Jelen oldal a következő fájl HTML-változata:
http://ddl3.data.hu/get/0/6398988/GergelyMarta-Szoszi.pdf.
*Page 1*

------------------------------------------------------------------------
*Page 2*

*Gergely Márta*
*Szöszi*
regény
Könyvmolyképző Kiadó
Szeged, 2006
------------------------------------------------------------------------
*Page 3*

1
Szöszinek azon a tavaszon kanalas orvosságot írt az orvos, mert sápadt,
vérszegény. Reggelenként
nehezen ébredt, ötször is szólt neki a nagyanyja, míg végre felemelte a
fejét a négyrét hajtott
vánkosról. Mert alvás közben szorosan öleli, keményre dagasztja a
vánkost, az a szokása.
Szeme mindig dagadt, amikor reggel felkel. Jobb, ha ilyenkor nem is
szólnak hozzá. Csak imbolyog,
nem lát, nem hall.
Az orvos azt mondta, nem beteg, ne féltsék, ez csak a hirtelen növéstől
van, meg attól, hogy Szöszi
most múlt tizennégy éves. Nagyanya mégis minden reggel szörnyülködik,
hogy milyen sovány.
Pipaszár a lába, a karja, minden bordája kilátszik. És akkor még
fitymálja az ételt, nem eszik rendesen,
még az üres kávét is ímmel-ámmal issza.
– Ha valaki rád néz, azt hiszi, éheztetünk – mondogatja a nagymama.
Szöszi erre nem is válaszol. Hát mit feleljen? Ilyenkor sírni,
toporzékolni tudna. A nagymama azt veti a
szemére, hogy sovány, hogy mindig rossz a kedve, hogy étvágytalan. Mit
tehet ő erről? Ő, Szöszi, még
a nagymamánál is jobban szeretné, ha kövérebb volna, ha olyan fehér és
gömbölyű lenne a karja,
mint a mamáé. Ő maga is szeretne mindig örülni, mosolyogni, de nem tud.
A nagymama örökké azt
hányja fel, azt ismételgeti, amit ő úgyis tud; hogy csúf és szerencsétlen.
Tavasz van, még az öreg, négyemeletes, hámló vakolatú házat is
megszépíti a napfény. Megvillantja
az ablakokat, fényesre törli a folyosóra kitett, virágtalan
szobanövények mérgeszöld levelét.
Bekukkant a lépcsőházba is, besurran a csorba csempék közé, felreppenti
a porszemeket, hogy azok a
rézsútos fényben táncot járnak. Még a fájós lábú vici néni is dalol,
amikor a lépcsőt mossa. A
gyerekek a körbefutó folyosókon hancúroznak, kergetik egymást emeletről
emeletre, kiabálnak,
feldöntik a piros, háromkerekű játékkocsit. Reggel az ószeres asszony
énekli: „óóócska ruhát”, a jeges
teli tüdővel kiabál és az udvar sárga kockáira rakja ki a kékesfehér,
csöpögő, nagy jégtéglákat. Az
asszonyok kötényesen, csörömpölő vödrökkel futnak érte. Nagymama is
virágot hoz a piacról a
kosarában, a krumpli és a tejfeles bögre között, egyforintos sárga
kankalint. Még a szemeteskocsi
lovai is ragyogtatják szőrüket ilyenkor. Csak Szöszi vonszolja magát
lehajtott fejjel az iskolába
reggelenként. Az udvaron megy végig, mert ők a földszinten laknak, ahova
soha nem süt a nap. És
nagyanya mindennap rászól, hogy egyenesítse ki a hátát és ne húzza a
lábát, mint egy rozoga
vénasszony.
Ha a nagyanya boszorkány volna vagy tündér, hogy elfújhatná Szösziről a
bánatot, a csúfságot és a
butaságot!
Mert ő nemcsak csúnya, de buta is. Majdnem a legrosszabb tanuló az
osztályban, Lajosffy tanárnő
legjobban őrá haragszik. Mert ő nem tud figyelni, és Lajosffy tanárnő
mindjárt észreveszi, ha valaki
nem figyel; olyankor elvörösödik, egészen a fehér gallérjáig, mert azt a
legnagyobb sértésnek tekinti.
Hogy az ő szavára ne figyeljenek! És olyankor az egész osztály szégyelli
magát a neveletlenség miatt.
Mert az osztály imádja Lajosffy tanárnőt, az osztályfőnöknőt. A
legműveltebb és legokosabb tanárnő
------------------------------------------------------------------------
*Page 4*

az összes között, és a legfinomabb lelkű is. És milyen szép! Kicsi,
gömbölyű, fehér arcú; nagy szeme,
mint a fekete lakk. A nyaka majdnem olyan fehér, mint a gallérja. Fénylő
fekete haját puha kontyban
viseli. Minden lány olyan fekete hajat szeretne, mint az övé és mindenki
irigyli Petz Zsó-kát, mert
annak olyan van. De ő persze csak a vállára eresztve hordja hosszú,
sima, sűrű fekete haját. Egyszer a
lányok feltűzték ugyan kontyba, de nem sikerült. Lajosffy tanárnő
frizurájának titkát még senki nem
leste el.
Ő, Szöszi, fel tudta volna tűzni, de neki nem szóltak, ő pedig nem
tolakodik. Ha rábízzák, ő
megcsinálja, mert ő tud bánni a hajjal, látta elégszer, hogyan csinálja
az apja, mert az női fodrász és ő,
Szöszi is az lesz, csak egyszer legyen túl ezen a nyolcadikon! Bánja is
ő Petz Zsókát és a többi lányt az
osztályban! Neki már megvan a helye egy ragyogó fodrászüzletben. Nagy
üzlet, elegáns állami üzlet,
fényes tükörablakok, csipkefüggönnyel. Kétoldalt, a fal mellett,
tizenkét-tizenkét piros héjú
szárítóbúra. Szombat délután, ha benéz az ember, ott ül a sok nő,
kettőt-hármat manikűröznek,
közben képes újságot olvasnak, cigarettáznak. Az apja már megbeszélte a
vezetővel és bent a
szakszervezetben is. Apa kint dolgozik Budán, a Pasaréten, oda nem
járhat ki a hetedik kerületből, az
messze volna.
Az iskola közel van Szösziékhez, neki mégis tíz perc kell, míg odaér,
mert megáll minden kirakat előtt.
Pedig itt, az ő utcájukban, nincs más kirakat, csak a közérté, a
vegytisztítóé, meg egy műköszörűsé;
ezekben ugyan soha semmi újat nem lát az ember. A közért kirakatában
egész regimentre való
Családi kávépótló, a vegytisztítóéban egy üvegre húzott női harisnya –
mert szemfelszedést is
vállalnak. A műköszörűs, szemüveges, öreg ember, maga ül a kirakatában
és köszörül.
Szöszi mindent megnéz, de igazában semmi sem érdeki. A járókelőkre is
úgy tekint, mintha
mindenkire haragudna. Pedig igazában csak önmagával tart haragot. Az az
ő baja, hogy őt senki sem
szereti; de még ennél is nagyobb baj, hogy… mit is szeressenek rajta?
Egy olyan csúf és haszontalan
kis békán, mint amilyen ő?
A sarkon megáll, mert itt troli jár, az sokszor olyan nesztelenül suhan,
és gyorsan hajt, jó, ha előbb
körülnéz az ember.
Szemközt egy ferde szájú hadirokkant mindig valami finomat árul. Ősszel
szőlőt, almát és körtét,
télen tököt, gesztenyét, ilyenkor, tavasszal pattogatott kukoricát; mert
más nincs. Akármit árul, Szöszi
mindig vásárol valamit tőle. Nagymama azt mondja, torkos, azért. Pedig
meg sem eszi mindig.
Vásárolni szeret. És pénze mindig van, azt kap az édesapjától. Nagymama
ugyan elszedi tőle, hogy
félretegye ruhára, cipőre, de valami mindig marad. Valamennyit
kikunyerál tőle, hogy költhessen.
Hogy legalább ennyi öröme legyen! Hiszen ő úgyis olyan boldogtalan.
Innen, a hadirokkanttól már csak két perc az iskola. Itt bújik meg a
széles hátú öreg templom mögött,
egy pici utcában. Olyan kicsi ez az utca, hogy csak három ház van benne,
a lányiskola, a fiúiskola, meg
egy öreg, fekete, egyemeletes. Ez a kis ház éppen szemben áll Szösziék
osztályának ablakaival. Szöszi
sokszor kinéz óra alatt, nézegeti az idegen ablakok ernyedt
csipkefüggönyeit. Télen kék és piros
lábaskák, bögrék, meg papirosba csomagolt zsíros húsok tarkállanak az
ablakban. Hogy mi van ezen
néznivaló? Nem sok, az igaz. Megunhatta volna már! És jól tudja, hogy
Lajosffy tanárnő rögtön
észreveszi, ha ő kinéz az ablakon. Mégis kinéz. Ez már az ő sorsa! Ő már
csak ilyen! Nem tudja, mitől
van mindez. Vay Nelli, egy igen okos lány az osztályban, egyszer azt
mondta neki: te, Varga, te azért
vagy rossz tanuló, mert nem figyelsz. De Szöszi ezt nem hiszi, nem tudja
elhinni. Inkább azt gondolja,
------------------------------------------------------------------------
*Page 5*

hogy fordítva van: azért nem figyel, mert rossz tanuló. Neki úgyse
érdemes figyelni. Úgyse ért meg
semmit. Soha, de soha nem fogja megérteni, hogy mi az a reciprok érték,
sohasem jegyzi meg, hogy
hol van Alma Ata. Vagy, hogy mi az a költői hitvallás! Ha néha figyel,
az csak szívdobogást okoz neki.
Akár a tanár magyaráz, akár a lányok felelnek, ő mindig valami rémületet
érez. Szédül. Hogy ő mennyi
mindent nem tud!
Régebben, azelőtt, nem szenvedett így az iskolában. Sohasem volt ő jó
tanuló, de nem is gondolt
vele. Már arra nem is emlékszik, hogyan is volt kislánykorában; annyi
bizonyos, hogy nem búsult és
nem szenvedett azért, hogy minden gyereknek iskolába kell járni. A
legtöbben, igaz, okosabbak voltak
nála, de akadt azért butább is, olyan, aki meg is bukott. Ő nem bukott
meg, csak tavaly a hetedikben,
majdnem. Az már nehéz év volt. Hogy mikor kezdődött ez a szenvedés, azt
már nem tudja; az
bizonyos, hogy most gyűlöli az iskolát. És úgy oson fel a lépcsőn, hogy
szinte belegörnyed. Mintha
súlyos terhet cipelne.
Hátul ül, az utolsó előtti padban, Horváth Margit mellett. Margit erős,
begyes lány, két hosszú,
seszínű hajfonata van. Halántékát az öklére támasztja és magol. Mindig
így tesz, magol az utolsó
percig, mert neki is nehéz feje van, ő is borzasztóan fél a feleléstől.
Csakis szó szerint tudja a leckét
elmondani, vagy sehogy. Ha egyszer megakad, vége. Kipirosodik, elsápad
és a copfját babrálja.
Szöszi leül, foszladozó táskáját a padba löki, maga elé teszi a most
vásárolt pattogatott kukoricát,
aztán újra előhúzza a táskát, kivesz belőle egy vékonyka füzetet, meg
egy rosszul hegyezett ceruzát.
„Slágerek”, ez van a füzetre írva, Szöszi saját kezűleg írta, szép nagy
betűkkel, a szókezdő S betűt
körül is pontozta pirossal.
Szöszi ugyanis gyűjti a slágereket. Gyűjti, mert szereti őket. Amennyire
utálja az iskolai énekórákat –
mert szolmizálni is kell, meg készülni is kell rá –, annyira szereti az
olyat, hogy: „Nem adlak másnak,
nekem rendelt az élet… „ Kedvencei közé tartozik a Szulikó is. Az is
gyönyörű: „Nem találom sííír-han-
todat… „ Csak a szöveget írja le, csak azt gyűjti, kottázni nem tud, meg
fölösleges is. Szöszinek jó füle
van, gyorsan, könnyen megtanulja a dallamot, hallás után. Csak a
szöveget, azt körmöli le gondosan,
azt tanulgatja, gyakorolgatja. És, bámulj, világ! Még attól sem riad
vissza, hogy idegen nyelvű
szöveget is leírjon. Például franciát. A füzet elején ott van a
Zsáttandré… Már ahogyan Szöszi úja:
„Zsáttandré lő zsúr elá nüi”. Később: „Párlé moá dámúr… „ Istenem, hát ő
nem tud franciául, még azt
sem tudja biztosan, hogy ez franciául van-e… Minek kéne azt tudnia? Nem
érdekli. Csakis a dalokat
szereti.
De hát ki hallotta, mikor hallotta Szöszit énekelni?
A nagymamája sohasem, az biztos. Össze is csapná a kezét, hogy nahát,
csoda történt, a zöld
hernyóról kiderült, hogy dalos pacsirta! Nincs az a pénz, amiért Szöszi
otthon énekre nyitná a száját.
Hogyisne, hogy kinevessék! Még beszélni sem szeret, nemhogy mások előtt
énekeljen! Ő csak
magának énekel, ha egyedül van, csöndesen és dudorászva. Ha nagymamáék
nincsenek otthon, és ő
lekuporodhat a dívány sarkába. Vagy itt az iskolában, ilyenkor, amikor
senki se figyel rá és amúgy is
lárma van az osztályban. Margit úgyse törődik vele. A többiek még úgyse,
hiszen nem is hallják.
Fecsegnek, kacagnak. Még egymásra se nagyon figyelnek, mindegyik a
magáét mondja; dehogyis
veszik észre, mit művel a padjában Varga Elvira, az osztály egyik
jelentéktelenje.
------------------------------------------------------------------------
*Page 6*

Mert Szöszit az iskolában így ismerik, Varga Elvirának. Így van beírva
az osztáiyköny vbe, így szólítják a
tanárok. Alig egykét lány tudja, hogy otthon Szöszinek nevezik.
Iskolai neve, ha felelni hívják, mintha nem is egészen neki szólna. Ki
tehet erről?
Amikor ő született, a mamája nagyon fiatalka volt, alig több, mint
tizenhat éves, vagyis csak két évvel
idősebb, mint most Szöszi. A nagymama is, de a mama maga is,
akárhányszor mondta: gyerekesze
volt még akkor. Egy tizenhat éves lány akkor is csak tizenhat éves, ha
férjhez megy és gyereke
születik. A mama adta elsőszülött kislányának az Elvira nevet, mert
akkor úgy találta, ez a legszebb
név a világon. Előkelő és különös. Később, már egy-két év múlva, a mama
megbánta, hogy Elvirának
kereszteltette a lányát. Ugyanúgy megbánta, mint azt, hogy férjhez ment
Varga Rezsőhöz, első
férjéhez, Szöszi apjához. Elvált a férjétől, máshoz ment feleségül,
kislányát pedig odaadta a
nagymamának. Szöszit akkor már Szöszinek hívta mindenki. El is
felejtették az Elvira nevet, az csak
akkor bukkant fel újra, amikor Szöszi iskolába került.
Ó, a mama! Édes, aranyos, gyönyörű! Még most is csak harmincegy éves, de
nem látszik többnek
huszonnégynél. Karcsú és kecses és mindig mosolyog, gyönyörű ruhái
vannak, pici lába és sok-sok
gyöngyfoga. Pedig négy gyereke van a második férjétől, két fiú meg két
kislány.
Szöszi szívéhez senki nem áll oly közel, mint a mama. Más is szereti a
mamáját, de nem úgy, mint ő!
Más lány azért ragaszkodik az anyjához, mert az jó hozzá, mert gondozza,
mert szereti, mert inkább
saját magától vonja el, de a lányának megad mindent. Szösziéknél erről
szó sincsen. Szösziért a mama
– ezt elégszer hallotta is a nagymamától – a kisujját se mozdította.
Életében nem mosott ki még egy
köténykét se Szöszire. Szöszit járni, beszélni, enni a nagymama
tanította, amikor a mama még csak
tizennyolc éves volt és úgy váltogatta az udvarlóit, mint a zsebkendőt.
Ezért aztán Szöszi a
nagymamát szereti olyanformán, mint ahogy más lány az anyjához húz. A
nagymama bütykös keze
sokat dolgozott érte. A mama keze fehér és könnyű, mint valami kedves
pillangó, és ibolya illata van.
Épp azért, senkit nem lehet úgy szeretni, mint a mamát. A mamában nem a
hasznosat, hanem a
szépet szereti az ember. Mint a jácintot, mint egy dalt, aminek semmi
haszna, nélküle mégis sivár és
örömtelen volna az életünk.
A mamára sokan haragusznak. A nagymama azért, mert haszontalan, önző,
lám, még a gyerekét is
őrá hagyta. A félje azért, mert könnyelmű, kacér, nem osztja meg vele
gondjait, mindene csak a
szórakozás, a ruha, a fodrász, meg az ábrándozás. Keveset törődik a
háztartással, a gyerekekkel. De
mondhatnak, amit akarnak, mégis szeretik a mamát; a nagymama is, meg
Sándor bácsi is – a mama
férje –, egyikük sem tudna meglenni nélküle. A mama uralkodik rajtuk,
szépségével és kedvességével.
Olyan gyönge és kicsi! Nem okos, nem erős, mégis ő uralkodik. Ha nem
bántják, mosolyog és dalol.
(Mert a mama is szépen énekel, énekesnő szeretett volna lenni, sőt még
most is szeretne…) Ha
bántják, sír. A mama olyan, mint az égbolt tavasszal; vagy víg, vagy
nagyon szomorú, de sohasem
nyugodt, sohasem akármilyen. Ha elborul, körülötte mindent betakar a
szürkeség, de ha fölragyog,
akkor mindenki örül.
Szöszi talán nem haragszik a mamára? Az Elvira névért, és még inkább
azért, hogy őt a nagymamának
adta? Nem fáj ez őneki? Fáj, fáj, de nem kisebbíti iránta érzett
szeretetét. Az ő mamája nem
hétköznapi, hanem vasárnapi mama. Ünnep, ha vele lehet. Mint ahogy nem
lehet mindennap
vasárnap, ugyanúgy a mama sem volna már ugyanaz, ha reggeltől estig csak
robotolna, takarítana,
főzne, mosna…
------------------------------------------------------------------------
*Page 7*

A nagymama másik lánya, a mama nővére, Szöszi nagynénje, az derék
asszony, dolgos, cipőgyárban
dolgozik és éjfélig súrol, sikál odahaza. Azt mindenki dicséri,
tiszteli, de ki szereti, ki szeretheti úgy ezt
a Joli nénit, mint a mamát? Senki! Mindig fáradt, ideges és irigy is.
Igen, irigy a mamára, hogy annak
milyen könnyű élete van, az csak éli világát. Egészen eltorzul az arca,
ha a mamáról beszél, kiül az epe
a szája szélére.
Nem, nem vagyunk egyformák, nem lehetünk! Lám, Joli néni gyerekei, két
fiú meg egy lány, azok jól
tanulnak, okosak, de ők is irigyek, maguknak valók, s lenézik Szöszit,
mert buta.
Szöszi nem irigy és nem néz le senkit. Ha már nem lehet olyan, mint a
mama – hiszen csúnya és
semmi kedvesség nincs benne –, akkor olyan sem akar lenni, mint Joli
néni gyerekei. Azért, hogy ő
csúnya, szívből szereti a szépet, azért, hogy ő buta, tiszteli az
okosságot is. Nagy a világ, elférünk
benne valahányan – ezt a nagypapa szokta mondani. Mert az okos ember, és
ráér gondolkodni –
tavaly óta nyugdíjas. De azelőtt is ráért arra, hogy gondolkodjék az
emberek dolgán, az élet
különösségein, mert nagyapa ifjúkora óta a Beszkártnál dolgozott, kalauz
volt, majd ellenőr. Sokat
látott, hallott, mindig az emberek között forgolódott; a közlekedési
alkalmazottnak mindig van ideje
egy kis beszélgetésre, tűnődésre, ha másutt nem, hát a végállomáson.
Olyan az egész világ, mint ez az osztály itt, tíz perccel nyolc óra
előtt; csupa zsibongás, nyüzsgés, nincs
benne semmi különös, ha átabotában hallgatja, nézi az ember. De
egyenként, az más! Harminchárom
lány, mind nyolcadikos, mind pesti, sőt, hetedik kerületi. Mindegyik
tizennégy éves, egyik betöltötte,
a másik még nem. Még sok minden másban is hasonlítanak egymáshoz, szinte
hajszálra
megegyeznek: szeretik a jót, az új cipőt, a csokit, örülnek annak, ami
sikerül nekik, sírnak, ha valami
nem sikerül. De ha azt nézzük, hogy miben különböznek, akkor még Hilda
néni, a számtantanár sem
tudná kiszámítani, hányféle vágy, óhaj, kedvtelés, félelem él e
harminchárom kislány szívében. Az
osztály zsibong, fecseg. Mi minden van ebben! Szöszi a legújabb slágert
dúdolja a térdén tartott
irkából – mert megszokta óra alatt, hogy eldugja a füzetét, hát ilyenkor
is a pad alá pislog. Nem tudja,
Som Giziék min nevethetnek annyira. Valami levelet olvasnak. Biztosan a
fiúiskolából csempésztek be
megint valami hülyeséget. Pedig Gizi jó tanuló, szelíd és szófogadó,
hízelgő lány, Lajosffy tanárnő
egyik kedvence. Mégse veti meg az ilyen mulatságot. Azt akarja, hogy a
lányok is jópofának tartsák.
Ez a mai nap épp olyan, mint a többi, mint akármelyik. Mégis, mennyi
minden történik!
Azzal kezdődött, hogy Szöszi az első órán „lebukott” a sláge-res
irkájával. Csengetés után sem tette
el, ott tartotta a térdén, bele-belepislogott. A jó ég tudja, mi ütött
belé. Év eleje óta hordozza
mindennap az iskolába azt a füzetet és mégse látta meg senki. Ma nem
tudott megválni tőle. Ki tudja,
miért? Van oka? Talán az, hogy tegnap délután egy új slágert írt bele –
a házukban lakó építőmunkás-
lányoktól tanulta-, ez a dal pedig úgy kezdődik: „Szöszi bon…”
Legalábbis így mondták a lányok az
otthonban. Hogy mit jelent, nem tudják, alighanem francia dal, azok is a
rádióban hallották,
valamelyik leírta, Szöszi meg lemásolta. Mindegy, mégis úgy hangzik,
mintha egyenesen neki,
Szöszinek írták volna. Szöszi bon, Szöszi bon… Csak tudná, mi az a bon!
Első óra számtan volt, azt egy sápadt, ideges, csinos fiatalasszony,
bizonyos Hilda néni tanítja. Sokat
betegeskedett mostanában, azt mondják, a tüdejével van valami baj.
Tanároknál az ilyesmi különösen
kényes, mert még ha nem is súlyos, akkor sem engedik tanítani. Hilda
néni többnyire nagyon kedves
és barátságos, a lányok általában szeretik, ő is a lányokat. Nála az a
fő, hogy csendben legyenek, a
fecsegést nem bíija, olyankor az asztalra csap. De hogy a lányok hova
néznek, hogy figyelnek-e, azzal
------------------------------------------------------------------------
*Page 8*

nem törődik. Az ő óráján akár az ablakon is kinézhet valaki, azért nem
szól, azt észre sem veszi. Ő
maga is szórakozott, néha elgondolkodik, elkalandozik a tekintete,
mintha máshova gondolna. Nos,
Szöszi Hilda néninél nem sokat kockáztatott, amikor a füzetet a térdén
tartotta és lesütött szemmel
ült. A lányok feleltek. A felelés unalmas. Ilyenkor, tavasz-szal már
úgyis ismételnek; a jó tanulók azért
nem figyelnek, mert már a könyökükön jön ki minden példa, a rosszak meg
azért, mert ők nem
szoktak figyelni. Maga Hilda néni is unja a felelőket. Csak akkor rebben
fel néha, ha valahonnan
suttogást hall. Borz Marika felelt éppen, közepesen és magányosan. Írt a
táblára, beszélt, megállt,
néha az osztályra pillantott, aztán megint Hilda nénire… A felelőnek is
rossz, hanem figyelnek rá,
olyan árván áll kint a táblánál! És akkor egyszerre csak valaki vékony
hangon, csöndesen, de mégis
tisztán hallhatóan azt dúdolta: – Szöszi bon, Szöszi bon…
Hilda néni felkapta a fejét, az osztály előbb csendben, aztán erősen
felkuncogott. Szöszi maga fel sem
ébredt egészen, felkapta a fejét, felhúzta szemöldökét, csodálkozott. Az
osztály erre hangosan
kacagni kezdett. A lányok tudták, hogy mi történt. Varga Elvira énekelt
óra alatt! A slágeres füzetből!
Addig nézegette, míg elfeledkezett magáról és félhangosan dúdolt, talán
nem is tudta, hogy hol van!
– Varga! – csattant fel Hilda néni. – Hát ez mi volt?
Szöszi elvörösödve állt fel.
– Azt hiszed, énekóra van? – kérdezte Hilda néni. – No, gyere ki a
táblához, itt énekelhetsz.
Az osztály még mindig nevetett, sőt, egyre jobban. Mert Szöszi, az
ijedtségtől kótyagosan, nem a
számtanfüzetét, hanem a slágeres irkáját vitte ki magával, mikor
kivánszorgott a táblához. Hilda néni
már nyúlt is érte. Szöszi most észbekapott és úgy rántotta vissza a
kezét a slágeres füzettel, mintha
megégette volna. De Hilda néni áthajolt az asztalon, kikapta a kezéből a
füzetet, kinyitotta. Szöszi
görnyedt háttal álldogált ott, és várta, hogy rászakadjon az ég.
– No lám – mondta Hilda néni. – Varga Elvira úgy tudja már a számtant,
hogy a mi munkánk őt
egyáltalán nem is érdekli. Talán dizőznek készülsz, művésznő? No lám…
Csupa könny a szobám… Hej,
mambó! Csudás! Szöszi bon? Hát kedves Szöszibon kisasszony, búcsúzzék
csak el ettől a pazar
füzettől… Kárpótlásul kap érte egy szép, karcsú egyest…
Szöszibon kisasszony! Az osztály kacagott, Hilda néni nem is intette
csendre őket. Szöszi látta a
tanárnő keze mozgásán, hogy csakugyan beírta az egyest. De bánta is ő
most! A füzet! És a szégyen!
Petz Zsóka – mert az tanul franciául – egészen hangosan magyarázta a
körülötte ülőknek: „Ez egy
francia dal, úgy kezdődik, hogy „Sze szi bon”, és azt jelenti, hogy ez
olyan jó, de ez a buta biztosan azt
hitte, őneki, őróla írták!” Aki bajban van, azon nevetnek. Szöszibon
kisasszony! Ez már így van, talán
nem is rosszaságból teszik, hiszen szegény fejének mindegy már, de
legalább az osztály szórakozik.
Szöszi a vállát rángatva megy a helyére, mint akit nem érdekel az egész
– de remeg a torka. Nem sír,
azért se sír, mert ha sírna, még jobban nevetnének. Majd ott sír, ahol
senki se látja.
Kegyetlen az osztály, kegyetlen az élet!
De Szöszi már megszokta. Vagy, ha nem is szokta meg, nem vár mást, sem
ő, sem a többiek. Az lenne
különös és csodálatos, ha most Petz Zsóka nem gúnyolódott és nem
nevetett volna. Zsóka raj
tanácselnök. Oly szépen tud beszélni az ünnepélyeken, piros arccal és
piros nyakkendőben, hogy mi
mindannyian jó barátok vagyunk, és testvérünknek tekintjük a messzi
kínai és néger gyerekeket is!
------------------------------------------------------------------------
*Page 9*

Varga Elvira nem kínai, nem is néger, csak egyszerű osztálytárs, velük
jár már nyolc éve. Ő nem
barátnője Zsókának, hogyisne! Messzebb vannak egymástól, mint a
négerektől a kínaiak. Zsóka okos
és művelt, Szöszi buta. Ha bajba került, ha elvették a slágeres irkáját,
maga kereste magának. Mién
csinál ilyeneket? Miért nem figyel, miért tölti haszontalansággal az
idejét, minek tömi a fejét
ostobaságokkal? Úgyis oly kicsi a feje, alig fér el benne valami. Pedig
ezen a délelőttön Petz Zsókára is
rájárt a rúd.
Szörnyű nagy baj történt! Valaki jó tréfát akart csinálni és rajzszöggel
kitűzte a faliújságra azt a
levelet, amit reggel, csengetés előtt, olyan kuncogva olvastak a lányok.
A fiúiskolából csempészték
be, nem tudni hogyan, de szerelmes levél volt és Petz Zsókának szólt. A
beavatottak azt is tudták,
hogy Marik Pali írta, egy nyolcadikos a fiúiskolában. Hogy mi volt a
levélben, azt pontosan kevesen
tudták, mert Zsóka azt csak a barátnőinek mutatta meg. Hogyan került a
faliújságra? Épp ez a rejtély.
Tény, hogy a tízórás tízpercben bejött a folyosós tanárnő, a kopogó
cipőjű kis Mara néni – őket nem
is tanítja, csak az alsó tagozatot –, meglátta a levelet, levette,
elolvasta; nagyon felháborodott és
elvitte. Az osztályban csak a hetes tartózkodott, Szűcs Ilonka, meg a
barátnője. Rögtön rohantak
Zsókához, hogy leadják a vészhírt. Biztos, hogy Mara néni odaadja az
osztályfőnöknőnek, Lajosffy
tanárnőnek.
Lángba borult erre Zsóka szép, büszke arca, fölvetette a fejét, hogy
csak úgy lobogott fekete haja.
Rögtön nekirontott legjobb barátnőjének, Som Gizinek: – Te tetted ki, ne
is tagadd!
– Én? – és az ő arca is lángba borult.
– Nálad volt utoljára!
– Nem igaz!
– Hát akkor ki?
– Mit tudom én…
– Hazudsz!
Az osztály két legjobb tanulója beszélt így egymással! A többiek
izgatottan hallgatták. Mi lesz ebből?
Ugyanúgy, mint Zsókát, a lányokat is csak az érdekelte: ki tehette ki a
faliújságra a levelet? Csakugyan
Gizi lett volna? Hiszen annyira elpirult! De az is igaz, hogy a hangja
tele volt éles, remegő meg-
bántottsággal.
– Piszok!
– Veled nem beszélek!
– Most boldog vagy? Mert mindig irigykedsz.
– Nem érdekelsz!
Csengettek, bejött Lajosffy tanárnő. Mintha egy méltóságteljes, szép
madár úszna be a terembe,
mindig olyan a belépése. A járása oly sima és nyugodt, hogy a feje
egyáltalán nem hullámzik. Kissé
felemeli gömbölyű fehér állát, erre mindig csend lesz. Ma különösen
nagy-nagy csend támadt. A
lányok nem voltak a helyükön, mint máskor. A rendkívüli esemény
felforgatta az osztályt. És senki
------------------------------------------------------------------------
*Page 10*

nem mert mozdulni, hogy a helyére menjen. Szöszi, ő a helyén ült, és
padszomszédja, Margit is.
Általában a rossz tanulók mind a helyükön maradtak, ők nem avatkoztak
bele Zsóka és Gizi ügyébe.
Most az egyszer velük volt baj, az osztály előkelőségeivel.
Mi tagadás, Szöszi érzett is valami elégtételfélét. Hát olyan gonosz ő,
hogy most örül Zsóka bajának?
Azért, mert reggel Zsóka kinevette? Hát igen, van ebben valami. Nem, ő
nem nevetett, nem is súgott
semmit a padszomszédjának. Margitnak nem is lehetett volna. Sápadtan,
kezét tördelve nézte
Margit, hogy mi történik, mi következik. Margit oly félős és riadt
lélek, hogy o megretten minden
viharban. Bárkit sújt is! De olyan is az osztály ilyenkor, mint orkánban
a fiatal erdő. A vész
megremegteti, megnyögeti mind a fácskákat. Még Szöszi is érzett valamit
ebből a riadalomból. Már
maga az, hogy Lajosffy tanárnőnek oly fátyolosan szomorú és egyben
haragos a tekintete!
– Súlyos, nagyon súlyos szerencsétlenség ez, lányok – így kezdte a
beszédét Lajosffy tanárnő. – Súlyos
csalódás ért bennünket, ami pedig Petz Zsófia tanulót illeti, talán
egész életére kihat az a
meggondolatlan cselekedet, az a hitvány, csúnya folt, ami a becsületén
esett…
Becsületén! A mázsás szótól megborzong az osztály. Zsóka holtsápadt. De
ha valaki most belépne,
nem tudhatná bizonyosan, ki itt a bűnös, mert mások is ugyanúgy
elsápadtak. Mintha ostorcsapás
érte volna az osztályt, vagy még inkább, mintha valami végzetes vonat
dübörögne a közvetlen
közelben.
Szöszi egy kicsit megmozdította a fejét, mintha szabadulni akarna valami
béklyótól. Még a vállát is
megrántotta egy kicsit, úgy, mint amikor őt szidják. Valami motoszkált a
fejében, éppen az övében,
ebben a haszontalansággal tömött kis fejben.
Talán azért van ez, mert ő sohasem imádta Lajosffy tanárnőt. Ő mindig
csak félt tőle, mindig egy
kicsit gőgösnek tartotta, valami mindig tiltakozott benne a fensőbbsége
ellen. Már megint, hogy
fölfújja! No persze! Lajosffy tanárnő szemében már az is nagy sértés, ha
valaki kinéz az ablakon. Hát
akkor mit szóljon egy szemtelen szerelmes levélhez? Lajosffy tanárnő
mindig a fellegekben jár, úgy
tesz, mintha nem tudná, milyenek a lányok. Bah! Talán ez az első
szerelmes levél, amit Petz Zsóka
kapott? Hajaj! Az egész osztály tudja, hogy kacér, hogy szereti
bolondítani a fiúkat, el is dicsekszik
mindig a sikereivel. Mi történt tulajdonképpen? Teljesen mindennapos
dolog történt, csak anynyi a
különbség, hogy most kiderült. Lajosffy tanárnő épp azért van annyira
oda, mert most tudomásul kell
vennie, hogy milyen az élet. Hát úgy kell neki! Nem, nem Zsókának, hanem
Lajosffy tanárnőnek.
Zsókának egyszerűen pechje van, lehet, hogy hármast kap magaviseletből,
mert azért ki nem csapják.
Kitűnő tanuló! Lajosffy tanárnő ugyan azt mondja, talán nem is tanulhat
tovább, merj; a nyolcadikos
bizonyítványába ilyen csúf szépséghiba csúszik. Hanem ez azért csak
mese! Zsóka tiszta kitűnő volt
nyolc éven át, már el is ment a felvételi lapja a vegyipari technikumba.
Az év végi bizonyítványt meg
se nézik, mire azt megkapják, már felveszik. De miért is ne? Nem
bolondok azok a tanárok sem a
technikumban. Egy szerelmes levél miatt nem utasítanak visz-sza egy
tiszta kitűnő tanulót!
Mennél tovább beszél Lajosffy tanárnő, annál többen kezdenek mozgolódni,
Szöszihez hasonlóan.
Nemcsak a kezük, a fejük mozdul, hanem a gondolatok is a fejekben.
Lajosffy tanárnő egyre rakja
rájuk a béklyókat, de ők egymás után lerázzák. Más is rájön, hogy nem
kell annyira mellre szívni. Ezek
csak olyan prédikációk. Volt már olyan a nap alatt, hogy valaki
szerelmes levelet kapott. És néhányan
már annak örülnek: ma nem lesz felelés. Minden rosszban van valami jó,
Lajosffy tanárnő a fele órát
már átbeszélte.
------------------------------------------------------------------------
*Page 11*

Ami magát Zsókát illeti, mintha ő is magához térne valamennyire.
Oda-odapillant gyűlölködve Gizire.
Vagyis, már ismét az a főkérdés: ki tette ki a levelet a faliújságra?
Egy régi barátság alighanem
csúnyán véget ért. Gizi aligha tudja tisztára mosni magát Zsóka gyanúja
alól.
Nem is vitás, hogy Zsóka igazgatói megrovást kap, hármas magaviseletet.
Be fogják hívni a szüleit.
Otthon is lesz elég baja, míg megmagyarázza, hogy mi történt. De szinte
bizonyos, hogy miközben
sírva áll apja vagy anyja előtt, akkor is Gizit okolja majd mindenért.
Hogy Gizi a kígyó, ő okozta a bajt.
Tehet ő arról, hogy az a buta Marik levelet írt neki? Az olyan hóbortos
fiú, más lányoknak is leveleket
irkál, gyakorolja magát, mert író akar lenni, verseket is firkál.
Szóval, hát senki se tehet semmiről,
mindenki ártatlan, egyedül csak az a bűnös, aki a levelet a faliújságra
kitette.
Som Gizi egy házban lakik Szösziékkel, csakhogy fent a negyedik
emeleten. Régen,, amikor még kicsik
voltak, Gizi volt Szöszi legjobb barátnője. Tavasszal és nyáron fent a
negyedik emeleti folyosón, Giziék
ajtaja előtt rendeztek babakorzót és babaruha-nagymosást. A folyosó
korlátja és a fal közé
kitámasztottak egy seprűnyelet, arra teregettek. Később, amikor már
negyedikesek és ötödikesek
voltak, rákaptak arra, hogy babák helyett a házbeli igazi babákkal, a
két és hároméves csöppségekkel
játszottak, iskolát, óvodát meg klinikát. A kicsik mind szót fogadtak
nekik, ők voltak a nagylányok, és
örültek, hogy játszanak velük. A vörös hajú házmester néni sokszor
felkiabált nekik az udvarról: – Lesz
csönd? Hátrakötöm ám a sarkatokat!
Ezen ők mindig olyan jót nevettek. Mennél többször hallót-ták, annál
inkább nevettek. Éppen az volt
a mulatságos abban, hogy mindig csak azt mondta!
Szöszinek van egy piros-bársony kötésű emlékkönyve, amit valamikor
kulcsra lehetett zárni. Ebbe a
könyvbe legeslegelőször Irma néni írt be, aki negyedikben tanította
őket: „Légy jó mindhalálig!”
Másodiknak Gizi írt bele. Igaz, először elrontott egy lapot, volt is
sírás miatta, mert ki kellett tépni. De
aztán annál jobban sikerült. Gizi bátyja rajzolt egy szép kis szélmalmot
a bal alsó sarokba, Gizi pedig
ezt írta: „Szedd a tavasz virágait Egy csokorba Össze, Rózsát tégy és
nefelejcset Egyet-kettőt közbe…
Szeretettel jegyzé hű barátnőd, Som Gizike „ – így végződik. Hű
barátnőd! Hol van az már! A piros
emlékkönyvnek réges-régen elveszett a kulcsa. Maga a könyv ott hányódik
nagymama varrógépének
mindig felfordított fataka-rójában, ezernyi limlom között, a barátság
pedig még ennél is jobban
elhányódott, elkopott.
Ma, amikor Gizi és Zsóka összeveszett az iskolában, Szöszi véletlenül
együtt ment haza Gizivel. Ez már
régen nem történt meg, mert Gizi máskor mindig Zsókával lóg, még akkor
is van fecsegnivalójuk, ha
kijönnek az iskolából. Gizi, mint egy kis pulikutya, hűen kísérgeti
drága barátnőjét, csak aztán indul
hazafelé. Ma azonban Gizi éppen olyan magányos, mint Szöszi. Akár
akarták, akár nem,
összekerültek. Szöszi néhány lépéssel előbb járt, de a sarkon, a
pattogatott kukoricát áruló bácsinál
meg kellett állnia, míg elmegy a troli. Gizi, bármilyen lassan baktatott
is, utolérte.
Gizinek ki volt sírva a szeme.
– Na – szólalt meg egyszerre Szöszi –, a drága barátnőd!
– Többet úgyse beszélek vele! – felelte Gizi.
– Dehogyisnem! Majd kibékültök.
------------------------------------------------------------------------
*Page 12*

– Soha – mondta Gizi és elfordította a fejét.
Szöszi most nem szólt, csak megrántotta a vállát, mintha önmagával
beszélgetne. Ez a vállrángatás,
amiért mindenki any-nyira haragszik, már a vérévé vált. Mi mindenre jó
az a vállrángatás! Azzal
mindent elmond, amit soha nem tudna szóval közölni. Most például azt
mondta el vele: „Én nem
bánom, én nem törődöm vele, most láthatod, hogy milyen barátnőt
választottál helyettem.” Miért,
hát talán Petz Zsóka miatt szakadt meg az ő régi barátságuk? Nem, nem
egészen, de Zsóka miatt is.
Mert Gizi olyan, hogy mindig más barátnője van. Mint a szélkakas, forog
erre és arra. Mindig kell neki
valaki, akivel aztán sülve-főve együtt van.
Szöszi ugyan kicsi kora óta a nagymamánál lakik, de azért minden évben
„hazamegy” a mamájához
néhány hétre, néha évente többször is. Az édesanyja szokta elkérni őt a
nagymamától, rendszerint
olyankor, ha valami baj volt, betegeskedett valamelyik gyerek, a mamának
nem volt bejárónője, de
olyankor is, ha a mamáék elutaztak és a gyerekekre kellett vigyázni. A
nagymama mondogatta is
mindig: „Ha szükségetek van rá, akkor megtaláljátok a kislányt…
Kihasználni, arra jó!” Szöszi is tudja,
hogy így van, hogy ő csak afféle pesztonka ott a Murányi utcában, ahol
édesanyjáék laknak. Amikor
náluk van, sokszor iskolába sem mehet, mert messze van, és a gyerekekre,
a kicsikre kell felügyelnie.
Mégis boldog, ha odamehet a mamához, hogy a mamának néhanap mégiscsak
szüksége van rá, a
nagylányára. És noha egész életét a nagymamánál töltötte, mégis mindig
azt mondja, ha a Murányi
utcába költözik át: „hazamegyek”.
Szívesen megy haza már csak azért is, mert akkor van kifő-gás, hogy
miért nem jár iskolába. A
nagymama ugyan azt mondja, a sok mulasztás az oka annak, hogy ő évről
évre rosz-szabbul tanul.
Mindegy, Szöszi nem gondolkodik ezen. Őt a tanulás úgysem érdekli. A
mama se szeretett tanulni.
Lehet, hogy Gizivel is azért veszett össze, azért hidegültek el
egymástól, mert ő időnként hazament,
és mire visszajött, Gizinek mindig volt egy-egy új barátnője. Gizi olyan
puhaszívű, barátkozó
természet. Ha Szöszi nincs, jó más is. Miért ne? Minden kislányban van
valami szeretni való. Szöszivel
is azért lettek olyan jó barátnők, mert egyidősek és egy házban laknak.
Hát mi van abban, ha
valakinek akár öt barátnője is van? Annál jobb! Gizi sohase bánta volna,
ha Szöszinek más barátnője
is van. De Szöszi utálatos és morcos. Féltékeny. Mindjárt felhúzta az
orrát, ha ő egyszer átment Erdei
Pauláékhoz játszani, vagy ott találta nála valamelyik osztálytársukat.
Olyankor megkukul és csak
nézeget duzzogva, aztán egyszerre csak fölkel, kiszalad, hiába szólnak
utána. Már azért is dühös volt,
ha Gizi beszélt előtte egy másik kislányról, hogy az milyen szépen
zongorázik. Különösen az okos
lányokra haragudott, azokra volt nagyon féltékeny. Mert azt olybá vette,
hogy Gizinek ő már nem jó,
Gizi őt lenézi, mert buta, csakis az okosok kellenek neki, azok után
szalad. Hát szaladjon!
így hidegültek el egymástól már régen, még hatodikos korukban.
Most, hogy a balsors így összehozta őket, már nem tudtak egymással mihez
kezdeni. Hallgattak.
Amikor a köszörűs elé értek, Gizi mégis megszólalt: – Mit gondolsz…
kicsapják?
Persze, Zsókára gondolt.
Szöszi vállat vont.
– Attól ne félj.
------------------------------------------------------------------------
*Page 13*

– És ha mégis? Akkor nem tanulhat tovább.
Szöszi összevonta színtelen szemöldökét. Már a nyelvén volt, hogy
csípősen feleljen: mit bánja ő!
Olyan nagy baj az, hogy nem tanulhat tovább? Mit vannak úgy oda azért a
továbbtanulásért? Ő ezt
soha nem értette. Alig várja, hogy kiszabaduljon az iskolából. Még ez a
két hónap is milyen nehéz,
ami évzáróig hátra van. De hát, ugye, nem vagyunk egyformák. Inkább azt
felelte: – Ne ijedj meg,
nem csapják ki, no hát! Más is kap szerelmes levelet. Nagy Tünde is
kapott. Légy nyugodt, a tanárnők
is kaptak, amikor iskolába jártak.
Gizi nem felelt. Szöszi látta: kibuggyan a könny a szeméből. Annyira
félti Zsókát? Nem, dehogy! Szöszi
e pillanatban már tudta, honnan fúj a szél. Mégis Gizi tette ki a
levelet a faliújságra. Most már biztos!
És azért bántja a lelkiismeret. Biztosan nem akart rosszat, nem is
gondolt arra, hogy bejön egy
tanárnő, a tízperc végén úgyis levette volna. Hiszen, ha nem kerül tanár
kezébe, nem történt volna
semmi baj. Máskor is megtettek ilyesmit. Például felírták a táblára,
hogy Vay Nelli és Bogár János
jegyesek. Aki felírta, az mindjárt a szivacsot is a kezébe vette, hogy
letörülhesse, ha tanár jön.
„Hát szóval te voltál, te híres!” mondhatta volna Szöszi, de nem mondott
semmit. Sok mindent
gondolt magában. Először is azt, hogy az okos lányok, ezek a híresek is,
milyen nagy butaságokat
csinálnak. Ő már régen figyeli, tudja ezt róluk. Sokszor nem férnek a
bőrükbe. Aki buta, az jobban
meghúzza magát. Milyen hülyeség is, fiúkkal levelezni! Zsóka is megéri a
pénzét. No és Gizi? Most jól
megjárta! Mit vagánykodik? Mert ebben is Zsókát majmolja, mindig utánoz
valakit. Most jól
belekerült a pácba.
Megint csak vállat vont. Mi mindenre nem jó ez a mindentudó
vállvonogatás! Mégis, a szíve mélyén
egy csöppet megsajnálta Gizit. És amikor megszólalt, ezt mondta: – Ne
félj, nem mondom meg
senkinek.
Gizi rémülten pillantott fel. Nem merte megkérdezni, hogy mi az, amit
Szöszi nem mond meg
senkinek. Nem mert tiltakozni. Csak úgy tett, mintha semmit se hallott
volna.
Hazaértek. Gizi csengetett a liftért, Szöszi pedig kilépett a
sárgakockás udvarra. Csókolommal köszönt
az öreg vici néninek, aki ott éppen a szénport söpörte a pincelejárat
elől. Úgy látszik, valaki már
meghozatta a tüzelőjét a jövő télre. Szöszi nagyapja meg egy zöld
leánderes ládát szögelt. Biztosan
valamelyik emeleti lakóé. A nagypapa, amióta nyugdíjban van – meg
azelőtt is néha –, szívesen vállal
apró alkalmi munkát a házban. Megjavítja az elromlott fregoli
ruhaszárítót a fürdőszobákban,
csapokat bőröz, rolettát szerel, mindennap keres vele néhány forintot a
nyugdíjhoz. A nagymama
meg ágyneműfoltozást vállal, sőt, szerényebb igényűeknek kötényt is
varr, beszegi az új törülközőket
és konyharuhákat. Mert sok asszonynak nincs varrógépe, de nagymamának
van és valaha tanult
varrni. Az egész ház tiszteli és becsüli őket szorgalmukért. Van is egy
kis gyümölcsösük a Sashegyen,
barackérés idején az is meghoz – ha jó a termés – néhány ezer forintot.
Igaz, ősszel és tavasszal
dolgoznak vele eleget.
Mint mindennap, a nagymama a konyhában terített. Szöszi bevitte a
táskáját a szobába, aztán ment
kezet mosni.
– Mi újság? Feleltél? – kérdezte a nagymama. Ott állt a gáztűzhely
előtt, az ecetet forralta, mert a
nagypapa öntve szereti a salátát.
------------------------------------------------------------------------
*Page 14*

Szöszinek ebben a pillanatban elveszett slágeres füzete jutott az eszébe
és nagyon elkomorodott.
– Nem – felelte kurtán és barátságtalanul.
– Te sohasem felelsz – pattogott a nagymama. – Csudálatos! Úgy látszik,
csak vendégnek jársz abba
az iskolába. Csak azt nem értem, hogyan szeded akkor össze azt a sok
kettest!
No, tessék! Máris kész a veszekedés. Még egy szó és… Nem is kell szó,
csak egy kis vállrángatás,
elcsattanhat egy pofon is, ebéd előtt, éhgyomorra. És ki tehet róla?
Senki! A nagymama nem tudja,
nem tudhatja, hogy mi bántja Szöszit, Szöszi nem mondhatja el a slágeres
füzetet. Ha agyonütnék, se
tudná elmondani. És biztosan a nagymamának is van valami a begyében,
azért olyan paprikás. Hát
persze! Már mondja is: – Anyád megint itt volt, kétszáz forintot kért
kölcsön elsejéig. Még azt sem
adta meg, amit a múlt hónapban adtam neki. Azt hiszik ezek, hogy nekünk
a szalmazsákban is pénz
van. Az ember öregségére nemhogy támaszt találna a gyerekeiben, még mi
dajkáljuk őket. Anyád is
megéri a pénzét. Ha mégany-nyit keresne is az ura, mind kevés volna
neki. Már megint új kosztümje
van. De azt nem kérdezte, hogy a lányának nem szakad-e le a cipő a
lábáról. Van-e neki miben
iskolába járni? Majd vesz neki az a bolond nagyanyja.
Szöszi lepillantott a saját lábára. A piros szandál volt rajta, amit
tegnapelőtt vettek a nagymamával,
százhúszért. De azt a pénzt a papa adta, még ruhára is adott. Most
mondja ezt meg a nagymamának?
Noiszen!
Paprikás krumpli volt ebédre, benne egy kevés karikára vágott kolbász. A
nagypapa erősen nézi,
amikor a nagymama tálal. Látszik a szemén, hogy kevesli a kolbászt. De
nem szól, mert a nagypapa is
tudja, hogy takarékoskodni kell.
– Egyél, lányom, salátát is – kínálja Szöszit a nagypapa.
De Szöszi nem tudja megenni a salátát, undorodik tőle, mert olyan
lottyadt. Pedig a nagypapa egyre
magyarázza, hogy az milyen egészséges. Többet érne, mint az orvosság.
Hajaj, az orvosság! Már
megint elfelejtette bevenni ebéd előtt. Nagymama azt mondja, most már
jobb, ha nem veszi be, még
azt a kevés étvágyát is elvenné. Biztosan megint torkoskodott délelőtt.
Szöszi tiltakozik, pedig igaz,
hogy tizenegy órakor csokit vett és megette. Bezzeg az uzsonnát, a
kenyér közé tett sült tojást
visszahozta. Nagymama majdnem mindennap tojásrán-tottát ad neki
uzsonnára. Szöszi szereti ugyan
a tojást, de csak tányérból. Így nem tudja megenni. Mert úgy szétkenődik
a kenyéren. Nagymama ezt
persze nem érti meg.
Ebéd után segít mosogatni. Szöszi mossa fel a konyhát, a nagymama
nehezen hajol, vastag a dereka.
Aztán tanulni kéne. A nagypapa tovább szögeli a ládát az udvaron. Sok
baja van vele, mert reped a
deszka. Nagymama is kimegy, állítólag lehet kapni körmöt a hentesnél.
Visszajövet megáll a kapuban,
beszélget a házmesterékkel, mert azok ilyen jó időben kiülnek a ház elé.
Hja, ők is az udvarban
laknak, ott nyirkos és hideg még a tavasz is. Az utca poros és lármás,
mégis, az ember ilyenkor kívánja
a fényt, a meleget.
Szöszi csak teng-leng. A rádió mellett talál egy régi képes újságot, azt
böngészi unottan. Aztán eszébe
jut, hogy volt őneki egyszer régen már egy másik slágeres füzete, azt
tavaly kezdte meg, aztán
átmásolta belőle a nótákat. Kutat a konyhaszekrényben, a sublódban, a
gépfiókban, meg a
géptetőben is, de ott csak a hajdan oly féltett piros-bársony emlékkönyv
akad a kezébe. Elszorul a
------------------------------------------------------------------------
*Page 15*

szíve. Nagymama biztosan réges-régen elégette azt a régi slágeres
füzetet! Vége! Hogy elölről kezdje,
ahhoz nincs ereje.
Abbahagyja a reménytelen kutatást, lefekszik a díványra, el is szundít,
mintha nagyon fáradt lenne.
Nagymama bejön, leteszi a kosarat a frissen vásárolt sertéskörömmel.
– Hát a tanulás? Alszik! Ki hallott már olyat, hogy egy fiatal lány
délután aludjon? Honnan van benned
ez a lustaság? Kitől láttad? Én hatvanöt éves vagyok, de még sohasem
aludtam délután, mint egy
kisasszony. Ha ilyen úri módba kívánkozol, akkor tanultál volna. Akinek
tanultsága van, annak nem
kell annyit dolgozni. Vagy akinek olyan szerencséje van, mint a te anyádnak…
Nagymama a varrógéphez ül. Szöszi sem húzhatja tovább, oda kell
telepednie az asztalhoz, kezdődik
a leckeírás.
Mintha ólomból volna a keze. Ásít. Ki-kipillant az ablakon. Az udvar
szemközti oldalán, egy mindig
nyitott ajtó mellett tábla: „47/11. számú Építőipari Vállalat
munkásszállása”. Ott laknak a lányok, akik
már dolgoznak, keresnek, azoknak senki nem parancsol. Nemsokára jönnek
haza, öltöznek, mennek
táncolni, jönnek értük a gavallérok is. Most csak a gondnoknő van
itthon, meg egy hosszú, sovány
szőke lány, az előbb ment végig az udvaron, nadrágban, cigarettázva.
Biztosan betegállományban
van.
Ott, azon a szálláson lakik Bébi is, Nájlon Bébi, igazi nevén Kiss
Anasztázia, akit Szöszi az utóbbi
időben mindenkinél jobban csodál és tisztel.
2
Kiss Anasztázia, vagyis Nájlon Bébi – mert mindenki így hívja –
mindössze tizenhat éves. Nagyon
csinos lány. Fekete a haja, kék a szeme, kormos a szempillája. Karcsú
derekát széles, veretekkel
díszített övvel szorítja még karcsúbbra. De bármilyen vékony is a
dereka, ne féljen senki, nem törik el!
A bokája sem bicsaklik ki, noha tűsarkú cipőt visel. Negyvenkét kilónál
aligha nehezebb, de azért
biztosan áll a lábán. Bébit nem kell félteni. Ha kell, szembeszáll az
egész világgal. Már tudniillik a
világnak azzal a részével, amely egyáltalán tud Bébi létezéséről. Szöszi
épp ezért csodálja.
Bébi elárusítónő egy Röltex-üzletben. Nos, akkor hogyan kerül az
építőmunkáslányok otthonába? Ó,
ez külön történet. Bébinek már a beköltözése is szenzáció volt. Olyan
hangos szenzáció, hogy az egész
ház visszhangzott tőle. Vagy legalábbis a földszint; mert azért az
emeleti lakók közül sokan nem
ismerik Bébit, és talán soha nem is vesznek tudomást róla.
Az úgy volt, hogy Bébi egy februári napon negyedmagával, három másik
lánnyal együtt, nagy sírás-
rívás közepette költözött ide. Úgy érkeztek, mint valami hajótöröttek.
Régi otthonukból szívtelenül és
kegyetlenül kikergették, kitessékelték őket, pedig ők mind a négyen
állami gondozottak, frissen
végzett ipari tanulók. Velük jött egy elvtársnő a tanácstól, egy
meglett, komoly férfi a párttól, ott
topogott körülöttük Zimmer bácsi, a házmegbízott, és Koma elvtárs, a
tömbmegbízott is. Meglett,
komoly, tekintélyes kerületi emberek foglalkoztak velük és helyezték el
őket ideiglenesen ebben az
otthonban. Sztojka néni, az építőmunkáslányok otthonának vezetője, egy
vastag lábú, nehezen
mozgó, nagyon fekete és nagyon jószívű asszony, még meg is könnyezte
sorsukat. Hát hogyne
fogadná be őket néhány napra, a szegény árvákat, a szegény kis csibéket,
akik sohasem érezték az
anyai szív melegét!
------------------------------------------------------------------------
*Page 16*

Bébi volt a szónok akkor is. Papiros dobozba csomagolt holmijával,
karjára vetett piros, átlátszó
esőköpönyegével megállt az udvaron, a szállás ajtaja előtt és előadta,
milyen méltánytalanság történt
velük. Be sem lépett addig, amíg be nem mutatkozott az egybegyűlt lakók
és pártfogók előtt. A másik
három lány csak bólogatott hozzá.
Bébinek korához képest erős, bátor hangja van.
– Engem hathónapos koromban eldobott az anyám. Igaz, nem hányom a
szemére, mert őt is faképnél
hagyta az apám, egy segédjegyző. De azóta se törődött velem, én egyik
menhelyből a másikba
kerültem, meg voltam nevelőszülőknél is, ahol több verést kaptam, mint
enni. Ez a lány itt – mutatott
egy keskeny-vállú, magas, fakóhajú lányra – életében csak egyszer látta
az anyját, akkor is csak úgy,
hogy ő kereste meg. Azt hitte a jámbor, hogy majd az anyja a keblére
öleli. Tudni se akar róla! Hát
ilyen a mi sorsunk. No nem baj, azért felnőttünk, mind dolgozunk. Én
hatszázötvenet keresek, van,
aki még annyit se. Mégis azt mondták, menjünk el az otthonból, mert
nekünk az állam kenyeret adott
a kezünkbe, adjuk át a helyet olyanoknak, akik jobban rászorulnak. Hát
kérdem én, hova a nyavalyába
menjünk? A gyermekvédelmiben meg a tanácsnál talán nem tudják, hogy
milyen drága az albérlet?
Hát hogy fizessen a magunkfajta két meg háromszáz forintot egy szobáért,
ha ugyan egyáltalán kap
annyiért! De nem kapni, még egy ágyat se adnak, mert ha van is kiadó,
azt is inkább férfiaknak adják.
A nőktől mindenki fázik, mert azok mosnak is. Hát hogy a csudába ne,
talán pucerájba adjam a
bugyogómat?
No, ennek jól felvágták a nyelvét, mondta Szöszi nagymamája és jót
mosolygott a kormos szempillájú
lány előadásán. Mert sértette is a fülét Bébi durva beszéde, meg
imponált is neki. Ezt nem kell
félteni!
Nem is kellett.
Befogadták őket a lányszálláson. Eltelt néhány nap, aztán Sztojka néni
mondogatta ám, hogy itt nem
maradhatnak, mégiscsak keressenek más helyet maguknak. Az
építőmunkáslányok is morogtak. Mit
keresnek itt ezek a jöttmentek, jófélék? Kikezdték őket, különösen
Bébit, hogy milyen nagy
kisasszony, örökké csak a cifra holmiját mossa, latyakol, de ha szólnak
neki, hogy a konyhát takarítsa
össze, akkor szájaskodik. Mindig az ő nájlon-kombinéja lóg a kötélen a
konyhában, örökké a blúzát
vasalja. Egy héten kétszer is táncolni megy, arra van pénze. Jampi-lány
a javából. Mégis, éppen Bébi
volt az, akit nem tudtak kipiszkálni. A többi három egyenként
elköltözött. Mindegyik talált magának
helyet, egyik egy öregasszonynál, a másik a rokonánál. Mert nem igaz,
hogy csak háromszáz forintos
albérlet van, akad azért, ha nagyon keres valaki, száz forintos is.
Igaz, nem külön szoba, hanem egy-
egy ágy vagy dívány szegény családnál. Mindenki talált valamit, csak
Bébi nem talált, meg nem is
keresett. Őt nem érdekelte, jogosan lakik-e itt, vagy sem. Befészkelte
magát és fütyült az egész
világra.
Talán megsértődött azért, mert jampi-lánynak nevezték? Hogyisne!
Kiállt a konyha közepére, vékony csípőjére tette a kezét, úgy kiabálta:
– Jampi-lány vagyok! Az bizony!
De még mennyire! Ha nem tetszik, elmehettek innen.
Még az is előfordult, hogy összeverekedett a lányokkal, jól megtépte
őket. Hogy őt is megtépték? Hát
aztán! Azért mégis maradt, és tovább védte, mint egy dühös kis
vadmacska, a jampi-becsületet.
------------------------------------------------------------------------
*Page 17*

