DEAN R. KOONTZ HIDEG TŰZ 3. kiadás A mű eredeti címe: Cold Fire Copyright © 1991 by Nkui Inc. Magyar kiadás: © Animus Kiadó, Budapest, 2005 Minden jog fenntartva! A fordítás a Putnam Books 1991-es kiadása alapján készült. Fordította: Nemes István Borítóterv: Beleznai Kornél Felelős kiadó: Balázs István Szedés és tipográfia: Scriptor Bt. ISBN 963 9563 77 3 Nick és Vicky Page-nek, akik tudják, hogy legyenek jó szomszédok és barátok ...bárcsak megpróbálnák! Dick és Pat Karlannak, akik azon kevesek közé tartoznak Hollywoodban, akik nem adták el a lelküket, és soha nem is fogják. Az életem jobb lett, mióta ismerlek benneteket. Rázósabb, de jobb! Első rész A hős, a barát A valós világban, akár az álmokban, semmi sem olyan, mint aminek látszik. A Számbavett csapások könyvéből Az élet jelentés nélkül olyan, mintha meg sem születne. Találunk egy küldetést, melyre felesküszünk ...vagy készen állunk a Halál sötét kürtszavára. Ha nem lebeg előttünk semmi cél az életben, semmi sem lebeg előttünk ha nincs állandó küzdelem ... vagy hullassuk vérünket egy öngyilkos pengénken. A Számbavett csapások könyvéből Augusztus 12. Elvileg az áruházban történteket megelőzően Jim Ironheartnak éreznie kellett volna, hogy gond lesz. Éjszaka arról álmodott, hogy hatalmas, fekete madarak serege kergeti végig egy mezőn rikoltozva, szárnycsattogtatva és felé csapkodva horgas csőreikkel, akárha szikékkel akarnák vagdalni. Mikor zihálva magához tért, egy szál pizsamafelsőben kicsoszogott az erkélyre friss levegőt szívni. Azonban délelőtt fél tízkor a hőmérséklet már elérte a harminckét fokot, s csak növelte a fullasztó érzést, melyre felébredt. Egy kiadós tusolás és borotválkozás felfrissítette. A hűtőben mindössze egy darab penészedésnek induló Sara Lee kalács hevert. Valami újfajta baktériumtenyészetre emlékeztetett; a botulinus virágzó táptalajára. Vagy éhes marad, vagy kimerészkedik a rekkenő hőségbe. Az augusztusi napsütés oly hevesen tombolt, hogy a madarak, rossz álmok ide vagy oda, többre értékelték a fák lombjait, mint a napsütéses dél-kaliforniai eget; csendesen ültek a levelek és ágak rejtekében, csak ritkán csiripeltek, és akkor sem túl nagy lelkesedéssel. A kutyák macskaszerű léptekkel kapkodták a mancsukat az aszfalton, mely olyan forró lehetett, mint egy grillsütő. Egyetlen férfi, nő vagy gyerek sem próbálta ki, hogy lehet-e tojást sütni a csupasz aszfalton; tényként fogadták el. Jim miután bekapott egy könnyű reggelit egy napernyővel árnyékolt asztalnál Laguna Beach tengerparti kávézójának teraszán, ismét elerőtlenedett, és verejtékezni kezdett. Azon ritka napok egyike volt ez, amikor a Csendes-óceán felől a legcsekélyebb szellő sem fujdogált. A kávézóból az áruházba sietett, mely első pillantásra megváltásnak tűnt. Mindössze egy fehér vászonnadrágot viselt, meg egy kék pólót, így a légkondicionáló és a hűtőládák hűvös áramlatai felfrissítették. Épp a süteményes részlegben álldogált, s a karamellás-mandulás habcsók összetevőit hasonlítgatta össze az ananászos-kókuszos-mandulás csokoládéval, próbálva eldönteni, melyikkel követ el csekélyebb bűnt diétája ellen, amikor a roham hatalmába kerítette. Nem is igazán roham volt ez - mármint nem görcs, nem vad izomrángás, nem hirtelen leizzadás, sem szájhabzás. Egyszerűen csak odafordult a hozzá legközelebb álló vásárló asszonyhoz, és így szólt: - Sorsvonal. A nő körülbelül harminc lehetett, rövidnadrágot és bikini felsőt viselt, elég jól nézett ki ahhoz, hogy megszokja a férfiak megjegyzéseit, így valószínűleg azt gondolta, most ki akarnak kezdeni vele. Tartózkodóan nézett fel: -Tessék? Folytasd, mondta magában. Ne félj! Reszketni kezdett, de nem a légkondicionálástól, hanem mert belső hidegség kúszott végig testén, mint egy csapat angolna. Az összes erő elhagyta karját, és elejtette a süteményes dobozokat. Képtelen volt uralkodni magán, és zavartan megismételte: - Sorsvonal. - Nem értem - vonta fel a szemöldökét a nő. - Én sem - motyogta Jim, pedig ez immár kilencedik alkalommal történt meg vele. A nő úgy szorongatott egy doboz vaníliás perecet, mint aki készen áll, hogy a fickó képébe vágja és elrohanjon, ha kiderül, hogy az illető egy sétáló főcím: ÁLMOKFUTÓ HATSZOR GYILKOLT AZ ÁRUHÁZBAN. Mindazonáltal elég jó szamaritánus volt ahhoz, hogy megkockáztasson még egy kérdést. - Jól érzi magát? Semmi kétség, Jim sápadt lehetett. Úgy érezte, mintha minden vér kiszökött volna az arcából. Megpróbálkozott egy megnyugtató mosollyal, de tudta, hogy hátborzongató vicsorra sikeredhetett. - Semmi gond. Jim elfordult a bevásárlókocsitól, és kisétált a perzselő augusztusi hőségbe. A jókora hőmérséklet-különbségtől tüdejében egy pillanatra bennszorult a levegő. A parkolóban helyenként megolvadt az aszfalt. Napfény ezüstözte be a kocsik szélvédőjét, és káprázatos szilánkokra tört a króm lökhárítókon és rácsokon. A Fordjához támolygott. Volt benne légkondicionálás, de miközben a parkolóból kihajtott a Crown Valley sétányra, a ventilátorok adta levegő csak a kocsiban uralkodó pékkemencéhez hasonlatos levegőhöz képest tűnt frissítőnek. Jim lehúzta az ablakot. Kezdetben még nem tudta, hová fog menni. Aztán az a bizonytalan érzése támadt, hogy haza kell térnie. Az érzés egyre erősödött, határozott sejtéssé vált, a sejtés meggyőződéssé, s a meggyőződés biztos tudattá. Egyértelműen haza kell mennie. Túl gyorsan hajtott, folyamatosan előzgetett, kockázatos helyzetekbe ment bele, és ez egyáltalán nem vallott rá. Ha egy zsaru leinti, nem lesz képes megmagyarázni kétségbeeset sietségét, hiszen még Ő maga sem érti. Olyan volt, mintha minden mozdulatát valami láthatatlan erő vezérelné, irányítva tetteit, mint ahogy ő irányítja most a kocsiját. Ismételten magába sulykolta, hogy el kell fogadnia a tényeket, s ezt nem nehéz, mivel nincs más választása. Azt is próbálta magába szuggerálni, hogy ne féljen, ám a félelem lerázhatatlan társként kapaszkodott belé. Amikor befordult a behajtóra Laguna Niguelben, a pálmák hegyes, fekete árnyai olybá hatottak, mintha repedések lennének a kis ház fehérre meszelt falain, mintha az építmény is szétrepedezett volna a szárazságtól. A piroscserepes tető hullámzani látszott, mintha lángnyelvek nyaldosnák. A hálószobáját rézszínűvé varázsolta a napsugár, amint beszűrődött az elsötétített ablakokon. Fémes színű sávok vetültek az ágyra és a piszkosfehér szőnyegre. Jim felkapcsolt egy olvasólámpát. Nem tudta, hogy utazni készül, amíg azon nem kapta magát, hogy előhúzott egy bőröndöt a szekrényből. Először a borotva-felszerelését és tisztálkodó eszközeit szedte össze. Nem tudta hová megy, sem azt, hogy milyen hosszan lesz távol, de két váltás ruhát is bepakolt. Ezek a munkák - kalandok, küldetések, vagy isten tudja micsodák - általában nem vettek igénybe két-három napnál többet. Habozott, és arra gondolt, lehet, hogy keveset pakolt. Azonban ezek az utak többnyire veszélyesnek bizonyultak; bármelyik az utolsó lehet, és akkor nem számít, eleget pakolt-e vagy sem. Becsukta a bőröndöt, és rámeredt; nem tudta, hogy hogyan folytassa. Aztán megszólalt: - Repülő -, és már tudta. Az út a Santa Ana déli peremén lévő John Wayne Repülőtérig fél órát sem vett igénybe. Útközben a tájat nézte, s kétsége sem támadt afelől, hogy Dél-Kalifornia sivatag volt a vízvezeték idehozatala előtt. Egy hirdetőtábla víztakarékosságra hívta fel a figyelmet. A kertészek csekély gondoskodást igénylő kaktuszokat és jégvirágot telepítettek az új dél-nyugati stílusú házak elé. A zöldövezet és a buja kertek között a növényzet a műveletlen földeken és dombokon satnya volt és barna, arra várva, mikor lobban lángra egy szál gyufa valamelyik piromán egyén kezében, hogy kezdetét vegye az évről évre beköszöntő tűzvész. A reptér főcsarnokában utazók sorakoztak minden egyes pultnál. A vegyes tömeg erőteljesen rácáfolt arra a híresztelésre, hogy Orange megyét kizárólag fehér, angol-; szász protestánsok lakják. Miközben a PSA-i járatok érkező és induló gépeit listázó képernyők sora előtt haladt el, Jim négy más nyelvet is hallott az angolon kívül. Végigolvasta a célállomásokat a monitoron az elsőtől az utolsóig. Az utolsó előttinél - Portland, Oregon - megvillant a fejében valami, s ő egyenesen a jegyváltóhoz sietett. Egy jól fésült fiatalembert talált ott, aki olyan sudár termetű volt, akár egy disneylandi alkalmazott - legalábbis első pillantásra. - A húsz perc múlva induló portlandi járat betelt már? Az alkalmazott ellenőrizte a komputeren. - Szerencséje van, uram. Van három szabad hely. Míg a fiatalember a hitelkártyával babrált, és kiállította a jegyet, Jim észrevette, hogy a fickó füle ki van fúrva. Munkaidőben nem hordott fülbevalót, de a fülcimpájában elég jól látszottak a lyukak, és ez arra utalt, hogy szolgálaton kívül rendszeresen használja őket, méghozzá valószínűleg súlyosabb ékszerek viselésére. Miközben visszaadta Jim-nek a hitelkártyáját, ingujja kissé félrecsúszott, és a jobb csuklóján egy remekül kirajzolt, vicsorgó, tetovált sárkány villant ki, mely valószínűleg az egész alkarját betöltötte. Ujjperceit horzsolások borították, mintha a közelmúltban verekedett volna. Jim, a beszállókapu felé tartva, azon tűnődött, vajon miféle szubkultúrába merül el a fiatalember, miután a munkanap végén ledobva egyenruháját, utcai ruhákba bújik. Az az érzése támadt, hogy a fickó egy közönséges motoros punk. A repülő délnek vette az irányt, s a nap kíméletlenül tűzött a gép ablakaira Jim oldalán. Aztán nyugatra fordult, majd az óceán fölött északnak vette az irányt, s Jim csak a vízfelszínről visszaverődő fénysugarak formájában látta a napot, s az az érzése támadt, mintha a sugarak fortyogó lávává olvasztották volna a lenti hullámokat. Jim azon kapta magát, hogy a fogát csikorgatja. Lepillantott az ülés karfájára. Ujjai saskarmokként vájtak a finom bőrhuzatba. Megpróbált lazítani. Nem félt a repüléstől. Portlandtól rettegett... és az ott leselkedő haláltól, mely őt várja. Holly Thorne egy magán elemi iskolában üldögélt Portland nyugati részében, ahová azért jött, hogy meginterjúvoljon egy tanítónőt, Louise Tarvohlt, aki eladott egy verseskötetet egy nagy New York-i kiadónak, s ez nem csekélység egy olyan korban, amikor az emberek versismerete kimerül popzenei dalszövegekben, és az alkalmi rímekből álló televíziós reklámokban, melyek kutyaeledelt,! hónaljdezodort vagy acélhuzatos gumiköpenyeket népszerűsítenek. Csak néhány nyári tanfolyam működött. Egy másik oktató átvette Louise osztályát, így nyugodtan beszélgethetett Hollyval. Egy vörösfenyő kerti asztalhoz ültek le a játszótér mellett, miután Holly ellenőrizte a padot, nehogy valami koszos helyre telepedjen, és bepiszkolja fehér vászonnadrágját. Egy mászóka volt a baljukon, s egy hinta jobb felől. A nap langymelegen sütött, és az enyhe szellő kellemes illatot sodort feléjük a közeli fenyvesből. - Érzi ezt a levegőt? - kérdezte Louise, s akkorát szippantott, hogy gombjai majdnem lepattantak ruhája mellrészéről. - Érezni, hogy egy ötezer hektáros erdő szélén vagyunk, mi? Emberi bűz alig lengi be a levegőt. Holly kapott egy recenziós példányt a Susogó ciprusok és egyéb költemények című kötetből, amikor Tom Corvey, az újság szórakoztató rovatának szerkesztője kiadta neki a sztorit. Holly elhatározta, hogy szeretni fogja. Szeretett sikeres embereket látni - talán mivel ő nem vitte valami sokra, mint újságíró, és néha-néha emlékeztetnie kellett magát, hogy a siker elérhető. Csakhogy a versek unalmasak voltak, a természet világának lehangolóan szentimentális feldicsőítései, melyek úgy hangzottak, mintha Robert Frost veszett volna el bennük, majd pedig egy hallmarki szerkesztő fésülte volna át őket, akinek mellesleg az a feladata, hogy édeskés tartalmú üdvözlőkártyákat gyártson a nagymama születésnapjára. Mindazonáltal Holly méltató cikket szándékozott írni. Újságírói évei alatt számos riportert látott, aki irigységből, keserűségből vagy pusztán rosszindulatból úgy formálta és alakította a sztorit, hogy a riportalany ostobának tűnjön. Holly csak akkor volt képes ennyi gyűlölettel írni, ha politikusokkal vagy elvetemült bűnözőkkel készített interjút... s talán ennek köszönhette, hogy karrierje többször is kisiklott, s három nagy újságot is megjárt három különböző nagyvárosban, mire jelenlegi pozíciójába került, a Portland Press valamivel jámborabb szerkesztőségébe. Az elfogult zsurnalizmus gyakran színesebb, mint az objektív beszámolók, több példányban eladható, és szélesebben méltatott s csodált. Azonban, bár Holly szinte semmi perc alatt jobban megunta Louise Tarvohlt, mint a verseit, mégsem kelt benne lelkesedés a favágó munkára. - Csak e vadonban érzem, hogy élek, távol a civilizáció látványaitól és hangjaitól, mert itt szinte hallom, ahogy a természet hangot ad a fákban, a bokrokban, a magányos tavacskákban, az avarban. Hangok az avarban? - képedt el Holly, és majdnem elnevette magát. Tetszett neki Louise külseje: testes, robosztus, életerős, élénk. Harmincöt éves, Hollynál kettővel több, de tíz évvel látszott idősebbnek. A szarkalábak a szeme és a szája körül, elmélyült nevető ráncai és szeplős, napbarnított bőre arra utaltak, hogy sokat tartózkodik szabad ég alatt. Napfakította haját lófarokban hordta, farmert és kockás, kék inget viselt. - Az erdei humuszban oly tisztaság lakozik - bizonygatta Louise -, mellyel a legalaposabban sterilizált kórházi műtő sem vetekedhet. - Kissé hátrahajtotta a fejét, hogy arcát megfürdesse a meleg napsugarakban. -A természet makulátlansága megtisztítja a lelket. A lélek megújult tisztaságából ered a nagy költészet magasztos gőze. - Magasztos gőz? - kérdezte Holly, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy kicsi magnója pontosan felvesz minden aranyköpést. -Magasztos gőze - ismételte Louise, és elmosolyodott. A belső Louise volt az a Louise, aki bosszantotta Hollyt. Olyan másvilági lelkületű volt, akár egy szellemszerű lény, inkább látszólagos, semmint anyagból való. Véleménynyilvánításai és viselkedése anyagtalanok voltak, nem annyira tényekre és meglátásokra alapultak, mint inkább szeszélyekre... acélos szeszélyekre, hóbortokra - és a nő olyan nyelven fejezte ki ezt, mely színesnek hatott, de pontatlannak, elvirágzottnak és üresnek bizonyult. Holly is valamelyest környezetvédőnek tartotta magát, és kelletlenül fedezte fel, hogy ő meg Louise némely tekintetben egyazon oldalon állnak. Lehangoló olyan szövetségesekkel együtt harcolni, akik hülyének nézik az embert. Louise előrehajolt a kerti padon, és összefonta karjait a vörösfenyő asztalon. - A Föld egy élőlény. Képes beszélni hozzánk, ha kiérdemeljük, kinyitja a száját bármelyik kőben vagy bokorban, és ugyanolyan érthetően beszél, akárcsak én. - Milyen izgalmas elgondolás - vágta rá Holly. - Az emberi lények nem különbek, mint a tetvek. - Tetvek? - Tetvek a Föld felszínén - fejtette ki Louise álmodozva. - Erre így még nem is gondoltam - felelte Holly. - Isten nem csak jelen van minden pillangóban... hanem Isten minden egyes pillangó, mindegyik nyúl, minden vadállat. Képes lennék feláldozni egymillió emberi életet... de akár tízmilliót is... ha azzal megmenthetnék egyetlen menyétcsaládot, mivel azoknak a menyéteknek mindegyike Istennel azonos. Holly úgy tett, mintha az asszony szavai elragadták volna, s próbált nem megdöbbenni ezen az Öko-fasiszta ideológián. - Minden évben jelentős összeget küldök a Természet Felügyelőségnek, s környezetvédőnek tartom magam, de úgy veszem észre, hogy az én tudatom nem emelkedett oly magasságokba, mint az öné. A költőnő nem érezte a rejtett gúnyt a szavak mögött, és az asztal fölött megragadta Holly kezét. -Ne aggódjon, kedvesem. Egyszer majd maga is eljut idáig. Hatalmas lelki potencia auráját érzékelem maga körül. -Segítsen megérteni... Isten azonos a nyulakkal meg az összes élőlénnyel, Isten a sziklák, a föld és a víz... de Isten nem azonos velünk? - Nem. Egyik természetellenes tulajdonságunk miatt. - És pedig? - Az intelligencia. Holly meglepetten hunyorgott. - Az intelligencia természetellenes? - A magas fokú intelligencia igen. Nincs meg egyetlen más lényben sem a természet világában. Ezért zárkózik el előlünk a természet, ezért gyűlöljük őt tudat alatt, s keressük elpusztításának módozatait. A magas intelligencia vezetett a fejlődés elvéhez. A fejlődés pedig nukleáris fegyverekhez, biológiai tervezéshez, káoszhoz és a végső megsemmisüléshez vezet. -Talán nem Isten... vagy a természetes kiválasztódás adta nekünk az intelligenciát? -Egy váratlan mutáció következménye. Mutánsok vagyunk, ennyi az egész. Szörnyetegek. - Holly bólintott. -Tehát minél kevesebb intelligenciával rendelkezik egy személy... -...annál közelebb áll a természethez -fejezte be helyette Louise. Holly eltűnődve bólintott, mintha komolyan elgondolkozna azon a lehetőségen, hogy egy ostobább világ jobb világ lenne, de valójában azon járt az esze, hogy fog ebből az egészből normális sztorit írni. Louise Tarvohlt olyan felháborítóan nevetségesnek találta, hogy képtelen lett volna kedvező cikket írni róla, mert azzal saját elveit sértette volna meg. Ugyanakkor ahhoz sem volt szíve, hogy nyilvánosan bolondot csináljon a nőből az újság hasábjain. Holly problémáját nem a mély és maradandó cinizmusa okozta, hanem az áldott jó szíve; egyetlen teremtmény sem létezik a Földön, akit több csalódással vagy elégedetlenséggel sújtana az élet, mint egy megkeseredett cinikust, aki a szenvedélytől nedves vattát hordoz a lelkében. Letette a tollat, nem készített jegyzeteket. Szeretett volna már minél távolabb kerülni Louise-tól, a játszótértől, visszajutni a valós világba - még akkor is, ha a valódi világ szo kásos kegyetlenségével sújt is le rá. De legalább felvett Tom Corvey számára úgy hatvan-nyolcvan percnyi anyagot, amelyből egy másik újságíró megírhatja a cikket. - Louise - mondta -, abból kiindulva, amit nekem elmondott, úgy vélem, maga a legtermészetközelibb személy, akivel csak találkoztam. Louise nem fogta fel. Bóknak értelmezte, sértés helyett, s az arca felragyogott. - A fák a nővéreink - folytatta kiselőadását, buzgón próbálva elültetni filozófiája magjait, megfeledkezve arról, hogy az emberek tetvek, nem pedig fák. - Képes lenne levágni a nővére karját, kegyetlenül megcsonkítani a testét, és a hullája darabjaiból házat építeni? - Nem, dehogy - felelte Holly őszintén. -Ráadásul valószínűleg nem is engedélyeznének egy ilyen szokatlan építményt. Holly nyugodtan tehette megjegyzéseit; Louise-nak nincs humorérzéke - következésképp képtelen kiérezni az elmés szurkálódásokat. Amíg a nő tovább locsogott, Holly a kerti asztalra könyökölt, érdeklődést mutatott, de közben felnőtt élete eseményein tűnődött. Rájött, hogy ezt a becses időszakot szinte mindvégig idióták, bolondok és lököttek társaságában töltötte, hajmeresztő és bölcselkedő elképzeléseiket és álmaikat hallgatta, hiába kutatva a bölcsesség aranyrögei után bamba és pszichotikus sztorijaikban. Egyre növekvő önsajnálat töltötte el, ahogy az életén tűnődött. Nem tett különösebb erőfeszítést, hogy bárkivel is szoros barátságot kössön Portlandban, talán azért, mert a szíve mélyén érezte, hogy Portland csak rövid megálló lesz városról városra vándorló újságíró-karrierjében. A férfiakhoz fűződő kapcsolatai, ha egyáltalán kapcsolatoknak nevezhetők, még lehangolóbbak voltak, mint a különböző interjúk során szerzett tapasztalatai. Habár még reménykedett abban, hogy találkozik a megfelelő férfival, gyerekeket szül, és élvezni fogja a háztartásvezetés örömeit, néha kissé kételkedett abban, hogy egy kellemes, normális, intelligens és kimondottan érdekes egyéniségű férfi része lesz az életének. Valószínűleg nem. És ha valaki egy napon csodamód keresztezni fogja majd az útját, az illető kellemes megjelenése valószínűleg csak álarcnak bizonyul, mely mögött egy kéjgyilkos lakozik, aki a motoros fűrészt bálványozza. A Portlandi Nemzetközi Repülőtér várócsarnokából kilépve Jim Ironheart elkapta az Új Rózsa városi taxitársaság egy kocsiját. A társaság neve úgy hangzott, mintha a rég elfelejtett hippikorszakból maradt volna fenn, a szerelem, a gyöngyök és a virágok korában fogant volna. Azonban a sofőr -Frazier Tooley név állt a működési engedélyen - elmagyarázta, hogy Portlandet a rózsák városának nevezik, s számtalan rózsa virágzik is itt, mint a megújulás és a növekedés szimbóluma. - Ugyanúgy - magyarázta -, mint ahogy az utcai koldusok a rothadás és az összeomlás szimbólumai New Yorkban. - Önelégülten nézett maga elé, mint nem egy portlandi, akikkel Jim már találkozott. Tooley, aki úgy nézett ki, mint egy olasz hőstenor, legalábbis annyiban, hogy Luciano Pavarottira hasonlított, nem egészen értette Jim utasításait. -Szóval, csak furikázzak összevissza egy darabig? - Igen. Szeretnék körülnézni a városban, mielőtt bejelentkezek a hotelben. Sosem jártam még itt. Igazából azt sem tudta, melyik hotelben szálljon meg, itt tölti-e az éjszakát egyáltalán, vagy még ezen a napon elvégzi a feladatát. Remélte, hogy hamarosan megtudja, mi vár rá, ha lazít egy kicsit, s türelmesen vár a megvilágosodásra. Tooley boldogan állt a rendelkezésére -nem a megvilágosodásban, hanem a portlandi városnéző túrában -, mivel a taxióra folyamatosan ketyegett, és mivel egyértelműen látszott rajta, hogy imád a városáról beszélni. S ez nem csoda, hiszen az igen szépnek bizonyult. Történelmi kőépületek, és tizenkilencedik századi öntöttvas rácsos kapuk gondosan illeszkedtek a modern üvegfelhőkarcolók közé. Annyi szökőkúttal teli park mellett haladtak el, hogy úgy tűnt, mintha a város erdőben épült volna, s mindenhol rózsák sorakoztak, már nem olyan csodásan, mint nyári virágzásuk idején, de még mindig színpompásan. Félórás furikázás után Jimre hirtelen rátört az érzés, hogy fogy az ideje. Előrehajolt a hátsó ülésen, és saját szavait hallotta. - Ismeri a McAlbury iskolát? - Naná - vágta rá Tooley. - Mi az? - Úgy kérdezte, mintha maga is ismerné. Egy magán elemi iskola a nyugati városrészen. Jim szíve egyre hevesebben vert. -Vigyen oda! Tooley a visszapillantó tükörből nézte, s homlokát ráncolta. -Valami baj van? - Oda kell mennem. Tooley fékezett a piros lámpánál, s hátra fordult. - Mi baj van? - Egyszerűen oda kell mennem - mondta Jim élesen, csalódottan. - Nyugi, semmi vész. A félelem ott bujkált Jimben attól a pillanattól kezdve, hogy az áruházban kimondta a "sorsvonal" szót alig néhány órával ezelőtt. Most ez a rettegés előbújt, s a McAlbury iskola felé hajtotta. Egy megmagyarázhatatlan, minden mást háttérbe szorító, sürgető érzéstől hajtva motyogta: - Oda kell érnem tizenöt percen belül. - Miért nem szólt korábban? Jim szerette volna kiáltani, hogy "mert korábban nem tudtam!", de helyette azt mondta: - Oda tud vinni időben? - Hát, kemény lesz. - Háromszoros díjat fizetek. - Háromszorost? - Ha odaér időben - felelte. Előhúzta a tárcáját a zsebéből, és egy százdolláros bankjegyet csúsztatott oda Tooley-nak. - Ez az előleg. - Annyira fontos? - Életbevágóan! Tooley bizonytalanul pillantott rá. -Mi maga... valami lökött? - Váltott a lámpa - figyelmeztette Jim. -Gyerünk már! Bár Tooley arcán a szkeptikus rosszallás elmélyült, ismét előre fordult, a kereszteződésben balra kanyarodott, majd rátaposott a gázra. Jim egész úton az óráját bámulta, és elégedetten nyugtázta, hogy három perccel a kritikus idő előtt érkeztek. Egy másik százast nyomott Tooley kezébe, s így még a háromszorosánál is többet fizetett annak, amit az óra mutatott, aztán kinyitotta az ajtót, és a bőröndjével együtt kiszállt. Tooley kihajolt a nyitott ablakon. - Akarja, hogy megvárjam? Jim becsapta az ajtót. - Nem. Nem, kösz. Menjen csak. Megfordult, s miközben a taxi elhajtott, aggódva szemlélte az McAlbury iskolát. Az iskola maga egy tervszerűtlenül épített, fehér, nagy udvarú, telepeskori ház volt, melyhez hozzáépítettek két egyemeletes szárnyat, hogy több tanterem legyen. Dougw fenyők sorakoztak előtte, és hatalmas, vén! platánok. Kertjével és játszóterével a teljes tömböt elfoglalta. Az építmény kettős ajtaján át kisdiákok özönlöttek kifelé az előcsarnokba, majd le a lépcsőn. Nevetgélve, kiabálva, könyvekkel, rajztáblákkal, és színes rajzfilmfigurákkal díszített tízórais dobozokkal közeledtek felé az iskola járdáján, s áthaladtak a lándzsahegyes vaskerítés nyitott kapuján, majd jobbra, illetve balra fordultak, s ki-ki ment dolgaira. Már csak két perc. Jimnek nem kellett az órájára néznie. Szíve kettőt ütött minden másodpercben, és ugyanolyan biztosan tudta az időt, mintha ő lenne az óra. Napfény szűrődött keresztül a lombokon, és bonyolult mintákat vetett az utcára és a gyerekekre, mintha mindent egy aranyszálból szőtt fátyolszövet vonna be. Úgy tűnt, mintha ez a hálószerű, díszes fényszövet egyszerre lüktetne a gyerekek kiabálásának és kacagásának zsongásával, s a pillanat békésnek, idillinek látszott. De a Halál már közeledik. Jim hirtelen rádöbbent, hogy a Halál az egyik gyerekért jön, nem az előcsarnokban álló három tanárért, hanem az egyik gyerekért. Nem hatalmas katasztrófa lesz, nem robbanás, nem tűzvész és nem egy lezuhanó repülő, amely megölne közülük egy tucatot. Csak egy apró tragédia várható. De melyikükre fog lecsapni? Jim a helyszínről a gyerekek felé fordította figyelmét, a közlekedőket vizsgálgatta, keresve a halál elkerülhetetlen jelét a friss és üde arcok egyikén. Azonban valamennyien úgy néztek ki, mintha örökké élnének. -Melyikük az? - mondta ki hangosan. Nem magától kérdezte, nem is a gyerekektől, hanem... Hát igen, feltételezte, hogy Istennel beszélget. - Melyikük az? Néhány gyerek a hegynek felfelé indult, a kereszteződés irányába, mások pedig lefelé tartottak a tömb ellentétes vége felé. Mindkét irányban nők álldogáltak a kereszteződéseknél narancssárga biztonsági mellényekben, nagy, evezőszerű stoptáblákkal a kezükben, és kis csoportokban terelték át a gyerkőcöket az úton. Egyetlen mozgó személyvagy teherautó sem látszott, így még az átkelést biztosító nők nélkül is csekély fenyegetést jelentett a forgalom. Másfél perc. Jim két mikrobuszt fürkészett, melyek valamivel lejjebb parkoltak a járda mellett. A McAlbury olyan iskolának tűnt, ahonnan a gyerekek gyalog járnak haza közeli otthonukba, de egy kevesen beszálltak a mikrobuszokba. A sofőrök az ajtónál álltak, és mosolyogva! tréfálkoztak a hangoskodó, energiadús gyerkőcökkel. A beszálló gyerekek közül egyik sem úgy nézett ki, mint egy halálraítélt, s ™ üde sárga mikrobuszok sem tűntek élénk színűre festett halottaskocsinak. De a Halál egyre közeledik. Már majdnem itt van. Baljóslatú hangulat lett úrrá a helyszínen, nem a valóságban, csak Jim érzékeiben. Most már nem a fényfátylat látta, hanem köztes árnyékokat a világos körítésben; a kicsi levelek, gallyak vagy az örökzöldek tűleveleinek komor árnyait; a fatörzsek vagy vastagabb ágak árnyékait; a vaskerítés lándzsahegyeinek sötét vetületét. Mindegyik sötét folt egy lehetséges ajtónak tűnt, melyen át a Halál megérkezhet. Egy perc. Jim eszelős sietséggel tett néhány lépést balra, elvegyült a gyerekek között, akik értetlenül meredtek rá, amikor egyiket a másik után vette szemügyre, miközben azt sem tudta, mit keres; kis bőröndjét mindvégig ott vonszolta a lába mellett. Ötven másodperc. Az árnyak, mintha egyre nőttek, terjeszkedtek, összeolvadtak volna Jim körül. Megállt, megperdült, és felfelé bámult a tömb vége irányába, ahol az egyik önkéntes forgalomirányító az útkereszteződés közepén állt, feltartotta a stoptábláját, és szabad kezével intett a gyerekeknek, hogy mehetnek. Öten már meg is indultak. Egy hasonló csoport közeledett a kereszteződés felé, hogy hamarosan átmenjenek. Az egyik közeli mikrobusz sofőrje furcsa pillantást vetett Jimre. - Nem érzi jól magát, uram? Negyven másodperc. Jim elejtette a bőröndöt, és rohanni kezdett a kereszteződés irányába. Még nem tudta, mi fog történni, és hogy melyik gyermek forog veszélyben. Ugyanaz a láthatatlan kéz tolta abba az irányba, amelyik arra késztette, hogy összecsomagoljon és Portlandbe repüljön. Ijedt gyerekek tértek ki az útjából. Látótere határán minden koromfeketévé vált. Csak azt érzékelte, ami közvetlenül előtte volt. Járdaszegélytől járdaszegélyig a kereszteződés olybá tűnt, mintha reflektorok világították volna be, minden más sötétbe borult. Fél perc. Két nő pillantott rá meglepetten, és nem tudtak elég gyorsan kitérni az útjából. Megpróbálta kikerülni őket, de nekiütközött a fehér ruhás szőkének, és majdnem ledöntötte a lábáról. Meg sem állt, mert most már egyre erőteljesebben érezte a közelben a Halál hűvös jelenlétét. Odaért a kereszteződéshez, lelépett a járdáról, és megtorpant. Négy kissrác állt az utcán. Egyikük lesz az áldozat. De melyikük? És minek az áldozata? Húsz másodperc. Az önkéntes forgalomirányító nő rámeredt. Mindössze egy kislány álldogált a járdaszegélynél, és Jim érzékelte, hogy a járda biztonságos terület. Az utca lesz a gyilkosság helyszíne. Jim a piszmogó felé indult, egy kicsi, vörös hajú lány irányába, aki megfordult, és meglepetten pislogott rá. Tizenöt másodperc. Nem a kislány. Csak egy pillantást vetett, a jade színű szemekbe, s tudta, hogy a lány biztonságban van. Egyszerűen tudta. A többiek most értek oda a zebrához. Tizennégy másodperc. Jim megperdült, és a távoli járdaszegély felé nézett. Újabb négy gyerek lépett az utcára mögötte. Tizenhárom másodperc. Az új jövevények nagy ívben kikerülték, s óvatos pillantásokkal méregették. Tudta, hogy háborodottnak tűnhet, amint ott áll az utcán, s meredt szemmel, tátott szájjal, félelemtől eltorzult képpel bámul rájuk. Tizenegy másodperc. Sehol egy autó. Azonban a kereszteződéstől alig száz méternyire a dombtető eltakarta az út folytatását, és nem kizárt, hogy valami megveszekedett bolond padlóig nyomott gázzal száguld errefelé a domb túloldalán. Alig villant át ez a kép az elméjén, Jim máris tudta, hogy egy profetikus sugallat volt ez arról, milyen eszközt fog a Halál használni: egy részeg sofőrt. Nyolc másodperc. Kiáltani akart, rájuk üvölteni, hogy meneküljenek, de félt, hogy ezzel csak pánikba ejti őket, és a kijelölt gyereket épp a veszély elébe kergeti, semmint megmenekíti. Hét másodperc. Már hallotta a motor tompa zúgását, mely egy pillanat alatt hangos bömböléssé változott, majd éles sivítássá. Egy pótkocsis teherautó vágódott ki a dombtetőre. Egy pillanatig a szó szoros értelmében repült, a délutáni nap megvillant a szélvédőjén és a krómfelületeken sziporkázott, mintha egy lángoló szekér ereszkedne alá az égből végítélet napján. A gumik sikoltva csikorogtak az aszfalton, ahogy az első kerekek ismét az úthoz csapódtak, és a teherautó hátulja hatalmas csattanással vágódott le. Öt másodperc. A gyerekek az utcán szétszéledtek - kivéve egy homokszőke hajú, kék szemű fiúcskát. Ő csak állt, kezében egy élén színű rajzfilmfigurákkal díszített tízórais dobozt tartva, egyik lábán kifűződött edzőcipőben, és csak bámult a közeledő teherautóra, képtelen volt mozdulni, mintha érzékelné, hogy nem csupán egy jármű száguld most felé, hanem a végzete, elkerülhetetlenül. Nyolc-kilenc éves fiúcska lehetett, aki nem ment sehová, s mégis igyekezett valahová: a sír felé. Két másodperc. Jim egyenesen a robogó teherautó elé ugrott, s felragadta a gyereket. Úgy tetszett, mintha egy álomlassúsággal mozgó hattyú ereszkedne alá egy magas szirtről. Sima ívben vágódott a fiúval az úttestre, s egy levelekkel teli kanális felé gördült, mit sem érezve az aszfaltra csapódásból, mivel az idegeit úgy elzsibbasztotta a félelem, hogy akár egy puha pázsitra is vethette volna magát, vagy lágy habokba. A teherkocsi motorjának bömbölése volt a leghangosabb zaj, amit valaha is hallott, mintha az ő fejében harsogna, és érezte, hogy valami a bal lábának csapódik, mintha pöröllyel vágtak volna oda. Ugyanaz a rettenetes erő próbálta kicsavarni a bokáját, akárha rongyból lenne. Szúró fájdalom nyilallt végig a lábán, belemart az ízületeibe, s a csontvégződésénél robbant, mintha egy július negyedikei tűzijáték pukkant volna szét az éjszakai égen. Holly dühösen indult a férfi után, aki majdnem fellökte, és valami igen csúnyát akart mondani. Azonban mielőtt a kereszteződéshez ért volna, egy szürke-piros sávos teherautó zúgott elő a domb mögül, s úgy robogott feléjük, mint az istennyila. Holly megtorpant a járdaszegélynél. A jármű motorjának sivítása szinte mágikus kántálásként hatott a lelassult időfolyamban, ahol minden másodperc szinte percnyi hosszúságúra nyúlt. A járdaszegély mellől látta, hogy az idegen felnyalábolja a gyereket a teherautó útjából, s olyan sima gyorsasággal és kecsességgel hajtja végre a mentést, mintha valami szédült, lassított balettot táncolna az úton. Holly látta, ahogy a kocsi lökhárítója telibe kapja a férfi bal lábát, s iszonyodva figyelte, ahogy a félcipő letépődik, magasan a levegőbe röppen, s pörögve ér földet. Periférikusan érzékelte, ahogy a fiú és megmentője a kanális felé gurulnak, a teherautó élesen jobbra csúszik, az ijedt önkéntes forgalomirányító elejti a stoptáblát, a teherautó lepattan egy ott parkoló kocsiról, a férfi és a fiú megállapodnak a járda mellett, a teherautó az oldalára borul, s kék-sárga szikrákat vetve csúszik lefelé az úton a völgy irányába - azonban egész idő alatt Holly figyelme a cipőn nyugodott, mely pörögve szállt a levegőben, élesen kirajzolódott a kék ég előtt, szinte megdermedt röppályája csúcsán, talán egy óráig is ott lebegett, majd lassan, nagyon lassan pörögve megindult lefelé. Holly egyszerűen képtelen volt levenni róla a tekintetét, szinte megigézte a látvány, mivel az a hátborzongató érzése támadt, hogy a lábfej, bokából letépődve, szakadt artériákkal és vénákkal még benne van a cipőben. A lábbeli lefelé esett, lefelé egyenesen őfelé, s Holly úgy érezte, sikoltva fuldoklik a torka mélyén. Lefelé... lefelé... A pörgő edzőcipő - egy Reebok - egyenesen Holly elé hullott a kanálisba, és ő úgy nézett rá, mint ahogy rémálmaiban a szörnyetegre, amelyre nem akar odanézni, de képtelen elfordítani a tekintetét; undorodik tőle, ugyanakkor érthetetlen módon vonzódik hozzá. A cipő üres volt. Sehol a leszakadt lábfej. Még egy vércsepp sem. Holly lenyelte a fel nem tört sikolyt. Hányadék ízét érezte a torkában, de lenyelte azt is. Ahogy a teherautó, oldalára dőlve, megállapodott egy háztömbnyivel arrébb, Holly a másik irányba fordult, s a férfihoz meg a gyerekhez rohant. Ő ért oda elsőnek, épp, amikor azok készültek felülni az aszfalton. Lehorzsolt tenyerétől és piros arcától eltekintve a fiú sértetlennek tűnt. Még csak nem is sírt. - Jól vagy, drágám? A fiú, kissé kábán, megértette a kérdést, és bólintott. - Aha. A kezem fáj egy kicsit, de más nem. A fehér nadrágos és kék pólós férfi is felült. Félig lehúzta a bal zokniját, s óvatosan tapogatta a bokáját. Bár a boka megdagadt, s máris vörösre színeződött, Holly meglepetten tapasztalta, hogy nem véres. Az önkéntes irányító, néhány tanító és más gyerekek rohantak oda, és izgatott csacsogás hallatszott mindenhonnan. A fiút felsegítették, és az egyik tanító magához ölelte. A sebesült férfi, miközben a bokáját masszírozta, felemelte a fejét, s tekintete találkozott Holly pillantásával. A férfi szeme izzó kék volt, egy pillanatig olyan hidegnek tűnt, mintha nem is emberi szem lenne, hanem egy gép vizuális receptora. Aztán az illető elmosolyodott. A kezdeti hűvös benyomást egy szempillantás alatt melegség váltotta fel. Hollyt egyszerűen elkápráztatta e szempár tisztasága, a reggeli eget utánzó színe és szépsége. A lány úgy érezte, mintha ezen keresztül egyenesen a lélekbe látna. Holly cinikus alkatnak tartotta magát, s senkiben sem bízott első látásra, sem egy apácában, sem egy maffiafőnökben, így azonnali vonzódását e férfi iránt sehogy sem értette. Habár a szavak formálása volt az elsődleges szerelme és a szakmája, most hiába kereste Őket. - Nem sok hiányzott - jegyezte meg a férfi, s mosolya mosolyt csalt ki a lányból. Holly megvárta Jim Ironheartot az iskola folyosóján, a fiúöltöző előtt. A gyerekek és a tanítók már hazamentek. Az épületben csend honolt, csak néha hangzott fel egy-egy kurta zümmögés az emeletről, ahol a gondnok a követ fényesítette elektromos berendezésével. A levegőt enyhe mészporszag, padlóviasz és fenyőillatú fertőtlenítő szag lengte át. Odakinn az utcán a rendőrség valószínűleg még mindig felügyel a daruskocsi munkájára, amely a felborult teherautót állítja fel és vontatja el. A sofőr részegen vezetett. Kórházba szállították, ahol kezelésbe vették a törött lábát, zúzódásait, horzsolásait és egyéb sérüléseit. Holly mindent összeszedett, ami a sztori megírásához kell: a fiú - Bili Jenkins - hátterét, aki majdnem halálát lelte, az események tényeit, a szemtanúk reakcióit, a rendőrség véleményét, és a sajnálkozó és önsajnálkozó iszákos sofőr homályos megnyilvánulásait. Már csak egy elem hiányzott, a legfontosabb - információ Jim Ironheartről, az egész eset hőséről. Az újságolvasók mindent tudni akarnak majd. Azonban jelen pillanatban mindössze a nevét tudja megírni és azt, hogy Kaliforniából érkezett. A férfi barna bőröndje ott állt a fal mellett, és Holly erősen szemezett vele. Nagy kedve lett volna felpattintania a pántokat, és megvizsgálni a tartalmát, bár először nem tudta, miért. Aztán rájött: azért, mert igencsak szokatlan, hogy egy férfi bőrönddel mászkáljon egy kertvárosban; s egy riporter megtanulja - ha nem egyből úgy születik -, hogy érdekelje minden rendellenes momentum. Amikor Ironheart kilépett az öltözőből, Holly még mindig a bőröndöt bámulta. Bűntudatosan megrezzent, mintha azon kapták volna rajta, hogy turkál is a bőröndben. - Hogy érzi magát? - kérdezte. -Remekül. - Kissé bicegett. - De már mondtam... nem akarom, hogy meginterjúvoljon. Az öltözőben megfésülte barna haját, és a kosz nagyját eltávolította fehér vászonnadrágjáról. Most már mindkét cipőjét viselte, bár a bal elszakadt egy kis helyen, s elég viharvertnek látszott. - Nem fogom túl sok idejét igénybe venni. - Ebben egyetértünk - mosolyodott el a férfi. - Ó, gyerünk már, ne kéresse magát! - Sajnálom, de úgyis csak unalmas dolgokat tudnék mondani. - Hiszen épp most mentette meg egy gyerek életét! - Ettől eltekintve unalmas alak vagyok. Volt ebben a férfiban valami, ami alapjaiban cáfolta az unalmasságát, de Holly eleinte nem bírt rájönni, mi lehet az. Egy megközelítőleg harminc éves férfi, majdnem száznyolcvan centi magas, szikár, de izmos. Bár meglehetősen jól nézett ki, hiányzott belőle az a valami, amiről az embernek a filmsztárok jutnak eszébe. Szép szeme volt, igen, Holly még egyetlen férfihoz sem vonzódott pusztán a külseje miatt, és egy markáns arc sem tudta elkápráztatni. Jim felemelte a bőröndjét, és sántikálva megindult a folyosón. - Menjen orvoshoz - javasolta Holly, s ment mellette. - Minek, legfeljebb kificamodott. - El kell látni. - Ugyan, majd veszek egy Ace sebkötöző csomagot a reptéren vagy otthon. Lehet, hogy a viselkedése annyira vonzó. Lágyan beszél, könnyeden mosolyog, tisztára, mint egy déli úriember, csak épp nincs akcentusa. Mindemellett szokatlan kecses-seggel mozog, még így bicegve is. Holly emlékezett rá, hogy akaratlanul is a balett jutott az eszébe, amikor Jim egy táncos ruganyosságával elrántotta a kisfiút a robogó teherautó elől. A kivételes fizikai kecsesség és a természetes udvariasság igen vonzó tulajdonság egy férfiban. Azonban Hollyt mégsem ezek bűvölték el. Valami más. Valami megfoghatatlanabb. Ahogy a kijárathoz értek, Holly megszólalt: - Ha valóban haza akar utazni, szívesen kiviszem a reptérre. - Köszönöm. Nagyon kedves, de boldogulok magam is. A nő kilépett utána az előcsarnokba. - Gyalog átkozottul hosszú az út. Jim megtorpant, és a homlokát ráncolta. - Ja. Igen. Hát... biztos van itt a közelben telefon. Hívok egy taxit. - Ugyan már, ne féljen tőlem! Nem vagyok sorozatgyilkos. Nem tartok láncfűrészt a kocsimban. Jim rámeredt egy szívdobbanásnyi ideig, majd lefegyverzően elmosolyodott. - Na igen, maga inkább azok közé tartozik, akik szeretik az embert a földbe dorongolni valami tompa tárggyal. - Riporter vagyok. Mi szeletelő kést használunk. De ezen a héten még senkit sem öltem meg. - És a múlt héten? - Kettőt. De mindketten házaló ügynökök voltak. - Ez akkor is emberölés. - De bocsánatos bűn. - Oké, elfogadom az ajánlatát. Holly kék Toyotája a túlsó járdaszegély mellett parkolt, kettővel hátrébb, mint az a kocsi, amelybe a részeg sofőr belerohant. A daruskocsi épp most vonszolta el a totálkáros teherautót, s az utolsó két rendőr beszállt a járőrkocsiba. Néhány ottfelejtett üvegcserép a teherautó szélvédőjéből még az aszfalton hevert, s csillogott a késő délutáni napsütésben. Egy-két háztömbnyit csendben tettek meg a kocsiban. - Barátai élnek Portlandben? - kérdezte aztán Holly. - Aha. A főiskoláról. - Náluk járt? - Aha. - Ők nem tudták kivinni a reptérre? - Kivittek volna, ha a reggeli járattal repülök el, de így délután mindketten dolgoznak. - Ó - mondta Holly, majd rámutatott egy élénksárga rózsáktól színpompás kerítésre, mely mellett elhaladtak, s megkérdezte az utasát, tudja-e, hogy Portlandet a Rózsák Városának hívják. Jim igennel válaszolt. Némi hallgatás után Holly visszatért eredeti témájukra. - Nem működött a telefonjuk, igaz? - Parancsol? - A barátaié. - A lány vállat vont. - Csak azon csodálkoztam, miért nem tőlük hívott taxit. - Sétálni akartam. - A reptérre? - Akkor még nem fájt a bokám. - Hosszú séta lenne. - Nem számít, élek-halok a testedzésért. - Nagyon hosszú séta... főleg bőrönddel. - Nem nehéz, Mikor edzek, általában kézisúlyzókkal gyalogolok, hogy a felsőtestem is erősödjön. -Én magam is a gyaloglás híve vagyok -jelentette ki Holly, s fékezett egy lámpánál. -Régebben minden reggel futottam, de most már fáj a térdem. - Az enyém is, ezért váltottam át a gyaloglásra. Ugyanúgy megdolgoztatja a szívet, ha tartja az iramot. Pár mérföldön át, melyet Holly olyan lassan tett meg, ahogy csak mert, hogy a férfi ne vegye észre az időhúzást, a testedzésről és a kalóriamentes ételekről csevegtek. Végül Jim mondott valamit, aminek kapcsán Holly egészen természetesen meg tudta kérdezni a portlandi barátok nevét. - Nem. - Mit nem? - Nem adom meg a nevüket. Jó barátaim kissé zárkózottak, nem akarom, hogy zaklassák őket. - Eddig se mondta még senki, hogy bárkit is zaklatni szoktam - vágta rá a lány. - Ne vegye sértésnek, Miss Thorne, de nem akarom, hogy benne legyenek az újságban, és kíváncsi népek faggassák őket. - Nagyon sokan örülnek, ha szerepel a nevük az újságban. - Nagyon sokan pedig nem. - Lehet, hogy szívesen beszélnének a barátjukról, a nagy hősről. - Sajnálom - felelte Jim nyájasan, és elmosolyodott. Holly kezdte már érteni, miért találta ezt a fickót olyan vonzónak: a megingathatatlansága miatt. Két éven át dolgozott Los Angelesben, s számos emberrel találkozott, nyugis kaliforniaiként tetszelgett; mindegyik úgy jellemezte magát, mint a higgadtság mintaképe. Mr. Mellow - bízz bennem, bébi, és senki sem árthat nekünk, nem érhet el bennünket a végzet - azonban valójában egyikük sem rendelkezett olyan kötélidegzettel és megingathatatlan nyugalommal, mint amit színlelt. Attól, hogy valaki úgy öltözik, mint Bruce Willis, a bőre épp ugyanolyan barna, s a szókincse igen nagy, még nem lesz belőle Bruce Willis. Az ember tapasztalatok árán válik magabiztossá, de a hidegvér olyasmi, amire az ember vagy születik, vagy megtanulja imitálni - és a színlelés sohasem tud meggyőzni egy figyelmes szemlélőt. Azonban Jim Ironheart akkora mértékű hidegvérrel született, amennyi Rhode Island egész lakosságában együttesen sem létezik, és képes hűvösen, higgadtan reagálni bármire. Ugyanolyan egykedvűséggel száll szembe robogó teherautókkal s egy riporter kérdéseivel. Már maga a társasága is furcsamód ellazító. - Érdekes neve van -jegyezte meg Holly. - Mármint a Jim? Ez mókázik vele. - Ironheart - hangsúlyozta ki a lány. -Vasszívű. Mintha egy indián neve lenne. - Bár csörgedezne az ereimben egy kevés chippewa vagy apacs vér, nem lennék ilyen unalmas fickó, hanem egy kicsit egzotikus, rejtélyes. Ám ez a név csak a családom eredeti német nevének... az Eisenhertznek anglicizált változata. Ekkorra már a Portlandi Keleti Autópályán hajtottak, s gyorsan közeledtek a Killinsworts Street kijáró felé, és Holly elkedvetlenedett arra a gondolatra, hogy hamarosan meg kell válnia utasától. Mint riporter, még számos megválaszolatlan kérdést szeretett volna feltenni. De ami sokkal fontosabb, hogy mint nő úgy belehabarodott ebbe a férfiba, mint még soha senki másba. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy kerülő úton viszi a reptérre; Jim úgysem ismeri a várost. Ám ekkor rájött, hogy a táblák már jelezték: hamarosan közeledik a Portlandi Nemzetközi Repülőtérhez vezető kijárat. Még ha Jim nem is olvasta el a táblákat, nyilván észreveszi a fel- és leszálló gépeket a kék égen előttük. - Mit csinál ott Kaliforniában? - kérdezte. - Élvezem az életet. - Úgy értem... miből él? - Maga mit gondol? - kérdezett vissza a férfi. - Hát... abban biztos vagyok, hogy nem könyvtáros. - Miből gondolja? - Némi rejtély lengi körül. - És egy könyvtáros nem lehet rejtélyes? - Olyannal még sohasem találkoztam. -Vonakodva kanyarodott a reptér felé vezető lejáróra. - Lehet, hogy zsaru. - Honnan veszi? - Az igazán jó zsaruk megközelíthetetlenek, hűvösek. - Jé, én mindig azt hittem magamról, hogy kedves, nyílt és könnyed alak vagyok. Maga hűvösnek tart? A forgalom határozottan megélénkült a reptér környékén, így Holly még inkább visszavett a sebességből. - Úgy értem - taglalta -, hogy maga elég tartózkodó. - Mennyi ideje újságíróskodik? - Tizenkét éve. - Végig itt, Portlandben? - Nem. Itt még csak egy éve vagyok. - Hol dolgozott korábban? -Chicagóban... Los Angelesben... Seattle- ben... - Szereti a szakmáját? Holly csak most döbbent rá, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. - Hohó - jegyezte meg -, nem játszunk kérdés-feleletet. - No igen - felelte a férfi szórakozottan -, én is épp erre gondoltam. Holly csalódottan vette tudomásul, hogy képtelen áttörni a férfi védőfalát, s bosszantotta ez a makacsság. Azonban, amennyire meg tudta ítélni, Jim nem valami aljasságot rejteget, hiányzik belőle a színlelés képessége; csak éppen meg akarta őrizni magánélete titkait. Mint riporter, akinek már kezdtek kétségei támadni az újságírók azon joga felől, hogy behatolhatnak mások életébe, Holly szimpatizált ezzel az állhatatossággal. Mikor rápillantott a férfira, akaratlanul is elnevette magát. - Jól csinálja. - Maga is. Amikor megállt a főbejárat előtt, felnézett. - Nem; ha jó újságíró lennék, mostanra már legalább annyit kiderítettem volna, mi a pokolból él. Jim lehengerlően mosolygott rá. És ez a szem! - Nem azt mondtam, hogy csinálja olyan jól, mint én, csak azt... hogy jól csinálja. - Kiszállt, és kivette a bőröndjét a hátsó ülésről, majd visszalépett a nyitott első ajtóhoz. - Nézze, egyszerűen annyi történt, hogy a megfelelő helyen tartózkodtam a megfelelő időben. E puszta véletlennek köszönhetően meg tudtam menteni a srácot. Nem lenne sportszerű, ha a sajtó az egész életemet fel forgatná e jócselekedet miatt. - Igaza van - ismerte el Holly. Jim megkönnyebbülten felsóhajtott. - Köszönöm. -De annyit meg kell mondanom... hogy Ön igen üdítő egyéniség. A férfi őt nézte egy hosszú pillanatig kivételes, kék szemével. - Ön úgyszintén, Miss Thorne. Aztán becsapta a kocsi ajtaját, elfordult, és bement a főbejáraton. Holly fejében ez az utolsó mondat zakatolt. Ön igen üdítő egyéniség. Ön úgyszintén, Miss Thorne. A főbejárati ajtót nézte, melyen át Jim Ironheart eltűnt, és ez az egész olyan valószerűtlennek tűnt, mintha csak egy átszálló szellemet hozott volna ki a reptérre. Ritka köd szűrte meg a késő délutáni nap sugarait, így a levegő aranyos fényben fürdött, s néha olyan sávokat vetett, mint abban a régi mozifilmben az eltűnő szellemek nyomában. Erős, tompa kopogás riasztotta fel. Odakapta a fejét, és látta, hogy egy reptéri biztonsági őr kopog az ujjaival az utasfülke tetején. Amikor az őr látta, hogy a kocsi sofőrje észrevette, egy táblára mutatott: RAKODÁSI TERÜLET. Holly azon töprengve, vajon mennyi ideje ülhetett itt Jim Ironhearttól megigézetten, kiengedte a kéziféket, és sebességbe rakta a kocsit. Elhúzott a bejárattól. Ön igen üdítő egyéniség. Ön úgyszintén, Miss Thorne. Egész úton visszafelé Portlandbe az a hátborzongató érzet kínozta, hogy valami természetfölötti lény haladt át az életén. Kényelmetlenül feszengett arra a felismerésre, hogy egy férfi így fel tudja zaklatni, és idegesítően csitrinek és buta libának érezte magát. Ugyanakkor kiélvezte ezt a kellemesen borzongató hangulatot, és nem akarta, hogy elmúljon. Ön úgyszintén, Miss Thorne. Aznap este a Council Crest Parkra néző, harmadik emeleti lakásában, miközben vacsorát készített húskrémből, pesto szószból friss fokhagymából és szeletelt paradicsomléből, Holly váratlanul elcsodálkozott, honnan tudta Jim Ironheart, hogy az ifjú Bili Jenkin! veszélyben forog, mielőtt a részeg sofőr teherautója feltűnt volna a domb tetején. Abbahagyta a paradicsom szeletelését, és kinézett a konyhaablakon. Bíborszínű alkony ereszkedett a lenti pázsitra. A fák között a parkbeli lámpák meleg borostyánszínű fénytavakat vetettek a gyeptől övezett járdalapokra. Amikor Ironheart rohanva érkezett a McAlbury Iskola elé, s majdnem fellökte őt Holly a nyomába eredt, hogy alaposan lehordja. Mire ő a kereszteződéshez ért, a férfi már az úttesten állt, jobbra-balra forgolódva, kissé idegesen... szinte veszetten nézelődve. Sőt, olyan furcsának hatott, hogy a gyerekek nagy ívben kikerülték. Felidézte a férfi rémült arckifejezését és a gyerkőcök reakcióját, amikor még egy-két másodperc hátravolt a teherautó felbukkanásáig; Ironheart csak ekkor szegezte Bili Jenkinsre a tekintetét, s rántotta el a fiút a halálos jármű útjából. Lehet, hogy meghallotta a motor bőgését, rájött, hogy valami közeledik a kereszteződés felé nyaktörő sebességgel, és ösztönösen cselekedett a veszély érzetekor. Holly megpróbált visszaemlékezni, ő nem hallotta-e a motor bőgését, amikor a férfi belérohant, de nem tudta eldönteni. Lehet, hogy hallotta, de nem tulajdonított neki semmi jelentőséget. De az is lehetséges, hogy nem hallotta, hiszen gondolatai még mindig a fáradhatatlan Louise Tarvohlon jártak, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a kocsijához; és ő úgy érezte, hogy menten megőrül, ha még egy percig el kell viselnie a költőnő fecsegését, s alig várta, hogy menekülhessen. Most, a konyhában állva, mindössze egyetlen zajnak volt tudatában: a víz zubogott a nagy fazékban a tűzhelyen. Takarékra kell állítania a gázt, beletenni a krémet, beállítani az időzítést... Ám ő csak állt a vágódeszka mellett, paradicsommal az egyik kezében, késsel a másikban, a parkra bámult, de a McAlbury Iskola végzetes kereszteződését látta maga előtt. Még ha Ironheart meg is hallotta a közeledő motorzúgást másfél háztömbnyi távolságból, hogyan volt képes olyan gyorsan meghatározni, hogy a teherautó melyik irányból érkezik, hogy a sofőr nem ura a járműnek, és hogy következésképp a gyerekeket veszély fenyegeti? Az önkéntes irányító a kereszteződésben sokkal közelebb állt a zaj forrásához, mint Ironheart, mégis meglepődött, akárcsak maguk a kölykök. Oké, van olyan, néhány ember hallása élesebb, mint másoké - ez az oka, hogy a szimfóniák komponálói bonyolultabb harmóniákat és ritmusokat is meghallanak, mint az átlagos koncertjáró, a baseball játékosok bárki másnál jobban és hamarabb képesek meglátni a levegőben a labdát, és a hivatásos borkóstoló bármilyen bort képes megnevezni ízéről, míg az egyszerű borivó csak a hatását élvezi. Hasonlóképpen, néhány ember sokkal gyorsabb reflexekkel rendelkezik, mint mások, ezért van az, hogy Wayne Grei milliókat ér minden évben egy profi jégkorongcsapatnak. Holly látta, milyen villám gyorsan cselekedett Ironheart. Akár egy atléta. Semmi kétség, rendkívüli hallással van megáldva. A legtöbb ember, aki jelentős előnnyel bír, más adottságokat is magának mondhat, a jó géneknek köszönhetően. Ez a magyarázat. Semmi rejtélyes. Nyilván semmi természetellenes. Csak a jó gének. Odakinn a parkban az árnyékok elmélyültek. Kivéve azokat a helyeket, ahová a lámpafény vetült, a járdát beburkolta a gyülekező sötétség. Mintha a fák is összebújtak volna. Holly letette a kést, és a gáztűzhelyhez lépett. Csökkentette a lángot a nagy fazék alatt, és a vadul bugyborékoló víz lassúbb forrásra váltott. Belerakta a húskrémet főni. Visszalépett a szeletelő deszkához, felvette a kést, és ismét kibámult az ablakon. Csillagok kezdtek feltünedezni az égen, amint az alkony bíbor fényei megfeketedtek, és a horizont karmazsin sávja borvörösre váltott. Odalenn a parkban már több volt a sötét, mint a megvilágított folt. Hollyt váratlanul magával ragadta az a különös meggyőződés, hogy mindjárt Jim Ironheart lép ki a sötétből a lámpafényre, felemeli fejét, egyenesen az ablaka felé néz, mert tudja, hogy ő hol lakik, és most eljött érte. Nevetséges elképzelés volt. Mégis hideg kúszott végig a gerincén, s a csigolyáit tartó inak megfeszültek. Később, éjfél körül, amikor Holly az ágya szélén ült, és lekapcsolta az éjjeli lámpát, hálószobája ablakára pillantott, amelyen át szintén kilátott a parkra, és ismét hideg futkosott a hátán. Le akart feküdni, de meggondolta magát, és inkább felkelt. Bugyiban és pólóban, szokásos éjszakai szerelésében a sötét szobán át az ablakhoz ballagott, és széthúzta a sötétítő függönyt. A férfi nem állt a járdán. Holly várt egy percet, azután még egyet. Jim Ironheart továbbra sem tűnt fel. Holly, kissé bolondnak érezve magát, zavartan visszatért az ágyába. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy reszket. Álmából mindössze egy kék, egy rendkívüli kék szempárra emlékezett, melynek tekintete úgy járta át a lelkét, mint jó kés a vajat. Felkelt, s a holdsugár keskeny, függöny alatt bevetődő sávja fényénél a fürdőszobába ment. Odabenn nem kapcsolta fel a villanyt. Pisilt, kezet mosott, s csak állt egy hosszú pillanatig, miközben saját homályos elmosódott képmását nézte az ezüstösen fekete tükörben. Még egyszer kezet mosott. Ivott pár korty hideg vizet. Azután rájött, hogy ösztönösen késlelteti visszatérését a hálószobába, mert félt, hogy valami ismét az ablakhoz fogja vonzani. Ez nevetséges, győzködte magát. Mi ütött beléd? Visszament a hálószobába, és azon kapta magát, hogy az ablakhoz közeledik az ágy helyett. Széthúzta a függönyt. A férfi nem állt ott. Holly legalább akkora csalódottságot érzett, mint amekkora megkönnyebbülést. Miközben az éjbe burkolódzott Council Crest parkot nézte, hosszú borzongás remegtette meg, és rájött, hogy ennek csak a felét kelti benne a megmagyarázhatatlan félelem. Különös izgatottság vett erőt rajta, és egy kellemes várakozás... De mire vár? Nem tudta. Jím Ironheart személye mélyen felkavarta. Ilyet még sohasem érzett. Bár küzdött, hogy megértse az érzéseit, a megvilágosodás elkerülte. Nem valószínű, hogy pusztán csak szexuális vonzódás lenne a magyarázat. Már rég túljutott a pubertáskoron, és sem a hormonok árhulláma, sem a beteljesülésre és szerelemre váró lányos vágy nem hatott így rá. Végül visszatért az ágyába. Biztos volt benne, hogy ébren fog forgolódni az éjszaka hátralévő részében, de legnagyobb meglepetésére ismét eluralkodott rajta az álmosság. Ahogy az öntudat határán lebegett, még hallotta magát, amint azt motyogja, hogy "az a szempár", azután elnyelte az ásító űr. Saját ágyában, Laguna Niguelben Jim épp hajnal előtt ébredt. Szíve hevesen vert. Bár a szobában hűvös volt, ő verejtékben úszott. Szokásos rémálmai gyötörték, de az egészből csak arra emlékezett, hogy valami könyörtelen, erős és kegyetlen ellenség üldözte... A halál érzete oly erőteljesen tört rá, hogy fel kellett kapcsolnia a villanyt, megnézni, nincs-e ott valóban az embertelen gyilkos. Egyedül volt. -De már nem sokáig - mondta ki hangosan. Nem értette, mit jelentenek ezek a szavak. Augusztus 20. - augusztus 22. Jim Ironheart aggódva kukkantott be a lopott Camaro mocskos szélvédőjén. A nap fehér labdaként izzott, és a belőle áradó fény oly fehér és keserű volt, mint a porított éretlen citrom. Még napszemüveg alatt is hunyorgott. A naptól puha aszfaltról elpárolgó, felforrósodott levegő emberek, kocsik és tócsák délibábjait formálta. Jim fáradt volt, s gyakran dörzsölte a szemét. A meleg okozta illúziók alkalmi porkísértetekkel kombinálva eltorzították a látását. A Mojave Sivatag végtelen síkja mellett lehetetlen volt egyenletes sebességet tartani; észre sem vette, hogy kocsija közel százmérföldes sebességgel száguld, pedig így történt. Jelenlegi állapotában sokkal lassabban kellene hajtania. Azonban egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy máris elkésett, hogy elcseszi a dolgot. Valaki meghal, mert ő nem tudott elég gyors lenni. A szomszédos ülésnek támaszkodva töltött puskára pillantott, melynek tusa a padlón nyugodott, csöve pedig oldalra mutatott. Egy tölténnyel telt doboz hevert az ülésen. Félholtan a rettegéstől még közelebb nyomta a gázt a padlóhoz. A sebességmérő mutatója jóval túlkúszott a százon. Felkaptatott egy hosszú, fokozatos emelkedőn. Alant egy húsz-harminc mérföld átmérőjű, tál alakú völgy látszott, olyan lúgos, hogy legtöbb részt fehér volt, és néhány ördögszekértől és sivatagi cserjétől eltekintve teljesen kopár. Mintha egy aszteroid csapódott volna be itt korszakokkal ezelőtt, bár a körvonalak kétségkívül megváltoztak az elmúlt évezredek alatt, de máskülönben olyan ősinek látszott, mint kevés más hely a földön. A völgyet kettészelte a fekete országút, melyen víztócsa-délibábok csillogtak. A távolban hőfantomok csillámlottak és vonaglottak ráérősen. Először a kocsit pillantotta meg, egy furgont. Az útpadkára húzódva várakozott, megközelítőleg egymérföldnyire előtte, az útmenti kanális közelében, ahol nem folyt víz - legfeljebb ritka viharok és áradások idején. A szíve hangosabban kezdett verni, és dacára a műszerfal alatti ventillátortól beáramló hűvös levegőnek, izzadni kezdett. Ez az a hely. Azután felfedezte a lakókocsit is, fél mérfölddel a kocsin túl; ekkor bukkant elő egyik vizes délibábból. Elzúgott a távoli völgyfal irányába, ahol az út felfelé emelkedett a fátlan, vörös sziklás hegyekhez. Jim lassított, amikor a furgonhoz ért, nem tudva, hol lesz szükség a segítségére. Figyelme megoszlott a furgon és a lakókocsi között. Ahogy a sebességmérő mutatója visszafelé hullott alaphelyzetbe, Jim várta, hogy tisztábban megértse a helyzetet. Nem jött a sugallat. Általában úgy lendült cselekvésbe, mintha egy belső hang beszélne hozzá tudatalatti szinten, vagy mintha egy gép lenne, aki a belé programozott utasításokat hajtja végre. Most nem. Semmi. Növekvő kétségbeeséssel keményen fékezett, és közvetlenül a Chevy furgon mögött állt meg. Nem kívánt a jármű mellé húzni. Az utasülésnek támaszkodott puskára pillantott, de valahogy tudta: nem lesz szüksége rá. Még nem. Kiszállt a Camaroból, és a furgon felé sietett. Poggyászok töltötték meg a hátsó rakterületet. Amikor bepillantott az ablakon, egy férfit látott elterülve az elülső ülésen. Kinyitotta az ajtót - és pislogott. Rengeteg vér. A fickó haldoklott, de még élt. Kétszer mellbe lőtték. Az utasülés ablakának támaszkodott feje Krisztusnak a kereszten oldalra nyaklott fejére emlékeztette Jimet. A férfi tekintete egy rövid időre kitisztult, miközben küzdött, hogy befókuszálja Jimet. Hangja legalább olyan eszelős volt, mint amilyen elhaló. - Lisa... Susie... A feleségem, a kislányom... Aztán elgyötört tekintete elhomályosodott. Halk sóhaj hagyta el ajkát, a feje oldalra billent, s a férfi eltávozott az élők sorából. Jim émelyegve hátrált el a furgontól, s egy pillanatig csendben álldogált a fekete kövezeten a perzselő nap hevében. Képtelen módon szinte felelősnek érezte magát ennek az idegennek a haláláért. Ha gyorsabban hajt, ha keményebben nyomja a gázt, néhány perccel hamarabb érkezett volna, s megakadályozhatta volna, ami történt. Elgyötört, mély, primitív hang hagyta el torkát. Először suttogásnak indult, de hallq nyögéssé vált. Azonban amikor elfordult a halott embertől, és az egyre zsugorodó lakókocsi felé nézett, zokogása hirtelen dühös kiáltássá vált, mivel egy pillanat alatt megvilágosodott előtte, hogy mi történt. És azt is tudta, mit kell tennie. Beült a Camaroba, s megtöltötte kék vászonnadrágja bő zsebeit puskagolyókkal, a fegyver már megtöltve, készen állt a gyilkolásra. A visszapillantó tükörbe nézett. Hétfő reggel volt. A pusztát átszelő út üres. Sehol nincs segítség. A feladat egyedül őrá vár. Messze a távolban a lakókocsi eltűnt a fel szálló meleg légáramlatok délibábjában. Sebességbe rakta a Camarot. A kerekek egy pillanatra helyben kipörögtek, azután belekapaszkodtak a ragaszkodó, naplágyította aszfaltba, s közben olyan sikolyt hallattak, mely hátborzongatóan hangzott ebben a sivatagos pusztaságban. Jim arra gondolt, vajon hogyan sikoltott fel az idegen családja, amikor az apát mellbe lőtték. A Camaro meglódult, és nekiiramodott az útnak. Jim padlóig nyomta a gázt, s hamarosan megpillantotta prédáját. A hőfüggöny másodpercek alatt szétnyílt, és a nagy jármű úgy jutott egyre közelebb, mintha egy vitorláshajó lenne ezen a kiszáradt tengeren. A lakókocsi nem versenyezhetett a Camaroval, és Jim hamarosan ott lihegett a hátsó lökhárítója mögött. Az a régi Roadking volt az, amelyet már látott mérföldekkel korábban. Fehér alumínium kasznija koszos volt, viharvert és rozsdamarta. Az ablakokat sárga függönyök takarták, melyek valaha kétségtelenül fehérek lehettek. Pontosan úgy nézett ki, mint pár utazást kedvelő nyugdíjas lakókocsija, amelyeket gazdájuk már képtelen felújítani. Csak a motorbicikli tűnt újnak. Egy Haley-t láncoltak az ütött-kopott tetőlétrához a lakókocsi hátulján. Nem a valaha is készült legnagyobb motor volt, de meglehetősen erőteljes... és egyáltalán nem illett volna nyugdíjasokhoz. A motortól eltekintve semmi más gyanús nem látszott a Roadkingen. Azonban a nyomában haladó Jim Ironheart olyan erős gonoszságot érzékelt, mintha fekete árhullám söpört volna végig rajta az éjsötét óceánból. Befogta az orrát, mintha fojtogatná a motor tulajdonosainak bűze. Először habozott, nem akart semmi olyan akcióba kezdeni, amely veszélyeztethetné az asszonyt és a gyereket, akiket nyilván fogva tartanak. Azonban a legkockázatosabbnak a késlekedés tűnt. Minél tovább van az anya és leánya a Roadking tulajdonosainak kezében, annál kevesebb az esélyük, hogy élve megússzák. Áttért az előző sávba. Pár mérfölddel eléjük akart vágni, hogy elzárja az utat a kocsijával. A Roadking visszapillantó tükrében a sofőr láthatta, amikor Jim megállt a furgonnál és megvizsgálta. Most hagyta, hogy a Camaro teljesen melléérjen, aztán élesen balra rántotta a lakókocsit, s nekicsapódott a másik kocsi oldalának. Fém csikordult fémen, és a kocsi megremegett. A kormánykerék kifordult Jim kezéből, ő keményen küzdött, hogy megtartsa. A Roadking elhúzott, aztán visszamaradt, ismét nekikoccant, leszorította az aszfaltról, az út közvetlen szélére. Néhány száz méteren át egymáshoz préselődve robogtak nagy sebességgel ebben a pozícióban: a Roadking a rossz sávban, kockáztatva, hogy egyenesen belerohan az esetleges szembejövőbe, amit elrejthet a felszálló gőzök okozta délibáb; a Camaro pedig nagy porfelhőt húzva maga után a kavicsos sávon, mely elválasztotta az utat a sivatagtól. A kocsi a legcsekélyebb fékezésre is néhány centivel balra sodródhatna, lezuhanhatna a töltésről és felborulhatna. Jim csak annyit mert tenni, hogy feljebb emelte a lábát a gázról, s hagyta, hogy sebessége fokozatosan csökkenjen. A Roadking sofőrje azonnal reagált: ő is lassított, hogy Jim mellett maradjon. Aztán a lakókocsi kíméletlenül nyomult balra, centiről centire próbálta leszorítani Jimet a töltésről. Lévén, hogy a Camaro jóval kisebb és gyengébb, képtelen volt ellenállni a nyomásnak. Jim minden erőfeszítése ellenére egyre jobban kisodródott balra. A bal első kerék csúszott le először, és a kocsi veszedelmesen megbillent. Jim a fékre taposott; már nem számított. Jóformán még hozzá sem ért a lába a pedálhoz, a hátsó kerék is követte az elsőt az üres térbe. A Camaro felbillent, s legurult a töltésről. Mivel jó szokása szerint induláskor becsatolta a biztonsági övet, csak a napszemüvege repült le, de nem ütötte ki fejével a szélvédőt, s a kormányrúd sem fúródott a mellkasába. Pókhálószerű repedések terjedtek szét a szélvédőn. Behunyta a szemét, s arcára tompa üvegcserepek záporoztak. A kocsi újra átfordult, majd újabb fordulatba kezdett, de a felénél megállapodott: tetővel lefelé. Jim fejjel lefelé lógott a biztonsági övben, nem sérült meg, de a dolog alaposan megrázta. Fuldokolt a fehér porfelhőben, mely a kitört ablakokon át áramlott be. Értem fognak jönni. Eszeveszetten kaparászott az öv csatja után, megtalálta, és a felfordult kocsi mennyezetére zuhant. Egyenesen a puskára. Tiszta szerencse, hogy a fegyver nem sült el a hánykolódó Camaroban. Értem jönnek. Jelen állapotban szükség volt egy pillanatra, mire megtalálta az ajtókilincset a feje fölött. Odanyúlt, és lenyomta. Az ajtó először nem akart kinyílni. Aztán fémes reccsenéssel és csikorgással kitárult. Kimászott a kocsiból a sivatag porába, úgy érezte, mintha egy Dali-kép szürrealisztikus világába került volna. Visszanyúlt a puskáért. Habár a hamuszínű por már kezdett leülepedni, ő köhögve próbált megszabadulni a tüdejébe került mennyiségtől. Összeszorított foggal próbálta visszatartani a köhögést. Nem szabad hangot kiadnia, ha életben akar maradni. Egyáltalán nem olyan gyorsan és észrevétlenül, mint a közelben rohangáló kis sivatagi gyíkok, Jim odakúszott egy közeli kiszáradt patakmederhez. Amikor a természetes kanális partjához ért, felfedezte, hogy az csak vagy egy méter mély lehet. Lesiklott az aljára, s lába nagy dobbanással ért a megkeményedett fenékhez. Ebben a sekély mederben kuporogva lassan kiemelte a fejét, és a sivatag porában heverő Camaro felé fordult. Az országúton a Roadking abbahagyta a visszatolatást, s megállt a ronccsal párhuzamosan. Az ajtó kinyílt, és egy férfi mászott ki rajta. Egy másik férfi, aki a túlsó oldalon szállt ki, sietve megkerülte a lakókocsit, és csatlakozott a társához. Egyikük sem igazán hasonlított vakációzó nyugdíjashoz. Harmincas éveik elején járhattak, és olyan keménynek tűntek, mint a napszítta sivatagi sziklák. Egyikük hátrakötve viselte a sötét haját, kettős lófarokban - abban a laza stílusban, amit a srácok "gyeplő"-nek hívnak. A másiknak rövid, tüskés haj meredezett a feje tetején egy sávban, de egyébként a fejét kopaszra borotválta - mintha egy régi Mad Max filmből lépett volna ki. Mindketten ujjatlan pólót, farmert, westerncsizmát viseltek, s a kezükben kézifegyvert tartottak. Kettéváltak, és óvatosan, ellentétes irányból közelítették meg a felborult Camarot. Jim lehúzódott a mederben, jobbra fordult - megközelítőleg nyugatnak -, és görnyedve indult meg. Visszapillantott, hogy lássa, hagy-e maga mögött nyomot, azonban a kőkemény, napperzselte talajon, melyet hónapok óta nem áztatott eső, nem látszottak nyomai. Körülbelül tizenöt méter múltán a meder élesen délnek fordult, balra. Majd húsz méter múltán, eltűnt az úttest alatt húzódó csatornában. Remény söpört végig rajta, de a félelem, amely azóta rázta, hogy megtalálta a haldokló férfit a furgonban, nem akart enyhülni. Úgy érezte, rögtön elhányja magát. Azonban nem reggelizett, így nem lett volna mit kiadnia. Mondjanak is bármit a táplálkozó szakértők, néha jól jön, ha az ember kihány egy étkezést. A betoncsatorna viszonylag hűvösnek tűnt. Jimet csábította a gondolat, hogy itt meglapuljon, remélve, hogy a két alak előbb-utóbb feladja és távozik. Ám ezt természetesen nem teheti meg. Nem viselkedhet gyáván. Ám, még ha lelkiismerete most ki is egyezett volna egy kis gyávasággal, az a rejtélyes erő nem engedélyezte neki, hogy farkát behúzva eloldalogjon. Bizonyos fokig ő csak egy bábu, akit kényére-kedvére rángat láthatatlan zsinórokon a titokzatos bábozó egy olyan színdarabban, melynek sem a cselekményét, sem a lényegét nem érti. Néhány ördögszekér utat talált a csatornába, és szűrős tövisek összevissza szurkálták, miközben ő átkúszott a barikádjukon. Az úttest túloldalán bukkant fel egy másik kiszáradt mederben, és felkapaszkodott az oldalán. Hason feküdt a sivatag porában, elkúszott a töltés széléig, és fellesett az útra a lakókocsi felé. A Roadkingen túl látta a Camarot, mely úgy nézett ki, mint egy hátán fekvő, döglött svábbogár. A két férfi mellette állt, most már együtt. Nyilván átnézték a kocsit, és rájöttek, hogy már nincs benne. Széles gesztikulációkkal vitatkoztak, de túl messze voltak ahhoz, hogy Jim megértse őket. Pár szó eljutott hozzá, de elhalkultak a távolság és a felforrósodott levegő torzító hatása miatt. Izzadtság csorgott a szemébe, elhomályosítva a látását. Megtörölte az arcát az ingujjával, és ismét a férfiakra meredt. Lassan távolodtak a Camarotól, befelé haladtak a sivatagba. Egyikük a fejét forgatva lesett összevissza, a másik lehajtott fejjel a talajt szemlélte, nem kétséges, hogy Jim nyomait követve. Ilyen az ő szerencséje! Egyikükről kiderül, hogy indián felderítők közt nevelkedett, s gyorsabban megtalálják, mint ahogy egy leguána egy homoki rovart. Nyugat felől motorzúgás hallatszott, először csak halkan, aztán egyre erősödve. Jim odafordította a fejét. A vízesés délibábja mögül egy Peterbilt bukkant fel. Jim perspektívájából a kamion olyan óriásinak tűnt, hogy szinte nem is kamionnak látszott, hanem egy roppant méretű, jövőbeli harci gépezetnek, mely az időn át érkezett a huszonkettedik századból. A kamion sofőrje bizonyára észre fogja venni a felfordult Camarot. S mint a legtöbb sofőr, aki igen segítőkésznek mutatkozik az úton, meg fog állni, hogy segítséget nyújtson. A jövevény érkezése meg fogja zavarni a két gyilkost, és amíg magára vonja a figyelmüket, Jim a közelükbe fog lopakodni. Ez jó kis tervnek tűnt - csak éppen nem jött össze. A Peterbilt még csak nem is lassított, és Jim rádöbbent, hogy le kellene intenie. De mielőtt felemelkedett volna, a kamion nagy sárkánybömböléssel s forró levegőt lehelve elzúgott mellette, fittyet hányva a sebességhatárnak, mintha a végítélet démonja hajtotta, lelkekkel zsúfolt szekere lenne, melyre most azonnal szükség van a pokolban. Jim szinte késztetést érzett, hogy feláljon, és utánaordítson: Hová lett a segítőkészség, te seggfej? Ismét csend telepedett a forró tájra. Az út túloldalán a két gyilkos egy pillanatig az elsuhanó Peterbilt után nézett, aztán keresték tovább Jim nyomait. Dühösen és remegve mászott vissza a töltéstől, ismét hasra vetette magát, és magával vonszolva puskáját, a lakókocsi felé kúszott. A töltés eltakarta a gyilkosoktól, nem láthatták, mégis minden pillanatban várta, mikor rohannak fel az útra, s pumpálják tele fél tucat golyóval. Amikor ismét fel mert pillantani, közvetlenül a parkoló Roadking mellé ért, s ez eltakarta a két férfit a szeme elől. Feltápászkodott, és a lakókocsi utasüléséhez sietett. Az oldalajtó, mely a kocsi lakórészébe vezetett, nyitva állt. Jim megfogta a kilincset. Aztán rádöbbent, hogy egy harmadik férfi itt maradhatott az asszonnyal és a kislánnyal. Addig nem mehet be, míg el nem bánt a kinti kettővel, különben beszorítják a fegyveresek. A lakókocsi orra felé lopakodott, és alig ért oda, közeledő hangokat hallott. Dermedten várta, hogy a borotvált fejű megkerülje a kocsi orrát. Azonban a két férfi megállt a túloldalon. -...le van szarva... -...kiszúrhatta a rendszámunkat... - ...és osztán, súlyos sérült... - ...egy csepp vér se vó't a kocsijába... Jim fél térdre ereszkedett a kerék mellett. A két fickó a túloldalon állt a sofőrajtó mellett. - ...megpattanunk délre... - ...a zsarukkal a nyomunkban... - ...mire pofázik a zsaruknak, mi már Arizonában leszünk... - ...gondolod te... - ...úgy lesz... Jim óvatosan felegyenesedett, s lopakodva megkerülte az elülső lökhárítót. Elhaladt a jobboldali reflektorok és a hűtőrács előtt. - ...osztán Arizonából irány New Mexico... - ...ott is vannak zsaruk... - ...osztán Texasba, magunk mögött hagyünk néhány államot, hajtunk egész éjszaka, ha kell... Jim örült, hogy az országút peremét inkább föld alkotja, mint laza kavics. Csendesen odalopakodott a bal oldali reflektorokhoz, és nem egyenesedett fel. - ...tudod, milyen baromi gyatrán működnek együtt a más állambeli zsaruk... - ...ez a rohadék meg ott bujkál valahol,! fene belé... - ...akad itt pár millió skorpió meg csörgőkígyó... Jim kilépett a rejtekéből, s rájuk fogta a puskát. -Kezeket fel! Egy pillanatig a két fickó eltátotta a száját, mintha egy háromszemű marslakó lépett volna eléjük, homlokán a szájával. Alig két és fél méternyire álltak tőle, akár le is köphette volna őket, amit igencsak megérdemelnének. Már távolról is olyan veszedelmesnek tűntek, mint a kétlábon járó kígyók, s most halálosabbnak látszottak, mint bármi a sivatagban. Kezükben tartott fegyverük a földre mutatott. Jim feléjük bökött a puskájával. - Eldobni! Gyerünk már! Vagy igazi kemény legények voltak, vagy hülyék - valószínűleg mindkettő -, mert nem illetődtek meg a puska láttán. A dupla varkocsú fickó a földre vetette magát, s továbbgördült. Ugyanekkor a másik, aki mintha az Országúti harcosból lépett volna ki, felrántotta a pisztolyát. Jim beleeresztett egy golyót a mellkasába, mely ilyen közelről hanyatt vágta az áldozatot, és lesodorta a töltésről, a pokolba. Társának lába épp ekkor tűnt el a Roadking alatt. Nehogy bokán vagy lábszáron lőjék, Jim megragadta a nyitott ajtót, és felugrott a sofőrülés melletti lépcsőre. A lába alig vált el a talajtól, két lövés durrant a lakókocsi alól, és az egyik kilyukasztotta ott a kereket, ahol még az előbb a lába volt. Ahelyett, hogy beült volna az ülésre, visszaugrott a földre, hasra vágta magát, és bedugta a puskát a jármű alá, gondolván, hogy kihasználja a meglepetés előnyét. Azonban a fickó már kibújt a kocsi alól a túloldalon. Jim csak a fekete westerncsizmákat látta a lakókocsi vége felé sietni. A fickó befordult a sarkon, és a láb - eltűnt. A létra. Jobbra hátul. Az, amelyikhez a motort kötözték. A rohadék felmászik a tetőre. Jim bebújt a kocsi alá, mielőtt a fickó feje kibukkant volna a lakókocsi teteje fölött. A lakókocsi árnyékában semmivel sem volt hűvösebb, mivel a napégette aszfalt most bocsátotta ki magából azt a hőt, amit már hónapok óta tárolt. Két kocsi zúgott el mellettünk; egyik közvetlenül a másik után. Jim nem hallotta a közeledésüket; szíve olyan erősen dörömbölt, akárha egy üstdobot vernének. Hangtalanul elátkozta az autósokat, de aztán belátta, hogy nem sokan állnának meg, amikor egy dupla varkocsú egyén mászkál a lakókocsi tetején puskával a kezében. Csak akkor van esélye a sikerre, ha továbbra is váratlanul cselekszik, így hát azonnal kúszni kezdett, akár egy tengerészgyalogos golyózáporban, egyenest a lakókocsi hátulja felé. A hátára feküdt, kikukkantott az alváz alól, és a Harley-t nézte a lenti lépcsőfokoknál, mely mintha ingott volna a heves fehér napfényben. A létra üresen állt. A gyilkos már felmászott a tetőre. Bizonyára arra gondol, hogy ellenfele meg akarja téveszteni azzal, hogy egy időre eltűnt, s nyilván nem várja, hogy ilyen hamar a nyomába szegődik. Jim kitornázta magát a kocsi alól, és nesztelenül megindult a létrán. Egyik kezével megragadta a forró fokokat, a másikkal a töltött fegyvert tartotta felfelé, s próbált olyan nesztelenül lépni, ahogyan csak lehetséges. Ellenfele meglepően csendben várt a lakókocsi alumíniumtetején, éppen csak annyi zajt ütött, hogy fedezze a halk nyikordulásokat Jim lába alatt. Amikor felért, Jim óvatosan kidugta a fejét, és körülnézett a tetőn. A gyilkos már a távolság kétharmad részét megtette az utastér teteje felé a jobb oldalon, és lefelé nézett. Négykézláb haladt előre, s ez nagy fájdalmat okozhatott neki, hiszen a viharvert, fehér festék visszaverte ugyan a hő nagy részét, annyit magába szívott, hogy égesse a kérges tenyeret és a farmerbe bújtatott lábat is. Azonban a fickó jól tűrhette a fájdalmat, mert nem mutatta; nyilván ugyanolyan öngyilkos macho, mint amilyen a társa volt. Jim fellépett még egy fokot. A gyilkos lehasalt, bár a tető rettenetesen égethette a mellkasát a pólón át. Amennyire csak lehetett, a tetőhöz simult, így várva lentről Jim felbukkanását. Jim fellépett még egy fokot. A tető pereme most a derekánál volt. Kissé oldalra fordult, felhúzta az egyik térdét, hogy jó pozíciót találva, mindkét kezét használhassa a célzásnál, és hogy a visszarúgás le ne hajítsa a tetőről. A fickót vagy a hatodik érzéke segítette, vagy csak átkozott szerencséje volt. Jim még csak neszt sem hallatott, de az illető hirtelen visszapillantott a válla fölött, és meglátta. Jim káromkodva emelte vállhoz a puskáját. A gyilkos levetette magát a tető oldalán. Jim nem lőtt, visszahúzta a térdét, és Ő is leugrott. Keményen ütközött a talajnak, de megőrizte az egyensúlyát, kilépett a lakókocsi vége mögül, és kiengedett egy sorozatot. Azonban a patkány már besurrant a lakókocsi belsejébe az oldalajtón, legfeljebb néhány golyót kaphatott a lábába. Valószínűleg még ezt sem. Az asszonyhoz és a kislányhoz megy. Túszként tartja őket. Vagy csak ki akarja nyírni mindkettőt, mielőtt az ő végzete is beteljesedik. Az elmúlt pár évtized alatt kifejlődött egy olyan csavargó réteg, mely az utakat rója, könnyű prédákra les, áldozatoknak hosszú listáját készíti brutális gyilkosságban és erőszakban keres szexuális megkönnyebbülést. Jim fejében ott visszhangzott a furgonban talált haldokló férfi elgyötört hangja: Lisa... Susie... A feleségem, a kislányom... Nem maradt idő óvatoskodásra, s dühe már úgyis túlnőtt félelmén, a gyilkos után rohant, s beugrott a Roadking ajtaján. Naptól káprázó szeme semmi mást nem látott a lakókocsi viszonylag homályos belsejében, csak azt a megszállott rohadékot, amint a lakókocsi hátulja felé rohan, el a lakórészből a konyhába- A gyilkos, akiből most nem látszott több, mint egy árnyékszerű alak, és arc helyett egy ovális sötét folt, megfordult és tüzelt. A golyó kitépett egy darabot a faliszekrényből, Jimtől balra. Szilánkok és forgácsok záporoztak rá, és füstölgő szekrénydarabok. Nem tudta, merre lehet az asszony és a kislánya. Félt, hogy eltalálja őket. A puska nem túl precíz fegyver. A gyilkos újra lőtt. A második golyó Jim arcánál zúgott el, olyan közel, hogy szinte érezte a forró légáramlatot, mintha a halál csókolta volna képen. Kilőtt egy sorozatot, és a robbanások megrázták a vékony falakat. A gyilkos felsikoltott, és a konyhai mosogatónak vágódott. Jim reflexszerűen ismét tüzelt, félig megsüketülve a kettős robbanásoktól. A fickó látványosan lerepült a lábáról, a hátsó falnak csapódott, egy bezárt ajtó mellé, mely a nappalit választotta el a hálószobától. Leroskadt. Jim a zsebéből pár golyót húzott elő, újratöltötte a fegyvert, s beljebb hatolt a lakókocsiba, el az ütött-kopott roskatag dívány mellett. Tudta, hogy a fickót találat érte, de ebben a homályban nem látta, hogy biztosan meghalt-e. Habár a Mojave sivatag napsütése beszűrődött az ablaktáblák résein és a nyitott ajtókon, a vastag függönyű oldalsó ablakok gondoskodtak arról, hogy a Roadkingben félhomály uralkodjon, és a fegyvertűz füstje sem oszlott még el. Amikor eljutott a keskeny helyiséghez, benézett, kétsége sem maradt, hogy a padlón heverő test halott. Csak véres emberi szemét maradt belőle. Éltében is szemét volt, holtában is az maradt. A tépett és szétmarcangolt hulla láttán vidám diadalérzet töltötte el, egy dühös igazságtétt ami egyszerre feldobta és megijesztette. Szeretett volna iszonyodni attól, amit tett, még akkor is, ha a fickó megérdemelte a halált, bár a tetemtől viszolygott, erkölcsileg nem rendült meg. Mindkét rohadék rosszabbat érdemelt volna, mint amit tőle kaptak, hosszú lassú szenvedésben kellett volna meghalniuk, rémület közepette. Úgy érezte magát, mint egy bosszúálló angyal, aki eljött igazságot tenni, s szent harag töltötte el. Tudta, hogy maga is az őrület szélén táncol, tudta, hogy csak az elmebetegek képesek megmagyarázni maguknak a legrémesebb cselekedeteiket is, de mégsem kételkedett magában. SŐt, haragja csak megduzzadt, mintha Isten apokaliptikus lidércének vére áramolna az ereiben. A csukott ajtóhoz fordult. Amögött volt a hálószoba. Az anya és gyermeke csak ott lehetnek. Lisa... Susie... De ki még? A szociopata gyilkosok többnyire egyedül járnak, de néha összeállnak valakivel, mint ez a kettő is. Nagyobb csoportok azonban meglehetősen ritkák. No igen, létezett Charles Manson és a "családja", és akadtak más példák is. Ezt nem hagyhatja figyelmen kívül ebben a világban, melyben csak úgy hemzsegnek a szörnyetegek, s sosem lehet tudni, hogy vajon ez a fenevad nem hidrafejű-e. Tudta, hogy óvatosságra lenne szükség, de a haragtól, amely eltöltötte, szinte sebezhetetlennek érezte magát. A hálószoba ajtajához lépett, berúgta és berontott rajta. Tudta, hogy jó célpontot nyújt, de szikrányit sem foglalkozott vele, maga elé tartotta a fegyverét, s készen állt gyilkolni és meghalni. Az asszony és gyermeke egyedül voltak. A mocskos ágyon. Eltéphetetlen ragasztószalaggal kötözték oda a bokájukat és a csuklójukat. Betapasztották a szájukat. Az asszony, Lisa, körülbelül harminc éves . lehetett, karcsú, meglehetősen vonzó szőkeség. Azonban a kislány, Susie, még az anyjánál is túltett szépségben; megközelítőleg tíz éves lehetett, szeme csillogó zöld, arcvonásai finomak, bőre olyan makulátlan, mint egy tojáshéj belső membrános felülete. A lány Jim szemében maga volt a megtestesült ártatlanság, jóság és tisztaság,-egy angyal, akit a pöcegödörbe vetettek. Új erő kerekedett felül dühén a hálószoba szennyében megkötözöttek láttán. Könnyek csorogtak le a gyermek arcán, sírás fojtogatta, s rémület préselte Össze ajkait a ragtapasz alatt. Az anya nem sírt, de az ő szemét is a félelem és a szomorúság fátyla vonta be. A lánya iránti felelősség és a látható harag tartotta vissza a hisztériától. Jim rájött, hogy félnek tőle. Ők nem tudják, hogy nem azoknak a társa, akik idekötözték őket. A fegyvert a beépített szekrénynek támasztotta. - Semmi baj. Vége. Megöltem őket. Mindkettőt. Az anya tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve meredt rá. Jim nem hibáztatta azért, hogy kételkedik benne. Hiszen a hangja furcsán csengett - düh járta át, s szinte suttogott. Körülnézett, hátha talál valamit, amivel elvághatná a kötelékeiket. Egy tapasztekercs és egy olló hevert a közeli asztalkán. Felvette az ollót, s csak most vette észre, hogy néhány pornó videokazetta is hever az asztalon. Hirtelen rádöbbent, hogy a kicsiny helyiség falait szexmagazinokból kivágott obszcén fotókkal tapétázták ki, méghozzá a legundorítóbb fajtával: gyermekpornográfiával. Felnőtt férfiak is szerepeltek a képeken, mindig gondosan eltakart arccal, azonban felnőtt nők nem szerepeltek, csak kislányok és kisfiúk, legtöbbjük annyi idősnek látszott, mint Susie, de akadtak fiatalabbak is, akikkel a legelképzelhetetlenebb módon fajtalankodtak. A megölt férfiak csak rövid ideig használták volna fel az anyát; valószínűleg csak azért erőszakolták és kínozták volna meg, hogy bemutassák a kislánynak, mi vár rá. Aztán elvágták volna a torkát, vagy kiloccsantották volna az agyát valami elhagyatott földúton a sivatag közepén, otthagyva a testét a gyíkok, hangyák és dögevők nagy örömére. Ők a gyermeket akarták, hogy a következő néhány hónapban megismertessék vele a poklot még itt az életben. Jim haragja most már túlnőtte magát az egyszerű dühön, már-már dühöngésig fajult. Rettenetes sötétség emelkedett benne, mintha fekete nyersolaj buzogna fel lelkének kútjából. Dühös volt, amiért a kislánynak látnia kellett ezeket a fotókat, itt kellett feküdnie ezen a szennyes és bűzös lepedőn, körülvéve a sok-sok obszcenitással. Szeretett volna kirohanni, és egy-egy sorozatot még beleengedni a hullákba. Még nem nyúltak a kislányhoz. Hála istennek, egy ujjal sem nyúltak hozzá. De a szoba! Ó, Jézus, már az is mekkora szenvedés, hogy ebben a szobában kellett feküdnie! Jim reszketett. Látta, hogy az anya is remeg. Jim egy pillanat múlva rájött, hogy az asszonyt nem a düh rázza, mint őt, hanem a rettegés. Tőle fél. Most jobban megijedt az idegentől, mint akkor, amikor az berontott a helyiségbe. Jim örült, hogy sehol sincs tükör. Nem szerette volna most látni a saját képét. Bizonyára őrültség uralja a vonásait. Össze kellett szednie magát. - Ne féljen! - próbálta megnyugtatni az asszonyt. - Segíteni jöttem. Égett a vágytól, hogy kiszabadítsa őket, közben mindent megtett, hogy csökkentse rémületüket. Letérdelt az ágy mellé, elvágta a nő bokáján a szalagot, és feltépte. Leszedte a csuklóról is a köteléket, aztán hagyta, hogy az asszony kiszabadítsa magát. Amikor a Susie csuklóját tartó szalagot is elvágta, a kislány védekezően ölelte át magát. Amikor pedig a lába is kiszabadult, az idegen férfi felé rúgott, és elhúzódott tőle az ágy túlsó végébe. Jim nem lépett utána, inkább elhátrált. Lisa letépte a szalagot a szájáról, kihúzta a szájába gyömöszölt rongyot, fuldoklott és köhögött. Reszelős hangon szólalt meg, mely egyszerre volt őrjöngő és lemondó. -A férjem a furgonban... a férjem! Jim rápillantott, de nem szólt semmit, képtelen volt ilyen iszonyatos hírt szavakba önteni a gyermek előtt. A nő meglátta az igazságot a szemében, s szépséges arcát egy pillanatra a bánat kínja torzította el. Azonban a lánya kedvéért leküzdötte a feltörő zokogást, lenyelte a könnyeit gyötrelmével együtt. Csak annyit mondott: - Ó, istenem! -se két szó kifejezte teljes szenvedését. - Ki tudja hozni Susie-t? Az asszony esze azonban meghalt férjén járt. - Ki tudja hozni Susie-t? - ismételte Jim. A nő zavartan pislogott rá. - Honnan tudja a nevét? - A maga férjétől. - De... - Azelőtt - mondta Jim élesen -, úgy értve, hogy azelőtt, hogy meghalt. Nem akarta, hogy a nő hamis reményekbe ringassa magát. - Ki tudja hozni a kislányát innen? -Igen, azt hiszem... talán. Ő is a karjába vehette volna a kislányt, de egyszerűen képtelen lett volna megérinteni. Habár ez az egész irracionálisnak hatott, úgy érezte, hogy amit az a két férfi a kislánnyal tett - és amit még tettek volna, ha lehetőségük adódik -, valahogy az összes férfit terheli, és ezáltal legalább egy csekély mértékben Ő is részese a bűnnek. Most mindössze egyetlen férfinak lenne joga megérinteni a kislányt, az apjának. Csakhogy ő meghalt. Jim, aki az ágy mellett térdelt, felállt, amint arrébb lépett, nekiment a szekrényajtónak. Az ágyon a zokogó kislány kirántotta magát az anyja karjából; úgy megrázták az események, hogy még az anyai szeretetet sem ismerte fel. Aztán az iszonyat láncai hirtelen pozdorjává törtek, és Susie az anyja karjaiba vetette magát. Lisa halk, megnyugtató szavakat suttogott, a haját simogatta, szorosan ölelte. A légkondicionáló azóta nem üzemelt amióta a gyilkosok leállították a kocsit, és mentek megnézni a felborult Camarot. A hálószobában másodpercről másodpercre melegebb lett, és büdös. Jim sör- és izzadságszagot érzett, s mintha alvadt vér is bűzlött volna a szőnyegen. A többi szagot inkább nem is próbálta azonosítani. - Gyerünk, menjünk már ki innen! Lisa nem tűnt erős asszonynak, mégis olyan könnyedén emelte fel a lányát, mintha csak egy párna lenne. A kislánnyal a karjában az ajtó felé