Ernest Hemingway: A halottak természetrajza Mindig az volt az érzésem, hogy a természettudósok mulasztást követtek el, amikor nem vonják be megfigyeléseik körébe a háborút. Patagónia növény- és állatvilágát igen jól ismerjük a nemrég elhunyt W. H. Hudson élvezetes és alapos beszámolóiból. Gilbert White tiszteletes úr rendkívül érdekesen írta le a búbos bankákat, ha olykor meglepetésszerűen ellátogattak hozzá Selborne-ba, Stanley püspöknek pedig értékes, bár népszerűsítő jellegű 'Köznapi madártan'-áért tartozunk köszönettel. Szabad-e remélnünk, hogy mi is nyújthatunk az olvasónak egypár hiteles és érdekes adatot a halottakról? Remélem, hogy szabad. Amikor Mungo Park, ez a végsőkig állhatatos utazó, ereje fogytán egyszer összeroskadt egy roppant afrikai vadonban, meztelenül és egyedül, s úgy érezte, hogy napjai meg vannak számlálva, tehát nyugodtan lefekhet és meghalhat, egyszerre csak egy rendkívüli szépségű kis mohavirág ötlött a szemébe. "Jóllehet az egész növény - írja - nem volt nagyobb egy ujjamnál, mégsem szemlélhettem bámulat nélkül gyökereinek, leveleinek, virágcsészéinek végtelen finomságát. Vajon az a Lény, aki a világnak ezen a sötét pontján egy ilyen jelentéktelennek tűnő dolgot elültetett, megöntözött és tökéletessé kifejlesztett, nézheti-e közömbösen a tulajdon képmására alkotott teremtmények helyzetét és szenvedését? Nyilván nem. Ehhez hasonló gondolatok űzték el tőlem a kétségbeesést; talpra álltam, s nem törődve éhséggel és fáradtsággal, tovább haladtam előre, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a segítség nem lehet messze; s nem is csalódtam." Ha él bennünk az ámulat és az imádat képessége, ahogy Stanley püspök mondja, tanulmányozhatjuk-e a természetrajznak bármelyik ágát anélkül, hogy növekednék lelkünkben a hit, remény és szeretet, amelyre nekünk is, mindannyiunknak szükségünk van az élet vadonán keresztül vezető utunkon? Nézzük tehát, milyen ihletést kaphatunk a halottaktól. Háborúban a halottak rendszerint az emberi fajta hímnemű egyedei közül kerülnek ki, az állatokra azonban már nem érvényes ez a megállapítás, és például a lovak tetemei között magam is gyakran láttam kancákat. Az is érdekessége még a háborúnak, hogy benne a természettudós halott öszvéreket is megfigyelhet, amire egyébként sohasem nyílik alkalma. Én húsz évig vizsgálódtam a civil életben, de egyetlen halott öszvérrel se találkoztam, úgyhogy már-már kételyek támadtak bennem afelől, vajon ezek az állatok csakugyan halandók-e. Nagy ritkán ugyan a szemem elé került olyan jelenség is, amelyet halott öszvérnek vélhettem, de közelebbi vizsgálat után kiderült, hogy élő teremtményekre bukkantam, s csupán nyugalmi állapotuk végletessége folytán látszottak halottnak. De háborúban ezek az állatok is kimúlnak, majdnem ugyanúgy, mint a sokkal gyakrabban látható és sokkal kevésbé szívós lovak. Öszvéreket, holtan, többnyire hegyi utak mentén láttam, vagy meredek lejtők tövében, ahová letaszították őket, hogy ne torlaszolják el az utat. Elég természetes látványt nyújtottak ott, a hegyekben, hiszen ott az ember már megszokta jelenlétüket, s nem hatottak annyira oda nem illőnek, mint egyszer később Szmirnában, ahol a görögök eltörték minden teherhordó állatuk lábát, és a rakpartról letaszították őket a sekély vízbe, hogy fulladjanak meg. A sekély vízben