez kell adnia.
Whitefieldné	(megütközve feláll) Hogy mondhat ilyet, hogy én gyűlölöm a tulajdon 
lányomat? Csak nem tart talán ennyire gonosznak és elvetemültnek, azért, mert 
elfogulatlanul látom a hibáit?
Tanner	(cinikusan) Szóval akkor szereti?
Whitefieldné	Ej, hát persze hogy szeretem. Micsoda képtelenségeket beszél maga, Jack! Az 
ember szereti a saját vérét, ezen nem tudunk változtatni.
Tanner	Hát talán kényelmesebb ezt mondani. Nekem azonban az a gyanúm, hogy a 
vérségi kötelék természetes alapérzése a természetes  idegenkedés egymástól.
Whitefieldné	Nem szabad ilyeneket mondania, Jack. Remélem, nem meséli el Annának, amit 
beszéltünk. Én csak tisztázni szerettem volna magamat magával szemben és 
Tavyvel szemben. Nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy mindent rám fogjanak.
Tanner	(udvariasan) Persze hogy nem.
Whitefieldné	(elégedetlenül) De csak még jobban elrontottam a dolgot. Tavy megharagudott 
rám, mert nem borulok le Anna előtt. És ha a tudomásomra hozták, hogy Anna 
magához akar menni, hát erre mi mást mondhatnék, mint azt, hogy úgy kell 
neki.
Tanner	Köszönöm szépen.
Whitefieldné Ej, ne szamárkodjon itt nekem, és ne akarja kicsavarni a szavaimat; tudja jól, 
hogy nem úgy értettem. Ez nem becsületes eljárás és...
Anna jön a villa felől, s rögtön a nyomában Violet is, útra kész öltözetben.
Anna	(odalép anyja jobb oldalára, s fenyegető nyájassággal mondja) Mama, úgy 
látom, te nagyszerűen elbeszélgetsz itt Jackkel, drágám. Minden szó 
felhallatszik az épületbe.
Whitefieldné	(megdöbbenve) Te mindent hallottál?...
Tanner	Ne ugorjon be neki: Anna csak... izé, hiszen éppen erről a szokásáról 
beszélgettünk az előbb. Egy árva szót sem hallott.
Whitefieldné	(büszkén) Bánom is én, hogy hallotta-e, vagy sem: jogom van azt beszélni, ami 
nekem jólesik.
Violet	(odaér a gyepre, és megáll Whitefieldné és Tanner között) Búcsúzni jöttem. 
Nászútra megyünk.
Whitefieldné	(pityeregve) Jaj, ne mondd ezt, Violet. És még csak esküvőd se volt, se 
lakodalmad, se menyasszonyi ruhád, se semmi.
Violet	(kedveskedő hangon) Nem maradunk soká.
Whitefieldné	Ne hagyd, hogy elvigyen Amerikába. Ígérd meg nekem, hogy nem hagyod.
Violet	(nagyon határozott hangon) Eszem ágában sincs Amerikába menni. Ne sírjon, 
drágám; hiszen csak a szállodába költözöm át.
Whitefieldné	De ahogy így látlak, útra készen, csomagokkal, azt érzem, hogy most már 
csakugyan... (Elakad a hangja, aztán újra kitör belőle a keserűség) Ó, bárcsak te 
lennél a lányom, Violet!
Violet	(csitító hangon) Ejnye, ejnye, hiszen így is a lánya vagyok. Anna majd 
féltékeny lesz, ha így beszél.
Whitefieldné	Anna fütyül rám.
Anna	Ejnye, mama! Ne sírj hát, no: látod, Violet nem szereti, ha sírsz.
Whitefieldné megtörülgeti a szemét, és abbahagyja a sírást.
 Violet	Isten veled, Jack.
Anna	Isten veled, Violet.
Violet	Azt ajánlom, hogy házasodj meg te is minél előbb. Nem fognak annyira 
félreérteni az emberek.
Tanner	(idegesen) El vagyok rá készülve, hogy még a délután folyamán 
megházasítanak. Úgy látszik, mindenkinek ez a rögeszméje.