Dehogyis tagadta, hogy ő jampi! Büszke volt rá.
Végül is azok a lányok unták meg előbb. Beletörődtek abba, hogy Bébit
nem tudják kitúrni innen.
Mindenki haragudott rá, mindenki szidta, sok csúnyát beszéltek róla.
Hogy ilyen-olyan haszontalan,
mihaszna, léhűtő, hogy annak mindene csak a tánc, a fiúk, hogy kifújt
tojást nem ér meg az egész kis
élete, semmi komolyság, semmi szelídség nincsen benne. Még csúnyábbakat
is mondták, hogy rossz
lány, rosszfajta. De Bébi csak a vállát rángatta – mint Szöszi, ha a
nagymama szidja –, és szikrázó
szemmel, foghegyről hangoztatta: – Beszélhettek felőlem! Egyik fülemen
be, a másikon ki! Én tudok
vigyázni magamra. Nem akarok úgy járni, mint a mamám. De hát, ha jól
esik nekik, csak
mocskoljanak! Lepereg az énrólam!
Más lány, csak egy kicsit is gyávább, félénkebb, bátortalanabb – a
lelkét is kisírta volna ilyen
helyzetben. Vagy elszökött volna inkább. De Bébi nem! Mintha nem is érző
anyagból volna. Mintha
páncél védené. Pedig csak tizenhat éves. És egész életében mindig csak
bántották, ütötték. Soha
senki nem szerette, nem becézte. Jót soha, mindig csak rosszat mondták
róla. Már kicsi korában, a
menhelyen, a nevelőszülőknél, amikor libákat őrzött, később meg ipari
tanuló korában, az otthonban,
mindig csak a szidás jutott neki – de még ütés is. Mert ő mindig
szemtelen volt és szájas. Ő maga
dicsekedett el azzal, hogy ilyen volt.
Szösziékhez gyakran bejárt és ilyenkor szívesen beszélt élményeiről és
önmagáról. Szöszi
nagymamájával varratta új ruháit és alakíttatta a régieket. Szöszi
nagymamája nem volt igazi varrónő,
nem is akarta elvállalni, de Bébi addig hízelgett és könyörgött neki,
míg végül mégis megcsinálta, amit
Bébi kért. Hogy ő nem kényes, sőt, ő maga is segít a varrásnál, csak
nagymama szabja ki. És
csakugyan, ha este hazajött az üzletből, odakuporodott nagymama
varrógépe mellé és varrogatott. A
cérnát mindig a fogával tépte. Nagymama gyűszűt is adott neki, de azzal
nem tudott varrni, nem
szokott hozzá. Igazán olyan volt, mint egy kis vadmacska, aki
letelepedik a házi tűzhely mellé.
Nagymamát egyszerűen ő is nagymamának szólította, mint Szöszi. Ez a
bizalmaskodás tetszett is
nagymamának, meg nem is. Neveletlenség egy idegen nénit nagymamázni. De
azért a nagymama
sajnálta is Bébit, no meg aztán Bébi meséi és előadásai mulattatták.
Olyan jókat döcögött, nevetett a
kiszólásain, meg az elmélkedésein! Ilyen zöldfülű, széllelbélelt kis
nőszemély, aztán úgy beszél az
életről és a világról, mintha már keresztül-kasul ismerné.
– Tessék elhinni, én mondom, nem érdemes jónak meg tisztességesnek
lenni. Mert aki hagyja magát,
azzal mindig kitol nak. Ilyen az élet! A nagymama is… Egész életében
dolgozott, aztán mi jutott
öregségére? Megint csak a gürcölés, a munka. Az ember ne hagyja magát,
az a fő…
Máskor meg: – Ha az ember elhinné azt a sok hantát, amivel a fejét
tömik! Itt van például a mi
igazgatónőnk. Már tudniillik abban az otthonban, ahol voltunk. Nemrégen
került oda, mert ott
mindig változnak az igazgatók is, meg a nevelők is. Első nap olyan
mézesmázos volt, hogy a lányok
csak úgy olvadoztak. Így kislányaim, úgy kislányaim! Mi azt akarjuk,
hogy ti rendes, becsületes
dolgozók legyetek. Ti mindent megkaptok az államtól, amire szükségetek
van. Gondoskodunk rólatok.
No, gondoltam, majd meglátjuk. Mondtam is a lányoknak: csak ne
olvadozzatok, ez se lesz különb,
mint a többi. Egyszer jövünk haza moziból, este tizenegy óra volt. Hát
nem odaáll és elkezd kiabálni,
hogy disznóság, ő fegyelmi úton eltávolíttat bennünket. Ez otthon,
intézet, itt nem lehet éjfélkor
hazasétálni. Pedig nem is volt éjfél. No, én se hagytam magam. Mondom
neki: én dolgozó vagyok,
magam tartom el magam, nekem ne parancsolgasson, mint egy iskolás
lánynak. Erre másnap ránk
uszítja a gyermekvédelmit. Értünk jön a zsupkocsi! Zsupkocsi! Az a
Margit nevű lány, tetszik rá
------------------------------------------------------------------------
*Page 18*

emlékezni, aki velem jött ide, az a nyeszlett, majdnem öngyilkos lett
aznap éjjel szégyenében.
Bevittek minket, dolgozó létünkre, a gyermekvédelmibe! És aztán fel is
út, le is út… Menjetek
bolondok, amerre láttok… Hát csoda akkor, tessék mondani, ha annyi lány
romlik el? Mennek az
Ilkovicsba… A többit már tetszik tudni!
Bébi mindezeket nagymamának duruzsolta el, nem is egyszer. Néha-néha
méregbe gurult, felizzott a
szeme és a hangja. Szöszi az asztalnál gubbasztott és borzadva figyelte.
Dehogyis tudott tanulni,
figyelni! Nem értette egészen, amit Bébi mesélt. Nem tudta, mi az a
gyermekvédelmi. Mi köze annak
a zsup-kocsihoz? A nagymama sem értette egészen, de hát számít az?
Bébi a tánciskoláról is mesélt mindenfélét. Minden szerdán és vasárnap
van össztánc, ő arról el nem
maradna. Itt van a tánciskola, majdnem szemben azzal a házzal, amiben ők
laknak. Szerdán és
vasárnap idehallani a zenét, mert nyitva vannak az ablakok. Még az
udvarra is behallatszik, Szöszi is
szokta hallgatni, délután és este, szomjas füllel. Mindig a legjobb
slágereket játsszák. „Hajmási Péter,
Hajmási Pál… „ Veni, vidi, vicsi…” Meg azt, hogy „Halálos méreg,
csókolni téged…” A Szöszibont is
szokták játszani. Mintha a hetedik mennyországból szólna az a zene.
Tánciskola! Hatablakos nagy
terem, amiben csakis és kizárólag táncolnak és muzsikálnak. Olyan ez
Szöszinek, mint kicsi gyereknek
a csupa cukorból és csokoládéból való mesekunyhó. Eddig elérhetetlen
volt, messze volt, de most
Bébi közelebb hozta. Bébi egyik legfőbb varázsa abban rejlik, hogy
odamehet, odajárhat a
tánciskolába, táncolhat, amennyit akar, boldog órákon át csakis a zene
és a tánc hullámain
ringatózhat. Senki nem tilthatja el! Joga van oda menni! Neki, Szöszinek
is szabad lesz, ha majd
dolgozik, mint Bébi. Nincs abban semmi, ha már nem iskolás az ember.
Szédítően kecsegtető, hogy
mi minden várrá, ha egyszer kiszabadul az iskolából!
Bébi meg is tanította Szöszit néhány tánclépésre. Erélyesen átfogta,
mint egy fiú, ő tud vezetni. A
rádión fogtak tánczenét, vagy egyszerűen énekeltek és arra táncoltak.
Könnyű volt, köny-nyű! A zene
olyan a táncolónak, mint a víz a hajónak. Emeli, viszi, még ha nem is
evez, nem is kormányoz.
Bébi azt mondta: – Én is mindjárt megtanultam a fiúktól. Te is
megtanulod. Olyan vagy, mint a
kiskacsa. Az is, csak rámegy a vízre, mindjárt tud úszni.
Ennél boldogítóbb dicséretet Szöszi régen – tán sohasem hallott. Hát
ugyan mikor és miért szokták őt
dicsérgetni? Tán az eszét, a szorgalmát, a kedvességét, vagy a szépségét
dicsérjék? Hiszen
mindezeknek híjával van. De azt ő is érzi, hogy a zene és a tánc neki
való. Abban otthon van. Ebben a
világban kiismeri, biztonságban érzi magát. Ahhoz őneki olyan tehetsége
van, mint Petz Zsókának a
szavaláshoz és fogalmazáshoz, mint Som Gizinek a számtanhoz és a vegytanhoz.
Ő eddig azért is csak szidást kapott, mert a slágereket szerette. Amiatt
is csak szégyen érte, éppen a
minap, amikor a füzetét elvették. Most azonban még a nagymama is, mintha
örülne annak, hogy ő
oly gyorsan és könnyedén megtanulja a táncot. Nézi őket a gépe mellől,
ahogy Bébivel táncolnak,
zsörtölődik, de azért…
– Ne te ne, bolondok, összegyűritek a szőnyeget… Kérdezzétek meg a
nagypapát, milyen
keringőtáncos voltam én…
És ez még semmi! De mintha csakugyan szétszakadt volna egy picikét
Szöszi életének tavaszi, nehéz,
sűrű felhőtakarója. Mintha az a villanásnyi napsugár, amit Bébi
táncleckéi hoztak, ez a parányi öröm
------------------------------------------------------------------------
*Page 19*

és önbizalom, ami Szöszi szívébe beletalált, még tovább is terjedne,
mint a fényfolt egy árnyékos,
tüskés, fázós hegyoldalon.
Hogy Szöszi végül mégsem bukott meg a nyolcadikban, még az is ezekből a
táncleckékből
következett.
Szöszi egyszer az iskolában, tízpercben, derékon kapta Horváth Margitot
és fordult vele egy
bolondosat, mint Bébi szokta ezt vele. Aztán az egyik ablakmélyedésben
bemutatta a rock and roll
egyik nehéz figuráját. A lányok odagyűltek, mindenki nagy érdeklődést
mutatott, Szöszinek sikere volt
Szöszi ott táncolt, hajladozott a nyitott ablakon beáradó napfényben,
kipirultán. Egyszerre megállt,
megmeredt, megdermedt; az őt csodáló lányok karéja mögött ott állt maga
az Igazgató, őszülő
halánté-kú Fenség, és mellette – ó egek! – Lajosffy tanárnő, az
osztályfőnök, a Csodálatos és
Tökéletes. És mindketten mosolyogtak. Igen! Őt nézték, csupa mosoly volt
a szemük, a szájuk, egész
arcuk, Lajosffy tanárnő fehér homloka, az Igazgató szemüvege.
– Tehetséges kislány – mondta az igazgató. Aztán tovább mentek, de
Lajosffy tanárnő mosolyogva
visszaintett fehér kezével. A keze is mosolygott, ez a csodálatra
méltóan finom és tiszta kéz.
Nem, Szöszi a világ minden kincséért sem folytatta volna a
táncbemutatót. Úgy, de úgy szégyellte
magát és olyan, de olyan boldog volt! Nyolc éve jár ebbe az iskolába, és
soha ilyesmi nem történt
vele. Hogy ilyen módon észrevették volna. Ez fájt is, nagyon fájt, és
ugyanakkor elképzelhetetlen
örömet szerzett. Mégis érdemes volt. Egyszer mégis megtörtént és tán
ugyanúgy emlékszik majd
erre, még nagymama korában is, ahogyan az ő nagymamája visszagondol a
régi keringőkre. A lányok
nyúzták, unszolták, hogy táncoljon még. De ő nem és nem. Szerencsére
úgyis csengettek.
Ugye, milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai, vagyis, a felnőttek
szeszélye? Ő sohasem tudta volna
elképzelni Lajosffy tanárnőről, hogy tetszhetik neki a rock and roll,
pláne az iskolában, a folyosó
ablaka előtt, egy napfényes délelőttön! Ha ezt előbb tudja, talán nem
félt volna tőle annyira. Talán
sok minden másképpen történik. Aznap együtt ment haza Som Gizivel.
Szöszi szótlanul a nagy
boldogságtól – mert ha fel is kavarta, meg is zavarta az, ami történt,
azért igazában boldog volt –, Gizi
viszont a boldogtalanságtól fecsegett egész úton. Még mindig Zsóka
levele miatt boldogtalan;
szüntelenül erről beszél, mintha kapálózna, hogy el ne süllyedjen. De
annál rosszabb!
Zsóka haragszik rá, megvetéssel beszél róla, szóba sem áll vele. Elvárná
az egész osztálytól, hogy
vesse meg, közösítse ki Som Gizit, amiért az ő levelét kitette a
faliújságra, és még inkább azért, hogy
máig sem vallotta be: ő volt a tettes. Zsóka azt hangoztatja: ő már nem
is azért haragszik, mert a
levelet kitette, csakis a tagadásért. Mert ez jellemtelenség,
becstelenség! Zsóka ugyanolyan súlyos
szavakkal illeti Gizit, mint amilyeneket Lajosffy tanárnőtől hallott.
Szegény Gizi! Hogyan is bírná el
ezeket a nehéz, borzasztó szavakat? Csupa rettegés a szíve. Már
réges-régen bevallotta volna, hogy
igenis ő tette ki, hiszen csak első ijedtségében tagadta le. De Zsóka
ezekkel a mázsás szó-kövekkel
végképp elzárta Gizi elől a becsület útját. Most már akkor se vallaná
be, ha igazi kövekkel köveznék
meg.
– Utoljára nem is nálam volt – mondogatja. – Lehet, hogy nem is a mi
osztályunkból való tette ki,
hanem leesett, valaki bejött, fölvette és kitette, hogy kitoljon a
nyolcadik bével – ilyeneket
mondogat. De hiába mondja! Zsóka és a többiek, az osztály előkelőségei,
a jó tanulók, az okos lányok,
akik közé Gizi is tartozott, nem állnak vele szóba, meg se hallgatják.
És úgyse hinnék el neki,
------------------------------------------------------------------------
*Page 20*

gúnyolódnának, kinevetnék. Zsóka már régen kiheverte az igazgatói
megrovást, amit kapott, de Gizi
még mindig sebesülten vergődik. Ki tehet itt igazságot? Senki! Szöszi
legkevésbé. Az igazság nem
derülhet ki. Szöszi azt gondolja, hogy Gizi volt, de tudja, hogy már nem
ez a kérdés. Gizin most már
nem segítene az sem, ha odaállna Zsóka elé, vagy akár az egész osztály
elé és azt mondaná: én
tettem. Csak megalázná magát, de Zsóka nem békülne ki vele, még az is
megtörténhet, hogy a lányok
kigúnyolják, kinevetik, mint Szöszit, amikor a slágeres füzetét vitte ki
számtanirka helyett.
Szöszi szívesen megvigasztalná Gizit, de tudja, hogy úgysem lehet. Mit
mondjon? Hogy ne törődj
vele? Úgyis törődik! Nem szól tehát, hanem inkább megáll a vegytisztító
kirakata előtt. Abban most,
az üvegre húzott harisnyán kívül, egy ciklámenszínű kiskosztüm virít.
– Nézd, de cuki!
Gizi odanéz, de tovább mondja a magáét. Hogy ő miért tagadná, ha ő tette
volna ki? Abból őneki
semmi baja sem lett volna. Zsóka a hibás, mit henceg a szerelmes leveleivel?
– Eladó – ábrándozik Szöszi. – Százharminc forint. Nem is drága. Ha Bébi
meglátja, biztos, hogy
megveszi.
– Tudod, hogy én is a vegyipariba akartam menni, de ha ő is odamegy,
akkor én inkább… – folytatja
Gizi, de egyszerre csak, mintha mégis sikerült volna elszakítani a
fonalat, amibe olyan nagyon
belegabalyodott, felfigyel: – Ki az a Bébi?
– Egy lány a munkásszálláson.
– Az a jampi? – kérdezi Gizi ajkbiggyesztve. Látszott az arcán, hogy
rémlik neki: ő is látta már Bébit a
házban, hallotta tűsarkú cipőjének kopogását az udvar sárga kockáin.
– És ha jampi? – vont vállat Szöszi; kissé csípős a hangja, harcias. –
Dolgozik! – tette hozzá. – Nálunk
az osztályban is vannak jampik, pedig nem is dolgoznak.
– Zsóka is jampi – kapott a szón Gizi.
Már megint Zsóka! Szöszi már unta az egészet. Szerencsére hazaértek. De
délután Gizi egyszerre csak
megjelent Szösziék ablaka előtt és benézett. Szöszi egyedül volt otthon,
a nagymama kint ült a
házmesterékkel az utcán. Szólt a rádió. Az asztalon könyv és füzet, de
Szöszi ott illegett-billegett a
rádió előtt és tánclépéseket gyakorolt.
– Mit csinálsz? – kérdezte Gizi félénken.
Szöszi nem is válaszolt. Micsoda kérdés! Nem látja, hogy mit csinál? Nem
is hagyta abba a táncot. Gizi
a konyhaajtóhoz került, belépett a szobába. Állt az ajtóban és nézte
Szöszi táncát.
Szöszi egyszerre csak odatáncolt hozzá, átkarolta, mint ahogy Bébi
szokta őt és vitte, tanította. Gizi
nevetett, mert ügyetlen volt, csetlett-botlott. Ő bizony nem kiskacsa,
akinek csak vízre kell mennie,
és máris úszik! Egyszer rá is estek a díványra, nagyot kacagtak.
– Nekem két ballábam van, anyu is mondta – vallotta be Gizi.
------------------------------------------------------------------------
*Page 21*

– De hát nézd… Nem nehéz – biztatta Szöszi és máris újra mutatta. Talán,
ha meg tudja magyarázni a
lépéseket, Gizi könnyebben megtanulta volna. Mert Gizi olyan, hogy
szavakból mindent megért és
megtanul. Szöszi meg olyan, hogy magyarázni nem tud, csak mutatja.
Mire nagymama bejött az udvarról, már nem szólt a rádió. Szöszi és Gizi
az asztalnál ült, Szöszi írt,
Gizi magyarázott. A nagymama nagyot nézett, de nem szólt, lábujjhegyen
osont be, még Csöpikét, a
törpepapagájt is csendre intette a kalitkában. Csitt, Szöszi tanul!
Csoda történt!
Szegény nagymama! Ő a lelkét is kibeszélhette Szöszinek, hogy tanuljon.
Hányszor elmondta neki: ha
megbukol a nyolcadikban, akkor még ipari tanulónak se vesznek fel.
Hányszor magyarázta: magadnak
tanulsz, te lány, az a tiéd, amit megtanultál, azt soha senki nem veheti
el tőled. Hiába volt minden,
Szöszi csak a vállát vonogatta. Ha le is ült a könyv mellé, az esze
másutt járt.
Most meg szépen odafigyel Gizi szavára. Mi ez, ha nem csoda? Tán nem is
tart tovább egy napnál.
De tovább tart!
Gizi mindennap lejön, együtt tanulnak. Utána meg táncolnak, bolondoznak.
Így telik el az egész
április.
A nagymama nem érti, de nem szól, nehogy elriassza Szöszi kedvét.
Régen, év elején is jött ide egy kislány, Vay Nelli, hogy együtt
tanuljon Szöszivel. Az osztályfőnökük
mondta neki, hogy segítsen. Eljött az a derék kislány, de Szöszi csak
morcoskodott, feleselt azzal is.
Nemhogy megköszönte volna a segítséget, csak a vállát rángatta, hogy ő
úgyse tudja megtanulni, kár
a fáradságért. Utoljára az a kislány megelégelte, megsértődött és nem
jött többet Szöszi meg még
akkor is szemtelenkedett. Azt mondta: hála Istennek, hogy nem jön, engem
ugyan ne tegyen
boldoggá.
Ki ismeri ki magát a gyerekeken? Nagymama nem, az bizonyos. Igaz, nem is
sokáig töri rajta a fejét.
Van őneki elég dolga. Örül, hogy tanul az unokája, kész! Valamit sejt
is. Akármilyen morcos kislány is
az ő Szöszije, azért büszkeség, az van benne. Nem szereti, ha lenézik,
ha sajnálják, ha
megkönyörülnek rajta. Azért volt olyan kiállhatatlan Nellihez. Az is
igaz, hogy az a kis Nelli ugyancsak
éreztette a fölényét. Adta az okosat, a nagylelkűt, elvárta volna, hogy
Szöszi hálálkodjék neki.
Gizi, az más. Gizinek magának is nagy szüksége van most Szöszire, ő is
sebzett, magányos lélek. No
meg aztán, ameny-nyivel jobb tanuló ő, annyival ügyesebb Szöszi a
táncban. Szöszi is tanítja valamire
Gizit, nemcsak Gizi Szöszit. Szöszi nem érzi már, hogy ő csak egy
szegény kis koldus, akinek alamizsnát
adnak. Így már nem bántja az önérzetét, hogy Gizi mindent jobban tud.
Nagymama úgy tesz, mintha semmi változást nem észlelt volna. Ez az ő
ravaszsága. Annyira, hogy
meg se dicséri soha a kislányt. A dicséret – nagymama azt tartja –
elrontja a gyereket. Elbízza magát
tőle. No, mondjuk, most talán kevesebbet korholja, ennyi az egész.
Kevesebb alkalma is van rá. És
hogy mégis megadja a nevelést Szöszinek, hogy semmiképp ne legyen olyan
nagyra, május közepe
táján egyszerre csak rákezdi: – Látod, látod kislányom! Ha így tanultál
volna tavaly, meg tavalyelőtt,
akkor most neked is lehetne jeles bizonyítványod. Te se vagy butább,
mint ez a Gizi. Mindig mondtam
én, hogy csak lusta vagy. Aztán mehetnél felsőbb iskolába, kerülhetnél
hivatalba, irodára, talán még
tanító néni is lehetne belőled. De teneked mindig falrahányt borsó volt
az én szavam.
------------------------------------------------------------------------
*Page 22*

Szöszi csak fel-felkapja a fejét ilyenkor és a szokásos vállvonogatással
felel. Ó, a nagymama! Hogy
mindig megtalálja az ő sebezhető pontját! Hogy mindig elevenére talál!
Most már azt is el akarja
rontani, azt a kis örömét, hogy minden tantárgyból javított, hogy
biztosan nem bukik meg semmiből.
Nem, a nagymama nem tud megváltozni.
– Te csak nem változol! – csattan fel a nagymama is, mert a vállrángatás
azonnal kihozza a sodrából.
– Szemtelen taknyos!
– Nem mehet, úgyse mehet mindenki felsőbb iskolába. Valakinek dolgozni
is kell. Én úgyse mennék –
felesel mérgesen Szöszi és könnybelábad a szeme.
Minek is, minek a tavalyi havat emlegetni? Mintha csak azt akarná a
nagymama, hogy ő megint
nyomorultnak, utolsónak tudja magát. Amikor az ő kis kedve úgyis olyan
törékeny, változó!
Nézzük csak például a ballagást. Az egész iskola készült arra. A
hetedikesek kis batyukat varrtak,
rátűzték egy botocskára. Sütöttek pogácsát, azt kötötték a batyucskákba,
a nagylányok, mind
egyforma ünneplőben, vállukra vették és elindultak. Tele volt az iskola
vendéggel. Még a szülők is
sírtak, könnyüket törölgették. A lányok mind egymás nyakába borultak,
kibékültek mind a haragosok.
Gizi és Zsóka is kibékült. Virágillat úszott a folyosókon, szállt a dal
a tantermekben; a lányok
megcsókolták vörös nyakkendőjüket, mielőtt levették és elbúcsúztak tőle.
Ma viselték utoljára. Pedig,
de sokszor nem akarták hétköznap felvenni! Szégyellték, mert hogy ők már
nagylányok. Hát ő, Szöszi,
nem mondta-e el ezerszer is életében, hogy utálja az iskolát? Most
mégis, az ő szíve is fáj érte. Olyan
különös érzés, hogy ő már soha, de soha többé nem lesz iskolás. Neki még
nehezebb a szíve, mint
azoké, akik tovább tanulnak. Mert ők átmennek egy másik iskolába, és
minden iskola hasonlít egy
kicsit a másikhoz. De Szöszi, és a gyenge tanulók valamennyien, most már
„az életbe” lépnek ki.
Éneklik a dalt: „Az út hazámba visszavisz, filiszter leszek magam is…”
Senki nem tudja, mi az a filiszter.
De a dallam oly mélabús! „Fel búcsúcsókra, cimborák!” – ezt mindenki
érti. Ez azt jelenti, hogy tán
soha nem látják többé ezt az undok, olajzöldre festett folyosót, ahol
annyit zsibongtak, zajongtak,
sugdostak, nem érzik többé az osztályok por- és krétaszagát, s talán
most már sosem tudják meg,
hogy kit ábrázol az a hosszú orrú, szakállas férfiarckép a
lépcsőfordulónál, a falon. Szöszi legalábbis
nem fogja már megtudni, ha nyolc év alatt sem tanulta meg.
A búcsú maga váratlan, de egészséges szívfájást okoz. Ámde az már
egyáltalán nem egészséges
szívfájás, amit Szöszi érez azért, mert övéi közül senki nem jött el a
ballagásra. Nagymama azért nem,
mert nem ér rá, nem is tudja, mi az. A mama… ő nem is tud róla, hogy
legidősebb lánya ma befejezi
tanulóéveit. Szöszi, igaz, nem is szólt neki, eszébe sem jutott. A mama
még sohasem volt az ő
iskolájában. Apa sem jött el, ő sem jöhet, olyan messziről, meg biztosan
dolgozik ő is. Ha Szöszi szól
neki, akkor talán eljött volna. De Szöszi neki sem szólt, ő maga sem
gondolt arra előre, hogy ez majd
így fog fájni. Hogy az ő családjából senki sincsen itt! Szöszit
váratlanul rohanta meg a keserűség. Van
itt más olyan lány is, akinek nem jött el se apja, se anyja. Más lánynak
is vannak elvált szülei, sőt, még
zűrösebb családok is vannak, mint az övé. De Szöszi csak azokat látja,
akik itt vannak, akik eljöttek. A
hiányzók közül neki csak a saját családja fáj. Neki igazában három
családja is van: egyszer a
nagymamáék, másodszor anyáék, harmadszor apáék. Három teljes házaspár!
És egyetlenegy sincs itt.
A tanárnők rengeteg virágot kaptak. Haza sem tudják vinni mind. Szöszi
is segített az egyik
tanárnőnek, Hilda néninek, hogy behordja a sok csokrot a tanári szobába.
A hosszú tanári asztal
------------------------------------------------------------------------
*Page 23*

telistele volt szegfűvel, rózsával, de még üzletben vett pipacs és
búzavirág is volt ott bőven, vázákban,
üvegekben, még szertári edényekben is.
– Köszönöm, kislány – mondta Hilda néni, ahogy Szöszi letette a nyaláb
virágot. – Válassz magadnak
egyet és vidd haza, én úgysem tudok mit kezdeni ennyi sokkal…
És mert Szöszi nem mozdult, ő maga választott ki egyet, egy
pipacsos-búzavirágos-margarétás
bokrétát a sok közül és Szöszi kezébe nyomta.
De Szöszi még mindig nem mozdult, megköszönni sem tudta. A slágeres
irkája volt az eszében. Ha azt
visszaadná Hilda néni! Azt adná vissza! Hiszen ő most már nem iskolás, a
régi bűn nem számít! Ha
szólna, ha szólni merne! De nem mert. Hilda néni talán már el is
felejtette azt a slágeres irkát. Vagy
eldobta, eltüzelte. Ha megvolna, akkor úgyis visszaadná… Biztosan
visszaadná, hiszen minek az
őneki?
– Mehetsz, Elvira. Minden jót! – mondta Hilda néni, barátságosan, de
azért kurtán, majdnem éppen
úgy, mint ahogy azelőtt, ha ki akart küldeni egy gyereket a tanáriból. A
tanárok nem szeretik, ha a
gyerekek ott lábatlankodnak. A tanáriban maguk között szeretnek lenni,
ilyenkor ők is nevetgélnek,
beszélgetnek, tréfálkoznak. A sok fiatal tanárnő, de az idősebbek, sőt,
a férfi tanárok is, ilyenkor
nagyon hasonlítanak a gyerekekhez. Majdnem olyanok, mint a nyolcadikos
lányok, amikor óra előtt
csivitelnek.
Szöszi kilépett a folyosóra. A legtöbben már elmentek. A lépcsőház
visszhangzott a megfáradt, boldog
hangosságtól. Lent a kapu előtt még sokan ácsorogtak. Szülők, kicsi
gyermeküket kézen fogva, várták
a nagyobbat. Jutalomkönyveket mutogattak és nézegettek. Hát mindenki jól
végezte az iskolaévet?
Dehogy! Hanem azok, akik kudarcot vallottak, elbújtak. A templom háta
mögött egy magányos
kislány cselleng, olyan ötödikesforma. Kócos, lóg a harisnyája. Még erre
a mai ünnepre sem
öltöztették fel szépen. Talán senkije nincs otthon, vagy talán
megbukott, azért nem mer hazamenni.
Szöszi nem bukott meg. A körülményekhez képest egészen jó a
bizonyítványa. Haza is mehetne, az ő
nagyszülei otthon vannak. Mégis, tétován cselleng ő is, mint az az
ötödikes. Nincs kedve hazamenni.
Nagymama majd fölteszi az okuláréját és azt mondja: „Látod, ha tavaly
tanultál volna, akkor most
nem ilyen bizonyítványod lenne, hanem olyan, mint a Gizié”. Gizi is! Hát
kibékült Zsókával! Biztosan
együtt mentek el.
Bement a sarki fagylaltozóba, kért egy forintosat. Ott állt a pult
mellett, lassan nyalogatta, nézegette
a gyerekeket, akik a szüleikkel jöttek ide. Mire a fagylalt elfogyott,
elhatározta, hogy kimegy az
apjához a Pasarétre. Mégiscsak apa a legrendesebb a családból. Őrá
haragudott legkevésbé azért,
mert nem jött el a ballagásra. Apa sorsa egy kicsit hasonlít az övéhez.
Anya annak idején elhagyta
apát. Nem apa hibája, hogy ők ilyen messzire kerültek egymástól. Apa
talán még most is szereti a
mamát. Nem hagyta volna el soha.
Elment a Wesselényi utcáig, ott felült az ötös autóbuszra. Visszafelé
már nem lesz pénze, de majd apa
ad.
A fodrászüzlet, ahol apa dolgozik, egy kétemeletes, nagy bérvilla kis
előkertjéből nyílik. Ugyanebben a
házban van egy fűszeres közért meg egy hentes is. Épp az az érdekes
benne, hogy az üzletek előtt
bokrok zöldellnek, sőt, a ház másik oldalán egy eszpresszó is van, a
kertbe kirakott apró asztalokkal.
------------------------------------------------------------------------
*Page 24*

Jó hűvös van az üzletben, és még ilyenkor, fényes nyári délben is ég a
villany, mert hosszú és keskeny
a helyiség. Kevesen vannak. A manikűrös néni – szőkére festett, nagyon
ráncos öregasszony – a saját
körmeit lakkozta. A többiek traccsoltak. Csak apának volt vendége, ő
dolgozott egyedül. A csipeszeket
szedte ki éppen egy délceg termetű, még ülve is magas hölgy bronzszínű
hajából.
– Csókolom – mondta Szöszi és megállt, illő távolságra, mert tudta, hogy
apa most nem ér rá. Apa
csak intett és mosolygott, hogy mindjárt, aztán a vendégével
beszélgetett tovább. Apát azért szeretik
a hölgyek, mert olyan jó modora van, olyan kedves ember.
– Az ilyen generálozott kocsikkal mindig baj van, művésznő – mondta
éppen. – Szamosi művész úr el
is adta a béemvéjét. Azt mondja, ha mindennap taxival megy be a városba,
az is olcsóbb, mint az
örökös javítás. A múlt hónapban ötezer forintot kértek tőle, pedig csak
a kapcsolással volt baj.
Tehát a bronzhajú hölgy művésznő! Itt a Pasaréten sok híres ember lakik.
– Mi az újság, kislány? – kérdezte Manci néni, a manikűrös, hiszen az
üzletben mindenki jól ismerte
Szöszit.
– Papiros, fekete betűkkel – felelte Szöszi, mert úgy tapasztalta, hogy
Manci néni szereti, ha tréfálnak
vele.
Odament Manci nénihez és bizalmasan babrálni kezdte a szerszámait, a kis
ollókat, finom reszelőket,
aztán sorra kezébe vette és egyenként megcsodálta a körömlakkos
üvegecskéket. Volt vagy tíz, és
mind más-más árnyalat, a sötét bíbortól az opálos és gyöngyházfényű
haloványakig.
– Most már bepirosíthatná az enyémet is – mondta.
– Hogyne! Mit szólnának az iskolában?
– Hol van már az iskola! – biggyesztette a száját Szöszi. –Kivégeztem!
Tessék már belakkozni! –
duruzsolt hízelegve és Manci elé dugta rövidkörmű, sovány kis kezét.
– Aztán van pénzed ? – tréfált Manci néni. De máris kezébe vette Szöszi
ujjacskáit és a fejét csóválta.
– Aki a körmét rágja, az ne lakkoztassa! Prücsök!
De mert kicsi kora óta ismerte Szöszit, hát kinyitotta az egyik
üvegecskét – majdnem a legpirosabbat
–, aztán az ecsettel sorra, ügyesen végigsimította a körmeit. Szöszinek
nevetnie kellett. Olyan
különös, hűvös, csiklandozó volt az ecset érintése! És még különösebb
volt, hogy alig egy perc múlva,
mintha tíz vér-csepp csillogna mind a tíz ujja végén. Rácsodálkozott,
mozdítani sem merte. Mintha
nem is az ő keze volna! Ha nagymama ezt meglátja! De az ijedtséggel
együtt mindjárt feléledt benne
a csakazértis. Ő most már nagylány. Igazi nagylány.
Apjától nincs mit félni. Apa sohasem szólna semmiért. Igaz, ritkán
látják egymást, de ha együtt
vannak, akkor apa olyan, mint egy falat kenyér. Pénzt ad, sütit vesz a
lányának és folyton azt kérdi:
akarsz málnaszörpöt? Akarsz moziba menni?
Most is első dolga volt, hogy amikor a bronzszínű művésznővel végzett,
karon fogta nagylányát,
átmentek a ház másik oldalára, az eszpresszóba. Délidőben ott is kevesen
voltak, majdnem minden
asztal üres. Tejszínhabos sarokházat rendelt Szöszinek és kérdezte, mi
újság.
------------------------------------------------------------------------
*Page 25*

– Nem buktam meg! – mondta erre Szöszi. – Hétfőn már mehetek dolgozni!
– Ejha! – mondta apa és kissé megdörzsölte kopaszodó homlokát, mint aki
egészen megfeledkezett
arról, hogyan múlik az idő. – Persze! Majd telefonálok Tóninak.
Tóninak hívták annak a fodrászüzletnek a vezetőjét, ahova Szöszit most
majd felveszik. Régi barátja
apának. Olyan ember az is, mint egy falat kenyér. Apa már máskor is
mondta ezt, s most újra
elismételte, hogy milyen derék gyerek ez a Tóni. Apa mindig fiúnak és
gyereknek nevezi a felnőtteket
is, ez a szokása. Önmagáról is úgy beszél, mintha fiú volna. Szöszi nem
tudja biztosan, hány éves az
édesapja, de azt tudja, hogy már közel jár az ötvenhez. Sokkal idősebb a
mamánál. Hullik már a haja
és ráncos az arca. Második felesége még nála is öregebb, majdnem olyan
öreg, mint a manikűrös
Manci néni, de azért apa nem veszi tudomásul az idő múlását.
Szöszi lassan ette a tejszínhabos sarokházat, de mégis elfogyott, aztán
a szóból is kifogytak. Apa
fizetett. Először a zsebében keresett aprópénzt, de mert nem volt nála
elég, elővette fehér
köpönyege alól, a nadrágja hátsó zsebéből, a bőrtárcáját és százast
váltott. A visszajáró pénzt
odatolta Szöszi elé. Mindet. Pedig majdnem nyolcvan forint volt.
Szöszi elpirult örömében.
Apa látta, hogy elpirul. Már éppen el akarta tenni a tárcáját, de akkor
gondolt egyet, kivett még egy
százast és azt is Szöszi elé tette.
– Mert jól vizsgáztál!
Szöszinél nem volt táska, csak egy picike piros erszény a szoknyája
zsebében. Abba a pici erszénybe
nem lehet annyi sok pénzt begyömöszölni. Kinyitotta hát a bizonyítványát
– és abba tette bele szépen
a százast, a húszasokat, meg a tízeseket.
Apa aztán elkísérte a buszmegállóig, megcsókolta. Jött a busz, Szöszi
felszállt és onnan kiáltotta
vissza: – Telefonálj ám Tóninak!
Apa visszaintett, hogy nem felejti el.
Szöszi szorította, szorította a pénzzel bélelt bizonyítványát. Örült és
szorongott. Lám, jól tette, hogy
apához jött ki. De majd a nagymama… Lesz szidás, hogy hol voltál, már
azt hittem, elütött valami. És a
pénzt is elveszi, csak az aprót hagyja Szöszinél, de még azt is
prédikációval. Hogy ne fagylaltozd el az
egészet, majd „megfáj” a torkod. És dugdoshatja előle a körmét is. Tán
legjobb volna, ha lemosatná.
Leszállt a buszról a Nagydiófa utca sarkán és lassan bandukolt hazafelé.
Befordult az ő utcájukba.
Aházbeli Vida gyerekek rohantak el mellette görkorcsolyával. Nagyokat
rikkantottak a
szembejövőkre. Szöszivel meg úgy tettek, mintha neki akarnának menni,
hogy feldöntsék és csak az
utolsó néhány centiméteren kanyarodtak el, hangos füttyögetéssel. A
szintén házukbeli Kocsis Miki,
egy eleven, komisz kis elsős, elébe állt: – Adj egy forintot… Jelvényt
akarok venni.
Máskor is kért Szöszitől pénzt, mindenkitől kért, akitől valaha, csak
egyszer is kapott. Szöszi tíz
esetben kilencszer azt mondta neki: hoogyne, de néha mégis adott. Most
is adott. Miki eliramodott a
forinttal. Most majd két hétig nem lesz nyugta tőle.
------------------------------------------------------------------------
*Page 26*

Ahogy tovább indult, megakadt a pillantása azon a lila kosztümön, amely
már április óta ott függ a
vegytisztító kirakatában, százharmincért Bébi már megvette volna, de nem
jutott rá, mert cipőt
kellett vennie, meg fürdőruhát. Más vevő meg tán azért nem akadt rá,
mert hogy olyan kicsi; csakis
szúnyogtermetű bakfisoknak jó, meglett nőben ritka az olyan, akire rámenne.
Nem is gondolkodott, belépett. A szoknyát csak úgy magához próbálta, a
kabátot felvette. Megnézte
magát a tükörben. A kövér szőke nő, aki az ablak előtt a harisnyákat
javította, azt mondta, épp jó,
derékban még egy kicsit jobban is be lehet sveifolni. Meg hogy príma
külföldi anyag, a hölgy, aki
behozta, csomagban kapta Brazíliából. Szöszi kifizette a százharmincat,
aztán feltartott fejjel indult
hazafelé, karján a lila brazíliai csodával. Az előbb még attól is
rettegett, hogy mit szól a nagymama a
piros körmökhöz. Most meg még a tetejébe ez a ruha is…
Nagymama kint ült a kapu előtt.
– No, hála Istennek… Csakhogy hazataláltál… Hát az meg miféle rongy a
karodon?
– Apa vette – mondta Szöszi haloványan és dacosan.
Nagymama összecsapta a kezét és lekapta Szöszi karjáról a szoknyát meg a
kabátkát. Összeforgatta, a
világosság felé tartotta. Közben szüntelenül szidta Szöszi apját, azt a
kelekótya svihákot. Annak is
több esze lehetne, tudhatná, hogy ilyen szín egyáltalán nem való egy
kislánynak.
– De hiszen ez itt van már három hónap óta a pucerájban – mondta kajánul
a házmesterné.
Több se kellett a nagymamának. Szóval, hazudtál? Nem is apád vette? De
igenis, hogy ő vette, ő adta
rá a pénzt. No, jó, a nagymama nem akart tovább patáliázni a házmesterné
előtt, úgyis olyan pletykás
szájú asszony, mindig azt lesi, mit csinálnak a lakók. Majd ő megfesteti
ezt a vacakot és lesz belőle
egy rendes sötétkék kosztüm, mert az anyaga nem rossz. Ezzel
feltápászkodott a kisszékről és indult
befelé. Szöszi fogta a széket, vitte utána. A lila ruhát a nagymama nem
adta ki a kezéből.
A bizonyítványról egész délután szó sem esett. Nagymama egészen
elfeledkezett róla, Szöszi meg
nem hozta elő. A nagymama azt latolgatta, hogy van a Nyugatinál egy
festéküzlet, ott néha lehet
jobbfajta ruhafestéket kapni. Mert házilag festi meg, no persze, a
pucerájban tán még negyven
forintot is elkérnének érte.
Szöszi a bizonyítványt, a benne maradt pénzzel együtt, betette a
fiókjába, ahol nyolc év óta a
könyveit meg az irkáit tartja. Hallgatta a nagymamát; most éppen arról
faggatta Szöszit, hogy
mennyibe került ez a vacak, és hogy biztosan nem ért meg annyit, annyi
pénzért már valami sokkal
rendesebbet is vehettek volna, kislánynak valót. Szöszi csak ült,
behorgasztott ujjakkal, hogy vörös
körmeit a nagymama meg ne lássa – és valami érthetetlen csüggedés és
szomorúság vett erőt rajta.
De miért is? Hiszen a nagymama nem is bántotta. Az fájt talán, hogy
megfesti a brazíliai lila csodát
sötétkékre? Dehogyis! Szöszi nem is bánta. Sőt. Valahogy egyet is értett
ebben a nagymamával. Ő
igazában talán nem is venné fel azt a lila csodát. Legalábbis, nem
biztos, hogy felvette volna. Azért
vette meg, mert a kirakatban tetszett, és mert… mert… csak azért is
bosszút akart állni azokon, akik
parancsolgatnak neki, akik mindent megtiltanak és mégis olyan keveset
törődnek ővele. Ma nehéz
napja volt, nagyon viharos napja. Talán csak a fáradtságtól ilyen
szomorú és csüggedt most, hiszen
reggel óta annyi minden történt vele. Pedig mennyire várta ezt a napot,
ezt a nagy napot, amikor
végleg hátat fordíthat az iskolának! Nagy erőfeszítéssel végre kijárta,
elvégezte a nyolcadikat,
------------------------------------------------------------------------
*Page 27*

méghozzá sikerrel, de semmi sem változott. Annyi az egész, hogy vörösre
festették a körmét és
megvette ezt a lila csodát. Ezt is csak dacból. Sírni tudott volna,
részben azért, mert úgy érezte, igaza
van a nagymamának. Igaza van abban, hogy százharminc forintért sokkal
csinosabb nyári ruhát
vehettek volna az állami áruházban. Ő ebben is olyan szerencsétlen!
Másokon akar bosszút állni és
saját magával babrál ki…
És akkor beállított Bébi, nagyvirágos szoknyában, halványkék
nájlonblúzban, ami olyan átlátszó volt,
hogy no. Azért jött, hogy egy ötöst kérjen kölcsön a nagymamától,
becsszóra csak négy napra,
elsejéig, mert egy vasa sincs és nem mehetne ma este „csörögni”.
Már nem először kért pénzt nagymamától. És mert mindig megadta, nagymama
most sem tagadta
meg tőle, csak összeszidta egy kicsit. Hogy miért nem osztja be jobban a
pénzét, őneki semmi köze
hozzá, csak mint idősebb mondja. Nem jó rászokni a kölcsönkérésre.
Bébi hálásan köszönte a pénzt, mókásan csókot dobott a nagymamának,
aztán ránézett az asztal
sarkánál gubbasztó Szöszire.
– Hát te miért vagy olyan búval bélelt? Talán megbuktál? Ne törődj vele!
Bármilyen nyegle módon, mégis Bébi volt az, akinek eszébe jutott, hogy
Szöszi ma kapta meg a
bizonyítványát. Nagymama is felkapta a fejét.
– Az ám – mondta. – Jómadár! A bizonyítványt meg se mutattad!
– Hát mert nem kérte – felelte Szöszi. – Nem buktam meg!
Ne féljen! Csak oroszból meg számtanból van kettesem, a többi hármas.
Nagymama elérzékenyült. De nem akarta, hogy lássák rajta.
– Látod, milyen haszontalan portéka ez? – kérdezte Bébitől. – A jó
hírrel először ahhoz a széllelbélelt
apjához ment. Mert az a jó neki! Azért, mert mindent ráhagy, mert adja a
gavallért. De csak volnál
ráutalva, majd nem tudom, mi lett volna belőled! Mert az többet érdemel,
mint én, aki dolgozom rád
pendelyes korod óta. Az jó, de én rossz vagyok!
Hiába nem akarta, a nagymama szeme könnybe lábadt. Ha most Szöszi
felugrott volna és odaszalad,
odasimul hozzá! Ha megöleli, megcsókolja, mint ahogy nagymama szeretné,
és ahogy félig – meddig
Szöszi is szeretné! Ezek azok a pillanatok, amelyekben Szöszi úgy érzi,
mintha őt kettévágnák. Mert
egyik fele odahúzza a nagymamához. Egyik fele szeretne vele sírni és
utána nevetni, egyik fele szereti
a nagymamát. A másik fele azonban nem hagyja. Hogyisne, még mit nem!
Hiszen igazában
nagymama most is csak szidja őt, még a gyöngédségét is szidásban fejezi
ki. Meg apát is szidja, és
soha semmivel nincs megelégedve. A nagymama is olyan, mintha kettőből
volna összegyúrva:
jóságból és mérgességből. Szöszi is olyan. Talán mindenki. Apa és anya
is olyan, csakhogy őket Szöszi
nemigen ismeri a tüskés oldalukról.
Bébi csak nézte őket azzal a kormos pillájú szemével és egyszerre csak
azt mondta: – Nagymamuska!
Elengedhetné ezt a lányt a tánciskolába. Jöjjön el maga is! Bizisten! –
tette hozzá biztatóan, mohón és
jó szívvel.
------------------------------------------------------------------------
*Page 28*

– Micsoda? – kérdezte nagymama. Szöszi még meg sem tudott szólalni, és
nem is mert volna.
Nagymama tiltakozó felkiáltásában azonban csak igen kevés volt a
felháborodás. Bébi ezt tüstént
észrevette.
– Ne gondolja ám, hogy az olyan link hely. Jöjjön és nézze meg! Rendes
srácok járnak oda, és sok
lánynak eljön a mamája. Leül szépen és beszélget. Megérdemli ez a lány a
jó bizonyítványért!
Nagymama Szöszire nézett. És ez a pillantás csodát tett. Szöszi
megértette, hogy a dolog nem
reménytelen. Nagymama, ha még egy kicsit kérik, ha nagyon kérik,
megteszi. És most egyszerre
győzött Szösziben a jobbik fele. Hogy volt ebben egy kis álnok hízelgés
is? Ha volt is, csak picike.
Drága, édes nagymama! A morcos kislány felpattant, odarepült, mint egy
pillangó, ráfonódott a
nagymamára: – Nagyanyókám, édes, drága, egyetlen nagymamuskám!
Nagymama felvette a fehér karikás fekete flokonruháját Szöszi fésülte a
kontyát, Bébi azalatt a féltve
őrzött fekete félcipőjét fényesítette. Szöszi fölvette a legszebb nyári
ruháját, a világoskék pikét,
amelyen fehér és sötétkék babák vannak, fogják egymás kezét és körbe
táncolnak. Gyerekes minta,
de csak közelről látszik, messziről nem. Bébi visszaszaladt és áthozta
nagy szemű piros gyöngysorát
Szöszi nyakára. Aztán bepúderozta Szöszi orrát. A száját is ki akarta
festeni, de azt már nagymama
nem engedte. No, mindent nem lehet egyszerre! A vörös körmöket már úgyis
észrevette a
nagymama, de most csak annyit mondott: – Te majom! – és nevetett rajta.
Úgyis tudta, hogy odakint
az apjánál festették be Szöszi körmét.
Míg készülődtek, előkerült a nagypapa. De nagymama időt se hagyott neki,
hogy igazában
elcsodálkozzék, harciasan Szöszi védelmére kelt: – Hadd, menjen a
tánciskolába. Miért, hát mi van
abban? Fiatal lány, elvégezte az iskolát. Ajövő héten megy dolgozni.
Talán besavanyítsuk? Az én
időmben az ilyen lányokat már házasították. Elég butaság volt. De a
szórakozás, a mulatság, az kell a
fiatalnak!
3
Szöszi szereti az üzletet, és ennek következtében Szöszit is szereti az
üzlet. Nemcsak a dolgozók, a
segédek, a lányok és Tóni bácsi, hanem még a piros szárítóbúrák, a
kassza, a fogas, a székek, az
ablakban fonnyadozó csüggedt fikuszok is, vagyis az egész berendezés.
Kétoldalt a sok nagy tükör
barátságosan sokszorozza meg a kislány vékonyka termetét, ahogy ide-oda
röpköd a tágas, teremnek
is beillő üzletben.
Az üzletet reggel fél hétkor nyitják, Szöszi az első mindig. Amióta nem
az iskolába, hanem ide kell
jönnie, sokkal gyorsabban és frissebben ébred. Ahogy kinyitja a szemét,
eszébe jut az üzlet, mintha
előre érezné a sampon, a kölni meg a hajfestékek fanyar szagát, mintha
fülébe duruzsolna a
szárítógépek meleg bugása – és máris ugrik ki az ágyból. Magától is
felébred, nagymamának nem is
kell mindig keltenie. Mosdik, öltözik, megy, repül az üzletbe. Nem
ácsorog sehol, nem nézeget. Ha
nyitás előtt ér oda, türelmesen álldogál a zárt ajtó előtt, kedvtelve
csodálja a széles sugárúton suhanó
autókat. Ilyen korán reggel még tülkölés nélkül és gyorsan hajtanak. A
verebek egyik reggelen minden
fát ellepnek; annyian vannak, hogy csiripelésük az utcai szobákban
alvókat biztosan felébreszti.
Máskor azonban egy fia sincs belőlük, üresek a fák, a kora nyári zöld
levelek élvezik a csöndet és
nyugalmat.
------------------------------------------------------------------------
*Page 29*

Nyitás után szellőztetés, söprés következik az üzletben. A
gázkészülékekből folyik a meleg víz, a zöld
gumiszőnyeget egykettőre fel lehet törölni.
Azért nyitnak ilyen korán, mert a dolgozó nők közül sokan ilyenkor
jönnek. Gépíró-kisasszonyok,
hivatalnoknők, akik nyolc órára, fél kilencre járnak munkába, és még
előtte fényesre mosatják,
csinosra fésültetik hajukat. Háziasszonyok is jönnek ilyen korán, hozzák
a piaci kosarat, utána
vásárolnak. Öreg nénik is, akik vékonyka ősz hajukat mosatják. Később,
kilenc és tíz óra tájban
másféle hölgyek jönnek; elegáns dámák, ügyvédnék, orvosnék, meg a közeli
színház művésznői. Ide is
járnak hírességek, akárcsak apához, a Pasaréten. A legédesebb köztük a
fiatal, aranyhajú énekes-
primadonna. Az egész üzlet lázba jön, ha ő belép kis kutyuskájával. De
még jobban imádják azt az
öreg művésznőt, aki délelőttönként nadrágban, festetlen arccal, hanyagul
bekötött fejjel jár le
hozzájuk. A kozmetikában masszíroztatja az arcát és közben színházi
pletykákat mesél. Milyen
aranyos asszony! És egyáltalán nem látszik meg rajta, hogy már hatvan
éves. Letagadhatná, de még
kérkedik is vele. Úgy beszél, mint egy csibész: „Vén vagyok én már, édes
gyerekeim! Némelyik
országúinál is vénebb!” Hogy mennyi érdekes nő jár ide! Szöszi szerint
sehol, a színházban sem lehet
olyan jól szórakozni, mint az üzletben. Mert mindenki másféle, és itt, a
fodrásznál, beszédesek a nők.
Még az előkelő hölgyek is! Elmesélik, hogy hova mennek nyaralni, hogy
hol lehet kapni valódi
ausztrálgyapjúból készült szövetet, de még a gyereknevelésről is szó
esik néha.
Az igazán kedves, állandó vendégek inkább délelőtt járnak be. Ezért
Szöszi jobban szeret délelőttös
lenni. Délután már több a futó vendég, akit senki nem ismer. Bejönnek,
olvasnak, nem beszélgetnek
senkivel, várják, hogy sorra kerüljenek, aztán fizetnek és mennek.
Közöttük is van olyan, aki évek óta
jár ide, az arcát ismerik, de semmit sem tudnak róla. És az
öltözködésről sem lehet mindig
megállapítani, hogy kicsoda az illető. Néha egészen egyszerűen öltözött
nőkről kiderül, hogy magas
állású vezetők. Így például véletlenül tudták meg, hogy egy kontyos,
középkorú asszony, aki mindig
sötét kabátban jár, és télen egyszerű, öreges barna gyapjúkendővel köti
be a fejét,
miniszterhelyettes! Egyetlenegyszer autóval jött, de csak éppen hogy
kiszállt a kocsiból, az autó már
el is ment. De ez elég volt ahhoz, hogy Marcsa, az egyik lány,
kinyomozza, hogy kicsoda. És
sajnálkozva csodálkoztak azon, hogy ilyen „snassz”. Neki igazán lehetne
csupa ausztrálgyapjú
pulóvere és annyi „nyugati” holmija, amennyit csak akar. Utazik
külföldre eleget! És mégsem „ad
magára”. Pedig nem is öreg. Hát nem különösek az emberek? A kis
Mihályiné, egy főpincér felesége,
százszor különbül öltözködik, mint ez a miniszterhelyettes-asszony.
Idejár az üzletbe például Lajosffy tanárnő is. Ő a délelőttiekhez
tartozik, mert festeti a haját, ahhoz
pedig idő kell, azt jobb délelőtt lebonyolítani. Festés után Szöszi
mosta meg a haját. Igazán nagyon
különös és érdekes volt, hogy ő, Szöszi csutakolta azt az okos fejet.
Jól megdörzsölte mindenütt,
érezte a koponya finom kis dudorait. Lajosffy tanárnő lehunyta a szemét
mosás közben, nehogy a
szappan a szemébe menjen. És amikor készen volt, egy forint borravalót
akart adni Szöszinek, de
Szöszi tőle nem fogadta el. Nem, semmiképp, a volt osztályfőnökétől!
Mástól igen, hogyne,
természetesen, de épp tőle?
Nincs ő arra rászorulva! Alig néhány hete dolgozik, és máris megkeres
naponta tíz-tizenöt forintot is,
csupáncsak borravalóból. Nagymama nagyon büszke erre. Dicsekszik a
házban, hogy milyen ügyes az
unokája. Ilyen fityfiritty kis tanulólányra nem mindenütt bízzák rá
azonnal a fejmosást! De Szöszire
bátran rábízhatják. No, meg aztán Tóni bácsi, a vezető is pártolja.
------------------------------------------------------------------------
*Page 30*

Eljött hát annak az ideje is, hogy nagymama végre dicsekszik ővele!
Eljött az az idő, hogy mindenki
csak dicséri. Olyan az ő helyzete itt az üzletben, mint a legjobb
tanulóké volt az iskolában. És
természetesen olyan otthon is. Nagymamának most már nem kell faggatnia,
ha hazamegy. Az
iskolában történtekről egy szót sem beszélt, most bezzeg mesél és mesél.
A művésznőkről és a
civilekről. Hogy Gabi, az egyik igen ügyes fodrászkisasszony, két jegyet
kapott megint az új
operetthez. Hogy ő, Szöszi, dupla feketét hozott ma az eszpresszóból a
főor-vosnénak; ezért egy
forintot kapott, meg egy kabátra tűzhető kis mütyürkét: esernyőt ábrázol.
Hát minden szép és jó abban az üzletben? Szöszinek igen. Meg sem érti,
hogy egyesek mégsem
szeretnek ott dolgozni. Zoli, az egyik segéd, noha sokat keres – mert
neki nem egy forintokat adnak
borravalóul! –, mindig azt az időt emlegeti, amikor még maszek volt. És
átkozza magát, hogy feladta
az üzletét az adó miatt és eljött ide. Egy Magda nevű fiatalasszony
Soroksárról jár be az üzletbe és
sokszor sír, hogy nem bírja a strapát, otthon három gyereke van, és az
anyósával lakik társbérletben,
de az semmit sem csinál otthon, még a port sem törli le. De a
legszomorúbb az egész üzletben a
pénztáros kisasszony, egy Lujzi nevű lány. Őt is most vették fel, az
idén érettségizett, tizennyolc éves.
Muszáj volt neki idejönni, még örült is, hogy munkát kapott, mert nagyon
szegények, beteg a papája.
De Lujzi nagyon szerencsétlen. Zongoraművésznő szeretett volna lenni, de
nem tanulhat tovább.
Utálja az üzletet, hogy mindig annyi haj hever a földön, és ki nem
állhatja a nőket, akik idejárnak, a
tükörben nézegetik magukat, fecsegnek mindenféle hiábavalóságról, mintha
az élet fenékig tejfel
volna, pedig az élet szomorú. Lujzi csak sóhajtozik. Az egész üzlet
sajnálja őt, mert csakugyan rossz
lehet neki, ha egyszer zongoraművésznő szeretne lenni, és nem lehet az.
De haragusznak is rá, azért,
hogy annyira utálja az üzletet. Rossz ránézni a fancsali képére,
mondják. Különbnek tartja magát a
többinél. Soha nem traccsol velük. Ha beszél, akkor panaszkodik, de
sokszor naphosszat ül a
kasszában, és hallgat, mint egy elátkozott királykisasszony.
Szöszi együtt tart a többiekkel, vagyis: egy kicsit sajnálja Lujzit, meg
haragszik is rá.
Amióta Szöszi itt van az üzletben, a tulajdon mamája is idejár, ebbe a
fodrászüzletbe, minden hétfő
délelőtt. Azért jár hétfőn a fodrászhoz, mert vasárnap strandra mennek,
és a strandon mindig
tönkremegy a frizurája. Szöszit is hívta, hogy menjen velük vasárnap a
strandra. De Szöszinek nem
akaródzott. Úgyis csak a kicsikre kell vigyáznia. Ismeri már tavalyról!
A strandon vasárnap nagy a
lárma. Nemcsak a strandolók lármáznak, hanem a megafon is egész nap
recseg. Sándor bácsi, a
mama férje, egész nap ultizik, és sohase elég jó neki a koszt, amit a
mama kihoz. Veszekszik a
mamával. A mama nem hagyja magát. Nem hozhat rántott csirkét, mert nagy
a család, az nagyon
sokba kerülne. Végül Sándor bácsi bemegy a strand-vendéglőbe ebédelni, a
mama meg sír, és még a
körözöttes kenyérből sem akar enni. Szöszi tehát nem kívánkozik a
mamával a strandra. Tavaly még
elment velük, úgyse volt más szórakozása. Idén azonban más a helyzet.
Vasárnap már délután
háromkor kezdődik az össztánc a tánciskolában. A nagymama már nem is
megy vele, elengedi
Bébivel, csak az a kikötése, hogy este hétre otthon legyen. Délután
háromtól este hétig, ez épp elég –
a nagymama szerint – egy kislánynak, aki még tizenöt éves sincs.
Szöszi őszintén megmondta a mamának: a tánciskola miatt nem megy a strandra.
– Ó, te kis komisz! – mondta erre a mama, de nem haragudott, mert jó
szíve van. Csak ült a tükör
előtt – Szöszi épp a csipeszeket szedte ki a mama hajából –, és sóhajtott.
– Már te is a magad életét éled! Te sem törődsz velem!
------------------------------------------------------------------------
*Page 31*

Szöszi szépen megfésülte a mama fényes fürtjeit. Más vendéget még nem
fésült, csak a mamát… De
Tóni bácsi és az egész üzlet láthatta, hogy ért hozzá, könnyű keze van,
ez a legfontosabb a fodrásznál.
Egyik hétfőn a mama egy kis csomagot hozott Szöszinek az üzletbe. Egy
taftruhácska volt abban, egy
szűk derekú, bő szoknyájú, igazi táncruhácska, bordó és zöldes színekben
játszott. Kibontották, az
egész üzlet megcsodálta. A ruha a mamáé volt. Egy kicsit kivágott, de ha
a vállát felemelik, jó lesz
Szöszinek. A szoknyáján van egy folt, bor cseppent rá, sajnos, a
tisztító nem tudja kiszedni belőle. De
ha egy kicsit bevarrják, akkor eltüntethetik belőle a foltot, és
Szöszinek még akkor is elég bő lesz.
A nagymama még aznap este bevarrta a szoknyát, felemelte a ruha vállát.
Szöszi, mint egy kis páva,
úgy vonult benne végig a következő vasárnapon az udvaron. Bébi kölcsön
adta egy tűsarkú fekete
cipőjét, azt vette fel hozzá.
– Hiszen járni sem tudsz benne! – nevetett a nagymama.
De Szöszi csak ment, feltartott fejjel. Az igazat megvallva, furcsa volt
a tűsarkú cipő; valahogy
emelgetnie kellett a lábát, mert úgy érezte, hogy a sarka megakad az
udvar sárga kőkockáiban. Erre
az alkalomra száját is kifestette, haját pedig nagylányosan a búbjára
fésülte, jó magasra. Vörös száj,
vörös körmök, tornyos frizura, suhogó ruha… Nagymamának egyre nevetnie
kellett. Mintha egy kis
piszkafát öltöztettek volna maskarába! Mint egy kis madárijesztő! De
csak nevetett rajta, nem ígért
pofonokat. A házmester néninek meg is magyarázta: – Mit csináljak?
Dolgozik egész héten, szépen
hazaadja a pénzt is. Tiltsam meg neki? Úgyse hallgat rám! Meg aztán, ha
ebben találja a kedvét…
Ilyen ez a mai fiatalság! Ezzel még nem tesz kárt se magában, se másban.
Nagypapa már sokkal mogorvábban nézte a dolgot, de csak legyintgetett.
Majd megjön az esze, majd
csak benő a feje lágya! Hiszen szem előtt van a kislány! A tánciskola
itt van szemközt. Ha
nagymamáék vasárnap délután kiülnek a kapu elé, az utcára, hallják a
zenét, még Szöszit is látják, ha
tánc után, a rövid szünetben, kihajol a tánciskola szélső ablakán.
Odagyűlnek az ablakhoz levegőzni,
mert borzasztó meleg van a teremben. Gondolni való, ilyen meleg nyári
délutánokon! Az a sok fiatal
test! De bánják is azok! Reggelig sem fáradnának ki, pedig a zene
nagyobbrészt gyorsat játszik. Ilyen
helyen, ahol csupa húsz éven aluli gyerek gyűlik össze, jó alaposan ki
kell fárasztani a népet, hogy
végre pihegve megálljanak. Ezt a zenekar is tudja. Még így sem akarják
abbahagyni! Még így is
hosszúnak találják a legrövidebb szünetet is!
Öt óra körül van egy hosszabb szünet is, olyankor sokan lejönnek az
utcára. A lányok karonfogva
sétálgatnak, a fiúk csoportba verődve inkább egymás közt beszélgetnek.
Mihelyt nem táncolnak, ezek
a tacskók nemigen tudnak mit kezdeni egymással, az udvarláshoz nem
értenek. Igen kevés az olyan
fiú, aki a lányok, igen kevés a lány, aki a fiúk kedvéért jár ide. Ők
igazában csak táncolni szeretnek, de
azt aztán, igaz, mértéken felül. Olyan ezeknek a tánc, mint más
gyereknek a sport, a foci, vagy
kisebbeknek a futkározás, karikázás.
Egy csapat fiú fenn marad a teremben a szünetben is, kiülnek az ablakba,
tökmagot esznek és kiköpik
a héját az ablak alatt húzódó bádogpárkányra. Nyerítve nevetik a
galambokat, mert azok bólogatva
odasétálnak és oda-odacsípnek az üres héjakhoz. Ebből is látszik, hogy
gyerekek ezek még! És ahogy a
zenekar ismét hangolni kezd, futnak, szaladnak mind, nehogy egy taktust
is elmulasszanak.
Este hétkor aztán Szöszi hazacsetlik-botlik. Piros a képe, ragyog a
szeme. Leül a díványra a hűvös
szobában, lehúzza a magas sarkú cipőt, tornáztatja a lábujjait. Minden
tagja bizsereg a fáradtságtól,
------------------------------------------------------------------------
*Page 32*

de azért most is dudorássza az átszűrődő dallamokat. Mert a többiek, a
nagyobbak, még persze
maradnak. Azok végigtáncolják az esti műszakot is. Csak engedné a
nagymama, Szöszi is belebújna
újra a tűsarkú cipőbe. Mert tánc közben őneki soha, de soha nem fáj a
lába – mindig csak utána fáj.
– Olyan vagy te, kislányom, mint némelyik versenyló – magyarázta egyszer
nagypapa. – Én láttam
olyat, hogy amikor az istállóból kivezették, valóságos gebének látszott.
Azt gondoltad volna, még
kettőt lép és összerogyik. Hanem aztán, ha bemelegedett, ha indult a
verseny, repült, mint a szélvész.
– Hát én gebe vagyok? – felelte Szöszi, egy kicsit sértődötten, mert
minden célzás a soványságára
nagyon fájt neki. Mégsem sértődött meg igazán, hiszen a nagypapa ezt nem
rosszból mondta.
Nagypapa szelíd ember és nagymama is nagyon megszelídült mostanában.
Szöszi hálát érzett irántuk,
amiért így megértik őt, hogy nem tiltják el tőle azt, amit ő olyan
nagyon szeret. Nagymama hétről
hétre engedékenyebb. Lám, most már azt sem bánja, ha kifesti a száját.
Sőt, még a házbeli rossz
nyelvek ellen is védelmezi unokájukat. Szöszi tudja, látja, hogy sokan
megbotránkoztak az ő gyors
átváltozásán. Nemcsak a házmesterék tesznek megjegyzéseket, mások is.
Egyik szerda délután például – mert szerdán is van össztánc, hat órakor
kezdődik – a kapualjban
találkozott Som Gizivel meg a mamájával. Gizi alig köszönt, csak
foghegyről egy szervuszt, és úgy
rábámult, hogy az már illetlenség. És a mamája is! No persze, a tűsarkú
cipő, a suhogó ruha, a festett
száj meg a többi… Gizi ugyanakkor lapos sarkú fehér szandálban és kék
pettyes fehér kartonruhában,
két ágba font hajjal…
Máskor meg az első emeleten lakó orvos, aki kicsi kora óta jól ismerte
Szöszit, egy hétköznap reggel
rászólt: – Nohát! Szösszentyű! Alig ismertelek meg. Micsoda démon lettél!
Mert tréfás ember a doktor, azért nevezte Szösszentyűnek, és
valószínűleg démonnak is.
Szöszi most már hétköznap is kifestette a száját, nemcsak a
tánciskolára. Nem hagyott békét a
nagymamának, vettek egy magas sarkú cipőt is. Hát csak nem hordhatja
örökké Bébiét?
A frizuráját meg úgyszólván háromnaponként változtatta. No, ez igazán a
legkevesebb! Legalább
gyakorolja magát. Néhányszor maga Tóni bácsi fésülte meg, mókából.
Dicsérte is a haját. Azt mondta:
– Amilyen kis nyeszlett kukac vagy, a hajad olyan szép. Akármi legyek,
ha nem a hajad szíjja ki az erőt
belőled!
A hét elején „hűtlen asszony” frizura, a hét végén lófarok. Ámde ha
megnézett egy francia vagy egy
olasz filmet, másnap reggel az üzletben, amikor csönd volt, és
söpörnivalót sem talált, rögtön odaállt
a tükör elé és próbálgatta a filmben látott frizurákat. Nem sokat
gondolkodott, elöl lenyírt egy jó
darabot a hajából, hogy a homlokára hulljon, mint annak a francia
színésznőnek. Aztán egyszerre csak
odaállt Tóni bácsi elé, hogy ő szeretné a haját feketére festetni.
Megfizeti, mint akárki.
– Nem lehet – nevetett Tóni bácsi. – Utóvégre Szöszinek hívnak!
– De Tóni bácsi!
– Szó sem lehet róla! – mondta most már erélyesen az öreg. –
Tönkreteszed a hajadat, te kis mafla!
Hány nő örülne, ha olyan szőke volna természettől, mint te vagy!
------------------------------------------------------------------------
*Page 33*