lépett. - Ne hagyja balra nézni, amikor kilép! -utasította Jim. - Egyikük az ajtótól balra hever. Nem szép látvány. Lisa bólintott, szemmel láthatóan hálásan a figyelmeztetésért. Ahogy Jim az ajtó felé lépett, meglátta, miféle holmikat tartalmaz az a beépített szekrény, amelynek ajtaja akkor nyílt ki, amikor nekihátrált: saját felvételű videokazettákat. A kazetták gerincén a fehér ragasztós szalagokon kézzel írott címkék látszottak. Nevek. A címkéken csak nevek álltak. CINDY. TIFFANY. JOEY. CISSY. TOMMY. KEVIN. A SALLY név kettőn is szerepelt. Hármon pedig a WENDY. Akadt még több név is. Megközelítőleg harminc. Jim tudta, mit lát, de nem akart hinni a szemének. Durva erőszakok emlékei. Perverziók mementói. Az áldozatok neve. A keserű sötétség még jobban elhatalmasodott rajta. Kilépett Lisa után a lakókocsi ajtaján át a sivatag perzselő napfényébe. Lisa a lakókocsi faránál állt a fehér-arany napsütésben az országút padkáján. Lánya az oldalán, belé kapaszkodva. A fény beburkolta őket, átbujkált a hajszálaik között, megcsillant a szemükben, akárha drágakövek lennének, s szinte misztikusan áttetszővé varázsolta a bőrüket. Rájuk nézve nehéz volt elhinni, hogy nem a fény ragyogja be az életüket, hanem sötétség tölti el őket, mint ahogy az éjszaka feketesége kúszik az alkony nyomában. Jim alig bírta elviselni a látványt. Valahányszor rájuk pillantott, a furgonban maradt halott férfi jutott eszébe, és olyan erősen rázta az együttérzés keserűsége, mintha testi görcsök gyötörnék. Azzal a kulccsal, amit a lakókocsi indítókulcsával azonos karikán talált, kinyitotta a lakatot, amely a Harley-t odakötöző láncot tartotta. A motor egy FXRS-SP típusú, 13 köbcentis, egykarburátoros, kétszelepes, öt sebességes járgány volt. Viszont ő vezetet már cifrább és erősebb gépeket is. Ez szokványos típus volt, már amennyire egy Harley-t szokványosnak lehet nevezni. Azonban ő csak arra vágyott, hogy a gép sebes legyen és könnyen kezelhető, s tudta, hogy ez az SP mindkét kívánságának eleget tesz. Lisa aggódva lépett oda hozzá, amikor leemelte a Harley-t a földre, és leszedte róla a láncot. - Ezen nem férünk el hárman. - Nem - felelte Jim. - Csak én egyedül. - Kérem, ne hagyjon itt bennünket! - Valakit megállítunk maguknak, mielőtt távozom. Egy autó közeledett. A három utas szájtátva bámulta őket. A sofőr gázt adott. -Senki sem fog megállni - siránkozott Lisa. - Valaki majdcsak megáll. Kivárom. A nő hallgatott egy pillanatig, majd Jimre emelte a tekintetét. - Nem akarok idegenek kocsijába szállni. - Majd meglátjuk, ki áll meg. Lisa vadul rázta a fejét. - Én tudni fogom, megbízhatók-e - tette hozzá Jim. -De én nem... - A nő elhallgatott. Nagyot nyelt, majd folytatta. - Én nem bízok senkiben. - Jó emberek is élnek a világon. Sőt, többségében jók élnek. Bárhogy legyen is, amikor megállnak, én tudni fogom, milyenek. - Honnan? Hogy a jó égbe tudná bárkiről is első pillantásra megállapítani ezt? - Tudni fogom. - Jim nem fejtette ki bővebben. Legalább annyira nem tudná megmagyarázni nekik, honnan fogja tudni, mint ahogy azt sem, honnan tudta, hogy ők ketten bajba kerültek itt kinn a napégette sivatagban. Felült a Harley-ra, és megnyomta az indítógombot. A motor azonnal pörögni kezdett. Jim túráztatta egy kicsit, aztán leállította. - Kicsoda maga? - kérdezte a nő. - Nem mondhatom meg. - De miért nem? - Túl nagy szenzációt keltene az ügy. Velem lennének tele a főcímek. -Nem értem. - Minden újság tele lenne a képemmel. Én viszont a csendes életet kedvelem. Kis csomagtartó állt ki a Harley végében, Jim az övével hozzákötözte a puskáját. - De hisz' annyival tartozunk magának! mondta Lisa elgyengült, remegő hangon, amelytől Jimnek összeszorult a szíve. Ránézett az asszonyra, aztán Susie-ra. A kislány vékony karját anyja dereka köré fonta, szorosan tapadt hozzá. Oda se figyelt a beszélgetésre. Tekintete a semmibe révedő kifejezéstelen volt - és úgy tűnt, gondolatai messze járnak. Szabad kezét a szájába dugta, a körmét rágta; sőt, már a bőrt is felsértette és vérzett az ujja. Jim elvonta a tekintetét, és ismét a motort bámulta. - Nem tartoznak nekem semmivel - jelentette ki. -De hisz' maga megmentette a... - De nem mindenkit - vágta rá. - Nem mindenkit, akit kellett volna. Egy közeledő autó zúgása keltette fel a figyelmüket. Látták, ahogy egy fekete Trans Am kamion bontakozott ki a vizes délibábokból. Nagy fékcsikorgással állt meg mellettük. Vörös lángnyelveket festettek az első kerék fekete dísztárcsájára, és a többi dísztárcsa fémesen csillogott. A kövér, krómozott kipufogócsövek folyékony higanyként ragyogtak a heves sivatagi nap fényében. A sofőr kiugrott. Körülbelül harminc éves lehetett. Fekete haját kétoldalt kifésülte az arcából, s a tarkóján csurkába fogta össze. Farmert viselt, s fehér pólója felhajtott ujja alól tetoválások villantak ki mindkét karján. - Valami baj van? - szólt át a kocsi túloldaláról. Jim rámeredt egy pillanatig, aztán bólintott. - El kellene vinni ezt a nőt meg a kislányát a legközelebbi városig. Ahogy a sofőr megkerülte a kamion orrát, az utasajtó is kinyílt, és egy asszony szállt ki. Pár évvel fiatalabb lehetett társánál, mogyorószínű, bő rövidnadrágot viselt, fehér bikinifelsőt és fehér selyemkendőt. Rakoncátlan festett szőke haja itt-ott belelógott az arcába, amely olyan barna volt, mint egy élő Max Factor reklám. Rengeteg bizsut hordott magán: nagy, csüngő ezüstfülbevalót, három gyöngysort a vörös különböző árnyalataiban, két karkötőt mindegyik csuklóján, egy órát és négy gyűrűt. Bal mellének felső félkörére, egy kék és rózsaszínű pillangót tetováltatott. - Durrdefekt? - kérdezte. - Igen - felelte Jim. - Frank vagyok - mutatkozott be a fickó. - Ez itt Verna. - Rágózott. - Segítek beragasztani a gumit. Jim a fejét rázta. -Már úgysem használjuk a lakókocsit. Egy hulla hever odabenn. - Egy hulla? - Meg egy itt kinn is - intett Jim a Roadking mögé. Verna szeme tágra nyílt. Frank állkapcsa egy pillanatra megállt a rágózás közben, a Harley csomagtartójára erősített puskára pillantott, aztán ismét Jimre. - Maga ölte meg őket? - Igen. Elrabolták ezt a nőt és a kislányát. Frank fürkészte egy pillanatig, aztán Lisára pillantott. - Igaz ez? - kérdezte. Az asszony bólintott. - Jézusmária! - sikkantott Verna. Jim Susie-ra pillantott. A kislány egy másik világban járt. Valószínűleg szakember segítségére lesz szükség, hogy visszataláljon a valóságba. Biztosan egy szót sem hall abból, amit beszélnek. Furcsa módon, Jim legalább olyan távolinak érezte magát, mint a gyermek. Egyre lejjebb süppedt a belső sötétségbe, amely - úgy érezte - nemsokára teljesen magába nyeli. Frankhez fordult. - Ezek a fickók elintézték az asszony férjét... a kislány apját. A teste egy furgonban hever, pár mérföldnyire innen, nyugatra. - Ó, a francba! - tört ki Frank. - Nem semmi! Verna közelebb húzódott Frankhez, és megborzongott. - Azt szeretném, ha elvinnék őket a legközelebbi városba, amilyen gyorsan csak lehet. Vigyék el őket orvoshoz, aztán értesítsék a rendőrséget, hogy jöjjenek ide. - Aha - bólogatott Frank. -Várjanak... - Lisa a kezét tördelte. - Nem... én nem tudok... - Jim odalépett hozzá, és az asszony a fülébe súgta: - Pont úgy néznek ki, mint... nem vagyok képes rá... egyszerűen félek... Jim a nő vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. - A látszat néha csal. Frank és Verna tisztességes emberek. Bízik bennem? - Igen. Most már igen. Természetesen. - Akkor higgyen nekem. Bízhat bennük. - De honnan tudja? - makacskodott a női elcsukló hangon. - Tudom - felelte Jim határozottan. Lisa Jim szemét nézte egy pillanatig, aztán bólintott. - Jól van. A többi már könnyen ment, Susie szelíden, mintha alvajáró lenne, hagyta, hogy a kamionhoz vezessék és beültessék a hátsó ülésre. Az anyja mellette foglalt helyet, és magához húzta. Amikor Frank beszállt a kormány mögé, s Verna már mellőle leset kifelé, Jim hálásan elfogadott egy doboz gyömbérsört a hűtőjükből. Aztán becsapta a kamion Verna felőli ajtaját, s elköszönt a nőtől és Franktól. - Maga nem várja meg itt a zsarukat, igaz? - Igaz. - Nem fogják hibáztatni. Hősként ünnnepelik majd. - Tudom. Akkor sem maradok. Frank bólintott. - Gondolom, megvan rá az oka. Akarja, hogy azt mondjuk, egy kopasz, sötétszemű pasas volt, és kamionstoppal ment keletre?! - Nem, ne hazudjon! Ne hazudjon miattam! - Ahogy akarja - felelte Frank. - Ne aggódjon, rendesen gondjukat fogjuk viselni - szólalt meg Verna. - Tudom - válaszolt Jim. Kortyolt egyet a sörből, és addig nézte a kamiont, amíg az el nem tűnt egy távoli kanyarban. Felült a Harley-ra, megnyomta az indítógombot, a hosszú, nehéz sebváltókarral sebességbe tette, egy kis gázt adott, és a kuplungot felengedve áthajtott az országúton. Lement a padkára, le a töltésen, és egyenesen délnek vette az irányt, át a pusztaságon; bele a barátságtalan, hatalmas Mojave sivatagba. Egy ideig száztíz fölötti tempóval haladt, bár a szél ellen semmi sem védte, mert a motoron sem burkolat, sem terelőlemez nem volt. Nagyon átjárta a szél, a szeme pedig állandóan könnyezett; ezt az éles, forró levegőnek tulajdonította. Furcsa módon nem bánta a forróságot, bár igazából nem is érezte. Csurgott róla a veríték, mégis fázott. Elvesztette az időérzékét. Talán egy óra is eltelt, amikor arra eszmélt, hogy maga mögött hagyta a síkságot, és kopár, rozsdaszínű dombok között halad. Az utat most kanyarok és sziklás bukkanók nehezítették, de a motorja kifejezetten ilyen útra készült. A lengéscsillapítóját öt centiméterrel megnyújtották, a rugózását jobban kiegyensúlyozták. Az első kerékre dupla tárcsaféket szereltek, így egyhelyben is képes megfordulni vele, akár a kaszkadőrök, ha bármi váratlan akadállyal találja magát szemben. Egy idő után már nemcsak hűvösséget érzett. Fázott. Úgy tűnt, a nap elhalványodik, holott tudta, hogy még csak kora délután van. A sötétség belülről borult rá. Végül megállt egy négyszáz méter széles és száz méter magas szikla hűvösében. A kő érdekes alakját évezredeken keresztül formálta a szél, a ritka, de heves esők, amelyek végigsepertek a Mojave-n. Úgy emelkedett ki a sivatag szintjéből, mintha egy ősi templom romja lenne, amelyet félig betemetett a homok. Leállította a Harley-t az oldaltámaszra. Leült az árnyékba a földre. Néhány pillanat múlva elnyúlt az oldalán. Felhúzta a térdét, összekulcsolta a karjait a mellén. Nem sok hiányzott, hogy túl későn álljon meg. A sötétség teljesen beburkolta, és Jim a kétségbeesés mély szakadékába zuhant. Később, a napvilág utolsó órájában, ismét a Harley nyergében találta magát. Perje mókát borzolt a szél. Elszáradt, napégette ördögszekerek kergették, a levegőben por és só szaga lengett. Halványan emlékezett, hogy letört egy kaktuszt, és a lédús húsból kiszívta a nedvességet, de mostanra ismét teljesen kiszáradt. Szörnyű szomjúság kínozta. Egy enyhe emelkedőn felérve, kicsit levette a gázt, és körülbelül két mérföldre maga előtt kisvárost pillantott meg, melynek épületei a főútvonal mellett csoportosultak. A szétszórt facsoportokkal a városka természetfelettien bujának tűnt azután a testi és szellemi sivárság után, amelyen Jim keresztülment az elmúlt néhány órában. Félig még mindig meg volt győződve arról, hogy a város csak egy látomás, mégis abba az irányba fordult. Az alkonyat kezdetével rózsaszínűvé és pirossá váló égbolt előtt hirtelen egy templomtorony körvonalai rajzolódtak ki, csúcsán egy kereszt. Bár érzékelte, hogy kissé kába, és ennek a kábulatnak - legalábbis részben -súlyos vízhiány az oka, Jim azonnal a templom felé vette az irányt. Úgy érezte, hogy belső világának a víznél is nagyobb szüksége van lelki vigaszra. A várostól pár száz méternyire a Harley-val az árokba hajtott, és az oldalára döntötte. Az árokpart fövénye könnyen engedelmeskedett a kezének, így hamar betemette a motort. Úgy gondolta, hogy azt a hátralévő néhány száz métert viszonylag könnyen meg tudja tenni gyalog, de sokkal nehezebben ment, mint gondolta. A szeme előtt a kép hol kiélesedett, hol elmosódott. Ajkai égtek, a nyelve kiszáradt és a szájpadlásához tapadt, a torka fájt - mintha ténylegesen lázas beteg lenne. A lábizmai kezdtek görcsbe rándulni és lüktetni, úgy érezte, mintha mindegyik lábán egy-egy betoncsizmát vonszolna. Menet közben valószínűleg kikapcsolt az agya, mert arra tért magához, hogy a deszkafalú templom téglából rakott lépcsőin áll, és az utolsó pár száz métertől semmire sem emlékezett. A kétszárnyú ajtó mellett réztáblán ez állt: SIVATAGI MIASSZONYUNK Valamikor katolikus volt, és szíve zugában mindig is az maradt. Az idők folyamán sok mindent megpróbált - volt melodista, zsidó, buddhista, baptista, mohamedán, hindu, taoista -, és bár már egyiket sem gyakorolta, élményében, tapasztalatában még mindig mindegyik létezett. Bár úgy tűnt, hogy az ajtó súlyosabb, mint a Krisztus sírját lezáró szikla, mégis sikerült kinyitnia. Bement. A templom sokkal hűvösebb volt, mint a kinti alkonyati levegő, de nem igazából hűsítő. Mirha és tömjén szaga terjengett,mint az égő áldozati gyertyák édeskés illata, mely katolikus napjainak emlékét sodorta vissza hozzá, és azt az érzést keltette benne, hogy hazaérkezett. Belépett a templomba, bemártotta két ujját a szenteltvízbe, és keresztet vetett. Megmerítette a markát a hűvös folyadékban, a szájához emelte, és ivott. A víznek enyhén véríze volt. Jim rémülten nézett a fehérmárvány medencébe, egészen biztos volt benne, hogy tele van alvadt vérrel, de csak vizet látott benne, meg saját homályos csillogó tükörképét. Rájött, hogy kiszáradt, sajgó ajkai felrepedeztek. Megnyalta az ajkait - az előbb saját vérének ízét érezte. A templomhajó végében letérdelt az oltár előtt és imádkozott, de nem tudta, hogyan került oda. Bizonyára megint kikapcsolt az agya. A napvilág maradéka is tovatűnt, mintha csak vékony porréteg lett volna, melyet elfújt a templom ablakain át benyomuló, forró éjszakai szél. Az egész templomban nem világított más, csak egy villanyégő a bejáratnál, egy tucat piros üvegtartóba állított áldozati gyertya, meg a feszületet megvilágító fénysugár. Jim észrevette, hogy Krisztus alakja az ő arcát viseli. Pislogott égő szemével, és megnézte még egyszer. Ez alkalommal a furgon-beli halott férfi arcát látta. A szent ábrázolat egymás után öltötte Jim anyjának, apjának, a Susie nevű kislánynak, Lisának az arcát -majd megszűnt arc lenni, és fekete tojásdad formává változott, mint amilyennek a gyilkos arca látszott, amikor visszafordult, hogy lelője Jimet a lakókocsi félhomályos belsejében. Sőt, ez most nem is a keresztre feszített Krisztus volt, hanem a gyilkos. Kinyitotta a szemét, Jimre pillantott, és elmosolyodott. Egy rántással szabadította ki lábát a kereszt aljából. Egyik lábából egy szög meredt elő, másikban fekete lyuk tátongott. A kezét egy csavaró mozdulattal leválasztotta a fáról. Mindkét tenyeréből szög állt ki. Ekkor a férfi lebegve leszállt a padlóra, mintha a gravitációnak nem is lenne hatalma fölötte, csak annyira, amennyire ő akarja. Megindult az oltár előtt a korlát felé, Jim irányába. Jim szíve hevesen dobogott, de azt mondogatta magában, hogy amit lát, csak egy látomás. A lázas elme terméke, semmi több. A gyilkos odaért hozzá, és megérintette az arcát. A keze puha volt, mint a rothadó hús és hideg, mint a cseppfolyós gáz. Jim megborzongott, mint egy igazi hívő, aki összeomlik a hitgyógyító erőt sugárzó keze alatt, és aláhullott a sötétségbe. Fehér falú szoba. Keskeny ágy. Szerény és egyszerű berendezés. Az ablakok sötétek. Rossz álmok gyötörték. Minden alkalommal, amikor magához tért egy-két percre, ugyanazt a megközelítőleg ötvenéves, kopaszodó, kövérkés, vastag szemöldökű, lapított orrú férfit látta maga előtt. Az idegen néha finoman bekente balzsammal Jim arcát, néha hideg vizes borogatást tett rá. Felemelte a fejét a párnáról, és bátorította, hogy igyon egy kis vizet szívószállal. Mivel a férfi szeméből jóindulat és kedvesség áradt, Jim nem tiltakozott. Ezenkívül sem hangja, sem energiája nem volt, hogy ellenálljon. Torka forrón égett, mint egy tűznyelőé, aki olajat és gyufát nyelt. Még arra sem volt ereje, hogy a kezét felemelje a lepedőről. - Csak pihenj - mondta az idegen. - Napszúrást kaptál, és csúnyán leégtél. A kicserepesedés. Ez a legrosszabb, gondolta Jim, és a Harley jutott eszébe, amelyen nem volt plexi szélvédő, ami megvédené az embert az időjárás viszontagságai ellen. Világosodott. Ismét egy újabb nap. Fájt a szeme. Az arca jobban fájt, mint valaha. Teljesen bedagadt. Az idegen papi gallért viselt. - Pap - szólalt meg Jim, olyan rekedt és suttogó hangon, mintha nem is az övé lett volna. - A templomban találtalak eszméletlenül. - Ez a Sivatagi Miasszonyunk. A férfi felemelte Jimet a párnáról. - Pontosan. Geary atya vagyok. Leo Geary. Jimnek végre sikerült önállóan innia egy kortyot. Édeskésnek érezte a vizet. -Mit kerestél a sivatagban? - kérdezte Geary atya. - Kóboroltam. - Miért? Jim nem válaszolt. - Hogy hívnak? - Jim. - Nincs nálad igazolvány. - Nincs, most nincs. - Mit akarsz ezzel mondani? Jim ismét hallgatott. - A zsebedben háromezer dollárt találtam készpénzben - folytatta a pap. - Vegyen el belőle, amennyit akar. A pap mereven bámult rá, majd elmosolyodott. - Jobban vigyázz arra, mit ajánlasz, fiam. Ez egy szegény templom. Mindenre szükségünk van, amit kapunk. Kicsit később Jim újra felkelt. A pap volt ott. Csend uralkodott a házban. Időnként egy gerenda megreccsent vagy egy lak csörrent meg finoman, ahogy kint készült a sivatagi szél. - Kérdeznék valamit, atyám - szólította meg Jim a papot, amikor az visszatért. - Tessék? Jim hangja még mindig reszelősnek hangzott, bár már hasonlított régi önmagára. - Ha van Isten, miért engedi, hogy szenvedjünk? - Rosszabbul vagy? - kérdezte Geary atya megriadva. - Nem, nem. Jobban vagyok. Nem a saját szenvedésemre gondoltam. Csak... úgy általában, miért engedi? - Hogy próbára tegyen bennünket - válaszolta a pap. - Miért kell bennünket próbára tenni? - Hogy eldöntse, méltók vagyunk-e. - Méltók, mire? - Méltók a mennyországra, az üdvözülésre és az örök életre. - Miért nem teremtett bennünket Isten mindezekre méltónak? - Isten tökéletesnek teremtett minket, bűnök nélkül. De aztán vétkeztünk, és elvesztettük Isten kegyelmét. - Hogyan tudtunk vétkezni, ha egyszer tökéletesek voltunk? - Mert szabad akaratunk szerint dönthetünk. - Nem értem! Geary atya összehúzta a szemöldökét. - Nem vagyok igazán okos teológus. Csak egy egyszerű pap. Minden, amit erről mondani tudok, az az isteni titokzatosság része. Elvesztettük Isten kegyelmét, így a mennyországot ki kell érdemelnünk. - Pisilnem kell - váltott témát Jim. - Rendben. - Most nem kell ágytál. Azt hiszem, el tudom intézni egyedül is a fürdőszobában, ha segít. - Én is így gondoltam. Igazán szépen gyógyulsz. Istennek hála. - Szabad akaratból - tette hozzá Jim. A pap szúrósan nézett rá. Késő délután - közel huszonnégy órája,; hogy Jim beesett a templomba - a láza jelentős mértékben csökkent. Az izmai nem görcsöltek, ízületei sem fájtak, nem szédült, és a mellkasában sem szúrt, amikor lélegzetet vett. Bár a fájdalom még belehasított időnként az arcába. Amikor beszélt, arcizmait csak annyira mozgatta, amennyire feltétlenül szükséges volt, mivel a repedések az ajkain és a szája sarkaiban még könnyen felszakadhattak a Geary atya által használt Cortizon kenőcs jótékony hatása ellenére is. Fel tudott ülni az ágyban saját erejéből, és kis segítséggel sétálni is bírt a szobában! Amikor visszatért az étvágya, Geary atya adott neki húslevest, és desszertként vanília-fagylaltot. Jim óvatosan evett, vigyázva repedezett ajkaira, nehogy elrontsa az ételt vérének ízével. - Még mindig éhes vagyok - szólalt meg Jim, befejezve az evést. - Először nézzük meg, megmarad-e benned az étel. -Jól vagyok. Csak egy kis napszúrás és dehidráció volt. - Az súlyos is lehet, fiam. Többet kellene pihenned. Amikor valamivel később, a lelkész engedett, és hozott egy újabb adag fagylaltot, Jim félig összeszorított fogakkal, dermedt ajkain át megszólalt: - Miért ölnek az emberek? Nem zsarukra vagy a katonákra gondolok, és nem is azokra, akik önvédelemből teszik, hanem a másik fajtára, a gyilkosokra. Ők miért ölnek? A pap elhelyezkedett az egyenes hátú hintaszékben az ágy mellett, és szemét a kérdezőre emelte. - Ez különös kérdés. - Igen. Meglehet. És tud rá felelni? - Egyszerűen: mert a gonosz lakozik bennük. Ezt követően vagy egy percig csendben ültek. Jim fagylaltot evett, a köpcös pap pedig hintázott a székében. Odakinn lassan közeledett az alkonyat. Végül ismét Jim szólalt meg. - Gyilkosságok, balesetek, betegségek, végelgyengülés... Miért teremtett bennünket Isten halandóvá? Miért kell meghalnunk? - Az én hitem szerint a halál nem a vég. Csak egy vonat, mely mindenkit eljuttat az őt megillető helyre. -Vagyis a mennyországba. A pap habozott. - Vagy máshova. Jim aludt pár órát. Arra ébredt, hogy a pap az ágy lábánál áll, és fürkészően nézi. - Beszéltél álmodban. Jim felült az ágyban. - Valóban? És mit mondtam? - "Az ellenség készen áll." - Mindössze ennyit? - Nem. Utána azzal folytattad: "Már közeledik. Mindannyiunkat meg fog ölni". A rémület borzongása futott át Jimen. Nem mintha a szavaknak önmagukban bármi ereje lett volna, vagy megértette volna a jelentésüket, de érezte, hogy tudat alatt nagyon is tisztában van azzal, mit értett rajtuk. - Csak egy rossz álom, semmi más - nyugtatta Jim a papot. Azonban röviddel hajnali három óra után, a parókián töltött második éjszakán hánykolódva riadt fel. Felült az ágyban, és tisztán hallotta, ahogy a korábbi szavak ismét elhagyják a száját. -Mindannyiunkat meg fog ölni. A szobát sötétség uralta. Jim kitapogatta a kapcsolót, és felgyújtotta a lámpát. Egyedül volt. Az ablakok mögött teljes sötétség. Az a bizarr, de rendíthetetlen érzése támadt, hogy valami rettenetes leselkedik a közelben, valami, ami határozottan kegyetlenebb és különösebb mindennél, amit valaha is láttak, álmodtak vagy képzeltek. Reszketve felkelt az ágyból. A paptól kapott ormótlan pizsamát viselte. Egy pillanatig csak állt, nem tudta, mit csináljon. Azután eloltotta a lámpát, mezítláb odament először az egyik, majd a másik ablakhoz. A második emeleten volt. Az éjszaka csendesnek és békésnek tűnt. Ha valami járt is ott kint, mostanra már elment. Másnap reggel már saját ruháit vehette fel; Geary atya kimosta őket. Jórészt a nappaliban bóbiskolt egy nagy karosszékben, lábát egy templomi párnán nyugtatva; néha újságot olvasgatott, míg a pap a plébániai ügyeket intézte. Nap- és szélcserzett bőre élő maszkként feszült rá arcára. Aznap este együtt készítették el a vacsorát. A pap a mosogatónál a salátát, paradicsomot és a zellert készítette elő a hidegtálhoz, Jim megterített, megivott egy olcsó Chiantit, majd nekilátott, hogy a konzervgombát beleszelje a tűzhelyen álló szószba. Ahogy dolgoztak, a csönd körülölelte őket, és Jim elgondolkodott a közöttük kialakult különös kapcsolaton. Olyan álomszerűnek tűnt az elmúlt néhány nap, mintha nem is ebben az Isten háta mögötti városban talált volna menedéket, hanem egy, a valós világból kiszakított, békés, ködbe burkolódzott szigeten. A pap már nem is faggatta. Ezt Jim különösnek találta, bár ekkor felrémlett neki, hogy Geary atya soha nem kíváncsiskodott olyan kitartóan felőle, mint ahogy azt a körülmények megkívánták volna. Es azt is gyanította, hogy egy pap keresztényi irgalma nem terjed ki a beteg és elesett alakok elszállásolására. Nem értette, miért tünteti őt ki az atya különleges figyelmével, de igazán hálás volt érte. A gombák felét felszeletelte, amikor hirtelen megszólalt: - Sorsvonal. A pap odafordult a munkájából. - Mit mondtál? Hideg borzongás futott át rajta; alig tudta letenni a kést a pultra. - Jim? - szólította a pap. S ő reszketve indult feléje. - A reptérre kell jutnom. - A reptérre? - Most rögtön. A pap barnára sült, telt arcára barázdákat vésett a megdöbbenés; homlokredői egészen felcsúsztak, oda, ahol valamikor rég haj nőtt. - Semmilyen reptér nincs a közelben. -A legközelebbi milyen messze van? - Jim hangja sürgetőre váltott. -Las Vegas... kocsival két óra. - Oda kell vinnie! - Most azonnal? - Igen, most rögtön! -De hát beteg vagy... - Már jobban érzem magam. -És az arcod... -Tényleg szörnyen néz ki, és fáj is, de nem számít. Atyám, nekem el kell jutnom Bostonba. - Miért? Jim rövid habozás után elhatározta, hogy kicsit felfed a titkaiból. - Ha nem jutok időben Bostonba, megölnek valakit, akinek nem lenne szabad meghalnia. - Ki az? Kinek nem szabad meghalnia? Jim megnyalta az ajkát. - Nem tudom. Geary atya hosszan bámulta őt, majd csak ennyit mondott: - Jim, te vagy a legkülönösebb ember, akivel valaha is találkoztam. Jim bólintott. - Számomra is én vagyok a legkülönösebb ember, akivel csak találkoztam. A pap hatéves Toyotájával indultak útnak a parókiáról; mögöttük az augusztusi napból még egy órányi világosság maradt, bár a nap már elrejtőzött a horzsolás-színű felhők között. Félórája lehettek úton, amikor villám hasította ketté az ég komor egyhangúságát. Villámlás villámlás után lobbant fel, élesebbek és ragyogóbbak voltak a tiszta mojave-i levegőben, mint amit Jim valaha is látott. Tíz perccel később az ég elsötétült, lejjebb ereszkedett, és eső zúdult le ezüst vízesésként, mely felért azzal, amit Noé láthatott, miközben igyekezett megépíteni bárkáját. - A nyári viharok ritkák errefelé - jegyezte meg Geary atya, miközben bekapcsolta az ablaktörlőt. - Nem hagyhatjuk, hogy feltartson minket - felelte Jim aggodalmasan. - Elviszem - nyugtatta meg a pap. - Éjszaka nem lehet túl sok repülőjárat Vegasból kelet felé. A többségük elment a nap folyamán. Nem állhatok meg, és nem várhatok reggelig. Bostonban kell lennem holnapra. A kiszáradt homok magába szívta a vízáradatot. De néhány rész sziklás volt, vagy keményre száradt a hónapokig tartó perzselő napsütés hatására, és ezeken a helyeken a víz lecsordult a lejtőkön, kis patakokat formálva minden lankán. A kis patakok nagyobbakká nőttek, majd gyorsan folyókká váltak, míg végül minden folyóágy, melynek hídján átkeltek, megtelt kavargó, zavaros áradattal, amely kitépett sivatagi fűnyalábokat, ördögszekér-darabkákat, uszadékfákat és piszkos fehér habot sodort magával. Geary atyának két kedvenc kazettája volt, melyeket az autóban tartott: egy Örökzöld rock'n'roll-válogatás és Elton John legjobb felvételeinek gyűjteménye. Ez utóbbit kapcsolta be. A Funeralfor a Friend, a Daniel és a Benny and the Jets dallamára haladtak a viharos napon, majd az esős éjszakán át. Az aszfalt higanyszínű pocsolyái fel-felvillantak. Jim számára hátborzongató volt, hogy a néhány nappal ezelőtt látott országúti délibáb most valóra válik. Egyre feszültebb lett. Boston hívta, de még messze volt, és kevés dolog lehetett sötétebb és árulóbb, mint egy aszfaltozott országút a vihar pusztította sivatagon át, éjszaka. Kivéve persze az emberi szívet. A pap előrehajolt a kormányra, ahogy vezetett. Kitartóan nézte az utat, miközben halkan együtt dúdolt Eltonnal. Egy idő után Jim megszólalt. -Atyám, nem volt orvos a városban? - De igen. - De nem hívta ki. - Felírattam neked egy Cortizon kenőcsöt. - Láttam a tubusát. Ezt önnek írták fel három hónappal ezelőtt. - Nos... láttam már napszúrást. Tudtam, hogy én is tudom kezelni. - Mégis úgy tűnt, mintha eleinte szörnyen aggódott volna. A pap néhány mérföldön át hallgatott. Aztán így szólt: - Nem tudom, ki vagy te, honnan jöttél, és hogy valóban miért kell eljutnod Bostonba. Azt viszont tudom, hogy bajban vagy, nagy bajban, nagyobban már nem is lehetnél. Sőt azt is tudom... legalábbis azt hiszem, hogy tudom, hogy jó ember vagy. Szóval, úgy gondoltam, hogy egy ilyen ember szeretné kerülni a feltűnést. - Így van, és köszönöm. Néhány mérfölddel arrébb az eső olyan erősen zuhogott, hogy az ablaktörlő nem sokat ért, ezért Geary-nek lassítania kellett. - Te vagy az, aki megmentetted azt a nőt és a kislányát - mondta a pap. Jim teste megfeszült, de nem válaszolt. - Rád illik a személyleírás a tévéből - folytatta a pap. Az újabb mérföldeken át tartó csendet Geary atya törte meg: - Én nem vagyok csodahajhászó. Jimet zavarba ejtette ez a kijelentés. Geary atya kikapcsolta a magnót. Csupán a kerekek suhogásának hangja hallatszott a nedves útburkolaton, valamint az ablaktörlő ütemes puffanása. - Én hiszem, hogy a Biblia csodái megtörténtek, igen, mindet történelemként fogadom el - mondta a pap, szemét az útra szegezve. - De nemigen hiszem el, hogy Szűzanya néhány szobra valódi könnyeket ejtett egy Cincinnati Peoria-i vagy egy teanecki templomban a múlt héten, amit csupán két tinédzser látott a szerda éjjeli bingózás után, valamint a plébániát takarító néni. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egy Jézusra emlékeztető árnyék, mely valakinek a garázsfalán jelent meg, és sárga világító bogarak rajzolták ki, a közelgő világvége jele lenne. Isten útjai kífürkészhetetlenek, de nem használ fénylő bogarakat és garázsfalakat. A pap újra elhallgatott, és Jim várt, kíváncsi volt, hova vezet ez az egész. - Amikor megtaláltalak téged a templomban, a szentély korlátja mellett fekve - folytatta Geary egyre kísértetiesebb hangon -Krisztus stigmáival voltál megjelölve. Mindkét kezeden szög ütötte seb látszott... Jim kezére nézett, és nem látott sebeket. -... a homlokodon pedig olyan karcolások sorakoztak, amelyek származhattak egy töviskorona szúrásától is. Jim arca még mindig olyan cserzett volt a nap és a szél büntetésétől, hogy nem találta értelmét a visszapillantó tükörbe nézve keresgetni az apró sebeket, amelyekről a pap beszélt. - Én... azt hiszem, megrémültem. De egyben le is nyűgözött a látvány - ismerte el Geary. Egy tizenkét méter hosszú betonhídhoz értek, mivel egy folyómedernél a víz elöntötte a parkokat, és sötét tavat formált, mely a megemelt útig terjedt, helyenként el is árasztva azt. Geary belehajtott. Nagy fehér szárnyakként víztollazat bomlott ki mindkét oldalon, melyet megvilágítottak az autó fényei. - Sohasem láttam stigmákat - folytatta Geary, amikor kiértek az elárasztott területről -, bár hallottam már a jelenségről. Felhajtottam az ingedet... megnéztem az oldaladat... és megtaláltam azt a fényes forradást, amely dárdaütötte seb lehetett. Az utóbbi hónapok eseményei olyannyira tele voltak meglepetésekkel és ámulattal, hogy Jimnek egyre több kellett ahhoz, hogy valamin is elcsodálkozzon. Ám a pap története mindegyiken túltett; megdöbbentette és hideg futott tőle végig a hátán. Geary hangja majdnem suttogássá halkult. - Mire visszavittelek a parókiára és lefektettelek, a jelek eltűntek. De tudtam, hogy nem képzelődtem. Láttam őket, valódiak voltak, és tudtam, hogy különleges ember lehetsz. A villámlás régen elcsitult; a sötét eget már nem csipkézték elektromos kisülések. Most az eső is kezdett alábbhagyni, és Geary atya lassabbra kapcsolhatta az ablaktörlőt, és gyorsíthatott öregedő Toyotájával. Egy darabig úgy tűnt, egyikük sem tudja, mit mondjon. Végül a pap megköszörülte a torkát. -Tapasztaltál már ilyesmit máskor is? Ilyen stigmákat? - Nem. Legalábbis nem tudok róla. Persze erről sem tudtam volna, ha nem mondja. - Nem vettél észre jeleket a kezeden, mielőtt a szentély korlátjához kerültél? - Nem. - De nem ez volt az egyetlen szokatlan dolog, amely mostanában történt Veled. Jim halk nevetésben tört ki, hangjából nem vidámság, inkább keserű irónia csendült ki. - Pontosan így van, nem ez az egyetlen szokatlan dolog. - El akarod mondani? Jim gondolkodott egy darabig, mielőtt válaszolt. - Igen, de nem tehetem. - Én pap vagyok. Tökéletesen megbízhatsz bennem. Még a rendőrségnek sincs hatalma fölöttem. - Ó, én megbízom önben, atyám. És nem igazán a rendőrség miatt aggódom. - Hanem? -Ha elmondom... eljön az ellenség - felelte Jim, és megdermedt, ahogy kiejtette ezeket a szavakat. Ez a kijelentés mintha nem belőle, hanem rajta keresztül jött volna. - Miféle ellenség? Jim kibámult a hatalmas, fénytelen sivatagba. - Nem tudom. -Az az ellenség, amelyről múlt éjjel álmodban beszéltél? - Talán. -Akkor azt mondtad, hogy az ellenség mindnyájunkat meg fog ölni. - Meg is fog. - Jim folytatta, de valószínűleg még a papnál is jobban érdekelte, amit mondott, mivel fogalma sem volt, milyen szavakat fog mondani, amíg nem hallotta őket. - Ha rám bukkan, ha rájön, hogy életeket mentek, különleges életeket, akkor eljön, hogy megállítson. A pap rápillantott. - Különleges életeket? Ezt pontosan hogy érted? - Nem tudom. - Ha beszélsz magadról, egy léleknek sem fogom elmondani, amit hallottam. Akkor hogyan találhatna rád ez az ellenség, bárki legyen is, csupán azért, mert te megbíztál bennem? - Nem tudom. - Nem tudod? - Így van. A pap csalódottan felsóhajtott. - Atyám, igazán nem játszadozom, és nem próbálok szándékosan rejtélyekben beszélni. - Jim arrébb tolta az ülést, és megigazította a biztonsági övet, hogy kényelmesebben üljön, bár lelkileg érezte magát kényelmetlenül inkább, mint fizikailag, amit nem volt könnyű orvosolni. - Hallott már az automatikus írásról? Geary haragosan nézte az utat maga előtt, miközben válaszolt. - Látnokok és médiumok beszélnek ilyesmiről. Babonás blabla. Azt feltételezik, hogy egy lélek megszerzi az irányítást a médium keze fölött, miközben az transzban van, és üzeneteket küld általa a Túlvilágról. - Undorodva felmordult. - Ugyanazok az emberek, akik kigúnyolják az Istennel való beszélgetés lehetőségét... vagy akár Isten létének puszta gondolatát is... naivan elhiszik bármelyik szélhámosnak, hogy a halottak szellemének közvetítője. - Nos, mindenesetre velem néha az történik, hogy valami vagy valaki más beszél rajtam keresztül. Az automatikus írás szóbeli formája. Csak akkor tudom, hogy miről beszélek, ha meghallgatom magamat. - Csakhogy te nem vagy transzban. - Nem vagyok. -Azt állítod, hogy médium vagy látnok lennél? - Nem. Biztos vagyok benne, hogy egyik sem. - Azt hiszed, hogy egy halott beszél rajtad keresztül? - Nem, nem erről van szó. - Akkor ki? - Nem tudom. - Isten? - Lehet. - De nem tudod - mondta Geary elkeseredetten. - Nem tudom. - Te nem csupán a legkülönösebb ember vagy, akivel valaha találkoztam Jim, de a legnagyobb csalódásom is. Este tíz órakor érkeztek a Las Vegasi McCarran Nemzetközi Repülőtérre. Csupán néhány taxit láttak a reptér felé vezető úton. Az eső elállt, pálmafák hajladoztak a könnyű szélben. Minden olyan volt, mintha lemosták és kifényesítették volna. Jim kinyitotta a Toyota ajtaját, mihelyt Geary atya fékezett a bejárat előtt. Kiszállt, majd visszafordult, és lehajolt, hogy mondjon még valamit a papnak. -Köszönöm, atyám. Valószínűleg megmentette az életemet. - Nem volt az olyan nagy dolog. - Szeretnék odaadni valamennyit a nálam lévő háromezerből a Sivatagi Miasszonyunknak, de lehet, hogy mindre szükségem lesz. Nem tudom, mi fog történni Bostonban, mire kell majd költenem. A pap megrázta a fejét. - Nem vártam érte semmit. -Ha újra otthon leszek, küldök valamennyi pénzt. Készpénz lesz, egy borítékban, feladó nélkül, de ennek ellenére becsületes pénzről van szó. Nyugodt lelkiismerettel elfogadhatja. - Nem szükséges, Jim. Nekem elég, hogy találkoztunk. Tudnod kell, hogy... visszahoztad azt az érzést, hogy létezik a misztikum, egy fáradt pap életébe, aki pedig néha már kezdett kételkedni elhivatottságában... de soha többé nem fog. Kölcsönös szeretettel néztek egymásra, ami mindkettőjüket meglepte. Jim benyújtotta kezét az autóba, Geary átnyúlt az ülés fölött, és kezet ráztak. A papnak száraz, határozott volt a kézfogása. -Isten legyen veled! - mondta Geary. - Remélem, úgy lesz. Augusztus 24. - augusztus 26. Holly péntek hajnalban, az éjfél utáni órákban, asztalánál ült a Press szerkesztőségében és számítógépe üres képernyőjét bámulta. Lelkileg olyan mélyre süllyedt, hogy már nem akart mást, mint hazamenni, ágyba bújni és a fejére húzni a takarót néhány napra. Általában megvetette az olyan embereket, akik állandóan sajnálták magukat. Most is megpróbálta szégyellni magát gyávaságáért, de ehelyett sajnálni kezdte magát, amiért az önsajnálatig süllyedt. Persze nem lehetett nem észrevenni, milyen nevetséges ez a helyzet, de ő képtelen volt mosolyogni saját kárára; ehelyett ismét csak sajnálta magát, amiért ilyen ostoba és nevetséges figura. Örült, hogy a másnap reggeli kiadást mára összeállították, és a szerkesztőség csaknem kihalt volt, így egyik kollégája sem láthatta őt ilyen leromlott állapotban. Egyedül Tommy Weeks - egy hórihorgas karbantartó munkás, aki épp a papírkosarakat ürítette és sepergetett - volt látótávolságban, mint George Fintel. George, aki a városi vezetés ügyeivel foglalkozott, az asztalánál ült, a nagy szoba távolabbi végében, és fejét összefont karjaira hajtva aludt. Néha elég hangosan horkolt, hogy elhallatsszon Hollyig. Amikor a bárok bezártak, George néha visszatért a szerkesztőségbe a szállása helyett, mint az Öreg igás-lovak, akik ha megeresztik a kantárszárukat, az ismerős útvonalon elhúzzák a taligát arra a helyre, amit otthonnak hisznek. Valamikor az éjszaka folyamán fölébred majd, rájön, hol van, végül ernyedten hazabotorkál és lefekszik. "A politikusok - mondogatta George gyakran - egy alacsonyabb rendű életforma, mely hosszú visszafejlődésen ment át az első nyálkás szörnyeteg óta, amely kimászott az őstengerből." Ötvenhét évesen már túl kiégett volt ahhoz, hogy újrakezdje, így továbbra is azzal töltötte napjait, hogy olyan közhivatalnokokról írt, akiket ő maga semmire sem tartott, folyamatosan egyre inkább utálta magát, és bámulatos mennyiségű vodka-martini elfogyasztásában keresett vigaszt. Holly nem bírta az alkoholt, különben aggódnia kellett volna amiatt, hogy úgy végzi, mint George Fintel. De egy italtól kellemes zsongást érzett, kettőtől becsípett, a harmadiktól pedig elaludt. Utálom az életemet, gondolta. - Te szerencsétlen önsajnáló - mondta hangosan. Nos, igen. Igenis utálom. Minden olyan reménytelen! - Te undorító, szánalmas narkós - motyogta halkan, de őszinte undorral. -Hozzám beszél? - kérdezte Tommy Weeks egy partvist kormányozva az asztalok közötti folyosón. - Nem, Tommy. Magamhoz beszéltem. - Magához? Jé, hát mitől lehet maga boldogtalan? - Az életemtől. A férfi megállt, és lábát keresztbe vetve a partvisra támaszkodott. Széles, szeplős arcával, elálló fülével és vörös hajával kedvesnek, ártatlannak és jónak látszott. - Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte? Holly felvett egy fél zacskó M & M cukorkát, a szájába dobott néhány szemet, és hátradőlt a székén. -Amikor elhagytam a Missouri Egyetemet, zsebemben az újságíró diplomámmal fel akartam rázni a világot, nagy sztorikat megírni, Purlitzer-díjakat gyűjteni... és most nézzen rám! Tudja, mit csináltam ma este? - Akármi volt is az, mondhatom, nem nagyon élvezte. - Lenn jártam a Hiltonban a Nagy landi Faipari Egyesület évi bankettjén, előre gyártott hálókocsikat gyártó, réteges deszkával kereskedő urakkal, faburkoló nagykereskedőkkel készítettem interjút. Kiadták a Favágó Trófeát... így hívják... a legjobb faipari terméket előállító embernek. Őt is meg kellett interjúvolnom. Utána visszarohantam ide, hogy az egészet megírjam a reggeli kiadás számára. Az ilyen bombasztorit nem kaparinthatja el tőlünk a New York Times. - Azt hittem, maga a művészeti és szabadidő rovatnál van. - Attól beteg lettem. Elárulom magának, Tommy, a rossz költők akár egy évtizedre is elvehetik az ember kedvét a művészettől. Holly újabb bonbonokat nyomott a szájába. Általában nem evett édességet, mert eltökélt szándéka volt, hogy nem fog súlyproblémákkal kínlódni, mint az anyja; most is csak azért zabált M & M-et, hogy még szerencsétlenebbnek és hitványabbnak érezze magát. Nagyon mély hullámvölgyben volt. - A TV és a mozi nagyon elbűvölőnek és izgalmasnak láttatja az újságírást. De hazugság az egész. -Én... - mondta Tommy - nekem sem olyan az életem, amilyennek terveztem. Talán azt hiszi, hogy arról álmodtam: a Press gondnoka leszek, egy dicső házfelügyelő? - Gondolom, nem - felelte Holly kicsinek és önzőnek érezve magát, amiért itt siránkozott ennek a férfinak, holott az ő osztályrésze még annyira sem jó, mint a sajátja. -Az ördögbe is, nem bizony! Kölyökkorom óta egyszerűen tudtam, hogyha felnövök, valamelyik bazi nagy öreg köztisztasági teherautót fogom vezetni, fenn a magas vezetőfülkében, nyomogatni a gombokat és kezelni a hidraulikus prést - hangja vágyakozó lett. - Körberobogni a világot, miközben én irányítok egy ilyen hatalmas gépezetet! Erről álmodtam, és meg is próbáltam, de nem feleltem meg az alkalmassági vizsgán. Tudja, van ez a kis veseproblémám. Semmi komoly, de ahhoz elég, hogy alkalmatlannak nyilvánítsanak. Seprűre támaszkodva a messzeségbe bámult és bágyadtan mosolygott; bizonyára elképzelte magát a kukásautó vezetőülésén, mint valami trónuson. Holly hitetlenkedve bámult rá, és úgy döntött, hogy ezek után nem tűnik már kedvesnek ártatlannak és jónak a széles arca. Ellenkezőleg; félreértelmezte vonásait. Inkább buta arc volt. Azt akarta mondani: "Te idióta! Én arról álmodtam, hogy Purlitzer-díjakat nyerek, és most mint egy zugíró magasztaló cikkeket írok az istenverte Favágó Trófeáról! Ez a tragédia! Te azt hiszed, hogy össze lehet ezt hasonlítani azzal, ha valaki szemetesember helyett gondnok lesz?" De nem mondott semmit, mert rájött, hogy igenis Össze lehet hasonlítani. Egy beteljesületlen álom - tekintet nélkül arra, hogy fennkölt vagy szerény - mindenképpen tragédia az álmodozónak, aki már feladta a reményt. A soha el nem nyert Purlitzerek és a soha nem vezetett kukásautók egyformán képesek kétségbeesést és álmatlanságot okozni. És ez a leglesújtóbb gondolat, amely valaha is eszébe jutott. Tommy szemébe visszatért az élet. - Nem kell ezt firtatni, Miss Thorne. Az élet... olyan mintha egy cukrászdában áfonyás süteményt kapnánk, holott barackos-diósat rendeltünk. Nincs olyan sok barack vagy dió, és az ember csak azzal van elfoglalva, hogy mi az, ami hiányzik, pedig okosabb lenne, ha rájönne, hogy az áfonyának is jó íze van. George Fintel a szoba másik végében szellentett egyet álmában. Az ablakok belerendültek. Ha a Press nagyobb újság lett volna, kiküldött tudósítókkal, akik épp Bejrutból vagy valamelyik háborús zónából tértek haza, azok most bizonyára fedezékbe ugrottak volna. Istenem, gondolta Holly, az életem nem más, mint egy Damon Runyon-történet rossz utánzata. Elhanyagolt szerkesztőségek éjfél után. Sületlen gondnok-filozófusok. Alkoholista riporterek, akik az asztaluknál alszanak. Csakhogy ez a Runyon egy abszurd író és egy sivár egzisztencialista közös szüleményéhez hasonlított. -Már attól jobban érzem magam, hogy; beszélgettünk - hazudta Holly. - Köszönöm, Tommy. - Bármikor szívesen, Miss Thorne. Ahogy Tommy újra dolgozni kezdett, és partvisát tolva arrébb ment, Holly néhány újabb drazsészemet dobott a szájába, és azon tűnődött, vajon ő megfelelne-e a kukásautó-sofőrök számára előírt alkalmassági vizsgán. A munka előnye, hogy amennyire ő tudja, különbözik az újságírói munkától - szemetet gyűjteni előállítás helyett -, és az is elégedettséggel tölthetné el, hogy Portlandban legalább egy ember elkeseredetten irigyli őt. A faliórára pillantott. Éjjel fél kettőre járt. Holly nem volt álmos. Nem akart hazamenni; és ébren feküdni a plafont bámulva, miközben semmi dolga nincs, mint elmerülni az önvizsgálatban és önsajnálatban. Valójában) ez az, amit akart, mivel éppen fetrengős hangulat kínozta, de tudta, hogy ez nem lenne egészséges dolog. Sajnos nem nagyon akadt! más választása: hétköznap Portland éjszakai élete egy fánksütő-bódéban merült ki. Hollyt nem egészen egy nap választotta el a szabadságától, és rettenetesen szüksége is volt már rá. Nem szőtt terveket. Csupán pihenni akart, lógni, és bele sem nézni egyetlen újságba sem. Talán elmegy néhány moziba. Talán elolvas néhány könyvet. Az is lehet, hogy elmegy a Betty Ford Centerbe egy önsajnálat-megszüntető kúrára. Már elérte azt a veszélyes állapotot, amikor a nevéről szokott tűnődni. Holly Thorne. Magyalbokor avagy Krisztustövis. Bájos. Határozottan bájos. Mi a fene üthetett a szüleibe, hogy ezt a nevet ragasztották rá? Elképzelhető-e vajon, hogy a Purlitzer-bizottság odaítéli ezt a nagy díjat egy nőnek, akinek a neve inkább illene egy rajzfilm főhősére? Néha - persze mindig az éjszaka kellős közepén - kísértésbe esett, hogy felhívja a szüleit és kiszedje belőlük, tréfa vagy esetleg szándékos kegyetlenség eredménye-e. De a szülei egyszerű, szorgalmas munkásemberek voltak, akik sok örömet megtagadtak maguktól, hogy a lányukat a lehető legjobb helyeken taníttathassák, és csak jót akartak neki. Összeomlanának, ha azt kellene hallaniuk, hogy utálja a nevét, amikor ők azt hiszik, hogy az leleményes, sőt kifinomult ízlésre vall. Holly imádta őket, és a depresszió legmélyebb pontján kellett lennie ahhoz, hogy rosszindulatúan őket hibáztassa saját tökéletlensége miatt. Félig-meddig attól tartva, hogy felveszi a telefont és felhívja őket, gyorsan újra a számítógéphez fordult, és belépett az aktuális szerkesztő-fájlba. A Press adatvisszakereső rendszere bármilyen riporter számára lehetővé tette a szerkesztőségben, hogy végigkövessen bármely sztorit a szerkesztésen, a gépelésen és az elkészítésen át. Most, hogy a holnapi kiadást már megszerkesztették, lezárták és nyomdába küldték, Holly bármelyik oldal képét lehívhatta a képernyőre. Ilyenkor csak a főcímek elég nagyok ahhoz, hogy el lehessen őket olvasni, de a kép bármelyik részlete nagyítható, amíg be nem tölti a képernyőt. Hollyt néha felvidította egy kicsit, ha egy nagy sztorit még azelőtt elolvashatott, hogy az újság az utcára került volna; ilyenkor halványan megérintette az az érzés,; hogy ő is bennfentes - ez volt az egyik tényező, amely sok álomtól elkábult fiatalt vonzott az újságírói hivatás felé. Ám ahogy végigfutott az első néhány oldalon, egy érdekes cikket keresve, amit kinagyíthat, rosszkedve egyre nőtt. Nagy tűz St Louisban, kilenc halott. Háború előjelei a Közel-Keleten. Olajszennyezés Japánban! Óriási vihar és áradás Indiában, több tízezer hajléktalan. A szövetségi kormány újra emeli az adókat. Holly mindig tudta, hogy a hírközlő iparág a bánat, a szerencsétlenség, a botrány, az esztelen erőszak és a viszály talaján virágzik. De hirtelen az egész csupán egy egyedülállóan hátborzongató üzletnek tűnt, és Holly rájött, hogy többé nem akar bennfentes lenni, nem akar az elsők között lenni akik ismerik ezt a szörnyű anyagot. Mikor már éppen ott tartott, hogy lezárja a fájlt és kikapcsolja a gépet, feltűnt neki egy cím: A REJTÉLYES IDEGEN MEGMENTI A FIÚT. A McAlbury Iskolában történt események nem egészen tizenkét nappal korábban történtek, és ez a néhány szó különleges jelentőséggel bírt számára. Feltámadt a kíváncsisága, és utasította a számítógépet, hogy nagyítsa ki azt az oldalt, ahol a cikk kezdődik. A keletkezés bostoni volt, és a cikket egy fénykép is kísérte. A kép elmosódott és sötét volt, de ahhoz elég nagy, hogy a lány elolvassa a szöveget, bár nem túl kényelmesen. Utasította a gépet, hogy nagyítsa tovább a már kinagyított oldalon a cikk első hasábját, így már erőlködés nélkül el tudta olvasni. A kezdő sort elolvasva, Holly fölegyenesedett székében: EGY BÁTOR JÁRÓKELŐ, AKI CSUPÁN ANNYIT ÁRULT EL, HOGY A NEVE JIM, MEGMENTETTE A HATÉVES NICHOLAS O'CONNER ÉLETÉT, AMIKOR A NEW ENGLAND-I ÁRAMSZOLGÁLTATÓ VÁLLALAT EGYIK, A JÁRDA ALATT LEVŐ SZERELŐAKNÁJA FELROBBANT BOSTON EGYIK LAKÓNEGYEDÉBEN CSÜTÖRTÖK ESTE. - Mi az ördög...? - kiáltott fel Holly halkan. Ütögetni kezdte a billentyűket, utasítva a számítógépet, hogy a cikket kísérő fényképet) nagyítsa a képernyőre. Még nagyobb nagyít tást ütött be, míg végül az arc betöltötte á képernyőt. Jim Ironheart. Egy darabig mozdulatlanul ült, kábultan és hitetlenkedve. Aztán hirtelen feltámadt benne a vágy, hogy többet tudjon - ez nem csupán intellektuális szükséglet volt, hanem már fizikai is, hasonló egy hirtelen feltámadó, szaggató éhségérzethez. Visszatért a cikk szövegéhez, és átolvasta. Aztán újra elolvasta. Az O'Conner fiú a járdán ült a házuk előtt, pontosan a fél méterszer egyméteres betonfedél fölött, amely az áramszolgáltató vállalat szerelőaknájának lejáratát takarta. Az akna elég tágas volt ahhoz, hogy egyszerre négy ember dolgozzon föld alatti falai között. A gyerek játékteherautókkal játszott. A szülei jól látták őt a házuk tornácáról, amikor egy idegen rohant végig az utcán. "Éppen Nicky felé tartott - idézték a fiú apját -, felkapta. Azt hittem biztosan egy gyerekeket zaklató dilis, aki el akarja rabolni a fiamat." Karjában a visító gyerekkel az idegen átugrott egy alacsony sövénykerítésen, éppen O'Conner-ék kertébe, pont amikor a tizenhétezer voltos vezeték a háta mögött felrobbant az aknában. A légnyomás magasra dobta a betonfedelet a levegőbe, mintha csak egypennys lenne, és nyomában fényes tűzlabda lövellt ki. Zavartan a dicsérettől és a hálálkodástól, mellyel Nicky szülei és a szomszédok - akik szemtanúi voltak hősiességének - elhalmozták, az idegen azt állította, hogy égő szigetelőanyag szagát érezte, sziszegő hangot hallott az aknából, és tudta, mi fog történni, mivel "valamikor egy áramszolgáltató vállalatnál dolgozott". Ideges lett, amikor az egyik szemtanú lefényképezte, és ragaszkodott hozzá, hogy még a sajtó érkezése előtt távozzon, mivel, mint mondta: "nagy súlyt helyezek a magánéletem sérthetetlenségére". Az életmentés, mely csak hajszálon múlott, csütörtökön este 7:40-kor történt Bostonban - vagyis portlandi idő szerint tegnap délután 4:40-kor. Holly felnézett az iroda faliórájára. Most péntek reggel 2:02 volt. Nick O'Connert nem egészen kilenc és fél órával ezelőtt rántották el arról az aknafedélről. A nyom még friss. Hollynak lett volna néhány kérdése a Globe riporteréhez, aki a cikket írta. De Bostonban még alig múlt el hajnali öt. Az illető még biztosan nem dolgozik. Holly lezárta a Press szerkesztő- és adat-fájlát. A monitoron a kinagyított újságszöveget felváltotta az alapmenü. Egy modemen keresztül Holly hozzáférhetett adatközlő szolgálatok egész hálózatához, amelyekre a Press előfizetett. Utasította a Newsweb szolgálatot, hogy nézzen át minden cikket, amely átment a távirati irodákon, és ami megjelent a nagyobb amerikai lapokban az utóbbi három hónapban, és keressen olyanokat, amelyekben a "Jim" név előfordult vagy a "megment", vagy a "megmentette az életét" kifejezésektől tíz szónyira. Kérte, hogy amennyiben talál ilyen cikkeket, nyomtassa ki mindegyiket, de kímélje meg az ugyanazon esetekről szóló több változattól. Amíg a Newsweb teljesítette kívánságát, Holly felkapta az asztalán levő telefont, és információt kért a 813-as, a 213-as, a 714-es, majd a 619-es számú körzetekből Jim Ironheart nevű telefon-előfizetőt keresve Los Angeles, Orange, Riverside, San Bernardino és San Diego megyékben. Egyik tudakozó sem tudott segíteni neki. Ha Jim valóban Dél-Kaliforniában él, ahogy neki mondta akkor a telefonszáma titkosított. A lézernyomtató, amelyet három másik munkaállomással közösen használt, halkan felzümmögött. Az első cikk, melyet a Newsweb talált, rásiklott a nyomtató kimeneti tálcájára. Holly oda akart rohanni a szekrényhez, amelyen a nyomtató állt, hogy kiragadja az első lapot és azonnal elolvassa, de megfékezte magát, és ehelyett a telefonra összpontosította figyelmét. Megpróbált kitalálni valami más módot arra, hogy megtalálja Jim Ironheartot, Kaliforniának abban a részében, melyet a helybeliek csak úgy hívnak: "Délvidék". Néhány évvel korábban Holly könnyen elérhette volna a Kaliforniai Gépjármű-nyilvántartó számítógépét, és olcsón megkaphatta volna bárkinek a lakcímét, aki érvényes jogosítvánnyal rendelkezik az államban. Csakhogy azok után, hogy Rebeca Schaeffer színésznőt meggyilkolta egy megszállott rajongója, aki ezzel a módszerrel nyomozta ki a címét, egy új törvény korlátozta a nyilvántartó adatainak felhasználását. Ha Holly képzett számítógépes betörő lett volna, aki elmélyedt titokzatos tudományában, kétségkívül alkalmazta volna a módszert, hogy bejusson a nyilvántartó adatbankjába, vagy bekíváncsiskodott volna a hitelkártya-ügynökségek számítógépébe, hogy megkeresse Ironheartot. Ismert olyan riportereket, akik kifejezetten e célból csiszolták számítógépes tudásukat, de ő mindig szigorúan törvényes módon, csalás nélkül kutatta fel információforrásait. S mindez azért van, mert olyan izgalmas témákról írsz, mint a Favágó Trófea, - gondolta savanyúan. Miközben a probléma megoldásán rágódott, átsietett a büfébe, és vett egy csésze kávét az érmével működő főzőautomatából. A kávé olyan keserű volt, mint az epe. Mindenesetre megitta, mert tudta, hogy szüksége lesz a koffeinre, mielőtt vége lesz az éjszakának. Vett egy másik csészével is, aztán visszatért a szerkesztőségi szobába. A lézernyomtató hallgatott. Holly felkapta a lapokat a tálcáról, és leült az íróasztalához. A Newsweb nagy rakás cikkre bukkant az országos sajtóban, amelyben a "Jim" a "megment" vagy a "megmentette az életét" közelében fordult elő. Gyorsan megszámolta őket. Huszonkilencet kapott. Az első a Chicago Sun-Times böngésző rovatából származott, és Holly hangosan olvasta az első mondatot: "Az Oak park-i Jim Foster több mint száz kóbor macskát mentett meg..." Szemétkosárba dobta a nyomtatott lapott, és megnézte a következőt. A Philadelphiai Inquirerből származott: "Jim Pilsbury megmentette klubját a megalázó végtől..." Ezt is félredobva Holly megnézte a harmadikat. Ez egy filmismertető volt, ezért nem is vesződött azzal, hogy megkeresse a Jim nevet benne. A harmadik Jim Harrisonra, a regényíróra vonatkozott. Az ötödik egy New Jersey-i politikusról szólt, aki a Heimlich-módszerrel mentette meg egy maffiafőnök életét egy bárban, ahol együtt söröztek, amikor a Padrone fulladozni kezdett egy nagy darab csípős Slim Jim szalámitól. Holly már aggódni kezdett, hogy üres kézzel marad a kupac átnézése után, de a hatodik cikk a Houston Chronkle-ból jobban felébresztette, mint a pocsék kávé. MEGMENTETTE A NŐT A BOSSZÚSZOMJAS FÉRJTŐL. Július 14-én, miután egy keserű válóper során mind a vagyonért, mind a gyermekelhelyezésért folyó harcból győztesen került ki, Amanda Cuttert csaknem lelőtte felbőszült férje, Cosmo, a háza előtt, a város gazdag River Oaks negyedében. Miután Cosmo elvétette az első két lövést, a nőt egy férfi mentette meg, aki "a semmiből tűnt fel", a földre terítette, és lefegyverezte a dühöngő házastársat. A megmentő csupán "Jim"-ként nevezte meg magát, és eltűnt a ködös houstoni délutánban, mielőtt a rendőrség megérkezett. A harmincéves megmentett nyilvánvalóan fülig szerelmes lett bele, mivel úgy írta le őt, mint "jóképű izmos, olyan, mint egy szuperhős a moziból, álomszép kék szemmel". Holly még mindig fel tudta idézni Jim Ironheart élénk kék szemét. Nem az a fajta nő volt, aki úgy beszélt volna róla, mint "álomszép" szemről, bár bizonyára a legtisztább és a legérdekesebb szem volt, melyet valaha is... Oh, a pokolba is, igenis álomszép volt! Holly vonakodott beismerni magának, milyen kamaszreakciót váltott ki belőle a férfi, de semmivel sem tudta jobban becsapni magát, mint más embereket. Visszaidézte kezdeti hátborzongató benyomását, a nem emberi hidegséget, amikor a férfi tekintete először találkozott az Övével, s amely aztán örökre eltűnt abban a pillanatban, hogy a férfi elmosolyodott. A hetedik cikk egy újabb szerény Jimről szólt, aki nem lézengett ott, hogy megvárja a köszönetet és a hálálkodást, vagy a sajtó érdeklődését, miután július 5-én kimentette égő házából a harmincéves Carmen Diazt. A férfinak kék szeme volt. Elmélyedve a megmaradt huszonkét cikkben, Holly még kettőt talált Ironheartról, bár csupán a keresztnevét említették. Június 1 21-én a tizenkét éves Thaddeus Johnsont majdnem lelökte egy nyolcszintes harlemi bérház tetejéről egy, a közelben lakó fiatalkorúakból álló banda négy tagja, mivel nem tetszett nekik, hogy a fiú megvetően visszautasítja, hogy belépjen kábítószert árusító társaságukba. Egy kék szemű férfi mentette meg, aki káprázatos tae kwon do rúgásokkal, ütésekkel és dobásokkal tette ártalmatlanná a négy gengsztert. "Olyan volt, mint a Batman a nevetséges jelmeze nélkül" - mondta Thaddeus a Daily News riporterének. Két héttel korábban, június hetedikén egy másik kékszemű Jim "mintha csak testet öltött volna" a huszonnyolc éves Louis Andretti birtokán a Kaliforniai Coronában, még időben, hogy figyelmeztesse a tulajdonost: ne lépjen be a háza alatti csatornába, hogy megjavítsa a szivárgó vezetékeket. "Azt mondta, hogy egy csörgőkígyó-család költözött be oda" -mesélte Andretti az újságírónak. Később, amikor a megyei Vector Control emberei egy halogénlámpa segítségével a védőfalról átvizsgálták a csatornát, nem csupán egy fészket láttak, hanem "valami rémálomba illőt", és pontosan negyvenegy kígyót szedtek ki a szerkezet mögül. "Csak azt nem értem, honnan tudta ez a fickó, hogy a csörgőkígyók itt vannak, mikor én lakom ott, és nekem fogalmam sem volt róla" - nyilatkozta Andretti. Hollynak most volt négy összetartozó esete, amelyhez hozzáadhatta Nick O'Conner megmentését Bostonban, és Billy Jenkinsét Portlandban - mindegyik június elseje óta történt. A lány új utasításokat adott a Newswebnek, kérte, hogy végezze el ugyanezt a kutatást március, április és május hónapokra is. Újabb kávéra volt szüksége, és amikor felkelt, hogy kimenjen a büfébe, látta, hogy George Fintel már nincs előző helyén: bizonyára felébredt, és hazatámolygott. Nem hallotta távozni. Tommy is elment már. Holly egyedül maradt. Megivott még egy kávét, és már nem érezte olyan rossznak, mint az előzőt. Nem a kávé minősége javult; az ő ízlelőképességét rongálta meg ideiglenesen az előzőleg elfogyasztott két csésze ital. Végül a Newsweb tizenegy cikket talált március és május között, amelyek megfeleltek a megadott követelményeknek. Miután átvizsgálta a kinyomtatott lapokat, Holly egyetlen érdekeset talált közöttük. Május 15-én Atlantában (Georgia állam) egy kék szemű Jim egy fegyveres rablás közepette lépett be egy boltba. Lelőtte az elkövető Norman Rinket, aki meg akart gyilkolni két vásárlót - a huszonötéves Sam Newsome-ot és ötéves kislányát, Emilyt. A kokain és methamphethamine keveréktől feldobott Rink akkor már végzett a pénztárossal és két másik vásárlóval, csupán a mulatság kedvéért. Miután végzett Rinkkel, és megbizonyosodott róla, hogy Newsome-ék sértetlenek, Jim elillant, mielőtt a rendőrség megérkezett volna. A bolt biztonsági kamerája egy elmosódott fényképpel szolgált a hősies betolakodóról. Ez csupán a második fotó volt, amelyet Holly az Összes cikkben talált. A kép rossz minőségű volt, de ő azonnal fölismerte Jim Ironheartot. Az esetben néhány részlet azonban elbátortalanította. Ha Ironheartnak megvolt az a csodálatos képessége - pszichikai erő vagy akármi -, hogy előre lássa a végzetes eseményeket idegen emberek életében, és időben érkezzen, hogy keresztezze a sors akaratát, akkor miért nem ment abba a boltba néhány perccel korábban, hogy megakadályozhassa a pénztáros és a többi vásárló halálát is? Miért mentette meg Nevsome-ékat és miért hagyta meghalni a többieket? Hollyt még inkább megdermesztette Jim Rink elleni támadásának leírása. Négy lövést adott le az őrültre egy 12-es kaliberű pisztolyból. Aztán, bár Rink vitathatatlanul halott volt, Jim újra töltött, és még egy sorozatot kilőtt rá. "Ugy tombolt - mondta Sam Newsome -, kipirult arccal, verejtékezve, még az erek lüktetését is látni lehetett a halántékán. Könnyezett is egy kicsit, de a könnyek... attól sem látszott kevésbé dühösnek." Miután megtette, Jim sajnálkozását fejezte ki, amiért ilyen brutálisan ölte meg Rinket a kis Emily szeme láttára. Elmagyarázta, hogy az olyan emberek, mint Rink, belőle is "kiváltanak egy kis őrületet". Mint Newsome elmondta a riporternek, "Megmentette az életünket, igen, de azt kell mondjam, ijesztő volt, csaknem annyira ijesztő, mint Rink". Hollynak eszébe jutott, hogy Ironheart néhány esetben talán még a keresztnevét sem fedte fel, ezért utasította a Newswebet, hogy nézze át az utóbbi hat hónap cikkeit, olyat keresve, amelyben a "megment" vagy a "megmentette az életét" kifejezések a "kék" szó tízszavas körzetében fordultak elő. Rájött, hogy sok szemtanú bizonytalan volt személyleírását illetően, de többségük emlékezett különlegesen kék szemére. Elment a vécére, ivott még egy kávét, aztán megállt a nyomtató mellett. Amint a gép minden talált cikket kinyomtatott, Holly felmarkolta őket, átfutotta, és a szemétkosárba dobta, ha nem voltak érdekesek, vagy izgatottan elolvasta, ha valamelyik egy utolsó pillanatban történt megmentésről szólt. A Newsweb négy újabb esetet talált, amelyek kétségtelenül az Ironheart-ügyhöz tartoztak, még ha sem a vezeték-, sem a keresztnév nem szerepelt egyikben sem. Újra az asztalnál ülve Holly utasította a Newswebet, hogy kutassa át az utóbbi hat hónap országos sajtóját az "Ironheart" név után. Mialatt az eredményt várta, a lány sorbarakta az idetartozó lapokat, aztán csinált egy időrendi listát azokról az emberekről, akiknek az életét Jim Ironheart megmentette, belevéve a négy újabb esetet is. Felírta a nevüket a korukat, az esetek színhelyét és a halálnemet, amelytől minden egyes ember megmenekült. Áttanulmányozta ezt az összeállítást, és néhány érdekes dolgot vett észre. De félretette, mert a Newsweb végrehajtotta a legutóbbi feladatot. Ahogy Holly fölkelt a székéből, hogy a nyomtatóhoz menjen, megdermedt meglepetésében, mert rájött, hogy már nincs egyedül a szerkesztőségben. Három riporter és egy szerkesztő dolgozott már az asztalánál, mindhárom fickó korai madár hírében állt. Köztük volt Hank Hawkins, az üzleti rovat szerkesztője, aki szeretett a munkahelyén lenni, mire a Keleti Part tőzsdéi kinyitnak. Holly nem vette észre, amikor bejöttek. Ketten éppen viccet meséltek és hangosan nevettek, Hawkins pedig telefonált, de Holly nem hallotta, amíg meg nem pillantotta őket. A faliórára nézett: 6:10-et mutatott. Opál színű hajnali fény játszott az ablakokon - a lány azt sem vette észre, hogy az éjszaka lassan visszavonult. Lenézett az asztalára, és kettővel több papír kávéspoharat látott, mint amennyit emlékezete szerint vett. Ráébredt, hogy már nem fetreng a mély kétségbeesésben. Jobban érezte magát, mint napok óta bármikor. Hetek óta! Évek óta! Újra igazi riporter lett. Odament a nyomtatóhoz, kiürítette a tálcát, és visszament a lapokkal az asztalához. Az Ironheartokkal láthatóan nem voltak tele az újságok. Csupán öt cikk jelent meg az utóbbi hat hónapban, amelyben ilyen vezetéknevű ember szerepelt. Kevin Ironheart - Buffalo, New York állam. Szenátor. Bejelentette szándékát, hogy kormányzónak jelölteti magát. Anna Denise Ironheart - Boca Raton, Florida állam. Egy élő alligátort talált a lakásában. Lori Ironheart - Los Angeles, Kalifornia állam. Dalszövegíró. Jelölték az Akadémiai Díjra az év legjobb daláért. Valerie Ironheart - Cedar Rapids, Iowa állam. Egészséges négyesikreknek adott életet. Az ötödik James Ironheart volt. Holly megnézte a fejlécet. A cikk az Orange megyei Register április 10-i számából származott, és ugyanannak az egész államban közölt történetnek az egyik változatát adta. A lány kérésére a számítógép csak egy esetet nyomtatott ki, megkímélte őt az ugyanarról szóló hasonló cikkektől. Holly megnézte a keltezést. Laguna Niguel. Kalifornia állam. Dél-Kalifornia. A Délvidék! A cikket nem kísérte fotó, de az újságíró leírásában szerepelt, hogy a férfinak kék szeme és sűrű barna haja van. A lány biztosra vette, hogy ez az ő James Ironheartja. Nem lepte meg, hogy végül megtalálta. Tudta, hogy elszánt erőfeszítéssel előbb vagy utóbb rátalál. Ami meglepte, az inkább a teljes nevet közlő cikk témája volt. Ujabb történetet várt arról, hogy valakit kiragadtak a halál karmaiból, és nem volt felkészülve a következő címre: EGY LAGUNA NIGUEL-I FÉRFI HATMILLIÓT NYERT LOTTÓN. A Nicholas O'Conner megmentését követő éjszakán Jim négy nap óta először aludt háborítatlanul, majd augusztus 24-én, péntek délután elhagyta Bostont. Nyugat felé átrepülve az országot, Jim nyert három órát, és délután 3:10-kor érkezett meg a John Wayne Repülőtérre. Fél órával később már otthon volt. Egyenesen kis odújába ment, és fölhajtotta a szőnyeg sarkát, amely a vécé padlójába beépített széfet takarta. Beállította a kódszámot, kinyitotta a fedelet, és kivett ötezer dollárt, az ott tartott készpénz tíz százalékát. Az asztalánál egy bélelt expressz borítékba tette a százdolláros bankjegyeket, és lezárta a borítékot. Rágépelte Leo Geary atya nevét, és azt, hogy Sivatagi Miasszonyunk, aztán bélyeget ragasztott rá. Reggel első dolga lesz feladni. Bement a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Több műholdas adót is végigpróbált, de egyik sem ragadta meg az érdeklődését. Nézte egy darabig a híradót, de gondolatai elkalandoztak. Miután a mikrohullámú sütőben felmelegített egy pizzát, és kinyitott egy doboz sört, letelepedett egy jó könyv mellé -ám ez is untatta. Átlapozott egy rakás friss magazint, de egyik cikk sem volt valami érdekfeszítő. Alkonyat felé egy újabb sörrel a kezében kiment a belső udvarra, és leült. Pálmalevelek susogtak a lágy szélben. A kerítésfal mellől jázmin illata szállt föl. A piros, lila és rózsaszín nebáncsvirágok úgy ragyogtak az alkonyi fényben, mintha még verőfényes nappal lenne, majd ahogy a nap lenyugodott, úgy halványultak el, mint egy reosztát lámpácskái. Az éjszaka úgy ereszkedett le, mint egy nagy, csaknem súlytalan fekete selyemköpönyeg, melyet a világra dobtak. Bár a táj békésnek mutatkozott, Jimet mégis nyugtalanság gyötörte. Mióta május 15-én megmentette Sam Newsome és kislánya, Emily életét, napról napra, hétről hétre egyre nehezebben tudta belekényszeríteni magát az élet hétköznapi rendjébe és örömeibe. Képtelen volt lazítani. Állandóan arra gondolt, milyen jót tehetne, mennyi életet megmenthetne, hogyan változtathatná meg a végzetet, ha a hívás szólítaná: "Sorsvonal". Milyen semmitmondó ehhez képest más törekvés is az életben. Most, hogy egy magasabb hatalom eszköze lett, nehéznek érezte kevesebbel is beérni. Holly a napot azzal töltötte, hogy gyűjtögette az információkat James Madison Ironheartról, és csupán kétórányi szundikálással pótolta a kihagyott éjszakai alvást. Ezután megkezdte rég várt szabadságát, mégpedig egy Orange megyei repülőúttal. Érkezéskor a Laguna Hills-i autósfogadóba hajtott bérelt autójával, ahol lefoglaltatott magának egy szobát. Laguna Hills nem közvetlenül a tengerparton helyezkedett el, az üdülőkörzetben. Mégis Laguna Beechben, Laguna Niguel-ben és más tengerparti városokban nyáron előre kellett szobát foglaltatni. Holly azonban nem szándékozott úszni vagy napozni. Máskor ő is épp olyan lelkesen tette ki magát a bőrrák veszélyének, mint bárki más, de ez most egy munkával teli kikapcsolódás lesz. Mire megérkezett a motelbe, úgy érezte, mintha ólomból lennének a szemhéjai. Felvitte bőröndjét a szobájába; a súlya kegyetlen tréfát űzött vele, és a szokásosnál ötször nagyobb erővel húzta le karját. A szoba egyszerű volt és tiszta, légkondicionáló berendezése képes lett volna akár Alaszkát is idevarázsolni, ha véletlenül egy nosztalgiázó eszkimó költözött volna be. A folyosó végében lévő automatákból vett egy csomag mogyoróvajas-sajtos kekszet és egy doboz diétás Dr. Peppers üdítőt, és az ágyban ülve csillapította éhségét. Olyan kimerült volt, hogy teljesen elernyedt. A fáradtságtól minden érzékszerve eltompult, az ízlelőképessége is. Akár fűrészport is eszegethetett volna, leöblítve lónyállal. Mintha a feje és a párna érintkezése kioldott volna egy kapcsolót, amint lefeküdt, álomba zuhant. Valamikor éjszaka álmodni kezdett. Különös álom volt, mert teljes sötétségben játszódott, képek nélkül. Csupán hangokat és illatokat észlelt, tapintásérzete is működött; valahogy így álmodhatnak azok az emberek akik születésük óta vakok. Holly egy nyirkos, hűvös helyen találta magát, ahol nem túl erős mészszagot érzett. Eleinte nem félt, csak zavart volt, és óvatosan tapogatta ki az utat a terem fala mentén. A falak erős habarccsal összekötött kőtömbökből álltak. Rövid felfedezőút után Holly észrevette, hogy valójában csak egy fal van, egyetlen folyamatos kőív, mivel a szoba kör alakú. Az egyetlen zaj az volt, amit ő keltett - és a feje fölötti palatetőn doboló eső zizzenése és kopogása. Álmában ellépett a faltól, át a szilárd faajtón, kezét maga elé nyújtva. Bár semmibe sem ütközött bele, kíváncsisága hirtelen félelembe csapott át. Megtorpant, tökéletesen mozdulatlanul állt, biztos volt abban, hogy valami baljóslatút hallott. Egy apró neszt, az eső halk, de állandó zaja mögé rejtve. Újra hallotta. Egy nyikkanás. Egy pillanatra azt hitte, egy kövér, surranó patkány, de a hang túl elnyújtott és túl különös volt ahhoz, hogy egy patkánytól származzék. Inkább csikorgás volt, de nem a deszkapadló csikorgása a talpa alatt. Elhalkult. .. néhány másodperccel később újra felhangzott... elhalkult... újra felhangzott... ritmikusan. Amikor Holly rájött, hogy egy olajozatlan gépezet tiltakozó nyikorgását hallja, meg kellett volna könnyebbülnie. Ehelyett, miközben a sötét szobában állt, és erőlködve, de próbálta elképzelni, miféle gépezet lehet az, érezte, ahogy felgyorsul a szívverése. A csikorgó hang lassan erősödött, de közben egyre gyorsabb és gyorsabb lett; az öt-hat másodpercenkénti egy csikorgás helyett most már három-négy, aztán két-három másodpercenként hallatszott a hang, aztán már másodpercenként. Hirtelen egy különös suhogás is felhangzott, szinkópát alkotva a csikorgással. Egy széles tárgy hangja volt, amely a levegőt hasította. HUSS. Közel volt, de Holly még nem érezte a léghuzatot. HUSS. Az az őrült gondolata támadt, hogy egy penge az. HUSS. Egy óriási penge. Éles. Hasítja a levegőt. Hatalmas. HUSS. Úgy érezte, valami szörnyűség közeledik felé, valami, ami olyan különös, hogy még napvilágnál - amikor tisztán látszana az egész - sem lehet felfogni. Bár tudatában volt, hogy álmodik, mégis tudta: gyorsan ki kell jutnia erről a helyről - különben meghal. Egy rémálom elől nem lehet egyszerűen elfutni, fel kellett tehát ébrednie, de képtelen volt rá, túl fáradt ahhoz, hogy eltépje az álom kötelékeit. Aztán a sötét szoba mintha forogni kezdett volna, Holly úgy érezte, egy nagy szerkezet fordul körbe és körbe (KRR, HUSS), felemelkedve az erős éjszakába (KRR, HUSS), pörögve (KRR, HUSS), megpróbált sikoltani (KRR, HUSS), de egy hangot sem bírt kipréselni magából (HUSS, HUSS, HUSS), nem tudott felébredni, és nem tudott segítségért kiáltani. HUSS! - Nem! Jim felült az ágyban, ahogy felkiáltott. Verejtékben úszott és vadul remegett. Hirtelen aludt el, égve hagyta a lámpát. Gyakran tett így, többnyíre nem véletlenül, hanem szándékosan. Több mint egy éve rémálmok gyötörték, melyek különböző helyszíneken játszódtak, és tele voltak ijesztő mumusokkal - de ezeket ébredéskor nem nagyon tudta felidézni. A névtelen, alaktalan lény, melyet ő csak ellenségének nevezett - s amelyről a Sivatagi Miasszonyunk parókiáján is álmodott, miközben lábadozott -, álomképeinek legrémítőbb, bár nem az egyetlen szörnyalakja volt. Ezúttal azonban a rémület középpontja nem egy személy vagy egy lény volt. Egy hely. A szélmalom. Az ágya melletti órára nézett. Hajnali háromnegyed négyet mutatott. Csak úgy, pizsamanadrágban kimászott az ágyból, és kicammogott a konyhába. A ragyogó fény szinte égette a szemét. Helyes. El akarta űzni magától a még mindig rátapadó álom utolsó maradékát is. Az az átkozott szélmalom! Bekapcsolta a kávéfőzőt, és főzött egy erős kolumbiai keveréket. Az első csésze felét a pultnál állva itta ki, aztán újra töltött, és leült a reggelizőasztalhoz. Elhatározta, hogy megissza az összeset, mert nem kockáztathatta meg, hogy újra lefeküdjön és elaludjon. Minden rémálom drasztikusan csökkentette az alvás értékét, de a szélmalom-álom valóságos fizikai megerőltetést okozott. Ha felriadt belőle, a mellkasa mindig fájt, mintha a szíve túl erősen ütődött volna a mellcsontjához és ettől megsérült volna. Néha órákig tartott, amíg a remegés teljesen elmúlt, és gyakran fájt a feje is - mint most is -, ilyenkor a koponyája tetejénél lüktető fájdalmat érzett, mintha valami idegen jelenlét akarna kitörni belőle. Tudta, hogy ha tükörbe nézne, egy ijesztően sápadt és elgyötört arcot látna, kékes-fekete karikákkal a szeme körül, mint egy végét járó rákbetegé, akiből a betegség már minden életerőt kiszívott. Nem a szélmalomról szóló volt a leggyakoribb lidérces álma, valójában csupán havonta egyszer-kétszer zavarta meg éjszakai pihenését - de messze a legrosszabb. Érdekes módon semmi sem történt benne. Jim újra tíz éves volt, a poros fapadon ült az egyetlen pislákoló gyertyától megvilágított, kisebbik felső szobában, az alsó helyiség fölött, melyben az ősrégi malomkövek álltak. Az éjszaka benyomult a keskeny ablakokon, melyek csaknem olyanok voltak a mészkő falakban, mint egy vár lőrései. Eső kopogott az ablaküvegen. Hirtelen egy olajozatlan, félig rozsdás gépezet csikorgásával a malom négy óriási fa lapátkereke lassan elfordult, majd egyre gyorsabban, óriási kaszaként hasította a dohos levegőt. A függőleges tartóoszlop, amely a mennyezetből jött ki és a padló közepén levő nyílásban tűnt el, szintén forogni kezdett, azt az illúziót keltve, hogy a kör alakú padló maga is körhintaként forog. Egy szinttel lejjebb a régi malomkövek meg-megfordulva egymásnak préselődtek, halk morajjal, mint egy távoli vihar. Csak ennyi. Semmi több. Mégis halálra rémítette. Jim nagyot kortyolt kávéjából. Az is különös, hogy a valós életben a szélmalom jó hely volt, sohasem fájdalom vagy rémület színhelye. Egy kis tó és egy kukoricatábla között állt a nagyszülei farmján. Egy fiatal fiúnak, aki városban született és nőtt fel, a nagy malom egzotikus és rejtélyes épületnek tűnt, tökéletes hely a játékra és a fantáziálásra, menedék baj esetére. Nem értette, miért vannak rémálmai egy olyan hellyel kapcsolatban, amelyről csak kellemes emlékei maradtak. Miután a rémítő álom elmúlt, Holly Thorne anélkül, hogy felébredt volna, az éjszaka további részében békésen aludt, mozdulatlanul, mint egy kődarab a tenger fenekén. Szombat reggel Holly a motel vendéglőjének egyik bokszában reggelizett. A többi vendég nagy része nyilvánvalóan nyaraló volt: családok, melyek szinte egyenruhaként sortot vagy fehér nadrágot és rikító színű pólót viseltek. Némelyik gyerek olyan sapkát és trikót hordott, amely a Sea World delfináriumot, Disneylandet vagy a Knott's Berry Farmot hirdette. A szülők térképek és brosúrák fölé hajoltak, és az útvonalakat tervezgették, amelyeken eljutnak majd a Kaliforniában bőségesen található turista-látványosságok valamelyikéhez. Annyi színpompás pólóing - vagy inkább pólóinges kiránduló -volt az étteremben, hogy egy másik bolygóról jött látogató azt hihette volna, hogy Ralph Lauren vagy a világ diktátora, vagy az uralkodó vallás egyik istene. Miközben áfonyás palacsintát evett, Holly átnézte azoknak az embereknek a listáját, akiket Jim Ironheart beavatkozása mentett meg a haláltól. MÁJUS 15 Sam (25) és Emily (5) Newsome - Atlanta, Georgia állam (gyilkosság) JÚNIUS 7. Luis Andretti (28) - Corona, Kalifornia állam (kígyómarás) JÚNIUS 21. Thaddeus Johnson (12) - New York, New York állam (gyilkosság) JÚNIUS 30. Rachael Steinberg (23) - San Francisco, Kalifornia állam (gyilkosság) JÚLIUS 5. Carmen Diaz (30) - Miami, Florida állam (tűzhalál) JÚLIUS 14. Amanda Cutter (30) - Houston, Texas állam (gyilkosság) JÚLIUS 20. Steven Aimes (57) - Birmingham, Alabama állam (gyilkosság) AUGUSZTUS 1. Laura Lenaskian (28) - Seattle, Washington állam (vízbefúlás) AUGUSZTUS 8. Doogie Burkette (11) - Peoria, Illinois állam (vízbefúlás) AUGUSZTUS 12. Billy Jenkins (8) - Portland, Oregon állam (közlekedési baleset) AUGUSZTUS 20. Lisa (30) és Susan (10) Jawolski - Mojave sivatag (gyilkosság) AUGUSZTUS 23. Nicholas O'Conner (6) - Boston, Massachusette állam (robbanás) Bizonyos szabályszerűségek nyilvánvalónak tűntek. A tizennégy megmentett ember közül hat gyerek. További hét 23 és 30 év közötti. Csupán egyikük idősebb - az 57 éves Steven Aimes. Ironheart előnyben részesítette a fiatalokat. Az is látható, hogy beavatkozásai egyre gyakoribbak lettek: májusban egy eset, júniusban három, júliusban három és augusztusban már öt, pedig még egy hét hátra van a hónapból. Hollyt különösen azoknak az embereknek a nagy száma izgatta, akik Ironheart közbelépése nélkül gyilkosság áldozatai lettek volna. Évente sokkal több ember hal meg balesetben, mint mások keze által. Csupán közúti balesetből több van, mint gyilkosságból. Jim Ironheart mégis jóval több esetben lépett közbe gyilkosságnál, mint baleseteknél: a listán szereplő 14-ből 8 esetben - az esetek több, mint 60%-ában - kímélte meg az emberek életét a gyilkosok rosszindulatától. Előérzetei valószínűleg azért vonatkoztak gyakrabban gyilkosságra, mint más halálnemekre, mert az emberi erőszak erősebb pszichikai rezgéseket kelt, mint a balesetek... Amint ráébredt, milyen különös ez az egész, Holly abbahagyta a rágást, és villája a következő falat áfonyás palacsintával megállt félúton a szája felé. Lélekszakadva dolgozott idáig, hajtotta a riporteri ambíció és a kíváncsiság. Izgatottsága, majd kimerültsége eddig meggátolta, hogy teljes egészében felfogja Ironheart tetteinek bonyolultságát és hátterét. Letette villáját, és a tányérjába bámult, mintha kiolvashatná a morzsákból és a maszatokból a válaszokat és a magyarázatokat, ahogy a cigányasszonyok olvasnak a tealevelekből és a tenyérből. Ki az ördög ez a Jim Ironheart? Egy látnok? Hollyt sohasem érdekelte különösebben az érzéken túli észlelés vagy a különös mentális erő. Tudta, hogy vannak emberek, akik azt állítják, hogy pusztán az áldozat ruhájának megérintésével "látják" a gyilkost, akik néha segítenek a rendőrségnek felkutatni eltűnt személyek holttestét, akiket a National Enquirer elég jól fizet, hogy megjósolják a világ eseményeit és a hírességek életében bekövetkező változásokat, s akik azt mondják, hogy közvetíteni tudják a halottak hangját az élők felé. Azonban a lány természetfölötti dolgok iránti érdeklődése olyan minimális volt, hogy még csak nem is formált soha véleményt az ilyen állítások hitelességéről; Ez nem jelenti, hogy szükségszerűen csalónak tartotta ezeket az embereket; az egész téma túlságosan untatta ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodjon erről. Feltételezte, hogy makacs racionalitása -és cinizmusa - meghajolhat annyira, hogy elfogadja a gondolatot, miszerint hébe-hóba egy látnok rendelkezhet valódi hatalommal, de nem volt benne biztos, hogy a "látnok" kifejezés ráillene Jim Ironheartra. Ez a fickó nemcsak annak a kockázatát vállalja, hogy egy olcsó, szenzációhajhász napilap számára megjósolja, hogy Steven Spielberg jövőre újabb sikerfilmet készít (micsoda meglepetés!), vagy hogy Schwarzenegger továbbra is akcentussal beszéli majd az angolt, vagy hogy Tom Cruise dobja majd a jelenlegi barátnőjét, esetleg azt, hogy Eddie Murphy az előrelátható jövőben továbbra is fekete lesz. Ez a fickó azonban pontosan tudta a küszöbön álló halál körülményeit - ki, mikor, hol, hogyan - elég korán ahhoz, hogy kisiklassa a sorsot. Nem hajlítgatott kanalakat szellemének erejével, nem beszélt egy ókori, Ráma-Láma-Dingdong nevű szellem reszelős hangján, nem jósolt zsigerekből vagy viasz-cseppekből vagy tarokk-kártyából. Életeket mentett, az isten szerelmére, megváltoztatta a végzetet, ezzel nem csupán arra gyakorolt alapos befolyást, akit megmentett a haláltól, hanem a barátok és a család életére is, akiket összetört és megrázott volna a gyász. És a hatalma háromszáz mérföldnyire terjed Laguna Nigueltől Bostonig! Még az is lehet, hogy hősiességét nem korlátozták az Egyesült Államok szárazföldi határai. Holly nem kutatta át az utóbbi hat hónap nemzetközi sajtóját. Az is meglehet, hogy a férfi életeket mentett meg Olaszországban, Németországban, Japánban, Svédországban vagy akár Pago-Pagón. A "látnok" szó semmiképpen sem megfelelő. Holly azonban nem bírt kitalálni egy megfelelő, egyszavas meghatározást a férfi képességére. Meglepetésére csodálat kerítette hatalmába, olyasmi, amit gyerekkora óta nem érzett. Most ehhez félelemmel vegyes tisztelet is vegyült, s a lány megborzongott. Ki ez a férfi? Mi ő? Alig több, mint harminc órával ezelőtt, amikor meglátta a kis Nicholas O'Connerről szóló bostoni cikket, Holly tudta, hogy rábukkant egy nagy sztorira. Mire átvizsgálta az anyagot, amit a Newsweb talált neki, úgy érezte, ez lehet pályafutásának legnagyobb sztorija, függetlenül attól, meddig dolgozik még újságíróként. Most már kezdte gyanítani, hogy a dolog kezd az évtized legnagyobb sztorijává nőni. -Minden rendben van? -Minden olyan különös - mondta Holly, mielőtt ráébredt volna, hogy a kérdést nem ő tette fel magának. A pincérnő - az egyenruhájára hímzett név szerint Bernice - állt az asztal mellett, aggodalmasnak tűnt. Holly rájött, hogy mialatt Jim Ironhearton járt az esze, végig a tányérját bámulta, és egy ideje egy falatot sem evett. Bernice észrevette, és azt hitte, valami baj van. - Különös? - kérdezte Bernice szemöldökét ráncolva. -Ó igen... különös, hogy bejöttem ide, ami egy hétköznapi vendéglőnek tűnt, és olyan jó áfonyás palacsintát kaptam, amilyet még sohasem ettem. Bernice habozott, bizonyára megpróbálta eldönteni, vajon Holry ugratja-e. -Magának... valóban ízlik? - Imádom! - mondta Holly villájára szúrva egy falatot, és lelkesen rágva a hideg, félig elázott palacsintát. -Ez nagyszerű! Kíván még valamit? - Csak a számlát - felelte Holly. Miután Bernice távozott, tovább ette a palacsintát, mert éhes volt, és mert ott hevert előtte. Miközben evett, Holly körbepillantott az étteremben levő színpompás, kicicomázott üdülővendégeken, akik belemerültek a már átélt és a még várható mulatságok megvitatásába, és évek óta először futott át rajta a kellemes borzongás, amiért ő bennfentes. Tudott valamit, amit azok nem. Újságíró volt, egy gondosan Összegyűjtögetett titokkal. Ha majd teljesen felkutatta, briliáns fogalmazással megírta, olyan egyszerűen, mégis érzékletesen, mint amilyennek Hemingway a legjobb cikkeit (nos, legalábbis megpróbálja majd), akkor írása biztosan az első oldalra, a lap tetejére kerül minden nagy újságban az egész országban, az egész világon. És ami a legjobb benne, s ez, ami kellemes borzongással töltötte el a lányt, az az volt, hogy az ő titkának semmi köze nincs egy politikai botrányhoz, egy mérgező szeméttelephez vagy a terror és a tragédia millió egyéb formájához, amely a modern tömegtájékoztatás gépezetének hajtóerejéül szolgált. Az ő cikke bámulatos és lenyűgöző lesz, bátorságról és reményről szól majd, megelőzött tragédiákról, megmentett életekről, elkerült halálról. Az élet olyan nagyszerű, gondolta, és képtelen volt megállni, hogy ne vigyorogjon reggelizőtársaira. Reggeli után Hollynak első dolga az volt, hogy egy Thomas Guide című térkép segítségével megkeresse Jim Ironheart házát Laguna Niguelben. A címet még Portlandban, a számítógép segítségével nyomozta ki. Átvizsgálta az Orange megyében január elseje óta történt ingatlan adás-vételeket. Feltételezte, hogy bárki, aki hat millió dollárt nyer a lottón, valamennyit költ belőle egy új házra is -és jól feltételezte. A férfi január elején nyert a lottón - bizonyára látnoki képességének köszönhetően. Május harmadikán vásárolta meg a Bougainville úti házat. Mivel az adatok között nem szerepelt, hogy bármilyen ingatlant eladott volna, hirtelen szerencséje előtt valószínűleg bérelt lakásban lakott. A lányt meglepte, amikor látta, milyen szerény házban lakik Jim. A környék új volt, nem messze a Crown Valley Parkway-től, és Orange megye déli részének hagyományos, elegáns, rendezett, jól tervezett stílusában épült. Az utcák szélesek voltak, finoman kanyarogtak, fiatal pálmák szegélyezték őket, és a vörös, homok- és barackszín különböző árnyalataiban játszó zsindelytetejű házakat mind mediterrán stílusban építették. De még egy ilyen álomszép déli városban is, mint Laguna Niguel, ahol a telkek négyzetméterenkénti ára egy manhattani tetőlakáséval vetekedett, Ironheart könnyedén megengedhetett volna magának egy jobb házat is. Ez alig hatvan négyzetméteres alapterületűnek látszott, a legkisebb ház volt a környéken; krémszínű stukkóval, nagy táblás franciaablakokkal - de semmi több. Dús, zöld, de kicsi gyep, azaleák és nebáncsvirágok, és egy pár karcsú királypálma, mely a gyenge reggeli napsütésben csipkeszerű árnyékot vetett a falakra. Holly lassan hajtott el a ház mellett, és alaposan megszemlélte. A kocsibejárón nem állt autó. Az ablakokon a redőnyök lehúzva. Holly nem tudta eldönteni, vajon Ironheart otthon van-e - hacsak oda nem megy, és be nem csenget az ajtaján. Végül éppen ezt fogja majd tenni. De most még nem. A háztömb végén a lány visszafordult, és újra elhajtott a ház előtt. A hely bájos volt, kellemes, de olyan hétköznapi. Nehéz elhinni, hogy egy különleges férfi lakik a falak között, megdöbbentő titokkal. Viola Moreno háza Irvine-ben azoknak a parkszerű lakótelepeknek egyikében volt, amelyeket az Irvine Company épített a hatvanas-hetvenes években, ahol a galagonyasövények szinte fasorokká fejlődtek, s ahol a vörös húsú eukaliptuszok és indiai babérfák elég magasra nőttek, hogy árnyékot adjanak még a legragyogóbb és legfelhőtlenebb nyári napokon is. A lakás berendezése inkább a kényelmet, mint a stílust tartotta szem előtt: egy párnázott kanapé, öblös fotelek és gömbölyű zsámolyok - minden földszínű - a hagyományos tájképekkel, melyek inkább megnyugtatták, mint felizgatták a szemet és az elmét. Magazinhalmok és több polcra való könyv, melyek mindig kéznél vannak. Holly abban a pillanatban otthon érezte magát, amint átlépte a küszöböt. Viola épp olyan vendégszerető és kedves volt, mint az otthona. Ötven év körüli mexikói-amerikai volt, hibátlan bőrének színe egy kissé homályos Vörösrézhez hasonlított, szemei vidáman csillogtak, bár mattfeketék voltak, mint a rajzoló tus. Igaz, meglehetősen alacsony termetű volt, és a korral egy kicsit teltebbé vált, könnyű volt észrevenni, hogy külsejével valamikor igencsak elcsavarta a férfiak fejét; még mindig nagyon csinos volt. Az ajtóban karon fogta Hollyt, és úgy vezette át a kis ház belső udvarán, mintha barátok lennének, és nem előző nap beszéltek volna először telefonon. A kis udvaron, amely egy egyszerű pázsitra nézett, egy kancsó jeges limonádé és két pohár állt az üveglapú asztalkán. A nádszékeket dagadó sárga párnák bélelték. - A nyár nagy részét itt kint töltöm - magyarázta Viola, ahogy letelepedtek a fotelekbe. A nap nem sütött túl forrón, a levegő száraz és tiszta volt. - Gyönyörű kis csücske ez a világnak, ugye? A széles, de sekély, zöld völgyet, mely elkülönítette ezt a házsort a következőtől, magas fák árnyékolták, és néhány piros és lila nebáncsvirágokból álló, kör alakú ágyas díszítette. Két mókus szökdécselt le a lankás lejtőn, át a kanyargó ösvényen. - Igazán szép - értett egyet Holly, miközben Viola limonádét töltött a poharukba. - Akkor vettük a férjemmel, amikor a fák még csak apró vesszők voltak, és az öntözött park csak amolyan szedett-vedett. De mi elképzeltük, hogy milyen lesz majd egy napon, és türelmesek voltunk, bár fiatalok - Felsóhajtott. - Néha, rossz pillanataimban keserűség önt el, amiért olyan fiatalon meghalt, és