A nagymama másik lánya, a mama nővére, Szöszi nagynénje, az derék asszony, dolgos, cipőgyárban
dolgozik és éjfélig súrol, sikál odahaza. Azt mindenki dicséri, tiszteli, de ki szereti, ki szeretheti úgy ezt
a Joli nénit, mint a mamát? Senki! Mindig fáradt, ideges és irigy is. Igen, irigy a mamára, hogy annak
milyen könnyű élete van, az csak éli világát. Egészen eltorzul az arca, ha a mamáról beszél, kiül az epe
a szája szélére.
Nem, nem vagyunk egyformák, nem lehetünk! Lám, Joli néni gyerekei, két fiú meg egy lány, azok jól
tanulnak, okosak, de ők is irigyek, maguknak valók, s lenézik Szöszit, mert buta.
Szöszi nem irigy és nem néz le senkit. Ha már nem lehet olyan, mint a mama – hiszen csúnya és
semmi kedvesség nincs benne –, akkor olyan sem akar lenni, mint Joli néni gyerekei. Azért, hogy ő
csúnya, szívből szereti a szépet, azért, hogy ő buta, tiszteli az okosságot is. Nagy a világ, elférünk
benne valahányan – ezt a nagypapa szokta mondani. Mert az okos ember, és ráér gondolkodni –
tavaly óta nyugdíjas. De azelőtt is ráért arra, hogy gondolkodjék az emberek dolgán, az élet
különösségein, mert nagyapa ifjúkora óta a Beszkártnál dolgozott, kalauz volt, majd ellenőr. Sokat
látott, hallott, mindig az emberek között forgolódott; a közlekedési alkalmazottnak mindig van ideje
egy kis beszélgetésre, tűnődésre, ha másutt nem, hát a végállomáson.
Olyan az egész világ, mint ez az osztály itt, tíz perccel nyolc óra előtt; csupa zsibongás, nyüzsgés, nincs
benne semmi különös, ha átabotában hallgatja, nézi az ember. De egyenként, az más! Harminchárom
lány, mind nyolcadikos, mind pesti, sőt, hetedik kerületi. Mindegyik tizennégy éves, egyik betöltötte,
a másik még nem. Még sok minden másban is hasonlítanak egymáshoz, szinte hajszálra
megegyeznek: szeretik a jót, az új cipőt, a csokit, örülnek annak, ami sikerül nekik, sírnak, ha valami
nem sikerül. De ha azt nézzük, hogy miben különböznek, akkor még Hilda néni, a számtantanár sem
tudná kiszámítani, hányféle vágy, óhaj, kedvtelés, félelem él e harminchárom kislány szívében. Az
osztály zsibong, fecseg. Mi minden van ebben! Szöszi a legújabb slágert dúdolja a térdén tartott
irkából – mert megszokta óra alatt, hogy eldugja a füzetét, hát ilyenkor is a pad alá pislog. Nem tudja,
Som Giziék min nevethetnek annyira. Valami levelet olvasnak. Biztosan a fiúiskolából csempésztek be
megint valami hülyeséget. Pedig Gizi jó tanuló, szelíd és szófogadó, hízelgő lány, Lajosffy tanárnő
egyik kedvence. Mégse veti meg az ilyen mulatságot. Azt akarja, hogy a lányok is jópofának tartsák.
Ez a mai nap épp olyan, mint a többi, mint akármelyik. Mégis, mennyi minden történik!
Azzal kezdődött, hogy Szöszi az első órán „lebukott” a sláge-res irkájával. Csengetés után sem tette
el, ott tartotta a térdén, bele-belepislogott. A jó ég tudja, mi ütött belé. Év eleje óta hordozza
mindennap az iskolába azt a füzetet és mégse látta meg senki. Ma nem tudott megválni tőle. Ki tudja,
miért? Van oka? Talán az, hogy tegnap délután egy új slágert írt bele – a házukban lakó építőmunkás-
lányoktól tanulta-, ez a dal pedig úgy kezdődik: „Szöszi bon…” Legalábbis így mondták a lányok az
otthonban. Hogy mit jelent, nem tudják, alighanem francia dal, azok is a rádióban hallották,
valamelyik leírta, Szöszi meg lemásolta. Mindegy, mégis úgy hangzik, mintha egyenesen neki,
Szöszinek írták volna. Szöszi bon, Szöszi bon… Csak tudná, mi az a bon!
Első óra számtan volt, azt egy sápadt, ideges, csinos fiatalasszony, bizonyos Hilda néni tanítja. Sokat
betegeskedett mostanában, azt mondják, a tüdejével van valami baj. Tanároknál az ilyesmi különösen
kényes, mert még ha nem is súlyos, akkor sem engedik tanítani. Hilda néni többnyire nagyon kedves
és barátságos, a lányok általában szeretik, ő is a lányokat. Nála az a fő, hogy csendben legyenek, a
fecsegést nem bíija, olyankor az asztalra csap. De hogy a lányok hova néznek, hogy figyelnek-e, azzal