Szöszi duzzogott és még tovább feleselt. Hogy mit törődik azzal Tóni
bácsi, mi lesz az ő hajával. A haja
az övé, vagy nem? Tóni bácsi csak nevetett.
– De fölvágták a nyelved! – mondta szeretettel.
– Majd elmegyek egy másik fodrászhoz és befestetem – nyelvelt Szöszi.
– No, akkor ide többet be nem teszed a lábad – ígérte Tóni bácsi.
– Dehogyisnem! – hányta-vetette magát Szöszi, hogy az utolsó szó az övé
legyen. Persze, ez csak
olyan játékos szemtelenség, mert dehogyis menne másik üzletbe hajat
festetni. Nem olcsó mulatság,
meg aztán… van is abban valami, amit Tóni bácsi mondott. Hízelgett neki
a dicséret és a bók, amivel
szőkeségét illette. Őrajta is van tehát valami szép! Csak azért
nyelvelt, csak azért vágott vissza mindig,
mert itt az üzletben az tetszik az embereknek. Szidják a nagyszájúságát,
de nem komolyan ám, á,
dehogy! Ha kedvelik, ha szeretik, az a szorgalmán és ügyességén kívül
épp ezért van, a
cserfességéért, azért, hogy olyan jól felvágták a nyelvét. Ilyen kislány
való ide, nem is valami szende,
sóhajtozó kisasszony, mint Lujzi a kasszában! Maga Tóni bácsi, és minden
segéd meg a nők is, mind
olyan bizalmaskodóak, tréfásak, csípős nyelvűek. Ami pedig nagymamát
illeti, hát ő is jobban szereti
ilyennek az unokáját, mint rosszkedvűnek, harapósnak, durcásnak.
Mert, ugye, mint olyan gyakran és oly sokan mondják, nem vagyunk
egyformák, de nem is lehetünk.
Lajosffy tanárnő méltóságteljes, feddhetetlen magatartásával vívja ki a
körülötte élő emberek
megbecsülését, Nájlon Bébi meg a szemtelenségével, erőszakosságával.
Lajosffy tanárnőt és Nájlon
Bébit igazában nem is szabadna egy napon emlegetni. Pedig hát mind a
kettő ember, nő. Bármilyen
nagyon különbözzenek is egymástól, azért meg is egyeznek néhány
dologban. Minden ember arra
törekedik, hogy boldoguljon, hogy helye legyen a nap alatt. Szöszi hiába
is választaná példaképének
Lajosffy tanárnőt. Soha, de soha nem érhetné el, nyomába sem léphet.
Bébit sem követi mindenben,
például nincsenek udvarlói, és nem is akarja, hogy legyenek. Őt a fiúk
egyelőre nem érdeklik. Hanem
azért Bébi mégiscsak közelebb van hozzá. Amit Bébi tud, azt ő is
megtanulhatja, jószerint meg is
tanulta már. Amilyen gyorsan elsajátította a rock and rollt, ugyanúgy
kiváló haladást ért el a
hányavetiségben. Neki is örömet szerez, hogy meghökkenti az embereket
öltözködésével, frizuráival.
Hadd szörnyülködjenek, hadd csapják össze a kezüket, amiért ő kifesti a
száját. Hát aztán? Mi közük
hozzá?
Július elsején lépett be az üzletbe, és alig négy hét alatt annyit
tanult, annyit változott, mint azelőtt
két év alatt sem. Már nagyon otthonosan mozog, mindennek tudja a helyét,
majdnem minden
vendéget ismer, őt is ismerik. Az iskolában nyolc éven át jelentéktelen
maradt, Varga Elvira maradt.
Itt, az üzletben már az operettprimadonna is Szöszikének szólítja.
És akkor, amikor ő ilyen vígan éli világát, amikor oly kellemesen és
kedvesen szállnak a napok,
egyszerre csak előáll a mama és Sándor bácsi, a mama férje, hogy menjen
velük nyaralni a Balatonra.
Vasárnap délelőtt- július utolsó vasárnapján – egyszerre csak
beállítottak nagymamáékhoz. Sándor
bácsi maga is eljött. Ez nagy ritkaság, mert különben csak karácsonykor
szokta meglátogatni felesége
szüleit. Nagy, erős férfi Sándor bácsi, minden olyan széles rajta: a
válla, a homloka, az állkapcsa, még
a keze is. Szép embernek tartják, és igen nagy a tekintélye a család
előtt. Sokat dolgozik és sok pénzt
keres. Műfogakat készít aranyból, fémből és porcelánból, sőt egész
fogsorokat is. Műhelyében
félelmes és csillogó, éles, finom szerszámok egész garmadája látható, és
üvegszekrényekben sok-sok
------------------------------------------------------------------------
*Page 34*

ijesztő gipszlenyomat, sőt, egész műállkapcsok, hússzínűek. Szöszi
sokszor takarított már ebben a
műhelyben és mindig összeborzad, ha csak rágondol is. Mintha emberi
alkatrészek lennének azokban
a szekrényekben! Hiába tudja az ember, hogy mindez műanyagból van, mégis
ijesztő. Mennyivel
szebb mesterség ennél a fodrászat – Szöszi véleménye szerint. A fodrász
szépíti az embereket, Sándor
bácsi pedig javítja őket. A különbség ott is meglátszik, hogy a
fodrászok mind víg, beszédes, kedélyes
emberek, ha kissé komolytalanok is talán. Sándor bácsi viszont kemény,
fennhéjázó egyéniség,
szigorú, sőt kegyetlen. Ha beszél, mintha csont ropogna. Még ha tréfál,
ha jókedve van is, mindig
megmarad tekintetének éles, hideg fénye és hangjában az a csonttörő
erőszakosság.
No és most Sándor bácsi, ez a nagy, félve tisztelt és tekintélyes férfi
egyenesen Szöszi miatt látogatta
meg a felesége szüleit. Arról volt szó ugyanis, hogy ők kivettek egy
szobát Balatonbogláron, odamegy
az egész család nyaralni és Sándor bácsi ragaszkodik ahhoz, hogy Szöszi
is velük menjen. Okvetlenül
ragaszkodik!
Szöszi éppen nem is volt otthon, amikor beállítottak. A harmadik
emeleten lakik egy Sümeginé
nevezetű idős hölgy, akinek azelőtt nagy kézimunkaüzlete volt a Körúton.
Még most is gazdag;
nemcsak a saját szobája van tele perzsaszőnyeggel, hanem még a
társbérlőinek is jutott belőle. Ez a
Sümeginé nagyságos asszony kérette fel Szöszit, hogy mossa meg és „rakja
be” a haját. Mert őneki
rossz a lába, nem szívesen jár a fodrászhoz és úgy hallotta, a kislány
nagyon ügyes. Vagyis, Szöszi épp
első privát munkáját végezte odafönn, amikor édesanyjáék megérkeztek.
Nagyapja cammogott fel
hozzá a harmadik emeletre, becsengetett, mondta, hogy amint végzett,
iparkodjék haza. Már
tudniillik, hogy dolga végeztével ne menjen sehova szomszédolni.
Szöszi tíz forintot kapott Sümeginétől; ez azt jelentette, hogy meg van
elégedve a munkájával. Fehér
köpönyege zsebébe tette a pénzt – mert a privát munkát is köpönyegben
végezte, éppen itthon volt
mosásra –, és szaladt haza. A család a szobában ült, a nagy asztal
körül, az asztalon egy üveg bor,
poharak és a vasárnapra sütött barackos lepény. Hűvös és homályos a
szoba ilyenkor, a kinti erős
fényhez és meleghez képest. A mama türkizszínű selyemvászon ruhája a
szoba mélyén derengett.
Ugyanolyan türkizszínű nájlon kesztyűjét le sem húzta, úgy
cigarettázott. Sándor bácsi ült legközelebb
az ablakhoz, kifelé fordulva, szétvetett lábbal, és éppen azt
magyarázta: – Ha engem megkérdeznek,
én azt sem engedem, hogy fodrász legyen. Micsoda szakma az, kérem? A
legpiszkosabb a világon! Én
még fodrászban nem láttam rendes embert…
Éppen csak ránézett a belépő Szöszire, aztán folytatta: – Az én
szememben nem szakma az olyan,
ahol borravalóból kell megélnie valakinek. Az én szememben az a
társadalom legalja…
Szöszi megállt az ajtóban, hátát a hűvös ajtófélfának vetette. Ha már
nem futhatott el, nem
menekülhetett, beljebb sem akart menni. Mennél messzebbről akarta
hallani Sándor bácsi csonttörő
hangját.
– Nana – szólalt meg nagymama. – Nana, fiam! A pincér is kap borravalót,
a házmester is…
– Nézze, mama – hallgattatta el Sándor bácsi, nagy kezének egyetlen
mozdulatával –, én magával már
nem vitatkozom! Maguk nevelték, hát legyen úgy, ahogy maguk akarják. De
azért én nem engedném
meg, hogy ilyen fejjel járjon – és Szöszi legújabb
Lollobrigida-frizurájára mutatott. Még szerencse,
hogy a száját itthonra nem festette ki. Ezer szerencse.
------------------------------------------------------------------------
*Page 35*

– Neked egy hónap szabadság jár – fordult most Sándor bácsi,
ellentmondást nem tűrő eréllyel,
egyenesen Szöszihez. – Holnap megmondod, hogy a szüleiddel mégy
nyaralni. Utána odajössz
hozzánk, holnap már nálunk alszol, kedden reggel utazunk Boglárra.
Levegőváltozásra van szükséged,
meg arra is, hogy egy kis jobb modort tanulj. Más lány boldog lenne, ha
a szüleivel nyaralhatna két
hétig a Balatonon!
Honnan tudta Sándor bácsi, hogy ő nem boldog, hogy boldogtalan, amiért
nyaralnia kell a Balatonon?
Talán onnan, hogy a strandra sem akart velük menni?
Aznap délután a nagymama már el sem engedte a tánciskolába. Hogyisne!
Utazás előtt gyorsan ki
kellett mosni és vasalni mindent. Szöszi egész délután a könnyeit
nyelte, duzzogott, nagymama meg
prédikált. Már megint haszontalannak, ostobának nevezte. Úgy tett,
mintha igazat adna Sándor
bácsinak abban, hogy őneki tulajdonképpen meg kellene köszönnie, hogy a
Balatonra viszik. Mintha a
nagymama nem tudná, miről van szó! Minek viszik őt oda? Pesztonkának,
ingyen cselédnek.
– Nohát, segítsz egy kicsit anyádnak, de mégis fürödhetsz, megpirosít
egy kicsit a nap, mégiscsak
nyaralsz! – így nagymama.
– Nagymama se nyaralt még soha, mégis megvan – feleselt Szöszi.
De aztán mégis elhallgatott, mert tudta, úgyis hiába. Mennie kell. Odaát
szólt a zene, de ő itthon a
tavalyi csíkos szoknyácskáját vasalta, aztán megstoppolta színehagyott
kis piros fürdőtrikóját. No,
hiszen két hét nem a világ. Két hétig nem látja az üzletet, nem mehet
táncolni. Nem is ez fájt a
legjobban, hanem az, ahogyan Sándor bácsi a fodrászokról beszélt. Hogy
az a társadalom legalja.
Vannak, akik szeretnek utazni. Szöszi nem szeret. Az a rengeteg csomag,
táska, koffer, szatyor, meg a
négy gyerek hozzá! Két taxival mentek a Déli pályaudvarra, mert ágyneműt
is vittek, meg edényeket.
Szöszi négy féltestvére közül kettő fiú, kettő lány. A legidősebb és a
legkisebb lány, a két középső fiú.
A nagylányt Áginak hívják, a két fiút Sanyinak és Lacinak, a legkisebbet
– az még csak hároméves –
igazában Veronkának, de a családban csak Dundinak becézik. Ő maga is
Dundinak nevezi magát.
Ági tízéves, és nagyon szép. Magas, nyúlánk, de nem olyan sovány mégsem,
mint Szöszi. Vállára hulló
aranyos barna haja van, karcsú nyaka büszkén tartja kecses kis fejét. De
tudja is ám, hogy ő milyen
szép, pipiskedve jár és csipogva beszél, mint egy kis hercegnő. Okos is,
mindig tiszta kitűnő a
bizonyítványa. Szöszi nem szereti. Nem tehet róla.
Ágit a két öccse se szereti. Mert Ági mindig jó, ők pedig rosszak. Ők
sokszor kikapnak apjuktól, Ági
pedig hízelegve, mint egy cica, a papa nyakára fonja karocskáit és arcát
a papa állához dörzsöli. Ági
sohase kap ki. És ha az öccsei rossz fát tesznek a tűzre, akkor
árulkodik is rájuk. Ha a fiúk eltörnek
valamit, a mama eltitkolja a papa előtt, de Ági befújja. Ági valóságos
felügyelő a családban, még a
mamát is ellenőrzi, mintha úgy vélekedne, hogy a mama nem elég szigorú a
fiúkhoz. A papa is mindig
azt mondja, hogy a mama nem elég szigorú, hogy a fiúkat a mama rontja
el. Ági a papa lánya. A papa
is szokta mondani: te az én lányom vagy.
Így aztán a család szinte két pártra szakadt: egyfelől a papa és Ági,
másfelől a mama és a fiúk. Ami
Dundit illeti, ő még most egyik párthoz sem tartozik. Dundi, mint a neve
is mutatja, vaskos, fehér
húsú kislány. Szőke, de fekete szemű. Szelíd és vidám. Testvérei nem
sokat törődnek vele. Eljátszik
------------------------------------------------------------------------
*Page 36*

egyedül is. Még egészen kicsi korában is ilyen volt. Felállt
ágyacskájá-ban, a rácshoz támaszkodott,
gagyarászott és mosolygott, nézte a fiúk ugrándozását. Játék helyett
beérte egy fél kiflivel, vagy akár
a saját lábujjacskájával. Mint egy kis bölcs, mindig olyan volt. Mintha
sokkal idősebb lenne nagy és
szilaj testvéreinél.
Szöszi Dundit szereti legjobban testvérei közül. Amikor Dundi született,
Szöszi már nagyocska lány
volt, tizenegy éves is elmúlt. Sokszor ő tette tisztába és játszott
rugdalózó lábacskáival. Szöszi értette
meg először a gügyögését, amikor azt mondta: aggyá! Hát, még amikor azt
kezdte mondogatni: Töti!
Szöszi nem felejtette el, hogy ez a vaskos kis angyal először az ő nevét
tanulta meg, előbb, mint a
mamát és papát. Mert abban az időben, két évvel ezelőtt, ő több mint hat
hetet töltött Dundi
mellett, a mama akkor beteg volt, kórházban feküdt. Balatonbogláron, e
két nehéz hét alatt is Dundi
volt Szöszi egyetlen öröme és vigasztalása.
Nemhiába húzódozott ő ettől a nyaralástól!
Szöszi a maga részéről borzasztó dolognak tartja a nyaralást és soha meg
nem érti, miért kell nyaralni.
Szerinte ez a nyaralás mindenkinek csak megpróbáltatásokat, majdnem hogy
kínszenvedést hozott.
A mamáéknak otthon Pesten, a Murányi utcában, szép nagy lakásuk van, két
nagy szoba meg egy
kisebb, fürdőszoba, ahol gázzal bármikor vizet melegíthetnek. Még
erkélyük is van, ahova Dundit
kitehetik, és ott eljátszik a napon.
Ezzel szemben itt Bogláron, az országút mentén, egy „ócska” házban,
egyetlen szobában lakik az
egész család. Csak két ágy van, egy dívány meg egy deszkaállványra
szerelt szalmazsák. Más aztán
nem is fér a szobába, csak a sok légy. Ezek mindent ellepnek. És még por
is van, rengeteg. Ha csak
kilép az ember, bokáig süllyed benne, és minden percben kirázhatja a
szandálját. A házi néni
konyháján főznek reggelit és vacsorát. Ott még több a légy. És fával meg
kukoricacsutkával fűtenek,
hogy meg kell fulladni a forróságtól, és este alig van egy fazék meleg
víz, hogy a portól szutykos fiúkat
megmosdassák. Mert fürdenek ugyan a Balatonban, de mire hazajönnek,
nyakig mocskosak. Ebédet a
vendéglőből hozatnak, azt kint eszik meg az udvaron. Az udvaron
gyümölcsfák vannak, göcsörtös,
csenevész almafák, azokról állandóan hullanak a zöld hernyók. Mert
molyosak a fák. Van egy kutya is,
egy tarka foltos, öreg, kövér, négylábú, életunt tömlő, meg csibék; ezek
mindent összepiszkolnak. Ha
Szöszi kitesz az udvarra egy pokrócot, hogy arra ráültesse Dundit, akkor
alig talál egy kis tiszta helyet.
Mert a fa alatt hernyók esnének a kislányra, a lekopott fű pedig tele
van a tyúkok piszkával.
De hát akkor mi a jó a nyaralásban?
Szöszi ezt föl nem foghatja!
Igaz, itt van a Balaton, de az a kis fürdés, délelőtt meg délután,
Szöszi véleménye szerint nem ér
annyit. A mama ritkán megy a vízbe, nem tud úszni és fél, hogy belelép
valami kagylóba. Sándor bácsi
még annyit se fürdik, mert délelőtt kártyázik, ebéd után meg hosszút
alszik az elsötétített szobában,
de még így is halálra bosszantják a legyek. Este elmennek a vendéglőbe
sörözni és táncolni. Néha a
gyerekek is elmennek fagylaltozni a cukrászdába. De hát ez megvan Pesten
is! Mégis, a mamának az a
jó, hogy lesütteti magát. Mire hazamegy Pestre, egészen barna szeretne
lenni. Sándor bácsit a
kártyázás szórakoztatja. A fiúk majdnem egész nap a parti kövek között a
kis halakat kergetik. Eleinte
kézzel fogdosták, aztán horgászbotot, horgot, zsineget szereztek, és
most esténként
szúnyogcsípésektől vörös testtel térnek haza, mert a nádas részekre
járnak pecázni. Ági sétálni szeret,
------------------------------------------------------------------------
*Page 37*

mindig azért nyaggatja a mamát, hogy menjenek a hegyre, ahol olyan szép
fák vannak, ott nagyon
romantikus. Meg este a mólóra, mert igen szép az, amikor a hold arany
hidat vet a vízre, egészen a
szemközti partig. Ági még verset is írt a Balatonról meg a holdról, fel
is olvasta egyik este, amikor a
cukrászdában ültek, pesti ismerősökkel: „Fürdik a hold a Balatonban,
Arany híd látszik a habokban,
Fel-felcsillan a halak teste, Susog a szellő, szép nyári este.” A vers
nagyon tetszett, kézről kézre adták,
Ági csak pirult, de a büszkeségtől. Szöszi meg csak bámult. Az igazat
megvallva, nagy butaságnak
tartotta, hogy egy tízéves lány verset írjon. Sőt, nemcsak butaságnak,
hanem még hencegésnek,
felvágásnak is. Hogy nem szégyelli még meg is mutatni! Talán azt
gondolja magáról, hogy költő? Vagy
mit? Mégis, Szöszi magában elismerte, hogy ő, noha majdnem öt évvel
idősebb, mint Ági, nem tudna
ilyet írni. Az ember föl sem foghatja, hogyan juthat ilyen az eszébe. No
persze, más is ír verset,
Szösziék osztályában is írtak sokan. De Szöszi azért ezt mégis
majomságnak tartja. Ági majom.
Mindent utánoz, még a versírást is.
Mindenkinek, a család minden tagjának hozott hát valamit a nyaralás,
csak éppen Szöszinek és
Dundinak nem. Ahogy Dundi nem érdeklődik a természet szépségei iránt,
ugyanúgy Szöszi sem.
Miért, hát őneki nincs szeme? Ő nem látja, hogy mi a szép? Talán látná
is, de nem akarja. Annyira
haragszik, hogy idehozták! Ő és Dundi két Hamupipőke. Együtt is alusznak
éjjel a keskeny díványon,
egymást átölelve. Szöszi még álmában is vigyázva öleli a selymes kis
babatestet. Ha reggel felkel,
hogy a piacra menjen – hiszen olyan nehéz tejet kapni! – Dundi is
felébred és vele akar menni. A
többiek még alszanak, amikor ők ketten a kora reggeli harmatban
elindulnak. Délelőtt a strandon
Szöszi Dundival játszik a homokban, ebéd után pedig őrzi a kislány álmát
a kertben, és már a
levegőben elkapja a leereszkedő hernyókat. Ha Dundi felébred, akkor
mesél neki a pirinyó
tündérkéről.
A pirinyó tündérkét Dundi nagyon szereti, azt mindennap hallani akarja.
A pirinyó tündérkét Szöszi
találta ki. A pirinyó tündérke tulajdonképpen csakis pirinyóságáról
nevezetes. Olyan pici, hogy
nyugodtan rászállhat egy szál violára, nem hajlik meg alatta. Éjszakára
mindig egy-egy virág
kelyhében talál szállást. De nem megy a violához aludni, mert az nagyon
is illatos. Félő, hogy sokáig
nem ébredne fel tőle! Ugyanígy áll a helyzet a rózsával. A rózsa kelyhe
valóságos tágas palota a
pirinyó tündérkének, de itt csak nappal tanyázik. Éjszakára a mezőre
repül, vagy a kert végébe, ahol a
gyenge illatú, fehérszirmú vadvirágok nyílnak. Kiválasztja az egyiket,
leül a közepében, a puha sárga
kerek díványra, és akkor a vadvirág szépen összecsukja fölötte fehér
szirmocskáit, mint valami sátrat.
Ott aztán nyugodtan alhat a pirinyó tündérke, és reggel frissen ébred.
– És elmegy a piacra tejért! – teszi hozzá Dundi vidáman. Az ám! Tejért
megy a pirinyó tündérke,
icurka-picurka kis tejeskannájával. Dundi tapsol, szembogara
kifényesedik. Látja, látja a pirinyó
tündérkét az icurka-picurka tejeskannájával.
És ha már tejért megy a tündérke, miért ne főzhetne ebédet? Egy szem
babból akár egész
lakodalomra valót is főzhet a pirinyó tündérke.
Hát még mit tud? Tud mosakodni és fésülködni, sőt, ha a szél
összeborzolja a margarétát, azt is
szépen megfésüli. Dundi kacag, örül és szalad a kert végébe. Ha talál
egy kócos margarétát, mindjárt
fésüli a gödrös ujjaival. Pirinyó tündérkét játszik.
Énekelni is szoktak ők ketten. Dundi fújja: „Szép az a gazellatermet, a
sivatag Afrika ölében termett…”
Amikor a két hét letelt, Szöszinek odahaza, Pesten, napjában tízszer
eszébe jutott Dundi. A csöndes,
------------------------------------------------------------------------
*Page 38*

hűvös üzletben – ahol annyival jobb őneki, mint a Balatonon –
meg-megállt a nagy kirakatablak előtt,
kitekintett a sima és tiszta sugárútra és néha-néha még a szeme is
könnybe lábadt. Hiányzott neki
Dundi. A verébpiszok a fák alatt a boglári udvart juttatta eszébe, azt a
ronda udvart. De hiába,
akármilyen rossz volt ott, mégis, valami vágyakozás fájdította a szívét,
mert hiszen ott volt Dundi.
Hiszen az az ő testvérkéje! Anyja és apja helyett itt van Őneki
nagyanyja és nagyapja. De kije van
Dundi helyett?
Vigyázott, hogy senki ne lássa meg a könnyeit.
Néha, munka után, fel-felszaladt a Murányi utcába, hogy Dundit lássa.
Elvitte sétálni, egyszer-kétszer
hazahozta a nagymamához. De egyszer egy kicsit későn vitte haza és akkor
kikapott Sándor bácsitól.
Minek hurcolja azt a gyereket? Amilyen szeleburdi, még valami baj
történik az utcai forgalomban. A
gyerek nem arra való, hogy ő, Szöszi játsszék vele. Kereken megtiltotta,
hogy elvigye hazulról.
No, lám csak! Milyen ez a Sándor bácsi! Talán irigyli tőle Dundit? Igen,
mintha észrevette volna, hogy
Szöszi nagyon is szereti kistestvérét, sőt, hogy Dundi is nagyon szereti
Szöszit. Irigyli! Mutatni akarja,
hogy Dundi az ő lánya. És Ági, mert ő az apja lánya, rögtön felcsapott
árulkodónak, felügyelőnek.
Ezután, ha Szöszi megjelent a Murányi utcában, rögtön odaállt őrködni,
hogy Szöszi az isten
szerelméért el ne lopja Dundit. Ott járt a sarkában, nem is hagyta
egyedül őket, pedig máskor nem is
törődött a húgocskájával, elzavarta, ha az játszani akart vele. Így,
Ágival együtt semmit sem ért az
egész. Ági előtt Szöszi nem tudott mesélni Dundinak, még játszani sem
tudott vele. Dühös volt Ágira,
úgy néztek egymásra, mint az ellenségek. Egyszer Szöszi meg is pofozta
Ágit, mert az…
szemtelenkedett vele. Azt mondta: „úgyis csak hülyeségre tanítod, és
neked nem is rendes
testvéred!” Persze, Ági bőgve szaladt az apjához, hogy Szöszi
megpofozta. Sándor bácsi dühödten
támadt Szöszire és olyanokat mondott, hogy: – Itt, édes fiam, nem vagy a
tánciskolában, a jampi
haverjaid között, meg az üzletben sem, itt tisztességes hangon lehet
csak beszélni, vagy jobb, ha
mennél kevesebbet rontod itt a levegőt. Én, fiam, nem utcakölykeket
akarok nevelni, hanem rendes
úrigyerekeket…
A mama persze megint nem volt otthon, a mamának minden délutánra van
valami elintézni- vagy
vásárolnivalója.
Szöszi ettől kezdve nem ment, nem mehetett Dundihoz, Sándor bácsi
Dundijához. Ha megszakad a
szíve, akkor se megy.
Bogláron persze Sándor bácsi is nevetett, amikor Dundi a gazellatermetét
énekelte. Felkapta és
összecsókolta a kislányt. Most ez is baj, minden baj, mert ő
fodrászlány, akinek borravalót adnak,
mert ez a legutolsó mesterség a világon. Mert ő buta és közönséges,
Sándor bácsi pedig finom
úrigyerekeket akar nevelni a gyerekeiből, Dundiból is. Bezzeg, amikor
dolgozni, vigyázni kellett rájuk,
akkor jó volt… Ez az úriemberség? Ez az a nagy finomság? Ágika
kisasszony a finom, azért, mert azt
mondja: „romantika” és verset ír a holdvilágról, de ő maga is sárga az
irigységtől, mint a holdvilág?
Ágika talán a finom úrilány, mert magasan hordja az orrát és egy jó
szava nincs a kishúgához, csak azt
tudja neki mondani: „na, hagyjál, eredj innen”?
Hátha ilyen az úrilány, akkor ő marad inkább jampi. Csak azért is! Még
pirosabbra festi a száját és
minden szívfájdalmát kitáncolja abban a vacak tánciskolában, a „jampi
haverok” között.
------------------------------------------------------------------------
*Page 39*

Két nappal a Murányi utcai jelenet után, egy csöndes szombat délutánon,
az a rettenetes dolog
történt, hogy Szöszi koromfeketére festett hajjal lépett be a házuk
kapuján. Magasra tartotta a fejét,
és mintha a két lába egyenesen a szívéből nőtt volna ki, úgy szúrta,
egyenesen a szívét, minden lépés,
amit az udvar sárga kockáin, az ajtajukig meg kellett tennie. Csak a
rettegés szülhet olyan
elszántságot, ami most az ő vézna kis testét, festett hajszálaitól a
cipője sarkáig eltöltötte. Előre
tudott mindent. Nagymama rémületét és fékevesztett haragját. Tudta, hogy
pofont kap. És minden
úgy játszódott le, ahogy előre tudta. Megkapta a pofont és az egész ház
visszhangzott nagymama
kiabálásától. A lakók kiszaladtak a gangokra, ijedt kíváncsisággal, hogy
mi történt megint az öreg
Váradiéknál? És a nagymama ország-világ előtt, egy kétszáz lélektől
lakott ház előtt kiabálta ki, hogy
az ő unokája utolsó szemét, senkiházi, eszeveszett dög, és még ennél is
csúnyábbat.
Mert mit tudhatta azt a nagymama, hogy miért történt mindez? Ő is
szenvedett. Mire nagyapa
hazajött, ő is keservesen zokogott. Legalább három napnak kell még
eltelnie, hogy nagymama is
megértse: azért még nem dőlt össze a világ.
4
Másnap reggel Tóni bácsi leültette Szöszit a hajmosó székbe és se szó,
se beszéd, sajátkezűleg mosta
ki hajából a fekete festéket. Közben jól megmondogatta a magáét és arról
is kivallatta Szöszit, hogy
hol, melyik üzletben csináltatta ezt a csúfságot magával? Mert annak a
fodrásznak is le kéne törni a
kézit, aki hajlandó egy ilyen fityfiritty taknyos kívánságára ilyen
disznóságot elkövetni. Láthatta volna,
hogy egy szédült csirkével van dolga. Ha őhozzá, Tóni bácsihoz jönne be
egy ilyen zöldfülű ilyesféle
kívánsággal, hát jól megkapná a magáét. Vannak viszont kollégák, akik
semmivel se törődnek, nekik
mindegy, csak megkapják a forintjaikat.
Tóni bácsi aztán befestette szőkére Szöszi haját, hasonló színűre, mint
amilyen volt is. Ilyenkor nincs
más megoldás. Amíg utána nem nő, ezzel a festett szőkeséggel kell
járnia. Persze, a festék közben
kopik, kétféle színű lesz a haj, de magára vessen az, akinek nincs elég
sütnivalója.
– Remélem, gyorsan utána nő – mondta Tóni bácsi –, hiszen a te hajadnak,
fiam, vízben van a töve.
Szöszi egy kukkot se szólt, hálásan tűrte, hogy Tóni bácsi helyrehozza
azt a nagy bolondságot, amit ő
önmaga ellen elkövetett. De azért nem köszönte meg Tóni bácsi jóságát,
hogy majdnem egész
délelőtt csak vele dolgozott. Bejött közben a szomszédos fehérneműszalon
tulajdonosnője, aki senki
mást nem enged a hajához nyúlni, csakis magát Tóni bácsit. És az öreg
elküldte, azt mondta neki, ne
haragudjék, de jöjjön inkább holnap. Most őneki postamunkája van. Nem,
Szöszi mégsem mondott
köszönetet, úgy tett, mintha egy cseppet sem bánta volna meg a tegnapit,
mintha csak az erőszaknak
engedne, amikor tűri, hogy újra szőkévé varázsolják. Igaz, hogy Tóni
bácsi nem is várt köszönetet.
Ismeri már Tóni bácsi őt, az ő makacs természetét. Nincs az a kincs,
amiért bevallaná, hogy megbánt
valamit.
Amikor Szöszi festés után a tükörbe nézett, tán még jobban megijedt,
mint tegnap, amikor fekete
hajjal pillantotta meg magát. Mert ez a mostani, festett, túlságosan is
fényes szőkesége még
idegenebb volt, mint tegnap az a fekete haj. Meg is tapogatta, mint aki
nem bizonyos abban, hogy a
------------------------------------------------------------------------
*Page 40*

tulajdon feje ül a nyakán. Hanem azért a világért el nem árulta volna
ijedtségét. Mint mindig, ha
elszorult a szíve, most is szemtelenkedett: – Akármit mond, Tóni bácsi,
nekem a fekete haj jobban
állt.
– Hoogyne, kisebb a lábad benne. Olyan voltál vele, mint egy bohóc… Mint
a majom a köszörűkövön
– felelte Tóni bácsi röviden és otthagyta, hadd gyönyörködjék magában.
Amikor váltás után Szöszi hazafelé indult, utcáról utcára nehezedtek a
léptei. Mit szól a nagymama,
hogy most megint szőkén látja? Erre biztosan nem számít. Bárcsak ülne
kint ma is az utcán a
házmesterékkel, akkor már messziről látná és mire odaér…
Nagymama ma nem ült kint az utcán, de a házmesterék igenis kint ültek. A
vöröshajú házmesterné
cigarettázott és már messziről furcsán nevetett és integetett. Minek
integet? Mit nevet? Ő talán nem
festi a haját, vén satrafa létére?
– Mi az, aranyoskám – kiáltotta elébe jó hangosan, még mielőtt Szöszi
köszönhetett volna neki te
most már a hajad színét is naponta változtatod? Jól kezded!
Mások is voltak ott, ácsorogtak a kapuban; egy öreg bácsi, akinek két
mopszli kutyája mellett
magának is mopszli képe van. Az a hosszú, sovány, mindig nadrágban járó
lány a munkásszállásról, aki
folyton betegnek íratja ki magát, meg Zsurki bácsi, egy rongyos,
elhanyagolt, de még mindig jó
erőben levő idős férfi, Sümegi nagyságos egyik társbérlője, jelenleg
kenyérkihordó, azelőtt úriember.
Nemcsak a házmesterné nevetett, mindannyian nevettek. Vagyis mindenki
tudott már arról, hogy
Szöszinek tegnap fekete volt a haja, a házmesterné elpletykálta, ami nem
is csoda, hiszen nagymama
tegnap kikiabálta az egész háznak. Most aztán még rosszabb, még
komiszabb a helyzet, mintha
fekete hajjal tért volna haza. De hát mi közük hozzá, mit akarnak tőle?
Felnőtt, meglett emberek, hát
nincs más gondjuk és bajuk, csak az, hogy Varga Szöszinek milyen színű a
haja?
– Holnapra hupikékre festetem. Vagy vörösre, mint a magáé! – vágta oda
sziszegve, mint egy kis
kígyó és berohant a kapun. Fojtogatták a könnyek, de azok azt már nem
látták. Szaladt, szaladt, csak
annyit hallott, hogy a házmesterné méltatlankodva káricál, mocskolja őt
a legcsúnyább szavakkal. És
már minden keserűsége és haragja a nagymama ellen fordult. A nagymama az
oka mindennek, ő
kürtölte, ő kiabálta világgá az ő szégyenét.
Benyitott a konyhájukba, onnan egyenesen a szobába rontott. Nagymama a
varrógépnél ült. Szöszi
levágta magát a díványra és fuldokolva zokogott.
Nagymama szíve biztosan meg is esett volna rajta. Szöszi zokogása
annyira megijesztette, hogy észre
sem vette a szőke haját. Tán el is felejtette, hogy reggel még fekete
volt. El is felejtette volna, ha a
házmesterné be nem állít, még mielőtt a nagymama csak a száját is
kinyithatta volna.
– Nahát, te Maris – mert a házmesterné tegezte nagymamát –, annyit
mondhatok neked, ha az én
lányom volna, agyonverném. Tudod, mit mondott nekem a drágalátos? No, én
csak annyit mondok,
én szíjat hasítanék a hátából. Én tudom, hogy te rendes, becsületes
asszony vagy, a pimaszságot nem
tőled tanulta. És sok mindent láttam, hallottam már életemben, énnekem
nem kell bemutatni a mai
fiatalságot, de ennek a lánynak jó vége nem lesz, annyit mondhatok!
------------------------------------------------------------------------
*Page 41*

És így tovább, és így tovább. Fecsegett és fröcsögött. Nincs az a
rondaság, amit Szöszire ne szórt
volna, de azt, hogy mit követett el, hogy mit is mondott neki, olyan
nagy szörnyűséget, azt egyszer se
mondta. „Holnap hupikékre festetem. Vagy vörösre, mint a magáé!” Ezt
mondta neki Szöszi.
Szemtelenség volt? Szemtelenség! Mérgében mondta. De hol van ez
csúnyaságban attól, amit a
házmesterné mondott most őrá? Hol gyalázta ő így a házmesternét, hol
taposott ő a becsületébe?
Hol illette ilyen útszéli szavakkal? Jó, igaz, a fiatalnak tisztelnie
kell az öreget. De ki kezdte? Ki
csúfolódott, ki nevetett rajta már messziről? És ha a fiataloknak nem
illik feleselni és szemtelenkedni,
hát az idősebbnek talán mindent szabad? Ha valaki, mint Szöszi, még nem
töltötte be tizenötödik
esztendejét, lába kapcája lehet akárkinek?
Ha a házmesterné ötvenéves, kérges szívével nem bírja el egy taknyos kis
senkinek a szemtelenségét,
hát akkor az a kis vakarcs, azzal a tizennégy éves, éretlen kis
szívével, hogyan bírjon el ennyi
csúnyaságot?
Nemcsak Szöszi, még a nagymama sem bírta el. Az ő öreg szíve is
fellázadt. Egy ideig csak hallgatta,
meresztgette a szemét. Rajta volt az okuláré is, hiszen varrogatott
éppen. Nem tudta, miről is van
szó, nem is tudhatta, mert a házmesterné csak beszélt, beszélt,
összehordott mindenféle kénköves
poklot, minden mocskot, szennyet, csak épp azt nem mondta, azt az egyet,
hogy mi baja is van
Szöszivel. Ok nélkül nem jött be, azt nagymama is tudta, ismerte ő az
unokája hegyes nyelvét,
meggondolatlan feleselését, hanem hát nem volt itt idő, nem jutott idő
arra, hogy valami is
tisztázódjék. Addig szitkozódott, addig átkozódott ez a házmesterné,
addig példázgatta, hogy így
Maris, úgy Maris, tudom, hogy te becsületes asszony vagy, amíg a
nagymama egyszerre csak kijött a
sodrából és ráripakodott a vörös hajú asszonyra: – De a nemjódat, az én
lakásomban ne szidd az
unokámat, a fene egye meg azt a flancos vörös fejedet!
És mert a nagymamát sem kell éppen félteni, hát úgy kizavarta a
házmesternét, hogy csak úgy füstölt.
És ha a házmesternének sok volt az a kis szemtelenség, amit Szöszitől
kapott, hát a nagymama most
megtetézte egy csomó rikácsoló, vastag, szálkás gorombasággal.
Ha tegnap patália volt Szöszi fekete haja miatt, úgy ma a szőkesége
hozta a bajt. Hát mindennap
Szöszi miatt veri fel veszekedés a ház csöndjét? Már megint tele vannak
a gangok kíváncsiakkal,
bosszankodókkal, megbotránkozókkal és kárörvendőkkel. Szép kis firma
lehet ennek a Váradinénak
az unokája!
Az ember nemcsak tizennégy éves korában – hatvanöt éves korában is
elveszítheti a fejét.
Nagymama is elveszítette. Már tegnap, amikor oly hangosan veszekedett
Szöszivel, ma még inkább,
amikor Szöszi miatt összeveszett, csúnyán, életre-ha-lálra összeveszett
a házmesternével, akiről pedig
mindenki tudja, hogy veszedelmes szájú asszony.
Megvédte Szöszit? No, jól megvédte! Kiparancsolta a házmesternét, hogy
az ő lakásában ne gyalázza
az unokáját. Hát most majd gyalázza úton-útfélen.
De most már mindegy, ezen nem lehet segíteni. Nagypapa hiába magyarázta
nagymamának, hogy
bolondságot csinált. Már nem szívhatta vissza, amit kimondott.
Ugye-ugye, milyen veszedelmes a
meggondolatlan beszéd? De a nagymama nem ismerte el, hogy ő csinálta a
hibát. Nem igaz, csakis
Szöszi, ő az oka egyedül mindennek. Negyven éve laknak a házban, sohasem
volt még ilyen
veszekedése senkivel. Negyven évig megvolt békességben, pedig két lányt
nevelt fel, de sohasem volt
------------------------------------------------------------------------
*Page 42*

egyikkel sem annyi baja, mint ezzel az egy békával, ezzel az átkozott,
istenverte kis senkiházival. Csak
a szégyent, a gyalázatot hozza a tisztességben megőszült családra.
– Bár soha ne vettelek volna magamhoz! Akkor voltam bolond, amikor
elvállaltalak. Csak már lennél
kint a házból…
Szöszi még soha nem hallott ilyen káromló, keserű szavakat a
nagyanyjától. Erre mit felelhetett
volna? Csak azt: – Bárcsak meg se születtem volna. Minek kellettem én?
Fojtottatok volna meg
inkább kétnapos koromban, ha én egyszer mindenkinek útjában vagyok…
Másnap, vasárnap Szöszi elkezdett öltözködni, hogy ő megy a
tánciskolába. A nagymama azonban
úgy nézett rá, hogy majd felöklelte a szemével.
– Hát te hova készülsz?
Szöszi ott állt a szekrény előtt, épp a ruhájába bújt volna bele, de
erre a kérdésre a két fölemelt karja
megállt a levegőben, a bordó és zöld színekben játszó ruhával együtt.
Nem válaszolt.
– Törüld le a szádról a festéket, mert ha én törülöm le, azt nem
köszönöd meg – morajlott a
nagymama, mint a közelgő vihar. – És ha még egyszer csak a szádon is
kiejted azt a rohadt
tánciskolát, hát jól nézd meg magad. Leülsz, és itt maradsz!
Megértetted? Vegyél egy könyvet…
Vegyél elő kézimunkát. Én nem nevelek rongyot belőled!
Szöszi megremegett. Még föl se fogta, el sem hitte egészen. Nagymama azt
gondolja, hogy eztán már
soha nem mehet a tánciskolába?
– De nagymamám…
– Egy hangot se halljak, mert kihúzhatod a lutrit! Elegem volt abból,
hogy az egész ház rajtunk
köszörülje azt a mocskos nyelvét.
Szöszi még mindig nem tudta, belebújjon-e a ruhájába, vagy se. Ott állt
egy szál virágos kombinéban.
Leeresztette a kezét, de a ruhát még nem tette le. Ekkor felhangzott az
udvaron Bébi lépteinek friss
kopogása.
– Szöszi, jössz?
– Megy ám, majd megmondom, hova! – kiabált ki nagymama.
– Maga csak menjen, fiam, isten hírivel, Szöszit meg hagyja békiben.
Keressen magának más
barátnőt!
– Ezt a tésztát! – csodálkozott Bébi az ablak előtt és elhúzta a száját
– Már csörögni se engedi? Talán
apácának tartogatja?
– Jobb lesz, ha befogja a száját…
– Jó, jó – vonogatta a vállát Bébi. – Csak azt ne higgye, hogy sírok
utána – tette még hozzá, és már
iszkolt is.
------------------------------------------------------------------------
*Page 43*

Szöszi akkor megmozdult, a táncruhát bedobta a szekrény sarkába, a
cipőkre, aztán magára rángatta
a tarka virágos pongyoláját. Egy kukkot se szólt, lefeküdt a díványra,
befelé fordult és fejére húzta a
bordó selyempárnát. Éppen jókor, mert odaát most megszólalt a zene:
„Fekete két kezecském, fekete
két kis szemecském, fekete minden csipetnyi csöpp kis csipetkém… „Mert
mostanában mindig ilyen
özönvíz előtti slágereket játszanak. És van egy új dobos, a Frédi, az
énekli a szöveget is hozzá,
papírtölcséren keresztül.
Nagymama egy ideig nem szólt, csak a pillantásával bökdöste Szöszi
vékonyka hátát Ott ült az
asztalnál, előtte papiros és ceruza. Azt számolgatta éppen, mire adta ki
azt a sok pénzt megint tegnap
a piacon. De nem bírta sokáig a hallgatást.
– Nna! Ez igen! Lefekszik. Mert, hogy egy könyvet venne a kezébe, vagy
kézimunkát, mint más rendes
lány, azt nem. Mert neki tizennégy éves fejjel csak az kell, a hetyegés
a tánciskolában. A csurglizás!
Kelnél fel inkább és váltanál mozijegyet.
– Úgyse lehet kapni – felelte Szöszi a párna alól, mintha a pincéből
beszélne.
– Öltözz föl, elmegyünk Joli nénédhez… – állt fel a nagymama.
– Én nem megyek – hangzott tompán a párna mögül.
– Mi az, hogy nem jössz? Majd adok én neked! A fene a jó dolgodat. Majd
nézd meg az
unokanővéredet. Az is van olyan kisasszony, mint te vagy, de az otthon
tud maradni. Az talál
magának szórakozást vasárnap délutánra, ha nem is megy csörögni a
jampikkal. Pedig egy ével
idősebb is, mint te vagy.
Szöszi erre nem is válaszolt. No persze, az Anikó! Az unokanővére! A
mintalány! A gimnazista
kisasszony, a két hosszú szőke copfjával és a szende szemével! Azért se
megy hozzájuk, azért se.
Minek menjen ő oda? Nincs őneki ott semmi keresnivalója. Nem hiányzik ő
ott senkinek, csak lenézik.
Üljön, mint egy kuka, és hallgassa, hogy mit beszélnek?
A nagymama harisnyát, cipőt húzott, fölvette a fehér karikás fekete
flokonruháját, kétszer is kirakta-
berakta a nagy fekete kézitáskáját, hajtogatta a frissen vasalt
zsebkendőt, aztán becsomagolt néhány
darab túrós rétest, hogy ne menjen üres kézzel az unokáihoz. Nem mondta
többet Szöszinek, hogy
jöjjön. Csak azt mondta: – Nagyapád fönn van Zsurki bácsinál.
Kártyáznak. Hát úgy vigyázz magadra!
Ha ki mered tenni a lábad, én azt megtudom, jól jegyezd meg. És amit
akkor kapsz, az a tied lesz. Én
hét felé itthon leszek. De az is lehet, hogy előbb, mert hátha nincsenek
is otthon. Hát ehhez tartsd
magad, fiam.
Elment és bezárta a konyhaajtót. Szöszi hallotta, hogy bezárta.
Egy ideig még feküdt mozdulatlanul. Ahhoz sem volt ereje, hogy
megforduljon. Bezárta! Mint egy
rabot. Az ablak nyitva van, de tudja, hogy ott úgyse ugorhat ki. Amikor
az egész ház les rá.
Nagypapánál biztosan van kulcs. Hát ezt is megérte, hogy bezárják! Mint
a börtönbe.
„Egy csók és más semmi, a vágyam csak ennyi…” énekelte odaát Frédi, a dobos.
Hogy szakadjon le az ég!
------------------------------------------------------------------------
*Page 44*

És mindez a házmesterné miatt. A házmesterné szája miatt. Hogy ne
mondhassák… Eddig nem volt
baj, hogy táncolni ment. Most baj. Nehogy megszólják a Váradiék unokáját.
Váradiék unokája most felült a díványon és megrázta kócos fejét. Hát ő
semmi más, csak Váradiék
unokája? Hát az a Varga Szöszi kicsoda? Vagy ha úgy tetszik, Varga
Elvira! Hát azt hiszi a nagymama,
hogy Szöszi csakis az ő unokája, és más semmi?
Arról, hogy ő Varga Szöszi, az apja jutott az eszébe. Varga Rezső, női
fodrász. Ha a papa tudná, hogy ő
milyen sorsra jutott! De honnan tudná? Törődik is vele! Régen nem látta,
még a nyaralás előtt volt
egyszer nála, akkor is azért, hogy talán kap egy kis zsebpénzt. Igaza
van a nagymamának, azért a papa
is megéri a pénzét. Biztosan kiment az Ügetőre. Oda szokott menni, vagy
meccsre vasárnap. A
felesége, az nagy lóversenyes. Mindenki máshova ment. Mindenkinek van
hova menni, van kivel
menni, csak neki nincsen. Őneki eddig se volt más, csak ez a ÍNájlon
Bébi, és most még az sincsen.
Van-e olyan szép regény a világon, amit ilyen hangulatban olvasni tudna
az ember? Pedig ő szereti a
szerelmes regényeket, van is itthon, mert nagymama is szereti, és bejár
a könyvtárba. De hát van-e,
lehet-e türelme olvasni annak, aki úgy érzi, hogy kár volt a világra
jönnie, hogy nincs még egy olyan
árva, mint ő?
Ha most kimenne a konyhába, kinyitná a gázcsapot, lefeküdne a földre,
mint most két éve az az öreg
kisasszony a házban, aki zongorát tanított, de mert elfogytak a
tanítványai, hát megölte magát…
„Hej, cica, eszem azt a csöpp kis szád, nélküled még a mennyország is
fád…” most ezt játszották odaát
és az egész tánciskola énekelte. Hű, micsoda tombolás lehet most, hogy
rázhatják! Ugrálnak, mint
bab a fazékban. Ezt Körmendi Árpi szokta mondani, amikor a majomszigeten
ácsorog. Csik Pista meg
azt: „Egész estét betöltő viháncban vagyok, srácok!” Csik Pista a
legjobb táncos, valóságos akrobata.
Körmendi Árpi, az inkább kivárja a lassúbb táncokat, azt mondja, ő
vigyáz a kondíciójára.
Azért is ácsorog sokszor a majomszigeten, a vadabb dolgokat inkább csak
nézni szereti.
Ha kinyitná a gázcsapot, és lefeküdne a kőre, a nagymama nagyon
megbánná, hogy a házmesterné
száját előbbre valónak vette, mint az unokája örömét. Nagyon, de nagyon
megbánná.
Futkoshatnának, telefonálhatnának, hiába. És holnap az üzletben. Mit
mondanának? Tóni bácsi is
kijönne a temetésre. Szegény nagymama! Azért ezt nem érdemeltem, azt
zokogná. És a mama? És
apa? Sándor bácsi talán még a temetésre se jönne el. Ne is jöjjön. Egy
fodrászlány temetése, az is
valami? Dundit se hoznák el, minek, az ilyen kicsi még úgyse érti és
úgyis elfelejti, hogy volt egyszer
egy Szöszi nevű testvére, akit kisbaba korában Tötinek hívott. És a mama
vajon járna-e őmiatta egy
évig feketében? A papa csak a gomblyukában hordana fekete szalagot.
Könnybe lábadt a szeme, majd lassan fölszakadt benne a jótékony zokogás.
Ráborult a piros selyem
vánkosra és jól kisírta magát, hiszen gondolatban ott volt a saját
temetésén.
El is fáradt tőle, el is szundított. Álmában is hallotta a zenét:
„Haváji lány, az első nagy szerelmem…”
Aztán egyszerre csak arra ébredt, hogy kuncognak és sugdolóznak valakik
az ablak alatt.
– Bezárták szegény kis csajt – hallotta Bébi hangját.
------------------------------------------------------------------------
*Page 45*

Felült, és az ablakra bámult. Nem mert odamenni, hiszen agyon van sírva
a szeme és milyen lehet a
haja! Vékony csipkefüggöny van az ablakon, de azért a szobába nem lehet
belátni. Nem, persze, amíg
félre nem húzza valaki. De Bébi félrehúzta és benevetett. Cigaretta
fityegett a szájában.
– No, mi az, anyafej? Nem jössz? Az öreglány hol van? Mögötte, az
udvaron, ott topogott még két
lány, egy Ica és egy Jutka nevű, meg egy fiú is, Körmendi Árpi.
Most biztosan szünet van, lejöttek az utcára sétálni, aztán valakinek
eszébe jutott, hogy idejönnek és
jót röhögnek rajta. Biztosan Bébinek jutott az eszébe, csak az tudta,
hogy őt a nagymama nem
engedte el. És ezért most Bébire is dühös volt. Mit froclizza? Csak
vonogatta a vállát, és nem felelt.
– Mássz ki az ablakon – ajánlotta Ica, egy kövérkés, szeplős, de mégis
csinos lány. Azért csinos, mert
olyan szép fehér foga van és mindig nevet a szeme. Fehérnemű-varrodában
dolgozik. Szöszi nem is
tudta, mit feleljen, megint csak a vállát vonogatta. De az biztos, hogy
nem mászik ki az ablakon,
ahhoz semmi kedve. Hoogyne! Majd az ő kedvükért! Mert valahogy úgy
érezte: ezek nem azért jöttek
el ide, mert pont Varga Szöszi hiányzik nekik, vagy, mert olyan nagyon
sajnálják Varga Szöszit. Csudát!
Ezek nem őrajta akarnak segíteni, csak a „zrí” kedvéért jöttek, és azért
beszélik rá, hogy másszon ki az
ablakon.
Ekkor megszólalt Körmendi Árpi: – Mit hülyültök? Szöszi, maga ne
hallgasson rájuk!
Szöszit, épp azért, mert a többi lánynál is fiatalabb volt, a legtöbb
fiú magázta, Árpi is. Ez a magázás
azt jelentette, hogy ilyen hátulgombolóst nem vesznek be maguk közé. Ha
egy ilyen zöld lányt
tegeznének, az tán meg is sértődne, mert azt gondolná, hogy mint
gyereket tegezik.
– No, né – feleselt Bébi. – Hisz épp te voltál az, aki először
kérdezted, hol van! Neked hiányzott
legjobban!
A lányok vihogtak, és most már Árpit kezdték piszkálni, hogy tán
belegabalyodott ebbe a kis békába?
Árpi csak morgott, és otthagyta őket, ment a kapu felé. Szöszi nem
látta, csak hallotta, hogy
távolodnak. Mennek a fiú után, azt csipkedik és marják, Szösziről el is
feledkeztek. Mert ezeknek csak
az kell, hogy valakin nevethessenek, másféle mulatságot nem is ismernek.
Hogy vihognak! Undokok, utálatosak! Szöszi most annyira haragudott
rájuk, hogy akkor sem ment
volna el velük, ha nagymama nyitva hagyta volna az ajtót. Miattuk már
nem is vágyódott annyira a
tánciskolába. Ugráljanak, mint a bab a fazékban! Nem hal bele, ha
egyszer nem lehet ott.
Felkelt, megfésülködött, az arcát is megmosta hideg vízben, aztán
kinyitotta a rádiót. Egy történetet
olvastak fel éppen. El akarta zárni, már rajt volt a keze a gombján, de
aztán valami megfogta. Egy
szegény emberről szólt a történet, aki ajándékot vásárolt a testvérének:
egy gipszből való angyalt, és
félt, még aludni sem tudott éjjel, hogy ugyan majd tetszik-e az
ajándéka? Szomorú történet volt,
bánatosan is olvasta a női hang. Szöszi máskor okvetlenül elzárta volna
a rádiót, hogy őt ez nem
érdekli. Most odafigyelt. Tudni akarta, mi történik a gipszangyallal és
a szegény emberrel. Különben
tanító volt az a szegény, szomorú ember. És neki is az volt a baja, hogy
nem szerette senki. A testvére
meg a sógora sokkal műveltebb és okosabb volt nála. Lenézték. Máskor is
vett már ajándékot nekik,
de soha nem tetszett. Nem mondták meg, hogy nem tetszik, csak… a szegény
ember észrevette, hogy
az ő ajándékát nem becsülik semmire. Egyszer vett a sógorának egy
cigarettatárcát, de sohasem látta
------------------------------------------------------------------------
*Page 46*

nála. Soha. Ez az ember, ez a tanító úgy lehetett a testvérével, meg a
sógorával, mint ő a mamáékkal,
Sándor bácsival. Ő sem elég jó azoknak. Mert csak fodrászlány.
Leült az asztalhoz, rákönyökölt, úgy hallgatta, nem is egészen közelről.
Az asztalon egy csokor tarka
szegfű. Azt a mama hozta a nagymamának a héten, mert csak száz forintot
adott meg a tartozásából,
a többit majd a jövő hónapban. Engesztelésül hozta a virágot, hogy a
nagymama ne szóljon, ne
pöröljön. A virág jó arra, hogy szelidítse az embereket. Aki virágot
hoz, azzal nem illik, nem is lehet
veszekedni. Mintha a virágok előtt nem lehetne, nem illene keményen
beszélni.
A történet szomorúan kezdődött, de még szomorúbban végződött. A szegény
tanító megtudta, igenis
megtudta, amit addig csak sejtett. Hogy őt nem szereti senki. Aztán
hazament a faluba és nemsokára
meg is halt. Ballagott hazafelé egy téli éjszakán, leült és megfagyott,
de csak azért, mert már nagyon
nehéz volt a bánat a szívében. Hogyisne, ha az embert nem szereti senki!
Szöszi meg is könnyezte. Ha
valaki, ő megérti ezt!
Amikor a történetnek vége volt, bemondták, hogy ki írta: Kosztolányi
Dezső. Szöszi sohasem hallotta
ezt a nevet. Vagy lehet, hogy Lajosffy tanárnő említette? Nem, nem
emlékezett rá. Igaz, hogy a
többire se nagyon, mert ő az iskolában csak félt, csak rettegett, és
hiába beszélt Lajosffy tanárnő az
írókról, a költeményekről meg a regényekről, neki az csak olyan volt,
mint a kémiában a bázisok, meg
a savak és lúgok, azokat sem értette, azokat sem szerette soha. Petz
Zsóka és Som Gizi, azok igen.
Komoly, igazi könyveket is olvastak.
Jó lehet nekik… Jó lehet azoknak, akik értik és szeretik a komoly
dolgokat, a könyveket, a verseket, az
operákat, meg az olyan zenét, ami most is szól a rádióban, mert Szöszi
nem zárta még el. De most
elzárja, mert hiába, ő ezt nem szereti, nem is tud rá figyelni, nem
érti. Valami szimfónia. Bemondták.
Ez őneki magas. Hát mit tehet róla? Nagymama csak a cigányzenét szereti,
neki a dzsessz csak
zenebona, ő meg azt nem érti, hogy mi abban a jó. Így van ez.
Elővette a szekrényből a kivasalt kis fehérneműit, kinyitotta nagymama
varródobozát. Megvarrta a
leszakadt vállpántokat, ahol feslést, lyukat talált, azt megstoppolta.
Nagymama úgyis mindig
veszekszik, hogy nem tartja rendben a holmiját, mindig akkor varr meg
valamit, kapkodva,
rendetlenül, amikor már fel kell vennie. Az üzleti köpönyegéről is
hiányzik két gomb. Biztosítótűvel
tűzte össze egész héten.
Most jó, hogy van mit csinálnia. Csönd van az udvaron és áthallik a zene
megint: „Hej, mambó!” De
most nem irigyli, alig fáj a szíve, ha fáj is, nem egészen amiatt. Nem
egy dologért fáj, hanem sok
mindenért. Szinte jó, hogy egyedül van, hogy bezárták. Jól esik a munka,
ez a csöndes munka, ahogy
befűzi a cérnát a tűbe és egyenként, gondosan varr be minden kis
szakadást. Jól esik a gondolkodás
is. Gondolatai is olyanok most, mint a fényes tű és a fehér cérna;
mintha a fehérneműjével együtt
szívének sebeit, titkos kis repedéseit javítgatná. Éppen ezért most
türelmesen és szépen stoppol.
Nagymama úgyis mindig azért pöröl, hogy összehúzza, elrontja a varrást.
Egy kicsit azért kifelé is figyelt, hogy nem jön-e nagymama, mert hajon,
ha lépteit meghallja, akkor
gyorsan visszarak mindent a szekrénybe és eldugja rögtön a varródobozt
is. Meg ne lássa! Még azt
hinné, azért dolgozik, azért varrogat, mert ő mondta. Pedig nem azért és
Szöszi ki se bírná, ha
elkezdené hogy „Látod, édes lányom, ugye mondtam, hogy más is van a
világon, nemcsak a tánc, meg
a cifraság…” Üres a ház, alig van itthon valaki. Még a házmesterek is
elmentek, mert a lakók
------------------------------------------------------------------------
*Page 47*

megszavazták, hogy vasárnap délután nem kell liftezniök. Hadd
levegőzzenek ők is. Üres a lányszállás.
Még az a nadrágos is elment, aki mindig betegállományban van. Vasárnap
csak nem keresik az
esztékából? Elment Sztojka néni, a gondnok. Még gyerekkacagást se
hallani. Tömve minden strand,
egymás hegyén-hátán ülnek az emberek az eszpresszók és cukrászdák utcára
tett asztalkáinál.
Hullámzik a nép a Ligetben, a lóversenyen. Egymást érik az evezősök a
Dunán. Csak a házak üresek!
Csak itt van csönd és nyugalom. Varga Szöszi fölfedezte, hogy néhány
órára egyedül is maradhat az
ember. Nincs abban semmi rossz.
Egyszerre csak lépések. Szöszi fölfigyelt. Ez nem a nagymama, az biztos.
Erős férfilépések, vasalt cipő,
de olyan tétovák, bizonytalanok, mint amikor valaki idegen házba jön be
és keres valakit. Szöszi az
ablakhoz lopódzott, kilesett. Hát Körmendi Árpi állt az udvar közepén.
Ez meg mit akar itt? Szösziék
ablaka felé nézett, de Szöszit nem láthatta a függöny mögött. Magas,
erős fiú ez az Árpi, de arca még
gyerekes. Piros arca van és hosszú szempillája.
Egyszerre csak meggondolta magát, elindult az ablak felé. Lábujjhegyen
jött, de ez igazán nevetséges.
Úgy csikorog a cipője, hogy még. Különben is, megvan nyolcvan kiló, ez
ugyan nem tud nesztelenül
járni.
Benyúlt a vászonkabátja belső zsebébe, kivett onnan egy keskeny, fehér
csomagocskát, letette az
ablakdeszkára. Egészen közel voltak egymáshoz, Szöszi szeme ott
parázslott a függöny mögött. Látta
őt Árpi? Nem látta? Talán igen, talán nem. Mert ilyen közelről azért
alighanem át is lehet látni a
függönyön.
Egy pillanatig várt még, aztán megfordult és ugyancsak lábujjhegyen
indult a kapu felé. Szöszi még a
lélegzetét is visszafojtotta. Nehéz volt, mert tulajdonképpen nevetnie
kellett. Hogy milyen gyáva ez a
fiú!
Árpi eltűnt a kapu alatt. Ott még egyszer megállt. No, mi az, mégis
visszajön? Jó ideig csönd, nem
hallatszott a lépte, aztán mégis eltávolodott. Szöszi még várt egy
kicsit. Odaát keringőt játszottak „
Sajnálom, nem lehet kérem, Nekem már van vőlegényem…” Szöszi kidugta
kezét a függöny mögül,
felkapta a kis csomagot, kibontotta. Két keskeny diós szelet volt benne,
világos drapp; Szöszi azonnal
beleharapott az egyikbe. Aztán a vállát vonogatta és rögtön megette a
másikat is. Friss volt egészen.
Hogy mi ütött ebbe az Árpiba!
5
Szöszi véleménye szerint az Árpád rettenetesen csúnya név. Igaz, senki
se tehet a nevéről, azt a
szülők adják az embernek, még teljesen tehetetlen csecsemőkorában.
Mégis! Borzasztó, hogy valakit
éppen Árpádnak hívjanak. Nem elég, hogy őt magát Elvirának keresztelték?
Most még legyen egy
udvarlója, aki Árpi? És még beceneve sincs, mint neki. Fiúknál ez nem
szokás. Illetve, hát van olyan is
a tánciskolában, akit Pubinak hívnak, egy nagyorrú, lapos fejű vagány az
illető, már huszonkét éves,
de azért Pubi. Szöszinek az se tetszik, hogy egy fiút Pubinak hívjanak,
különben is, ez a Pubi rémes
alak, félig lehunyt szemmel néz tánc közben a lányokra. Csik Pista
szokta róla mondani: nagy sikere
van a nőknél, minden csaj tetszik neki. No, ha a kettőt
összehasonlítjuk, a Pubi és Árpi nevet, akkor,
mondjuk, még mindig inkább Árpi, nem is szólva a személyekről. Szöszi
első véleménye Árpiról az
volt, hogy azért nem olyan hülye, mint a többi.
------------------------------------------------------------------------
*Page 48*