sohasem láthatta meg, milyen lett ez az egész. De többnyire csak gyönyörködöm benne, és tudom, hogy Joe valahol egy jobb világban van, és valahogy boldoggá teszi az én örömöm. - Sajnálom - mondta Holly. - Nem tudtam, hogy özvegy. - Hát persze, hogy nem, drágám. Honnan is tudhatta volna? Végül is nagyon régen történt, 1969-ben, amikor én 30 éves voltam, ő pedig 32. A férjem hivatásos tengerésztisztként szolgált, és büszke is volt rá, csakúgy, mint jómagam. És büszke is vagyok mind a mai napig, bár ő meghalt Vietnámban. Holly riadtan ébredt rá, hogy annak a háborúnak sok fiatal áldozata ma már középkorú ember lehetne. A feleségek, akiket itthagytak, sokkal több évig éltek nélkülük, mint velük. Milyen sokáig tűnt számára Vietnám ugyanolyan távolinak, mint Oroszlán-szívű Richárd keresztes hadjáratai vagy a peloponnészoszi háború! - Nagy veszteség - mondta Viola éles hangon. De következő pillanatban az él eltűnt a hangjából, amikor azt mondta: - Milyen rég volt... Az, amilyennek Holly elképzelte az asszony életét - nyugodt, békés utazás a kis örömök között, meleg és meghitt élet, valószínűleg több nevetéssel, mint ami másnak osztályrészül jut -, félig sem közelítette meg az igazságot. Az a szilárd és szeretetteljes hangsúly, amellyel Viola úgy említette Joe-t, hogy "férjem", világossá tette, hogy bármennyi idő telt is el, emléke nem halványult el a nő szívében, és hogy azóta sem volt más férfi az életében. A férje halálával Viola élete teljesen megváltozott, beszűkült. Bár láthatóan optimista és társaságot kedvelő ember maradt, a tragédia árnyéka mégis ott lebegett körülötte. Az egyik legfontosabb lecke, amit minden jó újságíró korán megtanul, hogy az emberek ritkán olyanok, amilyennek látszanak -ugyanolyan bonyolultak és rejtélyesek, mint maga az élet. Viola kortyolt egyet limonádéjából. - Túl édes. Mindig sok cukrot teszek bele. Elnézést. - Letette a poharát. - És most meséljen nekem a bátyjáról, akit keres! Igazán kíváncsivá tett. - Ahogy már mondtam, amikor Portland-ból telefonáltam, én örökbefogadott gyerek vagyok. Azok az emberek, akik befogadtak, csodálatos. szülők voltak, és semmivel sem szerettem őket kevésbé, mint az igaziakat szeretném... de... nos... - Természetesen szeretné ismerni a valódi szüleit. - Olyan ez, mintha... valami üresség lenne bennem, egy sötét űr a szívemben - mondta Holly, és megpróbálta nem túljátszani a szerepét. Nem is azon volt meglepve, hogy milyen nyugodtan hazudik, inkább azon, milyen jól csinálja. A csalás megfelelő eszköznek tűnt, hogy információt szedjen ki egy olyan forrásból, mely egyébként vonakodna beszélni. Az olyan fennen magasztalt újságírók, mint Joe McGinniss, Joseph Wamburgh, Bob Woodward és Carl Bernstein, időnként azért vitatták, hogy szükség lenne efféle fortélyokra ahhoz, hogy közel kerüljünk a riportalanyhoz és fény derüljön az igazságra. De Holly sosem volt ebben valami gyakorlott. Legalábbis megvolt az a jó szokása, hogy zavarba jött és megrémült a saját hazugságaitól -ezt a két érzést Violsa Moreno esetében egészen jól leplezte. -Bár a gyámügyi hivatal nyilvántartása nem sokat segített, annyit megtudtam, hogy a valódi, a biológiai szüleim huszonöt évvel ezelőtt meghaltak, amikor még nyolc éves voltam. Valójában Jim Ironheart szülei voltak azok, akik huszonöt éve meghaltak, amikor ő tíz éves volt - ezt a tényt Holly a lottónyereményről szóló cikkekből derítette ki. - Így hát már sohasem fogom megismerni őket. - Milyen szörnyű! Most rajtam a sor, hogy sajnáljam magát - mondta Viola, őszinte együttérzéssel lágy hangjában. Holly aljas dögnek érezte magát. Azzal, hogy kieszelte ezt a hamis személyes tragédiát, úgy tűnt, mintha kigúnyolná Viola nagyon is valódi veszteségét. De azért folytatta. - Mégsem olyan szörnyű az egész, mint lehetett volna, mert felfedeztem, hogy van egy bátyám, ahogy már a telefonban mondtam. Karjával az asztalra támaszkodva Viola égett a vágytól, hogy megtudja a részleteket, s azt, hogyan segíthet. - S tehetek valamit, hogy segítsek megtalálni a bátyját? - Nem egészen. Tudja, már megtaláltam. - Hát ez csodálatos! -Csak éppen... félek közeledni hozzá. -Fél? De hát miért? Holly kinézett a zöld gyepre, és nyelt néhányat, mintha az érzelmek fojtogatnák, és éppen erőlködve próbálná visszanyerni az önuralmát. Jól csinálta. Akadémiai díjas alakítás volt. Utálta magát érte. Amikor beszélt, sikerült finom, meggyőző remegést vinnie a hangjába: - Amennyire én tudom, ő az egyetlen vér szerinti rokonom a világon, és az egyetlen kapocs apámhoz és anyámhoz, akiket már sohasem fogok megismerni. Ő a bátyám, Mrs. Moreno, és én szeretem őt. Még akkor is, ha sohasem találkoztunk, szeretem. De mi van, ha közeledek hozzá, kinyitom a szívemet... és ő azt kívánja majd, bárcsak sohase bukkantam volna fel, nem szeret majd, vagy ilyesmi? - Az ég szerelmére, hát persze, hogy szeretni fogja! Miért ne szeretne egy ilyen kedves fiatal lányt, mint maga? Miért ne örülne, hogy egy ilyen kedves ember a húga! Ezért biztosan a pokolra jutok, gondolta Holly, és pocsékul érezte magát. Így szólt: - Nos talán bután hangzik, de én mégis aggódom emiatt. Elsőre általában nem gyakorlok jó benyomást az emberekre... - Rám nagyszerű benyomást tett, drágám. Miért nem taposod szét az arcomat? - gondolta Holly. - Óvatos akarok lenni - folytatta. - Szeretnék minél többet tudni, mielőtt bekopogok az ajtaján. Tudni akarom, mit szeret és mit nem, mit gondol a... óh, mindent. Istenem, Mrs. Moreno, nem akarom elszúrni. Viola bólintott. - Feltételezem, azért jött hozzám, mert ismerem a bátyját. Talán tanítottam valamikor? - Ugye, maga történelmet tanít itt Irvine-ben, a gimnáziumban... - Úgy van. Már Joe halála előtt is ott dolgoztam. -Nos, a bátyám nem az egyik tanítványa volt. Angolt oktatott ugyanabban az iskolában. Egészen idáig nyomon követtem őt és megtudtam, hogy maga a mellette levő teremben tanított tíz éven át, tehát jól ismeri őt. Viola arcán mosoly ragyogott föl. - Jim Ironheartra gondol!? - Igen. Ő a bátyám. - De hiszen ez nagyszerű, csodálatos, egyszerűen tökéletes! - lelkesedett Viola. Az asszony reakciója olyan szertelen volt, hogy Holly meglepetten pislogott, és nem nagyon tudta, hogy mit mondjon erre. - Ő egy nagyon jó ember - mondta Viola őszinte szeretettel. - Semmit sem szerettem volna jobban, mintha lett volna egy olyan fiam, mint ő. Hébe-hóba eljön vacsorára, már nem olyan gyakran, mint régen, és olyankor főzök neki, kényeztetem. El sem tudom mondani, milyen nagy örömet okoz ez nekem . - Szomorú vágyódás lett úrrá rajta, és egy pillanatig hallgatott. - Akárhogy is van... nem is kívánhatna magának jobb testvért, drágám. Az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha is ismertem, született tanár, olyan kedves, jó és türelmes. Hollynak Norman Rink jutott eszébe, a pszichopata, aki májusban egy atlantai boltban megölte a pénztárost és két vásárlót, s akit aztán a kedves, jó Jim Ironheart gyilkolt meg. Nyolc lövést adott le rá a pisztolyából, közvetlen közelről. Négyet azután, hogy Rink már nyilvánvalóan meghalt. Lehet, hogy Viola Moreno jól ismerte a férfit, de láthatóan fogalma sincs arról, hogyan tud őrjöngeni, ha arra kerül sor. - Ismertem jó tanárokat az én időmben, de egyik sem foglalkozott annyit a tanítványaival, mint Jim Ironheart. Őszintén törődött velük, mintha a saját gyerekei lennének. - Viola hátradőlt székében, és emlékezve megrázta a fejét. - Oly sokat adott nekik, annyira szerette volna jobbá tenni az életüket, és majdnem a legnehezebben kezelhető gyerekek tartoztak hozzá. Összhang volt közte és a tanítványai között... más tanárok ezért a lelküket is eladnák... mégsem kellett lemondania a megfelelő tanár-diák viszonyról a kedvéért. Hányan próbálnak meg pajtáskodni a tanítványokkal, és látja, sohasem sikerül igazán. - Miért hagyta abba a tanítást? Viola habozott, mosolya lehervadt. - Részben a nyeremény az oka. - Miféle nyeremény? - Nem tud róla? Holly szemöldökét ráncolva megrázta a fejét. - Januárban hatmillió dollárt nyert a lottón - felelte Viola. -Uramatyám! - Ez volt az első alkalom, hogy vett egy szelvényt. Holly hagyta, hogy kezdeti meglepetése aggodalommá váljon, vagy legalábbis úgy tűnjön, majd így szólt: - Ó, Istenem, most azt fogja hinni, hogy csupán azért tűntem fel, mert hirtelen gazdag lett. - Nem, nem - sietett Viola megnyugtatni. - Jim sohasem feltételez senkiről rosszat. - Én magam is jól keresek - hazudta Holly. - Nincs szükségem a pénzére, akkor sem fogadnám el, ha adni akarna. A nevelőszüleim orvosok, nem túl gazdagok, de jómódúak, én pedig egészen jól menő ügyvéd vagyok. Oké, oké, tényleg nem a pénzét akarod, gondolta Holly maró öngúnnyal, de attól még egy alávaló, hazudós kis boszorkány maradsz, akinek rémületes érzéke van a kitalált részletekhez, és azzal fogod tölteni az örökkévalóságot, hogy derékig állsz majd a szemétben, és a sátán csizmáját fényesíted. Viola megváltozott hangulatban hátratolta székét, fölkelt és az udvar széléhez lépett. Kihúzott egy szál gazt a nagy terrakotta virágcserépből, amely tele volt begóniával és rézsárga bársonyvirággal. Szórakozottan kis labdává gyúrta az ujjai között a gyenge gazszálat, és elgondolkodva bámult ki a parkszerű telkekre. Sokáig hallgatott. Holly aggódott, hogy valami rosszat mondott, és tudtán kívül kiderült hamissága. Másodpercről másodpercre egyre idegesebb lett, és azon kapta magát, hogy ki akar kottyantani egy bocsánatkérést a sok hazugságért, amit itt összehordott. Mókusok ugrabugráltak a füvön. Egy pillangó berepült a napellenző alá, és letelepedett a limonádés kancsó szélére, aztán tovaszállt. Végül Holly - ezúttal valódi - remegéssel a hangjában megszólalt: - Mrs. Moreno? Valami baj van? Viola elpöccintette a fűbe a gombóccá gyúrt gyomot. - Csak nem tudom, hogy fejezzem ki... - Micsodát? - kérdezte Holly idegesen. Viola visszafordult, és az asztalhoz lépett. -Azt kérdezte, Jim... a bátyja miért hagyta abba a tanítást. Azt mondtam, hogy a nyeremény miatt, de ez nem egészen így van. Ha még mindig úgy szeretné a tanítást, mint néhány évvel ezelőtt, vagy akár egy éve is, tovább dolgozott volna, még ha százmilliót nyer is. Holly csaknem felsóhajtott megkönnyebbülésében, hogy nem láttak át szerepén. - Mi vette el a kedvét? - Elveszítette egy tanítványát. - Elveszítette? -Egy Larry Kakonis nevű nyolcadikost. Nagyon okos, jó szívű fiú volt... de valahogy zaklatott. Zűrös családból származott. Az apja verte az anyját, amióta Larry az eszét tudta, és Larry azt képzelte, neki véget kell vetnie ennek, de persze képtelen volt rá. Felelősnek érezte magát ezért, bár nem kellett volna. Ilyen gyerek volt ő, egy merő felelősségérzet. Viola fölvette a limonádés poharát, a zárt terasz széléhez lépett, és újra kibámult a pázsitra. Ismét hallgatott. Holly várt, Végül az asszony folytatta: - Az anya függő típus volt, az apa áldozata, de ebben ő maga is közrejátszott. A maga módján ugyanúgy hibás, mint az apa. Larry nem tudta Összeegyeztetni az anyja iránti szeretetét és tiszteletét azzal, amire lassan rájött, hogy az anyjának valamilyen szinten tetszik és szüksége van arra, hogy megverjék. Holly már tudta, mire megy ki az egész, és nem akarta hallani a történet végét. Azonban nem maradt más választása. - Jim igen komolyan foglalkozott a fiúval. Ezalatt nem csupán az angol órákat értem, nem csak a tananyagot. Larry megnyílt neki, úgy, ahogy senki másnak nem volt képes soha, és Jim Dr. Lansing segítségével... ő egy pszichológus, aki mellékállásban iskolai területen dolgozik... tanácsokat adott neki. Úgy tűnt, hogy Larry jobb belátásra tér, küzd, hogy megértse az anyját, és önmagát... és valamilyen mértékben sikerült is neki. Aztán egy éjszaka, múlt év május tizenötödikén... több, mint tizenöt hónappal ezelőtt, bár nehéz elhinni, hogy olyan régen... Larry Kakonis elvett egy fegyvert az apja gyűjteményéből, megtöltötte, a szájához emelte a csövet... és golyót eresztett a fejébe. Holly megrándult, mint akit megütöttek. Valójában tényleg megütötték, bár az ütések - kettő is volt - nem fizikailag érték. Először az a gondolat rázta meg, hogy egy tizenhárom éves ember öngyilkosságot követ el, amikor az élet java még előtte áll. Ebben a korban egy kis probléma nagynak tűnhet, egy valóban komoly pedig katasztrofálisnak és reménytelennek. Holly kínzó bánatot érzett Larry Kakonis halála miatt, s egyben határozatlan dühöt is, amiért a kölyöknek nem adatott elég idő arra, hogy megtanulja, minden szörnyűséget el lehet valahogyan viselni, és hogy ennek ellensúlyozására az élet sokkal több örömet, mint szerencsétlenséget tartogat. De ugyanígy felizgatta a dátum, amikor a fiú megölte magát: május 15. Egy évvel később, ez év május 15-én hajtotta végre Jim Ironheart első csodálatos megmentését. Sam és Emily Newsome. Atlanta, Georgia állam. Megmenekültek a szociopata és fegyveres rabló, Norman Rink keze általi haláltól. Holly nem bírt tovább ülni. Fölkelt, és odalépett a terasz szélén álló Violához. Nézték a mókusokat. - Jim önmagát hibáztatta - folytatta Viola. - Larry Kakonisért? Hiszen ő nem volt felelős érte. - Mégis magát hibáztatta. Ő ilyen ember. De reakciója túlzottnak tűnt, még önmaga számára is. Larry halála után elvesztette érdeklődését a tanítás iránt. Már nem hitt benne, hogy számít valamit. Olyan sok sikert ért el, többet, mint bármelyik más tanár, de ez a kudarc túl sok volt neki. Holly emlékezett a merészségre, amellyel Ironheart elrántotta Billy Jenkinst a bekanyarodó teherautó elől. Az biztosan nem volt kudarc. - Mély hullámvölgybe került - magyarázta Viola -, és nem bírt kilábalni belőle. A férfi, akivel Holly Portlandban találkozott, nem látszott depressziósnak. Rejtélyes volt, igen, és zárkózott, de jó humora volt, és gyakran mosolygott. Viola kortyolt egyet a limonádéjából. - Érdekes, most meg túl savanyú - letette a poharát a lába mellé a betonra, és a nadrágjába törtölte nyirkos kezét. Újra beszélni kezdett, habozott, de végül kimondta: -Aztán... egy kissé furcsa lett. -Furcsa? Hogyan? - Visszahúzódó. Csendes. Elkezdett valamilyen keleti harcművészetet tanulni. Tae kwon dót. Sok embert érdekel az ilyesmi, gondolom, de azt hittem, Jimtől távol áll. Attól a Jim Ironhearttól, akit Holly ismert, nem tűnt távol állónak a dolog. - Még csak nem is rendszertelenül csinálta. Iskola után minden nap edzésre ment, valahová Newport Beachbe. Megszállott lett, aggódtam érte. Így januárban, amikor nyert a lottón, boldog voltam. Hatmillió dollár! Egy ilyen jó dolog, egy ekkora szerencse talán megfordítja az életét, kihúzza a depressziójából, gondoltam. - De nem így történt? - Nem. Úgy látszott, nincs meglepve, nem örül neki. Abbahagyta a tanítást, kiköltözött a lakásából egy házba... és még inkább eltávolodott a barátaitól. - Viola Hollyhoz fordult, és elmosolyodott. Egy ideje most sikerült először mosolyognia. - Ezért voltam olyan izgatott, amikor azt mondta, hogy maga a húga, a húga, akiről nem is tud. Mert talán maga meg tudja tenni azt, amit a hatmillió dollár nem tudott. A csalás miatti bűntudat újra elöntötte Hollyt, és arcán szégyenpír jelent meg. Remélte, hogy Viola félreérti és az örömnek vagy az izgalomnak tulajdonítja majd. -Csodálatos lenne, ha sikerülne - motyogta. -Sikerülni fog, biztos vagyok benne. Ő egyedül van, vagy legalábbis úgy érzi. Ez is része a problémának. Ha lenne egy húga, nem lenne többé egyedül. Menjen el hozzá még ma most azonnal! Holly megrázta a fejét. - Hamarosan. De most még nem. Szükségem van rá, hogy... megerősítsem az önbizalmamat. Ugye, nem beszél neki rólam? - Hát persze, hogy nem, drágám. A magáé lehet az öröm, hogy elmondja neki... és milyen csodálatos pillanat lesz az! Holly úgy érezte, hogy mosolya egy merev műanyag maszk az arcán, olyan hamis, mint egy Halloween-álarc. Néhány perccel később, amikor Holly távozott, az ajtóban Viola megfogta a karját. - Nem akarok rossz tanácsot adni. Egyáltalán nem lesz könnyű felrázni őt, és visszaterelni a régi kerékvágásba. Amióta csak ismerem Jimet, érzem, hogy valami szomorúság van mélyen elrejtve benne, mint egy folt, amely nem jön ki, mindez persze nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, mi történt a szüleivel. Tíz éves kora óta árva, ennyi az egész. Holly bólintott. - Köszönöm. Igazán sokat segített. Viola hevesen megölelte, megcsókolta az arcát. - Mindkettőjüket várom vacsorára, amint lehetséges. Házi tejes kukorica, tamale, fekete bab és jalapeno rizs lesz, olyan csípős, hogy lángot fújnak tőle. Holly egyszerre érzett boldogságot és csüggedtséget: örült, hogy találkozott Violával, aki olyan gyorsan egy régen jól ismert kedvenc nagynéninek tűnt számára; és rossz kedvű, mert az asszony csalárd fondorlatnak köszönhetően ismerte meg és fogadta el őt. Mialatt elsétált a bérelt kocsiig, Holly hevesen szidta magát. Nem volt híján a csúnya szavaknak és a leleményes átkoknak. Tizenkét év a szerkesztőségben, riporterek társaságában eléggé megismertette vele a trágár beszédet ahhoz, hogy neki biztosítsa a győzelmet egy káromkodó versenyen még a Tourette-szindrónia legmocskosabb szájú áldozatával szenben is. A Yellow Pages mindössze egyetlen tae kwon do-iskolát tartott nyilván Newport Beachben. Egy bevásárlóközpontban volt a Newport sugárút közelében, egy redőnyös és egy pékség között. Dozsónak hívták, ami a harcművészetek gyakorlására szolgáló edzőterem japán neve - ez éppolyan, mintha egy éttermet "étterem"-nek, egy ruházati boltot pedig "Ruházati bolt"-nak neveznének. Hollyt meglepte a semmitmondó név, mivel az ázsiai üzletemberek gyakran tettek tanúbizonyságot kivételes költői érzékről vállalkozásuk elnevezésében. Három ember állt a dozsó nagy üvegablaka előtt a járdán; éclairt ettek, és a szomszédos pékségből áradó finom illatokban fürödve nézték, ahogy egy hat tanítványból álló csoport gyakorol odabenn egy zömök, de különlegesen gyors, koreai edzővel. Amikor a mester a matracra dobta a tanítványait odabenn, az ablak táblaüvegei megremegtek. Belépve, Holly a csokoládé-, fahéj-, cukor- és élesztőillatú levegőből egy teli terembe került, amelyben enyhe verítékszaggal a régi füstölők fanyar illatával keveredett. Egy cikk miatt, melyet egy portlandi tizenévesről írt, aki érmet nyert egy országos versenyen, Holly tudta, hogy a tae kwon do a karate egy agresszív, koreai formája, amely heves ökölcsapásokat, villámgyors ütéseket, védéseket, fogásokat és elsöprő erejű ugrórúgásokat alkalmaz. Az oktató visszafogta ütéseit, a terem mégis megtelt nyögésekkel, zihálással, fojtott torokhangokkal és tompa puffanásokkal, ahogy a tanítványok a matracra csapódtak. A távolabbi sarokban egy pultnál barna nő ült az alacsony széken, és papírmunkákkal foglalatoskodott. Ruhájának és sminkjének minden részlete a nemiségét hirdette. Szűk vörös pólója kiemelte dús keblét és cseresznye nagyságú mellbimbóit. Összekócolt gesztenyeszínű haja csillogott a már-már művészi melírozástól, szemeit finoman, de egzotikusan árnyékolta, száját buján mély korallvörös rúzzsal festette ki, szépen lebarnult kezén a szinte már munkáját is gátoló hosszú körmöket a rúzs színével harmonizáló lakk borította, s annyi ezüstszínű divatékszer lógott rajta, hogy elég lett volna egy kiállításra is. Kiváló reklámpéldánya lehetett volna a "nő" elnevezésű, eladásra szánt terméknek, amennyiben létezne ilyen. - Ez a puffogás és nyögés egész nap folyik? - kérdezte Holly. - Nagyrészt igen. - Nem megy az idegeire? - Oh, igen - mondta buján kacsintva a barna hajú nő -, tudom, mire gondol. Olyanok, akár egy! rakás egymásnak rohanó bika. Naponta elég egy óra, és úgy begerjedek, hogy már nem bírom. Holly nem egészen így értette. Ő arra gondolt, hogy a zajtól fejfájást lehet kapni, nem pedig felizgulni. De azért cinikusan visszakacsintott a nőre. -A főnök bent van? - kérdezte. -Eddie? Éppen néhány száz lépcsőzést csinál - felelte a nő rejtélyesen. - Mit óhajt? Holly elmagyarázta, hogy ő egy riporter, és olyan cikken dolgozik, amely kapcsolatban van a Dozsóval. A titkárnő, ha ugyan az volt, felderült a hír hallatán, ahelyett, hogy dühös lett volna, ami gyakran előfordult már Hollyval. Mint a nő elmondta, Eddie mindig is szerette volna, ha vállalkozása nyilvánosságot kap. Fölállt székéről, és az asztala mögötti ajtóhoz lépett, látni engedve ezzel, hogy magas sarkú szandált és szűk fehér sortot visel, amely úgy simult fenekére, mintha festve lett volna. Holly kezdte fiúnak érezni magát. Ahogy már a barna nő is jelezte, Eddie örömmel hallotta, hogy a Dozsót megemlítik egy újságcikkben, még ha csak érintőlegesen is, de folytatni akarta a lépcsőmászást, miközben a lány interjút készít vele. Nem volt ázsiai, ami megmagyarázta vállalkozásának fantáziátlan és semmitmondó elnevezését. Magas, bozontos szőke hajú, kék szemű férfi volt, csupán izmaiba és egy fekete elasztikus biciklisnadrágba öltözve. Egy mozgólépcsőedzőgépen tartózkodott, és fürgén mászott felfelé a semmibe. - Nagyszerű - mondta tökéletesen kidolgozott lábát emelgetve. - Még hat forduló, és fönn leszek a Washington-emlékmű tetején. Nehezen lélegzett, de nem olyan nehezen, mint Holly tette volna, miután fölszaladt hat lépcsőfordulón második emeleti lakásába Portlandban. A lány leült a székre, amelyre a férfi rámutatott, így a mozgólépcső pontosan előtte volt, és oldalról tökéletesen látta a férfit tetőtől talpig. A bronzbarnára sült test fénylett a verítéktől, amelytől a szőke haj egészen sötét lett a férfi vaskos tarkóján. A nadrág pont olyan meghitten simult rá, mint a fehér sort a titkárnőre. Már-már úgy tűnt, a férfi előre tudott Holly érkezéséről, és gondosan elrendezte az edzőgépet meg a lány székét, hogy a legjobb oldaláról mutassa be magát. Bár most is csaláshoz folyamodott, Holly nem érezte olyan rosszul magát, amikor Eddie-nek hazudott, mint amikor Viola Morenonak. Először is a kitalált történet ezúttal valamivel kevésbé volt irreális: ő egy többrészes részletes sorozatot készít James Ironheartról (ami igaz is),arra a hatásra helyezve a hangsúlyt, amit a lottónyeremény gyakorolt az életére (ez hazugság), mindezt a férfi jóváhagyásával (ami szintén hazugság). A harminchárom százaléknyi igazságtartalom már elég volt ahhoz, hogy enyhítse bűntudatát - mindez persze nem sokat jelentett a lelkiismerete szempontjából. - Csak aztán jól írja ki a Dozsó nevét! -mondta Eddie. Hátrafordult és lenézett jobb lábára, majd vidáman hozzátette: - Nézze ezt a vádlit, kemény, mint a szikla! Mintha bizony a lány nem azt nézte volna már régóta. - A bőr és az izom közötti zsírréteget fáradtságos munkával dolgoztam le. A másik ok, amiért nem bánta, hogy hazudik Eddie-nek, az volt, hogy a férfi egy hiú, öntelt fafej. - Még három forduló az emlékmű tetejéig - mondta a férfi. Beszédének üteme a lélegzetéhez igazodott, a szavak minden ki- és be-légzésnél emelkedtek és süllyedtek. -Csak három? Akkor várok. - Nem, nem! Kérdezzen csak! Nem állok meg a csúcson. Meg akarom nézni milyen magasra tudok mászni az Empire State Buildingben. - Ironheart az egyik tanítványuk volt. - Igen. Én magam tanítottam. -Még jóval azelőtt jött ide, hogy nyert volna a lottón. - Igen. Több, mint egy éve. - Tavaly májusban, azt hiszem. - Lehet. - Elmondta magának, miért akar tae kwon dot tanulni? - Nem. De szenvedéllyel csinálta. - A következő szavakat csaknem kiáltotta, mintha egy valódi mászást fejezett volna be győzedelmesen. - Az emlékmű teteje! - Meggyorsította lépteit, ahelyett, hogy lazított volna. - Nem gondolta, hogy ez furcsa? - Miért? - Úgy értem, hogy ő, egy gimnáziumi tanár. .-. - Járnak ide tanárok. Mindenféle ember. Mindenki fenékbe akar rúgni valakit. -Eddie mély lélegzetet vett, kifújta, és így szólt: - Most felmegyek az Empire State-re. - Ironheart jól csinálta? - Nagyszerűen! Versenyző lehetett volna. - Lehetett volna? Úgy érti, kiesett? Valamivel nehezebben lélegezve, mint előzőleg, a férfi válaszolt, a szavak gyorsabban, de ugyanolyan ritmusban ömlöttek belőle. - Hét vagy nyolc hónapig járt ide. Minden nap. Agyonhajszolta magát. Súlyzózás, aerobic plusz harcművészet. Könnyedén tűrte a fájdalmat. Olyan kemény fickó lett, hogy egy sziklát is megbaszna. Már bocsánat. De tényleg így volt. Aztán kilépett. Két héttel azután, hogy megnyerte a lóvét. - Áh, értem. - Ne értse félre, nem a pénz miatt hagyta abba. -Akkor miért? - Azt mondta, megkapta, amire szüksége volt, és nem kell több. - Mire volt szüksége? -Elegendő tae kwon do-tudásra ahhoz, amit csinálni akart. - Nem mondta, mit akar csinálni? - Nem. Gondolom, seggberúgni valakit. Eddie most már hajtotta magát fölfelé, döngölve lábával a mozgólépcsőt, följebb és följebb. Testét úgy ellepte a veríték, mintha olajba mártották volna, vízcseppek röpködtek hajáról, amikor megrázta a fejét, karján és széles vállán csaknem ugyanúgy kidagadtak az izmok, mint a combján és a lábikráján. Holly, aki körülbelül két és fél méternyire ült tőle, úgy érezte magát, mintha egy lepusztult sztriptízbár nézőterének első sorában ülne, ahol a nemek felcserélődtek. Fel-állt. Eddie mereven bámult maga elé a falra. Arcát eltorzította az erőfeszítés, de szeme álmodozón révedt a távolba. A fal helyén talán az Empire State Building végtelen lépcsősorait látta. -Mondott még valamit, ami esetleg... érdekesnek, szokatlannak tűnt? - kérdezte Holly. Eddie nem válaszolt. A mászásra koncentrált. A nyakán kidagadtak az erek és úgy lüktettek, mintha egyenletes távolságban kövér halak úsznának a vérében. Amikor Holly az ajtóhoz ért, Eddie megszólalt. - Három dolgot mondanék. A lány újra felé fordult. - Igen? A férfi anélkül válaszolt, hogy ránézett volna. Szeme még mindig a távolba révedt, egy pillanatra sem lassította lépteit, a távoli Manhattan nagy felhőkarcolójának lépcsőjéről szólt a lányhoz. - Ironheart az egyetlen olyan fickó, aki megszállottabb tud lenni, mint én. Holly szemöldökét ráncolva gondolkodott. - És még? - Egyetlen egyszer hagyott ki edzést, szeptemberben, két hétig. Északra ment, valahová Marin megyébe, hogy elvégezzen egy "agresszív vezetés"-tanfolyamot. - Az micsoda? - Többnyire politikusok, diplomaták, gazdag lüzletemberek sofőrjeit képezik ki arra, hogyan vezessenek James Bond módjára, hogyan meneküljenek el terroristák csapdájából, emberrablók és hasonló szemetek elől. - Nem beszélt róla, miért van szükség eféle képzésre? - Csak annyit mondott, hogy mókásnak hangzik a dolog. - Ez eddig kettő. A férfi megrázta a fejét. Izzadtságcseppek röpködtek, lefröcskölve körülötte a tapétát és a bútorokat. Holly még éppen lőtávolon kívül volt. Eddie még mindig nem nézett rá. - Három: miután úgy gondolta, elég jól elsajátította már a tae kwon dot, a fegyverekkel akart megismerkedni. - Megismerkedni a fegyverekkel? - Megkérdezte, ismerek-e valakit, aki megtanítaná őt célba lőni, és mindenre a fegyverekkel kapcsolatban. Revolverek, pisztolyok, karabélyok, mindenféle lőfegyver... - Kihez küldte? Eddie már levegő után kapkodott, de az egyes zihálások között még képes volt érthetően beszélni. - Senkihez. A fegyverek nem az én világom. De tudja, mit gondolok? Azt hiszem, ő is egyike azoknak a fickóknak, akik A szerencse katonát olvasgatják, és elragadja őket a fantáziájuk. Zsoldos akar lenni. Egész biztos harcra készült. - Magát nem aggasztotta, hogy ilyesmiben segít valakinek? - Nem, amíg fizetett az edzésekért. A lány kinyitotta az ajtót, és habozva visszanézett. - Van számláló azon a szerkentyűn? - Igen. - Hányadik emeleten jár? - A tizediken - felelte Eddie. A szó eltorzult, mert épp akkor fújta ki a levegőt. Amikor ezt követően kifújta a levegőt, azt már örömteli kiáltás is kísérte. - Jézusom, micsoda sziklalábak, kibaszott gránit! Szerintem, ha ollóba fognék a lábammal egy embert, kettéroppanthatnám. Ezt írja bele a cikkébe, oké? Ketté tudnék roppantani egy embert. Holly halkan becsukta maga mögött az ajtót, és távozott. A kinti teremben a tanítványok még aktívabbak voltak, mint amikor először belépett. Azt gyakorolták éppen, hogy a csoport megpróbálta megtámadni a koreai edzőt, de ő úgy hárított, ütött, fordult és rúgott, mint egy dervis, azonnal elbánt velük, ahogy rátámadtak. A barna nő levette ékszereit. Szandálját Reebok sportcipőre cserélte, lazább sortot, másik pólót vett föl, és egy melltartót. Éppen lazító gyakorlatokat végzett az asztala - Egy óra van - magyarázta Hollynak. -Ebédidő. Evés helyett mindig futok négy-öt mérföldet. Viszlát! - Az ajtóhoz kocogott, és kilépett a forró augusztusi napsütésbe, majd eliramodott a bevásárlóközpont bejárata előtt, és eltűnt szem elől. Holly szintén kiment, és állt egy pillanatig a csodálatos napsütésben. Újra ráébredt, mennyi autójából ki-be szálló vásárlónak van itt jó alakja. Mivel csaknem másfél éve észak-nyugatra költözött, már elfelejtette, milyen egészségmániásak a dél-kaliforniaiak - és mennyit foglalkoznak a megjelenésükkel. Orange megyében egy főre jóval kevesebb toka, zsírpárna, "úszógumi" és körtefenék jutott, mint Portlandban. A jó külső és a jó szórakozás elengedhetetlen tartozéka a dél-kaliforniai életstílusnak. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amit Holly szeretett ezen a helyen, ugyanakkor azoknak is, amiket utált. A szomszédos ajtóhoz ment, a pékségbe, hogy ebédeljen. A kirakott sütemények közül kiválasztott egy csokoládés éclairt, egy krémes brulét kivivel a tetején, egy darab fehércsokoládés, Oreo keksz-morzsával megszórt túrótortát, egy fahéjas karikát és egy szelet narancsroládot. - És egy diétás kólát -mondta a pénztárosnak. Egy ablak melletti asztalhoz vitte a tálcát, ahonnan jól láthatta a napbarnított, feszes testek felvonulását a nyári forgatagban. A sütemények csodálatosak voltak. Evett egy kicsit ebből, aztán egy kicsit abból, megízlelve minden falatot - az utolsó morzsáig meg akarta enni az egészet. Egy idő után észrevette, hogy valaki figyeli. Két asztallal arrébb egy 35 év körüli kövér nő hitetlenkedve és irigyen bámulta; előtte csak egy szerencsétlen gyümölcslepény lapult, ami a süteményimádók számára egyenértékű a Corpovittal. Holly egyfajta részvétet érzett, és azt, hogy magyarázattal tartozik, ezért így szólt: - Bárcsak ne csinálnám ezt, de nem tehetek róla. Ha nagyon felizgulok, és nem tudok mást tenni, akkor mindig dőzsölök. A túlsúlyos nő bólintott. -Én is. Holly Ironheart házához hajtott a Bougainville útra. Már eleget tudott róla ahhoz, hogy megkockáztassa a megközelítését, és épp ez volt most a szándéka. De ahelyett, hogy behajtott volna a kocsibejáróra, újra lassan elhajtott a ház előtt. Az ösztöne azt súgta, hogy még nem jött el az ideje. .A kép, amit a férfiról alkotott, teljesnek látszott, de csak látszott. Akadt még egy fehér folt. Úgy érezte, veszélyes lenne továbblépni, mielőtt betöltené azt a fehér foltot. Visszatért a motelbe, s azzal töltötte a délután hátralevő részét és a kora estét, hogy az ablak mellett ült a szobában, Alka-Seltzeert, majd diétás 7-UP-ot ivott, kibámult az úszómedencére, mely kék drágakőként ragyogott a frissen parkosított udvar közepén - és gondolkodott. Gondolkodott. Oké, mondta magának, nézzük, mit tudunk eddig! Ironheart egy férfi, akiben valahol szomorúság bujkál, valószínűleg azért, mert tízévesen elárvult. Tegyük fel, hogy életének nagy részében a halálon tűnődik, különösen a korai halál igazságtalanságán. Életét a tanításnak szenteli, és annak, hogy segítsen a srácoknak, talán mert annak idején neki nem segített senki, és egyedül kellett megbirkóznia apja és anyja halálával. Aztán Larry Kakonis öngyilkosságot követ el. Ironheart összeomlik, úgy érzi, megakadályozhatta volna. A fiú halála felszínre hozza Ironheart eltemetett dühét: dühös a sorsra, a végzetre, dühös az emberi lények biológiai törékenysége miatt -dühös Istenre. A komoly lelki gyötrelem közepette, melyet már nem sok választ el az idegösszeroppanástól, elhatározza, hogy Rambóvá képezi magát, és tesz valamit, hogy visszavágjon a sorsnak, amely legjobb esetben egy természetfölötti válasz, legrosszabb esetben pedig teljes őrültség. Súlyemeléssel, erőnléti edzéssel és Tae kwon dóval harci gépezetté változtatja magát. Megtanul úgy vezetni, mint egy kaszkadőr. Megismerkedik mindenféle fegyver használatával. Készen van. Már csak egy valami van hátra. Megtanulni jósolni, hogy nyerjen a lottón, és független, gazdag emberré váljon, ami lehetővé teszi számára, hogy keresztes hadjáratának szentelje életét - és hogy tudhassa, mikor fog bekövetkezni egy-egy korai halál. Ez volt az a pont, ahol az egész szétesett. Az ember elmehet például a Dozsóba, hogy harcművészetet tanuljon, de a Yellow Pages nem tartalmaz olyan iskolákat, ahol jóslást tanítanak. Honnan az ördögből szedte a látnoki hatalmát? A lány megvizsgálta a kérdést minden elképzelhető oldalról. Nem egy isteni szikra segítségével szerette volna kitalálni a választ, inkább törte a fejét valamilyen megközelítésen, amellyel felderítheti a lehetséges magyarázatokat. De a csoda, az csoda. Nincs mód rá, hogy megfejtse. Kezdte úgy érezni magát, mintha egy lepusztult bulvárlapnak dolgozna, nem mint riporter, hanem mint olyan cikkek kiagyalója, amelyekben Cleveland alatt lakó űrbéli idegenekről van szó, erkölcstelen női állatgondozóknak félje gorilla, félig ember gyereke születik, és Tadzsijdsztánban megmagyarázhatatlan csirke- és békaeső esik. De az ördögbe is, az tagadhatatlan tény, hogy Jim Ironheart tizennégy embert mentett meg a haláltól az ország különböző csücskeiben, mindig az utolsó pillanatban, természetfeletti jövőbelátás segítségével. Nyolc óra tájban már szerette volna az asztalba verni a fejét, vagy a falba, az úszómedence körüli betonszegélybe, bármibe, ami elég kemény ahhoz, hogy széttörje a gátat az agyában és végre eljusson a megértésig. Úgy döntött, ideje abbahagyni a gondolkodást és vacsorázni valamit. Újra a motel éttermében evett - csak grillcsirkét és egy salátát, hogy jóvátegye az ebédet. Látszólag érdeklődve nézegette a többi vendéget, ám gondolatai igazából csak Ironhearton és varázslatán járt. Később is a férfi uralkodott gondolataiban, amikor már az ágyában feküdt, és megpróbált elaludni. Miközben a megvilágított park és a félig leengedett Levolor redőnyök által a plafonra vetett árnyékokat bámulta, volt mersze bevallani önmagának, hogy a férfi nem pusztán szakmai szinten nyűgözi le. Pályafutásának legérdekesebb sztorija az övé, ez igaz. És, igen, a férfi olyan rejtélyes, hogy bárkit kíváncsivá tenne, akár riporter az illető, akár nem. De a lány azért is vonzódott hozzá, mert már régóta egyedül élt, a magány űrt vájt belé, és Jim Ironheart a legrokonszenvesebb férfi volt, akivel időtlen idők óta találkozott. Kész elmebaj. Mert lehet, hogy a férfi is elmebajos. Holly nem az a fajta nő volt, aki vadászott olyan férfiakra, akik rosszak voltak hozzá, nem kereste öntudatlanul azt, hogy kihasználják, megbántsák és elhagyják. Nagyon is válogatós volt, ha férfiakra került sor. Hát ezért élt egyedül, az isten szerelmére! Kevés férfi felelt meg az elvárásainak. No persze, válogatós, gondolta gúnyosan. Ezért van az, hogy majd megdöglesz egy fickóért, aki abban a tévhitben él, hogy Superman, a testhez álló szerelés és a köpönyeg nélkül. Térj észre, Thorne! Jézusom. A szórakoztató, romantikus álmodozás James Ironheartról felelőtlen, hiábavaló dolog, rövidlátásra és egyszerű butaságra vall De az a szempár! Holly úgy aludt el, hogy a férfi arca lebegett előtte, aki úgy nézett rá, mintha egy nagy zászlón lenne a képe, amely lágyan lobog a kék ég alatt. A szeme még kékebben izzott, mint a mennyei háttérfüggöny. Egyszer csak újra a vak álomban találta magát. A kerek szoba. A fapadló. Nyirkos mészkő illata. A tetőn doboló eső. Ütemes csikorgás. HUSS. Valami jött érte, a sötétség egy része, amely valahogy megelevenedett, egy óriási lény, melyet nem látott, nem hallott - de érzett. Az Ellenség. HUSS. Könyörtelenül közeledett, rosszindulatú volt és kegyetlen, úgy árasztotta magából a hideget, mint a kemence a forróságot. HUSS. A lány hálás volt, hogy vak, mert tudta, hogy a dolog olyan idegen, olyan rémítő, hogy már a látványa is megölné. HUSS. Valami megérintette. Egy nedves, jéghideg kar. A nyakszirtjén. Egy ceruza vastagságú csáp. Ő felkiáltott, és a szonda hegye belefuródott a nyakába, behatolt a koponyalapba... HUSS. A rémülettől halkan felkiáltott és felriadt. Semmi képzelés. Azonnal tudta, hol van: a motelben, Laguna Hillsben. HUSS. Az álom hangja még mindig ott volt vele. Egy óriási penge hasította a levegőt. De ez már nem álombéli hang. Valódi. És a szoba ugyanolyan hideg, mint az a koromsötét hely a rémálomban. Mintha csak rémülettel teli szívének súlya húzná le, megpróbált mozogni, de nem tudott. Dohos mészkő szagát érezte. Valahonnan lentről, mintha a motel alatt óriási termek lennének, halk moraj hangzott - valahogy ismerős volt neki -, nagy kőkerekek forogtak egymásnak préselődve. HUSS. Valami leírhatatlan dolog még mindig izgett-mozgott hátul a nyakánál, kanyarogva vonaglott a koponyájában, egy undorító parazita, mely őt választotta gazdául. Belé hatolt, hogy lerakja tojásait az agyában. De a lány képtelen volt megmozdulni. HUSS. Nem látott mást, csak nagyon sápadt fénycsíkokat a fekete mennyezeten, ahol a park holdfényszerű világítása kivetítette a redőnylécek árnyékát. Kétségbeesetten szeretett volna több fényt. HUSS. Szánalmas, rémült nyöszörgést hallatott, és olyan mélységesen megvetette magát gyengeségéért, hogy végül sikerült szétzúznia bénultságát. Levegőért kapkodva felült. Megragadta a nyakszirtjét, hogy megpróbálja kitépni a síkos, hideg, féregszerű szondát. Semmi sem volt ott. Semmi. Lábát átlendítette az ágy szélén. A lámpa után tapogatózott. Csaknem feldöntötte. Végül megtalálta a kapcsolót. Felkapcsolta. HUSS. Kipattant az ágyból. Újból megtapogatta a tarkóját. A nyakát. A lapockái között. Semmi. Semmi sincs ott. De hát érezte! HUSS. Már rég túljutott a hisztéria határán, és képtelen volt visszatérni. A félelemtől és kétségbeeséstől furcsa kis állathangokat hallott. A szeme sarkából mozgást látott. Megpördült. Az ágy mögötti fal. Nedves volt. Fénylett. Az egész fal kidudorodott, mintha egy hártya lenne, melynek egy roppant nagy, szörnyű tömeg nyomult kitartóan. Visszataszítóan lüktetett, mint egy belső szerv egy történelem előtti szörnyeteg kifordított, gőzölgő belső részeiben. HUSS. A lány elhátrált a nedves, vészjóslóan megelevenedett faltól. Megfordult. Rohant. Ki kell jutnia! Gyorsan! Az Ellenség! Közlekedik. Követte őt. Kilépett az álomból. Az ajtóhoz! Zárva volt. A reteszt! Elhúzta. Az Ellenség! Közeledik! Kirántotta a biztonsági láncot. Feltépte az ajtót. Valami volt a küszöbön, betöltve az ajtónyílást. Nagyobb, mint a lány, semmihez sem hasonlított, amit ember eddig láthatott; egyszerre volt rovar-, pók- és féregszerű. Rémítően izgett-mozgott, mintha összegubancolódott póklábak, csápok és szemek, méregfogak és karmok tömege lenne. Ezernyi rémálom öltött testet benne, de hát ő ébren van! A szörny betört az ajtón és megragadta a lányt, akinek fájdalom hasított oldalába, ahol a karmok belemartak, felsikoltott... ...éjszakai szellő. Csupán az áramlott keresztül a nyitott ajtón. Lágy, nyáréji szellő. Holly remegve és levegőért kapkodva állt az ajtóban, és döbbenten bámulta a motel betonsétányát. Csipkézett levelű királynőpálmák, ausztrál páfrányfák és más lombok hajladoztak finoman a cirógató trópusi szellőben. Az úszómedence vize lágyan fodrozódott, hullámai megannyi állandóan változó csiszolt drágakőnek tűntek, ahogy megtörték a medence aljának fényeit - mintha nem is egy víztömeg lenne az udvar közepén, hanem egy kalóz kincseivel, csiszolt zafírokkal tele gödör. A lény, amely megtámadta Holly-t, eltűnt, mintha sohasem létezett volna. Nem rohant el, nem rejtőzött hirtelen lepel mögé - egyszerűen elpárolgott egy pillanat alatt. A lány már nem érezte a tarkóján és a koponyájában a jéghideg, tekergő csápot. Távolabb néhány vendég lépett ki a sétány mentén levő szobájából, bizonyára azért, hogy megnézze, ki sikoltott. Holly visszalépett a küszöbről. Nem akarta felkelteni a figyelmüket. Hátrapillantott a válla felett. Az ágy mögötti fal újra fal volt. Az éjjeliszekrénybe épített óra hajnali 5:08-at mutatott. Holly behajtotta az ajtót, és hirtelen neki kellett támaszkodnia, mert minden erő kiszállt a lábaiból. Ahelyett, hogy megkönnyebbülést érzett volna, amiért véget ért a különös megpróbáltatás, még mindig sokkos állapotban volt. Karjaival szorosan átölelte a vállát, de így is annyira reszketett, hogy vacogott a foga. Halkan sírni kezdet, nem az átélt félelemtől, nem is azért, mert aggódott, hogy elvesztette biztonságát és józan eszét, hanem attól a.határozott érzéstől, hogy megerőszakolták. Egy túlságosan is hosszúra nyúlt pillanatig gyámoltalan volt, foglyul ejtette és leigázta a rémület, egy számára felfoghatatlan, de létező valami ellenőrzése alatt állt. Pszichológiailag erőszakolták meg. Valami legyőzte, belé hatolt, megtagadta szabad akaratát, és bár már eltűnt, nyomai benne maradtak, bemocskolva elméjét és lelkét. Csak álom volt, mondta magának bátorítólag. De az már nem álom volt, amikor felült az ágyban és felkapcsolta a lámpát. A rémálom követte őt az ébrenlétbe is. Csak álom volt, nem kell nagy ügyet csinálni belőle, nyugodj meg, gondolta, miközben próbálta visszanyerni az önuralmát. Azt álmodtad, hogy azon a sötét helyen vagy, aztán azt is álmodtad, hogy felülsz az ágyadban, és felkapcsolod a lámpát, aztán álmodban láttad a kidudorodó falat, és az ajtóhoz rohantál. De ez csupán alvajárás volt, aludtál, amikor feltépted az ajtót, és akkor is, amikor azt a mumust megláttad, és felsikoltottál. A sikoly volt az, amely végül felébresztett. El akarta hinni ezt a magyarázatot, de valahogy túlságosan kapóra jött ahhoz, hogy hihető legyen. Soha egyetlen rémálmának sem voltak ilyen gondosan kidolgozott részletei és ilyen logikus szerkezete. Ráadásul Holly soha nem volt alvajáró. Valami valóságossal találkozott. Lehet, hogy nem az ajtóban álló rovar-féreg-pókkal. Az talán csak egy álca volt, amelyet egy másik lény Öltött fel, hogy megrémissze őt. De valami utat tört ebbe a világba a... Honnan is? Nem számít, honnan. Kintről. Odaátról. És csaknem elkapta őt. Nem. Ez nevetséges. Szenzációhajhász magazinokba illő. Még a National Enquirer sem közölne ilyen szemetet. ELMEMET MEGERŐSZAKOLTA EGY SZÖRNY A TÚLVILÁGRÓL. Ugyanolyan hülyeség, mint a három fokkal rosszabb "CHER BEVALLJA, HOGY Ő EGY IDEGEN ŰRLÉNY", a kettővel rosszabb "JÉZUS EGY MIKROHULLÁMÚ SÜTŐBŐL SZÓL A PAPHOZ", vagy az egy teljes szinttel alatta lévő "ELVIS AGYÁT ÁTÜLTETTÉK, ÉS MOST ROSEANNE BARRKÉNT ÉL". Minél nevetségesebb gondolatok jutottak eszébe, annál nyugodtabb lett. Könnyebb volt megbirkóznia az élménnyel, ha el tudta hinni, hogy mindez csupán túl élénk - és a kétségtelenül fantasztikus Ironheart ügy miatt is felfokozott - fantáziájának szüleménye volt. Végül már képes volt megállni a lábán anélkül, hogy az ajtónak támaszkodott volna. Visszahúzta a reteszt, és beakasztotta a biztonsági láncot. Ahogy ellépett az ajtótól, égető, szúró fájdalmat érzett a bal oldalában. Nem volt komoly, de Holly megrándult a fájdalomtól, és azt is észrevette, hogy hasonló, bár gyengébb perzselést érez a jobb oldalán is. Megragadta a pólóját, hogy följebb húzza - és hasadásokat látott az anyagon. Hármat a bal és kettőt a jobb oldalon. A trikót vérpöttyök tarkították. Holly újraéledő rettegéssel sietett a fürdőszobába, és felkapcsolta az élesen világító fénycsövet. A tükör előtt állva habozott egy darabig, aztán áthúzta a fején a kiszaggatott pólót. Vékony vércsík szivárgott a bal derekán lévő három mély vágásból. Az első seb pont a melle alatt volt, a másik kettő négycentinként követte. Jobboldalán két karcolás látszott, de ezek nem voltak olyan mélyek, mint a másik három, és nem szivárgott belőlük vér. A karmok nyoma. Jim a vécékagylóba hányt, leöblítette, majd kétszer is kimosta a száját a mentaízű Listerinnel. Az arc, amely a tükörből visszanézett rá, a legnyomorúságosabb volt, melyet valaha is látott. El kellett fordulnia, hogy ne lássa saját szemét. Nekitámaszkodott a mosdókagylónak. Az elmúlt év során legalább ezredszer kérdezte meg magától, hogy az isten szerelmére, mi történik vele! Álmában újra a szélmalomban járt. Eddig még soha nem kísértette ugyanaz a rémálom egymás után két éjszaka. Rendszerint hetek teltek el, mielőtt újra visszatért volna valamelyik. Ami a legrosszabb az egészben, ezúttal valami felkavaró új elem is előfordult benne -a keskeny ablakokon doboló esőn, a gyertya pislákoló fényén és az általa vetett árnyakon, az odakint elforduló nagy lapátkerekek zaján, a malomkövek lentről jövő halk moraján és a megmagyarázhatatlan félelmen kívül valami más. Ezúttal tudatában volt egy rosszindulatú jelenlétnek, amelyet nem látott ugyan, de amely másodpercenként közeledett hozzá - olyan gonosz és idegen volt, hogy ő el sem tudta képzelni sem formáját, sem szándékait. Várta, hogy mikor tör ki a mészkőfalak mögül, mikor bukkan föl a deszkapadló alól, vagy mikor ront be a lépcsősor végén levő nehéz faajtón. Képtelen volt eldönteni, merre meneküljön. Végül feltépte az ajtót - és a saját sikolyára ébredt. Ha volt is az ajtóban valami, nem emlékezett, hogy nézett ki. Tekintet nélkül annak a valaminek a lehetséges külsejére, Jim tudta, hogyan nevezze: az ellenség. Ám ezúttal nagy "A"-val és nagy "E"-vel gondolt rá. Az Ellenség. Az alaktalan szörnyeteg, amely oly sok rémálmában kísértette már, most megtalálta az utat a szélmalom-álomba is, ahol eddig még sohasem rémítette őt. Holly nem is gondolt arra, hogy visszabújjon az ágyba. Tudta, hogy csak akkor fog újra elaludni, amikor már az erős kávé sem tud felülkerekedni kimerültségén, de addig még hosszú órák fognak eltelni. Már az alvás sem nyújtott menedéket. Inkább veszélyforrás lett, egyenes út a pokolba, vagy még rosszabb helyre, mely során beleütközhetett egy kegyetlen utazóba. Ez felbosszantotta. Mindenki megérdemli az álom nyújtotta menedéket, és mindenkinek szüksége van rá. Pirkadatkor hosszan zuhanyozott, óvatosan, mégis erőteljesen dörzsölte a sebeket az oldalán, noha a szappan és a forró víz égette a nyílt sebet. Aggasztotta az a gondolat, hogy a sebei elfertőződhetnek, s a fertőzés ugyanolyan furcsa lesz, mint a rövid ideig látott, s a sebeket okozó szörnyeteg. Ez fokozta a dühét. Természeténél fogva jó cserkészlány volt, aki mindig felkészült minden lehetőségre. Utazáskor magával vitt egy kis elsősegély felszerelést egy dobozban a Lady Remington borotvával: jód, géz, ragasztószalag, kötések, egy flakon fertőtlenítő spray és egy tubus nyugtató kenőcs kisebb égési sérülésekre tartozott a készlethez. Miután megtörölközött, meztelenül letelepedett az ágy szélére, befújta fertőtlenítővel a sebeit, aztán bekente őket jóddal. Részben azért lett újságíró, mert fiatal korában hitt abban, hogy az újságírásnak hatalma van ahhoz, hogy megértse a világ dolgait, és hogy értelmet adjon zűrzavaros és semmitmondó eseményeknek. A különböző lapoknál eltöltött tíz év azonban megkérdőjelezte azon meggyőződését, miszerint az emberi tapasztalat mindig vagy majdnem mindig megmagyarázható. Mégis igyekezett pedáns rendet tartani az íróasztalán, ahol kifogástalanul elrendezett dossziék és jegyzetek sorakoztak. Otthon a szekrényében a ruhák évszakok szerint voltak elrendezve, majd alkalom szerint — hivatalos, félig hivatalos, hétköznapi -, végül színek szerint. Ha az élet továbbra is zavaros volt, és az újságírás nem vált be rendteremtő eszközként, legalább a rutin és a szokás segítségével megnyugodhatott az önmaga kreálta békés és biztonságos, bár könnyen sebezhető világban. Égette a jód. Egyre idegesebb lett, s közben magában füstölgött. A zuhany felszakította a baloldalán lévő, már begyógyult mélyebb sebet. Ismét szivárogni kezdett a vér belőle. Egy ideig csendben ült az ágy szélén, papírzsebkendőből készült tampont szorítva a sebére, amíg elállt a vérzés. Aztán felvett egy sárgásbarna farmernadrágot, és egy smaragdzöld blúzt, amely hétharmincba került. Már tudta, hogyan fogja kezdeni a napját, és semmi sem tántoríthatta el a tervétől. Nem volt étvágya a reggelihez. Ahogy kilépett az ajtón, látta, hogy az égen nincs egy felhő sem, és szokatlanul mérsékelt az idő még Orange megyéhez képest is, de a fenséges idő nem lágyította meg, és nem tudta rávenni arra sem, hogy egy pillanatra élvezze a korai napsugarakat, melyek az arcát simogatták. Bérelt kocsijával áthajtott a parkolón, ki az utcára, és Niguel Laguna felé vette-az irányt. Azt tervezte, hogy becsenget James Ironheart ajtaján és kifaggatja. Tudni akarta Jim egész történetét, magyarázatot arra, honnan van tudomása arról, mikor emberek életveszélyben vannak, és miért vállal ekkora kockázatot azért, hogy idegen embereket mentsen meg. De azt is tudni akarta, miért változott valósággá a múlt éjszaka lidérces álma, hogyan és miértkezdett el fényleni és lüktetni a szoba fala, mint az élő hús, és miféle teremtmény szakadt ki a rémálmából, hogy karmaiba ragadja, amelyek sokkal létezőbbek voltak, mint egy álomkép. Biztosan érezte, hogy megkapja a választ. Életének harminchárom éve alatt múlt éjszaka mindössze másodjára történt meg az, hogy találkozott az ismeretlennel, és elsodorta az emberfeletti. Augusztus 12-én egy ismeretlen férfi csodával határos módon megmentette Billy Jenkinst, mielőtt lekaszálta volna egy teherautó a McAlbury iskola előtt - bár csak később jött rá, hogy a férfi homályból lépett elő. Holly bátran nézett szembe a hibáival és elismerte valamennyi hiányosságát, az ostobaság azonban hiányzott erről a listáról. Még a bolond is láthatja, hogy találkozása Ironhearttel és a megmagyarázhatatlannak és az, hogy a rémálmok valóra váltak, összefüggnek. Több volt, mint egyszerűen ideges, valósággal tajtékzott a dühtől. Amint végigcirkált a Crown Valey Parkway-n, megvilágosodott előtte, dühe részben abból a felfedezésből ered, hogy az ő nagy karriert csináló sztorija nem lesz éppen meghökkentő, csodálatra méltó, reményteljes és győzedelmes, pedig ilyennek tervezte. Mint a legtöbb vezércikknek, melyek az újságírás kezdeteitől fogva lapok első oldalain jelennek meg, ennek a történetnek is van egy sötét oldala. Jim lezuhanyozott, és felöltözött, hogy templomba menjen. Nem járt el rendszeresen a vasárnapi misére, vagy más felekezetek összejöveteleire, amelyekre néha elhívták az évek során. Ám többet gondolt Istenre a megszokottnál, körülbelül tavaly május óta, amikor átrepült Floridába, hogy megmentse Sam és Emiry Newsome életét. És amióta egy magasabb hatalom vagy erő irányította életét. És amióta Geary atya alig egy hete beszélt neki a stigmákról, amelyek akkor jelentek meg a testén, amikor eszméletlenül hevert a Sivatagi Miasszonyunk padlóján, évek óta nem érzett érzelmi hullám öntötte el a katolicizmus iránt. Pillanatnyilag nem számított arra, hogy a templomban találja meg a válaszokat a legutóbbi események misztériumára, és minden megoldódik - de remélhetett. Leakasztotta a kocsikulcsot a garázsajtó és a konyha közti falon található kampóról, s ekkor meghallotta a saját hangját, amely azt mondta: - Sorsvonal. Abban a pillanatban megváltoztak aznapi tervei. Megdermedt, nem tudta biztosan, mit tegyen. Aztán az a jól ismert érzés, amely arra késztette, hogy marionett-bábuként viselkedjen, úrrá lett rajta, s Jim visszaakasztotta a kulcsokat a falra. Visszatért a hálószobájába, és megszabadult papucscipőjétől, a szürke nadrágtól, a sötétkék sportdzsekitől és a fehér ingtől. Hawaii inget öltött magára, amelyet nem gyűrt be a nadrágba, nehogy a lehető legcsekélyebb mértékben is akadályozza a mozgásban. Laza és ruganyos akart lenni. Nem tudta, miért szükséges ez, de érezte, hogy így kell öltöznie. A szekrény előtt ülve kiválasztott egy pár cipőt, a legkényelmesebb, bejárt túracipőjét. Erősen megkötötte, de nem túl szorosan. Felállt, és megvizsgálta, hogy kényelmes-e. Jó. Felnyúlt a legfelső polcra a bőröndért, aztán elgondolkodott. Nem volt biztos benne, hogy szüksége van-e poggyászra. Néhány másodperc múlva már tudta, hogy csomagok nélkül fog utazni. Becsukta a szekrény ajtaját, és bezárta anélkül, hogy levette volna a bőröndöt. Az, hogy nincs szükség poggyászra, általában azt jelenti, hogy a célállomás nem lehet túl messze, és az utazás, beleértve azt az időt, amelyre szüksége lehet, hogy elvégezze azt a munkát, melyet elvárnak tőle, nem tarthat tovább huszonnégy óránál. De amint elfordult a szekrénytől, mondott valamit, amitől önmaga is meglepődött. - Repülőtér. Persze rengeteg hely akad, amelyet egyetlen nap alatt meg lehet járni. Elvette a levéltárcáját a konyhaszekrényről, s várta, érezzen kényszert arra, hogy visszategye, majd végül is becsúsztatta a farmerzsebébe. Nyilvánvaló, hogy nem csak pénzre, de igazolványra is szüksége lehet, különben nem kellene magával vinnie. Amint visszament a konyhába, és levette a kocsikulcsokat a szegről, félelem járta át, bár nem olyan erős, mint a legutóbbi ilyen alkalommal, amikor elhagyta a házat. Aznap azt "közölték" vele, hogy lopjon egy kocsit, mert így nem tudják megtalálni, s hogy hajtson a Mojave sivatagba. Most még félelmetesebb ellenfelekkel találkozhat össze, mint az a két férfi a Roadking lakókocsiban, de nem aggódott annyira, mint korábban. Tudta, hogy akár meg is halhat. Az, hogy egy magasabb hatalom vagy erő eszköze, nem garantálja neki a halhatatlanságot, még mindig csak egy egyszerű férfi, akinek felhasíthatják a húsát, eltörhetik a csontjait, s akit leteríthetnek egy jól irányzott golyóval. Félelme csökkent valamelyest, azóta a titokzatos utazás óta a Harley-n, s miután Geary atyával töltött két napot és értesült a testén megjelenő stigmákról, mindezt úgy fogta fel, hogy egy isteni kéz munkálkodott a vele történt és történő eseményekben. Holly épp a Bougainville úton hajtott egy tömbnyire Ironheart házától, amikor egy sötétzöld Ford tolatott ki a kocsifeljáróján. Nem tudta, hogy a férfinek milyen márkájú kocsija van, de egyedül él, a Ford valószínűleg az övé. Gyorsított. Azt tervezte, hogy elévág, elvágja az útját, megállásra kényszeríti. Aztán újra lelassított, arra gondolva, hogy a megfontoltság ritkán vezet végzetes tévedéshez. Azonkívül, akár meg is nézheti, hová tart, miben mesterkedik. Az automata garázsajtó éppen akkor gördült le, amikor Holly elhaladt a ház előtt. Mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna, a nő láthatta, hogy nincs több kocsi a garázsban. A férfi a Fordban bizonyára Ironheart. Hollyra sohasem bíztak kábítószer-élvezőkről, ferde hajlamú politikusokról vagy korrupt üzletemberekről szóló sztorikat, így nem volt éppen mestere a nyomkövetésnek a forgalomban. Ilyesfajta jártasság nem szükséges, ha az ember kizárólag tiszteletdíjakról, művészekről vagy pástétomevő versenyekről írt. Holly fontolóra vette azt a tényt is, hogy Ironheart elvégzett egy kéthetes tanfolyamot egy különleges iskolában Marin megyében, ahol elsajátította az agresszív vezetést, s tudja, hogyan kell lerázni kocsival az üldöző terroristákat. Ott tudná hagyni a porban, harminc másodperccel azután, amint észreveszi, hogy követik. Hátramaradt, amennyire csak mert. Szerencsére a vasárnap reggeli forgalom elég erős volt ahhoz, hogy az autók mögött rejtőzködhessen. Viszont elég gyér volt ahhoz, hogy ne keljen aggódnia, hogy a kocsik elvágják őket egymástól, s közben a férfí eltűnhet a szeme elől. A Crown Valley Parkway-n hajtott kelet felé az 5-ös úton, aztán északnak fordult, Los Angeles felé a 405-ösön. Mire elhagyták a South Coast Plaza körüli dombokat, a legtöbb bevásárló- és irodacentrumot, amely kétmillió embert szolgál ki Orange megyében, Holly kedélyállapota is jobb lett. Bebizonyította, hogy jártas a követésben, négy-öt kocsival hátramaradva Ironheart mögött, de mindig elég közel ahhoz, hogy követni tudja, ha hirtelen ráfordulna egy lejáróra. Sikeres üldözése fölött érzett öröme mérsékelte haragját. Most már azon kapta magát, hogy az ég tiszta kékjét nézegeti, és az autópályát szegélyező, pompásan virágzó rózsaszín és fehér oleandereket. Long Beachet elhagyva azonban aggódni kezdett, hogy az egész napot úton fogja tölteni, hogy megtudja, hová megy a férfi, s egy hangyányit sem jut közelebb az őt érintő rejtély megoldásához. Még egy látnoki hatalommal rendelkező, úgynevezett szuperhős is eltölthet egy napot azzal, hogy ellátogat egy délutáni színielőadásra, és nem művel veszélyesebb dolgot, mint hogy eszik egy kínai vacsorát a séf legcsípősebb szecsuáni mustárával. Azon kezdett tűnődni, nem szerzett-e tudomást a férfi a jelenlétéről szellemi erején keresztül. Sokkal könnyebb megérezni, hogy valaki néhány kocsival lemaradva követi, mint megsejteni egy bostoni kisfiú közelgő halálát. Másfelől viszont lehet, hogy a távolbalátás változékony erő, melyet nem tud tetszés szerinti ki vagy be kapcsolni, és lehet, hogy csak nagy dolgoknál működik, veszélyt, pusztulást és halált sugárzó látomásokkal rázva meg őt - vagy lehet, hogy egyáltalán nincs is semmilyen látnoki képessége. Ez bizonyos tekintetben értelmesnek tűnt. Valószínűleg az őrületbe hajtanák az embert azok a látomások, amelyek előre megmondják, hogy tetszeni fog-e a film, ízlik-e majd a vacsora, vagy egy unalmas ügy elé nézel, és előre tájékoztatnak azokról a kiütésekről, amelyeket a kedvenc fokhagymás húskrémedtől kapsz. Mindazonáltal kicsit hátrább maradt, egyre több kocsit engedve kettőjük közzé. Amikor Ironheart lehajtott az autópályáról a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérhez vezető lejárónál, Holly izgatott lett. Lehet, hogy csak találkozik valakivel egy érkező járatnál. Mégis, sokkal valószínűbb, hogy repülőre ül, s egy mentőakcióra készül, éppen úgy, mint amikor augusztus 12-én Portland-ba repült. Holly nem készült fel az utazásra, még egy váltás ruhát sem hozott magával. Viszont a táskájában lapult a hitelkártyája és némi készpénz is, és bárhol vásárolhat egy új blúzt magának. Az a kilátás, hogy Ironheartot végigköveti az úton, egészen az akció színhelyéig, megrémítette. Végül is, ha a férfiról ír, több szakértelemmel tudná megcsinálni, ha saját szemével látná két mentési akcióját. Majdnem elvesztette a hidegvérét, amikor a férfi behajtott a repülőtér fedett parkolójába, mert már nem maradt egy kocsi sem kettőjük között, amivel álcázhatta a jelenlétét. Azonban a másik lehetőséggel, hogy továbbhajt, és másik parkolót keres, azt kockáztatja, hogy elveszti szem elől Jimet. Hátramaradt, amennyire még lehetett, és pár másodperccel a férfi után váltott jegyet az automatából. Ironheart a harmadik szinten, egy sor közepén talált üres helyet, és Holly tíz hellyel arrébb állt be. Lejjebb csúszott az ülésen, és a kocsiban maradt. Fejhossznyi előnyt adott a férfinak, mert így kisebb a valószínűsége, hogy hátrapillantva megláthatja. Majdnem túl sokáig várt. Amikor kiszállt a kocsiból, még éppen látta a férfit jobbra befordulni, és eltűnni egy fal mögött a feljáró végén. Utána sietett. Sima és halk léptei tompán visszhangoztak az alacsony mennyezeten. Amint befordult a sarkon a feljáró elején, még látta a férfit, amint besiet egy lépcsőházba. Éppen akkor, amikor belépett az ajtón, hallotta, hogy a férfi leér a lépcsősor aljára, és kinyitja a lenti ajtót. Színes hawaii mintás ingének köszönhetően könnyen szemmel tarthatta elvegyülve a többi utazó között, miközben a férfi végigment az oldalfolyosón, és belépett a United Airlines várótermébe. Holly remélte, hogy nem Hawaii a célállomás. Az újság pénzügyi támogatása nélkül meglehetősen költséges dolog felderíteni egy sztorit. Ha Ironheart arra készül, hogy megmenti valakinek az életét, remélhetőleg San Diegóban teszi és nem Honoluluban. A váróban, miközben Ironheart egy információs monitor előtt állva tanulmányozta a soron következő indulások listáját, Holly egy csoport magas svéd mögött megbújva figyelte. A férfi rosszalló arckifejezése arra utalt, hogy nem találja azt a járatot, amelyet keresett. Vagy talán még nem tudja, melyiket akarja. Valószínűleg még nem érkeztek el hozzá a látomásai. Lehet, hogy dolgoznia kell az előérzetein, tovább kell érlelnie őket, és lehet, hogy nem is tudja pontosan, hová megy, vagy, hogy kinek az életét fogja megmenteni, amíg oda nem ér. Néhány perccel később Ironheart elfordult a monitortól, és átvágott az előcsarnokon a jegyváltó konzolig. Holly továbbra is a háta mögött maradt, távolból figyelte egész addig, amíg rá nem jött, hogy nem fogja tudni a célállomást, ha nincs elég közel ahhoz, hogy meghallja, amikor a férfi közli az alkalmazottal. Vonakodva bár, de csökkentette a köztük lévő távolságot. Persze megvárhatná, amíg a férfi megveszi a jegyet, követhetné a kapuig, és foglalhatna magának is helyet ugyanarra a járatra. De mi van, ha a repülő felszáll, miközben ő az utolsó folyosón rohan? Megpróbálhatná megkörnyékezni a jegyárusítót, megtudakolni, hogy melyik járatra váltott jegyet a férfi, azzal az ürüggyel, hogy megtalálta az elveszett hitelkártyáját. Ám a társaság valószínűleg felajánlaná, hogy eljuttatja a tulajdonosának, vagy, ha kételkednek a történetben, még biztonsági embereket is hívhatnak. A konzol előtt álló sorban olyan közel merészkedett Ironhearthoz, hogy csak egy ember választotta el őket egymástól. A köztük lévő utas egy termetes, pocakos férfi volt, aki úgy nézett ki, mint egy kiöregedett futball-hátvéd - enyhén visszataszító szagot árasztott, de tökéletes védelmet biztosított, amiért Holly hálás volt. A rövid sor gyorsan haladt. Amikor Ironheart lépett a pulthoz, Holly kimerészkedett a kövér férfi mögül, és kissé előrehajolt, hogy hallja, hová kéri a jegyet. Szerencsétlenségére a hangosbeszélőben épp ekkor szólalt meg egy lágy, érzéki, mégis szörnyetegszerű női hang, bejelentetve, hogy egy elveszett gyermeket találtak. Ezzel egyidejűleg haladt el egy zajos New York-iakból álló csoport a kaliforniai látszólag udvarias szolgáltató ipar erkölcseire panaszkodva; nyilván már hiányzott nekik a hazai undok és visszautasító kiszolgálás. Ironheart szavait elnyomta a zaj. Holly közelebb merészkedett. A termetes férfi rosszallóan nézett le rá; egyértelműen arra gyanakodott, hogy előre akar furakodni. Holly rámosolygott, ezzel biztosítva, hogy nincs ilyen jellegű szándéka, és hogy jelezze, tudomásul vette, hogy az illető elég nagy ahhoz, hogy szétlapítsa, mint egy bogarat. Ha Ironheart hátrapillant, pont a nő arcába nézett volna. Holly visszatartotta a lélegzetét, s hallotta a tisztviselő szavait: "...O'Hare reptér Chicago... húsz perc múlva indul", és visszasurrant a testes férfi mögé, aki a válla fölött nézett rá ismét, szemöldökét ráncolva. Azon tűnődött, miért jött Jim a nemzetközi reptérre ahhoz, hogy Chicagóba repüljön. Hiszen egy csomó járat indul az O'Hare-re a John Wayne-ről is Orange megyében. Nos, bár Chicago messzebb van, mint San Diego, sokkal megfelelőbb és olcsóbb, mint Hawaii. Ironheart kifizette a jegyét, és elsietett a megfelelő kapu után kutatva, anélkül, hogy Holly irányába pillantott volna. Ez valami médium, gondolta a nő. Elégedett volt önmagával. Amikor a pulthoz ért, felmutatott egy hitelkártyát, és ugyanarra a chicagói járatra kért jegyet. Egy pillanatra az a borzalmas érzése támadt, hogy az alkalmazott bejelenti: a repülő megtelt. Azonban akadt még hely, így megkapta jegyét. A váróterem csaknem üres volt, a beszállás gyakorlatilag befejeződött. Ironheart sem látszott a közelben. A beszálló kapu és a repülőgép közti csőfolyosón Holly aggódni kezdet, hogy a férfi megláthatja, amikor végigmegy a gép folyosóján a helyéig. Tehetne úgy, hogy nem vesz róla tudomást, vagy nem ismeri fel, ha az közeledne feléje. Mégsem hitte el, hogy meg tudná magyarázni a férfinak, hogy jelenléte a gépen merő véletlen. Másfél órája még rohant, hogy szemébe nézzen Jim Ironheart-nak, most pedig semmit sem akart jobban, mint hogy elkerülje a találkozást. Ha a férfi meglátná, lehet, hogy megszakítaná az utazását, és Hollynak talán sosem lenne több lehetősége, hogy saját szemével lássa Jim Ironheart végrehajtott életmentéseinek egyikét. Egy széles törzsű, két folyosós DC-10-esen utaztak. Minden kilenc üléses sor három részre oszlott: két ülés a baloldali ablak mellett, öt középen, kettő a jobboldali ablak mellett. Holly jegye a 23-as sor H ülésére szólt, a jobb oldalra, az ablakmelletti ülés mellé. Miközben hátrafelé igyekezett a folyosón, végigpillantott az utastársak arcán, remélve, hogy Jim Ironheart éppen másfelé néz. Tulajdonképpen jobb lenne, ha inkább elfordítaná a fejét, és nem látná a férfit a repülés végéig. Az O'Hare-n ráér még aggódni, hogy megtalálja-e. A DC-10-es óriási repülőgép. Bár akadt néhány üres hely, több mint kétszázötven ember utazott a fedélzeten. Ő meg Ironheart körberepülhetnék a világot, anélkül, hogy egymásba ütköznének; könnyű dolognak tűnt átvészelni azt a néhány órát Chicagóig. Aztán meglátta a férfit: a 16-os sorban ült, a középen húzódó öt ülés közül a baloldalin, a repülőgép másik oldalán. Egy reptéri kiadványt lapozgatott, s Holly azon imádkozott, hogy ne nézzen fel, ameddig el nem megy mellette. Bár félre kellett álnia, hogy elengedjen egy légikísérőt, aki egy egyedül utazó kisfiút terelgetett, az imája meghallgattatott. Ironheart az újságot bújta, amíg ő elment mellette. Odaért a 23-as H jelzésű helyhez, és megkönnyebbült sóhajjal telepedett le. Ha a férfi a mosdóba menne vagy felállna, hogy kinyújtóztassa a lábát, valószínűleg akkor sem lenne oka, hogy átjöjjön a jobb oldali folyosóra. Tökéletes. Rápillantott a mellette ülő utasra. Harmincas évei elején járó, napbarnított és életerős férfi. Sötétkék öltönyt viselt, amilyet általában az üzletemberek, fehér inget és nyakkendőt, még a vasárnapi gépen is. A homloka éppen annyira volt barázdált, mint amilyen jól vasalt volt az öltönye, és egy laptop komputeren dolgozott. Fülhallgatót viselt; zenét hallgatott, vagy így akarta elejét venni a beszélgetésnek. Hűvös mosolyt váltott útítársnőjével. Ez megfelelt Hollynak. Természeténél fogva nem volt bőbeszédű, mint ahogy sok más riporter sem. Szakmája megkövetelte tőle, hogy jó hallgató legyen és nem feltétlenül jó beszélő. Szívesen töltötte az időt a légitársaság magazinjával és saját zűrzavaros gondolataival. Jim már két órája ült a gépen, s még mindig fogalma sem volt arról, hová kell mennie, ha kiszáll a gépből az O'Hare-n. Viszont ez nem idegesítette, rég megtanult türelmesen várni. A sugallat mindig megjött, előbb vagy utóbb. Semmit sem talált a magazinban, ami érdekelte volna, s a filmet, melyet a gépen vetítettek, annyira sem találta szórakoztatónak, mint egy szovjet börtönben töltött vakációt. A jobbján lévő két ülés üresen maradt, így nem kellett bájcsevegnie egy idegennel. Hátrabillentette kissé a székét, kezét összekulcsolta a hasán, behunyta a szemét, és azzal múlatta az időt - miközben a légikísérők az étvágyára és a kényelmére vonatkozó kérdésekkel zaklatták -, hogy a szélmalmos álmán tűnődött; a jelentését fejtegette, ha ugyan bír ilyesmivel. Mindenesetre ezen próbált eltűnődni. Azonban valami különös oknál fogva a gondolatai elkalandoztak az újságíró Holly Thorne felé. Egy fenét, most nem volt őszinte, hisz' nagyon is jól tudta, miért gondol a nőre, amióta csak találkoztak. Élvezet ránézni. Ráadásul intelligens is. Az ember csak egy pillantást vet rá, és érzi, mint forog a fejében a milliónyi tökéletesen összekapcsolódó, olajozott fogaskerék, halkan és eredményesen. És van humorérzéke. Jim akármit megadott volna, hogy megoszthassa napjait és álmaitól zaklatott éjszakáit egy ilyen asszonynyal. A nevetés gyakran az együttélés függvénye; egy megjegyzés, egy tréfa, egy pillanat. Az ember nem nevet túl sokat, ha mindig egyedül van; vagy ha mégis, az valószínűleg azt jelenti, hogy hosszabb időre kibérelhet egy párnázott szobát egy biztonságos helyen. A nőkkel való kapcsolata sohasem volt zavartalan, így gyakran élt nélkülük. S ezt el kellett fogadnia, még mielőtt ez az új keletű furcsaság elkezdődött nála, tudomásul kellett vennie, hogy nem könnyű vele élni. Nem túl lehangoló egyéniség, de állandóan tudatában van annak, hogy a halál az élet párja. Túlságosan hajlamos az eljövendő sötétségen gondolkodni. Túl komor ahhoz, hogy megragadja az alkalmat, és átadja magát az élvezeteknek. Kinyitotta a szemét, és felegyenesedett az ülésében, mert hirtelen megkapta azt a kinyilatkoztatást, amelyet várt. Vagy legalábbis részben. Még mindig nem sejtette, mi fog történni Chicagóban, de megtudta annak a két embernek a nevét, akiket várhatóan meg fog menteni: Christine és Casey Dubrovek. Legnagyobb megdöbbenésére érzékelte, hogy ők is ezen a repülőn utaznak, s ebből azt gyanította, hogy a baj az O'Hare várótermében, vagy legalábbis a földet érés után törhet rájuk. Egyébként nem keresztezhetné az útjukat ilyen korán. Gyakran csak pillanatokkal azelőtt találkozott későbbi megmentettjeivel, hogy azok a veszélyhelyzetbe kerültek. Azok az erők, amelyek az elmúlt májustól időnként irányították, most arra kényszerítették, hogy felálljon, elinduljon a gép eleje felé, átmenjen a jobb oldalra, és hátrafelé induljon a folyosón. Fogalma sem volt, mit cselekszik, egészen addig, ameddig meg nem állt a huszonkettes sornál, és le nem nézett a H és I helyen ülő anyára és kislányára. A nő húszas éveinek végén járt, aranyos arca volt, nem szép, de kedves és csinos. A gyermek öt-hat éves lehetett. A nő kíváncsian nézett fel rá, s Jim hallotta saját hangját, ahogy beszélni kezd: - Mrs. Dubrovek; A nő meglepetten pislogott. - Elnézést... ismerjük egymást? - Nem, de Ed mondta, hogy ezen a járaton utazik, és megkért, hogy keressem fel. -Amikor kimondta a nevet, tudta, hogy Ed a nő férje, bár fogalma sem volt, honnan jött ez a tudás. Leguggolt a nő széke mellé, és legkedvesebb mosolyával fordult felé. - Steve Hartman vagyok. Ed az ügyfélszolgálatnál dolgozik, én meg a reklámosztályon, így hetente tucatszor találkozunk. Christine Dubrovek madonnaarca felderült. -Ó, igen, beszélt magáról. Ön csak... mennyi ideje is... mindössze egy hónapja lépett be a vállalathoz? - Már hat hete lesz - felelte Jim, bízva abban, hogy a helyes válaszok betöltődnek az agyába, még akkor is, ha a kérdés hallatán még tanácstalan. - Ő pedig biztosan Casey. A kislány az ablak melletti helyen ült. Felemelte a fejét, elvonta figyelmét a kezében tartott meséskönyvről. - Hat éves leszek holnap, ez a születésnapom, és meglátogatjuk a nagypapit és nagymamit. Ők egészen öregek, de aranyosak. Jim nevetett. - Lefogadom, büszkék rá, hogy ilyen helyes unokájuk van. Mikor Holly meglátta Ironheartot a folyosón közeledni, úgy megijedt, hogy majd kiugrott a székéből. Először azt hitte, a férfi egyenesen őt nézi. Kényszert érzett, hogy rögtön bevalljon mindent: "Jól van, elismerem, követtem magát, meg akartam lesni, beavatkoztam a magánéletébe, bosszúra éhesen" - még mielőtt elért volna hozzá. Ismert néhány riportert, akik nem éreznék véteknek, hogy valaki életében vájkálnak, de ő képtelen volt kiküszöbölni a tisztelettudás ezen maradványát, s ez akadályozta karrierje előmozdulását. Majdnem tönkretett mindent - de aztán hirtelen ráébredt, hogy a férfi nem őt, hanem a közvetlen előtte ülő barna nőt nézi. Holly nyelt egy nagyot, s nem ugrott fel őrjöngve, hanem lejjebb csúszott az ülésen. Felkapta az előbb letett magazint, lassan megfontolva nyitotta ki, hogy elrejtse az arcát, s attól tartott, hogyha túl gyors mozdulatot tesz, magára vonja a férfi figyelmét, mielőtt elrejtőzhetne az újság színes lapjai mögött. A magazin miatt nem látta Jimet, de értette minden szavát, és a nő válaszainak zömét. Hallotta, ahogy Steve Hartmanként, a reklámosztály vezetőjeként mutatkozott be, és azon tűnődött, vajon mi célt szolgál ez a kis kitalálósdi. Kijjebb merészkedett; oldalra hajtotta a fejét, s fél szemmel kikukucskált a magazin mögül. Ironheart a folyosón guggolt a nő széke mellett, olyan közel, hogy Holly akár le is köphette volna, habár az ilyesmiben sem volt több gyakorlata, mint a titkos megfigyelésben. Észrevette, hogy remeg a keze, s attól az újság halkan zörögni kezdett. Visszahúzta a fejét, az előtte lévő lapokra meredt, és arra koncentrált, hogy megnyugodjon. - Hogy a csudába ismert meg? - kérdezte Christine Dubrovek. - Nos, Ed szinte kitapétázta az irodáját a maguk fényképeivel - felelte Jim. - Ó, tényleg - emlékezett a nő. -Hallgasson meg, Mrs. Dubrovek... - Szólítson Christine-nek. - Egy hátsó gondolattal jöttem ide, hogy háborgassam. Ed szerint ön különleges ügyességgel hoz össze embereket. Ennél jobbat is mondhatott volna. A nő kedves arca szinte felragyogott. - Hát, tényleg szeretem összehozni az embereket, ha úgy gondolom, hogy illenek egymáshoz, és el kell ismernem, szép sikereket értem el. - Mami, te gyufával szoktál játszani? -kérdezte Casey Dubrovek. Christine azonnal átvette a kislány gondolatmenetét. - Nem cigarettához valóval, édesem. - Ó, akkor jó - bólogatott Casey, és visszatért a meséskönyvéhez. - Az a helyzet - folytatta Jim -, hogy nem régóta vagyok Los Angelesben, alig nyolc hete élek itt, és én lennék az ön klasszikus és eredeti magányos fickója. Nem szívlelem a magányosságok klubját, nincs kedvem tornaterembérletet venni csak azért, hogy nőkkel találkozzam, és nem akarok elképzelni senkit, akivel egy komputer kapcsolt össze, és aki bizonyára épp olyan reményvesztett és zavarodott, mint én vagyok. A nő felpillantott. - Nem úgy néz ki, mint aki reményvesztett és zavarodott. -Elnézést, uram - szólt egy stewardess barátságos határozottsággal, megérintetve Jim vállát -, de nem hagyhatom, hogy eltorlaszolja a folyosót. - Ó, igen, persze - állt fel a férfi -, csak egy percet adjon. - Aztán Christine-hez fordulva folytatta: - Figyeljen csak, lehet, hogy furcsa, amit mondok, de örülnék, ha átülnének hozzám, mert én tényleg szeretnék beszélgetni magával, mesélni magamról, hogy mi érdekel egy nőben, hátha ismer valakit, akit hozzám valónak tart. - Ó, ez nagyon remek lenne - Christine olyan lelkesedéssel beszélt, mint egy igazi vidéki párkereső, vagy mint egy sikeres brooklyni társközvetítő. Jim arra számított, hogy a nő nem kíván majd elülni az ablak mellől, és váratlanul, megmagyarázhatatlan módon idegesen összerándult a gyomra, miközben válaszra várt. Ám Christine csak egy-két másodpercig habozott. - Igen, miért is ne? A stewardess még mindig mellettük állt, s rábiccentett Christine helyeslésére. Christine Jimhez fordulva folytatta. -Azt hittem, Casey élvezni fogja a tájat innen fentről, de szemmel láthatólag nem sokat törődik vele, ráadásul majdnem a szárny mögött vagyunk, és ez nagyban rontja a kilátást. Jim nem egészen értette, mi az oka annak a nagy megkönnyebbülési hullámnak, mely végigsöpört rajta, amikor a nő beleegyezett, hogy áttelepedjen hozzá, de hát számos dolog zavarba ejtette mostanság. - Jól van, óriási. Köszönöm, Christine. Amint hátralépett, hogy Christine Dubrovek felállhasson, pillantása a következő ülés utasára esett. Szegény asszony nyilván rettegett a repüléstől. A Vis a vis egyik példányát tartotta az arca előtt, egy kis olvasással próbálva elterelni gondolatait a félelméről, de a keze annyira remegett, hogy a magazin egyfolytában zőrgött. - Hol ül? - kérdezte Christine. - A másik oldalon, a 16-os sorban. Jöjjön, megmutatom! Felemelte a nő egyetlen kézi poggyászát, miközben Christine és Casey összeszedtek néhány kisebb dolgot, aztán a gép orra felé irányította őket, majd a bal oldali folyosó felé. Casey belépett a 16-os sorba, az anyja követte. Mielőtt Jim maga is letelepedett volna, valami arra ösztönözte, hogy visszanézzen a széles testű gép végében ülő aerophobiás nőre, aki a 23-as sorban maradt. A nő leeresztette az újságot, és épp felé nézett. Jim azonnal felismerte. Holly Thorne. Jim megdöbbent. - Steve? - szólította Christine Dubrovek. A gép hátuljában ülő riporternő rájött, hogy Jim meglátta. Megdermedt, a szeme tágra nyílt. Mint egy őzike egy autó reflektorfényében. -Steve? Jim Christine-re pillantott. - Ó, bocsásson meg egy percre, Christine, csak egy perc, azonnal visszajövök. Várjon meg itt... Ismét átvágott a jobb oldali folyosóra. A szíve hevesen vert. A torkát félelem szorongatta, de nem tudta, hogy miért. Nem félt Holly Thorne-tól. Azt gyanította, hogy a nő jelenléte nem véletlen, valószínűleg rájött a titkára, és követte őt, de most nem törődött vele. Leleplezték - de nem ez rémítette meg. Fogalma sem volt, mi növelte a szorongását, de már-már attól tartott, hogy az adrenalin hamarosan kispriccel a fülén. Amikor a gép hátuljába ért, Holly Thorne fel akart emelkedni, de lemondó arckifejezéssel visszaült. Ugyanolyan kellemes látványt nyújtott, mint legutóbbi találkozásukkor, bár enyhe karikák húzódtak a szeme körül, mintha nem aludta volna ki magát. -Jöjjön! - mondta Jim, amikor a 23-as sorhoz ért, s a kezét nyújtotta. A nő nem fogadta el. - Beszélnünk kell - folytatta Jim. - Itt is beszélhetünk... - Nem, itt nem. Az a stewardess, aki az előbb figyelmeztette, hogy elállja az utat, ismét közeledett. Amikor Holly nem fogta meg a feléje nyújtott kezet, Jim megragadta a karjánál, s így kényszerítette felállásra, remélve, hogy nem kell erővel felrántania az ülésről. A stewardess már biztosan azt hiszi róla, hogy egy kéjsóvár gazember, aki össze akarja gyűjteni a gépen található legcsinosabb nőket, hogy háremmel vegye körül magát a bal oldalon lévő helyén. Szerencsére Holly minden további ellenállás nélkül felállt. Jim a gép végében található mosdó felé vezette. A fülke nem volt foglalt, így betuszkolta a nőt. Hátrapillantott, arra számítva, hogy a stewardess őt nézi, ám az egy másik utassal foglalkozott. Belépett Holly után a szűk fülkébe, és berántotta az ajtót. A riporternő bepréselődött a sarokba, s olyan messze húzódott a férfitól, amennyire csak bírt, de így is úgyszólván összeért az orruk. - Nem félek magától - mondta Holly. - Nincs is oka rá. A polírozott acélborítású mosdó jól vezette a rezgéseket. A motorok mély zümmögése itt valahogy hangosabbnak hatott, mint az utastérben. - Mit akar? - kérdezte a nő. - Pontosan azt kell tennie, amit mondok. Holly rosszallóan ráncolta a szemöldökét. -Ide figyeljen, én... -Pontosan azt teszi, amit mondok, és semmi magyarázkodás! Nincs idő magyarázkodásra - jelentette ki határozottan, s azon tűnődött, mi a fenéről beszél. -Mindent tudok a maga... -Nem érdekel, hogy mit tud. Ez most nem fontos. - Úgy remeg, mint a nyárfalevél -jegyezte meg Holly a szemöldökét ráncolva. Jim nem csak remegett, de kiverte a veríték is. A mosdó elég hűvös volt, s ő mégis érezte, hogy izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokán. Egy vékony erecske futott végig a jobb oldali halántékán, elhagyta a szeme sarkát. - Azt akarom, hogy a gép elejére jöjjön, és hogy elém üljön; van pár üres szék abban a körzetben. -De én... - Nem maradhat ott, ahol van, hátul a huszonhármas sorban semmiképpen. Holly nem szerette, ha parancsolgatnak neki. Önállónak tartotta magát, nem szokta meg, hogy megmondják, mit tegyen. - Az az én helyem. Huszonhármas sor H hely. Nem rángathat el erőszakkal. - Ha ottmarad, meghal - vágta oda türelmetlenül Jim. A nő arca legalább akkora meglepetést tükrözött, mint amekkorát Jim érzett saját szavai hallatán. - Meghalok? Hogy érti ezt? - Nem tudom - morogta Jim, de aztán a tudás akaratlanul is megérkezett. - Ó, Jézus! Ó, istenem! Lezuhanunk. - Micsoda? - A gép. - A szíve most gyorsabban vert, mint a turbina lapátja abban az óriási motorban, amely a levegőben tartotta őket. - Lezuhanunk. Úgy, ahogy van. Látta, amint Holly arcán a kezdeti érthetetlenség átadja helyét a szörnyű felismerésnek. - Repülőszerencsétlenség? - Igen. - Mikor? - Nem tudom. Hamarosan... A huszadik soron túl szinte senki sem éli túl. - Nem tudta, mit fog mondani, egészen addig, amíg ki nem mondta, és ahogy hallgatta saját szavait, elborzadt tőlük. - az első kilenc sorban valamivel jobb lesz a túlélési arány, de ott sem igazán jó, egyáltalán nem jó. Át kell ülnie az én részlegembe. A gép megremegett. Holly megmerevedett, és riadtan nézett körül, mintha azt várná, hogy a mosdó falai rájuk omlanak. - Ez csak átmeneti zavar - nyugtatta meg a férfi. - Van még... néhány percünk. Holly nyilván eleget tudott róla, hogy higgyen a jóslatában, nem kételkedett többé. - Nem akarok meghalni. Jim egyre növekvő belső sürgetéssel megragadta a nőt a vállánál fogva. - Ezért kell előrejönnie, és mellém ülnie. Senki sem fog meghalni a 10-es sortól a 20-asig. Lesznek sérülések, némelyik egészen komoly, de senki sem fog meghalni azon a területen, és sokan sértetlenül fognak kikerülni a bajból. S most: az isten szerelmére, jöjjön már! Jim a kilincsért nyúlt. -Várjon! Szólni kell a pilótának. A férfi a fejét rázta. - Úgysem segítene. - De mi van akkor, ha tudna tenni valamit, amivel megakadályozhatná a katasztrófát? - Nem hinne nekem, s ha mégis... nem tudom, mit mondjak neki. Lezuhanunk, igen, de nem tudom, miért. Lehet légi karambol, lehet szerkezeti meghibásodás, lehet, hogy bomba van a fedélzeten, bármi lehet. - Hiszen maga médium, ha megpróbálja, sokkal tisztábban fogja látni a részleteket! - Ha azt hiszi, hogy médium vagyok, kevesebbet tud rólam, mint hinné. -Meg kell próbálnia! -Ó, hölgyem, megpróbálnám, higgye el, de ha megszakadok sem jutok semmire. Nem és kész. Holly arcán a rettegés és a kíváncsiság küzdött az uralomért. -Ha nem médium... akkor mi maga? - Egy eszköz. - Eszköz? - Igen. Felhasználnak: valaki vagy valami. A DC-10-es újból megrázkódott. Megdermedtek, de a repülő nem kezdett el váratlanul lefelé zuhanni. Haladt tovább, mint azelőtt. A három motor tovább zümmögött, csak valamivel zajosabban. Holly megragadta a férfi karját. - Nem hagyhatja, hogy a többiek meghaljanak. Jim mellkasát bűntudat szorongatta, és a gyomra összeszorult attól a burkolt célzástól, hogy a fedélzeten lévő többi utas halála valahogy az ő lelkén szárad. - Azért vagyok itt, hogy megmentsem azt a nőt és a kislányát, senki mást -jelentette ki. -Ez iszonyú! - Nekem sem tetszik jobban, mint magának, de ez a helyzet - morogta Jim, és kinyitotta a mosdó ajtaját. Holly nem engedte el a karját, dühösen megrántotta. Valószínű, hogy zöld szeme előtt a füstölgő roncsok közt heverő szétzúzott testek víziója kísértett. Hevesen suttogta ismételte Önmagát. - Nem hagyhatja a többieket meghalni. -Vagy velem jön, vagy meghal velük együtt - vágott vissza Jim türelmetlenül. Kilépett az ajtón, s Holly követte őt, bár Jim nem tudta, vajon átül-e őhozzá. Remélte, hogy megteszi. Hiszen Ő egyáltalán nem lehet felelős azok haláláért, akik akkor is elpusztulnának, ha ő nem lenne a fedélzeten; ez a végzetük, s őt nem azért küldték, hogy megváltoztassa a sorsukat. Nem mentheti meg az egész világot, s hinnie kell abban a bölcsességben, hogy valamilyen magasabb hatalom irányítja. Azonban feltétlenül felelős lenne Holly Thorne haláláért, hiszen a riporternő nem lenne itt ezen a járaton, ha akaratlanul bár, de ő nem vezette volna a gépre. Ahogy végigment a baloldali folyosón, az egyik ablakra pillantott és azon túl a tiszta, kék égre. Érezte a lába alatt tátongó űrt, s ettől összerándult a gyomra. Csak akkor mert visszanézni, amikor elérte a helyét a 16-os sorban. Megörült, amikor látta, hogy Holly engedelmesen baktat utána. Jim két üres székre mutatott, közvetlenül az ő és Christine háta mögött. Holly megrázta a fejét. - Csak, ha mellém ül. Beszélnünk kell! Jim Christine-re, majd Hollyra pillantott. Tisztán érezte, hogy az idő úgy szalad, mint a csatornában lefelé zubogó víz. Az utolsó cseppek borzalmas pillanata már közeledett. Szerette volna felkapni a riporternőt, belegyömöszölni az ülésbe, bekapcsolni rajta a biztonsági övet és kulcsra zárni, csakhogy a biztonsági övnek nincs zárja. Mivel képtelen volt elrejteni csalódottságát, a fogai közt beszélt a nőhöz. - Az én helyem mellettük van - sziszegte, Christine és Casey Dubrovekre utalva. Halkan beszélt, mint ahogy Holly is, a több utas mégis őket kezdte nézni. Christine összevont szemekkel pillantott a férfira, a nyakát nyújtogatva próbált hátranézni Hollyra. - Valami baj van, Steve? - kérdezte. -Dehogy, minden rendben - hazudta a férfi. Újra az ablak felé pillantott. Kék ég. Mérhetetlen. Tiszta. Hány mérföld van a földig? - Rosszul néz ki - makacskodott Christine. Ráébredt, hogy az arca még mindig verejtékben úszik. -Csak egy kicsit meleg van. Képzelje, összefutottam egy régi barátommal. Ad nekem öt percet? - Persze. Én közben gondolatban összeállítom az önhöz leginkább illők listáját - felelve a nő mosolyogva. Jímnek egy pillanatra fogalma sem volt, hogy miről beszél Christine. Aztán eszébe jutott, hogy megkérte, keressen párt a számára. - Helyes - bólogatott -, óriási. Azonnal jövök, és megbeszéljük. Betuszkolta Holly-t a 17-es sorba, s letelepedett mellé. Holly másik oldalán egy nagymama formájú kövér asszony ült virágmintás ruhában kékesre színezett, szürkés fürtjeit szoros kontyba fogta. Mélyen, halkan, hortyogva aludt. A nyakába akasztott gyöngysoron aranykeretes szemüveg függött, amely az egyenletesen emelkedő és süllyedő tekintélyes keblen pihent. Holly közel hajolt a férfihoz, lehalkította a hangját, hogy az ne hallatsszon át a keskeny folyosón a másik oldalra, és egy szenvedélyes szónok meggyőző erejével folytatta: - Nem hagyhatja meghalni a többieket. - Ezt már megbeszéltük - válaszolta csökönyösen a férfi, a nő hangmagasságához igazodva. - Kötelessége. - Én is csak ember vagyok! - De egészen különleges ember. - Nem vagyok isten - morogta a férfi panaszosan. -Szóljon a pilótának. - Jézusom, maga aztán hajthatatlan. - Figyelmeztesse a pilótát! - suttogta a nő. - Nem fog hinni nekem. - Akkor figyelmeztesse az utasokat. - Nincs elég hely mindnyájunk számára ebben a körzetben. Holly dühösen sürgette a férfit, halkan, de olyan intenzitással, hogy Jim nem tudta levenni róla a szemét, vagy elhessegetni a hallottakat. Holly rátette egyik kezét a férfi karjára, és olyan keményen markolta, hogy Jim fájdalmat érzett. - A fene vigye el, lehet, hogy tudnánk tenni valamit a megmenekülésükért. - Csak pánikot keltenénk. - Ha meg tudná menteni a többieket, de mégis hagyja őket meghalni, akkor az gyilkosság - suttogta kitartóan, dühtől csillogó szemmel Holly. A vád mélyen Jim szívébe markolt, és olyan érzése támadt, mintha egy kalapáccsal mellbe vágták volna. Egy pillanatra elállt a lélegzete. Amikor meg tudott szólalni, a hangja többször is megcsuklott. - Gyűlölöm a halált, gyűlölöm, ha emberek halnak meg, tényleg gyűlölöm. Embereket akarok megmenteni, megszüntetni minden szenvedést, az élet oldalán akarok állni, de csak annyit tehetek, amennyire képes vagyok. - Gyilkosság - ismételte a nő. Holly gyalázatos dolgot művelt vele. Jim úgy érezte, képtelen elviselni azt a súlyt, amelyet ez a nő az ő vállára halmozott. Ha meg tudná menteni a két Dubroveket, két csodát tenne egyszerre, megmentené az anyát és gyerekét a korai haláltól, a végzetüktől, csakhogy Holly Thorne, tudva a képességeiről, nem elégszik meg két csodával; hármat, négyet, ötöt, tizet, százat akar. Jim úgy érezte, mintha egy mérhetetlen súly szakadna rá, ennek az átkozott repülőgépnek a súlya belepasszírozná a földbe. Nem helyes Hollytól, hogy szemrehányást tesz neki, ez nem tisztességes. Ha valakit vádolni akar, akkor Isten ellen kell vádat emelnie, aki kifürkészhetetlen útjai során e légi katasztrófa mellett döntött - Gyilkosság - ismételte Holly, s még keményebben belevájta ujjait a férfi karjába. Jim érezte, hogy