Page 1

Gergely Márta

Szöszi

regény

Könyvmolyképző Kiadó

Szeged, 2006

1

Szöszinek azon a tavaszon kanalas orvosságot írt az orvos, mert sápadt, vérszegény. Reggelenként

nehezen ébredt, ötször is szólt neki a nagyanyja, míg végre felemelte a fejét a négyrét hajtott

vánkosról. Mert alvás közben szorosan öleli, keményre dagasztja a vánkost, az a szokása.

Szeme mindig dagadt, amikor reggel felkel. Jobb, ha ilyenkor nem is szólnak hozzá. Csak imbolyog,

nem lát, nem hall.

Az orvos azt mondta, nem beteg, ne féltsék, ez csak a hirtelen növéstől van, meg attól, hogy Szöszi

most múlt tizennégy éves. Nagyanya mégis minden reggel szörnyülködik, hogy milyen sovány.

Pipaszár a lába, a karja, minden bordája kilátszik. És akkor még fitymálja az ételt, nem eszik rendesen,

még az üres kávét is ímmel-ámmal issza.

– Ha valaki rád néz, azt hiszi, éheztetünk – mondogatja a nagymama.

Szöszi erre nem is válaszol. Hát mit feleljen? Ilyenkor sírni, toporzékolni tudna. A nagymama azt veti a

szemére, hogy sovány, hogy mindig rossz a kedve, hogy étvágytalan. Mit tehet ő erről? Ő, Szöszi, még

a nagymamánál is jobban szeretné, ha kövérebb volna, ha olyan fehér és gömbölyű lenne a karja,

mint a mamáé. Ő maga is szeretne mindig örülni, mosolyogni, de nem tud. A nagymama örökké azt

hányja fel, azt ismételgeti, amit ő úgyis tud; hogy csúf és szerencsétlen.

Tavasz van, még az öreg, négyemeletes, hámló vakolatú házat is megszépíti a napfény. Megvillantja

az ablakokat, fényesre törli a folyosóra kitett, virágtalan szobanövények mérgeszöld levelét.

Bekukkant a lépcsőházba is, besurran a csorba csempék közé, felreppenti a porszemeket, hogy azok a

rézsútos fényben táncot járnak. Még a fájós lábú vici néni is dalol, amikor a lépcsőt mossa. A

gyerekek a körbefutó folyosókon hancúroznak, kergetik egymást emeletről emeletre, kiabálnak,

feldöntik a piros, háromkerekű játékkocsit. Reggel az ószeres asszony énekli: „óóócska ruhát”, a jeges

teli tüdővel kiabál és az udvar sárga kockáira rakja ki a kékesfehér, csöpögő, nagy jégtéglákat. Az

asszonyok kötényesen, csörömpölő vödrökkel futnak érte. Nagymama is virágot hoz a piacról a

kosarában, a krumpli és a tejfeles bögre között, egyforintos sárga kankalint. Még a szemeteskocsi

lovai is ragyogtatják szőrüket ilyenkor. Csak Szöszi vonszolja magát lehajtott fejjel az iskolába

reggelenként. Az udvaron megy végig, mert ők a földszinten laknak, ahova soha nem süt a nap. És

nagyanya mindennap rászól, hogy egyenesítse ki a hátát és ne húzza a lábát, mint egy rozoga

vénasszony.

Ha a nagyanya boszorkány volna vagy tündér, hogy elfújhatná Szösziről a bánatot, a csúfságot és a

butaságot!

Mert ő nemcsak csúnya, de buta is. Majdnem a legrosszabb tanuló az osztályban, Lajosffy tanárnő

legjobban őrá haragszik. Mert ő nem tud figyelni, és Lajosffy tanárnő mindjárt észreveszi, ha valaki

nem figyel; olyankor elvörösödik, egészen a fehér gallérjáig, mert azt a legnagyobb sértésnek tekinti.

Hogy az ő szavára ne figyeljenek! És olyankor az egész osztály szégyelli magát a neveletlenség miatt.

Mert az osztály imádja Lajosffy tanárnőt, az osztályfőnöknőt. A legműveltebb és legokosabb tanárnő

az összes között, és a legfinomabb lelkű is. És milyen szép! Kicsi, gömbölyű, fehér arcú; nagy szeme,

mint a fekete lakk. A nyaka majdnem olyan fehér, mint a gallérja. Fénylő fekete haját puha kontyban

viseli. Minden lány olyan fekete hajat szeretne, mint az övé és mindenki irigyli Petz Zsó-kát, mert

annak olyan van. De ő persze csak a vállára eresztve hordja hosszú, sima, sűrű fekete haját. Egyszer a

lányok feltűzték ugyan kontyba, de nem sikerült. Lajosffy tanárnő frizurájának titkát még senki nem

leste el.

Ő, Szöszi, fel tudta volna tűzni, de neki nem szóltak, ő pedig nem tolakodik. Ha rábízzák, ő

megcsinálja, mert ő tud bánni a hajjal, látta elégszer, hogyan csinálja az apja, mert az női fodrász és ő,

Szöszi is az lesz, csak egyszer legyen túl ezen a nyolcadikon! Bánja is ő Petz Zsókát és a többi lányt az

osztályban! Neki már megvan a helye egy ragyogó fodrászüzletben. Nagy üzlet, elegáns állami üzlet,

fényes tükörablakok, csipkefüggönnyel. Kétoldalt, a fal mellett, tizenkét-tizenkét piros héjú

szárítóbúra. Szombat délután, ha benéz az ember, ott ül a sok nő, kettőt-hármat manikűröznek,

közben képes újságot olvasnak, cigarettáznak. Az apja már megbeszélte a vezetővel és bent a

szakszervezetben is. Apa kint dolgozik Budán, a Pasaréten, oda nem járhat ki a hetedik kerületből, az

messze volna.

Az iskola közel van Szösziékhez, neki mégis tíz perc kell, míg odaér, mert megáll minden kirakat előtt.

Pedig itt, az ő utcájukban, nincs más kirakat, csak a közérté, a vegytisztítóé, meg egy műköszörűsé;

ezekben ugyan soha semmi újat nem lát az ember. A közért kirakatában egész regimentre való

Családi kávépótló, a vegytisztítóéban egy üvegre húzott női harisnya – mert szemfelszedést is

vállalnak. A műköszörűs, szemüveges, öreg ember, maga ül a kirakatában és köszörül.

Szöszi mindent megnéz, de igazában semmi sem érdeki. A járókelőkre is úgy tekint, mintha

mindenkire haragudna. Pedig igazában csak önmagával tart haragot. Az az ő baja, hogy őt senki sem

szereti; de még ennél is nagyobb baj, hogy… mit is szeressenek rajta? Egy olyan csúf és haszontalan

kis békán, mint amilyen ő?

A sarkon megáll, mert itt troli jár, az sokszor olyan nesztelenül suhan, és gyorsan hajt, jó, ha előbb

körülnéz az ember.

Szemközt egy ferde szájú hadirokkant mindig valami finomat árul. Ősszel szőlőt, almát és körtét,

télen tököt, gesztenyét, ilyenkor, tavasszal pattogatott kukoricát; mert más nincs. Akármit árul, Szöszi

mindig vásárol valamit tőle. Nagymama azt mondja, torkos, azért. Pedig meg sem eszi mindig.

Vásárolni szeret. És pénze mindig van, azt kap az édesapjától. Nagymama ugyan elszedi tőle, hogy

félretegye ruhára, cipőre, de valami mindig marad. Valamennyit kikunyerál tőle, hogy költhessen.

Hogy legalább ennyi öröme legyen! Hiszen ő úgyis olyan boldogtalan.

Innen, a hadirokkanttól már csak két perc az iskola. Itt bújik meg a széles hátú öreg templom mögött,

egy pici utcában. Olyan kicsi ez az utca, hogy csak három ház van benne, a lányiskola, a fiúiskola, meg

egy öreg, fekete, egyemeletes. Ez a kis ház éppen szemben áll Szösziék osztályának ablakaival. Szöszi

sokszor kinéz óra alatt, nézegeti az idegen ablakok ernyedt csipkefüggönyeit. Télen kék és piros

lábaskák, bögrék, meg papirosba csomagolt zsíros húsok tarkállanak az ablakban. Hogy mi van ezen

néznivaló? Nem sok, az igaz. Megunhatta volna már! És jól tudja, hogy Lajosffy tanárnő rögtön

észreveszi, ha ő kinéz az ablakon. Mégis kinéz. Ez már az ő sorsa! Ő már csak ilyen! Nem tudja, mitől

van mindez. Vay Nelli, egy igen okos lány az osztályban, egyszer azt mondta neki: te, Varga, te azért

vagy rossz tanuló, mert nem figyelsz. De Szöszi ezt nem hiszi, nem tudja elhinni. Inkább azt gondolja,

hogy fordítva van: azért nem figyel, mert rossz tanuló. Neki úgyse érdemes figyelni. Úgyse ért meg

semmit. Soha, de soha nem fogja megérteni, hogy mi az a reciprok érték, sohasem jegyzi meg, hogy

hol van Alma Ata. Vagy, hogy mi az a költői hitvallás! Ha néha figyel, az csak szívdobogást okoz neki.

Akár a tanár magyaráz, akár a lányok felelnek, ő mindig valami rémületet érez. Szédül. Hogy ő mennyi

mindent nem tud!

Régebben, azelőtt, nem szenvedett így az iskolában. Sohasem volt ő jó tanuló, de nem is gondolt

vele. Már arra nem is emlékszik, hogyan is volt kislánykorában; annyi bizonyos, hogy nem búsult és

nem szenvedett azért, hogy minden gyereknek iskolába kell járni. A legtöbben, igaz, okosabbak voltak

nála, de akadt azért butább is, olyan, aki meg is bukott. Ő nem bukott meg, csak tavaly a hetedikben,

majdnem. Az már nehéz év volt. Hogy mikor kezdődött ez a szenvedés, azt már nem tudja; az

bizonyos, hogy most gyűlöli az iskolát. És úgy oson fel a lépcsőn, hogy szinte belegörnyed. Mintha

súlyos terhet cipelne.

Hátul ül, az utolsó előtti padban, Horváth Margit mellett. Margit erős, begyes lány, két hosszú,

seszínű hajfonata van. Halántékát az öklére támasztja és magol. Mindig így tesz, magol az utolsó

percig, mert neki is nehéz feje van, ő is borzasztóan fél a feleléstől. Csakis szó szerint tudja a leckét

elmondani, vagy sehogy. Ha egyszer megakad, vége. Kipirosodik, elsápad és a copfját babrálja.

Szöszi leül, foszladozó táskáját a padba löki, maga elé teszi a most vásárolt pattogatott kukoricát,

aztán újra előhúzza a táskát, kivesz belőle egy vékonyka füzetet, meg egy rosszul hegyezett ceruzát.

„Slágerek”, ez van a füzetre írva, Szöszi saját kezűleg írta, szép nagy betűkkel, a szókezdő S betűt

körül is pontozta pirossal.

Szöszi ugyanis gyűjti a slágereket. Gyűjti, mert szereti őket. Amennyire utálja az iskolai énekórákat –

mert szolmizálni is kell, meg készülni is kell rá –, annyira szereti az olyat, hogy: „Nem adlak másnak,

nekem rendelt az élet… „ Kedvencei közé tartozik a Szulikó is. Az is gyönyörű: „Nem találom sííír-han-

todat… „ Csak a szöveget írja le, csak azt gyűjti, kottázni nem tud, meg fölösleges is. Szöszinek jó füle

van, gyorsan, könnyen megtanulja a dallamot, hallás után. Csak a szöveget, azt körmöli le gondosan,

azt tanulgatja, gyakorolgatja. És, bámulj, világ! Még attól sem riad vissza, hogy idegen nyelvű

szöveget is leírjon. Például franciát. A füzet elején ott van a Zsáttandré… Már ahogyan Szöszi úja:

„Zsáttandré lő zsúr elá nüi”. Később: „Párlé moá dámúr… „ Istenem, hát ő nem tud franciául, még azt

sem tudja biztosan, hogy ez franciául van-e… Minek kéne azt tudnia? Nem érdekli. Csakis a dalokat

szereti.

De hát ki hallotta, mikor hallotta Szöszit énekelni?

A nagymamája sohasem, az biztos. Össze is csapná a kezét, hogy nahát, csoda történt, a zöld

hernyóról kiderült, hogy dalos pacsirta! Nincs az a pénz, amiért Szöszi otthon énekre nyitná a száját.

Hogyisne, hogy kinevessék! Még beszélni sem szeret, nemhogy mások előtt énekeljen! Ő csak

magának énekel, ha egyedül van, csöndesen és dudorászva. Ha nagymamáék nincsenek otthon, és ő

lekuporodhat a dívány sarkába. Vagy itt az iskolában, ilyenkor, amikor senki se figyel rá és amúgy is

lárma van az osztályban. Margit úgyse törődik vele. A többiek még úgyse, hiszen nem is hallják.

Fecsegnek, kacagnak. Még egymásra se nagyon figyelnek, mindegyik a magáét mondja; dehogyis

veszik észre, mit művel a padjában Varga Elvira, az osztály egyik jelentéktelenje.

Mert Szöszit az iskolában így ismerik, Varga Elvirának. Így van beírva az osztáiyköny vbe, így szólítják a

tanárok. Alig egykét lány tudja, hogy otthon Szöszinek nevezik.

Iskolai neve, ha felelni hívják, mintha nem is egészen neki szólna. Ki tehet erről?

Amikor ő született, a mamája nagyon fiatalka volt, alig több, mint tizenhat éves, vagyis csak két évvel

idősebb, mint most Szöszi. A nagymama is, de a mama maga is, akárhányszor mondta: gyerekesze

volt még akkor. Egy tizenhat éves lány akkor is csak tizenhat éves, ha férjhez megy és gyereke

születik. A mama adta elsőszülött kislányának az Elvira nevet, mert akkor úgy találta, ez a legszebb

név a világon. Előkelő és különös. Később, már egy-két év múlva, a mama megbánta, hogy Elvirának

kereszteltette a lányát. Ugyanúgy megbánta, mint azt, hogy férjhez ment Varga Rezsőhöz, első

férjéhez, Szöszi apjához. Elvált a férjétől, máshoz ment feleségül, kislányát pedig odaadta a

nagymamának. Szöszit akkor már Szöszinek hívta mindenki. El is felejtették az Elvira nevet, az csak

akkor bukkant fel újra, amikor Szöszi iskolába került.

Ó, a mama! Édes, aranyos, gyönyörű! Még most is csak harmincegy éves, de nem látszik többnek

huszonnégynél. Karcsú és kecses és mindig mosolyog, gyönyörű ruhái vannak, pici lába és sok-sok

gyöngyfoga. Pedig négy gyereke van a második férjétől, két fiú meg két kislány.

Szöszi szívéhez senki nem áll oly közel, mint a mama. Más is szereti a mamáját, de nem úgy, mint ő!

Más lány azért ragaszkodik az anyjához, mert az jó hozzá, mert gondozza, mert szereti, mert inkább

saját magától vonja el, de a lányának megad mindent. Szösziéknél erről szó sincsen. Szösziért a mama

– ezt elégszer hallotta is a nagymamától – a kisujját se mozdította. Életében nem mosott ki még egy

köténykét se Szöszire. Szöszit járni, beszélni, enni a nagymama tanította, amikor a mama még csak

tizennyolc éves volt és úgy váltogatta az udvarlóit, mint a zsebkendőt. Ezért aztán Szöszi a

nagymamát szereti olyanformán, mint ahogy más lány az anyjához húz. A nagymama bütykös keze

sokat dolgozott érte. A mama keze fehér és könnyű, mint valami kedves pillangó, és ibolya illata van.

Épp azért, senkit nem lehet úgy szeretni, mint a mamát. A mamában nem a hasznosat, hanem a

szépet szereti az ember. Mint a jácintot, mint egy dalt, aminek semmi haszna, nélküle mégis sivár és

örömtelen volna az életünk.

A mamára sokan haragusznak. A nagymama azért, mert haszontalan, önző, lám, még a gyerekét is

őrá hagyta. A félje azért, mert könnyelmű, kacér, nem osztja meg vele gondjait, mindene csak a

szórakozás, a ruha, a fodrász, meg az ábrándozás. Keveset törődik a háztartással, a gyerekekkel. De

mondhatnak, amit akarnak, mégis szeretik a mamát; a nagymama is, meg Sándor bácsi is – a mama

férje –, egyikük sem tudna meglenni nélküle. A mama uralkodik rajtuk, szépségével és kedvességével.

Olyan gyönge és kicsi! Nem okos, nem erős, mégis ő uralkodik. Ha nem bántják, mosolyog és dalol.

(Mert a mama is szépen énekel, énekesnő szeretett volna lenni, sőt még most is szeretne…) Ha

bántják, sír. A mama olyan, mint az égbolt tavasszal; vagy víg, vagy nagyon szomorú, de sohasem

nyugodt, sohasem akármilyen. Ha elborul, körülötte mindent betakar a szürkeség, de ha fölragyog,

akkor mindenki örül.

Szöszi talán nem haragszik a mamára? Az Elvira névért, és még inkább azért, hogy őt a nagymamának

adta? Nem fáj ez őneki? Fáj, fáj, de nem kisebbíti iránta érzett szeretetét. Az ő mamája nem

hétköznapi, hanem vasárnapi mama. Ünnep, ha vele lehet. Mint ahogy nem lehet mindennap

vasárnap, ugyanúgy a mama sem volna már ugyanaz, ha reggeltől estig csak robotolna, takarítana,

főzne, mosna…

A nagymama másik lánya, a mama nővére, Szöszi nagynénje, az derék asszony, dolgos, cipőgyárban

dolgozik és éjfélig súrol, sikál odahaza. Azt mindenki dicséri, tiszteli, de ki szereti, ki szeretheti úgy ezt

a Joli nénit, mint a mamát? Senki! Mindig fáradt, ideges és irigy is. Igen, irigy a mamára, hogy annak

milyen könnyű élete van, az csak éli világát. Egészen eltorzul az arca, ha a mamáról beszél, kiül az epe

a szája szélére.

Nem, nem vagyunk egyformák, nem lehetünk! Lám, Joli néni gyerekei, két fiú meg egy lány, azok jól

tanulnak, okosak, de ők is irigyek, maguknak valók, s lenézik Szöszit, mert buta.

Szöszi nem irigy és nem néz le senkit. Ha már nem lehet olyan, mint a mama – hiszen csúnya és

semmi kedvesség nincs benne –, akkor olyan sem akar lenni, mint Joli néni gyerekei. Azért, hogy ő

csúnya, szívből szereti a szépet, azért, hogy ő buta, tiszteli az okosságot is. Nagy a világ, elférünk

benne valahányan – ezt a nagypapa szokta mondani. Mert az okos ember, és ráér gondolkodni –

tavaly óta nyugdíjas. De azelőtt is ráért arra, hogy gondolkodjék az emberek dolgán, az élet

különösségein, mert nagyapa ifjúkora óta a Beszkártnál dolgozott, kalauz volt, majd ellenőr. Sokat

látott, hallott, mindig az emberek között forgolódott; a közlekedési alkalmazottnak mindig van ideje

egy kis beszélgetésre, tűnődésre, ha másutt nem, hát a végállomáson.

Olyan az egész világ, mint ez az osztály itt, tíz perccel nyolc óra előtt; csupa zsibongás, nyüzsgés, nincs

benne semmi különös, ha átabotában hallgatja, nézi az ember. De egyenként, az más! Harminchárom

lány, mind nyolcadikos, mind pesti, sőt, hetedik kerületi. Mindegyik tizennégy éves, egyik betöltötte,

a másik még nem. Még sok minden másban is hasonlítanak egymáshoz, szinte hajszálra

megegyeznek: szeretik a jót, az új cipőt, a csokit, örülnek annak, ami sikerül nekik, sírnak, ha valami

nem sikerül. De ha azt nézzük, hogy miben különböznek, akkor még Hilda néni, a számtantanár sem

tudná kiszámítani, hányféle vágy, óhaj, kedvtelés, félelem él e harminchárom kislány szívében. Az

osztály zsibong, fecseg. Mi minden van ebben! Szöszi a legújabb slágert dúdolja a térdén tartott

irkából – mert megszokta óra alatt, hogy eldugja a füzetét, hát ilyenkor is a pad alá pislog. Nem tudja,

Som Giziék min nevethetnek annyira. Valami levelet olvasnak. Biztosan a fiúiskolából csempésztek be

megint valami hülyeséget. Pedig Gizi jó tanuló, szelíd és szófogadó, hízelgő lány, Lajosffy tanárnő

egyik kedvence. Mégse veti meg az ilyen mulatságot. Azt akarja, hogy a lányok is jópofának tartsák.

Ez a mai nap épp olyan, mint a többi, mint akármelyik. Mégis, mennyi minden történik!

Azzal kezdődött, hogy Szöszi az első órán „lebukott” a sláge-res irkájával. Csengetés után sem tette

el, ott tartotta a térdén, bele-belepislogott. A jó ég tudja, mi ütött belé. Év eleje óta hordozza

mindennap az iskolába azt a füzetet és mégse látta meg senki. Ma nem tudott megválni tőle. Ki tudja,

miért? Van oka? Talán az, hogy tegnap délután egy új slágert írt bele – a házukban lakó építőmunkás-

lányoktól tanulta-, ez a dal pedig úgy kezdődik: „Szöszi bon…” Legalábbis így mondták a lányok az

otthonban. Hogy mit jelent, nem tudják, alighanem francia dal, azok is a rádióban hallották,

valamelyik leírta, Szöszi meg lemásolta. Mindegy, mégis úgy hangzik, mintha egyenesen neki,

Szöszinek írták volna. Szöszi bon, Szöszi bon… Csak tudná, mi az a bon!

Első óra számtan volt, azt egy sápadt, ideges, csinos fiatalasszony, bizonyos Hilda néni tanítja. Sokat

betegeskedett mostanában, azt mondják, a tüdejével van valami baj. Tanároknál az ilyesmi különösen

kényes, mert még ha nem is súlyos, akkor sem engedik tanítani. Hilda néni többnyire nagyon kedves

és barátságos, a lányok általában szeretik, ő is a lányokat. Nála az a fő, hogy csendben legyenek, a

fecsegést nem bíija, olyankor az asztalra csap. De hogy a lányok hova néznek, hogy figyelnek-e, azzal

nem törődik. Az ő óráján akár az ablakon is kinézhet valaki, azért nem szól, azt észre sem veszi. Ő

maga is szórakozott, néha elgondolkodik, elkalandozik a tekintete, mintha máshova gondolna. Nos,

Szöszi Hilda néninél nem sokat kockáztatott, amikor a füzetet a térdén tartotta és lesütött szemmel

ült. A lányok feleltek. A felelés unalmas. Ilyenkor, tavasz-szal már úgyis ismételnek; a jó tanulók azért

nem figyelnek, mert már a könyökükön jön ki minden példa, a rosszak meg azért, mert ők nem

szoktak figyelni. Maga Hilda néni is unja a felelőket. Csak akkor rebben fel néha, ha valahonnan

suttogást hall. Borz Marika felelt éppen, közepesen és magányosan. Írt a táblára, beszélt, megállt,

néha az osztályra pillantott, aztán megint Hilda nénire… A felelőnek is rossz, hanem figyelnek rá,

olyan árván áll kint a táblánál! És akkor egyszerre csak valaki vékony hangon, csöndesen, de mégis

tisztán hallhatóan azt dúdolta: – Szöszi bon, Szöszi bon…

Hilda néni felkapta a fejét, az osztály előbb csendben, aztán erősen felkuncogott. Szöszi maga fel sem

ébredt egészen, felkapta a fejét, felhúzta szemöldökét, csodálkozott. Az osztály erre hangosan

kacagni kezdett. A lányok tudták, hogy mi történt. Varga Elvira énekelt óra alatt! A slágeres füzetből!

Addig nézegette, míg elfeledkezett magáról és félhangosan dúdolt, talán nem is tudta, hogy hol van!

– Varga! – csattant fel Hilda néni. – Hát ez mi volt?

Szöszi elvörösödve állt fel.

– Azt hiszed, énekóra van? – kérdezte Hilda néni. – No, gyere ki a táblához, itt énekelhetsz.

Az osztály még mindig nevetett, sőt, egyre jobban. Mert Szöszi, az ijedtségtől kótyagosan, nem a

számtanfüzetét, hanem a slágeres irkáját vitte ki magával, mikor kivánszorgott a táblához. Hilda néni

már nyúlt is érte. Szöszi most észbekapott és úgy rántotta vissza a kezét a slágeres füzettel, mintha

megégette volna. De Hilda néni áthajolt az asztalon, kikapta a kezéből a füzetet, kinyitotta. Szöszi

görnyedt háttal álldogált ott, és várta, hogy rászakadjon az ég.

– No lám – mondta Hilda néni. – Varga Elvira úgy tudja már a számtant, hogy a mi munkánk őt

egyáltalán nem is érdekli. Talán dizőznek készülsz, művésznő? No lám… Csupa könny a szobám… Hej,

mambó! Csudás! Szöszi bon? Hát kedves Szöszibon kisasszony, búcsúzzék csak el ettől a pazar

füzettől… Kárpótlásul kap érte egy szép, karcsú egyest…

Szöszibon kisasszony! Az osztály kacagott, Hilda néni nem is intette csendre őket. Szöszi látta a

tanárnő keze mozgásán, hogy csakugyan beírta az egyest. De bánta is ő most! A füzet! És a szégyen!

Petz Zsóka – mert az tanul franciául – egészen hangosan magyarázta a körülötte ülőknek: „Ez egy

francia dal, úgy kezdődik, hogy „Sze szi bon”, és azt jelenti, hogy ez olyan jó, de ez a buta biztosan azt

hitte, őneki, őróla írták!” Aki bajban van, azon nevetnek. Szöszibon kisasszony! Ez már így van, talán

nem is rosszaságból teszik, hiszen szegény fejének mindegy már, de legalább az osztály szórakozik.

Szöszi a vállát rángatva megy a helyére, mint akit nem érdekel az egész – de remeg a torka. Nem sír,

azért se sír, mert ha sírna, még jobban nevetnének. Majd ott sír, ahol senki se látja.

Kegyetlen az osztály, kegyetlen az élet!

De Szöszi már megszokta. Vagy, ha nem is szokta meg, nem vár mást, sem ő, sem a többiek. Az lenne

különös és csodálatos, ha most Petz Zsóka nem gúnyolódott és nem nevetett volna. Zsóka raj

tanácselnök. Oly szépen tud beszélni az ünnepélyeken, piros arccal és piros nyakkendőben, hogy mi

mindannyian jó barátok vagyunk, és testvérünknek tekintjük a messzi kínai és néger gyerekeket is!

Varga Elvira nem kínai, nem is néger, csak egyszerű osztálytárs, velük jár már nyolc éve. Ő nem

barátnője Zsókának, hogyisne! Messzebb vannak egymástól, mint a négerektől a kínaiak. Zsóka okos

és művelt, Szöszi buta. Ha bajba került, ha elvették a slágeres irkáját, maga kereste magának. Mién

csinál ilyeneket? Miért nem figyel, miért tölti haszontalansággal az idejét, minek tömi a fejét

ostobaságokkal? Úgyis oly kicsi a feje, alig fér el benne valami. Pedig ezen a délelőttön Petz Zsókára is

rájárt a rúd.

Szörnyű nagy baj történt! Valaki jó tréfát akart csinálni és rajzszöggel kitűzte a faliújságra azt a

levelet, amit reggel, csengetés előtt, olyan kuncogva olvastak a lányok. A fiúiskolából csempészték

be, nem tudni hogyan, de szerelmes levél volt és Petz Zsókának szólt. A beavatottak azt is tudták,

hogy Marik Pali írta, egy nyolcadikos a fiúiskolában. Hogy mi volt a levélben, azt pontosan kevesen

tudták, mert Zsóka azt csak a barátnőinek mutatta meg. Hogyan került a faliújságra? Épp ez a rejtély.

Tény, hogy a tízórás tízpercben bejött a folyosós tanárnő, a kopogó cipőjű kis Mara néni – őket nem

is tanítja, csak az alsó tagozatot –, meglátta a levelet, levette, elolvasta; nagyon felháborodott és

elvitte. Az osztályban csak a hetes tartózkodott, Szűcs Ilonka, meg a barátnője. Rögtön rohantak

Zsókához, hogy leadják a vészhírt. Biztos, hogy Mara néni odaadja az osztályfőnöknőnek, Lajosffy

tanárnőnek.

Lángba borult erre Zsóka szép, büszke arca, fölvetette a fejét, hogy csak úgy lobogott fekete haja.

Rögtön nekirontott legjobb barátnőjének, Som Gizinek: – Te tetted ki, ne is tagadd!

– Én? – és az ő arca is lángba borult.

– Nálad volt utoljára!

– Nem igaz!

– Hát akkor ki?

– Mit tudom én…

– Hazudsz!

Az osztály két legjobb tanulója beszélt így egymással! A többiek izgatottan hallgatták. Mi lesz ebből?

Ugyanúgy, mint Zsókát, a lányokat is csak az érdekelte: ki tehette ki a faliújságra a levelet? Csakugyan

Gizi lett volna? Hiszen annyira elpirult! De az is igaz, hogy a hangja tele volt éles, remegő meg-

bántottsággal.

– Piszok!

– Veled nem beszélek!

– Most boldog vagy? Mert mindig irigykedsz.

– Nem érdekelsz!

Csengettek, bejött Lajosffy tanárnő. Mintha egy méltóságteljes, szép madár úszna be a terembe,

mindig olyan a belépése. A járása oly sima és nyugodt, hogy a feje egyáltalán nem hullámzik. Kissé

felemeli gömbölyű fehér állát, erre mindig csend lesz. Ma különösen nagy-nagy csend támadt. A

lányok nem voltak a helyükön, mint máskor. A rendkívüli esemény felforgatta az osztályt. És senki

nem mert mozdulni, hogy a helyére menjen. Szöszi, ő a helyén ült, és padszomszédja, Margit is.

Általában a rossz tanulók mind a helyükön maradtak, ők nem avatkoztak bele Zsóka és Gizi ügyébe.

Most az egyszer velük volt baj, az osztály előkelőségeivel.

Mi tagadás, Szöszi érzett is valami elégtételfélét. Hát olyan gonosz ő, hogy most örül Zsóka bajának?

Azért, mert reggel Zsóka kinevette? Hát igen, van ebben valami. Nem, ő nem nevetett, nem is súgott

semmit a padszomszédjának. Margitnak nem is lehetett volna. Sápadtan, kezét tördelve nézte

Margit, hogy mi történik, mi következik. Margit oly félős és riadt lélek, hogy o megretten minden

viharban. Bárkit sújt is! De olyan is az osztály ilyenkor, mint orkánban a fiatal erdő. A vész

megremegteti, megnyögeti mind a fácskákat. Még Szöszi is érzett valamit ebből a riadalomból. Már

maga az, hogy Lajosffy tanárnőnek oly fátyolosan szomorú és egyben haragos a tekintete!

– Súlyos, nagyon súlyos szerencsétlenség ez, lányok – így kezdte a beszédét Lajosffy tanárnő. – Súlyos

csalódás ért bennünket, ami pedig Petz Zsófia tanulót illeti, talán egész életére kihat az a

meggondolatlan cselekedet, az a hitvány, csúnya folt, ami a becsületén esett…

Becsületén! A mázsás szótól megborzong az osztály. Zsóka holtsápadt. De ha valaki most belépne,

nem tudhatná bizonyosan, ki itt a bűnös, mert mások is ugyanúgy elsápadtak. Mintha ostorcsapás

érte volna az osztályt, vagy még inkább, mintha valami végzetes vonat dübörögne a közvetlen

közelben.

Szöszi egy kicsit megmozdította a fejét, mintha szabadulni akarna valami béklyótól. Még a vállát is

megrántotta egy kicsit, úgy, mint amikor őt szidják. Valami motoszkált a fejében, éppen az övében,

ebben a haszontalansággal tömött kis fejben.

Talán azért van ez, mert ő sohasem imádta Lajosffy tanárnőt. Ő mindig csak félt tőle, mindig egy

kicsit gőgösnek tartotta, valami mindig tiltakozott benne a fensőbbsége ellen. Már megint, hogy

fölfújja! No persze! Lajosffy tanárnő szemében már az is nagy sértés, ha valaki kinéz az ablakon. Hát

akkor mit szóljon egy szemtelen szerelmes levélhez? Lajosffy tanárnő mindig a fellegekben jár, úgy

tesz, mintha nem tudná, milyenek a lányok. Bah! Talán ez az első szerelmes levél, amit Petz Zsóka

kapott? Hajaj! Az egész osztály tudja, hogy kacér, hogy szereti bolondítani a fiúkat, el is dicsekszik

mindig a sikereivel. Mi történt tulajdonképpen? Teljesen mindennapos dolog történt, csak anynyi a

különbség, hogy most kiderült. Lajosffy tanárnő épp azért van annyira oda, mert most tudomásul kell

vennie, hogy milyen az élet. Hát úgy kell neki! Nem, nem Zsókának, hanem Lajosffy tanárnőnek.

Zsókának egyszerűen pechje van, lehet, hogy hármast kap magaviseletből, mert azért ki nem csapják.

Kitűnő tanuló! Lajosffy tanárnő ugyan azt mondja, talán nem is tanulhat tovább, merj; a nyolcadikos

bizonyítványába ilyen csúf szépséghiba csúszik. Hanem ez azért csak mese! Zsóka tiszta kitűnő volt

nyolc éven át, már el is ment a felvételi lapja a vegyipari technikumba. Az év végi bizonyítványt meg

se nézik, mire azt megkapják, már felveszik. De miért is ne? Nem bolondok azok a tanárok sem a

technikumban. Egy szerelmes levél miatt nem utasítanak visz-sza egy tiszta kitűnő tanulót!

Mennél tovább beszél Lajosffy tanárnő, annál többen kezdenek mozgolódni, Szöszihez hasonlóan.

Nemcsak a kezük, a fejük mozdul, hanem a gondolatok is a fejekben. Lajosffy tanárnő egyre rakja

rájuk a béklyókat, de ők egymás után lerázzák. Más is rájön, hogy nem kell annyira mellre szívni. Ezek

csak olyan prédikációk. Volt már olyan a nap alatt, hogy valaki szerelmes levelet kapott. És néhányan

már annak örülnek: ma nem lesz felelés. Minden rosszban van valami jó, Lajosffy tanárnő a fele órát

már átbeszélte.

Ami magát Zsókát illeti, mintha ő is magához térne valamennyire. Oda-odapillant gyűlölködve Gizire.

Vagyis, már ismét az a főkérdés: ki tette ki a levelet a faliújságra? Egy régi barátság alighanem

csúnyán véget ért. Gizi aligha tudja tisztára mosni magát Zsóka gyanúja alól.

Nem is vitás, hogy Zsóka igazgatói megrovást kap, hármas magaviseletet. Be fogják hívni a szüleit.

Otthon is lesz elég baja, míg megmagyarázza, hogy mi történt. De szinte bizonyos, hogy miközben

sírva áll apja vagy anyja előtt, akkor is Gizit okolja majd mindenért. Hogy Gizi a kígyó, ő okozta a bajt.

Tehet ő arról, hogy az a buta Marik levelet írt neki? Az olyan hóbortos fiú, más lányoknak is leveleket

irkál, gyakorolja magát, mert író akar lenni, verseket is firkál. Szóval, hát senki se tehet semmiről,

mindenki ártatlan, egyedül csak az a bűnös, aki a levelet a faliújságra kitette.

Som Gizi egy házban lakik Szösziékkel, csakhogy fent a negyedik emeleten. Régen,, amikor még kicsik

voltak, Gizi volt Szöszi legjobb barátnője. Tavasszal és nyáron fent a negyedik emeleti folyosón, Giziék

ajtaja előtt rendeztek babakorzót és babaruha-nagymosást. A folyosó korlátja és a fal közé

kitámasztottak egy seprűnyelet, arra teregettek. Később, amikor már negyedikesek és ötödikesek

voltak, rákaptak arra, hogy babák helyett a házbeli igazi babákkal, a két és hároméves csöppségekkel

játszottak, iskolát, óvodát meg klinikát. A kicsik mind szót fogadtak nekik, ők voltak a nagylányok, és

örültek, hogy játszanak velük. A vörös hajú házmester néni sokszor felkiabált nekik az udvarról: – Lesz

csönd? Hátrakötöm ám a sarkatokat!

Ezen ők mindig olyan jót nevettek. Mennél többször hallót-ták, annál inkább nevettek. Éppen az volt

a mulatságos abban, hogy mindig csak azt mondta!

Szöszinek van egy piros-bársony kötésű emlékkönyve, amit valamikor kulcsra lehetett zárni. Ebbe a

könyvbe legeslegelőször Irma néni írt be, aki negyedikben tanította őket: „Légy jó mindhalálig!”

Másodiknak Gizi írt bele. Igaz, először elrontott egy lapot, volt is sírás miatta, mert ki kellett tépni. De

aztán annál jobban sikerült. Gizi bátyja rajzolt egy szép kis szélmalmot a bal alsó sarokba, Gizi pedig

ezt írta: „Szedd a tavasz virágait Egy csokorba Össze, Rózsát tégy és nefelejcset Egyet-kettőt közbe…

Szeretettel jegyzé hű barátnőd, Som Gizike „ – így végződik. Hű barátnőd! Hol van az már! A piros

emlékkönyvnek réges-régen elveszett a kulcsa. Maga a könyv ott hányódik nagymama varrógépének

mindig felfordított fataka-rójában, ezernyi limlom között, a barátság pedig még ennél is jobban

elhányódott, elkopott.

Ma, amikor Gizi és Zsóka összeveszett az iskolában, Szöszi véletlenül együtt ment haza Gizivel. Ez már

régen nem történt meg, mert Gizi máskor mindig Zsókával lóg, még akkor is van fecsegnivalójuk, ha

kijönnek az iskolából. Gizi, mint egy kis pulikutya, hűen kísérgeti drága barátnőjét, csak aztán indul

hazafelé. Ma azonban Gizi éppen olyan magányos, mint Szöszi. Akár akarták, akár nem,

összekerültek. Szöszi néhány lépéssel előbb járt, de a sarkon, a pattogatott kukoricát áruló bácsinál

meg kellett állnia, míg elmegy a troli. Gizi, bármilyen lassan baktatott is, utolérte.

Gizinek ki volt sírva a szeme.

– Na – szólalt meg egyszerre Szöszi –, a drága barátnőd!

– Többet úgyse beszélek vele! – felelte Gizi.

– Dehogyisnem! Majd kibékültök.

– Soha – mondta Gizi és elfordította a fejét.

Szöszi most nem szólt, csak megrántotta a vállát, mintha önmagával beszélgetne. Ez a vállrángatás,

amiért mindenki any-nyira haragszik, már a vérévé vált. Mi mindenre jó az a vállrángatás! Azzal

mindent elmond, amit soha nem tudna szóval közölni. Most például azt mondta el vele: „Én nem

bánom, én nem törődöm vele, most láthatod, hogy milyen barátnőt választottál helyettem.” Miért,

hát talán Petz Zsóka miatt szakadt meg az ő régi barátságuk? Nem, nem egészen, de Zsóka miatt is.

Mert Gizi olyan, hogy mindig más barátnője van. Mint a szélkakas, forog erre és arra. Mindig kell neki

valaki, akivel aztán sülve-főve együtt van.

Szöszi ugyan kicsi kora óta a nagymamánál lakik, de azért minden évben „hazamegy” a mamájához

néhány hétre, néha évente többször is. Az édesanyja szokta elkérni őt a nagymamától, rendszerint

olyankor, ha valami baj volt, betegeskedett valamelyik gyerek, a mamának nem volt bejárónője, de

olyankor is, ha a mamáék elutaztak és a gyerekekre kellett vigyázni. A nagymama mondogatta is

mindig: „Ha szükségetek van rá, akkor megtaláljátok a kislányt… Kihasználni, arra jó!” Szöszi is tudja,

hogy így van, hogy ő csak afféle pesztonka ott a Murányi utcában, ahol édesanyjáék laknak. Amikor

náluk van, sokszor iskolába sem mehet, mert messze van, és a gyerekekre, a kicsikre kell felügyelnie.

Mégis boldog, ha odamehet a mamához, hogy a mamának néhanap mégiscsak szüksége van rá, a

nagylányára. És noha egész életét a nagymamánál töltötte, mégis mindig azt mondja, ha a Murányi

utcába költözik át: „hazamegyek”.

Szívesen megy haza már csak azért is, mert akkor van kifő-gás, hogy miért nem jár iskolába. A

nagymama ugyan azt mondja, a sok mulasztás az oka annak, hogy ő évről évre rosz-szabbul tanul.

Mindegy, Szöszi nem gondolkodik ezen. Őt a tanulás úgysem érdekli. A mama se szeretett tanulni.

Lehet, hogy Gizivel is azért veszett össze, azért hidegültek el egymástól, mert ő időnként hazament,

és mire visszajött, Gizinek mindig volt egy-egy új barátnője. Gizi olyan puhaszívű, barátkozó

természet. Ha Szöszi nincs, jó más is. Miért ne? Minden kislányban van valami szeretni való. Szöszivel

is azért lettek olyan jó barátnők, mert egyidősek és egy házban laknak. Hát mi van abban, ha

valakinek akár öt barátnője is van? Annál jobb! Gizi sohase bánta volna, ha Szöszinek más barátnője

is van. De Szöszi utálatos és morcos. Féltékeny. Mindjárt felhúzta az orrát, ha ő egyszer átment Erdei

Pauláékhoz játszani, vagy ott találta nála valamelyik osztálytársukat. Olyankor megkukul és csak

nézeget duzzogva, aztán egyszerre csak fölkel, kiszalad, hiába szólnak utána. Már azért is dühös volt,

ha Gizi beszélt előtte egy másik kislányról, hogy az milyen szépen zongorázik. Különösen az okos

lányokra haragudott, azokra volt nagyon féltékeny. Mert azt olybá vette, hogy Gizinek ő már nem jó,

Gizi őt lenézi, mert buta, csakis az okosok kellenek neki, azok után szalad. Hát szaladjon!

így hidegültek el egymástól már régen, még hatodikos korukban.

Most, hogy a balsors így összehozta őket, már nem tudtak egymással mihez kezdeni. Hallgattak.

Amikor a köszörűs elé értek, Gizi mégis megszólalt: – Mit gondolsz… kicsapják?

Persze, Zsókára gondolt.

Szöszi vállat vont.

– Attól ne félj.

– És ha mégis? Akkor nem tanulhat tovább.

Szöszi összevonta színtelen szemöldökét. Már a nyelvén volt, hogy csípősen feleljen: mit bánja ő!

Olyan nagy baj az, hogy nem tanulhat tovább? Mit vannak úgy oda azért a továbbtanulásért? Ő ezt

soha nem értette. Alig várja, hogy kiszabaduljon az iskolából. Még ez a két hónap is milyen nehéz,

ami évzáróig hátra van. De hát, ugye, nem vagyunk egyformák. Inkább azt felelte: – Ne ijedj meg,

nem csapják ki, no hát! Más is kap szerelmes levelet. Nagy Tünde is kapott. Légy nyugodt, a tanárnők

is kaptak, amikor iskolába jártak.

Gizi nem felelt. Szöszi látta: kibuggyan a könny a szeméből. Annyira félti Zsókát? Nem, dehogy! Szöszi

e pillanatban már tudta, honnan fúj a szél. Mégis Gizi tette ki a levelet a faliújságra. Most már biztos!

És azért bántja a lelkiismeret. Biztosan nem akart rosszat, nem is gondolt arra, hogy bejön egy

tanárnő, a tízperc végén úgyis levette volna. Hiszen, ha nem kerül tanár kezébe, nem történt volna

semmi baj. Máskor is megtettek ilyesmit. Például felírták a táblára, hogy Vay Nelli és Bogár János

jegyesek. Aki felírta, az mindjárt a szivacsot is a kezébe vette, hogy letörülhesse, ha tanár jön.

„Hát szóval te voltál, te híres!” mondhatta volna Szöszi, de nem mondott semmit. Sok mindent

gondolt magában. Először is azt, hogy az okos lányok, ezek a híresek is, milyen nagy butaságokat

csinálnak. Ő már régen figyeli, tudja ezt róluk. Sokszor nem férnek a bőrükbe. Aki buta, az jobban

meghúzza magát. Milyen hülyeség is, fiúkkal levelezni! Zsóka is megéri a pénzét. No és Gizi? Most jól

megjárta! Mit vagánykodik? Mert ebben is Zsókát majmolja, mindig utánoz valakit. Most jól

belekerült a pácba.

Megint csak vállat vont. Mi mindenre nem jó ez a mindentudó vállvonogatás! Mégis, a szíve mélyén

egy csöppet megsajnálta Gizit. És amikor megszólalt, ezt mondta: – Ne félj, nem mondom meg

senkinek.

Gizi rémülten pillantott fel. Nem merte megkérdezni, hogy mi az, amit Szöszi nem mond meg

senkinek. Nem mert tiltakozni. Csak úgy tett, mintha semmit se hallott volna.

Hazaértek. Gizi csengetett a liftért, Szöszi pedig kilépett a sárgakockás udvarra. Csókolommal köszönt

az öreg vici néninek, aki ott éppen a szénport söpörte a pincelejárat elől. Úgy látszik, valaki már

meghozatta a tüzelőjét a jövő télre. Szöszi nagyapja meg egy zöld leánderes ládát szögelt. Biztosan

valamelyik emeleti lakóé. A nagypapa, amióta nyugdíjban van – meg azelőtt is néha –, szívesen vállal

apró alkalmi munkát a házban. Megjavítja az elromlott fregoli ruhaszárítót a fürdőszobákban,

csapokat bőröz, rolettát szerel, mindennap keres vele néhány forintot a nyugdíjhoz. A nagymama

meg ágyneműfoltozást vállal, sőt, szerényebb igényűeknek kötényt is varr, beszegi az új törülközőket

és konyharuhákat. Mert sok asszonynak nincs varrógépe, de nagymamának van és valaha tanult

varrni. Az egész ház tiszteli és becsüli őket szorgalmukért. Van is egy kis gyümölcsösük a Sashegyen,

barackérés idején az is meghoz – ha jó a termés – néhány ezer forintot. Igaz, ősszel és tavasszal

dolgoznak vele eleget.

Mint mindennap, a nagymama a konyhában terített. Szöszi bevitte a táskáját a szobába, aztán ment

kezet mosni.

– Mi újság? Feleltél? – kérdezte a nagymama. Ott állt a gáztűzhely előtt, az ecetet forralta, mert a

nagypapa öntve szereti a salátát.

Szöszinek ebben a pillanatban elveszett slágeres füzete jutott az eszébe és nagyon elkomorodott.

– Nem – felelte kurtán és barátságtalanul.

– Te sohasem felelsz – pattogott a nagymama. – Csudálatos! Úgy látszik, csak vendégnek jársz abba

az iskolába. Csak azt nem értem, hogyan szeded akkor össze azt a sok kettest!

No, tessék! Máris kész a veszekedés. Még egy szó és… Nem is kell szó, csak egy kis vállrángatás,

elcsattanhat egy pofon is, ebéd előtt, éhgyomorra. És ki tehet róla? Senki! A nagymama nem tudja,

nem tudhatja, hogy mi bántja Szöszit, Szöszi nem mondhatja el a slágeres füzetet. Ha agyonütnék, se

tudná elmondani. És biztosan a nagymamának is van valami a begyében, azért olyan paprikás. Hát

persze! Már mondja is: – Anyád megint itt volt, kétszáz forintot kért kölcsön elsejéig. Még azt sem

adta meg, amit a múlt hónapban adtam neki. Azt hiszik ezek, hogy nekünk a szalmazsákban is pénz

van. Az ember öregségére nemhogy támaszt találna a gyerekeiben, még mi dajkáljuk őket. Anyád is

megéri a pénzét. Ha mégany-nyit keresne is az ura, mind kevés volna neki. Már megint új kosztümje

van. De azt nem kérdezte, hogy a lányának nem szakad-e le a cipő a lábáról. Van-e neki miben

iskolába járni? Majd vesz neki az a bolond nagyanyja.

Szöszi lepillantott a saját lábára. A piros szandál volt rajta, amit tegnapelőtt vettek a nagymamával,

százhúszért. De azt a pénzt a papa adta, még ruhára is adott. Most mondja ezt meg a nagymamának?

Noiszen!

Paprikás krumpli volt ebédre, benne egy kevés karikára vágott kolbász. A nagypapa erősen nézi,

amikor a nagymama tálal. Látszik a szemén, hogy kevesli a kolbászt. De nem szól, mert a nagypapa is

tudja, hogy takarékoskodni kell.

– Egyél, lányom, salátát is – kínálja Szöszit a nagypapa.

De Szöszi nem tudja megenni a salátát, undorodik tőle, mert olyan lottyadt. Pedig a nagypapa egyre

magyarázza, hogy az milyen egészséges. Többet érne, mint az orvosság. Hajaj, az orvosság! Már

megint elfelejtette bevenni ebéd előtt. Nagymama azt mondja, most már jobb, ha nem veszi be, még

azt a kevés étvágyát is elvenné. Biztosan megint torkoskodott délelőtt. Szöszi tiltakozik, pedig igaz,

hogy tizenegy órakor csokit vett és megette. Bezzeg az uzsonnát, a kenyér közé tett sült tojást

visszahozta. Nagymama majdnem mindennap tojásrán-tottát ad neki uzsonnára. Szöszi szereti ugyan

a tojást, de csak tányérból. Így nem tudja megenni. Mert úgy szétkenődik a kenyéren. Nagymama ezt

persze nem érti meg.

Ebéd után segít mosogatni. Szöszi mossa fel a konyhát, a nagymama nehezen hajol, vastag a dereka.

Aztán tanulni kéne. A nagypapa tovább szögeli a ládát az udvaron. Sok baja van vele, mert reped a

deszka. Nagymama is kimegy, állítólag lehet kapni körmöt a hentesnél. Visszajövet megáll a kapuban,

beszélget a házmesterékkel, mert azok ilyen jó időben kiülnek a ház elé. Hja, ők is az udvarban

laknak, ott nyirkos és hideg még a tavasz is. Az utca poros és lármás, mégis, az ember ilyenkor kívánja

a fényt, a meleget.

Szöszi csak teng-leng. A rádió mellett talál egy régi képes újságot, azt böngészi unottan. Aztán eszébe

jut, hogy volt őneki egyszer régen már egy másik slágeres füzete, azt tavaly kezdte meg, aztán

átmásolta belőle a nótákat. Kutat a konyhaszekrényben, a sublódban, a gépfiókban, meg a

géptetőben is, de ott csak a hajdan oly féltett piros-bársony emlékkönyv akad a kezébe. Elszorul a

szíve. Nagymama biztosan réges-régen elégette azt a régi slágeres füzetet! Vége! Hogy elölről kezdje,

ahhoz nincs ereje.

Abbahagyja a reménytelen kutatást, lefekszik a díványra, el is szundít, mintha nagyon fáradt lenne.

Nagymama bejön, leteszi a kosarat a frissen vásárolt sertéskörömmel.

– Hát a tanulás? Alszik! Ki hallott már olyat, hogy egy fiatal lány délután aludjon? Honnan van benned

ez a lustaság? Kitől láttad? Én hatvanöt éves vagyok, de még sohasem aludtam délután, mint egy

kisasszony. Ha ilyen úri módba kívánkozol, akkor tanultál volna. Akinek tanultsága van, annak nem

kell annyit dolgozni. Vagy akinek olyan szerencséje van, mint a te anyádnak…

Nagymama a varrógéphez ül. Szöszi sem húzhatja tovább, oda kell telepednie az asztalhoz, kezdődik

a leckeírás.

Mintha ólomból volna a keze. Ásít. Ki-kipillant az ablakon. Az udvar szemközti oldalán, egy mindig

nyitott ajtó mellett tábla: „47/11. számú Építőipari Vállalat munkásszállása”. Ott laknak a lányok, akik

már dolgoznak, keresnek, azoknak senki nem parancsol. Nemsokára jönnek haza, öltöznek, mennek

táncolni, jönnek értük a gavallérok is. Most csak a gondnoknő van itthon, meg egy hosszú, sovány

szőke lány, az előbb ment végig az udvaron, nadrágban, cigarettázva. Biztosan betegállományban

van.

Ott, azon a szálláson lakik Bébi is, Nájlon Bébi, igazi nevén Kiss Anasztázia, akit Szöszi az utóbbi

időben mindenkinél jobban csodál és tisztel.

2

Kiss Anasztázia, vagyis Nájlon Bébi – mert mindenki így hívja – mindössze tizenhat éves. Nagyon

csinos lány. Fekete a haja, kék a szeme, kormos a szempillája. Karcsú derekát széles, veretekkel

díszített övvel szorítja még karcsúbbra. De bármilyen vékony is a dereka, ne féljen senki, nem törik el!

A bokája sem bicsaklik ki, noha tűsarkú cipőt visel. Negyvenkét kilónál aligha nehezebb, de azért

biztosan áll a lábán. Bébit nem kell félteni. Ha kell, szembeszáll az egész világgal. Már tudniillik a

világnak azzal a részével, amely egyáltalán tud Bébi létezéséről. Szöszi épp ezért csodálja.

Bébi elárusítónő egy Röltex-üzletben. Nos, akkor hogyan kerül az építőmunkáslányok otthonába? Ó,

ez külön történet. Bébinek már a beköltözése is szenzáció volt. Olyan hangos szenzáció, hogy az egész

ház visszhangzott tőle. Vagy legalábbis a földszint; mert azért az emeleti lakók közül sokan nem

ismerik Bébit, és talán soha nem is vesznek tudomást róla.

Az úgy volt, hogy Bébi egy februári napon negyedmagával, három másik lánnyal együtt, nagy sírás-

rívás közepette költözött ide. Úgy érkeztek, mint valami hajótöröttek. Régi otthonukból szívtelenül és

kegyetlenül kikergették, kitessékelték őket, pedig ők mind a négyen állami gondozottak, frissen

végzett ipari tanulók. Velük jött egy elvtársnő a tanácstól, egy meglett, komoly férfi a párttól, ott

topogott körülöttük Zimmer bácsi, a házmegbízott, és Koma elvtárs, a tömbmegbízott is. Meglett,

komoly, tekintélyes kerületi emberek foglalkoztak velük és helyezték el őket ideiglenesen ebben az

otthonban. Sztojka néni, az építőmunkáslányok otthonának vezetője, egy vastag lábú, nehezen

mozgó, nagyon fekete és nagyon jószívű asszony, még meg is könnyezte sorsukat. Hát hogyne

fogadná be őket néhány napra, a szegény árvákat, a szegény kis csibéket, akik sohasem érezték az

anyai szív melegét!

Bébi volt a szónok akkor is. Papiros dobozba csomagolt holmijával, karjára vetett piros, átlátszó

esőköpönyegével megállt az udvaron, a szállás ajtaja előtt és előadta, milyen méltánytalanság történt

velük. Be sem lépett addig, amíg be nem mutatkozott az egybegyűlt lakók és pártfogók előtt. A másik

három lány csak bólogatott hozzá.

Bébinek korához képest erős, bátor hangja van.

– Engem hathónapos koromban eldobott az anyám. Igaz, nem hányom a szemére, mert őt is faképnél

hagyta az apám, egy segédjegyző. De azóta se törődött velem, én egyik menhelyből a másikba

kerültem, meg voltam nevelőszülőknél is, ahol több verést kaptam, mint enni. Ez a lány itt – mutatott

egy keskeny-vállú, magas, fakóhajú lányra – életében csak egyszer látta az anyját, akkor is csak úgy,

hogy ő kereste meg. Azt hitte a jámbor, hogy majd az anyja a keblére öleli. Tudni se akar róla! Hát

ilyen a mi sorsunk. No nem baj, azért felnőttünk, mind dolgozunk. Én hatszázötvenet keresek, van,

aki még annyit se. Mégis azt mondták, menjünk el az otthonból, mert nekünk az állam kenyeret adott

a kezünkbe, adjuk át a helyet olyanoknak, akik jobban rászorulnak. Hát kérdem én, hova a nyavalyába

menjünk? A gyermekvédelmiben meg a tanácsnál talán nem tudják, hogy milyen drága az albérlet?

Hát hogy fizessen a magunkfajta két meg háromszáz forintot egy szobáért, ha ugyan egyáltalán kap

annyiért! De nem kapni, még egy ágyat se adnak, mert ha van is kiadó, azt is inkább férfiaknak adják.

A nőktől mindenki fázik, mert azok mosnak is. Hát hogy a csudába ne, talán pucerájba adjam a

bugyogómat?

No, ennek jól felvágták a nyelvét, mondta Szöszi nagymamája és jót mosolygott a kormos szempillájú

lány előadásán. Mert sértette is a fülét Bébi durva beszéde, meg imponált is neki. Ezt nem kell

félteni!

Nem is kellett.

Befogadták őket a lányszálláson. Eltelt néhány nap, aztán Sztojka néni mondogatta ám, hogy itt nem

maradhatnak, mégiscsak keressenek más helyet maguknak. Az építőmunkáslányok is morogtak. Mit

keresnek itt ezek a jöttmentek, jófélék? Kikezdték őket, különösen Bébit, hogy milyen nagy

kisasszony, örökké csak a cifra holmiját mossa, latyakol, de ha szólnak neki, hogy a konyhát takarítsa

össze, akkor szájaskodik. Mindig az ő nájlon-kombinéja lóg a kötélen a konyhában, örökké a blúzát

vasalja. Egy héten kétszer is táncolni megy, arra van pénze. Jampi-lány a javából. Mégis, éppen Bébi

volt az, akit nem tudtak kipiszkálni. A többi három egyenként elköltözött. Mindegyik talált magának

helyet, egyik egy öregasszonynál, a másik a rokonánál. Mert nem igaz, hogy csak háromszáz forintos

albérlet van, akad azért, ha nagyon keres valaki, száz forintos is. Igaz, nem külön szoba, hanem egy-

egy ágy vagy dívány szegény családnál. Mindenki talált valamit, csak Bébi nem talált, meg nem is

keresett. Őt nem érdekelte, jogosan lakik-e itt, vagy sem. Befészkelte magát és fütyült az egész

világra.

Talán megsértődött azért, mert jampi-lánynak nevezték? Hogyisne!

Kiállt a konyha közepére, vékony csípőjére tette a kezét, úgy kiabálta: – Jampi-lány vagyok! Az bizony!

De még mennyire! Ha nem tetszik, elmehettek innen.

Még az is előfordult, hogy összeverekedett a lányokkal, jól megtépte őket. Hogy őt is megtépték? Hát

aztán! Azért mégis maradt, és tovább védte, mint egy dühös kis vadmacska, a jampi-becsületet.

Dehogyis tagadta, hogy ő jampi! Büszke volt rá.

Végül is azok a lányok unták meg előbb. Beletörődtek abba, hogy Bébit nem tudják kitúrni innen.

Mindenki haragudott rá, mindenki szidta, sok csúnyát beszéltek róla. Hogy ilyen-olyan haszontalan,

mihaszna, léhűtő, hogy annak mindene csak a tánc, a fiúk, hogy kifújt tojást nem ér meg az egész kis

élete, semmi komolyság, semmi szelídség nincsen benne. Még csúnyábbakat is mondták, hogy rossz

lány, rosszfajta. De Bébi csak a vállát rángatta – mint Szöszi, ha a nagymama szidja –, és szikrázó

szemmel, foghegyről hangoztatta: – Beszélhettek felőlem! Egyik fülemen be, a másikon ki! Én tudok

vigyázni magamra. Nem akarok úgy járni, mint a mamám. De hát, ha jól esik nekik, csak

mocskoljanak! Lepereg az énrólam!

Más lány, csak egy kicsit is gyávább, félénkebb, bátortalanabb – a lelkét is kisírta volna ilyen

helyzetben. Vagy elszökött volna inkább. De Bébi nem! Mintha nem is érző anyagból volna. Mintha

páncél védené. Pedig csak tizenhat éves. És egész életében mindig csak bántották, ütötték. Soha

senki nem szerette, nem becézte. Jót soha, mindig csak rosszat mondták róla. Már kicsi korában, a

menhelyen, a nevelőszülőknél, amikor libákat őrzött, később meg ipari tanuló korában, az otthonban,

mindig csak a szidás jutott neki – de még ütés is. Mert ő mindig szemtelen volt és szájas. Ő maga

dicsekedett el azzal, hogy ilyen volt.

Szösziékhez gyakran bejárt és ilyenkor szívesen beszélt élményeiről és önmagáról. Szöszi

nagymamájával varratta új ruháit és alakíttatta a régieket. Szöszi nagymamája nem volt igazi varrónő,

nem is akarta elvállalni, de Bébi addig hízelgett és könyörgött neki, míg végül mégis megcsinálta, amit

Bébi kért. Hogy ő nem kényes, sőt, ő maga is segít a varrásnál, csak nagymama szabja ki. És

csakugyan, ha este hazajött az üzletből, odakuporodott nagymama varrógépe mellé és varrogatott. A

cérnát mindig a fogával tépte. Nagymama gyűszűt is adott neki, de azzal nem tudott varrni, nem

szokott hozzá. Igazán olyan volt, mint egy kis vadmacska, aki letelepedik a házi tűzhely mellé.

Nagymamát egyszerűen ő is nagymamának szólította, mint Szöszi. Ez a bizalmaskodás tetszett is

nagymamának, meg nem is. Neveletlenség egy idegen nénit nagymamázni. De azért a nagymama

sajnálta is Bébit, no meg aztán Bébi meséi és előadásai mulattatták. Olyan jókat döcögött, nevetett a

kiszólásain, meg az elmélkedésein! Ilyen zöldfülű, széllelbélelt kis nőszemély, aztán úgy beszél az

életről és a világról, mintha már keresztül-kasul ismerné.

– Tessék elhinni, én mondom, nem érdemes jónak meg tisztességesnek lenni. Mert aki hagyja magát,

azzal mindig kitol nak. Ilyen az élet! A nagymama is… Egész életében dolgozott, aztán mi jutott

öregségére? Megint csak a gürcölés, a munka. Az ember ne hagyja magát, az a fő…

Máskor meg: – Ha az ember elhinné azt a sok hantát, amivel a fejét tömik! Itt van például a mi

igazgatónőnk. Már tudniillik abban az otthonban, ahol voltunk. Nemrégen került oda, mert ott

mindig változnak az igazgatók is, meg a nevelők is. Első nap olyan mézesmázos volt, hogy a lányok

csak úgy olvadoztak. Így kislányaim, úgy kislányaim! Mi azt akarjuk, hogy ti rendes, becsületes

dolgozók legyetek. Ti mindent megkaptok az államtól, amire szükségetek van. Gondoskodunk rólatok.