fuldokló, törött lábú öszvérek és lovak tömege egy Goyáért kiáltott, aki lefestené őket. Ánbár szó szerinti értelemben nemigen mondhatjuk, hogy egy Goyáért kiáltottak, hiszen Goya csak egy volt, az is régen meghalt, amellett pedig fölöttébb kétséges, hogy ezek az állatok, ha egyáltalán kiáltani tudnak, éppen sorsuk képszerű ábrázolását követelték volna; ha beszélni tudnak, sokkal valószínűbb, hogy azt kérik, enyhítsen valaki szomorú állapotukon. A halottak nemét tekintve megállapíthatjuk a következőket: mivel hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig csak férfi halottakat látunk, egy női halott látványa valósággal felháborítólag hat reánk. A különböző nemű halottak szokásos arányának fordítottjával először Olaszországban találkoztam, Milánó környékén, egy lőszergyár felrobbanása után. Teherautókon robogtunk ki a szerencsétlenség színhelyére, nyárfáktól árnyékos utakon, s az útszéli árkokban az állatvilágnak sokféle apró fajtája élte életét, amelyet azonban nem figyelhettem meg elég jól a teherautók által felvert nagy porfelhők miatt. Miután kiértünk a lőszergyár helyére, egy részünket őrnek állították a megmaradt lőszer hatalmas rakásai mellé, amelyek valamilyen okból kifolyólag nem robbantak fel, másoknak pedig oltaniuk kellett a tüzet, amely belekapott egy szomszédos rét füvébe; e feladat végrehajtása után azt a parancsot kaptuk, hogy kutassuk át hullákért a környéket s a legközelebbi földeket. Találtunk is éppen eleget, s beszállítottuk őket egy rögtönzött hullaházba, és őszintén meg kell vallanom, engem a legjobban az hökkentett meg, hogy e halottak között sokkal több volt a nő, mint a férfi. Akkoriban a nők még nem vágatták rövidre a hajukat, mint később, néhány évig Európában és Amerikában, s a legdöbbenetesebb dolog - lévén ez a legszokatlanabb - éppen a hosszú haj látványa volt, illetve helyenként a hiánya, ami még döbbenetesebbnek hatott. Emlékszem, miután alaposan átkutattunk mindent, hogy megtaláljuk az egészben maradt halottakat, elkezdtük összeszedni a darabokat is. Sok ilyet emeltünk le a gyártelepet körülvevő nehéz szögesdrót kerítésről, amelynek ép szakaszain igen sok letépett testrész fennakadt, mintegy illusztrálva a nagy hatású robbanószer példátlan erejét. Más testrészeket jókora távolságra találtunk meg a földeken, ahová önsúlyuktól repültek. Visszatérve Milánóba, emlékszem, néhány társammal megbeszéltük az esetet, és egyetértettünk abban, hogy az egész dolog valószerűtlensége, valamint az a tény, hogy nem voltak sebesültek, nagymértékben csökkentette bennünk a borzadály érzését, amely sokkal erősebb is lehetett volna egy ilyen katasztrófa láttán. Azért is egészen más volt az egész, mint amit a harctéren szoktunk tapasztalni, mert olyan kevés idő telt el utána, s következtetésképp a halottak szállítása és általában a velük való foglalkozás ekkor még a lehetőségekhez képest a legkevésbé jelentett kellemetlen munkát. A kellemetlen, bár poros autóút a szép lombardiai tájon keresztül úgyszintén kárpótolt valamelyest az említett szolgálat kellemetlenségéért, s eszmecserék folyamán, a visszafelé tartó teherautókon meg is állapítottuk, milyen szerencse, hogy a megérkezésünk előtt kitört tüzet sikerült olyan hamar elfojtyani, mielőtt még elért volna a fel nem robbant lőszer szemlátomást tekintélyes