Árpi cukrászsegéd, majdnem tizennyolc éves. A Körúton dolgozik, egy nagy
üzletben, ami
cukrászdának körülbelül akkora és olyan forgalmas, mint Szösziék
fodrászüzlete. Közel is van
hozzájuk, majdnem az Oktogonnál. Habár egy cukrászdában egészen másféle
illatok vannak, mint egy
fodrászüzletben, habár a tejszínhab egészen más dolog, mint a
szappanhab, mégis van valami távoli
hasonlóság a két szakma között. A fodrászüzletbe szépítkezni járnak az
emberek, a cukrászdába meg
torkoskodni, feketézni, randevúzni. Hogy hol itt a hasonlóság? Például
abban, hogy fodrász nélkül is,
meg cukrászda nélkül is meg lehet lenni.
Mind a kettőben van valami kis fényűzés. Az egyikben szépséget árulnak,
a másikban édességet.
Szépség és édesség nélkül bárki megél. Otthon is megmoshatja a haját,
otthon is süthet süteményt,
ugyebár. A fodrászat is, a cukrászat is, már valami fényűzést szolgál,
és ezért megy jól mindkettő,
mert az emberek szeretik a szépet és az édeset. Sok nő inkább nem
vacsorázik, de belakkoztatja a
körmeit. Sok férfi iszik feketét, szintén vacsora helyett, ha
mindkettőre éppen nem telik.
Az igazi hasonlóság azonban mégsem ezekben a dolgokban rejlik, hanem
abban, hogy Szöszi és Árpi
körülbelül egyformán szeretik a szakmájukat. Ez hozta őket össze.
Nézzük például Nájlon Bébit. Egy Röltex-üzletben dolgozik. De beszél
valaha róla? Soha! Nem érdekli.
Ledolgozza a nyolc óráját, aztán másnapig el is felejti, hogy üzlet is
van a világon. Dolgozni kell, a
fizetés is kell, a „flepni” is kell. Emlegeti eleget, hogy ő dolgozó! De
neki az teljesen mindegy, hogy
mit ad el, Honleányfonalat, pamutpulóvert vagy gyöngyház gomb utánzatot.
Körmendi Árpi viszont tánc közben is azt magyarázta Szöszinek, hogy a
hájas tésztát hányszor kell
hajtogatni, pihentetni, újra hajtogatni, hogy aztán a pogácsa emeletes
legyen, mint ama híres
olaszországi ferde torony. Ha sétáltak, minden cukrászda előtt megállt
és elmagyarázta, miért nincs
igazán szép színük és fényük az ott kitett minyonoknak. Mert
gondtalanul, kapkodva készítik a mázt.
Körmére kéne ütni az olyannak, aki a munkáját hanyagul végzi.
Szöszi is mesél hasonlókat, és Árpi meghallgatja. Például, hogy Magda,
egy sírós és ideges
fiatalasszony, egyszer égve felejtette a gázt a tükör előtt. Jött egy
vendég, egy tanárnő, akinek hosszú
haja van, csak mosni kell, utána egyedül fésülködik. Nem vette észre,
hogy ég a gáz, mert annak,
amikor nappali fény van az üzletben, egészen színtelen a lángja. Hát,
ahogy fonja a haját, egyszerre
csak a gázláng belekap. Ezer szerencse, hogy nem vesztette el a fejét,
összemarkolta a haját,
eloltotta, így is leégett belőle egy darab, de nagyobb baj nem történt.
Hát szabad ilyet csinálni? A
vendég egész haja leéghetett volna. Esetleg ő maga is sérüléseket
szenved. És mindez hanyagságból,
mert Magdának mindig másutt jár az esze, hogy az anyósa megint mit
mondott. Jó, jó, mindenkinek
van gondja és baja, de azért a munkáját végezze el rendesen. Mert azzal
nem segít a baján, hogy
folyton siránkozik, rágódik rajta, sőt, még megtetézi, mert ha
felületesen dolgozik, akkor előbb-utóbb
kiteszik az üzletből és nézheti a napot. Ha nem lesz munkája, még több
baja lesz az anyósával.
Hajaj, bizony ez így van. Ők ketten megegyeznek abban, hogy a világon
tán minden bajnak, minden
igazi bajnak az az oka, hogy az embereknek nincs szívük a munkájukhoz.
Ha mindenki rendesen
dolgozna, ha csupa rendes, szorgalmas, becsületes ember volna a
városban, akkor más volna minden.
Akárcsak Szöszinek, Árpádnak is akad vasárnap délelőttre privát munkája.
Ahogy Szöszi fejet mos,
ondolál, Árpád tortát vagy aprósüteményt készít a házban, ahol lakik.
Itt lakik, Szösziéktől nem
------------------------------------------------------------------------
*Page 49*

messzire, az Akácfa utcában. Van olyan vasárnap, hogy húsz forintot is
megkeres, és az egész házban
megvan a jó híre, hogy milyen ügyes. Ez még a húsz forintnál is többet ér.
De nemcsak a szakmáról, másról is jól elbeszélgetnek ők ketten.
Az emberekről például. Hogy ki milyen, és még arról is, hogy miért?
Szöszi elmesélte Lujzit, hogy nem
tanulhat zongorázni, és ezért szerencsétlen. Ezen sokat gondolkodhat az
ember. Mi volna jobb: ha
belenyugodna abba, hogy nem lehet, vagy pedig valamiképpen mégis
kiharcolná, hogy tanulhasson?
Valamiképpen! Könnyű azt mondani! Lehetetlen, hogy tanuljon, vagy nem?
Árpi nem is ismeri Lujzit,
mégis, egy óra hosszat elvitatkozik rajta, hogy mit is kéne tennie. Nem
Lujzi személye itt a fontos,
nem ő az érdekes; az a kérdés, hogy jó dolog-e a nagyravágyás, és hogy
nagyravágyó-e Lujzi, vagy
csak egyszerűen szereti a zenét?
Árpádnak is vannak nagyravágyó tervei. Szeretne eljutni külföldre,
szeretne megismerkedni a német,
az olasz és francia cukrásziparral. Mert ha az ember sokat lát, sokat
tapasztal, ha megismeri mások
munkáját, akkor tud ő is újat kitalálni. Ha egy-két esztendőt külföldön
tölt, és utána hazajön, mindjárt
nagyobb tekintélye van a szakmában, s könnyen bejuthat valami előkelő
hotel-étterem cukrászatára,
ahol külföldiek is megfordulnak.
Árpádnak a külföld olyan, mint Lujzinak a zongorázás. De ő nem
siránkozik. Ha Árpádot hallgatja az
ember, akkor úgy érzi: ez a fiú meg is teszi, amit tervez. Ez
véghezviszi! Nincs is benne semmi
lehetetlen. Könnyen nem megy, az biztos, de hát könnyen az ember nem jut
semmihez. Édesanyjának
van egy unokatestvére Németországban. Majd annak a segítségével csak
kijut, ha eljön az ideje. Most
még nem aktuális. Most még itthon is van mit tanulnia. Aztán le kell
szolgálnia katonaidejét.
Szöszinek épp az imponált legjobban, hogy ez a fiú olyan messzire
tervez, években számol.
No, ha Szöszinek ez tetszett, a nagymamának annál kevésbé.
Mert Árpád egy vasárnap délutánon egyszerre csak beállított hozzájuk.
Mintha ez valami egészen
természetes dolog volna! Két héttel azután, hogy az ablakba tette a diós
szeleteket. Bejött, köszönt,
bemutatkozott, leült. Három óra sem volt még, alig hogy a mosogatást
befejezték. Mindjárt azzal
kezdte, hogy most új tánctanfolyam indul szeptember első napjaiban. Ő
azt gondolja, hogy
beiratkozik. Szöszinek is ajánlja. Igaz, hogy Szöszi ügyesen táncol,
magától megtanulta, de azért nem
árt az alaposság. Mégiscsak más az, ha valaki elölről kezdi, a
lépéseknél. Jobban, biztosabban mozog.
Nagymama annyira meglepődött, hogy az első negyedórában jószerint szóhoz
sem jutott, csak
pillantásokat vetett Szöszire, kérdő pillantásokat: hát ez mi? Hogyan
kerül ide ez a fiú, ki engedte
meg, hogy idehívjad? De Szöszi maga sem tudta, hogy a fiú eljön, neki
sem jelentette be, ő sem hívta.
Eljött, hát eljött. És? Mi van abban?
Árpád semmit sem vett észre, nem zavartatta magát. Elmesélte a terveit
is, hogy ő külföldre akar
majd menni.
– Igen? – mondta a nagymama. – És mi a maga papája, ha szabad kérdeznem?
– Szabó – felelte Árpád. – Női szabó. Ő is járt külföldön, amikor még
segéd volt.
Nagymama még mindenfélét kérdezett: hogy van-e a fiúnak testvére? Igen,
van egy nővére, de az
már férjhez ment. Kihez? Egy műszaki tisztviselőhöz. És dolgozik a
nővére? Dolgozik, szabásznő egy
------------------------------------------------------------------------
*Page 50*

konfekcióüzemben. Mennyit keres? Mikor hogy! Hány szobás lakásuk van?
Mármint a nővérének,
vagy nekik? Nagymama mindkettőre kíváncsi volt. Úgy „káderezte” Árpádot,
hogy Szöszinek már
égett tőle a füle. De Árpád nem jött ki a sodrából, hűségesen felelt
minden kérdésre. Mint aki
egészen természetesnek tartja, hogy a nagymama mindenre kíváncsi,
mindent tudni akar. Szinte jó
néven vette a faggatást; hát hiszen szóból ért az ember. Ő magától is
elmondta volna mindezt, de így,
hogy kérdezték, még könnyebb.
De a nagymama egyre csak duzzogott; mennél többet kérdezett a fiútól,
annál inkább kinézte. Fél
négy tájban Árpád azt mondta, hogy ő most átmegy az össztáncra, hívta
Szöszit is. A nagymama el is
engedte Szöszit, azért, hogy a fiútól is megszabaduljon. Hanem aztán
volt mit hallgatnia Szöszinek,
amikor este hétkor hazajött!
– Ha ez a fiú ide még egyszer beteszi a lábát, akkor kidoblak vele
együtt. Megértetted? Mit gondolsz
te tulajdonképpen?
Szemtelen tacskó! Ide, fiam, nem járhatnak a fiúk. Ezt nem vezetjük be.
Még az hiányzik! És még itt
azzal dicsekszik, hogy ő külföldre megy! Hát akkor mit akar itt? Finom
egy firma, azt mondhatom!
Neveletlen paraszt! Beállít és telebeszéli az ember fejét. Hát abból nem
lesz semmi, hogy idecsődíted
az udvarlóidat, fiam! Nagyon is ráérsz még erre. Ha én ilyet tettem
volna, akkora pofont kapok az
apámtól, hogy leesik a fejem. Hát egyáltalán nem lehet már bírni
veletek? Annyi józan eszetek
sincsen, mint a köröm alatt a piszok?
Szöszi csak a vállát rángatta, morcosan hallgatott, csak néha-néha
feleselt egy kicsit. Bánja is ő, fütyül
rá, őt nem érdekli. Nem értette a nagymamát, de nem volt kedve ahhoz,
hogy vitatkozzék vele.
Árpádra mondhatja valaki, hogy tán többet beszél a kelleténél, hogy egy
kicsit felvág és beképzelt, de
hogy szemtelen? Akkor a nagymama még nem látott szemtelen fiút. Mit
szólna akkor Pubihoz? Mi a
szemtelenség abban, hogy eljött hozzájuk? Vagy azért olyan mérges a
nagymama, mert Árpád
őszintén megmondta, hogy külföldre akar menni, vagyis hogy még jó néhány
évig nem nősül meg? A
nagymama talán azt gondolja, hogy ő, Szöszi, talán férjhez akar menni
tizenöt vagy tizenhat éves
korában? Majd ha bolond lenne! És épp ehhez a mackóforma gyerekhez?
Szöszi azt gyanította, hogy
talán a nagymama maga se tudja, miért nem tetszik neki Árpád.
Nem újság, hogy mindenki mást tart szemtelenségnek és neveletlenségnek.
Szöszi ezt már régen
megfigyelte. Ahány ház, annyi szokás, ezt úgy is szokták mondani. Sándor
bácsi például egyszer óriási
patáliát csapott azért, mert vendégek jöttek hozzájuk, és a mama
pongyolában volt. Tombolt,
dühöngött, hogy úriasszony nem fogad vendégeket pongyolában. De Mici
néni, a papa felesége,
mindig a hosszú pongyoláját veszi fel, ha vendéget várnak, mert úgy
gondolja, az előkelő. Bognár
néni, egy első emeleti lakó, már többszörös nagymama, mindig
fürdőruhában takarít, hogy csakúgy
dagadnak, fehérlenek vastag combjai. De a lányszállás lakóit egyszer még
a rendőrségen is
följelentették azért, mert este nem függönyöznek be, hanem nyugodtan
levetkőznek és ingben
járkálnak.
Így volt ez már az iskolában is. Az egyik lány még azt is elmesélhette a
mamájának, ha egy fiú
megcsókolta. A másik már azért is kapott egy nyaklevest, mert csak
ránézett valakire.
------------------------------------------------------------------------
*Page 51*

Az első táncórán, amikor még csak körbe jártak zongoraszóra, és utána a
tánctanár azt magyarázta,
hogyan kell a fiúnak a kezét a lány hátára tenni, és milyen magasra
illik felemelni összefogódzott
kezüket, Szöszi meg is mondta Árpádnak: – Hozzánk többet el ne gyere,
mert a nagymama irtó zabos.
– Miért? – kérdezte Árpád.
Szöszi csak vállat vont. Hát most hogyan magyarázza?
– A te mamád nem bánja, hogy velem lógsz? – kérdezte.
– Nem mesélem én azt otthon – felelte Árpád becsületesen.
– Na, látod! – így Szöszi.
Néhány nap óta tegezték egymást. A cukrászdában itták meg a pertut,
Árpádék cukrászdájában, egyik
délután, amikor a fiú megvárta Szöszit az üzlet előtt és meghívta egy
málnaszörpre. Mostanában
mind sűrűbben találkoznak. És ha a nagymama nem engedi, hogy hozzájuk
járjon, hát annyi vész!
Ezért nem sírnak. Sétálnak, fagylaltoznak, beszélgetnek és moziba
mennek. Ami a tánctanfolyamot
illeti, hát Szöszi egyszerűen beiratkozott, és aztán mondta meg a
nagymamának. A pénzt most már
úgysem kérheti vissza. Nagymama azt úgyse gondolhatta komolyan, hogy ő
most már mindig otthon
üljön. Most csak annyi a szigorítás, hogy az össztáncokra nehezen engedi
el. Szerdán soha, mert az
este van, este nincs kimaradás. Szöszi ezért se búsult. Szeptembertől
újra iskolába kell mennie,
ipariskolába. Így hát mindig van kifogás, ha el akar menni hazulról. A
nagymama nem tudja, mikor
van tanítás, nem is nagyon érdeklődik. Nagymama maga az oka, ha Szöszi
becsapja. Mintha ő maga is
azt akarná. Mintha szántszándékkal szemet hunyna. Bánja is ő, hogy
Szöszi merre jár, mit csinál, csak
ő ne vegyen észre semmit.
Árpádot meg Szöszit mindez csak közelebb hozta egymáshoz. A nagymamával
nem beszélhetett
Árpádról, de Árpáddal igenis beszélhetett a nagymamáról, és mind a többi
felnőttről. Az embernek
szüksége van valakire, egy jó barátra, akivel őszintén beszélhet. Azért
szeretnek ők együtt lenni.
Árpád is így van Szöszivel. Neki nagyon csendes szülei vannak, de azért
a felnőttek igazában nem
állnak szóba velük. Miért, hát Szöszi nagyszülei talán nem rendes
emberek? De igen! Csakhogy a
felnőttek, talán szégyenlősségből, nem mernek a gyerekekkel rendesen
beszélni. Másképpen
beszélnek, ha maguk között vannak, és másképp, ha a gyerekek is hallják.
Nincs hát semmi csodálatos abban, hogy a gyerekek is ugyanígy tesznek.
Ők is másképp beszélnek
maguk között. Például: megy két tizenkét éves fiú az utcán és társalog.
Ha azt egy felnőtt meghallja,
legtöbbször elszörnyed, megbotránkozik. Tiszteletlenségnek és
szemtelenségnek számít, vagy
legalábbis illetlenségnek, ha egy gyerek a felnőtt előtt talál olyat
mondani, amit különben csak a
gyerekek előtt szokott.
Már az óvodásoknak is vannak titkaik! Szöszi tudja ezt. Itt van például
Dundi, a húgocskája. Tőle,
Szöszitől sokszor kérdezett olyat, amit a mamájától soha nem merne
megkérdezni.
Szöszi és Árpád természetesen már nem gyerekek, de még nem is egészen
felnőttek. Árpádnak csak a
termete olyan, mint egy felnőtt férfié; ahogy az arca gyerekes még,
ugyanúgy a lelke is. Ki tudja, talán
épp azért választotta Szöszit, mert a tánciskolái lányok között ő volt a
legfiatalabb és
leggyermekesebb külsejű. Ugyanakkor Szöszi sok tekintetben érettebb,
mint Árpád. Például abban,
------------------------------------------------------------------------
*Page 52*

hogy nem tart annyira a felnőttektől. Bátrabban mer velük szembeszállni,
ha úgy gondolja, hogy neki
van igaza. Árpád soha nem merne, nem tudna úgy hazudni a mamájának, mint
ahogy Szöszi
félrevezeti a nagymamát. Azt mondja neki például, hogy Lujzival megy
moziba, pedig Árpáddal megy.
De hát könnyű Árpádnak! Sokkal könnyebb. A fiút nem fogják olyan
szigorúan, nem kérdezgetnek
annyit tőle.
Árpád sokszor aggódik is emiatt, félti Szöszit; ha megtudják otthon,
hogy vele jár! De Szöszi ilyenkor
felvágja a fejét: – Hát aztán! Talán rosszat teszek én? Érdekes!
Árpád ilyenkor mindig megnyugszik és csodálja Szöszit. Sokkal bátrabb,
mint ő. Hiszen igaz hogy
semmi rosszat nem tesz! Tehet Ő arról, hogy az emberek, ha együtt látnak
egy lányt és egy fiút,
mindjárt rosszra gondolnak? Nemcsak a felnőttek ilyenek, már a gyerekek
is. Egyszer például
találkoztak a Nagymező utcában Árpád egyik volt iskolatársával, és az
olyan gúnyosan vigyorgott,
amikor őket együtt látta. Árpád egészen belevörösödött. Tudta ő jól,
hogy milyen mocskosakat
gondolnak ilyenkor! Ő se olyan naiv, hogy ne tudná! Pedig ez a fiú
gimnáziumba járt, többet tanult,
mint ő. Azért is szakadt meg a barátságuk.
Szöszi az ilyesmit is jobban tűri, mint Árpád. Találkoztak ők már Som
Gizivel és Petz Zsókával is. Már
messziről vihogtak, és amikor közel értek, átmentek a másik oldalra és
elfordították a fejüket. Szöszi
is tudta jól, hogy mit beszélhetnek róla! A diákkisasszonyok, első
gimnazisták! Biztosan azt mondják,
hogy „pali”-ja van, vagy ilyesfélét. Vagy tán azt gondolják, hogy ez is
olyasféle ügy, mint amikor Zsóka
szerelmes leveleket kapott a fiúiskolából. Meg talán még irigylik is,
hiszen Árpád szép, derék fiú, nem
olyan nagy fülű vigyorgó, mint Marik Pali, aki Zsókának a szerelmes
levelet írta. Pukkadnak, hogy
miért éppen Szöszinek van fiúja, amikor ő nem is szép, nem is okos, még
jampi is, festett a haja,
csupa bolondságból.
De csakugyan! Hát minek köszönheti ő, hogy van egy rendes, komoly,
hűséges udvarlója? Nem ő
szerezte, nem futott utána, most sem beszél vele valami szépen. Sőt!
Egyáltalán nem is tud szépen
beszélni, csak jassznyelven, kölyöknyelven, ahogyan a hetedik kerületi
srácok beszélnek. Meg is
kérdezte egyszer Árpitól: – Mondd… Tulajdonképpen mit eszel te rajtam?
Hát ez nem valami hízelgő, olvadozó szerelmes turbékolás, az már
bizonyos. De egyenes beszéd, és
sok minden benne van. Az is: énrajtam aztán igazán nincs semmi különös,
tizenkettő megy belőlem
egy tucatba.
Árpád nem lepődött meg a kérdésen, nem is értette félre. Egy percig se
gondolt arra, hogy Szöszi
talán most valami bókokat, vagy vallomást akar. Hogyne! Még a szemébe is
nevetne.
– Nézd – mondta megfontoltan –, nem vagy beképzelt, ez egy. Nem szereted
a maszlagot, ez kettő.
Lehet veled beszélni, ez három.
Este volt, negyed tíz, a Körúton mentek. Háromnegyed héttől moziban
voltak, meleg és poros a
szeptemberi este. Nagy lármát csapnak a villamosok és autóbuszok. Mennyi
sok ember! Mind más és
más, mind mást akar, máshova igyekszik, de azért abban megegyeznek, hogy
keresik a megértést. Ők
ugyanígy, csakis azt keresik.
------------------------------------------------------------------------
*Page 53*

Mégis, ez az este most másképpen sikerült, mint a többi. Ma, talán
azért, mert Szöszi feltette azt a
bizonyos kérdést – hogy Árpád mit eszik őrajta –, kettőjükről
beszélgettek. Arról, hogy ők ketten mit
gondolnak egymásról, mit akarnak egymástól. Vagyis arról, hogy ők
ketten, Varga Szöszi és Körmendi
Árpád, miben különböznek millió és millió másik fiataltól. Mert arról,
amiben megegyeznek, ami
magától értetődik, ugye, nem érdemes beszélni.
– Nézd, én tudom, hogy még srác vagyok – magyarázta Árpád. – Azért is
brusztol rám a nagymamád.
Azt gondolja: mit lehet azt tudni, mi lesz öt vagy hat év múlva. Igaz?
Az nagy idő. Három évvel ezelőtt
én még iskolás voltam. Te meg még tavaly is. Hát azért én nem is mondom,
hogy várj meg engem,
mert előre semmit se tudhat az ember. Akadhat neked valakid három vagy
négy év múlva…
– Meg neked is! – vágott vissza Szöszi, mert egy kicsit fájt neki, hogy
Árpád ilyen félvállról beszél.
Pedig nem volt ez félvállról, dehogy!
– Most mit tüzelsz? – mondta a fiú. – Jobb volna, ha azt mondanám, hogy
várjál? Ki lát a jövőbe? No,
látod! Nézd, én beszéltem a faterommal. Lehet, hogy már tavasszal
elmegyek külföldre, visszajövök,
mire katonának hívnak, és akkor négy év múlva kész ember lehetek.
Szöszi nem szólt, maga elé nézett, poroszkálva baktatott. Rég elhagyták
már azt a sarkot, ahol be
kellett volna fordulniuk Szösziékhez. Már a Rákóczi úton is túl jártak.
Itt a József körúton kisebb a
forgalom. Persze, már haza kellett volna mennie, lesz nemulass, de most
nem számít. Amiről most
beszélnek, az mégiscsak fontosabb.
– Írtam a rokonoknak – folytatta Árpád. – De még nem válaszoltak. A
faterom se nagyon lelkesedik,
hogy most menjek el. Azt mondja, előbb ruházkodjak ki, most kezdek egy
kicsit keresni. Meg hogy
útlevelet se adnak. Pedig most adnak, csak persze utána kell menni. De
hát ez mind csak kifogás,
tudom. A muterom is csak jajgat, hogy ne menjek el, ráérek még, mi ütött
belém, hogy most
egyszerre olyan nagy mehetnékem támadt.
Hát igen, ez így van. Amíg Árpád csak mondogatta, hogy elmegy, addig nem
volt baj, ráhagyták.
Hanem aztán, amikor előáll, hogy most indulna is, akkor már jönnek a
kifogások, csűrik-csavarják. Mit
mondjon erre Szöszi? Tán mondja ő is azt, hogy ne törődj vele,
legföljebb itthon maradsz? Mondja
azt, hogy van neki elég tanulni valója itthon is? Inkább a nyelvét
harapná el, de ilyet nem mondana.
Ha menni akar, hát csak menjen. Igaza van. Egyszer él az ember, egyszer
fiatal. Ha már egyszer
megnősül, megállapodik, lehorgonyoz, úgyse mehet az életben soha többet;
csak akkor lát világot, ha
háborúba viszik, attól meg Isten ments. Őmiatta ne mondjon le a szíve
vágyáról, hogy aztán egy
életen át a szemére vesse. Ha van benne valami jó, akkor az éppen az
önérzete, a büszkesége. Érette
senki ne hozzon áldozatot, azt nem kívánja. Hiszen már azt is őmiatta
gondolta ki, hogy előbb megy,
most megy, még katonaideje előtt, nem utána. Már ezzel is a várakozási
időt akarja megrövidíteni.
– Miattam ne fájjon a fejed. Ha most nem mehetsz, mégy majd később.
Lányt kapsz, ne félj – inkább
ezt mondta. Hiszen így igaz!
Egészen a Boráros térig elsétáltak, fel a hídra, ott lekönyököltek és
nézték a vizet, az eget, a
lámpákat. Sötétszürke volt a víz, mint az acél, és nedves fénnyel égtek
a lámpák. Ilyen város, mint
Budapest, nincs több! Ők ugyan még másikat nem láttak, de hát akkor is
tudják, hogy ez a legszebb,
mert ez az övék. Árpád meg is mondta: akárhova vetné is a sors, ő nem
fél attól, hogy megragad
idegenben. Hazajön, itt akar élni.
------------------------------------------------------------------------
*Page 54*

És még sok minden másról is beszéltek ezen az estén. Volt ebben valami
búcsúzásféle. Nem
egymástól búcsúztak, nem is Budapesttől, hiszen nem úgy fest a dolog,
hogy Árpád hamarosan útra
kelhet. Mintha inkább gyerekkoruktól búcsúztak volna mind a ketten.
Ilyen gondjaik, mint most nekik
vannak, gyerekeknek még nincsenek. A gyerek csak ábrándozik, de nem
sokat törődik azzal, hogy mi
valósul meg ábrándjaiból. Ők ketten most már igazi felnőtt gondokkal
kerültek szembe. Ez pedig
olyan, mintha nagy megtiszteltetés érte volna őket. Szöszinek is
megoldódott a nyelve.
– Hülyeség, ha az ember előbb akar valamit, mint annak az ideje van. Itt
az én mamám. Még most is
olyan, mint egy kislány, de amikor kislány volt, akkor férj kellett
neki, meg gyerek. Most aztán… Még
talán negyven éves korában is kislány akar lenni!
Árpád a homlokát ráncolta.
– Az én nővéremék is folyton csak marják egymást. Mert még srác az ura
annak is. Káromkodik, mint
a jégeső, ha a gyerek sír.
Náluk fiatalabb pár aligha sétált azon az estén Budapest utcáin. Az
egyik tizennégy, a másik tizenhét
éves múlt. Mégis, lám, arról okoskodtak, hogy várni kell a házassággal,
míg megjön az ember esze.
Elég hosszú az élet, ugyebár, mire volna jó elsietni?
Szöszi Nájlon Bébit is előhozta. Hogy még annak is van elég esze ahhoz,
hogy ne siessen. Az sem akar
úgy járni, mint a mamája.
Árpád ismét összeráncolta a homlokát, de most jobban, mint az előbb.
Sokkal mélyebb árkok
támadtak rajta. Hümmögött. Hogy Szöszi azért ne vegyen példát Bébiről,
mert az megéri a pénzét.
Minden este órákig ácsorog a kapuban a fiúkkal. Pubival jár. Azzal a
nagy orrúval.
Szöszi védte Bébit. Hogy nem rossz! De Árpád csak legyintett. Szöszi ne
legyen olyan naiv, ő még nem
ismeri az életet. Ő csak ne tegye a tűzbe a kezét Bébiért, mert
megégeti. Jampi az a szíve gyökeréig.
– Én is jampi vagyok – feleselt Szöszi.
– Te majom vagy – válaszolt Árpád és nevetett.
Szöszi mérgesen rángatta a vállát. Megértette Árpádot, de nem akarta
érteni, és védte Bébit,
mintha… Maga sem tudta, miért, de védte. Azért, mert egy lány nagyszájú
és nájlonban jár tetőtől
talpig, azért még nem kell rossznak lennie, ezt csak a népek mondják,
mert azok nem látnak tovább
az orruknál. Még toppantott is egyet mérgében. Árpádtól igazán nem várta
volna, hogy még ő is
rosszat mond Bébiről. Neki, Szöszinek Bébi őszintén megmondta
nemegyszer, hogy ő csak bolondítja
a fiúkat, de ennyi az egész!
Árpád csak mosolygott titokzatosan.
– Buta vagy te még ehhez.
– Igazán?
– Ne félj, a Pubi nem járna vele potyára.
– Hát te azt honnan tudod?
------------------------------------------------------------------------
*Page 55*

– Sokféle ember van – vont vállat Árpád. – Az egyik csak kívülről jampi,
a másik meg belülről is. Van,
akin kívülről nem is látszik meg. Nem is gondolná az ember. A mi
házunkban volt egy lány, olyan kis
szende, aztán mégis megszökött hazulról és odament lakni egy trógerhez.
Az ördög se gondolta volna
róla.
– No, látod!
– De azért, ha egy lány kifesti magát, és folyton fiúkkal lóg, az még
nem biztos, hogy rendes! Ajajaj!
Szöszit, mintha szíven találták volna.
– Kezet foghatsz a mi házmesternénkkel! Azzal a vörös hajú vén spinével!
– toporzékolt. – Akkor
minek jársz velem? Én is kifestem magam!
– Mert majom vagy – ismételte Árpád, de most már nem nevetett, mérges
volt ő is. – Te meg kezet
foghatsz Nájlon Bébivel és kész!
– Fütyülök rád! Keress magadnak olyat, aki nem festi ki magát!
– Még kereshetek…
Ezzel sarkon fordult és elindult, vissza a Boráros tér felé. Szöszi csak
bámult, mint aki nem érti. Még
sohase vesztek össze és mindjárt elsőre így, ilyen hirtelen és alaposan,
egy szó miatt, Nájlon Bébi
miatt!
– Fulladj meg! – kiabálta utána, de fojtogatták a könnyek. Úgy markolta
a híd korlátját, hogy
kifehéredtek kezén a bütykök. Csak nem képzeli, hogy szaladok utána? Még
ilyet! Hát most mi ütött
belé? Eddig nem volt baj, hogy festi a száját, hogy még a haját is
festeti? Most egyszerre?
Toporzékolni tudott volna és válogatott kölyök-gorombaságokat kiabálni
neki, olyanokat, mint a
gyerekek szoktak egymásnak a folyosókon és az udvaron: „Hülye! Marha!
Állat!” Haragjánál és
dühénél csak a rémülete volt nagyobb. A korlátra borult és vinnyogva
sírni kezdett.
Egy férfi jött Buda felől, egy kopott, szarkalábas arcú, idősebb férfi,
és megállt. Odaszólt neki
utálatos-édesen: – Miért sír, babuska?
Felkapta a fejét, rámeredt, ráöltötte a nyelvét, aztán futásnak eredt
lélekszakadva. Milyen késő lehet!
Alig látni embert, a villamosmegállónál állnak néhányan, de villamos is
ritkán jár már ilyenkor. Milyen
rémítő, veszedelmes, ijesztő most a város! Fenyegető ingovány,
fenevadakkal teli erdő.
– Szöszi! – kiáltotta Árpád. Ott állt ő is a megállónál. Kit várt vajon?
Őt, vagy a villamost? Nem, nem
állt meg. Ha egyszer otthagyta, akkor az életben többé nem áll vele
szóba. Futott, még jobban, hogy a
szíve akart kiesni.
– Szöszi! – kiáltotta még egyszer a fiú. Ha akarta volna, utána szalad,
elébe vág, elkaphatta volna. De
azt már nem, önfejű az is, ó, hogy fulladjon meg, otthagyta éjnek
évadján a hídon, csak kiabál, de
talán leesne a korona a fejéről, ha utána vetné magát?
Egészen a Mester utcai megállóig szaladt, hogy már levegőt is alig
kapott. Akkor jött a villamos,
utolérte a megállónál, felbukdácsolt rá, az első kocsi hátsó peronjára.
Hát ott áll Árpád is, a
------------------------------------------------------------------------
*Page 56*

nyomorult, ott támaszkodik a szemközti ajtóhoz és azt se mondja, kukk.
Talán azt várja, hogy ő szól
hozzá? Hát azt várhatja!
Nem ment be a kocsiba, azért se ment be, pedig volt hely odabent, de
szégyellte a feldúltságát, a
kapkodó lélegzetét az utasok előtt. Itt mégis kevesebben vannak. Úgy
tett ő is, mintha nem is látná
Árpádot. Kért egy vonalat, odaadott ötven fillért, aztán úgy fordult,
hogy a hátát mutatta a fiú felé. A
villamos vágtatott, csörömpölt. Ezek az éjszakai villamosok úgy
rohannak, mint a vonatok a nyílt
pályán.
A Baross utcai órán látta, hogy Öt perc múlva tizenegy. Jézus! Nem ér
haza kapuzárásig!
Összerezzent, hideget érzett, valami olyat, hogy le kéne ugrani a
vágtató villamosról, a rémület
gyalogos szárnyain hamarabb hazaérne.
A Nemzetinél sokan szálltak fel, sokáig vesztegelt a villamos. Elmúlt
tizenegy. Még legalább tíz perc,
míg hazaér, nincs menekvés, nincs mentség, vége mindennek.
Árpádnak le kellett volna szállnia a Wesselényi utcánál, neki onnan
legközelebb hazáig. De nem szállt
le. A Majakovszkij utcánál szállt le, ott, ahol Szöszi. Tán haza akarja
kísérni? Adja a lovagot a
nyomorult! Szöszi ugrott le előbb a kocsiról, aztán hanyatt-homlok,
futva indult hazafelé. Nem nézett
hátra, de azért érezte, hallotta is, hogy messziről jön utána. Máskor is
kísérte így, este nyolckor vagy
fél kilenckor is, megegyezéssel, hogy a lakók ne lássák fiúval Szöszit.
Most minek jön? Szöszit nem
érdekli. Csak a kapu lenne nyitva, szűzanyám, csak valami csoda folytán
a kapu lenne nyitva negyed
tizenkettőkor…
Üres az utca, középütt hidegen égnek a lámpák. Sötétek a házak.
Ellenséges, rémítő még ez az
ezerszer ismert vidék is, oly súlyosak és komorak kétoldalt a házak,
olyan kísérteties minden fényfolt
és minden árnyék. A kapu mind bezárva, mint megannyi összeszorított,
kegyetlen ajak. Az ő
kapujuk… Az ő kapujuk is. No persze. A mélyedésben, az árnyékban, valami
mozdul, ahogy Szöszi
megtorpan a kapu előtt. Egy lány és egy fiú… Nájlon Bébi és a nagy orrú,
lapos fejű Pubi csókolóztak
itt. A híres!
– Szevasz – üdvözölte Bébi, furcsán kihívó és rekedtes hangon, ahogy
felismerte – és megnyomta a
fehér csengőgombot a sötét, időverte falon.
Szöszi e pillanatban, a csengővel együtt, tisztán hallotta, hogy Árpád
magányos lépései valahol
megtorpantak. Tán ott állhatott meg, a tisztító előtt. Látja-e vajon ő
is Bébit meg Pubit? Biztosan! És
most örül, hogy ugye, mégis úgy van, ahogy ő mondta. Bébi itt csókolózott.
– Szevasz, Árpi! – kiáltotta most Bébi jó hangosan. – Mi az, apafej, nem
mersz közelebb jönni? – És
nagyot nevetett, fölényesen Szöszire pillantva. Az ő szemét akarják
bekötni? Az éjszakai utcán, ötven
lépés távolságról is megismerte Árpádot. Szöszi csak ne adja itt az
ártatlant. Talán azt akarja elhitetni,
hogy munkából jön? Ó, ó… a kis angyal!
– Látszik, hogy kezdők – jegyezte meg Pubi is és nyerítve nevetett.
– Tuti, hogy háromnegyed tizenkettőig nem ébred fel a vén spiné – mondta
Bébi bizalmasan, és újra
megnyomta a csengőt.
------------------------------------------------------------------------
*Page 57*

Szöszi nem szólt semmit. Talán… nem is igaz mindez. Rossz álom az egész.
Bébi és Pubi nevetgéltek,
mondtak valamit, de nem is értette; odabent a kapu alatt még mindig
sötét volt. Bébiék elhúzódtak a
kaputól. Vagy háromlépésnyire, a gyalogjárón, egy telefonfülke áll. Oda
húzódtak, ott sugdolóztak,
kacarásztak. Amott messze, a vegytisztító táján, egyszerre csak megint
felhangzottak Árpád lépései.
De most távolodtak. Elmegy. Nem is jön, talán sohase jön többet. Minek
is? Vége! És ezért maradt ő
ki… Ezért! Minden szégyen, kín és megaláztatás most azért éri, mert
elment vele mozi után sétálni és
úgy, de úgy összevesztek a Petőfi hídon. Meg is érte! Ez aztán igazán.
Kijön az a vörös nő… A
házmesterné. Előbb-utóbb csak kijön és jól végignézi… Beengedi Nájlon
Bébivel együtt. Azt gondolja
majd, hogy együtt csatangolt Bébivel. És a nagymama. .. És el fogja
mesélni a mamának és Sándor
bácsinak, holnap az egész utca tudja, hogy Varga Szöszi éjféltájt jött haza.
A kapualja még mindig sötét, újra kéne csengetni. Bébiék ott vihognak a
telefonfülke mögött. Neki
kéne csengetnie. De hogyan tegye meg? Inkább reggelig áll itt, most már
úgyis mindegy. Nagyobb
botrány akkor se lenne, de legalább a házmesternétől megmenekedne, és
talán még a nagymama is
megbocsátaná, inkább megbocsátaná, mert ő is a házmesternétől fél a
legjobban, annak a szája a
legveszedelmesebb.
Apához! Odamegy! Ott beengedik, nem bántják, apa nem veri meg, nem is
faggatja, annak mondhat
akármit…
Megfordult és szaladni kezdett a Körút felé.
– Hűha! – hallotta Pubi fejhangját a telefonfülke felől, és valamit Bébi
is mondott. Mindketten
nevettek. Bánja is ő! Azaz hogy… Eszébe villant, hogy Bébi elárulja a
házmesternének, még tán a
nagymamának is, hogy még nagyobb veszedelembe dönti magát, mégsem tudott
már megállni.
Szaladt, szaladt egészen a körúti megállóig. Ott végre voltak emberek.
Egy kedves pár, a férfi egy
kicsit becsípetten, a felesége karjába kapaszkodott. És mindenkihez
szólt: „Tisztelt uram… Egy kicsit
becsíptem… Nincs abban semmi. Az én asszonykám nem haragszik…” Az
asszonyka csitította, de
csakugyan nem haragudott. Az emberek mosolyogtak. Jött a villamos,
felszálltak. Már dupla jegyet
kellett venni. Egy forint negyven. Már csak hatvan fillérje maradt,
ennyit kapott vissza az utolsó
kétforintosából. De most már mindegy.
A Nyugatinál újabb mulatós társaság szállt fel, betöltötték a kocsit,
lármáztak, nevetgéltek. A
kalauzlány rendreutasított egy részeg öregembert, hogy maradjon
csendben. Az öreg kikérte
magának és még inkább lármázott. Az utasok beleavatkoztak. A kalauzlány
rendőrrel fenyegetőzött.
A Margit híd budai oldalán leszállították a részeget. Szöszi a sarokban
kuporgott, fázott, az éjszakai
szél bevágott a nyitott ablakon, rajta nyári ruha volt, és a kis piros
kötött kabátja. Amikor a Moszkva
téren leszállt, még jobban fázott. Éjszakai szél fújt a hegyek felől,
üres volt a nagy tér, csak itt-ott
evezett rajta keresztül egy-egy hangoskodó társaság. Ilyenkor már csak
azok vannak az utcán. Meg
egy nénike, szatyorral, takarítónő lehet valamelyik kocsmában vagy
kávézóban.
Sokáig várt az ötvenhatos villamosra. Amikor végre befutott és
felszállt, jól megnézték az utasok, de
még a kalauz is. Mit keres az ilyen kislány késő éjjel egyedül az utcán,
a villamoson? Csupa kérdés volt
a pillantásuk: hol járhatott, mi dolga lehetett egy kislánynak ilyenkor?
Hát csak találgassák! Itt még
jobban vágtat a villamos, mint a Körúton. A megállóknál a kalauz
lecsengeti, aki le akar szállni valahol,
az szóljon. De még így is sokáig tartott az út. Apáék messze laknak, túl
a Pasaréti téren.
------------------------------------------------------------------------
*Page 58*

Az igazi, legnagyobb ijedtség azért mégis akkor támadt rá, amikor
leszállt a kocsiról. A villamos egy
hangosat csengetett, aztán elindult, otthagyta őt. Úgy ment el, mint egy
kivilágított, barátságos hajó,
és úgy hagyta őt ott, mint valami hajótöröttet. Ameddig csak lehetett,
nézett a villamos után,
ahogyan fénylő, mindig kisebbedő ablakaival belecsörömpölt,
belecsilingelt a fekete, barátságtalan
éjszakába. Egy kanyar, és eltűnt. Ő itt maradt a susogó fákkal
szegélyezett, kihalt, elátkozott vidéken,
egyes-egyedül. Egy lélek sehol! Csak látna valakit. Pedig, ha valaki
jönne, még jobban félne talán.
Nagysokára szedte csak össze annyira az erejét, hogy elinduljon a kis
utcán, ami a Pasaréti útra
átvezet. Öt perc, legfeljebb tíz, és odaér. Ha szaladna, még annyi ideig
sem tartana. De mintha a
félelem gúzsba kötötte volna a lábát a térdénél, mintha lépésenként kéne
eltépnie a két lábát
összekötő rettegés-szalagot. Autózúgás; egy vakító szemű kocsi fordult
be szemközt az útra, erősen
búgatta a motorját és reflektor-szemét körüljáratta a házakon. Lassan
közeledett, biztosan valami
házszámot keresett. Szöszire is úgy rávilágított, hogy az majdnem
felsikoltott rémületében.
Borzasztó út volt; csak ott legyen, csak odaérjen, ez vitte mégis. És
amikor odaért, amikor megállt a
ház kerítése előtt, akkor máris elkezdődött az új félelem. Jaj, mit
mondok? Mit csináltam?
Apáék egy kétemeletes villában laknak, társbérletben. Csak egy szobájuk
van, az is a hátsó kertre néz.
Három csengő is van a kertkapun. Három csengő, három idegen névvel.
Melyiket nyomja meg? Még
sohasem járt itt este, vagy éppen éjszaka. Nem, sohasem volt még ilyen
késő éjjel az utcán,
felnőttekkel sem, nemhogy egyedül. Most mit tegyen? Itt talán nincs is
házmester, minden lakónak
van kapukulcsa. És külön csengője. De apáéknak nincs, mert ők csak
társbérlők. Most mit tegyen?
Kiáltson? Meg se hallják.
Nekitámaszkodott a vaskerítésnek. Ő már nem bánja. Itt hal meg, itt esik
össze a fáradtságtól és a sok
izgalomtól.
Egyszerre csak megint autózúgás, egy kocsi befordul a sarkon.
Felgyújtotta a reflektort, ez is a
házszámokat kutatja. Szöszi most már nem ijedt meg, nem fél tőle, még
örül is neki. A kocsi lassan,
lépésben közeledik. Hátha idejön? És csakugyan, a kocsi megáll a kapu
előtt, háromlépésnyire tőle,
didergő teste érzi a motorból áradó jó meleget. Egy magas férfi száll
ki, és egy ugyancsak magas,
elegáns, szépasszony, világos rövid bundában, selyemharisnyás lába
felcsillan az autólámpa
fényében. A férfi fizet a sofőrnek, mert taxi ez, Szöszi látja a piros
kockákat a kocsi oldalán. Az asszony
ránéz Szöszire, biztosan csodálkozik, de nem látni a szemét, árnyékban
van, olyan magasra nem
világít az autó. A kocsi elindul, a férfi kapukulcsot vesz elő. Most ő
is ránéz Szöszire, de nem szól.
Akárhogyan csodálkozik – mert biztosan érthetetlennek tartja, hogy
kapujukban egy idegen leányka
áll – nem szólítja meg, nem kérdez. Kinyitja a kaput, és szó nélkül
belépnek mind a ketten – mert
hiszen mi közük egy idegenhez? Talán vár valakit, vagy… Törődnek is
vele! De ekkor Szöszi, a
végveszélyben, mégiscsak megszólal.
– Kérem szépen…
A férfi visszafordul. Már majdnem betette újra a kaput, csak résnyire
van még nyitva.
– Tessék, mit akar?
– Varga Rezső az apám… Itt lakik a házban. Őhozzá szeretnék bemenni.
------------------------------------------------------------------------
*Page 59*

A férfi és az asszony összenéznek. Egyik se mozdul. Egy hosszú pillanat.
Végre is, az asszony szólal
meg: – Rezső, a fodrász?
– Igen – mondja Szöszi reszketve és mohón. – Én nem nála lakok, de
tetszik tudni, a nagymamám
elkergetett és…
– Hát jöjjön be – mondta a férfi, és vállat vont.
Szöszi besurrant, a férfi bezárta a kaput. Még a ház ajtaját is ki
kellett nyitni, azalatt ő ott állt a legalsó
lépcsőn és várt. Az asszony újra megszólalt: – és már régen vár itt? És
mit csinált volna, ha mi nem
jövünk?
Gyanakvás, de egy kis részvét is volt a hangjában.
– Akkor… visszamentem volna – felelte Szöszi.
– De hiszen azt mondta, a nagyanyja elkergette! – mondta most a férfi,
gúnyosan és barátságtalanul.
Mint aki bosszankodik, hogy ilyen lehetetlen dolgok történnek. Bizonyos,
hogy nem hitt Szöszinek, de
nem is tudott mit gondolni.
– Szép kis nagymama! – jegyezte meg az asszony. – No, jójcakát!
Felmentek az emeletre. Szöszi idelent maradt, hiszen apáék a földszinten
laknak. Csengőgombok… Itt
már volt külön csengőgombjuk apáéknak is. Igen ám, csakhogy éjfél rég
elmúlott, és a csengő élesen,
gorombán sivít, felébred az egész ház tőle. Ez a sivítás megint Szöszi
gyötrött szívét hasogatja. Nem,
semmi nem történik baj nélkül. Amióta… mióta is? Hát amióta megszegte a
rendet, minden lépése
balul üt ki, és ez nem is lehet másképp.
Hosszú ideig csend. Szöszi nem mert újra csengetni. Jó ideig nem mert.
Közben elaludt a villany a
lépcsőházban. Automata. Az emeleti lakók gyújtották fel, három percig
égett. Most újra sötét van,
Szöszi mozdulni sem mer, nem találja meg a csengőgombot, hátha a másikat
nyomja meg? A
társbérlőét, illetve a főbérlőét? És a villanykapcsolót sem találja meg.
Ez már sok, ez már mégis sok.
Ezt már nem bírhatja ki senki! Ilyen szerencsétlen, mint ő, nincs több a
föld hátán! Minden, minden
összeesküdött ellene. Nekidőlt az ajtónak és hangosan felzokogott. Aztán
valami kábult düh fogta el,
egész tenyerét rányomta a csengőkre, mind a kettőre egyszerre. Mintha a
mentők vagy a tűzoltók
szirénáznának, úgy vijjogtak; az ember azt várta, kiesnek a lépcsőház
ablakai.
Ajtócsapódás fenn az emeleten, hangok. Ki az? Visszhangos lépések. Végre
világosság gyullad idelent
is, a lakásban, valaki csoszog és kiszól: – Ki az?
– Én vagyok – mondja Szöszi zokogva.
– Ki az az én?
Újra zavaros hangok. Többen is kijöttek az előszobába. Odafent az
emeleten valaki káromkodott.
– Apa, apa! – sikoltotta Szöszi. Végre kinyitották az ajtót, Szöszi
bebukott, bemenekült, de apa nem
volt ott, csak Mici néni, apa felesége, kövéren, lomposan, kócosan,
kenderszőkén, rémüldözve.
– Jézusom, te lány…
------------------------------------------------------------------------
*Page 60*

Még mások is voltak az előszobában. A főbérlő, egy nyugdíjas, a másik
társbérlő, egy sofőr, és ki
tudja, még kicsodák, hisz annyian laknak ott, minden szobában más
család. Csak apa nem volt otthon,
csak ő nem. Apa, aki magához ölelte, csitította volna, még mielőtt
bármit is kérdezne.
6
„A nagymamám elkergetett” – ezt mondta Szöszi annak az idegen
házaspárnak, aki a kapun
beengedte, és ezt mondta Mici néninek is.
De hiszen ez hazugság! Hát hogyan mondhatott ilyet? Apának – ha otthon
van – talán megmondta
volna az igazat. Illetve, hát apa talán nem erőltette volna, hogy
azonnal mondja meg, hogyan kerül
ide. Apa, ha ő nyit ajtót, ha ő engedi be, magától is kitalálta volna,
hogy az ember nem mondhat meg
őszintén olyasvalamit, amit ő maga sem tud. Apa csak azt látta volna,
hogy ő nagy bajban van. Ok
nélkül csak nem jött volna ide éjnek évadján? És ha valaki bajban van,
attól nem való rögtön azt
kérdezni, hogyan került bajba, ki az oka. Olyan feldúlt és zaklatott
állapotban, mint amilyenben ő
beállított Mici nénihez, úgysem tud gondolkodni. Hiszen ő még nyugodtabb
helyzetekben sem okos!
Hát még ilyenkor. Hát ezért hazudta azt, hogy a nagymama elkergette.
Mici néni nagyon fel volt háborodva, nagyon haragudott. Vén
szipirtyónak, és még rosszabbnak is
elmondta a nagymamát. Miért, hát annyira sajnálta az üldözött Szöszit?
Nem! Mici néni – Szöszi ezt
rögtön megérezte – saját magát sajnálta. Felcsengették késő éjszaka,
pedig neki reggel korán
dolgoznia kell. Mici néni ugyanis kávéfőző egy eszpresszóban, és ezen a
héten éppen délelőttös,
reggel hétkor ott kell lennie.
– Most mit csináljak veled? – kérdezte kétségbeesetten. – Hova
fektesselek? Nálunk nincs hely. Ez az
egy szobánk van. És ha nem alszom ki magam, akkor egész nap fejfájásom lesz.
Szöszi nem szólt semmit, mert mit is szóljon? Egy öreg, túlságosan is
puha karosszékben kuporgott,
melegedett. Egy csomó odadobott ruhanemű is volt a széken, azt óvatosan
hátrább tolta, még így is
elfért. Nagyon sok bútor volt a szobában, alig lehetett eljárni
közöttük. De fekvőhely valóban csak
egy; annál több asztal, tükör, üveges szekrény és hajlított lábú szék.
Szöszi szerette volna megkérdezni, hogy apa hol van, de nem merte. Nem
szólt semmit, csak
pislogott álmosan. Nem is nagyon értette, amit Mici néni beszél. Csak
azt, hogy jajgat, jajveszékel,
úgy tekinti az ő váratlan megjelenését, mint valami családi
szerencsétlenséget. Attól fél, hogy ő most
már náluk akar maradni egészen. Közben bevett valami fejfájás elleni
port is. Szöszi olyan fáradt volt,
hogy mindezt csak valami homályos ködön át látta. Vagy inkább olyan volt
ez a fáradtság, mint valami
zöldes vizű tó, amely már-már elnyeli. Úgy tűnt, mintha Mici néni is
úszkált volna a szobában, noha
csak körvonalait látta, s a mozdulatot, ahogy a fejét tapogatta. Néha rá
is kiáltott, ilyenkor Szöszi
összerezzent, de hiába, nem tudott figyelni és felelni. Mintha ő most
nem tizennégy, hanem csak
négy éves lenne; nem tehet semmiről, azt sem tudja megmondani, hogy mije
fáj.
Aztán már csak arra rezzent föl, hogy valaki puha, meleg takarót
borított rá. Arra sem ébredt fel,
amikor apja hazajött, akkor is aludt a karosszékben. Mici néni mesélt el
mindent apának.
Úgy döntöttek, hogy Mici néni kora reggel útnak indul, hogy mielőtt még
bemenne az üzletbe,
beszéljen a nagymamával Szöszi dolgáról. Úgyis ott dolgozik egy Rákóczi
úti eszpresz-szóban. Szöszi
még aludt akkor, már nem a karosszékben, hanem Mici néni ágyában, ahova
az édesapja vitte át.
------------------------------------------------------------------------
*Page 61*

Mici néninek reggel hét órára kellett az üzletben lennie. Elindult tehát
már reggel fél hatkor, hogy
nagymamáékhoz beszólhasson. Nagymama, álmatlanságtól horpadt és sápadt
arccal, ott ült az
ablakban. Le sem feküdt, se le nem vetkőzött egész éjszaka. Szöszit
várta. Jaj, hogy mit állt ki este
kilenc óra óta! Eleinte csak mérgelődött, dörmögött, hogy már megint nem
jön haza idejében, már
megint csavarog. Tíz órakor már nem találta a helyét. Nagyapa
csitította, nyugtatta, de hiába. Tíztől
tizenegyig borzasztóan hosszú óra telt el. Hogy kapuzárásig ne éljen
haza, arra még nem volt példa!
És amikor döngve becsapódott a kapu, és a nagymama látta, hogy a
házmesterné visszajön a kulccsal
– akkor elkezdődött a rémlátás. Elütötte a villamos, elvitte a razzia.
Nagyapó egy ideig vele
virrasztott, még megkísérelte, hogy valami megnyugtatót mondjon. De mit
is mondhatott? Még
kitalálni is bajos olyat, hogy egy tizennégy éves lány – mert hiszen még
a tizenötöt csak most tölti be
– hol töltheti az éjszakába nyúló estet? És mit szól majd a házmesterné,
ha most jön haza? De az
igazat megvallva, nagymama már nem sokat törődött a házmesternével. Csak
jönne már, csak látná,
ígérte, hogy két pofont kever le neki, mielőtt csak megmukkanna. De ez
nem biztos, egyáltalában
nem bizonyos. Sírva fakadt volna, ha Szöszi akkor, negyed tizenkettőkor,
mégiscsak megnyomja azt a
kapucsengőt még egyszer, még kétszer, és hazajön. Sírva fakadt volna
megkönnyebbülésében és
örömében.
De hát tudjuk, hogy nem így történt. Valamivel tizenkettő előtt hazajött
Nájlon Bébi. Nagymama
hallotta, látta, hiszen el sem mozdult az ablaktól, minden kapunyitásra
szívdobogást kapott. Bébi
hetykén végigtipegett az udvaron, oda is pillantott nagymama ablakára.
Látta, láthatta, hogy odabent
ég a kislámpa. Odaszólhatott volna, hogy Szöszi most szaladt el, nem
mert becsengetni. De nem szólt,
csak mosolygott magában szívtelenül. Miért szóljon? Hiszen ez olyan
lenne, mint az árulkodás. Ne
mondhassa Szöszi, hogy ő beárulta…
Nagymama ott ült egész éjjel az ablaknál. Mintha minden órával egy egész
év vonult volna el fölötte.
Nagyapó lefeküdt, el is aludt. Nagyanya még őrá is haragudott. Hogyan
tud ilyenkor aludni? Ha Szöszi
oly nagyon elfáradt, elbágyadt, mire kiért a Pasarétre, Mici nénihez,
mit szóljon akkor a nagymama?
Igaz, hogy az ablaknál ült egész éjjel, de nagyobb utat tett meg
Szöszinél. Öreg szíve a félelem, harag,
az aggódás borzasztó, kietlen vidékén hurcolta őt egész éjjel. Egyik
pillanatban átkozta Szöszit, a
másik pillanatban féltette. Mintha sorra mászta volna meg a kopár és
meredek hegyeket, hogy
mindegyikről lezuhanjon. Egyszer halva látta Szöszit, máskor meg
részegen, gonosz emberek
prédájaként. Szöszi is félt, amikor a villamoson utazott az idegen és
veszedelmes nagyvárosi
éjszakában, és amikor egyedül maradt a Vörös Hadsereg útján, a susogó
fák alatt. De még ez a
félelem sem fogható nagymama rémületéhez. Mi történhetett vele? Hol lehet?
Nagyapó fél hatkor felébredt. Röstellte, hogy aludt az éjjel. Hogy
röstelkedését palástolja, és hogy
feleségét valamiképp nyugtassa, dohogott, fenyegetőzött, hogy szíjat
hasít Szöszi hátából, csak
kerüljön elő. Azt is mondogatta, hogy rossz pénz nem vész el! Felhúzta a
nadrágját, fejébe nyomta
beszkártos sapkáját és azt mondta, ő most elmegy a Murányi utcába, mert
hátha ott van? Hátha
odament? Nagymama csak legyintett. Oda nem ment, ha odament volna, akkor
azok már
telefonáltak volna valamelyik ismerősnek ide a házba. Vagy egyszerűen
hazazavarták volna a
gyereket.
Nagyapa sem hitte igazán, hogy Szöszi a Murányi utcában lehet. Igaza van
nagymamának: ha ott
lenne, arról már tudnának. Hanem azért mégis elindult, hogy tegyen
valamit, meg azért is, hogy ne
legyen itthon, ne lássa nagymama kínoktól ráncos arcát, megtört szemét.
------------------------------------------------------------------------
*Page 62*

Hat óra múlt néhány perccel, amikor Mici néni belépett az udvarra és
tétovázva megállt. Nagyon
régen, évekkel ezelőtt járt itt egyszer Szöszi édesapjával. Karácsonyi
ajándékot hoztak Szöszinek, egy
sötét téli délutánon. Már elfelejtette, melyik lakásban laknak férje
leányának nagyszülei. Már éppen
elindult a házmesterék ajtaja felé, de ekkor…
Nagymama meglátta őt az ablakból. Egy pillanatig nem is tudta, hova
tegye, hisz oly régen látta, és
csak egyetlenegyszer. De aztán mégis ráébredt, hogy ez az asszony
unokája apjának felesége. És
akkor már azt is tudta, egy szempillantás alatt, hogy csakis Szöszi
miatt jöhetett ebben a szokatlan
órában. Szöszi tehát náluk van, hozzájuk ment! Felugrott és fürgén
kiszaladt, de már a szoba ajtajából
kiáltotta: – Vargáné! Vargáné!
Nehogy bekopogjon a házmesterékhez. Nehogy a házmesterné megtudja, amit
még nem tud, nem
tudhat, és amit ezek után nem is kell megtudnia, hiszen, ha Szöszi
megkerül, akkor nincs semmi baj,
ebből nem lesz, és nem lehet pletyka.
Vargáné meghallotta a hívást, odafordult, belépett a konyhába. Minden,
minden jóra fordulhatott
volna, de akkor, mielőtt még az izgalomtól és reménykedéstől oly zavart
nagymama megszólalhatott
volna, Mici néni így kezdte: – Jó reggelt… Hát maguk szépen viselkedtek,
mondhatom. Kiverik a
házból azt a kislányt éjszakára. Még a szívverésem is elállt a
rémülettől, amikor éjfél után beállított…
Hát van veszedelmesebb jószág a hazugságnál? Szöszi e pillanatban még
édesen aludt odakint a
Pasaréten, fejét a négyrét hajtott vánkosba fúrva. S az éjszaka
kimondott hazugság most csapódott
be nagymama megkínzott szívébe. Ilyen éjszaka, ennyi gyötrődés és
pokoljárás után, ez a félig-
meddig idegen asszony, aki soha még egy szelet kalácsot nem adott Szöszi
kezébe, ezt mondhatja a
nagymama szemébe!
És ha legalább nagypapa itthon lett volna, hogy csillapítsa őket!
Már megint, már megint hangos a ház a kiabálástól, nagymama már megint
sírva és átkozódva hívja
tanúnak a jó istent, hogy ő ezt a lányt, ha a kezébe kapja, megtépi,
összetöri, elpusztítja! Már megint
kiszaladnak a lakók a gangokra, hogy füleljenek, mi történik megint
Váradiéknál! Persze, az a kis
jampi lány! Tudni való volt, hogy nem lesz jó vége, ahogyan az flangált,
ahogyan az riszálta azt a
girhes kis testét… Lám csak, most kiderült, az egész ház megtudta, hogy
éjszakára kimaradt, most van
az óriási patália miatta. Hogy ki az az idegen, szőkére festett idős
asszony, akivel nagymama
veszekszik? Senki nem tudta, de nem is az a fontos. Honnan tudnák azt az
idegenek, amikor
nagymama és Mici néni is csak vaktában vágják, szidják egymást, amikor
ők maguk sem értik, hogy mi
történt?
– Ide többet soha be nem teheti a lábát! Látni se akarom többé! –
kiabálta a nagymama.
Mert a rettegésben töltött éjszakát még csak megbocsátotta volna. De azt
a hazugságot, hogy ő
zavarta el, nem, nem és nem.
– Van neki apja is, anyja is, vesződjön vele az. Nevelje az! Az én
tisztességes fejemre nem hoz több
szégyent!
Szöszi későig aludt ezen a reggelen. Kilenc óra volt, mire felébredt,
egyedül volt a lakásban.
Felöltözött, bevetette az ágyat, aztán átment az apjához, a szomszédos
fodrászüzletbe. Megkérte
------------------------------------------------------------------------
*Page 63*

apát, telefonáljon Tóni bácsinak, találjon ki valamit, hogy miért késik.
Apa fel is hívta Tóni bácsit és
magára vállalta Szöszi minden mulasztását. Azt mondta, ő vitte el
Szöszit cipőt vásárolni. Ez tehát
megvolt. Szöszi boldogan dorombolt. Kapott az apjától húsz forintot és
még külön autóbuszköltséget.
Szép volt a kora őszi reggel itt a Pasaréten. Fénykarikák hullnak a sima
aszfaltra a fák lombjából, egy
tisztán öltözött bácsika sétál botjára támaszkodva. A nagy kék ötös busz
fickósan kanyarodik be a
Pasaréti tér felől, mintha mutatni akarná, hogy ő, bármilyen nagytestű
is, azért fürge, fiatalos. A
megállónál hirtelen fékez, majdhogynem pukedlizik Szöszi előtt, mint a
tánciskolában Csik Pista, aki
úgy kéri fel a lányokat, hogy előbb csúszik egy hosszút a parketten.
Elmúlt az éjszaka és vele minden rettegés. Barátságos és vidám a világ.
Alig van utas a buszban, Szöszi
a baloldalon ül, egyes ülésen, a nyitott ablak mellett. Egyszerre élvezi
az utazást a szemével, a fülével,
a bőrével.
A Lánchídnál, mielőtt átszállt volna az egyesre, még bement fagylaltozni
a nagy eszpresszóba. Most
már nem sürgős; ha még öt perccel később ér is be, Tóni bácsi nem szidja
össze, apa kimentette.
Drága apa! Egy szót sem kérdezett arról, hogy mi volt az este. Ami volt,
elmúlt. Hiszen nem történt
semmi baj! Csak a kiállott félelemre és izgalomra emlékezett. De hát
ilyen félelmet és izgalmat
akárhányszor álmában is átél az ember.
Ahogy beért az üzletbe, ott is mindjárt derű és vidámság fogadta. Jula,
egy ismerős cigányasszony
járta sorba a piros búrák alatt üldögélő nőket, és mindenkinek
felajánlotta, hogy szerencsét jósol.
– Honnan tudod előre, hogy szerencsét mondhatsz? – ugratta őt Irénke
néni, a köpcös manikűrös.
– Hát ha jól megfizsetik, miért ne? – felelte Jula.
– Igaza van, fiam – vette védelmébe Julát egy idős, nyúlánk hölgy.
Irénke éppen az ő körmeit reszelte.
– Jót, mindig jót, csakis jót szabad mondani az embereknek. Én is úgy
csinálom.
– Maga is tud jövendőt mondani? – kérdezte a cigányasszony. Nagy
kacagás. Szegény Jula, nem
értette, miért nevetnek. És nem is magyarázta meg neki senki, hogy az a
karcsú, idős hölgy egy nagy
kórház egyik vezető főorvosa, röntgenes. Ő igazán belelát az emberekbe.
Sok mindent lát a titokzatos
sugár alatt, amiről az emberek maguk sem tudnak, de ebből csak annyit
mond el, amennyi hasznos és
szükséges. Amennyin segíteni lehet. Mert minek azt tudni, amin úgysem
változtathatunk?
Szöszi mindig szerette az üzletet, de úgy még soha nem örült neki, mint
ezen a délelőttön. És ha
tegnap éjjel minden ellene esküdött, most éppen megfordítva: minden és
mindenki kedvezett. Az
egyik vendég pralinéval kínálta. Sanyi, az egyik segéd, rábízta egy
vendégét, hogy fésülje ki a haját.
Viruló szép nő volt ez a vendég, az arca rózsás, a haja mézszínű. Mintha
szikrákat szórna Szöszi ujjai
alatt! Ó, Szöszi nagyon szereti a szépet, szívből hódol neki. Soha nem
irigyli senki szépségét. Miért is?
Ha örül az ember a Balatonban fürdő hold szépségének, vagy egy szál
rózsának, mennyivel inkább
örülhet egy szép emberi arcnak? Az szebb a legszebb rózsánál is. Ha a
rózsa örömet szerez, hogyne
szerezne örömet az emberi arc üdesége, az emberi szem szivárványos
ragyogása? Ember az
emberhez mégiscsak a legközelebb áll.
Bármily különös, de a nagymamára egész délelőtt nem gondolt. Mintha
elfelejtette volna, hogy
nagymama is van a világon. Csak három órakor jutott az eszébe, amikor
levetette a köpönyegét és
megfésülködött, hogy hazainduljon. Kikap, arra számított. De ez nem
nyugtalanította. Az most csak
------------------------------------------------------------------------
*Page 64*

olyan lesz, mint amikor az ember jól felöltözve megy ki a zimankós téli
utcára. Ő ma délelőtt tetőtől
talpig örömbe és biztonságos jó érzésekbe öltözött. Jól átmelegítette a
szívét. A nagymama pörölése,
siránkozása úgyse hűti le.
Arra, hogy nagymama annyira aggódott, annyira reszketett érte, nem is
gondolt egyáltalán. Tudhatta,
ha nem ért haza, akkor vagy az anyjához vagy az apjához ment! Annyira
csak ismeri őt a nagymama!
Hazafelé az úton nem is a nagymamával, hanem Árpáddal foglalkozott.
Mert, hogy nem várta az üzlet
előtt. Igaz, ilyenkor nem is várhatta, még az üzletben van. Tegnap is
csak hatkor találkoztak. Most
már nem kerülhetnek össze előbb, csak szombat délután a tánctanfolyamon.
Hogy mi lesz, majd ott
elválik. Ő nem békül, az biztos, vagyis, nem kezdi. Ha Árpád odajön,
hál… majd meglátjuk. Csak ne
jöjjön megint Bébivel, mert akkor… Mi köze őneki Bébihez? Bánja is ő! És
jót mérgelődött azon, hogy
Árpád képes volt és összeveszett vele Bébi miatt. Mert mindig az kell,
hogy neki legyen igaza! Mert
olyan önfejű és akaratos! Igen!
Belépett a kapujukon. A viciné a papirosokat szedte ki a szemétből.
Azzal szokott fűteni a
mosókonyhában. Köszönt neki. A viciné mormogott valamit és olyan furcsán
végignézett rajta. Ugyan
mit néz? A lépcsőházban gyerekek lármáztak, de amikor őt meglátták,
csend lett, a második osztályos
Dobos Peti rávigyorgott kíváncsian, mintha tudna róla valamit. És nem is
köszöntek.
Kilépett az udvarra. A házmesterné ott beszélgetett az ajtajuk előtt egy
harmadik emeleti lakóval.
Szöszi már a nagy veszekedés óta mindig is bajban van, ha a
házmesternével találkozik. Ha köszön
neki, akkor nem fogadja, de ha nem köszön, akkor végigméri. Most
köszönjön, vagy ne?
Megbiccentette a fejét. A házmesterné nem biccentett vissza, csak
mosolygott, furcsán, nagyon
furcsán mosolygott. Szöszi még a hátában is érezte ezt a szúrós mosolyt,
amikor már túljutott a
házmesteréken.
Benyitott a konyhába. Itt nem volt senki, de ő azért hangosan köszönt:
csókolom, ahogy máskor is
szokott. És ha eddig úgy érezte, hogy ő eléggé felöltözött a várható
jeges fuvallatokra, most egyszerre
csak azt érezte, hogy a hideg szél nemcsak a ruhája, de még a bőre alá
is befurakodik. A viciné, a
gyerekek, a házmesterné tekintete, míg idáig ért, mintha sorra lehámozta
volna róla a védekező-
ruhákat. Most már pucéran áll a szoba küszöbén, dideregve kell
szembenéznie nagymamával.
Nagymama az asztalnál ült, mintha vendéget várna. Csak olyankor ül az
asztalhoz, máskülönben a
rádió mellett, vagy a varrógépnél üldögél. Az asztalon pedig az az
ütött-kopott, régi utazótáska, amit
Szöszi legutóbb a Balatonra vitt magával, meg még egy nagy, világosbarna
papiros-doboz, spárgával
átkötve. A doboz és táska tetején a télikabátja, szürke macskaprémmel a
nyakán.
Szöszi megállt az ajtóban és mindent értett. A télikabát – az fájt
legjobban. És nagymama a szürkésen
sápadt arcával csak ült, rákönyökölt az asztalra, nem csinált semmit,
csak ült. Már ebből is látszott,
hogy nincs mentség. Még sohasem látta a nagymamát ilyen tétlenül. Őt
várta. Mindent elrendezett,
hogy mire hazajön, így fogadhassa.
Eltelt talán egy egész perc is. És a nagymama akkor megszólalt, fáradtan
és rekedten, mint a lejárt
gramofonlemez: – Én teveled nem bírok, édes lányom. Megbeszéltem
anyáddal. Neked erősebb kéz
kell, mint az én kezem. Sándor bácsi majd megnevel. Elvállalta. Nagyapád
majd estefelé odasegíti a
holmidat. Az ebéded kint van a sütőben.
------------------------------------------------------------------------
*Page 65*