No, gondoltam, majd meglátjuk. Mondtam is a lányoknak: csak ne olvadozzatok, ez se lesz különb,

mint a többi. Egyszer jövünk haza moziból, este tizenegy óra volt. Hát nem odaáll és elkezd kiabálni,

hogy disznóság, ő fegyelmi úton eltávolíttat bennünket. Ez otthon, intézet, itt nem lehet éjfélkor

hazasétálni. Pedig nem is volt éjfél. No, én se hagytam magam. Mondom neki: én dolgozó vagyok,

magam tartom el magam, nekem ne parancsolgasson, mint egy iskolás lánynak. Erre másnap ránk

uszítja a gyermekvédelmit. Értünk jön a zsupkocsi! Zsupkocsi! Az a Margit nevű lány, tetszik rá

emlékezni, aki velem jött ide, az a nyeszlett, majdnem öngyilkos lett aznap éjjel szégyenében.

Bevittek minket, dolgozó létünkre, a gyermekvédelmibe! És aztán fel is út, le is út… Menjetek

bolondok, amerre láttok… Hát csoda akkor, tessék mondani, ha annyi lány romlik el? Mennek az

Ilkovicsba… A többit már tetszik tudni!

Bébi mindezeket nagymamának duruzsolta el, nem is egyszer. Néha-néha méregbe gurult, felizzott a

szeme és a hangja. Szöszi az asztalnál gubbasztott és borzadva figyelte. Dehogyis tudott tanulni,

figyelni! Nem értette egészen, amit Bébi mesélt. Nem tudta, mi az a gyermekvédelmi. Mi köze annak

a zsup-kocsihoz? A nagymama sem értette egészen, de hát számít az?

Bébi a tánciskoláról is mesélt mindenfélét. Minden szerdán és vasárnap van össztánc, ő arról el nem

maradna. Itt van a tánciskola, majdnem szemben azzal a házzal, amiben ők laknak. Szerdán és

vasárnap idehallani a zenét, mert nyitva vannak az ablakok. Még az udvarra is behallatszik, Szöszi is

szokta hallgatni, délután és este, szomjas füllel. Mindig a legjobb slágereket játsszák. „Hajmási Péter,

Hajmási Pál… „ Veni, vidi, vicsi…” Meg azt, hogy „Halálos méreg, csókolni téged…” A Szöszibont is

szokták játszani. Mintha a hetedik mennyországból szólna az a zene. Tánciskola! Hatablakos nagy

terem, amiben csakis és kizárólag táncolnak és muzsikálnak. Olyan ez Szöszinek, mint kicsi gyereknek

a csupa cukorból és csokoládéból való mesekunyhó. Eddig elérhetetlen volt, messze volt, de most

Bébi közelebb hozta. Bébi egyik legfőbb varázsa abban rejlik, hogy odamehet, odajárhat a

tánciskolába, táncolhat, amennyit akar, boldog órákon át csakis a zene és a tánc hullámain

ringatózhat. Senki nem tilthatja el! Joga van oda menni! Neki, Szöszinek is szabad lesz, ha majd

dolgozik, mint Bébi. Nincs abban semmi, ha már nem iskolás az ember. Szédítően kecsegtető, hogy

mi minden várrá, ha egyszer kiszabadul az iskolából!

Bébi meg is tanította Szöszit néhány tánclépésre. Erélyesen átfogta, mint egy fiú, ő tud vezetni. A

rádión fogtak tánczenét, vagy egyszerűen énekeltek és arra táncoltak. Könnyű volt, köny-nyű! A zene

olyan a táncolónak, mint a víz a hajónak. Emeli, viszi, még ha nem is evez, nem is kormányoz.

Bébi azt mondta: – Én is mindjárt megtanultam a fiúktól. Te is megtanulod. Olyan vagy, mint a

kiskacsa. Az is, csak rámegy a vízre, mindjárt tud úszni.

Ennél boldogítóbb dicséretet Szöszi régen – tán sohasem hallott. Hát ugyan mikor és miért szokták őt

dicsérgetni? Tán az eszét, a szorgalmát, a kedvességét, vagy a szépségét dicsérjék? Hiszen

mindezeknek híjával van. De azt ő is érzi, hogy a zene és a tánc neki való. Abban otthon van. Ebben a

világban kiismeri, biztonságban érzi magát. Ahhoz őneki olyan tehetsége van, mint Petz Zsókának a

szavaláshoz és fogalmazáshoz, mint Som Gizinek a számtanhoz és a vegytanhoz.

Ő eddig azért is csak szidást kapott, mert a slágereket szerette. Amiatt is csak szégyen érte, éppen a

minap, amikor a füzetét elvették. Most azonban még a nagymama is, mintha örülne annak, hogy ő

oly gyorsan és könnyedén megtanulja a táncot. Nézi őket a gépe mellől, ahogy Bébivel táncolnak,

zsörtölődik, de azért…

– Ne te ne, bolondok, összegyűritek a szőnyeget… Kérdezzétek meg a nagypapát, milyen

keringőtáncos voltam én…

És ez még semmi! De mintha csakugyan szétszakadt volna egy picikét Szöszi életének tavaszi, nehéz,

sűrű felhőtakarója. Mintha az a villanásnyi napsugár, amit Bébi táncleckéi hoztak, ez a parányi öröm

és önbizalom, ami Szöszi szívébe beletalált, még tovább is terjedne, mint a fényfolt egy árnyékos,

tüskés, fázós hegyoldalon.

Hogy Szöszi végül mégsem bukott meg a nyolcadikban, még az is ezekből a táncleckékből

következett.

Szöszi egyszer az iskolában, tízpercben, derékon kapta Horváth Margitot és fordult vele egy

bolondosat, mint Bébi szokta ezt vele. Aztán az egyik ablakmélyedésben bemutatta a rock and roll

egyik nehéz figuráját. A lányok odagyűltek, mindenki nagy érdeklődést mutatott, Szöszinek sikere volt

Szöszi ott táncolt, hajladozott a nyitott ablakon beáradó napfényben, kipirultán. Egyszerre megállt,

megmeredt, megdermedt; az őt csodáló lányok karéja mögött ott állt maga az Igazgató, őszülő

halánté-kú Fenség, és mellette – ó egek! – Lajosffy tanárnő, az osztályfőnök, a Csodálatos és

Tökéletes. És mindketten mosolyogtak. Igen! Őt nézték, csupa mosoly volt a szemük, a szájuk, egész

arcuk, Lajosffy tanárnő fehér homloka, az Igazgató szemüvege.

– Tehetséges kislány – mondta az igazgató. Aztán tovább mentek, de Lajosffy tanárnő mosolyogva

visszaintett fehér kezével. A keze is mosolygott, ez a csodálatra méltóan finom és tiszta kéz.

Nem, Szöszi a világ minden kincséért sem folytatta volna a táncbemutatót. Úgy, de úgy szégyellte

magát és olyan, de olyan boldog volt! Nyolc éve jár ebbe az iskolába, és soha ilyesmi nem történt

vele. Hogy ilyen módon észrevették volna. Ez fájt is, nagyon fájt, és ugyanakkor elképzelhetetlen

örömet szerzett. Mégis érdemes volt. Egyszer mégis megtörtént és tán ugyanúgy emlékszik majd

erre, még nagymama korában is, ahogyan az ő nagymamája visszagondol a régi keringőkre. A lányok

nyúzták, unszolták, hogy táncoljon még. De ő nem és nem. Szerencsére úgyis csengettek.

Ugye, milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai, vagyis, a felnőttek szeszélye? Ő sohasem tudta volna

elképzelni Lajosffy tanárnőről, hogy tetszhetik neki a rock and roll, pláne az iskolában, a folyosó

ablaka előtt, egy napfényes délelőttön! Ha ezt előbb tudja, talán nem félt volna tőle annyira. Talán

sok minden másképpen történik. Aznap együtt ment haza Som Gizivel. Szöszi szótlanul a nagy

boldogságtól – mert ha fel is kavarta, meg is zavarta az, ami történt, azért igazában boldog volt –, Gizi

viszont a boldogtalanságtól fecsegett egész úton. Még mindig Zsóka levele miatt boldogtalan;

szüntelenül erről beszél, mintha kapálózna, hogy el ne süllyedjen. De annál rosszabb!

Zsóka haragszik rá, megvetéssel beszél róla, szóba sem áll vele. Elvárná az egész osztálytól, hogy

vesse meg, közösítse ki Som Gizit, amiért az ő levelét kitette a faliújságra, és még inkább azért, hogy

máig sem vallotta be: ő volt a tettes. Zsóka azt hangoztatja: ő már nem is azért haragszik, mert a

levelet kitette, csakis a tagadásért. Mert ez jellemtelenség, becstelenség! Zsóka ugyanolyan súlyos

szavakkal illeti Gizit, mint amilyeneket Lajosffy tanárnőtől hallott. Szegény Gizi! Hogyan is bírná el

ezeket a nehéz, borzasztó szavakat? Csupa rettegés a szíve. Már réges-régen bevallotta volna, hogy

igenis ő tette ki, hiszen csak első ijedtségében tagadta le. De Zsóka ezekkel a mázsás szó-kövekkel

végképp elzárta Gizi elől a becsület útját. Most már akkor se vallaná be, ha igazi kövekkel köveznék

meg.

– Utoljára nem is nálam volt – mondogatja. – Lehet, hogy nem is a mi osztályunkból való tette ki,

hanem leesett, valaki bejött, fölvette és kitette, hogy kitoljon a nyolcadik bével – ilyeneket

mondogat. De hiába mondja! Zsóka és a többiek, az osztály előkelőségei, a jó tanulók, az okos lányok,

akik közé Gizi is tartozott, nem állnak vele szóba, meg se hallgatják. És úgyse hinnék el neki,

gúnyolódnának, kinevetnék. Zsóka már régen kiheverte az igazgatói megrovást, amit kapott, de Gizi

még mindig sebesülten vergődik. Ki tehet itt igazságot? Senki! Szöszi legkevésbé. Az igazság nem

derülhet ki. Szöszi azt gondolja, hogy Gizi volt, de tudja, hogy már nem ez a kérdés. Gizin most már

nem segítene az sem, ha odaállna Zsóka elé, vagy akár az egész osztály elé és azt mondaná: én

tettem. Csak megalázná magát, de Zsóka nem békülne ki vele, még az is megtörténhet, hogy a lányok

kigúnyolják, kinevetik, mint Szöszit, amikor a slágeres füzetét vitte ki számtanirka helyett.

Szöszi szívesen megvigasztalná Gizit, de tudja, hogy úgysem lehet. Mit mondjon? Hogy ne törődj

vele? Úgyis törődik! Nem szól tehát, hanem inkább megáll a vegytisztító kirakata előtt. Abban most,

az üvegre húzott harisnyán kívül, egy ciklámenszínű kiskosztüm virít.

– Nézd, de cuki!

Gizi odanéz, de tovább mondja a magáét. Hogy ő miért tagadná, ha ő tette volna ki? Abból őneki

semmi baja sem lett volna. Zsóka a hibás, mit henceg a szerelmes leveleivel?

– Eladó – ábrándozik Szöszi. – Százharminc forint. Nem is drága. Ha Bébi meglátja, biztos, hogy

megveszi.

– Tudod, hogy én is a vegyipariba akartam menni, de ha ő is odamegy, akkor én inkább… – folytatja

Gizi, de egyszerre csak, mintha mégis sikerült volna elszakítani a fonalat, amibe olyan nagyon

belegabalyodott, felfigyel: – Ki az a Bébi?

– Egy lány a munkásszálláson.

– Az a jampi? – kérdezi Gizi ajkbiggyesztve. Látszott az arcán, hogy rémlik neki: ő is látta már Bébit a

házban, hallotta tűsarkú cipőjének kopogását az udvar sárga kockáin.

– És ha jampi? – vont vállat Szöszi; kissé csípős a hangja, harcias. – Dolgozik! – tette hozzá. – Nálunk

az osztályban is vannak jampik, pedig nem is dolgoznak.

– Zsóka is jampi – kapott a szón Gizi.

Már megint Zsóka! Szöszi már unta az egészet. Szerencsére hazaértek. De délután Gizi egyszerre csak

megjelent Szösziék ablaka előtt és benézett. Szöszi egyedül volt otthon, a nagymama kint ült a

házmesterékkel az utcán. Szólt a rádió. Az asztalon könyv és füzet, de Szöszi ott illegett-billegett a

rádió előtt és tánclépéseket gyakorolt.

– Mit csinálsz? – kérdezte Gizi félénken.

Szöszi nem is válaszolt. Micsoda kérdés! Nem látja, hogy mit csinál? Nem is hagyta abba a táncot. Gizi

a konyhaajtóhoz került, belépett a szobába. Állt az ajtóban és nézte Szöszi táncát.

Szöszi egyszerre csak odatáncolt hozzá, átkarolta, mint ahogy Bébi szokta őt és vitte, tanította. Gizi

nevetett, mert ügyetlen volt, csetlett-botlott. Ő bizony nem kiskacsa, akinek csak vízre kell mennie,

és máris úszik! Egyszer rá is estek a díványra, nagyot kacagtak.

– Nekem két ballábam van, anyu is mondta – vallotta be Gizi.

– De hát nézd… Nem nehéz – biztatta Szöszi és máris újra mutatta. Talán, ha meg tudja magyarázni a

lépéseket, Gizi könnyebben megtanulta volna. Mert Gizi olyan, hogy szavakból mindent megért és

megtanul. Szöszi meg olyan, hogy magyarázni nem tud, csak mutatja.

Mire nagymama bejött az udvarról, már nem szólt a rádió. Szöszi és Gizi az asztalnál ült, Szöszi írt,

Gizi magyarázott. A nagymama nagyot nézett, de nem szólt, lábujjhegyen osont be, még Csöpikét, a

törpepapagájt is csendre intette a kalitkában. Csitt, Szöszi tanul! Csoda történt!

Szegény nagymama! Ő a lelkét is kibeszélhette Szöszinek, hogy tanuljon. Hányszor elmondta neki: ha

megbukol a nyolcadikban, akkor még ipari tanulónak se vesznek fel. Hányszor magyarázta: magadnak

tanulsz, te lány, az a tiéd, amit megtanultál, azt soha senki nem veheti el tőled. Hiába volt minden,

Szöszi csak a vállát vonogatta. Ha le is ült a könyv mellé, az esze másutt járt.

Most meg szépen odafigyel Gizi szavára. Mi ez, ha nem csoda? Tán nem is tart tovább egy napnál.

De tovább tart!

Gizi mindennap lejön, együtt tanulnak. Utána meg táncolnak, bolondoznak. Így telik el az egész

április.

A nagymama nem érti, de nem szól, nehogy elriassza Szöszi kedvét.

Régen, év elején is jött ide egy kislány, Vay Nelli, hogy együtt tanuljon Szöszivel. Az osztályfőnökük

mondta neki, hogy segítsen. Eljött az a derék kislány, de Szöszi csak morcoskodott, feleselt azzal is.

Nemhogy megköszönte volna a segítséget, csak a vállát rángatta, hogy ő úgyse tudja megtanulni, kár

a fáradságért. Utoljára az a kislány megelégelte, megsértődött és nem jött többet Szöszi meg még

akkor is szemtelenkedett. Azt mondta: hála Istennek, hogy nem jön, engem ugyan ne tegyen

boldoggá.

Ki ismeri ki magát a gyerekeken? Nagymama nem, az bizonyos. Igaz, nem is sokáig töri rajta a fejét.

Van őneki elég dolga. Örül, hogy tanul az unokája, kész! Valamit sejt is. Akármilyen morcos kislány is

az ő Szöszije, azért büszkeség, az van benne. Nem szereti, ha lenézik, ha sajnálják, ha

megkönyörülnek rajta. Azért volt olyan kiállhatatlan Nellihez. Az is igaz, hogy az a kis Nelli ugyancsak

éreztette a fölényét. Adta az okosat, a nagylelkűt, elvárta volna, hogy Szöszi hálálkodjék neki.

Gizi, az más. Gizinek magának is nagy szüksége van most Szöszire, ő is sebzett, magányos lélek. No

meg aztán, ameny-nyivel jobb tanuló ő, annyival ügyesebb Szöszi a táncban. Szöszi is tanítja valamire

Gizit, nemcsak Gizi Szöszit. Szöszi nem érzi már, hogy ő csak egy szegény kis koldus, akinek alamizsnát

adnak. Így már nem bántja az önérzetét, hogy Gizi mindent jobban tud.

Nagymama úgy tesz, mintha semmi változást nem észlelt volna. Ez az ő ravaszsága. Annyira, hogy

meg se dicséri soha a kislányt. A dicséret – nagymama azt tartja – elrontja a gyereket. Elbízza magát

tőle. No, mondjuk, most talán kevesebbet korholja, ennyi az egész. Kevesebb alkalma is van rá. És

hogy mégis megadja a nevelést Szöszinek, hogy semmiképp ne legyen olyan nagyra, május közepe

táján egyszerre csak rákezdi: – Látod, látod kislányom! Ha így tanultál volna tavaly, meg tavalyelőtt,

akkor most neked is lehetne jeles bizonyítványod. Te se vagy butább, mint ez a Gizi. Mindig mondtam

én, hogy csak lusta vagy. Aztán mehetnél felsőbb iskolába, kerülhetnél hivatalba, irodára, talán még

tanító néni is lehetne belőled. De teneked mindig falrahányt borsó volt az én szavam.

Szöszi csak fel-felkapja a fejét ilyenkor és a szokásos vállvonogatással felel. Ó, a nagymama! Hogy

mindig megtalálja az ő sebezhető pontját! Hogy mindig elevenére talál! Most már azt is el akarja

rontani, azt a kis örömét, hogy minden tantárgyból javított, hogy biztosan nem bukik meg semmiből.

Nem, a nagymama nem tud megváltozni.

– Te csak nem változol! – csattan fel a nagymama is, mert a vállrángatás azonnal kihozza a sodrából.

– Szemtelen taknyos!

– Nem mehet, úgyse mehet mindenki felsőbb iskolába. Valakinek dolgozni is kell. Én úgyse mennék –

felesel mérgesen Szöszi és könnybelábad a szeme.

Minek is, minek a tavalyi havat emlegetni? Mintha csak azt akarná a nagymama, hogy ő megint

nyomorultnak, utolsónak tudja magát. Amikor az ő kis kedve úgyis olyan törékeny, változó!

Nézzük csak például a ballagást. Az egész iskola készült arra. A hetedikesek kis batyukat varrtak,

rátűzték egy botocskára. Sütöttek pogácsát, azt kötötték a batyucskákba, a nagylányok, mind

egyforma ünneplőben, vállukra vették és elindultak. Tele volt az iskola vendéggel. Még a szülők is

sírtak, könnyüket törölgették. A lányok mind egymás nyakába borultak, kibékültek mind a haragosok.

Gizi és Zsóka is kibékült. Virágillat úszott a folyosókon, szállt a dal a tantermekben; a lányok

megcsókolták vörös nyakkendőjüket, mielőtt levették és elbúcsúztak tőle. Ma viselték utoljára. Pedig,

de sokszor nem akarták hétköznap felvenni! Szégyellték, mert hogy ők már nagylányok. Hát ő, Szöszi,

nem mondta-e el ezerszer is életében, hogy utálja az iskolát? Most mégis, az ő szíve is fáj érte. Olyan

különös érzés, hogy ő már soha, de soha többé nem lesz iskolás. Neki még nehezebb a szíve, mint

azoké, akik tovább tanulnak. Mert ők átmennek egy másik iskolába, és minden iskola hasonlít egy

kicsit a másikhoz. De Szöszi, és a gyenge tanulók valamennyien, most már „az életbe” lépnek ki.

Éneklik a dalt: „Az út hazámba visszavisz, filiszter leszek magam is…” Senki nem tudja, mi az a filiszter.

De a dallam oly mélabús! „Fel búcsúcsókra, cimborák!” – ezt mindenki érti. Ez azt jelenti, hogy tán

soha nem látják többé ezt az undok, olajzöldre festett folyosót, ahol annyit zsibongtak, zajongtak,

sugdostak, nem érzik többé az osztályok por- és krétaszagát, s talán most már sosem tudják meg,

hogy kit ábrázol az a hosszú orrú, szakállas férfiarckép a lépcsőfordulónál, a falon. Szöszi legalábbis

nem fogja már megtudni, ha nyolc év alatt sem tanulta meg.

A búcsú maga váratlan, de egészséges szívfájást okoz. Ámde az már egyáltalán nem egészséges

szívfájás, amit Szöszi érez azért, mert övéi közül senki nem jött el a ballagásra. Nagymama azért nem,

mert nem ér rá, nem is tudja, mi az. A mama… ő nem is tud róla, hogy legidősebb lánya ma befejezi

tanulóéveit. Szöszi, igaz, nem is szólt neki, eszébe sem jutott. A mama még sohasem volt az ő

iskolájában. Apa sem jött el, ő sem jöhet, olyan messziről, meg biztosan dolgozik ő is. Ha Szöszi szól

neki, akkor talán eljött volna. De Szöszi neki sem szólt, ő maga sem gondolt arra előre, hogy ez majd

így fog fájni. Hogy az ő családjából senki sincsen itt! Szöszit váratlanul rohanta meg a keserűség. Van

itt más olyan lány is, akinek nem jött el se apja, se anyja. Más lánynak is vannak elvált szülei, sőt, még

zűrösebb családok is vannak, mint az övé. De Szöszi csak azokat látja, akik itt vannak, akik eljöttek. A

hiányzók közül neki csak a saját családja fáj. Neki igazában három családja is van: egyszer a

nagymamáék, másodszor anyáék, harmadszor apáék. Három teljes házaspár! És egyetlenegy sincs itt.

A tanárnők rengeteg virágot kaptak. Haza sem tudják vinni mind. Szöszi is segített az egyik

tanárnőnek, Hilda néninek, hogy behordja a sok csokrot a tanári szobába. A hosszú tanári asztal

telistele volt szegfűvel, rózsával, de még üzletben vett pipacs és búzavirág is volt ott bőven, vázákban,

üvegekben, még szertári edényekben is.

– Köszönöm, kislány – mondta Hilda néni, ahogy Szöszi letette a nyaláb virágot. – Válassz magadnak

egyet és vidd haza, én úgysem tudok mit kezdeni ennyi sokkal…

És mert Szöszi nem mozdult, ő maga választott ki egyet, egy pipacsos-búzavirágos-margarétás

bokrétát a sok közül és Szöszi kezébe nyomta.

De Szöszi még mindig nem mozdult, megköszönni sem tudta. A slágeres irkája volt az eszében. Ha azt

visszaadná Hilda néni! Azt adná vissza! Hiszen ő most már nem iskolás, a régi bűn nem számít! Ha

szólna, ha szólni merne! De nem mert. Hilda néni talán már el is felejtette azt a slágeres irkát. Vagy

eldobta, eltüzelte. Ha megvolna, akkor úgyis visszaadná… Biztosan visszaadná, hiszen minek az

őneki?

– Mehetsz, Elvira. Minden jót! – mondta Hilda néni, barátságosan, de azért kurtán, majdnem éppen

úgy, mint ahogy azelőtt, ha ki akart küldeni egy gyereket a tanáriból. A tanárok nem szeretik, ha a

gyerekek ott lábatlankodnak. A tanáriban maguk között szeretnek lenni, ilyenkor ők is nevetgélnek,

beszélgetnek, tréfálkoznak. A sok fiatal tanárnő, de az idősebbek, sőt, a férfi tanárok is, ilyenkor

nagyon hasonlítanak a gyerekekhez. Majdnem olyanok, mint a nyolcadikos lányok, amikor óra előtt

csivitelnek.

Szöszi kilépett a folyosóra. A legtöbben már elmentek. A lépcsőház visszhangzott a megfáradt, boldog

hangosságtól. Lent a kapu előtt még sokan ácsorogtak. Szülők, kicsi gyermeküket kézen fogva, várták

a nagyobbat. Jutalomkönyveket mutogattak és nézegettek. Hát mindenki jól végezte az iskolaévet?

Dehogy! Hanem azok, akik kudarcot vallottak, elbújtak. A templom háta mögött egy magányos

kislány cselleng, olyan ötödikesforma. Kócos, lóg a harisnyája. Még erre a mai ünnepre sem

öltöztették fel szépen. Talán senkije nincs otthon, vagy talán megbukott, azért nem mer hazamenni.

Szöszi nem bukott meg. A körülményekhez képest egészen jó a bizonyítványa. Haza is mehetne, az ő

nagyszülei otthon vannak. Mégis, tétován cselleng ő is, mint az az ötödikes. Nincs kedve hazamenni.

Nagymama majd fölteszi az okuláréját és azt mondja: „Látod, ha tavaly tanultál volna, akkor most

nem ilyen bizonyítványod lenne, hanem olyan, mint a Gizié”. Gizi is! Hát kibékült Zsókával! Biztosan

együtt mentek el.

Bement a sarki fagylaltozóba, kért egy forintosat. Ott állt a pult mellett, lassan nyalogatta, nézegette

a gyerekeket, akik a szüleikkel jöttek ide. Mire a fagylalt elfogyott, elhatározta, hogy kimegy az

apjához a Pasarétre. Mégiscsak apa a legrendesebb a családból. Őrá haragudott legkevésbé azért,

mert nem jött el a ballagásra. Apa sorsa egy kicsit hasonlít az övéhez. Anya annak idején elhagyta

apát. Nem apa hibája, hogy ők ilyen messzire kerültek egymástól. Apa talán még most is szereti a

mamát. Nem hagyta volna el soha.

Elment a Wesselényi utcáig, ott felült az ötös autóbuszra. Visszafelé már nem lesz pénze, de majd apa

ad.

A fodrászüzlet, ahol apa dolgozik, egy kétemeletes, nagy bérvilla kis előkertjéből nyílik. Ugyanebben a

házban van egy fűszeres közért meg egy hentes is. Épp az az érdekes benne, hogy az üzletek előtt

bokrok zöldellnek, sőt, a ház másik oldalán egy eszpresszó is van, a kertbe kirakott apró asztalokkal.

Jó hűvös van az üzletben, és még ilyenkor, fényes nyári délben is ég a villany, mert hosszú és keskeny

a helyiség. Kevesen vannak. A manikűrös néni – szőkére festett, nagyon ráncos öregasszony – a saját

körmeit lakkozta. A többiek traccsoltak. Csak apának volt vendége, ő dolgozott egyedül. A csipeszeket

szedte ki éppen egy délceg termetű, még ülve is magas hölgy bronzszínű hajából.

– Csókolom – mondta Szöszi és megállt, illő távolságra, mert tudta, hogy apa most nem ér rá. Apa

csak intett és mosolygott, hogy mindjárt, aztán a vendégével beszélgetett tovább. Apát azért szeretik

a hölgyek, mert olyan jó modora van, olyan kedves ember.

– Az ilyen generálozott kocsikkal mindig baj van, művésznő – mondta éppen. – Szamosi művész úr el

is adta a béemvéjét. Azt mondja, ha mindennap taxival megy be a városba, az is olcsóbb, mint az

örökös javítás. A múlt hónapban ötezer forintot kértek tőle, pedig csak a kapcsolással volt baj.

Tehát a bronzhajú hölgy művésznő! Itt a Pasaréten sok híres ember lakik.

– Mi az újság, kislány? – kérdezte Manci néni, a manikűrös, hiszen az üzletben mindenki jól ismerte

Szöszit.

– Papiros, fekete betűkkel – felelte Szöszi, mert úgy tapasztalta, hogy Manci néni szereti, ha tréfálnak

vele.

Odament Manci nénihez és bizalmasan babrálni kezdte a szerszámait, a kis ollókat, finom reszelőket,

aztán sorra kezébe vette és egyenként megcsodálta a körömlakkos üvegecskéket. Volt vagy tíz, és

mind más-más árnyalat, a sötét bíbortól az opálos és gyöngyházfényű haloványakig.

– Most már bepirosíthatná az enyémet is – mondta.

– Hogyne! Mit szólnának az iskolában?

– Hol van már az iskola! – biggyesztette a száját Szöszi. –Kivégeztem! Tessék már belakkozni! –

duruzsolt hízelegve és Manci elé dugta rövidkörmű, sovány kis kezét.

– Aztán van pénzed ? – tréfált Manci néni. De máris kezébe vette Szöszi ujjacskáit és a fejét csóválta.

– Aki a körmét rágja, az ne lakkoztassa! Prücsök!

De mert kicsi kora óta ismerte Szöszit, hát kinyitotta az egyik üvegecskét – majdnem a legpirosabbat

–, aztán az ecsettel sorra, ügyesen végigsimította a körmeit. Szöszinek nevetnie kellett. Olyan

különös, hűvös, csiklandozó volt az ecset érintése! És még különösebb volt, hogy alig egy perc múlva,

mintha tíz vér-csepp csillogna mind a tíz ujja végén. Rácsodálkozott, mozdítani sem merte. Mintha

nem is az ő keze volna! Ha nagymama ezt meglátja! De az ijedtséggel együtt mindjárt feléledt benne

a csakazértis. Ő most már nagylány. Igazi nagylány.

Apjától nincs mit félni. Apa sohasem szólna semmiért. Igaz, ritkán látják egymást, de ha együtt

vannak, akkor apa olyan, mint egy falat kenyér. Pénzt ad, sütit vesz a lányának és folyton azt kérdi:

akarsz málnaszörpöt? Akarsz moziba menni?

Most is első dolga volt, hogy amikor a bronzszínű művésznővel végzett, karon fogta nagylányát,

átmentek a ház másik oldalára, az eszpresszóba. Délidőben ott is kevesen voltak, majdnem minden

asztal üres. Tejszínhabos sarokházat rendelt Szöszinek és kérdezte, mi újság.

– Nem buktam meg! – mondta erre Szöszi. – Hétfőn már mehetek dolgozni!

– Ejha! – mondta apa és kissé megdörzsölte kopaszodó homlokát, mint aki egészen megfeledkezett

arról, hogyan múlik az idő. – Persze! Majd telefonálok Tóninak.

Tóninak hívták annak a fodrászüzletnek a vezetőjét, ahova Szöszit most majd felveszik. Régi barátja

apának. Olyan ember az is, mint egy falat kenyér. Apa már máskor is mondta ezt, s most újra

elismételte, hogy milyen derék gyerek ez a Tóni. Apa mindig fiúnak és gyereknek nevezi a felnőtteket

is, ez a szokása. Önmagáról is úgy beszél, mintha fiú volna. Szöszi nem tudja biztosan, hány éves az

édesapja, de azt tudja, hogy már közel jár az ötvenhez. Sokkal idősebb a mamánál. Hullik már a haja

és ráncos az arca. Második felesége még nála is öregebb, majdnem olyan öreg, mint a manikűrös

Manci néni, de azért apa nem veszi tudomásul az idő múlását.

Szöszi lassan ette a tejszínhabos sarokházat, de mégis elfogyott, aztán a szóból is kifogytak. Apa

fizetett. Először a zsebében keresett aprópénzt, de mert nem volt nála elég, elővette fehér

köpönyege alól, a nadrágja hátsó zsebéből, a bőrtárcáját és százast váltott. A visszajáró pénzt

odatolta Szöszi elé. Mindet. Pedig majdnem nyolcvan forint volt.

Szöszi elpirult örömében.

Apa látta, hogy elpirul. Már éppen el akarta tenni a tárcáját, de akkor gondolt egyet, kivett még egy

százast és azt is Szöszi elé tette.

– Mert jól vizsgáztál!

Szöszinél nem volt táska, csak egy picike piros erszény a szoknyája zsebében. Abba a pici erszénybe

nem lehet annyi sok pénzt begyömöszölni. Kinyitotta hát a bizonyítványát – és abba tette bele szépen

a százast, a húszasokat, meg a tízeseket.

Apa aztán elkísérte a buszmegállóig, megcsókolta. Jött a busz, Szöszi felszállt és onnan kiáltotta

vissza: – Telefonálj ám Tóninak!

Apa visszaintett, hogy nem felejti el.

Szöszi szorította, szorította a pénzzel bélelt bizonyítványát. Örült és szorongott. Lám, jól tette, hogy

apához jött ki. De majd a nagymama… Lesz szidás, hogy hol voltál, már azt hittem, elütött valami. És a

pénzt is elveszi, csak az aprót hagyja Szöszinél, de még azt is prédikációval. Hogy ne fagylaltozd el az

egészet, majd „megfáj” a torkod. És dugdoshatja előle a körmét is. Tán legjobb volna, ha lemosatná.

Leszállt a buszról a Nagydiófa utca sarkán és lassan bandukolt hazafelé. Befordult az ő utcájukba.

Aházbeli Vida gyerekek rohantak el mellette görkorcsolyával. Nagyokat rikkantottak a

szembejövőkre. Szöszivel meg úgy tettek, mintha neki akarnának menni, hogy feldöntsék és csak az

utolsó néhány centiméteren kanyarodtak el, hangos füttyögetéssel. A szintén házukbeli Kocsis Miki,

egy eleven, komisz kis elsős, elébe állt: – Adj egy forintot… Jelvényt akarok venni.

Máskor is kért Szöszitől pénzt, mindenkitől kért, akitől valaha, csak egyszer is kapott. Szöszi tíz

esetben kilencszer azt mondta neki: hoogyne, de néha mégis adott. Most is adott. Miki eliramodott a

forinttal. Most majd két hétig nem lesz nyugta tőle.

Ahogy tovább indult, megakadt a pillantása azon a lila kosztümön, amely már április óta ott függ a

vegytisztító kirakatában, százharmincért Bébi már megvette volna, de nem jutott rá, mert cipőt

kellett vennie, meg fürdőruhát. Más vevő meg tán azért nem akadt rá, mert hogy olyan kicsi; csakis

szúnyogtermetű bakfisoknak jó, meglett nőben ritka az olyan, akire rámenne.

Nem is gondolkodott, belépett. A szoknyát csak úgy magához próbálta, a kabátot felvette. Megnézte

magát a tükörben. A kövér szőke nő, aki az ablak előtt a harisnyákat javította, azt mondta, épp jó,

derékban még egy kicsit jobban is be lehet sveifolni. Meg hogy príma külföldi anyag, a hölgy, aki

behozta, csomagban kapta Brazíliából. Szöszi kifizette a százharmincat, aztán feltartott fejjel indult

hazafelé, karján a lila brazíliai csodával. Az előbb még attól is rettegett, hogy mit szól a nagymama a

piros körmökhöz. Most meg még a tetejébe ez a ruha is…

Nagymama kint ült a kapu előtt.

– No, hála Istennek… Csakhogy hazataláltál… Hát az meg miféle rongy a karodon?

– Apa vette – mondta Szöszi haloványan és dacosan.

Nagymama összecsapta a kezét és lekapta Szöszi karjáról a szoknyát meg a kabátkát. Összeforgatta, a

világosság felé tartotta. Közben szüntelenül szidta Szöszi apját, azt a kelekótya svihákot. Annak is

több esze lehetne, tudhatná, hogy ilyen szín egyáltalán nem való egy kislánynak.

– De hiszen ez itt van már három hónap óta a pucerájban – mondta kajánul a házmesterné.

Több se kellett a nagymamának. Szóval, hazudtál? Nem is apád vette? De igenis, hogy ő vette, ő adta

rá a pénzt. No, jó, a nagymama nem akart tovább patáliázni a házmesterné előtt, úgyis olyan pletykás

szájú asszony, mindig azt lesi, mit csinálnak a lakók. Majd ő megfesteti ezt a vacakot és lesz belőle

egy rendes sötétkék kosztüm, mert az anyaga nem rossz. Ezzel feltápászkodott a kisszékről és indult

befelé. Szöszi fogta a széket, vitte utána. A lila ruhát a nagymama nem adta ki a kezéből.

A bizonyítványról egész délután szó sem esett. Nagymama egészen elfeledkezett róla, Szöszi meg

nem hozta elő. A nagymama azt latolgatta, hogy van a Nyugatinál egy festéküzlet, ott néha lehet

jobbfajta ruhafestéket kapni. Mert házilag festi meg, no persze, a pucerájban tán még negyven

forintot is elkérnének érte.

Szöszi a bizonyítványt, a benne maradt pénzzel együtt, betette a fiókjába, ahol nyolc év óta a

könyveit meg az irkáit tartja. Hallgatta a nagymamát; most éppen arról faggatta Szöszit, hogy

mennyibe került ez a vacak, és hogy biztosan nem ért meg annyit, annyi pénzért már valami sokkal

rendesebbet is vehettek volna, kislánynak valót. Szöszi csak ült, behorgasztott ujjakkal, hogy vörös

körmeit a nagymama meg ne lássa – és valami érthetetlen csüggedés és szomorúság vett erőt rajta.

De miért is? Hiszen a nagymama nem is bántotta. Az fájt talán, hogy megfesti a brazíliai lila csodát

sötétkékre? Dehogyis! Szöszi nem is bánta. Sőt. Valahogy egyet is értett ebben a nagymamával. Ő

igazában talán nem is venné fel azt a lila csodát. Legalábbis, nem biztos, hogy felvette volna. Azért

vette meg, mert a kirakatban tetszett, és mert… mert… csak azért is bosszút akart állni azokon, akik

parancsolgatnak neki, akik mindent megtiltanak és mégis olyan keveset törődnek ővele. Ma nehéz

napja volt, nagyon viharos napja. Talán csak a fáradtságtól ilyen szomorú és csüggedt most, hiszen

reggel óta annyi minden történt vele. Pedig mennyire várta ezt a napot, ezt a nagy napot, amikor

végleg hátat fordíthat az iskolának! Nagy erőfeszítéssel végre kijárta, elvégezte a nyolcadikat,

méghozzá sikerrel, de semmi sem változott. Annyi az egész, hogy vörösre festették a körmét és

megvette ezt a lila csodát. Ezt is csak dacból. Sírni tudott volna, részben azért, mert úgy érezte, igaza

van a nagymamának. Igaza van abban, hogy százharminc forintért sokkal csinosabb nyári ruhát

vehettek volna az állami áruházban. Ő ebben is olyan szerencsétlen! Másokon akar bosszút állni és

saját magával babrál ki…

És akkor beállított Bébi, nagyvirágos szoknyában, halványkék nájlonblúzban, ami olyan átlátszó volt,

hogy no. Azért jött, hogy egy ötöst kérjen kölcsön a nagymamától, becsszóra csak négy napra,

elsejéig, mert egy vasa sincs és nem mehetne ma este „csörögni”.

Már nem először kért pénzt nagymamától. És mert mindig megadta, nagymama most sem tagadta

meg tőle, csak összeszidta egy kicsit. Hogy miért nem osztja be jobban a pénzét, őneki semmi köze

hozzá, csak mint idősebb mondja. Nem jó rászokni a kölcsönkérésre.

Bébi hálásan köszönte a pénzt, mókásan csókot dobott a nagymamának, aztán ránézett az asztal

sarkánál gubbasztó Szöszire.

– Hát te miért vagy olyan búval bélelt? Talán megbuktál? Ne törődj vele!

Bármilyen nyegle módon, mégis Bébi volt az, akinek eszébe jutott, hogy Szöszi ma kapta meg a

bizonyítványát. Nagymama is felkapta a fejét.

– Az ám – mondta. – Jómadár! A bizonyítványt meg se mutattad!

– Hát mert nem kérte – felelte Szöszi. – Nem buktam meg!

Ne féljen! Csak oroszból meg számtanból van kettesem, a többi hármas.

Nagymama elérzékenyült. De nem akarta, hogy lássák rajta.

– Látod, milyen haszontalan portéka ez? – kérdezte Bébitől. – A jó hírrel először ahhoz a széllelbélelt

apjához ment. Mert az a jó neki! Azért, mert mindent ráhagy, mert adja a gavallért. De csak volnál

ráutalva, majd nem tudom, mi lett volna belőled! Mert az többet érdemel, mint én, aki dolgozom rád

pendelyes korod óta. Az jó, de én rossz vagyok!

Hiába nem akarta, a nagymama szeme könnybe lábadt. Ha most Szöszi felugrott volna és odaszalad,

odasimul hozzá! Ha megöleli, megcsókolja, mint ahogy nagymama szeretné, és ahogy félig – meddig

Szöszi is szeretné! Ezek azok a pillanatok, amelyekben Szöszi úgy érzi, mintha őt kettévágnák. Mert

egyik fele odahúzza a nagymamához. Egyik fele szeretne vele sírni és utána nevetni, egyik fele szereti

a nagymamát. A másik fele azonban nem hagyja. Hogyisne, még mit nem! Hiszen igazában

nagymama most is csak szidja őt, még a gyöngédségét is szidásban fejezi ki. Meg apát is szidja, és

soha semmivel nincs megelégedve. A nagymama is olyan, mintha kettőből volna összegyúrva:

jóságból és mérgességből. Szöszi is olyan. Talán mindenki. Apa és anya is olyan, csakhogy őket Szöszi

nemigen ismeri a tüskés oldalukról.

Bébi csak nézte őket azzal a kormos pillájú szemével és egyszerre csak azt mondta: – Nagymamuska!

Elengedhetné ezt a lányt a tánciskolába. Jöjjön el maga is! Bizisten! – tette hozzá biztatóan, mohón és

jó szívvel.

– Micsoda? – kérdezte nagymama. Szöszi még meg sem tudott szólalni, és nem is mert volna.

Nagymama tiltakozó felkiáltásában azonban csak igen kevés volt a felháborodás. Bébi ezt tüstént

észrevette.

– Ne gondolja ám, hogy az olyan link hely. Jöjjön és nézze meg! Rendes srácok járnak oda, és sok

lánynak eljön a mamája. Leül szépen és beszélget. Megérdemli ez a lány a jó bizonyítványért!

Nagymama Szöszire nézett. És ez a pillantás csodát tett. Szöszi megértette, hogy a dolog nem

reménytelen. Nagymama, ha még egy kicsit kérik, ha nagyon kérik, megteszi. És most egyszerre

győzött Szösziben a jobbik fele. Hogy volt ebben egy kis álnok hízelgés is? Ha volt is, csak picike.

Drága, édes nagymama! A morcos kislány felpattant, odarepült, mint egy pillangó, ráfonódott a

nagymamára: – Nagyanyókám, édes, drága, egyetlen nagymamuskám!

Nagymama felvette a fehér karikás fekete flokonruháját Szöszi fésülte a kontyát, Bébi azalatt a féltve

őrzött fekete félcipőjét fényesítette. Szöszi fölvette a legszebb nyári ruháját, a világoskék pikét,

amelyen fehér és sötétkék babák vannak, fogják egymás kezét és körbe táncolnak. Gyerekes minta,

de csak közelről látszik, messziről nem. Bébi visszaszaladt és áthozta nagy szemű piros gyöngysorát

Szöszi nyakára. Aztán bepúderozta Szöszi orrát. A száját is ki akarta festeni, de azt már nagymama

nem engedte. No, mindent nem lehet egyszerre! A vörös körmöket már úgyis észrevette a

nagymama, de most csak annyit mondott: – Te majom! – és nevetett rajta. Úgyis tudta, hogy odakint

az apjánál festették be Szöszi körmét.

Míg készülődtek, előkerült a nagypapa. De nagymama időt se hagyott neki, hogy igazában

elcsodálkozzék, harciasan Szöszi védelmére kelt: – Hadd, menjen a tánciskolába. Miért, hát mi van

abban? Fiatal lány, elvégezte az iskolát. Ajövő héten megy dolgozni. Talán besavanyítsuk? Az én

időmben az ilyen lányokat már házasították. Elég butaság volt. De a szórakozás, a mulatság, az kell a

fiatalnak!

3

Szöszi szereti az üzletet, és ennek következtében Szöszit is szereti az üzlet. Nemcsak a dolgozók, a

segédek, a lányok és Tóni bácsi, hanem még a piros szárítóbúrák, a kassza, a fogas, a székek, az

ablakban fonnyadozó csüggedt fikuszok is, vagyis az egész berendezés. Kétoldalt a sok nagy tükör

barátságosan sokszorozza meg a kislány vékonyka termetét, ahogy ide-oda röpköd a tágas, teremnek

is beillő üzletben.

Az üzletet reggel fél hétkor nyitják, Szöszi az első mindig. Amióta nem az iskolába, hanem ide kell

jönnie, sokkal gyorsabban és frissebben ébred. Ahogy kinyitja a szemét, eszébe jut az üzlet, mintha

előre érezné a sampon, a kölni meg a hajfestékek fanyar szagát, mintha fülébe duruzsolna a

szárítógépek meleg bugása – és máris ugrik ki az ágyból. Magától is felébred, nagymamának nem is

kell mindig keltenie. Mosdik, öltözik, megy, repül az üzletbe. Nem ácsorog sehol, nem nézeget. Ha

nyitás előtt ér oda, türelmesen álldogál a zárt ajtó előtt, kedvtelve csodálja a széles sugárúton suhanó

autókat. Ilyen korán reggel még tülkölés nélkül és gyorsan hajtanak. A verebek egyik reggelen minden

fát ellepnek; annyian vannak, hogy csiripelésük az utcai szobákban alvókat biztosan felébreszti.

Máskor azonban egy fia sincs belőlük, üresek a fák, a kora nyári zöld levelek élvezik a csöndet és

nyugalmat.

Nyitás után szellőztetés, söprés következik az üzletben. A gázkészülékekből folyik a meleg víz, a zöld

gumiszőnyeget egykettőre fel lehet törölni.

Azért nyitnak ilyen korán, mert a dolgozó nők közül sokan ilyenkor jönnek. Gépíró-kisasszonyok,

hivatalnoknők, akik nyolc órára, fél kilencre járnak munkába, és még előtte fényesre mosatják,

csinosra fésültetik hajukat. Háziasszonyok is jönnek ilyen korán, hozzák a piaci kosarat, utána

vásárolnak. Öreg nénik is, akik vékonyka ősz hajukat mosatják. Később, kilenc és tíz óra tájban

másféle hölgyek jönnek; elegáns dámák, ügyvédnék, orvosnék, meg a közeli színház művésznői. Ide is

járnak hírességek, akárcsak apához, a Pasaréten. A legédesebb köztük a fiatal, aranyhajú énekes-

primadonna. Az egész üzlet lázba jön, ha ő belép kis kutyuskájával. De még jobban imádják azt az

öreg művésznőt, aki délelőttönként nadrágban, festetlen arccal, hanyagul bekötött fejjel jár le

hozzájuk. A kozmetikában masszíroztatja az arcát és közben színházi pletykákat mesél. Milyen

aranyos asszony! És egyáltalán nem látszik meg rajta, hogy már hatvan éves. Letagadhatná, de még

kérkedik is vele. Úgy beszél, mint egy csibész: „Vén vagyok én már, édes gyerekeim! Némelyik

országúinál is vénebb!” Hogy mennyi érdekes nő jár ide! Szöszi szerint sehol, a színházban sem lehet

olyan jól szórakozni, mint az üzletben. Mert mindenki másféle, és itt, a fodrásznál, beszédesek a nők.

Még az előkelő hölgyek is! Elmesélik, hogy hova mennek nyaralni, hogy hol lehet kapni valódi

ausztrálgyapjúból készült szövetet, de még a gyereknevelésről is szó esik néha.

Az igazán kedves, állandó vendégek inkább délelőtt járnak be. Ezért Szöszi jobban szeret délelőttös

lenni. Délután már több a futó vendég, akit senki nem ismer. Bejönnek, olvasnak, nem beszélgetnek

senkivel, várják, hogy sorra kerüljenek, aztán fizetnek és mennek. Közöttük is van olyan, aki évek óta

jár ide, az arcát ismerik, de semmit sem tudnak róla. És az öltözködésről sem lehet mindig

megállapítani, hogy kicsoda az illető. Néha egészen egyszerűen öltözött nőkről kiderül, hogy magas

állású vezetők. Így például véletlenül tudták meg, hogy egy kontyos, középkorú asszony, aki mindig

sötét kabátban jár, és télen egyszerű, öreges barna gyapjúkendővel köti be a fejét,

miniszterhelyettes! Egyetlenegyszer autóval jött, de csak éppen hogy kiszállt a kocsiból, az autó már

el is ment. De ez elég volt ahhoz, hogy Marcsa, az egyik lány, kinyomozza, hogy kicsoda. És

sajnálkozva csodálkoztak azon, hogy ilyen „snassz”. Neki igazán lehetne csupa ausztrálgyapjú

pulóvere és annyi „nyugati” holmija, amennyit csak akar. Utazik külföldre eleget! És mégsem „ad

magára”. Pedig nem is öreg. Hát nem különösek az emberek? A kis Mihályiné, egy főpincér felesége,

százszor különbül öltözködik, mint ez a miniszterhelyettes-asszony.

Idejár az üzletbe például Lajosffy tanárnő is. Ő a délelőttiekhez tartozik, mert festeti a haját, ahhoz

pedig idő kell, azt jobb délelőtt lebonyolítani. Festés után Szöszi mosta meg a haját. Igazán nagyon

különös és érdekes volt, hogy ő, Szöszi csutakolta azt az okos fejet. Jól megdörzsölte mindenütt,

érezte a koponya finom kis dudorait. Lajosffy tanárnő lehunyta a szemét mosás közben, nehogy a

szappan a szemébe menjen. És amikor készen volt, egy forint borravalót akart adni Szöszinek, de

Szöszi tőle nem fogadta el. Nem, semmiképp, a volt osztályfőnökétől! Mástól igen, hogyne,

természetesen, de épp tőle?

Nincs ő arra rászorulva! Alig néhány hete dolgozik, és máris megkeres naponta tíz-tizenöt forintot is,

csupáncsak borravalóból. Nagymama nagyon büszke erre. Dicsekszik a házban, hogy milyen ügyes az

unokája. Ilyen fityfiritty kis tanulólányra nem mindenütt bízzák rá azonnal a fejmosást! De Szöszire

bátran rábízhatják. No, meg aztán Tóni bácsi, a vezető is pártolja.

Eljött hát annak az ideje is, hogy nagymama végre dicsekszik ővele! Eljött az az idő, hogy mindenki

csak dicséri. Olyan az ő helyzete itt az üzletben, mint a legjobb tanulóké volt az iskolában. És

természetesen olyan otthon is. Nagymamának most már nem kell faggatnia, ha hazamegy. Az

iskolában történtekről egy szót sem beszélt, most bezzeg mesél és mesél. A művésznőkről és a

civilekről. Hogy Gabi, az egyik igen ügyes fodrászkisasszony, két jegyet kapott megint az új

operetthez. Hogy ő, Szöszi, dupla feketét hozott ma az eszpresszóból a főor-vosnénak; ezért egy

forintot kapott, meg egy kabátra tűzhető kis mütyürkét: esernyőt ábrázol.

Hát minden szép és jó abban az üzletben? Szöszinek igen. Meg sem érti, hogy egyesek mégsem

szeretnek ott dolgozni. Zoli, az egyik segéd, noha sokat keres – mert neki nem egy forintokat adnak

borravalóul! –, mindig azt az időt emlegeti, amikor még maszek volt. És átkozza magát, hogy feladta

az üzletét az adó miatt és eljött ide. Egy Magda nevű fiatalasszony Soroksárról jár be az üzletbe és

sokszor sír, hogy nem bírja a strapát, otthon három gyereke van, és az anyósával lakik társbérletben,

de az semmit sem csinál otthon, még a port sem törli le. De a legszomorúbb az egész üzletben a

pénztáros kisasszony, egy Lujzi nevű lány. Őt is most vették fel, az idén érettségizett, tizennyolc éves.

Muszáj volt neki idejönni, még örült is, hogy munkát kapott, mert nagyon szegények, beteg a papája.

De Lujzi nagyon szerencsétlen. Zongoraművésznő szeretett volna lenni, de nem tanulhat tovább.

Utálja az üzletet, hogy mindig annyi haj hever a földön, és ki nem állhatja a nőket, akik idejárnak, a

tükörben nézegetik magukat, fecsegnek mindenféle hiábavalóságról, mintha az élet fenékig tejfel

volna, pedig az élet szomorú. Lujzi csak sóhajtozik. Az egész üzlet sajnálja őt, mert csakugyan rossz

lehet neki, ha egyszer zongoraművésznő szeretne lenni, és nem lehet az. De haragusznak is rá, azért,

hogy annyira utálja az üzletet. Rossz ránézni a fancsali képére, mondják. Különbnek tartja magát a

többinél. Soha nem traccsol velük. Ha beszél, akkor panaszkodik, de sokszor naphosszat ül a

kasszában, és hallgat, mint egy elátkozott királykisasszony.

Szöszi együtt tart a többiekkel, vagyis: egy kicsit sajnálja Lujzit, meg haragszik is rá.

Amióta Szöszi itt van az üzletben, a tulajdon mamája is idejár, ebbe a fodrászüzletbe, minden hétfő

délelőtt. Azért jár hétfőn a fodrászhoz, mert vasárnap strandra mennek, és a strandon mindig

tönkremegy a frizurája. Szöszit is hívta, hogy menjen velük vasárnap a strandra. De Szöszinek nem

akaródzott. Úgyis csak a kicsikre kell vigyáznia. Ismeri már tavalyról! A strandon vasárnap nagy a

lárma. Nemcsak a strandolók lármáznak, hanem a megafon is egész nap recseg. Sándor bácsi, a

mama férje, egész nap ultizik, és sohase elég jó neki a koszt, amit a mama kihoz. Veszekszik a

mamával. A mama nem hagyja magát. Nem hozhat rántott csirkét, mert nagy a család, az nagyon

sokba kerülne. Végül Sándor bácsi bemegy a strand-vendéglőbe ebédelni, a mama meg sír, és még a

körözöttes kenyérből sem akar enni. Szöszi tehát nem kívánkozik a mamával a strandra. Tavaly még

elment velük, úgyse volt más szórakozása. Idén azonban más a helyzet. Vasárnap már délután

háromkor kezdődik az össztánc a tánciskolában. A nagymama már nem is megy vele, elengedi

Bébivel, csak az a kikötése, hogy este hétre otthon legyen. Délután háromtól este hétig, ez épp elég –

a nagymama szerint – egy kislánynak, aki még tizenöt éves sincs.

Szöszi őszintén megmondta a mamának: a tánciskola miatt nem megy a strandra.

– Ó, te kis komisz! – mondta erre a mama, de nem haragudott, mert jó szíve van. Csak ült a tükör

előtt – Szöszi épp a csipeszeket szedte ki a mama hajából –, és sóhajtott.

– Már te is a magad életét éled! Te sem törődsz velem!

Szöszi szépen megfésülte a mama fényes fürtjeit. Más vendéget még nem fésült, csak a mamát… De

Tóni bácsi és az egész üzlet láthatta, hogy ért hozzá, könnyű keze van, ez a legfontosabb a fodrásznál.

Egyik hétfőn a mama egy kis csomagot hozott Szöszinek az üzletbe. Egy taftruhácska volt abban, egy

szűk derekú, bő szoknyájú, igazi táncruhácska, bordó és zöldes színekben játszott. Kibontották, az

egész üzlet megcsodálta. A ruha a mamáé volt. Egy kicsit kivágott, de ha a vállát felemelik, jó lesz

Szöszinek. A szoknyáján van egy folt, bor cseppent rá, sajnos, a tisztító nem tudja kiszedni belőle. De

ha egy kicsit bevarrják, akkor eltüntethetik belőle a foltot, és Szöszinek még akkor is elég bő lesz.

A nagymama még aznap este bevarrta a szoknyát, felemelte a ruha vállát. Szöszi, mint egy kis páva,

úgy vonult benne végig a következő vasárnapon az udvaron. Bébi kölcsön adta egy tűsarkú fekete

cipőjét, azt vette fel hozzá.

– Hiszen járni sem tudsz benne! – nevetett a nagymama.

De Szöszi csak ment, feltartott fejjel. Az igazat megvallva, furcsa volt a tűsarkú cipő; valahogy

emelgetnie kellett a lábát, mert úgy érezte, hogy a sarka megakad az udvar sárga kőkockáiban. Erre

az alkalomra száját is kifestette, haját pedig nagylányosan a búbjára fésülte, jó magasra. Vörös száj,

vörös körmök, tornyos frizura, suhogó ruha… Nagymamának egyre nevetnie kellett. Mintha egy kis

piszkafát öltöztettek volna maskarába! Mint egy kis madárijesztő! De csak nevetett rajta, nem ígért

pofonokat. A házmester néninek meg is magyarázta: – Mit csináljak? Dolgozik egész héten, szépen

hazaadja a pénzt is. Tiltsam meg neki? Úgyse hallgat rám! Meg aztán, ha ebben találja a kedvét…

Ilyen ez a mai fiatalság! Ezzel még nem tesz kárt se magában, se másban.

Nagypapa már sokkal mogorvábban nézte a dolgot, de csak legyintgetett. Majd megjön az esze, majd

csak benő a feje lágya! Hiszen szem előtt van a kislány! A tánciskola itt van szemközt. Ha

nagymamáék vasárnap délután kiülnek a kapu elé, az utcára, hallják a zenét, még Szöszit is látják, ha

tánc után, a rövid szünetben, kihajol a tánciskola szélső ablakán. Odagyűlnek az ablakhoz levegőzni,

mert borzasztó meleg van a teremben. Gondolni való, ilyen meleg nyári délutánokon! Az a sok fiatal

test! De bánják is azok! Reggelig sem fáradnának ki, pedig a zene nagyobbrészt gyorsat játszik. Ilyen

helyen, ahol csupa húsz éven aluli gyerek gyűlik össze, jó alaposan ki kell fárasztani a népet, hogy

végre pihegve megálljanak. Ezt a zenekar is tudja. Még így sem akarják abbahagyni! Még így is

hosszúnak találják a legrövidebb szünetet is!

Öt óra körül van egy hosszabb szünet is, olyankor sokan lejönnek az utcára. A lányok karonfogva

sétálgatnak, a fiúk csoportba verődve inkább egymás közt beszélgetnek. Mihelyt nem táncolnak, ezek

a tacskók nemigen tudnak mit kezdeni egymással, az udvarláshoz nem értenek. Igen kevés az olyan

fiú, aki a lányok, igen kevés a lány, aki a fiúk kedvéért jár ide. Ők igazában csak táncolni szeretnek, de

azt aztán, igaz, mértéken felül. Olyan ezeknek a tánc, mint más gyereknek a sport, a foci, vagy

kisebbeknek a futkározás, karikázás.

Egy csapat fiú fenn marad a teremben a szünetben is, kiülnek az ablakba, tökmagot esznek és kiköpik

a héját az ablak alatt húzódó bádogpárkányra. Nyerítve nevetik a galambokat, mert azok bólogatva

odasétálnak és oda-odacsípnek az üres héjakhoz. Ebből is látszik, hogy gyerekek ezek még! És ahogy a

zenekar ismét hangolni kezd, futnak, szaladnak mind, nehogy egy taktust is elmulasszanak.

Este hétkor aztán Szöszi hazacsetlik-botlik. Piros a képe, ragyog a szeme. Leül a díványra a hűvös

szobában, lehúzza a magas sarkú cipőt, tornáztatja a lábujjait. Minden tagja bizsereg a fáradtságtól,

de azért most is dudorássza az átszűrődő dallamokat. Mert a többiek, a nagyobbak, még persze

maradnak. Azok végigtáncolják az esti műszakot is. Csak engedné a nagymama, Szöszi is belebújna

újra a tűsarkú cipőbe. Mert tánc közben őneki soha, de soha nem fáj a lába – mindig csak utána fáj.

– Olyan vagy te, kislányom, mint némelyik versenyló – magyarázta egyszer nagypapa. – Én láttam

olyat, hogy amikor az istállóból kivezették, valóságos gebének látszott. Azt gondoltad volna, még

kettőt lép és összerogyik. Hanem aztán, ha bemelegedett, ha indult a verseny, repült, mint a szélvész.

– Hát én gebe vagyok? – felelte Szöszi, egy kicsit sértődötten, mert minden célzás a soványságára

nagyon fájt neki. Mégsem sértődött meg igazán, hiszen a nagypapa ezt nem rosszból mondta.

Nagypapa szelíd ember és nagymama is nagyon megszelídült mostanában. Szöszi hálát érzett irántuk,

amiért így megértik őt, hogy nem tiltják el tőle azt, amit ő olyan nagyon szeret. Nagymama hétről

hétre engedékenyebb. Lám, most már azt sem bánja, ha kifesti a száját. Sőt, még a házbeli rossz

nyelvek ellen is védelmezi unokájukat. Szöszi tudja, látja, hogy sokan megbotránkoztak az ő gyors

átváltozásán. Nemcsak a házmesterék tesznek megjegyzéseket, mások is.

Egyik szerda délután például – mert szerdán is van össztánc, hat órakor kezdődik – a kapualjban

találkozott Som Gizivel meg a mamájával. Gizi alig köszönt, csak foghegyről egy szervuszt, és úgy

rábámult, hogy az már illetlenség. És a mamája is! No persze, a tűsarkú cipő, a suhogó ruha, a festett

száj meg a többi… Gizi ugyanakkor lapos sarkú fehér szandálban és kék pettyes fehér kartonruhában,

két ágba font hajjal…

Máskor meg az első emeleten lakó orvos, aki kicsi kora óta jól ismerte Szöszit, egy hétköznap reggel

rászólt: – Nohát! Szösszentyű! Alig ismertelek meg. Micsoda démon lettél!

Mert tréfás ember a doktor, azért nevezte Szösszentyűnek, és valószínűleg démonnak is.

Szöszi most már hétköznap is kifestette a száját, nemcsak a tánciskolára. Nem hagyott békét a

nagymamának, vettek egy magas sarkú cipőt is. Hát csak nem hordhatja örökké Bébiét?

A frizuráját meg úgyszólván háromnaponként változtatta. No, ez igazán a legkevesebb! Legalább

gyakorolja magát. Néhányszor maga Tóni bácsi fésülte meg, mókából. Dicsérte is a haját. Azt mondta:

– Amilyen kis nyeszlett kukac vagy, a hajad olyan szép. Akármi legyek, ha nem a hajad szíjja ki az erőt

belőled!

A hét elején „hűtlen asszony” frizura, a hét végén lófarok. Ámde ha megnézett egy francia vagy egy

olasz filmet, másnap reggel az üzletben, amikor csönd volt, és söpörnivalót sem talált, rögtön odaállt

a tükör elé és próbálgatta a filmben látott frizurákat. Nem sokat gondolkodott, elöl lenyírt egy jó

darabot a hajából, hogy a homlokára hulljon, mint annak a francia színésznőnek. Aztán egyszerre csak

odaállt Tóni bácsi elé, hogy ő szeretné a haját feketére festetni. Megfizeti, mint akárki.

– Nem lehet – nevetett Tóni bácsi. – Utóvégre Szöszinek hívnak!

– De Tóni bácsi!

– Szó sem lehet róla! – mondta most már erélyesen az öreg. – Tönkreteszed a hajadat, te kis mafla!

Hány nő örülne, ha olyan szőke volna természettől, mint te vagy!

Szöszi duzzogott és még tovább feleselt. Hogy mit törődik azzal Tóni bácsi, mi lesz az ő hajával. A haja

az övé, vagy nem? Tóni bácsi csak nevetett.

– De fölvágták a nyelved! – mondta szeretettel.

– Majd elmegyek egy másik fodrászhoz és befestetem – nyelvelt Szöszi.

– No, akkor ide többet be nem teszed a lábad – ígérte Tóni bácsi.