a düh úgy sugárzik a nőből, mint ahogy a napfény visszatükröződik egy fémfelületről. Visszaverődik. Hirtelen rádöbbent, hogy ennél találóbb képet ki sem találhatott volna. Holly dühe semmivel sem volt nagyobb, mint amit ő érzett saját tehetetlensége miatt. - Gyilkosság - ismételte Holly immár sokadszor, s nyilvánvalóan tudatában volt, mekkora befolyást gyakorolt ezzel a váddal a férfira. Jim belenézett a nő gyönyörű szemébe, és szerette volna megütni őt, pofon vágni, lesújtani rá teljes erejével. Eszméletlenné tenni, hogy ne tudja szavakba önteni azokat a gondolatokat, melyeket ő is érez. Hollynak túl jó az ítélőképessége, s Jim gyűlölte ezért. Ahelyett, hogy megütötte volna, felállt. - Hova megy? - kérdezte Holly. - Beszélek a légikísérővel. -Miről? - Maga győzött, oké? Győzött. A gép vége felé vezető úton nézte az utasokat, akik mellett elhaladt, s megdermedt attól a gondolattól, hogy sokan közülük hamarosan halottak lehetnek. Ahogy fokozódott a kétségbeesése, a képzelete is meglódult, és látta a koponyákat a bőrük alatt, és most még hússal borított csontokat. Ezek az emberek élő halottaknak tűntek a szemében. Émelygett a félelemtől, nem önmagáért, hanem értük. A gép bukdácsolt, mintha kátyúra hajtott volna a levegőben. Jim megragadta az egyik szék háttámláját, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de még nem a nagy zuhanás kezdődött. A légi utaskísérők a gép végén gyűltek össze a munkaterületükön, hogy előkészítsék a tálcákat az ebédhez, és éppen akkor értek fel a fedélzeti konyhából. Vegyes társaság volt, férfiak és nők, néhányan a húszas éveikben jártak, mások ötvenesnek tűntek. Jim a legidősebbet vette célba. A ruháján viselt névkártyáról ítélve Evelynnek hívták. -Beszélnem kell a pilótával - mondta a nőnek, lehalkítva a hangját, bár a legközelebbi utasok is jóval távolabb ültek. Evelyn, ha meg is lepődött a kívánságától, nem mutatta. Mosolygott, éppen úgy, ahogy tanították. - Ide figyeljen, a mosdóban voltam, és hallottam valamit - hazudta. - Nem a motor megszokott hangját. A nő mosolya szélesebb és kevésbé őszinte lett, és felvette a "nyugtassuk meg az ideges utast" hangnemet. - Nos, tudja, a repülés során, amikor a pilóta módosít a sebességen, teljesen normális, hogy megváltozik a motor hangja. - Ezt jól tudom. - Megpróbált ésszerű embernek látszani, hogy a stewardess komolyan vegye. - Sokat repültem. Most más hangot hallottam. - Ismét hazudott. - Ismerem a repülőgép-motorokat, a McDonnel-Douglas-nál dolgozom. Mi terveztük és építettük a DC-10-est, ismerem ezt a gépet, és amit a mosdóban hallottam, rendellenesnek tűnt. A stewardess tétován mosolygott, sokkal hihetőbben, de nem azért, mert kezdte komolyan venni a férfi figyelmeztetését, hanem mert sokkal találékonyabb légibetegnek tekintette, mint a legtöbb pánikba esett utast. A többi utaskísérő is abbahagyta a munkát, és őt bámulták, kétségkívül azt gondolva, hogy problémát fog okozni. Evelyn óvatosan válaszolt. -Nos, valójában minden remekül működik, legfeljebb némi zavar támadhatott... - A farokmotornál - vágott közbe Jim. Ez már nem újabb hazugság volt, visszanyerte beleérzőképességét, és hagyta, hogy a felfedéseinek ismeretlen forrása beszéljen rajta keresztül. - A szellőző-berendezés kezd leválni. Ha leszakad egy turbina-lapát, még nem komoly a dolog, ám ha az egész szerkezet darabokra szakad, isten tudja, mi történhet. Nem úgy hatott, mint egy tipikus légibeteg utas, és az összes utaskísérő, ha nem is tisztelettel, de legalább óvatos előzékenységgel bámult rá. - Minden rendben - mondta Evelyn a begyakorolt szöveget. - Még ha el is vesztünk egy motort, kettővel is repülhetünk... Jim izgatott lett, mert az a bizonyos felsőbb hatalom egyértelműen elhatározta, hogy megadja neki mindazt az információt, amelyre szüksége van, hogy meggyőzze ezeket az embereket. Talán lehet valamit tenni, hogy mindenki megmeneküljön. Miközben igyekezett nyugodt maradni, hallotta saját hangját. - A motor negyven font tolóerővel rendelkezik, igazi monstrum, és ha felrobban, olyan, mint ha egy bomba robbanna. A kompresszorok elkezdenek hátrafelé ereszteni, és ha a szellőző berendezés harmincnyolc titánium lapátja elszabadul, a rotor is darabjaira robbanhat, s mint a srapnel, réseket üthet a farokrészbe, az oldal- és a magassági kormánylapátok megsérülhetnek... az egész farok széteshet. -Talán mégiscsak szólni kellene Delbaugh kapitánynak - vélte az egyik utaskísérő. Evelyn most nem tiltakozott azonnal. - Ismerem ezeket a motorokat - folytatta Jim -, meg tudom neki magyarázni. Nem kell, hogy a pilótafülkébe vigyen, csak engedje, hogy beszéljek vele a belső telefonon. - A McDonnel Douglasnál dolgozik? -kérdezte Evelyn. - Igen, tizenhét éve vagyok mérnök - hazudta Jim. Evelynt már kétségek töltötték el, dacára mindazon bölcsességeknek, amelyeket begyakoroltattak vele. Már majdnem beadta a derekát. Jim a reménytől felvillanyozódva folytatta. - A kapitánynak le kell állítania a kettes motort! Ha azt kikapcsolja, az út hátralévő részét megtehetjük az egyes és a hármas motor segítségével. Ha végigcsináljuk, mindannyian élve megúszhatjuk. Evelyn a társaira nézett, és páran közülük bólintottak. -Azt hiszem, nem ártana, ha... - Gyerünk - sürgette Jim. - Nem lehet sok időnk. Követte Evelynt a jobb oldalon, a turistaosztályon keresztül előre. A gépet hatalmas robbanás rázta meg. Evelyn nagyot esett. Jim is előrebukott, megragadott egy széket, hogy ne zuhanjon rá a nőre. Oldalra billent, nekikoccant egy utasnak, aztán térdre rogyott, ahogy a gép elkezdett rázkódni. Amikor megpróbálta feltornázni magát, a gép lefelé lódult, s veszíteni kezdtek a magasságukból. Holly átült a tizenhetes sorból Christine Dubrovek mellé, Steve Hartman ismerőseként mutatkozott be, és majdnem kirepült a székből, amikor a rázkódás émelyítő hulláma átfutott a gépen. Másodpercekkel később tompa robbanás hallatszott, mintha belerohantak volna valamibe. - Mami! - Casey-t megtartotta a biztonsági öv, így nem bukott előre, csak az ölében tartott mesekönyv hullott zörögve a padlóra. A kislány szeme hatalmasra nyílt a rémülettől. A gép veszíteni kezdett a magasságából. - Mami? -Semmi baj - nyugtatta Christine, bár szemmel láthatóan küszködött, hogy elrejtse saját félelmét a kislány elől. - Csak egy kis zavar, egy légtölcsér. Gyorsan sűllyedtek. - Nem lesz semmi baj - biztosította őket Holly, áthajolva Christine fölött, hogy a kislány hallhassa a bátorítást. - Egyikkőjükkel sem történik semmi baj, ha itt maradnak, nem mennek sehova, csak itt ülnek pontosan a helyükön. Zuhanás...ezer láb...kétezer... Holly viharos gyorsasággal kötötte be magát az ülésbe. .. .háromezer.. .négyezer... Kezdeti rettegés és pánikhullám lett úrrá az utasokon. Aztán pillanatnyi izgatott csend következett, miközben mindnyájan a székük karfájába kapaszkodva várták, hogy a sérült gép vissza tud-e húzni időben - vagy lefelé dől egy még veszélyesebb szögbe. Holly meglepetésére az orr lassan felemelkedett, s a gép ismét vízszintesbe került. Együttes sóhaj és némi taps végig az utastéren. Holly Christine-re és Casey-re vigyorgott. - Minden rendben lesz, mindannyian végigcsináljuk. A kapitány szólt a hangosbeszélőn. Megmagyarázta, hogy elvesztették az egyik motort. Biztosította őket, hogy még tudnak repülni a megmaradt kettővel, bár burkoltan célzott arra is, hogy a biztonság kedvéért lehet, hogy el kell térniük egy, az O'Hare-nál közelebb lévő repülőtér felé. Nyugodtnak és magabiztosnak tűnt, és köszönetet mondott az utasoknak a türelmükért, s jelezte, hogy némi kényelmetlenségen kívül nem lehet más bajuk. Egy pillanattal később Jim Ironheart tűnt fel a folyosón és guggolt le Holly mellé. Apró vérfolt csillogott a szája sarkában; nyilván a rázkódástól nekimehetett valaminek egy kicsit. Holly egészen felderült, szerette volna megcsókolni a férfit, de csak annyit mondott: - Látja, ugye, hogy mégis sikerült! Jim zordan nézett rá. - Nem. - Egészen közel hajolt, arcát szinte a nő arcához nyomta, s suttogva beszéltek, mint korábban, bár Holly szerint Christine Dubrovek is bizonyára hallotta. - Már késő - folytatta a férfi. Holly úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. - Hiszen normálisan repülünk. - A szétrobbant motor darabjai lyukakat ütöttek a farokrészbe. Elvágták a hidraulikus vezetékek zömét. Többit meg kilyukasztották. Hamarosan kormányozhatatlan lesz a gép. Holly félelme pár perccel ezelőtt már elpárolgott. Most visszatért, mint ahogyan a jégkristályok összekapcsolódnak és bevonják a téli tó szürke felszínét. Le fognak zuhanni. - Ha pontosan tudja, mi fog történni, miért velünk van, nem pedig a kapitány mellett? - faggatta a nő. -Vége. Elkéstem. -Nem. Soha. - Semmit sem tehetek. - De igen. Egy utaskísérő jelent meg, megrendültnek látszott, de a hangja nyugodtan csengett: - Uram, kérem, üljön vissza a helyére. - Jól van, vissza fogok ülni - válaszolta Jim. Előbb azonban megfogta Holly kezét és megszorította. - Ne féljen! - Aztán Christinere, majd Caseyre nézett. - Minden rendben lesz. Visszament a tizenhetes sorba, és leült a nő mögé. Holly nem szívesen veszítette szem elől a férfit. Már az is nyugalommal töltötte el, hogy láthatja. Leighton Delbaugh kapitány huszonhat éve kereste a kenyerét kereskedelmi utasszállító gépek fülkéiben, az utolsó tizennyolc évben pilótaként. Összeakadt és sikeresen elbánt már ijesztően sokféle problémával, néhány közülük volt olyan komoly, hogy válságosnak lehessen nevezni, ám ő megoldotta a társaság kérlelhetetlen programja jóvoltából, amely folyamatos oktatásból és rendszeresen ismétlődő vizsgákból állt. Úgy érezte, mindenre készen áll, ami csak megeshet egy modern repülőgépen, de most nehezen tudta elhinni, ami a 246-os járattal történt. Miután a kettes motor cserbenhagyta, a gépmadár váratlanul ereszkedni kezdett, és irányíthatatlanná vált. Valahogy mégis sikerült korrigálni a tartását, és nagy mértékben lassítani az ereszkedést. Ám az csak a legcsekélyebb problémájuk volt, hogy vesztettek tizenegyezer lábnyit a magasságukból. -Jobbra tartunk - közölte Bob Anilov, Delbaugh másodpilótája, a negyvenhárom éves kitűnő szakember. - Folyamatosan térünk el jobbra, Sley... - Részleges hidraulikai meghibásodásunk van - szólt Chris Lodden, a mérnökük, a legfiatalabb hármójuk közül, és gyakorlatilag minden nőnemű utaskísérő kedvence, aki csak találkozott vele. Részben mert jóképű volt azzal a pimasz arcával, de nagyobb részt azért, mert volt benne egy kis félszegség, s ez szokatlannak számított a legtöbb járaton megtalálható öntelt és elbizakodott férfiszemélyzet mellett. Chris Anilov mögött ült, s a mechanikus berendezések monitorjának megfigyeléséért felelt. - Egyre keményebben húz jobbra - közölte Anilov. Delbaugh már teljesen balra kormányozott. -A fenébe! - szitkozódott. - Semmi reagálás - tudósított Anilov. - Rosszabb, mint egy részleges veszteség -mondta Chris Lodden. Műszereit kopogtatta, és újra beszabályozta, mintha nem tudná elhinni, amit azok közölnek vele. - Hogy lehet ez? A DC-10-es három jól megtervezett hidraulikus rendszer szolgálta, nem veszíthettek el mindent, pedig ez történt. Pete Jankovszky - egy kopasz, vörös bajuszos repülésoktató, a társaság denveri kiképzőközpontjából - együtt utazott a személyzettel útban Chicago felé, ahol a bátyját akarta meglátogatni. Mint a csapat megfigyelő tagja, lehajtható széken ült, közvetlenül Delbaugh mögött, gyakorlatilag átbámult a kapitány válla fölött. - Megyek, szétnézek a farokrészen, felbecsülöm a károkat - szólalt meg. Amint Jankovszky elment, Lodden szólalt meg: - Csak a motor tolóerejére támaszkodhatunk. Delbaugh kapitány bólintott, lekapcsolta a jobboldali motort, növelve a másik - baloldali - motor erejét, hogy húzza őket balra, s megkímélje az akaratlan fordulattól. Amikor majd elkezdenek túlságosan balra fordulni, ismét növelheti a jobboldali motor erejét, hogy visszafordítsa őket. A mérnök segítségével Delbaugh megállapította, hogy farokrészben a hátsó és elülső magassági kormányok tönkrementek, használhatatlanok. A szárnyak csűrőlapjai megsérültek. A hátsó csűrőlapok tönkrementek. A DC-10-es szárnyszélessége a negyvenöt métert is meghaladta. A törzsé az ötvenet is. Több volt, mint egyszerű repülőgép. A szó szoros értelmében inkább hajó volt, amely átsiklott az égen, egy igazi "jumbo jet", s most gyakorlatilag csak a két General Electric Pratt and Whitney motorral lehetett kormányozni. Ez nagyjából azzal egyenértékű, mint amikor a sofőr úgy próbálja irányítani kormányozhatatlanná vált autóját, hogy előbb az egyik, majd a másik oldalra dőlve elkeseredetten küzd azért, hogy testsúlyával tartsa az úton járművét. Eltelt néhány perc a farokmotor robbanása óta, és a gép még mindig vízszintesen repült. Holly hitt Istenben. Nem azért, mert valamilyen életet megváltoztató élményben lett volna része, hanem mert a hit ellenpólusa túl elkeserítőnek látszott. Bár metodista családban nevelkedett, és egy ideig eljátszott azzal a gondolattal, hogy átpártol a katolikus egyházhoz. Sohasem szabta meg magának, milyen istent részesít előnyben: egy szürkeruhás protestáns változatot, egy szenvedélyesebb katolikus istenséget, vagy valami teljesen mást. A mindennapi életben sosem fordult az égiekhez segítségért a problémáival, s csak akkor mondta el az asztali áldást, ha a szüleinél volt látogatóban Philadelphiában. Képmutatónak érezte volna magát, ha most buzgón imádkozni kezd, mindazonáltal bízott abban, hogy Isten, akárki vagy akármi is ő, kegyes hangulatban van, és szemmel tartja a DC 10-et. Christine az egyik meséskönyvet olvasta Casey-vel, s vicces megjegyzéseket fűzve az állatszereplők kalandjaihoz megpróbálta elvonni a kislánya figyelmét a tompa robbanás és az azt követő zuhanás emlékétől. Az, hogy ilyen intenzíven a gyermekre összpontosított, saját érzelmi zűrzavaráról árulkodott: rémület kerítette hatalmába, és tudta, hogy a legrosszabbon még nincsenek túl. Holly percről percre mélyebbre süllyedt a tagadás állapotába; vonakodott elfogadni Jim Ironheart szavait. Nem abban kételkedett, hogy ők ketten meg a Dubrovekek életben maradnak-e. Azt biztosan érezte. Viszont azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy a többiek meghalnak. Tűrhetetlen volt arra gondolni, hogy az idős és a fiatal férfiak és nők, az ártatlanok és a bűnösök, az erkölcsösek és az erkölcstelenek, a kedvesek és az aljasok egyazon esemény során fognak elpusztulni, összezúzódva valami sziklás meredélyen vagy egy vadvirágos réten, amelyet lángba borít az égő üzemanyag, s semmilyen kegyelmet nem kapnak azok, akik méltóságteljesen és egymást tisztelve élték életüket. Mowa fölött a 246-os járat kirepült a Minneapolis Center és a Denver Center légiirányító hatásköréből, s most csak a Chicago Centerre reagált. Mivel képtelen volt működőképessé tenni a hidraulikát, Delbaugh kapitány engedélyt kért és kapott a légiirányítótól és Chicagótól, hogy eltérjen az O'Hare irányából a legközelebbi nagyobb repülőtér, az iowai Dubuque felé. Átadta a gép irányítását Anilovnak, s Chris Loddennel a válságból kivezető út keresésére koncentráltak. Első lépésként Delbaugh rádión üzenetet küldött a Repülőgép Szervizhálózatnak, a San Francisco-i nemzetközi reptérre. Az RSZ a légitársaság központi karbantartó bázisa volt, egy mérhetetlenül nagy komplexum, több mint tízezres személyzettel. - Van egy kis problémánk - mondta nyugodtan a kapitány. - Teljes hidraulikai meghibásodás. Fenn bírunk maradni egy ideig, de nem tudjuk irányítani a gépet. Az RSZ-nél a társaság alkalmazottai mellett más szakemberek is dolgoztak huszonnégy órás műszakban, a jelenleg működtetett repülőgép-típusok szerelői, plusz egy férfi a General Electrictől, ahol a CF-6-os motorokat készítették, meg egy másik a Mc Donnell Douglastól, ahol tervezték és előállították a DC-10-est. Kézikönyvek, könyvek és hatalmas mennyiségű komputeren hozzáférhető adatmennyiség állt a személyzet rendelkezésére Vinden géptípusról az RSZ-nél, no meg az Egyesült Légiflotta összes eddigi és mostani gépeinek roppant alapossággal leírt karbantartási "életrajza", A rendelkezésre álló szakemberektől Delbaugh és Lodden megtudhatták bármilyen gép mechanikus problémáját, amelyet élettartalma során tapasztaltak, s hogy pontosan mit csináltak a legutóbbi menetrendszerű karbantartás során, s még azt is, mikor javították a sérült kárpitozást - gyakorlatilag mindent, azon kívül, hogy mennyi aprópénz hullott az ülésre az utasok zsebeiből, és maradt ott az utolsó tizenkét hónap folyamán. Delbaugh remélte, meg tudják neki mondani, hogy a fenébe tartson a levegőben a magassági kormányok, oldalkormányok, csűrőlapok és más berendezések segítsége nélkül egy olyan repülőgépet, amely akkora, mint egy bérház. Még a legjobb repülésoktató programok is arra a feltételezésre épülnek, hogy egy pilóta képes manőverezni valamilyen szinten a gépével a váratlan esemény során a tervezők által biztosított bőséges eszközök segítségével. Az RSZ alkalmazottai eleinte csak nehezen akarták elfogadni, hogy Delbaugh gépe az egész hidraulikát elvesztette, azt hitték, csak részleges vesztesége van. Végül Delbaugh kénytelen volt rájuk förmedni, hogy megértesse velük a helyzetet, s ezt rettenetesen sajnálta, nem csak azért, mert fenn akarta tartani a pilóták csendes hivatásgyakorlásra vonatkozó tradícióját, melyet elődei honosítottak meg a szörnyű állapotok orvoslására, de azért is, mert komolyan megijedt saját hangjának indulatosságától, és attól kezdve sokkal nehezebben hitte el, hogy olyan nyugodtnak érzi magát, mint amilyen szeretne lenni. Pete Jankovszky, a denveri repülésoktató visszatért a gép hátulsó részébe tett kirándulásából, és jelentette, hogy az ablakból egy harminc centis lyukat fedezett fel a farok vízszintes részén. -Valószínűleg több kár van még rajta, amit nem láthattam. Szerintem a felrobbant motor részei felsértették a hátsó körzetet, a gép végénél lévő választófal mögött, amelyen az egész hidraulikus rendszer átfut. Delbaughot megrémítette a gyomrán áthullámzó érzés, de továbbította Jankovszky információit az RSZ-nek, s közben fájdalmasan tudatában volt annak, hogy kétszázötven utas és a személyzet tíz tagja számít rá, hogy élve leviszi őket a földre. Aztán segítséget kért arra vonatkozóan, hogyan repüljön egy teljesen béna géppel. Nem lepte meg, amikor egy gyors konzultáció után a San Francisco-i szakemberek nem tudtak javaslattal előállni. Megkérte őket, hogy kíséreljék meg a lehetetlent és tájékoztassák, hogyan maradjon ura ennek a behemótnak, ám tudta, hogy ez ugyanolyan tisztességtelen elvárás, mint amit Isten osztott ki őrá. Delbaugh Jankovszkyhoz fordult. - Kérd meg Evelynt, hogy keresse meg azt a fickót, akiről beszélt. Hozzátok ide gyorsan! Amikor Pete újra elhagyta a fülkét, Delbaugh közölte az RSZ-nél lévő műszaki vezetőkkel, hogy egy McDonnell Douglas mérnök van a fedélzeten. -Figyelmeztetett minket, hogy valami nincs rendben a farokmotorral, még mielőtt az felrobbant volna. Azt hiszem, a hangjából tudhatta... Idehozzuk, hátha tud segíteni. A General Electric turbinás motor szakértője válaszolt a vonalban. - Mit ért az alatt, hogy a hangjából tudta megállapítani? Hogy tudta a hangjából megmondani? Milyen hangot hallott? - Nem tudom - válaszolt Delbaugh. - Mi nem észleltünk semmi szokatlan zajt, vagy váratlan magasságváltozást, és a légikísérők sem. A hang recsegve válaszolt Delbaugh fülhallgatójában. - Kizárt dolog, hogy a hangjából megjósolhatta volna! - A McDonnel Douglas DC-10-es specialistája szintén zavartan beszélt. - Hogy hívják azt a fickót? - Hamarosan megtudjuk. Egyenlőre csak a keresztnevét ismerjük - válaszolta Sleighton Delbaugh. - Jimnek hívják. A kapitány bejelentette az utasoknak, hogy Dubuque-ban fognak landolni a mechanikai problémák következményeként, s Jim látta, hogy Evelyn közeledik feléje a baloldali folyosón, kissé imbolyogva, mivel a repülő már nem haladt olyan biztosan, mint korábban. Azt kívánta, bárcsak ne azért jönne a nő, amire ő gondol. Azonban tudta, hogy a segítségét fogják kérni. - ...és lehet, hogy a leszállás kissé viharos lesz - fejezte be a kapitány. Ahogy a pilóta csökkentette és növelte a másik motor erejét, a szárnyak meginogtak, és a gép úgy imbolygott, mint egy hajó a hullámzó tengeren. Minden egyes alkalommal, amikor ez történt, hamar visszanyerték az egyensúlyukat. Ám az elszánt irányváltoztatások között olyan szerencsétlenek is akadtak, amikor elkaptak egy légörvényt, s a DC-10-es már nem vágott keresztül rajta olyan biztosan, mint ahogy azt az induláskor tette. -Delbaugh kapitány szeretné, ha előre tudna jönni - mondta Evelyn, halk hangon és mosolyogva, amikor odaért a férfihoz, mintha egy kellemes kis teadélutánra invitálná. Jim szerette volna visszautasítani a meghívást. Nem volt teljesen biztos abban, hogy Christine és Chasey, vagy - ami azt illeti -Holly túlélik-e a katasztrófát az ő jelenléte nélkül. Tudta, hogy becsapódáskor a géptörzsből tíz sornyi leszakad a gép többi részétől, és azt kevesebb veszteség éri, mint az elülső és hátulsó részeket. Mielőtt beleszólt a 246-os járat sorsába, minden utas, aki ezen a részen ült, arra rendeltetett, hogy viszonylag kis sérülésekkel, vagy sértetlenül élje túl a katasztrófát. Biztos volt abban, hogy az ott ülők közül mindenki életben fog maradni, de azt nem tudta, elég volt-e csupán annyit tennie a két Dubrovek túlélése érdekében, hogy biztonságos zóna közepére hozta őket. Lehet, hogy a becsapódást követően ott kellene lennie, hogy átsegítse őket a tűzön és a roncsokon - s ezt nem teheti meg, ha a repülő személyzetével tartózkodik. Mindamellett, fogalma sem volt arról, hogy a személyzet túléli-e a katasztrófát. Ha velük lesz a pilótafülkében a becsapódáskor... Mindenesetre ment Evelynnel. Nem volt választási lehetősége - legalábbis azóta nem, hogy Holly Thorne kifejtette, hogy ő többre lehet képes, mint megmenteni egy asszonyt és egy gyermeket, s a többiekért is felelősséggel tartozik. Túlságosan is jól emlékezett a furgonban haldokló férfira kint a Mojave sivatagban és az atlantai boltban tavaly májusban meggyilkolt három ártatlan emberre, akik életben maradhattak volna, ha időben odaér, hogy megmentse őket. Ahogy elhaladt a tizenhatos sor mellett, hallotta a két Dubroveket, akik egy mesekönyv fölé hajoltak, aztán a tekintete találkozott Holly tekintetével. A nőről lerítt, mennyire aggódik. Jim ment Evelyn után, és érezte, ahogy az utasok gondterhelten figyelik. Egy volt közülük, aki különleges státuszba emelkedett e kellemetlen helyzet által, amelyről már kezdték gyanítani, hogy veszélyesebb, mint azt elmondták nekik. Nyilván azon tűnődtek, hogy vajon milyen különleges tudást birtokolhat, amely kívánatossá teszi a jelenlétét a pilótafülkében. Ha tudnák! A gép ismét megingott. Jim ellesett egy trükköt Evelyntől. A nő nemcsak akkor imbolygott, amikor a billenő fedélzet erre kényszerítette, hanem folyamatosan megkísérelt a mozgás elébe vágni és az ellenkező irányba dőlni. Néhány utas diszkréten belehányt a műanyag tasakba. Sokan mások, bár képesek voltak visszatartani a hányingerüket, szürke arcal ültek. Amikor Jim belépett a szűk, műszerektől telezsúfolt pilótafülkébe, megdöbbent attól, amit látott. A mérnök egy kézikönyvet lapozott csendes kétségbeeséssel az arcán. A két pilóta, Delbaugh és a másodpilóta Anilov - a légikísérő szerint, aki nem jött be Jimmel - a vezérléssel harcolt, próbálva visszarántani a jobbra tartó gépet a helyes irányba. - Ismét vesztünk a magasságból - jelezte Anilov. - Nem komoly - válaszolt Delbaugh. Megérezte, hogy valaki bejött, és hátrapillantott. A kapitány helyében Jim úgy verejtékezett volna, mint egy versenyló futam után, azonban Delbaugh arcán csak kevés, finoman csillogó izzadtságcsepp fénylett. A hangja biztosan csengett: - Maga az az ember, aki... - Igen. Delbaugh újra előre nézett. - Rosszabbodik? - kérdezte Anilovtól, mire a másodpilóta rábólintott. A kapitány elrendelte, hogy fokozzák a sebességet, és valaki teljesítette. Aztán anélkül, hogy ránézett volna, Jimhez kezdett beszélni. - Maga tudta, hogy ez fog történni? - Igen. - Nos, mi mást tud még? - Teljes hidraulikai meghibásodás - felelte Jim, és nekidőlt az egyik válaszfalnak, amikor a gép újból megremegett és rázkódott. - Úgy gondoltam, olyat, amiről nem tudok - válaszolta a kapitány hűvös szarkazmussal. Jogosan hozzáfűzhetett volna egy dühös morgást, de ő csodálatra méltón ura volt önmagának. Aztán a légiirányítással beszélt, ahonnan új utasításokat kapott. Jim hallotta a beszélgetést, és megvilágosodott előtte, hogy a dubuqe-i irányítótorony 360 fokos fordulatokkal irányítja be a 246-os járatot, s megkísérli beállítani az egyik kifutópályára. A pilóták, mint rendesen, most sem tudták könnyedén egyenesbe hozni a gépet, hiszen nem állt rendelkezésükre valódi vezérlés. A meghibásodott gép őrült módon folyamatosan jobbra kívánt fordulni, de most azzal a lélegzetelállító tervvel találkozott, mely szerint hagyják, hogy úgy találja meg az utat az istállóba, mint egy makacs bika, amely nem akar engedelmeskedni a gulyásnak, és saját útirányát követve tér haza. Ha minden fordulat sugarát gondosan kiszámítják, és korrigálják egy hasonló precíz ereszkedési iránnyal, talán képesek lesznek frontálisan letenni a 246-ost egy kifutópályára. Öt perc múlva becsapódás! Jimet sokkolta ez a megérzés, és majdnem kimondta hangosan a hozzá továbbított négy szót. Ehelyett, amikor a kapitány befejezte a beszélgetést a toronnyal, Jim megszólalt. - Működőképesek a futóművek? - Leeresztettük és rögzítettük őket - bólintott Delbaugh kapitány. -Akkor sikerülhet. - Sikerül - bíztatta Delbaugh. - Legfeljebb akkor nem, ha vár még ránk meglepetés. - Vár - közölte Jim. -Mi? Négy perc múlva becsapódás! - Először is, lefele haladás közben egy hirtelen légellenállás ferdén éri majd a gépet. Ez nem fog bennünket a földhöz vágni, de okoz néhány kellemetlen pillanatot. Olyan lesz, mintha egy szörfdeszkán repülnénk. - Miről beszél? - Anilov szinte követelte a választ. - Amikor a végén ráközelít a kifutópálya végére, még mindig rossz szögben leszünk -folytatta Jim, ismételten engedve, hogy mindentudó magasabb hatalom rajta keresztül beszéljen. - De mindenképpen meg kell kísérelnie a landolást, nincs más választása. - Honnan tudja mindezt? - kért magyarázatot a mérnök. Jim nem törődött a kérdéssel, folytatta és a szavak sietve tódultak ki a száján: - A gép hirtelen jobbra fog bukni, a szárny a földnek csapódik, s a kifutópályáról egy mezőre. Az egész átkozott gép szétesik és meggyullad. Az a civil ruhás, vörös hajú férfi, aki a szabályzót kezelte, hitetlenkedve nézett hátra Jimre: - Miféle badarság ez, mit gondol, kicsoda maga? - Tudott a kettes motor hibájáról, még mielőtt az felrobbant volna - szólt közbe Delbaugh hűvösen. Jim tudatában volt annak, hogy a tervezett három 360 fokos fordulatból megkezdték a másodikat, és hogy az idő gyorsan lejár, ezért folytatta: - Önök közül itt a fülkében senki sem fog meghalni, de száznegyvenhét utas és négy utaskísérő életét veszti. - Ó, Istenem - suttogta Delbaugh. -De hát ezt nem tudhatja! - tiltakozott Anilov. Három perc múlva becsapódás! Delbaugh további utasításokat adott a vörös férfinak. Az egyik motor hangosabb, a másik halkabb lett, és az óriás gép megkezdte második körét, fokozatosan veszítve a magasságából. - De kapunk egy figyelmeztetést, mielőtt a gép jobbra dől. - Mit? - kérdezte Delbaugh, s még mindig képtelen volt felnézni a férfira, azon erőlködött, hogy a kormányt működőképes állapotba hozza. -Nem fogja felismerni, hogy mit jelent, egy furcsa zajt hall majd, amely semmire sem hasonlít, amit korábban hallottunk, mert egy szerkezeti meghibásodás okozza a szárny és a gép törzsének csatlakozásánál. Éles, pendülő hang lesz, mintha egy gigantikus acélgitár húrja pattanna el. Ha azonnal növeli a bal oldali motor erejét, amikor meghalja ezt a hangot, kiegyenlíti a gépet és megmenti a bukfenctől. Anilov elvesztette a türelmét. - Badarság! Sley, én nem tudok hinni ennek a fickónak. Jim tudta, hogy Anilovnak igaza van. Mind az RSZ San Franciscóban, mind az irányítótorony hallgatott egy ideje, mert nem akarták akadályozni a személyzet összpontosítását. Ha itt maradna - még ha nem is szólna egy szót sem - akaratlanul is megzavarhatja őket egy kritikus pillanatban, mindamellett ösztönösen megérezte, hogy nincs már több érdemleges mondanivalója a számukra. Elhagyta a pilótafülkét, és amilyen gyorsan csak tudott, visszatért a tizenhatos sorhoz. Két perc múlva becsapódás! Holly egyfolytában a folyosót leste, remélve, hogy Jim Ironheart újra csatlakozik hozzájuk. Azt akarta, hogy a férfi a közelben legyen, amikor a legrosszabb bekövetkezik. Nem felejtette el a múlt éjszakai bizarr álmát, a szörnyszerű teremtményt, amely mintha kiszaladt volna a rémlátomásból, s megjelent a motelszobájában; nem felejtette el azt sem, hány embert ölt meg Jim, miközben ártatlanok életét védelmezte, sem azt, hogy milyen kegyetlenül végzett Norman Rickkel abban az atlantai boltban. Ám a férfi sötét oldalát ellensúlyozta a világos. Bár folyamatosan a veszély aurája vette körül, Holy különös módon olyan biztonságban érezte magát a társaságában, mint egy őrangyal védő dicsfényében. Egy stewardess oktatta őket a veszélyhelyzetben szokásos eljárásra a hangosbemondón keresztül. A többi légikísérő szétszóródott a gép különböző részeiben, hogy megbizonyosodjanak afelől, hogy mindenki követi-e az utasításokat. A DC-10-es újra megrázkódott. S ami még rosszabb, bár nem volt sehol fa alkatrész a szerkezetben, a gép úgy recsegett, mint egy hajó a viharos tengeren. Az ég kék volt az ablakon túl, de a légkör nem tűnt túl nyugodtnak: süvített a szél, szinte vihar tombolt. Most már egyik utas sem ringatta magát illúziókba. Tudták, hogy a leszállás legrosszabb félelmüket is felülmúlhatja, kimondottan rázós lehet. Talán végzetes. Az utasok meglepően csendesen üldögéltek, mintha egy katedrálisban lennének komoly szertartás közepette. Talán a lelki szemeikkel már saját temetésüket látták. Jim jelent meg az első osztályon, a bal oldali folyosón közeledett. Holly mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor meglátta a férfit. Jim csak annyira állt meg, hogy bátorítóan rámosolyogjon a két Dubrovekre és kezét Holly vállára tegye, gyengéden és megnyugtatóan megszorítva azt, aztán leült a nő háta mögötti székbe. A gép egy légörvénybe ütközött, amely rázósabb volt, mint azelőtt bármi. Holly félig úgy érezte, hogy már nem repülnek, hanem hullámos acélon szánkóznak. Christine megfogta Holly kezét, és röviden megszorította, mintha régi barátok lennének - s különös módon azok is lettek, köszönhetően a halál fenyegető közelségének, amely egymáshoz láncolja az embereket. - Sok szerencsét, Holly! - Maguknak is - válaszolta a lány. A kis Casey egészen picinek tűnt anyja mellett. Most már az utaskísérők is leültek ugyanolyan pozícióba, mint amilyet az utasoknak mutattak. Végül Holly is követte a példájukat, és felvette azt a testtartást, amely a legjobb esélyt jelenti a túlélésre egy repülőgép-szerencsétlenségben: biztonságosan beszíjazva az ülésbe, kissé meggörnyedve, a fej a behajtott térdek közé, s megragadva a saját bokáit. A gép kiért a rázós zónából, s egy pillanatig tükörsimán siklott lefelé. De mielőtt Holly bármiféle megkönnyebbülést érezhetett volna, úgy tűnt, mintha négy gonosz szellem ragadná meg az ég sarkát, és rázná mint egy takarót. Felül a tárolórekeszek kiszakadtak. Utazóládák, bőröndök, kabátok és személyes apróságok repültek ki és hullottak a székekre. Valami Holly behajtott hátára hullott, lepattant róla. Nem volt nehéz, s nem is fájt nagyon, de Holy hirtelen aggódni kezdett, mert az jutott eszébe, hogy egy női szépítkezőszerekkel és arckrémes tégelyekkel megrakott neszesszer, ha jó szögben esik, eltörheti a hátgerincét. Leighton Delbaugh kapitány utasításokat kiáltott Jankowszkynak, aki továbbra is a két pilóta között térdepelt a padlón, a szabályzó szelepet kezelve, miközben ők a csekély kormányozhatóság fenntartásán fáradoztak. Erősnek érezte magát, de nem szívesen gondolt az elkövetkező nehéz landolásra. Kiértek a harmadik, s egyben az utolsó 360 fokos fordulatból. A leszállópálya előttük húzódott, de nem egyenesen, épp ahogy Jim - a fenébe is, most már sohasem tudja meg a fickó másik nevét - megjósolta. Amint az idegen előre látta, egy különösen nagy légörvényben ereszkedtek lefelé, akadályozva és rázkódva, mintha egy öreg, összedrótozott tengelyű buszban robognának lefelé egy meredek és göröngyös hegyi úton. Delbaugh sohasem látott ilyet; még sértetlen géppel is nyugtalankodna a landolás miatt. De nem emelkedhetett fel, és nem mehetett tovább, hogy egy másik repülőtér jobb lehetőségeiben reménykedjen, vagy hogy újra próbálkozzon ezen a reptéren. Harminchárom percig tartották az óriásgépet a levegőben a farokmotor robbanása óta. Ez olyan hőstett, amelyre büszkék lehetnek, de a jártasság, okosság, intelligencia és bátorság nem elég ahhoz, hogy tovább vigye őket. Percről percre, sőt most már másodpercről másodpercre fenntartani a sebzett DC-10-est ugyanolyan lehetetlen, mint repülésre bírni egy nagy sziklát. Körülbelül kétezer méternyire jártak a leszálló pálya végétől, és sebesen közeledtek feléje. Delbaugh a feleségére és a tizenhét éves fiára gondolt otthon Westlake Village-ben, Los Angeles-től északra, és a másik fiára, aki a Willamette-ben lakott. Szerette volna megérinteni az arcukat és szorosan magához ölelni őket. Önmagát nem féltette, legalábbis nem nagyon. Önnön sorsára irányuló aggodalma nem azért volt csekély, mert bízott az idegen jóslatában, mely szerint a pilótafülkében mindenki életben marad, hiszen ki tudja, mire alapozta az illető a jóslatait. Nem, egyszerűen azért nem aggódott, mert nem volt ideje önmagáért aggódni. Ezerötszáz méter. Főként az utasokat és a személyzetet féltette, akik benne bíznak. Ha a szerencsétlenség legcsekélyebb része is az ő hibájából következik be, az elhatározás, bátorság vagy a gyorsaság hiányának lenne betudható, és minden jó, amit életében tett, vagy megpróbált tenni, nem kompenzálná ezt az egyetlen katasztrofális hibát. Lehet, hogy ez a magatartás azt bizonyította, hogy - mint néhány barátja megjegyezte - túl szigorú önmagához, de tudta, hogy sok más pilótában is legalább ilyen erős a kötelességtudat. Eszébe jutott, mit mondott az idegen: elveszítenek száznegyvenhét utast... A keze fájdalmasan lüktetett, ahogy keményen megragadta a vállát, amely hevesen remegett. ...és négy utaskísérőt... Ezerkétszáz méter. - Jobbra akar menni - mondta Delbaugh. - Tartsd vissza! - kiáltotta Anilov, mert ilyen alacsonyan és ilyen közel minden Delbaugh kezében volt. Százötvenegy halott; mindannyiuk családját megfosztja, számtalan más életet módosít egyetlen tragikus esemény. Ezerszáz méter. De honnan a fenéből tudta az a fickó, hogy hányan halnak meg? Ilyesmi nem lehetséges. Azt akarta volna bemagyarázni, hogy ő valami látnok-féle csodabogár? Jól mondta Jankovszky: az egész csak badarság. Igen, de a fickó tudott a motor hibájáról, még mielőtt felrobbant volna, tudott azokról a légörvényekről... Ezer méter. - Gyerünk! - hallotta a saját hangját. Jim Ironheart előredőlve ült a székében, fejét a térde között tartotta, a bokáját fogta, és egy régi vicc csattanója jutott eszébe: adj búcsúpuszit a seggednek! Azért imádkozott, hogy kicsiny akciójával nehogy oly mértékben megzavarja a sors folyamát, hogy nemcsak őt és a két Dubroveket sodorja el az ár, hanem másokat is a 246-os járaton, akik egyébként túlélték volna a légikatasztrófát. Azzal, amit a pilótának mondott, potenciálisan megváltoztata a jövőt, és ami most történik, rosszabb is lehet annál, ami egyébként történt volna. A magasabb erő, amely rajta keresztül működött, úgy tűnt, végül jóváhagyja arra irányuló próbálkozását, hogy több életet mentsen meg a Christine-én és Casey-én kívül. Másfelől az erő természete és mibenléte annyira titokzatos, hogy csak egy bolond lenne képes megérteni tetteinek okát, vagy a szándékait. A gép megremegett és rázkódott. A motorok visítása egyre metszőbbé vált. Jim a padlót bámulta a lába alatt, és szinte várta, hogy a szeme láttára repedjen szét. Holly Thorne-t mindenkinél jobban féltette. Az, hogy a riporternő felszállt erre a gépre, alaposan megváltoztatta a sors forgatókönyvét. Eltöltötte a félelem, hogy talán sikerült az eredetinél több ember életét megmenteni, de lehet, hogy épp Hollyt veszti el a földetéréskor. Amint a DC-10-es reszketve és zörögve tartott a föld felé, Holly olyan kicsire kuporodott össze, amennyire csak bírt, és behunyta a szemét. A sötétségben arcok úsztak el előtte: a mamája és a papája, mint várható volt, Lenny Callamind, az első szerelme, ez meglepte, hiszen tizenhat éves kora óta nem látta; Mrs. Rooney, a középiskolai tanárnője, aki különleges érdeklődéssel viseltetett iránta; Lori Clungar, a legjobb barátnője a középiskolában és az egyetemi évek felében, mielőtt az élet az ország különböző sarkába vitte őket és megszakította a kapcsolatukat, aztán még több mint egy tucatnyian, akiket szeretett és szeret. Egyetlen személy sem foglalta le a gondolatait néhány töredék másodpercnél tovább, de úgy tűnt, hogy a halál közelsége eltorzítja az időt, s ő úgy érezte, mintha elidőzött volna minden szeretett arcnál. Nem az élete villant fel előtte, hanem a benne szereplő különleges emberek - bár bizonyos tekintetben a kettő ugyanaz. Még a gép nyikorgó-morajló sivítása mellett, és a lelki szemei előtt elvonuló arcok ellenére is hallotta, amint Christine Dubrovek odaszólt a kislányának a bizonytalan ereszkedés utolsó pillanatában: -Szeretlek, Casey. Holly sírni kezdett. Háromszáz méter. Delbaugh felkapta a gép orrát. Úgy tűnt, minden rendben megy. Már amennyire a körülményekhez képest tűnhetett. Enyhe szögben közeledtek a kifutópálya fölé, de talán ki tudja majd egyensúlyozni a gépet, ha leértek. Ha nem tudnak a megfelelő szögben érkezni, három-négyezer méter megtétele után lesodródhatnak a kifutópályáról, és egy gondosan learatott mezőn köthetnek ki. Nem valami kellemes állomás lesz, de legalább már alaposan lecsökkent sebességgel fognak odaérni. Meglehet, hogy a gép ketté fog szakadni, attól függően, mennyire lesz göröngyös a talaj a kerekek alatt, de annak viszonylag kicsi az esélye, hogy egyszerűen darabokra szakadjon. Kétszáz méter. A légörvény eltűnt. Lebegnek. Mint egy madár. - Minden oké - közölte Anilov szinte egyszerre a kapitánnyal, aki azt motyogta, hogy: -Nyugi, nyugi. - Mindketten ugyanarra gondoltak; talán sikerülni fog. Száz méter. Az orr még mindig fenn van. Tökéletes, tökéletes. Lerakni, és... Bang! ...a kerekek a furcsa zajjal egyszerre nyüszítettek fel az aszfalton. Delbaugh-nak az idegen figyelmeztetése jutott az eszébe, és elüvöltötte magát: - Gázt az egyesre! - és keményen balra rántotta a kart. Jankovszkynak is eszébe jutottak az idegen szavai, s bár ő akkor hülyeségnek tartotta, szinte azonnal reagált a parancsra, ahogy Delbaugh kiadta. A szárny félig leszakadt, mint ahogy az idegen jósolta, de ezzel a gyors akcióval a gépet balra fordították, és a szárny a helyén maradt. Fennállt a veszély, hogy most meg túlságosan balra fognak húzni, így Delbaugh új parancsot adott ki, és megpróbálták megtartani a gépet. Gurultak, gurultak, a gép remegett, és Delbaugh újabb parancsokat harsogott, hogy csökkentsék a gázt, hiszen halálos veszélyben vannak, ameddig ilyen nagy sebességen száguldanak. Gurultak, gurultak, s elkerülhetetlenül sodródtak lefelé a kifutópályáról, gurultak, és most már lassítottak, de csak gurultak. A jobb szárny ismét a földhöz csapódott, pokoli csattanás és fémes csikorgás kísérte, ahogy az elkínzott acél - szerkezeti meghibásodás a törzs és a szárny találkozásánál, mondta Jim - megadta magát a szeszélyes repülés és az egyszer egy évszázadban tapasztalható keresztszél erejének. Gurultak, gurultak, de Delbaugh képtelen volt bármit is tenni a szerkezeti meghibásodás ellen, nem mászhatott ki a szárnyra, hogy összekalapálja azokat az átkozott szegecseket. Gurultak, gurultak, sebességük csökkent, de a jobb szárny még mindig a betont karcolta, semmit sem tehettek ellene, s a szárny egyre lejjebb volt, egyre lejjebb, ó, istenem, a szárny... Holly érezte, ahogy a gép sokkal inkább jobbra dőlt, mint korábban. Visszatartotta a lélegzetét - vagy legalábbis megpróbálta, de ugyanakkor hallotta, ahogy veszettül zihál. Az elkínzott fém sikolya és recsegése, mely hátborzongatóan hatolt át a falon percek óta, hirtelen sokkal hangosabb lett. A gép egyre inkább jobbra billent. Ágyúlövéshez hasonlatos hang zúgott át az utastéren, a gép nagyot ugrott, és keményen visszazuhant. A kerekek összetörtek. Hason siklottak tovább a pályán, rázkódva és zötykölődve, aztán a gép kezdett elfordulni csúszás közben, s ettől Holly szíve összeszorult, gyomra görcsbe rándult. Ez volt a legnagyobb karneváli csúszda a világon, csak ez nem volt valami szórakoztató; a lány biztonsági öve a hasába préselődött, szinte ketté vágta, és ha lett volna itt karneváli jegyszedő, Holly tudta, hogy valószínűleg egy rothadó hulla iszonyatos képét viselné. A zaj elviselhetetlenné vált; az utasok sikoltása szinte nem is hallatszott. Elnyomta az az iszonyatos sikoly, amit maga a hason csúszó gép hallatott, miközben egyre újabb és újabb részek szakadtak le róla. Talán a mezozoikum kátrányos szakadékaiba süllyedő dinoszauruszok bocsáthattak ki hasonló hangot, de manapság már semmi sem akad, ami képes lenne ilyen fülsiketítően éles és mennydörgő hangot kiadni. Nem csupán egy gép hangja volt; fémesen, igaz, de valahogy mégis élőnek tűnt, és olyan hátborzongatóan, vérfagyasztóan hatott, mintha a pokol minden lakója, több száz millió reményvesztett lélek jajgatna egyszerre. Holly biztos volt abban, hogy ki fog szakadni a dobhártyája. Mit sem törődve a kapott utasításokkal, felemelte a fejét, és gyorsan körülnézett. Fehér, sárga és türkiz színű szikrák rajzottak az ablakokon túl, mintha a repülő egy extravagáns tűzijátékon zúgna keresztül. Hat vagy hét sorral előtte a géptörzs recsegve nyílt fel, mint a porcelán tálkához vert tojás héja. Eleget látott, túl sokat is. Ismét a térde közé dugta a fejét. Hallotta magát, ahogy fennhangon kántál valamit, de ebben az iszonyatos hangkavalkádban csak úgy bírt rájönni, hogy mit, ha minden erejével erre összpontosított: -Ne, ne, ne, ne, ne... Lehet, hogy elájult néhány másodpercre, az is lehet, hogy túlfeszített érzékei kapcsoltak ki egy darabig, de egy szemhunyásnyi idő alatt minden elcsendesedett. A levegőben valami szúrós szag terjengett, melyet ébredező érzékei nem tudtak azonosítani. A megpróbáltatás véget ért, de nem emlékezett rá, hogyan állapodott meg a gép. Életben maradt. Heves boldogság söpört végig testén. Felemelte a fejét, felült, készen ujjongani a túlélők leírhatatlan mámorával - ám ekkor megpillantotta a tüzet. A DC-10-es nem bukfencezett fel. Delbaugh kapitány élt az előzetes figyelmeztetéssel. Ám amitől Jim félt, bekövetkezett: a lezuhanást követő kaotikus utóhatások legalább olyan veszélyesek, mint maga a földetérés. A repülő teljes jobb oldala mentén, ahová a kerozin ömlött, narancsszínű lángok nyaldosták az ablakokat. Jim úgy érezte magát, mintha tengeralattjáróban utazna a tűz tengerében egy idegen világban. Néhány ablak betört az ütközéskor, a lángok átterjedtek a belső részre. Jim feltápászkodott az üléséből, remegő lábakkal állt fel, és látta, ahogy az ülések tüzet fognak a jobb oldalon. Az ottani utasok lekuporodtak, vagy négykézlábra ereszkedtek, hogy elmásszanak az egyre terjedő lángok elől. Jim az üléssorok közti folyosóra lépett, megragadta Hollyt, és magához ölelte, ahogy a lány felemelkedett. A válla fölött a két Dubrovekre pillantott. Anya és gyermeke sértetlenek maradtak, bár a kislány zokogott. Jim megfogta Holly kezét, s a legrövidebb kiutat keresve, a gép hátulja felé fordult és egy pillanatig nem értette, mit lát. Akárcsak egy falánk massza egy régi horrorfilmből, egy rettenetes tömeg kúszott feléjük a DC-10-es iszonyatosan összeroncsolódott fara felöl; fekete volt és hullámzó, mindent elnyelt, amerre elhaladt. Füst. Az első pillanatban Jim nem fogta fel, hogy ez füst, mivel olyan sűrűn gomolygott, akárha olaj- vagy iszapfal lenne. Fulladásos halál, vagy még rosszabb közeledett feléjük orvul. Előrefelé kell menekülniük, dacára az ott tomboló tűznek. Lángok nyaldosták a géptörzs törött szélét jobb felől, messze benyúlva az utastérbe, s több mint felét ellepték a kettényílt repülőnek. Azonban a bal oldalon még kijuthatnak; ott tűznek semmi nyoma. - Gyorsan - fordult Christine-hez és Casey-hez, s kisegítette őket a tizenhatos sorokból. - Előre, amilyen gyorsan csak tudnak, gyerünk, gyerünk! Azonban a többi utas az előző hat sorból előttük tolongott. Mindenki igyekezett volna minél előbb kijutni. Egy bátor, ifjú légikísérő megtette, ami tőle telt, de a menekülés nem ment könnyen. A folyosót szétszóródott kézipoggyászok, retikülök, könyvek és egyéb tárgyak árasztották el, melyek a felső tárolórekeszekből hullottak ki, és néhány botladozva megtett lépés után Jim lába belegabalyodott a törmelékbe. A fojtogató füst hátulról csapott le rájuk, beburkolta Őket, és olyan átható volt, hogy egyszerre minden szem könnyezni kezdett. Jim nemcsak a füsttől, de az undortól is fuldokolt, és nem akart arra gondolni, mi éghet mögötte, ami ilyen bűzt áraszt. Ahogy a sűrű, olajos felhő továbbgördült, és elnyelte az előrészt, az utasok kezdtek eltűnni a szeme elől. Mintha egy fekete bársonyfűggönnyel elzárt helyiségbe léptek volna Mielőtt a látótávolság pár centire szűkült volna, Jim elengedte Hollyt, és megérintette Christine vállát. - Viszem a kislányt - mondta, és a karjába kapta Casey-t. Egy reptéri ajándékbolt papírzacskója került a lába alá. Kiszakadt, miközben a menekülő utasok végigtiportak rajta. Fehér pólóing látszott ki belőle - I LOVE L. A. felirattal és rózsaszín, barackszínű és halványzöld pálmafákkal. Jim felkapta a pólót, és Casey apró kezébe nyomta. Köhögött, ahogy mindenki körülötte. - Tartsd az arcod elé, kicsim, azon keresztül lélegezz! Aztán teljesen elvakult. A bűzlő felhő oly sötéten borult rá, hogy még a karjában tartott gyereket sem látta. Sőt, még a füst hömpölygő csápjait sem tudta kivenni. Feketébb sötétség borult rá, mint akkor, amikor behunyta a szemét, mert szemhéjai rejtekén legalább színes pontok szőttek szellemképeket, s fényt hoztak belső világába. Talán hat méternyire lehettek a géptörzs ütközéstől szétnyílt részétől. Attól nem kellett tartania, hogy eltéved, hiszen a széksorok közti folyosóról nehezen tudott volna letérni. Megpróbált nem lélegezni. Egy percig vissza tudja tartani a lélegzetét, és ez elég kell, hogy legyen. Mindössze az a probléma, hogy máris rengeteget lenyelt a keserű füstből, és az égette, fojtogatta a torkát, mintha savat ivott volna. Tüdeje zihált, nyelőcsövét görcsök rázták; köhögés kínozta, és minden köhintéssel újabb adag füstöt kellett lenyelnie. Három méternél már nemigen kell többet megtennie. Rá akart ordítani az előtte vánszorgókra: mozgás, a fene egye meg, mozgás! Tudta, hogy olyan gyorsan botorkálnak előre, ahogyan csak bírnak, mindannyian legalább oly buzgón vágynak a kijutásra, mint ő, de akkor is rájuk akart üvölteni, szinte érezte, hogy a dühös sikoly egyre növekszik benne, és rájött, hogy a hisztéria szélén áll. Rátaposott néhány apró, korongszerű tárgyra, s megcsúszott, mintha márványon járna. Sikerült megtartania egyensúlyát. Casey-t vad köhögés rázta. Jim nem hallotta, de mivel erősen a mellkasához szorította a kislányt, érezte a heves rándulásokat, ahogy az próbált félig megszűrt levegőhöz jutni az I LOVE L. A. pólón keresztül. Alig egy perc telt el azóta, hogy felállt, talán csak harminc másodperc, amióta ölbe vette a kislányt. Mégis úgy tűnt, mintha órák óta vándorolna egy végeérhetetlen alagútban. Bár a félelemtől és a dühtől gondolkodása összezavarodott, elég tisztán eszébe jutott, hogy olvasta valahol, miszerint a füst felfelé emelkedik, s a plafon alatt lebeg. Ha nem jutnak ki a szabadba néhány másodpercen belül, le fogja vetni magát a padlóra és mászva halad tovább, abban a reményben, hogy így megmenekül a mérgező gázoktól, s legalább részben tiszta levegőt szív. Hirtelen hőhullám csapta meg. Elképzelte magát, amint épp egy kemencébe lép, a bőre leperzselődik róla egy pillanat alatt, a húsa megég és füstöl. A szíve eddig is úgy kalimpált, mintha ki akarná ütni a fogva tartó bordarácsot, de most még gyorsabban és gyorsabban kezdett verni. Abban a tudatban, hogy már csak néhány lépésnyire lehetnek attól a nyílástól, amelyet korábban látott, Jim kinyitotta füstmarta, könnyes szemét. A szurokszerű feketeség helyett most szénszürke gőzök keringtek a szeme előtt, s azokon túl vérvörös fényfoltok lüktettek. Ezek a lüktetések füsttől eltorzított lángok voltak, és csak több millió szállongó pernye formájában látszottak. A tűz bármely pillanatban megérintheti a füstfüggöny mögül, hogy leégesse csontjairól a húst. Nem fog sikerülni. Nincs levegő, amit belélegezhetne. Tűz veszi körül mindenfelől. Teste rögtön lángra lobban. Elég, mint a faggyúgyertya. Egy látomásban, melyet inkább a rémület táplált, semmint a felsőbb hatalom, látta magát, amint megsemmisülten térdre rogyik. A gyermekkel a karjában. Összeolvad vele ebben az acélrotyogtató pokolban... Váratlan szellő csapta meg; a füst balra hömpölygött. Jim meglátta a hideg és szürke napvilágot, melyet könnyedén meg tudott különböztetni az égő repülőgép-üzemanyag halálos ragyogásától. Attól a hátborzongató képtől hajtva, hogy ő és a gyermek a megmenekülés küszöbén égnek halálra, a szürkeség felé vetette magát és kiugrott a repülőből. Most természetesen nem várta odatolt lépcső, sem vészcsúszda, csak a csupasz föld. Szerencsére a gabonát nemrég kaszálhatták, és a tarlót már felszántották a talajtakaráshoz. A frissen megforgatott föld elég kemény volt ahhoz, hogy a szuszt is kiszorítsa belőle, de nem annyira, hogy csontja törjön. Hevesen ölelte Casey-t, és levegőért kapkodott. Tovább gördült a térdén felkelt, a kislányt még mindig a karjában tartotta, és tántorogva menekült a hőség közeléből, el a lángoló géptől. Néhány túlélő futva menekült, mintha az járna a fejükben, hogy a DC-10-es dinamittal van megrakva és pillanatokon belül fél Iowa államot atomjaira fogja robbantani. Mások sokkos állapotban, céltalanul vándoroltak össze-vissza. Megint mások a földön feküdtek; néhányan túl kábultan ahhoz, hogy egy centit is megtegyenek; néhányan sérülten, s páran valószínűleg holtan. Jim, örülve a tiszta levegőnek, kiköhögte tüdejéből a kesernyés pernyét, és Christine Dubroveket kereste a felbolydult mezőn. Jobbra-balra forgolódott, az asszony nevét kiabálta, de sehol sem látta. Arra gondolt, hogy a kislány anyja fennmaradt a fedélzeten, s hogy ő lejövetelkor nemcsak poggyászokon tiport, de lehet, hogy halott utasokon is. Casey, mintha csak érzékelte volna, mi jár Jim fejében, eldobta a pálmafa mintás pólóinget, erősen kapaszkodott megmentőjébe, kiköhögte a füst maradékát, és olyan rettegő hangon kérdezte meg, hol van az anyja, mintha a legrosszabbra számítana. Már-már bimbódzó diadalérzet kerítette hatalmába Jimet, de most új félelem rázta, mint egy határozott kéz a jégkockákat egy magas pohárban. Hirtelen úgy érezte, mintha a meleg augusztusi nap és a DC-10-es felől áramló hőhullámok elenyésznének, s ő most jeges sarki szélben állna. - Steve? Először nem reagált a névre. - Steve? Aztán eszébe jutott, hogy ő Steve Harkmanként mutatkozott be a nőnek - melyen Christine, férje és az igazi Steve Harkman valószínűleg eltöprengenek majd életük végéig -, és a hang felé fordult. Christine bukdácsolt feléjük cipő nélkül a frissen felszántott földön, arcát és ruháját olajos füst kormozta, s kitárt karral igyekezett a kislány felé. Jim átadta neki a gyereket. Anya és lánya hevesen szorították egymást. Christine sírva pillantott lánya válla fölött Jimre. - Köszönöm, köszönöm, hogy kihozta onnan, istenem, Steve, ezt sohasem tudom meghálálni! Jim nem várt hálát. Mindössze Holly Thorne-t akarta élve és sértetlenül. - Nem látta Hollyt? - kérdezte aggódva. -De igen. Meghallotta, hogy egy gyerek segítségért kiabál, és azt hitte, hogy Casey az. - Christine úgy reszketett, mintha nem tudná felfogni, hogy a megpróbáltatás véget ért, s arra várna, hogy a föld megnyílik alattuk, forró láva tör fel, s újabb lidércnyomás tör rájuk. - Hogy szakadtunk el egymástól? Az egyik pillanatban még egymás mögött mentünk, aztán kijutottunk, és a nagy felfordulásban sehol sem láttam magát meg Casey-t. - Merre ment Holly? - kérdezte türelmetlenül Jim. -Hátra akart menni Casey-ért, de aztán rájött, hogy a sírás az előrész felől hallatszik. - Christine egy retikült mutatott, és tovább fecsegett. - Kihozott magával egy táskát, anélkül, hogy tudatában lett volna, így ezt a kezembe nyomta, és visszament. Tudta, hogy nem Casey sír, de akkor is visszament. Christine a gép felé mutatott, és Jim most először látta meg a DC-10-es elejét. Az elsőosztálytól kezdve teljesen leszakadt az orr addig a részig, ahol ők utaztak. A gép két darabja hatvan méterre hevert egymástól a mezőn. Habár az előrész nem lángolt olyan hevesen, mint a középszekció, sokkal jobban összeroncsolódott, mint a gép többi része, beleértve az alaposan sérült farrészt is. Döbbenten hallotta, hogy Holly visszamerészkedett abba a füstölgő roncsba. A pilótafülke és az előrész úgy nyugodott ezen az iowai mezőn, mintha egy monolit lenne egy távoli világ idegen temetőjében. Vadul kirítt e helyről, végtelenül idegennek, hatalmasnak és fenyegetőnek, következésképp baljóslatúnak hatott. Jim futva indult a roncs felé, s Holly nevét kiabálta. Habár Holly tudta, hogy ez ugyanaz a gép, melyen Los Angelesből távozott néhány órával ezelőtt, alig bírta elhinni, hogy az előrész valaha is egy működő repülőgéphez tartozott. Inkább tűnt egy zavaros agyú szobrász DC-10-es ábrázolásának, aki valódi repülődarabokból hegesztett össze alkatrészeket, de odaillesztett mindenféle fémhulladékot is, teáskannától kezdve, szemeteskukákon, lökhárítókon át egészen öntöttvas kerítésdarabokig. Szegecsek pattantak le, ablakok olvadtak meg; ülések szakadtak ki és halmozódtak fel egymáson, mint a felesleges székek egy kikiáltási terem sarkában; a fém meghajlott és elcsavarodott, és helyenként úgy nézett ki, mintha kristályból lett volna, amelyre rávágtak egy pöröllyel. A belső burkolat cafatokban lógott, és a súlyos tartószerkezeti elemek beszakadtak az utastérbe. A padló itt-ott felpúposodott és megrepedt; vagy az ütközéstől, vagy valami lenti robbanástól. Mindenfelé elgörbült, kikavarodott fémtárgyak hevertek nagy összevisszaságban, és a gép belseje pont úgy nézett ki, mint egy ócskavastelep közvetlenül egy tornádó elhaladta után. Holly próbálta követni az ijedt gyerek zokogását, de nem mindig tudta tartani az irányt. Néha le kellett kuporodnia, vagy négykézláb átmásznia valami szűk résen, félretolni azokat a holmikat, amelyeket tudott, vagy megkerülni azokat, amelyek mozdíthatatlannak bizonyultak. Az utasfedélzet szabályos széksorait egy ismeretlen erő kihúzgálta, és átjárhatatlan útvesztőt készített belőlük. Holly megremegett, amikor sárga és piros lángnyelveket pillantott meg a fedélzet szélén és a jobb oldali előrészen, annál az ajtónál, mely a pilótafülkét az utastértől elválasztotta. Azonban a tűz csak ököl nagyságúnak tűnt ahhoz a hatalmas máglyához képest, melyből Holly nem sokkal korábban megmenekült. Persze bármelyik pillanatban fellángolhat, elnyelve mindent, ami az útjába kerül, bár jelen pillanatban még nem talál elég éghető anyagot vagy oxigént, amely többre is elég lenne, mint a megmaradásához. Vékony füstcsápok nyúltak Holly felé, de inkább csak idegesítették, mint fenyegették. Bőven akadt belélegezhető levegő, és még csak köhögési inger sem kínozta. Viszont a hulláktól sokkal jobban rettegett. Bár a szerencsétlenség jóval kevesebb áldozatot követelt, mint Jim Ironheart beavatkozása nélkül történt volna, nem mindenki élte túl, és a legnagyobb veszteség az első osztályú részt érte. Látott egy férfit, akit keresztüldöfve a torkát az üléséhez szögezett egy fél méteres, ujjnyi átmérőjű acélcső; a hulla üveges szeme tágra nyílva fogadta ezt a végső meglepetést. Egy szinte teljesen lefejezett asszony hevert oldalra dőlve, még mindig odaszíjazva az üléshez, mely az ütközéskor kiszakadt a gép padlójából, és messzire repülhetett. Ahol más ülések is kiszakadtak, sebesült utasokat és hullákat látott egy kupacban, és csak úgy lehetett megkülönböztetni az élőt a halottól, ha az ember feszülten figyelve megállapította, melyikük nyögdécsel. Holly kirekesztette magából az iszonyatot. Látta a rengeteg vért, de keresztülnézett rajta. Elfordította a tekintetét a legrémesebb sebektől, nem volt hajlandó ránézni a megcsonkított utasokra, akik mellett elhaladt. Az emberi testek absztrakt formákká váltak számára, mintha nem is lennének valódiak, csak formák és színek sokasága, amelyeket egy Picassót utánzó művész vitt fel vászonra. Ha hagyta volna, hogy arra gondoljon, amit lát, akkor vagy őrülten menekült volna a helyszínről, vagy magzati állapotba gömbölyödve zokogott volna. Tucatnyi embert talált, akik egyedül képtelenek voltak kimászni a roncsok közül és haladéktalan ápolásra szorultak, de vagy túl testesek voltak ahhoz, hogy kivonszolja őket, vagy annyira beszorultak a törmelékek közé, hogy kiszabadításuk meghaladta volna az erejét. Ráadásul mágnesként vonzotta előre az a fájdalmas gyereksírás, s az az ösztönös sürgetés hajtotta, hogy először mindig a gyerekeket kell menteni: a természet genetikusan programozott fajfenntartó törvénye. Szirénák közeledtek a távolból. Nem is gondolt eddig arra, hogy már úton vannak a profi mentőegységek. Nem számít. Ő nem megy vissza, hogy megvárja, míg megérkeznek. Mi van, ha épp ez az egy-két perc dönti el, hogy a gyermek életben marad-e, vagy sem? Holly kúszva araszolt előre, néha-néha éledező lángokat pillantott meg a pusztulás szövevényén keresztül, és Jim Ironheart hangját hallotta maga mögött, ahogy a nevét kiáltozza a nyílásból, ahol a gép előrésze levált a többitől. A leérkezést követő káoszban nyilván különböző helyen jutottak ki a középrészből, s ellenkező irányba indulhattak, mert sehol sem látta a férfit, pedig mindenfelé nézelődött. Egész biztosan érezte, hogy Jimnek és a kis Casey-nek nem eshet semmi baja, hiszen a férfi különleges túlélési képességgel rendelkezik, de jó volt hallani a hangját. - Itt vagyok, benn! - kiáltotta, bár a roncsok miatt a férfi úgysem láthatta, merre. - Mit művel? - Egy kisfiút keresek. Hallom a sírását, egyre közelebb jutok, de még nem látom. -Jöjjön ki onnan! - kiabálta túl Jim a szükségberendezések egyre növekvőbb lármáját. - A mentőbrigád rögtön itt lesz; őket erre képezték ki. - Jöjjön utánam! - felelte Holly, makacsul tolva magát előre. - Több ember is van itt, akinek azonnali segítségre van szüksége! Holly már megközelítette az első osztály legelejét, ahol a géptörzs acélbordázata beszakadt, de nem volt akkora összevisszaság, mint hátrébb. Kiszakadt ülések, kézipoggyászok és egyéb törmelékek repültek előre, azonban itt nem halmozódtak fel olyan magasra, mint bárhol másutt. Több ember is hevert ebben a rakásban; élő és halott egyaránt. Amikor félretolt egy törött üres ülést az útjából, és megállt, hogy visszanyerje lélegzetét, hallotta, ahogy Jim zörögve mászik utána a roncsok között. Holly az oldalán fekve kúszott át egy keskeny résen, és egy zsebkendőnyi területen szemtől szemben találta magát azzal a fiúval, akinek a sírását követte. Megközelítőleg ötéves lehetett, nagy fekete szemmel. Hökkenten pislogott a nőre, és még a zokogást is félbehagyta, mintha meg sem fordult volna a fejében, hogy bárki is érte jöhet. Öt felfordult ülés védelmében és fogságában hevert, melyek kicsi sátort alkotva borultak rá. Hason feküdt, arccal kifelé, és úgy tűnt, bármikor képes lenne kicsusszanni onnan. - Valami fogja a lábam - panaszolta a gyerek. Még félt, de már nem annyira. Rettegésének java része elillant, amikor megpillantotta a nőt. Legyen az ember akár Ötéves, akár ötven, a legrosszabb mindig az egyedüllét. - Elkapta a lábam, nem engedi el. -Majd én kihúzlak, kisöreg - biztatta Holly köhögve. - Ne félj, nem lesz semmi baj! Holly felpillantott, és további üléseket látott az alsó ötre halmozódva. Alaposan beékelődtek az acélvázas plafon alá, és Holly arra gondolt, hogy az előrész bizonyára bukfencezhetett vagy kettőt, mire megállapodott a jobb oldalával felfelé. Ujjbegyével letörölte a fiúcska könnyeit. - Mi a neved, kisöreg? - Norwood. A srácok Norbynak hívnak. Nem fáj. Mármint a lábam. Holly ezt örömmel hallotta. Ám ekkor, miközben a nő a roncsokat szemlélve próbálta eldönteni, mit is tegyen, a kisfiú ismét megszólalt. - Nem érzem. - Mit nem érzel, Norby? - A lábamat. Furcsa... olyan, mintha valami fogva tartaná, mert nem tudom kihúzni, de mégsem érzem a lábam... tudod? Mintha nem is lenne ott. Holly gyomra összeszorult, mikor agyáig eljutott, mit jelentenek a fiú szavai. Hátha nem ennyire súlyos a dolog! Lehet, hogy csak odacsípte a lábát két felület, csak elzsibbadt, de akkor is gyorsan kell gondolkodnia és cselekednie, mivel az sem kizárt, hogy a fiú lassan elvérzik. A rés, amelyben a fiú feküdt, túl szűk volt ahhoz, hogy Holly bemásszon hozzá, megkeresse a lábát és kiszabadítsa. Ehelyett a hátára fordult, behajlította a térdét, és nekivetette a lábát a felhalmozódott üléseknek. -Figyelj, kisöreg! Most mindjárt kinyújtom a lábam, és megpróbálom megemelni ezt a rakást legalább pár centire. Amikor emelkedni kezd, próbáld kihúzni a lábad alóla! Kígyózó, vékony, szürke füstnyelv kúszott hátulról Norby arca elé, mintha végig akarná nyalni. A fiúcska fintorgott. - Hullák vannak idebenn - közölte. - Semmi baj, aranyom - mondta Holly, és kissé megfeszítette a lábát, hogy tesztelje a súly mértékét, amit megemelni készül. - Nem leszel már itt sokáig, nem bizony. - Az én ülésem, egy másik ülés, meg hullák - mondta Norby reszketve. Holly arra gondolt, vajon meddig fogja ez a megrázkódtatás kísérteni a fiúcska álmait, és hogyan fogja befolyásolni életmenetét. - Emelem! - szólt. Mindkét lábbal nekifeszült. Az ülésekből és halottakból álló rakás igencsak súlyos volt, de ezen kívül az egészet lefelé szorító plafonváz jottányit sem engedte emelni. Holly egyre jobban erőlködött, míg végül a vékony szőnyeggel borított acélpadló már fájdalmasan mélyedt a hátába. Önkéntelenül is felzokogott. Aztán még keményebben nekifeszült, még keményebben, keményebben, mérgesen, amiért képtelen megmozdulni, dühös erőfeszítéssel amikor... ...a rakás megmozdult. Éppcsak pár millimétert. De megmozdult. Holly még több erőt adott bele, olyan erőtartalékokra bukkanva, melyek létezését nem is sejtette, és addig kényszerítette a lábát felfelé, míg a csontjaiban lüktető fájdalom már határozottabban rosszabb lett, mint a hátában. A befelé hajlott plafonvasak és a burkolat csikorogva, recsegve engedtek, és megemelkedtek négy-öt centire; az ülések követték. -Még fogja a lábam - közölte a fiú. Ujabb tustnyelvek kanyarogtak elő a fénytelen résből. Ez már nem halványszürke volt, hanem sötétebb, mint ezelőtt, kormosabb, olajosabb és új bűzzel vegyülve. Holly buzgón remélte, hogy a falánk lángok nem azokba az üléshuzatokba kaptak bele, amelyek alól a fiút próbálja nagy erőfeszítéssel kiszabadítani. Lábizmai remegtek. A fájdalom a hátából átterjedt a mellébe; mindegyik szívdobbanás sajgó csapásként hatott, minden lélegzetvétel gyötrelmesnek bizonyult. Nem hitte, hogy tovább bírja tartani a súlyt, arról nem is beszélve, hogy feljebb emelje. Azonban az váratlanul emelkedett még egy ujjnyit, valamivel többet is. Norby fájdalmas és izgatott kiáltásban tört ki, és megvonaglott. Kifelé csúszott. -Megvan! Elengedett! Holly elernyesztette izmait, a rakás visszakerült a helyére, s a lány csak ekkor döbbent rá, hogy mire gondolt volna, ha ő kerül ötévesen ilyen pokoli helyzetbe: a kisfiú bokáját az egyik hulla hideg és acélkemény marka tartotta fogva. Félresiklott, hogy a fiú ki tudjon csúszni az ülések alól. Norby egy tágasabb részben találkozott megmentőjével, és védelmet keresve bújt hozzá. Valahonnan a gép belsejéből Jim hangja hallatszott. ( - Holly! - Megvan a srác! - Én meg kibányásztam egy nőt. Kiviszem. - Remek! - kiáltotta vissza Holly. Odakinn a szirénák sivítása halkult, majd teljesen elhallgatott, amikor a mentőbrigád megérkezett. Bár egyre sűrűbb fekete füst kanyargott elő arról a helyről, amely korábban Norbyt fogva tartotta, Holly szakított időt, és megvizsgálta a fiú lábát. Az félrebicsaklott, émelyítően lazán, mintha egy rongybaba lába lenne. Bokában eltört. Holly levette a cipőt a gyorsan megdagadt lábról. Vér mocskolta össze alatta a fehér zoknit, de mikor azt is lehúzta, látta, hogy csak néhány apró vágás nyoma. Nem fog elvérezni, de hamarosan érezni fogja a törött láb okozta kínokat. - Gyerünk, menjünk ki innen! - mondta. Arra akarta kivinni, amerről bejött, de amikor balra pillantott, egy rést fedezett fel a burkolatban. Ez minden bizonnyal az alig néhány lépésnyire lévő pilótafülke felé vezet. A fal egy része ott felgyűrődött, de nem egészen a mennyezetig. A belső panelek egy része, a szerkezeti váz és a belső burkolat vagy befelé robbant más törmelékkel együtt, vagy kifelé csavarodott. Az eredményképpen kapott lyuk nem volt túl nagy, de ahhoz elég tágas, hogy keresztülmásszanak rajta a fiúval. Ahogy a sérült géptörzs peremére kimásztak, egy mentőmunkás tűnt fel a felszántott mezőn alig négy méterre alattuk. A fiú felé nyújtotta a karját. Norby ugrott. A férfi elkapta, és hátralépett. Holly is ugrott, talpra érkezett. - Maga az anyja? - kérdezte a férfi. -Nem. Csak meghallottam a sírását, és bemásztam érte. Eltört a bokája. - Frank bácsival utaztam - közölte Norby. - Oké - felelte a munkás, próbálva derűsebb képet vágni -, akkor keressük meg Frank bácsit! - Frank bácsi meghalt - mondta a fiú halkan. A férfi Hollyra pillantott, mintha tőle várná, hogy mit mondjon. Holly némán meredt a fiúra, és megrázta a tudat, hogy egy ilyen kisfiúnak ennyi megpróbáltatást kellett kiállnia. Ölébe akarta kapni, ringatni, és azt mondogatni, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz. Csakhogy semmi sem lesz rendben, gondolta, hiszen a Halál is a világhoz tartozik. Ádám nem engedelmeskedett, harapott az almából, evett a tudás gyümölcséből, és Isten úgy döntött, hogy ismerjék meg a dolgokat, a lét jó és rossz oldalát egyaránt. Ádám gyermekei megtanultak vadászni, halászni, átvészelni a telet, tűzön sütni az élelmüket, szerszámokat készíteni és kunyhókat építeni. És Isten, aki a teljes tudást akarta adni nekik, megismertette őket a halállal és milliónyi szenvedéssel. Bátorította őket, hogy tanuljanak nyelveket, olvasást és írást, biológiát, kémiát, fizikát, a genetikus kódok titkait. És megismertette velük az agytumor, az izomsorvadás, a bubópestis és a rák iszonyatát - és nem utolsósorban a repülőgép-szerencsétlenséget. Tudást akartatok, Isten boldogan megadta nektek, lelkes tanítóvá vált, a tudás démonává, olyan mennyiséggel és olyan finom részletekkel halmozott el benneteket, hogy néha összeroskadtok a súlya alatt. Mialatt a mentőmunkás megfordult és elcipelte Norbyt a kifutópálya szélén parkoló fehér mentőkocsi felé, Holly a csüggedéstől eljutott a haragig. Céltalan düh volt ez, hiszen legfeljebb Isten ellen irányozhatta, és az mit sem foglalkozott vele. Isten nem fogja megszabadítani az emberiséget a haláltól pusztán azért, mert Holly Thorne úgy gondolja, hogy ez jókora igazságtalanság. Egy pillanat töredékéig ott állt az iowai mezőn, a szél a halál bűzét sodorta felé, s miközben az ápolót nézte, mint viszi a mentőkocsi felé azt a kisfiút, aki majdnem az életét vesztette, Holly Thorne sokkal közelebb érezte magához Jim Ironheartot, mint bárki emberi lényt eddigi életében. Elindult, hogy megkeresse. A DC-10-es körül a helyszín sokkal kaotikusabbá vált, mint közvetlenül a leérkezést követően. Tűzoltókocsik hajtottak a felszántott földre. Sűrű fehér hab zúdult a kettétört gépre, fehéres, krémszínű masszával vonva be a törzset, és elfojtva a lángokat az üzemanyagtól nedves talajon. Még mindig füst kanyargott ki a középrész minden repedésén és betört ablakán, s a szeszélyes széljárás következtében fekete füsttakaró borult föléjük, s kísérteties, állandóan változó árnyékok lebegtek a délutáni napsütésben. Hollynak egy olyan kaleidoszkóp jutott eszébe, melyben az összes üvegcserép fekete vagy szürke. Munkások és mentősök nyüzsögtek a roncson, túlélőket kerestek, de olyan kevesen voltak ehhez a roppant munkához, hogy néhányan a jobb állapotban lévő utasok közül beálltak segédkezni. Más utasok - néhányan olyan érintetlenül úszták meg a katasztrófát, hogy szinte úgy tűnt, az imént zuhanyoztak és bújtak tiszta ruhába, míg mások mocskosak és elgyötörtek voltak - magányosan vagy kis csoportokban álldogáltak, és néma csendben vagy halkan beszélgetve várták a mikrobuszokat, amelyek Dubuque állomásra szállítják őket. Mindössze a recsegő, sercegő, sistergő rádiókból és adó-vevőkből jövő hangok törték meg a dermedtséget. Habár Jim Ironheartot kereste, helyette egy sárga ruhás fiatalasszonyt talált. Az idegen nő húszas évei elején járt, karcsú volt, barna hajú, arca porcelánszerű; és bár sértetlennek tűnt, nagy segítségre volt szüksége. A még mindig füstölgő gép farrészénél állt, s újra meg újra ugyanazt a nevet kiabálta: -Kenny! Kenny! Kenny! Rengeteget kiabálhatott, mert már teljesen berekedt. Holly a nő vállára tette a kezét. -Kit szólít? -A férjemet. - Hogy néz ki? - Nászúton voltunk - motyogta a nő kábán. - Segítek megkeresni. -Nem kell. - Nyugi, kislány, minden rendben lesz! - Nem akarom megkeresni - motyogta a nő, és hagyta, hogy Holly elfordítsa a géptől és a mentők felé vezesse. - Nem akarom látni, így nem. Meghalt. Megsebesült, megégett, meghalt. Együtt lépkedtek a puha, felszántott földön, ahová új magokat vetnek tél vége felé, és ahol karcsú, zöld szárak sarjadnak tavaszra, amikorra a halál minden jele kitörlődik majd, s a természet illúziója az örökké tartó életről újból visszaáll. Valami történt Hollyban. Alapvető változás kezdődött benne. Nem értette, mi az, nem tudta, mit fog jelenteni, vagy hogy mennyire más személyiség válik belőle, amikor a változás befejeződik, de érzékelte azt az alapos mozgást szíve és agya legmélyén. Mivel belső világában ekkora káosz uralkodott, nem nagyon foglalkozott a külvilággal, így hát jámboran ment a többi utassal, amerre terelték őket.. Elbűvölte az az érzelmi, pszichológiai és gyakorlati támogatás, amellyel a 246-os járat túlélőit ellátták. Dubuque orvosi és polgári védelmi egységei - melyeket épp ilyen katasztrófákra készítettek fel - gyorsan és hatékonyan reagáltak. Továbbá pszichológusok, tanácsadók, miniszterek, papok, sőt egy rabbi állt az épségben maradt utasok rendelkezésére az állomásra érkezésüket követő pár percen belül. Egy nagy VIP társalgót -mahagóni asztalokkal és kényelmes fotelokkal - különítettek el számukra, tíz-tizenkét telefonvonal állt rendelkezésükre, és ápolónők fürkészték őket a később bekövetkező sokk jeleit keresve. Az alkalmazottak kimondottan udvariasan viselkedtek, segédkeztek éjszakai szállást szerezni, új utazási előkészületeket tenni, s amilyen gyorsan csak lehetett, gondoskodtak róla, hogy a katasztrófa túlélőit összehozzák a barátaikkal vagy a rokonaikkal, s együttérzően tudatták a rossz hírt a halottak hozzátartozóival. Iszonyatuk és megrázkódtatásuk legalább olyan mélynek tűnt, mint az utasoké, és döbbenten sajnálkoztak, hogy ilyen esetek bekövetkezhetnek a járataikon. Holly látta, amint az egyik egyenruhás alkalmazott hirtelen sarkon fordul, s könnyben úszó szemmel hagyja el a helyiséget, és a többiek, férfiak és nők egyaránt, sápadtan és reszketve hallgatták a beszámolókat. Szinte azon kapta magát, hogy szeretné megvigasztalni őket, átölelni a vállukat, és bizonygatni, hogy a legtökéletesebb szerkezetű és legjobban karbantartott gépeket is utolérheti a katasztrófa, mivel az emberi tudás tökéletlen, és sötétség szabadult a világra. A sajtó minden ágának képviselői, tévések, rádiósok és újságírók lepték el a repülőteret, és hamarosan még olyan helyekre is bedugták az orrukat, ahová a legszigorúbb rendszabályok tiltották a belépést. Néhányan tisztelettel viseltettek a túlélők érzései és lelki állapotuk iránt, de a legtöbbjük "felelősségről" és "erkölcsi kötelességről" faggatta az alkalmazottakat, vagy a túlélők körül lihegve próbálta kiszedni belőlük legbelsőbb érzéseiket és feléleszteni bennük az iszonyat emlékeit, az újságolvasók nagy gyönyörűségére. Habár Holly ismerte a módját, hogyan hessegesse el őket magától, négy riporter fél tucatszor is feltette neki ugyanazokat a kérdéseket tizenöt percen belül: Mit érzett? Mit érzett, amikor bejelentették, hogy kényszerleszállást fognak végrehajtani? Mit érzett, amikor arra gondolt, hogy meg fog halni? Mit érzett, amikor látta, hogy néhányan már meghaltak körülötte? Végül, amikor egy buzgó és költséges frizurájú CNN riporter, egy bizonyos Anlock -aki sehogy sem értette meg, miért nem bukik rá ez a nő - a sarokba szorította egy megfigyelőablaknál, amelyen át az érkező és az induló járatokat lehetett szemmel tartani, kifakadt. - Kérdezze azt, hogy mit láttam, vagy kérdezze azt, hogy mit gondolok az egészről -vágta oda. - Kérdezze meg, hogy ki, mikor, hol, mivel, hogyan, de az ég szerelmére, ne kérdezze, hogy mit éreztem, mert ha maga emberi lény, tudnia kell, mit érezhettem. Ha képes egyáltalán érzésekre, tudnia kell. Anlock és az operatőre próbáltak elhátrálni, valami más préda után nézni. Holly érezte, hogy a legtöbb ember a teremben arrafelé nézett, hogy lássa mi ez a hangoskodás, de nem különösebben érdekelte. Nem hagyta lelépni Anlockot ilyen könnyen. Mellette maradt. - Maga nem a tényekre kíváncsi, drámát akar, vért és mennydörgést, azt szeretné, ha az emberek lecsupaszítanák maga előtt a lelküket, akkor megvághatná, amit mondanak, megváltoztathatná a szavak jelentését, más értelmet adhatna nekik, mint ahogy máskor is, csakhogy ez egyfajta erőszak, a fenébe is! Rádöbbent, hogy ugyanaz a düh rázza, mint amit a géproncsból kijutva érzett, és hogy nem is igazán Anlockra haragszik, hanem Istenre, bármilyen reménytelen vállalkozás is az. A riporter csupán egy elérhetőbb cél volt, mint a mindenható, aki meglapult valahol mennyországának árnyékos szegletében. Holly úgy érezte, hogy akkor a dühe alábbhagyott; most lehangoltan fedezte fel, hogy ugyanaz a sötét harag tör fel belőle. Kijött a sodrából, de nem érdekelte - míg rá nem döbbent, hogy a CNN élő adásban számol be. Az az iróniával keveredett ragadozószerű pillantás Anlock szemében ráébresztette a lányt, hogy a tévésnek nem éppen kedve ellen való ez a kifakadás. Jó műsort ad, első osztályú drámát, és a férfi úgy döntött, hogy kihasználja, még akkor is, ha őt ez esetleg rossz fényben tűnteti fel. Később természetesen mézes-mázos mosollyal elnézést fog kérni majd a nézők előtt a viselkedéséért, őszintén szimpatizálni fog szegény nő érzelmi megrázkódtatásával, és olyan színben fog feltűnni, mint a rettenthetetlen riporter, aki mellesleg igen érzelemdús fickó. Holly dühös lett magára, amiért belement ebbe a játékba, hiszen tudhatná jól, hogy mindig a riporter nyer. Elfordult a kamerától. Még két lépést sem tett, máris hallotta Anlock hangját: - ...teljesen érthető ez a kifakadás, természetesen azok után, amin ez a szegény nő keresztülment... Holly vissza akart menni, és lekeverni neki egy pofont. De azzal is csak neki tenne szívességet! Mi bajod van, Thorne? - követelte magától. Te nem szoktál veszíteni. Legalábbis így nem. Sosem veszítesz, de most határozottan és abszolút vesztettél. Miközben próbálta elhessegetni agyából a riportereket, s elnyomni hirtelen támadt önelemző érdeklődését, ismét Jim Ironheartot kezdte keresni, de ezúttal sem találta. Nem volt azok között sem, akik az imént érkeztek a katasztrófa helyszínéről. Az alkalmazottak sem találták meg a nevét az utaslistán, de ez nem igazán lepte meg Hollyt. Arra gondolt, hogy a férfi még a helyszínen lehet, a mentő- és kutatócsoportnak segédkezik, amiben tud. Alig várta, hogy beszélhessen vele, de türelmesnek kellett lennie. Bár a legtöbb riporter óvatosabb lett vele az előbbi hangos kifakadás után, Holly tudta, hogyan manipulálja saját fajtáját. Felvett egy csésze kávét - mintha koffeinre lenne szüksége, hogy megnyugodjon - körbejárkált a szobában, s anélkül, hogy felfedte volna újságíró kilétét, felcsipegette az információkat, majd kisétált az előcsarnokba. Többek között megtudta, hogy már több mint kétszáz túlélőt számoltak össze, így a halottak száma még az ötvenet sem érheti el; csodálatosan jó arány ahhoz képest, mekkora volt a szerencsétlenség és az azt követő tűz. Fel kellett volna dobódnia ettől a jó hírtől, hiszen ez azt jelenti, hogy Jim közbeavatkozása folytán a kapitány sokkal több életet menthetett meg, mint eredetileg történt volna; azonban örvendezés helyett szomorkodott azok miatt, akik mindezek dacára mégis életüket vesztették. Azt is megtudta, hogy a legénység tagjai, akik mindannyian életben maradtak, remélték, hogy megtalálják azt az utast, aki nagy segítségükre volt, s akit úgy írtak le, mint "valami Jim, olyan Kevin Costner külsejű, nagyon kék szemmel". Mivel az első helyszínre érkező állami tisztviselők is igencsak szerettek volna kezet szorítani ezzel a bizonyos Jimmel, az egész sajtó rá vadászott. Holly fokozatosan kezdte felfogni, hogy Jim nem fog itt megjelenni. Egyszerűen köddé válik, ahogy mindig is a hőstettei után: sietve eltűnik a környékről, az újságírók és a hivatalnokok közelségéből. Csak annyit fognak tudni róla, hogy Jimnek hívták. Holly volt az első és egyetlen személy, akinek ez idáig az egyik hőstette színhelyén megadta a teljes nevét. Holly a homlokát ráncolva próbált rájönni, vajon miért tüntette ki őt a férfi több őszinteséggel, mint bárki mást. A legközelebbi női mosdó ajtaja előtt Összefutott Christine Dubrovekkel, aki visszaadta a retiküljét, és Steve Harkmanról kérdezte, nem is sejtve, hogy ő lehetett az a rejtélyes Jim, akiért mindent tűvé tettek. - Ma este mindenképpen Chicagóba kell érnie - hazudta Holly -, így hát máris bérelt egy kocsit, és elhajtott. - Pedig még egyszer köszönetet akartam mondani neki - sajnálkozott Christine. - De azt hiszem, akkor meg kell várnom, amíg ismét össze nem találkozunk Los Angelesben. Tudja, ugyanannál a vállalatnál dolgozik, ahol a férjem. Casey, az anyja oldalán, már lemosta a koszt az arcáról, és megfésülködött. Egy csokoládét majszolt, de nem túl nagy élvezettel. Amint csak lehetett, Holly kimentette magát, és a gyorsellátó sarokhoz sietett, amelyet az alkalmazottak a VIP társalgó egyik sarkában rendeztek be. Próbált helyet foglaltatni a legközelebbi gépre, még ha átszállással is, amellyel visszatérhet Los Angelesbe. Azonban mint kiderült, Dubuque nem a világ közepe, s a Dél-Kaliforniába tartó járatokon már minden hely foglalt volt. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha reggel Denverbe repül, s onnan megy tovább másnap délben Los Angelesbe. A légitársaság foglalt neki szállást éjszakára, és este hatkor azon kapta magát, hogy egy tiszta, de meglehetősen sivár szobában üldögél a Best Western Midway Lodge-ban. Lehet, hogy igazából nem is volt olyan sivár; jelenlegi állapotában a Ritz lakosztályát sem igen tudta volna értékelni. Felhívta a szüleit Philadelphiában, hogy tudassa velük: biztonságban van, amennyiben látták a CNN híradóban, vagy felfedezik a nevét a 246-os járat másnap reggeli újságokban közzétett utaslistáján. Boldogan fogadták, mert nem számítottak a hívására, de kissé megijedtek, amikor megtudták, hogy milyen veszély fenyegette a lányukat. Azon kapta magát, hogy ő nyugtatgatja őket, ahelyett, hogy ez fordítva történt volna, s ez meghatotta, mert azt bizonyította, hogy mennyire szeretik. - Nem érdekel, milyen fontos ez a sztori, amin dolgozol - jelentette ki az anyja -, de amint kipihented magad, azonnal ülj buszra, és gyere haza! Az a tudat, hogy szeretik, nem javított Holly hangulatán. Habár a haja borzas volt és füsttől szaglott, elsétált a legközelebbi bevásárló centrumba, ahol Visa kártyájával vett egy váltás ruhát: zoknit, alsóneműt, farmert, egy fehér blúzt, meg egy könnyű farmerdzsekit. Vett egy pár Reebokot is, mivel képtelen volt kiverni a fejéből a gyanakvást, hogy régi cipőjén az elszíneződés vérfoltoktól származik. Amikor visszatért a szobájába, olyan sokáig zuhanyozott, mint életében soha, újra és újra lesúrolta testét, míg a motelbéli méretű szappant el nem használta. Bár most sem érezte magát tisztának, végül elzárta a csapot, mert rájött, hogy nem a testéből, hanem a lelkéből szeretne kimosni valamit. Rendelt egy szendvicset, salátát és gyümölcsöt a szobaszolgálattól. Amikor meghozták, egy falatot sem tudott enni belőle. Csak ült egy darabig, és a falat bámulta. Nem merte bekapcsolni a televíziót. Nem akarta megkockáztatni, hogy elkapjon egy beszámolót a 246-os járat szerencsétlenségéről. Ha fel tudta volna hívni Jim Ironheartot, azonnal megtette volna. Felhívta volna minden tízpercben, minden egyes órában, amíg haza nem ér és fel nem veszi. Azonban már tudta, hogy a telefonszáma nem szerepel az előfizetők listáján. Végül lement a koktélbárba, leült a pulthoz, és rendelt egy sört - veszélyes húzás volt ez ahhoz képest, hogy nem szokott alkoholt fogyasztani. Ha nem eszik semmit, egy üveg Becktől valószínűleg úgy el fog aludni, mintha agyonütötték volna. Egy utazó omahai üzletkötő megpróbált beszédbe elegyedni vele. Negyvenes évei közepén járt, nem volt túl taszító, és elég jó társaságnak látszott, de Holly nem akart hamis illúziókat kelteni benne. Amilyen barátságosan csak tudta, értésére adta az illetőnek, hogy nem azért van itt, hogy partnert keressen magának éjszakára. - Én sem - felelte a férfi, és elmosolyodott. - Én mindössze beszélgetni szeretnék. Holly hitt neki, és megérzése helyesnek bizonyult. Elüldögéltek a bárpultnál pár óra hosszat, filmekről és tévéműsorokról fecsegtek, komikusokról és énekesekről, időjárásról és ételekről, kerülve a politikát, a repülőgép-szerencsétlenségeket, vagy a világ bajait. Holly nagy meglepetésére megivott három üveg sört, és nem érzett mást, csak egy kis fejzúgást. - Howard - mondta Holly ünnepélyesen, amikor elköszöntek egymástól -, életem végéig hálás leszek magának. Egyedül tért vissza a szobájába, levetkőzött, bebújt a takaró alá, és érezte, ahogy az álom belélopózik, amint fejét a párnára hajtotta. Magára húzta a takarót, így védekezve a légkondicionáló hidege ellen, s inkább a kimerültségtől, mint a sör hatására, motyogott valamit. - Most begubózom, s hamarosan pillangó leszek. Azon gondolkozva, hogy vajon miért mondta ezt, álomba zuhant. Huss, huss, huss, huss, huss... Habár ismét a kőfalú helyiségbe került, az álom most számos úton különbözött a múltkoritól. Kezdve azzal, hogy most nem volt vak. Egy vaskos, sárga gyertya állt egy kék tartóban, s táncoló narancssárga lángjának fénye kőfalakra, törésszerűen keskeny ablakokra, egy vasalt tölgyfaajtóra és fapadlóra esett, s egy forgó tengely is látszott, mely a plafonból ereszkedett és a padlóban tűnt el egy lyukon át az alsó szobába. Valahogy tudta, hogy egy vén szélmalom felső szintjén van, és hogy a zaj - huss, huss, huss - az éjszakai széltől forgatott, hatalmas malomvitorláktól származik, és hogy az ajtón túl mészkőlépcső vezet le az örlőterembe. Habár az álom kezdetekor álló helyzetben látta magát, a körülmények egy csapásra megváltoztak, és hirtelen azt látta, hogy ül, méghozzá nem is valami közönséges székben. Egy repülő székben ült, bekötött biztonsági övvel, és amikor balra pillantott, Jim Ironheartot látta hasonló ülőalkalmatosságban. "Ez a vén malom nem jut el Chicagóig" - jegyezte meg a férfi komoran. És egészen magától értetődőnek tűnt, hogy a régi kőépítmény repül velük, a négy hatalmas szélvitorla propellerként hajtja őket előre. "De mi azért túléljük... ugye?" - kérdezte Holly. Jim a szeme előtt szétfoszlott, s a helyét egy tízéves fiúcska vette át. Holly elcsodálkozott ezen a váltáson. Aztán rájött, hogy a dús, barna hajú és hihetetlenül kék szemű gyerek nem más, mint Jim egy másik időből. Az álmok kötetlen szabályai szerint az egész már nem tűnt olyan varázslatosnak, sőt, kimondottan logikusnak hatott. "Túléljük, ha az nem kap el" felelte a fiú. "Miféle az?" akarta tudni Holly. És a fiú a homlokát ráncolta: "Az Ellenség". Körülöttük a malom mintha csak erre az utolsó két szóra reagált volna, megfeszült és elernyedt, élő húsként lüktetni kezdett, akárcsak Holly motelszobájának fala Laguna Hillsben, mely vészjóslóan életre kelt tegnap éjszaka. Most úgy érezte, hogy azt az iszonyatos arcot látja formálódni minden egyes mészkőből. "Itt meghalunk" -mondta a fiú, "itt meghalunk", és úgy tűnt, mintha már alig várná, hogy a teremtmény kibújjon a falból. HUSS! Holly felriadt, szinte ugyanúgy, ahogy az elmúlt három éjszakáján. Azonban ezúttal a valós világba nem követte semmiféle álombéli szörnyeteg, és nem rémült meg annyira, mint korábban. Kicsit félt ugyan, azonban enyhe félelmet érzett csupán; közelebb állt a nyugtalansághoz, mint a hisztériához. De ami még fontosabb, derűs szabadságérzettel ébredt fel álmából. Abban a pillanatban, hogy kinyitotta a szemét, felült az ágyban, a fejtámlának támasztotta a hátát, és összefonta karjait csupasz melle előtt. Reszketett, de nem a félelemtől nem is a hidegtől, hanem az izgatottságtól. Nem sokkal azelőtt, hogy az álom szakadékába zuhant, sörtől bódult nyelve különös szavakat formált: "Most begubózom, s hamarosan pillangó leszek." Most már tudta, mit jelent ez, és megértette, milyen változások zajlottak le benne, amióta belebotlott Ironheart titkába; olyan változások, melyekről csak akkor szerzett tudomást, miközben a VIP váróteremben tartózkodott, nem sokkal a légikatasztrófa után. Soha többé nem megy vissza a Portana Presshez. Soha többé nem fog a sajtónak dolgozni. Végzett a riporterkedéssel. Ezért förmedt rá Anlockra, a CNN riporterére a reptéren. Gyűlölte a fickót, de mindazonáltal tudatalatti szinten rágta a bűntudat, hiszen ő is épp egy nagy sztorit hajszolt, amelynek ő is részese lett. Ha riporterként lett volna jelen, ugyanígy lerohanta volna a túlélőket, s igyekezett volna a legdrámaibb sztorit kikeríteni, majd sietve leadni az újságjának. Azonban akkor ez meg sem fordult a fejében, még a pillanat tört részéig sem, és akkor fogta tudatalatti önutálatának szövetét, s megvarrta belőle a harag ruháját roppant vállakkal, és széles, igen széles hajtókával, aztán fortyogva nekirontott a CNN kamerájának, és eszeveszetten próbálta tagadni, hogy valaha is újságírással foglalkozott, s kifejtette, hogy felhagy a foglalkozásával, amelyről egykor úgy gondolta, hogy egész életen át tartó hivatása lesz. Most kiszállt az ágyból, és járkálni kezdett; az izgatottságtól képtelen volt egyhelyben megülni. Végzett a riporterkedéssel. Vége. Megszabadult. Mint egy alacsony sorú munkáscsalád gyermeke, megszállottan próbált fontos embernek, igazi bennfentesnek látszani. A jófejű gyereket, akiből jófejű nő fejlődött, elbűvölte a környező világ, s az élet megnyilvánuló ellentmondásai, s elhatározta, hogy a tőle telhető legjobb módszerrel fogja véleményét nyilvánítani, a zsurnalizmus eszközével. A sors iróniája, hogy miközben arra törekedett, hogy elfogadják és hogy megmagyarázzon dolgokat, ami arra késztette, hogy időtlen idők óta heti hetven-nyolcvan órát tanulással és munkával töltsön, magányossá vált, nem adatott meg neki igazi szerető, sem gyerek, sem igazi barátok, és nem kapott több választ az élet bonyolult kérdéseire, mint azokat, amelyeket már kezdettől tudott. Most váratlanul megszabadult ettől a sürgetéstől, ettől a megszállottságtól, már nem érzett sürgetést, hogy valami elit klub tagja legyen, vagy az emberi viselkedést magyarázza. Arra gondolt, hogy gyűlöli az újságírást. De nem így volt: saját sikertelenségét gyűlölte; és azért nem jutott semmire, mert az újságírás nem neki való. Hogy megismerje Önmagát és átlépjen a megszokás határain, elég volt egyetlen emberrel találkoznia, aki képes csodákat tenni, és akár egy pusztító légikatasztrófát is túlélni. - Milyen rugalmas nő vagy te, Thorne! -mondta ki hangosan, némi gúnnyal. - És a meglátásaid! Hát, az ég szerelmére, ha az, hogy Jim Ironhearttal találkozott, és sértetlenül sétált ki egy repülőgép-szerencsétlenségből, nem gyújtott világosságot a fejében, akkor bizonyára csak az segített volna, ha Jimmy Cricket becsenget hozzá, és elénekel egy ügyesen rímelő oktató dalt az élet bölcs és ostoba döntéseiről. Holly nevetett. Lehúzta a lepedőt az ágyról, meztelen teste köré csavarta, leült az egyik karosszékbe, maga alá húzta a lábát, és nevetett, nevetett, mint egy idétlen csitri. Nem, éppen itt kezdődtek a bajok: ő sohasem volt csitri. Megfontolt, komoly gondolkodású tizenéves volt, akit érdekeltek a világ dolgai, félt a Harmadik Világháborútól, mivel azt mondogatták neki, hogy atomkatasztrófa vet véget az életének, mielőtt letehetné az érettségi vizsgát; félt a túlnépesedéstől, mert bemesélték neki, hogy az éhínség másfél milliárd embert fog elpusztítani 1990-re, a világ lakossága a felére csökken, és még az Egyesült Államok népessége is megtizedelődik; félt, hogy az ember okozta szennyeződés miatt a bolygó légköre drasztikusan lehűl, újabb jégkorszak köszönt be, és elpusztul a civilizáció még az ő élete alatt!!! Legalábbis ezt írták az újságok a hetvenes évek végén, még a melegházhatás előtt, amelytől kezdve pedig a felmelegedés miatt kezdtek aggódni. Serdülőkorát és korai felnőttségét azzal töltötte, hogy túl sokat aggódott, és túl keveset élvezte az életet. Élvezetek nélkül elvesztette a viszonyítási alapját, és minden szenzációhajhász cikk miatt, melyek némelyike valós problémákon alapul, mások kitalációkon, csak tovább emésztette magát. Most nevetett, mint egy gyermek. Amíg el nem érik a serdülőkort, amikor a hormonok árhulláma végigsöpör rajtuk, s megváltoztatja a szemükben a világot, a gyermekek tudják, hogy az élet ijesztő, igen, sötét és különös, de azt is tudják, hogy az élet móka, egy nagy bolondozás, egy hosszú, kalandos utazás az idő országútján egy távoli és csodálatos, ismeretlen cél felé. Holly Thorne, aki hirtelen megszerette a nevét, most már tudta, hogy hová tart és miért. Tudta már, mit remélt Jim Ironhearttól -és ez nem egy jó sztori, egy zsurnaliszta díj, egy Pulitzer. Ő sokkal többet akart a férfitól ennél, és már alig várta, hogy eléjárulhasson a kérésével. Az egészben az a legviccesebb, hogyha a férfi beleegyezik és teljesíti Holly akaratát, az élete izgalmas, élvezetes és jelentőségteljes lesz. Tudta, hogy veszély is fog leselkedni rá. Ha megkapja, amit kér, lehet, hogy egy éven belül, vagy akár egy hónapon belül meghal... vagy akár a jövő héten. Azonban pillanatnyilag semmi másra nem tudott gondolni, csak örömökre, és meg sem kísértette a korai halál és a végtelen sötétség lehetősége. Második rész A szélmalom Sehol sem marad a titok Örökké eltemetett titok fele olyan jól sem mint a múltba temetve. Tartsd meg sötét szívedben, különben ellebben a hír. Számos évig temesd el a titkokat, melyek elöl aggódsz, s nem árul el kebelbarát, ha nem mondtad ki a szavakat. A Számbavett csapások könyvéből A valós világban, ahogy az álmokban, semmi sem olyan, amilyennek látszik. A Számbavett csapások könyvéből Augusztus 27. - augusztus 29. Denverben Holly átszállt egy másik repülőgépre. Két időzónán is átutazott, így óráját vissza kellett állítania. A gép hétfőn délelőtt 11 órakor szállt le Los Angeles nemzetközi repülőterén. Nem volt poggyásza, így azonnal bérelt autójába szállt, és már hajtott is dél felé. A kis tengerparti község, Laguna Niguel felé tartott, és fél egyre meg is érkezett Jim Ironheart házához. A garázs előtt leparkolt, majd a kikövezett gyalogösvényt követve a bejárati ajtóig sétált. Becsengetett, de a férfi nem nyitott ajtót. Újra próbálkozott, de ismét eredménytelenül. A lány mégis nyomta-nyomta eltökélten a csengőgombot, míg végül az ujja is belesajdult. Aztán gondolt egyet, és alaposan szemügyre vette a földszinti és emeleti ablakokat. Mindegyiken be voltak húzva a zsalugáterek, Holly azonban észrevette, hogy a zsalugáterlécek közötti rések mögül megmegvillan a belső ablak - tehát azt is zárva tartották. - Úgyis tudom, hogy bent vagy - mondta halkan a lány. Visszasétált az autójához, letekerte az ablakokat, kényelmesen elhelyezkedett a volán mögött, és várt. A férfi előbb-utóbb úgyis előjön rejtekhelyéről, hiszen étlen szomjan nem maradhat ott sokáig. Az időjárás azonban nem túlságosan fogadta kegyeibe Hollyt. Az előző hét kellemesen enyhe napjai után most elemi erővel tombolt az augusztusi hőség - a nap tűzokádó sárkányként szórta sugarait a földre. Az út mentén pálmafák és virágok kornyadoztak. A gondos öntözésnek hála, a házak körül mindenütt buja növényzet örvendeztette az idelátogatót. Ez volt az oázis - a városka határán túl kietlen sivatag kezdődött. A nagy hőségben már Holly is szinte grillcsirkének érezte magát. Feltekerte hát az ablakot, és bekapcsolta a légkondicionáló berendezést. Nem élvezhette sokáig a kellemes hűvöst, mert a motor kezdett túlmelegedni, ahogy azt a műszerfalba beépített hőmérő kíméletlenül jelezte. Negyed kettőkor Holly elunta a várakozást, hátramenetbe kapcsolt és elhajtott a legközelebbi motelba. Gyorsan átöltözött: világosbarna rövidnadrágot és élénksárga blúzt vett fel, amely félig fedetlenül hagyta testének izgató tájait. Felhúzta vadonatúj edzőcipőjét, de zoknit nem vett a lábára. A közeli vegyesboltban vásárolt egy műanyag napozószéket, egy törülközőt, egy tubus napozókrémet, egy hűtőtáskát, hat doboz diétás szódavizet és egy John D. McDonald-féle ponyvaregényt. Arcát napszemüveg mögé rejtette. Fél háromkor már ismét Ironheart házánál volt a Bougainvillea úton. Becsengetett, de most sem nyitottak ajtót. A lány hetedik érzéke mégis azt súgta, hogy a férfi otthon van. Szép komótosan kipakolta a gyepre, amit az előbb vett a boltban. Felállította a napozószéket a ház előtti kis lugasban, és kényelmesen elhelyezkedett a vörösfenyők árnyékában, így már sokkal szebbnek tűnt a világ. Szórakozottan forgatta a McDonald-féle regényt, amelynek főhőse, Travis McGee is legalább olyan kutyául szenvedett a hőségtől, mint ő. A lány korábban már olvasta ezt a könyvet, most is csak azért vette a kezébe, hogy önmagát vigasztalja. Valóban, Laguna Niguel harmincfokos perzselő klímája is valóságos paradicsom lehetett a fülledt, szubtrópusi Floridához képest, ahol a regény cselekménye játszódott. Körülbelül fél óra múlva megpillantotta Jim Ironheartot, amint a konyhaablakból leste őt. A lány integetni kezdett. A férfi azonban nem intett vissza, hanem ellépett az ablaktól, és továbbra sem jött ki. Holly felnyitott egy szódásdobozt és olvasta tovább a könyvet. Szinte érezte, hogy a napsugarak cirógatják a lábát. Attól nem félt, hogy leég, mert előzőleg már alapozott egy kicsit. Bár szőke volt és viszonylag világos bőrű, alkatilag azon nők közé tartozott, akik napozáskor könnyen és szépen lebarnulnak. Egy kis idő múlva felállt, hogy igazítson valamit a napozószéken: most ugyanis hasra szeretett volna feküdni. Ekkor újra észrevette Jimet, amint a teraszon áll a nappali csupa üveg tolóajtaja előtt. A férfi nem nézett ki valami jól: gyűrött nadrágot és pecsétes pólót viselt, arca borotválatlan, haja ápolatlan, zsíros. Csak öt méterre állt a lánytól, így nem kellett kiabálnia. -Mit keres itt? -Amint látja, napozom. - Kérem, távozzon, Miss Thorne. - Beszélnem kell magával. - Nincs miről beszélnünk. A férfi visszament a házba, és magára zárta az ajtót. Holly hallotta, hogy még a reteszeket is elhúzta. Egy órát feküdt hason, olvasás helyett most bóbiskolással ütötte agyon az időt. Aztán abbahagyta a napozást, hiszen fél négykor már úgysem süt olyan jól a nap. A széket és a többi cuccát a lugas alá húzta. Felnyitott egy újabb szódát, és ismét kézbevette a McDonald-könyvet. Négy órakor kinyílt a terasz ajtaja. Holly háttal ült, és csak azt hallotta, hogy a férfi léptei feléje közelednek. Jim megállt a napozószék mögött és várta, mikor fordul meg a lány. Holly azonban nem szólalt meg; úgy tett, mintha rendületlenül olvasna tovább. A férfi szótlansága már-már nyomasztó volt. Holly kezdett ideges lenni, de aztán rájött, hogy Jim valószínűleg őt akarja összezavarni némaságával. A lány felbontott egy újabb doboz szódát, és élvezettel kortyolt belőle. Aztán - óvatosan, hogy meg ne remegjen a keze - visszatette a fémdobozt maga mellé. Erre Ironheart megkerülte a széket, és most már szemtől szemben állt a lánnyal. Arca egészségtelenül sápadtnak tűnt, szemét sötét karikák árkolták, állát ápolatlan borosta keretezte. - Mit akar tőlem? - kérdezte. - Hát, eltart egy darabig, míg elmagyarázom. -Sajnálom, de nincs sok időm. - Mégis, mennyi időt tudna rám szánni? - Maximum egy percet. A lány tétovázott, majd megrázta a fejét. - Annyi nekem nem elég. Inkább várok itt, míg jobban ráér. A férfi nem túl bizalomgerjesztően nézett vissza rá. Holly erre ügyet sem vetve újra a könyvbe temetkezett. - A rendőrséget is kihívhatnám, hiszen maga birtokháborítást követett el - mondta Ironheart. - Csak rajta, mi tartja vissza? - kérdezte Holly szemtelenül. Jim, akit elbizonytalanított ez az eltökélt hang, még néhány másodpercig ott álldogált szerencsétlenül a lány mellett, majd gondolt egyet, és visszament a házba. Az erkélyajtót behúzta és a biztonság kedvéért kulcsra is zárta. - A játszma még nem ért véget - dünnyögte Holly. - Egy óra múlva kénytelen leszek igénybe venni a fürdőszobáját. A lugastól nem messze két kolibri lakmározott a virágok nektárjából, a felnyitott szódásdoboz tetején pedig pezsegve pukkantak szét a buborékok. Az árnyékok egyre hosszabbak lettek, s ez már az est közeledtét jelezte. Közben Travis McGee, a regény főhőse egyre nagyobb bonyodalmakba keveredett. Holly elábrándozott: Floridában is biztosan vannak kolibrik, csak ott nem diétás szódát isznak a szereplők, hanem whiskyt jéggel. Hirtelen korogni kezdett a gyomra. Utoljára még Dubuque-ben, a repülőtéren reggelizett, most mégis meglepődve tapasztalta, hogy az átélt szörnyűségek sem vették el az étvágyát. Nem is ebédelt aznap, hiszen minden idejét Ironheart kertjében töltötte - joggal érezhette magát farkaséhesnek. Mindegy, gondolta, majd csak lesz valahogy. Már csak tizenöt perc volt hátra az egy órából, és úgy tűnt, Ironheart fürdőszobája semmiképp sem kerülheti el sorsát. Ám a férfi ekkor váratlanul megjelent. Látszott, hogy nemrégen zuhanyozott és borotválkozott. Kék, gallér nélküli inget viselt, fehér pamutnadrágot és fehér vászoncipőt. A lánynak legyezgette a hiúságát, hogy csak miatta csípte így ki magát. - Rendben van - szólt a férfi -, mit akar? - Először is szeretném rendbe hozni magam. Ironheart arca kissé megnyúlt. -Oké, de aztán gyorsan legyünk túl az egészen, és tűnjön el innen! Holly fürgén követte a férfit a nappaliba, amely egy szabadtéri konyhával és szalonnasütővel volt határos. A lakás bútorait igen rosszul válogatták össze: mintha Ironheart még kezdő tanár korában vásárolta volna őket egy végkiárusításon. A berendezés tiszta volt, de szegényes. A polcokon rengeteg könyv sorakozott. A falakon azonban egyetlen kép sem függött, sőt az egész lakásban nem volt egyetlen váza, dísztál vagy cserepes virág, ami egy kis melegséget csempészhetett volna a férfi otthonába. Jim megmutatta a mosdót, amely az előszobából nyílt. A kis homályos helyiség falát simán fehérre meszelték, tapéta nem borította. A szappan is csak olcsó Ivory volt, nem az az illatos rózsabimbó alakú, amit Holly annyira szeretett. Híre-hamva sem volt színes frottirtörülközőknek, a szekrényen csupán egy tekercs papírtörülköző árválkodott. Mielőtt magára zárta volna az ajtót, Holly még visszamosolygott házigazdájára. - Talán egy kellemes vacsora mellett mindent megbeszélhetnénk. Úgyis rettentő éhes vagyok. Rendbe szedte magát, majd - mivel látta, hogy egyedül van - bekukucskált a nappali szobába. A lehető legspártaibb módon rendezték be - némi túlzással azt mondhatnánk, hogy egy lakókocsi is valóságos Átrium Hyatt hozzá képest. Maga a ház sem tűnt túl hivalkodónak, noha olyan ember lakta, aki hatmilliót nyert a lottón. Holly ezután kisétált a konyhába. Jim már várt rá a kerek reggelizőasztal mellett. -Azt gondoltam, hogy majd főz nekem valamit vacsorára - fejtette ki Holly, és leült egy székre Jimmel szemközt. A férfi nem tűnt valami lelkesnek. - Ki vele, mit akar? - Először azt mondanám el, mit nem akarok - vágta rá Holly. - Nem akarok magával interjút készíteni, egy időre ugyanis felhagytam az újságírással. Hiszi vagy nem, az a maga dolga, de ez az igazság. Most már belátom, hogy maga csak akkor végezheti jól a munkáját, akkor menthet meg ártatlan életeket, ha nem zaklatja állandóan a sajtó. - Ez igen bölcs gondolat. - Zsarolni sem akarom. Ahogy körülnéztem ebben a fejedelminek éppen nem mondható lakásban, kétlem, hogy egy vasa is lenne. A férfi mosolytalan arccal bámult vissza acélkék szemével. -Nem akarom akadályozni vagy veszélyeztetni. Nem kiáltom ki a Második Messiásnak. Ne higgye, hogy feleségül akarok menni magához - nem akarom az életét kizökkenteni a normális kerékvágásból. Jim arca továbbra is kőmerev maradt, Holly zavartalanul folytatta. - Azért jöttem ide, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat és megtudjam, hogyan és miért teszi, amit tesz. - Tétovázott és vett egy nagy levegőt. A neheze még csak most jön. -Részese szeretnék lenni mindennek. - Hogy érti ezt? A lány gyorsan beszélt, hadarta a mondatokat, mert attól félt, ha a férfi egyszer félbeszakítja, nem fogja tudni elmondani, amit akart. - Szeretnék együtt dolgozni magával, segíteni, részt venni a "küldetésében" vagy bárhogyan is hívja ezt; szeretnék emberéleteket megmenteni vagy legalábbis segíteni ebben magának. - Maga semmit sem segíthet. - Valamit talán mégiscsak tehetek - erősködött a lány. - Csak útban lenne. -Figyeljen ide: én intelligens vagyok... -Na és? -...művelt... - Én is az vagyok, -...belevaló... - Akkor sincs magára szükségem. - ...szorgalmas, alkalmazkodóképes... - Sajnálom. -A fenébe is! - kiáltott fel Holly inkább csalódottan, mint mérgesen. - Akkor hadd legyek a titkárnője, még ha nincs is rá igazán szüksége. Hadd legyek az, ami Péntek volt Robinsonnak... a barátja és jobbkeze. A férfi erre már nem szólt semmit. Fürkésző tekintettel nézte a lányt, aki ettől zavarba jött, de a világért sem sütötte volna le a szemét. Holly ösztönösen megérezte, hogy a férfi most teszi próbára türelmét és bátorságát, így már eszében sem volt megfutamodni. Végképp eltökélte magában, hogy megvalósítja a tervét. Jim nagysokára megszólalt: - Szóval az én Louis Lane-em akar lenni. Holly először nem értette, miről beszél. Aztán beugrott neki: Metropolis, Jimmy Olsen, Perry White, Louis Lane, Clark Kent, Superman. Tudta, hogy Ironheart csak bosszantani akarja. Ha most indulatossá válna vagy szívóskodna, a férfi könnyen kitessékelhetné. Eldöntötte hát, hogy minden körülmények közt megőrzi hidegvérét, és próbálja ledönteni a köztük lévő falat. Ám egy idő után már nem bírt nyugton ülni. Valahogy le kellett vezetnie azt a rengeteg feszültséget, amely az elmúlt órákban felgyülemlett benne. Felállt, a helyére tolta a széket, és visszavágott az iménti gunyoros megjegyzésre. - Nagyon téved, éppen az nem szeretnék lenni. Semmi kedvem a rettenthetetlen újságírónőt játszani. Torkig vagyok az egész szakmával. Nem vagyok a csodálója, és nem vagyok az a buta tyúk, aki majd folyton bajba keveredik, és magától várja a segítséget. Valami különös dolog történik itt, és én szeretnék ennek részese lenni. Tudom, hogy veszélyes, mégis szeretnék magával tartani, mert amit tesz, az annyira... fontos lehet. Szeretnék én is valami maradandót alkotni vagy átélni az életemben. - Sok ember állítja, hogy önzetlenül segít másoknak, holott az ilyen irgalmas szamaritánusok a valóságban többet ártanak, mint használnak - jelentette ki szárazon Ironheart. - Nem tartozom az úgynevezett "irgalmas szamaritánusok" közé. Én egész más szemszögből közelítem meg ezt az egészet. Egyáltalán nincs kedvem a nagylelkű, önfeláldozó kislány pózában tetszelegni. Segíteni szeretnék magának, de ezt nem valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség tudatában tenném. -A világ pedig tele van álszamaritánusokkal - mondta a férfi továbbra is engesztelhetetlenül. - Nincs szükségem asszisztensre, de ha lenne is, miért kellene pont magát választanom? Holly minden agyafúrtságát összeszedve próbálta megpuhítani ezt a keményfejű, csökönyös embert. Egy darabig fel-le mászkált a konyhában, majd kibökte: - Tegnap, amikor kihoztam a repülőgépből azt a Norby nevű kisfiút... hát tudja, azon még magam is meglepődtem. Nem hittem volna, hogy erre képes vagyok. Nem voltam bátor, egész idő alatt majd elájultam az ijedtségtől, de mégis kihoztam onnan, és utána valami teljesen ismeretlen boldogság kerített hatalmába. -Úgy látszik, szereti, ha az emberek hőst látnak magában - szólt Jim hűvösen. A lány megrázta a fejét. - Nem erről van szó. Egy biztonsági emberen kívül senki sem látta, hogy én mentettem ki onnan Norbyt. Egyszerűen csak jó volt utána a lelkiismeretem, ennyi az egész. - Szóval maga direkt keresi a kockázatot, mint egy megrögzött kalandor. Holly most már szerette volna pofon vágni. Hogy csak úgy csattanna! Még a szeme is összeakadna tőle. Az talán használna neki. Végül mégis visszafojtotta a mérgét. - Jó, rendben van, ha ez magának jobban megfelel, akkor megrögzött kalandor vagyok. A férfi nem kért bocsánatot, csak mereven bámulta a lányt. Az higgadtan folytatta: - De mégiscsak jobb egy megrögzött kalandor, mint egy megrögzött kábítós, nem? Ironheart erre nem válaszolt. Holly próbálta leplezni a remegést a hangjában. -Tudja mit éreztem, amikor tegnap vége lett annak a szörnyűségnek, és szerencsésen átadtam Norbyt a mentőmunkásnak? Egyáltalán nem voltam büszke arra, hogy sikerült legyőznöm a halált. Inkább dühös lettem... s ezen még magam is meglepődtem először. Borzasztóan idegesített, hogy egy ilyen kisfiú majdnem, bácsikája pedig ténylegesen meghalt. Most is ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut, hogyan hevert ott a kis teste a hullák között... Ez a gyermek már örökre elveszítette az ártatlanságát, és soha nem lehet olyan, mint a többi vele egykorú srác. Szerettem volna szétverni a felelősök fejét, hogy így engeszteljem ki a kisfiút, amiért ilyen szörnyűségen ment keresztül. De a sors kegyetlen, s az életet nem lehet visszafelé forgatni, mint egy filmet. Nincs mit tenni, ilyenkor le kell nyelnünk a könnyeinket. Holly nem emelte fel a hangját, mégis érezhetően hevesen beszélt. Izgatottan járkált fel-alá a konyhában. Inkább szenvedélyes volt, mint dühös, s ez most világosan mutatta elszántságát. Már nem tudta, de nem is akarta visszafogni magát. - Az emberek ilyenkor le is nyelik könnyeiket, de nem így Jim Ironheart. Maga más, mint a többiek: tud valamit, amit mások nem tudhatnak. Megismertem magát, s most már nem mehetek egy vállrándítással tovább, hiszen a maga segítségével talán én is rájöhetek, milyen erő szunnyad még bennem. Maga reményt adott nekem, pedig nem is tudtam korábban, mekkora szükségem van rá. Felébresztette bennem a vágyat, hogy minden eszközzel harcoljak a Halál ellen, mint tettem azt tegnap is. Tudom, hogy szükségem van erre a küzdelemre. És a fenébe is! Csak nem zárja rám az ajtót, és hagy kinn fagyoskodni ezek után! A férfi fürkészve nézte. Gratulálok, Thorne, mondta magának gúnyosan Holly. Higgadt és tartózkodó voltál, mint egy angol gentleman, amikor rajtakapja feleségét a legjobb barátjával. A férfi még mindig mereven bámult, de nem szólalt meg. A lány elégedetten nyugtázta, hogy sikerült viszonylag barátságos hangot megütnie Jim tartózkodása ellenére is, és végül mindent elmondott, amit akart. Ironheart valószínűleg hallgatással próbálta tovább feszíteni a húrt. Holly már minden kártyáját kiterítette, és most várta a választ. Hirtelen úgy érezte, hogy kezdi elhagyni az ereje, ezért újra leült a székbe. Könyökét az asztalra támasztva tenyerébe temette arcát, és nem tudta, sírjon-e vagy kiabáljon. Végül egyiket sem tette, hanem fáradtan felsóhajtott. - Kér egy sört? - kérdezte a férfi. - Úristen, hát persze, hogy kérek. A lenyugvó nap sugarai apró kis lángnyelvekként kúsztak be az ablakredőny fukar nyílásain, s a mennyezet arany- és bronzszínű csíkokban pompázott. Holly szinte belesüppedt székébe, és szótlanul bámulta a férfi kezében a félig üres Corona-sörös üveget. -A repülőn már elmondtam magának, hogy nem vagyok jövőbelátó - bizonygatta. -Magamtól nem tudok megjósolni dolgokat. Nincsenek látomásaim sem. Egy felsőbbrendű hatalom akaratának engedelmeskedem. - Elmondaná, ki vagy mi ez a felsőbbrendű hatalom? - Isten. - Isten beszél magához? -Nem beszél. Hangokat sosem hallok, sem az övét, sem másét. Csak valami belső kényszert érzek, hogy egy bizonyos időben ott legyek egy bizonyos helyen. Elmagyarázta, mi történt vele Portland-ben a McAlbury iskolában, és hogyan élte át a többi megmagyarázhatatlan eseményt. Beszélt arról is, amikor Geary atya a templomban talált rá, s ő eszméletlenül hevert a feszület mellett, a homlokán, a kezén és az oldalán pedig Krisztus stigmái jelentek meg. Az egész olyan valószínűtlenül misztikusnak hangzott. Ironheartból mintha egyszerre beszélt volna az eretnek katolikus, a transzba esett indián orvos-sámán és a Clint Eastwood-típusú nyegle zsaru. Hollyt teljesen lenyűgözték a hallottak, mégis némiképp szkeptikusan mondta: -Őszintén szólva én még nem látom mindebben Isten kezét. - Pedig higgye el, hogy így van - mondta halkan, mégis szilárd meggyőződéssel a férfi. - Mindazonáltal maga nem bánt túl kesztyűs kézzel azokkal a fickókkal, akik Susie-t és az édesanyját elrabolták a sivatagban. - Csak azt kapták, amit megérdemeltek -szólt Jim szárazon. - Sajnos, egyes emberek lelke olyan sötét, mint az éjszaka, s a bűnözést nem lehet egykönnyen kiirtani ebből a világból. A Gonosz létezik, és itt él közöttünk. Néha pont az olyan embereket választja eszközül, akik kevés türelmet és könyörületet tanúsítanak mások iránt. - Tudom, hogy egyes esetekben nem marad más eszköze, mint az erőszak. Csak arra gondoltam, nehéz Istenről elképzelni, amint arra bíztatja hírnökét, hogy rántson fegyvert és gyilkoljon. A férfi belekortyolt a sörbe. - Maga olvasta a Bibliát? - Természetesen. - Abban az áll, hogy Isten földrengéssel és kénköves esővel pusztította el Szodoma és Gomora gonosz lakóit. Egyszer özönvizet küldött a világra. A Vörös-tengerbe fullasztotta a fáraó katonáit. Nem hiszem hát, hogy különösebben izgatná magát az én jó öreg stukkerom miatt. -Én az Újszövetség Istenére gondolok. Biztosan tudja, hogy ő már másképp viselkedett... megértőnek mutatkozott, megbocsátónak és könyörületesnek. Jim ismét csak nézett rá acélkék szemével, s ettől a pillantástól Holly térde remegni kezdett. Egy perce még barátságos volt, de most tekintete ismét megkeményedett Ha az imént még akadtak is kétségei, Holly most már biztosan tudta, hogy Ironheart még nem fogadta őt a bizalmába. -Találkoztam már sok olyan két lábon járó söpredékkel, akiket még állatnak sem érdemes nevezni. Ha egy percig is hinném, hogy Isten az ilyen gonosztevőknek megbocsát, nekem azzal az Istennel nem lenne dolgom többé. Holly a mosogatónál állt és gombát tisztított, míg Jim egy feltört tojás sárgáját választotta el a fehérjétől. Egy viszonylag diétás omlettet próbáltak összeütni. -Csodálkozom, hogy miközben itt a szomszédban is halnak meg emberek, maga mégis gyakran az ország másik végére is elutazik, ha úgy érzi, ott kell valakiket megmenteni. -Sőt, jártam már Franciaországban is -mondta a férfi, megerősítve a lány gyanúját, hogy áldásos képességét az országhatárokon kívül is kamatoztatja. - Egyszer voltam Németországban, kétszer Japánban, egyszer pedig Angliában. -Ez a felsőbbrendű hatalom miért nem csak helyi ügyekben kéri a maga közreműködését? -Fogalmam sincs. - Belegondolt már abba, hogy van-e valami különleges azokban az emberekben, akiket megment? Úgy értem, miért pont őket, és nem másokat? - Már én is sokat töprengtem ezen. Sokszor olvasom az újságban, hogy itt Dél-Kaliforniában gyilkoltak meg ártatlan embereket és történtek halálos balesetek. Ilyenkor nem tudom, miért nem őket kellett megmentenem, hanem egy bostoni fiút. Csak gyanítom, hogy azt a fiút Bostonban a Sátán akarta magának megszerezni, s Isten ezt általam akadályozta meg. - A legtöbb védence még nagyon fiatal. - Igen, én is észrevettem. - Nem tudja, vajon miért? -Fogalmam sincs. A konyha megtelt a sülő tojás, hagyma, gomba és bors illatával. Jim egy nagy serpenyőbe tette az omlettet; ha megsült, majd úgyis kettévágják. Holly a kenyérpirítót ellenőrizte, majd kisvártatva megkérdezte: - Miért akarta úgy Isten, hogy maga megmentse Susie-t és édesanyját a sivatagban, a kislány apja pedig haljon meg? -Nem tudom. -Az apa, ugye, nem volt rossz ember? - Nem. Nekem legalábbis nem úgy tűnt. - Akkor miért nem menthette meg valamennyiüket? - Ha Isten úgy akarja, talán egy napon ezt is elárulja nekem. Jim számára természetesnek tűnt, hogy ő Isten kegyelméből rendelkezik ilyen csodálatos képességekkel, s azt is az Ur akarata dönti el, hogy ki haljon meg és ki maradjon életben. Hollynak ezt mégis nehéz volt megemésztenie. Másfelől hogyan is reagálhatna másképp a férfi. Istennel mégsem vitatkozhat! A lány felidézett magában egy régi szólást, amely azóta már kissé közhellyé vált: Isten segedelmével megváltoztatom az elfogadhatatlant, elfogadom a megváltoztathatatlant, és így leszek igazán bölcs ember. Közhely ide vagy oda, most ez tűnt a legjózanabb álláspontnak. Mikor a két szelet kenyér megpirult, Holly kivette őket a pirítóból, és másik két szeletet rakott a helyükre. - Ha Isten meg akarta menteni Nicholas O'Connert, amikor az áramszolgáltató a levegőbe repült, miért volt szükség egyáltalán a robbanásra? - Nem tudom. - Mit gondol, nem különös, hogy maga az ő akaratából keresztülutazta az egész országot és éppen annál az O'Conner gyereknél kötött ki, mielőtt az a 17 000 voltos szerkentyű felrobbant? Miért nem küldött esőt vagy tudom is én mit arra a helyre, amikor az a kóceráj kigyulladt? Miért kellett magát Atlantába küldeni, hogy megölje Norman Rinket, holott Isten sokkal egyszerűbben is megbüntethette volna? Jim hozzáértően megbillentette a serpenyőt, és megfordította az omlettet. - Miért teremtette vajon a kártékony egereket, ha a macskák úgyis megölik őket? Miért vannak a világon levéltetvek, melyek a növényeket pusztítják, ha a katicabogarak megeszik a levéltetveket? És miért nem teremtett az Isten az emberek hátára is szemet, holott jócskán lenne mire használnunk? Holly vékonyan megvajazta az első két szelet pirítóst. - Már értem, mire gondol. Isten útjai kifürkészhetetlenek. - Valóban. Jóízűen vacsoráztak az asztalnál. Omlettet ettek pirítóssal és szeletelt paradicsommal, és hűtött Corona sört ittak hozzá. Az alkony lila bársonyát már kezdte levetni a kinti világ, s az éj feltárta sötét meztelenségét. -Maga nem lehet csupán egy báb Isten kezében - jegyezte meg Holly. - De igen, az vagyok. -Azért csak van némi szabad akarata, nem? - Semmi. - A 246-os járatra azért küldte magát Isten, hogy megmentse Dubrovekékat. - így van. - De aztán mégis a maga feje után ment, és nem csupán Christine és Chasey életét mentette meg. Hány utas is volt azon a gépen? - Kétszázötvenegy. - Ebből hányan haltak meg? - Negyvenheten. - Oké, akkor maga kétszázkét élettel többet mentett meg, mint amennyi valójában kötelessége lett volna. - Magát is beleszámítva kétszázhárommal - de ezt csak azért tehettem, mert Isten megengedte; sőt segített is nekem. - Akkor maga azt állítja, hogy Isten először csak Dubrovekék életét tartotta szem előtt, de aztán meggondolta magát? - Azt hiszem, igen. - Isten nem lenne biztos a dolgában? - Nem tudom. - Isten néha zavarban volna? - Nem tudom. - Isten ennyire befolyásolható? - A fenébe is, Holly, honnan tudjam? - Az omlett egyébként nagyon finom. - Köszönöm. - Nem fér a fejembe, hogy Isten hogyan változtathatna azon, amit már egyszer eldöntött. Hiszen ő végül is tévedhetetlen, nem igaz? Így az első döntése sem lehet hibás. - Nem fárasztom magam az ehhez hasonló kérdésekkel. Egyszerűen nem is gondolok ilyesmire. - Világos - bólintott a lány. A férfi most mogorván nézett rá, és Holly szinte magán érezte hideg pillantását. Ironheart aztán mégis inkább a vacsorájára összpontosított, ügyet sem vetve tovább a vendégére. Holly kezdett ráébredni, hogy noha jó néhány óra eltelt azóta, hogy Jim behívta a lugasból, még most sem sikerült beférkőznie bizalmába. A férfi próbálta őt kiismerni, és nem biztos, hogy szimpatikusnak találta. Volt még azonban valami, amivel a lány nem hozakodott elő, hanem várt a megfelelő pillanatra. Miután Jim jóízűen megvacsorázott, felnézett az üres tányérja mögül. -Oké, végighallgattam és megetettem magát, de most már szeretném, ha távozna. - Maga nem ezt akarja. A férfi pislogott meglepetésében. -Miss Thorne... - Az előbb még Hollynak szólított. - Miss Thorne, kérem ne kívánja, hogy kidobjam innen! - Igazában nem is akarja, hogy elmenjek. - Holly próbált a lehető legmagabiztosabb hangján beszélni. - Hőstettei színhelyén mindig csak a keresztnevét árulta el. Senki nem tudott meg többet magáról, csak én. Maga elmondta nekem, hogy dél-Kaliforniában él és Ironheartnak hívják. - Soha nem állítottam, hogy maga rossz riporter. Ellenkezőleg, nagyon is jól tudja kiszedni az információt az emberből. - Csakhogy ezeket önként mondta el nekem. És ha valamit nem akar elmondani, azt harapófogóval sem lehet kihúzni magából. Kérek még egy sört. - Az előbb megkértem, hogy távozzon. - Jól van, ne zavartassa magát. Tudom én, hol tartja azt a löttyöt. A hűtőhöz ment és kivett egy üveg sört. Most már nyakig benne volt ebben az egészben, és nem akart visszakozni - ez az üveg sör jó ürügy lehet arra, hogy itt maradjon és tovább puhítsa a férfit. Tegnap este Dubuque-ban is három üveggel hajtott le a szálló bárjában. De akkor még minden porcikájában remegett az idegességtől, s az adrenalin azon nyomban fel is használta a vérébe került alkoholt. Aznap éjjel úgy zuhant ágyba, mint egy darab fa. Ha Ironheart most kidobná, minden kétséget kizáróan az autójában kellene töltenie az éjszakát, és esélye sem lenne, hogy még egyszer bejusson ide. Felnyitotta a sört, és visszasétált az asztalhoz. - Maga akarta, hogy eljöjjek ide. Jim tekintete nem sok jót árult el. Körülbelül így nézhetett Caesar Brutusra, amikor az belémártotta a tőrt. - Tényleg én hívtam volna? - Teljes mértékben. Ezért árulta el a vezetéknevét, és azt, hogy hol találom meg. A férfi erre nem szólt semmit. - Emlékszik még, mit mondott nekem búcsúzóul a portlandi repülőtéren? - Nem. - Majdnem úgy hangzott, mintha udvarolna. A férfi várta, mi sül ki ebből. Holly közben kortyolt a söréből és hagyta, hadd egye a másikat a kíváncsiság. -Becsapta a kocsija ajtaját, majd azt mondta: "Ön úgyszintén, Miss Thorne". -Szerintem ez egyáltalán nem hangzik udvarlásnak. - Én pokolian romantikusnak tartottam. - "Ön úgyszintén, Miss Thorne". Kíváncsi vagyok, mire válaszolhattam ezt. Biztosan erre: "Ön egy seggfej, Mr. Ironheart!" - Hahaha - nevetett Holly. - Most próbálja magát leplezni, de úgysem sikerül. Rosszul emlékszik... én csak megdicsértem magát, hogy milyen üdítő egyéniség, és akkor válaszolta "Ön úgyszintén, Miss Thorne". Még most is beleborzongok, ha visszagondolok erre. Tudta maga nagyon jól, hogy mit csinál. Elárulta nekem a nevét, a lakcímét, sokatmondó pillantásokat vetett rám, majd elvonult, mint egy filmszínész. - Szerintem ne igyon több sört, mert már így is a fejébe szállt. - Igen? Pedig egész éjjel itt szándékozom ülni, és nyakalni fogom a piát. A férfi felsóhajtott. - Akkor jobban teszem, ha iszok én is egyet. Azzal kivett magának egy üveggel, majd visszaült a helyére. Ez már haladás, gondolta Holly. De az is lehet, hogy a férfi a bolondját járatja vele, átmeneti visszatáncolása csak látszat. Mindenesetre agyafúrt fickó. Lehet, hogy csak le akarja itatni. Hát ez nem fog sikerülni, vélte a lány. - Maga akarta, hogy idejöjjek - törte meg a csendet. Jim nem szólt semmit. -Elmondjam, miért akarta, hogy idejöjjek? A férfi csak hallgatott. - Maga azért akarta, hogy idejöjjek, mert vonzónak talál, és maga Észak-Amerika legszomorúbb, legmagányosabb hapsija. Jim csak hallgatott. Ehhez nagyon értett. Mindig tudta, mikor a leghatásosabb hallgatni. -Most fel tudnám pofozni - közölte Holly. Magabiztossága kezdett lassan elpárologni. Úgy érezte, ismét vesztésre áll. Az imént sikerült egy kicsit felülkerekednie, de ez a konok hallgatás kihozta a sodrából. - Miért mondom, hogy fel akarom pofozni magát? - kérdezte csüggedve. - Pedig utálom az erőszakot. A férfi ivott egy kis sört, majd a lány üvegén akadt meg a szeme, amelyben még jócskán benne volt több mint a fele. - Tényleg mindet meg akarja inni? - Hát persze. Holly félt, hogy az alkohol a fejébe talál szállni, de most józanul belátta, hogy ideje előhívni az adu ászát. - Ha nem beszél arról a helyről, addig ülök itt és vedelem a sörét, míg egy kövér, lompos, alkoholista vén szatyor nem leszek. Ebben a székben fogom leélni az életemet, míg tropára nem megy a májam. - Miféle helyről beszél? - kérdezte zavartan a férfi. Na most! Halkan, de érthetően vetette oda Jimnek: - A szélmalomról. Ironheart nem vágódott ugyan hanyatt, mint a rajzfilmekben szoktak, de Holly látta, hogy ezzel a mondatával teljesen padlóra küldte. - Maga járt a szélmalomban? - kérdezte végül Jim. - Nem. Gondolja, hogy létezik az a hely? - Ha még azt sem tudja, hogy létezik-e, akkor honnan szerzett tudomást az egészről? - Álmodtam róla. Szélmalmos álmok gyötörtek az elmúlt három éjszakán. A férfi elsápadt. A konyhában villany nem égett, így az a kis félhomály is csak a szomszédos hálószobából beszűrődő fénynek és a sütő digitális kijelzőjének volt köszönhető. Holly mégis látta, hogy a férfi napcserzett bőre most elfehéredett. Arcán a gondfelhő úgy suhant át, mint egy nagy, hófehér éjjeli lepke. Az a különös lidércnyomás, amit még ébredése után is érzett, megerősítette Holly-ban a gyanút, hogy ez az egész valamilyen módon kapcsolatba hozható Jim Ironheart-tal. Nem lehet véletlen, hogy a szokatlan események ilyen gyors egymásutánban következtek be. Szinte megkönnyebbült, amikor Jim döbbenete elárulta, hogy jó nyomon jár. -Mészkőből készült falak és fapadló -mondta a lány. - Nehéz, vaspántos faajtó, mely mögött mészkőlépcsők sorakoznak. Egy kék tálban sárga gyertya ég. - Évek óta erről álmodom - szólt halkan a férfi. - Havonta egyszer-kétszer. Többször soha. Egészen az elmúlt három éjszakáig. De hogy a fenébe álmodhatunk mi ketten ugyanarról? - Az igazi szélmalom hol Van? - A nagyszüleim farmján, Santa Barbara északi részén. A Santa Ynez-völgyben. - Talán valami szörnyűség történt ott magával? - Nem, egyáltalán nem. Nagyon szerettem azt a helyet. Számomra mindig... menedéket nyújtott. - Akkor miért sápadt el, amikor megemlítettem? - Elsápadtam? -De még mennyire! Mint egy albínó macska, ha egeret üldöz, de a sarkon összeakad egy dobermannal. - Tudja, ha a szélmalomról álmodom, az mindig olyan hátborzongató... -Ezt nem tudtam. De ha a valóságban szerette azt a helyet... menedék volt, ahogy maga fogalmazott... akkor miért a rémálmaiban jelenik meg? - Nem tudom. - Akkor ezzel nem lettünk okosabbak. - Tényleg nem tudom - erősködött a férfi. - De maga miért álmodik a szélmalomról, ha még soha nem járt ott? A lány ivott egy kis sört, de nem sikerült megtisztítania a gondolatait. - Talán azért, mert maga átvetíti az én fejembe az álmait. Így akar közeledni hozzám, kapcsolatot teremteni közöttünk. - Mi a francért akarnék én közeledni magához? - Köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám. - Idefigyeljen! Mondtam már, hogy nem vagyok jövőbelátó, nem hipnotizálok senkit, nem rendelkezem földöntúli képességekkel! Én csupán egy eszköz vagyok. - Akkor pedig a maga "felsőbb hatalma" küldte rám azt az álmot, hogy így teremtsen kapcsolatot kettőnk között. A férfi megdörzsölte a szemét. - Mára nekem ennyi elég. Átkozottul fáradt vagyok. - Én is. De még csak fél tíz van, és lenne még miről beszélnünk. - Múlt éjjel csak egy órát aludtam - válaszolta Jim. Tényleg kimerültnek látszott. A zuhany és a borotválkozás ugyan némiképp szalonképesebbé tette, de a karikák a szeme körül csak még tovább mélyültek, és arca sem nyerte vissza normális színét, mióta a szélmalom szóba került. - Majd reggel folytatjuk - mondta. A lány összeráncolta a szemöldökét. - Ez így nem lesz jó. Ha reggel visszajövök, maga majd nem fog beengedni. - Be fogom engedni. - Ezt mondja most. - Ha maga tényleg látta azt az álmot, akkor nyakig benne van a buliban, akár akarom, akár nem. A hangja most metszően hideg volt, akár a jég. Kétség sem fért hozzá, hogy ezt az "akár akarom, akár nem"-et úgy kell érteni, hogy noha teljességgel ellenemre van". A férfi mindig is magányos farkas volt. Viola Moreno, aki korábban gyengéd érzelmeket táplált iránta, állította, hogy tanítványai és kollégái nagyon szerették. A nő szerint valami titkos szomorúság emésztette, amely a többi embertől is elidegenítette. Amióta otthagyta a tanári pályát, nemigen találkozott sem Violával, sem a régi barátaival. Noha igen kíváncsivá tette ez a história az álmokról és tetszett neki a lány, mégis neheztelt rá, mert hívatlanul betolakodott az életébe. - Nem lesz ez így jó - mondta Holly. -Mire reggel visszajönnék, maga már árkon-bokron túl járna, és sohasem találnék magára. A férfinak már nem maradt ereje ellenkezni. - Akkor töltse itt az éjszakát. - Van másik hálószobája? - Igen, de attól tartok, ágyam nincs több. Alhat a nappaliban a díványon, bár az már elég régi és nem is túl kényelmes. A lány, kezében a felbontott sörösüveggel, átsétált a nappaliba, és megnézte magának a süppedős barna díványt. - Éppenséggel megteszi. -Ha ezt akarja... A férfi közömbösnek látszott, de Holly érezte, hogy ez csak tettetés. - Pizsamát tud adni? - Most még ez is? -Sajnálom, de azt nem hoztam magammal. - Az enyém túl nagy lenne magára. - De legalább kényelmes lesz. És szeretnék lezuhanyozni. Még ragacsos vagyok a napolajtól, amivel délután kentem be magam. Mintha egy kellemetlen, szállást kunyeráló rokon lenne, Jim úgy vezette fel Hollyt az emeletre, megmutatta a fenti fürdőszobát, majd adott neki pizsamát és törülközőt. - Próbáljon csendben lenni - mondta. -Öt perc múlva már aludni szeretnék. Holly szinte tobzódott a forró vízben és a gőzfelhőben, amely az egész fürdőszobát elárasztotta. Még annak is örült, hogy ez a kis frissítő zuhany sem mulasztotta el azt a kellemes bágyadtságot, amelyet a sör áldásos hatása következtében érzett. Bár az elmúlt éjjel jobban aludt, mint Ironheart, az utóbbi napokban egyszer sem tudott nyolc órát pihenni. Az alkohol valószínűleg még jót is fog tenni, hiszen a mai éjszakát egy nyúzott, kényelmetlen díványon kell eltöltenie. Ugyanakkor idegesítette is, hogy becsípett. Most minden józan eszére szükség lehet. Hiszen egy különös ember házában van, aki maga a két lábon járó rejtelem. Nem nagyon értette, mi lakozhat ennek a férfinak a szívében. Bár elég kimérten viselkedett vele szemben, kétségkívül jóindulatú embernek tűnt, aki nem jelenthet veszélyt rá nézve. Azért nem árt az óvatosság: gyakran olvasni az újságban olyan pszichopata gyilkosokról, akik lemészárolták egész családjukat és a barátaikat, a megdöbbent szomszédok mégis azt nyilatkozták: "egész rendes fickónak tűnt". Holly csak azt tudta, hogy Jim Ironheart Isten küldöttének tartja magát, aki minden különösebb ok nélkül tette kockára életét, hogy másokét megmentse. Megtörülközött a tisztaságszagú, bolyhos, frottír fürdőlepedővel, majd húzott még egy jót a sörből. Úgy vélte, egy kiadós alvás megéri azt a kockázatot, hogy esetleg álmában meggyilkolják. Magára vette a férfi pizsamáját, és hajtott egyet-kettőt a felsőrész ujján s a nadrág szárán, hogy ne legyen túl hosszú. A maradék sörével a kezében csendben kinyitotta a fürdőszobaajtót, és kilépett az emeleti közlekedőfolyosóra. A ház hátborzongatóan csendes volt. Lábujjhegyen végigsétált a folyosón, résnyire kinyitotta házigazdája hálószobaajtaját, és bekukucskált. Egy-egy rézből készült olvasólámpa függött az ágy mindkét vége felett, és az egyik fénye borostyánszínű csíkot vetett a gyűrött lepedőre. Jim háton feküdt az ágyon, két karját a párnán nyugvó feje alá tette. Úgy tűnt, még nem alszik. Holly tétovázva állt az ajtóban. - Köszönöm - mondta halkan, mert nem volt benne biztos, hogy a férfi még fenn van. - Már sokkal jobban érzem magam. -Jó magának. Holly beljebb merészkedett, és látta, hogy Jim kék szeme szinte világít a szoba félhomályában. A takarót egész a hasa közepéig húzta, de pizsamafelsőt nem hordott. Mellkasa és karja szikár volt, de izmos. - Azt hittem, már alszik - mondta a lány. - Szeretnék, de egyszerűen nem tudok kikapcsolni. A lány lenézett a fekvő férfira. - Viola Moreno szerint valami mély bánat emészti magát. - Látom, alapos munkát végzett. Holly lehajtott még egy kis sört. Már csak egy korty maradt az üveg alján. Aztán leült az ágy szélére és megkérdezte: - Megvan még a nagyszüleinek az a farm a szélmalommal? - Már mindketten meghaltak. - Ó, nagyon sajnálom. - Nagyanyám öt éve halt meg, rá nyolc hónappal pedig nagyapám... úgy látszik, nem tudott nélküle tovább élni. Jó életük volt, teljes. Nagyon hiányoznak nekem. - Van még valakije? - Két unokatestvérem Akronban. - Tartják a kapcsolatot? - Húsz éve nem láttam őket. Holly megitta az utolsó korty sört is, az üres üveget pedig az éjjeliszekrényre tette. Néhány percig egyikük sem szólalt meg. Ez a csend most nem volt kínos, hanem inkább jóleső. Aztán a lány felállt, és átment az ágy másik végéhez. Félrehajtotta a takarót, kinyújtózott a férfi mellett és fejét a másik két párnára tette. Most egyikük sem volt meglepve. Valahogy olyan természetesnek tűnt az egész. Csak feküdtek egymás mellett kézen fogva, és bámulták a plafont. Elsőként Holly törte meg a csendet. - Nehéz lehetett neked, hogy már tízéves korodban elveszítetted a szüléidet. - Nagyon rossz volt. - Tulajdonképpen mi történt velük? A férfi habozott. -Közlekedési baleset. - Utána kerültél a nagyszüleidhez? - Igen. Az első év szörnyű volt. Nagyon... magam alatt voltam. Akkoriban sokszor elmentem a szélmalomba. Az volt az én rejtekhelyem, ahol játszhattam és... egyedül lehettem. - De kár, hogy nem lehettem a játszópajtásod! - mondta a lány. - Ezt most miért mondod? A lány Norbyra gondolt, akit a biztos haláltól mentett meg, amikor kihúzta a DC-10-es felborult ülése alól. - Akkor most tudnám, hogy milyen lehettél, mielőtt meghaltak a szüleid. Ujabb hosszú hallgatás következett. Aztán a férfi megszólalt, de olyan halkan, hogy Holly alig hallotta saját szívverésétől. - Violának is van egy mély bánata. Színleg a legboldogabb nő a világon, pedig a férje meghalt Vietnamban, és ezen soha nem tudta túltenni magát. Geary atya... az a pap, akiről már beszéltem... úgy néz ki, mint a harmincas-negyvenes években készült limonádéfilmek jámbor lelkésze; mégis, amikor találkoztam vele, fáradtnak tűnt és kétségek gyötörték. Te pedig... csinos vagy és szórakoztató, nagyon keményen tudsz dolgozni, de azt már nem gondoltam volna, hogy ennyire könyörtelen vagy. Olyan nő benyomását kelted, aki könnyedén veszi a dolgokat, szereti a munkáját, szereti az életet és mindig együtt úszik az árral, soha nem azzal szemben. Mégis kiderült, hogy szívós vagy, akár egy bulldog, aki, ha egyszer belemártotta valamibe a fogát, nem ereszti többé. Holly némán szorította a férfi kezét, és a fény-árnyék játékot nézte a mennyezeten. Próbálta megemészteni az imént hallott szavakat. Végül megkérdezte: - Neked mi erről a véleményed? - Az emberek jóval... bonyolultabbak, mintsem gondolnánk. -Ez csak egy észrevétel... vagy talán figyelmeztetés? A férfi meglepődött a kérdésen. - Figyelmeztetés? - Talán figyelmeztetni akarsz, hogy te sem vagy az, akinek látszol. Hosszú szünet után jött a válasz: -Talán. Holly is hallgatott egy sort, majd azt mondta: - Azt hiszem, nem bánom. A férfi feléje fordult. Holly is megmoccant, de valami furcsa félénkség vett erőt rajta, amit már évek óta nem érzett. Az első csók lágy volt, és sokkal hódítóbb, mint a három üveg Corona. Holly belátta, hogy csak áltatta magát. A sörre nem azért volt szükség, hogy megnyugtassa az idegeit, hanem hogy legyen elég bátorsága elcsábítani a férfit - vagy hagyni, hogy az csábítsa el őt. Érezte, hogy Jim tökéletesen magányos, és ezt közölte is vele. Most megértette, hogy az ő magánya még a férfiénál is nagyobb, és életének sivársága csak kis részben köszönhető az unalmas újságírói munkának - leginkább azért érezte rosszul magát, mert mindig is egyedül élt. A két pizsamaalsó és az egy pizsamafelső úgy olvadt szét közöttük, -mint az a legromantikusabb erotikus álmokban szokás. A lány keze remegve simította végig a férfi testét és nem győzött csodálkozni, hogy egy egyszerű érintés is mennyi finom részletét közvetíti az anyagnak és a formának, mekkora vágyakat engedhet szabadjára. Nevetségesen romantikus elképzelése volt arról, hogy milyen lenne a férfival szeretkezni - egy tinédzserlány rózsaszínű álma a páratlan szenvedélyről, az édes gyöngédség és a forró nemiség tökéletes egyensúlyáról, fenséges harmóniában elernyedő-összehúzódó izmokról, amikor egyik test átadja magát a másiknak, s a két lény eggyé válik, a Világegyetem megszűnik létezni, átadva helyét az érzelmek belső világának. Minden szó akkor és ott hangzik el, minden sóhaj pont időben tör fel, a két test hullámzik egy rejtélyes ritmusra, láthatatlan folyók áradnak meg és apadnak el, s az Édenkert egy pillanatra egyesül a Földdel. Várakozásai csalókának bizonyultak- A valóság sokkal gyengédebb, sokkal szenvedélyesebb, és persze sokkal jobb, mint elképzelte. Ugy aludtak, mint a tej: a lány hasa a férfi hátához, csípője pedig fenekéhez simult. Órákkal később aztán ismét fellángolt bennük a vágy, és a nemrég még sivár agglegénylakás a szerelem forró fészkévé vált. Jim a lány felé fordult, az befogadta őt, s testük most még nagyobb szenvedéllyel hullámzott - úgy tűnt, az előző édes együttlét csak tovább növelte éhségüket. Amikor Holly először nézett a gyönyörű kék szempárba, szinte maga előtt látta Jim meztelen lelkét. Aztán a férfi megragadta őt, félig felemelte az ágyról, majd mélyen beléje hatolt. A lány hirtelen égi fájdalmat érzett ágyékában, és egy pillanatra ismét megjelent lidércnyomásos álma. Fejében furcsa gondolatok kavarogtak: mintha Jim szeme is csupán hideg kék láng lett volna, mely dermesztő jégkristályként szikrázik, de meleget nem ad. Ez a rossz érzés szerencsére gyorsan elmúlt. Amikor Jim végigcsúsztatta oldalán a kezét, a lány már ismét odaadóan hozzásimult, érezte teste melegét, és nem gondolt többet az előbbi jégkristályra. Együtt már erősebbek voltak minden gonosz hatalomnál. A láthatatlan holdt sápad sugarai keskeny fénycsíkkal rajzolták körbe a fellegeket, melyek haragos tajtékként lepték be a csillagos égboltot. Más álmaitól eltérően Holly most egy kavicsos ösvényen állt, mely egy kukoricaföld és egy mesterséges tó között vezetett a régi szélmalom ajtajáig. Az óriási mészkőépület kissé ferdén tornyosult a lány parányi alakja fölé -ez csak látszólag volt szélmalom, valójában természetfeletti lények tanyáztak benne. A törött és hiányzó hatalmas szárnyak jócskán elcsúfították a vitorlákat, amelyek halványan derengtek a baljóslatú ég alatt -mintha egy gigantikus kereszt nőtt volna ki ferdén a földből. Bár az erős szél ezüstös fodrokat rajzolt a közeli tavacska víztükrére, és megsuhogtatta a kukoricaszárakat, a vitorlák mozdulatlanok maradtak. A malmot már évek óta nem használták, és a fogaskerekek már túl rozsdásak voltak ahhoz, hogy akár egy picit is elfordíthassák a vitorlákat. Kísérteties sárga fény pislákolt az egyik szűk emeleti ablakban. Az üveg mögött furcsa árnyak libegtek, egyikük-másikuk keresztülcikázott a magas helyiség belső mészkőfalain. A lány még soha nem rémült meg ennyire, és nem akart egy tapodtat sem mozdulni az épület felé, de nem tudta visszatartani magát. Láthatatlan erő vonzotta oda, mintha egy mindenható varázsló rabszolgája volna. Érezte, hogy valami nincs rendben a szélmalom tükörképével, amely a tőle balra levő tó holdtól megvilágított vízfelületére kivetült. A látott kép éppen fordítottja volt annak, amit az ember normális körülmények között várhatott volna. A malom árnyéka nem sötét foltként vetült a felszínre, hanem ellenkezőleg: a képmás sokkal fényesebb volt, mint az ezüstös víztükör; mintha a malom lenne a legragyogóbb, legcsillogóbb tárgy az éjszakában, holott csak egy komor, ébenfekete kőrakás volt. Ahol a kis sárga fény világított a valóságos épületben, ott fekete háromszögek úsztak a tükörképen, mint üres szemgödrök egy halott koponyáján. Éles nyikorgás hallatszott. A lány felnézett. A súlyos vitorlák csikorogva mozdultak meg a szélben. Lassan forogni kezdtek a rozsdás fogaskerekek és az őrlőkövek. Holly próbált felébredni ebből a lidérces álomból, de a baljóslatú épület nem tűnt el. Minden erejét megfeszítve igyekezett visszafordulni a kavicsos ösvényen, de nem volt ura akaratának, és továbbra is feltartóztathatatlanul haladt előre. A vitorlák már nem nyikorogtak annyira, hanem egyre sebesebben forogtak az óramutató járásával megegyező irányba. A lánynak úgy tűnt, mintha a törött szárnyak ujjak lennének egy óriási kézen, és mindegyik csipkézett vége egy-egy karom volna. Holly az ajtóhoz ért. Nem akart bemenni. Tudta, hogy valami szörnyűség lakozik odabenn; talán maga a pokol, ahogy azt a régi prédikátorok minden rémségeivel együtt leírták. Ha bemenne, soha nem jutna ki élve. A vitorlák méterrel a feje felett húztak el, mintha egy sasmadár csapott volna le áldozatára. A lány révülten nyitotta ki az ajtót, majd átlépett a küszöbön. Mint mikor rémálmainkban a gonosz tárgyak megelevenednek, úgy csúszott ki kezéből a kilincs, az ajtó pedig hangosan becsapódott mögötte. A megvilágítatlan alsó szobában találta magát - itt őrlődtek egymáshoz a megkopott malomkövek. A lánytól balra csupasz kőlépcső vezetett felülről, mintha az éjjeli dzsungel teremtményei adtak volna koncertet; de valójában egyik hang sem emlékeztetett a párduc morgására, a majom rikácsolására vagy a hiéna üvöltésére. A ricsajba egy begerjedt sztereó erősítő sivítása is vegyült. A hangzavar alapját mégis egy nagyon mély, monoton, lüktető refrén adta, amelybe beleremegtek a kőfalak, sőt még a félúton járó lány csontjai is. Baloldalt egy keskeny ablak kiszögellése tűnt fel. Tüzes istennyila ropogtatta meg az éjjeli égboltot, és a kis sötét tó a malom mellett egyszeriben átlátszóvá vált, mint az Elvarázsolt kastély tükrei a vidámparkban. Mélysége feltárult, és a világosság most már a víz alól szűrődött ki. Holly megpillantott egy különös alakzatot a tó fenekén. De hiába meresztette a szemeit, a fény azon nyomban ki is aludt. A lány csak egy pillanatig láthatta azt a tárgyat, mégis végigfutott a hideg a hátán. Várt, hátha villámlik még egyszer, de az éjszaka koromsötét maradt. Hirtelen fekete esőcseppek jelentek meg az ablakon. A lány már félúton volt a malom második szintje felé, így egyre tisztábban látta a villogó sárga és narancsszínű fényeket. Az ablaküveg homályosan visszatükrözte a lány körvonalait, mert felszínét foszforeszkáló fény vonta be, és a kinti sötétség megadta a megfelelő hátteret. Álombéli arca nem hasonlított az övére. Ez egy nála húsz évvel idősebb nő arca volt, akire Holly még csak nem is hasonlított. Olyan álma eddig soha nem volt, ahol egy másik ember testét öltötte volna fel. Most értette meg, hogy miért volt képtelen visszafordulni a malomtól, odakinn az ösvényen, és miért mászik céltalanul a malom padlása felé, holott tudta, hogy csak álmodik. Nem ura önmagának, de ezt nem a rá nehezedő lidércnyomásnak köszönhette, hanem annak, hogy tudata egy idegen testbe költözött. A nő elfordult az ablaktól, és folytatta útját a földöntúli sikolyok, kiáltások és suttogások felé, amelyek hátborzongatóan visszhangzottak az egész malomban. A kőfalak mindenütt berezonáltak attól a ritmustól, mintha a malom önálló életre kelt volna. Állj meg és fordulj vissza, mert a vesztedbe rohansz! Holly torkaszakadtából kiabált, de a nő nem hallotta. A lány csak egy külső megfigyelőként szerepelt saját álmában, az eseményeket nem tudta befolyásolni. A nő egyre feljebb kapaszkodott a lépcsőfokokon. A vasalt faajtó nyitva állt. Átlépett a küszöbön és a padlásszobába jutott. Elsőként egy fiút pillantott meg, aki rémülten állt a szoba közepén. Apró kezét ökölbe szorítva tartotta maga mellett. Lábán egy tál hevert, melyben egy nyolc centiméternyi átmérőjű díszes gyertya égett. Mellette keményfedelű könyv, melynek színes borítóján ez a szó állt: "malom". A fiú a nő felé fordult, és gyönyörű kék szemét elsötétítette a rettegés, amikor megszólalt: "Nagyon félek, kérlek, segíts! A falak, a falak!" A nőnek feltűnt, hogy ez az egész szobát elöntő sajátos fény nem csupán az egy szál gyertyától ered. Maguk a falak is világítottak, mintha nem is durva mészkőből, hanem félig átlátszó és káprázatosan csillogó kvarc kristályból vagy borostyánból készültek volna. Látta, hogy ez a ragyogó valami él a kőben, és olyan könnyedén mozog a durva anyagban, mint egy úszó a medence vizében. A fal megduzzadt és lüktetni kezdett. "Jön", - mondta a fiú furcsa árnyalattal a hangjában, ami a nyilvánvaló félelem mellett lehetett természetellenes izgatottság is, "és senki nem állíthatja meg". Azzal hirtelen valami kipattant a falból. A vakolat úgy porladt szét, mint a rovartojást védő likacsos hártya. Ahol mészkőnek kellett volna lennie, ott... -Nem! Holly saját sikoltására ébredt. Felült az ágyban, és félrehúzódott attól a meleg, lüktető testtől, amely oldalához nyomult. Reggeli napfény fürösztötte a szobát, és a lány megkönnyebbülten látta, hogy csupán Jim fekszik mellette. Csak rossz álom volt az egész. Az előbb látott lidércnyomás azonban hirtelen megelevenedett, mint két nappal ezelőtt az autósfogadóban, Laguna Hillsben. A veszély most nem a falból jött, hanem felülről. Az egyébként hófehér mennyezet borostyánszínben tündökölt, áttetszően ragyogott, mint az álombéli kőfal. Aztán a borostyánból egy gusztustalan, nyálkás hólyag dudorodott ki, mintha valami szörnyűséges teremtmény készülne megszületni a hálószobában. A már jól ismert szívdobbanásszerű ritmus remegtette meg a házat; lab-dab-DAB-lab-dab-DAB - így verhet egy háromkamrás szív. Jim villámgyorsan lependerült az ágyról. Az éjszaka folyamán már belebújt pizsamaalsójába, és a lányon is rajta volt az ormótlan felsőrész, mely egészen a combja közepéig ért. Holly odakúszott a férfi mellé. A félelemtől sóbálvánnyá meredve bámulták a szörnyű, lüktető hólyaggá változott mennyezetet és a benne lévő teremtményt, mely már-már szétszakította az őt burkoló vékony membránt. A legvérfagyasztóbbnak az hatott, hogy az egész fényes nappal történt. A redőny nem volt teljesen lehúzva az ablakon, így a napfény csíkokban szűrődött be a szobába. A lidércnyomások általában az éjszaka kellős közepén szokták meglepni az embert, s a pirkadat aztán száműz minden kísértetet. Jim a közlekedőfolyosó irányába taszigálta a lányt. - Gyerünk, ki innen! Holly csak két lépést tehetett meg, amikor az ajtó magától becsukódott. Egy mahagónid-szekrény, amely legalább olyan ócska és nyúzott volt, mint a többi bútordarab a lakásban, a levegőbe emelkedett, és csaknem ledöntötte Hollyt a lábáról. Végigrepült a szobán, majd nekicsapódott az ajtónak. Egy asztal és egy szék követte a komód példáját, elbarikádozva ezzel a helyiség egyetlen kijáratát. Az ablakok jöhettek még számításba a menekülésnél, de azt csak kúszva érhették el a mennyezetből jócskán kidudorodó hólyag miatt. Holly kezdett kijózanodni, és megértette, hogy ami az imént csak rossz álom volt, az most valóság. Nem mert átbújni a gusztustalan lüktető hártya alatt, mert attól tartott, hogy ha kicsit is hozzáér, szétrobban a kocsonyás burok, és a bent tanyázó lény kiszabadul. Jim berántotta a lányt a szomszédos mosdófülkébe, és berúgta maguk után az ajtót. Holly kétségbeesetten nézett körül. A helyiségnek csak egy kis szűk ablaka volt, amelyen képtelenség keresztülbújni. A mosdóban szerencsére nem jelent meg az a nyálka, amely a háló mennyezetét borította, de itt is hallatszott a szívdobbanásra emlékeztető hármas lüktetés. - Mi az ördög lehet ez? - ordította a férfi tehetetlenül. - Az Ellenség - válaszolta a lány meglepődve saját hangján. - Az Ellenség, amiről álmodni szoktam. A hálószoba felőli válaszfal irányából a plafon kezdett elszíneződni, mintha vér és barna epefesték áztatta volna át. A ragyogó falfelület egyszeriben megelevenedett, és borzalmas szívkamraként lüktetett. Jim egy sarokba húzta be a lányt, aki reszketve simult hozzá. A terhes hasként kidudorodó mennyezetben ismét mocorogni kezdett egy undorító féregre emlékeztető test. A lüktetés egyre hangosabb lett, szinte már ágyúként robajlott. Szörtyögő hang hallatszott. Annyira ocsmány és bizarr zaj volt, hogy már végképp ráébresztette őket: ez nem látomás, hanem a szörnyű valóság. Az ajtó kitárult, a plafon pedig szétrepedt, és törmelékeső zúdult a két rejtőzködő nyakába. Ezzel a hatalmas robajjal véget ért a nappali lidércnyomás, és minden ismét valóságosnak tűnt. Semmilyen szörnyűség nem állt az ajtóban, csupán a napfényben fürdő hálószoba volt odaát. A plafon, mely az imént mintha életre kelt volna, most ismét csupán élettelen falnak látszott. A lehulló törmelék közt sem akadt semmi élőlény, csupán megszáradt festék- és vakolatdarabok, faforgács, és üveggyapot szilánkok. Hollyt mégis sokkolta a hatalmas lyuk a mennyezeten. Legutóbb a motelban a fal ugyanígy kidudorodott, mint a most életre kelt plafon, de a lidércnyomás elteltével eredeti állapotába tért vissza, még egy apró karcolás sem látszódott rajta. Az idegenek látogatásának nyomát csupán a horzsolás őrizte az oldalán. Egy pszichológus erről valószínűleg azt gondolta volna, hogy a lány önmagát sebezte meg. Amikor a por leülepedett, már csak káprázatnak hitte az egészet Azonban a romok közt állva most eszükbe sem jutott, hogy ez a rémálom káprázat lehetett volna. A fehér porfelhő a levegőben túlságosan is valósan lebegett. Holly még mindig kővé meredve állt a szoba közepén. Jim gyengéden kézen fogta, és kivezette a mosdóból. A hálószoba plafonja nem repedt meg. Olyan volt, mint éjjel: sima, fehér. A bútorok azonban az ajtó előtt álltak egymás hegyén-hátán, mintha valami árvíz mosta volna őket oda. Eddig az éjjel a rémálmok, a napfény az értelem birodalma volt. De ha már a világosság sem ad menedéket a lidércnyomások elől, akkor talán nincs is több menedék ezen a földön. A hatvan wattos izzó, mely csupaszon függött az egyik gerendán, csak igen rosszul világította meg a koszos és szűk padlásteret. Jim zseblámpával a kezében bevilágított minden kis zugba, majd körbepásztázta a fűtéscsöveket és a kéményeket is. Hogy mit keresett, azt maga sem tudta, de szeretett volna rájönni, mitől repedhetett meg a mosdó mennyezete. A zseblámpa mellett egy töltött revolvert is hozott magával. Az a valami, ami leomlasztotta a plafont, nem jelent meg a mosdóban, tehát itt kell lennie fent a padláson. Jim igen puritán életmódot folytatott, így soha nem is tárolt ott semmit. Rejtekhely tehát akadt fenn bőven. Hamarosan megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a padlás üres, csak néhány pók és darázs tanyázott a korhadt gerendák között. Innen semmi sem tűnhetett el csak úgy nyomtalanul. Leszámítva a csapóajtót, amelyen keresztül az előbb ő mászott fel a padlástérbe, az egyetlen lehetséges kijáratot a szemközti eresznél lévő szellőzőnyílások jelenthették. Egyenként mintegy két láb hosszú és tizenkét hüvelyk széles volt mindegyik. A nyílásokat kívülről rács fedte, amit csak egy erős csavarhúzóval lehetett volna kiszerelni. A rácsok azonban sértetlenek voltak. A padlástér egy részét deszkapadló borította, de néhány helyen csak a szigetelőanyag választotta el egymástól a két szintet. Jim, óvatosan egyensúlyozva a deszkákon, megközelítette a mosdó feletti repedést. Lebámult a törmelékkel borított padlóra, ahol nem sokkal ezelőtt a lánnyal álltak. Mi a fene történhetett itt? Végül aztán belenyugodott, hogy úgysem talál fenn semmi érdemlegeset. Visszament a nyitott csapóajtóhoz, és lemászott az emeleten lévő kamrába. A felhúzott létra a egyben a padlásra vezető nyílást is elzárta. Holly a közlekedőfolyosón várt rá. - Találtál valamit? - Semmit - válaszolt a férfi. - Tudtam, hogy nem is fogsz találni. - Mi történhetett itt? - Olyan volt, mint az álmomban. - Milyen álomról beszélsz? - kapta fel a fejét Jim. - Azt mondtad, te is gyakran álmodsz a szélmalomról. - Így is van. - Akkor neked is tudnod kell a lüktető falakról. - Nem, még soha nem láttam ilyeneket. - Azokat a borzalmas színeket sem láttad? - Nem, az isten szerelmére, nem! Álmomban mindig a malom legfelső szintjén vagyok egy szobában, ahol egy gyertya ég, az ablakokon pedig eső kopog. A lánynak eszébe jutott, hogy Jim tényleg mennyire megrökönyödött a felfúvódó mennyezet láttán. - Álmomban mindig azt érzem, hogy valami szörnyű és félelmetes közeledik felém -mondta a férfi. - Az Ellenség - szólt közbe Holly. -Igen! Tulajdonképpen így is nevezhetjük. De látni soha nem látom. Mindig felébredek, mire megérkezne. Jim végigsétált a folyosón, és bement a hálószobába. A lány követte. Megálltak a dirib-darabra tört bútorok mellett, melyeknek roncsait már eltakarították az ajtóból. A férfi néma megdöbbenéssel nézte az immár sértetlen mennyezetet. -Pedig láttam - bizonygatta, mintha a lány nem hinne neki. - Tudom, szívem - bólogatott Holly. - Én is láttam. Jim feléje fordult, és még elszántabbnak látszott, mint akkor a DC-10-es gép fedélzetén. - Mondj el nekem mindent, amiről álmodtál! Tudni akarok még a legkisebb részletről is! -Később majd mindent elmesélek. Először lezuhanyozom és felöltözöm. Nem akarok tovább ezen a helyen maradni. - Jó, oké, megyek én is. - Gondolom, tudod, hová vezet ezután az utunk? A férfi habozott. Végül Holly válaszolt helyette: -A szélmalomba. Jim bólintott. Együtt zuhanyoztak le a fürdőszobában, de csupán azért, hogy ezzel is időt takarítsanak meg, és mert egyikük sem akart egyedül maradni. Ha Holly jobb passzban lett volna, valószínűleg hallatlanul erotikusnak tartotta volna ezt a fürdést, így azonban meglepően plátói volt az elmúlt tüzes éjszakához képest. A férfi csak akkor ért hozzá, mikor már mindketten kiléptek a zuhanyzófülkéből, és szárazra törölték törődött testüket. Jim lehajolt, megcsókolta a lány szája szélét, és így szólt: -Mibe kevertelek, Holly Thorne?! Később, amíg Jim sietősen pakolta össze bőröndjét, Holly céltalanul sétálgatott az emeleten, mígnem benyitott a háló melletti dolgozószobába. A helyiségen látszott, hogy már régóta nem használták: az íróasztalt vékony porréteg borította. A ház többi részéhez hasonlóan a dolgozószoba is csak nagyon szerényen volt berendezve. Az olcsó íróasztalt valószínűleg egy nagyszabású kiárusításon vették. A bútorzat ezenkívül állt még két lámpából, egy karosszékből, két, ócska kötetekkel telerakott könyvszekrényből, és egy szintén nyúzott kézimunkaasztalból. Mind a kétszáz (vagy talán még több) vaskos könyv vallástörténetről szólt: az iszlám, a zsidó hit, buddhizmus, zen-buddhizmus, kereszténység, hinduizmus, taoizmus, sintoizmus és így tovább; Aquinói Szent Tamás összegyűjtött munkái, Luther Márton, a Tudósok és isteneik, a Biblia különböző változatokban, a Korán; a Tora, mely tartalmazta az Ótestamentumot és a Talmudot, a buddhista Tripitaka, a hindu Agama, a Tudás könyve Zarathustrától és a brahmanizmus Védája. Úgy látszott, a kis könyvtár tulajdonosa a gyűjtésnél kínosan törekedett a teljességre, a szoba legérdekesebb része mégis a galéria volt, melynek falát fényképek borították. A harmincegynéhány hússzor huszonöt centiméter méretű kép közül csak néhány volt színes, legtöbbjük még fekete-fehér. Mindegyik fotón ugyanaz a három ember szerepelt: Egy feltűnően szép barna asszony, egy jóképű, kopaszodó férfi és egy gyerek, aki nem lehetett más, mint Jim Ironheart. Az a szempár! Egyszer, mint takaróba bugyolált csecsemőt tartotta Jimet kezében a házaspár - nyilvánvalóan a szülei. A többi képen már nagyobb - olyan négyéves, ahol a legfiatalabb, és tíz körül, ahol a legöregebb. Amikor tízéves lett, akkor veszítette el a szüleit. Akadt néhány olyan fotó is, melyen Jim csak az anyjával vagy az apjával szerepelt -Holly feltételezte, hogy ilyenkor a másik szülő kezelte a fényképezőgépet. Egy maréknyi képen rajta volt mindhárom Ironheart. Az évek múltával az anya egyre vonzóbb lett, az apának gyérült a haja, de mind boldogabbnak látszott, Jim pedig anyjához hasonlóan egyre jobban nézett ki, A képek hátterében gyakran valami híres nevezetesség vagy annak jelzőtáblája tűnt fel. Jim mintegy hatévesen áll szüleivel a Radio City Music Hall előtt. Jim és édesapja Atlantic City egy utcáján, amikor a kisfiú nagyjából négy-öt éves lehet. Jim és édesanyja egy jelzőtábla mellett állnak, melyen a felirat: Grand Canyon Nemzeti Park, mögöttük pedig csodálatos panoráma. A három Ironheart Csipkerózsika kastélya előtt Disneylandben, ahol Jim hét- vagy nyolcéves lehet. A Beale Street Memphisben. A napfényben fürdő Fontainebleau Hotel Miami Beach-en. Egy kilátó, mely mögött a Mount Rushmore oromzata nyúlik az égbe. A Buckingham-palota Londonban. Az Eiffeltorony. A Tropicana Hotel Las Vegasban. A Niagara-vízesés. Úgy látszott, a család bejárta a fél világot. Bárki, bárhol is készítette a fényképet, a rajta szereplő két-három ember mindig őszintén boldognak látszott. Nem lehetett látni egyetlen merev arckifejezést vagy kényszeredett bájvigyort sem, amely pedig oly jellemző a családi fotóalbumokra. Gyakran nem csupán mosolyogtak, hanem egyenesen kacagtak, vagy éppen fogócskáztak, mikor a fényképezőgépet elkattintották. Az állóképeken szorosan egymáshoz simultak, soha nem tetszelegtek különböző erőltetett pózokban. Öleléssel vagy egy-egy puszival mutatták ki egymás iránti szeretetüket. A képeken szereplő kisfiún még nem nagyon látszott, hogy valaha ilyen hallgatag, búskomor felnőtt lesz belőle. Holly rádöbbent, hogy szülei korai halála mély nyomokat hagyott Jimben. A gondtalan, mosolygós gyermek már örökre a múlté. Egy fekete-fehér kép különösen megragadta a lány figyelmét. Mr. Ironheart egy fekete háttámlájú székben ült, ölében pedig a kis Jim, aki mintegy hétéves lehetett. Mindketten szmokingot viseltek. Mrs. Ironheart a férje mögött állt, kezét a vállára tette, és egy testhezálló kosztümöt hordott, mely jól kiemelte gyönyörű alakját. Egyenesen a kamera felé néztek. Látszott, hogy ezt a képet profi fényképész készítette: a családot szabályosan beállították, a háttér pedig egy egyszínű vászondarab volt. - Csodálatos emberek voltak - szólt Jim az ajtóban állva. Hollyt kicsit meglepte, hogy ott termett. - Egyetlen gyereknek sem voltak olyan jó szülei, mint nekem. - Látom, sokat utaztatok. - Igen. A szüleim mindig elvittek valahova. Imádtak nekem új helyeket megmutatni, új dolgokat megtanítani. Ragyogó pedagógiai érzékkel rendelkeztek. - Mi volt a foglalkozásuk? -Apa könyvelőként dolgozott a Warner Brothers cégnél. - A filmgyárnál? - Igen - mosolygott Jim. - Los Angelesben laktunk. Anya színésznő szeretett volna lenni, de csak ritkán kapott szerepeket. Ezért pincérnőként is dolgozott egy étteremben a Melrose Avenue-n. - Biztosan boldogan éltetek. -Mindig. A lány rámutatott a fotóra, amelyen olyan szépen kiöltöztek. - Ez valamilyen különleges alkalommal készült? -Még a házassági évfordulójukon is ragaszkodtak ahhoz, hogy én is rajta legyek a róluk készült fényképen. Mindig éreztetni akarták, hogy nagyon szeretnek. Hétéves voltam, amikor ez a kép készült, és emlékszem, hogy azon az éjjelen tervezgették a további életüket. Száz évig fognak együtt élni, mondták, évről-évre egyre boldogabbak lesznek, sok gyereket fognak felnevelni, vesznek egy nagy házat, és elutaznak a világ minden csücskébe. De három év múlva... mindketten meghaltak. - Nagyon sajnálom, Jim. A férfi megvonta a vállát. - Régen volt már. Huszonöt éve. Ránézett a karórájára. - Gyere, indulnunk kell. Legalább négy órába telik, míg odaérünk a farmra, és már reggel kilenc van. A Laguna Hills motelban Holly átöltözött: farmert és egy kék kockás blúzt vett fel. Összepakolta a holmiját, majd Jim a kocsi csomagtartójába rakta a bőröndöt. Miután ezzel elkészültek, a lány leadta a szobakulcsot, és kifizette a számlát a recepciónál. Közben szinte magán érezte a Ford volánjánál ülő férfi tekintetét. Természetesen jólesett neki ez a figyelem, de Jim arca egyébként kifejezéstelen maradt a sötét napszemüveg mögött, s hűvös mozdulatlansága zavarba ejtette Hollyt. Nem tudta eldönteni, helyesen teszi-e, ha elmegy Jimmel a Santa Ynez-völgybe. Amikor kilép az irodából és beszáll a kocsiba, talán végleg elszakad a régi civilizált világtól. Minden feljegyzése ott lapul a bőröndjében - ha vele történne valami, ezek a papírok is örökre elvesznek. Az újságok legfeljebb néhány sorban tudatnák a hírt, hogy eltűnt egy nő, aki éppen vakációját töltötte Kaliforniában. Amíg a portás kitöltötte az űrlapot a hitelkártya alapján, Holly azt mérlegelte magában, hogy talán érdemes lenne felhívni a szüleit Philadelphiában, és tudatni velük, hogy hová megy és kivel. Végül elvetette az ötletet, mert csak megzavarná őket, és legalább egy fél órába telne, míg megnyugtatóan elmagyarázná a helyzetet. Megbízott emberismeretében, mély azt súgta, hogy Jim jó ember, és érdemes vele tartani. Ha netalántán mégis aggodalmaskodna. .. nos, Holly éppen ezért kereste fel a férfit. Vakmerő lány volt, és Jim mellett veszélyre jócskán lesz kilátás. Butaság is lett volna a férfitól tartani az előző csodálatos éjszaka után. A nők- eltérően a férfiaktól - az első együttlétkor még nagyon sebezhetőek, ennek élménye meghatározó számukra. Holly nem csupán fizikai szükségletből adta oda magát Jimnek, hanem mert szerelmes volt belé. -Szeretem - mondta hangosan, maga is meglepődve azon, hogy számára Ironheart vonzereje elsősorban férfias bájában, egyéni varázsában és titokzatosságában rejlett. A portásfiú, aki legalább tíz évvel fiatalabb volt Hollynál, és ezért még igen romantikus elképzelései voltak a szerelemről, rávigyorgott a lányra. - Nagyszerű érzés, nem igaz? Holly aláírta a számlát, és megkérdezte: - Maga szerint létezik szerelem első látásra? - Miért is ne? -Valójában nem is első látásra történt. Már augusztus tizenkettedike óta ismerem a pasast, aminek már... tizenhat napja. - És még nem házasodtak össze? - humorizált a portásfiú. Amikor Holly beszállt Jim mellé a Fordba, megkérdezte: -Ha megérkezünk, ugye, nem fogsz fűrésszel felszeletelni és a szélmalom alá temetni? Jim megértette, hogy a lány mennyire kiszolgáltatott neki, ezért nem sértődött meg a kérdésen, hanem színlelt komolysággal a hangjában felelt. - Ó, a világért sem. A malom alja már tele van hullákkal, ezért valahol a farmon fogom elföldelni a darabjaidat. Jim odahajolt hozzá és megcsókolta, hosszan, szenvedélyesen. Amikor szétváltak, Jim így szólt: - Én is legalább akkora kockázatot vállalok, mint te. Nyugodj meg, én még senkit sem daraboltam szét baltával. -Nem is úgy értettem. Még sosem volt szerencsém a szerelemben. - Nekem sem. - Talán most mindkettőnk számára másképp lesz. Jim még egyszer megcsókolta a lányt, de ez most rövidebb és édesebb volt, mint az előző. Aztán beindította az autót, és kihajtottak a parkolóból. Holly kissé cinikusan megállapította magában, hogy Jim valójában még nem is mondta neki, hogy szereti. Talán ő sem lesz hűségesebb, mint a többi férfi az életében, akikben éveken át megbízott. Másfelől, gondolta, még ő sem vallotta be Jimnek, hogy szerelmes belé. Tehát még egyikük sem kötelezte el magát egyértelműen a másik mellett. Ámbátor inkább női szemérme volt az oka, hogy a portásfiúnak tárta fel a szívét, és nem Jimnek. Megálltak egy autós pihenőbüfénél, hogy bekapjanak egy kis áfonyáspitét kávéval, majd folytatták útjukat északnak a San Diegó-i autópályán. A kedd reggeli csúcsforgalom már lement ugyan, de néhányszor mégis minden sávon akadozott a közlekedés, s az autók csak csigalassúsággal tudtak haladni. Jim vezetett, Holly pedig kényelmesen terpeszkedett mellette, és - ahogy megígérte -elmesélte legutóbbi négy lidérces álmát. A péntek éjszakaival kezdte, amelyben megvakult, legutoljára pedig az előző éjszaka kísértetjárását mondta el, amely mindegyik közül a legbizarrabb és legfélelmetesebb volt. A férfi nagyon elcsodálkozott azon, hogy a lány a szélmalomról álmodott, holott nem is tudhatta, hogy létezik. Vasárnap pedig, a szerencsés kimenetelű baleset után, Holly álmában Jimet mint tízéves kisfiút látta, noha sem a malomról nem tudott, sem pedig arról, hogy a férfi gyerekkorában sok időt töltött azon a helyen. Jim kérdéseinek zöme a legutóbbi rémálom körül forgott. - Ki lehetett az a nő, ha nem te? - kérdezte az előtte haladó forgalmat figyelve. - Nem tudom - felelte Holly, lenyelve az utolsó falat áfonyáspitét, - Fogalmam sincs, ki volt. - Le tudnád írni, hogy nézett ki? - Csak a tükörképét láttam az ablakon, így sajnos nem mondhatok sokat. Megitta a hatalmas csésze kávé maradékát, és elgondolkodott egy pillanatra. Ezt az álmot világosan fel tudta idézni magában, noha a hasonló rémlátomásokat az ember könnyen és gyorsan elfelejti. A képek a malomról viszont olyan frissen lüktettek benne, mintha valóban átélt volna mindent, amit az imént elmesélt. - Tiszta arcú nő volt, s inkább csinos, mint szép. Egymástól távol ülő szeme és telt ajka volt. Jobb arcán mintha anyajegy lett volna, bár az sincs kizárva, hogy csak az ablaküveg volt foltos. A haja göndör. Ismerős neked valahonnan? - Nem - válaszolt a férfi -, nem hinném, hogy valaha is láttam. Most azt mondd el, mit láttál a villámfénynél a tó fenekén! - Nem tudom biztosan, mi lehetett az. - Azért csak próbáld leírni! A lány tűnődött egy kicsit, majd megrázta a fejét. -Képtelen vagyok. A nő arcát könnyen felidéztem magamban, mert azt láttam álmomban, és tudom, hogy arc volt, egy emberi arc. De ami a tó alján feküdt... az valami nagyon különös dolog volt, amit még soha sem láttam azelőtt. Csak egy pillanatig láttam... épp hogy csak megvillant, és már el is tűnt. Van valami különleges az alatt a tó alatt? - Nem tudok róla - mondta Jim. - Nem lehet, hogy egy elsüllyedt hajó vagy csónak volt? -Nem - válaszolt Holly határozottan. -Egyáltalán nem úgy nézett ki. Miért, süllyedt el ott valaha is csónak? -Nem hallottam róla. Az a tó mindenesetre elég csalóka. Azt hinné az ember, hogy sekély, holott a közepén tizenöt-húsz méter mély is lehet. Soha nem szárad ki, és még a legnagyobb aszály idején sem lesz alacsonyabb a vízszintje, mert nem csupán vízgyűjtő, hanem egy artézi kút táplálja. - Mi a kettő közt a különbség? - A vízgyűjtők mesterséges tavacskák, amelyek a talajvizet raktározzák. Az artézi kutak jóval ritkábbak. Ezeket nem kell szivattyúzni, hanem a víz a nagy nyomás miatt magától tör a felszínre. Maga az atyaúristen sem tudná megállítani, olyan erővel jön a kútból felfelé. A forgalom kezdett ritkulni, de Jim nem váltott sávot és nem előzgette a lassabban haladó járműveket. Nem volt sietős a dolga, mert jobban érdekelte, amit a lány mesélt neki. - És álmodban, amikor felmentél az emeletre... jobban mondva: amikor az a nő felment az emeletre... megláttál ott egy tízéves kisfiút, és valami azt súgta neked, hogy az én vagyok. -Igen. - Ma már nemigen nézek ki úgy, mint tízéves koromban, honnan ismerhettél hát rám? - Leginkább a szemedről - felelte Holly. -Az semmit sem változott az évek során. -Sok más embernek van kék szeme rajtam kívül. - Viccelsz? Drágám, a te kék szemed csak annyira hasonlít mások kék szemére, mint mondjuk Frank Sinatra hangja a Donald kacsáéra. - Ugyan, elfogult vagy. Inkább azt mondd el, mit láttál a falban! Holly újra felidézte neki. - Élő kő? Ez az egész egyre bizarrabb lesz. - Hát, valóban nem unatkoztam az utóbbi napokban - felelte keserű humorral Holly. A 10-es főút felé vezető leágazás után a San Diegói-autópályán a forgalom még tovább lanyhult, és Jimnek végre módja nyílt megcsillogtatni egy kicsit vezetői tehetségét. Úgy kezelte az autót, mint egy zsoké telivér lovát a verseny hajrájában: A Ford csak egy szokványos modell volt, melyből talán több millió is futkos a világ útjain, most mégis úgy repesztett, akár egy Porsche. Egy kis ideig némán figyelték a tájat, majd elsőként Holly törte meg a csendet: -Hogy lehet az, hogy milliomos vagy, mégis olyan egyszerűen élsz? - Vettem egy házat és kiköltöztem a régi lakásomból. Otthagytam a munkámat is. - Igen, de a házad nem éppen palota. A bútoraid meg egyenesen ócskák. - Olyan házra volt szükségem, ahol nyugodtan pihenhetek és meditálhatok a... feladataim közepette. Soha nem vágytam drága, elegáns bútorra. Hallgattak néhány percig, aztán a lány megkérdezte: - Ugye, már Portlandben felfigyeltél rám, közvetlenül a szerencsés kimenetelű baleset után? Jim elmosolyodott, de nem vette le szemét az útról. - Ön úgyszintén, Miss Thorne. - Tehát beismered! - kiáltotta Holly boldogan. - Az már ajánlat volt. Szinte észrevétlenül elrepült az idő, míg Los Angeles nyugati részétől Venturáig értek, de aztán Jim mérföldről mérföldre csökkentette a sebességet. Kezdetben Holly azt hitte, hogy a férfi a gyönyörű táj miatt lassított. Ventura után a 101-es út a napsütötte tengerpart mentén vezetett. Áthaladtak Pitas Pointon, Rincon Pointon, majd Carpinteria strandjai mellett. A tenger és az ég kékje szinte egybemosódott a horizonton, közöttük pedig a parti homok pompázott aranyszínben. A látvány mozdulatlanságát csak egy nyugtalan, fehér sapkás hullám zavarta meg, mely aztán lecsitulva, szelíden simult szét a parti fövényen. De Jim Ironheart is kezdett nyugtalan lenni. Holly onnan vette észre, hogy már egyáltalán nem figyelt az eléjük táruló csodálatos panorámára. Tudta már, hogy a férfi nem a táj szépsége miatt lassított le, hanem mert aggódott, hogy mi vár rájuk a farmon. Letértek a főútvonalról, a szárazföld felé fordulva keresztülhaladtak Santa Barbarán, és a Santa Ynez-hegység felé vették útjukat. Ahogy közeledtek a cél felé, Jim egyre komorabb lett, Holly kérdéseire is csak foghegyről, tőmondatokban válaszolt. A 154-es út a hegyi kacskaringó után szelíd dombvidéken és aranysárgára sült szántóföldeken vezetett keresztül. A rekkenő hőséget néhol kaliforniai tölgyek árnyéka enyhítette, az út mentén pedig egymás után tünedeztek fel a fehér kerítéssel körülvett ranchok. Ez nem afféle modern mezőgazdasági övezet volt, mint San Joaquin és a többi hasonló völgy; imitt-amott ugyan felbukkantak a szőlőskertek, de a farmok többségét gazdag Los Angeles-i üzletemberek birtokolták, akik inkább pihenni jöttek ide a mindennapok rohanása után, mintsem hogy komoly gazdálkodásba fogjanak. - Megállunk New Svenborgban, hogy vegyünk egy pár dolgot, mielőtt kimennénk a farmra - mondta Jim. - Mit akarsz venni? - Még nem tudom. Ha megállunk... majd kigondolom. A Cachuna-tó tűnt fel előttük északra, de hamarosan szem elől vesztették. Nyugaton egy bekötőút vezetett Solvang felé, majd Santa Ynez mellett haladtak el. Los Olivos előtt északnak fordultak, és nemsokára megérkeztek New Svenborgba, amely a legutolsó település volt az Ironhearték farmja felé vezető úton. A század elején rengeteg dán telepedett át a Közép-Nyugatról a Santa Ynez-völgybe, és sokan közülük zárt csoportokban éltek, hogy így is megőrizhessék a dán népviseletet és szokásokat. Ennek egyik legjobb példája volt Solvang, amelyről már Holly is írt egy cikket. A település nemrég felkapott turistalátványosság lett jellegzetesen dán házai, üzletei, és éttermei miatt. New Svenborg, ez a kétezer lelket számláló kis városka már nem volt annyira tökéletesen, hitelesen és állhatatosan dán, mint Solvang. A lehangoló, sivatagi stílusban épült palatetős házak és az elhanyagolt, festetlen tornácú épületek láttán Hollynak az volt az érzése, hogy Texasban jár. Igazi dán házat csak elvétve lehetett látni: ezeknek gerendázott faluk, zsúpfedelük, és ólmozott üvegből készült ablakuk volt. A városkát legalább fél tucat szélmalom tarkította, szárnyaik beárnyékolták az augusztusi eget. Mindent összevetve ez az isten háta mögötti tájék lehetett volna akár nyugodt és harmonikus sziget is, de New Svenborgra most mintha valami nyugtalanság telepedett volna rá. - Itt töltöttem a kamaszkoromat - jegyezte meg Jim, miközben lassan vezetett lefelé a csendes, árnyékos főúton. A lány sejtette, hogy a férfi rosszkedve csak New Svenborggal és családi tragédiájával lehet kapcsolatban. Az utcákat két oldalról fasor övezte, az ízléses lámpák pedig valószínűleg az óhazából származhattak. A kis girbe-gurba sétányokat régi téglákból rakták ki. A városka mintegy húsz százalékban egy Bradbury-regény nosztalgikus Közép-Nyugatát idézte, de inkább emlékeztetett egy David Lynch-film helyszínére. - Gyere, nézzünk körül itt egy kicsit! - Nem kellene inkább egyenest a farmra mennünk? - A farm egy mérföldre van innen északra, néhány perc alatt odaérhetünk. Még egy okkal több, hogy egyből odamenjenek, vélte Holly. Már belefáradt a hosszú autózásba. Érezte, hogy Jim valamiért feltétlenül meg akarja neki mutatni a városkát - és ennek most nem időhúzó szerepe volt. Nem tehetett mást, belenyugodott a helyzetbe. Tulajdonképpen még érdekelte is, amit a férfi mesélt neki. Tudta, hogy Jim nem szeret magáról beszélni, de csupán utalásokból és elejtett félmondatokból is kikerekedett lassan a róla alkotott képe. Végighajtottak a főút keleti végén, ahol a Handahl's patika állt. A helybéliek - hacsak nem akartak húsz mérföldet autózni Solvangig - itt váltották ki a receptre felírt orvosságokat. Szintén Handahrs-nak hívták a városka két étterme közül az egyiket, amelynek udvarán Jim szerint a világ legfinomabb ásványvizét adó kút állt. Ebben az épületben működött egyébként a postahivatal is. Csúcsos tetejével, vörösréz kupolájával és sarkított üvegű ablakaival igen tetszetős épület volt. Jim le sem állította a kocsi motorját, úgy parkolt le a Koppenhága úton, szemben a könyvtárral. Jellegében ez a ház is a századelőt idézte, de nem volt annyira túldíszítve. A falakat nemrég festették, s a kerítést övező sövény is jól mutatta, hogy az épületet és környékét rendszeresen gondozzák. A sétány végén egy sárgaréz rúdon ott lobogott mind az Egyesült Államok, mind pedig Kalifornia állam zászlaja. Az épület összességében egy piciny és szegényes falusi könyvtár látszatát keltette. - Nagy csoda, hogy egy ilyen kisvárosban egyáltalán létezhet könyvtár - szólt Jim. -De hála legyen érte Istennek. Nagyon gyakran bicikliztem el ide... talán ha összeadnánk a kilométereket, már a fél világot körbekarikázhattam volna. A szüleim halála után a könyvek lettek a barátaim, tanítóim, társaim. Csak az olvasás tartotta bennem a lelket. Mrs. Glynn, a könyvtáros nagyszerű asszony volt, tudta, hogyan kell beszélni egy félénk, összezavart kisfiúval. Ő vezetett be engem távoli tájak és régvolt idők titkaiba. Holly még soha nem hallotta a férfit ilyen szeretettel, ragaszkodással beszélni bármiről is. A könyvtár és Mrs. Glynn láthatólag kellemes emlékeket ébresztettek fel benne. - Miért nem látogatjuk hát meg akkor? Jim összeráncolta szemöldökét. - Biztos vagyok benne, hogy már nem ő a könyvtáros, és valószínűleg már nem is él. Huszonöt éve jöttem először ide, tizennyolc évvel ezelőtt pedig... amikor egyetemre mentem... végleg elköltöztem a városból. Azóta nem találkoztam Mrs. Glynn-nel. -Mennyi idős volt akkor? A férfi tétovázott. - Már elég Öreg - mondta, majd véget vetve a további nosztalgiázásnak, sebességbe kapcsolta a Fordot, és továbbhajtott. Megkerülték a Tivoli Kertek nevű kis parkot, mely a főút és a Koppenhága utca találkozásánál terült el. Itt nem volt sem szökőkút, sem mulatozás, csak néhány szál őszirózsa, virágágyás, elhanyagolt gyep, két pad és a park távoli részében egy jó állapotban lévő szélmalom. - Miért nem forognak a vitorlák? - kérdezte a lány. - Pedig most fúj a szél. - Tulajdonképpen már egyik szélmalmot sem használják se szivattyúzásra, sem őrlésre - magyarázta Jim. - Csupán díszei a városnak, semmi szükség nincs arra a zajra, amellyel a működésük együtt jár. Már régen beszereltek mindegyikbe egy fékezőberendezést. Amint bekanyarodtak egy sarkon a park végében, hozzátette: - Egyszer forgattak itt egy filmet. -Kik? - Valamelyik filmstúdió. - Hollywoodi? - Már elfelejtettem. - Mi volt a film címe? -Nem emlékszem. - Kik voltak a főszereplők? - Nem nagy hírességek. Holly gyanította, hogy az a film valójában sokkal fontosabb volt Jim és a városka számára, mint a közömbös válaszokból kiderült. Érezte, hogy a férfi eltitkol előle valamit, de hogy mi célból, azt nem tudta. Végül Zacca autószerelő műhelye előtt hajtottak el, amely Svenborg déli részére települt. Tulajdonképpen egy magaslatra épült bádogkunyhó volt az egész, amely előtt két piszkos autó állt. Bár az épületet már többször is átfestették, mégis elég elhanyagoltnak látszott. A többszörös festékréteg alól is kikandikált imitt-amott a rozsda, hiába igyekezett a tulajdonos eltüntetni. Az udvaron lévő kátyúkat salakkal töltötték fel, a környező telket pedig száraz fű és gaz nőtte be. - Ned Zaccával együtt jártam iskolába -mondta Jim. - Akkor az apja, Vernon vezette ezt a műhelyt. Soha nem volt valami nagy üzlet, de akkor legalább még kinézett valahogy. A hatalmas, repülőtéri hangárok bejáratára emlékeztető gördülőajtók nyitva álltak, de a műhely belsejében félhomály honolt. Egy ócska Chevy hátsó lökhárítója csillant fel tompán a sötétből. Bár a garázs igen kopott volt, egyáltalán nem tűnt veszélyesnek ez a hely. Holly hátán valahogy mégis végigfutott a hideg, amint a nyitott ajtón keresztül bebámult a homályos szerelőcsarnokba. -Ned volt a legerőszakosabb kölyök az egész suliban - mondta Jim. - Bármelyik társának pokollá tudta tenni az életét, ha akarta. Mindig rettegtem tőle. - Kár, hogy akkor még nem tudtál karatézni. Jól seggberúghattad volna. A férfi nem mosolyodott el, csak sokatmondóan rábámult az épületre. Hangja valahogy különösen és nyugtalanul csengett: - Igen. Tényleg kár. A lány meglátott egy farmert és pólót viselő férfit, amint kilépett a sötétből a szürke félhomályba, lassan elsétált a Chevy hátulja mellett, kezét egy rongyba törölgetve. Pont árnyékban volt, így nem látszott jól az arca. Néhány lépéssel megkerülte az autót, majd -akár egy kísértet a temetőben - újra eltűnt a sötétben. Hollynak valami azt súgta, hogy a szellemalak csak Ned Zacca lehetett. Bár ez a férfi igazság szerint csak Jimben ébreszthetett rossz emlékeket, ő mégis úgy érezte, hogy gyomra görcsösen összerándul, és izzadni kezd a tenyere. Végül Jim beletaposott a gázpedálba, és gyorsan maguk mögött hagyták az autószerelő-műhelyt. -Mit csinált veled ez a Zacca tulajdonképpen? - Ami csak eszébe jutott. Már gyereknek is szadista volt. Később néhány alkalommal börtönben is ült. De sejtettem, hogy visszatért. - Sejtetted? Honnan? Jim vállat vont. - Pusztán megérzés. Egyébként ez a fickó a nagyobb balhékat mindig megúszta. Ördögi szerencséje van. Ritkán bukott le, és akkor is csak néhány hónapot kapott. Iszonyú bunkó, de megvan a magához való esze. - Miért akartál akkor idejönni? -Az emlékek miatt. - A legtöbb ember, ha nosztalgiázik, csak a szép emlékei jutnak eszébe. Jim erre nem mondott semmit. Amióta megérkeztek Svenborgba, úgy viselkedett, mint egy teknőc, amely fokozatosan bújik el páncélja mögé. Most megint olyan szomorúan el-eltűnődött, mint tegnap délután. Ez a rövid városnézés nemhogy megnyugtatta volna Hollyt, hanem úgy érezte, hogy az isten háta mögött van, mindentől elvágva. Pedig még mindig a legnépesebb államban, Kaliforniában jártak, nem egészen hatvan mérföldnyire Santa Barbarától. Svenborg-nak mintegy kétezer lakosa volt -jóval több, mint a hasonló országút melletti kis falvaknak. A lány nem volt hát annyira elzárva a külvilágtól, mint gondolta, de nem tudott szabadulni balsejtelmétől. Jim a városközpontban állt meg, ahol már egymást érték az üzletek. Volt ott benzinkút, sportszerbolt, ahol különféle horgász- és kempingcikkeket is lehetett kapni, és egy kis vegyesbolt, kirakatában élelmiszerekkel, borral és sörrel. Holly teletankolta a Fordot a kis benzinkútnál, majd Jim után ment a sportszerboltba. A bolt roskadásig tele volt áruval: sportszerek sorakoztak sűrűn a polcokon, sportszerek csüngtek le a plafonról, de jutott belőlük még a linóleummal borított padlóra is. Fennakadt szemű csalihalak fityegtek az ajtó mellett egy fogason, a levegő gumicsizmaszagot árasztott. Jim már felhalmozott a pultra egy csomó szükséges holmit: egy pár jó minőségű, felfújható hálózsákot, egy olajlámpást és hozzá egy kanna olajat, egy hűtőtáskát, két nagy zseblámpát, egy csomag elemet a lámpákhoz és néhány más apróságot. A pénztárnál egy vastag szemüvegű szakállas férfi árazott, míg Jim nyitott levéltárcával várakozott. -Azt hittem, a malomhoz készülünk -mondta Holly. - Így is van - felelte Jim. - Erre a felszerelésre viszont szükségünk lesz, hacsak nem akarsz minden komfort nélkül a csupasz padlón aludni. - Nem gondoltam, hogy ott is fogunk éjszakázni. - Először én sem. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy jobb lesz így. - Nem szállhatnánk meg egy motelban? - A legközelebbi Santa Ynezben van. - Jó messze - sóhajtott Holly, akinek nem volt ínyére a malomban éjszakázás ötlete. Nem elsősorban a várható kényelmetlenségtől berzenkedett. Akarva-akaratlanul ott motoszkált a fejében, hogy a malom volt a színhelye mindkét lidérces álmának. Ráadásul amióta megérkeztek Svenborgba, megmagyarázhatatlan rossz érzés vett erőt rajta. - Valami történni fog ott - mondta a férfi. - Hogy mi, azt nem tudom. Csak... valami. A malomnál. Érzem. Talán majd... választ kapunk sok kérdésre. De ez bele fog telni egy kis időbe. Addig várnunk kell türelmesen. Bár korábban Holly sürgette, hogy menjenek a malomhoz, most valahogy nem volt kíváncsi ezekre a válaszokra. Homályos előérzete azt súgta, hogy valami szörnyű tragédia fog bekövetkezni, gonosz erőkkel fognak összecsapni, s ennek eredménye csak vér lesz és halál. Ellenben Jim most megkönnyebbültnek és élénknek látszott. - Tudom, hogy ahová megyünk és amit teszünk, az helyes. Érzem, Holly. Érted, mire gondolok? Valami azt mondja nekem, hogy jól tettük, amikor idejöttünk, talán veszélybe fogunk kerülni, talán a pokol valamennyi ördöge összeesküszik ellenünk, de végül minden jóra fordul. Jim szeme ragyogott, a hangja izgatottan remegett. Holly még nem látta ilyennek, még akkor sem, amikor szeretkeztek. Ki tudja, hogyan, de a rejtélyes "felsőbb hatalom" ismét kapcsolatba lépett vele. Mindenesetre a maga csendes módján most nagyon lelkesnek tűnt. - Érzem, hogy hamarosan örvendezni fogunk, csodálatos felfedezések várnak ránk. A szemüveges eladó ellépett a pénztárgép elől, hogy láthassák a fizetendő összeget. Miután rendezték a számlát, vigyorogva megkérdezte: - Maguk nászúton vannak itt? A szomszédos vegyesboltban vettek még narancslét, jeget a hűtőtáskába, diétás üdítőt, kenyeret, mustárt, olívabogyóval tűzdelt felvágottat és előre csomagolt, szeletelt sajtot. -Olívabogyós pástétom - mélázott el Holly. - Tizennégy éves korom óta nem ettem ilyet, amikor megtudtam, hogy érelmeszesedést okozhat. - És ehhez mit szólsz? - kérdezte Jim, miközben leemelt a polcról és a kosarába rakott egy doboz csokoládés fánkot. - Pástétom, csokoládés fánk... és természetesen burgonyaszirom. Nem is lenne piknik a piknik ilyen rágcsálnivalók nélkül. Veszek még egy csomag sajtos karikát is, jó? A burgonyaszirom és a sajtos karika nagyon finom együtt. Holly csak ámuldozott, hogy Jim mennyire megváltozott: arca kisimult, szinte kisfiús lett. Mintha csak egy kalandos kempingre készülne a barátaival. Holly feszülten várta, hogy balsejtelmei beigazolódnak-e. Mindenesetre inkább Jim volt az kettejük közül, aki mindig vakon ráhagyatkozhatott előérzeteire. Talán valami csodálatosra fognak ráakadni a malomnál, lerántják a leplet a szerencsés megmenekülések rejtélyéről, és talán még azzal a "felsőbb hatalommal" is találkozni fognak. Elképzelhető, hogy Az Ellenség nem is olyan félelmetes - noha képes valóra váltani egy lidércnyomást. A pénztárnál az eladó papírzacskóba rakta, amit vásároltak, és éppen készült visszaadni, amikor Jimnek még eszébe jutott valami. - Várj egy picit - mondta, és visszarohant a bolt hátsó részébe. Mikor visszajött, két vonalas jegyzettömböt és egy vékony fekete filctollat tartott a kezében. -Ma éjjel még szükségünk lesz ezekre -mondta. Telepakolták a kocsi csomagtartóját, és kikanyarodtak a főtérről. Úticéljuk most már végképp az Ironheart farm volt. Holly kíváncsian mutatott rá a jegyzettömbökre és a filctollra, amelyeket egy külön zacskóba raktak. - Mire fogjuk ezeket használni? - Még magam sem tudom. Valami azt súgta, hogy szükség lesz rájuk. - Ez a te megérzésed olyan, mint maga Isten - mondta a lány. - Rejtélyes és bizonytalan. Némi töprengés után a férfi így szólt: - Már nem vagyok biztos benne, hogy Isten adja nekem a parancsokat. - Tényleg? És miért változott meg a véleményed? - Elgondolkodtam azon, amit tegnap este mondtál. Ha Isten azt akarta, hogy a kis Nick O'Conner ne haljon meg Bostonban, miért nem állította le egyszerűen a robbanást? Miért űzött volna engem keresztül az egész országon, hogy még épp időben érkezzek? És miért gondolta volna meg magát akkor, amikor a legtöbb ember szerencsésen túlélhette a légikatasztrófát? Pusztán azért, mert én valamennyiüket meg akartam menteni? Ezek mind olyan kérdések, amelyeket már többször feltettem magamban, de megnyugtató választ még nem találtam rájuk. Már a városka szélén jártak. Jim a lány felé fordult, rámosolygott, és megismételte azt a kérdést, amit ő tett fel neki előző este; - Isten talán nem lenne biztos a dolgában? -Pedig azt gondoltam... -Mit? - Te annyira biztosan állítottad, hogy ebben az egészben Isten keze van, hogy először hallani sem akartál más kevésbé fellengzős megoldásról. Azt gondoltam, talán meg is sértődtél az én hitetlenkedésemen. Jim megrázta a fejét. - Hidd el, hogy nem. Valójában nekem is nehezemre esett elfogadni, hogy énbennem Isten munkálkodik. Olyan valószínűtlennek tűnt, de nem találtam semmilyen jobb magyarázatot. Magyarázat még mindig nincs, de most eszembe jutott egy másik lehetőség, amely annyira különös és csodálatos, hogy már nem is bánom, ha Isten kimarad ebből a játszmából. - Mi ez a másik lehetőség? - Most még nem szeretnék róla beszélni -felelte a férfi, miközben a napfény és az útszéli fák árnyéka játszadoztak az arcán. -Alaposan végig kell gondolnom, és csak aztán mondom el neked, mert tudom, hogy téged nem könnyű meggyőzni. Jim szinte kicsattant a boldogságtól és lelkesedéstől. Hollynak így sokkal jobban tetszett, mint amikor először meglátta magába roskadtan. Haragos tekintete és nyers beszéde már a múlté, helyette egy rokonszenves, bizakodó ember ült mellette, aki az utóbbi néhány órában éveket fiatalodott. Holly játékosan megcsípte az arcát. -Hé, mi van? - tiltakozott a férfi. - Irtó helyes fiú vagy. Ahogy elhagyták Svenborgot, Holly még egyszer visszanézett az eltünedező házakra. Az volt az érzése, hogy nem is egy modern városkában jártak, hanem egy múlt századi pionírtelepülésen. A legtöbb városra jellemző ugyanis, hogy a központban sűrűn egymás mellett helyezkednek el az épületek, a peremkerületek felé haladva pedig már nő közöttük a távolság, nagyobbak lesznek a telkek, és nehéz megállapítani, hogy valójában hol is ér véget a lakott terület. Svenborg esetén azonban az útjelző tábla élesen megszabta, hogy hol a határ város és vidék között. Amint a házak elfogytak, nyomban a végtelen bozót kezdődött - csupán egy erdőtűz ellen épített védősáv választotta el a kettőt egymástól. Holly elképzelte magában, amint a telepesek megépítették egykoron ezt a kis előőrsöt az állandó veszedelmek közepette, amelyek a vadnyugat hőskorában még mindenhonnan fenyegették őket. Holly biztos volt benne, hogy a városka sötét titkokat rejteget. Kívülről nem is fenyegetőnek, hanem inkább fenyegetettnek tűnt - mintha a helybéliek is ösztönösen éreznék, hogy a körülöttük elterülő csodálatos tájék félelmetes erők rejtekhelye lehet. De az is lehet hogy csak a tűztől tartottak. Mint Kalifornia nagy része, ez a vidék is szomjazott a szárazságtól, ha nem öntözték. A völgy, amely a nyugati Santa Ynez-hegység és a keleti San Rafael-hegység közé ékelődött be, olyan széles és mély volt, hogy az érdeklődő szem több változatos felszíni formát fedezhetett fel benne, mint bármelyik keleti tagállam egész területén együttvéve - noha az egész növényzet barnára sült a koratavasz óta tartó szárazság miatt. Az autó aranyszínű dombok és kiégett mezők közt falta a kilométereket. Az út magasabb pontjain törpefenyőkkel telenőtt hegyek tárultak eléjük, valamint völgyek színpompás tölgyerdőkkel. A kis szőlőskertek oázisként zöldelltek a kiégett mezők hatalmas sivatagában. - Gyönyörű - suttogta Holly a sápadt hegyekre, aranyszínű legelőkre és olajos törpefenyőkre mutatva. Még a tölgyek lombkoronája is rozsdavörösen ragyogott, noha azok inkább a nedvesebb helyekre települtek. -Gyönyörű, de ez a terület egy valós tűzfészek. Mit csinálnának, ha itt tűz ütne ki? Alighogy feltette ezt a kérdést, a kétsávos úttól jobbra feltűnt egy kopár, fekete földterület. Bozót és fű egyaránt tövig égett, csak a szürke hamu jelezte, hogy itt valaha dús növényzet volt. A tűzeset valamikor az utóbbi napokban történhetett, mert a levegőben még mindig erős füstszag terjengett. -Ez a tűz szerencsére nem terjedhetett messzire - mondta Jim. - Úgy látom, körülbelül öt hektár égett le. A tűzoltók itt nagyon gyorsak, már a legkisebb füstszagra is ugranak. Van itt egy nagyszerű önkéntes csapat, és az erdészet is rendszeresen küld megfigyelőket. Ha valaki itt él, állandóan számolnia kell ezzel a veszéllyel, de egy idő után már hozzá lehet szokni. Jim hangja elég magabiztosan csengett, hiszen hét-nyolc évig itt lakott. Holly megpróbálta leküzdeni félelmét a tűztől. Miután maguk mögött hagyták a felperzselt földet, a lány elképzelte a völgyet éjjel, amint lángokban áll, a vörös-narancs-fehér tűz örvénylik, akár a tornádó, és a két hegygerinc között az égvilágon minden megsemmisül. - Megérkeztünk - riasztotta fel a lányt Jim. - Ez már az Ironheart farm. Lelassította a kocsit, Holly pedig kinézett balra az ablakon keresztül. Az úttól mintegy harminc méterre ott állt a ház - az előtte fekvő elhanyagolt gyep már jócskán kiszáradt. Az épület kialakítási módja tulajdonképpen egyik építészeti stílusra sem hasonlított - csupán egy közönséges, ámde barátságos kétszintes házikó volt, oldalán fehér alumíniumburkolattal, piros zsindelyes tetővel és egy tágas tornáccal. Jellegében egy kicsit a Közép-Nyugatot idézte - azokban az államokban ugyanis rengeteg hasonló ház található. A háztól száz méterre egy vörösre festett, csúcsos tetejű istálló állt. Nem volt túl nagy, körülbelül feleakkora, mint maga a lakóépület. Az istálló és a ház mögött terült el a tó, és a tőlük távolabb eső partján állt az egész farm legszembeötlőbb építménye: a szélmalom. Jim leparkolt a ház és az istálló között, és rögtön ki is szállt a Fordból. Ki kellett ugrania az autóból, mert régi otthonának látványa jobban szíven ütötte, mint azt előzőleg várta. Akarva-akaratlanul is beleborsózott a háta, arcát pedig enyhe pír borította. Hiába működtek a műszerfal ventillátorai, az autóban a levegő meleg és állott volt, az oxigénhiány pedig egyenesen kibírhatatlanná vált. A férfi állt a friss nyári levegőben, nagyokat szippantott, és próbálta megőrizni higgadtságát. Maga a befóliázott ablakú ház nemigen érdekelte. Amikor ránézett, csupán édeskés szomorúságot érzett, amely idővel talán bánattá vagy akár kétségbeeséssé mélyülhet. Bámulta egy darabig, majd lassan elfordult, de nem érzett erős kényszert, hogy visszaforduljon. Az istálló sem tett rá mély benyomást, de a szélmalom már más lapra tartozott. Amikor megpillantotta a tó túlsó partján a hatalmas mészkőkúpot, úgy érezte, mintha maga is kővé válna, hasonlóan a mitológiában szereplő kígyóhajú Medúza szerencsétlen áldozataihoz. A Medúzáról évekkel ezelőtt olvasott Mrs. Glynn egyik könyvében. Azokban a napokban tiszta szívéből kívánta, hogy bárcsak láthatná a kígyóhajú nőt, hogy pillantásától érzéketlen kősziklává változzon. -Jim - kérdezte Holly az autóból -, jól vagy? Mivel igen nagy volt a belmagasság, a kétszintes malom valójában négyemeletesnek látszott. De Jim számára még ennél is magasabbnak tűnt, az ő szeme előtt egy húszemeletes torony nőtt az ég felé. A valaha hófehér köveket ma már egy évszázad szennye csúfította. A tó felőli oldalt borostyán és néhány más kúszónövény nőtte be, indáik egész magasra kúsztak a durva kiszögelléseken. A fából készült szélvitorlák igen pocsék állapotban voltak. A négy kar mindegyike harminc láb hosszú és öt láb széles lehetett, középen három sor szárnnyal. A köztük lévő fesztávolság mintegy hatvan láb volt. Mióta a férfi utoljára látta a malmot, még több szárny repedt meg vagy tört ki. A roskatag vitorlák már nem is kereszt, hanem X alakot öltöttek, két kar lógott a tó felé, kettő pedig az égre nézett. Jimnek már-már úgy tűnt, hogy nem is szélmalom ez, hanem egy hatalmas, csontvázkezű madárijesztő. - Jim? - érintette meg Holly a karját. A férfi egészen összerezzent, mintha nem is tudná a lányról, hogy kicsoda. Valójában egy pillanatig nem is Hollyt látta maga előtt, hanem egy régen meghalt ember arcát, aki... Ez a zavar csak egy másodpercig tartott. Aztán újra a régi Holly állt előtte, akinek immár semmi köze nem volt az álomban látott asszonyhoz. - Jól vagy? - kérdezte a lány újra. -Igen, persze, csak... az emlékek. Jim hálás volt Hollynak, hogy sikerült a szélmalomról újra a házra terelnie a figyelmét. - Boldog voltál a nagyszüleiddel? - Lena és Henry Ironheart nagyszerű emberek voltak. Befogadtak, és sokat is szenvedtek értem. - Szenvedtek? - csodálkozott a lány. A férfi érezte, hogy ez talán túl erős kifejezés volt, megpróbált hát egy jobbat keresni helyette. - Úgy értem, sok áldozatot hoztak. Sokszor és kis dolgokban, de mindig próbáltak a kedvemben járni. -Egy tízéves kisfiúnak gondját viselni tényleg nem könnyű feladat - szólt Holly. -De hacsak nem követeltél mindennap kaviárt és pezsgőt vacsorára, szerintem lehetett veled boldogulni. - Miután az a szörnyű dolog történt a szüleimmel, szomorú voltam és visszahúzódó, nem akartam senkivel szóba állni. A nagyszüleim viszont végig mellettem álltak, rengeteg szeretetet kaptam tőlük. Megpróbáltak... visszarántani a szakadék széléről. - Most ki lakik itt? - Senki. -Nem azt mondtad, hogy a nagyszüleid már öt éve meghaltak? - Ezt a farmot nem vette meg senki. - Hát kié akkor? -Az enyém. Én örököltem. Holly szemmel láthatóan értetlenül mustrálta végig a birtokot. - Pedig nagyon szép itt. Ha lenne valaki, aki öntözi a gyepet és lenyírja a gazt, egész elragadó lenne minden. Miért olyan nehéz akkor ezt a farmot eladni? - Tudod, errefelé nagyon csendes az élet, és a legtöbb vissza-a-természethez típusú ember, aki farmon akar lakni, valójában olyan farmot szeretne magának, amely mellé mozi, könyvesbolt, étterem és egy megbízható autószerelő települt. Holly ezt már nem állhatta meg nevetés nélkül. - Drágám, te javíthatatlan cinikus vagy. - Ráadásul nem könnyű itt a megélhetés. Ez a farm csupán ötven hektár, nem elég nagy ahhoz, hogy szarvasmarhát tartsanak, vagy valamilyen növényt termesszenek rajta. Nagyapa és nagymama csirkét neveltek, a tojást pedig eladták. Az enyhe időjárásnak köszönhetően februártól májusig termett a földieper, ami mindig szép pénzt hozott a konyhára. Aztán jött a kukorica, paradicsom... igazi paradicsom, nem az a műanyagízű vacak, amit a piacokon árulnak. Jim látta, hogy a lány egész beleszeretett ebbe a helybe. Ugy állt ott csípőre tett kézzel, mintha meg akarná venni az egész farmot. - De talán akadna olyan ember, aki nem dolgozni jönne ide, hanem pusztán a csend és nyugalom kedvéért. -Itt nem élnek igazán gazdag emberek, mint a Beverly Hillsen. A helybélieknek nincs arra pénzük, hogy nyaralóhelyet vásároljanak maguknak. Legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy egy gazdag Los Angeles-i filmproducer vagy lemezgyáros veszi meg ezt a helyet, aki aztán lerombol itt mindent és épít egy saját stúdiót. Így aztán elmondhatja, hogy van egy kis vityillója a Santa Ynez-völgyben, ami nagyon divatos dolog manapság. Beszélgetés közben a férfi mind nyugtalanabbá vált. Délután három óra volt, a nap még javában magasan járt, de Jim már azon emésztette magát, hogy mi lesz itt éjszaka. Holly félrerugdosott néhány szál gazt, amely benőtte a gyalogutat. - Nem ártana egy kis felújítás, de tulajdonképpen egész szép rend van a farmon. Öt éve haltak meg a nagyszüleid? A ház és az istálló mégis olyan jó állapotban van, mintha csak egy-két éve festették volna ki őket. - Utoljára másfél éve rakattam itt rendbe mindent. - Hogy piacképes maradjon, mi? - Persze. Miért is ne? A magas hegyek miatt itt érthetően hamarabb nyugodott le a nap, mint a tengerparti Laguna Niguelban, sőt viszonylag hosszabb éjszakára volt kilátás. Jim olyan nyugtalansággal figyelte az egyre hosszabbodó árnyékokat, mint egy vámpírfilm szereplője, aki menedék után néz, mielőtt éjszaka felnyílnak a koporsófedelek. Mi bajom van? - kérdezte önmagától Jim. - Nem gondolkoztál még azon, hogy te is élhetnél itt? - vetette fel Holly. - Soha! - válaszolta olyan hevesen, hogy még maga is meglepődött. Mintha valami mágnes vonzotta volna a tekintetét, ismét a malmot kezdte bámulni. A hideg ezúttal is végigfutott a hátán. A lány aggodalmas pillantást vetett rá. - Jim - mondta halkan -, mi történt itt veled? Az ég szerelmére, mi történt a malomban huszonöt évvel ezelőtt? - Nem tudom - ingatta fejét a férfi. Egyik kezével végigsimította az arcát. - Nem emlékszem semmi különösre. Mindig a malomban játszottam. Ott hűvös volt... és csend. Nem történt ott semmi. Az égvilágon semmi. -Valaminek pedig kellett történnie -erősködött a lány. Holly még nem ismerte a férfit eléggé ahhoz, hogy tudta volna mire vélni ezt a mai érzelmi hullámvölgyét. Amikor Svenborgban bevásároltak, repesett a boldogságtól, amikor pedig elérték a Santa Ynez-hegységet, egyenesen ujjongott. A farm látványa aztán hideg zuhanyként hatott rá, s szemmel láthatóan a szélmalom is vegyes érzelmeket keltett benne. A lány törte a fejét, hogyan deríthetné jobb kedvre társát. Tépelődött magában, hogy vajon bölcs dolog volt-e ilyen sietősen a farmra jönni. Újságíróként már megtanulta: fejest kell ugrani az események közepébe, aztán elég sodródni az árral. Viszont ez a szituáció most óvatosságot, körültekintést és önmérsékletet igényelt tőle. Újra beültek a Fordba, és megkerülték a tavat. A kavicsos ösvényt - amelyet Holly már álmában is látott - olyan szélesre építették, hogy lovasszekér is kényelmesen elférjen rajta. Nem volt hát nehéz leparkolniuk a szélmalom előtt. Ahogy a lány kiszállt az autóból, egyből szemébe ötlött a kukoricaföld, de a drótkerítés mögött csak néhány kiszáradt kóró árválkodott. Körbejárta az autót, majd kiült a tópartra Jim mellé. A kék, zöld és szürke színekben játszó víztükör olyan volt, mint egy kétszáz láb átmérőjű palatábla. Szélcsend lévén egyetlen hullám sem fodrozta a tavat, csupán szitakötők és vízipókok szaladgáltak a felszínen. Néhány gyengécske örvény megcsillantotta a part menti iszapot, ahol rengeteg hínár és pampaszfű vert gyökeret. - Még mindig nem emlékszel, hogy mit láttál álmodban a tó fenekén? - kérdezte Jim. - Nem. De talán nem is fontos. Nem minden részlet fontos egy álomban. A férfi halkan szólt, mintha csak magát győzködné: - Ez biztosan nagyon fontos volt. Semmi sem kavarta fel az iszapot, így a víz nem volt zavaros, bár tisztának sem lehetett éppen mondani. Holly a felszíntől számítva csupán néhány méter mélységig látott le. Ahogy Jim mondta, a tó akár tizenöt-húsz méter mély is lehetett a közepén, tehát a fenekén nyugodtan elrejtőzhetett valaki vagy valami. - Gyere, nézzünk szét a malomban! - javasolta a lány. Jim kivette az egyik zseblámpát az autóból, és elemet tett bele. - Még napvilágnál is elég sötét lehet ott benn. Az előépületben, melyet hozzáépítettek a szélmalom alapszerkezetéhez, volt az ajtó, amely úgy nézett ki, mint egy eszkimó jégkunyhó. Bár nem volt kulcsra zárva, az ajtó mégis erősen megvetemedett, a pántok pedig berozsdásodtak. Először ellenállt Jim-nek, de aztán csikorogva-nyikorogva hirtelen kivágódott. A rövid, boltíves bevezetőfolyosó a malom főtermébe nyílott, amelynek körülbelül negyven láb volt az átmérője. A négy szűk, piszkos ablakon éppen csak átszűrődött a napfény, így a malomban barátságtalan, télies félhomály honolt. Jim a zseblámpával megvilágította a porral és pókhálóval bevont gépezetet. Hollyt ez a látvány olyan izgalommal töltötte el, mintha legalábbis egy atomtengeralattjáró vezérlőtermében lenne. Pedig ez csupán elavult, múlt századi technológia volt - fából készült fogaskerekek, tengelyek, örlőkövek, emelŐcsigák és régi, foszlott kötelek. Annyira ormótlan és bonyolult volt minden, mintha nem is emberek tervezték volna, hanem más, alacsonyabb fejlettségi fokon élő idegen lények. Bár a malmot már évtizedek óta nem használták, Jim mindennek tudta a nevét, hiszen gyermekkorában sok ilyen szerkezetet látott. Megpróbálta elmagyarázni, hogyan működött valaha ez a szerkezet, zseblámpájával megvilágította az alkatrészeket: a sarkantyús kereket, a tolórudat, a buzogányt és a futóhengert. - Általában nem lehet belátni az ilyen szerkezetek belsejébe, de itt a deszkák már elkorhadtak és leestek, úgyhogy elég balesetveszélyes lenne bármit is őrölni benne. Bár a férfi először némi balsejtelemmel nézte kívülről a szélmalmot, most kezdett egy kicsit feloldódni. Holly meg is lepődött azon, hogy szemében ismét felcsillant az a kisfiús lelkesedés, amint nagy beleéléssel magyarázta az őrlőgép működését. A lányt lenyűgözte ez a tudás, Jim pedig talán még fel is vágott egy kicsit, akár egy gyerek, aki mindig boldogan újságolja, hogy mit olvasott a könyvtárban, amíg a többiek az udvaron fociztak. A férfi ezután a kőlépcső felé fordult, és habozás nélkül mászott fel az emeletre. Amint körülnézett, halvány mosoly derengett az arcán - úgy látszott, most a kellemes emlékei jutottak eszébe. Holly kissé összezavarodott Jim hirtelen hangulatváltozásától, és próbált rájönni, hogy vajon mi köze lehet ennek a malomhoz. Némileg vonakodva követte őt a padlásszobának nevezett helyiségbe. Neki csupán az a szörnyű lidércnyomás jutott eszébe a malomról, és egyre ezen gondolkodott, míg mászott felfelé Jim mögött. Az álomból már ismerős volt neki a szűk csigalépcső, noha életében először járt itt. Hátborzongató érzés volt, sokkal rosszabb, mint egy puszta déja vu élmény. Félúton megállt a tóra nyíló ablaknál. Az üveget vastagon belepte a por. Letörölte kézzel az egyik táblát, és kikukucskált az odalenn elterülő víztükörre. Egy pillanatig azt hitte, hogy lát valami furcsát a felszín alatt, de aztán rájött, hogy az csak egy felhőnek az árnyéka. - Mi az? - kérdezte Jim kisfiús mohósággal. Ő is megállt néhány lépcsőfokkal feljebb. - Semmi. Csak egy árnyék. Folytatták útjukat a padlásszoba felé, amely egy négy-öt méter átmérőjű, öt méter magas terem volt. Akár egy rakéta orra, a mészkőfal meghajlott és kicsúcsosodott, kialakítva ezzel a kupolaszerű mennyezetet. A kő most nem volt áttetsző, mint az álomban, és borostyánszínű fényt sem árasztott magából. A kupolába valami furcsa gépet helyeztek el, amely a szélvitorlák forgását átalakította vízszintes mozgássá, és meglendített egy függőlegesen álló rudat. A vastag rúd aztán a padló közepén eltűnt egy lyukban. Holly még emlékezett rá, hogy lent mennyire korhadtak a deszkák, így csak óvatosan lépett rá a fapadlóra. Szerencsére nem szakadt le, a gerendák szilárdan tartották. - Mennyi por van itt! - fakadt ki Jim. Minden lépése után cipője egész felhőt vert fel. - Pók is akad jócskán - tette hozzá Holly. Utálkozó arccal nézte a fekete ízeltlábúakat, melyek finomhálójukkal körös-körül befonták a falat és a mennyezetet. Ugyan nem félt a pókoktól, de nem is nagyon szerette őket. - Nem ártana kitakarítani, mielőtt letáborozunk. - A városban vehettünk volna egy seprűt és néhány más dolgot. -Takarítószerszámok vannak a házban. Idehozom őket, míg te elkezdesz kipakolni az autóból. - Tényleg, a ház! - derült fel Holly. - Mikor a malom felé vettük az utunkat, szinte fel sem fogtam, hogy az még mindig a tied, és senki sem lakik benne. A házban is elhelyezhetnénk a hálózsákokat, és amikor szükséges, eljövünk ide. - Jó ötlet - mondta Jim -, de ez nem olyan egyszerű. Valami fog itt történni, Holly, valami, ami választ ad nekünk a kérdéseinkre, vagy legalábbis megmondja, mit kell tennünk. Érzem. Tudom, hogy így lesz... úgy, ahogy már sok minden mást tudtam előre. De ennek az időpontját nem mi szabjuk meg. Nem kérhetjük meg Istent... vagy azt, ami emögött van... hogy állítson be magának egy ébresztőórát, mert mi csak ekkor és ekkor érünk rá. Tehát itt maradunk és türelmesen várunk. Holly sóhajtott. -Rendben, ha te... Csengőszó szakította félbe a mondatát. Édes, ezüstös csilingelés volt, nem mélyen zengő harangszó, s csupán két-három másodpercig tartott. Könnyed és vidám volt, mintha a nehéz kőfalak fakadtak volna léha dalra. Pedig ez a hang nem is volt annyira léha, mert Hollyban furcsa érzés ébredt - a bűn, a vezeklés és a megváltás gondolata. A csengettyű azonban elnémult, pedig a lányban most ötlött fel, hogy meg kellene keresni a forrását. Mielőtt azonban megkérdezhette volna Jimet, hogy mi volt ez, újra felhangzott. Ezúttal Holly megértette, hogy miért éppen az emberi lélek sorsával kötötte magában össze ezt a hangot. Pontosan úgy szólt, mint a ministránsfiú csengője a nagymise alatt. A csilingelés eszébe juttatta a nárdusolaj és a mirha illatát, melyeket utoljára egyetemista korában érzett - ekkor ugyanis eljátszott a gondolattal, hogy áttér a katolikus hitre. A csengőszó ismét elhallgatott. -Mi ez? - kérdezte. - Erről elfeledkeztem - szólt csodálkozva a férfi. - De hogyan is tehettem ilyet? A csilingelés ismét felhangzott, édesen és tisztán. - Mit felejtettél el? - kérdezte Holly. - És mik ezek a csengők? - Nem csengők - felelte Jim, miután csend lett. Egy darabig nem szólt semmit, majd miután negyedszerre is felcsendült a rejtélyes hang, kibökte: - Ez a csilingelés a falból jön. -Zenélő kövek? - kérdezte zavartan a lány. A csengőszó még kétszer felzendült. Holly körbejárta a szobát, hegyezte a fülét, és valóban meggyőződött róla, hogy a muzsika a kőfalból szól, ráadásul mindenütt ugyanakkora hangerővel. Győzködte magát, hogy a kövek nem tudnak csilingelni, pláne nem ilyen dallamosan. A szélmalom nem éppen mindennapi építmény, elképzelhető hát, hogy egy kicsit ravasz az akusztikája. Emlékezett, hogy egy washingtoni osztálykiránduláson az idegenvezető mutatott nekik egy termet a parlament épületében, ahol még a suttogás is felerősödött s még a helyiség legtávolabbi sarkában is tisztán lehetett hallani. Talán itt is valami hasonló történt. Ha felcsendült egy csengő, vagy valami más hang szólalt meg az alsó szint valamely távoli pontján, akkor a különleges akusztikai adottságoknak köszönhetően az a fal minden pontján ugyanolyan erősen szólt. Ez a magyarázat mindenesetre jóval logikusabbnak tűnt, mint amit Jim mondott a zenélő kövekről - egészen addig, míg fel nem merült benne, hogy kicsoda és mi célból szólaltathatta meg a csengőt. Egyik kezét a falra tette. A mészkő hideg volt. Holly gyenge remegéseket érzett benne. A csengés elhallgatott. A remegések a falban lecsillapodtak. Ők ketten várták, mi fog most történni. Mikor már biztosra vették, hogy nem lesz több csengettyűszó, Holly megkérdezte: - Mikor hallottad ezt először? -Tízéves koromban. - És mi történt a csengőszó után, mit jelentett ez? -Nem tudom. - Azt mondtad, most már emlékszel valamire. A férfi szeme ragyogott az izgatottságtól. - Igen, emlékszem a csilingelésre. De arra nem, hogy mi okozta vagy mi következett utána. Mégis úgy vélem... hogy ez jó jel. -Elragadtatás vegyült a hangjába. - Azt jelenti, hogy valami nagyszerű fog történni. Holly némi csalódottságot érzett. Jim fantasztikus életmentő akciói és saját nem mindennapi tapasztalatai ellenére is azt remélte, hogy itt a farmon majd logikus választ kap minden kérdésére. Arról halvány sejtelme sem volt, hogy miféle válaszok lesznek ezek, de kimondatlanul is hitt a szigorúan tudományos megoldásban. Most azonban úgy tűnt, hogy sutba vághatja a logikáját. Összezavarodott Jim rejtélyeskedésétől, bár el kellett ismernie, hogy a férfi már elejétől fogva, Istenről szóló vitájuk során hitt valami természetfeletti létezésében, és nem is titkolta ezt. - De Jim, hát hogyan felejthettél el egy olyan megmagyarázhatatlan jelenséget, mint a zenélő kövek, és ami még utána következett? - kérdezte a lány. - Nem hiszem, hogy csak úgy magamtól elfelejtettem. Valaki azt akarta, hogy elfelejtsem. - De hát ki? - Bárki, aki újra megcsendítette a köveket, és a többi különös esemény mögött áll. - A nyitott ajtó felé lépett. - Gyere, takarítsuk ki ezt a helyet. Készen kell lennünk, bármi is fog történni. Holly követte őt a lépcső irányába, de a lejárat előtt megállt, és csak nézte a férfit, aki egy kalandvágyó kisfiú sietségével mászott lefelé. Hirtelen minden aggodalma elpárolgott, akár egy csepp víz a forró serpenyőről. Jimben most olyan életerő duzzadt, mint még soha. Holly egyszercsak valami ragadósat érzett a fején. Felnézett és látta, hogy az ajtó felett egy hatalmas pókháló lóg, abba akadt bele. Egy kövér pók - teste akkora volt, mint hüvelykujján a köröm, lábai pedig mint a kisujja - lakmározott mohón egy csapdába ejtett lepke teteméből. Seprűvel, szemétlapáttal, partvissal, feltörlőronggyal és egy vödör vízzel hamar lakályosabbá varázsolták a malom padlásszobáját. Jim hozott még a báz raktárából súrolóport és papírkendőket, ezekkel megpucolhatták az ablakokat, és így már jóval több napfény szűrődhetett be az imént még barátságtalanul homályos helyiségbe. Holly agyontaposott hét pókot, hálóikat pedig lesöpörte. Mikor ezzel végzett, a biztonság kedvéért a zseblámpával bevilágított a sarkokba, hogy nem rejtőzik-e még ilyen ocsmány teremtmény valahol. Természetesen a malom lenti részében még számtalan más pók mászkálhatott. A lány eldöntötte, hogy nem gondol többet rájuk. Este hat órakor a nap már alacsonyan járt, de az olajlámpást még nem kellett meggyújtani. Holly és Jim törökülésben ültek a felfújható hálózsákokon. A hűtőtáska fedelét használták asztalként, erre kipakolták a burgonyaszirmot és a sajtos kankát. Ezenkívül szendvicseket kentek és felnyitottak egy pár doboz sört. Bár nem ebédeltek, a lány egészen eddig nem is gondolt az evésre. Most azonban sokkal éhesebb volt, mint ilyen körülmények közt várható lett volna. Ez a kis egyszerű vacsora jobban ízlett neki, mint bármilyen ínyencvacsora. Az olívabogyós pástétom és a fehér kenyér sajttat mustárral a gyermekkorát juttatta eszébe az ifjúság elfelejtett ártatlanságával együtt. Evés közben nem beszéltek sokat. A csend egyikőjüket sem érintette kínosan, túlságosan is lekötötték figyelmüket a jóízű ételek, bár hallgatásuknak nyilván más oka is volt. Holly valójában nem is tudta, miről lehetne beszélgetni ilyen bizarr helyzetben, amikor ülnek egy omladozó malomban, és várják, hogy valami természetfeletti lénnyel találkozhassanak. Annak nem látta értelmét, hogy egy semmitmondó társalgást kezdeményezzen. - Most olyan hülyén érzem magam - bökte ki végül. - Én is - ismerte be a férfi. - De csak egy kicsit. Hét órakor a lány felbontott egy doboz csokoládésfánkot. Ekkor hirtelen szöget ütött a fejébe, hogy a malomban nincs vécé. -Hol találom a fürdőszobát? - kérdezte. A férfi felkapta a kulcscsomót a földről, és odaadta neki. -Menj végig a házon! A fürdőszobát a konyha mellett találod. Légy nyugodt, működik a vízcsap. Holly csak most vette észre, hogy kívül már kezd szürkülni. Félretett néhány csokoládésfánkot. -Igyekezni fogok, mert még sötétedés előtt szeretnék visszaérni. - Menj csak nyugodtan! - szólt Jim, és a szívére tette a kezét. - Esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy legalább egy fánkot meghagyok. - Mire visszajövök, még egy fél dobozzal legyen belőle - mondta a lány halálos komolysággal az arcán -, különben úgy fenéken billentelek, hogy egészen Svenborgig repülsz. - Látom, nem vagy elveszett csaj. -Hát nem is! A férfi elmosolyodott: - Én pedig pont az ilyen nőket szeretem. Holly, kezében egy zseblámpával, az ajtó felé indult. - Nyugi, mire visszajössz, olyan lesz ez a szoba, mint egy barátságos kis nyaraló. Amint mászott le a lépcsőn, egyre erőt vett rajta a félsz, hogy Jim nincs mellette. Nem is magát féltette igazán, hanem a férfit, aki ottmaradt egyedül. Tudta, hogy ez valójában nevetséges, hiszen felnőtt ember, és jobban meg tudja védeni magát akárkinél. A malom alsó szintje most sokkal sötétebb volt, mint amikor először látta. A pókhálós, piszkos ablakok már szinte semmit nem engedtek be az alkony gyenge fényéből. Ahogy keresztülsétált a boltíves bejárati folyosón, az a különös érzés kerítette hatalmába, hogy valaki figyeli. Tudta, hogy csak ők ketten vannak a malomban, és próbálta elhessegetni ezt a gondolatot. Balsejtelme azonban csak tovább erősödött, míg végül visszafordult és a zseblámpával bevilágította a hatalmas termet. Mint gyászfátyol a vidámpark kísértetkastélyát, úgy lepték be az árnyak az ódon gépezetet; a zseblámpa világára aztán elolvadtak, majd ismét visszatértek, ha a fénycsóva arrébb mozdult. A sarkokban nem lapult senki. Bárki elrejtőzhetett azonban a bonyolult szerkezetek közé, állapította meg a lány, amint eredménytelenül kereste a betolakodót. Hirtelen nagyon butának érezte magát, aki mindenütt rémeket lát. Próbált megint a régi rettenthetetlen riporter lenni, és szilárd eltökéltséggel kilépett a malom ajtaján. A nap már eltűnt a hegyek mögött. Az ég lila és mélykék színekben játszott, akár egy impresszionista festményen. A tóparton néhány béka kórusban brekegett, jelezvén, hogy az éjszaka már nem várat sokat magára. Holly megkerülte a tavat, de nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy figyelik. A malomban még csak-csak elrejtőzhetett valaki, de az már nem tűnt túl valószínűnek, hogy egy egész csapat kém lapul az istállóban, a környező földeken és a messzi hegyekben csupán azért, hogy megfigyelés alatt tarthassa a lányt. - Tisztára hülye vagyok - mondta hangosan, majd Jim egyik kulcsával kinyitotta a ház ajtaját. Noha ott volt nála a zseblámpa, mégis ösztönösen a fali villanykapcsoló után nyúlt. Egészen meglepődött, amikor világosság támadt az előszobában. Úgy látszott, az áramot valamilyen ok folytán nem kapcsolták ki. Még jobban meglepődött azon, ami a világosban feltárult előtte. Egy egészen telezsúfolt konyhát látott, benne egy asztal és négy szék állt az ablak mellett. Rézből készült fazekak és lábosok lógtak egy akasztón, a konyhaszekrény melletti fogasra pedig kések és más eszközök voltak felhelyezve. A polcon egy kenyérpirító, egy grillsütő és egy turmixgép állt. A hűtőszekrényre mágnessel egy bevásárlólistát erősítettek, amelyen legalább tizenöt árucikk neve szerepelt. Jim tehát nem akart megszabadulni a nagyszülei ingóságaitól, amikor azok öt évvel ezelőtt meghaltak? Holly végighúzta egyik ujját a polcon, és vékony vonalat rajzolt a porba. Ez azonban csupán három hónap termése volt, nem pedig öt évé, mint a malomban. Miután elvégezte a dolgát, végigsétált az előszobán, keresztülment az étkezőn és a nappalin, ahol egy egész garnitúra bútor állt vékony porréteggel bevonva, A falon néhány festmény lógott. A székek és a fotelek hátulját és karját házilag horgolt terítő fedte. Az ingaórát már réges-régen nem húzta fel senki, érthető hát, hogy nem járt. Egy kis polc tele volt pakolva mindenféle elavult újsággal, a mellette levő kis mahagóniládában pedig értéktelen, poros csecsebecsék csillantak meg tompán. Első gondolata az volt, hogy Jim nyilván azért hagyta így bebútorozottan a házat, hogy bérbe lehessen adni, míg talál rá egy vevőt. De a nappali szoba falán keretbe foglalt hússzor huszonöt centiméteres fényképek lógtak, amiket egy bérlő valószínűleg nem hagyott volna fent: Jim édesapja fiatalon, körülbelül huszonegy éves korában; Jim édesanyja és édesapja az esküvőjükön; Jim öt-hat évesen mindkét szülőjével. A negyedik, utolsó kép portré volt egy kellemes külsejű ötvenes házaspárról. A férfi erőteljes testalkatú kopaszodó, igazi Ironheart; a nő inkább csinos, mint szép, arcvonásai emlékeztettek Jimre és az apjára. Hollynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy ők Jim apai nagyszülei, Lena és Henry Ironheart. Lena Ironheart volt az a nő, akinek testébe költözött Holly a múlt éjszakai rémálmában. Széles, tiszta arc. Egymástól távol ülő szemek. Telt ajkak. Göndör haj. Jobb orcáján egy kis kerek anyajegy. Bár Holly pontosan leírta az asszonyt Jimnek, a férfi mégsem ismert rá. Talán fel sem tűnt neki, hogy nagyanyja ajkai teltek, szemei pedig távol ülnek egymástól. Talán haja sem volt mindig göndör, csak amikor fodrásza olyan frizurát készített neki. De az anyajegyre biztosan emlékeznie kellett, még öt évvel nagyanyja halála után is. Holly még a házban sem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy figyelik minden lépését. Most, miközben Lena Ironheart fényképét bámulta mereven, hirtelen olyan határozottan magán érezte valakinek a tekintetét, hogy önkéntelenül is megfordult. A nappali szobában csak ő volt egyedül. Villámgyorsan bekukkantott a hallba, de tökéletesen kihalt volt az is. Egy sötét mahagónilépcső vezetett fel a felső szintre. A korláton és az oszlopon a por érintetlen volt: sehol egy tenyérnyom vagy ujjlenyomat. A lány felnézett az első lépcsőfordulóra, és kiáltott egyet: -Halló! - Hangja azonban tompán csengett az üres házban. Hívására senki nem válaszolt. Kissé bizonytalanul elindult felfelé a lépcsőn. - Ki van ott? - kérdezte. Fent azonban néma csend honolt. A harmadik lépcsőfokon megállt, lenézett a hallra, majd folytatta útját. A csend természetellenesen mély volt. Még egy lakatlan háznak is megvannak a maga neszei, hiszen a vetemedett fa recseg-ropog, az ablaktáblák pedig zörögnek, ha fújja őket a szél. De az Ironheartok egykori otthonában semmiféle zaj nem törte meg az egyhangú némaságot, így Holly akár süketnek hihette volna magát, ha nem hallotta volna saját lépteit. Ujabb két lépcsőfok után ismét megállt. Még mindig érezte, hogy figyeli őt valaki. Mintha maga az öreg ház vetne rá rosszindulatú pillantásokat, ezernyi kíváncsi szemét a falécek és a tapéta mintái mögé rejtve. A lámpa fényénél porszemcsék lejtették táncukat. A szürkület már rávetette lila arcát az ablaküvegre. Már közel járt a lépcsőpihenőhöz, amikor hirtelen belényilallt egy érzés, hogy valami várja őt fent. Nem feltétlenül Az Ellenség az, nem is biztos, hogy élő és rosszindulatú -de feltétlenül ijesztő dolog. Szíve hangosan kalapált, torkában pedig gombócot érzett, amikor nyelt. Kapkodva szedte a levegőt, noha egyáltalán nem volt fáradt. Már majdnem felért, amikor hirtelen inába szállt a bátorsága, ezért visszafordult és lerohant a lépcsőn. Lent azután kicsit összeszedte magát, leoltotta a villanyokat, de már nem akart tovább időzni a házban. Kint a szabadban az ég keleten már sötétlila, nyugaton még vörös, középen pedig zafírkék színt öltött. A nemrég még aranyszínű mezők és hegyek időközben fakószürkévé váltak, mintha tűzvész pusztított volna végig rajtuk, míg Holly a házban tartózkodott. Keresztülvágott az udvaron és elsétált az istálló mellett, de még mindig nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy éber szemek lesik minden mozdulatát. Aggódó tekintettel nézett vissza a nyitott szénapadlásra és a vörös üvegezett ajtókra. Balsejtelme nem igazán ösztönös volt - ő ezt inkább egy megmagyarázhatatlan, hatodik érzéknek tulajdonította. Úgy érezte, magát, mint egy kísérleti egér, akinek drótokat kötnek a tudósok az agyára, elektromos áramot vezetnek bele, és figyelik, milyen reflexeket vált ez ki benne. Soha nem tapasztalt még ilyet, de tudta, hogy megkell őriznie hidegvérét. Már futott, mire elérte a kavicsos ösvényt, amely megkerülte a tavat. A kikapcsolt zseblámpát bunkósbotként tartotta a kezében, és készen állt arra, hogy fejbevág minden támadó szándékkal eléugró embert. És egyszer csak felcsendült a csengettyűszó. A lány még saját zihálása mellett is tisztán hallotta az édes, ezüstös csilingelést, amit a malomból már jól ismert. Egy pillanatra meglepődött azon, hogy ez a muzsika még a szélmalomtól ilyen messze is hallható, hiszen ő ekkor még csak félúton járt. Aztán a szeme sarkából megpillantott valamit, ami arra késztette, hogy a malom helyett inkább a tóra figyeljen. A tó közepe felől lüktető, vérvörös fényjelenség terjedt koncentrikus körökben a part irányába. Az egész arra hasonlított, mint amikor a vízbe dobott kő körhullámokat képez maga körül. A látványtól Hollynak földbe gyökerezett a lába; tágra nyílt szemmel nézte, mi történik körülötte. Mihelyst a csengők elhallgattak, a titokzatos fény is kialudt a tóban. A víz most jóval sötétebbnek tűnt, mint amikor a lány délután először látta. A felszín már nem színes palatáblára hasonlított, hanem fekete volt, akár a csiszolt obszidián. Újra megszólaltak a csengők, és újra feltűntek a fénykörök a tó közepén. Holly láthatta, hogy ez a sok ragyogó gyűrű nem magán a víztükrön kel életre, hanem valahonnan a mélységből, tompa világosságként emelkedik felfelé és túlfűtött villanykörteként izzik a felszín közelében, majd fénylő hullámokat küld a part irányába. A csengettyűszó elnémult. A víz elsötétült. A part menti békák valamiért abbahagyták a brekegést. A mindig neszező természet most néma csendbe burkolózott, akár az imént az Ironheart-ház. A prérifarkas nem üvöltött, a tücsök nem ciripelt, a denevér nem visított, és még a fű is elfelejtett suhogni. Aztán immár harmadjára hallatszott a csengés-bongás, és visszatért a fény is, de most nem vér-, hanem narancsvörös színben, és jóval fényesebben, mint az előbb. A vízparton a sok fehér, tollszerű árvalányhajra is rávetült a ragyogás, mintha az egész rét egy felhevített, izzó gázgomolyag lenne. Holly a tó fenekén egy óriási tárgy körvonalait vélte felfedezni, amint lassan emelkedik felfelé. Mielőtt azonban jobban megfigyelhette volna, a fény kialudt, és vele együtt természetesen elnémultak a csengők is. A lány megkövülten állt. Tudta, hogy most el kellene szaladnia, de lába nem engedelmeskedett az akaratának. Csengetés. Fény. Ezúttal narancssárga, minden vörös árnyalat nélkül, és ragyogóbb, mint valaha. Holly összeszedte minden erejét és bátorságát, rohant a szélmalom felé. A lüktető fény valahogy életet varázsolt a kihalt félhomályba. Mindenütt árnyékok suhantak el, mintha indiánok lejtenék harci táncukat. A kerítés mögött a kiszáradt kukoricakórók felborzolódtak, akár egy visszataszító imádkozó sáska lába és potroha. A malom ragyogó sárga színben tündökölt, mintha nem is kőből, hanem rézből vagy aranyból készült volna. Amint Holly elérte a szélmalom ajtaját, minden sötét és csendes lett ismét. Átnyargalt a küszöbön, aztán megbotlott a koromsötét alsó teremben. Az ablakokon most már semmi fény nem szűrődött át. A lány a zseblámpa kapcsolója után nyúlt, de alig kapott levegőt, mintha a sötétség fojtogatta volna tüdejét. Alighogy a zseblámpa felgyulladt, ismét megszólaltak a csengők. Holly körbepásztázta a fénycsóvával az egész termet, hogy megbizonyosodjék, senki nem rejtőzködik valamelyik sötét sarokban. Szerencsére gyorsan rábukkant a csigalépcsőre, és már rohant is fel a padlásszobába. Félúton megállt, és kinézett a kis szűk ablakon, amelyet néhány órával ezelőtt fényesre pucolt. A tóban a fénygyűrűk jobban ragyogtak, mint valaha, de ezúttal már nem narancs, hanem borostyánszínben pompáztak. A lány rohant tovább, és közben Jimet szólongatta. Futás közben Edgar Allan Poe egyik verse járt az eszében, amit még általános iskolában tanult: Ritmussá fut ám Mintegy titkos után Össze a csilingelés itt, melyre bong a sok harang, Sok harang, giling-galang, Gingalang... Edgár Allan Poe: A harangok című verséből (Babits Mihály fordítása) Zihálva beesett a padlásszobába. Jim az olajlámpás szelíd fényében állt mosolyogva, és várakozó szemmel nézte a falat maga körül. Amint a csengettyűszó elhallgatott, Holly-ból feltört a kiáltás: - Jim, gyere gyorsan, valami van a tóban! Azzal odarohant a legközelebbi ablakhoz, de onnan éppen nem nyílott kilátás a tóra. A másik két ablak pont az ellenkező irányba nézett, így Holly azokkal meg sem próbálkozott. - Csilingelő kövek - szólt Jim álmodozva. Újra felcsendült a muzsika, és Holly eltökélten a lépcsők irányába vette lépteit. Egy forduló után aztán megtorpant és hátranézett, hogy Jim követi-e, mert a férfi egy kicsit kábultnak tűnt az imént. Megnyugodva tapasztalta, hogy társa ott lépked a nyomában. Folytatta útját, fejében pedig tovább visszhangzott a rég elfeledettnek hit Poe-vers: Halld, a hangos vészharang, Rézharang! Milyen rémregét regél e zord zivatarhang! Holly nem volt az a. fajta ember, aki olyan gyakran idézgette volna társaságban ismert költők verseit. Soha nem volt erőssége az irodalom, az egyetem óta nem is igen foglalkozott költészettel. Ahogy elérte az ablakot, tenyerével letörölte a piszkosan hagyott szárnyat, hogy mindketten jól kiláthassanak. A fény ismét vérvörös színű lett, de már halványabban izzott, s az a titokzatos tárgy süllyedni látszott. Óh, e sok harang, Mely kétséget kong a hang! Őrült ötletnek tűnt ilyen rémítő, de egyszersmind csodálatos események közepette verset szavalni, de a lány idegei még soha nem voltak kitéve ekkora megpróbáltatásnak. Az ember agya ilyen helyzetekben gyakran képes önmagát felülmúlni, és rég elfeledett dolgok is eszébe jutnak. Holly most egy felsőbb hatalommal készült találkozni, amely csupán kis valószínűséggel lehetett Isten. Nem igazán hitt abban, hogy Isten egy tóban lakozna, bár erre a papok azt mondanák, hogy Isten mindenütt jelen van, még a legapróbb dolgokban is. Néhány másodperc múlva Jim is odaért az ablakhoz, de elkésett: a csengőszó elnémult, a lüktető fény kialudt. A férfi befurakodott Holly mellé, de már nem látott semmit. Kint csend és sötétség honolt. Vártak. Eltelt két másodperc, aztán újabb kettő. - Nem - mondta a lány. - A fenébe is, pedig meg akartam mutatni neked. A muzsikaszó már nem tért vissza, és a tó vize is sötéten csillogott a kinti félhomályban. - Mi volt az? - kérdezte Jim. - Olyasmi, amit Spielberg filmjeiben lehet látni -felelte izgatottan a lány. - Valami mélyen a tó fenekéről emelkedett felfelé és lüktető fényt sugárzott, miközben hallatszott a csengőszó. Szerintem az a csengés is a titokzatos tárgyból ered, a malom falai csak közvetítik valahogyan. - Spielberg-filmet mondtál? - A férfi zavartnak látszott. A lány próbálta elmagyarázni: -Csodálatos volt, de egyszersmind iszonyúan félelmetes is. - Úgy érted, mint a Harmadik típusú találkozásokban? Az a tárgy lehetett űrhajó is? -Igen. De nem, mégsem. Nem vagyok biztos az egészben. Inkább valami furcsább lehetett. - Furcsább, mint egy űrhajó? A lány kissé lecsillapodott, s az ámulat és a félelem átadta helyét a csalódottságnak. Eddig még soha nem került olyan helyzetbe, hogy ne talált volna szavakat valamire, amit látott vagy érzett. Most azonban még az ő kifinomult szókincse sem volt elég ahhoz, hogy le tudja írni azt a tárgyat, amelynek látványa az imént annyira felizgatta. - Igen, a fenébe is! - mondta végül dühösen. - Furcsább volt, mint egy űrhajó. Vagy legalábbis azoknál furcsább, amiket a fantasztikus filmekben látni. - Na gyere, menjünk vissza! - szólt Jim, és már indult is felfelé. A lány azonban nem mozdult. A férfi megfordult, odalépett hozzá, és gyengéden kézen fogta. - Hidd el, még nincs vége. Ez csak a kezdet volt. Nekünk most a padlásszobában kell lennünk. Gyere, Holly! Ismét a felfújható hálózsákokon ültek. Az olajlámpa ezüstös fényt árasztott, s még az egyébként világossárga mészkőfal is fehérben tündökölt. A lámpás üvegburája alatt a gáz sziszegve égett, mintha egy mérges kígyó költözött volna a padlásszobába. Jim most egész kiegyensúlyozottnak tűnt, szinte gyermeki kíváncsisággal várta, mi következik ezután. Nyugalma Hollyra is jó hatással volt. A tó mélyéből érkező fény nagyon megrémítette a lányt, de nem csupán félelem volt, amit érzett: tudat alatt maga is szerette volna, ha választ kap a benne felmerülő kérdésekre. Holly már tudta, hogy sorsa akarva-akaratlanul összefonódott Jimével. Amikor először találkoztak Portlandben, még cinikusan belegázolt a férfi életébe, és semmiféle érzelem nem érdekelte, nem törődött a másik személyes tragédiájával. Most magán tapasztalta, hogy az életben szükség van mind az örömre, mind a bánatra, mert különben az ember üressé, kétségbeesetté válik. Napokon, heteken, éveken keresztül csak a sikert hajhászta, miközben nem volt igazi életcélja, nem bízott meg senkiben. Ő és Jim gyökeres ellentétei voltak egymásnak, de most nem tudtak volna egymás nélkül létezni. A lány felfokozott izgalommal várta, hogy találkozhasson a titokzatos hatalommal, s magyarázatot kapjon az utóbbi néhány nap szokatlan eseményeire. Az már nem foglalkoztatta különösebben, hogy Isten áll-e a dolgok mögött, vagy valami más jóindulatú lény. Nem tudta elképzelni, hogy a tóban Az Ellenség lakozna, noha valamilyen úton-módon neki is köze volt a szélmalom rejtélyéhez. Holly Jimhez hasonlóan érezte, hogy a fény a vízben és a csengettyűszó nem halált és pusztítást, hanem valami nagyon szépet jelentett. Csak félszavakban beszéltek, mert attól tartottak, hogy hangjuk elriaszthatja az ismeretlent, aki végre talán megmutatja magát. - Mióta van itt ez a tó? - kérdezte a lány. - Már nagyon régóta. - Az Ironheartok előtt is itt volt? - Igen. - Még a farm alapítása előtt is? - Biztos vagyok benne. - Talán már ősidők óta? - Talán. - Kapcsolódik valamilyen legenda hozzá? - Mire gondolsz? -Kísértethistóriák, Loch Ness-i szörny... effélék. - Nem. Soha nem hallottam ilyenről. Nem beszéltek többet. Vártak. Végül Holly törte meg a csendet. - Van valami elképzelésed? - Micsoda? - Korábban azt mondtad, van egy elképzelésed, de nem akarsz róla beszélni, amíg alaposan át nem gondolod. - Persze, tudom. Most talán már több is, mint puszta elképzelés. Mikor mondtad, hogy álmodban láttál valamit a tóban... no, akkor én egy találkozásra gondoltam. - Találkozásra? -Igen. Ahogy te is mondtad. Egy... idegen lénnyel. -Földönkívülivel - mondta Holly, és ismét felrémlett benne a csengőszó és a titokzatos, lüktető fény. - Ők ott élnek valahol a világegyetem egy távoli részén - suttogta lelkesen a férfi. - Az Univerzum elég nagy ahhoz, hogy más értelmes lények is létezhessenek benne. És egy napon eljönnek ide. Valaki találkozni fog velük. Miért ne lehetnénk pont mi azok? - De ez a lény már akkor is a tó alatt lakott, amikor te tízéves voltál. -Elképzelhető. - Miért rejtőzne ott ilyen régóta? - Nem tudom. Talán már évszázadok, évezredek óta ott van. - De mit keres egy űrhajó a tó fenekén? - Talán nem is űrhajó, hanem egy megfigyelőállomás, ahonnan hírt adnak az emberi civilizációról. Olyasmi lehet, mint a mi műszereink az Antarktiszon. Holly hirtelen rádöbbent, hogy ők most olyanok, mint két kisgyerek, akik egy csillagos nyáréjszakán izgalmas kalandokról fantáziálnak. Egy kicsit abszurdnak és nevetségesnek tartotta álmodozásukat, és képtelen volt elhinni, hogy a mostani rejtelmes eseményeknek ilyen fantasztikus magyarázata lenne. Valahol nagyon mélyen viszont örök gyerek maradt, és szerette volna, ha ez az elképzelt mese valóra válik. Húsz perc telt el minden újabb fejlemény nélkül, és Holly kezdett fokozatosan lehiggadni. Még mindig kíváncsian várta a titokzatos idegen jelentkezését, de már nem volt dermedt a rémülettől. Nem felejtette el, mi történt közvetlenül a ragyogás megjelenése előtt: fejvesztve menekült a házból, mert nem tudott szabadulni a nyomasztó érzéstől, hogy valaki szemmel tartja minden lépését. Már éppen szólni akart erről Jimnek, mikor eszébe jutott, hogy a házban egyéb meghökkentő dolgokra is rábukkant. - Miért hagytad meg a bútorokat a nagyszüleid házában? - kérdezte. - Szerettem volna bérbe adni, míg találok rá egy vevőt. A lány pontosan ezekkel a szavakkal próbált magyarázatot adni magának, mikor ott járt. - De a személyes holmijaid is ott maradtak. Jim nem nézett rá, hanem a fal felé fordította tekintetét, mintha onnan várta Volna az újabb jelet a titokzatos földönkívülitől. - Ha találtam volna bérlőt, elvittem volna azokat a tárgyakat. - Öt év alatt biztosan akadt rá alkalmad, hogy mindent elszállíts. A férfi csak megvonta a vállát, de nem válaszolt. - Az is látszik, hogy a házat többé-kevésbé rendszeresen takarította valaki. Az utóbbi időben talán már nem, legalábbis a porból ítélve. - Egy bérlő vagy egy vevő bármelyik pillanatban felbukkanhat. - A ház kissé hátborzongató, Jim. A férfi végre ránézett. - Ezt meg hogy érted? - Olyan az egész, mint valami mauzóleum. Jim kék szeme teljesen kifejezéstelen maradt, de Hollynak az az érzése támadt, hogy kérdéseivel idegesíti őt. Ez a földhözragadt beszélgetés a takarításról, bérlőkről és a ház berendezéséről valahogy nem illett a magasztos pillanathoz, amikor éppen idegen lényekkel készülnek találkozni. A férfi sóhajtott. - Igen, talán tényleg hátborzongató egy kicsit. -De hát miért...? Jim kisebb lángra állította a lámpát. Az erős fehér fény csupán sápadt holdvilággá szelídült, és az árnyékok valamelyest megnyúltak. - Az igazat megvallva, nem vitt rá a lélek, hogy csak úgy megszabaduljak szegény nagyapám személyes holmijaitól. Halála előtt nyolc hónappal már keresztülmentem egy ilyen tortúrán, amikor drága nagyanyám holmijait szortíroztuk ki együtt, aki nem sokkal azelőtt ment el örökre. Kettejük halála már túl sok volt nekem. Azelőtt ők jelentettek számomra mindent. Aztán egyszer csak teljesen egyedül maradtam. Elhallgatott. Kék szemét elsötétítette a fájdalom. Holly mélységes együttérzése jeleként megfogta a kezét. Jim folytatta, amit az imént elkezdett. -Egyre húztam-halasztottam az időt, de nem tudtam rászánni magam, hogy kidobjam gyermekkorom emlékeit a házból. - Újra sóhajtott. - Ha találtam volna egy bérlőt vagy egy vevőt, akkor már muszáj lett volna rendet raknom, akármilyen keserves munka is. De ez a farm annyira sem piacképes, mint egy rakomány homok a sivatag közepén. Bezárja a házat a nagyapa halála után, négy évig nem nyúl semmihez, csak néhanapján kitakarít - mindez elég különc emberre vallott. Holly legalábbis így látta. Ugyanakkor ez a különcség valahogy tetszett neki. Már érezte kezdettől fogva, hogy Jim szuperhős-álarca mögött érző szív dobog, és ő főleg ezt szerette benne. - Majd együtt megcsináljuk - biztatta. -Ha kiderítettük, hogy mi a fene történik itt körülöttünk, lesz elég időnk nagyapád holmijait rendbe rakni. Jim elmosolyodott, és megszorította a lány kezét. Hollynak viszont eszébe jutott még valami. - Jim, emlékszel még, milyennek írtam le azt az asszonyt, aki álmomban én voltam? - Félig-meddig. -Azt mondtad, nem ismertél rá. -És? - Van egy fénykép róla a házban. -Valóban? - A nappaliban lóg egy kép egy ötvenes házaspárról... ugye, ők a nagyszüleid, Lena és Henry? - Igen, így van. - Lena volt az az asszony az álmomban. Jim összeráncolta a szemöldökét. -Nem különös ez...? - De igen, talán. De ami még különösebb: te nem ismertél rá. - Szerintem nem jól írtad le. - Hát nem hallottad, amikor az anyajegyről beszéltem? Jimnek összeszűkült a pupillája, és erősen megragadta a lány kezét. - Gyorsan, a jegyzettömböket! Holly teljesen megzavarodott: - Micsoda? -Valami történni fog, érzem, és szükségünk lesz a jegyzettömbökre, amiket Svenborgban vettünk. Elengedte Holly kezét, mire a lány elővette a mellette fekvő műanyag táskából a két sárga, vonalas jegyzettömböt és a filctollakat. Jim elvette tőle ezeket, majd körbe-körbe-járatta tekintetét a falon és az árnyékokon, mintha onnan várná a következő utasítást. Felcsendült a csengőszó. Jim háta beleborsózott a csilingelésbe. Tudta, hogy most nem csak az elmúlt év, hanem két és fél évtized rejtélyes történeteire fog magyarázatot kapni. Sőt az sincs kizárva, hogy évezredek titka tárul fel. A csengőszó lehet a kulcs egy mindeddig ismeretlen világ felé, ahol fény derülhet örökké érvényes igazságokra, múltra és jövőre, teremtésre és végzetre, élet és halál értelmére. A férfi teljes lényével átérezte a pillanat jelentőségét, hiszen - reális magyarázat nem lévén - sokáig a különböző vallásokba menekülve próbált saját természetfeletti képességeire választ kapni - mindannyiszor eredménytelenül. Ahogy másodjára is felcsendült a muzsika, Holly felpattant. Jim tudta: a lány az ablakhoz akar menni, hogy egyúttal a tavat is szemmel tarthassa. - Várj! - mondta. - Most itt fog történni valami. A lány tétovázva leült. Amint újra csend lett, Jim különös késztetést érzett, hogy a hűtőtáskát elpakolja az útból, és helyére az egyik sárga jegyzettömböt tegye a földre. Azt nem tudta biztosan, mi legyen a másik tömbbel és a filctollal. Jobb ötlete nem lévén, mindkettőt a kezébe vette. A harmadik csengettyűszót már fényjelenség is követte, de ezúttal a falban tűnt fel a lüktető ragyogás. Először csak egy kis pont világosodott meg velük szemben, aztán vörösen izzó gyűrűk futottak végig a sápadt mészkőtömbökön, körbevéve a két embert lüktető, foszforeszkáló fénnyel. A látványtól Holly először kővé meredt, majd kétségbeesett sikoltás hagyta el ajkát. Álmában az asszony - aki talán Jim nagyanyja volt - a padlásszobába érve borostyánszínű ragyogást látott a falakban, mintha az egész malom színes üvegből készült volna. A lenyűgöző látványt követően azonban egy gusztustalan hólyag nőtt ki a mészkőtömbökből - valószínűleg egy förtelmes, gonosz lény készült megszületni. A lány attól rettegett, hogy ez most meg fog ismétlődni. - Nincs semmi baj - nyugtatta meg Jim. -Ez nem Az Ellenség, hanem valami más. Nem vagyunk veszélyben, mert ez nem az a fény, amit álmodban láttál. Jim csupán saját megérzéseit tolmácsolta. Remélte, hogy mint már annyiszor, most is igaza lesz - vagyis semmilyen veszély nem fenyegeti őket. Jól emlékezett még a reggelre, amikor hálószobájának mennyezete néhány pillanat alatt elképesztő átváltozáson ment keresztül. Akkor hiába menekültek a kis mosdófülkébe, hamarosan ott is megjelent a fény és a hatalmas, undorító rovarpetére emlékeztető hólyag a plafonon, benne a vonagló, kocsonyaszerű lénnyel. A férfinak egyetlen porcikája sem kívánta ezt a rémséget viszontlátni. Két hosszú, dallamos csengetés alatt a fény immár borostyánszínűvé változott. Ez a ragyogás azonban nem hasonlított ahhoz, amit a hálószobában láttak, mert meleg, barátságos árnyalata volt a sárgának, s nem árasztotta magából a gennyes rothadás képzetét. Nem lehetett hallani a szörnyű, lüktető ritmust sem, mely leginkább szívdobogásra emlékeztette őket. Szegény Holly félholt volt a rettegéstől. A férfi szerette volna magához vonni, átölelni, de nem tehette, mert minden figyelmét az idegenre kellett összpontosítani. A csengők elhallgattak, de a fény ezúttal nem aludt ki: reszketett, pislákolt, elhomályosodott és felerősödött. A ragyogás hol itt, hol ott bukkant fel: mintha színpompás amőbák mozogtak volna egy rideg mészkőtenger fenekén. A fényfoltok összefolytak és szétváltak, lenyűgöző formákat rajzolva a falra a padlótól egészen a kupolaszerű mennyezetig. - Ugy érzem magam, mintha a tenger fenekén lennék egy üveggömbbe zárva, körülöttem pedig gyönyörű színes halak úszkálnának - szólt Holly, akinek félelmét egy csapásra eloszlatta ez a lenyűgöző látvány. A férfi hálás volt a lánynak, hogy helyette is szavakba öntötte ezt a színpompás Paradicsomot. Mindketten tudták, hogy ez a nap örök életükben emlékezetes marad. A fény kétségkívül benne volt a falban, nem csupán vetített hologram cikázott a felszínen. Jim keresztüllátott a kövön, akár egy sötét, ámde jól csiszolt kvarckristályon. A borostyánszínű ragyogás jobban megvilágította a szobát, mint az imént takarékra vett olajlámpás. Kettejük arca és keze aranyszínben tündökölt. Persze néhány sarok így is megvilágítatlan maradt, és ezzel sokkal erősebb lett a fényárnyék kontraszt. - Most mi lesz? - kérdezte Holly halkan. Jim észrevette, hogy valami történt a közöttük heverő jegyzettömbbel. -Nézd! Szavak jelentek meg a lap felső harmadán. Úgy néztek ki, mintha a betűket egy tintába mártott ujj formázta volna meg: VELETEK VAGYOK. Holly figyelmét annyira lekötötte az iménti fényjáték, hogy nem is vette észre, mikor került az írás a papírra. Azt egy pillanatig sem feltételezte, hogy Jim keze lenne a dologban: képtelenség lett volna úgy felvenni a jegyzettömböt a földről és ráfirkantani ezt a két szót, hogy neki fel ne tűnt volna. Mégis nehezen tudta elképzelni, hogy egy láthatatlan, anyagtalan valami küldte volna az üzenetet. Azt hiszem, most lehet feltenni neki kérdéseket - szólt Jim. - Akkor kérdezd meg tőle, hogy kicsoda -sürgette a lány határozottan. A férfi sebtében ráírta a kérdést a kezében tartott jegyzettömb legfelső lapjára, majd megmutatta a lánynak: Ki vagy te? Látták, hogy a válasz szinte azonnal megjelenik az első lapon, amely pontosan olyan szögben feküdt előttük a földön, hogy mindketten elolvashatták az írást. A szavakat azonban nem beleégették a papírba, de még csak nem is tintával írták. A szokatlan, kacskaringós betűk előbb elmosódott szürke körvonalakként jelentek meg, aztán egyre sötétebbek lettek, majd nagyon mélyről kezdtek kidomborodni a felszín felé. A lány észrevette, hogy ez a jelenség hasonlít ahhoz, amikor a fénygyűrűk a tó közepéből emelkedtek ki, és terjedtek koncentrikus körökben a víztükrön; és természetesen pont így viselkedett a ragyogás is a falban, mielőtt a mészkő végleg áttetsző nem lett. A BARÁT. Ki vagy te? A Barát. Furcsa egy bemutatkozás. Nem "a barátod" vagy "egy barát", hanem A Barát - nagy "A"-val. Egy értelmes lény számára - már ha ez az volt - a név mindig különös jelentőséggel bírt. Az emberek Istent más-más néven szólították - Jehova, Allah, Brahma, Zeusz, Ozirisz és így tovább. Isten volt A Mindenható, Az Örökkévaló, A Végtelen, Az Atya, A Megváltó, A Teremtő, A Fény. A Barát pont beleillett ebbe a sorba. Jim gyorsan felírt egy másik kérdést a lapra, és megmutatta Hollynak: Honnan jössz? EGY MÁSIK VILÁGBÓL. Ami a mennyországtól a Marsig bármit jelenthet. Úgy érted, hogy egy másik bolygóról? IGEN. -Úristen - mondta lenyűgözve Holly. Úgy látszik, ábrándozásuk valóra vált. A lány felnézett a papírról, és tekintete találkozott Jimével. Szemük jobban ragyogott, mint valaha, bár a krómsárga fény egy kis zöldes színárnyalatot kölcsönzött nekik. A lány izgalmában nem tudott nyugton maradni: előbb feltérdepelt, aztán visszaült a sarkára. Az írótömb felső lapja már megtelt az ismeretlen válaszaival. Holly ezt finoman összehajtotta, letépte, és a következő oldal már ott állt üresen. A lány ezután ide-oda járatta tekintetét Jim kérdései és a sorban feltünedező válaszok között. Másik naprendszerből? IGEN. Másik galaxisból? IGEN. A te űrhajódat láttuk a tóban? IGEN. Mióta vagy itt? 10 000 ÉVE. Amint erre az elképesztő számra meredt, Hollynak az a benyomása támadt, hogy csak álmodja az egészet. Ennyi rejtély után választ kapnak mindenre - de valahogy túl simán ment az egész. A lány nem tudta, pontosan mit is várt, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan fény derül mindenre. -Kérdezd meg a kislányt, miért van itt! -mondta Holly, miközben letépte a második lapot, és az első mellé rakta. Jim meglepődött. -Kislányt? - Miért is ne? A férfi felderült: - Miért is ne? Hajtott egyet saját írótömbjén, és felírta a kérdést: Miért vagy itt? A papíron ez jelent domború betűkkel: HOGY FIGYELJEK, TANULJAK ÉS SEGÍTSEK AZ EMBERISÉGNEK. -Tudod, mire emlékeztet ez engem? -kérdezte Holly. - Mire? -A Határok nélkül egyik epizódjára. - Arra a régi tévéműsorra gondolsz? -Aha. - Te még emlékszel rá? - Persze. - De mit értesz azon, hogy olyan, mint a Határok nélkül egyik epizódja? A lány rámeredt az iménti feliratra. -Nem gondolod, hogy ez egy kissé... elcsépelt? -Elcsépelt? - fortyant fel Jim. - Nem, nem gondolom. Fogalmam sincs, hogy milyennek kellene lenni egy földönkívülivel való találkozásnak. Nem túl sok tapasztalatom van még e téren, ezért nincsenek különösebb elvárásaim sem. - Sajnálom. Én csak... á, hagyjuk! Nézzük inkább, mi sül még ki ebből! Holly pont olyan izgatott volt, mint amikor a fény először megjelent a falban. Kapkodva, zihálva lélegzett, szíve pedig gyorsan és hangosan vert. Tudta, hogy egy náluk sokkal fejlettebb lénnyel állnak szemben, és ezért egy kicsit megszégyenítve érezte magát. A lüktető ragyogás a tóban és a falban, majd a semmiből keletkező feliratok - egy átlagember elméje már könnyen elborulhatott volna mindezektől. Holly ideges volt ugyan, de kíváncsisága erősebb volt a félelemnél. A kisördög azonban még mindig ott bujkált benne, hogy ez az idegen lény úgy viselkedik, mint a régi tudományos-fantasztikus filmek ufói. Jim kissé ironikusan jegyezte meg az előbb, hogy nincs még nagy gyakorlata a "harmadik típusú találkozásokban" ahhoz, hogy most csalódást érezzen. Pedig ez nem volt egészen igaz. Mindketten a hatvanas-hetvenes években nőttek fel, amikor már könyvek, újságok, filmek és tévéműsorok egész sora foglalkozott ezzel a témával, s a fantasztikum a szórakoztató kultúra szerves részévé vált. A férfi már számos kitalált történetet olvashatott vagy láthatott arról, amikor emberek földönkívüliekkel találkoznak, s ezt mintha a lény is tudta volna. Holly azon a véleményen volt, hogy egy valódi "harmadik típusú találkozás" egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt a novellaírók és a filmrendezők megálmodják, mert azt az emberi agy el sem tudja képzelni, hogy milyen egy igazi földönkívüli. - Oké - mondta -, lehet, hogy csak a sok egybeesés zavar. Úgy értem, ez a lény felhasználja a mi modern mítoszainkat ahhoz, hogy számunkra elfogadhatónak tűnjön. Talán annyira különbözik tőlünk, hogy mi soha nem tudnánk felfogni az ő valódi lényegét. - Igazad lehet - mondta Jim. Újabb kérdést írt a papírra: Mi az a fény a falban? A FÉNY ÉN VAGYOK. Holly nem várta meg Jim újabb kérdését, hanem ő maga tette fel a következőt: -Hogyan tudsz mozogni a falon keresztül? Mindkettőjüket meglepte, hogy erre az élőszóban feltett kérdésre is érkezett válasz. A lény, úgy látszott, nem ragaszkodott a kölcsönösen írásos érintkezéshez, mert az ő jegyzettömbjén az alábbi felirat jelent meg: ÉN BÁRMINEK RÉSZÉVÉ TUDOK VÁLNI, BÁRMILYEN KÖZEGBEN TUDOK MOZOGNI, ÉS OLYAN ALAKOT VESZEK FEL, AMILYET CSAK AKAROK. - Úgy hangzik, mintha dicsekedne -mondta Holly. -El sem tudom hinni, hogy te ilyen gonosz vagy - jegyezte meg élesen Jim. -Nem gonoszkodom én - védekezett Holly. - Csak próbálom mindezt megérteni. A férfi némileg kétkedőnek tűnt. A lány újra a földönkívülihez szólt: - Ugye megérted, hogy nekem ezt egy kicsit nehéz megemésztenem? IGEN. Holly letépte a teleírt lapot a tömbről. Idegességében felpattant, és körbe-körbe járkált a szobában. Nézte a falon a fényfoltok játékát, majd lassan megfogalmazódott benne a következő kérdés: - Miért pont csengőszó jelzi az érkezésedet? A papíron most semmilyen válasz nem jelent meg. A lány megismételte a kérdést. A jegyzettömb továbbra is üres maradt. - Üzleti titok, gondolom én - kajánkodott Holly. Érezte, hogy hideg veríték fut végig a hónalján, majd blúza alatt lecsorog az oldalán. A gyerekes kíváncsiság még mindig dolgozott benne, de most félelme volt felülkerekedőben. Valami itt bűzlött. Ezt a banális magyarázatot, amit az idegen adott nekik, valahogy nem tudta elfogadni. Jim újabb kérdést írt fel a jegyzettömbjére. Holly előrehajolt, hogy jobban lássa. Megjelentél nekem ebben a szobában akkor is, amikor tízéves voltam? IGEN. GYAKRAN. Te akartad, hogy mindezt elfelejtsem? IGEN. -Ne bajlódj azzal a papírral! - mondta Holly. - Kérdezz élőszóban, ahogy én is teszem. Jimet láthatólag összezavarta ez a javaslat, pedig a lány ugyancsak meglepődött azon, hogy még mindig írásban teszi fel a kérdéseit. A férfi egy kicsit vonakodott elrakni az íróeszközöket, de végül mégis megtette. - És miért akartad ezt? Holly még állva is könnyen el tudta olvasni a papíron megjelenő betűket. MÉG NEM VOLTÁL ELÉG ÉRETT AHHOZ, HOGY EMLÉKEZZ. - Hát ez nagyon titokzatos - motyogta a lány. - Igazad van. Ez a lény valószínűleg hímnemű. Jim letépte az elhasznált oldalt, majd idegesen rágcsálta az ajkát, mert nem tudta, mit kellene ezután kérdezni. Jobb ötlete nem lévén, így szólt: - Hímnemű vagy nőnemű vagy? HÍMNEMŰ VAGYOK. - Szerintem inkább egyik sem - jegyezte meg Holly. - Ne feledjük, ő egy földönkívüli, aki valószínűleg szűznemzéssel szaporodik. HÍMNEMŰ VAGYOK, ismételte meg a lény. Jim ülve maradt, keresztbe rakta a lábait. Átszellemülten nézett maga elé, amitől arca kisfiúsabb lett, mint valaha. Holly nem értette, miért ilyen nagy benne az aggodalom, míg Jim majd kicsattan a lelkesedéstől. - Külsőre milyen vagy? - kérdezte a férfi. AMILYEN ALAKOT ÉPPEN FELVESZEK. - Meg tudnál előttünk jelenni férfiként vagy nőként? IGEN. - Kutyaként? IGEN. - Macskaként? IGEN. -Bogárként? IGEN. Úgy látszott, Jim a jegyzettömb és a filctoll nélkül csak ilyen bugyuta kérdéseket tud feltenni. Holly már azt hitte, társa legközelebb az iránt fog érdeklődni, hogy mi a lény kedvenc színe, a Pepsit vagy a Coca Colát szereti-e jobban, vagy kedveli-e Barry Manilow zenéjét. Ám a férfi így folytatta: - Mennyi idős vagy? MÉG GYEREK VAGYOK. - Gyerek? - lepődött meg Jim. - Az előbb azt mondtad, tízezer éve itt élsz. MÉG MINDIG GYEREK VAGYOK. - A te fajod ilyen hosszú életű? MI HALHATATLANOK VAGYUNK. -Tyűha! - Hazudik - vetette közbe a lány. A férfit teljesen megdöbbentette ez az arcátlanság. - Holly, hogy mondhatsz ilyet! - Pedig így van. A lány félelmének pontosan ez volt az oka - az idegen csupán játszott velük, hitegette őket. Az volt az érzése, hogy a lény mélyen lenézi az embereket. Tudta ő is, hogy jobban tenné, ha befogná a száját és nem ingerelné a földönkívülit. Ehelyett mégis azt mondta: - Ha valóban halhatatlan lenne, nem mondaná azt magáról, hogy gyermek. Csecsemő, gyermek, serdülő, felnőtt... ezek olyan kategóriák, amelyeket csak véges élettartamú teremtmények használhatnak. Ha valaki halhatatlan, akkor születésekor lehet ártatlan, tudatlan vagy tanulatlan, de nem lehet fiatal, mert soha nem fog megöregedni. - Nem gondolod, hogy még a kákán is csomót keresel? - kérdezte Jim ingerülten. - Nem hinném. Ez az idegen hazudik. -Talán csak azért használta a "gyerek" szót, hogy mi jobban megérthessük az ő lényegét, ahogy az előbb te is mondtad. IGEN. - Hazudik a szemétláda - mondta Holly. - Az istenért, Holly! Jim leszakította az újabb teleírt oldalt, a lány pedig a falhoz lépett, és gondterhelten tanulmányozta a káprázatos fénymintákat. Közelről különösen gyönyörű volt mindegyik, de most nem aranyhalakra, hanem milliónyi rajzó, gyémántszínű szentjánosbogárra emlékeztettek. Holly mégis attól rettegett, hogy a mészkő hirtelen megduzzad, életre kel, s üregéből egy undorító szörnyeteg jön világra. A lány józan esze azt súgta, lépjen vissza. Ehelyett még közelebb nyomult. Orra már csak néhány centire volt az áttetsző faltól. Előtte szédítő iramban keringtek-kavarogtak a tündöklő fénysejtek. Bár a szoba egy cseppet sem melegedett fel, a lány érezte arcán a világos-sötét csiklandó játékát. - Miért csengőszó jelzi az érkezésedet? -kérdezte. Néhány másodperc elteltével Jim némileg csalódottan jelezte: - Nincs válasz. Ártatlan kérdés volt pedig, olyan, amelyre magától értetődően várhatták volna a választ. Az idegen makacsságából a lány arra következtetett, hogy a csengetés életbevágóan fontos lehet - talán ez az első lépés a mélyebb igazság feltárása felé. - Miért csengőszó jelzi az érkezésedet? Jim, aki figyelte a papírt, közvetített a lány felé. - Nincs válasz. Nem hiszem, hogy ezt még egyszer meg kellene kérdezned, Holly. Nyilvánvaló, hogy az idegen nem akar válaszolni, és nem érdemes tovább feszítened a húrt. Értsd már meg: ő nem Az Ellenség, hanem... - Igen, tudom. Ő Barát. A lány a fal mellett maradt, és úgy érezte, hogy most farkasszemet néz az idegennel, noha az ő esetében semmiféle arcról nem lehetett szó. Mégis tudta, hogy a lény jelen van, és éberen figyeli minden mozdulatát. A férfi aggodalmára rá se hederítve újból megismételte: - Miért csengőszó jelzi az érkezésedet? Holly ösztönösen érezte, hogy ezzel a konok ismételgetéssel nagy veszélynek teheti ki magát. Szíve olyan hangosan vert, hogy már attól tartott, Jim is meghallja. A Barát valószínűleg még azt is látta, hogy ez a kis motor úgy ugrál a mellkasában, akár egy ketrecbe zárt nyúl. Az idegen tudta, hogy a lány fél, és talán még a gondolataiban is olvasott. Holly próbálta megerősíteni az akaratát, mert nem akarta, hogy cselekedeteit a félelem irányítsa. A ragyogó kőhöz érintette egyik kezét. Ha az idegen igazat mondott, és valóban ott él a falban, akkor a húsa maga a kő, Holly pedig éppen a meztelen testét simogatta. A falon gyenge fényörvény futott végig. A lány csupán enyhe remegést érzett, de semmi meleget. A kőben a tűz taszítóan hideg maradt. - Miért csengőszó jelzi az érkezésedet? - Holly, kérlek, ne! - szólt Jim. Most először csengett aggodalom a hangjában. Talán ő is érezte, hogy A Barát nem is a barátjuk. A lányt azonban egyre inkább hatalmába kerítette a gyanú, hogy most nagyon sokat számít az akaraterő, és kitartásának köszönhetően talán A Barát is más hangot fog megütni velük szemben. Azt nem tudta volna megmagyarázni, miért érezte így. Csupán ösztön volt - nem a nőé, hanem az egykori újságíróé. - Miért csengőszó jelzi az érkezésedet? Egy kicsit mintha másfajta remegés bizsergette volna meg a tenyerét, bár az is lehet, hogy csupán érzéki csalódás volt. Elképzelte, amint a hideg kőfal egy hatalmas, kitátott szájjá változik, és leharapja a kezét. Csuklója csonkjából vér spriccel, csontja pedig recseg-ropog az éles fogak alatt. Holly már reszketett a félelemtől, de nem volt ereje hátralépni és elhúzni a kezét. Megfordult a fejében, hogy talán A Barát küldte rá ezt a rossz érzést. - Miért csengőszó jelzi az érkezésedet? - Holly, az isten szerelmére! - csattant fel Jim, majd egész más hangon folytatta. -Nézd, válasz érkezik! Ezek szerint az akaraterő tényleg számít. De vajon miért? Miért engedett volna egy kis emberi lény állhatatosságának egy magát teljhatalmúnak valló földönkívüli? Jim felolvasta a választ: -Azt írja... "Eléggé drámai?". - Drámai? - ismételte meg a lány hitetlenkedve. - Igen. E-L-É-G-G-É, aztán D-R-Á-M-A-I, aztán kérdőjel. Holly a fal felé fordult: - Azt akarod ezzel mondani, hogy a csengőszóval egy kicsit színpadiassá akarod tenni az érkezésedet? Néhány másodperc múlva Jim szólalt meg: - Nem válaszol. -És miért van szükség a kérdőjelre? -kérdezte a lány A Barátot. - Talán te sem tudod, mit jelent a csengőszó, honnan jön a hang, és ki csinálja? Csak találgatsz, amikor azt kérded: "Eléggé drámai?". Miért nem tudod, hogy mi ez, amikor mindig elkísér téged? - Semmi - mondta Jim. A lány csak bámulta szótlanul a falat. A cikázó ragyogás egyre inkább elkápráztatta, de mégsem csukta be a szemét. -Egy új üzenet - közvetített a férfi. -"Most elmegyek." -Gyáva - szidta Holly halkan a falban lévő alaktalan arcot. Teste hideg verítékben fürdött. A borostyánszínű fény elhalványodott, sárgásvörössé változott. Holly végül ellépett a faltól, de azonban megtántorodott. Visszakecmergett a hálózsákjához, és fáradtan térdre bukott. Új szavak jelentek meg a papíron: MAJD VISSZATÉREK. - Mikor? - kérdezte Jim. HA AZ ÁR ÚJRA NEKEM KEDVEZ. - Miféle ár? LENN A TÓBAN OTT ZUBOG AZ ÁR: APÁLY ÉS DAGÁLY, SÖTÉTSÉG ÉS FÉNY, ÉN MINDIG A RAGYOGÓ ÁRRAL ÉRKEZEM, DE Ő A SÖTÉTTEL. - Ő? - kérdezte Holly. AZ ELLENSÉG. A fény már gyenge narancsszínűvé vált körülöttük, de a foltok még szünet nélkül villództak. - Kettőtöké hát az űrhajó? - kérdezte Jim. IGEN. KÉTFÉLE ERŐ. KÉTFÉLE ÉLET. Hazudik, gondolta Holly. Ez, csakúgy mint meséjének többi része csupán olyan, mint a csengőszó: színpadias kellék. VÁRJATOK RÁM, MÍG VISSZATÉREK. - Várni fogunk - felelte Jim. NE ALUDJATOK. - Miért ne aludhatnánk? - kérdezte Holly gyanakodva. MERT AKKOR ÁLMODNI FOGTOK. Az oldal megtelt. Jim letépte, és a többihez rakta. A fény most már halványuló vérvörös volt. AZ ÁLMOK EGY MÁSIK VILÁG KAPUI. - Mit akarsz ezzel mondani? Ugyanaz a hat szó jelent meg: Az ÁLMOK EGY MÁSIK VILÁG KAPUI. - Ez figyelmeztetés - mondta Jim. AZ ÁLMOK EGY MÁSIK VILÁG KAPUI. Nem, gondolta Holly, ez fenyegetés. A szélmalom újra közönséges szélmalommá vált. Mindenütt hideg mészkőtömbök, gerendák, malter és szegek. Az olajlámpás fénye szürkén csillant meg a vastag porrétegen, mely belepte a korhadt deszkákat, a rozsdás vasdarabokat, sőt még a leheletfinom pókhálókat is. Holly és Jim szemközt ültek egymással, mint két indián törzsfőnök, amikor éppen fontos dolgokról tárgyalnak. A lány társa mindkét kezét tenyerében tartotta, részben azért, hogy érintésétől erőt nyerjen, részben pedig, mert meg akarta győzni a maga igazáról. - Figyelj drágám, te vagy a legérdekesebb, legkedvesebb, legszexisebb férfi, akivel valaha is találkoztam. Arról viszont fogalmad sincs, hogyan kell jó interjút készíteni. A kérdéseid nem eléggé átgondoltak, nem lényegretörőek, apró semmiségeknél ragadsz le, de nem figyelsz oda az igazán fontos válaszokra. Te naivan azt hiszed, hogy a riportalany mindig a színtiszta igazat mondja, holott ez nem így van, s meg sem próbálod a helyzetet más irányból megközelíteni. A férfi egyáltalán nem tűnt sértődöttnek. Mosolyogva így felelt: - Az meg sem fordult a fejemben, hogy riporter vagyok, aki éppen interjút készít. - Pedig, szívem, a helyzet éppen úgy festett. A Barát, ahogyan ő saját magát nevezi, rendelkezik olyan információkkal, amelyekre nekünk nagy szükségünk van, ha tudni akarjuk, hogyan is állunk pillanatnyilag. - Én azt gondoltam, hogy ez több... mint egy egyszerű találkozás. Amikor Isten megjelent Mózesnek a Tízparancsolattal, csupán közölte akaratát... legalábbis én így gondolom. Ha Mózesnek volt is kérdése, biztosan nem vallatta erőszakosan az öregurat. - Csakhogy a falból nem Isten szólt hozzánk. -Tudom, hogy nem. Azt viszont ne felejtsd el, hogy az idegen annyira intelligens hozzám képest, hogy akár Istennek is tekinthetnénk. - Ebben még nem lehetünk egészen biztosak - mondta a lány türelmesen. - De igen. Ha elgondolod, hogy hány évezred és milyen fejlett civilizáció kellett ahhoz, hogy ez a lény keresztülutazzon a galaxisokon! Jézusom, mi csupán férgek vagyunk hozzá képest. - Látod, pont ez az, ahova én is ki akarok lyukadni. Honnan tudod, hogy tényleg egy másik galaxisból érkezett? Csupán vakon elhiszed, amit mondott. Honnan tudod, hogy az a valami a tó fenekén tényleg űrhajó? Ezt is csupán elhiszed neki. Jim kezdett türelmetlenné válni. -Miért hazudna nekünk? Mi haszna lehetne a hazugságaiból? - Nem tudom. Viszont nem lehetünk biztosak abban, hogy a lény szándékai valóban tisztességesek. Ha ígérete szerint visszatér, szeretném felkészülten várni. A következő egy órát... esetleg kettőt vagy hármat, amennyire futja az időnkből... szeretném azzal eltölteni, hogy írok egy listát a kérdéseimről, s így alaposan megtervezhetem az újabb beszélgetést. Olyan stratégiát kell követnünk, hogy valódi információkat, tényeket kapjunk, ne csupán kitalált halandzsát. Kérdéseinket is e módszer alapján kell megfogalmaznunk. - Amikor a férfi levegőt vett, Holly belefojtotta a szót- - Oké, rendben, lehet, hogy a lény tényleg nem hazudik, ártatlan, mint a ma született bárány, és mindig színtiszta igazat mondta. De figyelj, Jim, ez nem tréfadolog. A Barát határozta meg a játékszabályokat, amikor rávett téged, hogy vásárolj jegyzettömböket és filctollat. Ő találta ki ezt a kérdés-felelet párbeszédet. Ha valóban el akart volna minket hallgattatni, már rég megtehette volna. A férfi a lányt bámulta, és gondterhelten rágcsálta ajkait. Aztán a fal felé fordította tekintetét, ahol nemrég még az idegen csinált színpompás varázslatot. Holly még tovább ütötte a vasat. - Még azt sem kérdezted meg tőle, miért akarta, hogy emberéleteket ments meg, és miért csupán bizonyos emberek életét? Jim újra a lányra nézett, és maga is elcsodálkozott azon, hogy a legeslegfontosabb kérdés tényleg nem jutott eszébe. A finoman sziszegő olajlámpás tejszerű fényében szeme újra kéken ragyogott, s nem volt már zöld, mint amikor a borostyánszínű káprázat beborította a szobát. - Oké - mondta végül Jim -, igazad van. Talán tényleg nem kell mindent készpénznek vennünk. Viszont akármi is ez az idegen, igazán zavarba ejtő lény. - Valóban zavarba ejtő - ismerte be Holly. -Úgy lesz, ahogy akarod: készítünk egy listát alaposan átgondolt kérdésekről. Amikor a lény visszatér, te fogsz kérdezni, mert te jól tudsz rögtönözni, ha éppen arra van szükség. - Egyetértek - mondta Holly, hogy a férfi nehogy túlságosan másodhegedűsnek érezze magát. A lány nem csupán kérdezésben volt jobb Jimnél, hanem ebben a szituációban ő számított igazán pártatlannak. A Barát már régóta kapcsolatban állt a férfival, és egyszer már csúfot űzött belőle, amikor kitörölte emlékezetéből a huszonöt évvel ezelőtti találkozásokat. Holly kénytelen volt feltételezni, hogy Jim együttműködik az idegennel, noha ezt akaratán kívül teszi. Az ő agyában A Barát képe élt, hiszen tízéves korában találkozott vele először, amikor az ember még könnyen befolyásolható. Jim akkor veszítette el a szüleit, s ezt a tátongó sebet próbálta egy csodával begyógyítani. A férfit talán úgy programozta be az idegen, hogy tudat alatt védje a titkait, s ne szolgáltassa ki őket a lánynak. Holly tudta, hogy egy vékony kötélen egyensúlyoz a józan elővigyázat és a paranoia között, és talán már kezd belebucskázni az utóbbi vermébe. Bár ilyen körülmények közepette talán csak egy paranoiás képes a túlélésre. Amikor Jim kiment, hogy könnyítsen magán, a lánynak minden porcikája tiltakozott az egyedüllét ellen. Inkább követte a férfit az épületen kívülre, és neki háttal megállt a Ford mellett, míg társa a kukoricaföld kerítésénél vizelt. Holly kibámult az éjfekete tóra. Hallgatta a békákat, ahogy újra rázendítettek a brekegőkórusra. Az énekes kabócák is muzsikáltak. Az aznapi események alaposan próbára tették Holly idegeit, s most még a természet hangjai is rosszindulatúan csengtek a fülében. Elgondolkodott, hogy egy bukott riporter és egy egykori tanár számára túl nagy feladat egy ilyen hatalmas és különös teremtménnyel érintkezésbe lépni. Kísértésbe esett, hogy talán itt kellene hagyniuk csapot-papot, de nem tudta, hogy szabad lenne-e távozniuk. Holly félelme A Barát távozása után sem csökkent, sőt, ha lehet, még tovább erősödött. Úgy érezte, mintha ezertonnás súly nehezedne rájuk, melytől egyszerűen képtelenek szabadulni. Éjfélre megettek hat csokoládés fánkot, és teleírtak hét lapot A Barátnak felteendő kérdésekkel. A cukor serkentette ugyan az agyműködésüket, de felborzolt idegeiket nem nagyon nyugtatta meg. Holly gondolatai nyugtalanul csapongtak ide-oda, s maga is fel-alá járkált a jegyzettömbbel a kezében. - Ezúttal nem fogjuk beérni írásban adott válaszokkal - mondta. - Túlságosan is körülményessé teszi a beszélgetést. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy mindent élőszóban mondjon el. Jim a hátán feküdt, kezét tarkójára kulcsolta. - Nem tud beszélni. - Miből gondolod? -Feltételezem, hogy nem tud, különben már elejétől fogva élőszóban közölt volna mindent. - Te csak ne feltételezz semmit! - mondta a lány. - Ha az idegen valóban képes saját részecskéit a falba vegyíteni, ha tud mozogni a rideg kövön keresztül. Ha... amint állítja... bármilyen alakot képes felvenni, akkor hogy a fenébe ne tudna magából szájat és hangképző szerveket alakítani, és.beszélni, mint minden értelmes teremtmény?! - Azt hiszem, igazad van - felelte Jim kelletlenül. - Azt mondta, meg tudna előttünk emberként jelenni. Nem így van? -De, de. -Nem vagyok rá kíváncsi, milyen lehet hús-vér formában. Nekem csupán egy hangra van szükségem... egy testetlen hangra a fényjáték mellé. Holly igyekezett felcukkolni magát, mert úgy vélte, csupán határozott, erőszakos hanggal lehet boldogulni, ha A Barát visszatér. Régi újságírói trükk ez, amit akkor alkalmazott, ha impozáns vagy félelmetesnek tűnő alannyal készített interjút. Jim felült. - Oké, lehet, hogy az idegen tud beszélni, de talán nem akar. - Már eldöntöttük, hogy a játékszabályokat mi határozzuk meg. -De nem értem, miért kellene nyíltan szembeszegülnünk vele. - Én nem szegülök vele szembe. -Azt hiszem, egy kicsit tisztelettudónak kell lennünk. - Ó, én nagyon is tisztelem őuraságát. - Nekem nem úgy tűnik. -Arról meg vagyok győződve, hogy ha akarna, széttaposhatna bennünket, mint két nyomorult férget. Ez mindenképpen tiszteletet ébreszt bennem. - Én ezt az érzést nem így nevezném. - Pedig én csupán ilyenfajta tiszteletet érzek iránta - mondta a lány, miközben szórakozottan körbesétálta a férfit. - Ha majd nem akar engem befolyásolni, ha segít megszabadulni az iránta érzett félelmemtől, ha majd elfogadhatónak tűnő válaszokat ad a kérdéseimre, akkor talán más módon is tisztelni fogom. - Kezdesz félelmetes lenni. -Én? - Olyan rosszindulatú vagy. - Ez nem igaz. Jim összeráncolta a szemöldökét. - Nekem úgy tűnik, túlságosan bizalmatlan vagy. - Ez csupán foglalkozási ártalom: a modern újságíró hangvétele. Ma nem szokás finoman kérdezni a riportalanyt... egyből támadni kell. Benned már készen áll az igazság csontváza, a beszélgetőpartnered csupán segít felépíteni rá az izomzatot. Én sosem próbáltam jóindulatú riporter lenni, mert akkor hátrányba kerültem volna kollégáimmal szemben. Most és itt egyértelműen kiállok az erőszakos stílus mellett. A különbség csak az, hogy most valóban kizárólag a meztelen igazság érdekel, s nem vagyok kíváncsi semmilyen szaftos körítésre. Valódi tényeket akarok kicsikarni a mi kis idegenünkből. - Talán meg sem jelenik még egyszer. - Azt mondta, visszajön. Jim megcsóválta a fejét. - Miért jönne vissza, ha te így állsz hozzá a dolgokhoz? - Csak nem azt akarod mondani, hogy fél tőlem? Miféle felsőbb hatalom az ilyen? Felcsendült a csengőszó, és Holly meglepetésében ugrott egy nagyot. Jim feltápászkodott. - Csak nyugi. A csengők elnémultak, megszólaltak, aztán újra elnémultak. Amikor harmadjára hallatszott a muzsikaszó, barátságtalan vörös fény izzott fel a fal egy pontján. Az apró foltocska egyre ragyogóbb lett, majd az egész kupolás padlásszobát káprázatos fényjáték világította be, mint állami ünnepeken a pompázatos tűzijáték. Azután a csengőszó végleg elhallgatott, s a parányi szikrák helyét a már jól ismert vibráló, amőba alakú fényfoltok foglalták el. - Rendkívül drámai -jegyezte meg Holly. Amint a fény vörösről lassanként borostyánszínűvé változott, a lány hozzákezdett mondókájához. - Szeretnénk, ha egy kicsit megkönnyítenéd a dolgunkat, és egyszerűen csak beszélnél hozzánk. A Barát nem válaszolt. -Légy szíves, mondj valamit! Semmi reakció. Holly a jegyzeteire pillantott, és felolvasta az első kérdést. - Te vagy az a felsőbbrendű hatalom, aki Jimet több alkalommal is életmentő misszióra küldte? A lány várt. Néma csend. Megismételte a kérdést. Néma csend. Holly makacsul harmadjára is próbálkozott. A Barát ugyan most sem szólalt meg, de Jim felkiáltott: -Nézd, Holly! A lány megfordult, és látta, hogy társa a másik írótömböt bámulja. A férfi szótlanul fellapozta az első tíz-tizenkét oldalt. A falból áradó hátborzongató fény elég világos volt ahhoz, hogy Holly rögtön észrevegye: a tömb eleje tele volt írva A Barát precíz nyomtatott betűivel. A lány elvette a papírtömböt Jimtől, és a lap tetején olvasni kezdte: IGEN. ÉN VAGYOK AZ A HATALOM. -Már megválaszolta valamennyi kérdésünket, amit leírtunk - szólt Jim. Holly indulatosan elhajította az írótömböt, s az a szemközti ablaknak csapódott. Az üvegben nem tett kárt, hanem zörögve a földre hullott. -Holly, ezt nem... A lány egy éles pillantással Jimbe fojtotta a szót. A fény egyre haragosabban vibrált a mészkőfalban. Holly A Baráthoz szólt: -Isten kőtáblákba vésve adta át Mózesnek a Tízparancsolatot, de szívesen beszélt is hozzá. Ha Isten így le tudott ereszkedni az emberekhez, miért ne tehetnéd meg te is? Szándékosan nem nézett fel, mert tudta, hogy Jim neheztel rá az ellenséges viselkedése miatt. Viszont megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy társa nem ad hangot méltatlankodásának. Mivel A Barát továbbra is néma csöndbe burkolózott, fennhangon megismételte az első kérdést: - Te vagy az a felsőbbrendű hatalom, aki Jimet több alkalommal is életmentő misszióra küldte? - Igen, én vagyok az a hatalom. - Az idegennek puha, kissé kenetes hangja volt. Egyformán jól lehetett hallani mindenhonnan, akárcsak a csengőszót. A Barát nem jelent meg emberi alakban, beszéde a semmiből zendült fel. A lány felolvasta második kérdését a listáról: - Honnan tudtad, hogy azokat az embereket halálos veszedelem fenyegeti? - Számomra az idő nem jelent áthatolhatatlan akadályt. - Mit értesz ezen? - Ismerem a múltat, a jelent és a jövőt. - Képes vagy a jövőbe látni? - Én nem csupán a jelenben élek, hanem a múltban és a jövőben is. A fény már nem vibrált olyan haragosan a falban, hanem ismét meleg borostyánszínben tündökölt. Úgy látszott, a lény is megbékélt a kialakult helyzettel. Jim hozzásimult a lányhoz, és finoman megszorította a karját, mintegy elismervén társa állhatatosságának eredményét. Holly elhatározta, hogy nem firtatja tovább az idegen jövőbe látó képességét, mert félt, hogy kifutnak az időből, és nem kerül sor valamennyi kérdésre. Inkább visszatért hát listájához. - Miért akartad, hogy éppen ezek az emberek meneküljenek meg? - Mert segíteni akarok az emberiségnek -ismételte meg a lény ezt a szépen csengő választ. Talán még egy kis nagyképűség is vegyült a hangjába, bár ezt igen nehéz volt megállapítani, mert beszéde színtelen, csaknem gépies volt. - De ha egyszer olyan sok ember hal meg nap mint nap, s legtöbbjük persze ártatlanul, akkor miért választottál ki önkényesen néhányat, akik megmenekülhetnek? - Ők nem mindennapi emberek. - És miben áll a különlegességük? -Ha életben maradnak, mindegyikük hozzájárul valamilyen úton-módon ahhoz, hogy az embereknek jobb sora legyen a világon. - Meg kell bolondulni - morogta Jim. Holly nem számított erre a válaszra. Nagyon szépen hangzott ugyan, de a lány hitte is, meg nem is. A Barát hangja ismerősnek tűnt, és ez némiképp nyugtalanította. Biztos volt benne, hogy már hallotta valahol, és emiatt valahogy nem csengett számára hitelesen, noha mélyen zengő, határozott árnyalatú volt. - Azt akarod mondani, hogy te nem úgy ismered a jövőt, hogy "így lesz", hanem "esetleg így is lehet"? - Igen. -Akkor hát mégiscsak isteni természetű lény vagy. - Nem. Olyan világosan azért nem látom a dolgokat, mint Isten. Jim kisfiús mosollyal bámulta a tarkabarka fényjátékot a falon, és izgatott elégedettséggel nyugtázta, amit hallott. Holly hátat fordított a falnak, a szoba másik sarkába sétált, és kinyitotta ott heverő bőröndjét. Jim kíváncsian nyújtogatta a nyakát. - Mit csinálsz? - kérdezte. - Keresek valamit - felelte a lány, és előhalászta a noteszét, amelybe gondosan feljegyezte a férfiról megtudott adatokat. Kinyitotta a könyvecskét, és ahhoz az oldalhoz lapozott, ahol a 246-os járat szerencsés megmenekültjeinek neve szerepelt. Hangosan olvasni kezdte a jegyzetet: - Május 15., Atlanta, Georgia állam. Sam Newsome és ötéves kislánya, Emily. Mit fognak ők tenni a világunkért, ha az ő életük fontosabbnak bizonyult a többi szerencsétlenül járt ember életénél? A kérdésre nem érkezett azonnal válasz. - Nos? - sürgette Holly. - Emily egyszer majd nagy tudós lesz, aki egy ma még gyógyíthatatlan betegség ellenszerét találja fel. - Egy árnyalatnyi nagyképűség most is vegyült a hangba. - Melyik betegségre gondolsz? - Miért nem hisz nekem, Miss Thorne? -A Barát olyan előkelő hangsúllyal beszélt, mint egy angol komornyik. Holly még egy kisgyermek sértett duzzogását is kiérezte a tiszteletet parancsoló máz mögül. - Mondd meg, melyik az a betegség, és akkor talán hinni fogok neked - kérte a lány. -Rák. -Milyen rák? Ennek a betegségnek nagyon sok fajtája van. - Mindenféle rák ellenszerét felfedezi. Holly újra a noteszébe pislantott. -Június hetedike, Corona, Kalifornia állam. Louis Andretti. - Ő lesz az apja egy gyermeknek, akiből... ha felnő... nagyon tehetséges diplomata válik. Mindenesetre jobb kilátás, mintha az apát egy csörgőkígyó harapná halálra, gondolta a lány. -Június huszonegyedike, New York City. Thadeus... - Belőle óriási tehetségű művész lesz, aki alkotásaival új reményt önthet az emberekbe. - Nagyon kedves kölyöknek tűnt - mondta boldogan Jim, aki készpénznek vette ezt az egészet. - Ügyet sem vetve a férfi iménti megjegyzésére, Holly rendületlenül olvasta tovább: -Június harminc, San Francisco... - Rachel Steinberg szülni fog egy gyereket, aki egykor nagy szellemi vezető lesz ebben az országban. Holly biztos volt benne, hogy hallotta már ezt a hangot. De vajon hol? -Július Ötödike... - Miami, Florida állam, Carmen Diaz. Az ő fia sok év múlva az Egyesült Államok elnöke lesz. Holly meglegyezte magát a notesszel, és megkérdezte: - Miért nem az egész világ elnöke? -Július tizennegyedike, Houston, Texas állam. Amanda Cutter gyermekéből nagy békeharcos lesz, ha felnő. - A második Messiás? - vetette közbe a lány. Jim arrébb csúszott Holly mellől. A két ablak közti falnak dőlt, körülötte szelíden villództak a fények. - Most meg mi a bajod? - kérdezte. - Túl sok ez nekem. - Micsoda? - Ő azt mondja, hogy különleges emberek életét akarja megmenteni. - Segíteni akarok az emberiségen - helyesbített a színtelen hang. - Persze, persze - motyogta Holly a falnak, majd Jimhez fordult: - Ezek az emberek túlságosan is különlegesek, nem gondolod? Lehet, hogy hülye vagyok, de nekem itt valami bűzlik. Egyik szerencsés túlélőből sem lesz lelkiismeretes orvos, bátor zsaru, kedves ápolónő vagy tehetséges üzletember, aki új munkalehetőségeket teremt. Nem, ehelyett világhírű békeharcosokká válnak, ha felcseperednek. Világhírű, világhírű és világhírű! - Ez az a szakmai ártalom, amiről beszéltél? -Ez hát! A férfi elrugaszkodott a faltól, és mindkét kezével kisöpörte a haját a homlokából. - Értem én az álláspontodat: ez az egész kezd számodra olyanná válni, mint a Határok nélkül egyik epizódja. De gondolj csak bele: ez egy teljesen őrült szituáció! Egy földönkívüli lény, aki jóformán isteni képességekkel bír, elhatározza, hogy segít az embereknek, akiknek az értelme hozzá képest csupán gyerekcipőben jár. Nem logikus hát, hogy az ő érdeke csupán a valóban különleges emberek megmentése a te képzeletbeli üzletembered helyett? - Nagyon is logikus - felelte a lány. - Egyszerűen csak nem tudom elhinni ezt a mesét, és nekem nagyon jó orrom van az ilyesmihez. - Biztosan ezért volt olyan sikeres riporter, nem igaz? - szólt közbe az idegen. A lány más körülmények között talán nevetett volna ezen a kaján megjegyzésen, hogy jelezze: semmibe veszi az őt ért gúnyolódást. Most azonban végleg meggyőződésévé vált, amit már sejtett az iménti válaszokból: egy gőgös, túlérzékeny, ám isteni képességekkel megáldott hatalommal állnak szemben, s ez a tény inkább torokszorító, mint nevetséges. - Miféle felsőbbrendű hatalom ez? - kérdezte Jimet. - Legközelebb talán már le is fog kurvázni. A Barát nem szólt semmit. Holly újra a noteszába temetkezett. - Július huszadika. Steven Aimes. Birmingham, Alabama állam. Fényes cikkcakkok úsztak végig a falon. A minták most kevésbé voltak kecsesek és érzékiek, mint korábban. Ha zenei párhuzamot akarnánk vonni, azt mondhatnánk, hogy ha a néhány perccel ezelőtti fénykoncert Brahms valamelyik békés szimfóniájára hasonlított, akkor a mostani nyugtalan vibrálás egy modern dzsesszdarab disszonáns kavalkádjával lehetne egyenértékű. - Mi van Steven Aimes-szel? - erősködött Holly. Még emlékezett, mekkora akaraterő párosult benne a tisztelet mellé az imént, - Mennem kell. - Nagyon rövid ideig voltál itt - mondta a lány. A borostyánszínű fény kezdett elsötétülni. -Az áramlat a tóban olyan természetű, hogy nem tart mindig azonos ideig. De majd visszatérek. - Mi van Steven Aimes-szel? Ő már ötvenhét éves elmúlt, és talán nemzhet még tehetséges gyermekeket, de ez már nem túlságosan valószínű. Őt miért mentetted meg? A hang kezdett elmélyülni, inkább basszus volt már, mint bariton, és metszően fenyegetővé vált. - Nem volna bölcs dolog, ha megkísérelnétek elmenni innen. A lány már várta ezt a mondatot. Amint meghallotta ezt a baljóslatú figyelmeztetést, görcsösen összerándult. Jim szintén megdöbbent. Megfordult, és némán bámulta a piszkossárga fényfoltokat, amint összevissza kavarognak és szétoszlanak. Az idegen mintha egy emberi szemet próbált volna megmintázni. - Mit értesz ezen? - szólalt meg a férfi végül. - Akkor megyünk el innen, amikor akarunk. - Várnotok kell, míg visszatérek. Meghaltok, ha szökéssel próbálkoztok. -Akarsz te egyáltalán az emberiségnek segíteni? - kérdezte élesen Holly. - Ne aludjatok! Jim Holly mellé húzódott. A lány kissé megrontotta agresszív viselkedésével az imént kettejük harmonikus viszonyát, a férfi most mégis testestül-lelkestül mellette állt. Egyik karjával átölelte Hollyt, hogy ezzel is védelmet biztosítson számára. - Nem szabad aludnotok! A mészkőfalat mélyvörös foltok tarkították. - Az álmok egy másik világ kapui. A vérvörös fény kialudt. Csupán az olajlámpás világította be a padlásszobát. Az égő gáz metsző hangon sziszegett a félhomályban, mely A Barát távozása után keletkezett. Holly a lépcsőlejárat előtt állt, és zseblámpával világította meg a lenti sötétséget. Jim feltételezte, hogy a lány most azon töri a fejét, hogy valóban tilos-e a malmot elhagyniuk, s ha így van, miféle erőszak tarthatja vissza őket. A férfi a hálózsákján ült és szótlanul nézte a lányt. Egyszerűen nem tudta felfogni, miért lett hirtelen minden olyan kilátástalan. Azért jöttek ide a szélmalomhoz, mert mintegy tizennyolc órával ezelőtt olyan bizarr és ijesztő események történtek Laguna Niguelben, hogy muszáj volt a végére járni a rejtélyek sorozatának. Korábban a férfi magányos farkas volt, elvégezte a rábízott feladatokat: végveszélyben lévő emberek segítségére sietett az utolsó pillanatban. Egy élettelen rongybabaként mozgatott szuperhős volt, aki csupán a menetrend szerinti repülőgépekkel tudott repülni, és a szennyesét is saját maga mosta. Ám feltűnt a színen Az Ellenség - vagy akárhogyan is nevezzük a Gonoszt -, és ilyen súlyos fenyegetést már nem lehetett egy kézlegyintéssel elintézni. Az Ellenség újabb támadása bármelyik pillanatban várható volt, s minden ilyen alkalommal egyre közelebb férkőzött hozzájuk. Még nem volt vége a játszmának azzal, hogy fény derült a titokzatos felsőbb hatalom mibenlétére, mert mindkettőjük létérdeke volt, hogy minél hamarabb leszámoljanak az őket fenyegető Ellenséggel. Jim tulajdonképpen számított rá, hogy a farmon találkozni fog mind a Jóval, mind a Gonosszal, egyszerre fog érezni örömet és félelmet. Annyiban legalább érdemes volt fejest ugrani a félelmetes ismeretlenbe, hogy sikerült tiszta vizet önteni a pohárba az életmentő akcióival kapcsolatban. Most mégis jobban összekuszálódott benne minden, mint amikor megérkeztek. Néhány fejlemény azért ébresztett benne egy kis reménysugarat: csak őszinte ámulattal tudott visszagondolni a csengettyűszóra, és a gyönyörű, istenien ragyogó fényre, mely - mint később kiderült - maga A Barát volt. Büszkén gondolt arra, hogy olyan emberek életét mentette meg, akik egykoron majd nagy szolgálatot tesznek az emberiségnek. Viszont egyre inkább elkedvetlenítette az a gondolat, hogy A Barát talán csak részigazságokat mondott el nekik, vagy rosszabb esetben végig hazudott. Nyugtalanította a lény hangjában érzett gyermekes dac, és nem tudta már, hogy május óta, mikor megmentette a Newsome családot, a jó vagy a gonosz szolgálatában állott. Félelme mellett azonban még élénken élt benne a remény. Bár a kétségbeesés tüskéje befészkelte magát a szívébe, nem hagyta el végleg optimizmusa. Holly kikapcsolta a zseblámpát, visszajött a nyitott ajtóból és leült a matracára. - Nem tudom, talán csak üres fenyegetés volt az egész, de ez csak akkor derül ki, ha valóban elmegyünk. - Miért, te szeretnél elmenni? A lány megrázta a fejét. - Mi haszna lenne itthagyni a farmot? A baj úgyis bárhol utolérhet bennünket, nem igaz? Hiszen az idegen megtalált téged Laguna Niguelben, meghatározta a küldetésedet, utolért Nevadában és Bostonba küldött, hogy megmentsd Nicholas O'Connert. - Sokszor éreztem, hogy velem van, bármerre is tartottam éppen. Houstonban, Floridában, Franciaországban; Angliában ő vezetett engem, tudatta velem, mi következik, és én mindig megtettem, amit akart. Holly kimerültnek látszott. Nyúzott volt, és nem csupán az olajlámpás tejszerű fénye miatt látszott sápadtnak. Szem környékét a fáradtság vastag karikái árnyékolták. Egy pillanatra becsukta a szemét, és hüvelykujjával megdörzsölte az orra nyergét. Feszültség ült ki arcára, mintha kínzó fejfájás gyötörné. Jim tiszta szívből sajnálta, hogy a lány belekeveredett ebbe az ügybe. Viszont sajnálata mellé egy kis öröm is vegyült, noha ez a jelen helyzetben egy kicsit önző felfogást tükrözött. Bár elég monogám természet volt, most mégis örült, hogy Holly vele van, akármilyen félelmetesnek is ígérkezett az éjszaka. Többé már nem volt egyedül. A lány még mindig az orrnyergét dörzsölgette, és gondterhelt ráncok redőzték a homlokát. -A lény hatalma nem csupán a tóra és környékére terjed ki - mondta. - Biztos vagyok benne, hogy hosszabb távolságokon is többre képes az egyszerű telepatikus kapcsolatnál. Bárhol képes megjelenni: ezt bizonyítják a karcolások az oldalamon, és a ma reggeli szörnyűség a hálószobádban. - Várjunk csak - vetette közbe a férfi -, azt tudjuk, hogy Az Ellenség számára a tér nem jelent legyőzhetetlen akadályt, de abban nem lehetünk biztosak, hogy ez igaz A Barátra is. Hiszen Az Ellenség elevenedett meg álmodban és tört az életünkre ma reggel. Holly kinyitotta a szemét, és lassan lecsúsztatta kezét az arcáról. Hangja zordan csenget, amikor megszólalt. - Azt hiszem, a két lény egy és ugyanaz. - Mi? - Az Ellenség és A Barát. Nem hiszem, hogy két teremtmény is lakozik a tó fenekén az űrhajóban, már ha egyáltalán létezik az az űrhajó. Szerintem csak egy idegen létezik, akinek van egy jó és egy gonosz arca. Holly elmélete teljesen világos volt, de egyszersmind túl borzasztó ahhoz, hogy Jim ezt egyből megeméssze. -Ugye, viccelsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy az idegen... őrült? - Pontosan erre gondolok. A lény olyasmi betegségben szenvedhet, amit mi, emberek skizofréniának nevezünk. Kettős szerepet játszik egyszerre, de valójában nem tudja, mit csinál. Jim arcáról lerítt a kétségbeesés: ő görcsösen próbálta hinni, hogy A Barát normális, jóakaratú teremtmény. Holly mindkét kezével megragadta a férfi jobbját, és gyorsan beszélt tovább, nehogy társa félbeszakítsa. - Emlékezz csak vissza, hogyan viselkedett! Magát gőgösen az emberiség jótevőjének vallotta, és mint egy kisgyermek, megsértődött, amikor én ezt kétségbevontam. Hangja néha mézesmázos volt, néha pedig a dühtől fortyogott. Átlátszóan hazudott, és mégis abba a hitbe ringatta magát, hogy mi mindent elhiszünk neki. Titokzatoskodni próbált, noha ennek nem volt semmi értelme. Összességében nekem meggyőződésemmé vált, hogy a lény elméje megbomlott. A férfi lázasan kereste a hibát ebben a gondolatmenetben, és azonnal talált is egyet. - Azt viszont te sem gondolhatod komolyan, hogy egy őrült személy, pontosabban egy őrült földönkívüli lény el tudott volna vezetni sok ezer fényéven keresztül egy elképzelhetetlenül bonyolult űrjárművet, amikor nem is volt tudatában cselekedeteinek. -Egyáltalán nem biztos, hogy jól okoskodsz. Az idegen talán csak azután őrült meg, hogy ide megérkezett. Lehetséges, hogy nem is ő vezette az űrhajót, hanem egy beépített robotpilóta. Nincs kizárva, hogy mások is voltak a fedélzeten az ő fajtájából, csak éppen mindannyian halottak. Jim, a lény soha nem beszélt semmiféle legénységről, csupán Az Ellenségről. Ha elfogadjuk földönkívüli eredetét, nem sántít az egy kicsit, hogy mindössze két pilóta indult el egy űrbéli felfedezőútra? Lehet, hogy ez az őrült meggyilkolta a társait. A lány feltevései ugyan helytállóak is lehettek, ám ebben a helyzetben csupán feltevések maradtak. Az Ismeretlennel álltak szemben - így, nagy I-vel -, és ilyenkor a lehetőségek száma gyakorlatilag végtelen. A férfi olvasta valahol, hogy sok tudós szerint, amit az emberi elme kigondol - bármilyen fantasztikus is legyen az -, valahol létezhet a világegyetemben, mert a végtelenség korlátlan lehetőségeket biztosít. Jim elmagyarázta ezt a gondolatot Holly-nak, és hozzátette: - Nyugtalanít, hogy most éppen az ellenkezőjét mondod annak, amit korábban vallottál. Emberi logikával próbálod a dolgokat megmagyarázni, noha nekünk egy idegen lénnyel van dolgunk. Miért feltételezed azt, hogy egy földönkívüli is megőrülhet oly módon, mint az emberek? Ez teljesen földhözragadt gondolkodásra vall. A lány bólintott. - Természetesen igazad van. De pillanatnyilag ez az egyetlen lehetőség, amit magamban el tudok fogadni. Amíg meg nem győződöm az ellenkezőjéről, addig feltételezem, hogy egy nem normális lénnyel állunk szemben. Jim kinyúlt, és szabad kezével nagyobb lángra vette az olajlámpást. - Jézusom, tisztára libabőrös lettem -mondta borzongva. - Nem vagy egyedül - szólt Holly. - Ha valóban skizofrén, és legközelebb Az Ellenségként jelenik meg... vajon mi lesz velünk? - Próbálok nem gondolni erre - mondta a lány. - Ha szellemileg valóban jóval magasabb szinten áll, mint mi, ha az ő tudásához és tapasztalatához képest az emberiség csupán gyerekcipőben jár, akkor az idegenünk olyan szörnyű pusztítást vihet végbe, hogy hozzá képest Hitler, Sztálin és Pol Pot csupán egy vasárnapi iskola jámbor tanítói voltak. A férfi próbálta elhessegetni magától ezt a baljóslatú gondolatot, de nem sikerült. A korábban megevett csokoládésfánkok emésztetlenül égették a gyomrát. -Amikor a lény visszatér... - kezdte el Holly. -Az isten szerelmére... - vágott közbe Jim -, nem kérek többet a te ellenséges újságírói taktikádból! - Egy kicsit tényleg túlfeszítettem a húrt -ismerte be a lány. - Pedig ez a helyes taktika, csak nem szabad túlzásba vinni. Ha az idegen visszatér, majd szelídebb hangvételt ütök meg. Jim valójában komolyabban vette a lány feltevését, mint az imént mutatta. Kiverte a hideg veríték, ha arra gondolt, hogy ellenséges viselkedésükkel talán magukra haragították az idegent, aki ezután mint Az Ellenség fog visszatérni. - Miért ne kerülhetnénk a nyílt összeütközést? Elég volna, ha elaltatnánk a figyelmét, kedvesek lennénk hozzá, és... - Nem jó. Az őrülteket nem szabad kényeztetni, mert az csak súlyosbítja az állapotukat. Szerintem egy ápoló ilyenkor azt tanácsolná, hogy viselkedjünk vele rendesen, de egyszersmind határozottan. A férfi elhúzta a kezét a lánytól, mert tenyere nyirkos lett. Az ingébe törölte mindkettőt. A malom természetellenesen csöndes volt, mintha mindenütt vákuum lett volna, ami közismerten nem vezeti a hangot. Ők ketten egy hatalmas befőttesüvegbe zárva érezhették magukat az óriások birodalmában. Jim más körülmények között talán zavarónak találta volna a csendet, de most azzal magyarázta, hogy A Barát valószínűleg alszik vagy mélyen a gondolataiba merül. - Ő biztosan jót akar - mondta. - Lehet, hogy őrült, és a másik énje talán gonosz és erőszakos, akárcsak Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Legfeljebb tiszta vizet öntünk a pohárba. A lány elgondolkodott egy pillanatra. - Igazad van: majd meglátjuk. Ha visszatér, mindenesetre megpróbálom kihúzni belőle az igazságot. - Tudod, mi nyugtalanít engem a legjobban? Talán semmi hasznunk nem lesz belőle, ha elmondja a teljes igazságot... egy őrült előbb-utóbb úgyis az értelmetlen erőszakhoz folyamodik. A lány bólintott. - Meg kell próbálnunk. Zavart csend támadt kettejük között. Jim ránézett az órájára, és látta, hogy már hajnali egy óra múlt tíz perccel. Nem érzett álmosságot. Attól ugyan nem kellett tartania, hogy elalszik, és ezzel átlép egy másik világ kapuján, most mégis rendkívüli fáradtságot érzett. Aznap nem csinált semmit, csak ült az autóban és vezetett, aztán ült vagy állt a malom padlásszobájában, izmai ennek ellenére úgy fájtak, mintha legalább tíz órán keresztül nehéz fizikai munkát végzett volna. Egész teste elbágyadt, a szemei égtek. Látszott, hogy nagyon rossz hatással van rá az állandó idegfeszültség. Kezdte azt kívánni, bárcsak ne térne vissza A Barát, s félelme olyan természetű volt, mint amikor a kisgyermek attól retteg, hogy már megint a fogorvoshoz kell mennie. Egész lényével erre a kívánságra koncentrált, mert már-már meggyőződésévé vált, hogy így elérheti, amit akar. Eszébe jutott egy Chazal-idézet, amivel mindig akkor hozakodott elő, amikor Poe és Hawthorne szorongásos verseit tanította: A félelem gyakran felidézi bennünk gyermekkorunk gesztusait. Ha valaha is visszamegy még tanítani, ezt az anyagot sokkal nagyobb beleéléssel tudja majd leadni - hála a szélmalomban történteknek. Öt perccel fél kettő előtt A Barát ismét megjelent, köddé oszlatva ezzel Jim reményeit. Ezúttal nem volt csengettyűszó. Vörös fény gyulladt ki a falban, mintha karmazsinszínű festéket csöppentettek volna vízbe. Mindketten talpra ugrottak. A férfi már nem tudott nyugodtan megülni az idegen jelenlétében, aki bármely pillanatban embertelen brutalitással támadhat rájuk. A fal egész hosszában felragyogott a fény, de most már borostyánszínben. Az idegen meg sem várta a kérdést, hanem egyből rákezdte: -Augusztus elseje, Seattle, Washington állam. Laura Lenaskian fulladásos haláltól menekült meg. Az ő gyermekéből egykor nagy komponista lesz, akinek zenéje vigasztalást nyújt a nagy bajban lévő embereknek. Augusztus nyolcadika, Peoria, Illinois állam, Doogie Burkette. Belőle nagy hírű természetgyógyász lesz Chicagóban, aki sok jót tesz, és sok életet ment meg. Augusztus tizenkettedike, Portland, Oregon állam, Bilfy Jenkins. Ha felnő, nagyszerű orvosi műszerész lesz belőle, aki találmányaival forradalmasítja az egészségügyet. Jim szeme találkozott Hollyéval, s kétség nem fért hozzá, hogy mindketten ugyanarra gondoltak. A Barát ingerlékeny, olyan majd-én-megmutatom kedvében volt, és darálta monotonul az adatokat. Valószínűleg hitelesnek akart tűnni a két ember előtt, amikor ilyen precizitással sorolta életmentő tetteit. Lehetetlen volt megmondani, hogy igaz-e mindaz, amit állít, vagy némi fantáziálgatással kiegészítette a száraz tényeket. Fontos momentum volt, hogy nagyon szerette volna, ha ők ketten hisznek neki. Jimnek fogalma sem volt, miért számít az ő és Holly véleménye egy olyan lénynek, akinek értelme jóval az ő szintjük felett áll - ez mindenesetre egy előnynek számított. -Augusztus huszadika, a Mojave-sivatag, Nevada állam, Lisa és Susan Jawolski. Lisa szeretete és ragaszkodása majd elfeledteti a lányával azt a szörnyű traumát, amit az apja halála okozott benne. Ha Susan felnő, a világtörténelem legnagyobb politikusasszonya válik belőle. Augusztus huszonharmadika, Boston, Massachusetts állam. Nicholas O'Conner egy elektromos vezeték robbanásánál menekült meg. Belőle lelkész lesz, aki életét a szegények gondozásának szenteli India nyomornegyedeiben. Gyermetegen átlátszó volt, ahogy az idegen válaszolni próbált Holly azon kritikájára, hogy védencei mindannyian világhírességek. A Burkette-fiú nem fogja megváltani a világot, csupán egy ismert természetgyógyász lesz, Nicholas O'Connerből egy végtelenül alázatos ember válik, aki "csak" másokon segít - legtöbbjük azért még így is rendkívüli képességekkel megáldott valaki. A lény felismerte, hogy némileg hitelesebbé kell tennie meséjét, de ezzel a húzással csupán Holly elmélete malmára hajtotta a vizet. Valami még szöget ütött Jim fejébe, s ez az idegen hangja volt. Minél több ideig hallgatta, annál inkább meggyőződésévé vált, hogy már hallotta valahol, de nem ebben a szobában huszonöt évvel ezelőtt, de még csak nem is az utóbbi események kapcsán. Ez a hang valójában valaki másé volt, természetesen, hiszen az idegen nem rendelkezhetett olyan szervekkel, mint az emberek. A lény utánozott valakit, mint egy társas összejövetel mókamestere. Jim biztos volt benne, hogy ismeri a hang eredeti gazdáját, csak azt nem tudta, ki lehet az. -Augusztus huszonhatodika, Dubuque, lowa állam. Christine és Casey Dubrovek. Christine még egy másik gyereknek ad életet, aki a jövő század legnagyobb tudósa lesz. Casey-ből egy kivételes tehetségű pedagógus válik, aki nagyszerűen megérteti magát a tanítványaival, de karrierjét egy tragikus Öngyilkosság töri derékba. Jim úgy érezte, mintha mellbevágták volna. Most maradék hite is megingott a lény jóakaratát illetően. - A fenébe is, ez övön aluli volt - mondta Holly. Jim undorodott az idegen kicsinyességétől, noha nagyon szerette volna, ha végül kellemesen csalódik. A borostyánszínű ragyogás kavargott-örvénylett a fal belsejében, mintha A Barát diadalmasan venné tudomásul, hogy sikerült a két földlakót padlóra küldenie. Jimen annyira úrrá lett a kétségbeesés, hogy már azt is mérlegelni kezdte: a tó fenekén élő teremtmény talán velejéig romlott, nincs benne egy cseppnyi jóság sem. Elképzelhető, hogy az általa megmentettek nemhogy hasznára lennének az emberiségnek, hanem egyenesen ártalmas bűnözőkké válnak. Lehet, hogy Nicholas O'Conner felnőttként valójában tömeggyilkos lesz. Billy Jenkinsből talán vadászrepülő lesz, aki elárulja a hazáját, és a légelhárító rendszert kijátszva, ledob néhány atombombát a legsűrűbben lakott területekre. Susie Jawolski sem fut be nő létére káprázatos politikai karriert, hanem terrorista lesz, aki pokolgépeket helyez el nyilvános épületekben, és legéppuskázza azokat, akiknek nézetével nem ért egyet. De ahogy így átesett a ló másik oldalára, hirtelen felrémlett benne az ifjú Susie Jawolski arca, aki maga volt a megtestesült ártatlanság. Nem tudta elhinni, hogy ez a kislány valaha is ártani tudna valakinek. Ő a jó ügyért harcolt, ennélfogva A Barát is jót akart, akár őrült, akár nem. Nincs kizárva persze, hogy az idegen tud hihetetlenül kegyetlen is lenni. Holly a lényhez szólt: - Van még más kérdésünk is. - Gyerünk, ki velük! A lány a táblára meredt, Jim pedig remélte: nem felejti el, hogy most finomabban kell viselkednie. - Miért éppen Jimmel hajtattad végre az életmentő akciókat. - Ő volt számomra a legkézenfekvőbb. - Azért, mert a farmon élt? -Igen. -Rajta kívül vettél még más embereket igénybe hasonló feladatokra? -Nem. - Tízezer éven keresztül soha? - Miféle provokatív kérdés ez? Azt hiszitek, behúzhattok a csőbe? Még mindig nem hiszitek el, hogy az igazat mondom? Holly Jimre nézett, aki megrázta a fejét, mintegy jelezvén ezzel, hogy nincs itt az ideje a rámenősködésnek, és a szolid magatartás most nem csupán erény, hanem menekülésük kulcsa lehet. A férfiban felmerült a kérdés, hogy a lény tud-e olvasni gondolataikban, ha már egyszer parancsait is telepatikus úton közli. Talán nem. Ha tudna, már rég haragra gyulladt volna, amiért őrültnek gondolják és mélyen lenézik őt. -Sajnálom - mondta Holly. - Nem állt szándékomban megsérteni. Csak szeretnénk téged jobban megismerni, mert lenyűgöz minket a hatalmas tudásod. Ha valamely kérdésünket bántónak éreznéd, hidd el, nem szándékosan provokálunk. A Barát erre nem szólt semmit. A fény most szelídebben vibrált a mészkő belsejében. Jim tudta, hogy az idegen cselekedeteit veszélyes emberi mérce alapján megítélni, most mégis úgy gondolta, hogy a megváltozott fényminták és a szolidabb ragyogás azt jelentik, hogy A Barát gondolkodik valamin. Valószínűleg próbálta megemészteni, amit Holly mondott, s mérlegelte, vajon őszintén beszélt-e a lány. Végül újra megszólalt, de jóval enyhültebb hangon, mint az imént: -Kérdezzetek tovább! Holly újra az írótömböt hívta segítségül: - Felmented-e valaha is Jimet a feladata alól? - Ő akarja, hogy felmentsem? Holly kíváncsian nézett Jimre. Azok után, ami az elmúlt hónapokban történt vele, a férfi egy kicsit meglepődött a kérdésen. - Ha jól végzem a dolgomat, akkor nem. -Jól végzed. Hogyan is kételkedhetsz ebben? De függetlenül attól, hogy jónak vagy gonosznak gondolsz-e engem, soha sem foglak felmenteni a küldetésed alól. Ez a baljóslatú utolsó mondat lehűtötte Jim kedélyét. Újra megingott a bizalma abban, hogy nem leendő gyilkosok és tolvajok életét mentette-e meg. -Miért... - kezdett bele egy kérdésbe Holly, ám A Barát félbeszakította. - Van még egy ok, amiért Jim Ironheartot választottam ki erre a feladatra. - Mi az? - kérdezte Jim. - Szükséged volt erre a küldetésre. -Nekem? - Valójában mindig is ez volt a célod. Jim egyszerre mindent megértett. Félelme, amit A Barát iránt érzett, megmaradt, de rádöbbent, hogy az idegen tulajdonképpen megmentette őt. Értelmet adott zsákutcába jutott életének, s így majdnem ugyanazt cselekedte, mint amikor ő hozta vissza a halál torkából Billy Jenkinst, Susie Jawolskit és a többieket. Őt nem fizikai, hanem lelki megsemmisülés fenyegette, de szerencsére A Barát megszánta, és dobott egy mentőövet feléje. Jimet porig sújtotta Larry Kakonis tragikus öngyilkossága, túlzott depresszió lett úrrá rajta. Ez a szánalom - noha talán csak hazugság volt - lelke mélyéig meghatotta a férfit, és könnycseppek tűntek fel a szeme sarkában. -Miért kellett tízezer évet várnod arra, hogy kiválassz valakit, aki által segíthetsz az emberiségnek? - kérdezte Holly. -Először meg kellett ismerkednem az itteni körülményekkel, adatokat gyűjtöttem, majd mérlegeltem, hogy mi lehetne a legbölcsebb megoldás. -Ez tartott tízezer évig? Hiszen az hosszabb idő, mint az írásos történelem! Semmi válasz. A lány megismételte a kérdést. Végül megszólalt A Barát: -Most mennem kell. - Aztán, mintha nem akarná, hogy az iménti ellágyulását a gyengeség jelének tekintsék, hozzátette: - Ha megpróbáltok elszökni innen, mindketten halál fiai vagytok. - Mikor térsz vissza? - kérdezte Holly. - Ne aludjatok! - Előbb-utóbb úgyis kell valamennyit aludnunk - mondta a lány, miközben a fény borostyánból vörösre váltott, mintha az egész szoba vérben fürödne. - Ne aludjatok! - De már hajnali két óra van! - Az álmok egy másik világ kapui. Holly felcsattant: - Nem maradhatunk örökké ébren, a fenébe is! A fény kialudt a mészkőfalban. A Barát elment. A világnak valamely pontján - talán több helyen is - most tetőfokára hágott a jókedv: emberek kacagtak, táncoltak, szerelmesek bódultak el egymás ölelésében. A malom padlásszobájában - amit egyébként liszteszsákok tárolására terveztek -azonban pocsék volt a hangulat, és képletesen a félelem előérzete tornyosult egészen a mennyezetig. Holly ordítani szeretett volna tehetetlenségében. Egész életében a tettek embere volt, noha cselekedetei gyakran balul ütöttek ki. Ha egyik munkahelye nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, nem habozott újat keresni és odébbállni. Ha már nem érezte eléggé kielégítőnek és önzetlennek valamelyik kapcsolatát, azonnal szakított az illető férfival. Az újságíróskodás óriási felelősséggel járt, s ő hamar belátta, hogy szakmája ugyanolyan korrupt, mint minden más a világon. Volt hát oka megfutamodni ettől is, de ezenkívül mindeddig megfutamodott az igazi szerelemtől és a nyugodt, nyárspolgári élettől. Most azonban nem volt lehetőség a visszakozásra. A Barát legalább egy szempontból jót cselekedett vele: nem engedte, hogy e probléma elől megfutamodjon. Egy darabig még ketten elemezgették az idegen legutóbbi látogatását. Végigfutottak a kimaradt kérdéseken, és némelyiket módosították vagy kiegészítették. Az mindenesetre már eredmény volt, hogy hozzájutottak néhány nagyon lényeges információhoz, bár természetesen nem tudhatták, mi igaz és mi nem abból, amit A Barát elmondott nekik. Negyed négykor már olyan fáradtak és megviseltek voltak, hogy nem tudtak sem ülni, sem állni. Közelebb húzták egymáshoz a hálózsákjaikat, elnyúltak rajta, és háton fekve bámulták a kupolás mennyezetet. Az elalvást megelőzendő, az olajlámpást a legnagyobb lángra állították. Várták A Barát visszatértét, és közben apró semmiségekről beszélgettek, hogy tudatukat éberen tartsák. Társalgás közben nehéz elszunyókálni, s ha valamelyiküket mégis elnyomta volna az álom, a másik könnyen kikövetkeztethette volna a hirtelen támadt csendből. Összekulcsolták kezeiket - a férfi jobbjával szorította a lány balját -, s így testközelben jobban oda tudtak figyelni egymásra. Holly tulajdonképpen hozzászokott már az éjszakázáshoz. Egyetemi évei alatt gyakran sokáig fennmaradt, ha éppen vizsgáira készült, és harminchat órányi folyamatos ébrenlét meg sem kottyant neki. Kezdő riporter korában, amikor még az újságírás jelentette számára a mindent, egész éjszaka dolgozott egy-egy cikken: többször is végighallgatta az interjút tartalmazó magnószalagokat, és kínlódott a szöveg megszerkesztésével. Néha csupán az álmatlanság gyötörte, mert nem tartozott az álomszuszékok közé. Nem egészen huszonnégy óra telt el azóta, hogy Az Ellenség kiűzte őket az ágyból Laguna Niguelben. Ez igazán nem volt hosszú idő, Holly mégis úgy érezte, hogy az álommanó elsuhan mellette, és kezdi leragasztani pilláit. Összemosódtak benne az előző napok eseményei, ami nem is volt csoda ennyi izgalom után. Az igazat megvallva nem is tudott jól aludni az utóbbi időben, s ennek oka természetesen a rémálom volt. Az álmok egy másik világ kapui. Ha elalszik, nagy veszélybe sodródhat, muszáj hát ébren maradnia. A fenébe is, nem lenne szabad ilyen fáradtnak lenni, akármennyi rémség is történt vele mostanában! Makacsul erőltette hát a beszélgetést Jimmel, noha azon vette észre magát, hogy néha már azt sem tudja, mit mond, milyen szavak hagyják el éppen ajkait. Az álmok egy másik világkapui. Furcsa kábaság vett erőt rajta, mint aki kábítószert fogyasztott. Lehet, hogy A Barát először figyelmeztette őket az álom veszélyeire, aztán pedig észrevétlenül álomport szórt rájuk. Az álmok egy másik világ kapui. Holly küzdött az agyára szálló köd ellen, de nem volt sem ereje, sem elég akarata ahhoz, hogy felüljön vagy legalább kinyissa a szemét. Pillái lassan lecsukódtak, és ő már ezt nem vette észre. Az álmok egy másik világ kapui. A félelem sem tudta ébren tartani. Az álommanó bubája győzedelmeskedett rajta, miközben még hallotta, hogy szíve egyre gyorsabban és hangosabban ver. Érezte, hogy keze kicsúszik Jim szorításából, és tudta, hogy társára ez majd figyelmeztetőleg hat, de aztán rádöbbent, hogy a férfi keze ernyedt el, tehát az álommanó mindkettőjüket hatalmába kerítette. Hirtelen mindent sűrű sötétség borított be. Holly érezte, hogy valaki figyeli. Az érzés megnyugtatta, de egyszersmind el is borzasztotta. Ösztöne azt súgta, hogy valami történni fog. Egy darabig mégsem történt semmi. Mindenütt sötétség honolt. Egy parancs kezdett körvonalazódni agyában: rá itt valamiféle küldetés vár. De hát ez nem lehet. Ilyen szempontból Jim a kiválasztott, nem ő. Egy küldetés. Az ő küldetése. Végre őt bízzák meg egy feladattal, és ez elképzelhetetlenül fontos. Az élete függ attól, hogyan sikerül teljesítenie. Jim élete is ettől függ. Az egész világ sorsa foroghat kockán. A sötétség nem oszlott. A lány úgy érezte, hogy lebeg. Ez nagyon jó volt. Tudatának hajója már Álomország tengerén ringatózott. Az alvás könyörtelenül együtt járt az álommal. Ez a mostani azonban nem olyan volt, mint korábbi lidércnyomásai a malommal és Az Ellenséggel a középpontban. Álma vérfagyasztóbb volt, mint valaha, mert a gyötrelem minden apró részlete megjelent előtte. Ekkora borzalmat még soha nem tapasztalt, még a 146-os járat légikatasztrófája sem volt ilyen szörnyűséges. Oldalán fekszik a csempézett padlón, egy asztal alatt. Mereven bámul maga elé. Előtte egy fémcsőből és narancssárga műanyagból összeeszkábált szék áll, a szék alatt aranyszínben ragyogó sült krumpli és sajtburger, a húsdarab egy ketchuppal összemázolt saláta társaságában kicsúszott a zsemléből. Egy öregasszony, aki szintén a földön fekszik, fejét Holly felé fordítja. A néni csak bámulja a lányt a széken, a sajtburgeren és a sült krumplin keresztül, csak bámul, bámul, de sohasem pislog, míg végül Holly észreveszi, hogy egyik szeme helyén csupán üres lyuk van, melyből vér szivárog. Ó, néni! Ó, néni, nagyon sajnálom, borzasztóan sajnálom! Holly egy szörnyű hangot hall, ratata-ratata-ratata-ratata-ratata, nem ismeri fel, hallja, hogy emberek sikoltoznak, nagyon sok ember, ratata-ratata-ratata, még mindig sikoltoznak, de már nem olyan hangosan, üvegcsörömpölés, fanyikorgás, egy ember üvölt, mint egy medve, morog, nagyon mérges és morog, ratata-ratata-ratata-ratata-ratata-ratata. A lány tudja, hogy ez most géppuska hangja, egy automata fegyver kalapálása, és ő szeretne kijutni innen. Megfordul, mert nem akar és nem is tud tovább az öregasszony kilőtt szemébe nézni. Mögötte egy kislány fekszik a padlón, körülbelül kilencéves, rózsaszín ruhát, fekete, patentos bőrcipőt és fehér zoknit visel, egy szőke kislány, egy kislány, egy kislány, egy kislány fekete, patentos bőrcipőben, egy kislány, egy kislány, egy kislány fehér zokniban; egy kislány, akinek... egy kislány, akinek, akinek, akinek akineeeek ellőtték a fél arcát! Vérvörös mosoly ül ajkán. Fehér fogak, melyek asszimetrikus, vérvörös mosolyra húzódnak. Zokogás, sikoltás, és még több ratata-ratata-ratata, ennek soha nem lesz vége, örök időkig eltart, ez a szörnyű zaj, ratata-ratata-ratata. Aztán Holly megmozdul, és térdén-kezén kúszva igyekszik el az öregasszonytól és a félarcú kislánytól. Mindenütt beletenyerel a forró sült krumpliba, a tonhalas szendvicsbe és a szétfolyt mustárba, de ő csak kúszik, kúszik, végig az asztalok alatt és a székek között, aztán keze jéghideg kóla tócsájába ér, s amikor megpillantja Dixie kacsa képét a nagy papírpohár oldalán, amiből az üdítő kiömlött, már tudja, hogy egyik kedvenc helyén, Dixie Kacsa Hamburgerpalotájában van. Most senki nem sikoltozik, talán mert tudják, hogy a Dixie Kacsa nem olyan hely, ahol sikoltozni szokás, de valaki így is zokog és sóhajtozik, egy másik személy pedig folyton azt hajtogatja: kérem-kérem-kérem. Holly kimászik egy másik asztal alól, és látja, hogy tőle néhány lépésre egy jelmezes úr áll, arcát félig elfordítja, a lány pedig azt gondolja, hogy ez az egész talán csak tréfa, mint a bolondozás mindenszentek estéjén. A férfi pilótacsizmát hord, mint a kommandósok, azonkívül terepszínű nadrágot, fekete pólót és fekete baszksapkát, de ez biztosan csupán jelmez, mert ő nem igazi katona, nem lehet igazi katona, hiszen terjedelmes pocakja kidomborodik a nadrágjából, legalább már egy hete nem borotválkozott, pedig a katonáknak muszáj borotválkozniuk, tehát a férfi csak katonajelmezt öltött. Ez a lány előtte térdel a padlón, egyike azon tizenéveseknek, akik a Dixie Kacsánál dolgozna, csinos kis vörös hajú fruska, ő kacsintott rá Hollyra a rendelésnél, de most a katonaruhás férfi előtt térdel, fejét lehajtja, mint aki imádkozik, és egyre azt darálja: kérem-kérem-kérem. A férfi üvöltözik vele: a CIA-ről beszél és a Dixie Kacsa raktárában végzett titkos kémtevékenységről. Aztán a katonaruhás abbahagyja a kiabálást, és lepillant a vörös hajú lányra, "nézzen-rám", mondja a lány pedig könyörög: "kérem-kérem-ne", a férfi megismétli: "nézzen-rám", így a lány felemeli a fejét és ránéz, de a másik egyből rátámad: "maga-azt-hiszi-hogy-hülye-vagyok". A lány halálra rémült, és azt rebegi, hogy "nem-ké-rem-én-nem-gondolok-erről-semmit", mire a férfi azt feleli: "hát-persze-hogy-nem-te-szarházi", és leereszti a fegyverét, a lány arca elé dugja a puskát, csupán néhány ujjnyira tőle. A lány azt mondja "istenem, istenem", a férfi pedig "te-is-egyike-vagy-a-szemét-patkányoknak"; Holly biztos benne, hogy a fickó mindjárt eldobja a puskát és harsogó nevetésben tör ki, majd minden, magát halottnak tettető ember felkel és együtt nevet, a rendező pedig előjön, hajlongva megköszöni a tapsot, melyet a mindenszentek alkalmából előadott darabért kapnak, noha nem most van mindenszentek napja. A férfi azonban meghúzza a ravaszt, ratata-ratata-ratata, és a vörös hajú lány köddé válik. Holly hason csúszva megfordul és hátrál visszafelé, ahonnan jött, nagyon siet, próbál a férfi látókörén kívülre kerülni, mert a katonaruhás őrült, igen, egy elmebeteg. Holly újra keresztülgázol a széttrancsírozott ételeken, elkúszik a kislány rózsaszín ruhája és vörösen csordogáló vére mellett, imádkozik, hogy a katonaruhás ne vegye őt észre. RATATA-RATATA-RATATA-RATATA-RATATA-RATATA! A férfi biztosan más irányba lő, mert a lányt egyetlen golyó sem éri, folytatja hát útját, tőle jobbra egy halott fekszik, akinek kint lógnak a belei, majd szirénák hangját hallja, szirénák sírnak fel odakint, a rendőrök majd elkapják azt az őrültet. Aztán egy csattanást hall maga mögött, elfordul egy asztal, a zaj közelről hallatszik, ő visszanéz, és látja az ámokfutót, amint feléje tart, félrelöki útjából az asztalokat, belerúg a székekbe, és már meg is pillantja a lányt. Holly átmászik egy újabb halott asszonyon, és most a sarokban van, egy halott férfin áll, aki a sarokban csuklott össze, ő a halott mellkasán, karján tántorog, és nincs mód a menekülésre, mert az ámokfutó közeleg. Az őrült ember ijesztő, annyira csúf és ijesztő, hogy a lány nem bír ránézni, nem bírja elviselni a gépfegyver látványát az arcában, ezért inkább elfordul, egyenest a halott férfi felé... Ugy riad fel az álomból, mint eddig még soha: nem sikoltozott, nem tört fel artikulálatlan üvöltés a torkából, hanem valami undorító émelygést érzett. Szorosan összekucorodva feküdt, és azon vette észre magát, hogy szárazon öklendezik, miközben valami torokszorító iszonyat fojtogatja. Jim mellette feküdt a másik oldalára fordulva. Térdét felhúzta, mint az anyaméhben fejlődő magzat. Még mindig az igazak álmát aludta. A lány felült, mihelyst lélegzethez jutott. Nem csupán borzongott, hanem minden porcikájában reszketett. Meggyőződése volt, hogy még csontjai zörgését is hallja. Örült neki, hogy múlt este semmi mást nem evett a fánkok után. Ha most tele lenne a gyomra, valószínűleg mindent kihányna. Előregörnyedt, és arcát a tenyerébe temette, így ült, míg a reszketés előbb borzongássá szelídült, majd végleg elmúlt. Lassan felemelte az arcát, és rögtön megakadt a szeme a keskeny napfénycsíkon, amely az ablakokon át szűrődött be a padlásszobába. A világos folt opálosan rózsaszínű volt, hiszen csak a pirkadat halvány lehelete érintette még a tájat. A lány mégis megkönnyebbült, mert nem volt benne biztos, hogy valaha is viszontlátja a napfényt. Ránézett a karórájára: hat óra múlt tíz perccel. A virradat csak nemrégen kezdődhetett. Mindössze két, két és fél órát aludhatott, és rosszabbul érezte magát, mintha éberen töltötte volna az egész éjszakát. Az a szörnyű álom. Gyanította, hogy A Barát telepatikus erejével elaltatta őket. Abban is biztos volt, hogy ő küldte rá a hátborzongató lidércnyomást. De vajon miért? Jim megmoccant, és motyogott valamit álmában, aztán újra elcsendesedett, csak mély, egyenletes lélegzése hallatszott. Az ő álma biztosan nem olyan volt, mint a lányé, különben vonaglott és kiabált volna, mint akit kínpadra fektettek. Holly üldögélt egy darabig, és egyre csak az álom járt az eszében. Azon töprengett, hogy amit látott, valóra válik-e valaha a jövőben. Talán A Barát figyelmeztetni akarta, hogy valamelyik Dixie Kacsa Hamburger Palotájában fog kétségbeesetten küzdeni életéért egy géppuskás őrülttel, de aztán csúfos véget ér élete? Ez az egész valahogy túlságosan komolytalanul hangzott, nem igazán tudta elképzelni, hogy az egyik Dixie Kacsában valaki az életére törne. A lány olyan társadalomban élt, ahol állandó harc dúlt a kábítószercsempészek és a hatóság között. Néhány elvetemült gazfickó olykor fegyvert ragadott, és leszámolt azokkal, akik együttműködtek a CIA-val. A bűntanyák gyakran ismert éttermek voltak. Holly, mint újságíró, jól ismerte az efféle bűnügyi történeteket, és arra gondolt, hogy talán ő is egy ilyen dráma részesévé válhat. Egy negyedóra elteltével már nem tudott és nem is akart többet a rémálomra gondolni. Minél inkább rágódott rajta, annál inkább összezavarodott benne minden. Az őrült gyilkos arcát azonban nem bírta elhessegetni magától. A férfi még mindig aludt. Holly azt latolgatta, hogy felköltse-e vagy sem. Tudta, hogy társának nagy szüksége van a pihenésre. Semmi jel nem mutatott arra, hogy Az Ellenség fenyegetné őket, a mészkőfal és a tölgyfa padló pont olyan volt, mint előző nap este az idegen érkezése előtt. Holly így végül elállt attól a szándékától, hogy felébreszti Jimet. Körülnézett a szobában, és észrevette, hogy a sárga írómappa a földön fekszik a tőle távolabb eső ablaknál. Még ő dobta félre előző este, amikor A Barát nem akart élőszóban válaszolni, hanem minden kérdésre előre írásban reagált. Holly akkor elfeledkezett erről, és nem is volt ideje valamennyi választ elolvasni. Most itt a remek alkalom, hogy bepótolja, amit tegnap elmulasztott. Nagyon halkan feltápászkodott, és lábujjhegyen végigsétált a szobán. Lábával óvatosan letapogatta a padlólapokat, hogy biztos legyen benne: egyik sem fog nyikorogni, mikor teljes testsúlyával ránehezedik. Lehajolt a jegyzettömbért, de egy szörnyű hang kővé dermesztette. Olyan volt, mintha szívverés lenne, melybe még egy harmadik ütem is vegyül. Kétségbeesetten járatta körbe a szemét a falakon és a kupolás mennyezeten. A lámpás és a beszűrődő napfény szerencsére elegendő megvilágítást adott ahhoz, hogy megállapítsa: a mészkő csak mészkő, a fapadló csupán fapadló. Düb-düb-DÜB, düb-düb-DÜB... A hang elég halkan szólt, mintha valaki a távoli hegyek közt verné dobon a ritmust. A lány azonban tudta, mi ez. Nem dobszó volt, hanem a háromütemű ritmus, amely mindig Az Ellenség közeledtét jelezte. Ugyanúgy, mint ahogy a csengők tudatták velük A Barát érkezését. A dobogás egyre halkult. Holly továbbra is feszülten figyelt. Hamarosan néma csend lett. A lány némileg megkönnyebbült, de még mindig reszketett a keze, amint felemelte az írótömböt. Az oldalak össze voltak gyűrve, és hangosan zörögtek, amikor lapozni kezdte őket. Jim egyenletes szuszogása visszhangzott a teremben, az ő nyugalmát semmi nem zavarta meg. Holly elolvasta a válaszokat az első oldalon, majd a másodikon. Semmiben sem tértek el attól, amit A Barát néhány órával ezelőtt élőszóban is elmondott - persze a spontán kérdésekre adott válaszok nem szerepeltek a listán. A lány végigfutott a második és harmadik oldalon is, ahol az idegen Jim további védenceiről - Carmen Diazról, Amanda Cutterről, Steven Aimesről, Laura Lenaskianról - zengett dicshimnuszokat. Düb-düb-DÜB, düb-düb-DÜB... Holly felkapta a fejét. A zaj most is távoli volt, és semmivel sem hangosabb, mint az előbb. Jim felnyögött álmában. Holly egy lépést hátrált az ablaktól, hogy felébressze társát, de a rettentő lüktetés újra elnémult. Nyilvánvaló, hogy Az Ellenség itt ólálkodott a közelben, de nem talált kaput Jim álmán keresztül. Hadd aludjon csak, gondolta Holly, és nyugton hagyta a férfit. Visszatelepedett az ablak mellé, és a fény irányába tartotta a lapokat. Az ötödik oldalra lapozott - és majd szörnyethalt az ijedtségtől és meglepetéstől. Óvatosan továbbhajtott a hetedik és nyolcadik oldalra. Mindegyiken ugyanaz állt. A lapokra egy üzenet volt nyomtatva A Barát térbeli, kacskaringós betűivel. Ezek nem válaszok voltak a kérdéseire, hanem két fenyegető mondat ismétlődött monotonan egymás után. Mindkét sor háromszor szerepelt egy oldalon: Ő szeret téged, Holly Ő megöl téged, Holly Ő szeret téged, Holly Ő megöl téged, Holly Ő szeret téged, Holly Ő megöl téged, Holly A lány biztos volt benne, hogy ez az "ő" nem lehet más, mint Jim. Elsősorban a második mondatra koncentrált, próbálta a fenyegetést ésszel felfogni. És hirtelen rájött a rejtély kulcsára. A Barát figyelmeztette, hogy rosszabbik énje haragszik rá, mi több: gyűlöli őt; talán azért, mert elhozta Jimet a malomhoz, mert rávette a férfit, hogy gondolkodjon el a történteken, és elterelte a figyelmét a küldetéséről. Ha A Barát, mely a jobbik énje az idegennek, be tudott férkőzni Jim tudatába, és megbízta őt az életmentő feladatokkal, akkor miért ne lehetne lehetséges, hogy Az Ellenség, a sötét oldal is hatalmába tudja keríteni a férfit, és ráveszi arra, hogy gyilkoljon? Talán most nem az életre kelt lidércnyomást használja fel ellene, hanem magát Jimet? Őrült gyilkossá akarná tenni a férfit? Ez biztosan nagy gyönyörűségére válna a lény perverz, sérült lelkének. A lány megrázta magát, hogy kissé magához térjen révületéből. Nem. Ez lehetetlen. Jim csupán a gyengék védelmében ölne, soha nem gyilkolna meg ártatlan embereket. Semmiféle idegen, felsőbbrendű hatalom nem tudná őt rávenni gonosz tettekre. Ő jólelkű, kedves és gondos, a szíve aranyból van. Az iránta érzett szerelme erősebb minden más köteléknél. De honnan veszi ezt? Erről csupán ábrándozik, ez az ő személyes vágya. Amennyire tudta, Az Ellenség annyira képes befolyásolni az emberek tudatát, hogy ha most azt mondaná neki, fojtsa magát a tóba, valószínűleg gondolkodás nélkül megtenné. Eszébe jutott Norman Blink és az önkiszolgáló bolt Atlantában. Jim ott három sorozatot is beleeresztett a fickóba, egyfolytában lőtt, még azután is, hogy ellenfele már rég meghalt. Düb-düb-DÜB, düb-düb-DÜB... A hang még mindig nagyon messziről jött. Jim halkan felsóhajtott. A lány újra ellépett az ablaktól azzal az eltökélt szándékkal, hogy most már valóban felébreszti a férfit. Már ajkára tolult a neve, de hirtelen borzasztó felismerés villant az agyába: Az Ellenség talán már bent lakozik Jimben. Az álmok egy másik világ kapui Fogalma sem volt, mit értett ezen A Barát - talán ez is csak olyan semmitmondó színpadias kellék, mint a csengőszó. De talán azt jelenti, hogy Az Ellenség nem csupán az alvó ember álmában jelenik meg, hanem a tudatába is be tud férkőzni. Lehet, hogy ezúttal Az Ellenség nem a falban ölt testet, hanem Jimben, ő maga lesz Jim, hogy a férfi így meggyilkolhassa őt. Düb-düb-DÜB, düb-düb-DÜB... Egy kissé hangosabb, egy kissé közelebb? Holly úgy érezte, elborul az elméje. Paranoiás, skizofrén, kötöznivaló bolond. Semmivel sem jobb, mint A Barát és az ő gonoszabbik énje. Teljesen emberi módon próbálta értelmezni egy idegen hatalom tetteit, és minél többet latolgatta az eshetőségeket, annál kuszább és áttekinthetetlenebb lett minden. A végtelen Univerzumban minden megtörténhet, még az is, hogy egy lidércnyomás megelevenedik. A végtelen Univerzumban az élet lényegét tekintve talán csak álom. Aki az ilyen élet-halál, lét-nemlét kérdéseken elmélkedik, az menthetetlenül zsákutcába kerül. Düb-düb-DÜB, düb-düb-DÜB... A lány moccanni sem tudott. Némán várt. A háromütemű lüktetés elhallgatott. Megkönnyebbülten kieresztette eddig visszatartott lélegzetét. Visszahátrált az ablakhoz, hiszen most már nem is annyira a mészkőfalaktól, hanem Jim Ironhearttól félt. Nem tudta eldönteni, hogy okos dolog volna-e a férfit felébreszteni, amikor a dübögés nem halható. Talán Az Ellenség csupán akkor van jelen társa álmában - és egyben tudatában -, amikor azt a lüktetés jelzi. Holly tehetetlenségében újra a kezében tartott írótömbbe temetkezett. Néhány oldal hiányzott, és a lányt most nem érdekelte az Ő SZERET TÉGED, HOLLY / Ő MEGÖL TÉGED, HOLLY-féle litánia. Inkább visszalapozott oda, ahol a Jim által megmentett emberek jegyzéke szerepelt A Barát áradozó kommentárjaival egyetemben. Megakadt a szeme a "Stevan Aimes" címszón, és rádöbbent, hogy ő volt az egyetlen a listán, akinek sorsáról A Barát nem volt hajlandó semmit mondani. Fel is tűnt neki akkor, hogy ez a férfi jóval idősebb, mint Jim többi védence: már ötvenhét éves. Elolvasta a hozzá fűzött magyarázatot, és azonnal jeges rémület hasított a gerincébe. Steven Aimes nem azért menekülhetett meg, mert nemzeni fog egy gyermeket, akiből nagyszerű diplomata, művész vagy gyógyító válik. Nem is azért, mert valami maradandót fog alkotni, mely az egész emberiség hasznára válik. A valódi ok tizenegy szóban volt összefoglalva, a legijesztőbb tizenegy szóban, amit Holly valaha is olvasott: MERT ÚGY NÉZETT KI, MINT AZ APÁM, AKIT NEM TUDTAM MEGMENTENI. Nem "mint Jim apja", ahogy A Barát mondhatta volna. Nem "akit ő nem tudott megmenteni" - az idegen szemszögéből nézve. Az ÉN APÁM. ÉN NEM TUDTAM. AZ ENYÉM. ÉN. Ez az új fejlemény teljesen más megvilágításba helyezte az ügyet. Nincs semmiféle űrhajó a tó fenekén. Semmiféle idegen lény nem rejtőzik a farmon sem tíz évezred, sem tíz év, sem pedig tíz nap óta. A Barát és Az Ellenség azonban léteznek, sőt nem is két, hanem három személyiség lakozik egy és ugyanazon testben, amelyhez egy olyan lény tartozott, akinek hatalma egyszerre lenyűgöző és félelmetes, aki istenszerű, de egyszersmind emberi természetű is, mint ő, Holly. Ez pedig Jim Ironheart. Akit szörnyű tragédia ért tízéves korában. Aki azután összeszedte magát, és szárnyaló fantáziája mindenható istenséggé varázsolta őt. Aki egyszerre volt őrült és szeretnivaló, közveszélyes és aranyszívű. Holly nem értette, honnan vehette azt a hatalmat, amivel nyilvánvalóan rendelkezett, és miért keresett ő is holmi "idegen lényeket" a megmagyarázhatatlannak hitt dolgok mögött. Felfedezése, hogy Jim a rejtély alfája és omegája, csak még tovább bonyolította a kibogozhatatlan eseményeket. A lány nem értette, hogyan létezhet ilyesmi, de érezte, hogy végre-valahára ez a színtiszta igazság. Később, ha mégis élve kikeveredne ebből az ügyből, talán lesz ideje minden kérdésére választ keresni. Düb-düb-DÜB, düb-düb-DÜB... A lüktetés közelebbről hallatszott, de még mindig nem közvetlen közelről. Holly lélegzet-visszafojtva várta, hogy a dübögés hangosabb lesz-e. Düb-düb-DÜB, düb-düb-DÜB... Jim mocorgott álmában. Halkan horkolt és cuppantott a szájával, mint minden normális ember, ha alszik. Egyszerre három személyiség lakozik benne, ebből legalább kettő rendkívüli hatalommal bír. A kettőből egy - amelyik halálos veszélyt jelent - talán most készül lecsapni a lányra. Düb-düb-DÜB... Holly kétségbeesetten simult a falhoz. Szíve olyan hevesen vert, hogy szinte ott kalapált a torkában, és még nyelni sem volt ereje. A lüktető hang elhalkult. A lány vigyázva osont a fal görbülete mentén. Lábujjhegyen haladt oldalvást a nehéz, vaspántokkal megerősített faajtó felé. Csak annyi időre mert eltávolodni a faltól, amíg kinyúlt, és szíjánál fogva megragadta a táskáját. Minél közelebb ért a lépcsőlejáróhoz, annál inkább meggyőződésévé vált, hogy az ajtó be fog csapódni előtte, Jim pedig felül és feléje fordul. Kék szeme hideg tűzben fog ragyogni dühösen, ahogy ezt már kétszer is tapasztalta. Várakozásával ellentétben akadálytalanul elérte az ajtót, és lassan hátrált lefelé az első fokra, mert nem akarta a szemét levenni Jimről. A szűk lépcsőn, amelynek még korlátja sem volt, istenkísértésnek számított ily módon közlekedni, mert aki onnan leesik, könnyen kezét-lábát, vagy egyenesen nyakát törheti. Ezért mégis inkább hátat fordított a padlásszobának, és amilyen gyorsan és csendesen csak tudott, igyekezett le az alsó helyiségbe. Bár a bársonyos napfény már beszűrődött az ablakokon, a lenti nagyteremben még nyomasztó sötétség honolt. Hollynak nem volt zseblámpája, félelme azonban minden eddiginél nagyobb elszántsággal járt együtt. Nem emlékezett rá, hogy lesz-e útjában valami kőrakás, amelynek nekiütközve zajt csapna, ezért csak nagyon óvatosan, oldalazva mert haladni a fal mentén. A kis bejárati folyosónak tőle jobbra kell elhelyezkednie. Balra pillantva halványan láthatta a csigalépcsőt, amelyen az imént mászott le. Jobb kezével falat tapintva felfedezte a sarkot. Keresztüllépett a küszöbön, és máris a bejárati folyosóban volt. Tegnap este koromsötét volt a kis helyiség, de most a nyitott ajtón át beszivárgó fény halványan bevilágította. Odakint felhős volt az ég, és kellemesen hűvös a levegő. A tó szürke tükre háboríthatatlanul, nyugodtan terült el a malom szomszédságában. Reggeli rovarok zümmögtek alig hallhatóan, mint amikor a rádióadást zavarja valamilyen apró, statikus zörej. Holly a Fordhoz sietett, és szinte feltépte az ajtaját. Újra pánikba esett, amint eszébe jutottak a kulcsok. Aztán farmeréhez kapva megnyugodott: mindegyik ott volt a zsebében, ahová még előző este csúsztatta őket, amikor átrándult a malomból a házba. Egy kulcs az itteni bejárati ajtóhoz, egy Jim Laguna Niguel-i házához, kettő a kocsihoz - mind a négy egy egyszerű rézláncra fűzve. A táskáját és az írótömböt a hátsó ülésre dobta, ő maga pedig beült a volán mögé, de nem merte becsapni az ajtót, mert félt, hogy a zaj felébresztené a férfit. Még korántsem érezhette magát biztonságban. A férfi akár ki is törhet a szélmalomból. Az Ellenség parancsának engedelmeskedve, egy szökelléssel ott teremhet az ösvényről, és kiráncigálhatja őt az autóból. Reszketett a keze, amint a kulcsokkal bajlódott. Először nem találta az önindítót, de aztán végül mégis ráakadt, elfordította a slusszkulcsot, és gázt adott. Majdnem sírt megkönnyebbülésében, amikor a motor felberregett. Berántotta az ajtót, hátramenetbe kapcsolt, és a kocsi lassan tolatott a tavat körülölelő kavicsos ösvényen. A kerekek egész kavicszáport vertek fel a sárhányóra és az ütközőre. Nemsokára elérte a ház és az istálló között kezdődő betonutat. De ahelyett, hogy tovább hajtott volna, inkább a fékre taposott. Megigézve bámulta a szélmalmot, amely immár a tó tőle távolabb eső oldalán magasodott. Nem volt hova menekülni. Bárhová is menne, a férfi úgyis rátalálna. Ő ismeri a jövőt bizonyos mértékben, még ha nem is olyan alaposan és tisztán, ahogy A Barát állította. Képes átalakítani a puszta falat egy hatalmas, élő borzalommá, képes a mészkövet áttetsző, ragyogó kristállyá varázsolni, képes az álmokat örökös lidércnyomásokká változtatni. Követheti, utolérheti és eltaposhatja. Belekeverte Hollyt ebbe az őrültségbe, és most valószínűleg azt akarja tőle, hogy játssza végig a szerepét. A Barát Jimben - és maga Jim - talán elengedné őt. De a harmadik, a gyilkos énje, Az Ellenség a vérét kívánja. Talán szerencséje lesz, és a két jobbik én felülkerekedik a harmadikon. De ez igencsak kétséges. Különben is, nem élheti le úgy az életét, hogy minden pillanatban arra vár: szobájának fala kidudorodik, szájat formál és leharapja a kezét. És akadt még egy nagy probléma. Nem hagyhatta cserben Jimet. Érezte, a férfinak szüksége van rá. Harmadik rész Az ellenség Gyermekkorom óráit nem úgy töltöttem, mint ahogyan mások... Nem láttam mindazt, mit a többiek láttak Egyedül, Edgar Allan Poe Rezgések egy vezetékben Jégkristályok egy dobogó szívben. Hideg tűz. Egy elme törékeny: dermedt acél sötét düh, morbiditás. Hideg tűz. Védelem egy kegyetlen élet ellen a halál és a küzdelem: Hideg tűz. A Számbavett csapások könyvéből Augusztus 29. - folytatás Holly csak ült a Fordban, és bámulta a szélmalmot. Kicsit jobb kedvre derült, ami még magát is meglepte. Talán azért volt feldobva, mert életében először talált valamit, ami iránt kötelezettséget érzett. És ez nem amolyan hétköznapi kötelezettség volt, amit egy idő után csak ímmel-ámmal teljesít az ember. Ő most egy küldetésnek szentelte életét: mindenáron segíteni akart Jimnek, hogy meggyógyulhasson, és kettejük boldogsága mindörökké felhőtlen maradjon. Még ha a férfi minden teketória nélkül el is engedte volna őt, a lány úgy érezte, ezzel a lépéssel cserbenhagyná társát. Ők ketten összetartoznak, s csupán együtt győzhetik le a rájuk váró - talán halálos fenyegetést magukba rejtő - megpróbáltatásokat. A malom magányos őrszemként magasodott a hamuszürke ég felé. Jim nem állt ott az ajtóban. Talán még fel sem ébredt. Még sok rejtély várt megoldásra, de néhány dolog már fájdalmasan nyilvánvaló volt. A férfinek nem sikerült mindenkit megmenteni - például Susie Jawolski édesapját sem -, mert nem egy isten vagy más idegen hatalom parancsának engedelmeskedett - ő csupán a saját, csodával határos, ám nem mindig tökéletes megérzései után ment. Jim csupán ember volt, nem a mindennapi fajtából ugyan, de ember, akinek korlátai is vannak. Szüleinek elvesztése nyilvánvalóan hatalmas csapást jelentett számára. Haláluk valamiért nyomta a lelkiismeretét, s ezt úgy próbálta jóvátenni, hogy mások életét mentette meg. ÚGY NÉZETT KI, MINT AZ APÁM, AKIT NEM TUDTAM MEGMENTENI. Nyilvánvaló volt, hogy Az Ellenség csak akkor jelent veszélyt, ha Jim alszik: éberen maga a férfi is visszaretten a szörnyű, pusztító hatalomtól, amivel rendelkezik. Otthonában ugyan akkor is testet öltött néhány percre rejtett, rosszabbik énje, amikor mindketten ébren voltak, de aztán csakhamar köddé vált, mintha lidérces álom lett volna csupán. Az álmok egy másik világ kapui, figyelmeztetett A Barát, s ez a figyelmeztetés valójában Jimtől származott. Igen, az álmok egy másik világ kapui voltak, de nem valamiféle rosszindulatú idegen szörnyek számára, a kapukon keresztül az EMBER tudatalattija tört felszínre. A lány kezében volt már néhány láncszem, csak még nem tudta, hogyan illessze össze őket. Holly haragudott magára, mert nem a megfelelő kérdéseket tette fel akkor, amikor hétfő délután végül feltárult a férfi ajtaja előtte. Jim azt állította magáról, hogy csupán egy eszköz, nincs saját hatalma, s ő ezt túl simán bevette. Szívóskodnia kellett volna és ravaszabbakat kérdezni. Legalább olyan amatőr módon viselkedett, mint Jim, amikor A Barát először megjelent neki. Nemrég még azonban bosszankodott, hogy a férfi habozás nélkül a színtiszta igazságnak vélte, amit A Barát mondott. Most értette csak meg, hogy társa ugyanezért keltette életre A Barátot, mint sok más hozzá hasonló sérült személyiségű ember: meg akarta állni helyét egy számára ijesztő és összezavarodott világban. A tízéves kisfiú teljesen egyedül érezte magát, ezért a fantázia birodalmába menekült. Ő találta ki A Barátot, egy mágikus teremtményt, aki a reményt és a vigaszt jelentette számára. Amikor Holly A Barát létére logikus magyarázatot keresett, Jim minden eszközzel próbált ellenállni, mert félt, hogy saját belső, fantasztikus világa összeomolhat. Érthető okokból nem viselkedett elég keményen hétfő este. A férfi olybá tűnt neki, mint egy álombéli hős. Még élénken emlékezett rá, milyen nyugodt magabiztossággal mentette meg Billy Jenkinst. Amíg nem találkozott Jimmel, fel se merült benne, mennyire szüksége van egy ilyen férfira. Így történhetett, hogy mindent vakon elhitt neki, és most saját gyarlóságának issza a levét. Tudta, mindennél fontosabb a teljes igazság kiderítése. Jim nem gyógyulhat meg addig, míg meg nem értik, miért válhatott valóra a bizarr képzelet, és hogy az ördögbe rendelkezhet a férfi íly megmagyarázhatatlan hatalommal. Holly töprengve ült a volán mögött, de nem tudta, mit tegyen. Úgy látszott, senkihez nem fordulhat segítségért. Kérdéseire csupán a múlt és Jim tudatalattija adhatna választ, s nem sok remény van arra, hogy ezek valaha is feltárulkoznak előtte. Hirtelen beléje nyilallt a felismerés, hogy Jim egyszer már kezébe adta a rejtély kulcsát. Előző nap délután bejárták New Svenborgot, s számára akkor úgy tűnt, hogy a férfi csupán az időt akarja húzni. Most esett csak le neki a tantusz, hogy ennél sokkal többről van szó. A sok nosztalgikus épület és hegy egy-egy kulcs Jim múltjához - és ezen keresztül az őt körülölelő rejtélyhez -, mert talán így már könnyebben segíthet társán. A férfinak segítségre van szüksége. Egyik részével érzi, hogy beteg, skizofréniában szenved, és szeretne meggyógyulni. Holly csak remélni tudta, hogy Jim legalább addig el tudja nyomni magában Az Ellenséget, míg egy kicsit tisztábban nem látnak. A sötét oldal nem akarja, hogy Holly sikerrel járjon, a lány diadala az ő halála lenne, ezért biztosan minden eszközt megragad a pusztításra. Ha ő és Jim össze kívánják kötni életüket, jövőjük mikéntje a múltban keresendő, a múltban, melynek gyökerei New Svenborgig nyúlnak. A lány élesen jobbra fordította a kormányt, ráhajtott a betonútra - aztán megállt. Újra csak a szélmalmot nézte. Jimet rá kell venni, hogy meggyógyuljon. Úgysem hinné el az igazságot, mindenről saját szemével kell meggyőződnie. Holly nagyon szerette, de egyszersmind félt is tőle. Szerelmével nem tudott és nem is akart mit kezdeni: ugyanúgy részévé vált, mint a csontja, a vére, vagy az izmai. Viszont bármely félelem legyőzhető, ha megtalálják az okát, és szembenéznek vele. Holly maga is elcsodálkozott azon, hogy volt elég bátorsága visszahajtani a szélmalomhoz. Háromszor megnyomta a kürtöt, várt egy kicsit, majd dudált, dudált tovább. Jim hamarosan ott termett az ajtónyílásban. Kilépett a halvány reggeli fényre, és hunyorogva nézte. Holly kinyitotta az ajtót, és kiszállt. -Felébredtél? - Talán úgy nézek ki, mint egy alvajáró? -kérdezte Jim, miközben odasétált a lányhoz. - Mi történik itt? - Csak biztos akarok lenni, hogy egészen felébredtél. Jim az autótól néhány lépésnyire állt meg. - Felnyithatnánk a motorháztetőt, én alátenném a fejem, te pedig járathatnád a motort vagy két percig, és akkor száz százalék, hogy felébrednék. Holly, mi az ördög van veled? -Beszélnünk kell. Kérlek, szállj be! Jim szemöldökét ráncolva megkerülte az autót, és beült Holly mellé az anyósülésre. Miután elhelyezkedett, megkérdezte: - Nem lesz valami kellemes, igaz? - Nem különösebben. Előttük megnyikordultak a szélmalom vitorlái. Lassan körbefordult az ódon szerkezet, s zörögtek-csattogtak rajta a szétrohadt szárnyak. - Állítsd meg! - szólt a lány Jimhez, attól félve, hogy ez Az Ellenség erőre kapásának előjele. - Tudom, hogy nem akarod hallani, amit el kell mondanom, de ne próbálj megzavarni vagy félbeszakítani! A férfi nem válaszolt. Igézve bámulta a malmot, mintha fel sem fogta volna a lány szavait. A vitorlák egyre gyorsabban forogtak. -Jim, az istenért! Végre Holly felé fordította tekintetét, és őszinte csodálkozással vette tudomásul a másik félelemmel vegyes haragját. A malom karjai csak forogtak egyre körbe-körbe-körbe. Olybá tűnt, mintha nem is evilági szerkezet, hanem a pokol tüzes kereke volna. - Az istenit neki! - mondta a lány, akin kezdett úrrá lenni a pánik. Hátramenetbe kapcsolta az autót, és vállain keresztül nézve az utat, nagy sebességgel tolatott a tó irányába. - Hová megyünk? - kérdezte a férfi. - Nem messze. Mivel a szélmalom állt Jim káprázatának középpontjában, Holly úgy találta, olyan helyen kell megállniuk beszélgetni, ahonnan az épület nem látható. Megfordult az autóval, ráhajtott a betonútra, és arccal az országút felé állt meg. Mindketten letekerték az ablakot. A lány leállította a motort, és szembefordult a férfival. Bár amit tudott -vagy inkább gyanított - róla, az nem volt valami szívderítő, mégis szerette volna átölelni, megérinteni az arcát, megsimogatni a haját. Tudta, hogy Jimnek egy anya gondoskodására lenne szüksége, csak abban nem volt biztos, hogy ő képes lenne neki ezt nyújtani. Érdekes módon egy furcsa erotikus vágy is felébredt benne, pedig ilyesmit még soha nem tapasztalt. Igen, gondolta Holly, ő képes volna öngyilkosságba taszítani engem. Jézusom, Thorne, ez az alak azt mondta, hogy meg fog ölni téged. Viszont azt is mondta, hogy szereti. Istenem, miért ily bonyolult minden? Holly végül nagy levegőt vett, és belevágott: -Mielőtt a lényegre térnék... szeretném, ha tudnád: én szeretlek téged, Jim. - Ez volt a legbugyutább mondat a világon, és nem is hangzott igazán őszintén. Szavakkal nem lehet hűen kifejezni az igazságot, részben azért, mert szerelme sokkal mélyebb annál, mint azt jómaga eddig képzelte, részben pedig, mert ez az érzelem sok más egyéb dologgal vegyült, mint például a szorongás és a remény. Holly mégis megismételte: - Tényleg szeretlek. A férfi megfogta a kezét, és kedvesen rámosolygott. - Csodálatos lány vagy, Holly. - Ami ugyebár nem szerelmi Vallomás, de azért némileg megnyugtatóan hangzott. A lány nem volt túlságosan romantikus alkat. Ez az egész nem volt olyan egyszerű. Szeretni Jim Ironheartot - ez az érzés hasonló ahhoz, mintha szerelmes lenne a Rebecca című film szerencsétlen sorsú Max de Winterébe, a Supermanbe vagy Jack Nicholson valamelyik szerepébe. Tudta, hogy egy ilyen férfival együtt élni nem könnyű, de unalmasnak sem mondható. - Arról van szó, hogy tegnap reggel, amikor kifizettem a számlát a hotelben, te pedig ültél az autóban, eszembe jutott: te még nem is mondtad nekem, hogy szeretsz engem. Elutaztam veled, kezedbe helyeztem a sorsomat, de te nem mondtad ki a bűvös szavakat. Aztán rádöbbentem, hogy én sem állítottam semmi ilyesmit, hűvös voltam, tartózkodó, és próbáltam védeni magam. Most már nem akarok tartózkodó lenni, a szakadék peremén táncolok... ez főleg azért van, mert te éjjel bevallottad nekem, hogy szeretsz. És ez így van jól! Jim arcára különös kifejezés ült ki. - Tudom, hogy nem emlékszel rá, de kimondtad. Neked problémáid vannak a "szeretet" szóval. Talán azért, mert fiatalon elveszítetted a szüléidet, és félsz bárkihez is közel kerülni, mert rettegnél attól, hogy egy napon őt is elveszíted. Ez egy kis gyors analízis volt Holly Freudtól. Te igenis mondtad nekem, hogy szeretsz, és ezt be is fogom bizonyítani, de mielőtt túlesnénk a dolgok nehezebbik oldalán, szeretném, ha tudnád, hogy még senki iránt nem éreztem úgy, mint irántad. Amit most hallani fogsz tőlem, azt nehéz lesz felfogni, talán a lehetetlenséggel határos, de hidd el: csupán szeretetből teszem, amit teszek. A férfi figyelmesen nézte. -Jó, rendben. De Holly, ez... - Várj, majd te is sorra kerülsz! - Holly előrehajolt, megcsókolta Jimet, majd visszadőlt a székére. - Akkor most hallgass ide! Elmondta neki valamennyi feltételezését, majd azt is, hogy miért menekült el lopva a malomból, majd miért tért végül vissza. A férfi növekvő hitetlenkedéssel hallgatta, de a lány állandóan elfojtotta valahogy a tiltakozását: hol a kezét szorította meg figyelmeztetően, hol ajkaira tette az ujját, hol pedig megcsókolta. A válaszokat tartalmazó írótömb, amely a hátsó ülésen feküdt, némiképp megdöbbentette és gondolkodóba ejtette Jimet. MERT ÚGY NÉZETT KI, MINT AZ APÁM, AKIT NEM TUDTAM MEGMENTENI. A férfi keze remegett, amint újra meg újra elolvasta ezt az elképesztő sort. Visszahajtott a másik, oldalról-oldalra ismétlődő üzenethez - Ő SZERET TÉGED, HOLLY / Ő MEGÖL TÉGED, HOLLY - és egész testét kiverte a hideg veríték. - Én soha nem tudnék ártani neked -mondta, miközben reszketve meredt a táblára. - Soha! -Tudom, hogy soha nem akarnál. Dr. Jekyll sem akart a vérengző Mr. Hyde-dá válni. - De te azt hiszed, hogy ezt én üzentem, nem A Barát. - Tudom, hogy te voltál, Jim. És ez rendben is van. - Tehát A Barát küldte, de A Barát az tulajdonképpen én vagyok. Vagyis az első mondatot úgy értelmezed: "Szeretlek, Holly". - Pontosan - felelte halkan a lány. A férfi felnézett az irományból. Tekintete találkozott a lányéval. -Ha elhiszed az állítás első felét, miért nem kételkedel a másodikban? - Hát éppen ez a probléma. Úgy gondolom, hogy a te kevésbé jelentékeny, ám velejéig romlott éned akar engem meggyilkolni. Jim hátrahőkölt, mintha megütötték volna. A lány folytatta: - Az Ellenség a véremet akarja, mert én ültettem el a bogarat a fejedben, hogy keress magyarázatot a veled történő titokzatos eseményekre, én hoztalak téged ide, és kényszerítettelek, hogy szembehelyezkedj a fantáziáddal. A férfi tagadólag ingatta a fejét. Holly erre ügyet sem vetve folytatta: -És te ezt akartad. Ezért vettél magad mellé. -Én nem... - De igen. - Holly most már nagyon veszélyes vizekre hajózott, de nem volt más lehetősége, ha meg akarta menteni szerelmét. -Jim, ha megértenéd, ami történt, ha elfogadnád a két különböző személyiség létezését, vagy legalábbis létezésük valószínűségét, akkor az talán már Az Ellenség és A Barát végének kezdetét jelentené. Jim megcsóválta a fejét. -Az Ellenség nem fogja megadni magát ilyen könnyen és... - félbeharapta a mondatot, mert maga is megdöbbent, hogy ezek a leleplező szavak tolultak az ajkára. - Atyaisten - motyogta Holly, és végigfutott a hideg a hátán. Bebizonyosodott, hogy igaza volt, mert a férfi akaratlanul is elárulta magát, s már nem rejtőzött többé a fantasztikum álarca mögé. Jim olyan sápadt lett, mintha éppen most közölték volna vele, hogy gyógyíthatatlan rákos. Ha bujkált is benne némi rosszindulat, az nem került a cselekvés szintjére. Friss szellő járta be a nyitott kocsi belsejét, mintegy új reményt öntve ezzel Hollyba. Ez a kellemes érzés csak rövid életű volt, mert hirtelen egy új szó tűnt fel a Jim kezében tartott jegyzettömbön: MEGHALSZ. - Ez nem én vagyok - mondta halálos komolysággal a férfi. - Holly, ezt nem én csinálom! A lapon további szavak tűntek fel: JÖVÖK ES TE MEGHALSZ. Holly úgy érezte, mintha az őt körülvevő világ egy nagy kísértetjárássá válna. Bármelyik pillanatban ott teremhet előtte egy gonosz szörnyeteg, nem törődvén azzal, hogy már jócskán fenn járt a nap. Viszont a képzeletbeli szörnyektől eltérően ez valóságos fájdalmat tud okozni, valóságos vért tud ontani, és megölheti őt, ha akarja. Holly remélte, hogy határozottságával éppúgy zavarba ejtheti Az Ellenséget, mint nemrég A Barátot. Kiragadta hát a táblát Jim kezéből, és nagy ívben kihajította az ablakon. -A pokolba ezzel! Nem olvasom tovább ezt a szemetet. Figyelj rám, Jim! Ha nem tévedek, Az Ellenség a megtestesítője a dühödnek, amit a szüleid halála miatt érzel. Tízéves korodban akkora szenvedély dúlt benned, hogy kiszorítottad magadból. De te nem csupán személyiségzavarban szenvedsz, te olyan rendkívüli hatalommal bírsz, hogy a benned szunnyadó jó és rossz egyaránt testet tud ölteni. A férfi már korántsem volt olyan magabiztos, mint az imént, de még mindig hevesen tiltakozott Holly felvetése ellen. - Az isten szerelmére, csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy kötöznivaló őrült vagyok? - Nem vagy őrült - felelte gyorsan a lány. - Fogalmazzunk inkább úgy: zavarodott, problémás személyiség. Börtönbe zártad a saját lelkedet, és most szeretnél kijutni, de nem találod az ajtó kulcsát. Jim megrázta a fejét. Finom izzadságcsöppek gyöngyöztek a homlokán, arca holtsápadt volt. - Nem, ez nagyon kíméletes megfogalmazás. Ha valóban igaz, amit mondasz, akkor már rég a gumiszobában lenne a helyem, Andaxinnal teleinjekciózva. A lány megfogta mindkét kezét, és jó erősen megszorította. - Hagyd ezt! Ki kell jutnod ebből az ördögi körből, és akkor újra normális ember leszel. Tudom, hogy képes vagy rá! -De hát hogyan? Jézusom, Holly, én... - Te nem vagy hétköznapi ember - mondta a lány szigorúan. -Rendelkezel egy hihetetlen hatalommal, aminek segítségével jót is cselekedhetsz, ha akarsz. Hát nem érted, hogy ez az erő képes téged meggyógyítani? Ha meg tudsz szólaltatni egy csengőt a semmiből, ha életet varázsolsz a falba, ha képes vagy befolyásolni az álmaimat, ha látod a jövőt, akkor ezt mind a magad javára fordíthatod! A férfi arcára még mindig hihetetlenség ült ki. - Hogyan rendelkezhet ember akkora hatalommal, amiről beszélsz? - Nem tudom, de ez az erő valóban a tiéd. -Ez csak valamilyen felsőbb hatalomtól származhat. Az isten szerelmére, én nem vagyok Superman! Holly öklével a dudára csapott. - Telepata vagy, telekinetikus és mindenféle teleszarság! Rendben van, nem tudsz repülni, nincs röntgenszemed, nem tudsz puszta kézzel kanalat hajlítani, és nem szárnyalsz a gondolatnál is gyorsabban. De azért olyan képességekkel rendelkezel, amelyekkel egy átlagos ember nem. Tulajdonképpen még a Supermant is kenterbe vered, mert te látod a jövőt. Talán nem tökéletesen, talán csak egyes speciális esetekben, de mégis látod a jövőt. - És vajon honnan ered az én varázserőm? - Nem tudom. - Akkor itt csődöt mondott a tudományunk. - Az még nem jelent csődöt, ha nem tudunk valamit azonnal megmagyarázni - felelte Holly ingerülten. - Lehetetlenség nincsen, csak tehetetlenség. Te igenis rendelkezel azzal a hatalommal. Te magad vagy a hatalom, nem pedig Isten, vagy valamiféle tóban élő szörnyeteg. A férfi elhúzta a kezét a lányéból, és némán nézte a szélvédőn keresztül az országutat és a kiszáradt földeket. Úgy tűnt, iszonyodik a mérhetetlen hatalomtól, amellyel minden bizonnyal rendelkezett - talán mert túl nagy felelősséget cipelt így a vállán, és nem bízott eléggé magában. A lány érezte, hogy Jim szégyelli betegségét, és képtelen többé a szemébe nézni. Tulajdonképpen érthető, hogy egy ereje teljében lévő férfi nem szívesen ismeri be titkolt gyengeségét. Saját maga köré épített elefántcsonttornya légvárnak bizonyult, mint ahogyan önámítás volt az isteni hatalomtól származtatott küldetése is. Jim eddig egy szerzetes és egy szuperhős keveréke volt, aki nem számított másra, csak önmagára és Istenre, Mégis, Holly szerint csupán kétségbeesetten küzdött a múlt emlékei ellen, amikor emberek tucatjait mentette meg a biztos haláltól. Lelki sérülése azonban környezetét és önmagát is fenyegette, mert olyan erő birtokában volt, amellyel szörnyű pusztításra lehetett képes. Holly visszagondolt a jegyzettömbön látott szavakra: JÖVÖK ÉS TE MEGHALSZ. Begyújtotta a motort. - Hová megyünk? - kérdezte Jim. A lány nem válaszolt, csak sebességbe rakta az autót, ráhajtott az országútra, és New Svenborg felé vette az irányt. - Történt ott valami rendkívüli veled gyermekkorodban? - kérdezte a város felé mutatva. - Nem - felelte a férfi, talán túlságosan is gyorsan. - Semmi jel nem mutatott arra, hogy különös képességeid vannak vagy... -Az égvilágon semmi. Jim hirtelen támadt nyugtalansága Holly malmára hajtotta a vizet. A lány érezte, hogy a lényegre tapintott. Bizonyos volt benne, hogy Jim már kisfiúként is kirítt társai közül, afféle csodagyereknek számított. A férfi arckifejezése furcsán megváltozott, amikor Holly a régi időket hozta szóba. Valami miatt mégis magába fojtotta az igazságot, a tagadás álarca mögé rejtőzött. - Mégis, mire emlékszel? - Semmire. - Ki vele, Jim! - Tényleg semmire. A lány nem tudta, hova vezetne ez a kérdezősködés, ezért inkább csak ennyit mondott: -Neked rendkívüli képességeid vannak. Nincs szó semmiféle idegen lényről: te magad vagy a titokzatos hatalom. Jim már kezdett puhulni, noha valamit még elhallgatott Holly elől. - Nem tudom. - Pedig így van. -Talán. -Biztosan így van. Emlékszel, amikor múlt éjszaka A Barát azt mondta nekünk, hogy saját fogalmai szerint még gyermeknek számít? Ez nem is csoda, hiszen tízéves voltál, amikor fantáziád megalkotta az idegent. A te egyik titkos éned örök gyermek maradt, s ez magyarázza kisfiús hencegését és duzzogását. Jim, A Barát nem úgy viselkedett, ahogy az egy tízezer éves földönkívülihez illene, hanem mint egy tízéves gyermek. A férfi becsukta a szemét, és hátradőlt az ülésen. Holly elmélete kétségkívül sokkolta, s hatalmas feszültség bujkált benne, amit ökölbe szorított kezei egyértelműen jeleztek. - Hová megyünk, Holly? - Sétakocsikázunk egy kicsit. - Amíg robogtak az aranyszínű hegyek és dombok között, Holly próbálta tovább ütni a vasat. - Az Ellenség olyasmi szörnyeteg, amely a mozifilmek vásznairól ijesztgeti a tízéves kisgyerekeket. Most már belátom, hogy a motelszobámban nem valódi gonosz teremtménnyel volt dolgom. Az egész túlságosan meseszerű volt, egy tízéves kisfiú zagyvasága holmi mumusokról. A férfi nem szólt semmit. Holly oldalra pillantott. -Jim? Jim szeme csukva volt. A lány szíve egyre hevesebben vert. -Jim? A férfi felkapta a fejét a kiáltásra, és zavart tekintettel nézett körül. - Mi van? - Az isten szerelmére, ne hagyd már csukva a szemedet oly sokáig! El is aludhatsz, és én nem fogom észrevenni, amikor... - Azt hiszed, képes lennék aludni, amikor ez a szörnyűség jár a fejemben? - Nem tudom, de nem szeretném megkockáztatni. Tartsd nyitva a szemed, oké? Ha ébren vagy, képes vagy magadban legyőzni Az Ellenséget, de ha alszol, bármi megtörténhet... Mintha komputerrel nyomtatták volna őket, hirtelen szavak jelentek meg balról jobbra az autószélvédőn: MEGHALSZ, MEGHALSZ, MEGHALSZ, MEGHALSZ, MEGHALSZ, MEGHALSZ. A lány próbálta palástolni rémületét. -A pokolba ezzel! - mondta, és bekapcsolta az ablaktörlőt, mintha csupán piszok lett volna a hátborzongató felirat. A szavak azonban ott maradtak, és Jim is látható rémülettel meredt rájuk. Amint elhaladtak az egyik kis tanya mellett, frissen kaszált fű illatát hozta feléjük a szél. - Mit csinálunk most? - kérdezte újra a férfi. -Kutatni fogunk. -De mit? - Kutatjuk a múltat. - Még mindig nem tudtam felfogni, amit az imént magyaráztál - mondta fáradtan Jim. - Hogy a fenébe is sikerülne? Mivel tudnánk bebizonyítani, hogy ez az egész igaz vagy sem? - A városba megyünk - felelte Holly. -Újra végigjárunk minden helyet, amit tegnap nekem megmutattál. A megoldás Svenborg-ban van elrejtve, csak rá kell találnunk. Újabb szavak tűntek fel az előző hat alatt: MEGHALSZ, MEGHALSZ, MEGHALSZ, MEGHALSZ, MEGHALSZ, MEGHALSZ. Holly tudta, hogy sürgeti őket az idő. Az Ellenség már feni rá a fogát, s érdekében áll őt akár a legbrutálisabb módon elpusztítani, mielőtt Jim meggyőződhetne a teljes igazságról. Nem várhat addig, míg a férfi újra elalszik. Nem lehet biztos abban, hogy Jim sokáig háttérbe tudja szorítani rosszabbik énjét, hiszen Az Ellenség körül egyre jobban szorul a hurok. Társa könnyen elveszítheti önuralmát, és akkor lelkében elszabadulhat a pokol. - Holly, ha valóban több énnel rendelkezem, mint mondod, akkor miért nem gyógyultam meg egyből, ahogy ezt elmagyaráztad nekem? - Előbb el kell hinned, és csupán azután lehet szó javulásról. Ha elhiszed, hogy személyiségzavarban szenvedsz, akkor az az első lépés a megértés felé, a megértés pedig az első fájdalmas lépés a gyógyulás útján. - Ne beszélj velem úgy, mintegy pszichiáter, ha egyszer nem vagy az! A férfi csupán zavarodottsága elől menekült sündisznóállásba: így próbálta magától távol tartani a lányt. Ez a taktikája azonban nem vált be. - Én már pszichiáterrel is készítettem interjút - mondta a lány. - Nagyszerű, akkor már te is értesz a terápiához. - Nincs kizárva. Az a pszichiáter nagy fajankó volt. Az egyetemi diploma önmagában még semmit nem jelent. Jim vett egy mély levegőt. - Oké, tegyük fel, hogy igazad van, és valamilyen módon kiderül, hogy őrült vagyok... -Te nem vagy őrült, csak... - Igen, tudom, börtönbe zártam a saját lelkemet. Teljesen mindegy, hogy nevezzük. Ha találunk bizonyítékot valahogyan... azt nem tudom, hogyan... akkor mi lesz? Talán csak kedvesen elmosolyodom, és azt mondom: "Ó, igen, valóban én csináltam mindezt, káprázat volt az életem, de már sokkal jobban vagyok, úgyhogy ebédelhetünk". De nem hiszem, hogy így lesz. Inkább... szétesek, millió darabra. -Azt nem ígérhetem, hogy az igazság mindenre gyógyír lesz, de reménykedjünk. Viszont így nem maradhat tovább, mert Az Ellenség fenyeget engem, s előbb-utóbb meg fog ölni. Te magad figyelmeztettél erre. A férfi ránézett a szélvédőre, és nem szólt semmit. Kifogyott az érvekből, nem akart tovább vitatkozni. A szavak előbb elhalványultak, majd eltűntek. Ez talán jó jel, de talán csak Az Ellenség látta be, hogy fenyegetéssel nem jut semmire, és felkészült a végső leszámolásra. - Ha Az Ellenség megöl engem, egyből rájössz, hogy ő a te részed. És ha szeretsz, amint azt A Barát közvetítésével közölted múlt éjszaka, akkor mit fog a Gonosz veled tenni? Meg fogja ölni benned azt a Jimet, akit én szeretek. Csak lelked sötétebbik fele marad a testedben. Tehát nemcsak az én életemről van szó, hanem a tiédről is. Kettőnk jövője forog kockán... le kell hát ásnunk a dolgok mélyére. -Elképzelhető, hogy csak ásunk, ásunk... és sehol a fenék. Akkor mi lesz? - Majd még mélyebbre ásunk. A város határánál jártak, s a kopár fennsíkot gyakorlatilag átmenet nélkül követte a kis házak szövevénye. Holly hosszú hallgatás után megszólalt: - Robert Vaughn. Jim meglepetésében összerezzent, mert a név hallatán egyből eszébe jutott valami. - Istenem - mondta. - Hát az övé volt az a hang. - A Barát hangja - egészítette ki a lány, miközben fürkésző tekintetet vetett rá. - Tehát neked is ismerősnek tűnt. Robert Vaughn, a nagyszerű színész és tévésztár számtalan filmben alakította már az intrikus