Violet	Soha nagyobb baj ne érjen. (Whitefieldnéhoz fordul, és átkarolja a derekát) 
Jöjjön, elviszem magammal a szállóba: jót tesz majd ez a kis autózás. Gyerünk 
fel, vegyen magára valamit. ( Megindul vele a ház felé)
Whitefieldné	(mialatt sétálnak keresztül a kerten) Nem is tudom, mihez kezdek majd 
nélküled, ha elmentél; nem lesz itt senkim a házban, csak Anna; és ő is örökké 
a férfiakkal van elfoglalva! Az uradtól igazán nem várhatom el, hogy sokat 
törődjön majd egy ilyen magamfajta vénasszonnyal. Ó, ne is tiltakozz, 
fölösleges; szép dolog az udvariasság; de tudom én jól, hogy mit gondolnak 
magukban az emberek... (Addig beszél, amíg Violettel együtt el nem tűnik a 
szemünk elől)
Anna kettesben marad Tannerrel; szótlanul nézi. Tanner tétován megindul a kiskapu felé; 
de valami delejesség visszahúzza Annához. Csüggedten megáll.
Anna	Igaza van Violetnek. Meg kellene házasodnod.
Tanner	(kitör belőle) Anna: én nem veszlek feleségül. Érted? Nem, és nem, és nem! 
Nem! Nem veszlek feleségül.
Anna	(szelíd nyugalommal) jó, jó, senki sem kért rá, senki sem kért rá, senki sem 
kért rá, mondá a hölgy gőggel. S ezzel a dolog el van intézve.
Tanner	Igen, jól mondod, senki sem kért rá; de mindenki úgy kezel, mintha a dolog 
már el is volna intézve. Ez a hangulat körülöttem. Ha találkozom veled, a 
többiek tüstént felállnak, és átlátszó ürügyekkel elvonulnak a színről, hogy 
kettesben maradhassunk. Ramsden már nem néz rám olyan vasvillaszemmel: 
sőt, ragyog az arca, mintha máris a násznagyom volna. Tavy átnyújt az 
anyádnak, és áldását adja rám. Straker pedig nyíltan úgy tekint téged, mint 
leendő úrnőjét: egyébként ő szólt nekem legelőször a dologról.
Anna	Ezért szöktél meg?
Tanner	Ezért; de kárba veszett a fáradságom, mert feltartóztatott egy kesergő szívű 
útonálló, és úgy lecsaptatok rám, mint egy elcsavargott kisdiákra.
Anna	Jól van, ha nem akarsz megnősülni, hát senki sem kényszerít rá. (Hátat fordít 
Tannernek, és kényelmesen helyet foglal)
Tanner	(megy utána) Hát ki akar az akasztófa alá állni önszántából? Az emberek mégis 
hagyják fölakasztani magukat, és meg sem próbálnak küzdeni az életükért, 
pedig annyit nyugodtan megtehetnének, hogy legalább a papot kékre-zöldre 
verik. Nem a magunk akaratát követjük, hanem a világ akaratát. És nekem az a 
rettenetes előérzetem van, hogy kénytelen leszek hagyni, hogy 
megházasítsanak, mert a világnak az az akarata, hogy te férjhez menj.
Anna	Hát egyszer majd férjhez is kell mennem, én is azt hiszem.
Tanner	De miért éppen énhozzám? Más férfit nem tudtatok találni? A házasság 
számomra azt jelenti, hogy megtagadom a hitemet, meggyalázom a lelkem 
szentségét, bemocskolom a férfiasságomat, eladom az örökségemet egy tál 
lencséért, szégyenletesen feladom a harcot, behódolok, igába hajtom a fejemet, 
belenyugszom a vereségbe. Rothadásnak indulok majd, mint olyasmi, ami már 
betöltötte a hivatását, és célja-vesztetten a szemétdombra került. A férfiból, 
akinek jövője volt, átváltozom a férfivá, akinek már csak múltja van. A többi 
házasember kenetteljes pillantásából kiolvasom majd a kárörömöt, hogy egy új 
fogolytársuk érkezett, és osztozik majd velük a gyalázatban. A fiatalemberek 
megvetéssel néznek majd keresztül rajtam, mint csődbe ment emberre, aki 
becsukta a boltját; a nők szemében pedig nem leszek többé érdekes kérdőjel és 
számításba jövő lehetőség, hanem csak egy másik nő tulajdona - s méghozzá 
hibás áru: a legjobb esetben is másodkézből való, kissé használt férfi.