– Dehogyisnem! – hányta-vetette magát Szöszi, hogy az utolsó szó az övé legyen. Persze, ez csak

olyan játékos szemtelenség, mert dehogyis menne másik üzletbe hajat festetni. Nem olcsó mulatság,

meg aztán… van is abban valami, amit Tóni bácsi mondott. Hízelgett neki a dicséret és a bók, amivel

szőkeségét illette. Őrajta is van tehát valami szép! Csak azért nyelvelt, csak azért vágott vissza mindig,

mert itt az üzletben az tetszik az embereknek. Szidják a nagyszájúságát, de nem komolyan ám, á,

dehogy! Ha kedvelik, ha szeretik, az a szorgalmán és ügyességén kívül épp ezért van, a

cserfességéért, azért, hogy olyan jól felvágták a nyelvét. Ilyen kislány való ide, nem is valami szende,

sóhajtozó kisasszony, mint Lujzi a kasszában! Maga Tóni bácsi, és minden segéd meg a nők is, mind

olyan bizalmaskodóak, tréfásak, csípős nyelvűek. Ami pedig nagymamát illeti, hát ő is jobban szereti

ilyennek az unokáját, mint rosszkedvűnek, harapósnak, durcásnak.

Mert, ugye, mint olyan gyakran és oly sokan mondják, nem vagyunk egyformák, de nem is lehetünk.

Lajosffy tanárnő méltóságteljes, feddhetetlen magatartásával vívja ki a körülötte élő emberek

megbecsülését, Nájlon Bébi meg a szemtelenségével, erőszakosságával. Lajosffy tanárnőt és Nájlon

Bébit igazában nem is szabadna egy napon emlegetni. Pedig hát mind a kettő ember, nő. Bármilyen

nagyon különbözzenek is egymástól, azért meg is egyeznek néhány dologban. Minden ember arra

törekedik, hogy boldoguljon, hogy helye legyen a nap alatt. Szöszi hiába is választaná példaképének

Lajosffy tanárnőt. Soha, de soha nem érhetné el, nyomába sem léphet. Bébit sem követi mindenben,

például nincsenek udvarlói, és nem is akarja, hogy legyenek. Őt a fiúk egyelőre nem érdeklik. Hanem

azért Bébi mégiscsak közelebb van hozzá. Amit Bébi tud, azt ő is megtanulhatja, jószerint meg is

tanulta már. Amilyen gyorsan elsajátította a rock and rollt, ugyanúgy kiváló haladást ért el a

hányavetiségben. Neki is örömet szerez, hogy meghökkenti az embereket öltözködésével, frizuráival.

Hadd szörnyülködjenek, hadd csapják össze a kezüket, amiért ő kifesti a száját. Hát aztán? Mi közük

hozzá?

Július elsején lépett be az üzletbe, és alig négy hét alatt annyit tanult, annyit változott, mint azelőtt

két év alatt sem. Már nagyon otthonosan mozog, mindennek tudja a helyét, majdnem minden

vendéget ismer, őt is ismerik. Az iskolában nyolc éven át jelentéktelen maradt, Varga Elvira maradt.

Itt, az üzletben már az operettprimadonna is Szöszikének szólítja.

És akkor, amikor ő ilyen vígan éli világát, amikor oly kellemesen és kedvesen szállnak a napok,

egyszerre csak előáll a mama és Sándor bácsi, a mama férje, hogy menjen velük nyaralni a Balatonra.

Vasárnap délelőtt- július utolsó vasárnapján – egyszerre csak beállítottak nagymamáékhoz. Sándor

bácsi maga is eljött. Ez nagy ritkaság, mert különben csak karácsonykor szokta meglátogatni felesége

szüleit. Nagy, erős férfi Sándor bácsi, minden olyan széles rajta: a válla, a homloka, az állkapcsa, még

a keze is. Szép embernek tartják, és igen nagy a tekintélye a család előtt. Sokat dolgozik és sok pénzt

keres. Műfogakat készít aranyból, fémből és porcelánból, sőt egész fogsorokat is. Műhelyében

félelmes és csillogó, éles, finom szerszámok egész garmadája látható, és üvegszekrényekben sok-sok

ijesztő gipszlenyomat, sőt, egész műállkapcsok, hússzínűek. Szöszi sokszor takarított már ebben a

műhelyben és mindig összeborzad, ha csak rágondol is. Mintha emberi alkatrészek lennének azokban

a szekrényekben! Hiába tudja az ember, hogy mindez műanyagból van, mégis ijesztő. Mennyivel

szebb mesterség ennél a fodrászat – Szöszi véleménye szerint. A fodrász szépíti az embereket, Sándor

bácsi pedig javítja őket. A különbség ott is meglátszik, hogy a fodrászok mind víg, beszédes, kedélyes

emberek, ha kissé komolytalanok is talán. Sándor bácsi viszont kemény, fennhéjázó egyéniség,

szigorú, sőt kegyetlen. Ha beszél, mintha csont ropogna. Még ha tréfál, ha jókedve van is, mindig

megmarad tekintetének éles, hideg fénye és hangjában az a csonttörő erőszakosság.

No és most Sándor bácsi, ez a nagy, félve tisztelt és tekintélyes férfi egyenesen Szöszi miatt látogatta

meg a felesége szüleit. Arról volt szó ugyanis, hogy ők kivettek egy szobát Balatonbogláron, odamegy

az egész család nyaralni és Sándor bácsi ragaszkodik ahhoz, hogy Szöszi is velük menjen. Okvetlenül

ragaszkodik!

Szöszi éppen nem is volt otthon, amikor beállítottak. A harmadik emeleten lakik egy Sümeginé

nevezetű idős hölgy, akinek azelőtt nagy kézimunkaüzlete volt a Körúton. Még most is gazdag;

nemcsak a saját szobája van tele perzsaszőnyeggel, hanem még a társbérlőinek is jutott belőle. Ez a

Sümeginé nagyságos asszony kérette fel Szöszit, hogy mossa meg és „rakja be” a haját. Mert őneki

rossz a lába, nem szívesen jár a fodrászhoz és úgy hallotta, a kislány nagyon ügyes. Vagyis, Szöszi épp

első privát munkáját végezte odafönn, amikor édesanyjáék megérkeztek. Nagyapja cammogott fel

hozzá a harmadik emeletre, becsengetett, mondta, hogy amint végzett, iparkodjék haza. Már

tudniillik, hogy dolga végeztével ne menjen sehova szomszédolni.

Szöszi tíz forintot kapott Sümeginétől; ez azt jelentette, hogy meg van elégedve a munkájával. Fehér

köpönyege zsebébe tette a pénzt – mert a privát munkát is köpönyegben végezte, éppen itthon volt

mosásra –, és szaladt haza. A család a szobában ült, a nagy asztal körül, az asztalon egy üveg bor,

poharak és a vasárnapra sütött barackos lepény. Hűvös és homályos a szoba ilyenkor, a kinti erős

fényhez és meleghez képest. A mama türkizszínű selyemvászon ruhája a szoba mélyén derengett.

Ugyanolyan türkizszínű nájlon kesztyűjét le sem húzta, úgy cigarettázott. Sándor bácsi ült legközelebb

az ablakhoz, kifelé fordulva, szétvetett lábbal, és éppen azt magyarázta: – Ha engem megkérdeznek,

én azt sem engedem, hogy fodrász legyen. Micsoda szakma az, kérem? A legpiszkosabb a világon! Én

még fodrászban nem láttam rendes embert…

Éppen csak ránézett a belépő Szöszire, aztán folytatta: – Az én szememben nem szakma az olyan,

ahol borravalóból kell megélnie valakinek. Az én szememben az a társadalom legalja…

Szöszi megállt az ajtóban, hátát a hűvös ajtófélfának vetette. Ha már nem futhatott el, nem

menekülhetett, beljebb sem akart menni. Mennél messzebbről akarta hallani Sándor bácsi csonttörő

hangját.

– Nana – szólalt meg nagymama. – Nana, fiam! A pincér is kap borravalót, a házmester is…

– Nézze, mama – hallgattatta el Sándor bácsi, nagy kezének egyetlen mozdulatával –, én magával már

nem vitatkozom! Maguk nevelték, hát legyen úgy, ahogy maguk akarják. De azért én nem engedném

meg, hogy ilyen fejjel járjon – és Szöszi legújabb Lollobrigida-frizurájára mutatott. Még szerencse,

hogy a száját itthonra nem festette ki. Ezer szerencse.

– Neked egy hónap szabadság jár – fordult most Sándor bácsi, ellentmondást nem tűrő eréllyel,

egyenesen Szöszihez. – Holnap megmondod, hogy a szüleiddel mégy nyaralni. Utána odajössz

hozzánk, holnap már nálunk alszol, kedden reggel utazunk Boglárra. Levegőváltozásra van szükséged,

meg arra is, hogy egy kis jobb modort tanulj. Más lány boldog lenne, ha a szüleivel nyaralhatna két

hétig a Balatonon!

Honnan tudta Sándor bácsi, hogy ő nem boldog, hogy boldogtalan, amiért nyaralnia kell a Balatonon?

Talán onnan, hogy a strandra sem akart velük menni?

Aznap délután a nagymama már el sem engedte a tánciskolába. Hogyisne! Utazás előtt gyorsan ki

kellett mosni és vasalni mindent. Szöszi egész délután a könnyeit nyelte, duzzogott, nagymama meg

prédikált. Már megint haszontalannak, ostobának nevezte. Úgy tett, mintha igazat adna Sándor

bácsinak abban, hogy őneki tulajdonképpen meg kellene köszönnie, hogy a Balatonra viszik. Mintha a

nagymama nem tudná, miről van szó! Minek viszik őt oda? Pesztonkának, ingyen cselédnek.

– Nohát, segítsz egy kicsit anyádnak, de mégis fürödhetsz, megpirosít egy kicsit a nap, mégiscsak

nyaralsz! – így nagymama.

– Nagymama se nyaralt még soha, mégis megvan – feleselt Szöszi.

De aztán mégis elhallgatott, mert tudta, úgyis hiába. Mennie kell. Odaát szólt a zene, de ő itthon a

tavalyi csíkos szoknyácskáját vasalta, aztán megstoppolta színehagyott kis piros fürdőtrikóját. No,

hiszen két hét nem a világ. Két hétig nem látja az üzletet, nem mehet táncolni. Nem is ez fájt a

legjobban, hanem az, ahogyan Sándor bácsi a fodrászokról beszélt. Hogy az a társadalom legalja.

Vannak, akik szeretnek utazni. Szöszi nem szeret. Az a rengeteg csomag, táska, koffer, szatyor, meg a

négy gyerek hozzá! Két taxival mentek a Déli pályaudvarra, mert ágyneműt is vittek, meg edényeket.

Szöszi négy féltestvére közül kettő fiú, kettő lány. A legidősebb és a legkisebb lány, a két középső fiú.

A nagylányt Áginak hívják, a két fiút Sanyinak és Lacinak, a legkisebbet – az még csak hároméves –

igazában Veronkának, de a családban csak Dundinak becézik. Ő maga is Dundinak nevezi magát.

Ági tízéves, és nagyon szép. Magas, nyúlánk, de nem olyan sovány mégsem, mint Szöszi. Vállára hulló

aranyos barna haja van, karcsú nyaka büszkén tartja kecses kis fejét. De tudja is ám, hogy ő milyen

szép, pipiskedve jár és csipogva beszél, mint egy kis hercegnő. Okos is, mindig tiszta kitűnő a

bizonyítványa. Szöszi nem szereti. Nem tehet róla.

Ágit a két öccse se szereti. Mert Ági mindig jó, ők pedig rosszak. Ők sokszor kikapnak apjuktól, Ági

pedig hízelegve, mint egy cica, a papa nyakára fonja karocskáit és arcát a papa állához dörzsöli. Ági

sohase kap ki. És ha az öccsei rossz fát tesznek a tűzre, akkor árulkodik is rájuk. Ha a fiúk eltörnek

valamit, a mama eltitkolja a papa előtt, de Ági befújja. Ági valóságos felügyelő a családban, még a

mamát is ellenőrzi, mintha úgy vélekedne, hogy a mama nem elég szigorú a fiúkhoz. A papa is mindig

azt mondja, hogy a mama nem elég szigorú, hogy a fiúkat a mama rontja el. Ági a papa lánya. A papa

is szokta mondani: te az én lányom vagy.

Így aztán a család szinte két pártra szakadt: egyfelől a papa és Ági, másfelől a mama és a fiúk. Ami

Dundit illeti, ő még most egyik párthoz sem tartozik. Dundi, mint a neve is mutatja, vaskos, fehér

húsú kislány. Szőke, de fekete szemű. Szelíd és vidám. Testvérei nem sokat törődnek vele. Eljátszik

egyedül is. Még egészen kicsi korában is ilyen volt. Felállt ágyacskájá-ban, a rácshoz támaszkodott,

gagyarászott és mosolygott, nézte a fiúk ugrándozását. Játék helyett beérte egy fél kiflivel, vagy akár

a saját lábujjacskájával. Mint egy kis bölcs, mindig olyan volt. Mintha sokkal idősebb lenne nagy és

szilaj testvéreinél.

Szöszi Dundit szereti legjobban testvérei közül. Amikor Dundi született, Szöszi már nagyocska lány

volt, tizenegy éves is elmúlt. Sokszor ő tette tisztába és játszott rugdalózó lábacskáival. Szöszi értette

meg először a gügyögését, amikor azt mondta: aggyá! Hát, még amikor azt kezdte mondogatni: Töti!

Szöszi nem felejtette el, hogy ez a vaskos kis angyal először az ő nevét tanulta meg, előbb, mint a

mamát és papát. Mert abban az időben, két évvel ezelőtt, ő több mint hat hetet töltött Dundi

mellett, a mama akkor beteg volt, kórházban feküdt. Balatonbogláron, e két nehéz hét alatt is Dundi

volt Szöszi egyetlen öröme és vigasztalása.

Nemhiába húzódozott ő ettől a nyaralástól!

Szöszi a maga részéről borzasztó dolognak tartja a nyaralást és soha meg nem érti, miért kell nyaralni.

Szerinte ez a nyaralás mindenkinek csak megpróbáltatásokat, majdnem hogy kínszenvedést hozott.

A mamáéknak otthon Pesten, a Murányi utcában, szép nagy lakásuk van, két nagy szoba meg egy

kisebb, fürdőszoba, ahol gázzal bármikor vizet melegíthetnek. Még erkélyük is van, ahova Dundit

kitehetik, és ott eljátszik a napon.

Ezzel szemben itt Bogláron, az országút mentén, egy „ócska” házban, egyetlen szobában lakik az

egész család. Csak két ágy van, egy dívány meg egy deszkaállványra szerelt szalmazsák. Más aztán

nem is fér a szobába, csak a sok légy. Ezek mindent ellepnek. És még por is van, rengeteg. Ha csak

kilép az ember, bokáig süllyed benne, és minden percben kirázhatja a szandálját. A házi néni

konyháján főznek reggelit és vacsorát. Ott még több a légy. És fával meg kukoricacsutkával fűtenek,

hogy meg kell fulladni a forróságtól, és este alig van egy fazék meleg víz, hogy a portól szutykos fiúkat

megmosdassák. Mert fürdenek ugyan a Balatonban, de mire hazajönnek, nyakig mocskosak. Ebédet a

vendéglőből hozatnak, azt kint eszik meg az udvaron. Az udvaron gyümölcsfák vannak, göcsörtös,

csenevész almafák, azokról állandóan hullanak a zöld hernyók. Mert molyosak a fák. Van egy kutya is,

egy tarka foltos, öreg, kövér, négylábú, életunt tömlő, meg csibék; ezek mindent összepiszkolnak. Ha

Szöszi kitesz az udvarra egy pokrócot, hogy arra ráültesse Dundit, akkor alig talál egy kis tiszta helyet.

Mert a fa alatt hernyók esnének a kislányra, a lekopott fű pedig tele van a tyúkok piszkával.

De hát akkor mi a jó a nyaralásban?

Szöszi ezt föl nem foghatja!

Igaz, itt van a Balaton, de az a kis fürdés, délelőtt meg délután, Szöszi véleménye szerint nem ér

annyit. A mama ritkán megy a vízbe, nem tud úszni és fél, hogy belelép valami kagylóba. Sándor bácsi

még annyit se fürdik, mert délelőtt kártyázik, ebéd után meg hosszút alszik az elsötétített szobában,

de még így is halálra bosszantják a legyek. Este elmennek a vendéglőbe sörözni és táncolni. Néha a

gyerekek is elmennek fagylaltozni a cukrászdába. De hát ez megvan Pesten is! Mégis, a mamának az a

jó, hogy lesütteti magát. Mire hazamegy Pestre, egészen barna szeretne lenni. Sándor bácsit a

kártyázás szórakoztatja. A fiúk majdnem egész nap a parti kövek között a kis halakat kergetik. Eleinte

kézzel fogdosták, aztán horgászbotot, horgot, zsineget szereztek, és most esténként

szúnyogcsípésektől vörös testtel térnek haza, mert a nádas részekre járnak pecázni. Ági sétálni szeret,

mindig azért nyaggatja a mamát, hogy menjenek a hegyre, ahol olyan szép fák vannak, ott nagyon

romantikus. Meg este a mólóra, mert igen szép az, amikor a hold arany hidat vet a vízre, egészen a

szemközti partig. Ági még verset is írt a Balatonról meg a holdról, fel is olvasta egyik este, amikor a

cukrászdában ültek, pesti ismerősökkel: „Fürdik a hold a Balatonban, Arany híd látszik a habokban,

Fel-felcsillan a halak teste, Susog a szellő, szép nyári este.” A vers nagyon tetszett, kézről kézre adták,

Ági csak pirult, de a büszkeségtől. Szöszi meg csak bámult. Az igazat megvallva, nagy butaságnak

tartotta, hogy egy tízéves lány verset írjon. Sőt, nemcsak butaságnak, hanem még hencegésnek,

felvágásnak is. Hogy nem szégyelli még meg is mutatni! Talán azt gondolja magáról, hogy költő? Vagy

mit? Mégis, Szöszi magában elismerte, hogy ő, noha majdnem öt évvel idősebb, mint Ági, nem tudna

ilyet írni. Az ember föl sem foghatja, hogyan juthat ilyen az eszébe. No persze, más is ír verset,

Szösziék osztályában is írtak sokan. De Szöszi azért ezt mégis majomságnak tartja. Ági majom.

Mindent utánoz, még a versírást is.

Mindenkinek, a család minden tagjának hozott hát valamit a nyaralás, csak éppen Szöszinek és

Dundinak nem. Ahogy Dundi nem érdeklődik a természet szépségei iránt, ugyanúgy Szöszi sem.

Miért, hát őneki nincs szeme? Ő nem látja, hogy mi a szép? Talán látná is, de nem akarja. Annyira

haragszik, hogy idehozták! Ő és Dundi két Hamupipőke. Együtt is alusznak éjjel a keskeny díványon,

egymást átölelve. Szöszi még álmában is vigyázva öleli a selymes kis babatestet. Ha reggel felkel,

hogy a piacra menjen – hiszen olyan nehéz tejet kapni! – Dundi is felébred és vele akar menni. A

többiek még alszanak, amikor ők ketten a kora reggeli harmatban elindulnak. Délelőtt a strandon

Szöszi Dundival játszik a homokban, ebéd után pedig őrzi a kislány álmát a kertben, és már a

levegőben elkapja a leereszkedő hernyókat. Ha Dundi felébred, akkor mesél neki a pirinyó

tündérkéről.

A pirinyó tündérkét Dundi nagyon szereti, azt mindennap hallani akarja. A pirinyó tündérkét Szöszi

találta ki. A pirinyó tündérke tulajdonképpen csakis pirinyóságáról nevezetes. Olyan pici, hogy

nyugodtan rászállhat egy szál violára, nem hajlik meg alatta. Éjszakára mindig egy-egy virág

kelyhében talál szállást. De nem megy a violához aludni, mert az nagyon is illatos. Félő, hogy sokáig

nem ébredne fel tőle! Ugyanígy áll a helyzet a rózsával. A rózsa kelyhe valóságos tágas palota a

pirinyó tündérkének, de itt csak nappal tanyázik. Éjszakára a mezőre repül, vagy a kert végébe, ahol a

gyenge illatú, fehérszirmú vadvirágok nyílnak. Kiválasztja az egyiket, leül a közepében, a puha sárga

kerek díványra, és akkor a vadvirág szépen összecsukja fölötte fehér szirmocskáit, mint valami sátrat.

Ott aztán nyugodtan alhat a pirinyó tündérke, és reggel frissen ébred.

– És elmegy a piacra tejért! – teszi hozzá Dundi vidáman. Az ám! Tejért megy a pirinyó tündérke,

icurka-picurka kis tejeskannájával. Dundi tapsol, szembogara kifényesedik. Látja, látja a pirinyó

tündérkét az icurka-picurka tejeskannájával.

És ha már tejért megy a tündérke, miért ne főzhetne ebédet? Egy szem babból akár egész

lakodalomra valót is főzhet a pirinyó tündérke.

Hát még mit tud? Tud mosakodni és fésülködni, sőt, ha a szél összeborzolja a margarétát, azt is

szépen megfésüli. Dundi kacag, örül és szalad a kert végébe. Ha talál egy kócos margarétát, mindjárt

fésüli a gödrös ujjaival. Pirinyó tündérkét játszik.

Énekelni is szoktak ők ketten. Dundi fújja: „Szép az a gazellatermet, a sivatag Afrika ölében termett…”

Amikor a két hét letelt, Szöszinek odahaza, Pesten, napjában tízszer eszébe jutott Dundi. A csöndes,

hűvös üzletben – ahol annyival jobb őneki, mint a Balatonon – meg-megállt a nagy kirakatablak előtt,

kitekintett a sima és tiszta sugárútra és néha-néha még a szeme is könnybe lábadt. Hiányzott neki

Dundi. A verébpiszok a fák alatt a boglári udvart juttatta eszébe, azt a ronda udvart. De hiába,

akármilyen rossz volt ott, mégis, valami vágyakozás fájdította a szívét, mert hiszen ott volt Dundi.

Hiszen az az ő testvérkéje! Anyja és apja helyett itt van Őneki nagyanyja és nagyapja. De kije van

Dundi helyett?

Vigyázott, hogy senki ne lássa meg a könnyeit.

Néha, munka után, fel-felszaladt a Murányi utcába, hogy Dundit lássa. Elvitte sétálni, egyszer-kétszer

hazahozta a nagymamához. De egyszer egy kicsit későn vitte haza és akkor kikapott Sándor bácsitól.

Minek hurcolja azt a gyereket? Amilyen szeleburdi, még valami baj történik az utcai forgalomban. A

gyerek nem arra való, hogy ő, Szöszi játsszék vele. Kereken megtiltotta, hogy elvigye hazulról.

No, lám csak! Milyen ez a Sándor bácsi! Talán irigyli tőle Dundit? Igen, mintha észrevette volna, hogy

Szöszi nagyon is szereti kistestvérét, sőt, hogy Dundi is nagyon szereti Szöszit. Irigyli! Mutatni akarja,

hogy Dundi az ő lánya. És Ági, mert ő az apja lánya, rögtön felcsapott árulkodónak, felügyelőnek.

Ezután, ha Szöszi megjelent a Murányi utcában, rögtön odaállt őrködni, hogy Szöszi az isten

szerelméért el ne lopja Dundit. Ott járt a sarkában, nem is hagyta egyedül őket, pedig máskor nem is

törődött a húgocskájával, elzavarta, ha az játszani akart vele. Így, Ágival együtt semmit sem ért az

egész. Ági előtt Szöszi nem tudott mesélni Dundinak, még játszani sem tudott vele. Dühös volt Ágira,

úgy néztek egymásra, mint az ellenségek. Egyszer Szöszi meg is pofozta Ágit, mert az…

szemtelenkedett vele. Azt mondta: „úgyis csak hülyeségre tanítod, és neked nem is rendes

testvéred!” Persze, Ági bőgve szaladt az apjához, hogy Szöszi megpofozta. Sándor bácsi dühödten

támadt Szöszire és olyanokat mondott, hogy: – Itt, édes fiam, nem vagy a tánciskolában, a jampi

haverjaid között, meg az üzletben sem, itt tisztességes hangon lehet csak beszélni, vagy jobb, ha

mennél kevesebbet rontod itt a levegőt. Én, fiam, nem utcakölykeket akarok nevelni, hanem rendes

úrigyerekeket…

A mama persze megint nem volt otthon, a mamának minden délutánra van valami elintézni- vagy

vásárolnivalója.

Szöszi ettől kezdve nem ment, nem mehetett Dundihoz, Sándor bácsi Dundijához. Ha megszakad a

szíve, akkor se megy.

Bogláron persze Sándor bácsi is nevetett, amikor Dundi a gazellatermetét énekelte. Felkapta és

összecsókolta a kislányt. Most ez is baj, minden baj, mert ő fodrászlány, akinek borravalót adnak,

mert ez a legutolsó mesterség a világon. Mert ő buta és közönséges, Sándor bácsi pedig finom

úrigyerekeket akar nevelni a gyerekeiből, Dundiból is. Bezzeg, amikor dolgozni, vigyázni kellett rájuk,

akkor jó volt… Ez az úriemberség? Ez az a nagy finomság? Ágika kisasszony a finom, azért, mert azt

mondja: „romantika” és verset ír a holdvilágról, de ő maga is sárga az irigységtől, mint a holdvilág?

Ágika talán a finom úrilány, mert magasan hordja az orrát és egy jó szava nincs a kishúgához, csak azt

tudja neki mondani: „na, hagyjál, eredj innen”?

Hátha ilyen az úrilány, akkor ő marad inkább jampi. Csak azért is! Még pirosabbra festi a száját és

minden szívfájdalmát kitáncolja abban a vacak tánciskolában, a „jampi haverok” között.

Két nappal a Murányi utcai jelenet után, egy csöndes szombat délutánon, az a rettenetes dolog

történt, hogy Szöszi koromfeketére festett hajjal lépett be a házuk kapuján. Magasra tartotta a fejét,

és mintha a két lába egyenesen a szívéből nőtt volna ki, úgy szúrta, egyenesen a szívét, minden lépés,

amit az udvar sárga kockáin, az ajtajukig meg kellett tennie. Csak a rettegés szülhet olyan

elszántságot, ami most az ő vézna kis testét, festett hajszálaitól a cipője sarkáig eltöltötte. Előre

tudott mindent. Nagymama rémületét és fékevesztett haragját. Tudta, hogy pofont kap. És minden

úgy játszódott le, ahogy előre tudta. Megkapta a pofont és az egész ház visszhangzott nagymama

kiabálásától. A lakók kiszaladtak a gangokra, ijedt kíváncsisággal, hogy mi történt megint az öreg

Váradiéknál? És a nagymama ország-világ előtt, egy kétszáz lélektől lakott ház előtt kiabálta ki, hogy

az ő unokája utolsó szemét, senkiházi, eszeveszett dög, és még ennél is csúnyábbat.

Mert mit tudhatta azt a nagymama, hogy miért történt mindez? Ő is szenvedett. Mire nagyapa

hazajött, ő is keservesen zokogott. Legalább három napnak kell még eltelnie, hogy nagymama is

megértse: azért még nem dőlt össze a világ.

4

Másnap reggel Tóni bácsi leültette Szöszit a hajmosó székbe és se szó, se beszéd, sajátkezűleg mosta

ki hajából a fekete festéket. Közben jól megmondogatta a magáét és arról is kivallatta Szöszit, hogy

hol, melyik üzletben csináltatta ezt a csúfságot magával? Mert annak a fodrásznak is le kéne törni a

kézit, aki hajlandó egy ilyen fityfiritty taknyos kívánságára ilyen disznóságot elkövetni. Láthatta volna,

hogy egy szédült csirkével van dolga. Ha őhozzá, Tóni bácsihoz jönne be egy ilyen zöldfülű ilyesféle

kívánsággal, hát jól megkapná a magáét. Vannak viszont kollégák, akik semmivel se törődnek, nekik

mindegy, csak megkapják a forintjaikat.

Tóni bácsi aztán befestette szőkére Szöszi haját, hasonló színűre, mint amilyen volt is. Ilyenkor nincs

más megoldás. Amíg utána nem nő, ezzel a festett szőkeséggel kell járnia. Persze, a festék közben

kopik, kétféle színű lesz a haj, de magára vessen az, akinek nincs elég sütnivalója.

– Remélem, gyorsan utána nő – mondta Tóni bácsi –, hiszen a te hajadnak, fiam, vízben van a töve.

Szöszi egy kukkot se szólt, hálásan tűrte, hogy Tóni bácsi helyrehozza azt a nagy bolondságot, amit ő

önmaga ellen elkövetett. De azért nem köszönte meg Tóni bácsi jóságát, hogy majdnem egész

délelőtt csak vele dolgozott. Bejött közben a szomszédos fehérneműszalon tulajdonosnője, aki senki

mást nem enged a hajához nyúlni, csakis magát Tóni bácsit. És az öreg elküldte, azt mondta neki, ne

haragudjék, de jöjjön inkább holnap. Most őneki postamunkája van. Nem, Szöszi mégsem mondott

köszönetet, úgy tett, mintha egy cseppet sem bánta volna meg a tegnapit, mintha csak az erőszaknak

engedne, amikor tűri, hogy újra szőkévé varázsolják. Igaz, hogy Tóni bácsi nem is várt köszönetet.

Ismeri már Tóni bácsi őt, az ő makacs természetét. Nincs az a kincs, amiért bevallaná, hogy megbánt

valamit.

Amikor Szöszi festés után a tükörbe nézett, tán még jobban megijedt, mint tegnap, amikor fekete

hajjal pillantotta meg magát. Mert ez a mostani, festett, túlságosan is fényes szőkesége még

idegenebb volt, mint tegnap az a fekete haj. Meg is tapogatta, mint aki nem bizonyos abban, hogy a

tulajdon feje ül a nyakán. Hanem azért a világért el nem árulta volna ijedtségét. Mint mindig, ha

elszorult a szíve, most is szemtelenkedett: – Akármit mond, Tóni bácsi, nekem a fekete haj jobban

állt.

– Hoogyne, kisebb a lábad benne. Olyan voltál vele, mint egy bohóc… Mint a majom a köszörűkövön

– felelte Tóni bácsi röviden és otthagyta, hadd gyönyörködjék magában.

Amikor váltás után Szöszi hazafelé indult, utcáról utcára nehezedtek a léptei. Mit szól a nagymama,

hogy most megint szőkén látja? Erre biztosan nem számít. Bárcsak ülne kint ma is az utcán a

házmesterékkel, akkor már messziről látná és mire odaér…

Nagymama ma nem ült kint az utcán, de a házmesterék igenis kint ültek. A vöröshajú házmesterné

cigarettázott és már messziről furcsán nevetett és integetett. Minek integet? Mit nevet? Ő talán nem

festi a haját, vén satrafa létére?

– Mi az, aranyoskám – kiáltotta elébe jó hangosan, még mielőtt Szöszi köszönhetett volna neki te

most már a hajad színét is naponta változtatod? Jól kezded!

Mások is voltak ott, ácsorogtak a kapuban; egy öreg bácsi, akinek két mopszli kutyája mellett

magának is mopszli képe van. Az a hosszú, sovány, mindig nadrágban járó lány a munkásszállásról, aki

folyton betegnek íratja ki magát, meg Zsurki bácsi, egy rongyos, elhanyagolt, de még mindig jó

erőben levő idős férfi, Sümegi nagyságos egyik társbérlője, jelenleg kenyérkihordó, azelőtt úriember.

Nemcsak a házmesterné nevetett, mindannyian nevettek. Vagyis mindenki tudott már arról, hogy

Szöszinek tegnap fekete volt a haja, a házmesterné elpletykálta, ami nem is csoda, hiszen nagymama

tegnap kikiabálta az egész háznak. Most aztán még rosszabb, még komiszabb a helyzet, mintha

fekete hajjal tért volna haza. De hát mi közük hozzá, mit akarnak tőle? Felnőtt, meglett emberek, hát

nincs más gondjuk és bajuk, csak az, hogy Varga Szöszinek milyen színű a haja?

– Holnapra hupikékre festetem. Vagy vörösre, mint a magáé! – vágta oda sziszegve, mint egy kis

kígyó és berohant a kapun. Fojtogatták a könnyek, de azok azt már nem látták. Szaladt, szaladt, csak

annyit hallott, hogy a házmesterné méltatlankodva káricál, mocskolja őt a legcsúnyább szavakkal. És

már minden keserűsége és haragja a nagymama ellen fordult. A nagymama az oka mindennek, ő

kürtölte, ő kiabálta világgá az ő szégyenét.

Benyitott a konyhájukba, onnan egyenesen a szobába rontott. Nagymama a varrógépnél ült. Szöszi

levágta magát a díványra és fuldokolva zokogott.

Nagymama szíve biztosan meg is esett volna rajta. Szöszi zokogása annyira megijesztette, hogy észre

sem vette a szőke haját. Tán el is felejtette, hogy reggel még fekete volt. El is felejtette volna, ha a

házmesterné be nem állít, még mielőtt a nagymama csak a száját is kinyithatta volna.

– Nahát, te Maris – mert a házmesterné tegezte nagymamát –, annyit mondhatok neked, ha az én

lányom volna, agyonverném. Tudod, mit mondott nekem a drágalátos? No, én csak annyit mondok,

én szíjat hasítanék a hátából. Én tudom, hogy te rendes, becsületes asszony vagy, a pimaszságot nem

tőled tanulta. És sok mindent láttam, hallottam már életemben, énnekem nem kell bemutatni a mai

fiatalságot, de ennek a lánynak jó vége nem lesz, annyit mondhatok!

És így tovább, és így tovább. Fecsegett és fröcsögött. Nincs az a rondaság, amit Szöszire ne szórt

volna, de azt, hogy mit követett el, hogy mit is mondott neki, olyan nagy szörnyűséget, azt egyszer se

mondta. „Holnap hupikékre festetem. Vagy vörösre, mint a magáé!” Ezt mondta neki Szöszi.

Szemtelenség volt? Szemtelenség! Mérgében mondta. De hol van ez csúnyaságban attól, amit a

házmesterné mondott most őrá? Hol gyalázta ő így a házmesternét, hol taposott ő a becsületébe?

Hol illette ilyen útszéli szavakkal? Jó, igaz, a fiatalnak tisztelnie kell az öreget. De ki kezdte? Ki

csúfolódott, ki nevetett rajta már messziről? És ha a fiataloknak nem illik feleselni és szemtelenkedni,

hát az idősebbnek talán mindent szabad? Ha valaki, mint Szöszi, még nem töltötte be tizenötödik

esztendejét, lába kapcája lehet akárkinek?

Ha a házmesterné ötvenéves, kérges szívével nem bírja el egy taknyos kis senkinek a szemtelenségét,

hát akkor az a kis vakarcs, azzal a tizennégy éves, éretlen kis szívével, hogyan bírjon el ennyi

csúnyaságot?

Nemcsak Szöszi, még a nagymama sem bírta el. Az ő öreg szíve is fellázadt. Egy ideig csak hallgatta,

meresztgette a szemét. Rajta volt az okuláré is, hiszen varrogatott éppen. Nem tudta, miről is van

szó, nem is tudhatta, mert a házmesterné csak beszélt, beszélt, összehordott mindenféle kénköves

poklot, minden mocskot, szennyet, csak épp azt nem mondta, azt az egyet, hogy mi baja is van

Szöszivel. Ok nélkül nem jött be, azt nagymama is tudta, ismerte ő az unokája hegyes nyelvét,

meggondolatlan feleselését, hanem hát nem volt itt idő, nem jutott idő arra, hogy valami is

tisztázódjék. Addig szitkozódott, addig átkozódott ez a házmesterné, addig példázgatta, hogy így

Maris, úgy Maris, tudom, hogy te becsületes asszony vagy, amíg a nagymama egyszerre csak kijött a

sodrából és ráripakodott a vörös hajú asszonyra: – De a nemjódat, az én lakásomban ne szidd az

unokámat, a fene egye meg azt a flancos vörös fejedet!

És mert a nagymamát sem kell éppen félteni, hát úgy kizavarta a házmesternét, hogy csak úgy füstölt.

És ha a házmesternének sok volt az a kis szemtelenség, amit Szöszitől kapott, hát a nagymama most

megtetézte egy csomó rikácsoló, vastag, szálkás gorombasággal.

Ha tegnap patália volt Szöszi fekete haja miatt, úgy ma a szőkesége hozta a bajt. Hát mindennap

Szöszi miatt veri fel veszekedés a ház csöndjét? Már megint tele vannak a gangok kíváncsiakkal,

bosszankodókkal, megbotránkozókkal és kárörvendőkkel. Szép kis firma lehet ennek a Váradinénak

az unokája!

Az ember nemcsak tizennégy éves korában – hatvanöt éves korában is elveszítheti a fejét.

Nagymama is elveszítette. Már tegnap, amikor oly hangosan veszekedett Szöszivel, ma még inkább,

amikor Szöszi miatt összeveszett, csúnyán, életre-ha-lálra összeveszett a házmesternével, akiről pedig

mindenki tudja, hogy veszedelmes szájú asszony.

Megvédte Szöszit? No, jól megvédte! Kiparancsolta a házmesternét, hogy az ő lakásában ne gyalázza

az unokáját. Hát most majd gyalázza úton-útfélen.

De most már mindegy, ezen nem lehet segíteni. Nagypapa hiába magyarázta nagymamának, hogy

bolondságot csinált. Már nem szívhatta vissza, amit kimondott. Ugye-ugye, milyen veszedelmes a

meggondolatlan beszéd? De a nagymama nem ismerte el, hogy ő csinálta a hibát. Nem igaz, csakis

Szöszi, ő az oka egyedül mindennek. Negyven éve laknak a házban, sohasem volt még ilyen

veszekedése senkivel. Negyven évig megvolt békességben, pedig két lányt nevelt fel, de sohasem volt

egyikkel sem annyi baja, mint ezzel az egy békával, ezzel az átkozott, istenverte kis senkiházival. Csak

a szégyent, a gyalázatot hozza a tisztességben megőszült családra.

– Bár soha ne vettelek volna magamhoz! Akkor voltam bolond, amikor elvállaltalak. Csak már lennél

kint a házból…

Szöszi még soha nem hallott ilyen káromló, keserű szavakat a nagyanyjától. Erre mit felelhetett

volna? Csak azt: – Bárcsak meg se születtem volna. Minek kellettem én? Fojtottatok volna meg

inkább kétnapos koromban, ha én egyszer mindenkinek útjában vagyok…

Másnap, vasárnap Szöszi elkezdett öltözködni, hogy ő megy a tánciskolába. A nagymama azonban

úgy nézett rá, hogy majd felöklelte a szemével.

– Hát te hova készülsz?

Szöszi ott állt a szekrény előtt, épp a ruhájába bújt volna bele, de erre a kérdésre a két fölemelt karja

megállt a levegőben, a bordó és zöld színekben játszó ruhával együtt.

Nem válaszolt.

– Törüld le a szádról a festéket, mert ha én törülöm le, azt nem köszönöd meg – morajlott a

nagymama, mint a közelgő vihar. – És ha még egyszer csak a szádon is kiejted azt a rohadt

tánciskolát, hát jól nézd meg magad. Leülsz, és itt maradsz! Megértetted? Vegyél egy könyvet…

Vegyél elő kézimunkát. Én nem nevelek rongyot belőled!

Szöszi megremegett. Még föl se fogta, el sem hitte egészen. Nagymama azt gondolja, hogy eztán már

soha nem mehet a tánciskolába?

– De nagymamám…

– Egy hangot se halljak, mert kihúzhatod a lutrit! Elegem volt abból, hogy az egész ház rajtunk

köszörülje azt a mocskos nyelvét.

Szöszi még mindig nem tudta, belebújjon-e a ruhájába, vagy se. Ott állt egy szál virágos kombinéban.

Leeresztette a kezét, de a ruhát még nem tette le. Ekkor felhangzott az udvaron Bébi lépteinek friss

kopogása.

– Szöszi, jössz?

– Megy ám, majd megmondom, hova! – kiabált ki nagymama.

– Maga csak menjen, fiam, isten hírivel, Szöszit meg hagyja békiben. Keressen magának más

barátnőt!

– Ezt a tésztát! – csodálkozott Bébi az ablak előtt és elhúzta a száját – Már csörögni se engedi? Talán

apácának tartogatja?

– Jobb lesz, ha befogja a száját…

– Jó, jó – vonogatta a vállát Bébi. – Csak azt ne higgye, hogy sírok utána – tette még hozzá, és már

iszkolt is.

Szöszi akkor megmozdult, a táncruhát bedobta a szekrény sarkába, a cipőkre, aztán magára rángatta

a tarka virágos pongyoláját. Egy kukkot se szólt, lefeküdt a díványra, befelé fordult és fejére húzta a

bordó selyempárnát. Éppen jókor, mert odaát most megszólalt a zene: „Fekete két kezecském, fekete

két kis szemecském, fekete minden csipetnyi csöpp kis csipetkém… „Mert mostanában mindig ilyen

özönvíz előtti slágereket játszanak. És van egy új dobos, a Frédi, az énekli a szöveget is hozzá,

papírtölcséren keresztül.

Nagymama egy ideig nem szólt, csak a pillantásával bökdöste Szöszi vékonyka hátát Ott ült az

asztalnál, előtte papiros és ceruza. Azt számolgatta éppen, mire adta ki azt a sok pénzt megint tegnap

a piacon. De nem bírta sokáig a hallgatást.

– Nna! Ez igen! Lefekszik. Mert, hogy egy könyvet venne a kezébe, vagy kézimunkát, mint más rendes

lány, azt nem. Mert neki tizennégy éves fejjel csak az kell, a hetyegés a tánciskolában. A csurglizás!

Kelnél fel inkább és váltanál mozijegyet.

– Úgyse lehet kapni – felelte Szöszi a párna alól, mintha a pincéből beszélne.

– Öltözz föl, elmegyünk Joli nénédhez… – állt fel a nagymama.

– Én nem megyek – hangzott tompán a párna mögül.

– Mi az, hogy nem jössz? Majd adok én neked! A fene a jó dolgodat. Majd nézd meg az

unokanővéredet. Az is van olyan kisasszony, mint te vagy, de az otthon tud maradni. Az talál

magának szórakozást vasárnap délutánra, ha nem is megy csörögni a jampikkal. Pedig egy ével

idősebb is, mint te vagy.

Szöszi erre nem is válaszolt. No persze, az Anikó! Az unokanővére! A mintalány! A gimnazista

kisasszony, a két hosszú szőke copfjával és a szende szemével! Azért se megy hozzájuk, azért se.

Minek menjen ő oda? Nincs őneki ott semmi keresnivalója. Nem hiányzik ő ott senkinek, csak lenézik.

Üljön, mint egy kuka, és hallgassa, hogy mit beszélnek?

A nagymama harisnyát, cipőt húzott, fölvette a fehér karikás fekete flokonruháját, kétszer is kirakta-

berakta a nagy fekete kézitáskáját, hajtogatta a frissen vasalt zsebkendőt, aztán becsomagolt néhány

darab túrós rétest, hogy ne menjen üres kézzel az unokáihoz. Nem mondta többet Szöszinek, hogy

jöjjön. Csak azt mondta: – Nagyapád fönn van Zsurki bácsinál. Kártyáznak. Hát úgy vigyázz magadra!

Ha ki mered tenni a lábad, én azt megtudom, jól jegyezd meg. És amit akkor kapsz, az a tied lesz. Én

hét felé itthon leszek. De az is lehet, hogy előbb, mert hátha nincsenek is otthon. Hát ehhez tartsd

magad, fiam.

Elment és bezárta a konyhaajtót. Szöszi hallotta, hogy bezárta.

Egy ideig még feküdt mozdulatlanul. Ahhoz sem volt ereje, hogy megforduljon. Bezárta! Mint egy

rabot. Az ablak nyitva van, de tudja, hogy ott úgyse ugorhat ki. Amikor az egész ház les rá.

Nagypapánál biztosan van kulcs. Hát ezt is megérte, hogy bezárják! Mint a börtönbe.

„Egy csók és más semmi, a vágyam csak ennyi…” énekelte odaát Frédi, a dobos.

Hogy szakadjon le az ég!

És mindez a házmesterné miatt. A házmesterné szája miatt. Hogy ne mondhassák… Eddig nem volt

baj, hogy táncolni ment. Most baj. Nehogy megszólják a Váradiék unokáját.

Váradiék unokája most felült a díványon és megrázta kócos fejét. Hát ő semmi más, csak Váradiék

unokája? Hát az a Varga Szöszi kicsoda? Vagy ha úgy tetszik, Varga Elvira! Hát azt hiszi a nagymama,

hogy Szöszi csakis az ő unokája, és más semmi?

Arról, hogy ő Varga Szöszi, az apja jutott az eszébe. Varga Rezső, női fodrász. Ha a papa tudná, hogy ő

milyen sorsra jutott! De honnan tudná? Törődik is vele! Régen nem látta, még a nyaralás előtt volt

egyszer nála, akkor is azért, hogy talán kap egy kis zsebpénzt. Igaza van a nagymamának, azért a papa

is megéri a pénzét. Biztosan kiment az Ügetőre. Oda szokott menni, vagy meccsre vasárnap. A

felesége, az nagy lóversenyes. Mindenki máshova ment. Mindenkinek van hova menni, van kivel

menni, csak neki nincsen. Őneki eddig se volt más, csak ez a ÍNájlon Bébi, és most még az sincsen.

Van-e olyan szép regény a világon, amit ilyen hangulatban olvasni tudna az ember? Pedig ő szereti a

szerelmes regényeket, van is itthon, mert nagymama is szereti, és bejár a könyvtárba. De hát van-e,

lehet-e türelme olvasni annak, aki úgy érzi, hogy kár volt a világra jönnie, hogy nincs még egy olyan

árva, mint ő?

Ha most kimenne a konyhába, kinyitná a gázcsapot, lefeküdne a földre, mint most két éve az az öreg

kisasszony a házban, aki zongorát tanított, de mert elfogytak a tanítványai, hát megölte magát…

„Hej, cica, eszem azt a csöpp kis szád, nélküled még a mennyország is fád…” most ezt játszották odaát

és az egész tánciskola énekelte. Hű, micsoda tombolás lehet most, hogy rázhatják! Ugrálnak, mint

bab a fazékban. Ezt Körmendi Árpi szokta mondani, amikor a majomszigeten ácsorog. Csik Pista meg

azt: „Egész estét betöltő viháncban vagyok, srácok!” Csik Pista a legjobb táncos, valóságos akrobata.

Körmendi Árpi, az inkább kivárja a lassúbb táncokat, azt mondja, ő vigyáz a kondíciójára.

Azért is ácsorog sokszor a majomszigeten, a vadabb dolgokat inkább csak nézni szereti.

Ha kinyitná a gázcsapot, és lefeküdne a kőre, a nagymama nagyon megbánná, hogy a házmesterné

száját előbbre valónak vette, mint az unokája örömét. Nagyon, de nagyon megbánná.

Futkoshatnának, telefonálhatnának, hiába. És holnap az üzletben. Mit mondanának? Tóni bácsi is

kijönne a temetésre. Szegény nagymama! Azért ezt nem érdemeltem, azt zokogná. És a mama? És

apa? Sándor bácsi talán még a temetésre se jönne el. Ne is jöjjön. Egy fodrászlány temetése, az is

valami? Dundit se hoznák el, minek, az ilyen kicsi még úgyse érti és úgyis elfelejti, hogy volt egyszer

egy Szöszi nevű testvére, akit kisbaba korában Tötinek hívott. És a mama vajon járna-e őmiatta egy

évig feketében? A papa csak a gomblyukában hordana fekete szalagot.

Könnybe lábadt a szeme, majd lassan fölszakadt benne a jótékony zokogás. Ráborult a piros selyem

vánkosra és jól kisírta magát, hiszen gondolatban ott volt a saját temetésén.

El is fáradt tőle, el is szundított. Álmában is hallotta a zenét: „Haváji lány, az első nagy szerelmem…”

Aztán egyszerre csak arra ébredt, hogy kuncognak és sugdolóznak valakik az ablak alatt.

– Bezárták szegény kis csajt – hallotta Bébi hangját.

Felült, és az ablakra bámult. Nem mert odamenni, hiszen agyon van sírva a szeme és milyen lehet a

haja! Vékony csipkefüggöny van az ablakon, de azért a szobába nem lehet belátni. Nem, persze, amíg

félre nem húzza valaki. De Bébi félrehúzta és benevetett. Cigaretta fityegett a szájában.

– No, mi az, anyafej? Nem jössz? Az öreglány hol van? Mögötte, az udvaron, ott topogott még két

lány, egy Ica és egy Jutka nevű, meg egy fiú is, Körmendi Árpi.

Most biztosan szünet van, lejöttek az utcára sétálni, aztán valakinek eszébe jutott, hogy idejönnek és

jót röhögnek rajta. Biztosan Bébinek jutott az eszébe, csak az tudta, hogy őt a nagymama nem

engedte el. És ezért most Bébire is dühös volt. Mit froclizza? Csak vonogatta a vállát, és nem felelt.

– Mássz ki az ablakon – ajánlotta Ica, egy kövérkés, szeplős, de mégis csinos lány. Azért csinos, mert

olyan szép fehér foga van és mindig nevet a szeme. Fehérnemű-varrodában dolgozik. Szöszi nem is

tudta, mit feleljen, megint csak a vállát vonogatta. De az biztos, hogy nem mászik ki az ablakon,

ahhoz semmi kedve. Hoogyne! Majd az ő kedvükért! Mert valahogy úgy érezte: ezek nem azért jöttek

el ide, mert pont Varga Szöszi hiányzik nekik, vagy, mert olyan nagyon sajnálják Varga Szöszit. Csudát!

Ezek nem őrajta akarnak segíteni, csak a „zrí” kedvéért jöttek, és azért beszélik rá, hogy másszon ki az

ablakon.

Ekkor megszólalt Körmendi Árpi: – Mit hülyültök? Szöszi, maga ne hallgasson rájuk!

Szöszit, épp azért, mert a többi lánynál is fiatalabb volt, a legtöbb fiú magázta, Árpi is. Ez a magázás

azt jelentette, hogy ilyen hátulgombolóst nem vesznek be maguk közé. Ha egy ilyen zöld lányt

tegeznének, az tán meg is sértődne, mert azt gondolná, hogy mint gyereket tegezik.

– No, né – feleselt Bébi. – Hisz épp te voltál az, aki először kérdezted, hol van! Neked hiányzott

legjobban!

A lányok vihogtak, és most már Árpit kezdték piszkálni, hogy tán belegabalyodott ebbe a kis békába?

Árpi csak morgott, és otthagyta őket, ment a kapu felé. Szöszi nem látta, csak hallotta, hogy

távolodnak. Mennek a fiú után, azt csipkedik és marják, Szösziről el is feledkeztek. Mert ezeknek csak

az kell, hogy valakin nevethessenek, másféle mulatságot nem is ismernek.

Hogy vihognak! Undokok, utálatosak! Szöszi most annyira haragudott rájuk, hogy akkor sem ment

volna el velük, ha nagymama nyitva hagyta volna az ajtót. Miattuk már nem is vágyódott annyira a

tánciskolába. Ugráljanak, mint a bab a fazékban! Nem hal bele, ha egyszer nem lehet ott.

Felkelt, megfésülködött, az arcát is megmosta hideg vízben, aztán kinyitotta a rádiót. Egy történetet

olvastak fel éppen. El akarta zárni, már rajt volt a keze a gombján, de aztán valami megfogta. Egy

szegény emberről szólt a történet, aki ajándékot vásárolt a testvérének: egy gipszből való angyalt, és

félt, még aludni sem tudott éjjel, hogy ugyan majd tetszik-e az ajándéka? Szomorú történet volt,

bánatosan is olvasta a női hang. Szöszi máskor okvetlenül elzárta volna a rádiót, hogy őt ez nem

érdekli. Most odafigyelt. Tudni akarta, mi történik a gipszangyallal és a szegény emberrel. Különben

tanító volt az a szegény, szomorú ember. És neki is az volt a baja, hogy nem szerette senki. A testvére

meg a sógora sokkal műveltebb és okosabb volt nála. Lenézték. Máskor is vett már ajándékot nekik,

de soha nem tetszett. Nem mondták meg, hogy nem tetszik, csak… a szegény ember észrevette, hogy

az ő ajándékát nem becsülik semmire. Egyszer vett a sógorának egy cigarettatárcát, de sohasem látta

nála. Soha. Ez az ember, ez a tanító úgy lehetett a testvérével, meg a sógorával, mint ő a mamáékkal,

Sándor bácsival. Ő sem elég jó azoknak. Mert csak fodrászlány.

Leült az asztalhoz, rákönyökölt, úgy hallgatta, nem is egészen közelről. Az asztalon egy csokor tarka

szegfű. Azt a mama hozta a nagymamának a héten, mert csak száz forintot adott meg a tartozásából,

a többit majd a jövő hónapban. Engesztelésül hozta a virágot, hogy a nagymama ne szóljon, ne

pöröljön. A virág jó arra, hogy szelidítse az embereket. Aki virágot hoz, azzal nem illik, nem is lehet

veszekedni. Mintha a virágok előtt nem lehetne, nem illene keményen beszélni.

A történet szomorúan kezdődött, de még szomorúbban végződött. A szegény tanító megtudta, igenis

megtudta, amit addig csak sejtett. Hogy őt nem szereti senki. Aztán hazament a faluba és nemsokára

meg is halt. Ballagott hazafelé egy téli éjszakán, leült és megfagyott, de csak azért, mert már nagyon

nehéz volt a bánat a szívében. Hogyisne, ha az embert nem szereti senki! Szöszi meg is könnyezte. Ha

valaki, ő megérti ezt!

Amikor a történetnek vége volt, bemondták, hogy ki írta: Kosztolányi Dezső. Szöszi sohasem hallotta

ezt a nevet. Vagy lehet, hogy Lajosffy tanárnő említette? Nem, nem emlékezett rá. Igaz, hogy a

többire se nagyon, mert ő az iskolában csak félt, csak rettegett, és hiába beszélt Lajosffy tanárnő az

írókról, a költeményekről meg a regényekről, neki az csak olyan volt, mint a kémiában a bázisok, meg

a savak és lúgok, azokat sem értette, azokat sem szerette soha. Petz Zsóka és Som Gizi, azok igen.

Komoly, igazi könyveket is olvastak.

Jó lehet nekik… Jó lehet azoknak, akik értik és szeretik a komoly dolgokat, a könyveket, a verseket, az

operákat, meg az olyan zenét, ami most is szól a rádióban, mert Szöszi nem zárta még el. De most

elzárja, mert hiába, ő ezt nem szereti, nem is tud rá figyelni, nem érti. Valami szimfónia. Bemondták.

Ez őneki magas. Hát mit tehet róla? Nagymama csak a cigányzenét szereti, neki a dzsessz csak

zenebona, ő meg azt nem érti, hogy mi abban a jó. Így van ez.

Elővette a szekrényből a kivasalt kis fehérneműit, kinyitotta nagymama varródobozát. Megvarrta a

leszakadt vállpántokat, ahol feslést, lyukat talált, azt megstoppolta. Nagymama úgyis mindig

veszekszik, hogy nem tartja rendben a holmiját, mindig akkor varr meg valamit, kapkodva,

rendetlenül, amikor már fel kell vennie. Az üzleti köpönyegéről is hiányzik két gomb. Biztosítótűvel

tűzte össze egész héten.

Most jó, hogy van mit csinálnia. Csönd van az udvaron és áthallik a zene megint: „Hej, mambó!” De

most nem irigyli, alig fáj a szíve, ha fáj is, nem egészen amiatt. Nem egy dologért fáj, hanem sok

mindenért. Szinte jó, hogy egyedül van, hogy bezárták. Jól esik a munka, ez a csöndes munka, ahogy

befűzi a cérnát a tűbe és egyenként, gondosan varr be minden kis szakadást. Jól esik a gondolkodás

is. Gondolatai is olyanok most, mint a fényes tű és a fehér cérna; mintha a fehérneműjével együtt

szívének sebeit, titkos kis repedéseit javítgatná. Éppen ezért most türelmesen és szépen stoppol.

Nagymama úgyis mindig azért pöröl, hogy összehúzza, elrontja a varrást.

Egy kicsit azért kifelé is figyelt, hogy nem jön-e nagymama, mert hajon, ha lépteit meghallja, akkor

gyorsan visszarak mindent a szekrénybe és eldugja rögtön a varródobozt is. Meg ne lássa! Még azt

hinné, azért dolgozik, azért varrogat, mert ő mondta. Pedig nem azért és Szöszi ki se bírná, ha

elkezdené hogy „Látod, édes lányom, ugye mondtam, hogy más is van a világon, nemcsak a tánc, meg

a cifraság…” Üres a ház, alig van itthon valaki. Még a házmesterek is elmentek, mert a lakók

megszavazták, hogy vasárnap délután nem kell liftezniök. Hadd levegőzzenek ők is. Üres a lányszállás.

Még az a nadrágos is elment, aki mindig betegállományban van. Vasárnap csak nem keresik az

esztékából? Elment Sztojka néni, a gondnok. Még gyerekkacagást se hallani. Tömve minden strand,

egymás hegyén-hátán ülnek az emberek az eszpresszók és cukrászdák utcára tett asztalkáinál.

Hullámzik a nép a Ligetben, a lóversenyen. Egymást érik az evezősök a Dunán. Csak a házak üresek!

Csak itt van csönd és nyugalom. Varga Szöszi fölfedezte, hogy néhány órára egyedül is maradhat az

ember. Nincs abban semmi rossz.

Egyszerre csak lépések. Szöszi fölfigyelt. Ez nem a nagymama, az biztos. Erős férfilépések, vasalt cipő,

de olyan tétovák, bizonytalanok, mint amikor valaki idegen házba jön be és keres valakit. Szöszi az

ablakhoz lopódzott, kilesett. Hát Körmendi Árpi állt az udvar közepén. Ez meg mit akar itt? Szösziék

ablaka felé nézett, de Szöszit nem láthatta a függöny mögött. Magas, erős fiú ez az Árpi, de arca még

gyerekes. Piros arca van és hosszú szempillája.

Egyszerre csak meggondolta magát, elindult az ablak felé. Lábujjhegyen jött, de ez igazán nevetséges.

Úgy csikorog a cipője, hogy még. Különben is, megvan nyolcvan kiló, ez ugyan nem tud nesztelenül

járni.

Benyúlt a vászonkabátja belső zsebébe, kivett onnan egy keskeny, fehér csomagocskát, letette az

ablakdeszkára. Egészen közel voltak egymáshoz, Szöszi szeme ott parázslott a függöny mögött. Látta

őt Árpi? Nem látta? Talán igen, talán nem. Mert ilyen közelről azért alighanem át is lehet látni a

függönyön.

Egy pillanatig várt még, aztán megfordult és ugyancsak lábujjhegyen indult a kapu felé. Szöszi még a

lélegzetét is visszafojtotta. Nehéz volt, mert tulajdonképpen nevetnie kellett. Hogy milyen gyáva ez a

fiú!

Árpi eltűnt a kapu alatt. Ott még egyszer megállt. No, mi az, mégis visszajön? Jó ideig csönd, nem

hallatszott a lépte, aztán mégis eltávolodott. Szöszi még várt egy kicsit. Odaát keringőt játszottak „

Sajnálom, nem lehet kérem, Nekem már van vőlegényem…” Szöszi kidugta kezét a függöny mögül,

felkapta a kis csomagot, kibontotta. Két keskeny diós szelet volt benne, világos drapp; Szöszi azonnal

beleharapott az egyikbe. Aztán a vállát vonogatta és rögtön megette a másikat is. Friss volt egészen.

Hogy mi ütött ebbe az Árpiba!

5

Szöszi véleménye szerint az Árpád rettenetesen csúnya név. Igaz, senki se tehet a nevéről, azt a

szülők adják az embernek, még teljesen tehetetlen csecsemőkorában. Mégis! Borzasztó, hogy valakit

éppen Árpádnak hívjanak. Nem elég, hogy őt magát Elvirának keresztelték? Most még legyen egy

udvarlója, aki Árpi? És még beceneve sincs, mint neki. Fiúknál ez nem szokás. Illetve, hát van olyan is

a tánciskolában, akit Pubinak hívnak, egy nagyorrú, lapos fejű vagány az illető, már huszonkét éves,

de azért Pubi. Szöszinek az se tetszik, hogy egy fiút Pubinak hívjanak, különben is, ez a Pubi rémes

alak, félig lehunyt szemmel néz tánc közben a lányokra. Csik Pista szokta róla mondani: nagy sikere

van a nőknél, minden csaj tetszik neki. No, ha a kettőt összehasonlítjuk, a Pubi és Árpi nevet, akkor,

mondjuk, még mindig inkább Árpi, nem is szólva a személyekről. Szöszi első véleménye Árpiról az

volt, hogy azért nem olyan hülye, mint a többi.

Árpi cukrászsegéd, majdnem tizennyolc éves. A Körúton dolgozik, egy nagy üzletben, ami

cukrászdának körülbelül akkora és olyan forgalmas, mint Szösziék fodrászüzlete. Közel is van

hozzájuk, majdnem az Oktogonnál. Habár egy cukrászdában egészen másféle illatok vannak, mint egy

fodrászüzletben, habár a tejszínhab egészen más dolog, mint a szappanhab, mégis van valami távoli

hasonlóság a két szakma között. A fodrászüzletbe szépítkezni járnak az emberek, a cukrászdába meg

torkoskodni, feketézni, randevúzni. Hogy hol itt a hasonlóság? Például abban, hogy fodrász nélkül is,

meg cukrászda nélkül is meg lehet lenni.

Mind a kettőben van valami kis fényűzés. Az egyikben szépséget árulnak, a másikban édességet.

Szépség és édesség nélkül bárki megél. Otthon is megmoshatja a haját, otthon is süthet süteményt,

ugyebár. A fodrászat is, a cukrászat is, már valami fényűzést szolgál, és ezért megy jól mindkettő,

mert az emberek szeretik a szépet és az édeset. Sok nő inkább nem vacsorázik, de belakkoztatja a

körmeit. Sok férfi iszik feketét, szintén vacsora helyett, ha mindkettőre éppen nem telik.

Az igazi hasonlóság azonban mégsem ezekben a dolgokban rejlik, hanem abban, hogy Szöszi és Árpi

körülbelül egyformán szeretik a szakmájukat. Ez hozta őket össze.

Nézzük például Nájlon Bébit. Egy Röltex-üzletben dolgozik. De beszél valaha róla? Soha! Nem érdekli.

Ledolgozza a nyolc óráját, aztán másnapig el is felejti, hogy üzlet is van a világon. Dolgozni kell, a

fizetés is kell, a „flepni” is kell. Emlegeti eleget, hogy ő dolgozó! De neki az teljesen mindegy, hogy

mit ad el, Honleányfonalat, pamutpulóvert vagy gyöngyház gomb utánzatot.