– Nagyanyám! – zokogott föl Szöszi és odarohant, de az öregasszony maga
elé tette a kezét, nem
engedte magához.
– Azt gondoltam, öreg napjainkra te leszel a támaszom a gyerekeim
helyett – mondta. – De már
látom, hogy nem bírok veled. Azt nem engedhetem, hogy csavargó legyen
belőled. Azért én nem
vállalom a felelősséget…
Szöszi elfordult, az ablak felé nézett, és oly hirtelen apadtak el a
könnyei, mintha… mintha
megfagytak volna.
– Én védtelek, takargattam a hibáidat – folytatta nagymama, kietlen,
reszketős, erőtlen szelídséggel.
Nem kiabált, nem csattogott, épp ez volt a rettenetes. Szöszi épp ebből
a tompa hangból értette meg
lassan, hogy nincs segítség, nagyanyja most csakugyan elkergeti őt, úgy,
ahogyan ő azt tegnap éjjel
hazudta.
– Nem mondhatod, hogy tiltottalak a szórakozástól. Még azt is magamra
vettem, hogy megszólnak,
kibeszélnek miattad. De aki hazudik, az lop is, édes lányom, a közmondás
is azt tartja. Én azt hittem,
hogy te nem hazudsz. De hazudtál, fiam. Itt már megáll az én tudományom.
Én nem veszem a
lelkemre, hogy te tönkre tedd a fiatal életedet, meg a miénket is.
„És nagyapó? És apa?” – szerette volna sikoltani Szöszi. De nem szólt,
nem sikoltott, ez is megfagyott
benne, minden megfagyott, egészen a csontjáig. Ha nagymama nem akarja
őt, akkor nagypapa hiába
dörmög… Apa pedig… Apának Mici néni a felesége, az csak a kecses lábú
asztalkákat és szekrénykéket
szereti, dehogyis venné oda, dehogy! Tegnap este is, hogy megrémült,
hogy egyetlen éjszakára
szállást kell adni neki! Apa csak pénzt tud adni, meg elviszi
cukrászdába, meg azt, hogy nem kérdez
semmit, sohasem kérdez. Apa csak vendégségben szereti őt, egy órára,
kettőre. Jég, jég mindenütt.
Mint a játékban, amikor eldugnak egy kendőt, és a hunyónak meg kell
keresnie. „Hideg, hideg” –
mondják neki, akármerre megy. Nincs más, csak mama és Sándor bácsi. Csak
ők fogadják be.
Nagymama, mintha kitalálta volna, hogy ő mit gondol, most épp erről
beszélt: – Ott lesz neked a
legjobb, anyádéknál. Ott vannak a testvéreid. Anyádnak segítesz… Sándor
bácsi jól keres, olyan nagy
háztartásban nem számít, amit megeszel. Ahol négyet nevelnek, ott elfér
az ötödik is. Sándor bácsi jó
ember, szigorú ember, annak a keze alatt majd nem mersz csavarogni. Én
nagyon is puha vagyok
tehozzád. Én két lányt fölneveltem, de a kettővel sem volt annyi bajom,
mint veled. Hiába, öreg is
vagyok, meg aztán tebenned más vér van. Én nem akarom bántani apádat, de
alighanem tőle
örökölted azt a cigányvért… hogy mindig csak a könnyebbik végét fogod
meg mindennek. No, ereggy
fiam, edd meg az ebédedet. Nemrég zártam el a gázt, még meleg lesz.
– Jó! – szólalt meg Szöszi váratlanul. Megfordult és kifeszített,
furcsán egyenes derékkal, magasra
tartott fejjel, kisietett a konyhába. Kinyitotta a sütőt, nagyot
zörrent, aztán kivette a lábast, a
nagyfülű kis piros lábast, amiben nagymama az ő részét szokta mindig
eltenni. Most pörkölt volt
benne nokedlival. Nagymama hozzátette a nokedlit. Forró volt a lábaska
füle, megégette az ujját. Au!
El is engedte, de szerencsére nem esett le, csak odakoppant a kinyitott
sütő ajtajához.
– Ruhával fogjad, hányszor mondtam? – kiabált ki a szobából nagymama.
„Bárcsak törne össze ripityára!” – gondolta Szöszi, de mondani nem
mondta. Lekapta a ruhát a
tűzhely oldaláról – ott száradt mosogatás után –, aztán a kislábast egy
fajansztányérra tette. Úgy eszi
------------------------------------------------------------------------
*Page 66*

meg a lábosból, dehogy is piszkít tányért! Kenyeret szelt, asztalhoz
ült, villát vett ki az asztalfiókból.
Persze hogy az első falattal megégette a száját! A villa csörömpölve
esett le a konyha tisztára mosott
kövére és kicsi, piros, paprikás foltokat hagyott rajta.
Egy pillanatig meredten nézett maga elé. Ha most felkapná a lábast is,
és utána dobná, odavágná a
kőhöz, hogy fröcsköljön szét az összes paprikás lé, hogy ugrálnának
összevissza a húsgöröngyök, meg
a száradásnak indult galuskák…
Nem, azért sem, azért sem, azért sem. Megeszi, ha beleszakad is. Ne
lássa, ne tudja a nagymama,
hogy ő mit érez. Így, csakis így állhat bosszút rajta. Megy ő, hogyne
menne, szívesen megy a
mamához! Miért ne? Ott sokkal szebb és nagyobb a lakás, oda vendégek
járnak, ott bejárónő is van,
azok nem prolik, mint nagymamáék, hanem urak, az erkélyre egész délelőtt
odasüt a nap és ott ő
kisasszony lesz, mint Ági. És ott van Dundi is, igen, az a drága
csöppség, az ő szemefénye…
De ahogy Dundira gondolt, letette a villát, és megint nem tudott enni
egy kis ideig. Miért is nem örül
ő annak, hogy odakerül? Hogyan érthetné ezt meg valaki, amikor ő maga
sem érti? Szereti ő a
mamát? Nagyon! Szereti ő Dundit? Ki se lehet mondani, mennyire! Hát
akkor? Csak Sándor bácsi
miatt van az egész? „Ilyen hülye vagyok?” kérdezte önmagától, könnyes
szemmel, de váll rángatva,
Nájlon Bébi modorában. Ha beleszakad is, úgy tesz, mintha nem bánná…
mintha még örülne is, hogy
nagymama kiadta az útját.
Megette a pörköltet és a nokedlit az utolsó szemig, aztán elmosta a
tányért – csak a lábas fenekétől
volt egy kicsit fekete a lábaskába meg vizet öntött. Azt majd az esti
mosogatásnál, így szokták. Lábast
nem lehet hideg vízzel elmosni.
Visszament a szobába. Öt lépés mindössze az út, és ő úgy odavágta a
lábát, úgy trappolt, mint egy
katona. Azért is! Odament a csomagjához, felnyitotta a táskát, csak hogy
csináljon valamit. Aztán,
ugyancsak ilyen okból, megkérdezte: – Az emlékkönyvemet is el tetszett
csomagolni?
– Tudom is én, hol van!
Szöszi a géptetőhöz lépett, beleturkált. Legutóbb itt látta. Tele van a
géptető minden kacattal,
maradék kis rongyokkal. Van itt szakadt centiméter, meg pár olyan
kartonlap, amelyre valaha
gombok voltak felvarrva. Itt egy régi ollónak a fele, bársonybélésű
ékszerdoboz, kifizetett gáz- és
villanyszámla, elromlott cipzár. És mindezt a sok semmiséget át- és
átfonják a régi pamutok,
gépselymek és fonalak összegubancolódott szálai. Mindezt nem gyűjti
senki, mégis összegyűlik.
Mindennek volt valaha rendeltetése, értéke. Itt az emlékkönyv is,
körös-körül tekerve szakadós
férccel és valami eltéphetetlenül erős barna gyapjúfonállal, aminek
minden centiméterén kis bogok
vannak. Szöszi széttépte a szálakat, egy kicsit leporolta az
emlékkönyvet, aztán beledobta a táskába.
– Nagypapa hol van? – kérdezte.
– Benzint hoz Deákéknak – felelte nagymama. – Azoknak kell a
nagytakarításhoz. Csak nehéz kapni,
tíz üzletbe is elmehet az ember.
Csend.
Szöszi a száját biggyesztette. Erőszakkal arra gondolt, hogy a nagypapa
örökké csak a lakóknak
trógerol. Olyan, mint egy háziszolga. Mire jó az? Kezicsókolommal
köszön, öregember létére, még a
------------------------------------------------------------------------
*Page 67*

fiatal Violánénak is, pedig az se nagyobb úriasszony, mint az ő lánya,
Szöszi édesanyja. A mama
elegánsabban öltözködik, mint akármelyik asszony itt a házban. A Murányi
utcában a mamának
köszönnek kezicsókolommal az öreg nyugdíjasok.
Aztán egyszerre csak megszólalt: – Taxival is mehetnék…
Nagymama megütközéssel emelte fel a fejét és gúnyosan felelt: –
Taxivaal? De nagy kisasszony vagy…
– Arra való a taxi – folytatta a kihívást Szöszi. Hiszen van pénze, húsz
forint, amit apától kapott és a
ma délelőtti borravaló. Kint a Majakovszkij utca sarkán van is taxiállomás.
– Bánom is én, állj a fejed tetejére – mérgelődött nagymama. – Csak
pocsékold a pénzt!
Szöszi kiszaladt, futott egészen a sarokig, ott megállt. Egyetlen kocsi
sem volt az állomáson. Talán
jobb is, mert igazában már megbánta az egészet; az egész ház látná, hogy
ő taxival költözködik. Ha
nagypapával indul útnak, mégsem lesz olyan feltűnő. Legjobb volna este…
De miért? Hát törődik ő a
házzal? Fütyül rájuk. Most megszabadul a vörös hajú házmesternétől, Som
Gizitől, mindenkitől, aki őt
ismeri kicsi kora óta. Azért se ijed meg tőlük. Nájlon Bébi talán
megijedt, amikor ki akarták tenni a
szállásról? Pukkadjanak meg! Beszéljenek, amennyit csak jólesik.
– Taxi! Taxi! – kiabált vékony hangon egy arra futó kocsi után és
integetett is. De aztán látta, hogy
ülnek benne és leengedte a kezét. Bekanyarodott egy a Liszt Ferenc tér
felől, de azt elcsípte egy
fiatalember, aki a trafik előtt cigarettázott, és nem is látszott rajta,
hogy taxira vadászik. Micsoda
udvariatlan emberek vannak! No, mindegy, kivárja a következőt, jobb itt
ácsorogni, mint kuka módra
odabent ülni a nagymamával.
Egyszerre csak meglátta a nagyapját. A templom felől jött, kosár a
karján, tele mindenféle
tisztítószerrel; súrolópor, súroló-kefe, padlóviasz, a kezében külön egy
literes üveg, abban van a
benzin. Kényelmesen, öregesen baktat, viseltes sötét kabátjának válla
mészporos, biztosan a
festéküzletben szedte fel. Megállt az alsó sarkon, szemben Szöszivel és
átszólt: – Hát te mit csinálsz
itt?
Szöszi csak idegesen intett, hogy nagypapa menjen csak, menjen, ne
avatkozzék az ő dolgába.
Kiabálja át neki a túlsó oldalra, hogy taxira vár?
De bizony a nagypapa nem ment haza, hanem átevezett az úton, kosarastul,
üvegestül.
– Miféle bolondság jutott megint eszedbe? – kérdezte.
– Hát, ha egyszer bolond vagyok, akkor nem is juthat az eszembe más –
nyelvelt Szöszi.
– No, gyere csak…
– Nem megyek. Majd mindjárt megyek. Inkább hozza ki nagypapa a cuccomat
a kapuhoz. Mindjárt
megyek taxival érte.
Nagypapa csak bólogatott, és félrefordított fejjel valahova messzire
nézett. Messzire? Itt ugyan nem
lát az ember messzire. Szürke, öreg falak. A sarki ház még negyvennégyes
sebeit viseli. Dübörgő
teherautók torlódnak, tülkölnek, mielőtt kifordulnának a Majakovszkij
utcára, mert itt a troli jár,
gumikerekei fényes-feketére síkosították az aszfaltot. Nyüzsög a nép,
sokan most jönnek munkából, a
------------------------------------------------------------------------
*Page 68*

kis zöldségüzlet kirakata előre nyúlik, úgy kínálgatja kelkáposztáit,
lila karalábéit, meg a héját hullató
vöröshagymát. Lárma és por. Mindjárt az utca elején, az első ház
kapujában, két lovas kocsi áll. Az
egyikről szenet, a másikról fát hordanak be valakinek a pincéjébe. Ez a
környék Szöszi legszűkebb
hazája. Itt nőtt fel, innen akar most más vidékre költözni. Ó, nem
messzire, dehogy, csak a Murányi
utcába. Mégis, alighanem nagy út lesz az. Nagyapa is erre gondol.
Egyszerre csak letette a kosarat, a
benzines üveget pedig Szöszi kezébe adta, hogy rágyújthasson.
– No – mondta, miután kettőt szippantott gyors egymásutánban –, csak nem
akarsz igazán elmenni?
Hát ki bántott itt téged?
Szöszi a vállát rángatta.
– Most már akkor se maradnék, ha… ha nekem adnák a templomtornyot.
– Te önfejű – mondta nagyapa. És gondolkodott, hogy mit mondjon még?
Mondja azt, hogy Szöszi
még megbánja a makacsságát? Meg talán a nagymama is megbánja, hogy
kiadta az útját? Nem hiszik
el, úgysem hiszik el. Hát akkor minek beszéljen? Varázsló kellene ide,
varázsigével, hogy a fagyos
szívek felolvadjanak. Van ilyen varázsige? Lehet, hogy van valahol. Van
mindenféle szó. Szúró, sebző
szavak, és simogató, gyógyító szavak is. Nagymama egy rossz szóért, egy
könnyelmű hazugságért
haragudott meg Szöszire. Hát ha a bajt szó okozta, akkor miért ne
szerezhetne békét ugyancsak egy
szó, egy másik? Csakhogy nagypapa nem találja azt a szót. Ha tudja is,
hogy van ilyen, ugyan hol
keresse? Még tán fűszál és bogár sincs annyi a világon, mint amennyi szó
van. És ezek a szavak még
színjátszóak is, mást jelentenek, aszerint, hogy ki mondja őket, kinek,
mikor, miért. Nagypapa amúgy
is hadilábon áll a beszéddel. Azért beszél oly keveset, mert nem bízik
eléggé a szavakban. Sok bajt
csinálnak azok! Nemcsak a hazugság, hanem a meggondolatlan fecsegés is.
Sokszor mérgében mond
valamit az ember – aztán már nem szívhatja vissza, meg nem is akarja,
nehogy azt mondják, nem állja
a szavát. Így van most ezzel, alighanem így van vele a nagymama is. Néha
a saját kimondott szava köti
gúzsba az embert. A szó uralkodik a gazdáján, ahelyett, hogy az ember
uralkodna a szaván.
– Mihozzánk mindig visszajöhetsz – mondta végül. Fölvette a kosarat,
hogy hazamenjen, de Szöszi
kivette a kezéből, ő vitte.
7
Nagyon kicsin múlott, hogy Szöszi mindjárt az első estén vissza nem ment
nagymamáékhoz. Csakis a
szégyenkezés tartotta vissza. Csakis az, hogy nem volt elég ereje hozzá.
A mama csokoládé- és kávélikőrt főzött éppen a konyhában, amikor Szöszi
megérkezett a
nagypapával. Nem hagyhatta ott a kényes munkát. Megcsókolta,
megsimogatta Szöszit, aztán azt
mondta, keressen helyet a holmijának a nagy előszoba-szekrényben. Hiszen
ismeri a járást,
mindennek tudja a helyét, nem idegen helyre jött, volt ő már sokszor
itthon hetekre is. Sőt, mindig
úgy mondta, úgy is érezte: ez az igazi otthona. Azelőtt! Annál
különösebb, hogy éppen most, amikor
végleg és örökre ide költözött, valami egészen mást érzett. Mintha most
mégis vendégségben lenne.
------------------------------------------------------------------------
*Page 69*

De hát miért? Az előszobaszekrény hatalmas, emeletes alkotmány, hat
ajtaja van, és még egy sereg
fiókja is. Egy kicsit összerakta a gyerekek ruháit, kényelmesen elfért
az övé is. De Ági nyafogott, hogy
az ő cipői legyenek ezentúl is külön fiókban. A mama ezért megharagudott
Ágira és adott neki egy
pofont: így fogadod a testvéredet? Te önző kutya, te! Ági duzzogott
gyűlölködve vonult félre. Hiszen
ő már egyszer megmondta Szöszinek, hogy „nem is vagy igazi testvérem!”.
Régebben, azelőtt, amikor Szöszi néhány napra vagy hétre ide jött, a
középső nagyszobában aludt, a
heverőn. A gyerekszobában úgyis négy ágy van, ott már az asztal és a
szék is alig fér el, a gyerekek
sokszor veszekednek, ha a leckéjüket írják. Most azonban Sándor bácsi
úgy rendelkezett, hogy Szöszi
is lakjék a gyerekszobában. Van egy összecsukós ágy a fürdőszobában, azt
minden este behozzák
majd és felállítják. Igaz, így olyan a gyerekszoba, hogy a sok ágy
között le sem léphetnek a padlóra. A
fiúknak tetszik a dolog. Ágyról ágyra sétálnak, ugrálnak; olyan
mulatságos, hogy a szobának mintegy
ágyakból van a padlója.
Nem, a nagyszobában nem alhatik Szöszi. Ha vendégek vannak, késő estig a
nagyszobában ülnek.
Különben is, a heverőnek drága huzatja van, az elkopik, ha állandóan
használják. Ideiglenesen igen,
de állandóan? Nem, azt Sándor bácsi nem engedi.
A harmadik utcai szoba a szülőké. Van még egy udvari szoba is, ott van
Sándor bácsi laboratóriuma,
az üvegszekrényekben őrzött fogsor-lenyomatokkal, gépekkel.
De hát ez fájt annyira Szöszinek, hogy mindjárt első este majdnem
visszaszökött a nagymamához?
Nem, nem. Mindez semmiség ahhoz képest, ami vacsora után történt.
A mamáék moziba készültek, a fél kilences előadásra. Háromnegyed nyolc
volt, mire befejezték a
vacsorát. Szöszi elvállalta, hogy lerakja az asztalt, lefekteti a
gyerekeket, el is mosogat azután. A
mama elment öltözködni. De ahogy Szöszi kivitte az edényt a konyhába,
Sándor bácsi utána jött és
azt mondta: – Ülj csak le fiacskám egy kicsit. Majd elvégzed a dolgod,
ha mi már elmentünk.
Szöszi csak állt a konyhaasztal mellett. A mosogatószivacs volt a
kezében, épp vissza akart menni a
szobába, hogy a nájlon-abroszt letörölje. Nem ült le.
– Ülj le! – parancsolt rá még egyszer Sándor bácsi, de ő maga fel-alá
járkált a konyha világosszürke
kövén.
Szöszi most végre leült a konyhaszékre.
– Én nem vagyok a szavak embere – kezdte Sándor bácsi. –Nem akarok neked
prédikálni. Ami volt,
volt; az engem nem érdekel. De most másképp lesz. Az üzletbe nem mégy
többet. Majd keresünk
neked valami rendes szakmát. Esetleg gép- és gyorsírást. Tizenhat éves
korodig úgyse vesznek fel
sehol. A csavargásnak, flangálásnak vége. Remélem, megértettük egymást!
Dehogyis értette Szöszi, dehogyis! Nem is hitt a fülének. Föl se fogta
mindjárt a szerencsétlenséget.
Gép- és gyorsírás? De hiszen ő fodrász akar lenni! Hogy nem megy be az
üzletbe? Hát hogyan? Ez
lehetetlen! Ő szereti a szakmáját. Öröme és menedéke őneki az az üzlet.
Mindenkivel tudott és mert feleselni, egyedül csak Sándor bácsival,
azzal nem. Még a vállát sem
rángatta. Mintha megbénult volna, a válla is, a nyelve is, a lábujja
hegye is.
------------------------------------------------------------------------
*Page 70*

Pedig Sándor bácsi nem is nézett rá. Még néhány percig magyarázott. Azt
magyarázta, hogy a
fodrászat nem szakma. Nincs jövője. Majd ő gondoskodik Szöszi jövőjéről.
A borravalót is emlegette.
Aki borravalóból él, az sohasem lehet tisztességes ember. Ezt már nem
először mondja. De férfinak
még hagyján, ámbár a fodrászok szerinte mind hóbortos emberek. Hanem
lánynak aztán egyáltalán
nem való. A fodrászlányok mind jampik, mert az együtt jár a szakmával.
Azoknak mindig csak
semmiségen, hiábavalóságon jár az eszük. Egy fodrászlányt – hangoztatta
– senki nem vesz
komolyan. Ő, Sándor bácsi, megmenti Szöszit ettől a „link” szakmától,
kezébe veszi a sorsát.
Szöszinek ez persze most nem tetszik, de ez Sándor bácsit nem érdekli,
mert ő tudja, mi a helyes, mi
nem az.
Ekkor Sándor bácsi megnézte az óráját, kinyitotta a konyhaajtót és
kikiabált a mamának, az előszobán
át: – No, mi az, fiam, el akarsz késni? Már megint nem látjuk a híradót!
Az ajtóból még visszanézett Szöszire, mintha mérlegelné, szükséges-e,
hogy még valamit mondjon.
De aztán, úgy látszik, nem tartotta szükségesnek. Kiment.
– Nálad vannak a jegyek? – kérdezte a mama odakint az előszobában. Aztán
egy pillanatra
bekukkantott a konyhába: – Vigyázz a gyerekekre, kislányom!
Elmentek. Szöszi nem mozdult. Odabent a gyerekek kiabáltak, dobogtak.
Hát, ha ő most nem lenne
itt, akkor a mamáék hogyan mentek volna moziba? Egyedül hagyták volna a
gyerekeket? Vagy… épp
azért mentek, mert ő itt van? De hiszen már megvették a jegyet előre.
Talán azért vették, mert már
délelőtt tudták, hogy ő itt lesz? Hát csak erre kell nekik?
Úgy ült ott erőtlenül, mint akit megsebeztek, és most nemcsak érzi,
hanem tűri is, hogy elfolyjék a
vére. Be kéne mennie, hogy letörülje az asztalt, a szivacs még mindig a
kezében. A gyerekek is egyre
hangosabban dobognak, kiabálnak. Belevadulnak a játékba, nyargalnak a
szobákon át. Valami
huppan. De mégsem mozdult.
A nagymamánál ő volt a gyerek, akire vigyáztak. Ha nem is
dobogott-robogott a szobákon át, mint
ezek itt – hiszen nincs is szoba, csak egy –, azért a nagymamának
olyasféle gondja volt őrá, mint most
neki van ezekre. Mintha most… ő volna a nagymama. Saját testvéreinek
nagyanyja, a mamának pedig
édesanyja, aki elmossa az edényt, míg a leánya szórakozni megy.
Nyílt a konyhaajtó és Dundi tipegett ki rajta, szipogva, könnyektől
maszatosan. Panaszkodott, hogy
fellökték a fiúk. Odasimult Szöszihez. Szöszi magához ölelte.
– Ne sírj, bogárkám, pirinyó tündérkém – mondta neki, és ugyanakkor
önmagának is. Mert az ő
szeme is tele volt könnyel.
– Te se sírjál – felelte Dundi, és Szöszi újból magához ölelte. Valaki
hát mégis van a világon, aki
észreveszi, hogy az ő szeme könnyes!
Bement a szobába, letörülte végre az abroszt. Dundi segített neki,
ketten hajtották össze. A fiúk
odaszaladtak a csupasz asztalhoz, hogy ők azon most gomboznak. Jó,
Szöszi nem bánta,
gombozzanak. Ági a gyerekszobában olvasott, a Nők Lapját, mert mindig
felnőttnek való újságot
olvas. Amikor meghallotta, hogy Szöszi gombozni engedi a fiúkat, kijött
és azt mondta: – Igenis, hogy
feküdjetek le!
------------------------------------------------------------------------
*Page 71*

– Höhö – mondták a fiúk, és tovább gomboztak.
Ági haragosan nézett végig a társaságon. Tulajdonképpen Szöszit akarta
rendreutasítani. Hogy meri
Szöszi megengedni azt, amit a papa nem engedne? Minthogy a fiúkkal nem
bírt, odament Dundihoz
és rángatni kezdte: – Jössz rögtön aludni?
Dundi kapálózott és elsírta magát, Szöszi felé nyújtotta a kezecskéjét.
Szöszi meg is védte: – Ereszted
el azt a kislányt? Énrám bízták, nem terád!
– Szöszivel megyek aludni! Szöszivel megyek, nem veled! – toporzékolt Dundi.
– Ezt még megbánod – öltötte ki a nyelvét Ági és dühösen visszament a
gyerekszobába. Lesz reggel
árulkodás! De bánták is ők! A fiúk is Szöszivel tartottak. Dundi pedig
kivonult a konyhába Szöszivel és
olyan finoman elmosogattak! Szöszi megengedte Dundinak, hogy a
kistányérokat ő törülje el. A
mama sohasem engedné meg, mert hátha eltöri? És úgyis csak feltartja. De
Szöszinek nem volt
sürgős. Már ezen az estén érezte, hogy itt, a konyhában lesz őneki a
legjobb, legotthonosabb helye,
mint valami Hamupipőkének. A nagyszobában gyönyörű, fényes bútorok
vannak, szőnyeg, kép és
minden, mégis, a legjobb és legbarátságosabb hely a lakásban a konyha.
Szép tágas, nagy ablaka van
az udvarra, besüt a nap. A bútorokról itt-ott már lekopott a fehér
festék, de az nem baj, így legalább
nem olyan kényesek.
Tíz óra volt, mire a fiúk lefeküdtek. Dundi odakéredzkedett Szöszihez, a
vaságyra. Ági még
negyedtizenegykor sem akarta leoltani a kislámpát az ágya felett. Az ő
ágya állt az ablaknál, az
asztallal szemközt, viszonylag elkülönítve a többitől, csakis neki volt
kislámpája, mint legnagyobbnak
és legokosabbnak. Szöszi ötször is szólt neki, hogy oltsa már el, de
azért se! No, tessék! Bezzeg az
nem tetszett neki, hogy Szöszi a fiúkat gombozni engedte!
Dundi már aludt, a fiúk is szuszogtak. Szöszi visszatette Dundit a saját
ágyába és ő is aludni akart.
Fáradt volt. De nem alhatott. A lámpa a szemébe sütött.
– Majd kapsz te, ha hazajönnek és látják, hogy ég a lámpa! – dünnyögte.
– Te csak ne félts engem – felelte Ági.
Végül is a lámpát Szöszi maga oltotta el, mert Ági elaludt olvasás
közben, kiesett az újság a kezéből.
Tizenegy óra elmúlt, és a szülők nem jöttek. Még sokáig nem jöttek. Most
már sötét volt a szobában,
csak egy utcai lámpa fénye világított be, éppen itt égett az ablak
előtt, egy magasságban az első
emelettel. Szöszi mégsem aludt el. Vajon Sándor bácsi már holnap reggel
sem engedi az üzletbe? Már
többet be sem mehet? A mama talán nem is tudja, hogy mit akar Sándor
bácsi. Biztosan nem tudja. A
mama nem olyan! A mama sohasem venné ki őt az üzletből, a mamának jó
szíve van. Csak ő segíthet
Szöszin, csakis ő.
Sokáig virrasztott, nagyon késő lehetett, amikor végre elnyomta az álom,
de a szülők még annál is
későbben jöttek meg. Nem hallotta őket. Reggel a mama jött be, hogy
keltse a gyerekeket. Szöszi
nehezen ébredt, a többiek már ugráltak, szaladgáltak az ágyak tetején,
amikor ő végre
feltápászkodott. Olyan dagadt volt a szeme, mint tavaly, amikor még ő is
azzal ébredt, hogy iskolába
kell menni. A mama korholta is: nagylány létére utoljára kel fel! A
gyerekeket a mama mosdatta, ő
adott nekik reggelit a konyhában, Szöszi azalatt idebent rakodott.
Kócosan, morcosan csukta össze a
------------------------------------------------------------------------
*Page 72*

saját ágyát, imbolygott, mint aki még félig alszik. Míg a gyerekek el
nem indultak, nem beszélhetett a
mamával. De utána sem. A mama nekiállt a középső szobát takarítani,
sietve, kapkodva törölte a
parkettet, Szöszit pedig leküldte a boltba friss süteményért, vajért és
tíz deka kolbászért. De csak
gyulait hozzon, ha nincs, akkor vegyen inkább császárhúst, ha az sincs,
akkor főtt karajt. Vigye le
Dundit is magával, hogy ne legyen itt láb alatt, a mamának nagyon kell
sietnie. Vegyen ki pénzt a
mama erszényéből, ott van a táskájában, de csak tíz forintot, abból ki
kell jönnie mindennek. Miért
olyan ideges a mama? Miért siet annyira? Szöszi tudta! Sándor bácsi még
alszik a szélső szobában, de
ha felkel, akkor mindennek rendben kell lennie. A középső szobában
reggelizik, a reggelihez kell a
kolbász, vagy a császárhús, vagy a főtt karaj. Mire ő felkel, a mamának
ki kell takarítania a
fürdőszobát is, feltörülni a vizet, amit a gyerekek kipancsoltak, és a
mamának saját magát is rendbe
kell szednie. Lehet, hogy csak egy óra múlva kel fel, de az is lehet,
hogy tíz perc múlva már kilép
ásítozva és nyújtózkodva, mint egy király.
Szegény mama! Aki őt délután látja, kesztyűben és pasztellszínű
selyemkosztümben, az nem is
gondolná, hogy mennyi rettegést áll ki, hogyan hajszolódik, és hogy
mennyi gondja van, mert Sándor
bácsi kiszámítva adja neki a pénzt minden napra. Abból ki kell jönnie,
ha törik, ha szakad.
Most például itt van ez a tíz forint. Hogyan vehetne ebből Szöszi vajat,
kolbászt és süteményt? A vaj
hat hatvan, a kolbász hat, ez már maga több mint tizenkettő. Vagy csak
egy fél vajat vegyen?
Szöszinek volt saját pénze – még jó, hogy nem taxizta el –, hozzátette a
magáéból, ami hiányzott.
Szegény kis mama! Azért járt mindig a nagymamához kölcsönkérni.
Mire hazaért, a mama már a laboratóriumot, az udvari szobát takarította,
verejtékes volt a homloka a
nagy sietségtől. Gyorsan átadta a munkát Szöszinek, bement a
fürdőszobába, de ott is kapkodott,
gyorsan a konyhába, hogy feltegye a vizet a teának. Ha Szöszi nincs itt,
akkor még nehezebb a
helyzete. Van ugyan bejárónő, de csak hetenként kétszer. És annak más
munkája van, mosnia,
vasalnia kell a nagy családra, ablakot tisztítani, szőnyeget verni.
Szöszinek már réges-régen bent kéne lennie az üzletben. De hát a mamának
eszébe sem jutott, hogy
Szöszi máshol is lehetne, nemcsak itt. Akár tud a mama Sándor bácsi
döntéséről, akár nem,
természetesnek tartja, hogy Szöszi neki segít. Azelőtt, míg Szöszi
iskolás volt, szintén így történt
minden. Szöszi, ha a mamánál volt, egyszerűen nem ment iskolába. Akkor
nem bánta, az iskolát nem
bánta. De most… hol és mikor hozza elő?
A mama megterített a reggelihez, de csak kettőjüknek, ahogy szokta.
Akkor ránézett Szöszire, egy
kicsit zavarba jött és gyorsan azt mondta: – Hozz be még egy csészét és
még egy tányért… Látod, csak
kapkodok, elfelejtettem, hogy hárman vagyunk!
– Én inkább kint eszek – felelte erre Szöszi. – Dundival!
– Micsoda beszéd az? – riadt fel a mama. – Nem vagy te cseléd. Az én
lányom vagy. Az én aranyos, jó
nagylányom… – váratlanul sírva fakadt és összevissza csókolta Szöszit.
Édes, drága mamuska! Hát most hogyan mondta volna neki, hogy engedj el
engem az üzletbe, mert
nekem ott jobb?
Ebben a pillanatban különben is kilépett Sándor bácsi. Csíkos köpönyeg
volt rajta.
------------------------------------------------------------------------
*Page 73*

– Jó reggelt! – mondta. – No, mi az, családi jelenet?
Ment a fürdőszobába.
– A teavíz – mondta a mama és kiszaladt a konyhába. Az csakugyan forrt
már, bugyborékolt kifelé a
nagy alumíniumkanna csövén. Sok teát kell főzni, mert Sándor bácsi néha
három csészével is iszik.
– Hozd ki a rumot a spájzból! – mondta izgatottan a mama. Mint egy
színésznő a fellépése előtt.
Szöszi hozta a rumot, illetve hát inkább csak a rumosüveget, mert abban
már csak egyetlen kupicára
való csillog. Újabb izgalom. Szöszi is tudja, hogy ebből baj lehet. A
mama kapkodva szedett elő egy
kispoharat a szekrényből, abba öntötte át. Mégis többet mutat, mint
abban a nagy üvegben.
Míg ők odabent reggeliztek, Szöszi kint maradt a konyhában és szurkolt.
A mama már elfelejtette,
hogy őt is behívja. Szegény! Kisebb gondja is nagyobb. Szöszi a konyháig
kihallotta Sándor bácsi
gúnyos hangját: – Kevés a kosztpénz, mi? Arra nem telik, hogy
reggelenként egy fél deci rumot adj a
férjednek… Kell a vendégeknek, mi?
Miért is nem mondta a mama, hogy kevés a rum! Szöszi hozott volna akár
két decit is. De biztosan
elfelejtette.
Dundi is itt volt a konyhában. Kirakta a jégszekrényre a fiúk kártyáit,
azokkal játszott. Mondogatta,
amit a fiúktól hallott: „Zsírt bele! Ne sajnáld!” És kacarászott hozzá.
Igazi kártya volt, felnőttektől
levetett, piszkos és töredezett lapok. Hiányzik is már belőle. Dundi
mégis jobban szereti minden
játékánál. Ha a fiúk itthon vannak, sosem engedik meg, hogy ezzel játsszék.
Odakint csengettek. Sándor bácsi segédje, munkatársa érkezett meg, egy
korán kopaszodó, vékony
arcú fiatalember. Kezicsókolommal köszönt Szöszinek.
Sándor bácsi kiadta neki a munkát, aztán ő maga elment. Szöszi most
beszélhetett volna a mamával.
Beszélt is, csakhogy ez egészen másként kezdődött, és másként is
fejeződött be, mint Szöszi képzelte.
A mama behívta őt a belső szobába, oda, ahol a szülők aludtak, de még
itt is csak suttogva mondta: –
Kislányom… Én most elmegyek. Ha Sándor bácsi közben hazajön, akkor
mondjad azt, hogy csak
vásárolni mentem, és mindjárt jövök.
A szoba még takarítatlan, a mama az ágyneműt kirakta az ablakba. Az
ágyak szürke mintás kék
matracai kopaszon szellőzködnek, a karosszéken ott hever Sándor bácsi
csíkos reggeli köpönyege,
bojtja lelóg a szőnyegre. A mama idegesen pillantgat erre a köpönyegre,
mint valami tigrisbőrre. Leül
a díványra. Szöszit is maga mellé húzza és simogatja a haját.
– Neked megmondom, kislányom… Énekelni tanulok egy híres tanárnál, de
Sándor bácsi nem tudja. A
jövő hónapban megyek próbaéneklésre a Rádióhoz. Talán sikerül. Tavaly is
voltam, de akkor nem
vettek fel. Tudom, hogy már öreg vagyok…
– Dehogyis – mondta Szöszi, forró részvéttel.
–… de vannak, akik még későbben kezdték – folytatta a mama és máris
könnybe lábadt a szeme. –
Ugye, nem árulsz el?
------------------------------------------------------------------------
*Page 74*

És mosolygott a könnyein keresztül. Olyan szép volt és kedves, hogy
Szöszi összevissza csókolta. Ó,
mindent, mindent megtesz a mamáért! Hiszen a mama sem boldog! O is
szabadulni szeretne, titkos
vágyakkal és reményekkel van tele a szíve! Ők ketten most szövetkeznek
Sándor bácsi zsarnoksága
ellen.
– Te még fiatal vagy, gyerek, előtted az élet – mondta a mama. – De
nekem már nincs sok időm!
Elmúltam harmincegy, és négy gyerekem van. Illetve öt, de téged nem is
számítlak oda, hiszen nagy
vagy, az én kis barátnőm vagy.
Ültek a díványon, egymást átölelve, igazán úgy, mint két barátnő. És a
mama most már egészen
megnyitotta a szívét.
– Tudod, Sándor bácsi jó ember, de nem ért meg engem. Ő nagyon sokat
dolgozik, hogy nekünk
mindenünk meglegyen, de mindennek úgy kell történnie, ahogyan ő akarja.
Ha én már bejutok a
Rádióhoz és énekesnő leszek, akkor téged is taníttatlak – ragyogott fel
váratlanul és még szorosabban
ölelte Szöszi vállát. Igen, igen, mint aki kincset talált, úgy megörült
ennek az új reménységnek.
Szöszi arcocskáját forró pirosság öntötte el. Milyen jó a mama! Milyen
édes! Hogy ő is énekesnő
legyen… és ha nem is valósul meg soha, akkor is, de szép! Legalább
ábrándja legyen az embernek.
Mert most, az első pillanatban sem hitt benne egészen. Énekesnő!
Művésznő! Mint amilyenek az
üzletbe járnak. Mégis, van mire gondolnia az embernek. Ha nem is
valószínű, de azért nem is
lehetetlen. Miért? Hiszen a művésznők is voltak valaha tizenöt évesek!
Senki nem születik annak!
Ilyen ábrándot dédelgethet az ember, sokkal inkább, mint azt, amit
Sándor bácsi mondott: a gyors- és
gépírást. Ahhoz őneki semmi kedve. Az őt nem érdekli. Egy kattogó
írógép, meg a tengernyi unalmas,
szürke betű sohasem kárpótolná őt az üzletért. De a muzsika, a művészet?
Százszor is!
Segített a mamának, gyorsan kifényesítette a cipőjét, kézre adta a
kalapot, a táskát, csak menjen,
siessen, hogy idejében ott legyen. És ne féljen, ha Sándor bácsi haza is
jön közben, ő, Szöszi, majd
elsimítja, elgereblyézi. Sohasem tudja meg! Majd csak akkor, ha egyszer,
nemsokára kinyitják este a
rádiót és ott egy ismerős, szép, puha női hang énekli: „Amado mio…”
Szöszinek mindenképpen
otthon kellett tehát maradnia. Még arra sem gondolhatott, hogy
beszaladjon az üzletbe és
megmondja Tóni bácsinak, ő többet nem jön, mert nem jöhet. Minek? Majd
észreveszi, hogy nem
jön! Illetlenség és hálátlanság, az igaz, de… tehet ő róla? És ha
bemenne, ha szólna, tán még nagyobb
illetlenséget és másféle, még súlyosabb hálátlanságot követne el. Mert
mit mondjon? Két szóval nem
intézheti el, hogy ő tegnapról mára miért hagyja ott annyira szeretett
szakmáját. Ha már bemegy,
valami magyarázatot várnak tőle. És mi lehet ez a magyarázat? Szidja
Sándor bácsit? Panaszkodjék?
Ez nem való. Nem tartozik Tóni bácsira, hogy Sándor bácsi és ő nem értik
meg egymást. Ez családi
ügy, a családot pedig nem illik kibeszélni. Tóni bácsinak nem is
tetszene, ha ő mindent kitálalna.
Hagyjuk tehát, bízzuk az egészet az időre. Tóni bácsinak van egyéb
gondja is, mint egy kis kócos,
festett hajú, kelekótya tanulólány. Majd felhívja Szöszi apját, apa
pedig, ha érdekli a dolog, majd
megkérdezi a nagymamát. Utóvégre Szöszi a legkevésbé felelős az
egészért, ő csak azt teszi, amit a
felnőttek parancsolnak. Ami pedig apát illeti, hát ha olyan fontos neki
a lánya sorsa, akkor állt volna a
sarkára. Vegye magához, s ne adja oda Sándor bácsinak. Ami igaz, igaz:
Sándor bácsi ad kenyeret
neki, nem apa.
Persze telefonon is felhívhatná Tóni bácsit az üzletben. A lakásban van
telefon. De miért hívja? Most
már ott tartott, hogy azért sem! A telefon nem arra való, hogy ilyen
életbevágóan fontos dolgokat
------------------------------------------------------------------------
*Page 75*

mondjon el valaki. „Halló, jó napot kívánok, Tóni bácsi, itt Varga
Szöszi beszél. Csak azt akarom
mondani, hogy nem megyek többet, ne is várjanak, mert most itt vagyok a
mamámnál, és a mamám
férje nem engedi, hogy fodrász legyek. Szerinte ez nem jövő, nem szakma
egy rendes lánynak…”
Mondhat az ember ilyet telefonon? Ez még sokkal nagyobb szemtelenség és
pimaszság volna, mint
az, hogy nem mond semmit.
Kitakarított, aztán Dundival játszott az erkélyen, mert tizenegy óra
után odasüt a nap. Levetkőztették
Dundi összes babáját és kimosták a babaruhát egy pici játékteknőben.
Dundi boldogan pancsolt a
szappanos vízben. Aztán spárgát húztak ki az erkély hosszában, arra
teregettek. A mama negyed
egykor jött haza, hozott magával három szelet karajt, azt majd hirtelen
kisüti Sándor bácsinak
ebédre, a többieknek krumplilevest és száraz tésztából mákos metéltet
főzött.
Mert Sándor bácsi igényes a kosztra, csakis a húst szereti. Viszont az
egész családnak a mama nem
adhat mindig húst. Ki se tellene a kosztpénzből. Azon felül a mama
énekelni is tanul, az arra való
pénzt, a tandíjat is a kosztpénzből kell megtakarítania. Szöszi el is
határozta, hogy titokban segíti a
mamát, abból a pénzből, amit apától kap. Majd többször kér erre-arra,
cipőre, szórakozásra, de
mindent megtakarít. Ő most egyelőre inkább lemond egyről és másról, most
a mama a fontos. Ha a
mama álma valóra válik, ha ő kijut ebből a körből, ha énekesnő lesz,
akkor minden jóra fordul. Az
énekesnők sok pénzt keresnek, hiszen mind olyan elegáns. Szöszi látta az
üzletben. És ha a mamának
egyszer sok pénze lesz, akkor két kézzel ad belőle Szöszinek, amilyen
arany szíve van. Tejbe-vajba
fürdeti.
Azért is értik meg ők olyan jól egymást a mamával, mert mindketten csak
valami ideiglenes
állapotnak, átmeneti időszaknak érzik jelenlegi életüket. Minden napjuk
csak készülődés egy nagy
eseményre, egy jobb és sokkal szebb korszakra. Olyanok ők, a mamával
együtt, mint két
menyasszony, akik a távollevő kedvest várják. Előbb a mama megy férjhez
a nagybetűs Élethez, az
Igazihoz, aztán Szöszire is sor kerül. A várakozás és készülődés már
önmagában is egy picike
boldogság. Így könnyebb elviselni a gondokat, a hajszát. Hiszen nem tart
sokáig, nem tart örökké.
Lesz ez még másképpen is! Van reményük, titkuk, záloguk a jövőre nézve.
A mama nem mer szembeszállni Sándor bácsival abban a kérdésben, hogy
Szöszi nem járhat többé az
üzletbe, nem tanulhatja a szakmáját. A mama semmiben nem mond ellent
Sándor bácsinak. De
ahogy lehet, segíti Szöszit, hogy mégis legyen öröme, szórakozása.
Sándor bácsi a tánciskolába sem
engedné el Szöszit. Meg sem kísérlik, hogy erre engedélyt kéljenek. De a
mama kitalál valamit, hogy
Szöszi elmehessen. Miért ne? Azt mondja Sándor bácsinak, hogy Szöszi a
nagymamához ment, vagy
az apjához.
Bármilyen nagyot fordult a világ Szöszivel, amióta nagymamától elkerült,
a tánciskola megmaradt.
Három rövidke nap telt el azóta, hogy ő itt állt a Majakovszkij utca
sarkán és taxira vadászott
összetört szívvel – és most újra megjelent, magas sarkú cipőben és
büszkén feltartott fejjel. Vasárnap
délután, három óra. A tánciskola előtt már gyülekeznek a fiúk.
Nagymamáék háza előtt ott ülnek a
házmesterék, sütkéreznek a szep-temberi napon. Noiszen, ülhetnek!
Szöszinek most már nincs
gondja arra, hogy köszönjön-e annak a vörös hajú asszonynak, vagy se.
Miért köszönne?
Szöszi már nem a mamától kapott suhogó, színt játszó taft-ruhát viselte.
A mama mondta neki, hogy
az nem való már ilyenkor, őszies az idő, meg különben is, túlságosan
nagylányos. Szöszi ne öregítse
magát. A nagypapa tegnap délután áthozta a Murányi utcába azt a
ruhácskát, amit Szöszi
------------------------------------------------------------------------
*Page 76*

százharmincért vett a vegytisztítóban. Csakhogy most már nem lila, hanem
sötétkék, nagymama
megfestette, most készült el. Nagyon csinos. Nagymama meg is igazította
Szöszi termetére, hiszen
ismeri a méreteit. Ó, a nagymama! Megmutatja, hogy ha haragszik is,
azért nem feledkezik meg
unokájáról. Sietett elküldeni a ruhát nagypapával. Talán azért is, hogy
nagyapja kémlelje ki, mit csinál,
hogyan érzi magát Szöszi az anyjánál, jó sora van-e, nem sír-e, nem
kéredzkedik-e vissza? Nem, nem,
erről szó sincs, de Szöszi azt elhatározta, hogy a tánc szünetében
bemegy nagymamához és
megköszöni. Meg ő! Megmutatja, hogy ő sem haragszik. Meglátogatja a
nagymamát, mint egy… mint
akármelyik unokája, mint Joli néni gyerekei.
A mama odaadta a sötétkék ruhához egyik brosstűjét és egy pár valódi,
üvegszálú nejlonharisnyáját,
sőt, egy régebbi, de még igen szép krémszínű retiküljét is.
A táncterem előtt, a most még üres és friss levegőjű dohányzóban ott
tereferéltek a lányok. Nájlon
Bébi is ott volt. Mindjárt körülvették Szöszit és megcsodálták tetőtől
talpig. „Klassz” a harisnyája,
„stőr” a táskája, de Bébi a ruhát egy kicsit „snassz”-nak minősítette.
– Mi van veled, anyafej? Kirúgott az öreglány? – kérdezte hanyagul tőle.
– Pedig vakuljak meg, ha
dumáltam. Én nem mószeroltalak.
Odabent már hangolt a zenekar, a fiúk kettesével, hármasával jődögéltek
fel a lépcsőn. Szöszi
pillantása végigfutott rajtuk. Árpádot nem látta sem itt, sem odalent az
utcán.
Nem válaszolt Bébinek, csak a vállát vonogatta.
– Énrám vagy zabos? – folytatta Bébi. – Pedig épp azt mondtam a
lányoknak, kár, hogy nincs itt ez a
Szöszi. Szombat délután bejöhetnél a szállásra, aztán kitatarozhatnád az
egész bandát. Megfizetjük,
neked is jól jön, meg nekünk is, nem kell várni. Az ember megmossa a
haját, te meg berakod, hozol
magaddal lakkot, manikűrözhetsz is, aztán fejenként ugrik egy ötös,
összehozol egy délután húszat-
harmincat… Na?…
– Én nem – felelte Szöszi. – Már nem járok az üzletbe. Énekelni tanulok.
Kimondta egy lélegzettel, csak azért, hogy letromfolja Bébit, hogy
megszabaduljon tőle.
– Affenét – tört ki Bébiből. – Te?
– Nem is a váci püspök!
– Marhajó! Állati!
Bébi ezt nem sértő szándékkal mondta. Mindig így beszélt, ha így maguk
között voltak. Szöszit mégis
bántotta. A hazugságot is megbánta, nem is most, hanem már akkor, amikor
kimondta, sőt, már egy
pillanattal előbb, hanem azért mégsem tudta lenyelni. Most már kint
volt, mások is hallották, ebből
megint lesz valami. Mint abból a másik hazugságból, hogy a nagymama őt
elkergette. De most már
mindegy!
– Jövő hónapban megyek a Rádióhoz próbaéneklésre – tetézte még elszántan
és kihívóan.
Volt, aki elhitte. Egy kis kövér lány, Vica nevű, áhítatosan nézett
Szöszire pici kék szemével. Vica is ott
lakik a szálláson, Bébivel, de ő igazi építőmunkás, egész héten malteros
talicskát tol. Egyszer itt
------------------------------------------------------------------------
*Page 77*

dolgoztak a közelben, egy boltot építettek át, Szöszi akkor látta is,
nyakig malterosan, abban a
totyakos, lucskos kezeslábasban. De akkor is, ott is nevetett, mert ez a
Vica már annak is örül, hogy
egyáltalán megszületett, hogy élhet ezen a gyönyörű világon.
De itt van például egy Janka nevű lány, az nem hitte el.
– Mit nagyzolsz? – mondta álmosan. – Ilyen fiatalt még nem tanítanak.
Janka nagy kezű, nagy lábú, magas és lomha lány. Ő sincs még tizenhat
éves, épp ez a baj, mert nem
vették fel elárusítónőnek. Most hivatalsegéd egy vállalatnál, de ez a
munka nem tetszik neki. Mindig
rosszkedvű, és a fiúk nem szeretnek vele táncolni, mert olyan magas.
Vicával ellentétben, ez a Janka
mindig a tormásfazékba néz, semmit sem hisz el, ami szép és kellemes,
örökké gyanakszik. Minek jár
az ilyen tánciskolába? Búsulni otthon is tudna.
Hogy Bébi elhitte-e a hazugságot, az nem derült ki. Az azonban biztos,
hogy mindenkinek elfecsegte.
Megkezdődött a tánc. Mint rendesen, sokkal több volt a fiú, mint a lány.
Szöszit mindjárt elvitte egy
alacsony, göndör hajú legényke, akinek a nevét se tudja, és még tízet se
léptek, befújta: – Azt
mondják, maga dizőz…
Szöszi nem válaszolt. Tánc közben különben is hülyeség beszélni. A fiú
vigyorgott és nem erőltette.
Ügyes táncos ez a göndör hajú, egyike a legügyesebbeknek, csak nagyon
figuráz. Nyakkendőjére
pillangók vannak festve. Szöszi már sokat táncolt vele, a fiú gyakran
felkéri, mert a legtöbb lány
magasabb nála, így hát lehetőleg kikeresi a kisebbeket.
A göndör hajú után Pubi kérte fel, Bébi fiúja, és persze az is mindjárt
előhozta: – A művésznő melyik
lokálban énekel?
– Mit érdekli az magát? – próbált visszavágni Szöszi.
– Kérdezni csak szabad?
– Téved, ha azt hiszi, hogy beszélgetni jöttem ide! – így Szöszi.
– Kis kaktusz! – gúnyolódott Pubi. – Tudja, hogy én magát kinéztem
magamnak? Elő van jegyezve.
Még három nő van maga előtt, de az nem tart nálam sokáig… Aztán sorra kerül.
– Azt lesheti – felelte Szöszi.
Pubival ő eddig nem sokat táncolt, mert őurasága, mint hangoztatni
szokta, nem szereti a zöld
békákat. Biztos az, hogy például Vicát még sohase kérte fel. Szöszi ezt
a felkérést csupán annak
köszönheti, hogy Bébi „leadta a drótot”, hogy ő énekelni tanul. Noiszen!
Bármennyire szeret is
táncolni Szöszi, ha Pubi lenne a táncosa, inkább lemondana róla. Ezzel
az alakkal a tánc se élvezet,
szorosan fogja az embert, szemtelen. Igaz, hogy a tánchoz fiú kell, de
csak azért, mert így találták ki.
És a fiúk legtöbbje is így vélekedik: ők meg a lányokat tekintik
kelléknek. Egy Gyuszi nevű fiú például
tánc közben is mindig a saját lábát nézi, és úgy tartja a lányt, jó
messzire magától, hogy ezt
megtehesse. Ezzel a Gyuszival is jó táncolni, az ember megszokja a
testtartását és kész. És ha valaki
nem is olyan nagyon ügyes – mint például Árpád –, még az is sokkal jobb
táncos, mint ez a Pubi.
Árpád is komolyan veszi a dolgot. Ha táncol, akkor táncol.
------------------------------------------------------------------------
*Page 78*

Árpád azonban nem jön el, ez már biztos. Bánja is ő! Nem őmiatta jött
ide. Van itt fiú elég. A
legtöbbet nem ismeri, legföljebb a keresztnevéről, de azt, hogy melyik
táncol simán, melyik hogyan
tartja a kezét, azt tudja. Legjobb ezekkel a teljesen idegenekkel
táncolni, akik egy szót se szólnak, akik
ugyanolyan elmerülten táncolnak, mint ő. Mintha sportolnának.
Igen ám, de ez az undok Pubi, hogy bosszantsa, minduntalan felkéri.
Gúnyosan meghajtja magát:
szabad? – és már viszi is. És folyton fecseg.
– Van egy tippem, jöjjön át velem a Békébe.
A Béke, az egy szálloda, ahol ötórai tea van. Szöszi már hallott erről.
Bébi és más lányok is szoktak
oda járni.
– Nekem meg van egy tippem, hagyjon engem békében – felelte hegyesen.
– Tudja, hogy maga egyre jobban tetszik nekem?
– Azt hallottam, hogy magát kiskorában két hétig mogyoróval etették.
Mert nem tudták még, hogy
ember lesz-e vagy majom.
– Ilyen ócska viccekkel jön?
– Majd pont a maga kedvéért találok ki új vicceket!
De hiába mondott akármit, Pubi csak elnézően mosolygott, mintha még
tetszene is neki a
gorombasága. Nem Pubit mérgesítette fel, hanem saját magát. Annyira,
hogy egyszerre csak kiszaladt
a teremből, pedig hol volt még a szünet! Négy óra múlt néhány perccel,
alig egy órát táncolt, máskor
ez meg se kottyant. Most meg úgy érezte, tűrhetetlen meleg van odabent
és elég is volt mára.
Megállt a lépcsőházban, hátát a hűvös falnak vetette – pedig ilyenkor
könnyen megfázik az ember –,
és zsebkendőjével legyezte magát. Lent a kapu alatt három fiú hahotázott
valamin, nyers kamasz
hangon, aztán, tréfából, valamiért ölre is mentek, kergették egymást, az
egyik hátracsavarta a
másiknak a karját. Az feljajdult, visszabokszolta, de azért közben
folyton nyerítettek, nevettek.
Biztosan a lányokról beszélnek. A fiúk is félnek a lányoktól. Ezek
idegenek még nem látta itt őket,
alighanem azon tanakodnak, hogy felmenjenek-e. Biztatják és ugratják
egymást. Rossz lehet fiúnak
lenni. Azok sokszor még tizenhat-tizenhét éves korukban is olyan
gyerekesek, zavartak, nem tudnak
mit kezdeni magukkal, még úgyse, mint a lányok. Árpád nem ilyen, sokkal
felnőttebb, és valahogy
olyan megnyugtató.
Árpád! Bánja is ő! Egyáltalán nem azért megy most innen el, mert Árpád
nincs itt. Pubi miatt megy el,
mert unja a molesztálását, őbelőle ugyan ne csináljon bolondot. Különben
is meg akarja látogatni
nagymamát. Csak egy kicsit lehűl előbb, nem megy ilyen felhevülten.
Bepúderezte az orrát. A tükrös púderdobozt is a mamától kapta, valódi
ezüst, csak már nem olyan
divatos, mert kicsi. Azelőtt csak egy kis összehajtott zsebkendőben
hozott magával púdert.
A három nyerítő, birkózó fiú közben eltűnt a kapualjból. Meggondolták,
úgy látszik, mégsem mernek
felmenni. Lent álltak az utcán, ott tanakodnak.
------------------------------------------------------------------------
*Page 79*

A házmesterék már nem ültek kint. Annál jobb. Ahogy beért az udvarra,
látta, hogy nagymama itthon
van, nyitva az ablak. Talán vendégek is vannak, Joli néniék és az
unokatestvérek? Az nem volna jó.
Nem, nem voltak, nagymama ott ült a rádió mellett, kezében könyv, orrán
pápaszem. Nagypapa is
itthon volt, Csöpike papagáj kalitkáját tisztogatta.
– Csókolom…
– No, nézd csak, micsoda magas vendég – mondta nagymama, egyszerre
meghatódva és csúfolódva.
Az biztos, hogy öröm volt a hangjában, és tán azért csúfolódott egy
kicsit, hogy a meghatottságát ne
lehessen annyira észrevenni.
Aztán mindjárt a ruhát nézegette, forgatta Szöszit, hogy jól áll-e
rajta, mert, ugye, próba nélkül
csinálta hirtelen, hogy mielőbb meglegyen. Szöszi zavartan hallgatott,
nem tudta kinyögni azt a
semmi kis szót, hogy köszönöm. Miért? Éppen azért, mert olyan kevés,
olyan semmi. A
nagymamának tán az a baja, hogy túlságosan is jó, olyan, mint egy vastag
derekú öreg fa,
koronájában mindenféle madár lakik. Annyi mindent tud egy ilyen
nagymama, olyan erő rejtőzik a
göcsörtös törzsében! Szöszi meg úgy áll, hajlik előtte, mint egy vézna
csemete, minden kis szellő
megcibálja. Kell a nagymamának az ő köszönömje? Kifizeti ő azzal a
nagymamát? Hiszen úgyis tudja,
hogy azért jött, az a köszönöm, hogy eljött a tánciskolából, hogy most
itt jobb neki, a hűvös szobában,
a két öreggel.
Nagymama tésztát hozott be – nem Szöszit küldte érte a konyhába, ő maga
hozta be és az
otthoniakról kérdezett. Hogy vannak, mit csinálnak? Kirándultak mind a
Hármashatár-hegyre, a
szomszéd Birkásékkal együtt, a gyerekeket is vitték. És őt, Szöszit,
miért hagyták itthon? Hát mert
Szöszi nem akart velük menni, a mama pedig elengedte.
El-elakadt a társalgás, mindig a nagymamának kellett valamit kitalálni,
hogy van-e sok munkája
Sándor bácsinak, hogy lent van-e már a pincében a téli tüzelőjük, mert
azoknak negyven mázsa is kell
ahhoz a nagy lakáshoz. Nagypapa nem segített, egyre csak a kalitkát
takarította. Csöpike röpködött a
szobában, hol a nagypapa vállán ült, hol a függönybe kapaszkodott a kis
körmeivel – így szokta –,
aztán rászállt Szöszi feje búbjára. Régi helye az már neki.
Aztán egyszerre csak Szöszi kibökte – igazán nem tudja, mért, hogyan –,
hogy ő nemsokára énekelni
tanul majd.
Talán csak azért szólta el magát, mert a nagymama mindenről, csak épp
arról nem kérdezett, hogy
jár-e ő még az üzletbe. Mert a nagymama arra az egyre biztosan nem
gondol, hogy Sándor bácsi őt
kivette az üzletből. Úgy látszik, Tóni bácsi nem kereste, nem
érdeklődött utána. És valahogyan meg
kellett mondania nagymamának ezt a nagy, ezt a legnagyobb újságot,
változást. Hogy ő már nem
fodrászlány többé.
– Mi a manó – hökkent meg nagymama. – Anyád talán színésznőt akar
belőled nevelni?
Még a nagypapa is megszólalt: – Ahhoz tanulni is kell ám. Sokat!
Csöpike, a papagáj e pillanatban felkerekedett, otthagyta Szöszi feje
búbját, az asztalra röppent és a
tésztát kezdte csipegetni.
------------------------------------------------------------------------
*Page 80*