halmaihoz. Abban is egyetértettünk, hogy a test-töredékek összeszedése rendkívüli tapasztalatot nyújtott; bámulatos volt ugyanis, hogy az emberi test nem az anatómiai vonalak mentén szakad darabokra, hanem éppoly szeszélyesen megy széjjel, mint a gránát. A természettudós, aki szabatosságra törekszik, célszerűen jár el, ha megfigyeléseit mindig egy meghatározott időszakra korlátozza, s én magam például azt a periódust választanám először, amely Olaszországban az 1918 júniusi osztrák offenzívára következett, mivel ekkor a halottak fölöttébb nagy számban voltak jelen, s a támadás sikerét csakhamar felváltotta az elvesztett területek visszaszerzéséért indított ellentámadás sikere, úgyhogy a csata után pontosan ugyanaz volt a helyzet, mint előtte, kivéve az időközben felbukkant halottakat. Amíg a halottakat el nem temetik, külső megjelenésük szinte napról napra változik valamicskét. Megváltozik például a színük; a kaukázusi emberfajtáknál jól észlelhető az átmenet fehérből sárgába, sárgászöldbe, feketébe. Ha elég sokáig marad kint a hőségben, a hús mindinkább hasonlatossá válik a kátrányhoz, különösen ott, ahol felszakadt vagy szétzúzódott, és szabad szemmel is felismerhető rajta a kátrányszerű, szivárványos csillogás. A halottak napról napra növekszenek, olykor valósággal kinövik az egyenruhájukat, teljesen kitöltik, úgyhogy végül már csaknem szétpattan rajtuk. Vannak egyedek, akiknek a kerülete szinte hihetetlen méreteket ölt, s némelyik arc olyan feszessé és kerekké válik, mint egy léggömb. A halottak tehát testesednek, és csaknem ilyen meglepő jelenség az is, hogy roppant mennyiségű papiros veszi őket körül. Végső fekvésük, mielőtt még sor kerülhetne a temetésre, attól függ, hogy zsebeik az egyenruhájuk melyik részén foglalnak helyet. Az osztrák hadseregben a zsebeket a nadrág hátulsó részére varrták, következésképpen a halottak, igen rövid időn belül, mind az arcukon feködtek, a két farzseb bélése kilógott, s körös-körül ott hevert a fűben minden papír, amit ezek a zsebek tartalmaztak. A hőség, a legyek, a hullák jellegzetes fekvése a fűben, valamint a körülöttük szétszórt papír mennyisége csupa olyan benyomás, amely nyomot hagy az emberben. Azt viszont, hogy milyen szaga van a kánikulában a csatatérnek, már nem lehet megjegyezni. Talán emlékezünk rá, hogy 'volt' szaga, de nincs az a későbbi élmény, amely fel tudná idézni. Nem olyan, mint egy ezred szaga - az hirtelen megcsaphatja az orrunkat a villamosban, s akkor felnézünk, és meglátjuk azt az embert, aki magával hozta. Nem, ez a szag éppoly végérvényesen szétfoszlik, mint a szerelem; arra ugyan emlékszünk, hogy mi történt, de az érzést nem élhetjük még egyszer át. Az ember eltűnődhetik azon, hogy Mungo Park, e fölöttébb állhatatos utazó, vajon mit láthatott volna egy csatatéren, kánikulában, amitől feltámadt volna benne a bizakodás? Június vége felé és júliusban mindig volt pipacs a búzában, a szederfák kilombosodtak, és az ember látta, ahogy a hőség hullámokban száll fel az ágyúcsövekről, ha odatűzött a nap a levelek álcáján keresztül; a föld élénksárgára vált a mustárgázbombák ütötte tölcsérek peremén, s egy átlagos romház szebb látvány, mint az, amelyet gránátok téptek szét, de azért kevés utazó mondhatná el, hogy teleszívta a tüdejét azzal a kora nyári levegővel, s azután olyan gondolatai