Körmendi Árpi viszont tánc közben is azt magyarázta Szöszinek, hogy a hájas tésztát hányszor kell

hajtogatni, pihentetni, újra hajtogatni, hogy aztán a pogácsa emeletes legyen, mint ama híres

olaszországi ferde torony. Ha sétáltak, minden cukrászda előtt megállt és elmagyarázta, miért nincs

igazán szép színük és fényük az ott kitett minyonoknak. Mert gondtalanul, kapkodva készítik a mázt.

Körmére kéne ütni az olyannak, aki a munkáját hanyagul végzi.

Szöszi is mesél hasonlókat, és Árpi meghallgatja. Például, hogy Magda, egy sírós és ideges

fiatalasszony, egyszer égve felejtette a gázt a tükör előtt. Jött egy vendég, egy tanárnő, akinek hosszú

haja van, csak mosni kell, utána egyedül fésülködik. Nem vette észre, hogy ég a gáz, mert annak,

amikor nappali fény van az üzletben, egészen színtelen a lángja. Hát, ahogy fonja a haját, egyszerre

csak a gázláng belekap. Ezer szerencse, hogy nem vesztette el a fejét, összemarkolta a haját,

eloltotta, így is leégett belőle egy darab, de nagyobb baj nem történt. Hát szabad ilyet csinálni? A

vendég egész haja leéghetett volna. Esetleg ő maga is sérüléseket szenved. És mindez hanyagságból,

mert Magdának mindig másutt jár az esze, hogy az anyósa megint mit mondott. Jó, jó, mindenkinek

van gondja és baja, de azért a munkáját végezze el rendesen. Mert azzal nem segít a baján, hogy

folyton siránkozik, rágódik rajta, sőt, még megtetézi, mert ha felületesen dolgozik, akkor előbb-utóbb

kiteszik az üzletből és nézheti a napot. Ha nem lesz munkája, még több baja lesz az anyósával.

Hajaj, bizony ez így van. Ők ketten megegyeznek abban, hogy a világon tán minden bajnak, minden

igazi bajnak az az oka, hogy az embereknek nincs szívük a munkájukhoz. Ha mindenki rendesen

dolgozna, ha csupa rendes, szorgalmas, becsületes ember volna a városban, akkor más volna minden.

Akárcsak Szöszinek, Árpádnak is akad vasárnap délelőttre privát munkája. Ahogy Szöszi fejet mos,

ondolál, Árpád tortát vagy aprósüteményt készít a házban, ahol lakik. Itt lakik, Szösziéktől nem

messzire, az Akácfa utcában. Van olyan vasárnap, hogy húsz forintot is megkeres, és az egész házban

megvan a jó híre, hogy milyen ügyes. Ez még a húsz forintnál is többet ér.

De nemcsak a szakmáról, másról is jól elbeszélgetnek ők ketten.

Az emberekről például. Hogy ki milyen, és még arról is, hogy miért? Szöszi elmesélte Lujzit, hogy nem

tanulhat zongorázni, és ezért szerencsétlen. Ezen sokat gondolkodhat az ember. Mi volna jobb: ha

belenyugodna abba, hogy nem lehet, vagy pedig valamiképpen mégis kiharcolná, hogy tanulhasson?

Valamiképpen! Könnyű azt mondani! Lehetetlen, hogy tanuljon, vagy nem? Árpi nem is ismeri Lujzit,

mégis, egy óra hosszat elvitatkozik rajta, hogy mit is kéne tennie. Nem Lujzi személye itt a fontos,

nem ő az érdekes; az a kérdés, hogy jó dolog-e a nagyravágyás, és hogy nagyravágyó-e Lujzi, vagy

csak egyszerűen szereti a zenét?

Árpádnak is vannak nagyravágyó tervei. Szeretne eljutni külföldre, szeretne megismerkedni a német,

az olasz és francia cukrásziparral. Mert ha az ember sokat lát, sokat tapasztal, ha megismeri mások

munkáját, akkor tud ő is újat kitalálni. Ha egy-két esztendőt külföldön tölt, és utána hazajön, mindjárt

nagyobb tekintélye van a szakmában, s könnyen bejuthat valami előkelő hotel-étterem cukrászatára,

ahol külföldiek is megfordulnak.

Árpádnak a külföld olyan, mint Lujzinak a zongorázás. De ő nem siránkozik. Ha Árpádot hallgatja az

ember, akkor úgy érzi: ez a fiú meg is teszi, amit tervez. Ez véghezviszi! Nincs is benne semmi

lehetetlen. Könnyen nem megy, az biztos, de hát könnyen az ember nem jut semmihez. Édesanyjának

van egy unokatestvére Németországban. Majd annak a segítségével csak kijut, ha eljön az ideje. Most

még nem aktuális. Most még itthon is van mit tanulnia. Aztán le kell szolgálnia katonaidejét.

Szöszinek épp az imponált legjobban, hogy ez a fiú olyan messzire tervez, években számol.

No, ha Szöszinek ez tetszett, a nagymamának annál kevésbé.

Mert Árpád egy vasárnap délutánon egyszerre csak beállított hozzájuk. Mintha ez valami egészen

természetes dolog volna! Két héttel azután, hogy az ablakba tette a diós szeleteket. Bejött, köszönt,

bemutatkozott, leült. Három óra sem volt még, alig hogy a mosogatást befejezték. Mindjárt azzal

kezdte, hogy most új tánctanfolyam indul szeptember első napjaiban. Ő azt gondolja, hogy

beiratkozik. Szöszinek is ajánlja. Igaz, hogy Szöszi ügyesen táncol, magától megtanulta, de azért nem

árt az alaposság. Mégiscsak más az, ha valaki elölről kezdi, a lépéseknél. Jobban, biztosabban mozog.

Nagymama annyira meglepődött, hogy az első negyedórában jószerint szóhoz sem jutott, csak

pillantásokat vetett Szöszire, kérdő pillantásokat: hát ez mi? Hogyan kerül ide ez a fiú, ki engedte

meg, hogy idehívjad? De Szöszi maga sem tudta, hogy a fiú eljön, neki sem jelentette be, ő sem hívta.

Eljött, hát eljött. És? Mi van abban?

Árpád semmit sem vett észre, nem zavartatta magát. Elmesélte a terveit is, hogy ő külföldre akar

majd menni.

– Igen? – mondta a nagymama. – És mi a maga papája, ha szabad kérdeznem?

– Szabó – felelte Árpád. – Női szabó. Ő is járt külföldön, amikor még segéd volt.

Nagymama még mindenfélét kérdezett: hogy van-e a fiúnak testvére? Igen, van egy nővére, de az

már férjhez ment. Kihez? Egy műszaki tisztviselőhöz. És dolgozik a nővére? Dolgozik, szabásznő egy

konfekcióüzemben. Mennyit keres? Mikor hogy! Hány szobás lakásuk van? Mármint a nővérének,

vagy nekik? Nagymama mindkettőre kíváncsi volt. Úgy „káderezte” Árpádot, hogy Szöszinek már

égett tőle a füle. De Árpád nem jött ki a sodrából, hűségesen felelt minden kérdésre. Mint aki

egészen természetesnek tartja, hogy a nagymama mindenre kíváncsi, mindent tudni akar. Szinte jó

néven vette a faggatást; hát hiszen szóból ért az ember. Ő magától is elmondta volna mindezt, de így,

hogy kérdezték, még könnyebb.

De a nagymama egyre csak duzzogott; mennél többet kérdezett a fiútól, annál inkább kinézte. Fél

négy tájban Árpád azt mondta, hogy ő most átmegy az össztáncra, hívta Szöszit is. A nagymama el is

engedte Szöszit, azért, hogy a fiútól is megszabaduljon. Hanem aztán volt mit hallgatnia Szöszinek,

amikor este hétkor hazajött!

– Ha ez a fiú ide még egyszer beteszi a lábát, akkor kidoblak vele együtt. Megértetted? Mit gondolsz

te tulajdonképpen?

Szemtelen tacskó! Ide, fiam, nem járhatnak a fiúk. Ezt nem vezetjük be. Még az hiányzik! És még itt

azzal dicsekszik, hogy ő külföldre megy! Hát akkor mit akar itt? Finom egy firma, azt mondhatom!

Neveletlen paraszt! Beállít és telebeszéli az ember fejét. Hát abból nem lesz semmi, hogy idecsődíted

az udvarlóidat, fiam! Nagyon is ráérsz még erre. Ha én ilyet tettem volna, akkora pofont kapok az

apámtól, hogy leesik a fejem. Hát egyáltalán nem lehet már bírni veletek? Annyi józan eszetek

sincsen, mint a köröm alatt a piszok?

Szöszi csak a vállát rángatta, morcosan hallgatott, csak néha-néha feleselt egy kicsit. Bánja is ő, fütyül

rá, őt nem érdekli. Nem értette a nagymamát, de nem volt kedve ahhoz, hogy vitatkozzék vele.

Árpádra mondhatja valaki, hogy tán többet beszél a kelleténél, hogy egy kicsit felvág és beképzelt, de

hogy szemtelen? Akkor a nagymama még nem látott szemtelen fiút. Mit szólna akkor Pubihoz? Mi a

szemtelenség abban, hogy eljött hozzájuk? Vagy azért olyan mérges a nagymama, mert Árpád

őszintén megmondta, hogy külföldre akar menni, vagyis hogy még jó néhány évig nem nősül meg? A

nagymama talán azt gondolja, hogy ő, Szöszi, talán férjhez akar menni tizenöt vagy tizenhat éves

korában? Majd ha bolond lenne! És épp ehhez a mackóforma gyerekhez? Szöszi azt gyanította, hogy

talán a nagymama maga se tudja, miért nem tetszik neki Árpád.

Nem újság, hogy mindenki mást tart szemtelenségnek és neveletlenségnek. Szöszi ezt már régen

megfigyelte. Ahány ház, annyi szokás, ezt úgy is szokták mondani. Sándor bácsi például egyszer óriási

patáliát csapott azért, mert vendégek jöttek hozzájuk, és a mama pongyolában volt. Tombolt,

dühöngött, hogy úriasszony nem fogad vendégeket pongyolában. De Mici néni, a papa felesége,

mindig a hosszú pongyoláját veszi fel, ha vendéget várnak, mert úgy gondolja, az előkelő. Bognár

néni, egy első emeleti lakó, már többszörös nagymama, mindig fürdőruhában takarít, hogy csakúgy

dagadnak, fehérlenek vastag combjai. De a lányszállás lakóit egyszer még a rendőrségen is

följelentették azért, mert este nem függönyöznek be, hanem nyugodtan levetkőznek és ingben

járkálnak.

Így volt ez már az iskolában is. Az egyik lány még azt is elmesélhette a mamájának, ha egy fiú

megcsókolta. A másik már azért is kapott egy nyaklevest, mert csak ránézett valakire.

Az első táncórán, amikor még csak körbe jártak zongoraszóra, és utána a tánctanár azt magyarázta,

hogyan kell a fiúnak a kezét a lány hátára tenni, és milyen magasra illik felemelni összefogódzott

kezüket, Szöszi meg is mondta Árpádnak: – Hozzánk többet el ne gyere, mert a nagymama irtó zabos.

– Miért? – kérdezte Árpád.

Szöszi csak vállat vont. Hát most hogyan magyarázza?

– A te mamád nem bánja, hogy velem lógsz? – kérdezte.

– Nem mesélem én azt otthon – felelte Árpád becsületesen.

– Na, látod! – így Szöszi.

Néhány nap óta tegezték egymást. A cukrászdában itták meg a pertut, Árpádék cukrászdájában, egyik

délután, amikor a fiú megvárta Szöszit az üzlet előtt és meghívta egy málnaszörpre. Mostanában

mind sűrűbben találkoznak. És ha a nagymama nem engedi, hogy hozzájuk járjon, hát annyi vész!

Ezért nem sírnak. Sétálnak, fagylaltoznak, beszélgetnek és moziba mennek. Ami a tánctanfolyamot

illeti, hát Szöszi egyszerűen beiratkozott, és aztán mondta meg a nagymamának. A pénzt most már

úgysem kérheti vissza. Nagymama azt úgyse gondolhatta komolyan, hogy ő most már mindig otthon

üljön. Most csak annyi a szigorítás, hogy az össztáncokra nehezen engedi el. Szerdán soha, mert az

este van, este nincs kimaradás. Szöszi ezért se búsult. Szeptembertől újra iskolába kell mennie,

ipariskolába. Így hát mindig van kifogás, ha el akar menni hazulról. A nagymama nem tudja, mikor

van tanítás, nem is nagyon érdeklődik. Nagymama maga az oka, ha Szöszi becsapja. Mintha ő maga is

azt akarná. Mintha szántszándékkal szemet hunyna. Bánja is ő, hogy Szöszi merre jár, mit csinál, csak

ő ne vegyen észre semmit.

Árpádot meg Szöszit mindez csak közelebb hozta egymáshoz. A nagymamával nem beszélhetett

Árpádról, de Árpáddal igenis beszélhetett a nagymamáról, és mind a többi felnőttről. Az embernek

szüksége van valakire, egy jó barátra, akivel őszintén beszélhet. Azért szeretnek ők együtt lenni.

Árpád is így van Szöszivel. Neki nagyon csendes szülei vannak, de azért a felnőttek igazában nem

állnak szóba velük. Miért, hát Szöszi nagyszülei talán nem rendes emberek? De igen! Csakhogy a

felnőttek, talán szégyenlősségből, nem mernek a gyerekekkel rendesen beszélni. Másképpen

beszélnek, ha maguk között vannak, és másképp, ha a gyerekek is hallják.

Nincs hát semmi csodálatos abban, hogy a gyerekek is ugyanígy tesznek. Ők is másképp beszélnek

maguk között. Például: megy két tizenkét éves fiú az utcán és társalog. Ha azt egy felnőtt meghallja,

legtöbbször elszörnyed, megbotránkozik. Tiszteletlenségnek és szemtelenségnek számít, vagy

legalábbis illetlenségnek, ha egy gyerek a felnőtt előtt talál olyat mondani, amit különben csak a

gyerekek előtt szokott.

Már az óvodásoknak is vannak titkaik! Szöszi tudja ezt. Itt van például Dundi, a húgocskája. Tőle,

Szöszitől sokszor kérdezett olyat, amit a mamájától soha nem merne megkérdezni.

Szöszi és Árpád természetesen már nem gyerekek, de még nem is egészen felnőttek. Árpádnak csak a

termete olyan, mint egy felnőtt férfié; ahogy az arca gyerekes még, ugyanúgy a lelke is. Ki tudja, talán

épp azért választotta Szöszit, mert a tánciskolái lányok között ő volt a legfiatalabb és

leggyermekesebb külsejű. Ugyanakkor Szöszi sok tekintetben érettebb, mint Árpád. Például abban,

hogy nem tart annyira a felnőttektől. Bátrabban mer velük szembeszállni, ha úgy gondolja, hogy neki

van igaza. Árpád soha nem merne, nem tudna úgy hazudni a mamájának, mint ahogy Szöszi

félrevezeti a nagymamát. Azt mondja neki például, hogy Lujzival megy moziba, pedig Árpáddal megy.

De hát könnyű Árpádnak! Sokkal könnyebb. A fiút nem fogják olyan szigorúan, nem kérdezgetnek

annyit tőle.

Árpád sokszor aggódik is emiatt, félti Szöszit; ha megtudják otthon, hogy vele jár! De Szöszi ilyenkor

felvágja a fejét: – Hát aztán! Talán rosszat teszek én? Érdekes!

Árpád ilyenkor mindig megnyugszik és csodálja Szöszit. Sokkal bátrabb, mint ő. Hiszen igaz hogy

semmi rosszat nem tesz! Tehet Ő arról, hogy az emberek, ha együtt látnak egy lányt és egy fiút,

mindjárt rosszra gondolnak? Nemcsak a felnőttek ilyenek, már a gyerekek is. Egyszer például

találkoztak a Nagymező utcában Árpád egyik volt iskolatársával, és az olyan gúnyosan vigyorgott,

amikor őket együtt látta. Árpád egészen belevörösödött. Tudta ő jól, hogy milyen mocskosakat

gondolnak ilyenkor! Ő se olyan naiv, hogy ne tudná! Pedig ez a fiú gimnáziumba járt, többet tanult,

mint ő. Azért is szakadt meg a barátságuk.

Szöszi az ilyesmit is jobban tűri, mint Árpád. Találkoztak ők már Som Gizivel és Petz Zsókával is. Már

messziről vihogtak, és amikor közel értek, átmentek a másik oldalra és elfordították a fejüket. Szöszi

is tudta jól, hogy mit beszélhetnek róla! A diákkisasszonyok, első gimnazisták! Biztosan azt mondják,

hogy „pali”-ja van, vagy ilyesfélét. Vagy tán azt gondolják, hogy ez is olyasféle ügy, mint amikor Zsóka

szerelmes leveleket kapott a fiúiskolából. Meg talán még irigylik is, hiszen Árpád szép, derék fiú, nem

olyan nagy fülű vigyorgó, mint Marik Pali, aki Zsókának a szerelmes levelet írta. Pukkadnak, hogy

miért éppen Szöszinek van fiúja, amikor ő nem is szép, nem is okos, még jampi is, festett a haja,

csupa bolondságból.

De csakugyan! Hát minek köszönheti ő, hogy van egy rendes, komoly, hűséges udvarlója? Nem ő

szerezte, nem futott utána, most sem beszél vele valami szépen. Sőt! Egyáltalán nem is tud szépen

beszélni, csak jassznyelven, kölyöknyelven, ahogyan a hetedik kerületi srácok beszélnek. Meg is

kérdezte egyszer Árpitól: – Mondd… Tulajdonképpen mit eszel te rajtam?

Hát ez nem valami hízelgő, olvadozó szerelmes turbékolás, az már bizonyos. De egyenes beszéd, és

sok minden benne van. Az is: énrajtam aztán igazán nincs semmi különös, tizenkettő megy belőlem

egy tucatba.

Árpád nem lepődött meg a kérdésen, nem is értette félre. Egy percig se gondolt arra, hogy Szöszi

talán most valami bókokat, vagy vallomást akar. Hogyne! Még a szemébe is nevetne.

– Nézd – mondta megfontoltan –, nem vagy beképzelt, ez egy. Nem szereted a maszlagot, ez kettő.

Lehet veled beszélni, ez három.

Este volt, negyed tíz, a Körúton mentek. Háromnegyed héttől moziban voltak, meleg és poros a

szeptemberi este. Nagy lármát csapnak a villamosok és autóbuszok. Mennyi sok ember! Mind más és

más, mind mást akar, máshova igyekszik, de azért abban megegyeznek, hogy keresik a megértést. Ők

ugyanígy, csakis azt keresik.

Mégis, ez az este most másképpen sikerült, mint a többi. Ma, talán azért, mert Szöszi feltette azt a

bizonyos kérdést – hogy Árpád mit eszik őrajta –, kettőjükről beszélgettek. Arról, hogy ők ketten mit

gondolnak egymásról, mit akarnak egymástól. Vagyis arról, hogy ők ketten, Varga Szöszi és Körmendi

Árpád, miben különböznek millió és millió másik fiataltól. Mert arról, amiben megegyeznek, ami

magától értetődik, ugye, nem érdemes beszélni.

– Nézd, én tudom, hogy még srác vagyok – magyarázta Árpád. – Azért is brusztol rám a nagymamád.

Azt gondolja: mit lehet azt tudni, mi lesz öt vagy hat év múlva. Igaz? Az nagy idő. Három évvel ezelőtt

én még iskolás voltam. Te meg még tavaly is. Hát azért én nem is mondom, hogy várj meg engem,

mert előre semmit se tudhat az ember. Akadhat neked valakid három vagy négy év múlva…

– Meg neked is! – vágott vissza Szöszi, mert egy kicsit fájt neki, hogy Árpád ilyen félvállról beszél.

Pedig nem volt ez félvállról, dehogy!

– Most mit tüzelsz? – mondta a fiú. – Jobb volna, ha azt mondanám, hogy várjál? Ki lát a jövőbe? No,

látod! Nézd, én beszéltem a faterommal. Lehet, hogy már tavasszal elmegyek külföldre, visszajövök,

mire katonának hívnak, és akkor négy év múlva kész ember lehetek.

Szöszi nem szólt, maga elé nézett, poroszkálva baktatott. Rég elhagyták már azt a sarkot, ahol be

kellett volna fordulniuk Szösziékhez. Már a Rákóczi úton is túl jártak. Itt a József körúton kisebb a

forgalom. Persze, már haza kellett volna mennie, lesz nemulass, de most nem számít. Amiről most

beszélnek, az mégiscsak fontosabb.

– Írtam a rokonoknak – folytatta Árpád. – De még nem válaszoltak. A faterom se nagyon lelkesedik,

hogy most menjek el. Azt mondja, előbb ruházkodjak ki, most kezdek egy kicsit keresni. Meg hogy

útlevelet se adnak. Pedig most adnak, csak persze utána kell menni. De hát ez mind csak kifogás,

tudom. A muterom is csak jajgat, hogy ne menjek el, ráérek még, mi ütött belém, hogy most

egyszerre olyan nagy mehetnékem támadt.

Hát igen, ez így van. Amíg Árpád csak mondogatta, hogy elmegy, addig nem volt baj, ráhagyták.

Hanem aztán, amikor előáll, hogy most indulna is, akkor már jönnek a kifogások, csűrik-csavarják. Mit

mondjon erre Szöszi? Tán mondja ő is azt, hogy ne törődj vele, legföljebb itthon maradsz? Mondja

azt, hogy van neki elég tanulni valója itthon is? Inkább a nyelvét harapná el, de ilyet nem mondana.

Ha menni akar, hát csak menjen. Igaza van. Egyszer él az ember, egyszer fiatal. Ha már egyszer

megnősül, megállapodik, lehorgonyoz, úgyse mehet az életben soha többet; csak akkor lát világot, ha

háborúba viszik, attól meg Isten ments. Őmiatta ne mondjon le a szíve vágyáról, hogy aztán egy

életen át a szemére vesse. Ha van benne valami jó, akkor az éppen az önérzete, a büszkesége. Érette

senki ne hozzon áldozatot, azt nem kívánja. Hiszen már azt is őmiatta gondolta ki, hogy előbb megy,

most megy, még katonaideje előtt, nem utána. Már ezzel is a várakozási időt akarja megrövidíteni.

– Miattam ne fájjon a fejed. Ha most nem mehetsz, mégy majd később. Lányt kapsz, ne félj – inkább

ezt mondta. Hiszen így igaz!

Egészen a Boráros térig elsétáltak, fel a hídra, ott lekönyököltek és nézték a vizet, az eget, a

lámpákat. Sötétszürke volt a víz, mint az acél, és nedves fénnyel égtek a lámpák. Ilyen város, mint

Budapest, nincs több! Ők ugyan még másikat nem láttak, de hát akkor is tudják, hogy ez a legszebb,

mert ez az övék. Árpád meg is mondta: akárhova vetné is a sors, ő nem fél attól, hogy megragad

idegenben. Hazajön, itt akar élni.

És még sok minden másról is beszéltek ezen az estén. Volt ebben valami búcsúzásféle. Nem

egymástól búcsúztak, nem is Budapesttől, hiszen nem úgy fest a dolog, hogy Árpád hamarosan útra

kelhet. Mintha inkább gyerekkoruktól búcsúztak volna mind a ketten. Ilyen gondjaik, mint most nekik

vannak, gyerekeknek még nincsenek. A gyerek csak ábrándozik, de nem sokat törődik azzal, hogy mi

valósul meg ábrándjaiból. Ők ketten most már igazi felnőtt gondokkal kerültek szembe. Ez pedig

olyan, mintha nagy megtiszteltetés érte volna őket. Szöszinek is megoldódott a nyelve.

– Hülyeség, ha az ember előbb akar valamit, mint annak az ideje van. Itt az én mamám. Még most is

olyan, mint egy kislány, de amikor kislány volt, akkor férj kellett neki, meg gyerek. Most aztán… Még

talán negyven éves korában is kislány akar lenni!

Árpád a homlokát ráncolta.

– Az én nővéremék is folyton csak marják egymást. Mert még srác az ura annak is. Káromkodik, mint

a jégeső, ha a gyerek sír.

Náluk fiatalabb pár aligha sétált azon az estén Budapest utcáin. Az egyik tizennégy, a másik tizenhét

éves múlt. Mégis, lám, arról okoskodtak, hogy várni kell a házassággal, míg megjön az ember esze.

Elég hosszú az élet, ugyebár, mire volna jó elsietni?

Szöszi Nájlon Bébit is előhozta. Hogy még annak is van elég esze ahhoz, hogy ne siessen. Az sem akar

úgy járni, mint a mamája.

Árpád ismét összeráncolta a homlokát, de most jobban, mint az előbb. Sokkal mélyebb árkok

támadtak rajta. Hümmögött. Hogy Szöszi azért ne vegyen példát Bébiről, mert az megéri a pénzét.

Minden este órákig ácsorog a kapuban a fiúkkal. Pubival jár. Azzal a nagy orrúval.

Szöszi védte Bébit. Hogy nem rossz! De Árpád csak legyintett. Szöszi ne legyen olyan naiv, ő még nem

ismeri az életet. Ő csak ne tegye a tűzbe a kezét Bébiért, mert megégeti. Jampi az a szíve gyökeréig.

– Én is jampi vagyok – feleselt Szöszi.

– Te majom vagy – válaszolt Árpád és nevetett.

Szöszi mérgesen rángatta a vállát. Megértette Árpádot, de nem akarta érteni, és védte Bébit,

mintha… Maga sem tudta, miért, de védte. Azért, mert egy lány nagyszájú és nájlonban jár tetőtől

talpig, azért még nem kell rossznak lennie, ezt csak a népek mondják, mert azok nem látnak tovább

az orruknál. Még toppantott is egyet mérgében. Árpádtól igazán nem várta volna, hogy még ő is

rosszat mond Bébiről. Neki, Szöszinek Bébi őszintén megmondta nemegyszer, hogy ő csak bolondítja

a fiúkat, de ennyi az egész!

Árpád csak mosolygott titokzatosan.

– Buta vagy te még ehhez.

– Igazán?

– Ne félj, a Pubi nem járna vele potyára.

– Hát te azt honnan tudod?

– Sokféle ember van – vont vállat Árpád. – Az egyik csak kívülről jampi, a másik meg belülről is. Van,

akin kívülről nem is látszik meg. Nem is gondolná az ember. A mi házunkban volt egy lány, olyan kis

szende, aztán mégis megszökött hazulról és odament lakni egy trógerhez. Az ördög se gondolta volna

róla.

– No, látod!

– De azért, ha egy lány kifesti magát, és folyton fiúkkal lóg, az még nem biztos, hogy rendes! Ajajaj!

Szöszit, mintha szíven találták volna.

– Kezet foghatsz a mi házmesternénkkel! Azzal a vörös hajú vén spinével! – toporzékolt. – Akkor

minek jársz velem? Én is kifestem magam!

– Mert majom vagy – ismételte Árpád, de most már nem nevetett, mérges volt ő is. – Te meg kezet

foghatsz Nájlon Bébivel és kész!

– Fütyülök rád! Keress magadnak olyat, aki nem festi ki magát!

– Még kereshetek…

Ezzel sarkon fordult és elindult, vissza a Boráros tér felé. Szöszi csak bámult, mint aki nem érti. Még

sohase vesztek össze és mindjárt elsőre így, ilyen hirtelen és alaposan, egy szó miatt, Nájlon Bébi

miatt!

– Fulladj meg! – kiabálta utána, de fojtogatták a könnyek. Úgy markolta a híd korlátját, hogy

kifehéredtek kezén a bütykök. Csak nem képzeli, hogy szaladok utána? Még ilyet! Hát most mi ütött

belé? Eddig nem volt baj, hogy festi a száját, hogy még a haját is festeti? Most egyszerre?

Toporzékolni tudott volna és válogatott kölyök-gorombaságokat kiabálni neki, olyanokat, mint a

gyerekek szoktak egymásnak a folyosókon és az udvaron: „Hülye! Marha! Állat!” Haragjánál és

dühénél csak a rémülete volt nagyobb. A korlátra borult és vinnyogva sírni kezdett.

Egy férfi jött Buda felől, egy kopott, szarkalábas arcú, idősebb férfi, és megállt. Odaszólt neki

utálatos-édesen: – Miért sír, babuska?

Felkapta a fejét, rámeredt, ráöltötte a nyelvét, aztán futásnak eredt lélekszakadva. Milyen késő lehet!

Alig látni embert, a villamosmegállónál állnak néhányan, de villamos is ritkán jár már ilyenkor. Milyen

rémítő, veszedelmes, ijesztő most a város! Fenyegető ingovány, fenevadakkal teli erdő.

– Szöszi! – kiáltotta Árpád. Ott állt ő is a megállónál. Kit várt vajon? Őt, vagy a villamost? Nem, nem

állt meg. Ha egyszer otthagyta, akkor az életben többé nem áll vele szóba. Futott, még jobban, hogy a

szíve akart kiesni.

– Szöszi! – kiáltotta még egyszer a fiú. Ha akarta volna, utána szalad, elébe vág, elkaphatta volna. De

azt már nem, önfejű az is, ó, hogy fulladjon meg, otthagyta éjnek évadján a hídon, csak kiabál, de

talán leesne a korona a fejéről, ha utána vetné magát?

Egészen a Mester utcai megállóig szaladt, hogy már levegőt is alig kapott. Akkor jött a villamos,

utolérte a megállónál, felbukdácsolt rá, az első kocsi hátsó peronjára. Hát ott áll Árpád is, a

nyomorult, ott támaszkodik a szemközti ajtóhoz és azt se mondja, kukk. Talán azt várja, hogy ő szól

hozzá? Hát azt várhatja!

Nem ment be a kocsiba, azért se ment be, pedig volt hely odabent, de szégyellte a feldúltságát, a

kapkodó lélegzetét az utasok előtt. Itt mégis kevesebben vannak. Úgy tett ő is, mintha nem is látná

Árpádot. Kért egy vonalat, odaadott ötven fillért, aztán úgy fordult, hogy a hátát mutatta a fiú felé. A

villamos vágtatott, csörömpölt. Ezek az éjszakai villamosok úgy rohannak, mint a vonatok a nyílt

pályán.

A Baross utcai órán látta, hogy Öt perc múlva tizenegy. Jézus! Nem ér haza kapuzárásig!

Összerezzent, hideget érzett, valami olyat, hogy le kéne ugrani a vágtató villamosról, a rémület

gyalogos szárnyain hamarabb hazaérne.

A Nemzetinél sokan szálltak fel, sokáig vesztegelt a villamos. Elmúlt tizenegy. Még legalább tíz perc,

míg hazaér, nincs menekvés, nincs mentség, vége mindennek.

Árpádnak le kellett volna szállnia a Wesselényi utcánál, neki onnan legközelebb hazáig. De nem szállt

le. A Majakovszkij utcánál szállt le, ott, ahol Szöszi. Tán haza akarja kísérni? Adja a lovagot a

nyomorult! Szöszi ugrott le előbb a kocsiról, aztán hanyatt-homlok, futva indult hazafelé. Nem nézett

hátra, de azért érezte, hallotta is, hogy messziről jön utána. Máskor is kísérte így, este nyolckor vagy

fél kilenckor is, megegyezéssel, hogy a lakók ne lássák fiúval Szöszit. Most minek jön? Szöszit nem

érdekli. Csak a kapu lenne nyitva, szűzanyám, csak valami csoda folytán a kapu lenne nyitva negyed

tizenkettőkor…

Üres az utca, középütt hidegen égnek a lámpák. Sötétek a házak. Ellenséges, rémítő még ez az

ezerszer ismert vidék is, oly súlyosak és komorak kétoldalt a házak, olyan kísérteties minden fényfolt

és minden árnyék. A kapu mind bezárva, mint megannyi összeszorított, kegyetlen ajak. Az ő

kapujuk… Az ő kapujuk is. No persze. A mélyedésben, az árnyékban, valami mozdul, ahogy Szöszi

megtorpan a kapu előtt. Egy lány és egy fiú… Nájlon Bébi és a nagy orrú, lapos fejű Pubi csókolóztak

itt. A híres!

– Szevasz – üdvözölte Bébi, furcsán kihívó és rekedtes hangon, ahogy felismerte – és megnyomta a

fehér csengőgombot a sötét, időverte falon.

Szöszi e pillanatban, a csengővel együtt, tisztán hallotta, hogy Árpád magányos lépései valahol

megtorpantak. Tán ott állhatott meg, a tisztító előtt. Látja-e vajon ő is Bébit meg Pubit? Biztosan! És

most örül, hogy ugye, mégis úgy van, ahogy ő mondta. Bébi itt csókolózott.

– Szevasz, Árpi! – kiáltotta most Bébi jó hangosan. – Mi az, apafej, nem mersz közelebb jönni? – És

nagyot nevetett, fölényesen Szöszire pillantva. Az ő szemét akarják bekötni? Az éjszakai utcán, ötven

lépés távolságról is megismerte Árpádot. Szöszi csak ne adja itt az ártatlant. Talán azt akarja elhitetni,

hogy munkából jön? Ó, ó… a kis angyal!

– Látszik, hogy kezdők – jegyezte meg Pubi is és nyerítve nevetett.

– Tuti, hogy háromnegyed tizenkettőig nem ébred fel a vén spiné – mondta Bébi bizalmasan, és újra

megnyomta a csengőt.

Szöszi nem szólt semmit. Talán… nem is igaz mindez. Rossz álom az egész. Bébi és Pubi nevetgéltek,

mondtak valamit, de nem is értette; odabent a kapu alatt még mindig sötét volt. Bébiék elhúzódtak a

kaputól. Vagy háromlépésnyire, a gyalogjárón, egy telefonfülke áll. Oda húzódtak, ott sugdolóztak,

kacarásztak. Amott messze, a vegytisztító táján, egyszerre csak megint felhangzottak Árpád lépései.

De most távolodtak. Elmegy. Nem is jön, talán sohase jön többet. Minek is? Vége! És ezért maradt ő

ki… Ezért! Minden szégyen, kín és megaláztatás most azért éri, mert elment vele mozi után sétálni és

úgy, de úgy összevesztek a Petőfi hídon. Meg is érte! Ez aztán igazán. Kijön az a vörös nő… A

házmesterné. Előbb-utóbb csak kijön és jól végignézi… Beengedi Nájlon Bébivel együtt. Azt gondolja

majd, hogy együtt csatangolt Bébivel. És a nagymama. .. És el fogja mesélni a mamának és Sándor

bácsinak, holnap az egész utca tudja, hogy Varga Szöszi éjféltájt jött haza.

A kapualja még mindig sötét, újra kéne csengetni. Bébiék ott vihognak a telefonfülke mögött. Neki

kéne csengetnie. De hogyan tegye meg? Inkább reggelig áll itt, most már úgyis mindegy. Nagyobb

botrány akkor se lenne, de legalább a házmesternétől megmenekedne, és talán még a nagymama is

megbocsátaná, inkább megbocsátaná, mert ő is a házmesternétől fél a legjobban, annak a szája a

legveszedelmesebb.

Apához! Odamegy! Ott beengedik, nem bántják, apa nem veri meg, nem is faggatja, annak mondhat

akármit…

Megfordult és szaladni kezdett a Körút felé.

– Hűha! – hallotta Pubi fejhangját a telefonfülke felől, és valamit Bébi is mondott. Mindketten

nevettek. Bánja is ő! Azaz hogy… Eszébe villant, hogy Bébi elárulja a házmesternének, még tán a

nagymamának is, hogy még nagyobb veszedelembe dönti magát, mégsem tudott már megállni.

Szaladt, szaladt egészen a körúti megállóig. Ott végre voltak emberek. Egy kedves pár, a férfi egy

kicsit becsípetten, a felesége karjába kapaszkodott. És mindenkihez szólt: „Tisztelt uram… Egy kicsit

becsíptem… Nincs abban semmi. Az én asszonykám nem haragszik…” Az asszonyka csitította, de

csakugyan nem haragudott. Az emberek mosolyogtak. Jött a villamos, felszálltak. Már dupla jegyet

kellett venni. Egy forint negyven. Már csak hatvan fillérje maradt, ennyit kapott vissza az utolsó

kétforintosából. De most már mindegy.

A Nyugatinál újabb mulatós társaság szállt fel, betöltötték a kocsit, lármáztak, nevetgéltek. A

kalauzlány rendreutasított egy részeg öregembert, hogy maradjon csendben. Az öreg kikérte

magának és még inkább lármázott. Az utasok beleavatkoztak. A kalauzlány rendőrrel fenyegetőzött.

A Margit híd budai oldalán leszállították a részeget. Szöszi a sarokban kuporgott, fázott, az éjszakai

szél bevágott a nyitott ablakon, rajta nyári ruha volt, és a kis piros kötött kabátja. Amikor a Moszkva

téren leszállt, még jobban fázott. Éjszakai szél fújt a hegyek felől, üres volt a nagy tér, csak itt-ott

evezett rajta keresztül egy-egy hangoskodó társaság. Ilyenkor már csak azok vannak az utcán. Meg

egy nénike, szatyorral, takarítónő lehet valamelyik kocsmában vagy kávézóban.

Sokáig várt az ötvenhatos villamosra. Amikor végre befutott és felszállt, jól megnézték az utasok, de

még a kalauz is. Mit keres az ilyen kislány késő éjjel egyedül az utcán, a villamoson? Csupa kérdés volt

a pillantásuk: hol járhatott, mi dolga lehetett egy kislánynak ilyenkor? Hát csak találgassák! Itt még

jobban vágtat a villamos, mint a Körúton. A megállóknál a kalauz lecsengeti, aki le akar szállni valahol,

az szóljon. De még így is sokáig tartott az út. Apáék messze laknak, túl a Pasaréti téren.

Az igazi, legnagyobb ijedtség azért mégis akkor támadt rá, amikor leszállt a kocsiról. A villamos egy

hangosat csengetett, aztán elindult, otthagyta őt. Úgy ment el, mint egy kivilágított, barátságos hajó,

és úgy hagyta őt ott, mint valami hajótöröttet. Ameddig csak lehetett, nézett a villamos után,

ahogyan fénylő, mindig kisebbedő ablakaival belecsörömpölt, belecsilingelt a fekete, barátságtalan

éjszakába. Egy kanyar, és eltűnt. Ő itt maradt a susogó fákkal szegélyezett, kihalt, elátkozott vidéken,

egyes-egyedül. Egy lélek sehol! Csak látna valakit. Pedig, ha valaki jönne, még jobban félne talán.

Nagysokára szedte csak össze annyira az erejét, hogy elinduljon a kis utcán, ami a Pasaréti útra

átvezet. Öt perc, legfeljebb tíz, és odaér. Ha szaladna, még annyi ideig sem tartana. De mintha a

félelem gúzsba kötötte volna a lábát a térdénél, mintha lépésenként kéne eltépnie a két lábát

összekötő rettegés-szalagot. Autózúgás; egy vakító szemű kocsi fordult be szemközt az útra, erősen

búgatta a motorját és reflektor-szemét körüljáratta a házakon. Lassan közeledett, biztosan valami

házszámot keresett. Szöszire is úgy rávilágított, hogy az majdnem felsikoltott rémületében.

Borzasztó út volt; csak ott legyen, csak odaérjen, ez vitte mégis. És amikor odaért, amikor megállt a

ház kerítése előtt, akkor máris elkezdődött az új félelem. Jaj, mit mondok? Mit csináltam?

Apáék egy kétemeletes villában laknak, társbérletben. Csak egy szobájuk van, az is a hátsó kertre néz.

Három csengő is van a kertkapun. Három csengő, három idegen névvel. Melyiket nyomja meg? Még

sohasem járt itt este, vagy éppen éjszaka. Nem, sohasem volt még ilyen késő éjjel az utcán,

felnőttekkel sem, nemhogy egyedül. Most mit tegyen? Itt talán nincs is házmester, minden lakónak

van kapukulcsa. És külön csengője. De apáéknak nincs, mert ők csak társbérlők. Most mit tegyen?

Kiáltson? Meg se hallják.

Nekitámaszkodott a vaskerítésnek. Ő már nem bánja. Itt hal meg, itt esik össze a fáradtságtól és a sok

izgalomtól.

Egyszerre csak megint autózúgás, egy kocsi befordul a sarkon. Felgyújtotta a reflektort, ez is a

házszámokat kutatja. Szöszi most már nem ijedt meg, nem fél tőle, még örül is neki. A kocsi lassan,

lépésben közeledik. Hátha idejön? És csakugyan, a kocsi megáll a kapu előtt, háromlépésnyire tőle,

didergő teste érzi a motorból áradó jó meleget. Egy magas férfi száll ki, és egy ugyancsak magas,

elegáns, szépasszony, világos rövid bundában, selyemharisnyás lába felcsillan az autólámpa

fényében. A férfi fizet a sofőrnek, mert taxi ez, Szöszi látja a piros kockákat a kocsi oldalán. Az asszony

ránéz Szöszire, biztosan csodálkozik, de nem látni a szemét, árnyékban van, olyan magasra nem

világít az autó. A kocsi elindul, a férfi kapukulcsot vesz elő. Most ő is ránéz Szöszire, de nem szól.

Akárhogyan csodálkozik – mert biztosan érthetetlennek tartja, hogy kapujukban egy idegen leányka

áll – nem szólítja meg, nem kérdez. Kinyitja a kaput, és szó nélkül belépnek mind a ketten – mert

hiszen mi közük egy idegenhez? Talán vár valakit, vagy… Törődnek is vele! De ekkor Szöszi, a

végveszélyben, mégiscsak megszólal.

– Kérem szépen…

A férfi visszafordul. Már majdnem betette újra a kaput, csak résnyire van még nyitva.

– Tessék, mit akar?

– Varga Rezső az apám… Itt lakik a házban. Őhozzá szeretnék bemenni.

A férfi és az asszony összenéznek. Egyik se mozdul. Egy hosszú pillanat. Végre is, az asszony szólal

meg: – Rezső, a fodrász?

– Igen – mondja Szöszi reszketve és mohón. – Én nem nála lakok, de tetszik tudni, a nagymamám

elkergetett és…

– Hát jöjjön be – mondta a férfi, és vállat vont.

Szöszi besurrant, a férfi bezárta a kaput. Még a ház ajtaját is ki kellett nyitni, azalatt ő ott állt a legalsó

lépcsőn és várt. Az asszony újra megszólalt: – és már régen vár itt? És mit csinált volna, ha mi nem

jövünk?

Gyanakvás, de egy kis részvét is volt a hangjában.

– Akkor… visszamentem volna – felelte Szöszi.

– De hiszen azt mondta, a nagyanyja elkergette! – mondta most a férfi, gúnyosan és barátságtalanul.

Mint aki bosszankodik, hogy ilyen lehetetlen dolgok történnek. Bizonyos, hogy nem hitt Szöszinek, de

nem is tudott mit gondolni.

– Szép kis nagymama! – jegyezte meg az asszony. – No, jójcakát!

Felmentek az emeletre. Szöszi idelent maradt, hiszen apáék a földszinten laknak. Csengőgombok… Itt

már volt külön csengőgombjuk apáéknak is. Igen ám, csakhogy éjfél rég elmúlott, és a csengő élesen,

gorombán sivít, felébred az egész ház tőle. Ez a sivítás megint Szöszi gyötrött szívét hasogatja. Nem,

semmi nem történik baj nélkül. Amióta… mióta is? Hát amióta megszegte a rendet, minden lépése

balul üt ki, és ez nem is lehet másképp.

Hosszú ideig csend. Szöszi nem mert újra csengetni. Jó ideig nem mert. Közben elaludt a villany a

lépcsőházban. Automata. Az emeleti lakók gyújtották fel, három percig égett. Most újra sötét van,

Szöszi mozdulni sem mer, nem találja meg a csengőgombot, hátha a másikat nyomja meg? A

társbérlőét, illetve a főbérlőét? És a villanykapcsolót sem találja meg. Ez már sok, ez már mégis sok.

Ezt már nem bírhatja ki senki! Ilyen szerencsétlen, mint ő, nincs több a föld hátán! Minden, minden

összeesküdött ellene. Nekidőlt az ajtónak és hangosan felzokogott. Aztán valami kábult düh fogta el,

egész tenyerét rányomta a csengőkre, mind a kettőre egyszerre. Mintha a mentők vagy a tűzoltók

szirénáznának, úgy vijjogtak; az ember azt várta, kiesnek a lépcsőház ablakai.

Ajtócsapódás fenn az emeleten, hangok. Ki az? Visszhangos lépések. Végre világosság gyullad idelent

is, a lakásban, valaki csoszog és kiszól: – Ki az?

– Én vagyok – mondja Szöszi zokogva.

– Ki az az én?

Újra zavaros hangok. Többen is kijöttek az előszobába. Odafent az emeleten valaki káromkodott.

– Apa, apa! – sikoltotta Szöszi. Végre kinyitották az ajtót, Szöszi bebukott, bemenekült, de apa nem

volt ott, csak Mici néni, apa felesége, kövéren, lomposan, kócosan, kenderszőkén, rémüldözve.

– Jézusom, te lány…

Még mások is voltak az előszobában. A főbérlő, egy nyugdíjas, a másik társbérlő, egy sofőr, és ki

tudja, még kicsodák, hisz annyian laknak ott, minden szobában más család. Csak apa nem volt otthon,

csak ő nem. Apa, aki magához ölelte, csitította volna, még mielőtt bármit is kérdezne.

6

„A nagymamám elkergetett” – ezt mondta Szöszi annak az idegen házaspárnak, aki a kapun

beengedte, és ezt mondta Mici néninek is.

De hiszen ez hazugság! Hát hogyan mondhatott ilyet? Apának – ha otthon van – talán megmondta

volna az igazat. Illetve, hát apa talán nem erőltette volna, hogy azonnal mondja meg, hogyan kerül

ide. Apa, ha ő nyit ajtót, ha ő engedi be, magától is kitalálta volna, hogy az ember nem mondhat meg

őszintén olyasvalamit, amit ő maga sem tud. Apa csak azt látta volna, hogy ő nagy bajban van. Ok

nélkül csak nem jött volna ide éjnek évadján? És ha valaki bajban van, attól nem való rögtön azt

kérdezni, hogyan került bajba, ki az oka. Olyan feldúlt és zaklatott állapotban, mint amilyenben ő

beállított Mici nénihez, úgysem tud gondolkodni. Hiszen ő még nyugodtabb helyzetekben sem okos!

Hát még ilyenkor. Hát ezért hazudta azt, hogy a nagymama elkergette.

Mici néni nagyon fel volt háborodva, nagyon haragudott. Vén szipirtyónak, és még rosszabbnak is

elmondta a nagymamát. Miért, hát annyira sajnálta az üldözött Szöszit? Nem! Mici néni – Szöszi ezt

rögtön megérezte – saját magát sajnálta. Felcsengették késő éjszaka, pedig neki reggel korán

dolgoznia kell. Mici néni ugyanis kávéfőző egy eszpresszóban, és ezen a héten éppen délelőttös,

reggel hétkor ott kell lennie.

– Most mit csináljak veled? – kérdezte kétségbeesetten. – Hova fektesselek? Nálunk nincs hely. Ez az

egy szobánk van. És ha nem alszom ki magam, akkor egész nap fejfájásom lesz.

Szöszi nem szólt semmit, mert mit is szóljon? Egy öreg, túlságosan is puha karosszékben kuporgott,

melegedett. Egy csomó odadobott ruhanemű is volt a széken, azt óvatosan hátrább tolta, még így is

elfért. Nagyon sok bútor volt a szobában, alig lehetett eljárni közöttük. De fekvőhely valóban csak

egy; annál több asztal, tükör, üveges szekrény és hajlított lábú szék.

Szöszi szerette volna megkérdezni, hogy apa hol van, de nem merte. Nem szólt semmit, csak

pislogott álmosan. Nem is nagyon értette, amit Mici néni beszél. Csak azt, hogy jajgat, jajveszékel,

úgy tekinti az ő váratlan megjelenését, mint valami családi szerencsétlenséget. Attól fél, hogy ő most

már náluk akar maradni egészen. Közben bevett valami fejfájás elleni port is. Szöszi olyan fáradt volt,

hogy mindezt csak valami homályos ködön át látta. Vagy inkább olyan volt ez a fáradtság, mint valami

zöldes vizű tó, amely már-már elnyeli. Úgy tűnt, mintha Mici néni is úszkált volna a szobában, noha

csak körvonalait látta, s a mozdulatot, ahogy a fejét tapogatta. Néha rá is kiáltott, ilyenkor Szöszi

összerezzent, de hiába, nem tudott figyelni és felelni. Mintha ő most nem tizennégy, hanem csak

négy éves lenne; nem tehet semmiről, azt sem tudja megmondani, hogy mije fáj.

Aztán már csak arra rezzent föl, hogy valaki puha, meleg takarót borított rá. Arra sem ébredt fel,

amikor apja hazajött, akkor is aludt a karosszékben. Mici néni mesélt el mindent apának.

Úgy döntöttek, hogy Mici néni kora reggel útnak indul, hogy mielőtt még bemenne az üzletbe,

beszéljen a nagymamával Szöszi dolgáról. Úgyis ott dolgozik egy Rákóczi úti eszpresz-szóban. Szöszi

még aludt akkor, már nem a karosszékben, hanem Mici néni ágyában, ahova az édesapja vitte át.

Mici néninek reggel hét órára kellett az üzletben lennie. Elindult tehát már reggel fél hatkor, hogy

nagymamáékhoz beszólhasson. Nagymama, álmatlanságtól horpadt és sápadt arccal, ott ült az

ablakban. Le sem feküdt, se le nem vetkőzött egész éjszaka. Szöszit várta. Jaj, hogy mit állt ki este

kilenc óra óta! Eleinte csak mérgelődött, dörmögött, hogy már megint nem jön haza idejében, már

megint csavarog. Tíz órakor már nem találta a helyét. Nagyapa csitította, nyugtatta, de hiába. Tíztől

tizenegyig borzasztóan hosszú óra telt el. Hogy kapuzárásig ne éljen haza, arra még nem volt példa!

És amikor döngve becsapódott a kapu, és a nagymama látta, hogy a házmesterné visszajön a kulccsal

– akkor elkezdődött a rémlátás. Elütötte a villamos, elvitte a razzia. Nagyapó egy ideig vele

virrasztott, még megkísérelte, hogy valami megnyugtatót mondjon. De mit is mondhatott? Még

kitalálni is bajos olyat, hogy egy tizennégy éves lány – mert hiszen még a tizenötöt csak most tölti be

– hol töltheti az éjszakába nyúló estet? És mit szól majd a házmesterné, ha most jön haza? De az

igazat megvallva, nagymama már nem sokat törődött a házmesternével. Csak jönne már, csak látná,

ígérte, hogy két pofont kever le neki, mielőtt csak megmukkanna. De ez nem biztos, egyáltalában

nem bizonyos. Sírva fakadt volna, ha Szöszi akkor, negyed tizenkettőkor, mégiscsak megnyomja azt a

kapucsengőt még egyszer, még kétszer, és hazajön. Sírva fakadt volna megkönnyebbülésében és

örömében.

De hát tudjuk, hogy nem így történt. Valamivel tizenkettő előtt hazajött Nájlon Bébi. Nagymama

hallotta, látta, hiszen el sem mozdult az ablaktól, minden kapunyitásra szívdobogást kapott. Bébi

hetykén végigtipegett az udvaron, oda is pillantott nagymama ablakára. Látta, láthatta, hogy odabent

ég a kislámpa. Odaszólhatott volna, hogy Szöszi most szaladt el, nem mert becsengetni. De nem szólt,

csak mosolygott magában szívtelenül. Miért szóljon? Hiszen ez olyan lenne, mint az árulkodás. Ne

mondhassa Szöszi, hogy ő beárulta…

Nagymama ott ült egész éjjel az ablaknál. Mintha minden órával egy egész év vonult volna el fölötte.

Nagyapó lefeküdt, el is aludt. Nagyanya még őrá is haragudott. Hogyan tud ilyenkor aludni? Ha Szöszi

oly nagyon elfáradt, elbágyadt, mire kiért a Pasarétre, Mici nénihez, mit szóljon akkor a nagymama?

Igaz, hogy az ablaknál ült egész éjjel, de nagyobb utat tett meg Szöszinél. Öreg szíve a félelem, harag,

az aggódás borzasztó, kietlen vidékén hurcolta őt egész éjjel. Egyik pillanatban átkozta Szöszit, a

másik pillanatban féltette. Mintha sorra mászta volna meg a kopár és meredek hegyeket, hogy

mindegyikről lezuhanjon. Egyszer halva látta Szöszit, máskor meg részegen, gonosz emberek

prédájaként. Szöszi is félt, amikor a villamoson utazott az idegen és veszedelmes nagyvárosi

éjszakában, és amikor egyedül maradt a Vörös Hadsereg útján, a susogó fák alatt. De még ez a

félelem sem fogható nagymama rémületéhez. Mi történhetett vele? Hol lehet?

Nagyapó fél hatkor felébredt. Röstellte, hogy aludt az éjjel. Hogy röstelkedését palástolja, és hogy

feleségét valamiképp nyugtassa, dohogott, fenyegetőzött, hogy szíjat hasít Szöszi hátából, csak

kerüljön elő. Azt is mondogatta, hogy rossz pénz nem vész el! Felhúzta a nadrágját, fejébe nyomta

beszkártos sapkáját és azt mondta, ő most elmegy a Murányi utcába, mert hátha ott van? Hátha

odament? Nagymama csak legyintett. Oda nem ment, ha odament volna, akkor azok már

telefonáltak volna valamelyik ismerősnek ide a házba. Vagy egyszerűen hazazavarták volna a

gyereket.

Nagyapa sem hitte igazán, hogy Szöszi a Murányi utcában lehet. Igaza van nagymamának: ha ott

lenne, arról már tudnának. Hanem azért mégis elindult, hogy tegyen valamit, meg azért is, hogy ne

legyen itthon, ne lássa nagymama kínoktól ráncos arcát, megtört szemét.

Hat óra múlt néhány perccel, amikor Mici néni belépett az udvarra és tétovázva megállt. Nagyon

régen, évekkel ezelőtt járt itt egyszer Szöszi édesapjával. Karácsonyi ajándékot hoztak Szöszinek, egy

sötét téli délutánon. Már elfelejtette, melyik lakásban laknak férje leányának nagyszülei. Már éppen

elindult a házmesterék ajtaja felé, de ekkor…

Nagymama meglátta őt az ablakból. Egy pillanatig nem is tudta, hova tegye, hisz oly régen látta, és

csak egyetlenegyszer. De aztán mégis ráébredt, hogy ez az asszony unokája apjának felesége. És

akkor már azt is tudta, egy szempillantás alatt, hogy csakis Szöszi miatt jöhetett ebben a szokatlan

órában. Szöszi tehát náluk van, hozzájuk ment! Felugrott és fürgén kiszaladt, de már a szoba ajtajából

kiáltotta: – Vargáné! Vargáné!

Nehogy bekopogjon a házmesterékhez. Nehogy a házmesterné megtudja, amit még nem tud, nem

tudhat, és amit ezek után nem is kell megtudnia, hiszen, ha Szöszi megkerül, akkor nincs semmi baj,

ebből nem lesz, és nem lehet pletyka.

Vargáné meghallotta a hívást, odafordult, belépett a konyhába. Minden, minden jóra fordulhatott

volna, de akkor, mielőtt még az izgalomtól és reménykedéstől oly zavart nagymama megszólalhatott

volna, Mici néni így kezdte: – Jó reggelt… Hát maguk szépen viselkedtek, mondhatom. Kiverik a

házból azt a kislányt éjszakára. Még a szívverésem is elállt a rémülettől, amikor éjfél után beállított…

Hát van veszedelmesebb jószág a hazugságnál? Szöszi e pillanatban még édesen aludt odakint a

Pasaréten, fejét a négyrét hajtott vánkosba fúrva. S az éjszaka kimondott hazugság most csapódott

be nagymama megkínzott szívébe. Ilyen éjszaka, ennyi gyötrődés és pokoljárás után, ez a félig-

meddig idegen asszony, aki soha még egy szelet kalácsot nem adott Szöszi kezébe, ezt mondhatja a

nagymama szemébe!

És ha legalább nagypapa itthon lett volna, hogy csillapítsa őket!

Már megint, már megint hangos a ház a kiabálástól, nagymama már megint sírva és átkozódva hívja

tanúnak a jó istent, hogy ő ezt a lányt, ha a kezébe kapja, megtépi, összetöri, elpusztítja! Már megint

kiszaladnak a lakók a gangokra, hogy füleljenek, mi történik megint Váradiéknál! Persze, az a kis

jampi lány! Tudni való volt, hogy nem lesz jó vége, ahogyan az flangált, ahogyan az riszálta azt a

girhes kis testét… Lám csak, most kiderült, az egész ház megtudta, hogy éjszakára kimaradt, most van

az óriási patália miatta. Hogy ki az az idegen, szőkére festett idős asszony, akivel nagymama

veszekszik? Senki nem tudta, de nem is az a fontos. Honnan tudnák azt az idegenek, amikor

nagymama és Mici néni is csak vaktában vágják, szidják egymást, amikor ők maguk sem értik, hogy mi

történt?

– Ide többet soha be nem teheti a lábát! Látni se akarom többé! – kiabálta a nagymama.

Mert a rettegésben töltött éjszakát még csak megbocsátotta volna. De azt a hazugságot, hogy ő

zavarta el, nem, nem és nem.

– Van neki apja is, anyja is, vesződjön vele az. Nevelje az! Az én tisztességes fejemre nem hoz több

szégyent!

Szöszi későig aludt ezen a reggelen. Kilenc óra volt, mire felébredt, egyedül volt a lakásban.

Felöltözött, bevetette az ágyat, aztán átment az apjához, a szomszédos fodrászüzletbe. Megkérte

apát, telefonáljon Tóni bácsinak, találjon ki valamit, hogy miért késik. Apa fel is hívta Tóni bácsit és

magára vállalta Szöszi minden mulasztását. Azt mondta, ő vitte el Szöszit cipőt vásárolni. Ez tehát

megvolt. Szöszi boldogan dorombolt. Kapott az apjától húsz forintot és még külön autóbuszköltséget.

Szép volt a kora őszi reggel itt a Pasaréten. Fénykarikák hullnak a sima aszfaltra a fák lombjából, egy

tisztán öltözött bácsika sétál botjára támaszkodva. A nagy kék ötös busz fickósan kanyarodik be a

Pasaréti tér felől, mintha mutatni akarná, hogy ő, bármilyen nagytestű is, azért fürge, fiatalos. A

megállónál hirtelen fékez, majdhogynem pukedlizik Szöszi előtt, mint a tánciskolában Csik Pista, aki

úgy kéri fel a lányokat, hogy előbb csúszik egy hosszút a parketten.

Elmúlt az éjszaka és vele minden rettegés. Barátságos és vidám a világ. Alig van utas a buszban, Szöszi

a baloldalon ül, egyes ülésen, a nyitott ablak mellett. Egyszerre élvezi az utazást a szemével, a fülével,

a bőrével.

A Lánchídnál, mielőtt átszállt volna az egyesre, még bement fagylaltozni a nagy eszpresszóba. Most

már nem sürgős; ha még öt perccel később ér is be, Tóni bácsi nem szidja össze, apa kimentette.

Drága apa! Egy szót sem kérdezett arról, hogy mi volt az este. Ami volt, elmúlt. Hiszen nem történt

semmi baj! Csak a kiállott félelemre és izgalomra emlékezett. De hát ilyen félelmet és izgalmat

akárhányszor álmában is átél az ember.

Ahogy beért az üzletbe, ott is mindjárt derű és vidámság fogadta. Jula, egy ismerős cigányasszony

járta sorba a piros búrák alatt üldögélő nőket, és mindenkinek felajánlotta, hogy szerencsét jósol.

– Honnan tudod előre, hogy szerencsét mondhatsz? – ugratta őt Irénke néni, a köpcös manikűrös.

– Hát ha jól megfizsetik, miért ne? – felelte Jula.

– Igaza van, fiam – vette védelmébe Julát egy idős, nyúlánk hölgy. Irénke éppen az ő körmeit reszelte.

– Jót, mindig jót, csakis jót szabad mondani az embereknek. Én is úgy csinálom.

– Maga is tud jövendőt mondani? – kérdezte a cigányasszony. Nagy kacagás. Szegény Jula, nem

értette, miért nevetnek. És nem is magyarázta meg neki senki, hogy az a karcsú, idős hölgy egy nagy

kórház egyik vezető főorvosa, röntgenes. Ő igazán belelát az emberekbe. Sok mindent lát a titokzatos

sugár alatt, amiről az emberek maguk sem tudnak, de ebből csak annyit mond el, amennyi hasznos és

szükséges. Amennyin segíteni lehet. Mert minek azt tudni, amin úgysem változtathatunk?

Szöszi mindig szerette az üzletet, de úgy még soha nem örült neki, mint ezen a délelőttön. És ha

tegnap éjjel minden ellene esküdött, most éppen megfordítva: minden és mindenki kedvezett. Az

egyik vendég pralinéval kínálta. Sanyi, az egyik segéd, rábízta egy vendégét, hogy fésülje ki a haját.

Viruló szép nő volt ez a vendég, az arca rózsás, a haja mézszínű. Mintha szikrákat szórna Szöszi ujjai

alatt! Ó, Szöszi nagyon szereti a szépet, szívből hódol neki. Soha nem irigyli senki szépségét. Miért is?

Ha örül az ember a Balatonban fürdő hold szépségének, vagy egy szál rózsának, mennyivel inkább

örülhet egy szép emberi arcnak? Az szebb a legszebb rózsánál is. Ha a rózsa örömet szerez, hogyne

szerezne örömet az emberi arc üdesége, az emberi szem szivárványos ragyogása? Ember az

emberhez mégiscsak a legközelebb áll.

Bármily különös, de a nagymamára egész délelőtt nem gondolt. Mintha elfelejtette volna, hogy

nagymama is van a világon. Csak három órakor jutott az eszébe, amikor levetette a köpönyegét és

megfésülködött, hogy hazainduljon. Kikap, arra számított. De ez nem nyugtalanította. Az most csak

olyan lesz, mint amikor az ember jól felöltözve megy ki a zimankós téli utcára. Ő ma délelőtt tetőtől

talpig örömbe és biztonságos jó érzésekbe öltözött. Jól átmelegítette a szívét. A nagymama pörölése,

siránkozása úgyse hűti le.

Arra, hogy nagymama annyira aggódott, annyira reszketett érte, nem is gondolt egyáltalán. Tudhatta,

ha nem ért haza, akkor vagy az anyjához vagy az apjához ment! Annyira csak ismeri őt a nagymama!