– Kergesd már el ezt a szemtelent – mondta ingerülten nagymama. – Már
úgyis olyan kövér, mint egy
disznó!
Szöszi a kismadárra pillantott és oly furcsának találta, hogy nagymama
disznóhoz hasonlította. Talán
nem is Csöpikének szólt igazában! Nagymama másért olyan ingerült.
– Anyád is mindig arról ábrándozott. Most, úgy látszik, elölről kezdi a
lányával…
– Csakhogy azt nem adják ingyen – szólt újra nagypapa. – Az volt a baj
anyádnál is. A tanulás annak is
büdös volt mindig.
Szöszi valami olyasmit érzett, mintha két oldalról szorongatnák.
– Most is tanul – mondta ki dacosan a mama titkát.
– Kicsoda? Anyád?
– Énekelni tanul – árult el most már mindent Szöszi és könnybe lábadt a
szeme. Miért bántják a
mamát? Szegény kis mamuska! Miért tépik szét az ő reménységüket, álmukat?
– És Sándor bácsi tudja? – kérdezte gyorsan nagymama. Mintha csak lőtt
volna egyet, olyan élesen és
biztosan.
Szöszi erre nem válaszolt. Pedig, ha már kotyogott, akkor legalább arra
kellett volna kérnie
nagymamát, hogy tovább ne adja, el ne mesélje senkinek, mert ebből is
baj lehet, még nagyobb baj,
mint a másik hazugságból.
– Tisztára megbolondítjátok egymást – mondta nagymama. – Még csak ez
hiányzott! De bánom is én!
A ti dolgotok. Én fölneveltem anyádat is, téged is fölneveltelek.
Csináljátok. Csak menjetek fejjel a
falnak.
Szöszi ezek után már nem is mondta, nem mondhatta meg, hogy ő nem jár az
üzletbe. Ha nagymama
még nem tudja, ne is tudja meg. Legalábbis most ne. Akkor csinálna csak
csodát! Hogy még szakmára,
mesterségre se taníttatják.
Mehetnékje volt, leküzdhetetlen és sürgős mehetnékje. Most már nem jó
itt, szenvedés minden perc,
és vissza sem fordíthatja, hogy megint jó legyen. Felkelt. Ő úgyis csak
azért jött, hogy megköszönje a
ruhát nagymamának. Megy vissza a tánciskolába.
A nagymama is hasonlót érezhetett, mert nem marasztalta. Az ő nyugodt
vasárnap délutánját is
alaposan elrontották. Énekelni tanul a lánya, és az unokájából
színésznőt, vagy mit nevelnek!
Szöszi már nem ment vissza a tánciskolába. Volt is kedve hozzá! „Paplak
mellett lakik a Katika, ahol a
patika áll…” Még a fülét is sértette most. Az utca üres, alig járnak,
néhány perc múlva öt óra. Most
mit csináljon? Hazamenjen az üres lakásba? Hiszen nincs is nála kulcs.
Kilenc óra előtt a mamáék
nemigen érnek haza. Addig ő sem mehet be.
Kisétált a Körútra. Megállt a legközelebbi kis mozi előtt. „Minden jegy
elkelt.” Különben is: „Tizenhat
éven felülieknek.” No, ezzel ugyan nem sokat törődne, de jegy nélkül nem
mehet.
------------------------------------------------------------------------
*Page 81*

Elsétált az Oktogon felé. Tehet ő arról, hogy ott van Árpádék
cukrászdája? Talán csak szabad őneki a
Körúton sétálni? De hiszen vasárnap délután Árpád amúgy sincsen itt. És
ha itt lenne, kint dolgozna a
műhelyben, hátul, úgyse látná őt, ha meg is állna a kirakat előtt, még
ha be is menne. De nem megy
be, dehogyis megy be egyedül.
Visszafordult, elsétált a Wesselényi utcáig. Ott megy az ötös busz. Apa
ugyan biztosan nincs otthon.
Biztosan! Mégis felszállt a buszra. Azzal is eltelik egy kis idő. Két
forintja van összesen, oda és vissza
elég lesz, de csak éppen hogy!
Apáék csakugyan nem voltak otthon, de a társbérlő felesége ajtót
nyitott. Az egyik szobából
gyereksírás hallatszott. A lompos fiatalasszony mintha megsejtett volna
valamit Szöszi bánatából.
– Hát üljön le, ha meg akarja várni őket!
Foghegyről mondta, de a tekintetében szánakozás csillant. Az a kis
hányavetiség annak szólt, hogy
Mici néni és a társbérlőné haragban vannak. A társbérlők majdnem mind
haragban vannak. És Szöszi
tudta, hogy Mici nénit mennyire idegesíti a kisbaba sírása.
De a szánakozás az asszony szemében, az személyesen Szöszinek szólt. A
társbérlők is emberek azért!
És könnyű kitalálni, hogy egy kislány, aki vasárnap délután beállít az
apjához, aki már nem az ő
anyjával él, az bizony nem valami irigylésre méltó teremtés. Mindenki
sajnálja az olyan gyereket, aki
elvált szülők között hányódik-vetődik.
Szöszi egész délután ott üldögélt a társbérlőné szobájában és a kisbabát
dajkálta. Nedves-kék szemű,
nagy homlokú, sápadt kisbaba volt, nyűgös, de ő addig kedveskedett neki,
amíg rámosolygott.
A társbérlőné is egyedül volt odahaza. Az ura… biztosan elment valahová
szórakozni, talán kártyázik
egy barátjánál. Amikor a fiatalasszony látta, hogy Szöszi játszik a
gyerekkel, ő kiment a konyhába,
mosott, vasalt, aztán megkínálta Szöszit teával és kaláccsal.
Este nyolcig sem az asszony férje, sem apáék nem jöttek haza. Szöszi
felállt és azt mondta, ő most
már nem vár, nem is várhat, hazamegy a nagymamához. Otthon már csak egy
kicsit kellett ácsorognia
az ajtó előtt, megjött a család, Dundi kitárt karral repült feléje.
Sándor bácsi megdicsérte Szöszit,
hogy rendes időben hazaért és megkérdezte, hogy vannak nagymamáék.
8
A tánctanfolyamra Szöszinél fiatalabbak, de sokkal idősebbek is járnak.
Van néhány rövidnadrágos
fiú, tavaly végzett nyolcadikosok, de van olyan lány, aki talán már
huszonöt éves is elmúlt, mégis
beiratkozott. Igaz, úgy jár ide, mintha szégyellné, hogy mostanáig nem
jutott eszébe a tánctanulás.
Vagy… ki tudja, miért pironkodik annyira? Mintha attól félne, hogy
kinevetik. Ezt a lányt Szöszi még
sohasem látta az össztáncon, ahová húsz éven felül alig jár valaki,
legföljebb néhány fiújampi, aki nem
képes megkomolyodni. És ez a lány, ez a huszonöt éves, biztosan nem
azért jár a tanfolyamra, mert a
táncot szereti olyan nagyon. Hanem talán nincs neki ismerőse, társasága.
Olyan vidékiforma az
------------------------------------------------------------------------
*Page 82*

öltözködése, a beszéde is. Gondolja magában, ha megtanul táncolni,
lesznek ismerősei, talán férjhez
is megy.
Hát igen, van abban valami nevetséges, ahogyan ők a tanfolyamon körbe
sétálnak, hátrakulcsolt
kézzel, és a tánctanár számol, tapsol: Eeegy, kető, eeegy… kető!
Alacsony, könnyű kis ember, de
nagyon kedves és ügyes. Van is neki igen szép felesége. Össztáncokon a
felesége van mindig a
ruhatárban. Szép, feketeszemű, madonnaarcú, és aligha több mint
huszonhárom éves. Szöszi már
csak azért is csodálja, mert fekete.
Ha ő egyszer énekesnő lesz, akkor mégis feketére festeti a haját. Csak
az kár, hogy a szemét nem
festetheti senki feketére. Ezt még nem találták ki, talán még Amerikában
sem.
Ha ő egyszer énekesnő lesz! Azért is ragaszkodik ehhez az ábrándhoz, bár
majdnem biztosan tudja,
hogy mese. Egészen sohasem hitte, nagymamáék aztán azt a semmi kis hitét
is megtépázták. De
elhatározta, hogy nem engedi. Inkább nem is mégy nagymamáékhoz.
Mostanában mintha egy üres
skatulyát őrizne a szívében, egy cifra, csinos dobozkát. Tudja róla,
hogy nincs benne semmi, de
egyszerűen nem nyitja ki.
Nemcsak a nagymamáékhoz nem jár el, hanem össztáncra sem megy
mostanában. Onnan a saját
lódítása tartja vissza. Nem szeretne felsülni, ne kételkedjenek az ő
szavában. És ha hazudta azt, hogy
énekelni tanul? Kinek mi köze hozzá? Más is hazudik. Mindenki azt
hazudja saját magának, ami jól
esik neki.
Kétszer elment a tánctanfolyamra, hiszen kifizette előre, hanem aztán
kezdett onnan is kimaradozni.
Unalmas. Árpáddal egyszer sem találkozott. Persze, nem azért unalmas, őt
Árpád már egyáltalán nem
érdekli. Tulajdonképpen nem is érdekelte. Csak… unalmas. Minden unalmas!
Miért? Erre csak
vállrángatással felelhet az ember.
Néhány hónappal ezelőtt tündérország volt az a tánciskola, de aztán
mintha elfújták volna. De hát mi
a különös ebben? Hol keresse az ember az okát, és főleg miért? Ősszel,
amikor esik az eső, fúj a szél,
csúf és barátságtalan az egész világ. Az ember elszomorodik, ha csak
kipillant az ablakon. Aztán jön a
tavasz és már az is boldogság, ha ablakot nyithat. Ősz és tél után
tavasz következik, akkor is, ha
semmit sem tesz az ember, csak vár. Talán a boldogság is ilyen? Magától
eljön, ha itt az ideje?
Aligha. De fogjuk rá.
Amikor iskolás volt, attól várta a boldogságot, hogy nagylány lesz,
fodrász lesz, és tánciskolába járhat.
Most attól várja, hogy a mama énekeljen a Rádióban, és idővel ő is.
Mostani reménye
bizonytalanabb, távolibb, sokkal ködösebb, mint a régi volt. Mégis,
mintha most türelmesebb volna.
Ennek talán az az oka, hogy már jobban megszokta a boldogtalanságot?
Regényekben is olvassa az
ember, hogy haj-haj, a boldogság úgyis elérhetetlen, örök reménykedés és
örök csalódás az ember
élete.
És nemcsak a regényekben van így. A felnőttek is mindig várnak valamit,
valami mást. A mama azt,
hogy énekelhessen a Rádióban. Mici néni, apa felesége azt, hogy egyszer
irtó sok pénzt nyerjen a
lóversenyen. Apa – hát azt Szöszi nem tudja, hogy apa mit vár, de
biztos, hogy ő is reménykedik
valamiben. Sándor bácsi például arra számít, hogy megbukik ez a
rendszer, visszajön a régi, ő felvesz
még két segédet, háromszor annyit keres, mint most, kevesebb adót fizet,
meggazdagodik, autót
------------------------------------------------------------------------
*Page 83*

vesz. Wartburgot. Azt szeretne. Mert egyszer él az ember. Meg aztán, itt
vannak a gyerekei is.
Sokszor mondja: urakat szeretne nevelni belőlük. Ahhoz pedig pénz kell,
sok pénz.
Sem Szöszi, sem más, még a mama sem tudja, hogy menynyit keres Sándor
bácsi. De az biztos, hogy a
családban senki sem beszél annyit a pénzről, mint ő. A pénzt meg kell
becsülni! Szigorúan fogja a
mamát, elszámoltatja, hogy mire adja ki a pénzt. A fiúk, ha ceruza,
irka, radír kell nekik, csakis a
mamától kérnek, az apjuktól nem mernek. Mert abba a pénzbe, amit a mama
háztartásra kap, a
tanszerek is bele vannak számítva. És ha mégis előadódik valami – hogy
leszakad a roletta és meg kell
csináltatni, vagy soron kívül talpaltatják valamelyik gyerek cipőjét,
akkor Sándor bácsi ad ugyan külön
pénzt, de egy félóráig beszél, prédikál, hogy ő ezt nem győzi, hogy az
isten pénze is kevés, hogy egy
kereső, az csak egy kereső. Ő halálra dolgozza magát, de minden hiába,
nem jutnak semmire, mert
ebben a házban nem értenek a takarékossághoz.
Egyedül Ági, ő néha kiduruzsol, kihízeleg egyet és mást az apjától.
Például, hogy balettra járhasson,
könyvet vehessen, vagy ajándékot a tanító nénijének.
Jó, jó, hiszen nagymama is megnézte a garast, ugyancsak! Még a
kolbászkarikákat is számolva teszi a
krumplilevesbe. De hát nagymamáék szegények, nyugdíjasok. Csak abból a
kis gyümölcsösükből
pénzelnek. Nagymama tudja: kevés a jövedelem, beosztja. De Sándor bácsi
másként is beszél a
pénzről, mint nagymama. Ő nemcsak a kiadást sokallja mindig, a bevételt
is kevesli. Méltatlankodik a
szerinte fölösleges pazarlásért, de még jobban méltatlankodik azért,
hogy nem keres eleget. Harcban
áll mindig. Egyfelől a család „veszi ki a zsebéből” a pénzt, másfelől az
állam, a rendszer, azzal, hogy
megköti a kezét. Már az egy segéd után is borzasztó adót fizet. Nem győz
a tanáccsal veszekedni. Ha
még felvenne egy-két embert, akkor ráfizethetné a fejét is. Mert a
maszekot nem engedik boldogulni.
Esténként sokszor hallgatta a Szabad Európát. Csavargatta a rádiót,
odahajolt, fülelt és elfintorította
az arcát, mert zavarták az adást, és az bizony fülsértő. A mama sokszor
rá is szólt: hagyd már, az
embernek széthasogatja a fejét! A mama érzékeny az ilyen csúnya zörejre.
De Sándor bácsi nem
hagyta. Nagyobbik fia, Sanyi, ügyesebb volt, mint ő. Néha még az ágyból
is felkeltette, hogy fogja
meg neki valamelyik hullámhosszon. Sanyinak majdnem mindig sikerült. És
ahogy megszólalt: „Itt a
Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország hangja…” Sanyi fintorította
el az arcát. Kinek szólt ez
a fintor? Ki tudja? A Szabad Európának? Vagy az apjának? Sanyi
kilencéves, úttörő. De semmiféle
duma nem érdekli. Se az, amit iskolai ünnepségeken hall, se az, amit a
papa olyan odaadással les a
rádióban. Őneki mindegyik csak blabla. Ha a papa annyira kíváncsi rá, ő
fogja a rádión, bánja is ő. De
hogyan lehet azt olyan mohón és szomjasan hallgatni? Hát számít az?
Sanyit az érdekli, aminek
kereke és motorja van, minden, ami mozog, amit szét lehet szedni, össze
lehet szerelni. Látott már
valaki olyan szót, aminek kereke van és motorja?
Egy októberi estén vendégeket vártak. Gizi nénit, Sándor bácsi nővérét
és sógorát. A mama
zsúrkenyereket hozatott Szöszivel, a konyhában felszeletelték és
szendvicseket készítettek. Már
délelőtt megsütötték a püspökkenyeret. Sándor bácsi nagyon szereti a
nővérét és nagy becsben
tartja sógorát, kell tehát, hogy kitegyenek magukért. A mama nagy
gondban volt a bor miatt. Délután
elküldte Sanyit a demizsonnal egy helyre, valahova a nyolcadik
kerületbe, ahol néha tizenhat forintért
lehet jó bort kapni. De nem kapott, így aztán a közeli bormérésben
vettek, de csak olcsó, tizenegy
forintosat. Mit szól majd a családfő? A mama rövid gondolkodás után egy
kis cukrot kevert a borhoz,
így talán nem veszik észre, hogy nem valami finom.
------------------------------------------------------------------------
*Page 84*

Szegény mama! Napok óta szótlan és sápadtabb a szokottnál. Volt-e
próbaéneklésen a Rádiónál?
Szöszi nem merte megkérdezni tőle.
Olajban sült kenyeret vacsoráztak, és utána a mama jól kiszellőztette a
konyhát, meg az előszobát is,
nehogy a vendégek megérezzék az olajszagot. Sándor bácsinak van egy kis
maradék sült hús
vacsorára. De Sándor bácsi még nyolc órakor sem ért haza. Hol lehet? Fél
kilenckor már jöhetnek a
vendégek. Szöszi a kisszéken ült, térde közé fogta a kávédarálót, és
Dundi darált. Ha megakadt, Szöszi
segített. Ági azon nyafogott, hogy ugye megvárhatja Gizi néniéket, ugye,
nem kell neki korán
lefeküdnie, mint a fiúknak?
– Te mindig kivételes vagy – mondta neki Laci, a kisebbik fiú.
– Mit törődsz vele? – vetette oda Sanyi.
A mama minden gyereknek adott a vendégeknek készített süteményből, de
persze csak keveset. Nem
baj, úgyis marad belőle, reggel kiosztja, de most nem bonthatja meg a tálat.
Elmúlt fél kilenc, és Sándor bácsi még mindig nem jött. Kilenc óra, se a
családfő, se a vendégek! Szöszi
lefektette Dundit, ágyba zavarta a fiúkat. Ági ott kuksolt a középső
szobában, nem törődtek vele. A
mama már bekészítette a kávét is a főzőbe. Szöszi bevitte a szendvicses
és süteményes tálakat a
szobába, szépen elrendezte a zsúrkocsin. Hiába, már minden tennivaló
elfogyott. És a vendégek még
mindig sehol, és apa sincs! Nem is telefonál! Szöszi bement a
gyerekszobába és mesélt Dunáinak.
Nem, már nem a pirinyó tündérke járta, azóta új mesét találtak ki. Az új
mesehősök itt laktak náluk a
konyhában, játszani is lehetett velük. A mama fűszeres dobozai ezek: a
lisztes-, a cukrosdoboz, a
náluk kisebb paprikás- és köménymagos doboz. Ők alkotják a
doboz-családot: a lisztes és cukros a
papa és a mama, a paprikás és köménymagos a két gyerek. Van egy pólyás
is, egy piros kalapú, kicsi
üvegsótartó; a nagymama pedig: a kék zsírosbödön.
Ezzel a doboz-famíliával mindenféle érdekesség történik, csakúgy, mint
az igazi családokkal. A
gyerekek, a paprikásdoboz meg a köménymagos rosszalkodnak, felmásznak a
legmagasabb polcra,
egymás fejére állnak. A cukrosdoboz-mama hiába kéri szépen őket,
viselkedjenek rendesen. Zsupsz,
egyszerre csak leesik a paprikásdoboz, kinyílik a teteje, kiszóródik
belőle a paprika. Jön a mama a
főzőkanállal. Most megverje a csúnya, rossz doboz-gyereket? Inkább
felszedi a paprikát, hogy ne
sírjon a doboz-gyerek.
Ha Szöszi ráér, akkor kint a konyhában igaziból játszanak a dobozokkal.
Felállítja őket a
gyúródeszkára, és a játék olyan, mint a színház. Este, az ágyban, már
nem lehet színházasdit játszani,
de Dundi így is nyitott szájacskával figyel. Hiszen jól ismeri a
szereplőket, szeme csillogása tanúsítja,
hogy látja azt, amit Szöszi mesél. És holnap majd el is játsszuk, amit
ma elmeséltünk, igaz?
Fél tíz, tíz óra. Dundi elaludt, a fiúk is alszanak. A mama ledőlt egy
kicsit a heverőre, nézegetett
valami képes újságot, és elnyomta az álom. Csak Szöszi nem alszik és Ági
virraszt éberen és
sértődötten. Hát hol maradnak a vendégek? Szöszi takarót hoz ki a
hálóból, a mamára teríti. Aztán
odaáll a cserépkályha elé. Mit tegyen? Ő is álmos, lefeküdne, de hogyan
hagyja magára a mamát?
Ági egyszerre csak felkel, bemegy a gyerekszobába, ruhástól az ágyára
fekszik és tüstént elalszik.
Most olyan a lakás, mint Csipkerózsika palotája. Szöszi is odakuporodik
a mama lábához, úgy alszik el,
félig ülve. És ha ő egyszer elalszik, akkor egykönnyen föl nem ébred!
Pedig éles csengetés veri fel a
------------------------------------------------------------------------
*Page 85*

lakást. Szöszi csak álmában hallja; Sándor bácsi erős hangja trombitál
odakint az előszobában, aztán
idebent is. Hogy mit mond, azt még nem érti. A mama csitítja,
felébrednek a gyerekek. De Sándor
bácsi hangja mindent betölt: – A Rádiónál már halottak is vannak!
Szöszi megpróbálja kinyitni a szemét. Miért trombitál Sándor bácsi ilyen
győztesen a halottakról a
Rádiónál? A Rádióról a mama szótlansága jut eszébe. Hogy vajon volt-e
próbaéneklésen? Nagy
nehezen felpillant. Sándor bácsi most ott áll a zsúr-kocsinál, egy pohár
bort tölt magának és felhajtja.
Nem, nem vette észre, hogy olcsó bor, csak a mama megcukrozta. Bánja is!
A halottakról mesél…
Magyaráz nagy hévvel, hogy ott feküdtek sorban.
– Hallod? Lövöldöznek…
És odamegy az ablakhoz, kinyitja, kihajol.
A mama a haját igazgatja, ásít. Az arca piros. Különösen az egyik, mert
a díszpárnán feküdt és
megnyomta. A mama is álmos, ő sem nagyon érti Sándor bácsit.
– Giziék nem jöttek, nem is telefonáltak – mondja panaszosan.
Sándor bácsi visszafordul az ablakból, megdöbbenve bámul a mamára.
– Hát mit képzelsz? Nem érted? Kitört a forradalom! A fiatalság, az
egyetemisták teherautókról
kiabálják, hogy ruszkik haza…
Visszafordult az ablakhoz. Távolról valami pukkanások hallatszanak.
Sándor bácsi nem bír magával.
Odasiet a zsúrkocsihoz, felhajt még egy pohár bort, aztán azt mondja: –
Én most nem bírok itthon
maradni. Ti csak feküdjetek le.
– Sándor! Megbolondultál? – lép mellé a mama, a hangja is élénkebb.
Hiába! Sándor bácsi csak nevet, örül, összevissza beszél. Hogy lesz még
őneki Wartburgja és
vasárnaponként azzal mennek a Balatonra. Aztán elrohan.
A mama már nem is bánta, csak legyintett. Elvett egy szendvicset és
szórakozottan majszolta. Szöszi
is fölkelt a heverőről, összehajtotta a takarót.
– Megágyazok – mondta és bement a szülők szobájába.
A mamát csakugyan nem érdekli az egész, legfeljebb azon bosszankodik,
hogy Sándor bácsi újra
elment. Hiszen éjfél elmúlt! De még ez sem bántja olyan nagyon. Sándor
bácsi olyan a családban,
mint egy császár, ő parancsol mindenkinek, neki senki nem parancsol. Hát
akkor miért féltse? A
mama már megszokta, hogy férje dolgaiba nem szólhat bele.
Ami Szöszit illeti, őt már csak azért sem érdekelte ez a balhé, mert
Sándor bácsi olyan nagyon fönn
volt vele. Ha Sándor bácsi ennyire lelkesedik, ennyire izgul, akkor ő
csak azért se érdeklődik, csak
azért se foglalkozik vele, még annyira sem, amennyire talán természetes
volna. Hiszen csakugyan
lövöldöznek! Hát aztán? Lövöldözzenek, ha olyan bolondok. A Szabad
Európa sem érdekelte soha
Szöszit, holott Sándor bácsi megveszekedik érte és tátott szájjal
hallgatja. Hát ez most olyan, mintha a
Szabad Európa nem a rádióban, hanem itt, az utcán, Budapesten szólalt
volna meg.
------------------------------------------------------------------------
*Page 86*

A mamával együtt elrakták a szendvicseket és a süteményt.
– Jó lesz holnap, hátha nem mehetünk ki az utcára – mondta a mama. –
Lesz mit adni a gyerekeknek.
Még jó, hogy Giziék nem jöttek. Mennyi kenyér van itthon?
Szöszi megnézte. Bizony, nem sok! Egy kiló sincs egészen, meg egy
darabka háromnapos, száraz.
– Azt is csavard be jól a ruhába – mondta a mama. – Még szükség lehet rá!
Szöszi nézett egyet. Honnan tudja ezt a mama?
– Az ostrom alatt te még kicsi voltál – felelt a mama erre a ki sem
mondott kérdésre. – De mi már
egyszer végigcsináltuk.
És egy kis gondolkodás után a mama azt is elmesélte, hogyan futott ő
egyszer vízért az ostrom alatt,
miközben egy repülő, alacsonyan szállva, végiggéppuskázta az utcát. Nem
kellett messzire futni, csak
a harmadik házba, mégis, egy öreg bácsit, aki vele együtt futott,
eltaláltak. Őt, a mamát, nem. De ez
csak véletlenség volt. Akkor nem is ijedt meg annyira, csak később,
amikor már visszajött a vízzel és
ott látta az öreg bácsit holtan a fal tövében.
Ha a mama erről beszél, akkor ez azt jelenti, hogy most megint
háborúféle van. Valakik lőnek.
Valakik, akikkel Sándor bácsi együtt tart. De a mama és ő azzal
foglalkoznak, hogy gondosan ruhába
csavarják a háromnapos kenyeret is, aztán terepszemlét tartanak az
éléskamrában. Mennyi zsír, liszt
és cukor van itthon? Sajnos, igen kevés, nem annyi, mint kellene ilyen
nagy háztartásban. Részben
Sándor bácsi szűkmarkúsága következtében, részben pedig a mama titkos
külön kiadásai miatt,
mindig csak máról holnapra éltek, a mamának sohasem tellett arra, hogy
készleteket gyűjtsön.
Krumpli és hagyma sincs több mint összesen talán három kiló. Bármi
történik is, a mamának és
Szöszinek az a gondja, hogy enni adjon a négy gyereknek, sőt, még Sándor
bácsinak is. Ez a feladat,
erre kell felkészülni.
Szöszi ezt olyan jól megértette, hogy a következő napokban egyébbel nem
is foglalkozott.
Sorba állt, cipelt, szaladt. Ha harckocsi dübörgött, ha nagyon lőttek,
be-beugrott egy-egy idegen ház
kapualjába. Nem, nem volt egyedül, száz és száz, ezer és ezer gyermek,
asszony és férfi tette
ugyanazt, amit ő. A házakon kilyukasztott zászlók csüngtek. Látott
fegyveres fiatalokat, akik egy
alacsony, ősz asszonyt kísértek. Egy görbe lábú, lógós szoknyájú, szürke
szvetteres Öregasszonyt,
akinek szatyor csüngött a karján, a szatyorban három fej bodros
kelkáposzta. Látott olyat, hogy nagy
tömeg állt egy ház előtt, ordítoztak, és egy arra haladó férfi
megjegyezte: „Embervadászat”. Látta
egyszer, puskával a vállán, azt az alacsony, vörös arcú fiút, aki a
tánciskolában mindig a saját lábát
nézte. Látott falragaszokat, cédulákat, amelyek előtt csoportosultak az
emberek. Ő egyet se olvasott
el. Nemcsak azért, mert nem fért oda, hanem mert neki más dolga volt, és
mert őt nem érdekelte.
Nem és nem! Dühösen és csak azért se. Semmit sem értett, de nem is
akarta… Neki ehhez semmi
köze, őt hagyják békében. De az igenis érdekelte, hogy hol van még
kenyér, hol osztanak rizst vagy
éppen zsiradékot. Csakis arra figyelt, amit a többiek, a vele együtt
tartók beszéltek. Ők voltak többen,
a hozzá hasonlók, akik csakis azzal törődtek, amivel ő. És barátian meg
is mondták, tovább is adták,
hogy hol kapható ez és ez. Szöszi képes volt arra, hogy elmenjen a Lehel
piacra, mert ott állítólag
ingyen, élő baromfit adnak. Mire odaért, persze, nem volt semmi. De
megtörtént, hogy véletlenül,
------------------------------------------------------------------------
*Page 87*

csak úgy, egy teherautóról lucskos tollú, eleven libát dobtak le neki,
egyenesen neki. Egy fiú dobta azt
is, és nem kellett fizetni érte.
Mindent megvett, ami kapható volt. Pénze volt bőven, Sándor bácsi most
adott a mamának, adott
gavallérosan, mert Sándor bácsi most boldog. Szöszi százasokat
szorongatott kis piros erszényében.
Már ismerték a környéken. A sarki közértben, ahol csupa tenyeres-talpas,
jól megtermett asszony
dolgozott, segíteni is szokott reggelenként. Elment az egyik asszonnyal
a tejért. Kis kézikocsin húzták
a nagy kannákat. Géppuska kerepelt, de ők csak húzták. „Bújj el, húzd le
a fejedet” – mondta neki a
fehérköpönyeges asszony, aki elöl húzta a kocsit, Szöszi tolta. És ha
nagyon szólt a puska, akkor
átölelte a nagy, hideg alumíniumkannákat, mintha azok védelmeznék. Hisz
úgyse lehetett tudni, hogy
honnan szól a géppuska… Senki sem tudja!
Nagymamáéknak is sokszor vitt élelmet, hiszen most senki nem számoltatta
el a pénzzel. És már a
harmadik naptól kezdve ő mindig, mindig tudott kenyeret szerezni, kettőt
is, hármat is. Honnan?
Árpádtól.
Egyszer, egy borús délutánon, miközben a Majakovszkij utcán végig
harckocsik vonultak, ő beszaladt
előlük a Hársfa utcába. Ott, egy sötét, öreg, rossz szagú ház
kapualjában várta, hogy elmenjenek. Már
sok mindent vásárolt, csak kenyeret nem kapott még, éppen kenyeret. Két
helyen is sorba állt érte,
de mire oda került volna, mindig elfogyott. Ahogy ott ácsorgott,
idegenek között, egyszerre csak friss
kenyérszagot érzett. Honnan jön ez? Megmondták neki: itt van egy sütöde
szemközt, de oda hiába
megy, ott nem adnak ki kenyeret. Onnan elszállítják a boltba. Noiszen,
ha adnának, akkor volna csak
tülekedés!
Ő azonban később mégis odament, az illat után. Nagy vaskapu volt a
kerítésen, amögött van a
földszintes műhely, ott sütik a kenyeret. Még kilincs sem volt a kapun,
be sem nyithatott. Mégis
álldogált ott, mert hátha történik valami.
Történt is. Jött egy ember kézikocsival és bezörgött a kapun. Szöszi
lesett. A kaput kinyitották, az
ember meglódította a kézikocsit, Szöszi bekukkantott – és meglátta Árpádot.
Árpád állt ott, ő nyitotta ki a kaput. Fején péksapka, előtte kötény.
Így munkaruhában még
tagbaszakadtabbnak látszott. Ha az ember nem látná azt a piros
gyerekképét meg kerek, sötét
gyerekszemét, meglett embernek nézné.
Ő is meglátta Szöszit, és ez volt a szerencse. Mert Szöszi biztosan nem
szólt volna neki. Neki nem! Ha
egy idegennel találja magát szemközt, beszemtelenkedik, még könyörög is
neki, de Árpádnak soha!
Így azonban, hogy Árpád is meglátta, nem kellett szólnia.
– Szerbusz – mondta Árpád. – No, gyere csak be…
És rögtön odaszólt a kézikocsit toló embernek: – Az unokatestvérem…
Az ember nem szólt semmit. Szöszi belépett. Persze hogy belépett! Rögtön
megértette, tudta, hogy
Árpádtól kap kenyeret. Azért mondta, hogy az unokatestvére. Hogy
adhasson, hogy a többiek ne
szólhassanak semmit.
Árpád becsukta a kaput.
------------------------------------------------------------------------
*Page 88*

– Várjál – mondta és elment, be a földszintes műhelybe, ahonnan a
kenyérszag áradt.
Szemerkélt az eső. Az udvaron mindenféle építőanyag. Valamit építeni
akartak éppen, amikor a zűr
elkezdődött. A félig nyitott műhelyajtón súlyos, egymásra rakott
liszteszsákokat lehetett látni.
Sebtiben hordhatták oda, talán ma hozták. Mindegy, jó helyen van, fő,
hogy nem ázik.
Árpád sokáig odamaradt, aztán megjelent, hóna alatt két szép, szőke
kenyérrel. Szöszi előkapta az
erszényét.
– Hagyd, majd elszámolunk – mondta Árpád.
Még nem adta át a kenyereket.
– Mi van? – kérdezte kisvártatva.
Szöszi vállat vont.
– Mit tudom én… Te hogy kerülsz ide?
Most Árpád vont vállat: – Hát… szóltak, hogy akarok-e. A messze lakó
segédek nem bírnak bejönni.
Ott a mi házunkban lakik egy ember, aki itt dolgozik. Az szólt. Ha nincs
pék, jó a cukrász is. Csak az az
egy rossz, hogy este nem bírok hazamenni.
– Itt alszol?
– Éjjel is sütünk – mondta Árpád, egy kis büszkeséggel. – Hát te? Nem
nyitott ki az üzletetek? Egy pár
fodrász kinyitott.
– Én már nem járok az üzletbe…
– Mióta?
– Szeptember óta. Nem is vagyok a nagymamánál. A mamánál vagyok.
– Hm – mondta Árpád, és várta, hogy Szöszi megmagyarázza a dolgot.
Valahol a közelben lőttek.
Szöszi összerezzent.
– Ez csak egy maszekpuska – mondta Árpád rendíthetetlenül.
– A mamám férje nem engedi, hogy az üzletbe járjak – mondta Szöszi, mert
megértette, hogy Árpád
valami magyarázatot vár.
– A tánciskolába se engednek?
– Oda engednének…
– Hát? Nem voltál ott már régen.
– Kétszer voltam, de aztán – Szöszi csak vállat vont. Úgy látszik,
elkerülték egymást. Pont, amikor ő
volt, akkor Árpád nem ment el, és fordítva.
– No, én megyek – mondta, és a kenyér után nyúlt.
------------------------------------------------------------------------
*Page 89*

Árpád odaadta a kenyereket.
– Akármikor jössz, két kenyeret kaphatsz – mondta Árpád. Ezzel kiengedte
Szöszit a kapun. Szöszi
kilépett és körülnézett, hogy nem látja-e valaki. Árpád még ott állt a
kapuban és önérzetesen
legyintett: – Ne félj… Ha valaki szól valamit, csak mondd azt, hogy a
bátyád itt dolgozik. Annyit csak
megérdemlek, hogy két kenyeret hazaküldjek?
– Szerbusz – mondta Szöszi.
– Szerbusz…
Elindult a kenyerekkel meg a nehéz szatyorral. Vigyen le egyet
nagymamáéknak? Jó volna már
hazaérni. Nagmamáéknak biztosan van kenyerük. Szokott lenni. A nagyapa
is kijár, az se fél, még
másoknak is vásárol. Ha ő nem volna most a mamáéknál, akkor nagyapa
tenné azt, amit ő. Ő hordana
kenyeret a négy unokának. Vagyis, nagymamáék nem szorulnak az ő
segítségére. Mégis, valami
hajtotta, hogy szaladjon be hozzájuk, nincsenek messzire innen. És ha
nem kell nekik a kenyér, az
egyiket akkor is náluk hagyja holnapig, mert nehéz hazavinni egyszerre
mindent a Murányi utcába.
Nagymama még meg is ijedt, amikor őt meglátta. Hogy ilyen későn mi az
ördögnek mászkál. Zavarta
volna mindjárt haza. Jó-jó, csak kifújja magát. Leült egy percre. Mi
újság? Nagymama kérdezte ezt, de
mivel Szöszi semmit sem mesélt, ő maga kezdte: itt a lányszálláson egész
nap akkora a jövés-menés,
hogy szörnyű, de még késő este is. Szép kis banda! Ha baja lesz a
háznak, csakis őmiattuk. Mindenféle
gyanús alak jár ide, férfiak, és Bébi a főkolompos. És a gondnok meg a
rendesebb lányok szólni se
mernek neki, mert akkora szája van, hogy ha kinyitja, egy teherkocsi
megfordulhatna benne. Kiáll az
udvarra és szónokol a forradalomról.
Szöszi csak legyintett öregesen, mint akinek ez nem újság, meg se
lepődik. Vannak olyanok, akiknek
tetszik az ilyesmi. Sándor bácsinak is tetszik. Hát akkor miért ne
tessék Nájlon Bébinek?
Nagymama ott állt az ablaknál, kinézett, és egyszerre csak integetni
kezdett Szöszinek, hogy jöjjön,
nézze csak…
Bébi kopogott végig az udvaron Pubival, az udvarlójával. Pubi vállán
puska, karján szalag. De ki lohol
utánuk, szintén puskával a vállán, kék munkanadrágban? Vica! A kis Vica,
a kékszemű, mindig nevető
építőmunkáslány. Puskával!
– Nahát! – mondta Szöszi. – Tiszta cirkusz!
– Ha a kedvem után mennék – dörmögte nagymama – két akkora pofont kennék
le neki, hogy az
egyik szeme átsétálna a másikhoz látogatóba.
– Ezek bolondok – mondta Szöszi.
– Nevetnék is rajtuk, fiam, ha nem az én bolondjaim volnának – mondta
nagymama. De aztán eszébe
jutott, hogy milyen késő van, és zavarta Szöszit. Itt fogná, szívesen
itt fogná éjszakára, de hát otthon
kell a kenyér. És nagypapa sincs még otthon. Az is mindig annyit
tekereg. Ha kell, ha nem kell!
– Hagymátok, krumplitok van-e, fiam? Nekem van ötven kiló, majd átküldők
holnap nagyapáddal. Ne
mászkálj annyit! Nem nyugszol, amíg a fenekedbe nem lőnek, édes fiam!
------------------------------------------------------------------------
*Page 90*

Otthon, a Murányi utcában vendégek voltak. Persze házbeliek, a szomszéd
Birkásék, de még mások is
a házból, olyanok, akik azelőtt nem is jártak ide. A nagyszobában ültek,
beszélgettek, Sándor bácsi
pálinkával is megkínálta őket. A pálinkát ő szerezte, öt litert hozott
haza egyik nap, valódi kisüstit,
mert annyi vendég jár. És a mama folyton főzi a feketéket. Ági bent ül a
vendégek között, minden
szavukat lesi, pedig folyton csak politizálnak. Ági ebben is apja lánya.
A fiúk lent játszanak az udvaron,
még este is alig lehet felcsalni őket Nem csoda, nem mehetnek ki,
hiányzik nekik a mozgás, az egész
ház gyerekei az udvaron tanyáznak. Háborúsdit játszanak: botokat fognak
egymásra és kelepelnek
hozzá, mint a géppuska. Tologatják a vas szeméthordókat, azok a tankok.
Szöszi lerakodott a konyhában, aztán leült, pilledten. Nagyon szaladt
hazáig, nagyon elfáradt, fájt a
karja.
– Ettél te valamit reggel óta? – kérdezte a mama, ahogy éppen a
feketekávét töltötte a kis
üvegcsészékbe.
– Majd eszek – felelte Szöszi.
– Igyál egy kis kávét – mondta a mama és elébe tett egy fél csészével.
Jó szagú kezével meg is
cirógatta Szöszi arcát. A szép, puha zöld szövetruha volt rajta, az arca
kifestve. Hiszen vendégek
vannak és a mamának, mint háziasszonynak, csinosnak kell lennie. Ez
hozzátartozik az ő hivatalához,
Sándor bácsi ezt elvárja tőle. A mamának az öltözködés, a maga
csinosítása, a vendégekkel való
nyájaskodás éppen annyira kapóra jön most, mint Szöszinek a bevásárlás,
a futkosások. Legalább
elfoglalja, hiszen a mama sem akar megérteni semmit, nem akar
gondolkodni, még kevésbé
beszélni… A vendégek politizálnak, az asszonyok is, de a mama csak
kínálja őket és kedvesen
mosolyog.
– Dundi hol van? – kérdezte Szöszi.
– Biztosan szomszédol – felelte a mama és bement a tálcára rakott sok
kávéval.
Szöszi megitta a kávét, és csakugyan jólesett neki. Még egy kicsit
üldögélt, aztán megmosta a kezét és
az arcát a konyhai csapnál. Utána levágott egy szeletet a friss
kenyérből – volt még tegnapi is, de hát
csak megérdemli, hogy a frissből egyék, a jó szagúból. Árpád kenyeréből!
Megkente egy kis zsírral,
eszegetett Valaki kopogtatott a konyhaablakon, egy pici, kövér kezecske,
egy gömbölyű kismadár,
Dundi kezecskéje. Észrevette, hogy ég a konyhában a villany, kitalálta,
hogy itthon van az ő Szöszije,
hazajött a szomszédolásból. Mert ezt a kislányt az egész ház becézi,
minden konyhaajtóban puszival
és kockacukorral várják, de ő azért Szöszit, csakis Szöszit szereti a
világon a legjobban.
Ölébe vette a kislányt, a zsíros kenyér nagyobbik felét együtt ették
meg. Aztán elő a gyúrótáblát, a
doboz-családot. Hol a pólyás, a pirosfejű sótartó? Elbújt a szekrényben
a poharak mögött. Gyere csak
elő, kis haszontalan. Biztosan valami baj van, hamar tegyük tisztába.
Hamar egy papírszalvétát a
fiókból…
A doboz-család titkait és viszontagságait mostanáig csak ők ketten
ismerték. Igen ám, de néhány nap
múlva az egész dobozcsalád leköltözött a pincébe. A kövér nagymama, a
kék zsírosbödön, a lisztes- és
cukros doboz, mind-mind ott álldigált a pince homokos földjén, és a ház
összes gyereke
megismerkedett kalandjaikkal. Itt, a pince sarkában állították fel Dundi
kiságyát, mellette a fiúk
matracait, lehozták Szöszi összecsukós ágyát is, de azt csak este
nyitották ki, ugyanúgy, mint odafönt.
------------------------------------------------------------------------
*Page 91*

A nagyobb gyerekek a pincefolyosókon szaladgáltak, patkányra vadásztak,
és ha tehették, felszöktek
az udvarra repeszekért.
Gyűjtötték a repeszeket, irigykedtek arra, akinek több volt, akinek
nagyobb volt, még el is csenték
egymástól. A kicsik, az óvodások azonban mindig ott tanyáztak Szösziék
és a doboz-család körül.
Szöszi már tízszer elmesélte nekik összes kalandjukat. Hogyan utaztak a
Balatonra, rengeteg sok
csomaggal. Hogyan ünnepelték meg a nagymamának, a zsírosbödönnek neve
napját.
A mama mindennap főzött egy fazék babot. Sándor bácsi a férfiakkal a
kapuban állt, vagy a rádiót
hallgatta. Itt a pincében is volt rádió, az emberek körülállták és
figyeltek. Az első napon mindig csak a
Szabad Európát hallgatták. De egyszerre csak megszólalt egy sovány
fekete ember, a földszinten lakó
Csorba ikrek papája. Csöndes volt a hangja, de indulatos.
– A fene egye meg kérem szépen, még nem unták meg ezt a sok hülyeséget?
Hagyják már abba,
kérem szépen! Könnyű azoknak ott! Bánják is azok, ha mind fel is
fordulunk! Aki hallgatni akarja,
menjen föl a saját lakásába, kérem szépen!
Nagy csönd támadt, még Szöszi is abbahagyta a mesét. Valaki odanyúlt,
elzárta a rádiót, aztán
néhányan kisomfordáltak. A Rostosék diák fia is kisomfordált, az, aki
gyászszalagos kokárdát hordott
a kabátján. Az anyja rögtön felugrott és futott utána. Mindig, minden
lépését követte. Mindenki
tudta, hogy a Rostos gyerek, az harcolni akar, de az anyja nem engedi.
Egyszer már meg is pofozta.
Az asszonyok hosszú padokon ültek, sok közülük kötött. A második
emeleten lakó orvosék egész nap
römiztek. Volt ott egy öregasszony – drága bundát viselt, azelőtt
ékszerüzletük volt –, ez néha felállt,
és egy kis könyvvel a kezében azt prédikálta, hogy mindenki nyugodjék
meg Isten akaratában,
térjenek meg, bánják meg bűneiket és higgyék el, hogy egy falevél sem
eshet le a fáról, ha a jó Isten
nem egyezik bele.
Mindenki a magáét hajtogatta. Szöszi a gyerekekkel volt, hát mi mást
csináljon? A szülők és
nagymamák hálásak voltak érte Szöszinek, köszönték neki, kedvesen
mosolyogtak rá. Ha a nagyobbak
túlságosan lármáztak, túl sokat rohangásztak a folyosón, vagy éppen
összeverekedtek a repeszeken,
Szöszit kérték, hogy hallgattassa el őket. Ilyenkor Szöszi áthívta az
összes gyereket a másik óvóhelyre,
ahol kevesebben voltak, és játszott velük. Ha kevesen voltak, akkor
egyszerű kiszámolót: – Kiug-rotta-
gom-bóc afa-zék-ból…
Ha többen voltak, akkor eldugtak valamit és a hunyónak meg kellett
keresnie. Hideg, hideg, langyos,
meleg, tűz, tűz… Dundi mindig úgy kiabálta: Túz, túz, mert az ű-t nem
tudta kimondani.
Csorba bácsi egyik ikerlánya egyszer azt mondta neki: – Dundi, te mindig
azt mondod, túz, túz.
Mondd azt, hogy tűz, tűz!
Dundi méltatlankodott: – Én nem mondom, hogy túz, túz… Én azt mondom,
hogy túz, túz…
Ezen mindannyian kacagtak.
A második emeleten lakó orvos egyszer azt mondta Szöszinek: – Kedvesem,
magát az Isten is óvó
néninek teremtette.
------------------------------------------------------------------------
*Page 92*

A házparancsnok, egy bőrkabátos férfi, naponta többször is végigment az
óvóhelyen. Szigorú, kemény
arca volt, sohasem mosolygott, de Szöszire mégis barátságosan nézett,
sőt, egyszer ő is
megszólította: – Maga derék leány…
Pedig ez az ember, Sándor bácsi szerint, nagy kommunista. Sándor bácsi
előtte, sohasem mert
beszélni. Még a Szabad Európát sem hallgatták előtte, akkor sem, amikor
még Csorba bácsi nem
szólt, hogy zárják el. Majdnem mindig a kapuban állt és vigyázott, mert
a házmester már nagyon
öregember és borzasztóan fél. Félt az utcán kószáló fegyveresektől, a
tankoktól, és a
házparancsnoktól is. Sokszor mondogatta, hogy ő ebben a keveredett
világban nem ismeri ki magát.
No, ugye! A felnőttek sem értik, ők sem tudják, hogy mi miért történik.
És még sokkal jobb, ha valaki
bevallja, s nem tesz úgy, mint Sándor bácsi, aki olyan nagyon okos akar
lenni. Ha a házparancsnok
nem volt a közelben, akkor azt magyarázta, hogy igenis, a Nyugat ezt nem
hagyja, küldeni fogják az
ENSZ-csapatokat, csak még néhány napig tartsanak ki. Tartsanak ki? De
kik? Ő bezzeg nem ment
sehova, itt járkált és adta a nagy szakértőt. Ha lőttek, akkor
megmondta: ez magyar aknavető volt, ez
tankágyú, ez Mannlicher. Jó vicc! Ha valaki nem hiszi el, menjen ki és
nézze meg.
A lakók pedig, ha Sándor bácsi nem hallotta, akkor dicsérték a
házparancsnokot, hogy bátor ember,
okos ember. Nem is hitték volna róla! Ha a háznak nem lesz baja, akkor
azt csakis neki köszönhetik.
Mert nem enged be idegent, és azt sem engedi, hogy a lakók itt elkezdjék
egymást bántani.
– No persze – mondta egyszer az orvos a feleségének, kártyázás közben –,
ha jön egy csoport
géppisztolyokkal és kézigránátokkal, akkor nem sokat tehet ő
fegyvertelenül. Mi az, hogy nem engedi
be őket? Keresztüllövik.
– Psszt – mondta a felesége. – Legalább hadd higgyék az emberek, hogy a
parancsnok megvéd
bennünket. És ha van vezető, akkor a férfiak mellé állnának.
Igen, igen, ezt Szöszi is értette. Az a fő, hogy ne féljen nagyon az
ember. Úgyse lehet tudni, hogy mi
lesz. Ha meghalunk, meghalunk, de minek féljünk előre? Ez csak egyszerű?
Menynyi sok ház van csak
a Murányi utcában is! És nem mehetnek be mindegyikbe a fegyveresek, hogy
kilőjenek az ablakokon!
Nincsenek olyan sokan. Elég baj, hogy nagymamáéknál… Sokszor eszébe
jutott, hogy ott van Nájlon
Bébi, és Pubi, meg az egész abnormális társaság. Hogy még a kis Vicának
is puskát nyomtak a vállára!
A szegény szerencsétlennek! Ha kimehet, ha ki lehet menni…
De nem lehetett. A parancsnok nem engedte. A gyerekeket sem lehetett
itthagyni. Egész héten csak
egyszer kaptak kenyeret. Azt is úgy, hogy a parancsnok összeszedett
néhány férfit – Csorba bácsit és
még kettőt –, és elment velük kenyérért. Hoztak is valahonnan egy
ruháskosárral. De máskülönben
semmi, semmi! Beszélték, hogy más házakból ugyancsak járnak ki a népek,
már persze a rosszfajták.
A sarki nagy közértet is feltörték, kirabolták, ládaszám hordták onnan a
zsírt. A házmester mesélte,
de nagy megvetéssel, és büszkén, hogy az ő házuk nem olyan. Ebből a
házból ilyesmire senki nem
vetemedett.
A hét végén, amikor már csöndesedett, délután Szöszi is kimerészkedett a
kapualjba. Kinézett. Az
utcán sok üvegcserép, leszakadt drótok, a troli vezetéke. De már jártak
az emberek. Persze, akinek
nincs ennivalója semmi, az mégiscsak elindul. Ők szerencsések, mert
Szöszi előzőleg sok mindent
összehordott. Idegenek is voltak a kapuban, meg olyan házbeliek, akik
már jártak kinn. Szörnyülködve
------------------------------------------------------------------------
*Page 93*

mesélték, hogy mennyi a rom arra a Körút felé, és még azt is mondták,
hogy a Petőfi hídtól a Baross
utcáig egyetlen ház sem maradt meg.
Szöszi gondolkodott. Elszökjön a nagymamához? Sándor bácsi is elment ma
már, kimerészkedett,
hogy felkeresi a nővérééket, mert napok óta nem szól a telefon, nem
tudja, mi van velük. Dundival
most a mama van odalent a pincében. Egy óra alatt megfordul. Még annyi
sem kell talán.
Ahogy ott állt, és nem tudott határozni, egyszerre csak Árpádot
pillantotta meg. Egy kenyér volt a
hóna alatt. A kapukat, a házszámokat nézegette.
Szöszi nem szólt neki, nem kiáltott, várt. Hátha nem is őt keresi?
Lakhat más ismerőse is ebben az
utcában.
Végre Árpád is észrevette őt a kapuban álló sok ember között. Nevetett
és intett már messziről.
– Szerbusz… Megvagytok?
– Meg. És ti?
– Az öregemék egyik szobáján nincs ablak.
– Mi leszedtük – felelte Szöszi. – Úgyis a pincében voltunk.
– Persze, a gyerekekkel – mondta Árpád. – Hát én megyek is. Voltam
nagyanyádnál – tette hozzá. –
Azt üzeni, hogy csókoltat.
Szöszinek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Észre sem vette, hogy
átvette a kenyeret Árpád kezéből.
Mit, a kenyér! Az is nagy szó, de hogy ott volt a nagymamánál… no
persze, biztosan tőle kérdezte
meg a címet.
– Bejössz egy percre?
– De csak egy percre – felelte Árpád.
Lementek a pincébe. Hiszen ott volt a mama! Azok, akiknek nincs
gyerekük, már felköltözködtek, de a
gyerekesek még maradnak odalent. Így tágasabb is lesz odalent a hely.
Milyen szerencse, hogy
Sándor bácsi nincs itthon! A mama kedvesen fogadta Árpádot.
– No, hát, igazán nagyon aranyos! Friss kenyér!
Nem is kérdezte, Szöszi honnan ismeri Árpádot. Árpád elmesélte, hogy ő
egész idő alatt bent volt a
pékségben, ma volt az első nap, hogy hazaszabadult. És eszébe jutott,
hogy a jó ismerősöket
megnézze. Azt már nem mondta, hogy hány helyen volt, hány olyan jó
ismerőse van, mint Szöszi.
Talán sok, talán több egy se.
Hamarosan elbúcsúzott, és megígérte, hogy hazafelé menet beszól
nagymamáékhoz, nekik is
megmondja: az egész család egészséges. Kezet fogott a mamával, kezet
nyújtott Dundinak is.
Szöszitől itt nem búcsúzott. Szöszi kikísérte a kapuhoz, ott fogtak kezet.
9
------------------------------------------------------------------------
*Page 94*

Egy decemberi reggelen Sándor bácsi kijött a konyhába. Szöszi a tegnap
esti edényt mosogatta
éppen, sok-sok poharat, amiből a vendégek ürmöst és pálinkát ittak. A
gáztűzhelyen sustorgott a víz a
nagy fazékban, mert a nagymama úgy tanította Szöszit, hogy sokszor
cserélje a mosogatóvizet. Azzal
nem szabad takarékoskodni, akkor lesz tiszta, fényes az edény. Szódát is
tett belé mindig.
Szöszi csak felnézett, mint valami cingár Hamupipőke. Sándor bácsi nem
szólt mindjárt, csak
sétálgatott és hümmögött. Valahogy úgy, mint akkor, amikor megmondta
Szöszinek, hogy nem járhat
többet az üzletbe. Most… most talán csak sétálgatni jött ki a konyhába?
Mi beszélnivalója lehet
Szöszivel? Talán megint pénzt ad, hogy menjen és álljon sorba valamelyik
nagyáruház előtt, és vegyen
érte ágyneművásznat, vagy fehérneműnek valót? Még a múlt héten is,
mindennap sorba kellett
állnia. Sándor bácsi ugyanis azt mondta, hogy pénzromlás lesz, kiadta a
parancsot, hogy vásároljanak.
Ő, aki azelőtt egy irkára is csak nagy nehezen adott pénzt, mostanában
ezreseket adott, hogy adják
ki, adják ki az Isten szerelméért…
Pedig a sorbaállásnál a mosogatás, a főzés is sokkal jobb. Az utcán
hideg van, a sorban állók fáznak,
hallgatnak, sóhajtoznak. Ha meg beszélnek, annál rosszabb. Sokszor
veszekednek is. Jobb itt a
konyhában, jobb a meleg vízben pancsolni, szép fényesre mosni a
poharakat. Sándor bácsi csak
járkált zsebre tett kézzel, ide-oda tekingetett, mindig így szokta. Nem
nézett Szöszire, mintha észre
sem venné, hogy ott van. De ez nem jelent semmit. Sándor bácsinak
szokása az, hogy nem néz arra,
akihez beszél; mintha nem érdekelné, hogy az illető mit szól hozzá,
milyen arccal fogadja. És
csakugyan! Sándor bácsi végre megszólalt, de akkor is a konyhaszekrényre
nézett, félig háttal állt
Szöszinek, úgy mondta: – Szedd össze a holmidat szépen, visszamégy
nagyanyádhoz. Nálunk nem
maradhatsz, mert mi elmegyünk Amerikába. A lakást már el is adtuk.
Szöszi keze megrándult ott a meleg vízben, de azért csak mosogatott,
mosogatott tovább. Nincs
őneki olyan gyors esze, hogy rögtön váltson… Mintha Sándor bácsi szavai
ott maradtak volna a
fülében. Ott topognak, dobognak, és nem bírnak bemenni a fejébe.
– Ebben az országban nem élhet az ember – mondta még Sándor bácsi.
Szöszi úgy érezte, ezt már
nem őneki mondta, hanem saját magának. – Ez egy koszos ország. Egy
koszos, nyomorult ország.
Aztán sarkon fordult és bement.
Szöszi fülében most találkoztak a régi és új szavak: „Szedd össze szépen
a holmidat, visszamégy
nagyanyádhoz…” „Ez egy koszos ország…” Összekeveredtek és együtt
próbáltak bemenni,
benyomulni a fejébe. Csakhogy az nem is ment olyan könnyen! Miért, hát
olyan kemény az ő feje?
Sándor bácsi talán nem beszélt magyarul? Nagyon is! Hát akkor?
Rakosgatta, rakosgatta a poharakat.
Most a tányérok következnek, mert szalámit is ettek az este. A
tányérokat előbb leöblíti a csap alatt,
a víz leviszi róluk a morzsákat.
Sírjon? Furcsa talán, de először nevetnie kéne, egy nagyot nevetnie,
utána majd sír, sírhat eleget.
Hogy mi ezen a nevetnivaló? Hát az, hogy Sándor bácsi mondta ezt neki,
ugyanaz a Sándor bácsi, aki
azt mondta: majd én gondoskodom a jövődről, fiam. Kivette az üzletből,
mert egy fodrászlány, az
nem lehet rendes ember, az nem jóravaló szakma. Annyira a szívén viselte
az ő sorsát. Most aztán fel
is út, le is út… Eredj vissza a nagyanyádhoz. Kár, hogy nem hagyta meg
neki: de az üzletbe, oda nem
mehetsz vissza! Meg ne tudjam, hogy oda visszamégy, mert akkor… Hát nem
nevetnivaló?
------------------------------------------------------------------------
*Page 95*

Elfogta Szöszit és bezárta ide a konyhába, mint a madarat a kalitkába.
Most meg kinyitja a kalitkát, és
még hessegeti is a madarat: repülj! Igen ám, de közben levágta a
szárnyát… Mind a kettőt. Ha ő
elmegy, a mama is elmegy, Dundi is… Elviszi azokat is… Szöszi leborult a
konyhaasztalra, a
mosogatódézsa mellé, úgy zokogott. Ujjai között ott maradt a
mosogatószivacs. Ahogy görcsösen
összeszorította, csöpögött belőle a mosogatóvíz, mintha a szivacs is
vele sírt volna.
Aztán odakint csapódott az előszobaajtó. Sándor bácsi ment el, hallotta
kemény, hideg lépteit a
folyosó kövén. Ettől felemelte a fejét és forró harag támadt benne,
olyan izzó harag, hogy a könnyeit
is felszárította. „Koszos ország…” Ő a koszos… Megmondta Árpád! Nem is
egyszer! „Ronda pacák” –
mindig azt mondta róla.
Amerikába! Most egyszerre! A múlt héten még dobálta a pénzt. Szöszinek
sorba kellett állnia az
üzletek előtt, ő pedig még zenegépet is vett egy disszidáló családtól. Ő
nem megy sehova, azt
mondta. Ő nem! Minek menjen Amerikába? Lesz itt is Amerika, azt mondta.
Majd azok idejönnek. Ez
a kormány megbukik. Senki se dolgozik nekik, azt mondta. Hiába erőlködik
a kormány, a magyar hősi
nép, ilyen nincs több az egész világon. És most egyszerre koszos!
Hátha nem is igaz? Hátha nem is mennek igazán, csak mondja? Annyi
mindent mondott már! Hogy
jönnek az ENSZ-csapatok. Ugye, hogy nem jöttek. Mondta, hogy senki nem
veszi föl a munkát. De
már javítják a troli vezetékét is. És ha ő menne is, a mama… a mama nem
hagyja itt őt.
Nyílt az ajtó, a mama jött ki a konyhába. Szürkéskék nájlon-bunda volt
rajta. Ezt az idén kapta, Sándor
bácsi rendelte meg neki, ezt is a pénzromlás miatt. Dundi is vele volt,
szintén bundácskában. A mama
elmegy valahova és Dundit is viszi magával.
– A gyerekeknek főzzél ki egy kis tésztát ebédre – mondta. – Tegyél rá
jó sok lekvárt. Mi majd a
városban eszünk valamit. Megyünk a szabóhoz, a suszterhoz és mindenhol
annyit kell várni.
Bundacipőt is akarok venni, de mindenért sorba kell állni.
Bundacipőt? A mamának bundacipőt? Hiszen az csúnya, ormótlan. A mama
ilyet sohasem viselt, föl
se vett volna.
A mama, mintha kitalálta volna, hogy Szöszi mit gondol.
– Azt mondják, gyalogolni is kell. A határon – tette hozzá és könnybe
lábadt a szeme. – Mit csináljak?
Nem lehet vele beszélni. Már a lakást is eladta. – És sóhajtott egyet.
– Kinek? – kérdezte Szöszi, mintha most egyedül ez lenne fontos.
– Hát nem tudod? – csodálkozott a mama. – Annak a fiatal házaspárnak…
Doktor Takácsék. Tegnap is
itt voltak. Harmincezerért, mindennel együtt. Csak a műhelyfelszerelés,
meg az új zenegép nincs
benne… Azt külön adja el. Most épp azért ment…
Miért gondolja a mama, hogy ő mindezeket már tudta? Annyian járnak ide,
sokról azt sem tudja,
kicsoda. Doktor Takácsékat sem ismeri. Hiszen ő egész nap szaladgál; ha
itthon van, a konyhában elég
a dolga. Ha hallja is néha, amit odabent tanácskoznak, sohasem figyel,
nem érdekli. Annyi sok a
fölösleges beszéd mostanában. Honnan tudhatta volna, hogy most az
egyszer komoly?
------------------------------------------------------------------------
*Page 96*

– A függöny a nagyszobában, az a nagymamáé – mondta még a mama. – Azt
levesszük. Az ágynemű
pedig, az a tied. A két pehelypaplant elvisszük, de a többi itt marad
neked. Ha mi elmentünk, te csak
szedd össze szépen. Én megmondtam, hogy az a tied, az nincs benn a
harmincezerben…
Szöszi nem szólt semmit. A mama elismételte: – Ha mi elmentünk, mindjárt
szólj a nagypapának,
jöjjön és segítsen elvinni. Van három dunyha, nyolc párna, meg a
kispárnák, a huzattal együtt. Kétszer
is megmondtam, hogy az a lányomé. A tied.
Miért mondta ezt még egyszer a mama? Miért köti így a lelkére?
– Sándor bácsinak ne mondd! – magyarázta meg tüstént. – Azért nem akarom
most leszedni.
Aha! Szóval így állunk! Szöszi most már értette. Sándor bácsi úgyse
egyezne abba bele, hogy a
függöny és az ágynemű az övé legyen, illetve a nagymamáé. Ez a mama
külön rendelkezése. Külön
hagyakozik a lányának. Hát ne hagyakozzék! Kell is őneki! Fütyül rá! Ha
egyszer elmennek és őt itt
hagyják… Gyújtsák fel, dobják ki inkább azt az ágyneműt, meg mindent.
De szólni nem tudott, minek? Ha a mama meg tudja ezt tenni… Hogy elmegy
Amerikába és itt tudja
hagyni őt…
Elfordult, fogott egy lábast és a körmével kaparászta róla a
feketeséget. Szorította a száját, a fogát,
de a szemét nem szoríthatja az ember. Teleszivárgott könnyel. Dundi,
fehér bundácskájában, ott állt
a konyha közepén. Értette-e, hogy ők miről beszélnek? Csak nézett
egyikről a másikra. Nem, nem
érthette, de mégis! Valamit megsejthetett. Hiába fordult el Szöszi,
Dundi a hátán, a mozdulatán is
látta, hogy sír. Odaszaladt hozzá, átkarolta.
– Szöszikém… Ne sírjál… Mama… Miért sír?
Tudta a drága, hogy csak a mama magyarázhatja meg neki, miért sír a
nővérkéje. Szöszitől hiába
kérdené.
Válaszul a mama is sírni kezdett.
– Én mondtam neki… Könyörögtem, hogy vigyünk el téged is – sírdogálta. –
De tudod, hogy milyen.
Meg hogy apád abba úgyse egyezne bele.
Magához ölelte Szöszit is, Dundit is, egy kicsit sírdogáltak. Mi mást is
tehetnének igazán? Mint már
annyiszor, most is kiderült, hogy az ő akaratuk nem számít. Csakis
Sándor bácsié. A mama semmit
sem tehet Sándor bácsi nélkül, vagy éppen ellenére. Újra bepúderezte az
orrát, megigazította ajkán a
rúzst, aztán elment Dundival együtt.
Szöszi rendbe tette a konyhát, aztán benézett a szobába. Lezárta a
cserépkályhát. Ági a díványon ült,
olvasott, a fiúk az asztalnál képeket vágtak ki régi újságokból.
– Lemehetünk egy kicsit a térre? – kérdezték, ahogy Szöszit meglátták.
Mert ha a mama nincs itthon,
akkor Szöszi a parancsnok.
– Hoogyisne – felelte volna Szöszi máskor erre a kérdésre. Most azonban
csak vállat vont. Bánja is ő!
Hiszen úgyis leszöknek előbb-utóbb. Mindig leszöknek. És… és ő már úgyse
vigyáz rájuk sokáig. Úgyis
------------------------------------------------------------------------
*Page 97*

itthagyják. Szöszi csak pesztrának jó, annak is csak itt, a Murányi
utcában. Amerikában már úgyse ő
vigyáz rájuk. Pedig az messzebb van, mint a tér.
Huss! A fiúk már ott se voltak, mindent szanaszét hagytak. Gépiesen még
összeszedte utánuk a sok
papirost, az ollót, a ragasztót. Ági kilesett a könyve mögül és
megjegyezte: – Miért engedted le őket?
– Vigyázz rájuk te! – felelte Szöszi. – A te öcséid!
És hogy ne is kelljen Ágit látnia, kiment a szobából. Mi köze van már
őneki ehhez a családhoz? Eddig
is majdnem olyan volt, mint a kiscseléd, de most már aztán egészen az.
Eddig legalább a mamának és
neki megvolt a közös titka. Az énektanulás, az ábrándok. De most? A mama
Amerikába megy a
férjével és a gyerekeivel. Szöszire pedig, szolgálata jutalmául,
ráhagyja az ágyneműt… Kifizeti! És
sohase látja többé. Sem őt, sem Dundit.
Felvette a kabátját, a sapkáját és elindult. Nem, azért sem marad
itthon. Megkapta a felmondást
Sándor bácsitól, kiadták az útját. Majd ebben a néhány napban – amíg
Sándor bácsi a
műhelyfelszerelést is eladja – meglesznek nélküle. Neki már nincs itt
semmi keresnivalója. Ez itt egy
idegen család.
De ahogy az utcára leért, megtorpant. Eljött hazulról, csak azért is,
egyedül csak abból az okból, hogy
ne legyen otthon, mert az már nem az ő otthona. De hogy ő most a
nagymamához menjen? Azért se,
azért se. Hisz oda küldték! Sándor bácsi kiadta a parancsot: menj vissza
nagyanyádhoz. Hát azt már
nem. Juszt sem! Ahhoz van hatalma, hogy őt elűzze, elkergesse, kidobja.
De abban már nem
parancsol, hogy hova menjen. Abban az egyben nem. Hogy ő most álljon oda
a nagymama elé… hogy
kéredzkedjék vissza, mint egy kiskutya, akit a másik gazdája elkergetett?
Apához?
A villamos még nem jár. Azt mondják, a múlt héten megindult az
ötvenhatos a Vörös Hadsereg útján,
de aztán rálőttek, most megint nem megy. Mikorra érne ki gyalogosan? És
hátha otthon sem találja
őket. És ha otthon találja, akkor mi van? Semmi! Apa ad neki húsz
forintot, vagy százat… Kétszázat!
Nem kell! Sem a húsz, sem a száz, sem a kétszáz. Ezer sem kellene. Egyik
az ágyneműt hagyja rá, a
másik pénzt ad. De azt, ami neki igazán kéne, egyiktől sem kaphatja meg.
Hát olyan sok kéne őneki?
Nem sok, csak más! Az kéne, hogy ő is fontos legyen valakinek. Vele is
törődjenek. Ha valakinek
szüksége lenne rá! Hogy ne lenne már ilyen ötödik kerék!
Apával még nem is találkozott október óta. Csak annyit tud róla, hogy
megvan, él, egészséges. Ezt is a
nagymamától. Mert apa egyszer, amikor bent járt a városban, elment a
nagymamához, hogy
érdeklődjék, megvan-e a lánya. Csak üzent, hogy csókoltatja és kész.
Mert a Murányi utcába nem jött
el. Oda nem megy, mert a mama második férjével, Sándor bácsival soha nem
akar találkozni.
Nem, nem megy apához. Még akkor sem menne, ha járna a villamos. Bánja is
ő! Torkig van, elege van
abból, hogy örökké csak dobálják. Nem megy a nagymamához sem. Hadd
keressék. Kóborolni fog.
Nem eszik, nem iszik, nem alszik. Még este is kint marad, amikor már
kijárási tilalom van, és egy lélek
sem jár az utcán, csak a karhatalmisták csizmái döngnek és néha-néha
egy-egy lövés dörren az
éjszakában. Lőjék le, bánja is ő, érte nem kár, az ő élete semmit sem
ér. Vigyék be, csukják le, ő egy
szót se szól, őt nem érdekli.
------------------------------------------------------------------------
*Page 98*