Anna	Utóvégre a feleséged kendőt köthet a fejére, és elcsúfíthatja magát, hogy ő se 
legyen különb nálad, és ne kelljen pironkodnod magad miatt, ahogy a 
nagyanyám teszi.
Tanner	Persze, hogy még arcátlanabbul diadalmaskodhasson fölöttem, és megmutassa 
a világnak, hogy eldobja a csalétket, mert már megfogta az áldozatát!
Anna	Hiszen végeredményben úgysem számít akkor már. A szépség nagy dolog, első 
látásra; de ki törődik vele, amikor már három napja ott van a házban? Nekem 
igazán nagyon tetszettek a mi otthoni festményeink, amikor a papa megvette és 
hazahozta őket; de évek óta már rájuk sem nézek jóformán. Téged sem izgat 
soha egy szikrát sem, hogy én szép vagyok-e, vagy csúf: már annyira 
megszoktál. Tőled akár egy esernyőtartó is lehetnék.
Tanner	Hazudsz, bestia, hazudsz!
Anna	Ne hízelegj. Minek szédítesz engem, Jack, ha úgysem akarsz feleségül venni?
Tanner	Ez az életerő. Az életerő hatalmában vagyok.
Anna	Ebből én egy mukkot sem értek: úgy hangzik, mint egy tápszerhirdetés.
Tanner	Miért nem mégy feleségül Tavyhez? Ő el akar venni. Neked úgy nem ér 
semmit, ha az áldozatod nem kapálózik ellene?
Anna	(szembefordul Tannerrel, mint aki most egy titkot árul el neki) Tavy sohasem 
fog megházasodni. Hát még nem vetted észre, hogy ez a fajta férfi sohasem 
házasodik meg?
Tanner	Micsoda? Ő, aki imádja, isteníti a nőket? Aki az egész természetben nem lát 
egyebet, mint idillikus hátteret szerelmi kettősökhöz! Tavy, a nők lovagja, a 
hűséges, lágy szívű, odaadó gavallér! Ő nem fog soha megházasodni! Hiszen 
egyenesen arra született, hogy rabja legyen az első kék szempárnak, akivel az 
utcán találkozik.
Anna	Tudom, tudom. És mégis, Jack, az ilyen férfiak mindig békésen éldegélnek 
szépen berendezett legénylakásukban, gyógyítgatják megtört szívüket, 
sütkéreznek a gazdasszonyuk imádatában, és sohasem házasodnak meg. Az 
olyanok viszont, mint te, mindig megházasodnak.
Tanner	(a fejéhez kap) Milyen igaz! Milyen szörnyűségesen, milyen rettenetesen 
igaz!Én is láthattam volna, napnál világosabban; de eddig vak voltam.
Anna	Ó, a nők is így vannak ám vele. Szép dolog a szelíd, álmodozó költői lelkület, 
ártatlan, kedves, romantikus dolog: de akik ilyenek, azok mind 
vénkisasszonyok maradnak.
Tanner	Meddő dolog. Az életerő nem vesz tudomást róla.
Anna	Ha így érted az életerőt, akkor jól mondod.
Tanner	Tavy egy csöppet sem izgat, Anna?
Anna	(előbb óvatosan körülnéz, hogy nem hallhatja-e meg valahol Octavius, amit 
mond, aztán így felel) Nem.
Tanner	És én izgatlak egy csöppet?
Anna	(nyugodt mozdulattal feláll, s az ujjával megfenyegeti Tannert) Jack, te 
haszontalan! Becsüld meg magad.
Tanner	Te gyalázatos, céda teremtés! Te pokol fajzatja!
Anna	Óriáskígyó! Elefánt!
Tanner	Képmutató!