Hazafelé az úton nem is a nagymamával, hanem Árpáddal foglalkozott. Mert, hogy nem várta az üzlet

előtt. Igaz, ilyenkor nem is várhatta, még az üzletben van. Tegnap is csak hatkor találkoztak. Most

már nem kerülhetnek össze előbb, csak szombat délután a tánctanfolyamon. Hogy mi lesz, majd ott

elválik. Ő nem békül, az biztos, vagyis, nem kezdi. Ha Árpád odajön, hál… majd meglátjuk. Csak ne

jöjjön megint Bébivel, mert akkor… Mi köze őneki Bébihez? Bánja is ő! És jót mérgelődött azon, hogy

Árpád képes volt és összeveszett vele Bébi miatt. Mert mindig az kell, hogy neki legyen igaza! Mert

olyan önfejű és akaratos! Igen!

Belépett a kapujukon. A viciné a papirosokat szedte ki a szemétből. Azzal szokott fűteni a

mosókonyhában. Köszönt neki. A viciné mormogott valamit és olyan furcsán végignézett rajta. Ugyan

mit néz? A lépcsőházban gyerekek lármáztak, de amikor őt meglátták, csend lett, a második osztályos

Dobos Peti rávigyorgott kíváncsian, mintha tudna róla valamit. És nem is köszöntek.

Kilépett az udvarra. A házmesterné ott beszélgetett az ajtajuk előtt egy harmadik emeleti lakóval.

Szöszi már a nagy veszekedés óta mindig is bajban van, ha a házmesternével találkozik. Ha köszön

neki, akkor nem fogadja, de ha nem köszön, akkor végigméri. Most köszönjön, vagy ne?

Megbiccentette a fejét. A házmesterné nem biccentett vissza, csak mosolygott, furcsán, nagyon

furcsán mosolygott. Szöszi még a hátában is érezte ezt a szúrós mosolyt, amikor már túljutott a

házmesteréken.

Benyitott a konyhába. Itt nem volt senki, de ő azért hangosan köszönt: csókolom, ahogy máskor is

szokott. És ha eddig úgy érezte, hogy ő eléggé felöltözött a várható jeges fuvallatokra, most egyszerre

csak azt érezte, hogy a hideg szél nemcsak a ruhája, de még a bőre alá is befurakodik. A viciné, a

gyerekek, a házmesterné tekintete, míg idáig ért, mintha sorra lehámozta volna róla a védekező-

ruhákat. Most már pucéran áll a szoba küszöbén, dideregve kell szembenéznie nagymamával.

Nagymama az asztalnál ült, mintha vendéget várna. Csak olyankor ül az asztalhoz, máskülönben a

rádió mellett, vagy a varrógépnél üldögél. Az asztalon pedig az az ütött-kopott, régi utazótáska, amit

Szöszi legutóbb a Balatonra vitt magával, meg még egy nagy, világosbarna papiros-doboz, spárgával

átkötve. A doboz és táska tetején a télikabátja, szürke macskaprémmel a nyakán.

Szöszi megállt az ajtóban és mindent értett. A télikabát – az fájt legjobban. És nagymama a szürkésen

sápadt arcával csak ült, rákönyökölt az asztalra, nem csinált semmit, csak ült. Már ebből is látszott,

hogy nincs mentség. Még sohasem látta a nagymamát ilyen tétlenül. Őt várta. Mindent elrendezett,

hogy mire hazajön, így fogadhassa.

Eltelt talán egy egész perc is. És a nagymama akkor megszólalt, fáradtan és rekedten, mint a lejárt

gramofonlemez: – Én teveled nem bírok, édes lányom. Megbeszéltem anyáddal. Neked erősebb kéz

kell, mint az én kezem. Sándor bácsi majd megnevel. Elvállalta. Nagyapád majd estefelé odasegíti a

holmidat. Az ebéded kint van a sütőben.

– Nagyanyám! – zokogott föl Szöszi és odarohant, de az öregasszony maga elé tette a kezét, nem

engedte magához.

– Azt gondoltam, öreg napjainkra te leszel a támaszom a gyerekeim helyett – mondta. – De már

látom, hogy nem bírok veled. Azt nem engedhetem, hogy csavargó legyen belőled. Azért én nem

vállalom a felelősséget…

Szöszi elfordult, az ablak felé nézett, és oly hirtelen apadtak el a könnyei, mintha… mintha

megfagytak volna.

– Én védtelek, takargattam a hibáidat – folytatta nagymama, kietlen, reszketős, erőtlen szelídséggel.

Nem kiabált, nem csattogott, épp ez volt a rettenetes. Szöszi épp ebből a tompa hangból értette meg

lassan, hogy nincs segítség, nagyanyja most csakugyan elkergeti őt, úgy, ahogyan ő azt tegnap éjjel

hazudta.

– Nem mondhatod, hogy tiltottalak a szórakozástól. Még azt is magamra vettem, hogy megszólnak,

kibeszélnek miattad. De aki hazudik, az lop is, édes lányom, a közmondás is azt tartja. Én azt hittem,

hogy te nem hazudsz. De hazudtál, fiam. Itt már megáll az én tudományom. Én nem veszem a

lelkemre, hogy te tönkre tedd a fiatal életedet, meg a miénket is.

„És nagyapó? És apa?” – szerette volna sikoltani Szöszi. De nem szólt, nem sikoltott, ez is megfagyott

benne, minden megfagyott, egészen a csontjáig. Ha nagymama nem akarja őt, akkor nagypapa hiába

dörmög… Apa pedig… Apának Mici néni a felesége, az csak a kecses lábú asztalkákat és szekrénykéket

szereti, dehogyis venné oda, dehogy! Tegnap este is, hogy megrémült, hogy egyetlen éjszakára

szállást kell adni neki! Apa csak pénzt tud adni, meg elviszi cukrászdába, meg azt, hogy nem kérdez

semmit, sohasem kérdez. Apa csak vendégségben szereti őt, egy órára, kettőre. Jég, jég mindenütt.

Mint a játékban, amikor eldugnak egy kendőt, és a hunyónak meg kell keresnie. „Hideg, hideg” –

mondják neki, akármerre megy. Nincs más, csak mama és Sándor bácsi. Csak ők fogadják be.

Nagymama, mintha kitalálta volna, hogy ő mit gondol, most épp erről beszélt: – Ott lesz neked a

legjobb, anyádéknál. Ott vannak a testvéreid. Anyádnak segítesz… Sándor bácsi jól keres, olyan nagy

háztartásban nem számít, amit megeszel. Ahol négyet nevelnek, ott elfér az ötödik is. Sándor bácsi jó

ember, szigorú ember, annak a keze alatt majd nem mersz csavarogni. Én nagyon is puha vagyok

tehozzád. Én két lányt fölneveltem, de a kettővel sem volt annyi bajom, mint veled. Hiába, öreg is

vagyok, meg aztán tebenned más vér van. Én nem akarom bántani apádat, de alighanem tőle

örökölted azt a cigányvért… hogy mindig csak a könnyebbik végét fogod meg mindennek. No, ereggy

fiam, edd meg az ebédedet. Nemrég zártam el a gázt, még meleg lesz.

– Jó! – szólalt meg Szöszi váratlanul. Megfordult és kifeszített, furcsán egyenes derékkal, magasra

tartott fejjel, kisietett a konyhába. Kinyitotta a sütőt, nagyot zörrent, aztán kivette a lábast, a

nagyfülű kis piros lábast, amiben nagymama az ő részét szokta mindig eltenni. Most pörkölt volt

benne nokedlival. Nagymama hozzátette a nokedlit. Forró volt a lábaska füle, megégette az ujját. Au!

El is engedte, de szerencsére nem esett le, csak odakoppant a kinyitott sütő ajtajához.

– Ruhával fogjad, hányszor mondtam? – kiabált ki a szobából nagymama.

„Bárcsak törne össze ripityára!” – gondolta Szöszi, de mondani nem mondta. Lekapta a ruhát a

tűzhely oldaláról – ott száradt mosogatás után –, aztán a kislábast egy fajansztányérra tette. Úgy eszi

meg a lábosból, dehogy is piszkít tányért! Kenyeret szelt, asztalhoz ült, villát vett ki az asztalfiókból.

Persze hogy az első falattal megégette a száját! A villa csörömpölve esett le a konyha tisztára mosott

kövére és kicsi, piros, paprikás foltokat hagyott rajta.

Egy pillanatig meredten nézett maga elé. Ha most felkapná a lábast is, és utána dobná, odavágná a

kőhöz, hogy fröcsköljön szét az összes paprikás lé, hogy ugrálnának összevissza a húsgöröngyök, meg

a száradásnak indult galuskák…

Nem, azért sem, azért sem, azért sem. Megeszi, ha beleszakad is. Ne lássa, ne tudja a nagymama,

hogy ő mit érez. Így, csakis így állhat bosszút rajta. Megy ő, hogyne menne, szívesen megy a

mamához! Miért ne? Ott sokkal szebb és nagyobb a lakás, oda vendégek járnak, ott bejárónő is van,

azok nem prolik, mint nagymamáék, hanem urak, az erkélyre egész délelőtt odasüt a nap és ott ő

kisasszony lesz, mint Ági. És ott van Dundi is, igen, az a drága csöppség, az ő szemefénye…

De ahogy Dundira gondolt, letette a villát, és megint nem tudott enni egy kis ideig. Miért is nem örül

ő annak, hogy odakerül? Hogyan érthetné ezt meg valaki, amikor ő maga sem érti? Szereti ő a

mamát? Nagyon! Szereti ő Dundit? Ki se lehet mondani, mennyire! Hát akkor? Csak Sándor bácsi

miatt van az egész? „Ilyen hülye vagyok?” kérdezte önmagától, könnyes szemmel, de váll rángatva,

Nájlon Bébi modorában. Ha beleszakad is, úgy tesz, mintha nem bánná… mintha még örülne is, hogy

nagymama kiadta az útját.

Megette a pörköltet és a nokedlit az utolsó szemig, aztán elmosta a tányért – csak a lábas fenekétől

volt egy kicsit fekete a lábaskába meg vizet öntött. Azt majd az esti mosogatásnál, így szokták. Lábast

nem lehet hideg vízzel elmosni.

Visszament a szobába. Öt lépés mindössze az út, és ő úgy odavágta a lábát, úgy trappolt, mint egy

katona. Azért is! Odament a csomagjához, felnyitotta a táskát, csak hogy csináljon valamit. Aztán,

ugyancsak ilyen okból, megkérdezte: – Az emlékkönyvemet is el tetszett csomagolni?

– Tudom is én, hol van!

Szöszi a géptetőhöz lépett, beleturkált. Legutóbb itt látta. Tele van a géptető minden kacattal,

maradék kis rongyokkal. Van itt szakadt centiméter, meg pár olyan kartonlap, amelyre valaha

gombok voltak felvarrva. Itt egy régi ollónak a fele, bársonybélésű ékszerdoboz, kifizetett gáz- és

villanyszámla, elromlott cipzár. És mindezt a sok semmiséget át- és átfonják a régi pamutok,

gépselymek és fonalak összegubancolódott szálai. Mindezt nem gyűjti senki, mégis összegyűlik.

Mindennek volt valaha rendeltetése, értéke. Itt az emlékkönyv is, körös-körül tekerve szakadós

férccel és valami eltéphetetlenül erős barna gyapjúfonállal, aminek minden centiméterén kis bogok

vannak. Szöszi széttépte a szálakat, egy kicsit leporolta az emlékkönyvet, aztán beledobta a táskába.

– Nagypapa hol van? – kérdezte.

– Benzint hoz Deákéknak – felelte nagymama. – Azoknak kell a nagytakarításhoz. Csak nehéz kapni,

tíz üzletbe is elmehet az ember.

Csend.

Szöszi a száját biggyesztette. Erőszakkal arra gondolt, hogy a nagypapa örökké csak a lakóknak

trógerol. Olyan, mint egy háziszolga. Mire jó az? Kezicsókolommal köszön, öregember létére, még a

fiatal Violánénak is, pedig az se nagyobb úriasszony, mint az ő lánya, Szöszi édesanyja. A mama

elegánsabban öltözködik, mint akármelyik asszony itt a házban. A Murányi utcában a mamának

köszönnek kezicsókolommal az öreg nyugdíjasok.

Aztán egyszerre csak megszólalt: – Taxival is mehetnék…

Nagymama megütközéssel emelte fel a fejét és gúnyosan felelt: – Taxivaal? De nagy kisasszony vagy…

– Arra való a taxi – folytatta a kihívást Szöszi. Hiszen van pénze, húsz forint, amit apától kapott és a

ma délelőtti borravaló. Kint a Majakovszkij utca sarkán van is taxiállomás.

– Bánom is én, állj a fejed tetejére – mérgelődött nagymama. – Csak pocsékold a pénzt!

Szöszi kiszaladt, futott egészen a sarokig, ott megállt. Egyetlen kocsi sem volt az állomáson. Talán

jobb is, mert igazában már megbánta az egészet; az egész ház látná, hogy ő taxival költözködik. Ha

nagypapával indul útnak, mégsem lesz olyan feltűnő. Legjobb volna este… De miért? Hát törődik ő a

házzal? Fütyül rájuk. Most megszabadul a vörös hajú házmesternétől, Som Gizitől, mindenkitől, aki őt

ismeri kicsi kora óta. Azért se ijed meg tőlük. Nájlon Bébi talán megijedt, amikor ki akarták tenni a

szállásról? Pukkadjanak meg! Beszéljenek, amennyit csak jólesik.

– Taxi! Taxi! – kiabált vékony hangon egy arra futó kocsi után és integetett is. De aztán látta, hogy

ülnek benne és leengedte a kezét. Bekanyarodott egy a Liszt Ferenc tér felől, de azt elcsípte egy

fiatalember, aki a trafik előtt cigarettázott, és nem is látszott rajta, hogy taxira vadászik. Micsoda

udvariatlan emberek vannak! No, mindegy, kivárja a következőt, jobb itt ácsorogni, mint kuka módra

odabent ülni a nagymamával.

Egyszerre csak meglátta a nagyapját. A templom felől jött, kosár a karján, tele mindenféle

tisztítószerrel; súrolópor, súroló-kefe, padlóviasz, a kezében külön egy literes üveg, abban van a

benzin. Kényelmesen, öregesen baktat, viseltes sötét kabátjának válla mészporos, biztosan a

festéküzletben szedte fel. Megállt az alsó sarkon, szemben Szöszivel és átszólt: – Hát te mit csinálsz

itt?

Szöszi csak idegesen intett, hogy nagypapa menjen csak, menjen, ne avatkozzék az ő dolgába.

Kiabálja át neki a túlsó oldalra, hogy taxira vár?

De bizony a nagypapa nem ment haza, hanem átevezett az úton, kosarastul, üvegestül.

– Miféle bolondság jutott megint eszedbe? – kérdezte.

– Hát, ha egyszer bolond vagyok, akkor nem is juthat az eszembe más – nyelvelt Szöszi.

– No, gyere csak…

– Nem megyek. Majd mindjárt megyek. Inkább hozza ki nagypapa a cuccomat a kapuhoz. Mindjárt

megyek taxival érte.

Nagypapa csak bólogatott, és félrefordított fejjel valahova messzire nézett. Messzire? Itt ugyan nem

lát az ember messzire. Szürke, öreg falak. A sarki ház még negyvennégyes sebeit viseli. Dübörgő

teherautók torlódnak, tülkölnek, mielőtt kifordulnának a Majakovszkij utcára, mert itt a troli jár,

gumikerekei fényes-feketére síkosították az aszfaltot. Nyüzsög a nép, sokan most jönnek munkából, a

kis zöldségüzlet kirakata előre nyúlik, úgy kínálgatja kelkáposztáit, lila karalábéit, meg a héját hullató

vöröshagymát. Lárma és por. Mindjárt az utca elején, az első ház kapujában, két lovas kocsi áll. Az

egyikről szenet, a másikról fát hordanak be valakinek a pincéjébe. Ez a környék Szöszi legszűkebb

hazája. Itt nőtt fel, innen akar most más vidékre költözni. Ó, nem messzire, dehogy, csak a Murányi

utcába. Mégis, alighanem nagy út lesz az. Nagyapa is erre gondol. Egyszerre csak letette a kosarat, a

benzines üveget pedig Szöszi kezébe adta, hogy rágyújthasson.

– No – mondta, miután kettőt szippantott gyors egymásutánban –, csak nem akarsz igazán elmenni?

Hát ki bántott itt téged?

Szöszi a vállát rángatta.

– Most már akkor se maradnék, ha… ha nekem adnák a templomtornyot.

– Te önfejű – mondta nagyapa. És gondolkodott, hogy mit mondjon még? Mondja azt, hogy Szöszi

még megbánja a makacsságát? Meg talán a nagymama is megbánja, hogy kiadta az útját? Nem hiszik

el, úgysem hiszik el. Hát akkor minek beszéljen? Varázsló kellene ide, varázsigével, hogy a fagyos

szívek felolvadjanak. Van ilyen varázsige? Lehet, hogy van valahol. Van mindenféle szó. Szúró, sebző

szavak, és simogató, gyógyító szavak is. Nagymama egy rossz szóért, egy könnyelmű hazugságért

haragudott meg Szöszire. Hát ha a bajt szó okozta, akkor miért ne szerezhetne békét ugyancsak egy

szó, egy másik? Csakhogy nagypapa nem találja azt a szót. Ha tudja is, hogy van ilyen, ugyan hol

keresse? Még tán fűszál és bogár sincs annyi a világon, mint amennyi szó van. És ezek a szavak még

színjátszóak is, mást jelentenek, aszerint, hogy ki mondja őket, kinek, mikor, miért. Nagypapa amúgy

is hadilábon áll a beszéddel. Azért beszél oly keveset, mert nem bízik eléggé a szavakban. Sok bajt

csinálnak azok! Nemcsak a hazugság, hanem a meggondolatlan fecsegés is. Sokszor mérgében mond

valamit az ember – aztán már nem szívhatja vissza, meg nem is akarja, nehogy azt mondják, nem állja

a szavát. Így van most ezzel, alighanem így van vele a nagymama is. Néha a saját kimondott szava köti

gúzsba az embert. A szó uralkodik a gazdáján, ahelyett, hogy az ember uralkodna a szaván.

– Mihozzánk mindig visszajöhetsz – mondta végül. Fölvette a kosarat, hogy hazamenjen, de Szöszi

kivette a kezéből, ő vitte.

7

Nagyon kicsin múlott, hogy Szöszi mindjárt az első estén vissza nem ment nagymamáékhoz. Csakis a

szégyenkezés tartotta vissza. Csakis az, hogy nem volt elég ereje hozzá.

A mama csokoládé- és kávélikőrt főzött éppen a konyhában, amikor Szöszi megérkezett a

nagypapával. Nem hagyhatta ott a kényes munkát. Megcsókolta, megsimogatta Szöszit, aztán azt

mondta, keressen helyet a holmijának a nagy előszoba-szekrényben. Hiszen ismeri a járást,

mindennek tudja a helyét, nem idegen helyre jött, volt ő már sokszor itthon hetekre is. Sőt, mindig

úgy mondta, úgy is érezte: ez az igazi otthona. Azelőtt! Annál különösebb, hogy éppen most, amikor

végleg és örökre ide költözött, valami egészen mást érzett. Mintha most mégis vendégségben lenne.

De hát miért? Az előszobaszekrény hatalmas, emeletes alkotmány, hat ajtaja van, és még egy sereg

fiókja is. Egy kicsit összerakta a gyerekek ruháit, kényelmesen elfért az övé is. De Ági nyafogott, hogy

az ő cipői legyenek ezentúl is külön fiókban. A mama ezért megharagudott Ágira és adott neki egy

pofont: így fogadod a testvéredet? Te önző kutya, te! Ági duzzogott gyűlölködve vonult félre. Hiszen

ő már egyszer megmondta Szöszinek, hogy „nem is vagy igazi testvérem!”.

Régebben, azelőtt, amikor Szöszi néhány napra vagy hétre ide jött, a középső nagyszobában aludt, a

heverőn. A gyerekszobában úgyis négy ágy van, ott már az asztal és a szék is alig fér el, a gyerekek

sokszor veszekednek, ha a leckéjüket írják. Most azonban Sándor bácsi úgy rendelkezett, hogy Szöszi

is lakjék a gyerekszobában. Van egy összecsukós ágy a fürdőszobában, azt minden este behozzák

majd és felállítják. Igaz, így olyan a gyerekszoba, hogy a sok ágy között le sem léphetnek a padlóra. A

fiúknak tetszik a dolog. Ágyról ágyra sétálnak, ugrálnak; olyan mulatságos, hogy a szobának mintegy

ágyakból van a padlója.

Nem, a nagyszobában nem alhatik Szöszi. Ha vendégek vannak, késő estig a nagyszobában ülnek.

Különben is, a heverőnek drága huzatja van, az elkopik, ha állandóan használják. Ideiglenesen igen,

de állandóan? Nem, azt Sándor bácsi nem engedi.

A harmadik utcai szoba a szülőké. Van még egy udvari szoba is, ott van Sándor bácsi laboratóriuma,

az üvegszekrényekben őrzött fogsor-lenyomatokkal, gépekkel.

De hát ez fájt annyira Szöszinek, hogy mindjárt első este majdnem visszaszökött a nagymamához?

Nem, nem. Mindez semmiség ahhoz képest, ami vacsora után történt.

A mamáék moziba készültek, a fél kilences előadásra. Háromnegyed nyolc volt, mire befejezték a

vacsorát. Szöszi elvállalta, hogy lerakja az asztalt, lefekteti a gyerekeket, el is mosogat azután. A

mama elment öltözködni. De ahogy Szöszi kivitte az edényt a konyhába, Sándor bácsi utána jött és

azt mondta: – Ülj csak le fiacskám egy kicsit. Majd elvégzed a dolgod, ha mi már elmentünk.

Szöszi csak állt a konyhaasztal mellett. A mosogatószivacs volt a kezében, épp vissza akart menni a

szobába, hogy a nájlon-abroszt letörölje. Nem ült le.

– Ülj le! – parancsolt rá még egyszer Sándor bácsi, de ő maga fel-alá járkált a konyha világosszürke

kövén.

Szöszi most végre leült a konyhaszékre.

– Én nem vagyok a szavak embere – kezdte Sándor bácsi. –Nem akarok neked prédikálni. Ami volt,

volt; az engem nem érdekel. De most másképp lesz. Az üzletbe nem mégy többet. Majd keresünk

neked valami rendes szakmát. Esetleg gép- és gyorsírást. Tizenhat éves korodig úgyse vesznek fel

sehol. A csavargásnak, flangálásnak vége. Remélem, megértettük egymást!

Dehogyis értette Szöszi, dehogyis! Nem is hitt a fülének. Föl se fogta mindjárt a szerencsétlenséget.

Gép- és gyorsírás? De hiszen ő fodrász akar lenni! Hogy nem megy be az üzletbe? Hát hogyan? Ez

lehetetlen! Ő szereti a szakmáját. Öröme és menedéke őneki az az üzlet.

Mindenkivel tudott és mert feleselni, egyedül csak Sándor bácsival, azzal nem. Még a vállát sem

rángatta. Mintha megbénult volna, a válla is, a nyelve is, a lábujja hegye is.

Pedig Sándor bácsi nem is nézett rá. Még néhány percig magyarázott. Azt magyarázta, hogy a

fodrászat nem szakma. Nincs jövője. Majd ő gondoskodik Szöszi jövőjéről. A borravalót is emlegette.

Aki borravalóból él, az sohasem lehet tisztességes ember. Ezt már nem először mondja. De férfinak

még hagyján, ámbár a fodrászok szerinte mind hóbortos emberek. Hanem lánynak aztán egyáltalán

nem való. A fodrászlányok mind jampik, mert az együtt jár a szakmával. Azoknak mindig csak

semmiségen, hiábavalóságon jár az eszük. Egy fodrászlányt – hangoztatta – senki nem vesz

komolyan. Ő, Sándor bácsi, megmenti Szöszit ettől a „link” szakmától, kezébe veszi a sorsát.

Szöszinek ez persze most nem tetszik, de ez Sándor bácsit nem érdekli, mert ő tudja, mi a helyes, mi

nem az.

Ekkor Sándor bácsi megnézte az óráját, kinyitotta a konyhaajtót és kikiabált a mamának, az előszobán

át: – No, mi az, fiam, el akarsz késni? Már megint nem látjuk a híradót!

Az ajtóból még visszanézett Szöszire, mintha mérlegelné, szükséges-e, hogy még valamit mondjon.

De aztán, úgy látszik, nem tartotta szükségesnek. Kiment.

– Nálad vannak a jegyek? – kérdezte a mama odakint az előszobában. Aztán egy pillanatra

bekukkantott a konyhába: – Vigyázz a gyerekekre, kislányom!

Elmentek. Szöszi nem mozdult. Odabent a gyerekek kiabáltak, dobogtak. Hát, ha ő most nem lenne

itt, akkor a mamáék hogyan mentek volna moziba? Egyedül hagyták volna a gyerekeket? Vagy… épp

azért mentek, mert ő itt van? De hiszen már megvették a jegyet előre. Talán azért vették, mert már

délelőtt tudták, hogy ő itt lesz? Hát csak erre kell nekik?

Úgy ült ott erőtlenül, mint akit megsebeztek, és most nemcsak érzi, hanem tűri is, hogy elfolyjék a

vére. Be kéne mennie, hogy letörülje az asztalt, a szivacs még mindig a kezében. A gyerekek is egyre

hangosabban dobognak, kiabálnak. Belevadulnak a játékba, nyargalnak a szobákon át. Valami

huppan. De mégsem mozdult.

A nagymamánál ő volt a gyerek, akire vigyáztak. Ha nem is dobogott-robogott a szobákon át, mint

ezek itt – hiszen nincs is szoba, csak egy –, azért a nagymamának olyasféle gondja volt őrá, mint most

neki van ezekre. Mintha most… ő volna a nagymama. Saját testvéreinek nagyanyja, a mamának pedig

édesanyja, aki elmossa az edényt, míg a leánya szórakozni megy.

Nyílt a konyhaajtó és Dundi tipegett ki rajta, szipogva, könnyektől maszatosan. Panaszkodott, hogy

fellökték a fiúk. Odasimult Szöszihez. Szöszi magához ölelte.

– Ne sírj, bogárkám, pirinyó tündérkém – mondta neki, és ugyanakkor önmagának is. Mert az ő

szeme is tele volt könnyel.

– Te se sírjál – felelte Dundi, és Szöszi újból magához ölelte. Valaki hát mégis van a világon, aki

észreveszi, hogy az ő szeme könnyes!

Bement a szobába, letörülte végre az abroszt. Dundi segített neki, ketten hajtották össze. A fiúk

odaszaladtak a csupasz asztalhoz, hogy ők azon most gomboznak. Jó, Szöszi nem bánta,

gombozzanak. Ági a gyerekszobában olvasott, a Nők Lapját, mert mindig felnőttnek való újságot

olvas. Amikor meghallotta, hogy Szöszi gombozni engedi a fiúkat, kijött és azt mondta: – Igenis, hogy

feküdjetek le!

– Höhö – mondták a fiúk, és tovább gomboztak.

Ági haragosan nézett végig a társaságon. Tulajdonképpen Szöszit akarta rendreutasítani. Hogy meri

Szöszi megengedni azt, amit a papa nem engedne? Minthogy a fiúkkal nem bírt, odament Dundihoz

és rángatni kezdte: – Jössz rögtön aludni?

Dundi kapálózott és elsírta magát, Szöszi felé nyújtotta a kezecskéjét. Szöszi meg is védte: – Ereszted

el azt a kislányt? Énrám bízták, nem terád!

– Szöszivel megyek aludni! Szöszivel megyek, nem veled! – toporzékolt Dundi.

– Ezt még megbánod – öltötte ki a nyelvét Ági és dühösen visszament a gyerekszobába. Lesz reggel

árulkodás! De bánták is ők! A fiúk is Szöszivel tartottak. Dundi pedig kivonult a konyhába Szöszivel és

olyan finoman elmosogattak! Szöszi megengedte Dundinak, hogy a kistányérokat ő törülje el. A

mama sohasem engedné meg, mert hátha eltöri? És úgyis csak feltartja. De Szöszinek nem volt

sürgős. Már ezen az estén érezte, hogy itt, a konyhában lesz őneki a legjobb, legotthonosabb helye,

mint valami Hamupipőkének. A nagyszobában gyönyörű, fényes bútorok vannak, szőnyeg, kép és

minden, mégis, a legjobb és legbarátságosabb hely a lakásban a konyha. Szép tágas, nagy ablaka van

az udvarra, besüt a nap. A bútorokról itt-ott már lekopott a fehér festék, de az nem baj, így legalább

nem olyan kényesek.

Tíz óra volt, mire a fiúk lefeküdtek. Dundi odakéredzkedett Szöszihez, a vaságyra. Ági még

negyedtizenegykor sem akarta leoltani a kislámpát az ágya felett. Az ő ágya állt az ablaknál, az

asztallal szemközt, viszonylag elkülönítve a többitől, csakis neki volt kislámpája, mint legnagyobbnak

és legokosabbnak. Szöszi ötször is szólt neki, hogy oltsa már el, de azért se! No, tessék! Bezzeg az

nem tetszett neki, hogy Szöszi a fiúkat gombozni engedte!

Dundi már aludt, a fiúk is szuszogtak. Szöszi visszatette Dundit a saját ágyába és ő is aludni akart.

Fáradt volt. De nem alhatott. A lámpa a szemébe sütött.

– Majd kapsz te, ha hazajönnek és látják, hogy ég a lámpa! – dünnyögte.

– Te csak ne félts engem – felelte Ági.

Végül is a lámpát Szöszi maga oltotta el, mert Ági elaludt olvasás közben, kiesett az újság a kezéből.

Tizenegy óra elmúlt, és a szülők nem jöttek. Még sokáig nem jöttek. Most már sötét volt a szobában,

csak egy utcai lámpa fénye világított be, éppen itt égett az ablak előtt, egy magasságban az első

emelettel. Szöszi mégsem aludt el. Vajon Sándor bácsi már holnap reggel sem engedi az üzletbe? Már

többet be sem mehet? A mama talán nem is tudja, hogy mit akar Sándor bácsi. Biztosan nem tudja. A

mama nem olyan! A mama sohasem venné ki őt az üzletből, a mamának jó szíve van. Csak ő segíthet

Szöszin, csakis ő.

Sokáig virrasztott, nagyon késő lehetett, amikor végre elnyomta az álom, de a szülők még annál is

későbben jöttek meg. Nem hallotta őket. Reggel a mama jött be, hogy keltse a gyerekeket. Szöszi

nehezen ébredt, a többiek már ugráltak, szaladgáltak az ágyak tetején, amikor ő végre

feltápászkodott. Olyan dagadt volt a szeme, mint tavaly, amikor még ő is azzal ébredt, hogy iskolába

kell menni. A mama korholta is: nagylány létére utoljára kel fel! A gyerekeket a mama mosdatta, ő

adott nekik reggelit a konyhában, Szöszi azalatt idebent rakodott. Kócosan, morcosan csukta össze a

saját ágyát, imbolygott, mint aki még félig alszik. Míg a gyerekek el nem indultak, nem beszélhetett a

mamával. De utána sem. A mama nekiállt a középső szobát takarítani, sietve, kapkodva törölte a

parkettet, Szöszit pedig leküldte a boltba friss süteményért, vajért és tíz deka kolbászért. De csak

gyulait hozzon, ha nincs, akkor vegyen inkább császárhúst, ha az sincs, akkor főtt karajt. Vigye le

Dundit is magával, hogy ne legyen itt láb alatt, a mamának nagyon kell sietnie. Vegyen ki pénzt a

mama erszényéből, ott van a táskájában, de csak tíz forintot, abból ki kell jönnie mindennek. Miért

olyan ideges a mama? Miért siet annyira? Szöszi tudta! Sándor bácsi még alszik a szélső szobában, de

ha felkel, akkor mindennek rendben kell lennie. A középső szobában reggelizik, a reggelihez kell a

kolbász, vagy a császárhús, vagy a főtt karaj. Mire ő felkel, a mamának ki kell takarítania a

fürdőszobát is, feltörülni a vizet, amit a gyerekek kipancsoltak, és a mamának saját magát is rendbe

kell szednie. Lehet, hogy csak egy óra múlva kel fel, de az is lehet, hogy tíz perc múlva már kilép

ásítozva és nyújtózkodva, mint egy király.

Szegény mama! Aki őt délután látja, kesztyűben és pasztellszínű selyemkosztümben, az nem is

gondolná, hogy mennyi rettegést áll ki, hogyan hajszolódik, és hogy mennyi gondja van, mert Sándor

bácsi kiszámítva adja neki a pénzt minden napra. Abból ki kell jönnie, ha törik, ha szakad.

Most például itt van ez a tíz forint. Hogyan vehetne ebből Szöszi vajat, kolbászt és süteményt? A vaj

hat hatvan, a kolbász hat, ez már maga több mint tizenkettő. Vagy csak egy fél vajat vegyen?

Szöszinek volt saját pénze – még jó, hogy nem taxizta el –, hozzátette a magáéból, ami hiányzott.

Szegény kis mama! Azért járt mindig a nagymamához kölcsönkérni.

Mire hazaért, a mama már a laboratóriumot, az udvari szobát takarította, verejtékes volt a homloka a

nagy sietségtől. Gyorsan átadta a munkát Szöszinek, bement a fürdőszobába, de ott is kapkodott,

gyorsan a konyhába, hogy feltegye a vizet a teának. Ha Szöszi nincs itt, akkor még nehezebb a

helyzete. Van ugyan bejárónő, de csak hetenként kétszer. És annak más munkája van, mosnia,

vasalnia kell a nagy családra, ablakot tisztítani, szőnyeget verni.

Szöszinek már réges-régen bent kéne lennie az üzletben. De hát a mamának eszébe sem jutott, hogy

Szöszi máshol is lehetne, nemcsak itt. Akár tud a mama Sándor bácsi döntéséről, akár nem,

természetesnek tartja, hogy Szöszi neki segít. Azelőtt, míg Szöszi iskolás volt, szintén így történt

minden. Szöszi, ha a mamánál volt, egyszerűen nem ment iskolába. Akkor nem bánta, az iskolát nem

bánta. De most… hol és mikor hozza elő?

A mama megterített a reggelihez, de csak kettőjüknek, ahogy szokta. Akkor ránézett Szöszire, egy

kicsit zavarba jött és gyorsan azt mondta: – Hozz be még egy csészét és még egy tányért… Látod, csak

kapkodok, elfelejtettem, hogy hárman vagyunk!

– Én inkább kint eszek – felelte erre Szöszi. – Dundival!

– Micsoda beszéd az? – riadt fel a mama. – Nem vagy te cseléd. Az én lányom vagy. Az én aranyos, jó

nagylányom… – váratlanul sírva fakadt és összevissza csókolta Szöszit.

Édes, drága mamuska! Hát most hogyan mondta volna neki, hogy engedj el engem az üzletbe, mert

nekem ott jobb?

Ebben a pillanatban különben is kilépett Sándor bácsi. Csíkos köpönyeg volt rajta.

– Jó reggelt! – mondta. – No, mi az, családi jelenet?

Ment a fürdőszobába.

– A teavíz – mondta a mama és kiszaladt a konyhába. Az csakugyan forrt már, bugyborékolt kifelé a

nagy alumíniumkanna csövén. Sok teát kell főzni, mert Sándor bácsi néha három csészével is iszik.

– Hozd ki a rumot a spájzból! – mondta izgatottan a mama. Mint egy színésznő a fellépése előtt.

Szöszi hozta a rumot, illetve hát inkább csak a rumosüveget, mert abban már csak egyetlen kupicára

való csillog. Újabb izgalom. Szöszi is tudja, hogy ebből baj lehet. A mama kapkodva szedett elő egy

kispoharat a szekrényből, abba öntötte át. Mégis többet mutat, mint abban a nagy üvegben.

Míg ők odabent reggeliztek, Szöszi kint maradt a konyhában és szurkolt. A mama már elfelejtette,

hogy őt is behívja. Szegény! Kisebb gondja is nagyobb. Szöszi a konyháig kihallotta Sándor bácsi

gúnyos hangját: – Kevés a kosztpénz, mi? Arra nem telik, hogy reggelenként egy fél deci rumot adj a

férjednek… Kell a vendégeknek, mi?

Miért is nem mondta a mama, hogy kevés a rum! Szöszi hozott volna akár két decit is. De biztosan

elfelejtette.

Dundi is itt volt a konyhában. Kirakta a jégszekrényre a fiúk kártyáit, azokkal játszott. Mondogatta,

amit a fiúktól hallott: „Zsírt bele! Ne sajnáld!” És kacarászott hozzá. Igazi kártya volt, felnőttektől

levetett, piszkos és töredezett lapok. Hiányzik is már belőle. Dundi mégis jobban szereti minden

játékánál. Ha a fiúk itthon vannak, sosem engedik meg, hogy ezzel játsszék.

Odakint csengettek. Sándor bácsi segédje, munkatársa érkezett meg, egy korán kopaszodó, vékony

arcú fiatalember. Kezicsókolommal köszönt Szöszinek.

Sándor bácsi kiadta neki a munkát, aztán ő maga elment. Szöszi most beszélhetett volna a mamával.

Beszélt is, csakhogy ez egészen másként kezdődött, és másként is fejeződött be, mint Szöszi képzelte.

A mama behívta őt a belső szobába, oda, ahol a szülők aludtak, de még itt is csak suttogva mondta: –

Kislányom… Én most elmegyek. Ha Sándor bácsi közben hazajön, akkor mondjad azt, hogy csak

vásárolni mentem, és mindjárt jövök.

A szoba még takarítatlan, a mama az ágyneműt kirakta az ablakba. Az ágyak szürke mintás kék

matracai kopaszon szellőzködnek, a karosszéken ott hever Sándor bácsi csíkos reggeli köpönyege,

bojtja lelóg a szőnyegre. A mama idegesen pillantgat erre a köpönyegre, mint valami tigrisbőrre. Leül

a díványra. Szöszit is maga mellé húzza és simogatja a haját.

– Neked megmondom, kislányom… Énekelni tanulok egy híres tanárnál, de Sándor bácsi nem tudja. A

jövő hónapban megyek próbaéneklésre a Rádióhoz. Talán sikerül. Tavaly is voltam, de akkor nem

vettek fel. Tudom, hogy már öreg vagyok…

– Dehogyis – mondta Szöszi, forró részvéttel.

–… de vannak, akik még későbben kezdték – folytatta a mama és máris könnybe lábadt a szeme. –

Ugye, nem árulsz el?

És mosolygott a könnyein keresztül. Olyan szép volt és kedves, hogy Szöszi összevissza csókolta. Ó,

mindent, mindent megtesz a mamáért! Hiszen a mama sem boldog! O is szabadulni szeretne, titkos

vágyakkal és reményekkel van tele a szíve! Ők ketten most szövetkeznek Sándor bácsi zsarnoksága

ellen.

– Te még fiatal vagy, gyerek, előtted az élet – mondta a mama. – De nekem már nincs sok időm!

Elmúltam harmincegy, és négy gyerekem van. Illetve öt, de téged nem is számítlak oda, hiszen nagy

vagy, az én kis barátnőm vagy.

Ültek a díványon, egymást átölelve, igazán úgy, mint két barátnő. És a mama most már egészen

megnyitotta a szívét.

– Tudod, Sándor bácsi jó ember, de nem ért meg engem. Ő nagyon sokat dolgozik, hogy nekünk

mindenünk meglegyen, de mindennek úgy kell történnie, ahogyan ő akarja. Ha én már bejutok a

Rádióhoz és énekesnő leszek, akkor téged is taníttatlak – ragyogott fel váratlanul és még szorosabban

ölelte Szöszi vállát. Igen, igen, mint aki kincset talált, úgy megörült ennek az új reménységnek.

Szöszi arcocskáját forró pirosság öntötte el. Milyen jó a mama! Milyen édes! Hogy ő is énekesnő

legyen… és ha nem is valósul meg soha, akkor is, de szép! Legalább ábrándja legyen az embernek.

Mert most, az első pillanatban sem hitt benne egészen. Énekesnő! Művésznő! Mint amilyenek az

üzletbe járnak. Mégis, van mire gondolnia az embernek. Ha nem is valószínű, de azért nem is

lehetetlen. Miért? Hiszen a művésznők is voltak valaha tizenöt évesek! Senki nem születik annak!

Ilyen ábrándot dédelgethet az ember, sokkal inkább, mint azt, amit Sándor bácsi mondott: a gyors- és

gépírást. Ahhoz őneki semmi kedve. Az őt nem érdekli. Egy kattogó írógép, meg a tengernyi unalmas,

szürke betű sohasem kárpótolná őt az üzletért. De a muzsika, a művészet? Százszor is!

Segített a mamának, gyorsan kifényesítette a cipőjét, kézre adta a kalapot, a táskát, csak menjen,

siessen, hogy idejében ott legyen. És ne féljen, ha Sándor bácsi haza is jön közben, ő, Szöszi, majd

elsimítja, elgereblyézi. Sohasem tudja meg! Majd csak akkor, ha egyszer, nemsokára kinyitják este a

rádiót és ott egy ismerős, szép, puha női hang énekli: „Amado mio…” Szöszinek mindenképpen

otthon kellett tehát maradnia. Még arra sem gondolhatott, hogy beszaladjon az üzletbe és

megmondja Tóni bácsinak, ő többet nem jön, mert nem jöhet. Minek? Majd észreveszi, hogy nem

jön! Illetlenség és hálátlanság, az igaz, de… tehet ő róla? És ha bemenne, ha szólna, tán még nagyobb

illetlenséget és másféle, még súlyosabb hálátlanságot követne el. Mert mit mondjon? Két szóval nem

intézheti el, hogy ő tegnapról mára miért hagyja ott annyira szeretett szakmáját. Ha már bemegy,

valami magyarázatot várnak tőle. És mi lehet ez a magyarázat? Szidja Sándor bácsit? Panaszkodjék?

Ez nem való. Nem tartozik Tóni bácsira, hogy Sándor bácsi és ő nem értik meg egymást. Ez családi

ügy, a családot pedig nem illik kibeszélni. Tóni bácsinak nem is tetszene, ha ő mindent kitálalna.

Hagyjuk tehát, bízzuk az egészet az időre. Tóni bácsinak van egyéb gondja is, mint egy kis kócos,

festett hajú, kelekótya tanulólány. Majd felhívja Szöszi apját, apa pedig, ha érdekli a dolog, majd

megkérdezi a nagymamát. Utóvégre Szöszi a legkevésbé felelős az egészért, ő csak azt teszi, amit a

felnőttek parancsolnak. Ami pedig apát illeti, hát ha olyan fontos neki a lánya sorsa, akkor állt volna a

sarkára. Vegye magához, s ne adja oda Sándor bácsinak. Ami igaz, igaz: Sándor bácsi ad kenyeret

neki, nem apa.

Persze telefonon is felhívhatná Tóni bácsit az üzletben. A lakásban van telefon. De miért hívja? Most

már ott tartott, hogy azért sem! A telefon nem arra való, hogy ilyen életbevágóan fontos dolgokat

mondjon el valaki. „Halló, jó napot kívánok, Tóni bácsi, itt Varga Szöszi beszél. Csak azt akarom

mondani, hogy nem megyek többet, ne is várjanak, mert most itt vagyok a mamámnál, és a mamám

férje nem engedi, hogy fodrász legyek. Szerinte ez nem jövő, nem szakma egy rendes lánynak…”

Mondhat az ember ilyet telefonon? Ez még sokkal nagyobb szemtelenség és pimaszság volna, mint

az, hogy nem mond semmit.

Kitakarított, aztán Dundival játszott az erkélyen, mert tizenegy óra után odasüt a nap. Levetkőztették

Dundi összes babáját és kimosták a babaruhát egy pici játékteknőben. Dundi boldogan pancsolt a

szappanos vízben. Aztán spárgát húztak ki az erkély hosszában, arra teregettek. A mama negyed

egykor jött haza, hozott magával három szelet karajt, azt majd hirtelen kisüti Sándor bácsinak

ebédre, a többieknek krumplilevest és száraz tésztából mákos metéltet főzött.

Mert Sándor bácsi igényes a kosztra, csakis a húst szereti. Viszont az egész családnak a mama nem

adhat mindig húst. Ki se tellene a kosztpénzből. Azon felül a mama énekelni is tanul, az arra való

pénzt, a tandíjat is a kosztpénzből kell megtakarítania. Szöszi el is határozta, hogy titokban segíti a

mamát, abból a pénzből, amit apától kap. Majd többször kér erre-arra, cipőre, szórakozásra, de

mindent megtakarít. Ő most egyelőre inkább lemond egyről és másról, most a mama a fontos. Ha a

mama álma valóra válik, ha ő kijut ebből a körből, ha énekesnő lesz, akkor minden jóra fordul. Az

énekesnők sok pénzt keresnek, hiszen mind olyan elegáns. Szöszi látta az üzletben. És ha a mamának

egyszer sok pénze lesz, akkor két kézzel ad belőle Szöszinek, amilyen arany szíve van. Tejbe-vajba

fürdeti.

Azért is értik meg ők olyan jól egymást a mamával, mert mindketten csak valami ideiglenes

állapotnak, átmeneti időszaknak érzik jelenlegi életüket. Minden napjuk csak készülődés egy nagy

eseményre, egy jobb és sokkal szebb korszakra. Olyanok ők, a mamával együtt, mint két

menyasszony, akik a távollevő kedvest várják. Előbb a mama megy férjhez a nagybetűs Élethez, az

Igazihoz, aztán Szöszire is sor kerül. A várakozás és készülődés már önmagában is egy picike

boldogság. Így könnyebb elviselni a gondokat, a hajszát. Hiszen nem tart sokáig, nem tart örökké.

Lesz ez még másképpen is! Van reményük, titkuk, záloguk a jövőre nézve.

A mama nem mer szembeszállni Sándor bácsival abban a kérdésben, hogy Szöszi nem járhat többé az

üzletbe, nem tanulhatja a szakmáját. A mama semmiben nem mond ellent Sándor bácsinak. De

ahogy lehet, segíti Szöszit, hogy mégis legyen öröme, szórakozása. Sándor bácsi a tánciskolába sem

engedné el Szöszit. Meg sem kísérlik, hogy erre engedélyt kéljenek. De a mama kitalál valamit, hogy

Szöszi elmehessen. Miért ne? Azt mondja Sándor bácsinak, hogy Szöszi a nagymamához ment, vagy

az apjához.

Bármilyen nagyot fordult a világ Szöszivel, amióta nagymamától elkerült, a tánciskola megmaradt.

Három rövidke nap telt el azóta, hogy ő itt állt a Majakovszkij utca sarkán és taxira vadászott

összetört szívvel – és most újra megjelent, magas sarkú cipőben és büszkén feltartott fejjel. Vasárnap

délután, három óra. A tánciskola előtt már gyülekeznek a fiúk. Nagymamáék háza előtt ott ülnek a

házmesterék, sütkéreznek a szep-temberi napon. Noiszen, ülhetnek! Szöszinek most már nincs

gondja arra, hogy köszönjön-e annak a vörös hajú asszonynak, vagy se. Miért köszönne?

Szöszi már nem a mamától kapott suhogó, színt játszó taft-ruhát viselte. A mama mondta neki, hogy

az nem való már ilyenkor, őszies az idő, meg különben is, túlságosan nagylányos. Szöszi ne öregítse

magát. A nagypapa tegnap délután áthozta a Murányi utcába azt a ruhácskát, amit Szöszi

százharmincért vett a vegytisztítóban. Csakhogy most már nem lila, hanem sötétkék, nagymama

megfestette, most készült el. Nagyon csinos. Nagymama meg is igazította Szöszi termetére, hiszen

ismeri a méreteit. Ó, a nagymama! Megmutatja, hogy ha haragszik is, azért nem feledkezik meg

unokájáról. Sietett elküldeni a ruhát nagypapával. Talán azért is, hogy nagyapja kémlelje ki, mit csinál,

hogyan érzi magát Szöszi az anyjánál, jó sora van-e, nem sír-e, nem kéredzkedik-e vissza? Nem, nem,

erről szó sincs, de Szöszi azt elhatározta, hogy a tánc szünetében bemegy nagymamához és

megköszöni. Meg ő! Megmutatja, hogy ő sem haragszik. Meglátogatja a nagymamát, mint egy… mint

akármelyik unokája, mint Joli néni gyerekei.

A mama odaadta a sötétkék ruhához egyik brosstűjét és egy pár valódi, üvegszálú nejlonharisnyáját,

sőt, egy régebbi, de még igen szép krémszínű retiküljét is.

A táncterem előtt, a most még üres és friss levegőjű dohányzóban ott tereferéltek a lányok. Nájlon

Bébi is ott volt. Mindjárt körülvették Szöszit és megcsodálták tetőtől talpig. „Klassz” a harisnyája,

„stőr” a táskája, de Bébi a ruhát egy kicsit „snassz”-nak minősítette.

– Mi van veled, anyafej? Kirúgott az öreglány? – kérdezte hanyagul tőle. – Pedig vakuljak meg, ha

dumáltam. Én nem mószeroltalak.

Odabent már hangolt a zenekar, a fiúk kettesével, hármasával jődögéltek fel a lépcsőn. Szöszi

pillantása végigfutott rajtuk. Árpádot nem látta sem itt, sem odalent az utcán.

Nem válaszolt Bébinek, csak a vállát vonogatta.

– Énrám vagy zabos? – folytatta Bébi. – Pedig épp azt mondtam a lányoknak, kár, hogy nincs itt ez a

Szöszi. Szombat délután bejöhetnél a szállásra, aztán kitatarozhatnád az egész bandát. Megfizetjük,

neked is jól jön, meg nekünk is, nem kell várni. Az ember megmossa a haját, te meg berakod, hozol

magaddal lakkot, manikűrözhetsz is, aztán fejenként ugrik egy ötös, összehozol egy délután húszat-

harmincat… Na?…

– Én nem – felelte Szöszi. – Már nem járok az üzletbe. Énekelni tanulok.

Kimondta egy lélegzettel, csak azért, hogy letromfolja Bébit, hogy megszabaduljon tőle.

– Affenét – tört ki Bébiből. – Te?

– Nem is a váci püspök!

– Marhajó! Állati!

Bébi ezt nem sértő szándékkal mondta. Mindig így beszélt, ha így maguk között voltak. Szöszit mégis

bántotta. A hazugságot is megbánta, nem is most, hanem már akkor, amikor kimondta, sőt, már egy

pillanattal előbb, hanem azért mégsem tudta lenyelni. Most már kint volt, mások is hallották, ebből

megint lesz valami. Mint abból a másik hazugságból, hogy a nagymama őt elkergette. De most már

mindegy!

– Jövő hónapban megyek a Rádióhoz próbaéneklésre – tetézte még elszántan és kihívóan.

Volt, aki elhitte. Egy kis kövér lány, Vica nevű, áhítatosan nézett Szöszire pici kék szemével. Vica is ott

lakik a szálláson, Bébivel, de ő igazi építőmunkás, egész héten malteros talicskát tol. Egyszer itt

dolgoztak a közelben, egy boltot építettek át, Szöszi akkor látta is, nyakig malterosan, abban a

totyakos, lucskos kezeslábasban. De akkor is, ott is nevetett, mert ez a Vica már annak is örül, hogy

egyáltalán megszületett, hogy élhet ezen a gyönyörű világon.

De itt van például egy Janka nevű lány, az nem hitte el.

– Mit nagyzolsz? – mondta álmosan. – Ilyen fiatalt még nem tanítanak.

Janka nagy kezű, nagy lábú, magas és lomha lány. Ő sincs még tizenhat éves, épp ez a baj, mert nem

vették fel elárusítónőnek. Most hivatalsegéd egy vállalatnál, de ez a munka nem tetszik neki. Mindig

rosszkedvű, és a fiúk nem szeretnek vele táncolni, mert olyan magas. Vicával ellentétben, ez a Janka

mindig a tormásfazékba néz, semmit sem hisz el, ami szép és kellemes, örökké gyanakszik. Minek jár

az ilyen tánciskolába? Búsulni otthon is tudna.

Hogy Bébi elhitte-e a hazugságot, az nem derült ki. Az azonban biztos, hogy mindenkinek elfecsegte.

Megkezdődött a tánc. Mint rendesen, sokkal több volt a fiú, mint a lány. Szöszit mindjárt elvitte egy

alacsony, göndör hajú legényke, akinek a nevét se tudja, és még tízet se léptek, befújta: – Azt

mondják, maga dizőz…

Szöszi nem válaszolt. Tánc közben különben is hülyeség beszélni. A fiú vigyorgott és nem erőltette.

Ügyes táncos ez a göndör hajú, egyike a legügyesebbeknek, csak nagyon figuráz. Nyakkendőjére

pillangók vannak festve. Szöszi már sokat táncolt vele, a fiú gyakran felkéri, mert a legtöbb lány

magasabb nála, így hát lehetőleg kikeresi a kisebbeket.

A göndör hajú után Pubi kérte fel, Bébi fiúja, és persze az is mindjárt előhozta: – A művésznő melyik

lokálban énekel?

– Mit érdekli az magát? – próbált visszavágni Szöszi.

– Kérdezni csak szabad?

– Téved, ha azt hiszi, hogy beszélgetni jöttem ide! – így Szöszi.

– Kis kaktusz! – gúnyolódott Pubi. – Tudja, hogy én magát kinéztem magamnak? Elő van jegyezve.

Még három nő van maga előtt, de az nem tart nálam sokáig… Aztán sorra kerül.

– Azt lesheti – felelte Szöszi.

Pubival ő eddig nem sokat táncolt, mert őurasága, mint hangoztatni szokta, nem szereti a zöld

békákat. Biztos az, hogy például Vicát még sohase kérte fel. Szöszi ezt a felkérést csupán annak

köszönheti, hogy Bébi „leadta a drótot”, hogy ő énekelni tanul. Noiszen! Bármennyire szeret is

táncolni Szöszi, ha Pubi lenne a táncosa, inkább lemondana róla. Ezzel az alakkal a tánc se élvezet,

szorosan fogja az embert, szemtelen. Igaz, hogy a tánchoz fiú kell, de csak azért, mert így találták ki.

És a fiúk legtöbbje is így vélekedik: ők meg a lányokat tekintik kelléknek. Egy Gyuszi nevű fiú például

tánc közben is mindig a saját lábát nézi, és úgy tartja a lányt, jó messzire magától, hogy ezt

megtehesse. Ezzel a Gyuszival is jó táncolni, az ember megszokja a testtartását és kész. És ha valaki

nem is olyan nagyon ügyes – mint például Árpád –, még az is sokkal jobb táncos, mint ez a Pubi.

Árpád is komolyan veszi a dolgot. Ha táncol, akkor táncol.

Árpád azonban nem jön el, ez már biztos. Bánja is ő! Nem őmiatta jött ide. Van itt fiú elég. A

legtöbbet nem ismeri, legföljebb a keresztnevéről, de azt, hogy melyik táncol simán, melyik hogyan

tartja a kezét, azt tudja. Legjobb ezekkel a teljesen idegenekkel táncolni, akik egy szót se szólnak, akik

ugyanolyan elmerülten táncolnak, mint ő. Mintha sportolnának.

Igen ám, de ez az undok Pubi, hogy bosszantsa, minduntalan felkéri. Gúnyosan meghajtja magát:

szabad? – és már viszi is. És folyton fecseg.

– Van egy tippem, jöjjön át velem a Békébe.

A Béke, az egy szálloda, ahol ötórai tea van. Szöszi már hallott erről. Bébi és más lányok is szoktak

oda járni.

– Nekem meg van egy tippem, hagyjon engem békében – felelte hegyesen.

– Tudja, hogy maga egyre jobban tetszik nekem?

– Azt hallottam, hogy magát kiskorában két hétig mogyoróval etették. Mert nem tudták még, hogy

ember lesz-e vagy majom.

– Ilyen ócska viccekkel jön?

– Majd pont a maga kedvéért találok ki új vicceket!

De hiába mondott akármit, Pubi csak elnézően mosolygott, mintha még tetszene is neki a

gorombasága. Nem Pubit mérgesítette fel, hanem saját magát. Annyira, hogy egyszerre csak kiszaladt

a teremből, pedig hol volt még a szünet! Négy óra múlt néhány perccel, alig egy órát táncolt, máskor

ez meg se kottyant. Most meg úgy érezte, tűrhetetlen meleg van odabent és elég is volt mára.

Megállt a lépcsőházban, hátát a hűvös falnak vetette – pedig ilyenkor könnyen megfázik az ember –,

és zsebkendőjével legyezte magát. Lent a kapu alatt három fiú hahotázott valamin, nyers kamasz

hangon, aztán, tréfából, valamiért ölre is mentek, kergették egymást, az egyik hátracsavarta a

másiknak a karját. Az feljajdult, visszabokszolta, de azért közben folyton nyerítettek, nevettek.

Biztosan a lányokról beszélnek. A fiúk is félnek a lányoktól. Ezek idegenek még nem látta itt őket,

alighanem azon tanakodnak, hogy felmenjenek-e. Biztatják és ugratják egymást. Rossz lehet fiúnak

lenni. Azok sokszor még tizenhat-tizenhét éves korukban is olyan gyerekesek, zavartak, nem tudnak

mit kezdeni magukkal, még úgyse, mint a lányok. Árpád nem ilyen, sokkal felnőttebb, és valahogy

olyan megnyugtató.

Árpád! Bánja is ő! Egyáltalán nem azért megy most innen el, mert Árpád nincs itt. Pubi miatt megy el,

mert unja a molesztálását, őbelőle ugyan ne csináljon bolondot. Különben is meg akarja látogatni

nagymamát. Csak egy kicsit lehűl előbb, nem megy ilyen felhevülten.

Bepúderezte az orrát. A tükrös púderdobozt is a mamától kapta, valódi ezüst, csak már nem olyan

divatos, mert kicsi. Azelőtt csak egy kis összehajtott zsebkendőben hozott magával púdert.

A három nyerítő, birkózó fiú közben eltűnt a kapualjból. Meggondolták, úgy látszik, mégsem mernek

felmenni. Lent álltak az utcán, ott tanakodnak.

A házmesterék már nem ültek kint. Annál jobb. Ahogy beért az udvarra, látta, hogy nagymama itthon

van, nyitva az ablak. Talán vendégek is vannak, Joli néniék és az unokatestvérek? Az nem volna jó.

Nem, nem voltak, nagymama ott ült a rádió mellett, kezében könyv, orrán pápaszem. Nagypapa is

itthon volt, Csöpike papagáj kalitkáját tisztogatta.

– Csókolom…

– No, nézd csak, micsoda magas vendég – mondta nagymama, egyszerre meghatódva és csúfolódva.

Az biztos, hogy öröm volt a hangjában, és tán azért csúfolódott egy kicsit, hogy a meghatottságát ne

lehessen annyira észrevenni.

Aztán mindjárt a ruhát nézegette, forgatta Szöszit, hogy jól áll-e rajta, mert, ugye, próba nélkül

csinálta hirtelen, hogy mielőbb meglegyen. Szöszi zavartan hallgatott, nem tudta kinyögni azt a

semmi kis szót, hogy köszönöm. Miért? Éppen azért, mert olyan kevés, olyan semmi. A

nagymamának tán az a baja, hogy túlságosan is jó, olyan, mint egy vastag derekú öreg fa,

koronájában mindenféle madár lakik. Annyi mindent tud egy ilyen nagymama, olyan erő rejtőzik a

göcsörtös törzsében! Szöszi meg úgy áll, hajlik előtte, mint egy vézna csemete, minden kis szellő

megcibálja. Kell a nagymamának az ő köszönömje? Kifizeti ő azzal a nagymamát? Hiszen úgyis tudja,

hogy azért jött, az a köszönöm, hogy eljött a tánciskolából, hogy most itt jobb neki, a hűvös szobában,

a két öreggel.

Nagymama tésztát hozott be – nem Szöszit küldte érte a konyhába, ő maga hozta be és az

otthoniakról kérdezett. Hogy vannak, mit csinálnak? Kirándultak mind a Hármashatár-hegyre, a

szomszéd Birkásékkal együtt, a gyerekeket is vitték. És őt, Szöszit, miért hagyták itthon? Hát mert

Szöszi nem akart velük menni, a mama pedig elengedte.

El-elakadt a társalgás, mindig a nagymamának kellett valamit kitalálni, hogy van-e sok munkája

Sándor bácsinak, hogy lent van-e már a pincében a téli tüzelőjük, mert azoknak negyven mázsa is kell

ahhoz a nagy lakáshoz. Nagypapa nem segített, egyre csak a kalitkát takarította. Csöpike röpködött a

szobában, hol a nagypapa vállán ült, hol a függönybe kapaszkodott a kis körmeivel – így szokta –,

aztán rászállt Szöszi feje búbjára. Régi helye az már neki.

Aztán egyszerre csak Szöszi kibökte – igazán nem tudja, mért, hogyan –, hogy ő nemsokára énekelni

tanul majd.

Talán csak azért szólta el magát, mert a nagymama mindenről, csak épp arról nem kérdezett, hogy

jár-e ő még az üzletbe. Mert a nagymama arra az egyre biztosan nem gondol, hogy Sándor bácsi őt

kivette az üzletből. Úgy látszik, Tóni bácsi nem kereste, nem érdeklődött utána. És valahogyan meg

kellett mondania nagymamának ezt a nagy, ezt a legnagyobb újságot, változást. Hogy ő már nem

fodrászlány többé.

– Mi a manó – hökkent meg nagymama. – Anyád talán színésznőt akar belőled nevelni?

Még a nagypapa is megszólalt: – Ahhoz tanulni is kell ám. Sokat!

Csöpike, a papagáj e pillanatban felkerekedett, otthagyta Szöszi feje búbját, az asztalra röppent és a

tésztát kezdte csipegetni.

– Kergesd már el ezt a szemtelent – mondta ingerülten nagymama. – Már úgyis olyan kövér, mint egy

disznó!

Szöszi a kismadárra pillantott és oly furcsának találta, hogy nagymama disznóhoz hasonlította. Talán

nem is Csöpikének szólt igazában! Nagymama másért olyan ingerült.

– Anyád is mindig arról ábrándozott. Most, úgy látszik, elölről kezdi a lányával…

– Csakhogy azt nem adják ingyen – szólt újra nagypapa. – Az volt a baj anyádnál is. A tanulás annak is

büdös volt mindig.

Szöszi valami olyasmit érzett, mintha két oldalról szorongatnák.

– Most is tanul – mondta ki dacosan a mama titkát.

– Kicsoda? Anyád?

– Énekelni tanul – árult el most már mindent Szöszi és könnybe lábadt a szeme. Miért bántják a

mamát? Szegény kis mamuska! Miért tépik szét az ő reménységüket, álmukat?

– És Sándor bácsi tudja? – kérdezte gyorsan nagymama. Mintha csak lőtt volna egyet, olyan élesen és

biztosan.

Szöszi erre nem válaszolt. Pedig, ha már kotyogott, akkor legalább arra kellett volna kérnie

nagymamát, hogy tovább ne adja, el ne mesélje senkinek, mert ebből is baj lehet, még nagyobb baj,

mint a másik hazugságból.

– Tisztára megbolondítjátok egymást – mondta nagymama. – Még csak ez hiányzott! De bánom is én!