támadtak azokról, akiket Ő a maga képmására teremtett, mint Mungo Parknak. A halottakról először is az derült ki, hogy ha elég jól eltalálták őket, úgy haltak meg, mint az állatok. Egyesek igen gyorsan, egy pici sebtől, amely szinte arra sem látszott elég nagynak, hogy egy nyulat megöljön. Pici sebektől haltak meg, mint néha a nyulak három-négy szem apró söréttől, amely, úgy rémlik, még a bőrt sem igen ütheti át. Mások úgy halnak meg, mint a macskák; törött koponyával, agyvelejükben egy vasdarabbal élnek még két napig, akár a macskák, amelyek bemásznak a szenesládába golyóval a koponyájukban, és nem akarnak meghalni, amíg le nem vágják a fejüket. Talán a macskák még akkor sem halnak meg; azt mondják, kilenc életük van. Ezt nem tudom, de a legtöbb ember úgy hal meg, mint az állatok, nem pedig ember módra. Mivel sokáig nem láttam úgynevezett természetes halált, a háborúval magyaráztam a dolgot, s akárcsak Mungo Park, e fölöttébb állhatatos utazó, meg voltam győződve arról, hogy van valami más is, az a bizonyos valami, amellyel sohasem találkozunk, s aztán láttam egyet. Egyetlen természetes halált láttam életemben - kivéve az elvérzéseket, ami nem rossz dolog -, s ezt a spanyolnátha okozta. Az ember ilyenkor fuldoklik, belefullad a takonyba, s a páciens halálát a következőkből lehet megállapítani: a végén ismét csecseművé válik, csak férfi-erős csecsemővé, s úgy árasztja el ágyneműjét mint holmi pelenkát, egyetlen hatalmas, végső, sárga áradattal, amely csorog és folyik belőle akkor is, amikor ő már nincs többé. Most már csak azt szeretném látni, hogyan halnak meg azok a bizonyos személyek, akik humanistának nevezik magukat '(kérem a nyájas olvasó elnézését, amiért említést tettem e kihalt tüneményről. A fenti utalás, mint minden olyan utalás, amely divatokra vonatkozik, könnyen elavulóvá teszi az írásművet, mégis ragaszkodom hozzá, egyrészt csekély történelmi érdekessége miatt, másrészt azért, mert kihagyását a szöveg ritmusa sznvedné meg),' hiszen élhet még egy állhatatos utazó, mint Mungo Park, vagy jómagam, s talán meg is érheti e fent említett irodalmi szekta egyes tagjainak tényleges halálát, és tanúja lehet nemes kimúlásuknak. Természetrajzi tűnődéseim közepette felmerült bennem az a gondolat, hogy bár az illem kiváló dolog, egyeseknek mégis illetlenül kell viselkedniük, hogy a fajta fennmaradjon, mert a nemzés csak illetlen tartásban, nagyon is illetlen tartásban mehet végbe, és ekkor jutott eszembe, hogy az említett személyek voltaképpen micsodák, illetve micsodák voltak: illedelmes közösülésekből származó gyermekek. De függetlenül attól, hogy miképpen jöttek létre, remélem, megláthatom még néhányuk halálát, és elgondolkozhatom azon, hogy a féreghad "hogyan tapasztalja meg nagy múltú meddőségüket", s hogyan lesz írásukból por, és lábjegyzet a vágyukból. Bár a halottak természetrajzával foglalkozó tudós úgy érezheti, hogy némi joggal szentelt egy-két sort az imént említett önjelölt alanyoknak, még akkor is, ha jelöltségükből e mű megjelenéséig nem lesz semmi, ugyanakkor talán méltánytalanul jár el a többi halottal szemben, aki nem önszántából halt meg fiatal korában, akiknek nem állottak hetilapok a rendelkezésére, akik közül sokan bizonyára még csak el sem olvastak soha egy könyvkritikát, s akiketa tűző napon látott az ember, egy