Anna	(puhán) Képmutatónak kell lennem, annak a kedvéért, aki majd feleségül vesz.
Tanner	Az én kedvemért! (Dühöngve kijavítja magát) Az ő kedvéért, úgy akartam 
mondani.
Anna	(nem veszi tudomásul a helyesbítést) Igen, a te kedvedért. Jobban jársz vele, 
Jack, ha olyan nőt veszel el, aki képmutatóskodik. Azok a nők, akik nem 
képmutatók, ultramodern ruhákat hordanak, támadásoknak teszik ki magukat, 
mindenféle kalamajkát csinálnak és bajba keverednek. Aztán bajba keverik a 
férjüket is, és a szerencsétlen férfi örökös rettegésben élhet, hogy miféle újabb 
kellemetlenséget zúdít majd a nyakába az asszony. Hát nem jobb az olyan 
feleség, akiben megbízhatsz?
Tanner	Nem, kell az ördögnek! A forradalmár a bajok és a kellemetlenségek közt érzi 
csak igazán elemében magát. Úgy szép az élet, ha zajlik. A forró víz tisztára 
mos.
Anna	Hasznos a hideg víz is. Egészséges.
Tanner	(kétségbeesetten) Ó, még szellemes is vagy: a döntő pillanatban az életerő 
mindenféle képességgel felruház. Jól van, hát én is tudok képmutató lenni. Az 
apád gyámodnak nevezett ki engem a végrendeletében, nem pedig kérődnek. 
Hű maradok a megbízatásomhoz.
Anna	(halk, búgó szirénhangon) Megkérdezte tőlem, mielőtt megcsinálta a 
végrendeletét, hogy kit szeretnék gyámorriak. Én téged választottalak!
Tanner	Hát akkor te csináltad a végrendeletet! A háló ki volt vetve kezdettől fogva!
Anna	(minden boszorkányságát összeszedi, hogy megbabonázza Tannert) Kezdettől 
fogva... gyerekkorunktól fogva... mind a kettőnkre kivetette hálóját.. az életerő!
Tanner	Nem akarlak feleségül venni. Nem akarlak feleségül venni.
Anna	Ó, dehogynem akarsz, dehogynem akarsz.
Tanner	Mondom, hogy nem, nem, nem.
Anna	Mondom, hogy de igen, de igen, de igen.
Tanner	Nem.
Anna	(hízelkedve - rimánkodva - szinte teljesen kimerülten) De igen. Mert aztán 
megbánod, de már késő lesz. De igen.
Tanner	(szíven üti a múlt visszhangja) Mindez egyszer már megtörtént velem. Vagy 
csak álmodunk mind a ketten?
Anna	(hirtelen elcsügged, s gyötrődve feleli, nyugtalanságát nem is leplezve) Nem. 
Ébren vagyunk; és te nemet mondtál: ennyi az egész.
Tanner	(gorombán) Hát aztán?
Anna	Hát tévedtem: nem szeretsz.
Tanner	(megöleli) Nem igaz: szeretlek. Az életerő megigézett: karomban érzem az 
egész világot, ha téged átölellek. Csak harcolok a szabadságomért, a 
becsületemért, önmagamért, az egy és oszthatatlan énemért.
Anna	A boldogságod többet ér majd mindennél.
Tanner	Te eladnád a szabadságodat, a becsületedet és az egyéniségedet a 
boldogságért?
Anna	Az én életem nem lesz csupa boldogság. Lesz benne más is: talán halál is.
Tanner	(nyöszörögve) Ó, hogy fáj ez a szorításod. A szívemet markoltad meg? Hát van 
apai szív is, nemcsak anyai?
Anna	Vigyázz, Jack: ha jönni talál valaki, és meglát bennünket így, akkor kénytelen 
leszel feleségül venni.
Tanner	Ha most egy szakadék szélén állnánk így ketten, hát magamhoz szorítanálak és 
leugranék.
Anna	(egyre fogy a lélegzete, és egyre jobban gyengül) Jack, eressz el. Nagyon 
merész voltam - ezt most már nem bírom tovább. Eressz el: nem bírom tovább. 