A ti dolgotok. Én fölneveltem anyádat is, téged is fölneveltelek. Csináljátok. Csak menjetek fejjel a

falnak.

Szöszi ezek után már nem is mondta, nem mondhatta meg, hogy ő nem jár az üzletbe. Ha nagymama

még nem tudja, ne is tudja meg. Legalábbis most ne. Akkor csinálna csak csodát! Hogy még szakmára,

mesterségre se taníttatják.

Mehetnékje volt, leküzdhetetlen és sürgős mehetnékje. Most már nem jó itt, szenvedés minden perc,

és vissza sem fordíthatja, hogy megint jó legyen. Felkelt. Ő úgyis csak azért jött, hogy megköszönje a

ruhát nagymamának. Megy vissza a tánciskolába.

A nagymama is hasonlót érezhetett, mert nem marasztalta. Az ő nyugodt vasárnap délutánját is

alaposan elrontották. Énekelni tanul a lánya, és az unokájából színésznőt, vagy mit nevelnek!

Szöszi már nem ment vissza a tánciskolába. Volt is kedve hozzá! „Paplak mellett lakik a Katika, ahol a

patika áll…” Még a fülét is sértette most. Az utca üres, alig járnak, néhány perc múlva öt óra. Most

mit csináljon? Hazamenjen az üres lakásba? Hiszen nincs is nála kulcs. Kilenc óra előtt a mamáék

nemigen érnek haza. Addig ő sem mehet be.

Kisétált a Körútra. Megállt a legközelebbi kis mozi előtt. „Minden jegy elkelt.” Különben is: „Tizenhat

éven felülieknek.” No, ezzel ugyan nem sokat törődne, de jegy nélkül nem mehet.

Elsétált az Oktogon felé. Tehet ő arról, hogy ott van Árpádék cukrászdája? Talán csak szabad őneki a

Körúton sétálni? De hiszen vasárnap délután Árpád amúgy sincsen itt. És ha itt lenne, kint dolgozna a

műhelyben, hátul, úgyse látná őt, ha meg is állna a kirakat előtt, még ha be is menne. De nem megy

be, dehogyis megy be egyedül.

Visszafordult, elsétált a Wesselényi utcáig. Ott megy az ötös busz. Apa ugyan biztosan nincs otthon.

Biztosan! Mégis felszállt a buszra. Azzal is eltelik egy kis idő. Két forintja van összesen, oda és vissza

elég lesz, de csak éppen hogy!

Apáék csakugyan nem voltak otthon, de a társbérlő felesége ajtót nyitott. Az egyik szobából

gyereksírás hallatszott. A lompos fiatalasszony mintha megsejtett volna valamit Szöszi bánatából.

– Hát üljön le, ha meg akarja várni őket!

Foghegyről mondta, de a tekintetében szánakozás csillant. Az a kis hányavetiség annak szólt, hogy

Mici néni és a társbérlőné haragban vannak. A társbérlők majdnem mind haragban vannak. És Szöszi

tudta, hogy Mici nénit mennyire idegesíti a kisbaba sírása.

De a szánakozás az asszony szemében, az személyesen Szöszinek szólt. A társbérlők is emberek azért!

És könnyű kitalálni, hogy egy kislány, aki vasárnap délután beállít az apjához, aki már nem az ő

anyjával él, az bizony nem valami irigylésre méltó teremtés. Mindenki sajnálja az olyan gyereket, aki

elvált szülők között hányódik-vetődik.

Szöszi egész délután ott üldögélt a társbérlőné szobájában és a kisbabát dajkálta. Nedves-kék szemű,

nagy homlokú, sápadt kisbaba volt, nyűgös, de ő addig kedveskedett neki, amíg rámosolygott.

A társbérlőné is egyedül volt odahaza. Az ura… biztosan elment valahová szórakozni, talán kártyázik

egy barátjánál. Amikor a fiatalasszony látta, hogy Szöszi játszik a gyerekkel, ő kiment a konyhába,

mosott, vasalt, aztán megkínálta Szöszit teával és kaláccsal.

Este nyolcig sem az asszony férje, sem apáék nem jöttek haza. Szöszi felállt és azt mondta, ő most

már nem vár, nem is várhat, hazamegy a nagymamához. Otthon már csak egy kicsit kellett ácsorognia

az ajtó előtt, megjött a család, Dundi kitárt karral repült feléje. Sándor bácsi megdicsérte Szöszit,

hogy rendes időben hazaért és megkérdezte, hogy vannak nagymamáék.

8

A tánctanfolyamra Szöszinél fiatalabbak, de sokkal idősebbek is járnak. Van néhány rövidnadrágos

fiú, tavaly végzett nyolcadikosok, de van olyan lány, aki talán már huszonöt éves is elmúlt, mégis

beiratkozott. Igaz, úgy jár ide, mintha szégyellné, hogy mostanáig nem jutott eszébe a tánctanulás.

Vagy… ki tudja, miért pironkodik annyira? Mintha attól félne, hogy kinevetik. Ezt a lányt Szöszi még

sohasem látta az össztáncon, ahová húsz éven felül alig jár valaki, legföljebb néhány fiújampi, aki nem

képes megkomolyodni. És ez a lány, ez a huszonöt éves, biztosan nem azért jár a tanfolyamra, mert a

táncot szereti olyan nagyon. Hanem talán nincs neki ismerőse, társasága. Olyan vidékiforma az

öltözködése, a beszéde is. Gondolja magában, ha megtanul táncolni, lesznek ismerősei, talán férjhez

is megy.

Hát igen, van abban valami nevetséges, ahogyan ők a tanfolyamon körbe sétálnak, hátrakulcsolt

kézzel, és a tánctanár számol, tapsol: Eeegy, kető, eeegy… kető! Alacsony, könnyű kis ember, de

nagyon kedves és ügyes. Van is neki igen szép felesége. Össztáncokon a felesége van mindig a

ruhatárban. Szép, feketeszemű, madonnaarcú, és aligha több mint huszonhárom éves. Szöszi már

csak azért is csodálja, mert fekete.

Ha ő egyszer énekesnő lesz, akkor mégis feketére festeti a haját. Csak az kár, hogy a szemét nem

festetheti senki feketére. Ezt még nem találták ki, talán még Amerikában sem.

Ha ő egyszer énekesnő lesz! Azért is ragaszkodik ehhez az ábrándhoz, bár majdnem biztosan tudja,

hogy mese. Egészen sohasem hitte, nagymamáék aztán azt a semmi kis hitét is megtépázták. De

elhatározta, hogy nem engedi. Inkább nem is mégy nagymamáékhoz. Mostanában mintha egy üres

skatulyát őrizne a szívében, egy cifra, csinos dobozkát. Tudja róla, hogy nincs benne semmi, de

egyszerűen nem nyitja ki.

Nemcsak a nagymamáékhoz nem jár el, hanem össztáncra sem megy mostanában. Onnan a saját

lódítása tartja vissza. Nem szeretne felsülni, ne kételkedjenek az ő szavában. És ha hazudta azt, hogy

énekelni tanul? Kinek mi köze hozzá? Más is hazudik. Mindenki azt hazudja saját magának, ami jól

esik neki.

Kétszer elment a tánctanfolyamra, hiszen kifizette előre, hanem aztán kezdett onnan is kimaradozni.

Unalmas. Árpáddal egyszer sem találkozott. Persze, nem azért unalmas, őt Árpád már egyáltalán nem

érdekli. Tulajdonképpen nem is érdekelte. Csak… unalmas. Minden unalmas! Miért? Erre csak

vállrángatással felelhet az ember.

Néhány hónappal ezelőtt tündérország volt az a tánciskola, de aztán mintha elfújták volna. De hát mi

a különös ebben? Hol keresse az ember az okát, és főleg miért? Ősszel, amikor esik az eső, fúj a szél,

csúf és barátságtalan az egész világ. Az ember elszomorodik, ha csak kipillant az ablakon. Aztán jön a

tavasz és már az is boldogság, ha ablakot nyithat. Ősz és tél után tavasz következik, akkor is, ha

semmit sem tesz az ember, csak vár. Talán a boldogság is ilyen? Magától eljön, ha itt az ideje?

Aligha. De fogjuk rá.

Amikor iskolás volt, attól várta a boldogságot, hogy nagylány lesz, fodrász lesz, és tánciskolába járhat.

Most attól várja, hogy a mama énekeljen a Rádióban, és idővel ő is. Mostani reménye

bizonytalanabb, távolibb, sokkal ködösebb, mint a régi volt. Mégis, mintha most türelmesebb volna.

Ennek talán az az oka, hogy már jobban megszokta a boldogtalanságot? Regényekben is olvassa az

ember, hogy haj-haj, a boldogság úgyis elérhetetlen, örök reménykedés és örök csalódás az ember

élete.

És nemcsak a regényekben van így. A felnőttek is mindig várnak valamit, valami mást. A mama azt,

hogy énekelhessen a Rádióban. Mici néni, apa felesége azt, hogy egyszer irtó sok pénzt nyerjen a

lóversenyen. Apa – hát azt Szöszi nem tudja, hogy apa mit vár, de biztos, hogy ő is reménykedik

valamiben. Sándor bácsi például arra számít, hogy megbukik ez a rendszer, visszajön a régi, ő felvesz

még két segédet, háromszor annyit keres, mint most, kevesebb adót fizet, meggazdagodik, autót

vesz. Wartburgot. Azt szeretne. Mert egyszer él az ember. Meg aztán, itt vannak a gyerekei is.

Sokszor mondja: urakat szeretne nevelni belőlük. Ahhoz pedig pénz kell, sok pénz.

Sem Szöszi, sem más, még a mama sem tudja, hogy menynyit keres Sándor bácsi. De az biztos, hogy a

családban senki sem beszél annyit a pénzről, mint ő. A pénzt meg kell becsülni! Szigorúan fogja a

mamát, elszámoltatja, hogy mire adja ki a pénzt. A fiúk, ha ceruza, irka, radír kell nekik, csakis a

mamától kérnek, az apjuktól nem mernek. Mert abba a pénzbe, amit a mama háztartásra kap, a

tanszerek is bele vannak számítva. És ha mégis előadódik valami – hogy leszakad a roletta és meg kell

csináltatni, vagy soron kívül talpaltatják valamelyik gyerek cipőjét, akkor Sándor bácsi ad ugyan külön

pénzt, de egy félóráig beszél, prédikál, hogy ő ezt nem győzi, hogy az isten pénze is kevés, hogy egy

kereső, az csak egy kereső. Ő halálra dolgozza magát, de minden hiába, nem jutnak semmire, mert

ebben a házban nem értenek a takarékossághoz.

Egyedül Ági, ő néha kiduruzsol, kihízeleg egyet és mást az apjától. Például, hogy balettra járhasson,

könyvet vehessen, vagy ajándékot a tanító nénijének.

Jó, jó, hiszen nagymama is megnézte a garast, ugyancsak! Még a kolbászkarikákat is számolva teszi a

krumplilevesbe. De hát nagymamáék szegények, nyugdíjasok. Csak abból a kis gyümölcsösükből

pénzelnek. Nagymama tudja: kevés a jövedelem, beosztja. De Sándor bácsi másként is beszél a

pénzről, mint nagymama. Ő nemcsak a kiadást sokallja mindig, a bevételt is kevesli. Méltatlankodik a

szerinte fölösleges pazarlásért, de még jobban méltatlankodik azért, hogy nem keres eleget. Harcban

áll mindig. Egyfelől a család „veszi ki a zsebéből” a pénzt, másfelől az állam, a rendszer, azzal, hogy

megköti a kezét. Már az egy segéd után is borzasztó adót fizet. Nem győz a tanáccsal veszekedni. Ha

még felvenne egy-két embert, akkor ráfizethetné a fejét is. Mert a maszekot nem engedik boldogulni.

Esténként sokszor hallgatta a Szabad Európát. Csavargatta a rádiót, odahajolt, fülelt és elfintorította

az arcát, mert zavarták az adást, és az bizony fülsértő. A mama sokszor rá is szólt: hagyd már, az

embernek széthasogatja a fejét! A mama érzékeny az ilyen csúnya zörejre. De Sándor bácsi nem

hagyta. Nagyobbik fia, Sanyi, ügyesebb volt, mint ő. Néha még az ágyból is felkeltette, hogy fogja

meg neki valamelyik hullámhosszon. Sanyinak majdnem mindig sikerült. És ahogy megszólalt: „Itt a

Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország hangja…” Sanyi fintorította el az arcát. Kinek szólt ez

a fintor? Ki tudja? A Szabad Európának? Vagy az apjának? Sanyi kilencéves, úttörő. De semmiféle

duma nem érdekli. Se az, amit iskolai ünnepségeken hall, se az, amit a papa olyan odaadással les a

rádióban. Őneki mindegyik csak blabla. Ha a papa annyira kíváncsi rá, ő fogja a rádión, bánja is ő. De

hogyan lehet azt olyan mohón és szomjasan hallgatni? Hát számít az? Sanyit az érdekli, aminek

kereke és motorja van, minden, ami mozog, amit szét lehet szedni, össze lehet szerelni. Látott már

valaki olyan szót, aminek kereke van és motorja?

Egy októberi estén vendégeket vártak. Gizi nénit, Sándor bácsi nővérét és sógorát. A mama

zsúrkenyereket hozatott Szöszivel, a konyhában felszeletelték és szendvicseket készítettek. Már

délelőtt megsütötték a püspökkenyeret. Sándor bácsi nagyon szereti a nővérét és nagy becsben

tartja sógorát, kell tehát, hogy kitegyenek magukért. A mama nagy gondban volt a bor miatt. Délután

elküldte Sanyit a demizsonnal egy helyre, valahova a nyolcadik kerületbe, ahol néha tizenhat forintért

lehet jó bort kapni. De nem kapott, így aztán a közeli bormérésben vettek, de csak olcsó, tizenegy

forintosat. Mit szól majd a családfő? A mama rövid gondolkodás után egy kis cukrot kevert a borhoz,

így talán nem veszik észre, hogy nem valami finom.

Szegény mama! Napok óta szótlan és sápadtabb a szokottnál. Volt-e próbaéneklésen a Rádiónál?

Szöszi nem merte megkérdezni tőle.

Olajban sült kenyeret vacsoráztak, és utána a mama jól kiszellőztette a konyhát, meg az előszobát is,

nehogy a vendégek megérezzék az olajszagot. Sándor bácsinak van egy kis maradék sült hús

vacsorára. De Sándor bácsi még nyolc órakor sem ért haza. Hol lehet? Fél kilenckor már jöhetnek a

vendégek. Szöszi a kisszéken ült, térde közé fogta a kávédarálót, és Dundi darált. Ha megakadt, Szöszi

segített. Ági azon nyafogott, hogy ugye megvárhatja Gizi néniéket, ugye, nem kell neki korán

lefeküdnie, mint a fiúknak?

– Te mindig kivételes vagy – mondta neki Laci, a kisebbik fiú.

– Mit törődsz vele? – vetette oda Sanyi.

A mama minden gyereknek adott a vendégeknek készített süteményből, de persze csak keveset. Nem

baj, úgyis marad belőle, reggel kiosztja, de most nem bonthatja meg a tálat.

Elmúlt fél kilenc, és Sándor bácsi még mindig nem jött. Kilenc óra, se a családfő, se a vendégek! Szöszi

lefektette Dundit, ágyba zavarta a fiúkat. Ági ott kuksolt a középső szobában, nem törődtek vele. A

mama már bekészítette a kávét is a főzőbe. Szöszi bevitte a szendvicses és süteményes tálakat a

szobába, szépen elrendezte a zsúrkocsin. Hiába, már minden tennivaló elfogyott. És a vendégek még

mindig sehol, és apa sincs! Nem is telefonál! Szöszi bement a gyerekszobába és mesélt Dunáinak.

Nem, már nem a pirinyó tündérke járta, azóta új mesét találtak ki. Az új mesehősök itt laktak náluk a

konyhában, játszani is lehetett velük. A mama fűszeres dobozai ezek: a lisztes-, a cukrosdoboz, a

náluk kisebb paprikás- és köménymagos doboz. Ők alkotják a doboz-családot: a lisztes és cukros a

papa és a mama, a paprikás és köménymagos a két gyerek. Van egy pólyás is, egy piros kalapú, kicsi

üvegsótartó; a nagymama pedig: a kék zsírosbödön.

Ezzel a doboz-famíliával mindenféle érdekesség történik, csakúgy, mint az igazi családokkal. A

gyerekek, a paprikásdoboz meg a köménymagos rosszalkodnak, felmásznak a legmagasabb polcra,

egymás fejére állnak. A cukrosdoboz-mama hiába kéri szépen őket, viselkedjenek rendesen. Zsupsz,

egyszerre csak leesik a paprikásdoboz, kinyílik a teteje, kiszóródik belőle a paprika. Jön a mama a

főzőkanállal. Most megverje a csúnya, rossz doboz-gyereket? Inkább felszedi a paprikát, hogy ne

sírjon a doboz-gyerek.

Ha Szöszi ráér, akkor kint a konyhában igaziból játszanak a dobozokkal. Felállítja őket a

gyúródeszkára, és a játék olyan, mint a színház. Este, az ágyban, már nem lehet színházasdit játszani,

de Dundi így is nyitott szájacskával figyel. Hiszen jól ismeri a szereplőket, szeme csillogása tanúsítja,

hogy látja azt, amit Szöszi mesél. És holnap majd el is játsszuk, amit ma elmeséltünk, igaz?

Fél tíz, tíz óra. Dundi elaludt, a fiúk is alszanak. A mama ledőlt egy kicsit a heverőre, nézegetett

valami képes újságot, és elnyomta az álom. Csak Szöszi nem alszik és Ági virraszt éberen és

sértődötten. Hát hol maradnak a vendégek? Szöszi takarót hoz ki a hálóból, a mamára teríti. Aztán

odaáll a cserépkályha elé. Mit tegyen? Ő is álmos, lefeküdne, de hogyan hagyja magára a mamát?

Ági egyszerre csak felkel, bemegy a gyerekszobába, ruhástól az ágyára fekszik és tüstént elalszik.

Most olyan a lakás, mint Csipkerózsika palotája. Szöszi is odakuporodik a mama lábához, úgy alszik el,

félig ülve. És ha ő egyszer elalszik, akkor egykönnyen föl nem ébred! Pedig éles csengetés veri fel a

lakást. Szöszi csak álmában hallja; Sándor bácsi erős hangja trombitál odakint az előszobában, aztán

idebent is. Hogy mit mond, azt még nem érti. A mama csitítja, felébrednek a gyerekek. De Sándor

bácsi hangja mindent betölt: – A Rádiónál már halottak is vannak!

Szöszi megpróbálja kinyitni a szemét. Miért trombitál Sándor bácsi ilyen győztesen a halottakról a

Rádiónál? A Rádióról a mama szótlansága jut eszébe. Hogy vajon volt-e próbaéneklésen? Nagy

nehezen felpillant. Sándor bácsi most ott áll a zsúr-kocsinál, egy pohár bort tölt magának és felhajtja.

Nem, nem vette észre, hogy olcsó bor, csak a mama megcukrozta. Bánja is! A halottakról mesél…

Magyaráz nagy hévvel, hogy ott feküdtek sorban.

– Hallod? Lövöldöznek…

És odamegy az ablakhoz, kinyitja, kihajol.

A mama a haját igazgatja, ásít. Az arca piros. Különösen az egyik, mert a díszpárnán feküdt és

megnyomta. A mama is álmos, ő sem nagyon érti Sándor bácsit.

– Giziék nem jöttek, nem is telefonáltak – mondja panaszosan.

Sándor bácsi visszafordul az ablakból, megdöbbenve bámul a mamára.

– Hát mit képzelsz? Nem érted? Kitört a forradalom! A fiatalság, az egyetemisták teherautókról

kiabálják, hogy ruszkik haza…

Visszafordult az ablakhoz. Távolról valami pukkanások hallatszanak. Sándor bácsi nem bír magával.

Odasiet a zsúrkocsihoz, felhajt még egy pohár bort, aztán azt mondja: – Én most nem bírok itthon

maradni. Ti csak feküdjetek le.

– Sándor! Megbolondultál? – lép mellé a mama, a hangja is élénkebb.

Hiába! Sándor bácsi csak nevet, örül, összevissza beszél. Hogy lesz még őneki Wartburgja és

vasárnaponként azzal mennek a Balatonra. Aztán elrohan.

A mama már nem is bánta, csak legyintett. Elvett egy szendvicset és szórakozottan majszolta. Szöszi

is fölkelt a heverőről, összehajtotta a takarót.

– Megágyazok – mondta és bement a szülők szobájába.

A mamát csakugyan nem érdekli az egész, legfeljebb azon bosszankodik, hogy Sándor bácsi újra

elment. Hiszen éjfél elmúlt! De még ez sem bántja olyan nagyon. Sándor bácsi olyan a családban,

mint egy császár, ő parancsol mindenkinek, neki senki nem parancsol. Hát akkor miért féltse? A

mama már megszokta, hogy férje dolgaiba nem szólhat bele.

Ami Szöszit illeti, őt már csak azért sem érdekelte ez a balhé, mert Sándor bácsi olyan nagyon fönn

volt vele. Ha Sándor bácsi ennyire lelkesedik, ennyire izgul, akkor ő csak azért se érdeklődik, csak

azért se foglalkozik vele, még annyira sem, amennyire talán természetes volna. Hiszen csakugyan

lövöldöznek! Hát aztán? Lövöldözzenek, ha olyan bolondok. A Szabad Európa sem érdekelte soha

Szöszit, holott Sándor bácsi megveszekedik érte és tátott szájjal hallgatja. Hát ez most olyan, mintha a

Szabad Európa nem a rádióban, hanem itt, az utcán, Budapesten szólalt volna meg.

A mamával együtt elrakták a szendvicseket és a süteményt.

– Jó lesz holnap, hátha nem mehetünk ki az utcára – mondta a mama. – Lesz mit adni a gyerekeknek.

Még jó, hogy Giziék nem jöttek. Mennyi kenyér van itthon?

Szöszi megnézte. Bizony, nem sok! Egy kiló sincs egészen, meg egy darabka háromnapos, száraz.

– Azt is csavard be jól a ruhába – mondta a mama. – Még szükség lehet rá!

Szöszi nézett egyet. Honnan tudja ezt a mama?

– Az ostrom alatt te még kicsi voltál – felelt a mama erre a ki sem mondott kérdésre. – De mi már

egyszer végigcsináltuk.

És egy kis gondolkodás után a mama azt is elmesélte, hogyan futott ő egyszer vízért az ostrom alatt,

miközben egy repülő, alacsonyan szállva, végiggéppuskázta az utcát. Nem kellett messzire futni, csak

a harmadik házba, mégis, egy öreg bácsit, aki vele együtt futott, eltaláltak. Őt, a mamát, nem. De ez

csak véletlenség volt. Akkor nem is ijedt meg annyira, csak később, amikor már visszajött a vízzel és

ott látta az öreg bácsit holtan a fal tövében.

Ha a mama erről beszél, akkor ez azt jelenti, hogy most megint háborúféle van. Valakik lőnek.

Valakik, akikkel Sándor bácsi együtt tart. De a mama és ő azzal foglalkoznak, hogy gondosan ruhába

csavarják a háromnapos kenyeret is, aztán terepszemlét tartanak az éléskamrában. Mennyi zsír, liszt

és cukor van itthon? Sajnos, igen kevés, nem annyi, mint kellene ilyen nagy háztartásban. Részben

Sándor bácsi szűkmarkúsága következtében, részben pedig a mama titkos külön kiadásai miatt,

mindig csak máról holnapra éltek, a mamának sohasem tellett arra, hogy készleteket gyűjtsön.

Krumpli és hagyma sincs több mint összesen talán három kiló. Bármi történik is, a mamának és

Szöszinek az a gondja, hogy enni adjon a négy gyereknek, sőt, még Sándor bácsinak is. Ez a feladat,

erre kell felkészülni.

Szöszi ezt olyan jól megértette, hogy a következő napokban egyébbel nem is foglalkozott.

Sorba állt, cipelt, szaladt. Ha harckocsi dübörgött, ha nagyon lőttek, be-beugrott egy-egy idegen ház

kapualjába. Nem, nem volt egyedül, száz és száz, ezer és ezer gyermek, asszony és férfi tette

ugyanazt, amit ő. A házakon kilyukasztott zászlók csüngtek. Látott fegyveres fiatalokat, akik egy

alacsony, ősz asszonyt kísértek. Egy görbe lábú, lógós szoknyájú, szürke szvetteres Öregasszonyt,

akinek szatyor csüngött a karján, a szatyorban három fej bodros kelkáposzta. Látott olyat, hogy nagy

tömeg állt egy ház előtt, ordítoztak, és egy arra haladó férfi megjegyezte: „Embervadászat”. Látta

egyszer, puskával a vállán, azt az alacsony, vörös arcú fiút, aki a tánciskolában mindig a saját lábát

nézte. Látott falragaszokat, cédulákat, amelyek előtt csoportosultak az emberek. Ő egyet se olvasott

el. Nemcsak azért, mert nem fért oda, hanem mert neki más dolga volt, és mert őt nem érdekelte.

Nem és nem! Dühösen és csak azért se. Semmit sem értett, de nem is akarta… Neki ehhez semmi

köze, őt hagyják békében. De az igenis érdekelte, hogy hol van még kenyér, hol osztanak rizst vagy

éppen zsiradékot. Csakis arra figyelt, amit a többiek, a vele együtt tartók beszéltek. Ők voltak többen,

a hozzá hasonlók, akik csakis azzal törődtek, amivel ő. És barátian meg is mondták, tovább is adták,

hogy hol kapható ez és ez. Szöszi képes volt arra, hogy elmenjen a Lehel piacra, mert ott állítólag

ingyen, élő baromfit adnak. Mire odaért, persze, nem volt semmi. De megtörtént, hogy véletlenül,

csak úgy, egy teherautóról lucskos tollú, eleven libát dobtak le neki, egyenesen neki. Egy fiú dobta azt

is, és nem kellett fizetni érte.

Mindent megvett, ami kapható volt. Pénze volt bőven, Sándor bácsi most adott a mamának, adott

gavallérosan, mert Sándor bácsi most boldog. Szöszi százasokat szorongatott kis piros erszényében.

Már ismerték a környéken. A sarki közértben, ahol csupa tenyeres-talpas, jól megtermett asszony

dolgozott, segíteni is szokott reggelenként. Elment az egyik asszonnyal a tejért. Kis kézikocsin húzták

a nagy kannákat. Géppuska kerepelt, de ők csak húzták. „Bújj el, húzd le a fejedet” – mondta neki a

fehérköpönyeges asszony, aki elöl húzta a kocsit, Szöszi tolta. És ha nagyon szólt a puska, akkor

átölelte a nagy, hideg alumíniumkannákat, mintha azok védelmeznék. Hisz úgyse lehetett tudni, hogy

honnan szól a géppuska… Senki sem tudja!

Nagymamáéknak is sokszor vitt élelmet, hiszen most senki nem számoltatta el a pénzzel. És már a

harmadik naptól kezdve ő mindig, mindig tudott kenyeret szerezni, kettőt is, hármat is. Honnan?

Árpádtól.

Egyszer, egy borús délutánon, miközben a Majakovszkij utcán végig harckocsik vonultak, ő beszaladt

előlük a Hársfa utcába. Ott, egy sötét, öreg, rossz szagú ház kapualjában várta, hogy elmenjenek. Már

sok mindent vásárolt, csak kenyeret nem kapott még, éppen kenyeret. Két helyen is sorba állt érte,

de mire oda került volna, mindig elfogyott. Ahogy ott ácsorgott, idegenek között, egyszerre csak friss

kenyérszagot érzett. Honnan jön ez? Megmondták neki: itt van egy sütöde szemközt, de oda hiába

megy, ott nem adnak ki kenyeret. Onnan elszállítják a boltba. Noiszen, ha adnának, akkor volna csak

tülekedés!

Ő azonban később mégis odament, az illat után. Nagy vaskapu volt a kerítésen, amögött van a

földszintes műhely, ott sütik a kenyeret. Még kilincs sem volt a kapun, be sem nyithatott. Mégis

álldogált ott, mert hátha történik valami.

Történt is. Jött egy ember kézikocsival és bezörgött a kapun. Szöszi lesett. A kaput kinyitották, az

ember meglódította a kézikocsit, Szöszi bekukkantott – és meglátta Árpádot.

Árpád állt ott, ő nyitotta ki a kaput. Fején péksapka, előtte kötény. Így munkaruhában még

tagbaszakadtabbnak látszott. Ha az ember nem látná azt a piros gyerekképét meg kerek, sötét

gyerekszemét, meglett embernek nézné.

Ő is meglátta Szöszit, és ez volt a szerencse. Mert Szöszi biztosan nem szólt volna neki. Neki nem! Ha

egy idegennel találja magát szemközt, beszemtelenkedik, még könyörög is neki, de Árpádnak soha!

Így azonban, hogy Árpád is meglátta, nem kellett szólnia.

– Szerbusz – mondta Árpád. – No, gyere csak be…

És rögtön odaszólt a kézikocsit toló embernek: – Az unokatestvérem…

Az ember nem szólt semmit. Szöszi belépett. Persze hogy belépett! Rögtön megértette, tudta, hogy

Árpádtól kap kenyeret. Azért mondta, hogy az unokatestvére. Hogy adhasson, hogy a többiek ne

szólhassanak semmit.

Árpád becsukta a kaput.

– Várjál – mondta és elment, be a földszintes műhelybe, ahonnan a kenyérszag áradt.

Szemerkélt az eső. Az udvaron mindenféle építőanyag. Valamit építeni akartak éppen, amikor a zűr

elkezdődött. A félig nyitott műhelyajtón súlyos, egymásra rakott liszteszsákokat lehetett látni.

Sebtiben hordhatták oda, talán ma hozták. Mindegy, jó helyen van, fő, hogy nem ázik.

Árpád sokáig odamaradt, aztán megjelent, hóna alatt két szép, szőke kenyérrel. Szöszi előkapta az

erszényét.

– Hagyd, majd elszámolunk – mondta Árpád.

Még nem adta át a kenyereket.

– Mi van? – kérdezte kisvártatva.

Szöszi vállat vont.

– Mit tudom én… Te hogy kerülsz ide?

Most Árpád vont vállat: – Hát… szóltak, hogy akarok-e. A messze lakó segédek nem bírnak bejönni.

Ott a mi házunkban lakik egy ember, aki itt dolgozik. Az szólt. Ha nincs pék, jó a cukrász is. Csak az az

egy rossz, hogy este nem bírok hazamenni.

– Itt alszol?

– Éjjel is sütünk – mondta Árpád, egy kis büszkeséggel. – Hát te? Nem nyitott ki az üzletetek? Egy pár

fodrász kinyitott.

– Én már nem járok az üzletbe…

– Mióta?

– Szeptember óta. Nem is vagyok a nagymamánál. A mamánál vagyok.

– Hm – mondta Árpád, és várta, hogy Szöszi megmagyarázza a dolgot. Valahol a közelben lőttek.

Szöszi összerezzent.

– Ez csak egy maszekpuska – mondta Árpád rendíthetetlenül.

– A mamám férje nem engedi, hogy az üzletbe járjak – mondta Szöszi, mert megértette, hogy Árpád

valami magyarázatot vár.

– A tánciskolába se engednek?

– Oda engednének…

– Hát? Nem voltál ott már régen.

– Kétszer voltam, de aztán – Szöszi csak vállat vont. Úgy látszik, elkerülték egymást. Pont, amikor ő

volt, akkor Árpád nem ment el, és fordítva.

– No, én megyek – mondta, és a kenyér után nyúlt.

Árpád odaadta a kenyereket.

– Akármikor jössz, két kenyeret kaphatsz – mondta Árpád. Ezzel kiengedte Szöszit a kapun. Szöszi

kilépett és körülnézett, hogy nem látja-e valaki. Árpád még ott állt a kapuban és önérzetesen

legyintett: – Ne félj… Ha valaki szól valamit, csak mondd azt, hogy a bátyád itt dolgozik. Annyit csak

megérdemlek, hogy két kenyeret hazaküldjek?

– Szerbusz – mondta Szöszi.

– Szerbusz…

Elindult a kenyerekkel meg a nehéz szatyorral. Vigyen le egyet nagymamáéknak? Jó volna már

hazaérni. Nagmamáéknak biztosan van kenyerük. Szokott lenni. A nagyapa is kijár, az se fél, még

másoknak is vásárol. Ha ő nem volna most a mamáéknál, akkor nagyapa tenné azt, amit ő. Ő hordana

kenyeret a négy unokának. Vagyis, nagymamáék nem szorulnak az ő segítségére. Mégis, valami

hajtotta, hogy szaladjon be hozzájuk, nincsenek messzire innen. És ha nem kell nekik a kenyér, az

egyiket akkor is náluk hagyja holnapig, mert nehéz hazavinni egyszerre mindent a Murányi utcába.

Nagymama még meg is ijedt, amikor őt meglátta. Hogy ilyen későn mi az ördögnek mászkál. Zavarta

volna mindjárt haza. Jó-jó, csak kifújja magát. Leült egy percre. Mi újság? Nagymama kérdezte ezt, de

mivel Szöszi semmit sem mesélt, ő maga kezdte: itt a lányszálláson egész nap akkora a jövés-menés,

hogy szörnyű, de még késő este is. Szép kis banda! Ha baja lesz a háznak, csakis őmiattuk. Mindenféle

gyanús alak jár ide, férfiak, és Bébi a főkolompos. És a gondnok meg a rendesebb lányok szólni se

mernek neki, mert akkora szája van, hogy ha kinyitja, egy teherkocsi megfordulhatna benne. Kiáll az

udvarra és szónokol a forradalomról.

Szöszi csak legyintett öregesen, mint akinek ez nem újság, meg se lepődik. Vannak olyanok, akiknek

tetszik az ilyesmi. Sándor bácsinak is tetszik. Hát akkor miért ne tessék Nájlon Bébinek?

Nagymama ott állt az ablaknál, kinézett, és egyszerre csak integetni kezdett Szöszinek, hogy jöjjön,

nézze csak…

Bébi kopogott végig az udvaron Pubival, az udvarlójával. Pubi vállán puska, karján szalag. De ki lohol

utánuk, szintén puskával a vállán, kék munkanadrágban? Vica! A kis Vica, a kékszemű, mindig nevető

építőmunkáslány. Puskával!

– Nahát! – mondta Szöszi. – Tiszta cirkusz!

– Ha a kedvem után mennék – dörmögte nagymama – két akkora pofont kennék le neki, hogy az

egyik szeme átsétálna a másikhoz látogatóba.

– Ezek bolondok – mondta Szöszi.

– Nevetnék is rajtuk, fiam, ha nem az én bolondjaim volnának – mondta nagymama. De aztán eszébe

jutott, hogy milyen késő van, és zavarta Szöszit. Itt fogná, szívesen itt fogná éjszakára, de hát otthon

kell a kenyér. És nagypapa sincs még otthon. Az is mindig annyit tekereg. Ha kell, ha nem kell!

– Hagymátok, krumplitok van-e, fiam? Nekem van ötven kiló, majd átküldők holnap nagyapáddal. Ne

mászkálj annyit! Nem nyugszol, amíg a fenekedbe nem lőnek, édes fiam!

Otthon, a Murányi utcában vendégek voltak. Persze házbeliek, a szomszéd Birkásék, de még mások is

a házból, olyanok, akik azelőtt nem is jártak ide. A nagyszobában ültek, beszélgettek, Sándor bácsi

pálinkával is megkínálta őket. A pálinkát ő szerezte, öt litert hozott haza egyik nap, valódi kisüstit,

mert annyi vendég jár. És a mama folyton főzi a feketéket. Ági bent ül a vendégek között, minden

szavukat lesi, pedig folyton csak politizálnak. Ági ebben is apja lánya. A fiúk lent játszanak az udvaron,

még este is alig lehet felcsalni őket Nem csoda, nem mehetnek ki, hiányzik nekik a mozgás, az egész

ház gyerekei az udvaron tanyáznak. Háborúsdit játszanak: botokat fognak egymásra és kelepelnek

hozzá, mint a géppuska. Tologatják a vas szeméthordókat, azok a tankok.

Szöszi lerakodott a konyhában, aztán leült, pilledten. Nagyon szaladt hazáig, nagyon elfáradt, fájt a

karja.

– Ettél te valamit reggel óta? – kérdezte a mama, ahogy éppen a feketekávét töltötte a kis

üvegcsészékbe.

– Majd eszek – felelte Szöszi.

– Igyál egy kis kávét – mondta a mama és elébe tett egy fél csészével. Jó szagú kezével meg is

cirógatta Szöszi arcát. A szép, puha zöld szövetruha volt rajta, az arca kifestve. Hiszen vendégek

vannak és a mamának, mint háziasszonynak, csinosnak kell lennie. Ez hozzátartozik az ő hivatalához,

Sándor bácsi ezt elvárja tőle. A mamának az öltözködés, a maga csinosítása, a vendégekkel való

nyájaskodás éppen annyira kapóra jön most, mint Szöszinek a bevásárlás, a futkosások. Legalább

elfoglalja, hiszen a mama sem akar megérteni semmit, nem akar gondolkodni, még kevésbé

beszélni… A vendégek politizálnak, az asszonyok is, de a mama csak kínálja őket és kedvesen

mosolyog.

– Dundi hol van? – kérdezte Szöszi.

– Biztosan szomszédol – felelte a mama és bement a tálcára rakott sok kávéval.

Szöszi megitta a kávét, és csakugyan jólesett neki. Még egy kicsit üldögélt, aztán megmosta a kezét és

az arcát a konyhai csapnál. Utána levágott egy szeletet a friss kenyérből – volt még tegnapi is, de hát

csak megérdemli, hogy a frissből egyék, a jó szagúból. Árpád kenyeréből! Megkente egy kis zsírral,

eszegetett Valaki kopogtatott a konyhaablakon, egy pici, kövér kezecske, egy gömbölyű kismadár,

Dundi kezecskéje. Észrevette, hogy ég a konyhában a villany, kitalálta, hogy itthon van az ő Szöszije,

hazajött a szomszédolásból. Mert ezt a kislányt az egész ház becézi, minden konyhaajtóban puszival

és kockacukorral várják, de ő azért Szöszit, csakis Szöszit szereti a világon a legjobban.

Ölébe vette a kislányt, a zsíros kenyér nagyobbik felét együtt ették meg. Aztán elő a gyúrótáblát, a

doboz-családot. Hol a pólyás, a pirosfejű sótartó? Elbújt a szekrényben a poharak mögött. Gyere csak

elő, kis haszontalan. Biztosan valami baj van, hamar tegyük tisztába. Hamar egy papírszalvétát a

fiókból…

A doboz-család titkait és viszontagságait mostanáig csak ők ketten ismerték. Igen ám, de néhány nap

múlva az egész dobozcsalád leköltözött a pincébe. A kövér nagymama, a kék zsírosbödön, a lisztes- és

cukros doboz, mind-mind ott álldigált a pince homokos földjén, és a ház összes gyereke

megismerkedett kalandjaikkal. Itt, a pince sarkában állították fel Dundi kiságyát, mellette a fiúk

matracait, lehozták Szöszi összecsukós ágyát is, de azt csak este nyitották ki, ugyanúgy, mint odafönt.

A nagyobb gyerekek a pincefolyosókon szaladgáltak, patkányra vadásztak, és ha tehették, felszöktek

az udvarra repeszekért.

Gyűjtötték a repeszeket, irigykedtek arra, akinek több volt, akinek nagyobb volt, még el is csenték

egymástól. A kicsik, az óvodások azonban mindig ott tanyáztak Szösziék és a doboz-család körül.

Szöszi már tízszer elmesélte nekik összes kalandjukat. Hogyan utaztak a Balatonra, rengeteg sok

csomaggal. Hogyan ünnepelték meg a nagymamának, a zsírosbödönnek neve napját.

A mama mindennap főzött egy fazék babot. Sándor bácsi a férfiakkal a kapuban állt, vagy a rádiót

hallgatta. Itt a pincében is volt rádió, az emberek körülállták és figyeltek. Az első napon mindig csak a

Szabad Európát hallgatták. De egyszerre csak megszólalt egy sovány fekete ember, a földszinten lakó

Csorba ikrek papája. Csöndes volt a hangja, de indulatos.

– A fene egye meg kérem szépen, még nem unták meg ezt a sok hülyeséget? Hagyják már abba,

kérem szépen! Könnyű azoknak ott! Bánják is azok, ha mind fel is fordulunk! Aki hallgatni akarja,

menjen föl a saját lakásába, kérem szépen!

Nagy csönd támadt, még Szöszi is abbahagyta a mesét. Valaki odanyúlt, elzárta a rádiót, aztán

néhányan kisomfordáltak. A Rostosék diák fia is kisomfordált, az, aki gyászszalagos kokárdát hordott

a kabátján. Az anyja rögtön felugrott és futott utána. Mindig, minden lépését követte. Mindenki

tudta, hogy a Rostos gyerek, az harcolni akar, de az anyja nem engedi. Egyszer már meg is pofozta.

Az asszonyok hosszú padokon ültek, sok közülük kötött. A második emeleten lakó orvosék egész nap

römiztek. Volt ott egy öregasszony – drága bundát viselt, azelőtt ékszerüzletük volt –, ez néha felállt,

és egy kis könyvvel a kezében azt prédikálta, hogy mindenki nyugodjék meg Isten akaratában,

térjenek meg, bánják meg bűneiket és higgyék el, hogy egy falevél sem eshet le a fáról, ha a jó Isten

nem egyezik bele.

Mindenki a magáét hajtogatta. Szöszi a gyerekekkel volt, hát mi mást csináljon? A szülők és

nagymamák hálásak voltak érte Szöszinek, köszönték neki, kedvesen mosolyogtak rá. Ha a nagyobbak

túlságosan lármáztak, túl sokat rohangásztak a folyosón, vagy éppen összeverekedtek a repeszeken,

Szöszit kérték, hogy hallgattassa el őket. Ilyenkor Szöszi áthívta az összes gyereket a másik óvóhelyre,

ahol kevesebben voltak, és játszott velük. Ha kevesen voltak, akkor egyszerű kiszámolót: – Kiug-rotta-

gom-bóc afa-zék-ból…

Ha többen voltak, akkor eldugtak valamit és a hunyónak meg kellett keresnie. Hideg, hideg, langyos,

meleg, tűz, tűz… Dundi mindig úgy kiabálta: Túz, túz, mert az ű-t nem tudta kimondani.

Csorba bácsi egyik ikerlánya egyszer azt mondta neki: – Dundi, te mindig azt mondod, túz, túz.

Mondd azt, hogy tűz, tűz!

Dundi méltatlankodott: – Én nem mondom, hogy túz, túz… Én azt mondom, hogy túz, túz…

Ezen mindannyian kacagtak.

A második emeleten lakó orvos egyszer azt mondta Szöszinek: – Kedvesem, magát az Isten is óvó

néninek teremtette.

A házparancsnok, egy bőrkabátos férfi, naponta többször is végigment az óvóhelyen. Szigorú, kemény

arca volt, sohasem mosolygott, de Szöszire mégis barátságosan nézett, sőt, egyszer ő is

megszólította: – Maga derék leány…

Pedig ez az ember, Sándor bácsi szerint, nagy kommunista. Sándor bácsi előtte, sohasem mert

beszélni. Még a Szabad Európát sem hallgatták előtte, akkor sem, amikor még Csorba bácsi nem

szólt, hogy zárják el. Majdnem mindig a kapuban állt és vigyázott, mert a házmester már nagyon

öregember és borzasztóan fél. Félt az utcán kószáló fegyveresektől, a tankoktól, és a

házparancsnoktól is. Sokszor mondogatta, hogy ő ebben a keveredett világban nem ismeri ki magát.

No, ugye! A felnőttek sem értik, ők sem tudják, hogy mi miért történik. És még sokkal jobb, ha valaki

bevallja, s nem tesz úgy, mint Sándor bácsi, aki olyan nagyon okos akar lenni. Ha a házparancsnok

nem volt a közelben, akkor azt magyarázta, hogy igenis, a Nyugat ezt nem hagyja, küldeni fogják az

ENSZ-csapatokat, csak még néhány napig tartsanak ki. Tartsanak ki? De kik? Ő bezzeg nem ment

sehova, itt járkált és adta a nagy szakértőt. Ha lőttek, akkor megmondta: ez magyar aknavető volt, ez

tankágyú, ez Mannlicher. Jó vicc! Ha valaki nem hiszi el, menjen ki és nézze meg.

A lakók pedig, ha Sándor bácsi nem hallotta, akkor dicsérték a házparancsnokot, hogy bátor ember,

okos ember. Nem is hitték volna róla! Ha a háznak nem lesz baja, akkor azt csakis neki köszönhetik.

Mert nem enged be idegent, és azt sem engedi, hogy a lakók itt elkezdjék egymást bántani.

– No persze – mondta egyszer az orvos a feleségének, kártyázás közben –, ha jön egy csoport

géppisztolyokkal és kézigránátokkal, akkor nem sokat tehet ő fegyvertelenül. Mi az, hogy nem engedi

be őket? Keresztüllövik.

– Psszt – mondta a felesége. – Legalább hadd higgyék az emberek, hogy a parancsnok megvéd

bennünket. És ha van vezető, akkor a férfiak mellé állnának.

Igen, igen, ezt Szöszi is értette. Az a fő, hogy ne féljen nagyon az ember. Úgyse lehet tudni, hogy mi

lesz. Ha meghalunk, meghalunk, de minek féljünk előre? Ez csak egyszerű? Menynyi sok ház van csak

a Murányi utcában is! És nem mehetnek be mindegyikbe a fegyveresek, hogy kilőjenek az ablakokon!

Nincsenek olyan sokan. Elég baj, hogy nagymamáéknál… Sokszor eszébe jutott, hogy ott van Nájlon

Bébi, és Pubi, meg az egész abnormális társaság. Hogy még a kis Vicának is puskát nyomtak a vállára!

A szegény szerencsétlennek! Ha kimehet, ha ki lehet menni…

De nem lehetett. A parancsnok nem engedte. A gyerekeket sem lehetett itthagyni. Egész héten csak

egyszer kaptak kenyeret. Azt is úgy, hogy a parancsnok összeszedett néhány férfit – Csorba bácsit és

még kettőt –, és elment velük kenyérért. Hoztak is valahonnan egy ruháskosárral. De máskülönben

semmi, semmi! Beszélték, hogy más házakból ugyancsak járnak ki a népek, már persze a rosszfajták.

A sarki nagy közértet is feltörték, kirabolták, ládaszám hordták onnan a zsírt. A házmester mesélte,

de nagy megvetéssel, és büszkén, hogy az ő házuk nem olyan. Ebből a házból ilyesmire senki nem

vetemedett.

A hét végén, amikor már csöndesedett, délután Szöszi is kimerészkedett a kapualjba. Kinézett. Az

utcán sok üvegcserép, leszakadt drótok, a troli vezetéke. De már jártak az emberek. Persze, akinek

nincs ennivalója semmi, az mégiscsak elindul. Ők szerencsések, mert Szöszi előzőleg sok mindent

összehordott. Idegenek is voltak a kapuban, meg olyan házbeliek, akik már jártak kinn. Szörnyülködve

mesélték, hogy mennyi a rom arra a Körút felé, és még azt is mondták, hogy a Petőfi hídtól a Baross

utcáig egyetlen ház sem maradt meg.

Szöszi gondolkodott. Elszökjön a nagymamához? Sándor bácsi is elment ma már, kimerészkedett,

hogy felkeresi a nővérééket, mert napok óta nem szól a telefon, nem tudja, mi van velük. Dundival

most a mama van odalent a pincében. Egy óra alatt megfordul. Még annyi sem kell talán.

Ahogy ott állt, és nem tudott határozni, egyszerre csak Árpádot pillantotta meg. Egy kenyér volt a

hóna alatt. A kapukat, a házszámokat nézegette.

Szöszi nem szólt neki, nem kiáltott, várt. Hátha nem is őt keresi? Lakhat más ismerőse is ebben az

utcában.

Végre Árpád is észrevette őt a kapuban álló sok ember között. Nevetett és intett már messziről.

– Szerbusz… Megvagytok?

– Meg. És ti?

– Az öregemék egyik szobáján nincs ablak.

– Mi leszedtük – felelte Szöszi. – Úgyis a pincében voltunk.

– Persze, a gyerekekkel – mondta Árpád. – Hát én megyek is. Voltam nagyanyádnál – tette hozzá. –

Azt üzeni, hogy csókoltat.

Szöszinek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Észre sem vette, hogy átvette a kenyeret Árpád kezéből.

Mit, a kenyér! Az is nagy szó, de hogy ott volt a nagymamánál… no persze, biztosan tőle kérdezte

meg a címet.

– Bejössz egy percre?

– De csak egy percre – felelte Árpád.

Lementek a pincébe. Hiszen ott volt a mama! Azok, akiknek nincs gyerekük, már felköltözködtek, de a

gyerekesek még maradnak odalent. Így tágasabb is lesz odalent a hely. Milyen szerencse, hogy

Sándor bácsi nincs itthon! A mama kedvesen fogadta Árpádot.

– No, hát, igazán nagyon aranyos! Friss kenyér!

Nem is kérdezte, Szöszi honnan ismeri Árpádot. Árpád elmesélte, hogy ő egész idő alatt bent volt a

pékségben, ma volt az első nap, hogy hazaszabadult. És eszébe jutott, hogy a jó ismerősöket

megnézze. Azt már nem mondta, hogy hány helyen volt, hány olyan jó ismerőse van, mint Szöszi.

Talán sok, talán több egy se.

Hamarosan elbúcsúzott, és megígérte, hogy hazafelé menet beszól nagymamáékhoz, nekik is

megmondja: az egész család egészséges. Kezet fogott a mamával, kezet nyújtott Dundinak is.

Szöszitől itt nem búcsúzott. Szöszi kikísérte a kapuhoz, ott fogtak kezet.

9

Egy decemberi reggelen Sándor bácsi kijött a konyhába. Szöszi a tegnap esti edényt mosogatta

éppen, sok-sok poharat, amiből a vendégek ürmöst és pálinkát ittak. A gáztűzhelyen sustorgott a víz a

nagy fazékban, mert a nagymama úgy tanította Szöszit, hogy sokszor cserélje a mosogatóvizet. Azzal

nem szabad takarékoskodni, akkor lesz tiszta, fényes az edény. Szódát is tett belé mindig.

Szöszi csak felnézett, mint valami cingár Hamupipőke. Sándor bácsi nem szólt mindjárt, csak

sétálgatott és hümmögött. Valahogy úgy, mint akkor, amikor megmondta Szöszinek, hogy nem járhat

többet az üzletbe. Most… most talán csak sétálgatni jött ki a konyhába? Mi beszélnivalója lehet

Szöszivel? Talán megint pénzt ad, hogy menjen és álljon sorba valamelyik nagyáruház előtt, és vegyen

érte ágyneművásznat, vagy fehérneműnek valót? Még a múlt héten is, mindennap sorba kellett

állnia. Sándor bácsi ugyanis azt mondta, hogy pénzromlás lesz, kiadta a parancsot, hogy vásároljanak.

Ő, aki azelőtt egy irkára is csak nagy nehezen adott pénzt, mostanában ezreseket adott, hogy adják

ki, adják ki az Isten szerelméért…

Pedig a sorbaállásnál a mosogatás, a főzés is sokkal jobb. Az utcán hideg van, a sorban állók fáznak,

hallgatnak, sóhajtoznak. Ha meg beszélnek, annál rosszabb. Sokszor veszekednek is. Jobb itt a

konyhában, jobb a meleg vízben pancsolni, szép fényesre mosni a poharakat. Sándor bácsi csak

járkált zsebre tett kézzel, ide-oda tekingetett, mindig így szokta. Nem nézett Szöszire, mintha észre

sem venné, hogy ott van. De ez nem jelent semmit. Sándor bácsinak szokása az, hogy nem néz arra,

akihez beszél; mintha nem érdekelné, hogy az illető mit szól hozzá, milyen arccal fogadja. És

csakugyan! Sándor bácsi végre megszólalt, de akkor is a konyhaszekrényre nézett, félig háttal állt

Szöszinek, úgy mondta: – Szedd össze a holmidat szépen, visszamégy nagyanyádhoz. Nálunk nem

maradhatsz, mert mi elmegyünk Amerikába. A lakást már el is adtuk.

Szöszi keze megrándult ott a meleg vízben, de azért csak mosogatott, mosogatott tovább. Nincs

őneki olyan gyors esze, hogy rögtön váltson… Mintha Sándor bácsi szavai ott maradtak volna a

fülében. Ott topognak, dobognak, és nem bírnak bemenni a fejébe.

– Ebben az országban nem élhet az ember – mondta még Sándor bácsi. Szöszi úgy érezte, ezt már

nem őneki mondta, hanem saját magának. – Ez egy koszos ország. Egy koszos, nyomorult ország.

Aztán sarkon fordult és bement.

Szöszi fülében most találkoztak a régi és új szavak: „Szedd össze szépen a holmidat, visszamégy

nagyanyádhoz…” „Ez egy koszos ország…” Összekeveredtek és együtt próbáltak bemenni,

benyomulni a fejébe. Csakhogy az nem is ment olyan könnyen! Miért, hát olyan kemény az ő feje?

Sándor bácsi talán nem beszélt magyarul? Nagyon is! Hát akkor? Rakosgatta, rakosgatta a poharakat.

Most a tányérok következnek, mert szalámit is ettek az este. A tányérokat előbb leöblíti a csap alatt,

a víz leviszi róluk a morzsákat.

Sírjon? Furcsa talán, de először nevetnie kéne, egy nagyot nevetnie, utána majd sír, sírhat eleget.

Hogy mi ezen a nevetnivaló? Hát az, hogy Sándor bácsi mondta ezt neki, ugyanaz a Sándor bácsi, aki

azt mondta: majd én gondoskodom a jövődről, fiam. Kivette az üzletből, mert egy fodrászlány, az

nem lehet rendes ember, az nem jóravaló szakma. Annyira a szívén viselte az ő sorsát. Most aztán fel

is út, le is út… Eredj vissza a nagyanyádhoz. Kár, hogy nem hagyta meg neki: de az üzletbe, oda nem

mehetsz vissza! Meg ne tudjam, hogy oda visszamégy, mert akkor… Hát nem nevetnivaló?

Elfogta Szöszit és bezárta ide a konyhába, mint a madarat a kalitkába. Most meg kinyitja a kalitkát, és

még hessegeti is a madarat: repülj! Igen ám, de közben levágta a szárnyát… Mind a kettőt. Ha ő

elmegy, a mama is elmegy, Dundi is… Elviszi azokat is… Szöszi leborult a konyhaasztalra, a

mosogatódézsa mellé, úgy zokogott. Ujjai között ott maradt a mosogatószivacs. Ahogy görcsösen

összeszorította, csöpögött belőle a mosogatóvíz, mintha a szivacs is vele sírt volna.

Aztán odakint csapódott az előszobaajtó. Sándor bácsi ment el, hallotta kemény, hideg lépteit a

folyosó kövén. Ettől felemelte a fejét és forró harag támadt benne, olyan izzó harag, hogy a könnyeit

is felszárította. „Koszos ország…” Ő a koszos… Megmondta Árpád! Nem is egyszer! „Ronda pacák” –

mindig azt mondta róla.

Amerikába! Most egyszerre! A múlt héten még dobálta a pénzt. Szöszinek sorba kellett állnia az

üzletek előtt, ő pedig még zenegépet is vett egy disszidáló családtól. Ő nem megy sehova, azt

mondta. Ő nem! Minek menjen Amerikába? Lesz itt is Amerika, azt mondta. Majd azok idejönnek. Ez

a kormány megbukik. Senki se dolgozik nekik, azt mondta. Hiába erőlködik a kormány, a magyar hősi

nép, ilyen nincs több az egész világon. És most egyszerre koszos!

Hátha nem is igaz? Hátha nem is mennek igazán, csak mondja? Annyi mindent mondott már! Hogy

jönnek az ENSZ-csapatok. Ugye, hogy nem jöttek. Mondta, hogy senki nem veszi föl a munkát. De

már javítják a troli vezetékét is. És ha ő menne is, a mama… a mama nem hagyja itt őt.

Nyílt az ajtó, a mama jött ki a konyhába. Szürkéskék nájlon-bunda volt rajta. Ezt az idén kapta, Sándor

bácsi rendelte meg neki, ezt is a pénzromlás miatt. Dundi is vele volt, szintén bundácskában. A mama

elmegy valahova és Dundit is viszi magával.

– A gyerekeknek főzzél ki egy kis tésztát ebédre – mondta. – Tegyél rá jó sok lekvárt. Mi majd a

városban eszünk valamit. Megyünk a szabóhoz, a suszterhoz és mindenhol annyit kell várni.

Bundacipőt is akarok venni, de mindenért sorba kell állni.

Bundacipőt? A mamának bundacipőt? Hiszen az csúnya, ormótlan. A mama ilyet sohasem viselt, föl

se vett volna.

A mama, mintha kitalálta volna, hogy Szöszi mit gondol.

– Azt mondják, gyalogolni is kell. A határon – tette hozzá és könnybe lábadt a szeme. – Mit csináljak?

Nem lehet vele beszélni. Már a lakást is eladta. – És sóhajtott egyet.

– Kinek? – kérdezte Szöszi, mintha most egyedül ez lenne fontos.

– Hát nem tudod? – csodálkozott a mama. – Annak a fiatal házaspárnak… Doktor Takácsék. Tegnap is

itt voltak. Harmincezerért, mindennel együtt. Csak a műhelyfelszerelés, meg az új zenegép nincs

benne… Azt külön adja el. Most épp azért ment…

Miért gondolja a mama, hogy ő mindezeket már tudta? Annyian járnak ide, sokról azt sem tudja,

kicsoda. Doktor Takácsékat sem ismeri. Hiszen ő egész nap szaladgál; ha itthon van, a konyhában elég

a dolga. Ha hallja is néha, amit odabent tanácskoznak, sohasem figyel, nem érdekli. Annyi sok a

fölösleges beszéd mostanában. Honnan tudhatta volna, hogy most az egyszer komoly?

– A függöny a nagyszobában, az a nagymamáé – mondta még a mama. – Azt levesszük. Az ágynemű

pedig, az a tied. A két pehelypaplant elvisszük, de a többi itt marad neked. Ha mi elmentünk, te csak

szedd össze szépen. Én megmondtam, hogy az a tied, az nincs benn a harmincezerben…

Szöszi nem szólt semmit. A mama elismételte: – Ha mi elmentünk, mindjárt szólj a nagypapának,

jöjjön és segítsen elvinni. Van három dunyha, nyolc párna, meg a kispárnák, a huzattal együtt. Kétszer

is megmondtam, hogy az a lányomé. A tied.

Miért mondta ezt még egyszer a mama? Miért köti így a lelkére?

– Sándor bácsinak ne mondd! – magyarázta meg tüstént. – Azért nem akarom most leszedni.

Aha! Szóval így állunk! Szöszi most már értette. Sándor bácsi úgyse egyezne abba bele, hogy a

függöny és az ágynemű az övé legyen, illetve a nagymamáé. Ez a mama külön rendelkezése. Külön

hagyakozik a lányának. Hát ne hagyakozzék! Kell is őneki! Fütyül rá! Ha egyszer elmennek és őt itt

hagyják… Gyújtsák fel, dobják ki inkább azt az ágyneműt, meg mindent.

De szólni nem tudott, minek? Ha a mama meg tudja ezt tenni… Hogy elmegy Amerikába és itt tudja

hagyni őt…

Elfordult, fogott egy lábast és a körmével kaparászta róla a feketeséget. Szorította a száját, a fogát,

de a szemét nem szoríthatja az ember. Teleszivárgott könnyel. Dundi, fehér bundácskájában, ott állt

a konyha közepén. Értette-e, hogy ők miről beszélnek? Csak nézett egyikről a másikra. Nem, nem

érthette, de mégis! Valamit megsejthetett. Hiába fordult el Szöszi, Dundi a hátán, a mozdulatán is

látta, hogy sír. Odaszaladt hozzá, átkarolta.

– Szöszikém… Ne sírjál… Mama… Miért sír?

Tudta a drága, hogy csak a mama magyarázhatja meg neki, miért sír a nővérkéje. Szöszitől hiába

kérdené.

Válaszul a mama is sírni kezdett.

– Én mondtam neki… Könyörögtem, hogy vigyünk el téged is – sírdogálta. – De tudod, hogy milyen.

Meg hogy apád abba úgyse egyezne bele.

Magához ölelte Szöszit is, Dundit is, egy kicsit sírdogáltak. Mi mást is tehetnének igazán? Mint már

annyiszor, most is kiderült, hogy az ő akaratuk nem számít. Csakis Sándor bácsié. A mama semmit

sem tehet Sándor bácsi nélkül, vagy éppen ellenére. Újra bepúderezte az orrát, megigazította ajkán a

rúzst, aztán elment Dundival együtt.

Szöszi rendbe tette a konyhát, aztán benézett a szobába. Lezárta a cserépkályhát. Ági a díványon ült,

olvasott, a fiúk az asztalnál képeket vágtak ki régi újságokból.

– Lemehetünk egy kicsit a térre? – kérdezték, ahogy Szöszit meglátták. Mert ha a mama nincs itthon,

akkor Szöszi a parancsnok.

– Hoogyisne – felelte volna Szöszi máskor erre a kérdésre. Most azonban csak vállat vont. Bánja is ő!

Hiszen úgyis leszöknek előbb-utóbb. Mindig leszöknek. És… és ő már úgyse vigyáz rájuk sokáig. Úgyis

itthagyják. Szöszi csak pesztrának jó, annak is csak itt, a Murányi utcában. Amerikában már úgyse ő

vigyáz rájuk. Pedig az messzebb van, mint a tér.

Huss! A fiúk már ott se voltak, mindent szanaszét hagytak. Gépiesen még összeszedte utánuk a sok

papirost, az ollót, a ragasztót. Ági kilesett a könyve mögül és megjegyezte: – Miért engedted le őket?

– Vigyázz rájuk te! – felelte Szöszi. – A te öcséid!

És hogy ne is kelljen Ágit látnia, kiment a szobából. Mi köze van már őneki ehhez a családhoz? Eddig

is majdnem olyan volt, mint a kiscseléd, de most már aztán egészen az. Eddig legalább a mamának és

neki megvolt a közös titka. Az énektanulás, az ábrándok. De most? A mama Amerikába megy a

férjével és a gyerekeivel. Szöszire pedig, szolgálata jutalmául, ráhagyja az ágyneműt… Kifizeti! És

sohase látja többé. Sem őt, sem Dundit.

Felvette a kabátját, a sapkáját és elindult. Nem, azért sem marad itthon. Megkapta a felmondást

Sándor bácsitól, kiadták az útját. Majd ebben a néhány napban – amíg Sándor bácsi a

műhelyfelszerelést is eladja – meglesznek nélküle. Neki már nincs itt semmi keresnivalója. Ez itt egy

idegen család.