seregnyi nyüzsgő kukaccal azon a helyen, ahol valamikor a szájuk volt. De nem mindig a tűző nap munkálta a halottakat, igen sokszor az eső mosta őket tisztára, ha kint feküdtek, és felpuhította a földet, ha el voltak temetve, s néha nem állt el addig, amíg a föld sárrá nem ázott, és kimosta belőle a halottakat, úgyhogy újra temetni kellett. Vagy télen, a hegyekben, a hóba kellett beásni őket, s amikor tavasszal elolvadt a hó, megint másra hárult a temetés munkája. A hegyekben nagyon szép temetők voltak, a háború sehol sincs olyan gyönyörű, mint a hegyekben, s egy ilyen temetőben, egy Pocol nevű helyen, egy tábornokot is eltemettek, miután golyót kapott a fejébe egy orvlövésztől. Vagyis tévednek azok az írók, akik 'A tábornokok ágyban halnak meg' címmel írnak könyveket, mert ez a tábornok egy hóba vájt lövészárokban halt meg, fent a hegyekben, és alpini-sapka volt rajta, sastollal, s elöl egy lyukacska, hogy az embernek a kisujja se fért belé, hátul meg egy akkora lyuk, hogy az öklét is beledughatta az ember, ha kis ökle volt, és éppen oda akarta dugni, és a havat elöntötte a vér. Csuda remek tábornok volt az illető, akárcsak von Behr tábornok, aki a bajor Alpenkorpsot vezényelte a caporettói csatában, s akit a vezérkari autójában lőtt agyon az olasz utóvéd, amikor csapatai élén bevonult Udinéba, s az efféle könyveknek inkább azt a címet kellene adni, hogy 'A tábornokok többnyire ágyban halnak meg', ha csak egy kicsit is pontosságra törekszünk az ilyen dolgokban. A hegyekben az is előfordult néha, hogy a halottak kint feküdtek a hóesésben, a kötözőállomás előtt, azon a lejtőn, amelyet a hegy megvédett az ágyútűztől. A hegyoldalba, még mielőtt a föld megfagyott volna, barlangot ástak, s ide vitték a halottakat. Ebben a barlangban feküdt egy ember, akinek a feje úgy eltörött, ahogy csak egy virágcserép tud eltörni, bár összetartotta az agyhártyája meg az ügyesen ráhelyezett kötés, amely azután teleszívódott és megkeményedett - itt feküdt, felhabart agyvelejében egy darab törött acéllal, egy napon át, egy éjszakán át, és még egy napon át. A szanitécek szóltak az orvosnak, hogy menjen be hozzá, és nézze meg. Látniuk kellett, valahányszor újakat hoztak, s ha nem is néztek rá, hallották a lélegzését. Az orvosnak vörös volt a szeme, duzzadt a szemhéja, csaknem összeragadt a könnyfakasztó gáz után. Kétszer is megnézte azt az embert; egyszer nappal, egyszer a zseblámpája fényénél. Ez is jó lett volna Goya-metszetnek, mármint az a vizit, zseblámpa mellett. Miután másodszor is megnézte, az orvos elhitte a szanitéceknek, hogy a katona még él. - Mit akarnak, mit csináljak vele? - kérdezte. Nem akartak semmit. De egy idő múlva engedélyt kértek, hogy kivigyék a súlyosan sebesültek közé. - Nem. Nem. Nem! - mondta az orvos, akinek sok volt a dolga. - Mi a baj? Félnek tőle? - Nem jó hallgatni odabent, a halottak között. - Ne hallgassanak oda. Ha kiviszik onnét, mindjárt vihetik is vissza. - Vállaljuk, kapitány úr. - Nem - mondta az orvos. - Nem. Nem hallják, hogy azt mondtam: nem? - Mért nem ad neki egy jó adag morfiumot? - kérdezte egy tüzértiszt, aki a karján sebesült meg, s kötözésre várt. - Azt hiszi, másra nem is tudom használni a morfiumot? Azt akarja, hogy morfium nélkül operáljak? Magának van pisztolya, menjen ki, lője agyon maga. - Már agyon van