Talán… nem is keresnék. Ha nem megy haza a Murányi utcába, majd azt
gondolják, hogy a
nagymamához ment. A nagymama meg nem tudja, hogy azok Amerikába
készülnek. Most nem is
érnek rá arra, hogy ővele törődjenek. A mamáék közben elmennek,
elutaznak, meg se tudják soha,
hogy mi lett ővele. A nagymama meg talán azt hinné, elvitték magukkal
Amerikába.
Mindig gazdátlan volt ő egy kicsit, de soha ennyire, mint most. Úgy
eltűnhetne, mint egy sóhajtás. És
akkor olyan lenne az egész, mintha meg sem született volna.
Önkéntelenül a csarnok felé vette az útját, hiszen erre jár a legtöbbet.
Ezen az úton sietett minden
reggel a kosárral, a szatyorral, innen cipekedett hazafelé.
A csarnokba ki-bej ár a rengeteg nép, nyüzsögnek. A csarnok előtt, a
sáros téren, frissen ásott sírok.
Ide temették el azokat, akik a harcok alatt meghaltak. Ott feküsznek,
egészen közel a zöldséges kofák
asztalaihoz.
Eddig mindig csak messziről látta a sírokat, mert mindig sietett. Most
odament közéjük, sorra járta
őket. Némelyiken még virág is van, hiszen idevalósiak mind, a kerületbe.
A családjuk itt lakik a
környéken, a környező utcákban, nem kell nekik messzire menni, hogy
virágot vigyenek. A nagymama
azt mondja, itt van eltemetve az a lány is, aki a szomszéd házban
lakott, mindjárt nagymamáék
mellett. Ott lőtték le a Liszt Ferenc téren, amikor egyszer kenyeret
hozott valahonnan. Napokig ott
feküdt temetetlenül, a kenyeret sem vette el mellőle senki. Letakarták
egy barna csomagoló
papirossal.
Melyik lehet az? Szöszi a nevét sem tudja. A nagymama sem. Ő, Varga
Szöszi is hordta a kenyeret a
harcok alatt, még a közértes asszonyoknak is segített. Őt is
eltalálhatta volna egy eltévedt golyó, mint
azt a lányt. És akkor most ő feküdne itten a csarnok előtt, és a sírjára
rá volna írva: Varga Elvira, élt 15
évet. És az emberek néha megállnának a sírja előtt és sajnálnák, hogy
milyen fiatalon halt meg. Bánná
is ő, hogy mit gondolnak. Annak, aki meghalt, már minden mindegy. Nem
hallja a lármát, a piaci
beszédet.
Decemberi nyirkos ború terjeng a téren. Itt csak egy ház kapott
belövést, méghozzá egy olyan, amit
még föl sem építettek. Milyen furcsa! Még föl se épült és már össze is
dőlt. Az ágyú a vakolatlan, friss,
piros falakat vitte széjjel, a törmelék közt ott látni az állványzat
gerendáit is, a romok között a
malterosládákat. Körös-körül a házak mind füstösek, vének, feketék.
Némelyik még az ostrom alatt
kapott sebeit is hordja. Mert csak hevenyészetten javították ki, hogy
lakható, használható legyen, de
a szépségre nem adtak. De azért élnek, erősek, falaik őrzik a barátságos
szobák melegét, függöny van
ablakaikon, otthont adnak az embereknek.
Csak neki, Varga Szöszinek nem ad otthont egyetlen pesti ház sem… Őt nem
várják sehol. Nincs egy
zug, ahol a fejét lehajthatná. Olyan ő is, mint az a félig felépült ház.
Még készen sincsen, máris telibe
találták.
A csarnok kapuján egy lármás, dörgő, piszkos teherautó fordult ki nagy
dudálással. Tele van rakva élő
baromfival, ötemeletnyi ketrec imbolyog rajta, telis-tele tyúkkal,
libával, kacsával. Asszonyok
szaladnak utána, hogy ahol majd megáll, mindjárt elsők legyenek a
vásárlásban. Hányszor szaladt így
ő is!
– Helló, Szöszi! – szólt rá hirtelen valaki és mindjárt rá is ütött a
vállára.
------------------------------------------------------------------------
*Page 99*

Nájlon Bébi volt az, személyesen, a kormos szempillájú, táncos lábú
jampi-királynő. Valósággal
világított azon a borús, szürke téren, olyan elegáns volt. Sárga-fekete
csíkos tigrisbunda volt rajta, a
fején kézzel festett selyemkendő. Pálmák, piros sapkájú négerek,
zsiráfok és púpos tevék voltak a
kendőjére festve. Most jöhetett a fodrásztól. Szöszi ezt azonnal látta.
Haja frissen berakva és ismerős,
meleg illat szállt belőle.
Hogy tévedés ne essék, mindjárt meg is mondta: – Már kerestelek az
üzletben is. A góréd azt mondta,
biztos disszidáltál… Ott dajeroltattam nálatok. Te pancser! Egy tízes
borravalót kentem le. Hát mi van
veled, anyafej?
Szöszi még nem szólalt meg, de minek is az? Bébi úgyis csak maga akart
beszélni.
– Fölégtem, mi? Gyere, megmutatom a kéglit is… Fiam, olyan kasát még nem
láttál.
És már bele is karolt Szöszibe, már vitte is, mint a forgószél. Mintha a
kendőjére festett trópusi tájról
fújt volna az a szél, úgy elborította Szöszit.
– Mondtam a górédnak, dehogyis disszidáltál, nincs abban a csajban annyi
gódé… A klapecokat
dajkálod, mi? Ide hallgass, odajöhetnél hozzám a kéglibe, bizisten
elférünk, azt tudod, hogy énvelem
ki lehet jönni, anyus… A manusz egyszer egy héten, ha hazajön. Nem
számít. Nem azzal a lópofájúval
vagyok ám, ne félj… Ez egy kóser manusz. Pubi már kiment, az új haverom
kajakos srác, saját kocsija
van…
Ezen a vidéken Szöszi minden házat, minden követ ismer. Mégis, ezen a
rövid kis úton, amíg Bébi
„kégli”-jéhez, vagyis lakásához értek, Szöszi nem tudta, merre jár.
Mintha elvarázsolták volna ezt a
hetedik kerületet. Ismerősek ezek a szűk, piszkos kis utcák, mégis,
mintha még sohasem járt volna
erre.
És az a ház ott a Klauzál utcában! Modern, magas ház, sok erkélye van,
mégis ócska már, kopott és
mállott a vakolata, a lépcsőház is piszkos. És hogy mit mesélt Bébi az
úton? Rengeteget, úgyszólván
mindent elmondott, amit csak tudott saját magáról. Szöszi a felét, a
negyedét sem értette, mégis, a
lényeget igen. Mire beléptek Bébi lakásába, már tudta, mi a helyzet.
Bébi a lovagjával, a lópofájú
Pubival foglalta ezt a lakást, csak úgy! De azóta szakított Pubival,
Pubi már kiment Bécsbe, Bébi pedig
egy másik férfival él, egy sofőrrel, aki rengeteg pénzt keres, mert
disszidálókat szállít a határra, sőt
még azon túl is. Az is volt Bécsben már háromszor is, rengeteg szajrét
hozott, de mindig visszajött,
mert most megy az üzlet, a disszidálok minden pénzt megadnak egy
„dörzsölt” embernek, aki elviszi
és átviszi őket. Ráérnek még disszidálni! Ok akkor mennek, amikor
akarnak. Minek siessenek, amikor
most itt ez a lakás, tele szajréval?
Bébi mindent megmutogatott Szöszinek a lakásban. De Szöszi igazában
semmit sem látott; sohasem
tudna beszámolni arról, hogy milyen is volt az a lakás, Nájlon Bébi
lakása. Meleg volt a szobában,
áporodott meleg, és annyi sok bútor, szék, szekrény, szőnyeg, láda, kép,
hogy szinte mozdulni sem
lehetett. Még lélegzeni is nehezen. Szöszi legalábbis nehezen lélegzett.
Csak egy szoba volt, egy
előszoba, egy nagy erkély, egy pici konyha. A fürdőszobában, még a
kádban is mindenféle holmi volt,
ruhák és szövetek. Az előszobában, egy piros szekrényen, játék babák,
törött játék kocsi és kitolt
szemű mackó. Kint, apáéknál, a Pasaréten, szintén sok bútor van a
szobában, de az más. Itt minden
asztalon tányérok és félig elfogyasztott befőttek.
------------------------------------------------------------------------
*Page 100*

Bébi őt is kínálta befőttel, és mondta, hogy ez a sok mindenféle mind
itt volt a lakásban. A régi tulaj
disszidált, azok hagyták itt, még zsír is van a spájzban, egy egész
bödönnel. Bébi cigarettával is kínálta
Szöszit, de neki sem a befőtt, sem a cigaretta nem kellett. A befőttet
éppoly kevéssé tudta volna
megenni, mint ahogy rágyújtani nem tudott volna, hiszen azt sohasem
próbálta. Bébi a rekamiéra
kuporodott, neki is mondta, hogy feküdjön rá, ne sajnálja, de ő csak ült
az asztalnál, egy párnázott
széken és hallgatott. Bébinek még most sem tűnt fel, hogy ő hallgat,
választ sem várt a kérdéseire.
Arra sem, hogy Szöszi akar-e idejönni őhozzá lakni? Komolyan mondta ezt
neki Bébi? Igen is, meg
nem is. Bébi biztosan azt gondolta, hogy ő, Szöszi, úgyse jön ide. De ha
Szöszi mégis azt mondta
volna, hogy jó – vagy nem is mond semmit, csak itt maiad, ha evett volna
a befőttből, Bébi azt se
bánta volna. Legalább lett volna valakije, akivel beszélhet, és hogy
aztán mi lesz, azzal nem törődik.
Ő ma reggel azzal jött el hazulról, hogy világgá indul; azt se bánja, ha
éjszaka lelövik, vagy beviszik a
dutyiba. Nem bánta volna, ha meghal, ha eltemetik őt is a csarnok előtt,
vagy akármit. De ide azért
nem jönne lakni. Ilyet még gondolni sem tud. De hát akkor milyen ennek a
Bébinek az élete? Milyen ő
maga? Egy férfival él. Már nem is azzal, akivel azelőtt járt, egy
másikkal. És ő még veszekedett
Árpáddal, amikor az egyszer azt mondta a hídon, hogy Bébi igazi jampi.
Milyen élete van egy lánynak,
ha az még annál is rosszabb, mint ha az embert leteszik a hideg és sáros
sírba?
Szótlanul nézte Bébit, ahogyan ott hevert a rekamién. Szöszi félt.
Bébitől félt? Miért? Hiszen Bébi
nem bántja őt, inkább még jó is hozzá. Mégis, úgy félt tőle, mint egy
nagyon nagy betegtől, akin már
senki nem tud segíteni.
Csak erre gondolt folyton és nem figyelt arra, amit Bébi mondott, csak
nagyjából hallotta, hogy mit
beszél. Mert még mindig mesélt. Most már nem is saját magáról, hiszen
mindent elmondott, és
Szöszi maga is láthatta, hogy ő milyen gazdag, mi mindene van. Talán azt
gondolja magában, hogy
Szöszi most is csodálja és bámulja őt, mint régen, talán még irigyli is
a jó dolgát, mint akkor, amikor
Bébi a tánciskolába járt, de Szöszit még nem engedték. Igen, biztosan
ezt gondolja, és Szöszi nem
szólt, mert minek az? Bébi úgyse értené, hogy ő irtózik tőle és nemhogy
irigyelné, de még sajnálja is.
Bébi most éppen azt magyarázta, hogy ugye, az emberek mind, egytől egyig
gonoszok és ostobák?
Hülyék és pimaszok. Így mondta. Őneki, Bébinek, ez az egész felfordulás,
ami októberben kitört, két
dologra volt jó. Ebből az egyik, hogy ezt a lakást szerezte. De ez a
kisebbik előny, a kisebbik szerencse,
hiszen azért ő maga is tudja, hogy ez úgyse marad meg őneki, úgysem lesz
sokáig maradása. A
„mondja, nem is kell őneki, fütyül rá. Majd tovább áll. A más, a nagyobb
öröm az, hogy ugye, őneki
lett igaza. Ez most ki is derült! Mindenki láthatja! Az emberek csak
kifelé mutatják a jót, a
tisztességest, de belülről mindegyik vadállat. Így mondta.
Szöszi felkelt a székről, hogy őneki most már mennie kell. Bébi
marasztalta, de már nem is olyan
nagyon. Gyere el máskor is, azt mondta. Kikísérte Szöszit, az ajtóban
már ásított egyet. És Szöszi már
a folyosón volt, amikor utána szólt: – Emlékszel a Vicára? No, hát, az
is Bécsben van… De az buta csaj,
lágerba vitték… írta, hogy szeretne hazajönni. Kis hülye! Mindig csak
sír, azt írja!
Szöszi lefelé kanyargott a lépcsőn és megpróbálta elképzelni, milyen is
az a láger, ahonnan Vica haza
szeretne jönni. Most mindig sír, itthon, azelőtt, mindig nevetett. Ő
nevetett legtöbbet a
tánciskolában. Amikor utoljára látta, a nagymamáék udvarán, puska volt a
vállán. Talán azt gondolta,
az is játék?
------------------------------------------------------------------------
*Page 101*

Ahogy az utcára ért, találomra elindult a fodrászüzlet felé. Nem is
tudta eddig, hogy nyitva van. A
múlt héten, amikor ő arra járt, még zárva volt. De ha Bébi ott
daueroltatott…
Sokan jártak az utcán, de az üzletek mind zárva. Az ő üzletük is. A
szomszédban van egy paplanos, az
ott ácsorgott még a bolt előtt, de annak a kezében is ott volt a
rolóhúzó. Meglátta Szöszit és mert
látásból ismerte, odaszólt neki: – Most zártak be. Én is bezárok. Azt
mondják, sztrájk van, muszáj
bezárni… Én nem kezdek ezekkel a hőbörgőkkel!
És mintha csak éppen Szöszire várt volna ezzel, lehúzta a redőnyt.
Szöszi elindult a Körút felé. Az
üzletek mindenütt zárva. Tankok és páncélkocsik vonultak a Nyugati felé.
Egy ember azt magyarázta a
körülötte állóknak: lezárták a hidakat, megint tüntetés lesz, és ő most
nem tud Budára hazamenni.
Árpádék cukrászdájának kirakatában nagy tálca sütemények. Hát ezek a
bolondok nyitva tartanak?
Ők egyedül, az egész városban? De nem, ők is zárni készülnek. Egy fehér
bóbitás lány lépett oda
belülről a kirakathoz és beszedte a süteményeket. Szöszi az ablakon át
bámult befelé. Egyszerre csak
kijött Árpi, fehér sipkában, észrevette őt.
– Szevasz.
– Szevasz.
– Bezárunk – mondta Árpi. – Megvársz? Gyere be.
Bevitte Szöszit az üzletbe, leültette ott egy márványasztalka mellé. Ő
mindjárt jön, csak segít
elrakodni, meg átöltözik. A bóbitás lány egy egész tálca süteményt tett
oda Szöszi elé. Látta, hogy
Árpádhoz tartozik.
– Egyen, nem kerül pénzbe – mondta. – Szívesen adjuk. Úgyse tudjuk,
mikor nyithatunk ki. Hogy még
mindig nem volt nekik elég!
Már tudniillik, a hőbörgőknek. Akikről a paplanos is beszélt.
Szöszi egy kis ideig csak nézegette a süteményeket, indiáner is volt
közte, friss indiáner, ragyogó
sötétbarna kalapja kackiásan, kissé ferdén ült a keményre vert
tejszínhab tetején. Hát igen, ez
egészen biztosan tönkremenne holnapig. Összelottyad. Szöszi levette a
kalapot, vele egy kicsit a
tejszínhabból is. Hiszen még ma nem is evett. Milyen furcsa világ!
Hegyen-völgyön lakodalom.
Örülnek, ha valaki megeszi a süteményt. Az utcán tankok dübörögnek.
Mire Árpádék mindent elraktak, Szöszi is megette az összes süteményt.
Árpád néhányat be is
csomagolt, hogy Szöszi vigye haza a gyerekeknek. A hátsó kijáraton, az
udvar felé mentek ki, mert az
utca felé közben lehúzták a redőnyöket. Az utcán sokan jártak, mint
mostanában mindig. Mintha
mindenki sietne. Mint nyáron, vihar előtt, amikor távolról villámlik és
lilás-fekete felhők nyomulnak
fel az ég aljáról.
Elindultak. Árpád persze azt hitte, Szöszi haza akar menni a Murányi
utcába, hiszen ott lakik, ugyebár.
Szöszi nem szólt neki arról, hogy ő már tulajdonképpen nem is lakik ott,
hogy nem is akar hazamenni.
Csak mentek. Még ráér neki megmondani. Árpád egy szóval sem kérdezte,
hogy ő most hogyan került
ide, miért állt meg a cukrászda előtt, hogy hol volt. Nem. Az utcát
figyelte, megjegyzéseket tett és
mérgelődött. Hogy mindenki bezár! így csinál egy bolond százat.
Mindegyik üzletnek nyitva kéne
------------------------------------------------------------------------
*Page 102*

lenni. Össze kellett volna beszélni a népnek. De mikor? Hogyan? Az
emberek hagyják, hogy néhány
száz, vagy néhány ezer őrült megtébolyítsa az egész várost.
Átvágtak a Vörösmarty utcán. Itt Árpád egy ismerőssel találkozott, egy
hentessegéddel. Az is a
munkahelyéről igyekezett haza, jól megrakva mindenféle élelmiszerrel.
Mert nem lehet tudni, hátha
elölről kezdik az egészet. Cingár kis fiatalember a hentessegéd,
bőrkabátja bokájáig ér. Bizony,
bolond világ ez, mindenki megbolondult, ő is azt hajtogatta és
hamarjában elmesélte, hogy a
nagycsarnokban, ahol ő dolgozik, hogyan vesztegetik potom pénzért a fél
disznókat. Akinek most
valamennyi pénze van, az meggazdagodhat. Hozzák fel faluról kocsi szám a
disznót, aztán úgy
számolnak el vele, ahogyan akarnak. Ki keresi azt most? Már tele van
minden hűtőház, nem tudják,
hova rakják az élelmet.
Amikor odaértek a Wesselényi utcához, Árpád maga hozta elő, hogy
mennyien disszidálnak. Az ő
házukból is elmentek egypáran. A mellettük levő lakásban egy cipész
lakik, gazdag ember, a
Belvárosban van üzlete, mégis elment. Szöszi egyszerre csak közbeszólt:
– Hát te miért nem mész?
Úgyis mindig külföldre akartál menni.
Árpád rábámul.
– Észnél légy – mondta. – Bolond azért nem vagyok!
– Miért? – firtatta Szöszi. – Talán mindenki bolond, aki elmegy?
– Majd én megmondom, hogy kik mennek el – magyarázta Árpád, de csak úgy
mellékesen, mint aki
az egészet nem tartja fontosnak. – Járt velünk egy gyerek, Vidra
nevezetű. Az benne volt a Klauzál téri
bandában. Most meg egy külföldi újságban láttam a képét.
– Külföldiben?
– Svájciban – erősítette Árpád. – Ott volt a neve is. Németül. Dicsérték
nagyon, mint valami hőst,
mert beadta nekik, hogy négy ávóst nyírt ki. Ott mesélhet, amit akar. Az
anyja ruhatáros, az apja meg
pincér, de nem élnek együtt, ezzel a szerencsétlennel egyik se törődött.
Azért olyan ütődött.
– Akkor én is ütődött vagyok – mondta Szöszi. Dühös volt, mintha valami
remegett volna benne.
Dühös volt és örült is, annak örült, hogy végre egyszer megmondhatja a
magáét ennek a
felfuvalkodott Árpádnak. – Az én szüleim se élnek együtt és nem törődnek
velem.
– Akkor miért nem disszidálsz te is? – vetette vissza Árpád. Neki is
fejébe szállt egy kicsit a vér. De
azért persze nem gondolta komolyan.
– Hát, ha akarod tudni, még disszidálhatok.
– Amennyi eszed van!
– Miért? Csak teneked van eszed? Egyedül csak neked? Hólyag!
Már kisebb dolgon is összevesztek ők, mint ez a mostani.
Összevesztek ők már amiatt egyszer, hogy Nájlon Bébi miféle szerzet,
igazán romlott lány-e, vagy
pedig csak hányaveti? De igazában akkor sem arról volt szó. Nem Bébiről,
hanem igenis Szösziről.
------------------------------------------------------------------------
*Page 103*

Hogy ő, Varga Szöszi igazán rendes lány-e? Hogy mire tartsa magát? Ez a
mostani veszekedés mégis,
mintha egyenes folytatása volna annak a réginek. Árpád egyszerűen nem
akarja elhinni Szöszinek,
hogy olyan, amilyennek mutatja magát. Okosabbnak, jobbnak gondolja, mint
amilyen. Szöszi meg
erőnek erejével azt bizonygatja, hogy ő semmivel sem jobb, mint
amilyennek látszik.
– Még egy csirkének is van annyi esze, mint amennyi kell. Amennyi neki
kell – morogta Árpád. – De
bánom is én! Eredj világgá! Azt hiszed, az jobb lesz?
– Én értem nem kár – felelte erre Szöszi. – De te meg arra felelj, hogy
most egyszerre miért nem
akarsz kimenni külföldre? Amikor mindig akartál!
– Az akkor volt – felelte Árpád és behúzta a nyakát a kabátja
gallérjába. Dühös volt ő is. Hát hogyne!
Hiszen sarokba szorították. Igaz, hogy ő mindig szeretett volna
külföldre menni? Igaz! De nem most!
És nem azért, mint a többi, nem azért mert nem akart itt élni. Ő csakis
itt akar élni. Ha valaki ezt nem
érti… Olyan világos ez, hogy magyarázni nem is lehet. Nem is érdemes.
Azért ember az ember, hogy
szabad akaratából tegye ezt vagy azt. Az ember nem falevél, hogy a szél
ide-oda fújja. Neki megvolt
az oka arra, hogy külföldre menjen, ha lehet. Tanulni akar. De akik most
mennek, azok nem azért
mennek. Egyáltalán nem is akarnak semmit, csak azért vágnák neki a
világnak, hogy ne legyenek itt.
Mint például Szöszi is. Hát ez nem elég magyarázat? Hogy világosabb
legyen, még egyszer föltette a
kérdést: – Azt hiszed, külföldön pont téged várnak? És mit csinálsz ott,
ha szabad kérdeznem? Meg se
tudsz mukkanni!
– Ne törődj azzal. Ha nem jössz, megyek magam – vágta rá Szöszi. Miért?
Hát csakugyan elszánta
magát az útra? Készen volna a nagy elhatározás? Dehogyis! De hát a szó
nem kerül semmibe, egy
fillérbe sem. Miért ne mondja? Miért ne bosszantsa vele ezt a hólyagot?
Hanem ez egyszer megint rosszul számított. Árpád megállt a könnyelműen
kiejtett szóra, mintha
puskát sütöttek volna el a füle mellett. Hű, de mérges lett!
– Hát ide figyelj, anyus – mondta gorombán. – Majd én teszek róla, hogy
belefélj a bőrödbe.
Megmondom a mamádnak, a nagymamádnak, még a papádnak is, hogy mit
forgatsz a fejedben.
– Hű, de megijedtem – felelte Szöszi. Pedig csakugyan megijedt, de hát
az ilyesmit az ember nem
mutatja.
– Ha nem lennél lány, pofon vágnálak – mondta Árpád.
– Azt próbáld meg!
Hetykén és kihívóan beszélt. És ha Árpád, akkor csakugyan pofon vágja?
Ott, a Wesselényi utca és
Rottenbiller utca sarkán, éppen szemben az Állatorvosi Főiskolával? De
hiszen úgy beszélt, éppen
úgy, mintha egyenesen várta, kívánta volna, hogy képen törüljék! Mint
ahogy az egész délelőtti
lődörgés, vergődés után, most végre volt valaki, akivel szíve szerint
beszélhetett, ha veszekedve is!
Kije-mije őneki ez az Árpád? Egy fiú a tánciskolából, valaki, aki
kenyeret adott neki a Hársfa utcában.
És mégis, az egész óriási nagyvilágban ez a fiú az egyetlen, aki törődik
vele, annyira, hogy majdnem
pofonvágta. Kicsin múlt, hogy meg nem történt. Hát nem borzasztóan
szomorú és különös dolog az,
hogy egy vadidegen fiú az egyetlen, aki legalább dühös rá, aki
veszekedik vele, aki észre akarja
------------------------------------------------------------------------
*Page 104*

téríteni? Hát van még teremtett lény Magyarországon, akit érdekel az,
hogy Varga Szöszi mit mond,
mit gondol, mivel henceg, mit hazudik?
És mit is tenne ő, ha még Árpád sem volna?
Nem, nem vágta pofon. Ugyan! Hol van még a szó attól, hogy abból tett
legyen! Szöszi tudhatná
legjobban, hogy szavakat és tetteket micsoda mélységes szakadék választ
el egymástól. Végigmentek
a Dembinszky utcán és Árpád szépen kivallatta őt: mi ütött belé, mi
jutott eszébe? Mert azt ne is
mondja, hogy semmi. Semmitől nem veszíti el az ember az eszét, semmiért
nem akar világgá menni.
Hiszen, Árpád tudtával, Szöszinek eddig álmában sem jutott eszébe, hogy
máshol is élhet az ember,
mint Budapesten, sőt, a hetedik kerületben. Szerette a szakmáját?
Szerette! Az más kérdés, hogy
mostanában bizony kisiklott az élete. Hogy ennek mi az oka, azt most ne
firtassuk, de az bizonyos, azt
az egyet Szöszinek is be kell látnia: nincs még szakma a kezében, hát mi
az ördögöt kezdene ő
Bécsben vagy New York-ban? Mondja azt ott, hogy jó napot, itt vagyok, én
vagyok a Varga Szöszi,
tessék velem valamit kezdeni?! No, ugye! Kergeti őt innen valaki vagy
valami? Árpád addig
magyarázott, míg Szöszi kénytelen volt az igazság egy csücskét
bevallani. Először csak annyit
mondott, hogy ő nem marad a mamáéknál, de ahhoz sincs kedve, hogy a
nagymamához
visszamenjen. Nincs kedve? Hm! Ez érdekes! Nem, itt valaminek még lennie
kell… Valaminek még
történnie kellett. Így hát Szöszi lassanként mindent elnyögdécselt. Hogy
a mamáék elmennek…
Eladták a lakást harmincezerért, csak az ágynemű, az nincs benne. Azzal
akarják őt kifizetni. És hogy
Szöszi inkább megfagyna, mint egy elhagyott gyermek. Inkább soha ne
legyen takarója, de őneki nem
kell az, amit a mama kegyelemből ráhagy… Kárpótlásul azért, hogy örökre
elhagyja. Hát ezért…
Bosszúból, csak azért is akar disszidálni. Hogy még mielőtt a mamáék
elhagynák őt, ő hagyja el őket.
Hogy megmutassa nekik, ő is valaki.
– Hát az bizonyos – mondta Árpád –, jól kitolnál velük! Csak az a baj,
hogy magaddal még jobban. Itt
születtél Pesten, igaz? Itt van az anyád, az apád, a nagyanyád, egész
rokonságod. Még több családod
is van, nem úgy, mint más rendes embernek. De azért olyan egyedül állsz,
mint az ujjam. Igaz? Már
most gondold el, hogy milyen egyedül lennél idegen országban, idegen
városban!
– De akkor legalább tudom, hogy miért vagyok egyedül? –felelte Szöszi
duzzogva.
– Hát, ha neked ez kell, akkor csak eredj – biztatta Árpád De most már
könnyen biztatta! Szöszi
bánata megereszkedett, ellágyult. Már csak éppen bizsergett a fájás a
szívében. Ki gyógyította meg?
Árpád! Lám csak, a barátság, az nem sztrájkol. Sokáig rótták még
kettesben az utcákat, ott kinn a
külső hetedik kerületben. Reggel Szöszi megesküdött volna, hogy nincs
nála szerencsétlenebb,
elhagyatottabb kislány. De most valami szégyenkezésfélét érzett. Hát
kicsoda-micsoda ő, hogy olyan
sokat követelhet? Nem szeretik, nem törődnek vele? Hát olyan sok
szeretnivaló van őrajta? Ha jól
meggondoljuk, nincsen, igazán nincsen. Azt sem érdemli meg, hogy Árpád
már órák óta sétál vele,
beszél és beszél, hogy kisepeije fejéből a sok butaságot. Más fiú már
réges-régen itt hagyta volna.
Más fiú szóba sem állt volna vele. Nem, igazán nincs oka panaszra!
Anyáék elmennek, az igaz. De itt
marad nagymama, a papa, itt marad az üzlet és itt marad Árpád is.
Rengetegen mennek el, de még
sokkal többen maradnak. Nem fognak örökké lövöldözni, előbb-utóbb újra
járnak a villamosok, ő
reggelenként bejár a fodrászüzletbe, keres, mint azelőtt. Árpád azt
mondja, fogadja csak el
nyugodtan az ágyneműt a mamától. Jó lesz az később, ha férjhez megy, az
ilyesmit nem szerezheti be
az ember két krajcárért.
------------------------------------------------------------------------
*Page 105*

A mama elmegy, Dundi is elmegy, ez igen nagy baj, igen nagy veszteség.
De elmegy Sándor bácsi is,
aki mindig csak vezényelt, parancsolgatott, beleszólt az életébe.
– Talán még örüljek is? – kérdezte Szöszi és könnybe lábadt a szeme.
– Ki mondta, hogy örülj? – felelte erre Árpád. – Én talán azt mondom,
hogy ugrálj egy lábon? Elég baj,
hogy a mamád elmegy vele…
– Hát mit csináljon? Maradjon itt, a sok gyerekkel? Hát ki tartsa el őket?
– No, látod… a mamádnak muszáj menni. De neked nem muszáj. Itt van az
édesapád is. Két év múlva
fölszabadulsz, keresel, a magad lábára állsz. Segítheted a nagymamát is.
Ő nevelt téged, nem a
mamád! Most hagynád el az öregeket, amikor már majdnem fölneveltek?
Már ott jártak a Murányi utcában. Szöszi hosszúkat hallgatott, Árpád is
csöndesebben beszélt.
Sötétedik erősen, haza kell menniük, nemsokára vége a kijárási időnek.
Már majdnem odaértek a
kapuhoz, amikor egyszerre csak Szöszi megállt: – Gyere el velem a
nagymamához…
– Most?
– Én már ide hozzájuk nem akarok menni… Ott akarok aludni a nagymamánál.
Árpád megnézte a karóráját.
– Késő van. Még a holmidat is össze kéne szedned…
– Majd azért eljövök holnap.
Árpád gondolkodott egy kicsit, mint felelős ember, aki magára vette
Szöszi sorsának irányítását.
– Hát azért kibírod még ezt az egy napot. A mamád is haragudna, meg még
a nagymamád is…
– De én az ágyneműt úgyse viszem el – makrancoskodott Szöszi.
– Majd elviszi nagyapád. Az a legjobb, ha előbb nagyapáddal beszélsz.
Szöszi gondolkodott egy kicsit. A nagypapa… csakugyan, úgy lesz a
legjobb. Holnap elmegy és beszél a
nagypapával. Ő mondta neki ott a Majakovszkij utca sarkán: „Mihozzánk
mindig visszajöhetsz”. A
nagypapa a legrendesebb. Megnyugodott.
– Hát jó – mondta. – Nem is volna jó, ha veled mennék… a nagymama még
azt gondolná… úgyis
zabos érte, hogy veled járok.
Odaértek a kapuhoz, megálltak. Sanyi és Laci, Szöszi két öccse, még most
is lent játszanak a kapu
alatt. Kirohantak, megbámulták Szöszit és Árpádot. Höhö! Szöszit egy fiú
kísérte haza. Höhö! Még jó,
hogy Ági nincs itt, nem látja, mert mindjárt befújná Sándor bácsinak. No
és, ha befújná? Sándor bácsi
őneki többet nem parancsol…
Kezet nyújtott Árpádnak.
– Majd gyere be hozzánk, az üzletbe – mondta Árpád. – Vagy telefonálj.
------------------------------------------------------------------------
*Page 106*

– Telefonálok! – mondta Szöszi.
Ezzel elváltak. Szöszi megnyugodva ment fel a lépcsőn. Egy icipici,
komisz kis hetykeség is volt benne.
Ha most megkérdik, hogy hol járt egész nap, hogy miért hagyta itt a
gyerekeket, akkor ő sem tesz
lakatot a szájára… Megmondja a magáét. Hogy ő nem cseléd… hogy ha
Amerikába el tudnak menni
nélküle, akkor… akkor itt is meglehetnek nélküle. És megmondja Sándor
bácsinak, hogy ő visszamegy
az üzletbe.
Csengetett, hiszen reggel nem vitt kulcsot magával. Kettőt, rövidet,
éleset csengetett.
Ági nyitott ajtót és olyan furcsán, dühösen nézett végig rajta: – Most
kell hazajönni?
– Mi közöd hozzá?
– Majd kapsz te… Csak menj be, majd kapsz te…
Szöszi letette a kabátját, beakasztotta a szekrénybe. Ági ott állt és
nézte. Gyűlölködve, féltékenyen
parázslott a szeme: – A mama sírt és rosszul lett… Orvost kellett hívni
temiattad!
Szöszi megdermedt… Nem értette!
Nyílt az ajtó, Sándor bácsi jelent meg az ajtónyílásban.
– No, itt van a kisasszony! Megkerült… Ugye, hogy nem ugrott a Dunába?
.. .Szép dolog,
mondhatom… Ilyenkor hagyod itt a mamát, amikor azt se tudja, hol áll a
feje. Nagyon megérdemled a
szeretetét, mondhatom, nagyon megérdemled!
Szöszi még most sem értette egészen. A mama sírt őmiatta? Azt hitték,
hogy a Dunába ugrott?
Sándor bácsi akkor odajött hozzá, megfogta a karját, és bevezette a
szobába. A mama ott feküdt a
díványon, borogatás volt a fején, most is zokogott és feléje nyújtotta a
karját.
– Kislányom… Nagylányom… Szöszikém…
Szöszi odafutott hozzá, átölelte, csókolta, simogatta: – Mamuskám, édes
mamuskám!
És együtt sírtak, egymást átölelve. Szöszi most már mindent értett. A
mama megérezte, megsúgta
neki a szíve, hogy ő m: reggel majdnem meghalt… hogy meg akart halni. A
mama kitalálta, hogy ő a
halálra gondolt, úgy bolyongott a városban. És azt hitte, nem is jön
vissza soha többet. Hogy az ő
Szöszije meg is teszi azt, amit gondolt…
Sándor bácsi berzenkedve, zsebre tett kézzel állt az asztal előtt. Nézte
őket. Zavart volt az arca,
gúnyos és mérges, de csak hümmögött. Dörmögött. Hogy ilyet ő még
életében nem látott! Anya és
leánya… hm… hm…
– Tudd meg – kiáltotta neki oda a mama –, ha a lányomat nem visszük,
akkor én se megyek! Nem
megyek nélküle, tudd meg!
Sándor bácsi erre csak legyintett, a vállát vonogatta.
------------------------------------------------------------------------
*Page 107*

– Bánom is én – dünnyögte. – Felőlem eljöhet. Ha nem tudtok meglenni
egymás nélkül… Adjatok
vacsorát… Éhen kell pusztulnia az embernek…
A mama levette a fejéről a borogatást. Újra megcsókolta Szöszit.
– Kislányom… Nagylányom… Jössz velünk Amerikába…
Szöszi nem szólt… De nem is kérdezték. Dehogy is kérdezték! És ha
kérdezték volna? Akkor mit
szólhat? A mama, a drága mama… Ő se megy, ha a lányát nem viszik…
A mama felkelt, kiment a konyhába, hogy vacsorát készítsen. Szöszinek
meg azt mondta, hívja fel a
fiúkat az udvarról. És Dundit is keresse meg, biztosan megint szomszédol.
– Mit is csinálnék nélküled? – mondta, és mélyet sóhajtott. Szöszi
lement a fiúkért, beparancsolta
őket a fürdőszobába. Aztán Dundit is hazahozta. Máris terítenie kellett.
Vacsora után a mama azt
mondta, ne is mosogasson, fektesse le mindjárt a gyerekeket, feküdjék le
ő maga is. Sándor bácsi
egész este telefonált. Valami autóról és pénzről tárgyalt majdnem egy
óra hosszat. Szöszinek eszébe
jutott Nájlon Bébi „manusza”. Biztosan egy ilyennel tárgyal Sándor
bácsi. Aki elvinné őket a határig.
De azt mondja, annyit nem tud fizetni, akkor inkább vonattal mennek.
Aztán Gizi néninek telefonált.
Szöszi már lefeküdt akkor, Dundi ott szuszogott mellette. Félálomban
hallotta, hogy Sándor bácsi
őróla is beszél.
– Rózsika kisírta, hogy vigyük el… Szerintem nem helyes, itt az apja,
gondoskodhat róla, de hát ne
legyek rossz ember… Fodrászra ott is szükség van… és Rózsikának nagy
segítség az úton… Segít
vigyázni a gyerekekre…
Fodrászra ott is szükség van? Hát Amerikában… lehet fodrász belőle?
Lassan és csöndesen sírni kezdett. Megígérte Árpádnak, hogy majd
telefonál. De honnan
telefonáljon? Talán Amerikából? De hát mit tehet ő, mit tehetne? A mama…
és Dundi… Őket nem
hagyhatja…
10
A vonat még csak húsz perc múlva indul, de máris tömve, zsúfolva. A sok
utas kidagad minden
ablakon. És a keskeny peronon véges-végig rengeteg kísérő. Egy öreg
bácsi biceg végig a köveken és
erőtlen hangjával szeretné túlkiabálni az éles, kemény zajt, a mozdony
pöfögését, a targoncák
csikorgását, dübörgését, még a megafont is.
– Ki megy Nevjorkba? Ki megy Nevjorkba? – ezt hajtogatja, és nyújtogatja
vékony nyakát. Így mondja,
ahogy írják: Nevjork. Az emberek utána néznek, abbahagyják a
beszélgetést, van, aki mosolyog rajta.
Egy fiatalember, kék hálószatyorral a karján, ott áll az egyik kocsi
lépcsőjén. Az megsajnálja.
– Én talán odamegyek…
– Hát akkor mondja meg a fiamnak, Kovács Jenő… Nem felejti el? Kovács
Jenő, itt van a címe – és
átad egy cédulácskát. – Mondja meg neki, hogy mi is mennénk, de nem
lehet, mert a mamának
nagyon fáj a lába…
------------------------------------------------------------------------
*Page 108*

A fiatalember elveszi a cédulát, megnézi, zsebre vágja. Végignéz az
öregen. Mennyire fájhat a lába
annak a mamának, ha már ez a vékony nyakú, bicegős bácsika fürge
embernek számít hozzá képest?
Szöszi ott állt az ablakban, két karja között Dundival. Mellettük Laci
és Sanyi, ők is kidugták a fejüket.
Ági csak nyafogott hátul, hogy őt nem engedik az ablakhoz. Nem, nem,
többen már nem férnek el az
ablakban. És Ági most hiába nyafog. Sándor bácsi nincs velük, hogy
pártját fogná legkedvesebbjének.
Sándor bácsi már tegnapelőtt előre utazott Győrbe, hogy előkészítse az
utat. Táviratot is küldött,
hogy ők ma délben induljanak, várja őket. Minden rendben van.
Három napja annak, hogy a mama azt mondta: „Kislányom, nagylányom, jössz
velünk Amerikába…”
Azóta csak két nap múlt el és két éjszaka. A mai félnap már nem számít,
hiszen olyan korán kijöttek a
vonathoz, hogy helyet kapjanak. Mi is lett volna a mamával, ha ő nincs
vele? Talán el sem indult
volna. Biztosan nem. Négy gyerekkel! A mama kisírta Sándor bácsinál,
hogy ő is mehessen. Az a két
nap, meg a két éjszaka, ami azóta eltelt, még ahhoz is kevés volt, hogy
csak végig is gondolja, ami
történt. Tegnap azok a Takácsék, akik a lakást megvették, már be is
költöztek. Az egyik szobában az új
lakók aludtak, a másikban a régiek. Még veszekedés is volt, mert a mama
levette a függönyt, és
Takácsné nem akarta engedni. Hogy az benne van a harmincezerben. A mama
sírt, de mit tehetett
volna? Összeszedte a régi ruhákat mind a szekrényekből, amit úgyse
vihetnek magukkal, meg a sok
játékot, kacatot, amivel tele volt az előszobaszekrény, és telefonált,
telefonon üzent a nagymamának,
hogy jöjjön el érte. És hogy ne haragudjék, hogy nem ő maga viszi el,
nem is Szöszivel küldi, de most
már ehhez nincs idejük, mert olyan hirtelenül jött ez az indulás! És
ott, a telefonon mondta meg a
nagymamának, hogy ők elmennek. Nagymama akkor tudta meg! Egy idegen
lakásban, az első emeleti
doktorék telefonján. No, de mit tehetett erről a mama? Amíg csak
beszéltek a disszidálásról, korai
lett volna szólni, híresztelni. Most pedig egyszerűen a körmükre égett.
Nem is körmükre, egyenesen a
fejükre! Igen, olyan a hangulat, mintha ők maguk fejükre gyújtották
volna a házat. Máskor, ha
nyaralni mentek, csak ide a Balatonra, két hétre, akkor is több idejük
volt a csomagoláshoz, a
készülődéshez, mint most.
A nagymama eljött, de csak egyedül, a nagypapa nélkül. A nagypapa nem
akart eljönni. A nagypapát
annyira szíven ütötte a váratlan hír, hogy csak ül otthon, üldögél, és
nem érti. Így nekivágni a
világnak, öt gyerekkel! No de most már kár beszélni, kár minden szóért.
A családfő már Győrben várja
őket, a lakást eladták, a kocka el van vetve. Erőnek erejével
földönfutókká tették magukat. A
nagymama mondta ezt. Nem sírt, inkább csak mérgelődött, szárazon
bánkódott, mintha még nem
fogta volna fel egészen, hogy a lánya, mind az öt unokával, egyszerre
csak elmegy a világ másik
végére.
Csak Szöszit akarta mégis itthon fogni. Őt is csak úgy, hogy azt mondta:
– Hát ezt is elviszitek? Ezt én
neveltem!
De a mama sírt, hogy Szöszi nélkül ő nem megy, neki úgyis olyan nehéz a
szíve, a nagymama ne vegye
el tőle Szöszit.
– Hát jó – sóhajtotta erre a nagymama. – Te hoztad a világra!
Szöszit nem is kérdezték; és ha kérdezték volna, akkor mit szólhat? Ki
tud gondolkodni olyankor,
amikor ég fölötte a ház? Az édesapjától sem búcsúzott el… a vér szerinti
édesapja sem tudja, hogy a
lánya Amerikába megy. A mama azt mondta, majd írhat neki, ha már túl
lesznek a határon. Most
------------------------------------------------------------------------
*Page 109*

nincs idő, nincs mód arra, hogy beszéljen vele. Valószínű, hogy
beleegyezik, miért ne? Nagyobb jövő
vár a lányára odakint, mint idehaza. De ha akadékoskodna, ha nem
tetszene neki, az meg csak bajt
okozna, megoldhatatlan bonyodalmakat. Inkább ne szóljunk. Ha ő olyan
nagyon jó apa volna, akkor
amúgy is többet törődne a lányával. Magára vessen, ha azt sem tudja, mi
van a gyerekével.
Mindegy, most már mindegy. A vonat tíz perc múlva indul. A nagymama nem
jött ki a vonathoz, a
mama egyenesen kérte, hogy ne jöjjön, nem is mondta meg neki, hogy mikor
indulnak. Nem,
fölösleges még egyszer az a búcsúzkodás. Csak kínozzuk egymást vele.
Tegyünk úgy, mintha
semmiség volna az egész, mintha csak rövid időre mennénk valahova. Mások
is úgy tesznek. Ezen a
hosszú, zsúfolt vonaton szinte kivétel nélkül olyanok vannak, akik
örökre elhagyják a hazájukat. Most
ilyen időket élünk. Rendkívüli időket. Ami azelőtt lehetetlen lett
volna, az most mind lehetséges.
Szöszi ott állt az ablaknál. Tudta jól, hogy senki nem jött ki az ő
búcsúztatásukra, mégis, mintha
keresett volna valakit a sűrű tömegben. Apát? Ugyan! Hogyan kerülhetne
ide? Talán úgy, hogy
véletlenül épp ma bement volna nagymamáékhoz, és onnan kirohant volna
ide, a vonathoz, az
egyetlen lányáért? Ha megérezte volna, hogy ma, éppen ma utazik az ő
Szöszije Amerikába!
De apa nincs, nincs, persze hogy nincs. A vonat mindjárt indul. És talán
nem is apát kutatja a sok
idegen ember között. Árpádot. Miért? Hogyan? Nincs magyarázat! Árpád nem
tud semmit. És talán
soha nem is tudja meg, mi történt, hogyan történt. Ha csak egyszer
nagymama meg nem mondja, el
nem meséli neki.
Már jön az indító a palacsintasütővel. A vasutasok kiabálnak:
felszállás, indulás! Az egyik, egy tréfás
kedvű, csúfondáros hangú, azt kiabálja: „Vonat indul a második vágányról
Hegyeshalom-Bécs felé.
Disszidálók, figyelem! Fogóddzanak, mert jön a kanyar!” Tréfát csinálnak
az egészből! Mindenki tudja,
hogy mi történik. Tréfát csinálnak ebből a nagyon-nagyon szomorú,
szívfájdítóan szomorú dologból.
Talán ezernél is több ember most látja utoljára Budapestet. A vonat
lassan indul. Mintha ezer és ezer
finom, vékony szál húzná vissza. A kísérők sírnak, szaladnak a vonat
mellett, integetnek. Szakadnak a
szálak. Száz és száz szívből szakadnak ki. És minden szívnek egyenként
is sok száz ilyen finom fonalat
kell elszakítania. Szöszi erősen, erősen szorítja magához Dundit.
Aztán a vonat nekilendül, Sanyinak korom száll a szemébe. Laci enni
akar. Dundi lekéredzkedik a
padlóra, tipeg a térdek között. A vonat csattog, az utasok elkezdenek
beszélgetni egymással. Először
félénken, aztán nyíltabban. Ebben a fülkében mindenki Nyugatra tart. Egy
magas, fiatal szőke lány,
akinek már nem jutott ülőhely, a hátizsákján csücsül és félénken
kérdezgeti a többieket: igaz, hogy
Győr előtt kell leszállni a vonatról, vagy mehetnek egészen Győrig?
Lesz-e ellenőrzés? Egy kövér
fiatalember vézna kis feleségét biztatgatja: „Ne izgulj, Micu, nem lesz
semmi baj. Annyi sok ezer
ember átment, majd mi is átmegyünk!” Egy idősebb ember azt meséli, hogy
ő már egyszer
megpróbálta, akkor elkapták, de semmi az egész, elengedik, most újra
nekivág. Egyszer csak sikerül!
Egy sima hajú, térdnadrágos fiatalember kukkant be a fülkébe. Ráhunyorít
Micuékra, kihívja őket a
folyosóra. „Ezek, úgy látszik, valami nagy bandában vannak – jegyzi meg
az idősebb útitárs. – Ez a
sima hajú a vezetőjük, ezt az alakot már a múltkor is itt láttam a
vonaton.” Aztán elkezdi mesélni,
hogy sokan autóval mennek, fizetnek nehéz ezreseket. De az se biztos,
dehogy! Mindenféle
előadódik. Az is megtörtént, hogy egy egész családot elvittek Komáromig,
elszedték a pénzüket,
aztán lerakták őket, mehettek vissza gyalog. Szöszinek Bébi jutott az
eszébe. Talán annak a barátja is
ilyen rabló?
------------------------------------------------------------------------
*Page 110*

Győr előtt egy kis állomáson többen leszálltak. A többieknek nem szóltak
semmit, csak leszálltak. A
mama nagyon izgatott lett. Mit jelenthet ez? Biztosan tudnak valamit, de
nekik nem mondják meg.
Milyenek is az emberek! Komiszak vadak. Nem törődnek egymással. Legjobb
volna, ha ők is
leszállnának. De akkor Sándor bácsi hogyan találja meg őket?
A kocsiban nem maradt más, csak ők hatan, meg az a magas, szőke, szelíd
szemű lány, a nagy
hátizsákkal. Az meg is kérdezte: – Maguk nem szállnak le?
A mama a kezét tördelte. Az ő kocsijuk éppen szemközt állt a kis falusi
állomásépülettel. Az ablakból
látták, hogy mennyi sok utas szállt le, rengeteg ember, szinte az egész
vonat. Vonulnak mind a kijárat
felé. Persze, összetorlódnak, mert ez a kis állomás nem arra való, hogy
ilyen nagy forgalmat
bonyolítson le. A menet eleje már odakint kanyarog, a nyárfás úton, az
állomás mögött, de még
idebent is sokan vannak. A vonatról már mindenki leszállt. A kalauzok a
kocsik mellett a tömeget
nézik. Valamelyik fütyöl, egymás után emelik fel a kezüket, a csaknem
üres szerelvény mehet tovább.
És akkor egyszerre csak harsány hang töri át a zajt, a fütyülést, és
Sándor bácsit pillantják meg. Egy
autóból ugrott ki, az autó ott fékezett az úton az állomás mögött,
Sándor bácsi pedig befelé
igyekezne, lökdösi a népet és szakadatlanul kiabál: – Rózsi! Rózsika!
Sanyi! Laci! Ági! Szálljatok le!
Gyorsan! Itt vagyok! Szálljatok le! Egy pillanatra! Kalauz úr!
Egy értékes pillanat elvész azzal, amíg a mama a nagy rémület,
fejvesztettség után egyáltalán meg
tud mozdulni. Elsőnek a fiúk rohannak a kijárathoz, leugranak. Ági
utánuk. A mama lekap a hálóból
két bőröndöt, Szöszi egy harmadikat. A mama a kijárathoz szalad a
táskákkal. Szöszi tétovázva néz
körül egy pillanatra. Még három csomag van a kocsiban, azokkal mit
csináljon? Hiszen az ő egyik
kezén ott van Dundi is. Útitársuk, a magas szőke lány megérti, hirtelen
segítségükre siet. Lekapja az
ott maradt táskákat, szatyrokat és ügyesen kidobja őket az ablakon. De
már mozog is a vonat. A
mama már a mozgó vonatról lép le és megtántorodik a két táskával, térdre
esik. A gyerekek oda
szaladnak. A vonat már megy. Szöszinek is le kéne ugrania. Ugrana,
ugrana. De Dundival?
– Dundi! Dundi fennmaradt! Apa! Apa! – Ági sikoltozik, de mindhiába.
Sándor bácsi még mindig nem
tudott bejutni a sűrű tömegen át. Talán, ha ő ott van, felugrik a
vonatra, elkapja Dundit és le is ugrik
vele. Egy férfi meg tud, meg mer ilyet csinálni. De Szöszi?
Kétségbeesésében ledobja, letaszítja a
bőröndöt, ami a kezében maradt. Az nagyot csattan a kavicson, hiszen a
vonat már elhagyta a kis
állomást. Nem baj, majd csak megtalálják. Már teljes gőzzel rohannak.
Szöszi felkapja Dundit, be újra
a kocsiba, az ablakhoz. Kihajol. De már nem lát semmit, az
állomásépületet sem. Elkanyarodtak.
A magas, szőke útitársnő ijedt szemekkel nézi.
– Most mi lesz magukkal?
Szöszi nem válaszol. Különös, de mintha most is Ági hangját hallaná, azt
az ijedt, vékony kiáltást: Apa!
Dundi fennmaradt!
Dundi… Csakis Dundi. Hogy Szöszi is fennmaradt, azt észre sem vette. Az
nem számít. Pedig egyedül
nem is maradt volna fenn. Egyedül nem. Csakis Dundi miatt.
Dundi csodálatosképpen nem ijedt meg. Csak csodálkozik.
– Miért szálltak le? – kérdi és felnéz Szöszire.
------------------------------------------------------------------------
*Page 111*

– Mert ott volt apa. Nem láttad? Integetett.
– Nem láttam – mondja Dundi.
Persze hogy nem látta. Nem is láthatta. Dundi lent állt a padlón, nem
látott ki az ablakon.
– Majd Győrben megtalálnak – mondja Szöszi és hirtelen leül a padra. Ez
inkább a szőke útitársnőnek
szól. – Tudják, hogy Győrbe megyünk.
Durcásan üldögél és anélkül, hogy észrevenné, a vállát vonogatja. Hogy
ne kelljen sírnia. A kocsi
egészen üres, Dundi a padok között szaladgál, élvezi a sok helyet, a
tágasságot. Egészen idáig
mozdulni is alig lehetett a sok láb, csomag között. Váratlan jókedvében
még énekel is: – „Szép az a
gazellatermet, a sivatag Afrika ölében termett…” – Maguk, ugye,
testvérek? – kérdi az útitársnő.
– Igen – feleli Szöszi kissé mogorván. Miért, hát mit gondolt eddig ez a
lány? Talán pesztonkának
nézte őt? No, most aztán láthatja, hogy nem az. Nincs olyan pesztonka a
világon, akivel ez a kislány
így elmaradna, hogy se anyja, se apja nem hiányzik neki. Most látszik
csak igazán, mennyire szereti őt
ez a csöppség. Ahol Szöszi van, ott Dundi biztonságban és nyugalomban
érzi magát. És… és ez így van
megfordítva is. Ha Dundi vele van, Szöszi sem esik kétségbe. Dundi őt
szereti a világon a legjobban,
ezért hát ő is mindenkinél jobban szereti Dundit. Dundi az egyetlen,
akinek a szívében Szöszi a
legelső. Mindenki más, a papa is, a mama is, a nagymama is csak másod-,
harmad- vagy tizedsorban
szereti Szöszit.
Ezért aztán, bármilyen ijesztő és bolond ez a helyzet, Szöszi csak azt
érzi: majd lesz valahogy. Neki
nincs mit tennie, még gondolkodnivalója sincs. Nem tehet arról, hogy a
vonat elindult. Nem tehet
arról, hogy így esett, ahogy esett. Nem keresheti őket, hiszen nem
tudja, hol vannak. Csakis a mama
és Sándor bácsi kereshetik őt. Világos! Poggyász nem maradt náluk,
semmi, csak egy kis szatyor
Szöszi karján. Nincsen pénzük, nincs egy falat ennivalójuk, mindent
magukkal vittek. Még a jegyeket
is. Hát aztán? Mindjárt Győrben vannak. A vonat alatt váltók kattognak,
sokasodik a sín, raktárházak,
jelzőlámpák között robognak.
– A viszontlátásra – mondja a magas, szőke lány, mielőtt leszállnának.
Már rajta van a hátizsák. Arcán
látszik, hogy még valamit szeretne mondani. Ugyan mit? Ő is egyedül van,
talán szeretne velük
maradni. De Szöszi csak annyit felel: a viszontlátásra.
Leszállnak. A hátizsákos lány előttük halad néhány lépéssel. Szöszi a
karjára vette Dundit, mert
könnyen elbotlik a sínekben. Nincs sok ember az állomáson. Hosszú sorban
zöld sapkás határőrök
figyelik a leszállókat. Könnyen figyelhetik, nincsenek sokan. Szöszi
látja, hogy a hátizsákos lányt jól
megnézik, aztán kérik az igazolványát. A lány készségesen átadja. Szöszi
elmegy mellette Dundival.
Néhány szót hall a beszédből: – Hivatalos ügyben jöttem…
Szöszi azt is hallja, hogy a fiatal határőr nevet egyet, egy rövidet.
No, biztosan nem hiszi el a
hátizsákosnak, hogy hivatalos ügyben jött. Hiszen csak rá kell nézni!
Bakancs a lábán, sínadrág, és az
az óriási púp a hátán! Biztosan lefülelik.
Szöszi egyenesen a váróterem felé tartott. Hát hova menjen? Sándor bácsi
itt találja meg a
leghamarabb. Sokan voltak itt, batyusok, kofák, környékbeli parasztok. A
padokon mindenütt ültek.
Szöszi csak megállt egy sarokban, fogta Dundi kezét.
------------------------------------------------------------------------
*Page 112*

Egyszerre csak bejött a hátizsákos lány is, körülnézett, aztán egyenesen
feléjük tartott.
– Maguk is itt várnak?
Szöszi megint csak nem felelt. Hiszen láthatja, hogy itt vannak, és mi
mást tehetnek, mint hogy
várnak? Szöszi olyan, hogy fölösleges kérdésre nem tud felelni. Mert ha
válaszolna, akkor valami
nyegleséget mondana, így hát még akkor a legudvariasabb, ha hallgat.
Egyébként ezt a lányt
rokonszenvesnek találta. Egy kicsit ügyefogyott, de barátságos és szelíd.
A lány csak állt mellettük, még a nagy hátizsákját sem tette le. Együtt
hallgattak. Aztán egyszerre csak
Szöszi kérdezett, de egyáltalán nem fölöslegeset: – Mivel ejtette át a
katonákat?
Mert hiszen látta, hogy igazoltatták. Nyilvánvaló, hogy ez a lány is
disszidálni akar. A vak is látja rajta.
És a vonatban nem is titkolta, nyíltan megmondta, hogy Nyugatra készül.
Hogyan lehetséges tehát,
hogy most mégis itt van?
A lány ránézett.
– Á – mondta –, nem hittek nekem.
– De elengedték?
A lány most elmosolyodott és inkább maga elé, mint Szöszinek, azt
mondta: – Azt hiszem, mégis
hazamegyek. A következő vonattal.
– Pestre?
A lány bólintott.
– De miért engedték el? – firtatta tovább Szöszi.
– Nem tudom – felelte a lány. Szöszire pillantott, barátságosan, de
azért mégis tétován, mint aki nem
tudja, mennyit mondhat el egy ilyen kislánynak. – Pedig én nem is nagyon
bántam volna, ha… ha
elkapnak és visszavisznek.
Szöszi figyelmesen nézte az idegen lányt. Értette, nagyon is jól
értette! Ez a lány menne is, maradna
is. Majdnem úgy, ahogyan ő. És ha a határőrök elkapják, akkor, hát
Istenem, mit tehet ő róla?
Megpróbálta, nem sikerült.
Az idegen lány látta, hogy Szöszi figyel rá, hogy megérti, és
nekibátorodott: – Az a fiatalember, az a
határőr megsajnált engem. Láttam rajta. Csak intett, hogy menjek, ha akarok.
Szöszi elgondolkodott. Kigombolta Dundi bundácskáját – mert meleg van
itt a váróteremben –, csak
azután mondta: – Épp azért engedte el, mert látta magán, hogy nem is
akar igazán disszidálni. Az
olyanokat, akik nagyon akarnak, ne féljen, elkapják.
– Azt gondolja? – kérdezte a lány és örvendező, elismerő pillantást
vetett Szöszire.
Szöszi öregesen bólogatott.
– Látnak ők ilyet eleget – magyarázta. – A határőrök. Ne féljen!
------------------------------------------------------------------------
*Page 113*