De ahogy az utcára leért, megtorpant. Eljött hazulról, csak azért is, egyedül csak abból az okból, hogy

ne legyen otthon, mert az már nem az ő otthona. De hogy ő most a nagymamához menjen? Azért se,

azért se. Hisz oda küldték! Sándor bácsi kiadta a parancsot: menj vissza nagyanyádhoz. Hát azt már

nem. Juszt sem! Ahhoz van hatalma, hogy őt elűzze, elkergesse, kidobja. De abban már nem

parancsol, hogy hova menjen. Abban az egyben nem. Hogy ő most álljon oda a nagymama elé… hogy

kéredzkedjék vissza, mint egy kiskutya, akit a másik gazdája elkergetett?

Apához?

A villamos még nem jár. Azt mondják, a múlt héten megindult az ötvenhatos a Vörös Hadsereg útján,

de aztán rálőttek, most megint nem megy. Mikorra érne ki gyalogosan? És hátha otthon sem találja

őket. És ha otthon találja, akkor mi van? Semmi! Apa ad neki húsz forintot, vagy százat… Kétszázat!

Nem kell! Sem a húsz, sem a száz, sem a kétszáz. Ezer sem kellene. Egyik az ágyneműt hagyja rá, a

másik pénzt ad. De azt, ami neki igazán kéne, egyiktől sem kaphatja meg. Hát olyan sok kéne őneki?

Nem sok, csak más! Az kéne, hogy ő is fontos legyen valakinek. Vele is törődjenek. Ha valakinek

szüksége lenne rá! Hogy ne lenne már ilyen ötödik kerék!

Apával még nem is találkozott október óta. Csak annyit tud róla, hogy megvan, él, egészséges. Ezt is a

nagymamától. Mert apa egyszer, amikor bent járt a városban, elment a nagymamához, hogy

érdeklődjék, megvan-e a lánya. Csak üzent, hogy csókoltatja és kész. Mert a Murányi utcába nem jött

el. Oda nem megy, mert a mama második férjével, Sándor bácsival soha nem akar találkozni.

Nem, nem megy apához. Még akkor sem menne, ha járna a villamos. Bánja is ő! Torkig van, elege van

abból, hogy örökké csak dobálják. Nem megy a nagymamához sem. Hadd keressék. Kóborolni fog.

Nem eszik, nem iszik, nem alszik. Még este is kint marad, amikor már kijárási tilalom van, és egy lélek

sem jár az utcán, csak a karhatalmisták csizmái döngnek és néha-néha egy-egy lövés dörren az

éjszakában. Lőjék le, bánja is ő, érte nem kár, az ő élete semmit sem ér. Vigyék be, csukják le, ő egy

szót se szól, őt nem érdekli.

Talán… nem is keresnék. Ha nem megy haza a Murányi utcába, majd azt gondolják, hogy a

nagymamához ment. A nagymama meg nem tudja, hogy azok Amerikába készülnek. Most nem is

érnek rá arra, hogy ővele törődjenek. A mamáék közben elmennek, elutaznak, meg se tudják soha,

hogy mi lett ővele. A nagymama meg talán azt hinné, elvitték magukkal Amerikába.

Mindig gazdátlan volt ő egy kicsit, de soha ennyire, mint most. Úgy eltűnhetne, mint egy sóhajtás. És

akkor olyan lenne az egész, mintha meg sem született volna.

Önkéntelenül a csarnok felé vette az útját, hiszen erre jár a legtöbbet. Ezen az úton sietett minden

reggel a kosárral, a szatyorral, innen cipekedett hazafelé.

A csarnokba ki-bej ár a rengeteg nép, nyüzsögnek. A csarnok előtt, a sáros téren, frissen ásott sírok.

Ide temették el azokat, akik a harcok alatt meghaltak. Ott feküsznek, egészen közel a zöldséges kofák

asztalaihoz.

Eddig mindig csak messziről látta a sírokat, mert mindig sietett. Most odament közéjük, sorra járta

őket. Némelyiken még virág is van, hiszen idevalósiak mind, a kerületbe. A családjuk itt lakik a

környéken, a környező utcákban, nem kell nekik messzire menni, hogy virágot vigyenek. A nagymama

azt mondja, itt van eltemetve az a lány is, aki a szomszéd házban lakott, mindjárt nagymamáék

mellett. Ott lőtték le a Liszt Ferenc téren, amikor egyszer kenyeret hozott valahonnan. Napokig ott

feküdt temetetlenül, a kenyeret sem vette el mellőle senki. Letakarták egy barna csomagoló

papirossal.

Melyik lehet az? Szöszi a nevét sem tudja. A nagymama sem. Ő, Varga Szöszi is hordta a kenyeret a

harcok alatt, még a közértes asszonyoknak is segített. Őt is eltalálhatta volna egy eltévedt golyó, mint

azt a lányt. És akkor most ő feküdne itten a csarnok előtt, és a sírjára rá volna írva: Varga Elvira, élt 15

évet. És az emberek néha megállnának a sírja előtt és sajnálnák, hogy milyen fiatalon halt meg. Bánná

is ő, hogy mit gondolnak. Annak, aki meghalt, már minden mindegy. Nem hallja a lármát, a piaci

beszédet.

Decemberi nyirkos ború terjeng a téren. Itt csak egy ház kapott belövést, méghozzá egy olyan, amit

még föl sem építettek. Milyen furcsa! Még föl se épült és már össze is dőlt. Az ágyú a vakolatlan, friss,

piros falakat vitte széjjel, a törmelék közt ott látni az állványzat gerendáit is, a romok között a

malterosládákat. Körös-körül a házak mind füstösek, vének, feketék. Némelyik még az ostrom alatt

kapott sebeit is hordja. Mert csak hevenyészetten javították ki, hogy lakható, használható legyen, de

a szépségre nem adtak. De azért élnek, erősek, falaik őrzik a barátságos szobák melegét, függöny van

ablakaikon, otthont adnak az embereknek.

Csak neki, Varga Szöszinek nem ad otthont egyetlen pesti ház sem… Őt nem várják sehol. Nincs egy

zug, ahol a fejét lehajthatná. Olyan ő is, mint az a félig felépült ház. Még készen sincsen, máris telibe

találták.

A csarnok kapuján egy lármás, dörgő, piszkos teherautó fordult ki nagy dudálással. Tele van rakva élő

baromfival, ötemeletnyi ketrec imbolyog rajta, telis-tele tyúkkal, libával, kacsával. Asszonyok

szaladnak utána, hogy ahol majd megáll, mindjárt elsők legyenek a vásárlásban. Hányszor szaladt így

ő is!

– Helló, Szöszi! – szólt rá hirtelen valaki és mindjárt rá is ütött a vállára.

Nájlon Bébi volt az, személyesen, a kormos szempillájú, táncos lábú jampi-királynő. Valósággal

világított azon a borús, szürke téren, olyan elegáns volt. Sárga-fekete csíkos tigrisbunda volt rajta, a

fején kézzel festett selyemkendő. Pálmák, piros sapkájú négerek, zsiráfok és púpos tevék voltak a

kendőjére festve. Most jöhetett a fodrásztól. Szöszi ezt azonnal látta. Haja frissen berakva és ismerős,

meleg illat szállt belőle.

Hogy tévedés ne essék, mindjárt meg is mondta: – Már kerestelek az üzletben is. A góréd azt mondta,

biztos disszidáltál… Ott dajeroltattam nálatok. Te pancser! Egy tízes borravalót kentem le. Hát mi van

veled, anyafej?

Szöszi még nem szólalt meg, de minek is az? Bébi úgyis csak maga akart beszélni.

– Fölégtem, mi? Gyere, megmutatom a kéglit is… Fiam, olyan kasát még nem láttál.

És már bele is karolt Szöszibe, már vitte is, mint a forgószél. Mintha a kendőjére festett trópusi tájról

fújt volna az a szél, úgy elborította Szöszit.

– Mondtam a górédnak, dehogyis disszidáltál, nincs abban a csajban annyi gódé… A klapecokat

dajkálod, mi? Ide hallgass, odajöhetnél hozzám a kéglibe, bizisten elférünk, azt tudod, hogy énvelem

ki lehet jönni, anyus… A manusz egyszer egy héten, ha hazajön. Nem számít. Nem azzal a lópofájúval

vagyok ám, ne félj… Ez egy kóser manusz. Pubi már kiment, az új haverom kajakos srác, saját kocsija

van…

Ezen a vidéken Szöszi minden házat, minden követ ismer. Mégis, ezen a rövid kis úton, amíg Bébi

„kégli”-jéhez, vagyis lakásához értek, Szöszi nem tudta, merre jár. Mintha elvarázsolták volna ezt a

hetedik kerületet. Ismerősek ezek a szűk, piszkos kis utcák, mégis, mintha még sohasem járt volna

erre.

És az a ház ott a Klauzál utcában! Modern, magas ház, sok erkélye van, mégis ócska már, kopott és

mállott a vakolata, a lépcsőház is piszkos. És hogy mit mesélt Bébi az úton? Rengeteget, úgyszólván

mindent elmondott, amit csak tudott saját magáról. Szöszi a felét, a negyedét sem értette, mégis, a

lényeget igen. Mire beléptek Bébi lakásába, már tudta, mi a helyzet. Bébi a lovagjával, a lópofájú

Pubival foglalta ezt a lakást, csak úgy! De azóta szakított Pubival, Pubi már kiment Bécsbe, Bébi pedig

egy másik férfival él, egy sofőrrel, aki rengeteg pénzt keres, mert disszidálókat szállít a határra, sőt

még azon túl is. Az is volt Bécsben már háromszor is, rengeteg szajrét hozott, de mindig visszajött,

mert most megy az üzlet, a disszidálok minden pénzt megadnak egy „dörzsölt” embernek, aki elviszi

és átviszi őket. Ráérnek még disszidálni! Ok akkor mennek, amikor akarnak. Minek siessenek, amikor

most itt ez a lakás, tele szajréval?

Bébi mindent megmutogatott Szöszinek a lakásban. De Szöszi igazában semmit sem látott; sohasem

tudna beszámolni arról, hogy milyen is volt az a lakás, Nájlon Bébi lakása. Meleg volt a szobában,

áporodott meleg, és annyi sok bútor, szék, szekrény, szőnyeg, láda, kép, hogy szinte mozdulni sem

lehetett. Még lélegzeni is nehezen. Szöszi legalábbis nehezen lélegzett. Csak egy szoba volt, egy

előszoba, egy nagy erkély, egy pici konyha. A fürdőszobában, még a kádban is mindenféle holmi volt,

ruhák és szövetek. Az előszobában, egy piros szekrényen, játék babák, törött játék kocsi és kitolt

szemű mackó. Kint, apáéknál, a Pasaréten, szintén sok bútor van a szobában, de az más. Itt minden

asztalon tányérok és félig elfogyasztott befőttek.

Bébi őt is kínálta befőttel, és mondta, hogy ez a sok mindenféle mind itt volt a lakásban. A régi tulaj

disszidált, azok hagyták itt, még zsír is van a spájzban, egy egész bödönnel. Bébi cigarettával is kínálta

Szöszit, de neki sem a befőtt, sem a cigaretta nem kellett. A befőttet éppoly kevéssé tudta volna

megenni, mint ahogy rágyújtani nem tudott volna, hiszen azt sohasem próbálta. Bébi a rekamiéra

kuporodott, neki is mondta, hogy feküdjön rá, ne sajnálja, de ő csak ült az asztalnál, egy párnázott

széken és hallgatott. Bébinek még most sem tűnt fel, hogy ő hallgat, választ sem várt a kérdéseire.

Arra sem, hogy Szöszi akar-e idejönni őhozzá lakni? Komolyan mondta ezt neki Bébi? Igen is, meg

nem is. Bébi biztosan azt gondolta, hogy ő, Szöszi, úgyse jön ide. De ha Szöszi mégis azt mondta

volna, hogy jó – vagy nem is mond semmit, csak itt maiad, ha evett volna a befőttből, Bébi azt se

bánta volna. Legalább lett volna valakije, akivel beszélhet, és hogy aztán mi lesz, azzal nem törődik.

Ő ma reggel azzal jött el hazulról, hogy világgá indul; azt se bánja, ha éjszaka lelövik, vagy beviszik a

dutyiba. Nem bánta volna, ha meghal, ha eltemetik őt is a csarnok előtt, vagy akármit. De ide azért

nem jönne lakni. Ilyet még gondolni sem tud. De hát akkor milyen ennek a Bébinek az élete? Milyen ő

maga? Egy férfival él. Már nem is azzal, akivel azelőtt járt, egy másikkal. És ő még veszekedett

Árpáddal, amikor az egyszer azt mondta a hídon, hogy Bébi igazi jampi. Milyen élete van egy lánynak,

ha az még annál is rosszabb, mint ha az embert leteszik a hideg és sáros sírba?

Szótlanul nézte Bébit, ahogyan ott hevert a rekamién. Szöszi félt. Bébitől félt? Miért? Hiszen Bébi

nem bántja őt, inkább még jó is hozzá. Mégis, úgy félt tőle, mint egy nagyon nagy betegtől, akin már

senki nem tud segíteni.

Csak erre gondolt folyton és nem figyelt arra, amit Bébi mondott, csak nagyjából hallotta, hogy mit

beszél. Mert még mindig mesélt. Most már nem is saját magáról, hiszen mindent elmondott, és

Szöszi maga is láthatta, hogy ő milyen gazdag, mi mindene van. Talán azt gondolja magában, hogy

Szöszi most is csodálja és bámulja őt, mint régen, talán még irigyli is a jó dolgát, mint akkor, amikor

Bébi a tánciskolába járt, de Szöszit még nem engedték. Igen, biztosan ezt gondolja, és Szöszi nem

szólt, mert minek az? Bébi úgyse értené, hogy ő irtózik tőle és nemhogy irigyelné, de még sajnálja is.

Bébi most éppen azt magyarázta, hogy ugye, az emberek mind, egytől egyig gonoszok és ostobák?

Hülyék és pimaszok. Így mondta. Őneki, Bébinek, ez az egész felfordulás, ami októberben kitört, két

dologra volt jó. Ebből az egyik, hogy ezt a lakást szerezte. De ez a kisebbik előny, a kisebbik szerencse,

hiszen azért ő maga is tudja, hogy ez úgyse marad meg őneki, úgysem lesz sokáig maradása. A

„mondja, nem is kell őneki, fütyül rá. Majd tovább áll. A más, a nagyobb öröm az, hogy ugye, őneki

lett igaza. Ez most ki is derült! Mindenki láthatja! Az emberek csak kifelé mutatják a jót, a

tisztességest, de belülről mindegyik vadállat. Így mondta.

Szöszi felkelt a székről, hogy őneki most már mennie kell. Bébi marasztalta, de már nem is olyan

nagyon. Gyere el máskor is, azt mondta. Kikísérte Szöszit, az ajtóban már ásított egyet. És Szöszi már

a folyosón volt, amikor utána szólt: – Emlékszel a Vicára? No, hát, az is Bécsben van… De az buta csaj,

lágerba vitték… írta, hogy szeretne hazajönni. Kis hülye! Mindig csak sír, azt írja!

Szöszi lefelé kanyargott a lépcsőn és megpróbálta elképzelni, milyen is az a láger, ahonnan Vica haza

szeretne jönni. Most mindig sír, itthon, azelőtt, mindig nevetett. Ő nevetett legtöbbet a

tánciskolában. Amikor utoljára látta, a nagymamáék udvarán, puska volt a vállán. Talán azt gondolta,

az is játék?

Ahogy az utcára ért, találomra elindult a fodrászüzlet felé. Nem is tudta eddig, hogy nyitva van. A

múlt héten, amikor ő arra járt, még zárva volt. De ha Bébi ott daueroltatott…

Sokan jártak az utcán, de az üzletek mind zárva. Az ő üzletük is. A szomszédban van egy paplanos, az

ott ácsorgott még a bolt előtt, de annak a kezében is ott volt a rolóhúzó. Meglátta Szöszit és mert

látásból ismerte, odaszólt neki: – Most zártak be. Én is bezárok. Azt mondják, sztrájk van, muszáj

bezárni… Én nem kezdek ezekkel a hőbörgőkkel!

És mintha csak éppen Szöszire várt volna ezzel, lehúzta a redőnyt. Szöszi elindult a Körút felé. Az

üzletek mindenütt zárva. Tankok és páncélkocsik vonultak a Nyugati felé. Egy ember azt magyarázta a

körülötte állóknak: lezárták a hidakat, megint tüntetés lesz, és ő most nem tud Budára hazamenni.

Árpádék cukrászdájának kirakatában nagy tálca sütemények. Hát ezek a bolondok nyitva tartanak?

Ők egyedül, az egész városban? De nem, ők is zárni készülnek. Egy fehér bóbitás lány lépett oda

belülről a kirakathoz és beszedte a süteményeket. Szöszi az ablakon át bámult befelé. Egyszerre csak

kijött Árpi, fehér sipkában, észrevette őt.

– Szevasz.

– Szevasz.

– Bezárunk – mondta Árpi. – Megvársz? Gyere be.

Bevitte Szöszit az üzletbe, leültette ott egy márványasztalka mellé. Ő mindjárt jön, csak segít

elrakodni, meg átöltözik. A bóbitás lány egy egész tálca süteményt tett oda Szöszi elé. Látta, hogy

Árpádhoz tartozik.

– Egyen, nem kerül pénzbe – mondta. – Szívesen adjuk. Úgyse tudjuk, mikor nyithatunk ki. Hogy még

mindig nem volt nekik elég!

Már tudniillik, a hőbörgőknek. Akikről a paplanos is beszélt.

Szöszi egy kis ideig csak nézegette a süteményeket, indiáner is volt közte, friss indiáner, ragyogó

sötétbarna kalapja kackiásan, kissé ferdén ült a keményre vert tejszínhab tetején. Hát igen, ez

egészen biztosan tönkremenne holnapig. Összelottyad. Szöszi levette a kalapot, vele egy kicsit a

tejszínhabból is. Hiszen még ma nem is evett. Milyen furcsa világ! Hegyen-völgyön lakodalom.

Örülnek, ha valaki megeszi a süteményt. Az utcán tankok dübörögnek.

Mire Árpádék mindent elraktak, Szöszi is megette az összes süteményt. Árpád néhányat be is

csomagolt, hogy Szöszi vigye haza a gyerekeknek. A hátsó kijáraton, az udvar felé mentek ki, mert az

utca felé közben lehúzták a redőnyöket. Az utcán sokan jártak, mint mostanában mindig. Mintha

mindenki sietne. Mint nyáron, vihar előtt, amikor távolról villámlik és lilás-fekete felhők nyomulnak

fel az ég aljáról.

Elindultak. Árpád persze azt hitte, Szöszi haza akar menni a Murányi utcába, hiszen ott lakik, ugyebár.

Szöszi nem szólt neki arról, hogy ő már tulajdonképpen nem is lakik ott, hogy nem is akar hazamenni.

Csak mentek. Még ráér neki megmondani. Árpád egy szóval sem kérdezte, hogy ő most hogyan került

ide, miért állt meg a cukrászda előtt, hogy hol volt. Nem. Az utcát figyelte, megjegyzéseket tett és

mérgelődött. Hogy mindenki bezár! így csinál egy bolond százat. Mindegyik üzletnek nyitva kéne

lenni. Össze kellett volna beszélni a népnek. De mikor? Hogyan? Az emberek hagyják, hogy néhány

száz, vagy néhány ezer őrült megtébolyítsa az egész várost.

Átvágtak a Vörösmarty utcán. Itt Árpád egy ismerőssel találkozott, egy hentessegéddel. Az is a

munkahelyéről igyekezett haza, jól megrakva mindenféle élelmiszerrel. Mert nem lehet tudni, hátha

elölről kezdik az egészet. Cingár kis fiatalember a hentessegéd, bőrkabátja bokájáig ér. Bizony,

bolond világ ez, mindenki megbolondult, ő is azt hajtogatta és hamarjában elmesélte, hogy a

nagycsarnokban, ahol ő dolgozik, hogyan vesztegetik potom pénzért a fél disznókat. Akinek most

valamennyi pénze van, az meggazdagodhat. Hozzák fel faluról kocsi szám a disznót, aztán úgy

számolnak el vele, ahogyan akarnak. Ki keresi azt most? Már tele van minden hűtőház, nem tudják,

hova rakják az élelmet.

Amikor odaértek a Wesselényi utcához, Árpád maga hozta elő, hogy mennyien disszidálnak. Az ő

házukból is elmentek egypáran. A mellettük levő lakásban egy cipész lakik, gazdag ember, a

Belvárosban van üzlete, mégis elment. Szöszi egyszerre csak közbeszólt: – Hát te miért nem mész?

Úgyis mindig külföldre akartál menni.

Árpád rábámul.

– Észnél légy – mondta. – Bolond azért nem vagyok!

– Miért? – firtatta Szöszi. – Talán mindenki bolond, aki elmegy?

– Majd én megmondom, hogy kik mennek el – magyarázta Árpád, de csak úgy mellékesen, mint aki

az egészet nem tartja fontosnak. – Járt velünk egy gyerek, Vidra nevezetű. Az benne volt a Klauzál téri

bandában. Most meg egy külföldi újságban láttam a képét.

– Külföldiben?

– Svájciban – erősítette Árpád. – Ott volt a neve is. Németül. Dicsérték nagyon, mint valami hőst,

mert beadta nekik, hogy négy ávóst nyírt ki. Ott mesélhet, amit akar. Az anyja ruhatáros, az apja meg

pincér, de nem élnek együtt, ezzel a szerencsétlennel egyik se törődött. Azért olyan ütődött.

– Akkor én is ütődött vagyok – mondta Szöszi. Dühös volt, mintha valami remegett volna benne.

Dühös volt és örült is, annak örült, hogy végre egyszer megmondhatja a magáét ennek a

felfuvalkodott Árpádnak. – Az én szüleim se élnek együtt és nem törődnek velem.

– Akkor miért nem disszidálsz te is? – vetette vissza Árpád. Neki is fejébe szállt egy kicsit a vér. De

azért persze nem gondolta komolyan.

– Hát, ha akarod tudni, még disszidálhatok.

– Amennyi eszed van!

– Miért? Csak teneked van eszed? Egyedül csak neked? Hólyag!

Már kisebb dolgon is összevesztek ők, mint ez a mostani.

Összevesztek ők már amiatt egyszer, hogy Nájlon Bébi miféle szerzet, igazán romlott lány-e, vagy

pedig csak hányaveti? De igazában akkor sem arról volt szó. Nem Bébiről, hanem igenis Szösziről.

Hogy ő, Varga Szöszi igazán rendes lány-e? Hogy mire tartsa magát? Ez a mostani veszekedés mégis,

mintha egyenes folytatása volna annak a réginek. Árpád egyszerűen nem akarja elhinni Szöszinek,

hogy olyan, amilyennek mutatja magát. Okosabbnak, jobbnak gondolja, mint amilyen. Szöszi meg

erőnek erejével azt bizonygatja, hogy ő semmivel sem jobb, mint amilyennek látszik.

– Még egy csirkének is van annyi esze, mint amennyi kell. Amennyi neki kell – morogta Árpád. – De

bánom is én! Eredj világgá! Azt hiszed, az jobb lesz?

– Én értem nem kár – felelte erre Szöszi. – De te meg arra felelj, hogy most egyszerre miért nem

akarsz kimenni külföldre? Amikor mindig akartál!

– Az akkor volt – felelte Árpád és behúzta a nyakát a kabátja gallérjába. Dühös volt ő is. Hát hogyne!

Hiszen sarokba szorították. Igaz, hogy ő mindig szeretett volna külföldre menni? Igaz! De nem most!

És nem azért, mint a többi, nem azért mert nem akart itt élni. Ő csakis itt akar élni. Ha valaki ezt nem

érti… Olyan világos ez, hogy magyarázni nem is lehet. Nem is érdemes. Azért ember az ember, hogy

szabad akaratából tegye ezt vagy azt. Az ember nem falevél, hogy a szél ide-oda fújja. Neki megvolt

az oka arra, hogy külföldre menjen, ha lehet. Tanulni akar. De akik most mennek, azok nem azért

mennek. Egyáltalán nem is akarnak semmit, csak azért vágnák neki a világnak, hogy ne legyenek itt.

Mint például Szöszi is. Hát ez nem elég magyarázat? Hogy világosabb legyen, még egyszer föltette a

kérdést: – Azt hiszed, külföldön pont téged várnak? És mit csinálsz ott, ha szabad kérdeznem? Meg se

tudsz mukkanni!

– Ne törődj azzal. Ha nem jössz, megyek magam – vágta rá Szöszi. Miért? Hát csakugyan elszánta

magát az útra? Készen volna a nagy elhatározás? Dehogyis! De hát a szó nem kerül semmibe, egy

fillérbe sem. Miért ne mondja? Miért ne bosszantsa vele ezt a hólyagot?

Hanem ez egyszer megint rosszul számított. Árpád megállt a könnyelműen kiejtett szóra, mintha

puskát sütöttek volna el a füle mellett. Hű, de mérges lett!

– Hát ide figyelj, anyus – mondta gorombán. – Majd én teszek róla, hogy belefélj a bőrödbe.

Megmondom a mamádnak, a nagymamádnak, még a papádnak is, hogy mit forgatsz a fejedben.

– Hű, de megijedtem – felelte Szöszi. Pedig csakugyan megijedt, de hát az ilyesmit az ember nem

mutatja.

– Ha nem lennél lány, pofon vágnálak – mondta Árpád.

– Azt próbáld meg!

Hetykén és kihívóan beszélt. És ha Árpád, akkor csakugyan pofon vágja? Ott, a Wesselényi utca és

Rottenbiller utca sarkán, éppen szemben az Állatorvosi Főiskolával? De hiszen úgy beszélt, éppen

úgy, mintha egyenesen várta, kívánta volna, hogy képen törüljék! Mint ahogy az egész délelőtti

lődörgés, vergődés után, most végre volt valaki, akivel szíve szerint beszélhetett, ha veszekedve is!

Kije-mije őneki ez az Árpád? Egy fiú a tánciskolából, valaki, aki kenyeret adott neki a Hársfa utcában.

És mégis, az egész óriási nagyvilágban ez a fiú az egyetlen, aki törődik vele, annyira, hogy majdnem

pofonvágta. Kicsin múlt, hogy meg nem történt. Hát nem borzasztóan szomorú és különös dolog az,

hogy egy vadidegen fiú az egyetlen, aki legalább dühös rá, aki veszekedik vele, aki észre akarja

téríteni? Hát van még teremtett lény Magyarországon, akit érdekel az, hogy Varga Szöszi mit mond,

mit gondol, mivel henceg, mit hazudik?

És mit is tenne ő, ha még Árpád sem volna?

Nem, nem vágta pofon. Ugyan! Hol van még a szó attól, hogy abból tett legyen! Szöszi tudhatná

legjobban, hogy szavakat és tetteket micsoda mélységes szakadék választ el egymástól. Végigmentek

a Dembinszky utcán és Árpád szépen kivallatta őt: mi ütött belé, mi jutott eszébe? Mert azt ne is

mondja, hogy semmi. Semmitől nem veszíti el az ember az eszét, semmiért nem akar világgá menni.

Hiszen, Árpád tudtával, Szöszinek eddig álmában sem jutott eszébe, hogy máshol is élhet az ember,

mint Budapesten, sőt, a hetedik kerületben. Szerette a szakmáját? Szerette! Az más kérdés, hogy

mostanában bizony kisiklott az élete. Hogy ennek mi az oka, azt most ne firtassuk, de az bizonyos, azt

az egyet Szöszinek is be kell látnia: nincs még szakma a kezében, hát mi az ördögöt kezdene ő

Bécsben vagy New York-ban? Mondja azt ott, hogy jó napot, itt vagyok, én vagyok a Varga Szöszi,

tessék velem valamit kezdeni?! No, ugye! Kergeti őt innen valaki vagy valami? Árpád addig

magyarázott, míg Szöszi kénytelen volt az igazság egy csücskét bevallani. Először csak annyit

mondott, hogy ő nem marad a mamáéknál, de ahhoz sincs kedve, hogy a nagymamához

visszamenjen. Nincs kedve? Hm! Ez érdekes! Nem, itt valaminek még lennie kell… Valaminek még

történnie kellett. Így hát Szöszi lassanként mindent elnyögdécselt. Hogy a mamáék elmennek…

Eladták a lakást harmincezerért, csak az ágynemű, az nincs benne. Azzal akarják őt kifizetni. És hogy

Szöszi inkább megfagyna, mint egy elhagyott gyermek. Inkább soha ne legyen takarója, de őneki nem

kell az, amit a mama kegyelemből ráhagy… Kárpótlásul azért, hogy örökre elhagyja. Hát ezért…

Bosszúból, csak azért is akar disszidálni. Hogy még mielőtt a mamáék elhagynák őt, ő hagyja el őket.

Hogy megmutassa nekik, ő is valaki.

– Hát az bizonyos – mondta Árpád –, jól kitolnál velük! Csak az a baj, hogy magaddal még jobban. Itt

születtél Pesten, igaz? Itt van az anyád, az apád, a nagyanyád, egész rokonságod. Még több családod

is van, nem úgy, mint más rendes embernek. De azért olyan egyedül állsz, mint az ujjam. Igaz? Már

most gondold el, hogy milyen egyedül lennél idegen országban, idegen városban!

– De akkor legalább tudom, hogy miért vagyok egyedül? –felelte Szöszi duzzogva.

– Hát, ha neked ez kell, akkor csak eredj – biztatta Árpád De most már könnyen biztatta! Szöszi

bánata megereszkedett, ellágyult. Már csak éppen bizsergett a fájás a szívében. Ki gyógyította meg?

Árpád! Lám csak, a barátság, az nem sztrájkol. Sokáig rótták még kettesben az utcákat, ott kinn a

külső hetedik kerületben. Reggel Szöszi megesküdött volna, hogy nincs nála szerencsétlenebb,

elhagyatottabb kislány. De most valami szégyenkezésfélét érzett. Hát kicsoda-micsoda ő, hogy olyan

sokat követelhet? Nem szeretik, nem törődnek vele? Hát olyan sok szeretnivaló van őrajta? Ha jól

meggondoljuk, nincsen, igazán nincsen. Azt sem érdemli meg, hogy Árpád már órák óta sétál vele,

beszél és beszél, hogy kisepeije fejéből a sok butaságot. Más fiú már réges-régen itt hagyta volna.

Más fiú szóba sem állt volna vele. Nem, igazán nincs oka panaszra! Anyáék elmennek, az igaz. De itt

marad nagymama, a papa, itt marad az üzlet és itt marad Árpád is. Rengetegen mennek el, de még

sokkal többen maradnak. Nem fognak örökké lövöldözni, előbb-utóbb újra járnak a villamosok, ő

reggelenként bejár a fodrászüzletbe, keres, mint azelőtt. Árpád azt mondja, fogadja csak el

nyugodtan az ágyneműt a mamától. Jó lesz az később, ha férjhez megy, az ilyesmit nem szerezheti be

az ember két krajcárért.

A mama elmegy, Dundi is elmegy, ez igen nagy baj, igen nagy veszteség. De elmegy Sándor bácsi is,

aki mindig csak vezényelt, parancsolgatott, beleszólt az életébe.

– Talán még örüljek is? – kérdezte Szöszi és könnybe lábadt a szeme.

– Ki mondta, hogy örülj? – felelte erre Árpád. – Én talán azt mondom, hogy ugrálj egy lábon? Elég baj,

hogy a mamád elmegy vele…

– Hát mit csináljon? Maradjon itt, a sok gyerekkel? Hát ki tartsa el őket?

– No, látod… a mamádnak muszáj menni. De neked nem muszáj. Itt van az édesapád is. Két év múlva

fölszabadulsz, keresel, a magad lábára állsz. Segítheted a nagymamát is. Ő nevelt téged, nem a

mamád! Most hagynád el az öregeket, amikor már majdnem fölneveltek?

Már ott jártak a Murányi utcában. Szöszi hosszúkat hallgatott, Árpád is csöndesebben beszélt.

Sötétedik erősen, haza kell menniük, nemsokára vége a kijárási időnek. Már majdnem odaértek a

kapuhoz, amikor egyszerre csak Szöszi megállt: – Gyere el velem a nagymamához…

– Most?

– Én már ide hozzájuk nem akarok menni… Ott akarok aludni a nagymamánál.

Árpád megnézte a karóráját.

– Késő van. Még a holmidat is össze kéne szedned…

– Majd azért eljövök holnap.

Árpád gondolkodott egy kicsit, mint felelős ember, aki magára vette Szöszi sorsának irányítását.

– Hát azért kibírod még ezt az egy napot. A mamád is haragudna, meg még a nagymamád is…

– De én az ágyneműt úgyse viszem el – makrancoskodott Szöszi.

– Majd elviszi nagyapád. Az a legjobb, ha előbb nagyapáddal beszélsz.

Szöszi gondolkodott egy kicsit. A nagypapa… csakugyan, úgy lesz a legjobb. Holnap elmegy és beszél a

nagypapával. Ő mondta neki ott a Majakovszkij utca sarkán: „Mihozzánk mindig visszajöhetsz”. A

nagypapa a legrendesebb. Megnyugodott.

– Hát jó – mondta. – Nem is volna jó, ha veled mennék… a nagymama még azt gondolná… úgyis

zabos érte, hogy veled járok.

Odaértek a kapuhoz, megálltak. Sanyi és Laci, Szöszi két öccse, még most is lent játszanak a kapu

alatt. Kirohantak, megbámulták Szöszit és Árpádot. Höhö! Szöszit egy fiú kísérte haza. Höhö! Még jó,

hogy Ági nincs itt, nem látja, mert mindjárt befújná Sándor bácsinak. No és, ha befújná? Sándor bácsi

őneki többet nem parancsol…

Kezet nyújtott Árpádnak.

– Majd gyere be hozzánk, az üzletbe – mondta Árpád. – Vagy telefonálj.

– Telefonálok! – mondta Szöszi.

Ezzel elváltak. Szöszi megnyugodva ment fel a lépcsőn. Egy icipici, komisz kis hetykeség is volt benne.

Ha most megkérdik, hogy hol járt egész nap, hogy miért hagyta itt a gyerekeket, akkor ő sem tesz

lakatot a szájára… Megmondja a magáét. Hogy ő nem cseléd… hogy ha Amerikába el tudnak menni

nélküle, akkor… akkor itt is meglehetnek nélküle. És megmondja Sándor bácsinak, hogy ő visszamegy

az üzletbe.

Csengetett, hiszen reggel nem vitt kulcsot magával. Kettőt, rövidet, éleset csengetett.

Ági nyitott ajtót és olyan furcsán, dühösen nézett végig rajta: – Most kell hazajönni?

– Mi közöd hozzá?

– Majd kapsz te… Csak menj be, majd kapsz te…

Szöszi letette a kabátját, beakasztotta a szekrénybe. Ági ott állt és nézte. Gyűlölködve, féltékenyen

parázslott a szeme: – A mama sírt és rosszul lett… Orvost kellett hívni temiattad!

Szöszi megdermedt… Nem értette!

Nyílt az ajtó, Sándor bácsi jelent meg az ajtónyílásban.

– No, itt van a kisasszony! Megkerült… Ugye, hogy nem ugrott a Dunába? .. .Szép dolog,

mondhatom… Ilyenkor hagyod itt a mamát, amikor azt se tudja, hol áll a feje. Nagyon megérdemled a

szeretetét, mondhatom, nagyon megérdemled!

Szöszi még most sem értette egészen. A mama sírt őmiatta? Azt hitték, hogy a Dunába ugrott?

Sándor bácsi akkor odajött hozzá, megfogta a karját, és bevezette a szobába. A mama ott feküdt a

díványon, borogatás volt a fején, most is zokogott és feléje nyújtotta a karját.

– Kislányom… Nagylányom… Szöszikém…

Szöszi odafutott hozzá, átölelte, csókolta, simogatta: – Mamuskám, édes mamuskám!

És együtt sírtak, egymást átölelve. Szöszi most már mindent értett. A mama megérezte, megsúgta

neki a szíve, hogy ő m: reggel majdnem meghalt… hogy meg akart halni. A mama kitalálta, hogy ő a

halálra gondolt, úgy bolyongott a városban. És azt hitte, nem is jön vissza soha többet. Hogy az ő

Szöszije meg is teszi azt, amit gondolt…

Sándor bácsi berzenkedve, zsebre tett kézzel állt az asztal előtt. Nézte őket. Zavart volt az arca,

gúnyos és mérges, de csak hümmögött. Dörmögött. Hogy ilyet ő még életében nem látott! Anya és

leánya… hm… hm…

– Tudd meg – kiáltotta neki oda a mama –, ha a lányomat nem visszük, akkor én se megyek! Nem

megyek nélküle, tudd meg!

Sándor bácsi erre csak legyintett, a vállát vonogatta.

– Bánom is én – dünnyögte. – Felőlem eljöhet. Ha nem tudtok meglenni egymás nélkül… Adjatok

vacsorát… Éhen kell pusztulnia az embernek…

A mama levette a fejéről a borogatást. Újra megcsókolta Szöszit.

– Kislányom… Nagylányom… Jössz velünk Amerikába…

Szöszi nem szólt… De nem is kérdezték. Dehogy is kérdezték! És ha kérdezték volna? Akkor mit

szólhat? A mama, a drága mama… Ő se megy, ha a lányát nem viszik…

A mama felkelt, kiment a konyhába, hogy vacsorát készítsen. Szöszinek meg azt mondta, hívja fel a

fiúkat az udvarról. És Dundit is keresse meg, biztosan megint szomszédol.

– Mit is csinálnék nélküled? – mondta, és mélyet sóhajtott. Szöszi lement a fiúkért, beparancsolta

őket a fürdőszobába. Aztán Dundit is hazahozta. Máris terítenie kellett. Vacsora után a mama azt

mondta, ne is mosogasson, fektesse le mindjárt a gyerekeket, feküdjék le ő maga is. Sándor bácsi

egész este telefonált. Valami autóról és pénzről tárgyalt majdnem egy óra hosszat. Szöszinek eszébe

jutott Nájlon Bébi „manusza”. Biztosan egy ilyennel tárgyal Sándor bácsi. Aki elvinné őket a határig.

De azt mondja, annyit nem tud fizetni, akkor inkább vonattal mennek. Aztán Gizi néninek telefonált.

Szöszi már lefeküdt akkor, Dundi ott szuszogott mellette. Félálomban hallotta, hogy Sándor bácsi

őróla is beszél.

– Rózsika kisírta, hogy vigyük el… Szerintem nem helyes, itt az apja, gondoskodhat róla, de hát ne

legyek rossz ember… Fodrászra ott is szükség van… és Rózsikának nagy segítség az úton… Segít

vigyázni a gyerekekre…

Fodrászra ott is szükség van? Hát Amerikában… lehet fodrász belőle?

Lassan és csöndesen sírni kezdett. Megígérte Árpádnak, hogy majd telefonál. De honnan

telefonáljon? Talán Amerikából? De hát mit tehet ő, mit tehetne? A mama… és Dundi… Őket nem

hagyhatja…

10

A vonat még csak húsz perc múlva indul, de máris tömve, zsúfolva. A sok utas kidagad minden

ablakon. És a keskeny peronon véges-végig rengeteg kísérő. Egy öreg bácsi biceg végig a köveken és

erőtlen hangjával szeretné túlkiabálni az éles, kemény zajt, a mozdony pöfögését, a targoncák

csikorgását, dübörgését, még a megafont is.

– Ki megy Nevjorkba? Ki megy Nevjorkba? – ezt hajtogatja, és nyújtogatja vékony nyakát. Így mondja,

ahogy írják: Nevjork. Az emberek utána néznek, abbahagyják a beszélgetést, van, aki mosolyog rajta.

Egy fiatalember, kék hálószatyorral a karján, ott áll az egyik kocsi lépcsőjén. Az megsajnálja.

– Én talán odamegyek…

– Hát akkor mondja meg a fiamnak, Kovács Jenő… Nem felejti el? Kovács Jenő, itt van a címe – és

átad egy cédulácskát. – Mondja meg neki, hogy mi is mennénk, de nem lehet, mert a mamának

nagyon fáj a lába…

A fiatalember elveszi a cédulát, megnézi, zsebre vágja. Végignéz az öregen. Mennyire fájhat a lába

annak a mamának, ha már ez a vékony nyakú, bicegős bácsika fürge embernek számít hozzá képest?

Szöszi ott állt az ablakban, két karja között Dundival. Mellettük Laci és Sanyi, ők is kidugták a fejüket.

Ági csak nyafogott hátul, hogy őt nem engedik az ablakhoz. Nem, nem, többen már nem férnek el az

ablakban. És Ági most hiába nyafog. Sándor bácsi nincs velük, hogy pártját fogná legkedvesebbjének.

Sándor bácsi már tegnapelőtt előre utazott Győrbe, hogy előkészítse az utat. Táviratot is küldött,

hogy ők ma délben induljanak, várja őket. Minden rendben van.

Három napja annak, hogy a mama azt mondta: „Kislányom, nagylányom, jössz velünk Amerikába…”

Azóta csak két nap múlt el és két éjszaka. A mai félnap már nem számít, hiszen olyan korán kijöttek a

vonathoz, hogy helyet kapjanak. Mi is lett volna a mamával, ha ő nincs vele? Talán el sem indult

volna. Biztosan nem. Négy gyerekkel! A mama kisírta Sándor bácsinál, hogy ő is mehessen. Az a két

nap, meg a két éjszaka, ami azóta eltelt, még ahhoz is kevés volt, hogy csak végig is gondolja, ami

történt. Tegnap azok a Takácsék, akik a lakást megvették, már be is költöztek. Az egyik szobában az új

lakók aludtak, a másikban a régiek. Még veszekedés is volt, mert a mama levette a függönyt, és

Takácsné nem akarta engedni. Hogy az benne van a harmincezerben. A mama sírt, de mit tehetett

volna? Összeszedte a régi ruhákat mind a szekrényekből, amit úgyse vihetnek magukkal, meg a sok

játékot, kacatot, amivel tele volt az előszobaszekrény, és telefonált, telefonon üzent a nagymamának,

hogy jöjjön el érte. És hogy ne haragudjék, hogy nem ő maga viszi el, nem is Szöszivel küldi, de most

már ehhez nincs idejük, mert olyan hirtelenül jött ez az indulás! És ott, a telefonon mondta meg a

nagymamának, hogy ők elmennek. Nagymama akkor tudta meg! Egy idegen lakásban, az első emeleti

doktorék telefonján. No, de mit tehetett erről a mama? Amíg csak beszéltek a disszidálásról, korai

lett volna szólni, híresztelni. Most pedig egyszerűen a körmükre égett. Nem is körmükre, egyenesen a

fejükre! Igen, olyan a hangulat, mintha ők maguk fejükre gyújtották volna a házat. Máskor, ha

nyaralni mentek, csak ide a Balatonra, két hétre, akkor is több idejük volt a csomagoláshoz, a

készülődéshez, mint most.

A nagymama eljött, de csak egyedül, a nagypapa nélkül. A nagypapa nem akart eljönni. A nagypapát

annyira szíven ütötte a váratlan hír, hogy csak ül otthon, üldögél, és nem érti. Így nekivágni a

világnak, öt gyerekkel! No de most már kár beszélni, kár minden szóért. A családfő már Győrben várja

őket, a lakást eladták, a kocka el van vetve. Erőnek erejével földönfutókká tették magukat. A

nagymama mondta ezt. Nem sírt, inkább csak mérgelődött, szárazon bánkódott, mintha még nem

fogta volna fel egészen, hogy a lánya, mind az öt unokával, egyszerre csak elmegy a világ másik

végére.

Csak Szöszit akarta mégis itthon fogni. Őt is csak úgy, hogy azt mondta: – Hát ezt is elviszitek? Ezt én

neveltem!

De a mama sírt, hogy Szöszi nélkül ő nem megy, neki úgyis olyan nehéz a szíve, a nagymama ne vegye

el tőle Szöszit.

– Hát jó – sóhajtotta erre a nagymama. – Te hoztad a világra!

Szöszit nem is kérdezték; és ha kérdezték volna, akkor mit szólhat? Ki tud gondolkodni olyankor,

amikor ég fölötte a ház? Az édesapjától sem búcsúzott el… a vér szerinti édesapja sem tudja, hogy a

lánya Amerikába megy. A mama azt mondta, majd írhat neki, ha már túl lesznek a határon. Most

nincs idő, nincs mód arra, hogy beszéljen vele. Valószínű, hogy beleegyezik, miért ne? Nagyobb jövő

vár a lányára odakint, mint idehaza. De ha akadékoskodna, ha nem tetszene neki, az meg csak bajt

okozna, megoldhatatlan bonyodalmakat. Inkább ne szóljunk. Ha ő olyan nagyon jó apa volna, akkor

amúgy is többet törődne a lányával. Magára vessen, ha azt sem tudja, mi van a gyerekével.

Mindegy, most már mindegy. A vonat tíz perc múlva indul. A nagymama nem jött ki a vonathoz, a

mama egyenesen kérte, hogy ne jöjjön, nem is mondta meg neki, hogy mikor indulnak. Nem,

fölösleges még egyszer az a búcsúzkodás. Csak kínozzuk egymást vele. Tegyünk úgy, mintha

semmiség volna az egész, mintha csak rövid időre mennénk valahova. Mások is úgy tesznek. Ezen a

hosszú, zsúfolt vonaton szinte kivétel nélkül olyanok vannak, akik örökre elhagyják a hazájukat. Most

ilyen időket élünk. Rendkívüli időket. Ami azelőtt lehetetlen lett volna, az most mind lehetséges.

Szöszi ott állt az ablaknál. Tudta jól, hogy senki nem jött ki az ő búcsúztatásukra, mégis, mintha

keresett volna valakit a sűrű tömegben. Apát? Ugyan! Hogyan kerülhetne ide? Talán úgy, hogy

véletlenül épp ma bement volna nagymamáékhoz, és onnan kirohant volna ide, a vonathoz, az

egyetlen lányáért? Ha megérezte volna, hogy ma, éppen ma utazik az ő Szöszije Amerikába!

De apa nincs, nincs, persze hogy nincs. A vonat mindjárt indul. És talán nem is apát kutatja a sok

idegen ember között. Árpádot. Miért? Hogyan? Nincs magyarázat! Árpád nem tud semmit. És talán

soha nem is tudja meg, mi történt, hogyan történt. Ha csak egyszer nagymama meg nem mondja, el

nem meséli neki.

Már jön az indító a palacsintasütővel. A vasutasok kiabálnak: felszállás, indulás! Az egyik, egy tréfás

kedvű, csúfondáros hangú, azt kiabálja: „Vonat indul a második vágányról Hegyeshalom-Bécs felé.

Disszidálók, figyelem! Fogóddzanak, mert jön a kanyar!” Tréfát csinálnak az egészből! Mindenki tudja,

hogy mi történik. Tréfát csinálnak ebből a nagyon-nagyon szomorú, szívfájdítóan szomorú dologból.

Talán ezernél is több ember most látja utoljára Budapestet. A vonat lassan indul. Mintha ezer és ezer

finom, vékony szál húzná vissza. A kísérők sírnak, szaladnak a vonat mellett, integetnek. Szakadnak a

szálak. Száz és száz szívből szakadnak ki. És minden szívnek egyenként is sok száz ilyen finom fonalat

kell elszakítania. Szöszi erősen, erősen szorítja magához Dundit.

Aztán a vonat nekilendül, Sanyinak korom száll a szemébe. Laci enni akar. Dundi lekéredzkedik a

padlóra, tipeg a térdek között. A vonat csattog, az utasok elkezdenek beszélgetni egymással. Először

félénken, aztán nyíltabban. Ebben a fülkében mindenki Nyugatra tart. Egy magas, fiatal szőke lány,

akinek már nem jutott ülőhely, a hátizsákján csücsül és félénken kérdezgeti a többieket: igaz, hogy

Győr előtt kell leszállni a vonatról, vagy mehetnek egészen Győrig? Lesz-e ellenőrzés? Egy kövér

fiatalember vézna kis feleségét biztatgatja: „Ne izgulj, Micu, nem lesz semmi baj. Annyi sok ezer

ember átment, majd mi is átmegyünk!” Egy idősebb ember azt meséli, hogy ő már egyszer

megpróbálta, akkor elkapták, de semmi az egész, elengedik, most újra nekivág. Egyszer csak sikerül!

Egy sima hajú, térdnadrágos fiatalember kukkant be a fülkébe. Ráhunyorít Micuékra, kihívja őket a

folyosóra. „Ezek, úgy látszik, valami nagy bandában vannak – jegyzi meg az idősebb útitárs. – Ez a

sima hajú a vezetőjük, ezt az alakot már a múltkor is itt láttam a vonaton.” Aztán elkezdi mesélni,

hogy sokan autóval mennek, fizetnek nehéz ezreseket. De az se biztos, dehogy! Mindenféle

előadódik. Az is megtörtént, hogy egy egész családot elvittek Komáromig, elszedték a pénzüket,

aztán lerakták őket, mehettek vissza gyalog. Szöszinek Bébi jutott az eszébe. Talán annak a barátja is

ilyen rabló?

Győr előtt egy kis állomáson többen leszálltak. A többieknek nem szóltak semmit, csak leszálltak. A

mama nagyon izgatott lett. Mit jelenthet ez? Biztosan tudnak valamit, de nekik nem mondják meg.

Milyenek is az emberek! Komiszak vadak. Nem törődnek egymással. Legjobb volna, ha ők is

leszállnának. De akkor Sándor bácsi hogyan találja meg őket?

A kocsiban nem maradt más, csak ők hatan, meg az a magas, szőke, szelíd szemű lány, a nagy

hátizsákkal. Az meg is kérdezte: – Maguk nem szállnak le?

A mama a kezét tördelte. Az ő kocsijuk éppen szemközt állt a kis falusi állomásépülettel. Az ablakból

látták, hogy mennyi sok utas szállt le, rengeteg ember, szinte az egész vonat. Vonulnak mind a kijárat

felé. Persze, összetorlódnak, mert ez a kis állomás nem arra való, hogy ilyen nagy forgalmat

bonyolítson le. A menet eleje már odakint kanyarog, a nyárfás úton, az állomás mögött, de még

idebent is sokan vannak. A vonatról már mindenki leszállt. A kalauzok a kocsik mellett a tömeget

nézik. Valamelyik fütyöl, egymás után emelik fel a kezüket, a csaknem üres szerelvény mehet tovább.

És akkor egyszerre csak harsány hang töri át a zajt, a fütyülést, és Sándor bácsit pillantják meg. Egy

autóból ugrott ki, az autó ott fékezett az úton az állomás mögött, Sándor bácsi pedig befelé

igyekezne, lökdösi a népet és szakadatlanul kiabál: – Rózsi! Rózsika! Sanyi! Laci! Ági! Szálljatok le!

Gyorsan! Itt vagyok! Szálljatok le! Egy pillanatra! Kalauz úr!

Egy értékes pillanat elvész azzal, amíg a mama a nagy rémület, fejvesztettség után egyáltalán meg

tud mozdulni. Elsőnek a fiúk rohannak a kijárathoz, leugranak. Ági utánuk. A mama lekap a hálóból

két bőröndöt, Szöszi egy harmadikat. A mama a kijárathoz szalad a táskákkal. Szöszi tétovázva néz

körül egy pillanatra. Még három csomag van a kocsiban, azokkal mit csináljon? Hiszen az ő egyik

kezén ott van Dundi is. Útitársuk, a magas szőke lány megérti, hirtelen segítségükre siet. Lekapja az

ott maradt táskákat, szatyrokat és ügyesen kidobja őket az ablakon. De már mozog is a vonat. A

mama már a mozgó vonatról lép le és megtántorodik a két táskával, térdre esik. A gyerekek oda

szaladnak. A vonat már megy. Szöszinek is le kéne ugrania. Ugrana, ugrana. De Dundival?

– Dundi! Dundi fennmaradt! Apa! Apa! – Ági sikoltozik, de mindhiába. Sándor bácsi még mindig nem

tudott bejutni a sűrű tömegen át. Talán, ha ő ott van, felugrik a vonatra, elkapja Dundit és le is ugrik

vele. Egy férfi meg tud, meg mer ilyet csinálni. De Szöszi? Kétségbeesésében ledobja, letaszítja a

bőröndöt, ami a kezében maradt. Az nagyot csattan a kavicson, hiszen a vonat már elhagyta a kis

állomást. Nem baj, majd csak megtalálják. Már teljes gőzzel rohannak. Szöszi felkapja Dundit, be újra

a kocsiba, az ablakhoz. Kihajol. De már nem lát semmit, az állomásépületet sem. Elkanyarodtak.

A magas, szőke útitársnő ijedt szemekkel nézi.

– Most mi lesz magukkal?

Szöszi nem válaszol. Különös, de mintha most is Ági hangját hallaná, azt az ijedt, vékony kiáltást: Apa!

Dundi fennmaradt!

Dundi… Csakis Dundi. Hogy Szöszi is fennmaradt, azt észre sem vette. Az nem számít. Pedig egyedül

nem is maradt volna fenn. Egyedül nem. Csakis Dundi miatt.

Dundi csodálatosképpen nem ijedt meg. Csak csodálkozik.

– Miért szálltak le? – kérdi és felnéz Szöszire.

– Mert ott volt apa. Nem láttad? Integetett.

– Nem láttam – mondja Dundi.

Persze hogy nem látta. Nem is láthatta. Dundi lent állt a padlón, nem látott ki az ablakon.

– Majd Győrben megtalálnak – mondja Szöszi és hirtelen leül a padra. Ez inkább a szőke útitársnőnek

szól. – Tudják, hogy Győrbe megyünk.

Durcásan üldögél és anélkül, hogy észrevenné, a vállát vonogatja. Hogy ne kelljen sírnia. A kocsi

egészen üres, Dundi a padok között szaladgál, élvezi a sok helyet, a tágasságot. Egészen idáig

mozdulni is alig lehetett a sok láb, csomag között. Váratlan jókedvében még énekel is: – „Szép az a

gazellatermet, a sivatag Afrika ölében termett…” – Maguk, ugye, testvérek? – kérdi az útitársnő.

– Igen – feleli Szöszi kissé mogorván. Miért, hát mit gondolt eddig ez a lány? Talán pesztonkának

nézte őt? No, most aztán láthatja, hogy nem az. Nincs olyan pesztonka a világon, akivel ez a kislány

így elmaradna, hogy se anyja, se apja nem hiányzik neki. Most látszik csak igazán, mennyire szereti őt

ez a csöppség. Ahol Szöszi van, ott Dundi biztonságban és nyugalomban érzi magát. És… és ez így van

megfordítva is. Ha Dundi vele van, Szöszi sem esik kétségbe. Dundi őt szereti a világon a legjobban,

ezért hát ő is mindenkinél jobban szereti Dundit. Dundi az egyetlen, akinek a szívében Szöszi a

legelső. Mindenki más, a papa is, a mama is, a nagymama is csak másod-, harmad- vagy tizedsorban

szereti Szöszit.

Ezért aztán, bármilyen ijesztő és bolond ez a helyzet, Szöszi csak azt érzi: majd lesz valahogy. Neki

nincs mit tennie, még gondolkodnivalója sincs. Nem tehet arról, hogy a vonat elindult. Nem tehet

arról, hogy így esett, ahogy esett. Nem keresheti őket, hiszen nem tudja, hol vannak. Csakis a mama

és Sándor bácsi kereshetik őt. Világos! Poggyász nem maradt náluk, semmi, csak egy kis szatyor

Szöszi karján. Nincsen pénzük, nincs egy falat ennivalójuk, mindent magukkal vittek. Még a jegyeket

is. Hát aztán? Mindjárt Győrben vannak. A vonat alatt váltók kattognak, sokasodik a sín, raktárházak,

jelzőlámpák között robognak.

– A viszontlátásra – mondja a magas, szőke lány, mielőtt leszállnának. Már rajta van a hátizsák. Arcán

látszik, hogy még valamit szeretne mondani. Ugyan mit? Ő is egyedül van, talán szeretne velük

maradni. De Szöszi csak annyit felel: a viszontlátásra.

Leszállnak. A hátizsákos lány előttük halad néhány lépéssel. Szöszi a karjára vette Dundit, mert

könnyen elbotlik a sínekben. Nincs sok ember az állomáson. Hosszú sorban zöld sapkás határőrök

figyelik a leszállókat. Könnyen figyelhetik, nincsenek sokan. Szöszi látja, hogy a hátizsákos lányt jól

megnézik, aztán kérik az igazolványát. A lány készségesen átadja. Szöszi elmegy mellette Dundival.

Néhány szót hall a beszédből: – Hivatalos ügyben jöttem…

Szöszi azt is hallja, hogy a fiatal határőr nevet egyet, egy rövidet. No, biztosan nem hiszi el a

hátizsákosnak, hogy hivatalos ügyben jött. Hiszen csak rá kell nézni! Bakancs a lábán, sínadrág, és az

az óriási púp a hátán! Biztosan lefülelik.

Szöszi egyenesen a váróterem felé tartott. Hát hova menjen? Sándor bácsi itt találja meg a

leghamarabb. Sokan voltak itt, batyusok, kofák, környékbeli parasztok. A padokon mindenütt ültek.

Szöszi csak megállt egy sarokban, fogta Dundi kezét.

Egyszerre csak bejött a hátizsákos lány is, körülnézett, aztán egyenesen feléjük tartott.

– Maguk is itt várnak?

Szöszi megint csak nem felelt. Hiszen láthatja, hogy itt vannak, és mi mást tehetnek, mint hogy

várnak? Szöszi olyan, hogy fölösleges kérdésre nem tud felelni. Mert ha válaszolna, akkor valami

nyegleséget mondana, így hát még akkor a legudvariasabb, ha hallgat. Egyébként ezt a lányt

rokonszenvesnek találta. Egy kicsit ügyefogyott, de barátságos és szelíd.

A lány csak állt mellettük, még a nagy hátizsákját sem tette le. Együtt hallgattak. Aztán egyszerre csak

Szöszi kérdezett, de egyáltalán nem fölöslegeset: – Mivel ejtette át a katonákat?

Mert hiszen látta, hogy igazoltatták. Nyilvánvaló, hogy ez a lány is disszidálni akar. A vak is látja rajta.

És a vonatban nem is titkolta, nyíltan megmondta, hogy Nyugatra készül. Hogyan lehetséges tehát,

hogy most mégis itt van?

A lány ránézett.

– Á – mondta –, nem hittek nekem.

– De elengedték?

A lány most elmosolyodott és inkább maga elé, mint Szöszinek, azt mondta: – Azt hiszem, mégis

hazamegyek. A következő vonattal.

– Pestre?

A lány bólintott.

– De miért engedték el? – firtatta tovább Szöszi.

– Nem tudom – felelte a lány. Szöszire pillantott, barátságosan, de azért mégis tétován, mint aki nem

tudja, mennyit mondhat el egy ilyen kislánynak. – Pedig én nem is nagyon bántam volna, ha… ha

elkapnak és visszavisznek.

Szöszi figyelmesen nézte az idegen lányt. Értette, nagyon is jól értette! Ez a lány menne is, maradna

is. Majdnem úgy, ahogyan ő. És ha a határőrök elkapják, akkor, hát Istenem, mit tehet ő róla?

Megpróbálta, nem sikerült.

Az idegen lány látta, hogy Szöszi figyel rá, hogy megérti, és nekibátorodott: – Az a fiatalember, az a

határőr megsajnált engem. Láttam rajta. Csak intett, hogy menjek, ha akarok.

Szöszi elgondolkodott. Kigombolta Dundi bundácskáját – mert meleg van itt a váróteremben –, csak

azután mondta: – Épp azért engedte el, mert látta magán, hogy nem is akar igazán disszidálni. Az

olyanokat, akik nagyon akarnak, ne féljen, elkapják.

– Azt gondolja? – kérdezte a lány és örvendező, elismerő pillantást vetett Szöszire.

Szöszi öregesen bólogatott.

– Látnak ők ilyet eleget – magyarázta. – A határőrök. Ne féljen!

A szőke lány tűnődött. Aztán hirtelen, félénken azt kérdezte: – Maguk… nem akarnak hazajönni?

Szöszi nem válaszolt. Hogyan magyarázza el ennek a lánynak a helyzetüket? Különben sem volna

helyes, hogy egészen beavassa. Mégiscsak idegen. Ámbár az is biztos, hogy rendes lány. És komoly is,

lehet már vagy huszonöt éves. Épp ezért azt is megértheti, hogy ő erre a kérdésre nem felelhet.

Meg is értette. Maga válaszolt a kérdésére: – Megvárja itt a mamát, igaz?

Egy ideig megint hallgattak. Dundit nézték, hogyan sétálgat a váróteremben, hogyan nézelődik

kíváncsian, és várja, hogy megszólítsák. Meg is szólították. Egy falusi néni éppen most adott neki egy

karéj kenyeret, meg egy kis darab kolbászt. Szomszédol, akárcsak otthon, a Murányi utcában.

– Nincs benne paprika? – kérdezte a nénitől.

– Azért megeheted! – mosolygott a néni. – Magyar lány vagy. Dundi beleharapott a kolbászba,

elfintorította az orrocskáját.

De azért megrágta a kolbászt és nagyot harapott a kenyérből is.

– Ha gyereknek is akarsz adni belőle – mondta szemrehányón akkor miért nem főzöl olyan kolbászt,

amiben nincs paprika? A néni nagyot nevetett, mindenki nevetett körülöttük. Dundinak sikere van!

Egy vasutas bácsi piros almát halászott ki a táskájából és átadta a kislánynak.

– Milyen édes ez a gyerek! – mondta a szőke lány. Aztán utána: – És ha a mama nem jön ide

magukért? Akkor mit csinálnak?

Szöszi értetlenül nézett rá. Hogy nem jön ide? Biztosan idejön! Őérte talán nem jönnének… Nem

biztos! De Dundiért? Hát csak nem hagyják itt Dundit?

– Autóval jött értünk – felelte. Nem mondta azt, hogy a papa, azt sem mondta, hogy Sándor bácsi.

Mit kell azt tudnia ennek az idegen lánynak, ha mégoly barátságos is, hogy kije-mije őneki az az

ember?

– Épp azért – mondta a lány egy kis nyugtalansággal a hangjában. – Én is láttam az autót. Azzal előbb

ideérhettek volna, mint a vonat. De azóta már biztosan megjöhettek volna.

Szöszi erre megint elnémult.

– Nemsokára este lesz – mondta a lány. – Egész éjjel itt akar ülni a váróteremben? Én nem akarok

belebeszélni, de hát… Nincs senkijük Pesten?

– Vanni van – felelte Szöszi kisvártatva, vontatottan.

– Én szívesen megveszem a jegyet maguknak is, ha nincs pénze – mondta a lány, és bocsánatkérően

mosolygott, mintha még ő kért volna valamilyen szívességet.

Szöszi csak hallgatott, mint aki megkukult. No, hát nem kukulhat meg az ember ilyen helyzetben?