lőve - mondta a tiszt. - A doktorok közül is agyon kéne lőni párat, mindjárt másképpen beszélnének. - Köszönöm szépen - mondta az orvos, meglóbálta csipeszét a levegőben. - Fogadja hálás köszönetemet. És a szemem hogy tetszik önnek? - Odamutatott a csipesszel. - Ehhez mit szólna? - Könnyfakasztó gáz. Nálunk az a szerencsés, aki gázt kap. - Mert maguk otthagyják a vonalat - mondta az orvos. - Mert idefutnak a könnyfakasztó gázukkal, hogy ne kelljen ott maradni. Hagymát dörzsölnek a szemükbe. - Maga félrebeszél. Nem veszek tudomást a sértéseiről. Meg van őrülve. Bejöttek a szanitécek. - Kapitány úr - kezdte az egyik. - Mars ki! - mondta az orvos. Kimentek. - Én agyonlövöm szegény fejét - mondta a tüzértiszt. - Emberséges ember vagyok. Nem hagyom szenvedni. - Tessék, lője agyon - mondta az orvos. - Lője agyon. Tessék vállalni a felelősséget. Majd én jelentem. Hogy egy tüzér főhadnagy az elsősegélyhelyen agyonlőtt egy sebesültet. Lője agyon. Menjen, lője agyon. - Maga nem ember. - Én azért vagyok itt, hogy segítsek a sebesülteken, nem azért, hogy megöljem őket. Ilyesmi inkább a tüzértiszt uraknak való. - Akkor miért nem segít rajta? - Már segítettem. Mindent megtettem, amit lehetett. - Mért nem küldi le a kötélpályán? - Kicsoda maga, hogy faggatni merészel? Talán a feljebbvalóm? Maga ennek a kötőzőhelynek a parancsnoka? Méltóztassék felelni. A tüzér főhadnagy nem szólt semmit. Rajtuk kívül csak közlegények voltak a szobában, több tiszt nem volt jelen. - Feleljen - mondta az orvos, felemelve csipeszével egy tűt. - Várom a választ. - Az isten basszon meg - mondta a tüzértiszt. - Úgy - mondta az orvos. - Szóval ez a válasz. Jól van. Rendben van. Majd meglátjuk. A tüzér főhadnagy felállt, és megindult feléje. - Az isten basszon meg - mondta. - Az isten bassza meg a fajtádat. A kurva anyádat. A kurva... Az orvos az arcába vágta a jóddal teli csésze tartalmát. A főhadnagy hirtelen megvakult, tántorogva közeledett, a pisztolyát kereste. Az orvos gyorsan mögéje ugrott, elgáncsolta, s amikor végigvágódott a padlón, néhányszor belerúgott, és gumikesztyűs kezével felkapta a pisztolyt. A főhadnagy felült a padlón, ép kezét a szemére szorítva. - Megöllek! - mondta. - Mihelyt újra látok, megöllek. - Itt én vagyok a főnök - mondta az orvos. - Minden meg van bocsátva, hiszen tudja, hogy én vagyok a főnök. Nem ölhet meg, mert elvettem a pisztolyát. Őrmester! Adjutáns! Adjutáns! - Kint van a kötélpályánál - mondta az őrmester. - Törülje ki a tiszt úr szemét alkohollal és vízzel. Jód ment bele. Hozza ide a lavórt. Most a tiszt urat veszem sorra. - Nem nyúlsz hozzám. - Fogják le. Nincs egészen magánál. Az egyik szanitéc bejött. - Kapitány úr kérem. - Mit akar? - Az az ember a hullaházban... - Mars ki! - Meghalt, doktor úr. Gondoltam, örülni tetszik, ha szólok. - Látja, főhadnagy úr, maga szegény? Csak veszekszünk a levegőbe. Háború van, és mi csak veszekszünk a levegőbe. - Baszd meg az anyádat - mondta a tüzér főhadnagy. Még mindig nem látott. - Megvakítottál. - Semmi az egész - mondta az orvos. - Semmi baja nem lesz a szemének. Semmi az egész. Csak veszekszünk a levegőbe. - Jaaj! Jaaj! Jaaj! - üvöltött fel váratlanul a főhadnagy. - Megvakítottál! Megvakítottál! - Fogják le - mondja az orvos. - Nagyon nagy fájdalmai vannak. Fogják jó erősen. Réz Ádám fordítása