Belehalok.
Tanner	Én sem bírom. Hát haljunk bele.
Anna	Jó, nem bánom. Kifogyott minden erőm. Nem bánom. Azt hiszem, elhagy az 
erőm.
Ebben a pillanatban kilép a házból Violet és Octavius, Whitefieldnéval együtt, aki 
porköpönyeget vett fel az autózáshoz. A kerti kiskapun ugyanekkor benyit Malone és 
Ramsden, Mendozával és Strakerrel a nyomukban. Tanner szégyenkezve elengedi Annát, s 
a lány a homlokához emeli a kezét, mint aki szédül.
Malone	Vigyázzunk csak. Úgy látszik, a kisasszonynak valami baja van.
Ramsden	Mit jelentsen ez?
Violet	(odarohan Annához) Rosszul vagy?
Anna	(tántorogva, végső erőfeszítéssel) Megígértem Jacknck, hogy hozzámegyek. 
(Elájul. Violet letérdel melléje, és dörzsölgetni kezdi a kezét. Tanner átrohan 
Anna másik oldalára, és igyekszik felemelni a fejét. Octavius is odasiet, hogy 
segítsen Violetnek, de nem tudja, hogy mit csináljon. Whitefieldné 
visszaszalad a villába. Octavius, Malone és Ramsden körülállják Annát, és 
fölébe hajolnak, segítő szándékkal. Straker higgadtan Anna lábához lép, 
Mendoza pedig a fejéhez, s egyikük sem kezd hajlongani, egyenesen állnak, 
teljes nyugalommal)
Straker	Nono, hölgyeim és uraim, ne állják körül ilyen szorosan: levegőre van 
szüksége, minél több levegőre. Legyenek szívesek, uraim... (Szelíden hátrább 
tolja Malone-t és Ramsdent, egészen a gyep széléig. Octavius is csatlakozik 
hozzájuk, mert időközben rájött, hogy itt nincs rá semmi szükség. Straker megy 
utánuk, s közben egy pillanatra visszaszól, hogy tanácsot adjon Tannernek) Ne 
emelje fel a kisasszony fejét, Tanner úr: fektesse csak le szépen, hogy 
visszaszállhasson bele a vér.
Mendoza	Igaza van neki, Tanner úr. Bízzuk csak rá a dolgot az andalúziai levegőre. 
(Tapintatosan visszavonul a kerti lépcső felé)
Tanner	(feláll) Szót fogadok magának, Henry, mert jobban ért a fiziológiához, mint én. 
(Félreáll a gyep szélére; Octavius nyomban odarohan hozzá)
Octavius	(halkan Tannerhez, megszorítva a kezét) Jack: kívánom, hogy légy nagyon 
boldog.
Tanner	(halkan Tavyhez) Meg sem kértem a kezét. Csapdába estem. (Odább megy, a 
kert felé. Octavius kővé válva állva marad)
Mendoza	(megállítja Whitefieldnét, aki a házból jön kifelé, egy pohár konyakkal a 
kezében) Mi van ebben, asszonyom? (Elveszi Whitefieldnétól a poharat)
Whitefieldné	Egy kis konyak.
Mendoza	Ennél rosszabbat nem is adhatna neki. Engedelmével. (Felhajtja a poharat) 
Bízzuk rá a dolgot a Sierra Nevada levegőjére, asszonyom.
A férfiak mind Mendozára bámulnak, s egy pillanatra megfeledkeznek Annáról.
Anna	(átkarolja Violet nyakát, és a fülébe súgja) Violet, Jack nem mondott semmit, 
amikor elájultam?
Violet	Nem, semmit.
Anna	Óóó! (Mérhetetlen nagy megkönnyebbüléssel felsóhajt, és megint 
visszahanyatlik)
Whitefieldné	Ó, újra elájult.
Mindnyájan vissza akarnak rohanni hozzá, de Mendoza egy figyelmeztető mozdulattal 
megállítja őket.
Anna	(fektében) Nem, dehogy. Egészen jól érzem magam.