Sohasem szeretett azon gondolkodni, hogy mi lesz. Mire jó az? Szöszit a tapasztalat arra tanította,

hogy úgyis minden másképpen történik, mint ahogy előre tervezi az ember. Persze, lehet, hogy

őbenne van a hiba, mert gyöngén gondolkodik, mert sohasem lát tovább az orránál. Mármost, ha az

ember még rendes körülmények között sem láthat bele a jövőbe, akkor most, ebben a felfordult

világban, éppenséggel az a legjobb, az az egyetlen lehetséges megoldás, ha a sorsra bízza magát. Ő,

amikor a vonat elindult vele és Dundival, azt gondolta, hogy Sándor bácsi értük jön Győrbe. A győri

állomásra. Gondolhatott-e mást? De ha ez nem válik be, akkor megáll a tudomány.

– Megkérdezem, hogy mikor megy vonat Pest felé – mondta a lány. Letette a hátizsákját, otthagyta

Szöszi mellett a padlón, és kiment a váróteremből.

Jó sokáig odamaradt. Úgy látszik, nem talál senkit, aki megmondaná neki, hogy mikor megy az a

vonat. Most a vonatok is eléggé össze-vissza járnak. Csupa össze-visszaság az élet, kívül és belül.

Már több mint egy órája itt vannak az állomáson, ez igaz. Mi lehet annak az oka, hogy Sándor bácsi

nem jött értük? Most ő ezt hogyan találja ki? És mit érne vele, ha mondjuk, csodálatosképpen

kitalálná? De nevetséges még gondolatnak is! Ha őneki volna egy mesebeli kis tükre, amibe csak bele

kéne pillantania, és abból látná, hol vannak most, mit csinálnak és mit gondolnak a mamáék… De hát

ilyen tükör csak a mesében van.

Az idegen lány visszajött.

– Meg is vettem a jegyeket – mondta mentegetőzve, és mutatta is, hogy íme, itt vannak a jegyek, a

kabátja külső zsebébe tette. – A vonat csak fél tízkor indul, addig még megjöhetnek a szülei. És ha

addig nem jönnek, akkor nyugodtan utazzanak vissza velem. Lehet, hogy ők is visszamentek Pestre,

mert gondolják, hogy maguk is visszamennek. Nem?

– Mennyibe került? – kérdezte Szöszi, mintha egyedül csak ez lenne fontos.

A lány csak legyintett. És igaza volt! Ez most csakugyan mindegy. Ez a lány is egyedül van. Nem jó

egyedül. Neki is jobb, ha együtt utaznak. Szöszi ezt megértette és méltányolta. Bár a véletlen sodorta

őket össze, most mégis olyanok ők, mint valami kis család. Egy nagylány, egy kislány, meg egy

egészen picike. Mégis, három lány! Így barátságosabb.

A nagylány azt mondta, legjobb volna, ha bemennének a restibe Ott le is ülhetnek, ehetnek valamit,

neki van pénze, jöjjenek vele. És már emelte is a csuda nagy hátizsákját. Szöszi nem ellenkezett. Hívta

Dundit, kézen fogta, mentek a nagylány után. A restiben is sokan voltak, de egy nagyorrú pincér,

miután jól szemügyre vette őket, csinált helyet nekik. A tálalóasztalnál. Még székeket is hozott.

Miért? Biztosan szeget ütött a fejébe, hogy miféle társaság lehet ez? Három ilyen lány! Mind a három

szőke. Tiszta terítőt tett az asztalra és megkérdezte: – Hova utaznak a hölgyek?

– Pestre – felelte a legöregebb.

– Hozhatok finom húslevest csészében – ajánlotta a pincér. – Azt a baba is bátran megeheti!

A baba, vagyis Dundi, boldogan forgolódott. Nagyon is tetszett neki mindez. Csörömpölt a kanállal,

rámosolygott a szomszéd asztalnál ülőkre. Látják-e, hogy neki milyen jó sora van? Megette a levest,

aztán kirántott húst kért. Kapott. Még minyont is. Aztán elálmosodott, laposan nézett. A pincér

hozott még egy széket, lefektették. Az idegen lány puha gyapjúholmit vett ki a hátizsákjából, meleg

színű piros, sárga és barnás kötött kabátkákat. Egyiket a feje alá tette párnának, a többivel

betakargatta.

Még mindig csak fél nyolc volt. Odakint fekete téli este, idebent ételszag és bágyasztó zsongás.

– Maga nem álmos? – kérdezte az idegen lány Szöszitől.

– Én nem – mondta Szöszi. Pedig igenis álmos volt. De hát ő mégsem fekhet a székre, mint Dundi!

– Majd a vonatban alszik. Visszafelé nem lesz olyan sok utas – mondta a nagylány, éppen úgy, mintha

Szöszi elismerte volna, hogy álmos.

Már csakis a vonat indulását várták, csakis azt. Ha Sándor bácsiék eddig nem jöttek, akkor most már

aligha. Biztosan úgy van, ahogyan ez a lány mondta. Az egész család visszament Pestre. Talán már

otthon is vannak. Ha autóval mentek, már hazaérhettek.

– Maga hol dolgozik? – kérdezte Szöszi.

– Könyvtárban.

– Könyvtárban? – ismételte Szöszi, mintha csodálkoznék ezen, pedig csak tiszteletből ismételt. No

lám, akkor ez tanult lány. Látszik is rajta. Finom a beszéde, finom minden holmija, a színes, puha

gyapjúkabátkák, a sálja és a kesztyűje is. És biztosan sportol is, mert sínadrág van rajta és bakancs.

– Tanárnő akartam lenni – mondta tovább a lány, most már kéretlenül is. Hiszen itt volt az ideje, hogy

alaposabban is megismerjék egymást. És miről is beszélgessenek még két és fél órán át? – De vidékre,

falura helyeztek, ott pedig nem tudtam megszokni.

– Ott nem is lehet – bólintott Szöszi, mint aki szakember ilyesmiben.

– Biztosan lehetne – helyesbített a lány. – Csak nekem nem sikerült. Rossz tanár voltam, a gyerekek

nem fogadtak szót. Megbuktam az első évben.

Szöszi elámult. Még az álmosság is kiröppent a szeméből. Soha életében nem gondolt még arra,

álmában sem jutott volna eszébe, hogy az iskolában a tanítók is megbukhatnak, nemcsak a gyerekek.

– No meg – folytatta a lány – az is rossz volt, hogy falun kellett laknom. Én is egyedül voltam, meg a

mamám is. A mamám özvegyasszony. Különben az én nevem Hédi. Pál Hedvig.

Szöszi tudta, hogy most neki is be kéne mutatkoznia, az úgy illik. Csakhogy hirtelenében nem tudta,

melyik nevét mondja? Szöszi, az nagyon is komolytalan ehhez a komoly lányhoz, aki tulajdonképpen

tanárnő. Az Elvirát sem akarta mondani. Ezért hát így válaszolt: – Én fodrász vagyok. Tanuló – tette

hozzá becsületesen, hogy ne nagyzoljon! De még így is volt ebben egy kis nagyzolás, hiszen már

szeptemberben kimaradt az üzletből. De hát mindent mégsem mesélhet el most egyszerre, egy füst

alatt. És zavarában még hozzátette: – Ha bejön hozzánk egyszer az üzletbe, akkor én mosom meg a

haját. De olyankor jöjjön, amikor ott vagyok!

Hédi elmosolyodott.

– De hát maguk külföldre mennek – figyelmeztette.

Szöszi összeráncolta a homlokát. Most miért mondja ezt Hédi? Ő talán nem akart disszidálni?

Hédi pedig, mintha csak kitalálta volna gondolatát, azt mondta: – Van egy nagybátyám Belgiumban –

magyarázta. – Édesapámnak a testvére. Írta, hogy menjek ki. A mamám azt mondta, fogadjam el a

meghívást. A nagybátyámnak gyára van.

– És a mamája? – kérdezte Szöszi. – Ő miért nem ment?

– Mert már öreg és beteges – felelte Hédi. – Hogy őneki már mindegy. A mamám tanítónő – tette

hozzá. – Már harmincöt éve. Őt szeretik a gyerekek, neki szót fogadnak.

Szöszi csak fülelt és magában álmélkodott. Micsoda különös beszéd ez? Hát talán csak azok

disszidálnak, akiknek nem fogadnak szót a gyerekek? Hédi szavai rejtelmes módon Árpádot juttatták

az eszébe. Árpád sohasem mondott ilyet, mint ez a tanárnő, mégis mintha majdnem ugyanazt

mondta volna. És tán csak azért, hogy teljék az idő, el is kezdte mesélni: – Van nekem egy ismerősöm.

Cukrász az illető. Az mindig szeretett volna külföldre menni. És épp most egy vak lóért se akar.

Tetszett már ilyet hallani?

– Igaza van – mondta Hédi merengve és ujjával az asztalterítőt cirógatta. – Én mindig irigyeltem az

olyan embereket, akik tudják, hogy mit akarnak. És ki is tartanak mellette.

Szöszi fészkelődött egy kicsit Rápillantott Dundira. Az nyugodtan alszik, ki is pirult álmában. Ha ő ezt

egyszer elmeséli u nagymamának… Hogyan töltötték ők a délutánt és az estét a győri pályaudvaron…

Dundi nem sírt. Dehogyis! Tudta is ő, értette is, hogy milyen fura helyzetben vannak! Szöszi, ő érti,

tudja, és mégis… mégsem keseredik el. Nem. Itt ül a vasúti vendéglőben, egy szőke lánnyal. Épp most

tudta meg, hogy tanárnő. De azért beszélget vele bizalmasan. Ha nincs ez a fura helyzet… Ha ő nem

marad fenn a vonaton, akkor sohasem tudta volna meg, hogy ezt a lányt Hédinek hívják, sohasem

beszélgettek volna, mint két felnőtt. Hiába, minden rosszban van valami jó. Minden kár valami

haszonnal jár. A vonat még csak jó két óra múlva indul. Addig még rengeteget beszélgethetnek. Nincs

más időtöltés, csak a beszélgetés. Ha Sándor bácsi nem szállítja le a családot a vonatról, ha nem

történik közben az, ami történt, akkor ők talán már ma este Bécsben volnának. De ott sem lenne

olyan különös és érdekes, mint itt.

– Tetszik tudni – kezdte valami nagy nekifohászkodással –, engem a mamám férje kivett az üzletből,

mert szerinte a fodrászat nem rendes szakma.

Hédi ránézett. Most ő álmélkodott. Nem értette világosan, hogy mit akar mondani Szöszi, de azért

nem szólt közbe, nem szakította félbe.

– Pedig szerintem rendes – folytatta Szöszi. – Elég bolond voltam, hogy hagytam magam. Elég

bolond.

Még sok mindent el akart mondani, de egyszerűen elapadt a szava. Hiába, no, aki nem szokta, annak

a beszélgetés nehezebb minden munkánál. Könnyebb talán puszta kézzel surranó madarat elfogni,

mint gyakorlatlanul és ügyetlenül kifejezni szállongó, surranó érzéseinket, gondolatainkat. Ő is meg

akarta magyarázni, hogyan került ide. Hiszen Hédi is megmagyarázta! Ha Hédi, tanárnő létére, így

megmutatta a szívét, ő is meg akarta mutatni. Hogy lássa ez a Hédi, ő tudja, hogy mit akar.

Mondhatnak őrá sok rosszat. Hogy haszontalan, hogy buta, hogy flancos, hogy jampi. Mind igaz! De

hogy mit akar, azt tudja. Azt az egyet igen. Megtanulni a szakmáját, dolgozni, vasárnap táncolni. Ha

őt kérdeznék, ő tudna válaszolni. Élni szeretne, itt, Magyarországon, Budapesten, a hetedik

kerületben, reggelenként munkába menni azokon a szűk, kis vacak utcákon…

De hát akkor mégis hogyan került ide? Mi az oka annak, hogy most itt ül, ég és föld között lebegve?

Őneki olyan igazi otthona sohasem volt, az igaz. Mindig lebegett egy kicsit a nagymamáék meg a

Murányi utca között. És ha nagyon beborult fölötte, akkor meg a Pasarétre járt ki, apához. Mindig

gazdátlan volt, de azért annyira, mint most, még soha. Kié ő, hova tartozik, lám, még megmagyarázni

sem tudja. Azért apadt el a szava.

– Igyunk egy feketét – szólalt meg Hédi és már szólt is a nagyorrú pincérnek. Aztán újra Szöszihez

fordult: – Ne búsuljon, kislány, még minden jóra fordul. Majd meglátja! Hazamegyünk. Igaz?

A pincér hozta a két kávét. Odahajolt Hédihez és megsúgta neki: – Tíz perc múlva betolják a

szerelvényt. A harmadik vágányra. Be is szállhatnak, és akkor jó helyük lesz!

No lám! Hát segítenek nekik. Mindenki, aki csak tud.

Hédi fizetett, aztán Összeszedték a cókmókot. Szöszi ügyesen felnyalábolta Dundit. Hédi felajánlotta,

hogy majd ő viszi a kislányt. De Szöszi nem engedte. Hogyisne! Hiszen Hédinek ott a nagy hátizsákja!

Meg aztán a gyerekhez ő jobban ért. Dundi selymes kis feje odasimult a vállára, aludt tovább. Odakint

hideg szél fújt, nedves fénnyel hunyorogtak az állomás lámpái. A szerelvényt szép csöndesen tolták

be. Még sötét volt a kupékban. Nem baj! A pályaudvar lámpái világítanak annyira, amennyire kell.

Benyitottak egy fülkébe, Szöszi mindjárt lefektette Dundit, jól betakarta, fejecskéjét az ölébe vette.

Sikerült az ablak mellé ülniük. Dundi szuszogott, ők meg szemközt ültek a sötétben.

– És mit szól majd a mamája, hogy hazajött? – kérdezte egyszerre csak Szöszi.

Hédi nevetett, halkan, kedvesen, mintha Szöszi valami jó tréfát mondott volna.

– Semmit. Örül… Meg összeszid. Örül, hogy megjöttem, összeszid, mert itthon szegények vagyunk, a

nagybátyámnak meg sok pénze van.

– No, látja – válaszolta erre Szöszi, mintha vitatkozna. – Magának érdemes volna kimenni, mert

gazdag lenne. Mégse megy. Hát én miért menjek? Én nem is lennék gazdag. És a mamám férje nem

szeret engem. Meg én sem őt.

– Magának sincs édesapja?

– Nekem? Hát már hogyne volna. Az is fodrász. Nem is tudja, hogy ki akartak vinni engem. De én nem

megyek. Én nem is mentem volna… Nem mentem volna, csak a mamám miatt… Meg ezért a kicsiért…

Mert ez szeret engem, meg én is őt…

– Különös kislány maga…

– Én? Nem vagyok én különös. Tizenkettő megy belőlem egy tucatba. Itt, a sötétben és csendben,

valahogy jobban esett a beszélgetés. Odakint, a szomszéd vágányon tolattak. Egy mozdony pöfögött

elöl, egy másik hátul. Fojtott kiáltások szálltak, a vasutasok lámpákat lóbáltak. Fent, a kivilágított

peronon, sok ember nyüzsgött. Csupa zaj és zűrzavar az ilyen pályaudvar, de csak kívülről, látszólag. A

vasutasok tudják a dolgukat. Kocsikat kapcsolnak össze, hogy aztán a vonatok vígan roboghassanak az

éjszakában. Ez tehervonat, amit tolatnak. Mennyi kocsi! Mindegyikben másféle áru. Épületfa,

élőállat, gépek, hús, tej. Az ember szédül, ha nézi. De azért végül mindegyik eljut oda, ahova kell.

Igen, igen. Könnyű azt mondani, hogy az emberek bolondok, az egész világ bolond. Mégsem az!

Hiszen a végén azért minden eljut oda, ahová jutnia kell. Néha-néha adódik összeütközés, az igaz. De

az ritka.

Szöszi nézte, nézegette a vasutasok lámpácskáit. Felemelték, köröztek vele, lóbálták, és lám, ők

megértik ebből egymást! Ő nem érti, nem tanulta, de akinek szól, az igen. Mindenkinek meg kell

értenie a jeleket, a fényjeleket, amelyek neki szólnak.

Drága vasutasok! Fáradt, rekedt, agyongyötört vasutasok! Ti csak körözzetek azokkal a lámpákkal.

Nagy a világ, tengersok az ember benne. Még az ilyen kicsi ország is, mint a miénk, micsoda

embererdő, micsoda rengeteg! Mégis, a Pest felé induló vonatban, az egyik sötét kocsiban, három

lány üldögél. Az egyik huszonöt éves, a másik tizenöt, a harmadik csak négy… Haza akarnak menni!

Észre sem vették, amikor a vonat elindult. Akkorra már mind a hárman aludtak. A vonat ment,

mendegélt, döcögött, meg-megiramodott, rázkódott. Egy-egy állomáson ajtókat csapkodtak. Szöszi

föl-fölriadt, ha ajtót nyitottak és szorosabban ölelte magához Dundit. Egyszer Dundi fölsírt,

kéredzkedett. Kibotorkált vele a huzatos kis helyiségbe. Aztán vissza, félálomban.

– Hol vagyunk? – kérdezte motyogva Hédi.

– A vonaton – felelte Szöszi, és máris újra aludt.

Sötét hajnalon értek Pestre. Nagyon hideg volt. Borzongtak, ahogy kikecmeregtek a meleg vonatból.

A peronon rendőrök és katonák álltak. Mindenkit beküldtek a váróterembe. Éjszaka nem szabad az

utcán járkálni! Várják meg a reggelt, a világosságot!

11

– Én nem tehetek róla! – Szöszi mindegyre csak ezt hajtogatta.

Reggel tíz óra volt ugyanis, mire Dundival hazakeveredett a nagymamához. Hajnalban elaludtak a

váróteremben, és csak fényes nappal ébredtek fel. Akkor még Hédi – mert ő is velük szundított a

váróterem padján – elvitte őket reggelizni. Csak azután indultak haza. Haza? Természetesen a

nagymamához. Hát csak nem mehettek a Murányi utcába? Ott már Takácsék laknak harmincezerért.

A nagymama, ahogy meglátta őket, rémüldözve csapta össze a kezét. Még jobban megrémült, amikor

meghallotta, hogy csak ők ketten jöttek vissza, fogalmuk sincs arról, hogy mamáék hol vannak, ők azt

hitték, már azok is visszajöttek. De hiszen ez borzasztó! Csak nem fogták el őket? A nagymama

egyszerre tízfélét kérdezett, egyszerre akart mindent tudni. Így persze sok időbe telt, míg Szöszi csak

nagyjából is elmondhatta azt a keveset, amit tudott. Mert nagymama minduntalan félbeszakította,

szidta, kelekótyának nevezte. Hát ezért hajtogatta Szöszi: – Én nem tehetek róla! Tessék elhinni! Hát

mit csináljak?

Nagymama ezt eleinte sehogy sem akarta elhinni, megérteni.

Hát csak nem akarja Szöszi elhitetni vele, hogy a mama vagy Sándor bácsi a hibás? Egy felnőtt, okos

ember! Gyanakodott, kérdezgetett; Szöszi talán elhallgat valamit. És kimondta azt is, ki ő, hogy mire

gyanakszik: – Idehallgass, lányom! Mondd meg őszintén! Megszöktél tőlük és ezt a kicsit is

megszöktetted! Ismerlek én téged!

– De nagymama! – jajdult fel Szöszi és egészen belesápadt. De a nagymamát nem olyan könnyű

leszerelni.

– Ismerlek én, mint a tenyeremet! – hajtogatta. – Tudom én, hogy honnan fúj a szél! Egész bolondja

vagy ennek a kicsinek. Én belelátok a te bolondos szívedbe! Idehozod… Majd talán te keresel, te

dolgozol rá? Talán te akarod fölnevelni? Miből? Hogyan? Azt hiszed, ez hajas baba, amit a boltban

árulnak? Terád is rád férne még a nevelés. Tacskó! Te akarsz gyereket nevelni? Majd az a jó bolond

nagyanyátok, az…

Szerencsére előkerült a nagypapa. Megrakott kosárral lépett be, persze, megint a boltokat járta. Már

az egész háznak ő a bevásárló trógere. Nagymama mindjárt megrohanta: – Jól megcsinálta az aranyos

unokád! Nézd meg őket! Úgy nézd meg őket, hogy elkeveredtek a családtól, azt se tudják, hol lakik az

Isten. Ezer és ezer ember disszidál, ezek még azt se tudnak! Hogy leszálltak a vonatról Győr előtt… Ők

meg fenn maradtak, mert elindult a vonat. Hallottál már ilyet? Mert én megértem hatvanöt évet, de

ilyet még életemben nem hallottam.

– Miért nem mondja a nagymama, hogy menjünk világgá? Ha terhére vagyunk… Gyere Dundi! –

fortyant föl Szöszi.

De a nagypapa csak intett neki.

– Nem ismered még nagyanyádat? Csak káricál, káricál, nem kell azt mellre szívni. Jobb lesz, melegíts

egy kis vizet, meg kell fürdetni ezt a kislányt, hiszen valóságos cigánypurdé. Gyere, bogaram… Te

meg, lányom, meséld el szép nyugodtan, hogyan történt, mint történt.

– Mesélje el a nagymama. Ő úgyis jobban tudja! – duzzogott Szöszi.

– Te! Kapsz ám egyet visszakézről! – fenyegetőzött a nagymama.

Szöszi sírva fakadt. Olyan csöndesen és fájdalmasan sírt, hogy még nagymamát is megijesztette vele.

És persze ijedtében még ő kérdezte: – Most miért sírsz? Hát bántott valaki?

Szöszi úgy érezte, ezt már igazán nem bírhatja ki senki. Ez már, ahogy mondani szokták, egy lónak is

sok volna. Őt csak dobálják, hurcolják, rángatják. Ott maradt a vonaton egy fillér nélkül,

vadidegenben, Dundival. És nem sírt, nem esett kétségbe, még pártfogóra is talált Hédiben. Szépen,

rendben hazajött, hazahozta épségben Dundit. És akkor még őt szidják, gyanúsítják.

Nem telt el egy fél perc, és a nagymama is sírdogált. Jaj, őneki, jaj, jaj! Mi lehet a családdal? Mi

érhette őket? Hol lehetnek az ég alatt? Hogy süllyedne el már ez az egész gonosz világ… Ahol ilyesmi

megtörténhetik egy családdal! Verje meg az Isten mind a két kezével, aki ezt a felfordulást kitalálta,

aki az embereket megbolondította.

– Nem bolondít minket más, mi magunk bolondítjuk magunkat – dörmögte a nagypapa. Kiment a

konyhába, feltett a gázra egy fazék vizet. – Majd én mindjárt elmegyek a Murányi utcába. Majd én

körülnézek. Hátha ott vannak?

El is ment.

Nagymama megfürdette Dundit, lefektette szépen a nagy ágyba. Aztán ráparancsolt Szöszire, ő is

mosakodjék, egyen valamit, aztán pihenjen le. De Szöszi csak ült, gubbasztott, duzzogott a sarokban

és csúnyákat gondolt. Mint mindig, ha nagyon elkeseredett. Hogy ő milyen szerencsétlen, bárcsak

meg se született volna. Később mégis lefeküdt a díványra, de csak úgy, ruhástul, mosdatlanul,

kócosan. Minek mosdani és fésülködni annak, akinek az élethez sincsen kedve? Elaludt szerencsésen

és csak késő délután ébredt fel, akkor is arra, hogy sokan vannak a szobában, valóságos családi

tanács. Ott volt a nagymama másik lánya, Joli néni, a férjével együtt. Nagypapa persze már réges-

régen visszajött a Murányi utcából. És hogy a mamáékat nem találta ott, hogy semmiféle hír nincs az

útra-keltekről, az kiderült a beszélgetésből. Joli néni éles hangja verdesett gyűlölködve: – Mert soha

nem törődött senkivel, csak saját magával. Világra hozta a gyerekeket, de hogy dolgozzék is rájuk?

Azt már nem! Mindig csak a könnyebb végét fogta meg mindennek. Mi az neki, hogy egy-két gyereket

elhagy az úton? Semmi! Itt a család, majd gondjukat viseli. Arra való a nagymama, hogy ha Szöszit

fölnevelte, nevelje föl ezt a kicsit is…

Az a kicsi, vagyis Dundi, ott csücsült nagymama ölében és riadtan jártatta körül a tekintetét. A

felnőttek azt hiszik, az ilyen kicsi lány még semmit nem ért abból, amit a nagyok beszélnek.

– Még megjöhetnek – dünnyögte nagypapa.

– No, hát, majd meglátjátok, hogy nekem lesz igazam – tüzelt ismét Joli néni. – Ismerem én a

húgomat, meg a drága sógoromat is. Ha eddig nem jöttek, eztán már nem jönnek, ne féljetek. Ha

Szöszi haza tudott jönni a gyerekkel, ők miért nem tudtak hazajönni? Nekik pénzük is volt.

– Lehet, hogy eltévedtek és elfogták őket – szólalt meg most Vili bácsi, Joli néni férje, a testes,

barátságosan, fényesen kopasz vízvezeték szerelő. – Hall az ember épp eleget mostanában. A mi

házunkból is tízen indultak el, aztán hogyan jártak? Eltévedtek, pedig vezetőjük is volt. Gyalogoltak

harminc kilométert a hóban, öregekkel, gyerekekkel, csomagokkal. Végül is befutottak

Mosonszentjánosra, egyenesen a határőrök karjaiba. De már nem is bánták, annyira elfáradtak és

megijedtek. Egy napig ott tartották őket, aztán megjöttek autóval. Ők is megjöhetnek holnap.

Szöszi csak a pillája alól lesett ki, úgy figyelte őket. Ne vegyék észre, hogy ébren van. Tőle ne

kérdezzenek semmit. Hanem azért nem volt könnyű ezt hallgatni. Kár, hogy a fülét nem csukhatja be

az ember, csak a szemét. Miért nem nőtt az ember fülén ugyanolyan elzáró, mint amilyen a szemén

van? Sok-sok keserűséget megtakaríthatna vele.

Délelőtt a nagymama őt szidta, őt okolta, most meg Joli néni a mamát, pedig nem is tudják, hogy mi

történt. Ha valami baj van, akkor mindjárt szidni kell valakit?

Dundi is így érezhetett, mert amikor Joli néni a legjobban ócsárolta a mamát, hogy ilyen önző, olyan

puccos, egyszerre csak felsírt: – Mama! Mamikám! Mikor jön meg a mamikám?

Szöszi ezt már nem bírta tovább. Fölkelt a díványról és szó nélkül, morcosan és borzasan, kivette

Dundit a nagymama öléből, kivitte a konyhába.

– Ne sírjál… Megjön a mamika. Eljön érted.

A csukott ajtón át is hallotta, hogy nagypapa korholja a lányát, amiért a gyerek előtt mindenfélét

beszélt a mamáról. Nem való! Igaz, a gyerek nem ért meg mindent, de annál rosszabb. Így még

jobban fél a felnőttek szavaitól.

Megmosdatta Dundi könnyes arcát, a magáét is megmosta.

– Elmegyünk sétálni – mondta neki. – Jó?

– Jó – mondta Dundi és odatörleszkedett Szöszihez, mint egy kiscica.

Kint az udvaron a gyerekek háborúsdit játszottak a hóban. Barikádot építettek a szemetes hordókból.

Egy kidobott rozsdás kályhacső volt az aknavető. Madzaggal a nyakukba akasztották a piros és kék vízi

pisztolyokat, az volt a géppisztoly. Tatatata… phiu, phiu… Csak úgy süvöltöttek a képzeletbeli golyók,

néha az aknavető is megszólalt: Bumm, bumm!

A kapu előtt a hároméves Berkes Öcsi állt, fapuskával a vállán. Csupa maszat a képe, nagy barna

szeme tele bámész unalommal.

– Mit csinálnak ezek? – érdeklődött Dundi.

– Utánozzák a nagyokat – felelte Szöszi.

Kimentek a Liszt Ferenc térre. Ott, a Zeneakadémia előtt, ahol annak a kenyeret hozó lánynak vékony

kis holtteste feküdt temetetlenül, most Kocsis Miki álldogált egy kis vasszánkóval. Ez az a Kocsis Miki,

aki annyiszor kért Szöszitől egy-egy forintot jelvényre, cukorra. Most, hogy meglátta, megint

odafutott hozzá: – Adj egy forintot pattogatott kukoricára!

Mert az öreg hadirokkant már kint ült a kis kályhája előtt és egykedvűen rázogatta a vasszitát a

parázs fölött.

– Nincs egy vasam sem – mondta Szöszi.

Miki nagyot nézett. Aztán a zsebébe nyúlt, kivett egy forintot, maga vett kukoricát és megkínálta vele

a lányokat.

– Ki ez a lány? – kérdezte és Dundira mutatott.

– A kistestvérem.

– Ülj rá, húzlak – mondta Miki egyenesen Dundinak.

Dundi rátelepedett a szánkóra. Miki szaladni kezdett vele és vígan rikoltozott: Hoó, haó!

Szöszi el is határozta, hogy mihelyt bemegy az üzletbe, az első borravalóból rögtön két forintot ad

ennek a Mikinek. Nem rossz gyerek!

Mert, hogy bemegy, az olyan biztos, mint hogy ő most itt áll a Liszt Ferenc téren, a kora esti lámpák

fényében. Akár visszajön Sándor bácsi, akár nem.

Jó későig maradtak kinn, hiszen Dundi olyan jól mulat Mikivel, olyan jót játszanak! És csak hadd

menjenek el közben Joli néniék. El kell menniük, mert kijárási tilalom van, időben haza kell érniük.

– Tessék engem hatkor kelteni, mert bemegyek az üzletbe – ezzel ment haza, ez volt az első szava.

– Jó, jó, csak visszavegyenek – felelte erre nagymama.

– Visszavesznek, tessék csak nyugodtnak lenni!

– Hát az a szerencséd, hogy ügyetlen az nem vagy – mondta erre a nagymama.

Ez a néhány szó a munkáról, a holnap reggeli munkáról, békét szerzett. Egész este nem hozták elő a

mamát, Sándor bácsit, a disszidálást, hogy megjönnek-e, vagy sem? Igaz, korán le is feküdtek. Szöszi

feküdt le utoljára, mert ő még vizet melegített, és kimosta Dundi harisnyáját, bugyikáját, meg a saját

holmiját is. Hiszen semmijük sincs, csak ami rajtuk! Minden a mamáéknál maradt! Szépen

felteregetett a meleg konyhában, reggelre megszárad.

Már aludtak egy sort, amikor egyszerre csak megzörgették a konyhaajtót, majd utána mindjárt a

szobaablakot.

– Váradi néni! Váradi bácsi! Jöjjenek hamar! Bécsből keresik telefonon!

Szöszi ezt még csak félig hallotta, mert nem ébredt fel egykönnyen. A nagymama jajveszékelésére

ébredt fel egészen, a lámpagyújtásra, hogy nagypapa kapkodva a nadrágját húzta és cigaretta után

tapogatott.

– Jézusz az atyám – jajgatott nagymama. – Moszt mit vaszakolsz azzal az átok szigarettával? Jaj,

nekem… Jézusz az atyám… – selypítette, mert éjszakára kiveszi a fogát, anélkül pedig nem tud

rendesen beszélni.

Nagymama is kikászolódott az ágyból, de mire ő magára gombolta a pongyolát, nagypapa már fürgén

el is szaladt az első emeleti doktorék szakácsnőjével. Mert az zörgette fel őket, a hangját Szöszi is

megismerte. Szöszi csak feküdt rémülten, nem mozdult. Hallgatta nagymama nyögését, ahogy a

papucsáért kotort az ágy alá, meg a zörgést, ahogy a hamis fogait halászta ki a pohárból. Dundi, ő

nem ébredt fel, ott szuszogott Szöszi mellett. Nem, Szöszi nem hagyhatja itt Dundit, de minek is

menjen? Úgysem engedik a telefonhoz, de minek is? Majd nagypapa.

Nagymama végre elkészült, kicsoszogott. Az ajtót nyitva hagyta. Szöszi hallotta a papucs klaffogását

az udvaron, de még a lépcsőházban is. Hány óra lehet? Felemelte a fejét, a sublódon ketyegő

ébresztőórára nézett. Fél tizenegy. Nincs is olyan késő. Még él a ház. Hallani a lift bugását. Valamelyik

lakó megy fel a negyedikre, biztosan kártyázni volt idelent, mert hiszen házon kívül nem lehet senki,

éjszaka nincs kijárás.

Hosszú, hosszú percek. Dundi egy kicsit nyöszörgött. Szöszi fölkelt, előkereste a bilit nagymama

éjjeliszekrényéből, odavitte a díványra, ráültette az alvó kislányt. Nem ébredt fel egészen, Szöszire

dőlt, úgy végezte el a dolgát. Szegény kis bogár! Apád, anyád Bécsből telefonál… Bécsből!

Dundi már újra aludt. Már talán tíz perc is elmúlt azóta, hogy nagypapa elszaladt. Hol maradnak?

Ilyen sokáig csak nem telefonálnak? A nyitott ajtón hideg húz be az udvarról. Egészen kihűl a szoba.

Szöszi fölkelt, hogy becsukja. Egy pillanatig ott állt a nyitott ajtóban, nagymama hosszú hálóingében

dideregve. Felöltözzék? Utánuk menjen? Nem!

Becsukta az ajtót, visszament a szobába, de nem feküdt le. Csak leült a dívány szélére és várt.

Hát mégis, mégis úgy van, ahogyan Joli néni mondta. Bécsben vannak. Most már biztos. Elmentek. Itt

hagyták őket.

Mennyi idő múlt el? Talán húsz perc is. Biztosan a doktorékkal beszélgetnek. A nagypapa bejáratos

oda, nekik is sokszor vásárol egyet-mást, a nagymama meg varr, foltoz a családra. Előbb a

doktoréknak mondják meg, hogy mit telefonáltak.

Végre köhécselés, csoszogás. A nagymama sír, ahogy belép, nagypapa ujjai között most is füstöl a

cigaretta. Biztosan a doktor kínálta meg, mert az első, amire itthon rágyújtott, már régen elégett.

– No, lányom – mondta a nagymama –, te nem kellesz nekik. Csak az a kicsi. Hogy küldjük utánuk.

Szöszi nem szólt, nem mozdult.

– Nem tudtak értetek menni, mert akkor a határőrök elkapták volna őket – mondta tovább a

nagymama. – Meg hogy sietni kellett, mert a vezető csak sürgette, sürgette őket, hogy ha nem

jönnek, akkor otthagyja az egész társaságot. Hogy ők már odaadták annak a vezetőnek az utolsó

pénzüket, több mint tízezer forintot. Ha értetek mennek, akkor nem jutottak volna ki.

Nagymama az asztalnál ült, a szemét törölgette. Nagypapa meg csak állt a szekrény előtt, öreg szeme

valami furcsa, szürkés fényben égett.

– Valami Gizi nénit emlegettek – folytatta ismét csak a nagymama. – Aki a Sziget utcában lakik. Hogy

vigyük el ahhoz a kislányt, azok majd kiviszik utánuk. De minél előbb, mert Dél-Amerikába akarnak

menni. Már rajta vannak a listán.

Szöszi most megmozdult és meg is szólalt: – Á… Azok úgyse mennek. Csak mondják!

És mert kérdőn néztek rá, hát folytatta: – Sándor bácsi testvére… Azok már előbb akartak menni.

Azok piszkálták fel Sándor bácsit. De azok úgyse mennek! Beijedősek.

A nagypapa, mintha csak erre várt volna, most kitört: – no, ugye mondtam! Mondtam! Nem adjuk…

Senkinek se adjuk.

– Ne beszélj már – sírt megint a nagymama. – Megszakad az anyja szíve utána!

– Nem kell, hogy megszakadjon! – folytatta a nagypapa oly hevesen és szaggatottan, mintha minden

szava kő lenne, amit a tűz dob ki belőle. – Jöjjön haza! Hazajöhet! Ki áll útjába? Ezért a másikért – és

bütykös, öreg, reszketős ujjával Szöszire mutatott – nem szakad meg? Ezt se ő nevelte! Ha beteg volt,

nem ő ápolta! A tízezer forintot, azt sajnálták… Amit odaadtak annak a csibésznek, aki kivitte őket.

Mi? Hát akkor lássák! Nem adom!

– Azt hiszed, harminc éves vagy? – tördelte a kezét nagymama. – Hatvanhét éves vagy. Te akarod

fölnevelni? Miből?

– Két év múlva én is keresek! Nagymamuskám! És addig is! Kapok én borravalót! Segít a papám is…

Inkább táncolni se járok!

– Hallgass, hisz meztelen vagy… Egy gatyád sincsen…

– Nem baj – vette át a szót a nagypapa, most már nyugodtabban. Most már olyanok voltak a szavai,

mint a vaskerekek. Csöndben, súllyal gurultak. – Csak menjenek ők Dél-Amerikába. Legyen nekik

autójuk. Azért mi is megleszünk. Ládd-e – és megint Szöszire mutatott azzal a drága öreg ujjával –,

ennek a kis haszontalannak, ennek van szíve. Ez többet dolgozott már erre a kicsire, mint az anyja.

Ennek is van annyi köze hozzá. Majd ha én már nem bírom a kosarat cipelni, megkeresi ő, ami ennek

a kicsinek kell. Azért csak járjál táncolni is – tette még hozzá és egyenesen Szöszire nézett. Most a

szemével mutatott rá, nem az ujjával. És már mosolygott egy kicsit a szeme. – Fiatal vagy. Azért még

táncolni is eljárhatsz.

– Bolondok vagytok – sóhajtotta nagymama. – Azért én holnap elmegyek ahhoz a Gizi nénihez, a

Sziget utcába.

– Hát csak menj – mondta erre a nagypapa. – Eriggy csak bátran! A kislány itt marad. Majd

meglátjátok. Úgy lesz, ahogyan én mondom.

„Úgy lesz, ahogyan én mondom…” Nagypapa ezt nem parancsképpen mondta. Egyáltalán nem!

Inkább úgy, mint egy jóslatot. A tekintete is, mintha a jövőbe látna vele, olyan fénylő volt, és mégis

fátyolos. Dödöghetett, zsörtölődhetett nagymama, nem számított most. A nagypapa Szöszinek hitt,

aki megmondta, hogy Gizi néniék úgysem viszik el Dundit. De a nagymama nem hitt Szöszinek. Még

jó ideig hajtogatta, hogy Sándor bácsi nem gyerek, nem is bolond. Ha ő egyszer azt mondta, hogy Gizi

néniék elviszik a kislányt, akkor elviszik.

Lefeküdtek, eloltották a lámpát, de sokáig nem aludtak. Nagymama nyögött, forgolódott, és néha

morgott is, mert nagypapa egy idő múlva megint cigarettára gyújtott. Szöszi hallotta a gyújtó

sercegését, sőt, a lángocska be is világította néhány pillanatra a szobát. Nagymamának az a „halála”,

ha a nagypapa ágyban cigarettázik. Hogy az nem való.

Igaz, kiéghet az ágynemű, kihullik a parázs a cigarettából. De van azért ennél fontosabb dolog is a

világon.

Nagymama mindig mindentől csak fél. Nemcsak attól, hogy kiég az ágynemű, hanem attól is például,

hogy majd betegek lesznek, elfogy a pénzük. Azért is nem akarja, hogy Dundi náluk maradjon. Nem

akarja? Persze, ő is szereti Dundit. És a nagymama nem rossz, dehogyis. Hiszen Szöszit is fölnevelte.

Csakhogy a nagymama fél. Mindig azt mondja, rosszak az emberek. Meg hogy az élet nehéz. Igaz ez?

Igen is, meg nem is. Az emberek nem valami jók. Istenem, hát olyanok, amilyenek. Küszködnek,

vesződnek. Ha az emberek jobbak lennének, akkor talán könnyebb lenne az élet. Vagy fordítva? Hogy

tán, ha az élet nem volna nehéz és vesződséges, akkor az emberek is jobbak lennének? Nem, Szöszi

erre igazán nem tudna megfelelni, még ha reggelig gondolkodna is. Erre a nagypapa sem tudna

felelni, még a hatvanhét esztendejével sem. De hát érdemes olyanon gondolkodni, amitől úgysem

lesz okosabb az ember? Emiatt Szöszi nyugodtan aludt volna, ezért igazán nem virraszt az ember,

nem gondolkodik nyitott szemmel a sötétben. Ami őt ébren tartotta jó ideig ezen az éjszakán, az

nagypapa jóslata volt, és az a néhány szó, amit róla, Szösziről mondott. Hogy neki van szíve! Igaz, úgy

mondta: „Ennek a haszontalannak…” De így még szebb és jobb. Még jobban melegítette Szöszit.

Hiszen ez azt jelenti, hogy ha valaki haszontalan, mint ő, az még nem elveszett ember. Azt még azért

szeretheti valaki.

És ha őt, Varga Szöszit szerethetik, becsülhetik, akkor más embert még inkább. Mert ki az a Varga

Szöszi? Valaki, akiből tizenkettő megy egy tucatba. Jő, vannak nála butábbak, haszontalanabbak. De

olyan sokan? Nem! Sokkal többen vannak azok, akik különbek nála. Hát akkor mit fél annyira a

nagymama? Nem látja, hogy mégis több a jó ember, mint a rossz? De még mennyivel! Nézzük ezt a

házat, vagy amazt a másikat, a Murányi utcában. Nem lakik abban sokkal több rendes ember? No,

ugye! Az emberek között, az emberektől sohase kell félni. Ez az, amit Szöszi ma megtanult

nagypapától.

Bárcsak már reggel volna, hogy mehetne az üzletbe, Tóni bácsihoz. Az is, milyen jó kis ember! Nem,

nem fél attól, hogy nem veszi vissza. Még attól se fél, hogy majd kérdezgeti, faggatja. Dehogyis! Tóni

bácsi nem olyan. Hiába szidta annyit Sándor bácsi a fodrászokat. Jó, meglehet, nem valami előkelő

szakma. De már maga az, hogy egy fodrász annyi sok emberrel beszél mindennap! Annyifélét lát és

hall! Tudja, hogy minden embernek más és más bogara van. Egész nap emberek között forog…

Végre, nagy nehezen elnyomta az álom.

Ha elalszik az ember, szempillantás alatt múlnak el az órák.

Nagymama is nagyon várhatta a reggelt, mert mindjárt azt mondta: – Te már voltál annál a Gizi

néninél?

– Voltam – felelte Szöszi.

– No, hát, akkor öltöztesd föl a kislányt, megyünk a Sziget utcába.

Szöszi nem szólt semmit. Mindent úgy tett, ahogyan a nagymama mondta. Szépen felöltöztette

Dundit, elindultak. El is kísérte nagymamát egészen Gizi néniékig. Ott azonban megállt.

– Minek menjünk mi föl? Tessék csak egyedül fölmenni. Mi addig elmegyünk Tóni bácsihoz és

nagymama odajön értünk. Nagymama gyanakodva nézett rá. Gondolkodott.

– Hát azt nem bánom, ha te nem jössz, de a kislányt felviszem. Most váratlanul maga Dundi sietett

Szöszi segítségére: – Tóni bácsihoz akarok menni! Szöszivel!

– Mit? Már neked is van akaratod? – Nagymama megragadta Dundi kezét és bevonszolta a kapun.

Dundi sírt, kiabált, toporzékolt, húzatta magát. Nagymama megmérgesedett, rávert a kis fenekére.

Erre még inkább bőgött.

Szöszi a kapuból nézett utánuk. Dundi úgy visított, mint a kismalac. Még a lépcsőházban is! Így akar a

nagymama fölmenni vele?

Nem telt bele egy perc, a nagymama jött vissza a szipogó Dundival.

– Itt van… Vidd ezt a komisz kölyköt.

– Jobb is, ha egyedül megy a nagymama – mondta álnokul Szöszi. – Úgyse volna maradásuk a

gyerektől.

Nagymama csak legyintett mérgesen.

– Tessék majd bejönni értünk! – mondta Szöszi még egyszer és elindult kedvencével.

Kilenc óra volt, mire az üzlethez értek. Ilyenkor kevesen szoktak lenni. A kora reggeli vendégek, a

dolgozó nők már elmennek, a későn kelők, a művésznők és nagyságák még nem jönnek. Így volt

azelőtt! Most azonban, Szöszi csodálkozására, egészen tele volt az üzlet. Majdnem minden búra alatt

ült egy-egy vendég, hajmosásra négyen is vártak. Lázas munkában a segédek, a manikűrös… És ki áll a

hajmosónál? Lujzi, a pénztáros!

– Jé, Szöszi!

– Nicsak… Idenézzetek, micsoda magas vendég…

Senki nem ért rá arra, hogy üdvözlésére siessen. De még csak az lett volna szép! Csak egy-egy vidám

szót dobtak oda neki mindenhonnan: – Mi van?

– Visszajössz?

– Kié ez a kislány?

Tóni bácsi hajat festett. Nem kiáltott semmit, csak a fejével intett Szöszinek, hogy jöjjön közelebb.

Szöszi odalépett.

– Sietsz? – ezt kérdezte tőle.

– Dehogyis – mondta Szöszi, valami boldog sejtelemmel a hangjában.

Jól sejtette! Tóni bácsi azt akarta, hogy maradjon mindjárt itt. Tegye le a kabátját, keressen egy

köpönyeget hátul a kozmetikában, a fogason talál. Aztán álljon neki és fésülje ki azt a két nőt, aki már

éppen készen van a szárítással. Ha az megvan, akkor álljon neki fejet mosni, mert Lujzi estig se készül

el a fejekkel, hiába, nem az ő szakmája.

– Magda? – kérdezte Szöszi.

– Disszidáltak – mondta Tóni bácsi. – Az anyósa miatt. Nem bírta már. Svédországban vannak. A

kislányt is vetkőztesd le, majd eljátszik itt. A testvéred?

– Persze – felelte Szöszi. Levette Dundi bundácskáját, megfésülte. Ennyi nő között, csak van, aki

vigyáz egy kislányra! Pajtás is akad mindig, mert sok vendég gyerekkel jön. Most is van itt egy kétéves

kisfiú. Még pelenkát hord, totyakos a kis feneke. Dundi mindjárt pártfogásába vette.

Zúgnak a piros szárítók, kéklánggal pislog a gáz. Szöszi keze alatt szikrákat szór a vendég frissen

mosott haja. Bele-belepillant a tükörbe. Onnan látja az egész üzletet, Dundit, ahogy szaladgál a zöld

gumiszőnyegen. Nagyon tetszik neki itt. Már konyakos meggyet is kapott egy nénitől. A tükörből látja

önmagát is. Foltos a haja, kopik le a festék, de a tövénél már nő a régi, az eredeti, a Szöszi-haj.

A két kifésülésért egy-egy forintot kapott, úgy csúsztatták be a köpönyege zsebébe. Ezt a kettőt

Kocsis Mikinek adja, mindjárt, ahogy hazaér.

Aztán nekiállt a mosásnak. Lujzi ott dolgozott mellette. És mesélt. Hogy mennyien elmentek.

Nemcsak Magda, Zoli is, az a segéd, aki mindig a maszekvilágot siratta. De Zoli még most is

Ausztriában van, írta, hogy szeretne hazajönni. Bár jól keres, mert a nők mindenütt nők, még a

lágerben is. Nem is azért, hanem mert, mint írja, Pest, az csak Pest.

A vendégek közül is sokan disszidáltak? Igen, de azért, amint Szöszi láthatja, úgy megy az üzlet, hogy

jobban nem is mehetne. A nők alig várják, hogy végre rendes fejjel járhassanak.

Szöszi nevetni szeretne, mosolyogni állandóan. De e helyett inkább a két kezével nevet, ahogyan a

puha és langyos habot dörzsöli a vendégek fején. Úgy, de úgy megmossa mindegyikét, fényesre,

repülősre!

El is feledkezett arról, hogy iderendelte a nagymamát. Igaz, sokáig nem jött, majdnem dél volt, mire

belépett. Tétovázva nézett körül, biztosan azt gondolta, ők Dundival réges-rég hazamentek. De aztán

meglátta Dundit, és Szöszit is a fehér köpönyegben. Akkor éppen a csipeszeket szedte ki egy

öregasszony ezüstös, vékony hajából. Szöszi intett neki, hogy jöjjön közelebb, ő nem mehet.

– Nem jössz haza? – kérdezte a nagymama.

– Nem… Csak tessék Dundit hazavinni.

– És mit ebédelsz? Nincs is ennivalód!

– Majd átszaladok a büfébe – felelte Szöszi, nem minden büszkeség nélkül. – De tetszik látni, mennyi

dolog van…

Nagymama nem hozta elő, hogy mit végzett Gizi néninél, Szöszi meg éppenséggel nem kérdezte.

Dehogyis kérdez ő! Ha valamire jutott volna, azt a nagymama úgyis mindjárt elmondaná. A hallgatás

azt jelenti, hogy nincs mivel dicsekednie.

– Tessék leülni, megmosom a nagymama haját is, be is rakom – ajánlotta.

– Nem bánom – mondta nagymama és leült, kigombolta a kabátját.

– Tessék a kabátot levetni. Itt meleg van.

No, jó, nagymama levette a kabátot, a fogasra akasztotta. Lopva Szöszire nézett, de Szöszi azért

észrevette, hogy a nagymama örül, hogy nyugodt a szíve. Örül annak, hogy unokája olyan ügyesen

dolgozik, hogy fiatal segédnek való munkát is rábíznak, meg annak is, hogy annyira otthon van az

üzletben. Megmoshatja a nagymamája haját, ingyen. No, hát, még azt se? Megkeresi ez a lány az

üzletnek azt a kis sampont, meleg vizet…

Még Tóni bácsi is odament nagymamához egy pillanatra – úgyis rágyújtott éppen – és üdvözölte.

– Hogy vannak, Váradi néni?

– Hát csak megvagyunk… Mint a kutya a kútban.

– No! Csak nincs valami baj?

– Hol nincs most baj, tessék mondani? A lányomék disszidáltak, ezt a két gyereket meg itt hagyták

rám…

Szöszi elpirult, ahogy ezt hallotta. Ó, a nagymama! Mindent kitálal! Tóni bácsit olyan nagyon nem is

érdekli. Csak udvariasságból hallgatja, hümmöget hozzá. Jaj, ez a nagymama! Most már azt is

elmeséli, hogy Szöszi miért nem járhatott be olyan sokáig az üzletbe. Hogy a veje, az az erőszakos

ember, mindenáron kivette, otthon fogta pesztonkának, pedig ő, a nagymama, mindig azon volt,

hogy szakmát adjon a kezébe.

Ej, ez a nagymama! A házban is mindig mindent elmesél. De ami azt illeti, Szöszi most az egyszer nem

is bánta. Legalább elmondta Tóni bácsinak, amit ő úgyis igen nehezen nyögött volna ki, talán soha el

sem mesélte volna. Most legalább tudja.

És ez még semmi! Nagymama, ha már itt van, tovább is intézkedik. Itt van telefon, tantuszt is lehet

kapni a pénztárban. Amíg a hajmosásra várt, felhívta telefonon Szöszi apját. Most már biztosan azok

is dolgoznak.

A telefon ott van a pénztárpulton. És a nagymama ott, mindenki, az egész üzlet füle hallatára, még

egyszer elmondott mindent, ezúttal apának. Hogy itt a lánya, de egy szál ruha, egy váltás fehérnemű,

egy pár harisnya nélkül, mert a drágalátos anyja minden kis holmiját magával vitte. Nem, nem

szándékosan, de hát azért valamit csak kell csinálni. Apa jöjjön be délután, jönnek az ünnepek, itt a

karácsony, nem hagyhatják a gyereket pucéran.

Most már nemcsak Tóni bácsi, az egész üzlet mindent tudott Szösziről. Estefelé, zárás után, Tóni bácsi

háromszáznegyven forintot adott át neki. Az alkalmazottak gyűjtötték, Szöszi és kistestvére

felsegélyezésére. De ez még semmi! A nők mind ruhát, cipőt, fehérneműt hoznak be holnapra, akinek

meg gyermeke van, az gyerekcipőt, gyerekruhát. Minden házban akad valami nélkülözhető holmi. És

kérni kell a Vöröskereszttől is. Majd ők szólnak. Ide az üzletbe is jár egy nő, az ott dolgozik a kerületi

bizottságnál. Szöszi csak ne féljen! Több ruhája lesz, mint volt!

Zaklatottan indult hazafelé ezen a délutánon. Sírás, nevetés, öröm és szégyenkezés kaparta a torkát.

Nagymama az oka az egésznek! Ilyen cirkusz! Csak ruhában, cipőben szereti ő a feltűnőt, meg

rúzsban és körömlakkban, de ilyesmiben nem. Jó volna néhány héttel, vagy legalábbis néhány nappal

idősebbnek lenni. Hogy már túl lenne ezeken.

Kocsis Miki most is ott szánkázott a Liszt Ferenc téren. Mindjárt oda is adta neki a két forintot.

– Megyek, veszek patronokat – kiáltotta vígan Miki és elrohant. A szánkóját ott hagyta.

– Hát a szánkó? – kiáltott utána Szöszi.

– Légy szíves, vidd haza – szólt vissza a válla fölött Miki, és rohant tovább.

Mit tehetett Szöszi? Fogta a madzagot, húzta a szánkót. No, hiszen nem olyan feltűnő ez

mostanában. Más felnőtt is jár szánkóval. Még mindig nincs rendes közlekedés, sokan a csomagot

szánkóval húzzák haza. A nők még mind nadrágban, bakancsban, egész cipőben járnak.

Amikor az utcájukba fordult, megtorpant. Nem akart hinni a fülének: zene szólt a tánciskolából.

„Az én apukám egy olyan híres bohóc volt…” Az ablakok csukva, de a zene erős, kihallatszik. A

járókelők megállnak az utcán. Többen is állnak a ház előtt, néznek föl a világos ablakokra.

Szöszi is megállt. Csak… csak nem össztánc?

– De jó kedvük van – jegyezte meg egy férfi, aki csak éppen arra járt. Keserű volt a hangja, és dühös.

Meg sem állt, csak egy mérges pillantást küldött fel. – De jó kedvük van, a betyár mindenségit!

– Örüljön, hogy már muzsikálnak – felelte neki valaki az álldogálók közül.

Szöszi egészen el is feledkezett arról, hogy háta mögött ott a szánkó, hogy haza kell sietnie, hiszen

apa alighanem már itt van. Megint a torkát kaparta valami. Valami arra ösztökélte, hogy énekelje

együtt a zenével:”Az én apukám egy olyan híres bohóc volt…” De nem, nem… Hátha annak van igaza,

annak a keserűnek, aki káromkodott… Nem illik jókedvűnek lenni. Sok a rom a környéken, csupa seb

a város, és ő, Varga Szöszi, talán soha többé nem látja az édesanyját.

Arra riadt, hogy valaki, egy jó nehéz testű hirtelen ráült a szánkójára és megrántotta a madzagját.

Hátrafordult. Árpád nevetett rá. Ó, a vén medvebocs!

– No, mi az? Idejöttél az ibolya szagára? – kérdezte tőle.

– Te meg, úgy látom, ródlizni jársz – nevetett vissza Árpád.

– Bolond vagy! Csak hazahozom, a gyerekek a téren hagyták – Itt vagy a nagyanyádnál? – tette fel

gyorsan a kérdést Árpád.

– Itt.

– Anyádék elmentek?

– El.

Többet nem mondott. Hadd higgye Árpád – egyelőre hogy a Murányi utcából jött ide. Hiszen

igazában onnan jött. Hogy közben volt Győrben is? Rég volt, talán igaz se volt.

– És most hol voltál? – firtatta Árpád. Mert ilyen firtatós.

– Hol lettem volna! Az üzletben! – csattant fel Szöszi. Mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a

világon.

– Hát aztán… egyet csörögni nincs kedved? – ingerkedett Árpád.

– Van eszemben… Sietek haza.

– Elárulom neked – mondta Árpád –, hogy táncolni úgyse lehet. Gyülekezési tilalom van. Az előbb

egypár srác fölment, de lezavarták őket. Csak a zenekar játszik. Próbálnak.

– Felőlem! – mondta Szöszi ajkbiggyesztve.

– Addig legyek én szegény, amíg te nem jársz csörögni – mosolygott megint Árpád.

Mitől van ennek ilyen jó kedve? Szöszi vadmacska-szíve lázadozott. Csak nem annak örül, hogy ő

megint a nagymamánál lakik, és hogy bejár az üzletbe? Csak nem gondolja, hogy talán az ő kedvéért

fordult minden így, vagy éppenséggel az ő tanácsára? Elbizakodott pacák! Nem is tud semmit, és azt

hiszi, minden rendben van. Hogy minden úgy lesz, mint régen volt.

– Na, én megyek, szevasz – mondta, és rángatni kezdte a szánkó madzagját. – Talán felkelnél, vagy

micsoda.

– Szebben kérjed!

– Majd ledoblak!

– Höhö!

– Pukkadj meg! – tört ki a hirtelen méreg Szösziből. Odadobta a madzagot és beszaladt. Majd Kocsis

Miki keresse meg a szánkóját, ha akarja.

Ahogy belépett a konyhába, már hallotta, hogy odabent megint együtt a családi tanács. Joli néniék is

újra eljöttek. Vajon apa is itt van? Az ő hangját nem hallotta, csak Joli néniét, azt az éleset és keserűt.

– …hát ha azok nem mennek, akkor keressenek valakit, aki igenis megy. Vagy a Vöröskereszthez kell

fordulni… Vigye ki a Vöröskereszt!

Már megint a Vöröskereszt! Mit akarnak vele?

– Hát pedig én minden jöttmentre nem bízom azt a gyereket. Azt már nem – mondta nagymama. –

Akkor inkább maradjon itt. Szöszi is keres. Annak az apjától is kapok minden hónapban négyszázat.

– És aztán? Ruházni is kell azt a gyereket… Iskolába is kell majd járatni…

– Ne félj, lányom, nem a te gondod lesz – hallotta Szöszi nagypapa hangját. – Azért vasárnaponként

jut mákos-rétes a te gyermekeidnek is.

– Ezt kár volt mondani, papa. Az én gyerekeim hál' istennek nincsenek rászorulva arra, hogy maguk

tartsák őket.

– Hát ezek meg rá vannak szorulva és punktum – mondta nyomatékkal nagypapa. – Minekünk az nem

teher.

– Legalább lesz támaszunk vénségünkre – tette hozzá nagymama. – Mert nem mondom, dilis,

kelekótya ez az én Szöszi lányom. De szíve, az van neki. És dolgos is.

– Puccos, mint az anyja… Majd letörik az a pipaszár lába azokban a fránya tűsarkú cipőkben.

– Kinek mi köze hozzá? Éljen, szórakozzék, azért fiatal.

– Letörném a derekát az enyimnek, ha ilyen ronda jampi lenne… Tizenöt éves és úgy kimázolja magát,

mint egy…

– Jampi, jampi! – lármázott nagypapa. – Tudjátok is ti, hogy mi az! Énnekem se tetszik… Csak

elcsúfítja magát azzal a föstékkel. Majd megjön az esze, majd benő a feje lágya. Nem azt kell nézni,

ami kívülről van…

Szöszi nem mozdult. Hallgatózni, ugye, nem illik. Hát most mit csináljon? Bemenni nincs kedve. Már

tud eleget. Jót is, rosszat is.

Ekkor szép csendesen kinyílt az ajtó és Dundi kukkantott ki rajta. Meghallotta az ajtónyitást? Vagy

csak megérezte, hogy megjött az ő Szöszije? Vagy… vagy egyszerűen megunta hallgatni a felnőtteket?

Szöszi felkapta, összecsókolta. Aztán gyorsan ráadta a kabátot.

– Megyünk szánkózni? – kérdezte Dundi.

Szöszi nem neki válaszolt. Bekiáltott a szobába.

– Csókolom… Kimegyünk egy kicsit szánkózni. Csak ide a térre.

– És ha jön apád? – kiáltott vissza nagymama.

– Jövünk vissza nemsokára!

Ó, az a vén medvebocs Árpád! Hát nem ott üldögélt még mindig a kapu előtt azon a csöpp szánkón?

De bizony igen! Mire várt? Semmire! Csák gubbaszt ott a télikabátjában. Akkora nagy behemót

gyerek, az a kis szánkó ki se látszik alóla.

– No – mondta Szöszi –, hoztam neked valakit, ha szánkózni akarsz.

– Szevasz, Dundi – mondta Árpád. – Mi az, hát te is itt vagy? No, üljetek rá…

Fölemelkedett, kezelt Dundival. Szösziék rátelepedtek a szánkóra, aztán, gyia! Éppen, mire a térre

értek, újra esni kezdett a hó.

– Hoó, haó! – rikoltozott Árpád, éppen, mint tegnap Kocsis Miki. Csakhogy most sokkal gyorsabban

siklottak. Az öreg hadirokkant ma nem pattogatott kukoricát, hanem sült gesztenyét árult. Ötöt adott

egy forintért. Árpád háromért vett. És miközben a gesztenyét eszegették, egyszerre csak megszólalt

Dundi: – Nekem most Szöszi a mamikám!

– No, ne mondd! – felelte Árpád.

– Az igazi mamikám elment Bécsbe. Utaztunk a vonaton, ők leszálltak, de mi rajta maradtunk. Ugye,

Szöszi? Most te vagy a mamikám!

Árpád Szöszire nézett. Szöszi elfordította a fejét, úgy felelt a kislánynak: – Én vagyok.

Délelőtt a nagymama mesélt el mindent az üzletben, most meg Dundi avatja be Árpádot.

– Mondd, mit gondolsz, hazajön értem a másik mamikám? – kérdezte Dundi.

– Biztosan – felelte Szöszi, és remegett a hangja. – Lehet, hogy hamar, de az is lehet, hogy… majd

csak akkor, ha nagy leszel.

Odaadott Dundinak egy letisztított gesztenyét. A kislány kettéharapta. Aztán felnézett Árpádra.

– Te meg a testvérem legyél. Jó? Mert a testvéreim is elmentek Bécsbe. Onnan meg Amerikába –

tette hozzá. Hisz ő mindent tud! Hallotta!

Árpád nem felelt azonnal. De aztán egyszerre csak dörmögve, meghatott vígsággal: – Ha én neked

testvéred vagyok, akkor Szöszi nekem is mamikám!

Dundi felkacagott.

– Jó! Jó!

Kocsis Miki bukkant fel váratlanul a hóesésből, mint egy kis manó.

– Nincs patron – mondta búsan.

– Hál' istennek – felelte gyakorlatiasan Szöszi, és Mikinek is adott egy gesztenyét.

Miki rögtön megvigasztalódott. Felkapta a szánkó madzagját és elindult Dundival körbe-körbe. Most

már sűrűn esett a hó. Szöszi és Árpád, a két öreg, középen állt és nézte őket. Jó ideig nem szóltak,

nem is néztek egymásra. Ugyan, mit is lehet ilyenkor mondani?

Végül is Árpád törte meg a csendet: – Sok dolog van az üzletben?

– Ojjé – felelte Szöszi.