A szőke lány tűnődött. Aztán hirtelen, félénken azt kérdezte: – Maguk…
nem akarnak hazajönni?
Szöszi nem válaszolt. Hogyan magyarázza el ennek a lánynak a
helyzetüket? Különben sem volna
helyes, hogy egészen beavassa. Mégiscsak idegen. Ámbár az is biztos,
hogy rendes lány. És komoly is,
lehet már vagy huszonöt éves. Épp ezért azt is megértheti, hogy ő erre a
kérdésre nem felelhet.
Meg is értette. Maga válaszolt a kérdésére: – Megvárja itt a mamát, igaz?
Egy ideig megint hallgattak. Dundit nézték, hogyan sétálgat a
váróteremben, hogyan nézelődik
kíváncsian, és várja, hogy megszólítsák. Meg is szólították. Egy falusi
néni éppen most adott neki egy
karéj kenyeret, meg egy kis darab kolbászt. Szomszédol, akárcsak otthon,
a Murányi utcában.
– Nincs benne paprika? – kérdezte a nénitől.
– Azért megeheted! – mosolygott a néni. – Magyar lány vagy. Dundi
beleharapott a kolbászba,
elfintorította az orrocskáját.
De azért megrágta a kolbászt és nagyot harapott a kenyérből is.
– Ha gyereknek is akarsz adni belőle – mondta szemrehányón akkor miért
nem főzöl olyan kolbászt,
amiben nincs paprika? A néni nagyot nevetett, mindenki nevetett
körülöttük. Dundinak sikere van!
Egy vasutas bácsi piros almát halászott ki a táskájából és átadta a
kislánynak.
– Milyen édes ez a gyerek! – mondta a szőke lány. Aztán utána: – És ha a
mama nem jön ide
magukért? Akkor mit csinálnak?
Szöszi értetlenül nézett rá. Hogy nem jön ide? Biztosan idejön! Őérte
talán nem jönnének… Nem
biztos! De Dundiért? Hát csak nem hagyják itt Dundit?
– Autóval jött értünk – felelte. Nem mondta azt, hogy a papa, azt sem
mondta, hogy Sándor bácsi.
Mit kell azt tudnia ennek az idegen lánynak, ha mégoly barátságos is,
hogy kije-mije őneki az az
ember?
– Épp azért – mondta a lány egy kis nyugtalansággal a hangjában. – Én is
láttam az autót. Azzal előbb
ideérhettek volna, mint a vonat. De azóta már biztosan megjöhettek volna.
Szöszi erre megint elnémult.
– Nemsokára este lesz – mondta a lány. – Egész éjjel itt akar ülni a
váróteremben? Én nem akarok
belebeszélni, de hát… Nincs senkijük Pesten?
– Vanni van – felelte Szöszi kisvártatva, vontatottan.
– Én szívesen megveszem a jegyet maguknak is, ha nincs pénze – mondta a
lány, és bocsánatkérően
mosolygott, mintha még ő kért volna valamilyen szívességet.
Szöszi csak hallgatott, mint aki megkukult. No, hát nem kukulhat meg az
ember ilyen helyzetben?
Sohasem szeretett azon gondolkodni, hogy mi lesz. Mire jó az? Szöszit a
tapasztalat arra tanította,
hogy úgyis minden másképpen történik, mint ahogy előre tervezi az ember.
Persze, lehet, hogy
őbenne van a hiba, mert gyöngén gondolkodik, mert sohasem lát tovább az
orránál. Mármost, ha az
ember még rendes körülmények között sem láthat bele a jövőbe, akkor
most, ebben a felfordult
------------------------------------------------------------------------
*Page 114*

világban, éppenséggel az a legjobb, az az egyetlen lehetséges megoldás,
ha a sorsra bízza magát. Ő,
amikor a vonat elindult vele és Dundival, azt gondolta, hogy Sándor
bácsi értük jön Győrbe. A győri
állomásra. Gondolhatott-e mást? De ha ez nem válik be, akkor megáll a
tudomány.
– Megkérdezem, hogy mikor megy vonat Pest felé – mondta a lány. Letette
a hátizsákját, otthagyta
Szöszi mellett a padlón, és kiment a váróteremből.
Jó sokáig odamaradt. Úgy látszik, nem talál senkit, aki megmondaná neki,
hogy mikor megy az a
vonat. Most a vonatok is eléggé össze-vissza járnak. Csupa
össze-visszaság az élet, kívül és belül.
Már több mint egy órája itt vannak az állomáson, ez igaz. Mi lehet annak
az oka, hogy Sándor bácsi
nem jött értük? Most ő ezt hogyan találja ki? És mit érne vele, ha
mondjuk, csodálatosképpen
kitalálná? De nevetséges még gondolatnak is! Ha őneki volna egy mesebeli
kis tükre, amibe csak bele
kéne pillantania, és abból látná, hol vannak most, mit csinálnak és mit
gondolnak a mamáék… De hát
ilyen tükör csak a mesében van.
Az idegen lány visszajött.
– Meg is vettem a jegyeket – mondta mentegetőzve, és mutatta is, hogy
íme, itt vannak a jegyek, a
kabátja külső zsebébe tette. – A vonat csak fél tízkor indul, addig még
megjöhetnek a szülei. És ha
addig nem jönnek, akkor nyugodtan utazzanak vissza velem. Lehet, hogy ők
is visszamentek Pestre,
mert gondolják, hogy maguk is visszamennek. Nem?
– Mennyibe került? – kérdezte Szöszi, mintha egyedül csak ez lenne fontos.
A lány csak legyintett. És igaza volt! Ez most csakugyan mindegy. Ez a
lány is egyedül van. Nem jó
egyedül. Neki is jobb, ha együtt utaznak. Szöszi ezt megértette és
méltányolta. Bár a véletlen sodorta
őket össze, most mégis olyanok ők, mint valami kis család. Egy nagylány,
egy kislány, meg egy
egészen picike. Mégis, három lány! Így barátságosabb.
A nagylány azt mondta, legjobb volna, ha bemennének a restibe Ott le is
ülhetnek, ehetnek valamit,
neki van pénze, jöjjenek vele. És már emelte is a csuda nagy
hátizsákját. Szöszi nem ellenkezett. Hívta
Dundit, kézen fogta, mentek a nagylány után. A restiben is sokan voltak,
de egy nagyorrú pincér,
miután jól szemügyre vette őket, csinált helyet nekik. A
tálalóasztalnál. Még székeket is hozott.
Miért? Biztosan szeget ütött a fejébe, hogy miféle társaság lehet ez?
Három ilyen lány! Mind a három
szőke. Tiszta terítőt tett az asztalra és megkérdezte: – Hova utaznak a
hölgyek?
– Pestre – felelte a legöregebb.
– Hozhatok finom húslevest csészében – ajánlotta a pincér. – Azt a baba
is bátran megeheti!
A baba, vagyis Dundi, boldogan forgolódott. Nagyon is tetszett neki
mindez. Csörömpölt a kanállal,
rámosolygott a szomszéd asztalnál ülőkre. Látják-e, hogy neki milyen jó
sora van? Megette a levest,
aztán kirántott húst kért. Kapott. Még minyont is. Aztán elálmosodott,
laposan nézett. A pincér
hozott még egy széket, lefektették. Az idegen lány puha gyapjúholmit
vett ki a hátizsákjából, meleg
színű piros, sárga és barnás kötött kabátkákat. Egyiket a feje alá tette
párnának, a többivel
betakargatta.
Még mindig csak fél nyolc volt. Odakint fekete téli este, idebent
ételszag és bágyasztó zsongás.
------------------------------------------------------------------------
*Page 115*

– Maga nem álmos? – kérdezte az idegen lány Szöszitől.
– Én nem – mondta Szöszi. Pedig igenis álmos volt. De hát ő mégsem
fekhet a székre, mint Dundi!
– Majd a vonatban alszik. Visszafelé nem lesz olyan sok utas – mondta a
nagylány, éppen úgy, mintha
Szöszi elismerte volna, hogy álmos.
Már csakis a vonat indulását várták, csakis azt. Ha Sándor bácsiék eddig
nem jöttek, akkor most már
aligha. Biztosan úgy van, ahogyan ez a lány mondta. Az egész család
visszament Pestre. Talán már
otthon is vannak. Ha autóval mentek, már hazaérhettek.
– Maga hol dolgozik? – kérdezte Szöszi.
– Könyvtárban.
– Könyvtárban? – ismételte Szöszi, mintha csodálkoznék ezen, pedig csak
tiszteletből ismételt. No
lám, akkor ez tanult lány. Látszik is rajta. Finom a beszéde, finom
minden holmija, a színes, puha
gyapjúkabátkák, a sálja és a kesztyűje is. És biztosan sportol is, mert
sínadrág van rajta és bakancs.
– Tanárnő akartam lenni – mondta tovább a lány, most már kéretlenül is.
Hiszen itt volt az ideje, hogy
alaposabban is megismerjék egymást. És miről is beszélgessenek még két
és fél órán át? – De vidékre,
falura helyeztek, ott pedig nem tudtam megszokni.
– Ott nem is lehet – bólintott Szöszi, mint aki szakember ilyesmiben.
– Biztosan lehetne – helyesbített a lány. – Csak nekem nem sikerült.
Rossz tanár voltam, a gyerekek
nem fogadtak szót. Megbuktam az első évben.
Szöszi elámult. Még az álmosság is kiröppent a szeméből. Soha életében
nem gondolt még arra,
álmában sem jutott volna eszébe, hogy az iskolában a tanítók is
megbukhatnak, nemcsak a gyerekek.
– No meg – folytatta a lány – az is rossz volt, hogy falun kellett
laknom. Én is egyedül voltam, meg a
mamám is. A mamám özvegyasszony. Különben az én nevem Hédi. Pál Hedvig.
Szöszi tudta, hogy most neki is be kéne mutatkoznia, az úgy illik.
Csakhogy hirtelenében nem tudta,
melyik nevét mondja? Szöszi, az nagyon is komolytalan ehhez a komoly
lányhoz, aki tulajdonképpen
tanárnő. Az Elvirát sem akarta mondani. Ezért hát így válaszolt: – Én
fodrász vagyok. Tanuló – tette
hozzá becsületesen, hogy ne nagyzoljon! De még így is volt ebben egy kis
nagyzolás, hiszen már
szeptemberben kimaradt az üzletből. De hát mindent mégsem mesélhet el
most egyszerre, egy füst
alatt. És zavarában még hozzátette: – Ha bejön hozzánk egyszer az
üzletbe, akkor én mosom meg a
haját. De olyankor jöjjön, amikor ott vagyok!
Hédi elmosolyodott.
– De hát maguk külföldre mennek – figyelmeztette.
Szöszi összeráncolta a homlokát. Most miért mondja ezt Hédi? Ő talán nem
akart disszidálni?
Hédi pedig, mintha csak kitalálta volna gondolatát, azt mondta: – Van
egy nagybátyám Belgiumban –
magyarázta. – Édesapámnak a testvére. Írta, hogy menjek ki. A mamám azt
mondta, fogadjam el a
meghívást. A nagybátyámnak gyára van.
------------------------------------------------------------------------
*Page 116*

– És a mamája? – kérdezte Szöszi. – Ő miért nem ment?
– Mert már öreg és beteges – felelte Hédi. – Hogy őneki már mindegy. A
mamám tanítónő – tette
hozzá. – Már harmincöt éve. Őt szeretik a gyerekek, neki szót fogadnak.
Szöszi csak fülelt és magában álmélkodott. Micsoda különös beszéd ez?
Hát talán csak azok
disszidálnak, akiknek nem fogadnak szót a gyerekek? Hédi szavai
rejtelmes módon Árpádot juttatták
az eszébe. Árpád sohasem mondott ilyet, mint ez a tanárnő, mégis mintha
majdnem ugyanazt
mondta volna. És tán csak azért, hogy teljék az idő, el is kezdte
mesélni: – Van nekem egy ismerősöm.
Cukrász az illető. Az mindig szeretett volna külföldre menni. És épp
most egy vak lóért se akar.
Tetszett már ilyet hallani?
– Igaza van – mondta Hédi merengve és ujjával az asztalterítőt
cirógatta. – Én mindig irigyeltem az
olyan embereket, akik tudják, hogy mit akarnak. És ki is tartanak mellette.
Szöszi fészkelődött egy kicsit Rápillantott Dundira. Az nyugodtan
alszik, ki is pirult álmában. Ha ő ezt
egyszer elmeséli u nagymamának… Hogyan töltötték ők a délutánt és az
estét a győri pályaudvaron…
Dundi nem sírt. Dehogyis! Tudta is ő, értette is, hogy milyen fura
helyzetben vannak! Szöszi, ő érti,
tudja, és mégis… mégsem keseredik el. Nem. Itt ül a vasúti vendéglőben,
egy szőke lánnyal. Épp most
tudta meg, hogy tanárnő. De azért beszélget vele bizalmasan. Ha nincs ez
a fura helyzet… Ha ő nem
marad fenn a vonaton, akkor sohasem tudta volna meg, hogy ezt a lányt
Hédinek hívják, sohasem
beszélgettek volna, mint két felnőtt. Hiába, minden rosszban van valami
jó. Minden kár valami
haszonnal jár. A vonat még csak jó két óra múlva indul. Addig még
rengeteget beszélgethetnek. Nincs
más időtöltés, csak a beszélgetés. Ha Sándor bácsi nem szállítja le a
családot a vonatról, ha nem
történik közben az, ami történt, akkor ők talán már ma este Bécsben
volnának. De ott sem lenne
olyan különös és érdekes, mint itt.
– Tetszik tudni – kezdte valami nagy nekifohászkodással –, engem a mamám
férje kivett az üzletből,
mert szerinte a fodrászat nem rendes szakma.
Hédi ránézett. Most ő álmélkodott. Nem értette világosan, hogy mit akar
mondani Szöszi, de azért
nem szólt közbe, nem szakította félbe.
– Pedig szerintem rendes – folytatta Szöszi. – Elég bolond voltam, hogy
hagytam magam. Elég
bolond.
Még sok mindent el akart mondani, de egyszerűen elapadt a szava. Hiába,
no, aki nem szokta, annak
a beszélgetés nehezebb minden munkánál. Könnyebb talán puszta kézzel
surranó madarat elfogni,
mint gyakorlatlanul és ügyetlenül kifejezni szállongó, surranó
érzéseinket, gondolatainkat. Ő is meg
akarta magyarázni, hogyan került ide. Hiszen Hédi is megmagyarázta! Ha
Hédi, tanárnő létére, így
megmutatta a szívét, ő is meg akarta mutatni. Hogy lássa ez a Hédi, ő
tudja, hogy mit akar.
Mondhatnak őrá sok rosszat. Hogy haszontalan, hogy buta, hogy flancos,
hogy jampi. Mind igaz! De
hogy mit akar, azt tudja. Azt az egyet igen. Megtanulni a szakmáját,
dolgozni, vasárnap táncolni. Ha
őt kérdeznék, ő tudna válaszolni. Élni szeretne, itt, Magyarországon,
Budapesten, a hetedik
kerületben, reggelenként munkába menni azokon a szűk, kis vacak utcákon…
De hát akkor mégis hogyan került ide? Mi az oka annak, hogy most itt ül,
ég és föld között lebegve?
Őneki olyan igazi otthona sohasem volt, az igaz. Mindig lebegett egy
kicsit a nagymamáék meg a
------------------------------------------------------------------------
*Page 117*

Murányi utca között. És ha nagyon beborult fölötte, akkor meg a
Pasarétre járt ki, apához. Mindig
gazdátlan volt, de azért annyira, mint most, még soha. Kié ő, hova
tartozik, lám, még megmagyarázni
sem tudja. Azért apadt el a szava.
– Igyunk egy feketét – szólalt meg Hédi és már szólt is a nagyorrú
pincérnek. Aztán újra Szöszihez
fordult: – Ne búsuljon, kislány, még minden jóra fordul. Majd meglátja!
Hazamegyünk. Igaz?
A pincér hozta a két kávét. Odahajolt Hédihez és megsúgta neki: – Tíz
perc múlva betolják a
szerelvényt. A harmadik vágányra. Be is szállhatnak, és akkor jó helyük
lesz!
No lám! Hát segítenek nekik. Mindenki, aki csak tud.
Hédi fizetett, aztán Összeszedték a cókmókot. Szöszi ügyesen
felnyalábolta Dundit. Hédi felajánlotta,
hogy majd ő viszi a kislányt. De Szöszi nem engedte. Hogyisne! Hiszen
Hédinek ott a nagy hátizsákja!
Meg aztán a gyerekhez ő jobban ért. Dundi selymes kis feje odasimult a
vállára, aludt tovább. Odakint
hideg szél fújt, nedves fénnyel hunyorogtak az állomás lámpái. A
szerelvényt szép csöndesen tolták
be. Még sötét volt a kupékban. Nem baj! A pályaudvar lámpái világítanak
annyira, amennyire kell.
Benyitottak egy fülkébe, Szöszi mindjárt lefektette Dundit, jól
betakarta, fejecskéjét az ölébe vette.
Sikerült az ablak mellé ülniük. Dundi szuszogott, ők meg szemközt ültek
a sötétben.
– És mit szól majd a mamája, hogy hazajött? – kérdezte egyszerre csak
Szöszi.
Hédi nevetett, halkan, kedvesen, mintha Szöszi valami jó tréfát mondott
volna.
– Semmit. Örül… Meg összeszid. Örül, hogy megjöttem, összeszid, mert
itthon szegények vagyunk, a
nagybátyámnak meg sok pénze van.
– No, látja – válaszolta erre Szöszi, mintha vitatkozna. – Magának
érdemes volna kimenni, mert
gazdag lenne. Mégse megy. Hát én miért menjek? Én nem is lennék gazdag.
És a mamám férje nem
szeret engem. Meg én sem őt.
– Magának sincs édesapja?
– Nekem? Hát már hogyne volna. Az is fodrász. Nem is tudja, hogy ki
akartak vinni engem. De én nem
megyek. Én nem is mentem volna… Nem mentem volna, csak a mamám miatt…
Meg ezért a kicsiért…
Mert ez szeret engem, meg én is őt…
– Különös kislány maga…
– Én? Nem vagyok én különös. Tizenkettő megy belőlem egy tucatba. Itt, a
sötétben és csendben,
valahogy jobban esett a beszélgetés. Odakint, a szomszéd vágányon
tolattak. Egy mozdony pöfögött
elöl, egy másik hátul. Fojtott kiáltások szálltak, a vasutasok lámpákat
lóbáltak. Fent, a kivilágított
peronon, sok ember nyüzsgött. Csupa zaj és zűrzavar az ilyen pályaudvar,
de csak kívülről, látszólag. A
vasutasok tudják a dolgukat. Kocsikat kapcsolnak össze, hogy aztán a
vonatok vígan roboghassanak az
éjszakában. Ez tehervonat, amit tolatnak. Mennyi kocsi! Mindegyikben
másféle áru. Épületfa,
élőállat, gépek, hús, tej. Az ember szédül, ha nézi. De azért végül
mindegyik eljut oda, ahova kell.
Igen, igen. Könnyű azt mondani, hogy az emberek bolondok, az egész világ
bolond. Mégsem az!
Hiszen a végén azért minden eljut oda, ahová jutnia kell. Néha-néha
adódik összeütközés, az igaz. De
az ritka.
------------------------------------------------------------------------
*Page 118*

Szöszi nézte, nézegette a vasutasok lámpácskáit. Felemelték, köröztek
vele, lóbálták, és lám, ők
megértik ebből egymást! Ő nem érti, nem tanulta, de akinek szól, az
igen. Mindenkinek meg kell
értenie a jeleket, a fényjeleket, amelyek neki szólnak.
Drága vasutasok! Fáradt, rekedt, agyongyötört vasutasok! Ti csak
körözzetek azokkal a lámpákkal.
Nagy a világ, tengersok az ember benne. Még az ilyen kicsi ország is,
mint a miénk, micsoda
embererdő, micsoda rengeteg! Mégis, a Pest felé induló vonatban, az
egyik sötét kocsiban, három
lány üldögél. Az egyik huszonöt éves, a másik tizenöt, a harmadik csak
négy… Haza akarnak menni!
Észre sem vették, amikor a vonat elindult. Akkorra már mind a hárman
aludtak. A vonat ment,
mendegélt, döcögött, meg-megiramodott, rázkódott. Egy-egy állomáson
ajtókat csapkodtak. Szöszi
föl-fölriadt, ha ajtót nyitottak és szorosabban ölelte magához Dundit.
Egyszer Dundi fölsírt,
kéredzkedett. Kibotorkált vele a huzatos kis helyiségbe. Aztán vissza,
félálomban.
– Hol vagyunk? – kérdezte motyogva Hédi.
– A vonaton – felelte Szöszi, és máris újra aludt.
Sötét hajnalon értek Pestre. Nagyon hideg volt. Borzongtak, ahogy
kikecmeregtek a meleg vonatból.
A peronon rendőrök és katonák álltak. Mindenkit beküldtek a váróterembe.
Éjszaka nem szabad az
utcán járkálni! Várják meg a reggelt, a világosságot!
11
– Én nem tehetek róla! – Szöszi mindegyre csak ezt hajtogatta.
Reggel tíz óra volt ugyanis, mire Dundival hazakeveredett a nagymamához.
Hajnalban elaludtak a
váróteremben, és csak fényes nappal ébredtek fel. Akkor még Hédi – mert
ő is velük szundított a
váróterem padján – elvitte őket reggelizni. Csak azután indultak haza.
Haza? Természetesen a
nagymamához. Hát csak nem mehettek a Murányi utcába? Ott már Takácsék
laknak harmincezerért.
A nagymama, ahogy meglátta őket, rémüldözve csapta össze a kezét. Még
jobban megrémült, amikor
meghallotta, hogy csak ők ketten jöttek vissza, fogalmuk sincs arról,
hogy mamáék hol vannak, ők azt
hitték, már azok is visszajöttek. De hiszen ez borzasztó! Csak nem
fogták el őket? A nagymama
egyszerre tízfélét kérdezett, egyszerre akart mindent tudni. Így persze
sok időbe telt, míg Szöszi csak
nagyjából is elmondhatta azt a keveset, amit tudott. Mert nagymama
minduntalan félbeszakította,
szidta, kelekótyának nevezte. Hát ezért hajtogatta Szöszi: – Én nem
tehetek róla! Tessék elhinni! Hát
mit csináljak?
Nagymama ezt eleinte sehogy sem akarta elhinni, megérteni.
Hát csak nem akarja Szöszi elhitetni vele, hogy a mama vagy Sándor bácsi
a hibás? Egy felnőtt, okos
ember! Gyanakodott, kérdezgetett; Szöszi talán elhallgat valamit. És
kimondta azt is, ki ő, hogy mire
gyanakszik: – Idehallgass, lányom! Mondd meg őszintén! Megszöktél tőlük
és ezt a kicsit is
megszöktetted! Ismerlek én téged!
– De nagymama! – jajdult fel Szöszi és egészen belesápadt. De a
nagymamát nem olyan könnyű
leszerelni.
------------------------------------------------------------------------
*Page 119*

– Ismerlek én, mint a tenyeremet! – hajtogatta. – Tudom én, hogy honnan
fúj a szél! Egész bolondja
vagy ennek a kicsinek. Én belelátok a te bolondos szívedbe! Idehozod…
Majd talán te keresel, te
dolgozol rá? Talán te akarod fölnevelni? Miből? Hogyan? Azt hiszed, ez
hajas baba, amit a boltban
árulnak? Terád is rád férne még a nevelés. Tacskó! Te akarsz gyereket
nevelni? Majd az a jó bolond
nagyanyátok, az…
Szerencsére előkerült a nagypapa. Megrakott kosárral lépett be, persze,
megint a boltokat járta. Már
az egész háznak ő a bevásárló trógere. Nagymama mindjárt megrohanta: –
Jól megcsinálta az aranyos
unokád! Nézd meg őket! Úgy nézd meg őket, hogy elkeveredtek a családtól,
azt se tudják, hol lakik az
Isten. Ezer és ezer ember disszidál, ezek még azt se tudnak! Hogy
leszálltak a vonatról Győr előtt… Ők
meg fenn maradtak, mert elindult a vonat. Hallottál már ilyet? Mert én
megértem hatvanöt évet, de
ilyet még életemben nem hallottam.
– Miért nem mondja a nagymama, hogy menjünk világgá? Ha terhére vagyunk…
Gyere Dundi! –
fortyant föl Szöszi.
De a nagypapa csak intett neki.
– Nem ismered még nagyanyádat? Csak káricál, káricál, nem kell azt
mellre szívni. Jobb lesz, melegíts
egy kis vizet, meg kell fürdetni ezt a kislányt, hiszen valóságos
cigánypurdé. Gyere, bogaram… Te
meg, lányom, meséld el szép nyugodtan, hogyan történt, mint történt.
– Mesélje el a nagymama. Ő úgyis jobban tudja! – duzzogott Szöszi.
– Te! Kapsz ám egyet visszakézről! – fenyegetőzött a nagymama.
Szöszi sírva fakadt. Olyan csöndesen és fájdalmasan sírt, hogy még
nagymamát is megijesztette vele.
És persze ijedtében még ő kérdezte: – Most miért sírsz? Hát bántott valaki?
Szöszi úgy érezte, ezt már igazán nem bírhatja ki senki. Ez már, ahogy
mondani szokták, egy lónak is
sok volna. Őt csak dobálják, hurcolják, rángatják. Ott maradt a vonaton
egy fillér nélkül,
vadidegenben, Dundival. És nem sírt, nem esett kétségbe, még pártfogóra
is talált Hédiben. Szépen,
rendben hazajött, hazahozta épségben Dundit. És akkor még őt szidják,
gyanúsítják.
Nem telt el egy fél perc, és a nagymama is sírdogált. Jaj, őneki, jaj,
jaj! Mi lehet a családdal? Mi
érhette őket? Hol lehetnek az ég alatt? Hogy süllyedne el már ez az
egész gonosz világ… Ahol ilyesmi
megtörténhetik egy családdal! Verje meg az Isten mind a két kezével, aki
ezt a felfordulást kitalálta,
aki az embereket megbolondította.
– Nem bolondít minket más, mi magunk bolondítjuk magunkat – dörmögte a
nagypapa. Kiment a
konyhába, feltett a gázra egy fazék vizet. – Majd én mindjárt elmegyek a
Murányi utcába. Majd én
körülnézek. Hátha ott vannak?
El is ment.
Nagymama megfürdette Dundit, lefektette szépen a nagy ágyba. Aztán
ráparancsolt Szöszire, ő is
mosakodjék, egyen valamit, aztán pihenjen le. De Szöszi csak ült,
gubbasztott, duzzogott a sarokban
és csúnyákat gondolt. Mint mindig, ha nagyon elkeseredett. Hogy ő milyen
szerencsétlen, bárcsak
meg se született volna. Később mégis lefeküdt a díványra, de csak úgy,
ruhástul, mosdatlanul,
------------------------------------------------------------------------
*Page 120*

kócosan. Minek mosdani és fésülködni annak, akinek az élethez sincsen
kedve? Elaludt szerencsésen
és csak késő délután ébredt fel, akkor is arra, hogy sokan vannak a
szobában, valóságos családi
tanács. Ott volt a nagymama másik lánya, Joli néni, a férjével együtt.
Nagypapa persze már réges-
régen visszajött a Murányi utcából. És hogy a mamáékat nem találta ott,
hogy semmiféle hír nincs az
útra-keltekről, az kiderült a beszélgetésből. Joli néni éles hangja
verdesett gyűlölködve: – Mert soha
nem törődött senkivel, csak saját magával. Világra hozta a gyerekeket,
de hogy dolgozzék is rájuk?
Azt már nem! Mindig csak a könnyebb végét fogta meg mindennek. Mi az
neki, hogy egy-két gyereket
elhagy az úton? Semmi! Itt a család, majd gondjukat viseli. Arra való a
nagymama, hogy ha Szöszit
fölnevelte, nevelje föl ezt a kicsit is…
Az a kicsi, vagyis Dundi, ott csücsült nagymama ölében és riadtan
jártatta körül a tekintetét. A
felnőttek azt hiszik, az ilyen kicsi lány még semmit nem ért abból, amit
a nagyok beszélnek.
– Még megjöhetnek – dünnyögte nagypapa.
– No, hát, majd meglátjátok, hogy nekem lesz igazam – tüzelt ismét Joli
néni. – Ismerem én a
húgomat, meg a drága sógoromat is. Ha eddig nem jöttek, eztán már nem
jönnek, ne féljetek. Ha
Szöszi haza tudott jönni a gyerekkel, ők miért nem tudtak hazajönni?
Nekik pénzük is volt.
– Lehet, hogy eltévedtek és elfogták őket – szólalt meg most Vili bácsi,
Joli néni férje, a testes,
barátságosan, fényesen kopasz vízvezeték szerelő. – Hall az ember épp
eleget mostanában. A mi
házunkból is tízen indultak el, aztán hogyan jártak? Eltévedtek, pedig
vezetőjük is volt. Gyalogoltak
harminc kilométert a hóban, öregekkel, gyerekekkel, csomagokkal. Végül
is befutottak
Mosonszentjánosra, egyenesen a határőrök karjaiba. De már nem is bánták,
annyira elfáradtak és
megijedtek. Egy napig ott tartották őket, aztán megjöttek autóval. Ők is
megjöhetnek holnap.
Szöszi csak a pillája alól lesett ki, úgy figyelte őket. Ne vegyék
észre, hogy ébren van. Tőle ne
kérdezzenek semmit. Hanem azért nem volt könnyű ezt hallgatni. Kár, hogy
a fülét nem csukhatja be
az ember, csak a szemét. Miért nem nőtt az ember fülén ugyanolyan
elzáró, mint amilyen a szemén
van? Sok-sok keserűséget megtakaríthatna vele.
Délelőtt a nagymama őt szidta, őt okolta, most meg Joli néni a mamát,
pedig nem is tudják, hogy mi
történt. Ha valami baj van, akkor mindjárt szidni kell valakit?
Dundi is így érezhetett, mert amikor Joli néni a legjobban ócsárolta a
mamát, hogy ilyen önző, olyan
puccos, egyszerre csak felsírt: – Mama! Mamikám! Mikor jön meg a mamikám?
Szöszi ezt már nem bírta tovább. Fölkelt a díványról és szó nélkül,
morcosan és borzasan, kivette
Dundit a nagymama öléből, kivitte a konyhába.
– Ne sírjál… Megjön a mamika. Eljön érted.
A csukott ajtón át is hallotta, hogy nagypapa korholja a lányát, amiért
a gyerek előtt mindenfélét
beszélt a mamáról. Nem való! Igaz, a gyerek nem ért meg mindent, de
annál rosszabb. Így még
jobban fél a felnőttek szavaitól.
Megmosdatta Dundi könnyes arcát, a magáét is megmosta.
– Elmegyünk sétálni – mondta neki. – Jó?
------------------------------------------------------------------------
*Page 121*

– Jó – mondta Dundi és odatörleszkedett Szöszihez, mint egy kiscica.
Kint az udvaron a gyerekek háborúsdit játszottak a hóban. Barikádot
építettek a szemetes hordókból.
Egy kidobott rozsdás kályhacső volt az aknavető. Madzaggal a nyakukba
akasztották a piros és kék vízi
pisztolyokat, az volt a géppisztoly. Tatatata… phiu, phiu… Csak úgy
süvöltöttek a képzeletbeli golyók,
néha az aknavető is megszólalt: Bumm, bumm!
A kapu előtt a hároméves Berkes Öcsi állt, fapuskával a vállán. Csupa
maszat a képe, nagy barna
szeme tele bámész unalommal.
– Mit csinálnak ezek? – érdeklődött Dundi.
– Utánozzák a nagyokat – felelte Szöszi.
Kimentek a Liszt Ferenc térre. Ott, a Zeneakadémia előtt, ahol annak a
kenyeret hozó lánynak vékony
kis holtteste feküdt temetetlenül, most Kocsis Miki álldogált egy kis
vasszánkóval. Ez az a Kocsis Miki,
aki annyiszor kért Szöszitől egy-egy forintot jelvényre, cukorra. Most,
hogy meglátta, megint
odafutott hozzá: – Adj egy forintot pattogatott kukoricára!
Mert az öreg hadirokkant már kint ült a kis kályhája előtt és egykedvűen
rázogatta a vasszitát a
parázs fölött.
– Nincs egy vasam sem – mondta Szöszi.
Miki nagyot nézett. Aztán a zsebébe nyúlt, kivett egy forintot, maga
vett kukoricát és megkínálta vele
a lányokat.
– Ki ez a lány? – kérdezte és Dundira mutatott.
– A kistestvérem.
– Ülj rá, húzlak – mondta Miki egyenesen Dundinak.
Dundi rátelepedett a szánkóra. Miki szaladni kezdett vele és vígan
rikoltozott: Hoó, haó!
Szöszi el is határozta, hogy mihelyt bemegy az üzletbe, az első
borravalóból rögtön két forintot ad
ennek a Mikinek. Nem rossz gyerek!
Mert, hogy bemegy, az olyan biztos, mint hogy ő most itt áll a Liszt
Ferenc téren, a kora esti lámpák
fényében. Akár visszajön Sándor bácsi, akár nem.
Jó későig maradtak kinn, hiszen Dundi olyan jól mulat Mikivel, olyan jót
játszanak! És csak hadd
menjenek el közben Joli néniék. El kell menniük, mert kijárási tilalom
van, időben haza kell érniük.
– Tessék engem hatkor kelteni, mert bemegyek az üzletbe – ezzel ment
haza, ez volt az első szava.
– Jó, jó, csak visszavegyenek – felelte erre nagymama.
– Visszavesznek, tessék csak nyugodtnak lenni!
– Hát az a szerencséd, hogy ügyetlen az nem vagy – mondta erre a nagymama.
------------------------------------------------------------------------
*Page 122*

Ez a néhány szó a munkáról, a holnap reggeli munkáról, békét szerzett.
Egész este nem hozták elő a
mamát, Sándor bácsit, a disszidálást, hogy megjönnek-e, vagy sem? Igaz,
korán le is feküdtek. Szöszi
feküdt le utoljára, mert ő még vizet melegített, és kimosta Dundi
harisnyáját, bugyikáját, meg a saját
holmiját is. Hiszen semmijük sincs, csak ami rajtuk! Minden a mamáéknál
maradt! Szépen
felteregetett a meleg konyhában, reggelre megszárad.
Már aludtak egy sort, amikor egyszerre csak megzörgették a konyhaajtót,
majd utána mindjárt a
szobaablakot.
– Váradi néni! Váradi bácsi! Jöjjenek hamar! Bécsből keresik telefonon!
Szöszi ezt még csak félig hallotta, mert nem ébredt fel egykönnyen. A
nagymama jajveszékelésére
ébredt fel egészen, a lámpagyújtásra, hogy nagypapa kapkodva a nadrágját
húzta és cigaretta után
tapogatott.
– Jézusz az atyám – jajgatott nagymama. – Moszt mit vaszakolsz azzal az
átok szigarettával? Jaj,
nekem… Jézusz az atyám… – selypítette, mert éjszakára kiveszi a fogát,
anélkül pedig nem tud
rendesen beszélni.
Nagymama is kikászolódott az ágyból, de mire ő magára gombolta a
pongyolát, nagypapa már fürgén
el is szaladt az első emeleti doktorék szakácsnőjével. Mert az zörgette
fel őket, a hangját Szöszi is
megismerte. Szöszi csak feküdt rémülten, nem mozdult. Hallgatta nagymama
nyögését, ahogy a
papucsáért kotort az ágy alá, meg a zörgést, ahogy a hamis fogait
halászta ki a pohárból. Dundi, ő
nem ébredt fel, ott szuszogott Szöszi mellett. Nem, Szöszi nem hagyhatja
itt Dundit, de minek is
menjen? Úgysem engedik a telefonhoz, de minek is? Majd nagypapa.
Nagymama végre elkészült, kicsoszogott. Az ajtót nyitva hagyta. Szöszi
hallotta a papucs klaffogását
az udvaron, de még a lépcsőházban is. Hány óra lehet? Felemelte a fejét,
a sublódon ketyegő
ébresztőórára nézett. Fél tizenegy. Nincs is olyan késő. Még él a ház.
Hallani a lift bugását. Valamelyik
lakó megy fel a negyedikre, biztosan kártyázni volt idelent, mert hiszen
házon kívül nem lehet senki,
éjszaka nincs kijárás.
Hosszú, hosszú percek. Dundi egy kicsit nyöszörgött. Szöszi fölkelt,
előkereste a bilit nagymama
éjjeliszekrényéből, odavitte a díványra, ráültette az alvó kislányt. Nem
ébredt fel egészen, Szöszire
dőlt, úgy végezte el a dolgát. Szegény kis bogár! Apád, anyád Bécsből
telefonál… Bécsből!
Dundi már újra aludt. Már talán tíz perc is elmúlt azóta, hogy nagypapa
elszaladt. Hol maradnak?
Ilyen sokáig csak nem telefonálnak? A nyitott ajtón hideg húz be az
udvarról. Egészen kihűl a szoba.
Szöszi fölkelt, hogy becsukja. Egy pillanatig ott állt a nyitott
ajtóban, nagymama hosszú hálóingében
dideregve. Felöltözzék? Utánuk menjen? Nem!
Becsukta az ajtót, visszament a szobába, de nem feküdt le. Csak leült a
dívány szélére és várt.
Hát mégis, mégis úgy van, ahogyan Joli néni mondta. Bécsben vannak. Most
már biztos. Elmentek. Itt
hagyták őket.
Mennyi idő múlt el? Talán húsz perc is. Biztosan a doktorékkal
beszélgetnek. A nagypapa bejáratos
oda, nekik is sokszor vásárol egyet-mást, a nagymama meg varr, foltoz a
családra. Előbb a
doktoréknak mondják meg, hogy mit telefonáltak.
------------------------------------------------------------------------
*Page 123*

Végre köhécselés, csoszogás. A nagymama sír, ahogy belép, nagypapa ujjai
között most is füstöl a
cigaretta. Biztosan a doktor kínálta meg, mert az első, amire itthon
rágyújtott, már régen elégett.
– No, lányom – mondta a nagymama –, te nem kellesz nekik. Csak az a
kicsi. Hogy küldjük utánuk.
Szöszi nem szólt, nem mozdult.
– Nem tudtak értetek menni, mert akkor a határőrök elkapták volna őket –
mondta tovább a
nagymama. – Meg hogy sietni kellett, mert a vezető csak sürgette,
sürgette őket, hogy ha nem
jönnek, akkor otthagyja az egész társaságot. Hogy ők már odaadták annak
a vezetőnek az utolsó
pénzüket, több mint tízezer forintot. Ha értetek mennek, akkor nem
jutottak volna ki.
Nagymama az asztalnál ült, a szemét törölgette. Nagypapa meg csak állt a
szekrény előtt, öreg szeme
valami furcsa, szürkés fényben égett.
– Valami Gizi nénit emlegettek – folytatta ismét csak a nagymama. – Aki
a Sziget utcában lakik. Hogy
vigyük el ahhoz a kislányt, azok majd kiviszik utánuk. De minél előbb,
mert Dél-Amerikába akarnak
menni. Már rajta vannak a listán.
Szöszi most megmozdult és meg is szólalt: – Á… Azok úgyse mennek. Csak
mondják!
És mert kérdőn néztek rá, hát folytatta: – Sándor bácsi testvére… Azok
már előbb akartak menni.
Azok piszkálták fel Sándor bácsit. De azok úgyse mennek! Beijedősek.
A nagypapa, mintha csak erre várt volna, most kitört: – no, ugye
mondtam! Mondtam! Nem adjuk…
Senkinek se adjuk.
– Ne beszélj már – sírt megint a nagymama. – Megszakad az anyja szíve utána!
– Nem kell, hogy megszakadjon! – folytatta a nagypapa oly hevesen és
szaggatottan, mintha minden
szava kő lenne, amit a tűz dob ki belőle. – Jöjjön haza! Hazajöhet! Ki
áll útjába? Ezért a másikért – és
bütykös, öreg, reszketős ujjával Szöszire mutatott – nem szakad meg? Ezt
se ő nevelte! Ha beteg volt,
nem ő ápolta! A tízezer forintot, azt sajnálták… Amit odaadtak annak a
csibésznek, aki kivitte őket.
Mi? Hát akkor lássák! Nem adom!
– Azt hiszed, harminc éves vagy? – tördelte a kezét nagymama. –
Hatvanhét éves vagy. Te akarod
fölnevelni? Miből?
– Két év múlva én is keresek! Nagymamuskám! És addig is! Kapok én
borravalót! Segít a papám is…
Inkább táncolni se járok!
– Hallgass, hisz meztelen vagy… Egy gatyád sincsen…
– Nem baj – vette át a szót a nagypapa, most már nyugodtabban. Most már
olyanok voltak a szavai,
mint a vaskerekek. Csöndben, súllyal gurultak. – Csak menjenek ők
Dél-Amerikába. Legyen nekik
autójuk. Azért mi is megleszünk. Ládd-e – és megint Szöszire mutatott
azzal a drága öreg ujjával –,
ennek a kis haszontalannak, ennek van szíve. Ez többet dolgozott már
erre a kicsire, mint az anyja.
Ennek is van annyi köze hozzá. Majd ha én már nem bírom a kosarat
cipelni, megkeresi ő, ami ennek
a kicsinek kell. Azért csak járjál táncolni is – tette még hozzá és
egyenesen Szöszire nézett. Most a
------------------------------------------------------------------------
*Page 124*

szemével mutatott rá, nem az ujjával. És már mosolygott egy kicsit a
szeme. – Fiatal vagy. Azért még
táncolni is eljárhatsz.
– Bolondok vagytok – sóhajtotta nagymama. – Azért én holnap elmegyek
ahhoz a Gizi nénihez, a
Sziget utcába.
– Hát csak menj – mondta erre a nagypapa. – Eriggy csak bátran! A
kislány itt marad. Majd
meglátjátok. Úgy lesz, ahogyan én mondom.
„Úgy lesz, ahogyan én mondom…” Nagypapa ezt nem parancsképpen mondta.
Egyáltalán nem!
Inkább úgy, mint egy jóslatot. A tekintete is, mintha a jövőbe látna
vele, olyan fénylő volt, és mégis
fátyolos. Dödöghetett, zsörtölődhetett nagymama, nem számított most. A
nagypapa Szöszinek hitt,
aki megmondta, hogy Gizi néniék úgysem viszik el Dundit. De a nagymama
nem hitt Szöszinek. Még
jó ideig hajtogatta, hogy Sándor bácsi nem gyerek, nem is bolond. Ha ő
egyszer azt mondta, hogy Gizi
néniék elviszik a kislányt, akkor elviszik.
Lefeküdtek, eloltották a lámpát, de sokáig nem aludtak. Nagymama
nyögött, forgolódott, és néha
morgott is, mert nagypapa egy idő múlva megint cigarettára gyújtott.
Szöszi hallotta a gyújtó
sercegését, sőt, a lángocska be is világította néhány pillanatra a
szobát. Nagymamának az a „halála”,
ha a nagypapa ágyban cigarettázik. Hogy az nem való.
Igaz, kiéghet az ágynemű, kihullik a parázs a cigarettából. De van azért
ennél fontosabb dolog is a
világon.
Nagymama mindig mindentől csak fél. Nemcsak attól, hogy kiég az ágynemű,
hanem attól is például,
hogy majd betegek lesznek, elfogy a pénzük. Azért is nem akarja, hogy
Dundi náluk maradjon. Nem
akarja? Persze, ő is szereti Dundit. És a nagymama nem rossz, dehogyis.
Hiszen Szöszit is fölnevelte.
Csakhogy a nagymama fél. Mindig azt mondja, rosszak az emberek. Meg hogy
az élet nehéz. Igaz ez?
Igen is, meg nem is. Az emberek nem valami jók. Istenem, hát olyanok,
amilyenek. Küszködnek,
vesződnek. Ha az emberek jobbak lennének, akkor talán könnyebb lenne az
élet. Vagy fordítva? Hogy
tán, ha az élet nem volna nehéz és vesződséges, akkor az emberek is
jobbak lennének? Nem, Szöszi
erre igazán nem tudna megfelelni, még ha reggelig gondolkodna is. Erre a
nagypapa sem tudna
felelni, még a hatvanhét esztendejével sem. De hát érdemes olyanon
gondolkodni, amitől úgysem
lesz okosabb az ember? Emiatt Szöszi nyugodtan aludt volna, ezért igazán
nem virraszt az ember,
nem gondolkodik nyitott szemmel a sötétben. Ami őt ébren tartotta jó
ideig ezen az éjszakán, az
nagypapa jóslata volt, és az a néhány szó, amit róla, Szösziről mondott.
Hogy neki van szíve! Igaz, úgy
mondta: „Ennek a haszontalannak…” De így még szebb és jobb. Még jobban
melegítette Szöszit.
Hiszen ez azt jelenti, hogy ha valaki haszontalan, mint ő, az még nem
elveszett ember. Azt még azért
szeretheti valaki.
És ha őt, Varga Szöszit szerethetik, becsülhetik, akkor más embert még
inkább. Mert ki az a Varga
Szöszi? Valaki, akiből tizenkettő megy egy tucatba. Jő, vannak nála
butábbak, haszontalanabbak. De
olyan sokan? Nem! Sokkal többen vannak azok, akik különbek nála. Hát
akkor mit fél annyira a
nagymama? Nem látja, hogy mégis több a jó ember, mint a rossz? De még
mennyivel! Nézzük ezt a
házat, vagy amazt a másikat, a Murányi utcában. Nem lakik abban sokkal
több rendes ember? No,
ugye! Az emberek között, az emberektől sohase kell félni. Ez az, amit
Szöszi ma megtanult
nagypapától.
------------------------------------------------------------------------
*Page 125*

Bárcsak már reggel volna, hogy mehetne az üzletbe, Tóni bácsihoz. Az is,
milyen jó kis ember! Nem,
nem fél attól, hogy nem veszi vissza. Még attól se fél, hogy majd
kérdezgeti, faggatja. Dehogyis! Tóni
bácsi nem olyan. Hiába szidta annyit Sándor bácsi a fodrászokat. Jó,
meglehet, nem valami előkelő
szakma. De már maga az, hogy egy fodrász annyi sok emberrel beszél
mindennap! Annyifélét lát és
hall! Tudja, hogy minden embernek más és más bogara van. Egész nap
emberek között forog…
Végre, nagy nehezen elnyomta az álom.
Ha elalszik az ember, szempillantás alatt múlnak el az órák.
Nagymama is nagyon várhatta a reggelt, mert mindjárt azt mondta: – Te
már voltál annál a Gizi
néninél?
– Voltam – felelte Szöszi.
– No, hát, akkor öltöztesd föl a kislányt, megyünk a Sziget utcába.
Szöszi nem szólt semmit. Mindent úgy tett, ahogyan a nagymama mondta.
Szépen felöltöztette
Dundit, elindultak. El is kísérte nagymamát egészen Gizi néniékig. Ott
azonban megállt.
– Minek menjünk mi föl? Tessék csak egyedül fölmenni. Mi addig elmegyünk
Tóni bácsihoz és
nagymama odajön értünk. Nagymama gyanakodva nézett rá. Gondolkodott.
– Hát azt nem bánom, ha te nem jössz, de a kislányt felviszem. Most
váratlanul maga Dundi sietett
Szöszi segítségére: – Tóni bácsihoz akarok menni! Szöszivel!
– Mit? Már neked is van akaratod? – Nagymama megragadta Dundi kezét és
bevonszolta a kapun.
Dundi sírt, kiabált, toporzékolt, húzatta magát. Nagymama
megmérgesedett, rávert a kis fenekére.
Erre még inkább bőgött.
Szöszi a kapuból nézett utánuk. Dundi úgy visított, mint a kismalac. Még
a lépcsőházban is! Így akar a
nagymama fölmenni vele?
Nem telt bele egy perc, a nagymama jött vissza a szipogó Dundival.
– Itt van… Vidd ezt a komisz kölyköt.
– Jobb is, ha egyedül megy a nagymama – mondta álnokul Szöszi. – Úgyse
volna maradásuk a
gyerektől.
Nagymama csak legyintett mérgesen.
– Tessék majd bejönni értünk! – mondta Szöszi még egyszer és elindult
kedvencével.
Kilenc óra volt, mire az üzlethez értek. Ilyenkor kevesen szoktak lenni.
A kora reggeli vendégek, a
dolgozó nők már elmennek, a későn kelők, a művésznők és nagyságák még
nem jönnek. Így volt
azelőtt! Most azonban, Szöszi csodálkozására, egészen tele volt az
üzlet. Majdnem minden búra alatt
ült egy-egy vendég, hajmosásra négyen is vártak. Lázas munkában a
segédek, a manikűrös… És ki áll a
hajmosónál? Lujzi, a pénztáros!
– Jé, Szöszi!
------------------------------------------------------------------------
*Page 126*

– Nicsak… Idenézzetek, micsoda magas vendég…
Senki nem ért rá arra, hogy üdvözlésére siessen. De még csak az lett
volna szép! Csak egy-egy vidám
szót dobtak oda neki mindenhonnan: – Mi van?
– Visszajössz?
– Kié ez a kislány?
Tóni bácsi hajat festett. Nem kiáltott semmit, csak a fejével intett
Szöszinek, hogy jöjjön közelebb.
Szöszi odalépett.
– Sietsz? – ezt kérdezte tőle.
– Dehogyis – mondta Szöszi, valami boldog sejtelemmel a hangjában.
Jól sejtette! Tóni bácsi azt akarta, hogy maradjon mindjárt itt. Tegye
le a kabátját, keressen egy
köpönyeget hátul a kozmetikában, a fogason talál. Aztán álljon neki és
fésülje ki azt a két nőt, aki már
éppen készen van a szárítással. Ha az megvan, akkor álljon neki fejet
mosni, mert Lujzi estig se készül
el a fejekkel, hiába, nem az ő szakmája.
– Magda? – kérdezte Szöszi.
– Disszidáltak – mondta Tóni bácsi. – Az anyósa miatt. Nem bírta már.
Svédországban vannak. A
kislányt is vetkőztesd le, majd eljátszik itt. A testvéred?
– Persze – felelte Szöszi. Levette Dundi bundácskáját, megfésülte. Ennyi
nő között, csak van, aki
vigyáz egy kislányra! Pajtás is akad mindig, mert sok vendég gyerekkel
jön. Most is van itt egy kétéves
kisfiú. Még pelenkát hord, totyakos a kis feneke. Dundi mindjárt
pártfogásába vette.
Zúgnak a piros szárítók, kéklánggal pislog a gáz. Szöszi keze alatt
szikrákat szór a vendég frissen
mosott haja. Bele-belepillant a tükörbe. Onnan látja az egész üzletet,
Dundit, ahogy szaladgál a zöld
gumiszőnyegen. Nagyon tetszik neki itt. Már konyakos meggyet is kapott
egy nénitől. A tükörből látja
önmagát is. Foltos a haja, kopik le a festék, de a tövénél már nő a
régi, az eredeti, a Szöszi-haj.
A két kifésülésért egy-egy forintot kapott, úgy csúsztatták be a
köpönyege zsebébe. Ezt a kettőt
Kocsis Mikinek adja, mindjárt, ahogy hazaér.
Aztán nekiállt a mosásnak. Lujzi ott dolgozott mellette. És mesélt. Hogy
mennyien elmentek.
Nemcsak Magda, Zoli is, az a segéd, aki mindig a maszekvilágot siratta.
De Zoli még most is
Ausztriában van, írta, hogy szeretne hazajönni. Bár jól keres, mert a
nők mindenütt nők, még a
lágerben is. Nem is azért, hanem mert, mint írja, Pest, az csak Pest.
A vendégek közül is sokan disszidáltak? Igen, de azért, amint Szöszi
láthatja, úgy megy az üzlet, hogy
jobban nem is mehetne. A nők alig várják, hogy végre rendes fejjel
járhassanak.
Szöszi nevetni szeretne, mosolyogni állandóan. De e helyett inkább a két
kezével nevet, ahogyan a
puha és langyos habot dörzsöli a vendégek fején. Úgy, de úgy megmossa
mindegyikét, fényesre,
repülősre!
------------------------------------------------------------------------
*Page 127*

El is feledkezett arról, hogy iderendelte a nagymamát. Igaz, sokáig nem
jött, majdnem dél volt, mire
belépett. Tétovázva nézett körül, biztosan azt gondolta, ők Dundival
réges-rég hazamentek. De aztán
meglátta Dundit, és Szöszit is a fehér köpönyegben. Akkor éppen a
csipeszeket szedte ki egy
öregasszony ezüstös, vékony hajából. Szöszi intett neki, hogy jöjjön
közelebb, ő nem mehet.
– Nem jössz haza? – kérdezte a nagymama.
– Nem… Csak tessék Dundit hazavinni.
– És mit ebédelsz? Nincs is ennivalód!
– Majd átszaladok a büfébe – felelte Szöszi, nem minden büszkeség
nélkül. – De tetszik látni, mennyi
dolog van…
Nagymama nem hozta elő, hogy mit végzett Gizi néninél, Szöszi meg
éppenséggel nem kérdezte.
Dehogyis kérdez ő! Ha valamire jutott volna, azt a nagymama úgyis
mindjárt elmondaná. A hallgatás
azt jelenti, hogy nincs mivel dicsekednie.
– Tessék leülni, megmosom a nagymama haját is, be is rakom – ajánlotta.
– Nem bánom – mondta nagymama és leült, kigombolta a kabátját.
– Tessék a kabátot levetni. Itt meleg van.
No, jó, nagymama levette a kabátot, a fogasra akasztotta. Lopva Szöszire
nézett, de Szöszi azért
észrevette, hogy a nagymama örül, hogy nyugodt a szíve. Örül annak, hogy
unokája olyan ügyesen
dolgozik, hogy fiatal segédnek való munkát is rábíznak, meg annak is,
hogy annyira otthon van az
üzletben. Megmoshatja a nagymamája haját, ingyen. No, hát, még azt se?
Megkeresi ez a lány az
üzletnek azt a kis sampont, meleg vizet…
Még Tóni bácsi is odament nagymamához egy pillanatra – úgyis rágyújtott
éppen – és üdvözölte.
– Hogy vannak, Váradi néni?
– Hát csak megvagyunk… Mint a kutya a kútban.
– No! Csak nincs valami baj?
– Hol nincs most baj, tessék mondani? A lányomék disszidáltak, ezt a két
gyereket meg itt hagyták
rám…
Szöszi elpirult, ahogy ezt hallotta. Ó, a nagymama! Mindent kitálal!
Tóni bácsit olyan nagyon nem is
érdekli. Csak udvariasságból hallgatja, hümmöget hozzá. Jaj, ez a
nagymama! Most már azt is
elmeséli, hogy Szöszi miért nem járhatott be olyan sokáig az üzletbe.
Hogy a veje, az az erőszakos
ember, mindenáron kivette, otthon fogta pesztonkának, pedig ő, a
nagymama, mindig azon volt,
hogy szakmát adjon a kezébe.
Ej, ez a nagymama! A házban is mindig mindent elmesél. De ami azt
illeti, Szöszi most az egyszer nem
is bánta. Legalább elmondta Tóni bácsinak, amit ő úgyis igen nehezen
nyögött volna ki, talán soha el
sem mesélte volna. Most legalább tudja.
------------------------------------------------------------------------
*Page 128*

És ez még semmi! Nagymama, ha már itt van, tovább is intézkedik. Itt van
telefon, tantuszt is lehet
kapni a pénztárban. Amíg a hajmosásra várt, felhívta telefonon Szöszi
apját. Most már biztosan azok
is dolgoznak.
A telefon ott van a pénztárpulton. És a nagymama ott, mindenki, az egész
üzlet füle hallatára, még
egyszer elmondott mindent, ezúttal apának. Hogy itt a lánya, de egy szál
ruha, egy váltás fehérnemű,
egy pár harisnya nélkül, mert a drágalátos anyja minden kis holmiját
magával vitte. Nem, nem
szándékosan, de hát azért valamit csak kell csinálni. Apa jöjjön be
délután, jönnek az ünnepek, itt a
karácsony, nem hagyhatják a gyereket pucéran.
Most már nemcsak Tóni bácsi, az egész üzlet mindent tudott Szösziről.
Estefelé, zárás után, Tóni bácsi
háromszáznegyven forintot adott át neki. Az alkalmazottak gyűjtötték,
Szöszi és kistestvére
felsegélyezésére. De ez még semmi! A nők mind ruhát, cipőt, fehérneműt
hoznak be holnapra, akinek
meg gyermeke van, az gyerekcipőt, gyerekruhát. Minden házban akad valami
nélkülözhető holmi. És
kérni kell a Vöröskereszttől is. Majd ők szólnak. Ide az üzletbe is jár
egy nő, az ott dolgozik a kerületi
bizottságnál. Szöszi csak ne féljen! Több ruhája lesz, mint volt!
Zaklatottan indult hazafelé ezen a délutánon. Sírás, nevetés, öröm és
szégyenkezés kaparta a torkát.
Nagymama az oka az egésznek! Ilyen cirkusz! Csak ruhában, cipőben
szereti ő a feltűnőt, meg
rúzsban és körömlakkban, de ilyesmiben nem. Jó volna néhány héttel, vagy
legalábbis néhány nappal
idősebbnek lenni. Hogy már túl lenne ezeken.
Kocsis Miki most is ott szánkázott a Liszt Ferenc téren. Mindjárt oda is
adta neki a két forintot.
– Megyek, veszek patronokat – kiáltotta vígan Miki és elrohant. A
szánkóját ott hagyta.
– Hát a szánkó? – kiáltott utána Szöszi.
– Légy szíves, vidd haza – szólt vissza a válla fölött Miki, és rohant
tovább.
Mit tehetett Szöszi? Fogta a madzagot, húzta a szánkót. No, hiszen nem
olyan feltűnő ez
mostanában. Más felnőtt is jár szánkóval. Még mindig nincs rendes
közlekedés, sokan a csomagot
szánkóval húzzák haza. A nők még mind nadrágban, bakancsban, egész
cipőben járnak.
Amikor az utcájukba fordult, megtorpant. Nem akart hinni a fülének: zene
szólt a tánciskolából.
„Az én apukám egy olyan híres bohóc volt…” Az ablakok csukva, de a zene
erős, kihallatszik. A
járókelők megállnak az utcán. Többen is állnak a ház előtt, néznek föl a
világos ablakokra.
Szöszi is megállt. Csak… csak nem össztánc?
– De jó kedvük van – jegyezte meg egy férfi, aki csak éppen arra járt.
Keserű volt a hangja, és dühös.
Meg sem állt, csak egy mérges pillantást küldött fel. – De jó kedvük
van, a betyár mindenségit!
– Örüljön, hogy már muzsikálnak – felelte neki valaki az álldogálók közül.
Szöszi egészen el is feledkezett arról, hogy háta mögött ott a szánkó,
hogy haza kell sietnie, hiszen
apa alighanem már itt van. Megint a torkát kaparta valami. Valami arra
ösztökélte, hogy énekelje
együtt a zenével:”Az én apukám egy olyan híres bohóc volt…” De nem, nem…
Hátha annak van igaza,
------------------------------------------------------------------------
*Page 129*

annak a keserűnek, aki káromkodott… Nem illik jókedvűnek lenni. Sok a
rom a környéken, csupa seb
a város, és ő, Varga Szöszi, talán soha többé nem látja az édesanyját.
Arra riadt, hogy valaki, egy jó nehéz testű hirtelen ráült a szánkójára
és megrántotta a madzagját.
Hátrafordult. Árpád nevetett rá. Ó, a vén medvebocs!
– No, mi az? Idejöttél az ibolya szagára? – kérdezte tőle.
– Te meg, úgy látom, ródlizni jársz – nevetett vissza Árpád.
– Bolond vagy! Csak hazahozom, a gyerekek a téren hagyták – Itt vagy a
nagyanyádnál? – tette fel
gyorsan a kérdést Árpád.
– Itt.
– Anyádék elmentek?
– El.
Többet nem mondott. Hadd higgye Árpád – egyelőre hogy a Murányi utcából
jött ide. Hiszen
igazában onnan jött. Hogy közben volt Győrben is? Rég volt, talán igaz
se volt.
– És most hol voltál? – firtatta Árpád. Mert ilyen firtatós.
– Hol lettem volna! Az üzletben! – csattant fel Szöszi. Mintha ez lenne
a legtermészetesebb dolog a
világon.
– Hát aztán… egyet csörögni nincs kedved? – ingerkedett Árpád.
– Van eszemben… Sietek haza.
– Elárulom neked – mondta Árpád –, hogy táncolni úgyse lehet.
Gyülekezési tilalom van. Az előbb
egypár srác fölment, de lezavarták őket. Csak a zenekar játszik. Próbálnak.
– Felőlem! – mondta Szöszi ajkbiggyesztve.
– Addig legyek én szegény, amíg te nem jársz csörögni – mosolygott
megint Árpád.
Mitől van ennek ilyen jó kedve? Szöszi vadmacska-szíve lázadozott. Csak
nem annak örül, hogy ő
megint a nagymamánál lakik, és hogy bejár az üzletbe? Csak nem gondolja,
hogy talán az ő kedvéért
fordult minden így, vagy éppenséggel az ő tanácsára? Elbizakodott pacák!
Nem is tud semmit, és azt
hiszi, minden rendben van. Hogy minden úgy lesz, mint régen volt.
– Na, én megyek, szevasz – mondta, és rángatni kezdte a szánkó
madzagját. – Talán felkelnél, vagy
micsoda.
– Szebben kérjed!
– Majd ledoblak!
– Höhö!
------------------------------------------------------------------------
*Page 130*

– Pukkadj meg! – tört ki a hirtelen méreg Szösziből. Odadobta a madzagot
és beszaladt. Majd Kocsis
Miki keresse meg a szánkóját, ha akarja.
Ahogy belépett a konyhába, már hallotta, hogy odabent megint együtt a
családi tanács. Joli néniék is
újra eljöttek. Vajon apa is itt van? Az ő hangját nem hallotta, csak
Joli néniét, azt az éleset és keserűt.
– …hát ha azok nem mennek, akkor keressenek valakit, aki igenis megy.
Vagy a Vöröskereszthez kell
fordulni… Vigye ki a Vöröskereszt!
Már megint a Vöröskereszt! Mit akarnak vele?
– Hát pedig én minden jöttmentre nem bízom azt a gyereket. Azt már nem –
mondta nagymama. –
Akkor inkább maradjon itt. Szöszi is keres. Annak az apjától is kapok
minden hónapban négyszázat.
– És aztán? Ruházni is kell azt a gyereket… Iskolába is kell majd járatni…
– Ne félj, lányom, nem a te gondod lesz – hallotta Szöszi nagypapa
hangját. – Azért vasárnaponként
jut mákos-rétes a te gyermekeidnek is.
– Ezt kár volt mondani, papa. Az én gyerekeim hál' istennek nincsenek
rászorulva arra, hogy maguk
tartsák őket.
– Hát ezek meg rá vannak szorulva és punktum – mondta nyomatékkal
nagypapa. – Minekünk az nem
teher.
– Legalább lesz támaszunk vénségünkre – tette hozzá nagymama. – Mert nem
mondom, dilis,
kelekótya ez az én Szöszi lányom. De szíve, az van neki. És dolgos is.
– Puccos, mint az anyja… Majd letörik az a pipaszár lába azokban a
fránya tűsarkú cipőkben.
– Kinek mi köze hozzá? Éljen, szórakozzék, azért fiatal.
– Letörném a derekát az enyimnek, ha ilyen ronda jampi lenne… Tizenöt
éves és úgy kimázolja magát,
mint egy…
– Jampi, jampi! – lármázott nagypapa. – Tudjátok is ti, hogy mi az!
Énnekem se tetszik… Csak
elcsúfítja magát azzal a föstékkel. Majd megjön az esze, majd benő a
feje lágya. Nem azt kell nézni,
ami kívülről van…
Szöszi nem mozdult. Hallgatózni, ugye, nem illik. Hát most mit
csináljon? Bemenni nincs kedve. Már
tud eleget. Jót is, rosszat is.
Ekkor szép csendesen kinyílt az ajtó és Dundi kukkantott ki rajta.
Meghallotta az ajtónyitást? Vagy
csak megérezte, hogy megjött az ő Szöszije? Vagy… vagy egyszerűen
megunta hallgatni a felnőtteket?
Szöszi felkapta, összecsókolta. Aztán gyorsan ráadta a kabátot.
– Megyünk szánkózni? – kérdezte Dundi.
Szöszi nem neki válaszolt. Bekiáltott a szobába.
– Csókolom… Kimegyünk egy kicsit szánkózni. Csak ide a térre.
------------------------------------------------------------------------
*Page 131*

– És ha jön apád? – kiáltott vissza nagymama.
– Jövünk vissza nemsokára!
Ó, az a vén medvebocs Árpád! Hát nem ott üldögélt még mindig a kapu
előtt azon a csöpp szánkón?
De bizony igen! Mire várt? Semmire! Csák gubbaszt ott a télikabátjában.
Akkora nagy behemót
gyerek, az a kis szánkó ki se látszik alóla.
– No – mondta Szöszi –, hoztam neked valakit, ha szánkózni akarsz.
– Szevasz, Dundi – mondta Árpád. – Mi az, hát te is itt vagy? No,
üljetek rá…
Fölemelkedett, kezelt Dundival. Szösziék rátelepedtek a szánkóra, aztán,
gyia! Éppen, mire a térre
értek, újra esni kezdett a hó.
– Hoó, haó! – rikoltozott Árpád, éppen, mint tegnap Kocsis Miki.
Csakhogy most sokkal gyorsabban
siklottak. Az öreg hadirokkant ma nem pattogatott kukoricát, hanem sült
gesztenyét árult. Ötöt adott
egy forintért. Árpád háromért vett. És miközben a gesztenyét eszegették,
egyszerre csak megszólalt
Dundi: – Nekem most Szöszi a mamikám!
– No, ne mondd! – felelte Árpád.
– Az igazi mamikám elment Bécsbe. Utaztunk a vonaton, ők leszálltak, de
mi rajta maradtunk. Ugye,
Szöszi? Most te vagy a mamikám!
Árpád Szöszire nézett. Szöszi elfordította a fejét, úgy felelt a
kislánynak: – Én vagyok.
Délelőtt a nagymama mesélt el mindent az üzletben, most meg Dundi avatja
be Árpádot.
– Mondd, mit gondolsz, hazajön értem a másik mamikám? – kérdezte Dundi.
– Biztosan – felelte Szöszi, és remegett a hangja. – Lehet, hogy hamar,
de az is lehet, hogy… majd
csak akkor, ha nagy leszel.
Odaadott Dundinak egy letisztított gesztenyét. A kislány kettéharapta.
Aztán felnézett Árpádra.
– Te meg a testvérem legyél. Jó? Mert a testvéreim is elmentek Bécsbe.
Onnan meg Amerikába –
tette hozzá. Hisz ő mindent tud! Hallotta!
Árpád nem felelt azonnal. De aztán egyszerre csak dörmögve, meghatott
vígsággal: – Ha én neked
testvéred vagyok, akkor Szöszi nekem is mamikám!
Dundi felkacagott.
– Jó! Jó!
Kocsis Miki bukkant fel váratlanul a hóesésből, mint egy kis manó.
– Nincs patron – mondta búsan.
– Hál' istennek – felelte gyakorlatiasan Szöszi, és Mikinek is adott egy
gesztenyét.
------------------------------------------------------------------------
*Page 132*

Miki rögtön megvigasztalódott. Felkapta a szánkó madzagját és elindult
Dundival körbe-körbe. Most
már sűrűn esett a hó. Szöszi és Árpád, a két öreg, középen állt és nézte
őket. Jó ideig nem szóltak,
nem is néztek egymásra. Ugyan, mit is lehet ilyenkor mondani?
Végül is Árpád törte meg a csendet: – Sok dolog van az üzletben?
– Ojjé – felelte Szöszi.