Tanner	(hirtelen határozott léptekkel odamegy Almához, és kiragadja a csuklóját 
Violet kezéből, hogy kitapintsa a lány ütőerét) Ugyan kérem, hiszen csak úgy 
lüktet az ütőere. No, gyerünk, állj fel szépen. Hülyeség az egész. Kelj csak fel. 
(Erélyesen talpra állítja Annát)
Anna	Igen, most már elég erősnek érzem magam. Hanem azért kis híja, hogy meg 
nem öltél, hallod-e, Jack?
Malone	Goromba udvarló, igaz-e? Azok érik a legtöbbet, Whitefield kisasszony. 
Gratulálok, Tanner úr, és remélem, hogy gyakran lesz szerencsénk mind a 
kettejükhöz a monostorkastélyban.
Anna	Köszönöm szépen. (Malone-tól Octaviushoz lép) Gratulálj nekem te is, Ricky 
Ticky Tavy. (Halkan a fülébe) Meg akarlak ríkatni még az egyszer utoljára.
Octavius	(nagy lelkierővel) Nem sírok többé. Örülök a te boldogságodnak. És akármi is 
történt, én hiszek benned.
Ramsden	(Malone és Tanner elé lép) Irigylem magát, Tanner: boldog ember.
Mendoza	(Violet és Tanner közé lép) Kétféle tragédia van az életben, uram. Az egyik az, 
ha nem teljesül az ember szíve vágya. A másik pedig az, ha teljesül. Az én 
tragédiám és a magáé, uram.
Tanner	Mendoza úr: az én szívemnek nincsenek vágyai. Ramsden: maga könnyen 
nevezhet engem boldog embernek, mert csak néző. De én az egyik főszereplő 
vagyok, és jobban tudom, hogy mi a helyzet. Anna: ne kacérkodj ott tovább 
Tavyvel, hanem gyere vissza hozzám.
Anna	(engedelmeskedik) Ne tedd magad nevetségessé, Jack. (Elfogadja Tanner 
karját)
Tanner	(folytatja) Ünnepélyesen kijelentem, hogy nem vagyok boldog ember. Anna 
boldognak látszik: de ő is csak diadalmas, elégedett, győztes. Ez nem 
boldogság, hanem csupán az az ellenérték, amelyért az erős emberek eladják a 
boldogságukat. Mi ketten ma délután azt csináltuk, hogy lemondtunk a 
boldogságunkról, a szabadságunkról, a lelki nyugalmunkról, és lemondtunk 
mindenekelőtt az ismeretlen holnap romantikus lehetőségeiről a család és a 
családi élet gondjainak-bajainak a kedvéért. Nagyon szeretném, ha ezt az 
alkalmat senki sem használná fel arra, hogy leigya magát, agyalágyult 
felköszöntőket és otromba tréfákat engedjen meg magának a rovásomra. Az a 
szándékunk, hogy a saját otthonunkat a magunk ízlése szerint rendezzük be; 
ennélfogva ez úton tudatom mindenkivel, hogy azt a hét-nyolc íróasztali órát, 
azt a négy-öt toalettkészletet, a salátástálakat, a hús- és halszeletelő késeket, 
Tennyson szattyánbőrbe kötött összes költeményeit és a többi nászajándékot, 
amivel el akarnak majd halmozni bennünket, azon nyomban eladjuk, és a 
befolyt összeget arra használjuk fel, hogy ingyen példányokat  küldjünk szét a 
„Forradalmár kiskátéjá"-ból. Az esküvőt Angliába való visszaérkezésünk után 
három nappal tartjuk meg, diszpenzációval, az egyházközség főgondnokának 
lelkészi hivatalában, az ügyvédem és a patvaristája jelenlétében, és a 
megjelenés egyszerű utcai ruhában kéretik...
Violet	(mélységes meggyőződéssel) Durva lelkű, komisz fráter vagy, Jack.
Anna	(szerelmes büszkeséggel néz fel Jackre, és megsimogatja a karját) Ne is törődj 
Violettel, drágám. Beszélhetsz nyugodtan tovább.
Tanner	Beszélhetek!
Mindnyájan elnevetik magukat.