szerepét. Neki volt olyan egészen különleges orgánumú hangja, mely tudott lenni fenyegető, apás vagy meggyőző -ahogy éppen gazdája akarta. - Robert Vaughn - mondta Holly. - De vajon miért éppen ő? Miért nem Orson Welles, Paul Newman, Sean Connery vagy Fred Flentstone? Kell, hogy legyen valamilyen ok, hogy éppen erre esett a választása! -Nem tudom - szólt Jim, de volt egy olyan érzése, hogy tudnia kellene. A magyarázat már a markában volt. - Még mindig azt hiszed, hogy egy földönkívülivel állunk szemben? - kérdezte Holly. - Nem az lenne logikus, hogy az egy saját, idegenszerű hanggal rendelkezzen? Miért utánozna pont egy színészt? -Én láttam egyszer Robert Vaughn-t -mondta Jim, akiben lassan-lassan kavarogni kezdtek az emlékek. - Nem úgy értem, hogy a tévében vagy a moziban, hanem igazából, egy karnyújtásnyira állt tőlem. Már nagyon régen volt. -Hol, mikor? -Nem tudom, már... nem emlékszem. Jim úgy érezte magát, mint egy hegymászó, aki kötelével két mély szakadék között egyensúlyoz. Egyik oldalon ott a régi élete tele kínnal és kétségbeeséssel, amelyen már sokszor próbált változtatni - mindannyiszor eredménytelenül. Legutóbb éppen a Mojave-sivatagba utazva próbált kiutat találni, még ha az éppen maga volt is a halál. A másik oldalon hevert a bizonytalan jövő, amelyet Holly reményteljesnek próbált lefesteni, de amely számára nem jelentett mást, mint őrült zűrzavart. És a vékony kötél, melybe kapaszkodik, bármelyik pillanatban elszakadhat. Eszébe jutott az otthonában lezajlott kis szóváltás, mely közvetlenül első szeretkezésük előtt történt. Akkor azt mondta: Az emberek jóval... bonyolultabbak, mintsem gondolnánk. Ez csak egy észrevétel... vagy talán figyelmeztetés? Figyelmeztetés? Talán figyelmeztetni akarsz, hogy te sem az vagy, akinek látszol? Hosszas szünet után azt mondta: Talán. Most már biztos volt benne, hogy akkor figyelmeztetni akarta a lányt. Egy belső hang azt súgta neki, hogy a lánynak jók a megérzései: a malombéli idegenek csupán az ő énjének más-más megnyilvánulásai. Viszont ha valóban személyiségzavarban szenvedett, akkor nem hihette azt, hogy állapota leírható olyan finom jelzőkkel, amiket Holly mondott. Az őrültség inkább a megfelelő szó. Ráhajtottak a Fő utcára. A város ijesztően sötétnek tűnt - talán mert fájdalmas igazságokat rejtegetett magában, melyek Jimet menthetetlenül valamelyik szakadékba taszítják. A férfi valahol olvasta, hogy csupán az őrültek biztosak teljesen józanságukban. Jim semmiben sem volt biztos, de ebből még semmilyen előnye nem származott. Az őrület a bizonytalanság talajából eredt, amikor az ember eszeveszetten próbál sok mindenre választ találni. A józanságot a biztos tudat emelte az őrület fölé. Amikor a Handahl gyógyszertár elé értek, Holly lelassított. - Kezdjük itt! -Miért? - Mert tegnap is itt álltál meg legelőször, amikor végigmutattad nekem gyermekkorod emlékeit. A férfi kiszállt a Fordból, és egy hatalmas magnóliafa alatt találta magát. Az út széle egyébként végig ezzel a fajta növénnyel volt beültetve. Az emberi kéz nyoma ugyan megszelídítette az ősvadont, de ez némiképp természetellenes és lehangoló képet kölcsönzött a városnak. Holly benyitott a dán stílusban épült ház bejárati ajtaján. Az üvegtáblák csilingelni kezdtek, mint megannyi drága ékszer, és egy csengő is megszólalt. Ők ketten folytatták útjukat befelé. Jim szíve egyre hevesebben vert. Érezte, hogy a gyógyszertár valamilyen úton-módon különös jelentőséggel bírt gyermekkorában, és talán most ráakadhatnak az igazság egyik hiányzó láncszemére. Az étterem és a kút tőlük balra terült el. Jim az árkádokon keresztül látta, hogy néhány ember éppen reggelinél ül. Közvetlenül az ajtó után ott volt a kis újságosstand, amely főleg a helyi reggeli lappal volt teleaggatva, de lehetett kapni képes magazinokat is. Az egyik kis forgatható drótpolcon ponyvaregények porosodtak. -Gyermekkoromban mindig itt vettem magamnak ponyvákat - magyarázta Jim. -Imádtam olvasni, egyszerűen nem tudtam betelni a könyvekkel. A gyógyszertár tőlük jobbra, egy másik árkádsor után kezdődött. Olyan volt, mint a legtöbb modern amerikai patika: a gyógyszereken kívül lehetett itt kapni különböző kozmetikumokat, szépítőszereket, hajápolási cikkeket. Egyébként hangulatos helyiség volt: a polcok nem fémből vagy farostlemezből készültek, hanem valódi tölgyfából, s még a pult is lakkozott gránitból volt. A be lépő orrát egyből megcsapta valami különös illat, melybe többféle jellegzetes aroma vegyült: füstölőgyertyáé, mentolos cukorkáé, dohányé, melyet egy kis szelencében tartottak a pénztárgép mellett, etilalkoholé és persze mindenféle gyógyszeré. Bár még igen korán volt, a patikus már szolgálatban volt, és mindenben rendelkezésére állt a betévedőknek. Maga Corbett Handahl volt az, egy széles vállú, fehér hajú és fehér bajuszos ember, aki kényelmes kék inget hordott merev laboratóriumi köpenye alatt. A patikus felnézett, és majd hanyatt esett a meglepetéstől. - Istenem, ez Jim Ironheart! Mikor láttuk egymást utoljára... három, négy éve? A két férfi kezet rázott. - Négy éve és négy hónapja - mondta Jim. Majdnem hozzátette, hogy amikor nagyapa meghalt, de maga sem tudta, miért, elharapta a mondatot. Corbett lespriccelte a gránitból készült pultot Windex bútorápolóval, majd a folyadékot letörölte egy papírkendővel. Rámosolygott Hollyra: -Bárki is ön, rendkívül hálás vagyok, hogy jelenlétével megszépíti ezt a komor reggelt. Corbett tökéletes kisvárosi patikus volt: bizalomgerjesztő külseje elfogadhatóvá tette az egyszerű emberek körében, noha ő inkább a felsőbb réteghez tartozott. Magabiztos mosolya bárkit meggyőzött arról, hogy az általa kiadott gyógytermék mindig a megfelelő orvosság. A helyiek néha minden különösebb ok nélkül benéztek hozzá, mert ő szívesen elbeszélgetett bárkivel. Már harminchárom éve dolgozott a patikában, és huszonhét éve - mióta az édesapja meghalt - ő volt itt a tulajdonos is egy személyben. Handahl a légynek sem tudott volna ártani, Jim mégis fenyegetve érezte magát. Ki akart jutni a patikából mielőtt... Mielőtt?! ...mielőtt Handahl rosszat mondana, leleplezne valamit. De mit tudna ez a gyógyszerész leleplezni? -Jim menyasszonya vagyok - mondta Holly, némileg meglepve ezzel Jimet. - Gratulálok, Jim - lelkendezett Handahl. - Szerencsés fickó vagy. Ifjú hölgyem, remélem, tudja, mire vállalkozott, amikor egy ilyen keményfejű kaliforniai mellett kötelezte el magát. Makacs egy fajta, az már szent. -A patikus kacsintott és nevetett. -Jim körbevisz engem a városban, és megmutatja a helyi nevezetességeket - közölte Holly. - Egy kis nosztalgiázás... azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Handahl csodálkozva nézett Jimre. - Nem hittem volna, hogy valaha is nosztalgiát fogsz érezni a város iránt. Jim vállat vont. - Az emberek változnak. - Ezt örömmel hallom. - A patikus újra Hollyhoz fordult. - Akkor kezdett idejárni, amikor a farmra költözött a nagyszüleihez. Minden kedden és pénteken itt volt, mert ezeken a napokon érkeztek új könyvek és magazinok Santa Barbarából. - A Windexet már előzőleg félretette, és most a pult alatt rendezgette a rágógumikat, mentolos cukorkákat, mini-zseblámpákat és zsebfésűket. -Jim akkor igazi könyvmoly volt. Még mindig az vagy? - Még mindig - felelte Jim egyre kényelmetlenebbül feszengve, mert valamiért félt attól, hogy a gyógyszerész kellemetlen vizekre terelheti a beszélgetést. Azt még most sem tudta, hogy az öreg mi módon árthatna neki. -Egy kicsit furcsa ízlésed volt, emlékszem. - Majd Holly felé: - Minden zsebpénzét fantasztikus könyvekre költötte. Igaz, abban az időben még minden kölyök örült volna heti két dollár zsebpénznek; ha jól emlékszem, akkor egy könyv negyvenöt vagy ötven centbe került. Jimen klausztrofóbia kezdett eluralkodni. A patika mintha ijesztően összezsugorodott volna, a sok áru szinte fojtogatta őt, és neki egyetlen vágya volt, hogy kijusson innen. Közeledik, gondolta egyre növekvő aggodalommal. - Gondolom, az apjától és az anyjától örökölte élénk fantáziáját - mondta Handahl. - Ezt hogy érti? - kérdezte Holly. - Nem ismertem túl jól Jamie-t, Jim apját, pedig csak egy évvel jártam alatta a gimnáziumban. Ne vedd rossz néven, Jim, de apád... amennyire én tudom... vonzódott az egzotikumokhoz... noha most már biztosan nem találná annyira egzotikusnak a világot, mint az ötvenes évek elején. - Egzotikumok? - csodálkozott Holly. Jim körülnézett a patikában, hogy Az Ellenség melyik irányból támadhat, és merre menekülhetnének akkor. Ha eddig még hajlott is arra, hogy elhiggye Holly elméletét az ő különálló személyiségeiről, most biztos volt benne, hogy a lány tévedett. Az Ellenség nem őbelőle származott, hanem egy különálló hatalom, akárcsak A Barát. Maga a megtestesült gonoszság, és el tud jutni bárhova, bármelyik pillanatban rájuk törhet, mert tudta, hogy közeledik, és valamennyiüket el akarja pusztítani. - Nos - felelte Handahl -, Jamie gyermekkorában gyakran járt ide... akkor még az apám vezette a boltot... és megvett mindenféle bulvárlapot, amelynek robotok, szörnyek vagy fedetlen keblű nők voltak a címoldalán. Sokat beszélt arról, hogyan száll le egyszer az ember a Holdon, és mindenki kissé bogaras kisfiúnak tartotta őt, pedig szerintem normális srác volt. Nem is lepődtem meg, mikor hallottam, hogy otthagyta a könyvelői állását, megházasodott, és előadóművész lett belőle. - Előadóművész? - kérdezte Holly Jimre pillantva. - Úgy tudtam, édesapád könyvelő volt, édesanyád pedig színésznő. - Azok voltak - felelte a férfi bátortalanul. - Mielőtt mindketten előadóművészek nem lettek. Élete ezen részéről teljesen elfeledkezett, ami magát is meglepte. De hát miért nem emlékezett minderre? Ott volt a rengeteg fénykép a szobája falán, melyek a turnékon készültek, minden nap láthatta őket, és ő mégis elfeledkezett az előadásokkal egybekötött hosszú utazásokról. Nagyon gyorsan közeledett feléjük. Már ott volt közvetlenül mellettük. Figyelmeztetni akarta Hollyt, de nem jött ki hang a torkán. Valami teljesen megbénította a nyelvét. Az Ellenség egyre közeledett. Az Ellenség nem akarta, hogy Jim figyelmeztesse a lányt. Váratlanul akarta Hollyt elragadni. Handahl végleg elrendezte a pultot, és folytatta az emlékezést. -Tragédia volt, ami velük történt. Jim, amikor először jöttél ebbe a városba a nagyszüleiddel, nagyon visszahúzódó voltál, szavadat sem igen lehetett venni. Holly inkább Jimet nézte, mint Handahlt. Mintha megérezte volna, hogy társát bántja valami. - A második évben, mikor Lena meghalt -folytatta Handahl -, Jim magába zuhant, teljesen összetört, nem volt hajlandó megszólalni. Emlékszel rá, Jim? Holly döbbenten fordult Jim felé: -A nagymamád akkor halt meg, amikor tizenegy éves voltál? Én pedig azt mondtam, hogy öt évvel ezelőtt, gondolta Jim. Miért mondtam én öt évet, amikor valójában huszonnégy éve történt? Közeledett. Érezte. Az Ellenség. - Bocsánat, ki kell mennem a friss levegőre - mondta a férfi, és zihálva rohant ki az autóhoz. Visszanézett, de Holly nem követte őt. A patika ablakán keresztül láthatta, hogy bent beszélget tovább Handahllal. Az Ellenség egyre közelebb jött. Holly, ne beszélgess, kérlek, gondolta Jim. Ne hallgass rá, gyere ki onnan. Már nagyon közel járt. Az autónak dőlve ez járt Jim eszében: csak azért félek Corbett Handahltól, mert többet tud az életemről Svenborgban, mint én magam. Düb-düb-DÜB. Az Ellenség megérkezett. Handahl meglepetten bámult Jim után. - Azt hiszem, soha nem tudta magát túltenni azon, ami a szüleivel történt... és Lenával - mondta Holly. Handahl bólintott. -Ilyen tragédiát senki sem lenne képes egyhamar elfeledni. Aranyos kis kölyök volt, de akkor teljesen összetört a szíve. - Mielőtt Holly bármit is kérdezhetett volna Lenáról, Handahl másra terelte a szót. - Maguk ketten odaköltöznek a farmra? - Nem. Csak néhány napig maradunk. - Semmi közöm hozzá, persze, de szégyen, hogy senki sem műveli ott a földet. - Jim nem éppen olyan alkatú ember, aki alkalmas lenne a gazdálkodásra - vélte a lány. - És egy vevő sem akadt? -Egy vevő sem? Ifjú hölgyem, legalább egy tucatnyian állnának sorba, ha Jim végre áruba bocsátaná azt a farmot! Holly szóhoz sem tudott jutni meglepetésében. A patikus folytatta: - Az önök telkén van egy artézi kút, ami azt jelenti, hogy mindig van vizük egy olyan vidéken, ahol ez a nedű igen drága kincs. -Nekidőlt a gránitból készült pultnak, és keresztbe fonta a karjait a mellén. - Nagyon egyszerű elven működik: amikor a jó öreg tó színültig van, a víz súlya nyomást gyakorol a természetes kútfőre, és lelassítja az újabb víztömeg beáramlását. Viszont ha öntözés céljából megcsapolják a kutat, akkor a nyomás lecsökken, és víz folyik a tóba. A tavacska így soha nem szárad ki, akárcsak a mesebeli bűvös kancsó. - A gyógyszerész közelebb hajolt, és a lányra sandított. - Jim azt állította magának, hogy nem tudta a farmot eladni? -Én feltételeztem, hogy... -Mondok én magának valamit - szólt Handahl. - Lehet, hogy a barátja egy kicsit szentimentálisabb, mint gondolnánk. Talán azért nem akarja eladni a farmot, mert túl sok emléke fűződik hozzá. -Elképzelhető - mondta a lány. - De azok közt egyaránt vannak jó és rossz emlékek. - Ebben igaza van. - Például a nagyanyja halála - kanyarodott vissza Holly az iménti témához. - Az... Morajló hang szakította félbe. A lány megfordult, és látta, hogy samponosüvegek, hajlakkok, vitaminok és gyógyszeresdobozok rázkódnak a polcokon. - Földrengés - mondta Handahl, és aggodalmas arccal nézte a mennyezetet, mintha attól félne, hogy rájuk szakad. Az üvegcsék egyre jobban csörögtek-zörögtek. Holly tudta, hogy ez sokkal rosszabb, mint egy földrengés. Őt figyelmeztették, hogy ne tegyen fel több kérdést Handahlnak. Düb-düb-DÜB, Düb-düb-DÜB A hangulatos kis patika meghitt világa ezer darabra esett szét. Az üvegcsék felrobbantak a polcokon, közvetlenül a lány szeme előtt. Holly elfordult, és kezét védekezőleg az arca előtt tartotta. A sok műanyag doboz és flakon egyre csak bombázta őt és Handahlt. A pult mögött álló párologtató berendezés összevissza rázkódott. Holly ösztönösen a földre vetette magát. Éppen jókor, mert az előtte lévő polc üvegajtaja hatalmas durranással robbant szét, és üvegszilánkok záporoztak azon a helyen, ahol az imént állt. A lány próbált a kijárat felé nyomulni, miközben valóságos törmelékeső zúdult a nyakába. Mögötte a nehéz pénztárgép lecsúszott a pultról, és csak centiméterekkel vétette el a lány hátgerincét. Mielőtt azonban a falak elkezdhettek volna lüktetni és megjelenhetett volna a gusztustalan kocsonyaszerűség, Holly elérte az ajtót, elszáguldott az újságosstand mellett, és kiszaladt az utcára. Magára hagyta Handahlt, akinek semmi kétsége nem volt afelől, hogy földrengés pusztított végig a városon. A háromütemű lüktetés a téglából kirakott járdán futott végig Holly lába alatt. Jimet ott találta az autóra dőlve: reszketett és halottsápadt volt, egy olyan ember kifejezésével az arcán, aki éppen egy szakadék széléről készül levetni magát. Nem válaszolt, amikor Holly a nevén szólította. Úgy tűnt, megadja magát a benne fészkelő sötét erőnek, amely sok év után lerázta láncait, és elszabadulni készült. A lány elrángatta őt az autótól, átölelte a nyakát, és szorította, szorította magához, ismételgette a nevét, miközben fel volt rá készülve, hogy mindjárt hatalmas csápok vagy hullamerev karok ragadják meg. De a szívdobogást idéző hang távolodott, és nemsokára Jim is felemelte a karját, és átölelte a lányt. Az Ellenség elvonult. De ezzel csupán némi haladékot nyertek. A svenborgi Emlékpark szomszédos volt a Tivoli Kertekkel. A temető a park egy elkülönített részében terült el, a határát drótkerítés és telepített fasor jelezte, amely főleg fehér cédrusok és kaliforniai babérfák keveréke volt. Jim óvatosan hajtott végig a szolgálati úton, és megkerülte a temetőt. - Helyben vagyunk - mondta. A kocsival lehúzódott az útszélre, és megállt. Mikor a férfi kiszállt az autóból, majdnem olyan bezártsági érzés tört rá, mint a patikában, noha most a szabad levegőn állt. A hamuszürke ég szinte összefolyt a komor sírkövekkel, s a négyzet, téglalap és spirál alakú tömbök olybá tűntek, mintha rég elporladt óriások csontjai állnának ki a földből. A gyenge napfénynél még a fű is szürkészöldnek látszott. A fák koronái valószínűtlenül haragosan körvonalazódtak, mintha bármelyik pillanatban Jimre akartak volna dőlni. A férfi megkerülte az autót, és észak felé mutatott: -Arra. Holly megfogta a kezét, amiért ő nagyon hálás volt. Együtt sétáltak a nagyszülők sírparcellája felé, amely a különben teljesen sík temető egyetlen emelkedőjén terült el. Csak egy egyszerű, négyzet alakú gránitkő jelezte, kik nyugszanak ott. Jim szíve hevesen vert, nehezen lélegzett. A nagyanya nevét a sírkő jobb oldalába vésték: Lena Louise Ironheart. A férfi vonakodva nézte a születési és halálozási dátumot. Az asszony Ötvenhárom éves volt, amikor meghalt, s ennek már huszonnégy éve. Jim úgy érezte, mintha agymosáson esett volna keresztül, és valaki hamis információkkal tömte volna tele a fejét. Múltja olyan volt, mint egy sűrű köddel bevont táj, melyet csupán gyéren világít meg a változékony és hátborzongató telihold fénye. Hirtelen már nem látott tisztán évekre visszamenőleg, és annak hitelében sem bízott, amit még éppen tudott magáról, mert arról is könnyen bebizonyosodhat, hogy légvár az egész. Kétségei közt vergődve nem tehetett mást, csak fogta szorosan Holly kezét. -Miért hazudtál nekem, miért mondtad azt, hogy nagyanyád öt éve halt meg? - kérdezte a lány szelíden. - Nem hazudtam. Vagy legalábbis nem voltam tudatában, hogy hazudok. - Úgy nézett a gránitra, mintha annak csiszolt felszíne ablak lenne a múlt felé. Agyát erőltetve próbált emlékezni. - Csak arra emlékszem, hogy egy reggel felébredtem, és belém nyilalt a felismerés: nincs többé nagymamám. Ennek már öt éve. Akkor már a saját lakásomban laktam, lent Irvine-ben. - Jim úgy hallgatta a saját hangját, mintha valami másé lenne, és a kísérteties árnyalattól végiglúdbőrzött a háta. - Felöltöztem... északnak hajtottam... a városban vettem virágokat... aztán eljöttem ide... Elcsuklott a hangja, nem tudta tovább folytatni. - Emlékszel, hogy volt-e aznap temetés? -kérdezte Holly. - Nem. - Jártak itt más gyászolók? - Nem. - Voltak más virágok is a síron? - Nem. Csak arra emlékszem... térdeltem a sírkő mellett virággal a kezemben, és sírtam... nagyon sokáig sírtam, hullott a könnyem, mint a záporeső. Akkor a mellette elsétáló emberek együttérzően nézték. Később egyre kínosabb lett számukra a síró férfi látványa, aki szemlátomást majdnem megőrült fájdalmában. Most már arra is emlékezett, milyen vad gondolatok kavarogtak aznap a fejében, ellenséget gyanított mindenkiben, aki őt nézte, és nem volt más vágya, mint befeküdni a sírba a nagymama mellé, s fejére húzni a földet, akár egy takarót. Azt viszont nem tudta, miért érzett úgy akkor, és miért keríti most újra hatalmába ez az érzés. Jim ránézett az asszony halálának napját jelző dátumra - szeptember 25. -, és túlságosan megrémült ahhoz, hogy sírjon. - Mondd el, mi baj van! - sürgette Holly. -Úgy emlékszem arra a napra, amikor először és utoljára eljöttem ide, mint a nagymama halálának napjára. Szeptember 25-e volt... de nem huszonnégy, hanem öt évvel ezelőtt. Akkor volt a halálának a tizenkilencedik évfordulója, de nekem akkor is, most is az volt az érzésem, hogy ő aznap halt meg. Mindketten hallgattak. Két nagy feketerigó cikázott előttük éles rikoltással, majd eltűntek a fák lombkoronái között. Végül Holly törte meg a csendet. - Az nem lehet, hogy egyszerűen képtelen voltál felfogni az igazságot, nem hitted el, amikor nagyanyád huszonnégy évvel ezelőtt meghalt? Ezt a tényt csupán tizenkilenc évvel később fogadtad el... amikor virágot hoztál a sírra. Ezért teszed a halálát jóval későbbre, arra a napra, amikor végül képes voltál megérteni mindent. Jim egyből tudta, hogy a lány ráhibázott az igazságra, de a magyarázat nem volt számára szívderítő. -De Holly, ez akkor őrültséget jelent! - Nem - mondta a lány nyugodtan. - Ez csupán önvédelem. Egy álarc, amely mögé elbújhattál a problémák elől még tízéves korodban. - Itt megállt, vett egy mély levegőt, majd megkérdezte: - Jim, hogyan halt meg a nagymamád? - Ő... - A férfi maga is meglepődött azon, hogy nem tudja felidézni nagyanyja halálának az okát. Egy újabb kérdőjel a múltjában. - Nem tudom. - Én azt hiszem, a malomban halt meg. Jim felnézett a sírkőről, és Hollyra szegezte a tekintetét. Minden idegszála pattanásig feszült, bár maga sem tudta, miért. - A szélmalomban? Hogyan? Mi történt? Honnan tudhatsz te erről? - Már beszéltem neked az álmomról. Felmásztam a malom lépcsőjén, az ablakon keresztül kinéztem a tóra, és az üvegen egy asszony tükörképét láttam. A te nagymamád arca volt. - Nem, szerintem ez egy emlék... a te emléked. Te magad vetítetted ki az én álmomon keresztül. A férfi szíve gyorsabban vert, pedig látszólag semmi ok nem volt rá. Hogyan lehetne az én emlékem, ha még csak nem is tudok róla? - Pedig biztosan így van. Jim összehúzta a szemöldökét. - Szerintem tévedsz. - Az emlék ott él a tudatalattid mélyén, s másképp nem férhetsz hozzá, csak ha álmodol. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az a dolog soha nem történt meg. Ha a lány most azt állította volna, hogy az öreg temető tulajdonképpen ringlispíl, és ők most körbe-körbe forognak a sápadtszínű égbolt alatt, Jim még azt is könnyebben elhitte volna, mint ezt a zavaros históriát az emlékekről és a tudatalattijáról. Úgy érezte, mintha fény és sötétség határán táncolna, és dühödt félelem lett úrrá rajta. Csak nagy erőfeszítéssel tudta megformálni a szavakat: -De az álmodban... én is ott voltam a padlásszobában a nagymamával együtt. - Igen. - És ha ő ott halt meg... - Te tanúja voltál az ő halálának. A férfi hajthatatlanul rázta a fejét. - Nem. Az istenért, erre talán csak emlékeznék, nem? - Nem biztos, szerintem éppen azért volt szükséged tizenkilenc évre, hogy végre belásd: ő halott. Valószínűleg szemtanúja voltál a halálának, és ez akkora traumát okozott benned, hogy sokáig képtelen voltál emlékezni, helyette a fantázia világába menekültél. Szél támadt, és valami megreccsent Jim lábai alatt. A férfi biztos volt benne, hogy a nagymamája csontos kezei nyúlnak ki a sírból, hogy megragadják őt, de amikor lenézett, csak száraz leveleket látott, amint ropogva kergetőznek a szélfútta füvön. Jim nehéz szívvel fordult el a síremléktől, és indult volna a kocsi felé. Holly megragadta a karját: -Várj! A férfi kitépte magát a szorításból, és majdnem félrelökte. Határozottan ellenségesnek tűnt, amint végigmérte. - El akarok menni innen - közölte. Holly azonban nem tántorított, újra csak útjába állt társának. - Jim, hol nyugszik a nagyapád? Hová temették el? Jim rámutatott a sírkőre erősített másik táblára: - Ott van, természetesen, a nagymamával együtt. A lány ránézett a gránitkő bal felére. Az előbb annyira csak a jobb oldalára koncentrált, annyira meghökkentette a nagymama képtelen halálozási dátuma, hogy észre sem vette, mi hiányzik a másik tábláról. A nagyapa neve ott volt, ahogy kellett, és látszott, hogy ugyanakkor vésték oda, mint a Lenáét: Henry James Ironheart. És a születési dátum. De semmi egyéb. A halála napját nem jelölték be. A vasszínű égbolt nyomasztóan komorrá tett mindent. A fák mintha közelebb hajoltak volna a földhöz, s száraz ágaik néma fenyegetést árasztottak magukból. - Nem azt mondtad, hogy nagyapád nyolc hónappal Lena után halt meg? - kérdezte Holly. A férfi szája kiszáradt. Alig bírt megszólalni, s csupán száraz suttogás hagyta el az ajkát, mely úgy hangzott, mint a sivatagban tomboló homokvihar duruzsolása. - Mi az ördögöt akarsz tőlem? Mondtam már... nyolc hónappal azután... május 24-én a következő évben... - Hogyan halt meg? - Én nem... nem emlékszem. - Betegség? Hallgass el, hallgass el! - Nem tudom. - Baleset? - Én... azt... hiszem... én azt hiszem, agyvérzése volt. Múltjának egyes részeit sűrű köd borította. Csak most tűnt fel neki, mennyire ritkán gondolt a múltra. Teljességgel a jelenben élt. Csupán azért nem vette észre, hogy hatalmas űr tátong az emlékei között, mert voltak olyan dolgok, melyekre meg sem próbált emlékezni. - Ugye, te voltál a nagyapád legközelebbi hozzátartozója? - kérdezte Holly. - Igen. - Te intézted a temetését? A férfi bizonytalanul válaszolt: -Azt hiszem... igen... -Akkor elfelejtetted rávésetni a kőre a halálának napját? Jim bámulta a kihagyott rubrikát a gránittömbön, és próbált kutatni emlékei között. Választ azonban nem talált. Rosszullét környékezte. Szeretett volna összekuporodni, behunyni a szemét, aludni és soha fel nem kelni. - Vagy más helyre temetted el őt? - hallotta Holly hangját. A hamuszürke égbolt alatt újra feltűntek a rikácsoló feketerigók, s szárnyaikkal csapdosva rejtjeles üzeneteket intéztek egymás felé. A két ember számára ez legalább annyira nehezen megfejthető volt, mint Jim ködös emlékképei. Holly ült a volánnál, és a Tivoli Kertek felé hajtott. Amikor otthagyták a patikát, Jim akart vezetni a temetőig, mert - bár aggódott egy kicsit - szeretett volna szembenézni múltjával, és szándékában állt minden homályt és kétséget eloszlatni. A sírnál tett látogatás azonban alaposan felkavarta, és már nem volt kíváncsi újabb kellemetlen meglepetésekre. Kénytelen volt hagyni, hogy Holly vezessen, de gyanította, hogy sokkal jobban érezné magát, ha a lány délnek fordulna, elhagyná a várost, és soha többé nem beszélnének New Svenborgról. A park túl kicsi volt ahhoz, hogy saját kikövezett útja legyen. Az autót az utcán hagyták, és gyalog sétáltak tovább. Holly megállapította magában, hogy a Tivoli Kertek közelről még kevésbé vendégcsalogató hely, mint ahogyan tegnap látta a mozgó autóból. Rendkívül kietlen benyomást tett az arra haladókra, s ez nem csupán a borús, komor időjárás műve volt. A fű teljesen kiszáradt a heteken át zavartalanul tűző napon, amely egyáltalán nem volt meglepő Kalifornia ezen részén. Kúszónövények indái fonták körbe a csenevész bokrokat, s csak néhány hervadó virág hullatta szirmait a tüskés avarra. A két fapad is igen korhadt volt már, rájuk fért volna egy kis festés. Csak a szélmalmot tartották rendesen karban. Impozáns építmény volt, jóval nagyobb, mint az Ironheart farm malma, legalább hat méterrel magasabb. - Miért vagyunk itt? - kérdezte Holly. - Ne engem kérdezz! Te akartál idejönni. -Na ne butáskodj, szívem! Holly tudta, hogy a tűzzel játszik, amikor állandóan noszogatja a férfit, de nem volt más választása. Előbb-utóbb úgyis minden lángokba borul. Csak abban reménykedett, hogy sikerül Jim lelkét megvilágítania, mielőtt Az Ellenség végképp a hatalmába keríti. Érezte, hogy az idő már nagyon sürgeti. -Tegnap te vetted be az útitervbe ezt a helyet - mondta. - Azt állítottad, hogy egyszer forgattak itt egy filmet. - Valami hirtelen eszébe jutott. - Várj csak... nem ezen a helyen láttad Robert Vaughnt? Ő szerepelt volna a filmben? Jim zavarodott arckifejezéssel mérte végig a parkot. Végül a malom felé vette útját, a lány pedig követte. A malom ajtaja mellett két történelmi korú pulpitus állt. Felső részükbe valamilyen szöveget véstek - ezt vízhatlan keretbe ágyazott, átlátszó műanyag borítás védte az időjárás viszontagságaitól. A bal oldali pulpitus táblája tájékoztatta az érdeklődőket a vízimalom használatáról, a szivattyúzás módszeréről, és az elektromos áram termeléséről Santa Ynez-völgyben az 1800-as évektől kezdődően e század derekáig. Elolvashatták magának a malomnak a történetét, melyet találóan New Svenborg Malomnak kereszteltek a helyiek. A szöveg meglehetősen unalmas volt, így Holly csak azért fordult a másik pulpitus felé, mert az egykori újságíró makacsságával próbálta a legapróbb használható információmorzsát felkutatni. Érdeklődését különösen egy cím keltette fel, mely a tábla felső részébe volt vésve: A FEKETE SZÉLMALOM! - REGÉNY ÉS FILM. - Nézd csak, Jim! A férfi egyből csatlakozott hozzá. A műanyag fedél alatt egy könyvborító fényképe állt - az írója Arthur J. Willott, a címe A fekete szélmalom -, s egy rajz, mely nyilvánvalóan a New Svenborg Malmot ábrázolta. Holly növekvő érdeklődéssel olvasta a tájékoztató szöveget. Willott, aki a Santa Ynez-völgyben született - bár Solvangban, nem Svenborgban -, sikeres ifjúsági regényíró volt, és 1982-ben bekövetkezett haláláig ötvenkét művet írt. Legnépszerűbb könyve egy fantasztikus regény, melynek főhőse, egy tízéves kisfiú kísértetekkel és földönkívüli lényekkel találkozik az öreg szélmalomban, és felfedezi, hogy a szomszédos tóban tízezer éve rejtőzik az idegenek űrhajója. - Nem - mondta Jim halkan, de némileg indulatosan. - Ennek semmi értelme, ez nem lehet igaz. Holly felidézte azt a momentumot az álmából, amikor Lena Ironheart testébe bújva mászott fel a malom lépcsőin. Amikor felért az emeletre, ott találta a tízéves Jimet ökölbe szorított kézzel. A kisfiú feléje fordult és kiabált: "Félek, segítség, a falak, a falak!" Lába előtt sárga gyertya állt egy kék edényben. Eddig nem jutott eszébe, hogy az edény mellett volt még egy keményfedelű, színesen illusztrált könyv. Ugyanaz a borító volt, amelynek most a fényképét láthatta a pulpitusba helyezve: A fekete szélmalom. - Nem - ismételte meg Jim, és elfordult a pulpitustól. Aggódó tekintettel nézte a fák szélborzolta koronáit. Holly továbbolvasta a szöveget, és megtudta, hogy abban az évben filmesítették meg A fekete szélmalmot, amikor a tízéves Jim Ironheart ebbe a városba költözött. A New Svenborg Malom lett a forgatás helyszíne. A stáb "készített" egy sekély tavacskát a szélmalom mellé, amit a forgatás befejeztével betemettek, és az ő pénzükön alapították a jelenlegi parkot. Jim még mindig a fákat és a cserjéket bámulta, melyek a hulló leveleikkel még komorabbá tették a már amúgy is borongós nyár végi napot. - Valami közeledik - közölte a férfi. Holly nem látott semmit, ezért csak arra gondolt, hogy társa megpróbálja elvonni figyelmét az olvasmányról. Jim nem akar tudomást venni a benne rejlő rengeteg fontos információról, és valószínűleg nincs ínyére a lány által tett fontos felfedezés. A film valószínűleg nagyot bukott, mert Holly még soha nem hallott róla. Olyasmi produkció lehetett, amely csak itt, New Svenborgban vert fel nagy port. Az emléktáblán más fontosnak vélt adatok mellett feltűntették az öt főszereplő nevét. Egyikük sem volt valami nagyágyú, az első négy név közül csak M. Emmet Walshot ismerte, aki az egyik kedvence volt. Az ötödik volt a fiatal, és akkor még teljesen ismeretlen Robert Vaughn. A lány felnézett a föléjük magasodó szélmalomra. -Mi történik itt? - kérdezte hangosan. Végigfuttatta tekintetét a lehangolóan komor égbolton, majd pillantása végül megállapodott a Willott-könyv borítólapján. - Mi folyik itt tulajdonképpen? Jim félelemtől remegő hangon válaszolt, ám a rettegés mellé mintha valami eszelős vágy is párosult volna: - Közeledik! Holly odanézett, ahová a férfi mutatott, és egy tölcsért látott a földben a park tőlük távolabb eső részén. Mintha egy hatalmas állat ásott volna magának föld alatti járatot, és közben méteres átmérőjű forgószél kavarta fel a kiszórt port. A hátborzongató jelenség egyre feléjük tartott. A lány megragadta Jimet. -Állítsd meg! - Közeledik - motyogta tágra nyílt szemmel a férfi. - Jim, ez te vagy, csak te vagy! -Nem... nemén... Az Ellenség.-A révület teljesen úrrá lett rajta. Holly visszanézett, és látta, hogy ez a valami már a járda alatt halad, amit teljesen összetört és felszippantott. - Jim, az istenért! A férfi sóbálvánnyá meredve bámulta a forgószelet, de volt a tekintetében valami, amit Holly gyilkos vágynak vélt. Az egyik pad ripityára tört, amint a föld hirtelen megnyílt alatta, majd darabjai recsegve-ropogva elsüllyedtek. Az Ellenség már csak tizenkét-tizenöt méterre lehetett tőlük, és egyre közeledett. Holly megragadta Jimet az ingénél fogva, rázta-rázta, és kényszerítette, hogy nézzen a szemébe. - Gyerekkoromban láttam ezt a filmet, ne izgulj! Mi is volt a címe? Támadás a Marsról vagy valami ilyesmi. Az idegenek csapdákat ásnak a homokba, és beszippantják az arra járó embereket. A lány hátrapillantott. Már csak tíz méter volt hátra. - Ez lesz a halálunk, Jím? Megnyílik alattunk a föld, és valami beszippant bennünket? Akár egy tízéves kisfiú lidérces álmában? Már csak nyolc méter. Jim izzadt és reszketett. Úgy tűnt, nem is hallja, amit Holly beszél hozzá. A lány most már közelről az arcába kiabált. - Meg akarsz ölni engem, és magad is, öngyilkos leszel, akárcsak Larry Kakonis? Hagyod, hogy a rosszabbik éned győzedelmeskedjen rajtad? Négy méter. Három. -Jim! Kettő. Egy. Holly hatalmas állkapcsok csattogását hallotta maguk alatt. Felemelte a lábát, és cipője sarkával beletaposott a férfi lábszárába, amilyen erősen csak tudott. Jim Fájdalmasan felüvöltött, miközben megmozdult alattuk a föld, és Holly félőrülten nézte a mellettük tátongó hatalmas árkot. De a férfi éles kiáltásával hirtelen vége szakadt a borzalomnak. A föld nem nyílt meg alattuk. Semmi sem ragadta meg vagy szippantotta be őket. Holly reszketve lépett el a hatalmas vakondtúrásra emlékeztető földhányástól. Jim döbbenten nézett a lányra. -Ez nem én voltam. Én nem tehettem ilyet! Az autóban Jim szinte belerogyott az ülésbe. Holly a kormánykerék köré fonta a karját, és homlokával ráborult. A férfi kinézett az oldalsó ablakon, keresztül a parkra. A hatalmas vakondtúrás még mindig ott volt. A járda végig beomlott. A padból csak néhány léc maradt szerteszéjjel szórva. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az a szörnyű pusztító valami, mely végigsöpört az egész parkon, pusztán az ő képzeletének szülötte volna. Egész életében szigorú önfegyelmet gyakorolt, csak a könyveknek és a munkájának élt, és nem volt különösebb jellembeli hibája. (Kivéve persze ezt az aggasztó feledékenységet, gondolta.) Holly elméletéből azt volt a legnehezebb elfogadnia, hogy lelkének van egy vad és kegyetlen része, amelyről ő nem is tud, és ez jelent igazi veszélyt számukra. A közönséges félelmen már régen túljutott. Nem verejtékezett és nem reszketett. Mindössze annyit érzett, hogy egy jeges kéz markol a szívébe. - Nem én tettem - ismételte. - De igen. - Ahhoz képest, hogy legjobb tudomása szerint a férfi majdnem megölte, Holly meglepően szelíden viselkedett. Nem emelte fel a hangját, sőt még egy kis gyengéd együttérzés is vegyült bele. - Te még mindig azt hiszed, hogy személyiségzavarom van - mondta Jim. - Igen. -Tehát ez az én sötét oldalam volt... - Igen. - .. .mely egy hatalmas hernyó, vagy nem is tudom micsoda képében öltött testet - fejezte be a férfi, és sikertelenül próbált egy kis szarkazmust becsempészni a hangjába. - Viszont te azt mondtad, hogy Az Ellenség csak akkor képes a felszínre törni, ha én alszom. De ha egyszer ébren voltam, hogy lehettem volna én az a valami a parkban? -Változtak a játékszabályok. A rosszabbik éned kezd kétségbe esni, s te már csak nehezen tudod féken tartani. Minél közelebbjutunk az igazsághoz, Az Ellenség annál dühödtebben támad, hogy megvédje önmagát. - Ha én támadtam rád a parkban, miért nem hallatszott az a lüktetés, mint eddig? - A dübögés csupán egy színpadias kellék, akárcsak a csengettyűszó, mely A Barát érkezését jelezte. - A lány felemelte a fejét a karjairól, és fürkészően nézett Jimre. - Most elhagytad, mert egyszerűen nem volt rá idő. Olvastam azt a táblát, és te félbe akartál szakítani, amilyen gyorsan csak lehetett. El kellett terelned a figyelmemet. Óriásit alakítottál, szívem, ezt el kell ismerni. A férfi újra kinézett az ablakon, és szemét erőltetve bámult a szélmalom és a filmforgatás emléktáblája felé. Holly a vállára tette a kezét. - Szörnyű trauma volt számodra a szüleid halála. Menekülnöd kellett valahova. Arthur Willott története elvezetett téged a fantázia birodalmába, és ez számodra akkor nagyon megfelelt. És valamilyen mértékben még most is ebben a különös világban élsz. Jim nem vallotta be ugyan, de belül érezte, hogy tapogatózva halad az igazság felé, és a múltját már kezdi új megvilágításból látni. Egyes rejtélyekről már lehullt a lepel, de még sok mindenre kellett magyarázatot találniuk. Ha részleges amnéziája, gondosan felépített hamis emlékei és személyiségzavara nem az őrültség jelei voltak, hanem mentőövek, amikbe próbált megkapaszkodni, akkor mi fog vajon történni, amikor elereszti a mentőöveket? Lehet, hogy valóban megőrül, ha megtudja az igazságot a múltjáról, és szembenéz azokkal a tényekkel, amelyek elől gyermekként még a fantázia világába menekült? Mert mi elől rejtőzött el most? - Figyelj - szólt a lány -, az a fontos, hogy le tudtad állítani, mielőtt elért volna minket, és bármi kárt tehetett volna bennünk. - Piszkosul fáj a lábszáram - jegyezte meg sziszegve Jim. - Az nem baj - vigyorodott el Holly. Beindította a motort. - Most hová megyünk? - kérdezte a férfi. - Hová? Hát a könyvtárba! Holly a Koppenhága úton parkolt le, szemben a kis, század elején épült házzal, mely a New Svenborg-i könyvtárként szolgált. Örömmel vette tudomásul, hogy a keze már nem remeg, hangja magabiztosan cseng, és képes volt a Tivoli Kertektől idáig elvezetni az autót anélkül, hogy bármibe is beleszaladt volna. A parkban történt incidens után csodálkozott azon, hogy a nadrágja tiszta maradt. Egy megfoghatatlan pusztító érzelem fenyegette őt, mely maga volt a nyers terror. A veszély korántsem múlt el, még mindig a feje felett lebegett, s vele is fog maradni, míg jószántából el nem hagyja ezt a kísérteties vidéket - vagy meghal. Nem mutatta ki félelmét Jimnek, mert a férfi még nála is rosszabb helyzetben volt. Végeredményben Jim életéről derült ki, hogy hazugságok sorozata. A férfi csupán Hollyra támaszkodhat. Amint együtt sétáltak a veranda felé -jobban mondva: Jim inkább sántikált -, Holly észrevette, hogy társa a pázsitot tanulmányozza, mintha valami árkot ásna alattuk. Eszedbe ne jusson, gondolta a lány, mert kaphatsz egyet a másik sípcsontodra is. Viszont a bejárati ajtónál már azon töprengett, vajon használna-e még egyszer a bokánrúgós módszere. Az előcsarnokban egy tábla jelezte: PRÓZAIRODALMI RÉSZLEG - MÁSODIK EMELET. Nyíl mutatott a lépcsőház irányába. Az előcsarnok a földszinti folyosóban folytatódott, melyből két nagyobb szoba nyílott. Mindkettő tele volt könyvespolcokkal. A bal oldali teremben voltak olvasóasztalok székekkel, és egy nagy tölgyfa íróasztal. Az íróasztal mögött ülő asszony jó reklámja lehetett volna a vidéki életnek: üde arcszíne, fénylő gesztenyebarna haja és tiszta dióbarna szeme mind-mind arról tanúskodtak, hogy majd kicsattan az egészségtől. Harmincöt évesnek nézett ki, pedig a valóságban legalább tizenkét évvel öregebb lehetett. Az asztalon egy tábla tüntette fel a nevét: Eloise Glynn. Előző nap, amikor Holly be akart nézni a könyvtárba, hogy a sokat emlegetett Mrs. Glynn ott van-e, Jim azt állította, hogy az asszony valószínűleg nyugdíjas, mert már "elég öreg" volt huszonöt évvel ezelőtt is. A könyvtárosnő most maga volt az eleven cáfolat, hiszen Jim gyermekkorában még frissen végzett pályakezdő lehetett. Az előbbi felfedezésekhez képest ez még nem is tűnt olyan nagy meglepetésnek. Jim tegnap nem akarta, hogy Holly bemenjen a könyvtárba, ezért hazudott valamit. A férfi arcáról lerítt, hogy számára nem meglepetés Eloise Glynn fiatalsága, és tegnap tudatában volt, hogy hazudik, legfeljebb azt nem értette pontosan, hogy miért teszi. A könyvtáros nem ismerte fel Jimet. Lehet, hogy csupán egyike volt azoknak a kisfiúknak, akik nem tettek túl nagy benyomást az asszonyra, de valószínűbb, hogy Jim kivételesen igazat beszélt, amikor azt állította: tizenhét éve járt itt utoljára. Eloise Glynn egy sportedző ruganyosságával rendelkezett, akit Holly még a gimnáziumból ismert. - Willott? - válaszolt Holly érdeklődésére. - Igen, van egy egész szekérnyi könyvünk Willott-tól. - Szinte felpattant a székéből. -Meg is mutatom magának, hol találja. - Fürgén megkerülte az asztalt, és a folyosón keresztül bevezette Hollyt és Jimet a másik terembe. - Biztosan tudják; hogy ő helybeli volt. Már egy évtizede halott, de könyveinek kétharmadát még mindig kiadják. - Megállt az ifjúsági részlegnél, és széles gesztussal végigmutatott a két polcon, melyek tele voltak Willott regényeivel. - Artie Willott eléggé termékeny író volt, fogták is a fejüket a kiadók, amikor meghalt. A könyvtáros rámosolygott Hollyra, és vidámsága ragályosnak bizonyult. Holly visszamosolygott rá. - Mi A fekete szélmalmot keressük. -Ez az egyik legnépszerűbb könyve, én még nem találkoztam olyan sráccal, akinek ne tetszett volna. - Mrs. Glynn leemelte a könyvet a polcról, anélkül, hogy igazán odafigyelt volna. - A gyerekének lesz? - kérdezte, amint Holly kezébe nyomta a regényt. - Tulajdonképpen engem érdekel. Olvastam róla az emléktáblán a Tivoli Kertekben. -Én már olvastam a könyvet - közölte Jim. - De a kisasszony kíváncsi. Holly és Jim visszasétáltak az olvasóterembe, és helyet foglaltak az íróasztaltól legtávolabb eső székeken. Együtt olvasták el a könyv első két fejezetét. A lány végig szorosan hozzásimult a férfihoz, így próbálta értésére adni, hogy szereti őt, és csak akkor gyógyulhat meg, ha vállalja az igazságot. Holly meg volt arról győződve, hogy a szeretet minden apró megnyilvánulása - minden érintés, mosoly, gyengéd szó vagy pillantás - segíthet elkerülni, hogy Jim teljesen magába roskadjon. A regény egész kellemes olvasmány lett volna, ha a történet nem emlékeztetett volna annyira hátborzongatóan Jim Ironheart életére. Holly az érdektelen részeken átsiklott, de egyes szakaszokat hangosan olvasott fel, s próbált újabb fontosnak vélt adatokra bukkanni. A főszereplőt is Jimnek hívták, de a vezetékneve nem Ironheart volt, hanem Jamison. Jim Jamison egy farmon élt, amelyen volt egy tó és egy öreg szélmalom. A malomról azt tartották, hogy kísértetek tanyáznak benne, de számos izgalmas fordulat után Jim felfedezte, hogy a tóban egy földönkívüli lény rejtőzik az űrhajójával. Az idegen olykor a malomba is ellátogatott. Ragyogó fény alakjában öltött testet Jim előtt, s az élettelen kőfalakat változtatta áttetsző kristállyá. Jim és az idegen csupán két sárga, vonalas jegyzettömb segítségével tudott egymással kapcsolatot létesíteni - az egyikre írta Jim a kérdéseit, a másikon jelentek meg a lény válaszai. A földönkívüli szerint maga volt a tiszta energia, és azért jött a Földre, "HOGY FIGYELJEN, TANULJON ÉS SEGÍTSEN AZ EMBERISÉGNEK". A fiúnak A Barát néven mutatkozott be. Holly ujjával megjelölte, hol tart, majd végiglapozott a könyvön, mert kíváncsi volt, hogy A Barát vajon végig csak papíron keresztül kommunikál-e Jimmel. Abban a történetben, mely alapul szolgált Jim Ironheart fantáziálgatásának, az idegen egyáltalán nem szólalt meg. - Ezért vontad kétségbe, hogy a te idegened tud beszélni, és ezért utasítottad el a javaslatomat, hogy hagyjuk el a körülményeskedést a táblákkal. Jim már semmit nem tagadott. Csak bámulta csodálkozva a könyvet. A férfi visszafogottsága reményt öntött Hollyba. A temetőben annyira lehangolt volt, tekintetében hideg zordság fénylett, hogy a lány már kételkedni kezdett: képes lesz-e valaha is rendkívüli hatalmát saját gyógyítására felhasználni. A parkban egy szörnyű pillanat erejéig úgy tűnt, hogy Az Ellenség végképp letépi láncait és elszabadul. De Jim végül összeszedte magát, és kíváncsisága most erősebbnek bizonyult félelménél. Mrs. Glynn beletemetkezett az íróasztalon felgyülemlett irathalmazba. Hármójukon kívül senki más nem tartózkodott az olvasóteremben. Holly visszatért a könyvhöz, és egyes részeket át-átugorva olvasta tovább a történetet. A regény felénél, rögtön azután, hogy Jim és az idegen másodszor is találkoztak, az E. T. elmagyarázta, hogy "SZÁMÁRA AZ IDŐ NEM JELENT ÁTHATOLHATATLAN AKADÁLYT", képes a jövőbe látni, és szeretné megmenteni egy férfi életét, akire egyébként a biztos halál várna. - Meg kell őrülni - motyogta Jim. Hirtelen egy látomás jelent meg Holly szemei előtt akkora erővel és fényességgel, hogy a könyvtár eltűnt egy pillanatra, és csupán a képzelet világát észlelte. Látta magát meztelenül kiszögezve a falon egy keresztre, mely obszcén paródiája volt Jézus feszületének, kezéből és lábából patakzott a vér (közben egy hang ezt suttogta: meghalsz, meghalsz, meghalsz), ő pedig sikoltásra nyitotta száját, de hang helyett egy csomó svábbogár bújt elő az ajkai közül, és ő rádöbbent arra, hogy már halott (meghalsz, meghalsz, meghalsz), kiontott belein nyüzsögtek a férgek... A szörnyű látomás amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Holly görcsösen összerándult, de csak a békés olvasótermet látta maga körül. - Holly? - nézett rá Jim aggódó tekintettel. A férfi egy része küldte rá a látomást, ez nem is lehetett vita tárgya. De az igazi Jim az volt, aki most gyöngéden megfogta a kezét, és nem az, aki a szörnyűséget művelte vele. A sötét gyermek, az Ellenség meg-megújuló gyűlölettel támadt rá, ezúttal egy lélektani fegyvert vetve be. - Ne aggódj! - szólt a lány. - Minden rendben. Pedig egyáltalán nem érezte úgy, hogy minden rendben lenne. A látomástól teljesen felkavarodott a gyomra. Csak nagy nehézségek árán tudta figyelmét újra A fekete szélmalomra összpontosítani. A férfi, akit Jim Jamisonnak meg kell menteni, magyarázta A Barát, Amerika egyik elnökjelöltje, és nemsokára keresztülutazik Jim szülővárosán, ahol merényletet terveznek ellene. Az idegen szerette volna, ha életben marad, mert "NAGY ÁLLAMFÉRFI ÉS BÉKEHARCOS LESZ BELŐLE, AKI PUSZTÍTÓ HÁBORÚTÓL MENTI MEG A VILÁGOT". Mivel A Barát szerette volna titokban tartani létezését, ezért Jim Jamison közreműködésével akarta megakadályozni a merényletet: "NEKED KELL MEGÓVNOD AZ ÉLETÉT, JIM". A regényben nem szerepelt gonosz idegen. Az Ellenség csupán Jim Ironheart agyszüleménye volt, megtestesítője minden elfojtott dühének és indulatának, amelytől sikertelenül próbálta elhatárolni magát. Holly szeme előtt hirtelen újra összemosódtak a sorok, s agyképernyőjére ismét egy szörnyű látomás vetült. Egy koporsóban feküdt holtan, de tudata ettől függetlenül még működött, s ő érezte, hogy kukacok furkálnak benne (meghalsz, meghalsz, meghalsz), orrát facsarta oszladozó testének bűze, és látta rothadó arcát a koporsó üvegfedeléről visszatükröződve. Felemelte csontvázöklét, rávert a koporsófedélre, és halotta, hogy ütései tompán visszhangzanak a méteres vastagságú földrétegről, mellyel sírját temették be... Újra a könyvtárban volt. -Holly, az isten szerelmére, mi történik itt? - Semmi. -Holly? - Semmi - ismételte a lány gépiesen. Úgy érezte, hiba lenne elárulni, hogy az Ellenség fenyegeti. Jim kétségek között temetkezett bele ismét A fekete szélmalomba. A regény végén, miután Jim Jamison megmentette a jövendő elnököt, A Barát végleg leszállt a tó fenekére, de előtte még figyelmeztette Jimet, hogy felejtse el a találkozásukat, és csupán arra emlékezzen, hogy saját megérzése alapján mentette meg a politikust. Ha valaha is eszébe jutna valamilyen emlékfoszlány csodálatos kalandjáról, a lény szerint "CSUPÁN ÚGY FOGSZ RÁM EMLÉKEZNI, MINT EGY ÁLOMRA". Miután az idegen fényei kialudtak a falban, a lapokra írt üzenetek eltűntek, és semmilyen nyoma nem maradt a találkozásnak. Holly becsukta a könyvet. Ő és Jim ültek egy darabig, és némán nézték a könyv borítóját. A polcokon még számtalan más könyv állt, és ki tudja hány történelmi kor, hely, ember és világ volt beléjük sűrítve. Holly szinte várta, mikor elevenednek meg a nyomtatott sorok mögé bújtatott hősök, mikor harsan fel egy diadalittas nevetés, kacagás vagy éppen sírás. Számára a könyvek tulajdonképpen papírba csomagolt álmok voltak. - Az álmok egy másik világ kapui - mondta Jimnek -, és egy-egy regény cselekménye is álomnak számít. Arthur Willott megálmodta ezt a kalandos találkozást egy földönkívüli lénnyel, s számodra ez az álom a menekülés kapuját jelentette kétségbeesésed elől, amit szüleid elvesztése után éreztél. A férfi mindvégig halottsápadt volt azóta, hogy Holly megmutatta neki A Barát figyelmeztetését a lapon- Most mégis mintha visszatért volna egy kis szín az arcába. Szemét ugyan még mindig mély karikák övezték, s tekintete is meglehetős aggodalomról tanúskodott, de már maga is kezdte hinni, hogy egész eddigi élete hazugságokra és elhallgatásokra épült. És ez aggasztotta, de egyszersmind mindenre elszánttá tette a benne lakozó Ellenséget. Mrs. Glynn otthagyta az iratcsomókat, és visszatért az íróasztalához. Holly egész suttogósra vette a hangját. - Miért furdalna téged a lelkiismeret, ha szüleid valóban közlekedési balesetben haltak meg? Hogyan lehet ekkora felelősségérzete egy tízéves srácnak? Jim megrázta a fejét. -Nem tudom. Hollynak eszébe jutott, amit Corbett Handahl mondott neki, és Jim térdére tette a kezét. - Gondolkozz, szívem! Az a baleset az országúton történt, amikor a szüleid éppen előadókörúton voltak? A férfi bizonytalanul válaszolt. -Igen... az országúton. - Te is velük utaztál, igaz? Jim bólintott. Holly felidézte magában azt a fényképet, mely az édesanyát csillogó ruhában ábrázolta, Jimet és az édesapját pedig szmokingban. - Te is felléptél velük - mondta mély meggyőződéssel. A férfi rejtett emlékei úgy törtek felszínre, mint a ragyogó fénygyűrűk a tóban. Arcán kavarogtak az érzelmek, és maga is elcsodálkozott azon, mennyi minden világosodik most meg előtte. Holly izgatottsága a férfiéval együtt fokozódott. -Mi volt a te szereped?; - Az... egyfajta bűvészkedés. Anya elkért néhány tárgyat a közönségtől. Apa velem együtt dolgozott, és mi... illetve én kezemben tartottam a tárgyat, és úgy tettem, mintha azok segítségével következtetni tudnék az illető néző szokásaira, tulajdonságaira. - Úgy tettél? - kérdezte a lány. Jim hunyorított a szemével. -Talán nem. Az egész olyan furcsa... és én milyen kevés dologra emlékszem, bármennyire is igyekszem. -Pedig biztosan nem trükk volt. Tényleg meg tudtad tenni. Ezért vettek be a szüleid a számukba. Te különleges képességekkel megáldott gyerek voltál. A férfi szórakozottan végigfuttatta ujját A fekete szélmalom borítóján. -De... -De? - Még olyan sok minden van, amit nem értek. - Sok mindent én sem értek. De egyre közeledünk az igazság felé, és azt hiszem, ez így van jól. Jim arcán árnyék suhant végig. Holly nem akarta, hogy a férfi visszasüllyedjen az előbbi nyomott hangulatába, ezért úgy gondolta, ideje indulniuk. - Gyere! - szólt, és azzal elindult, hogy visszavigye a könyvet a könyvtárosnőnek. Jim követte. Az energikus Mrs. Glynn éppen egy kartonlapra rajzolt színes ceruzákkal. A kép kisfiúkat és kislányokat ábrázolt űrhajósnak, barlangásznak, tengerésznek, akrobatának vagy éppen dzsungelkutatónak öltözve. A könyvtáros éppen most tüntetett fel ceruzával egy, még kiszínezetlen üzenetet: EZ EGY KÖNYVTÁR. A SRÁCOKAT ÉS A KALANDOROKAT SZÍVESEN LÁTJUK, DE MÁSOK SZÁMÁRA KINT TÁGASABB! - Szép - mondta Holly őszintén a poszterre mutatva. - Ön igazán beleéli magát a munkájába. - Legalább addig sem ülök a kocsmában -felelte Mrs. Glynn vigyorral az arcán, melytől bármelyik gyerek jobb kedvre derült volna. - A vőlegényem mindig szeretettel emlegette magát - mondta Holly, - Ön valószínűleg már nem emlékszik rá, hiszen huszonöt éve annak, hogy ő először itt járt. Mrs. Glynn töprengve.nézett Jimre. - Jim Ironheart vagyok, Mrs. Glynn. -Hát persze, hogy emlékszem magára! Maga volt a legkülönösebb kisfiú, akivel valaha is találkoztam. - Felkelt a székről, áthajolt az íróasztalon, és ragaszkodott hozzá, hogy Jim átölelje őt. Aztán elengedte a férfit és Hollyhoz fordult. - Tehát maga hozzámegy feleségül az én Jimmymhez. Ez nagyszerű! Rengeteg gyerekkel találkoztam már, mióta én vezetem ezt a könyvtárt, és valószínűleg nem is emlékszem mindegyikre. De Jimmy nagyon különleges kisfiú volt. Holly újra végighallgatta, hogy mekkora kedvvel olvasta Jim a fantasztikus regényeket, milyen szörnyen hallgatag volt, egy évig a városba kerülése után, és hogy teljesen megnémult egy időre a nagyanyja váratlan halálát követően. A lány újra elmondta a patikában már előadott meséjét: -Tudja, Mrs. Glynn, Jim többek között azért hozott el ide engem, mert elképzelhető, hogy a farmon fogunk lakni. Legalábbis egy darabig... - Szebb ez a város, mint amilyennek első pillantásra látszik - mondta Mrs. Glynn. -Maguk boldogok lesznek itt, garantálom. Ha megengedik, kitöltenék egy-egy olvasójegyet az önök részére. - Azzal leült, és kihúzta az egyik fiókot. Amíg a könyvtárosnő előkeresett két kitöltetlen kártyát és egy tollat, Holly próbált tovább puhatolózni: -Tudja, Jimnek egyaránt vannak jó és rossz emlékei a várossal kapcsolatban. Lena halála például egyike a legrosszabbaknak. - A helyzet az - vette át a szót Jim -, hogy még csak tízéves voltam, amikor meghalt, és úgy tűnik, azóta rengeteget felejtettem. Nem világos előttem sok apró részlet, ami a halálával kapcsolatos, és arra gondoltam, hogy ön talán emlékszik... Holly megállapította magában, hogy a férfiból talán mégis egész tűrhető riporter válhatna. -Én sem tudom magának felidézni az összes részletet - felelte Mrs. Glynn. - De szerintem a világon senki nem tudná megmondani, mit keresett Lena a szélmalomban az éjszaka kellős közepén. Henry, az ön nagyapja azt állította, hogy néha csak a mindennapok gondjai elől menekült el oda. Az a hely hűvös volt és csendes, ahol nyugodtan kötögethetett, vagy éppen elmélkedhetett a világ dolgairól. Természetesen akkor még nem volt olyan romos, mint manapság. Mégis... egy kicsit furcsa, hogy a nagyanyja hajnali két órakor kötögetni ment volna oda. A könyvtárosnő csupán megerősítette azt, amit Holly (és persze Jim) álmából már mindketten tudtak. A lánynak mégis görcsbe rándult félelmében a gyomra. Azt sem Eloise Glynn, sem senki más nem tudhatta, hogy Lena akkor nem volt egyedül a malomban. Rajta kívül még Jim is ott tartózkodott. És kettejük közül csupán Jim maradt életben. Holly a férfira nézett, és látta, hogy minden szín kiszaladt az arcából. Most azonban nem halottsápadt lett, hanem szürke, mint odakint az ég. Mrs. Glynn elkérte Holly jogosítványát, hogy kitölthesse számára az olvasójegyet. A lánynak nem állt szándékában beiratkozni a könyvtárba, mégis gépiesen elővette a kért okmányt. -Jim, nem akarok túlozni, de magát végül is a könyvek segítették át a szörnyű válságon - mondta a könyvtárosnő. - Maga állandóan csak olvasott, és a fájdalmak elől a fantázia birodalmába menekült. - Visszaadta Holly-nak a jogosítványát és a kitöltött olvasójegyet, és a következő mondatait már hozzá intézte: - Jim rendkívül eszes fiúcska volt. Képes volt teljesen beletemetkezni egy könyvbe, amit olvasott, az szinte megelevenedett előtte. Igen, gondolta Holly, a szó szoros értelmében. - Amikor először jött ebbe a városba, és én hallottam, hogy soha nem járt igazi iskolába, csupán a szülei oktatták, azt gondoltam, mennyire szörnyű lehetett ez, pláne ha állandóan csak utaztak egyik mulatóhelyről a másikra... Holly felidézte magában a sok fényképet Jim dolgozószobájának a falán. Az Ironheart család rengeteg városban megfordult, jártak Miamiban, Atlantic Cityben, New Yorkban, Londonban, Chicagóban, Las Vegasban... - .. .pedig valójában jó dolguk volt. A kisfiúból végül egész kis könyvmoly lett, ami egyáltalán nem vált kárára. - Az asszony újra Jimhez fordult. - Gondolom, még nem beszélt a nagyapjával Lena halálának körülményeiről, mert fél, hogy túlságosan felizgatná vele az öreget. Pedig nem olyan érzékeny ő, mint maga feltételezi, és természetesen többet tudna maguknak mondani. - Mrs. Glynn ijedten nézett Hollyra. - Valami baj van, kedves? Holly azon vette észre magát, hogy kővé meredve áll a kék olvasójeggyel a kezében, mint a sok mesehős a könyvekből, akik várják, hogy mikor kelhetnének életre. Egy pillanatig képtelen volt az asszony kérdésére válaszolni. Jim teljesen megszédült ettől az új fejleménytől. A nagyapja tehát él valahol. De vajon hol? - Nem - mondta végül Holly -, nincs semmi baj. Csak elgondolkoztam, hogy már milyen későre jár... Statikus sercegés, s szeme előtt hirtelen saját levágott feje jelent meg, amint sikoltozik, kezének csonkja pókként mászkál a földön, fejetlen teste vonaglik haláltusájában. Feldarabolták ugyan, de ő még mindig életben van, s érzi, hogyan lesz teste lassan az enyészeté... Holly megköszörülte a torkát, és Mrs. Glynn felé fordult, aki kissé különös tekintettel nézte őt. - Hát bizony, elég későre jár. Még ebéd előtt szerettük volna meglátogatni Henryt, s már tíz óra elmúlt. Pedig soha nem találkoztam még az öreggel. - Csak fecsegett összevissza, de más nem jutott eszébe. - Nagyon szeretném megismerni. Hacsak nem halt meg négy évvel ezelőtt, mint Jim állította, mert akkor korántsem olyan sürgős a találkozás. De Mrs. Glynn nem tűnt spiritisztának, aki arra próbálja rábírni ismerőseit, hogy azok néhány szó erejéig randevúzzanak halott rokonaikkal. - Kedves ember az öreg - mondta Eloise Glynn. - Tudom, hogy nagyon a szívére vette, amikor el kellett költöznie a farmról az agyvérzését követően, pedig hálás lehet, hogy ennyivel megúszta. Szegény anyámnak, Isten nyugosztalja, is volt egy agyvérzése, és utána nem tudott járni, beszélni, a fél szemére megvakult, és annyira megzavarodott, hogy néha már a saját gyerekeit sem ismerte fel. Henrynek legalább tiszta maradt az elméje. Tud beszélni is, és ahogy hallottam, ő a vezetője a tolókocsikat gyártó részlegnek lent a Csendes Otthonban. - Igen - mondta Jim fahangon -, ezt én is hallottam. - A Csendes Otthon nagyon szép hely -szólt Mrs. Glynn -, jó, hogy ott tartja őt, Jim. Egyáltalán nem olyan nyomortanya, mint sok más szeretetotthon manapság. Az egyik nyilvános fülke telefonkönyvében kikeresték a Csendes Otthon címét. A menhely Solvang város szélére települt, így Holly az autóval haladéktalanul délnyugat felé vette az irányt. - Emlékszem arra az agyvérzésre - mondta Jim. - Épp akkor érkeztem vissza Orange Countyból, nagyapa pedig az intenzív osztályon feküdt. Azelőtt... nem láttam őt tizenhárom évig. Holly nagyon meglepődött ezen, és szemrehányó tekintettel nézett Jimre. - Tizenhárom éven keresztül egyszer sem láttad a nagyapádat? -Volt rá okom... - Micsoda? A férfi töprengve bámulta az utat egy darabig, majd csalódott hangon válaszolt: - Nem tudom. Volt rá okom, de már nem emlékszem, hogy micsoda. Mindenesetre eljöttem ide, s ő már haldoklott a kórházban. A fenébe is, emlékszem rá, hogy meghalt! - Tisztán emlékszel rá? - Igen. - Láttad őt holtan a kórházi ágyán? A férfi vonogatta a vállát. - Nem. - Emlékszel arra, hogy egy doktor közölte veled a halál beálltát? - Nem. - Intézkedtél a temetése ügyében? - Nem. - Akkor miért mondod, hogy tisztán emlékszel a nagyapád halálára? Jim tűnődve figyelte, hogy a lány milyen könnyedén vezeti a Fordot a kanyargós úton. A lankás domboldalakon imitt-amott házikók tünedeztek fel, mellettük pedig fehér kerítéssel körülvett legelők zöldelltek. A völgynek ezen a részén több csapadék hullott valószínűleg, mint New Svenborg környékén. Az ég azonban továbbra is komor szürke maradt, s a kékesfekete felhők, mint tátongó sebek csúfították el a testét. - Nem is olyan tiszta minden, ha jobban belegondolok - felelte végül Jim. - Csak egy érzés volt inkább... nem valóságos emlék. - Te fizetsz azért, hogy Henryt a Csendes Otthonban ápolják? - Nem. - Te örökölted a farmot? - Hogy örökölhettem volna tőle bármit is, ha egyszer életben van? -Akkor csak megbíztak a rendbentartásával? A férfi már éppen nemleges választ akart adni, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy volt egy tárgyalás, ahová az egyik orvost idézték meg tanúnak. Ő és a nagyapja ügyvédje igazolták, hogy Henry szellemi képességeinek teljes birtokában unokáját bízta meg a farm ügyeinek intézésével. - Ó egek, hát persze! - ütött a homlokára Jim. Teljesen megdöbbentette, hogy nem csupán az egészen régi dolgokat, hanem a négy évvel ezelőtt történteket is így el tudta felejteni. Holly megelőzött egy előttük cammogó traktort, majd kissé felgyorsított, mert egy hosszabb egyenes szakasz következett. Eközben Jim bevallotta, hogy csak most jutott eszébe ez az utóbbi lényeges körülmény. -Hát hazugság volna az egész életem? Hogyan írhatnám újra a múltamat, ha az eddig megfelelt nekem? - Ez is önvédelem volt - vélte a lány. -Egyébként lefogadom, hogy egy csomó aprólékos részletre emlékszel a tanári praxisodból: diákokra, akiket tanítottál és kollégákra, akikkel együtt dolgoztál... Hollynak igaza volt. Amíg beszélt, Jim visszaemlékezett a katedrán eltöltött évekre, amelyek még mindig olyan frissen éltek benne, mintha mindez csak tegnap történt volna. -.. .mert az az élet nem jelentett számodra fenyegetést, voltak céljaid és reményeid. Csak azokat a dolgokat felejtetted el... jobban mondva: tetted félre a memóriád egy hátsó zugába... amelyek a szüleid halálával kapcsolatosak. De ide tartoznak a Syenborg-ban töltött éveid is, és Lena halála. És persze Henry Ironheartot is igyekeztél kitörölni az emlékezetedből. Felettük az égbolt baljóslatúan borult maradt. A férfi feketerigókat látott repülni a felhők között, de most jóval többen voltak, mint a temetőben, Négy, hat, nyolc. Úgy tűnt, hogy követik az autót Solvang irányába. Jim felidézte magában az álmot, amellyel azon a reggelen ébredt, amikor Portlandbe utazott, megmentette Billy Jenkinst, és Találkozott Hollyval. Akkor egy hatalmas csapat rikácsoló feketerigó támadt rá, mérgesen csapkodták szárnyaikat, és éles csőreikkel csípkedték őt. - A legrosszabb még csak ezután következik - mondta komoran. - Mit értesz ezen? - Nem tudom. - Arra gondolsz, hogy a Csendes Otthonban majd megtudunk valamit? Fent a feketerigók fáradhatatlanul repültek velük, dacolva a mind zordabbá váló széllel. Jim kommentár nélkül csak ennyit mondott: - Valami nagyon sötét közeledik. A Csendes Otthon egy nagy U-alakú egyszintes ház volt Solvang város legszélén. Még a laikus szemlélő is könnyen megállapíthatta, hogy nem dán stílusban épült, hanem sokkal inkább magán viselte a modern építészet jegyeit, mert nem volt rajta egyetlen felesleges díszítés sem. A falakat csupán egyszerű krémszínű díszvakolattal vonták be, és a tető is a legközönségesebb palából készült. Viszont az épületet nemrégen festhették ki, és összességében mindent jól karbantartottak: a sövényt gondosan nyírták, a füvet rendszeresen kaszálták, és a járdákat tisztára söpörték. Hollynak tetszett ez a hely. Szinte azt kívánta, hogy már nyolcvanéves legyen és itt éljen. Akkor nézhetné mindennap a tévét, kockázhatna a többi lakóval, és az lenne a legnagyobb gondja, hogy vajon hová tette már megint a műfogsorát. Belül a folyosók szélesek voltak és levegősek, a padlót sárga pévécé borította. Sok más szeretetotthontól eltérően itt nem bűzlött a levegő a nem szobatiszta páciensek miatt, akiket a figyelmetlen személyzetnek esze ágában sem volt ellátni. Holly és Jim elsétáltak néhány szoba előtt, és mindegyik nagyon otthonosnak tűnt; ablakaik általában a völgyre vagy a kertre nyíltak. Néhány bentlakó az ágyában feküdt, vagy a tolószékében ült, s teljesen kifejezéstelen arccal bámult maguk elé. Ők, szerencsétlenek, Alzheimer-kórban szenvedtek, és már nem emlékeztek semmire, nem éreztek semmit, nem vettek tudomást az őket körülvevő világról. Mindenki más boldognak tűnt, és gyakran harsant fel nevetés a beszélgetők körében, ami egy átlagos szeretetotthonban igazán ritkaságszámba megy. Az ügyeletes nővér szerint Henry Ironheart már több mint négy éve lakott a Csendes Otthonban. Mrs. Danforth, akinek az irodájába bevezették őket, már Henry Ironheart ittléte alatt került ide. Enyhén kövérkés volt, jó kedélyű, és olyan önelégült képpel, akár egy miniszter felesége egy jól menő tárgyaláson. Habár nem értette, miért kell neki olyasmit igazolni, amit Jim nyilván jól tud, kikereste a kartonokat, és megmutatta nekik, hogy Henry Ironheart havi számláját James Ironheart fizeti Laguna Niguelből, csekken. - Örülök, hogy végre eljött meglátogatni, és remélem, hogy jól fogja érezni magát -mondta Mrs. Danforth, próbálva gyengéden bűntudatot kelteni, amiért nem látogatja a nagyapját, de nem merve nyíltan felszólítani. Miután kiléptek Mrs. Danforth irodájából, a fő előcsarnok sarkában várakoztak, félrehúzódva a sürgölődő ápolónők és a karosszékes ápoltak útjából. -Képtelen vagyok most egyszerre lerohanni - morogta Jim hajthatatlanul. - Nem, ennyi idő után. Úgy érzem... a gyomrom összeszorul, görcsbe rándul. Holly, én félek tőle. - Miért? -Nem vagyok biztos benne. - A pánik övezte kétségbeeséstől elváltozott tekintete olyan lehangoló lett, hogy Holly nem akart belenézni. - Bántott valaha gyerekkorodban? - Nem hinném. - Erőlködve próbált keresztülnézni az emlékezés ködén, aztán a fejét rázta. - Nem tudom. Mivel Holly nem merte egyedül hagyni Jimet, azt javasolta neki, látogassák meg az öreget együtt. Jim ragaszkodott hozzá, hogy a lány menjen előre. -Kérdezd meg tőle a legszükségesebb tudnivalókat, hogy mire én is belépek, már ne kelljen sokáig vele maradnunk, ha nem akarunk... már amennyiben a dolgok rosszul, bizonytalanul, kellemetlenül alakulnak. Készítsd fel rá, hogy jövök, Holly. Kérlek! Mivel úgy tűnt, hogy a férfi megfutamodik, ha nem eszerint zajlik le a találkozás, Holly végül belement. De miközben az udvar felé lépkedő Jimet nézte, már megbánta, hogy elengedi szem elől. Ha ismét elveszti az önuralmát, ha Az Ellenség megkezdi az áttörést, senki sem lesz mellette, hogy megakadályozza a mészárlást. Egy segítőkész ápolónő megmutatta Hollynak, hol találja Henry Ironheartot, mivel az öreg nem tartózkodott a szobájában. Megmutatta neki a kártyaasztal mellett üldögélő öreget a derűs társalgóban, melynek túlsó végében fél tucat bentlakó vetélkedőt nézett a tévében. Henry pókerezett a sorstársaival. Négyen az asztal azon részén ültek, melyet tolókocsisok számára alakítottak ki, de egyikük sem az Otthon előírásos pizsamáját vagy melegítőjét viselte. Henry mellett két törékeny kinézetű igen koros férfi ült - az egyik nadrágban és vörös pólóingben, a másik nadrágban, fehér ingben és csokornyakkendőben - és egy madárszerű asszony hófehér hajjal, tűzpiros nadrágkosztümben. Egy igen izgalmas leosztás felénél tartottak, már jókora mennyiségű műanyag zseton halmozódott fel középen, és Holly félreállt, mert nem akarta megzavarni a játszmát. Aztán egymás után, természetesen némi drámai feszültség közepette, kiterítették a lapjaikat, és az asszony - egy bizonyos Thelma - örömteli sikkantással húzta maga elé a nyereményét, és színpadiasan nyelvet öltött a férfiakra, akik viccelődve csalással gyanúsították. Végül Holly odalépett Henry Ironheart elé, és bemutatkozott; ezúttal nem Jim menyasszonyaként. -Szeretnék beszélni magával pár percig valamiről, ha megengedi. - Jézusom, Henry - szörnyülködött a vörös pólós -, ez a leányka feleannyi éves sincs, mint te! - Mindig is egy vén perverz volt - jelentette ki a csokornyakkendős. - Ilyen az élet, Stewart - címezte a szavait Thelma a csokornyakkendős felé. - Henry úriember, és soha nem is volt más. - Jézusom, Henry, most aztán bekötik a fejed, mielőtt kiléphetnél a szobából! - Ami veled nem fordulhat elő, George -szúrt oda Thelma. - És ami engem illet - kacsintott -, ha Henryről van szó, fejet hajtok a köz akarata előtt. Ezen harsányan nevettek, és Holly sem hagyta annyiban. - Úgy látom, én itt labdába sem rúghatok. - Thelma mindig megszerzi, amit akar -jegyezte meg George. Látva, hogy Stewart kever, és osztani kezd, Holly kissé arrébb húzódott. - Nem akarom megzavarni a játékot. - Ó, ne zavartassa magát - mondta Henry. Szavai kissé elmosódtak az egykori agyvérzés miatt, de meg lehetett érteni, mit mond. - Úgyis rögtön vécészünetet tartunk. - A mi korunkban - magyarázta George -, ha nem hangoljuk össze a vécére járást, kettőnél többen egyszerre sosem ülnének a kártyaasztalnál! A többiek elkerekeztek, Holly odahúzott egy széket, és leült Henry Ironheart mellé. A férfi már nem volt az az élettől kicsattanó, kemény arcú ember, mint a farmház falán lógó képen, és segítség nélkül Holly nem ismerte volna fel. Az agyvérzés gyengítette a jobb oldalát, s bár nem bénult meg, a jobb karját egész idő alatt a karfán nyugtatta, s úgy vigyázott rá, akár egy állat a megsebzett mancsára. Alaposan lefogyott, már aligha lehetett testesnek nevezni. Arca nem volt túl sovány, de telt sem, habár a bőre színe nem változott; a homlokizmok a jobb oldalon természetellenesen ernyedtnek tűntek, s ezzel az egész arcbőre meglöttyedt egy kicsit. A külseje, s az a torz mód, ahogy beszélt, alaposan elkeseríthette volna Hollyt, látván, hogy mivé lesz egy ember élete - ha nem fedezi fel, hogy a megtört külső alatt töretlen lélek lakozik. És a beszélgetés, mely meglassult kissé az öregúr beszédhibája miatt, arról tanúskodott, hogy Henry Ironheart éles elméjű és humoros férfiú, aki nem adta meg magát a sors kegyetlenségének. -Jim barátja vagyok - közölte Holly. Az öregúr szája féloldalas "Ó"-t formált, melyről Holly úgy vélte, hogy a meglepetés kifejezése lehet. Henry Ironheart először nem is tudta, mit mondjon, végül megkérdezte: - Hogy van Jim? Holly úgy döntött, hogy nem titkolja el az igazságot. - Nem igazán jól, Henry. Nagy gondban van. A férfi elfordította a fejét, a pókerasztalon heverő zsetonok felé. - No igen - mondta halkan. Holly arra számított, hogy Henry egy undorító szörnyeteg, aki részben felelős azért, hogy Jim elmenekült a valóság elől. Ám az öregúr mindennek látszott, csak ilyennek nem. - Henry, azért akartam találkozni és beszélni magával, mert Jim meg én nem csupán barátok vagyunk. Szerelmes vagyok belé, és ő is azt mondta, hogy szeret, és remélem, hogy együtt fogunk élni nagyon hosszú, hosszú időn át. Nagy meglepetésére könnycseppek jelentek meg és csordultak ki Henry szeméből, s csillogó gyöngyökként állapodtak meg arcbőre redőiben. - Ne haragudjon, ha felkavartam. - Nem, nem, istenem, dehogy - motyogta az öregúr, és bal kezével a szemét törölgette. - Bocsásson meg, hogy ilyen vén bolond vagyok. -Biztosra mondhatom, hogy egyáltalán nem az. - Csak éppen... meg sem fordult a fejemben. .. Nos, mindig az hittem, hogy Jim egyedül fogja leélni az életét. - Miért gondolta ezt? -Hát... Zavarba jött, hogy negatívumot kellett mondani az unokájáról, s ezzel egyfajta zsarnokként feltüntetni magát a lány előtt. Holly segítette ki. - Két lépés távolságot tart az emberektől. Erre gondolt? - Még velem is - bólogatott az öreg. - Teljes szívemből szerettem őt annyi éven át, és tudom, hogy ő is szeret engem a maga módján, bár valahogy sohasem tudja ezt kimutatni, és sohasem mondta. - Ahogy Holly egy kérdést akart feltenni, az öregúr hirtelen vadul megrázta a fejét, és az arca olyan gyötrelmes kifejezésbe rándult, hogy Holly arra gondolt, újabb agyvérzést kapott. - Nem csak ő tehet róla. Isten a tudója, hogy nem! -Szavai még inkább összemosódtak, hogy egyre felindultabban beszélt. - Igen szembesülnöm kell azzal... hogy az én hibám miatt távolodott el tőlem, amiért olyasmiért hibáztattam, amiért nem lett volna szabad. -Hibáztatta? - Lena miatt. A félelem árnyéka suhant át Holly szíve fölött, s szívkoszorúér-remegése támadt. Az udvar végére nyíló ablakra pillantott. Nem az a rész látszott, ahová Jim ment. Holly arra gondolt, vajon hol lehet, milyen lehet... ki lehet? - Lena miatt? Nem értem - mondta, bár attól tartott, nagyon is tudja, miről van szó. - Ma már megbocsáthatatlannak tartom, amit tettem, ahogy így átgondoltam a dolgokat. - Elhallgatott, nem Hollyt nézte, hanem rajta keresztül valami távoli időbe és helyre révedt. - De akkoriban olyan különösen viselkedett, nem úgy, mint általában. Ahhoz, hogy megértse, mit tettem, tudnia kell, hogy Jimmy olyan különös lett Atlanta után, egészen magába zárkózott. Holly azon nyomban Sam és Emily Newsome-ra gondolt, akiknek Jim az életét egy atlantai vegyesboltban mentette meg - és Norman Rinkre, akibe nyolc sorozatot lőtt vak dühében. Azonban Henry nyilvánvalóan nem olyan eseményről beszélt, ami mostanában történt Atlantában, sokkal inkább egy régi, fájdalmas emlék járhatott az eszében. -Maga nem tud semmit Atlantáról? -kérdezte az öregúr, látva tűnődő arcát. Különös, rikácsoló hang szűrődött be a szobába, megriasztva ezzel a gondolataiba merült Hollyt. Egy pillanatig nem tudta, mi lehet ez a zaj, míg rá nem jött, hogy madarak csivitelnek haragosan, mintha a fészkeiket védenék. A szobában nem volt egyetlen madár sem, így valószínűleg a kandalló kéményén keresztül hallatszott be a kinti rikácsolás. Csak madarak, gondolta. A csivitelés lassan elcsendesedett, A lány ismét Henry Ironhearthoz fordult: - Atlantáról? Nem, nem hiszem, hogy bármit is tudnék. - Gondoltam, hogy így van. Meglepett volna, ha éppen magának beszélt volna róla, még ha szereti is magát. Soha senkinek nem beszélt erről a dologról. -Mi történt Atlantában? - Volt ott egy Dixie Kacsának nevezett hely... -Istenem - rebegte a lány. Hiszen ő már ját ott álmában! -Ezek szerint mégiscsak tud valamit -mondta az öregember. Száraz szemében égett a fájdalom. Holly érezte, hogy szája sírásra görbül. Szörnyű fájdalom szorította össze szívét, mert egyszeriben megértette, szerelme min mehetett keresztül. - Istenem... - csak ennyit tudott mondani, mert szavai zokogásba fultak. Henry megsimogatta őt, a lány pedig megragadta a májfoltos kezet, és csak szorította-szorította. A szoba másik sarkában épp egy vidám vetélkedő ment a tévében, harsány nevetés és dudaszó hallatszott. Hát nem közlekedési balesetben haltak meg Jim szülei. A férfi csak ámította magát, hogy ne kelljen szembenéznie a szörnyű valósággal. A lány már korábban tudta ezt. Tudta, de nem akart tudomást venni róla. Legutóbbi álma nem figyelmeztetés volt, hanem Jim egyik emléke, amit a férfi alvás közben átvetített az ő agyába. Holly nem önmaga volt abban az álomban, hanem Jim. Mint ahogy két éjszakával ezelőtt Lena szerepében tűnt fel. Ha akkor lett volna alkalma belepillantani egy tükörbe, Jim arca nézett volna vele farkasszemet. A vérrel áztatott padlójú étterem képe még mindig a szeme előtt lebegett, s az iszonyattól egész teste görcsösen összerándult. A lány nyugtalanul kémlelt ki az ablakon át az udvarra. -Egy hétig valamelyik atlantai klubban léptek fel - mondta Henry. - Egyik este elmentek vacsorázni Jim kedvenc éttermébe, amit még legutóbbi kőrútjukon szeretett meg a kisfiú. - Ki volt az a fegyveres? - kérdezte fátyolos hangon Holly. - Egy őrült. Ez nehezítette meg a nyomozást. Nem volt semmi indíték. Csak egy ámokfutó garázdálkodott. - Hányan haltak meg? -Sokan. - Pontosan hányan, Henry? - Huszonnégyen. A lány elképzelte magán az ifjú Jim Ironheartot abban a vérfürdőben, amint a sok holttest között gázolva próbálja életét menteni, közben a teremben vérfagyasztó jajkiáltások és halálsikolyok hallatszanak, a levegőben vér, vizelet és hányás fojtó bűze terjeng. Újra hallani vélte a gépfegyver ropogását, ratata-ratata-ratata-ratata-ratata-ratata, és a halálra rémült pincérlány esdeklő könyörgését. A látvány még egy felnőttnek is életre szóló sokkot okozott volna, nemhogy egy tízéves gyermeknek. A kis Jim csupán úgy tudott meggyógyulni, hogy kitörölte emlékezetéből ezt a borzalmat, s helyette a fantázia világába menekült. - Jimmy volt az egyetlen túlélő - mondta Henry. - Ha a rendőrség néhány másodperccel később ér oda, neki is vége. A rendőrök lőtték le azt az őrültet. - Az öreg szorítása némileg görcsösebbé Vált Holly kezén. - Ők találták meg Jimet egy sarokban az apja ölében, testét mindenütt Jamie vére borította. Holly emlékezett még az álom végére. ...az ámokfutó egyenesen feléje tart, felborítja az útjába került asztalokat és székeket, ő pedig négykézláb mászik az egyik sarok irányába, egy holttesten gázol keresztül, az őrült mind közelebb-közelebb jön, felemeli a fegyverét, ő nem bírja elviselni ellenfele eszelős tekintetét, ezért arccal a hulla felé fordul... s aztán felébredt, torkát öklendezés fojtogatta. Ha lett volna ideje a halott arcába nézni, Jim édesapját láthatta volna maga előtt. A madarak rikoltozása újra behallatszott a társalgóba. Ezúttal jóval hangosabban. Néhány ápoló odament a kandallóhoz, hogy megnézze, nem esett-e egy a kéménybe. - Az apja vérében - ismételte meg halkan Henry. Érthető hát, hogy Jim egész életében képtelen volt felidézni azt a pillanatot. A kisfiú édesanyja is ott feküdt a halottak között. Jim már akkor tudta, hogy egész életében árva marad. Jim egy fapadon ült a Csendes Otthon udvarán. Egyedül volt. Ezen a vidéken augusztus végén még javában tart a kánikula. Most az eget szürke fellegek borították, s úgy nézett ki, mint egy felfordított hamutartó. A napfényhez szokott késő nyári virágok kornyadoztak a sétány mentén. A fák fázósan zörögtek az enyhe augusztusi szellőben. Valami közeledett. Valami nagyon gonosz közeledett. A férfi próbálta elhinni, amit Holly mondott, nyugtatgatta önmagát, hogy semmi rossz nem történhet, ha ő nem akarja. Csupán uralnia kell akaratát, és akkor valamennyien megmenekülnek; Ennek ellenére még mindig érezte, hogy valami közeledik. Feje felett hangosan vijjogtak a madarak. A. madarak elcsendesedtek. Egy kis idő múlva Holly elengedte Henry Ironheart kezét, táskájából vett elő papírzsebkendőt, kifújta az orrát és megtörölte a szemét. Még így is csak nagy erőfeszítés árán tudott megszólalni: - Jim magát hibáztatja azért, ami a szüleivel történt. -Tudom. Mindig is felelősnek tartotta magát. Soha nem beszélt róla ugyan, de voltak árulkodó jelek. Azt képzelte, megmenthette volna őket. - De hát hogyan? Akkor még csak egy tízéves kisfiú volt! Semmit sem tehetett volna egy gépfegyverrel lövöldöző őrülttel szemben. Az isten szerelmére, miért tartja hát magát hibásnak? Henry szeméből eltűnt a furcsa fény. Arcát, ha lehet, még jobban eltorzította a szörnyű fájdalom. - Beszéltem vele nagyon sokszor, az ölembe ültettem, és próbáltam vele megbeszélni mindent. Lena is igyekezett megvigasztalni, de önmagába zárkózott, hallgatott, és nem mondta, miért tartja hibásnak magát... miért gyűlöli annyira önmagát. Holly az órájára pillantott. Jim már túl régóta van egyedül. - Évekig töprengtem ezen - folytatta Henry -, és talán rájöttem valamire. De mire kezdtem egy kicsit érteni a fiút, Jim felnőtt, és nem beszéltünk többet Atlantáról. Az igazat megvallva, azután már nem beszéltünk semmiről. - Mégis, mire jött rá? Henry a beteg jobb kezét a balba tette át, és szótlanul nézett maga elé. Szíjas, inas alkarján kidagadtak az erek. Holly megérezte, hogy az öreg bizonytalan abban, szükséges-e mindent felhánytorgatnia egy idegen előtt. - Én szeretem őt, Henry. Az öregember mélyen a lány szemébe nézett. -Korábban maga azt mondta, hogy én csak azért jöttem ide, mert meg akarom tudni, mi történt Atlantában - folytatta Holly. -Részben igaza van. Jim valóban eltitkolt előlem sok mindent az életéből, de most már értem, hogy miért. Az ön unokája szeret engem, Henry, efelől nem kételkedem. Viszont, ha hozzámegyek feleségül, mindent tudnom kell róla, különben nem lehetünk boldogok. Egy életet nem lehet hazugságokra és rejtélyekre építeni. - Természetesen igaza van. - Akkor mondja el, miért tartja felelősnek magát Jim a szülei halálában! Engem nagyon bánt ez a dolog, Henry. Csak akkor segíthetek az unokáján, ha tudok róla mindent. - Amit most elmondok magának, az talán babonás ostobaságnak fog hangzani, pedig nem az. Próbálom hát rövidre fogni, mert nincs értelme a mellébeszélésnek. A feleségem, Lena, különös képességgel rendelkezett: előre megsejtett bizonyos dolgokat. Azt nem állítom, hogy a jövőbe látott, mert olyanokat soha nem jósolt meg, hogy mi lesz egy lóverseny végeredménye, hol leszek én egy év múlva, vagy hasonlók. De néha... ha például valaki meghívta kirándulni vasárnapra, gondolkodás nélkül megmondta, ha aznapra eső várható. És mindig igaza volt. Vagy teherbe esett valamelyik szomszédasszonyunk, és Lena már tudta, hogy a születendő kisgyerek fiú lesz-e vagy lány. Ilyen esetekben sem tévedett soha. Holly érezte, hogy lassan a helyére kerül minden hiányzó láncszem. Mikor Henry kissé bizonytalanul nézett rá, hogy hisz-e vajon neki, biztatólag megszorította az öreg beteg jobb kezét. - Maga is észrevette, ugye, hogy Jim nem mindennapi ember? -Igen. - Akkor biztosan tudja, hova akarok kilyukadni. - Talán. A láthatatlan madarak újra rikácsolni kezdtek. Akik eddig a tévét nézték, most levették a hangot, és próbáltak rájönni, honnan eredhet ez a hang. A lány kinézett az udvarra nyíló ablakon, de nem látott semmit. Végiglúdbőrzött a háta, mert tudta, hogy ez a madárvijjogás valahogyan kapcsolatban van Jimmel. Emlékezett még arra, hogyan nézett rájuk a férfi a temetőben, és hogyan bámulta az úton végig az eget. - Jamie, a fiúnk, pontosan olyan volt, mint az anyja - mondta Henry, ügyet sem vetve a madarakra. - Neki is voltak megérzései. Az ő képességei talán még a Lenáét is felülmúlták. Aztán Jamie feleségül vette Carát, és amikor az asszony terhes lett, Lena így szólt egy nap: "Az unokánk nagyon különleges gyermek lesz, valóságos kis garabonciás". - Garabonciás? - Ez egy nagyon régi szó, olyan embert jelent, akinek valamilyen különleges képességei vannak, mint Lenának és Jamie-nek. A feleségem is így értette. Jim megszületett, és négyéves korában már... furcsa dolgok történtek vele. Egyszer hozzányúlt a fésűmhöz, amit a helyi borbélyüzletben vettem, és elkezdett arról beszélni, mi minden található még ott. Azelőtt soha nem járt még abban a borbélyüzletben, hiszen Jamie-vel és Carával Los Angelesben laktak. Az öregember szünetet tartott, és vett néhány mély lélegzetet. Az utolsó néhány mondatát már alig lehetett érteni. Jobb oldali szemhéja lecsukódott. A beszéd annyira elfárasztotta, mintha nehéz fizikai munkát végzett volna. Az egyik ápoló zseblámpával a kezében a kandallóhoz igyekezett. Azt próbálta kikémlelni, hogy nem esett-e be egy madár a kéménynyílásba. A vijjogás helyett most dühödt szárnycsapkodás hallatszott. - Ha Jimmy megérintett egy tárgyat, meg tudta mondani, hogy hová való és kié. Persze mindent azért ő sem tudott. Az egyik ember személyes holmiját megérintve megállapította, hogy hol lakik az illető, vagy hogyan hívják a szüleit. Másoknál azt mondta meg, hogy a tárgy gazdája hova járt iskolába, és hány gyereke van. Mindig más dolgokra jött rá, de bárki ellenőrizhette, a megállapításai helytállóak voltak. Az ápoló, akit közben már három páciens is körülvett és ellátott tanácsokkal, otthagyta a kandallót, és a szellőzőnyílások felé sandított. A rikoltozás még mindig visszhangzott a szobában. - Menjünk ki az udvarra! -javasolta Holly. Egy kissé már nyugtalankodott Jim miatt. - Várjon! - kérte Henry némi aggodalommal a hangjában. Jim, az isten szerelmére, gondolta Holly, tarts még ki egy vagy két percig. Aztán egy kissé vonakodva bár, de leült. -Jimnek ez a különös képessége családi titok maradt, mint ahogy a Lenáé és a Jamie-é is az volt. Nem akartuk, hogy a világ tudjon erről, aztán körülszaglásszanak és mindenféle csodabogárnak tartsanak bennünket. Jamie először a Warner Brothersnél dolgozott, ott találkozott Carával, de aztán azt tette, amit az asszony akart. Elhatározták, hogy Jimmyvel együtt fellépnek, és a kisfiút egyfajta gyermekparafenoménként szerepeltetik. Mindenki azt hitte, hogy a számuk csupán trükk, a közönség nem sejthette, hogy Jimmy valóban ilyen különleges képességekkel rendelkezik. Jó életük volt, és hárman igazi családot alkottak. Együtt utaztak mindenhová, így hát nagyon egymásra voltak utalva. Egyetlen szülő sem szerette még úgy a gyermekét, ahogyan ők szerették Jimmyt... és ezt a szeretetet vissza is kapták tőle. Nagyon közel álltak egymáshoz... még most is annyira hihetetlennek tűnik, hogy Jamie és Cara örökre itt hagytak bennünket. Feketerigók suhantak el a komor ég alatt. Jim a fapadon ülve bámulta őket. A madarak már majdnem eltűntek keleten a felhők közt, de aztán nagy ívben megfordultak és visszarepültek. Furcsa, csipkézett szélű fellegek úsztak az égen. A látvány olyan volt, hogy azt akár Edgar Alan Poe is megörökíthette volna egy versében. Jim gyerekkorában nagyon szerette Poe-t, és sokat megtanult különös, hátborzongató költeményei közül. A rémségnek is megvolt a maga varázsa. A madarak hirtelen elhallgattak. A csend szinte áldás volt az otthon beteg lakói számára, Holly szívébe viszont belemarkolt a jeges rémület. - Jim ahogy nőtt, egyre elképesztőbb dolgokat művelt - folytatta halkan Henry Ironheart. Próbált fészkelődni a tolószékében, de beteg jobb oldala nem akart megmozdulni. Az öreg arcára első ízben ült ki a csalódottság saját nyomorúsága miatt. - Hatéves korában pusztán akaratával tudta mozgatni az asztalra tett pénzdarabot. Nyolcévesen már egydollárosokat, hanglemezeket és tányérokat emelt fel a levegőbe anélkül, hogy hozzájuk ért volna. Soha nem tapasztaltam még ennél hihetetlenebb dolgot. Látnia kellene, mire képes harmincöt éves korában, gondolta Holly. - Jim ezt a képességét soha nem csillogtatta a nyilvánosság előtt. Fellépéseik során csak annyi volt az ő szerepe, hogy kézbe vett egy-egy személyes tárgyat, amit a szülei kértek el a közönség soraiból, és néhány szóban jellemezte a tulajdonosát. Az embereket persze már ez is ámulatba ejtette. Jamie és Cara gondolkodott azon, hogy a kisfiú esetleg bemutathatna egy-két levitációs számot is, de ezt nem tudták volna megoldani anélkül, hogy ne derült volna fény az igazságra. Aztán elmentek a Dixie Kacsába Atlantában... és ott mindennek vége szakadt. Mindennek azért nem, gondolta a lány. Az igazán sötét ügy csak ezután kezdődött. Hirtelen rádöbbent, hogy miért nyugtalanítja őt a csend jobban, mint az iménti rikácsolás. Amíg hallotta a madarakat, vijjogásuk olybá tűnt neki, mint egy dinamit meggyújtott kanócának sziszegése. Ha pedig csak a kanóc ég, a robbanás még megakadályozható. -Jim valószínűleg éppen ezért hitte azt, hogy ő megmenthette volna a szüleit -mondta Henry. - Úgy érezte, hogy ha tudott tárgyakat mozgatni a levegőben, akkor eltéríthette volna a gépfegyver golyóit, megbéníthatta volna a ravaszt, és ki tudja, még miket gondolt. - Maga szerint képes lett volna erre? - Igen, talán. De amikor felemelt tárgyakat a levegőbe, mindig nagyon koncentrálnia kellett. Az étteremben viszont csak úgy záporoztak a golyók, ő pedig nagyon megijedt, és ideje sem maradt koncentrálni. Holly emlékezett még a szörnyű fegyverropogásra: rutata-ratata-rutata-ratata. -Miután elhoztuk őt Atlantából, alig akart beszélni, csak nagy ritkán mondott egy-egy szót. Soha nem nézett a szemünkbe. A szülei halálával benne is meghalt valami, és mi már nem segíthettünk ezen, bármennyi szeretettel is halmoztuk el. Nem ismételte meg soha a kis trükkjeit, és annyi év után bizony már nehéz elhinni, hogy Jim egykor egészen elképesztő dolgokra volt képes. Henry Ironheart lehunyta a szemét és hallgatott egy sort. Holly előtt egy megtört aggastyán ült, akit nyolcvan év fájdalma tett ilyen szánalmas emberi ronccsá. - Jimmy olyan furcsa volt az Atlantában történtek után - folytatta végül az öregember. - Látszott, hogy tele van dühvel... néha már egy kicsit féltünk is tőle. Később, Isten bocsássa meg nekem, azzal gyanúsítottam, hogy ... - Tudom - mondta Holly. Az öreg teste megfeszült, és kérdő pillantást vetett a lányra. - A felesége, Lena. Ahogyan ő meghalt. -Maga olyan sokat tud - suttogta Henry furcsa torokhangon. -Túlságosan is sokat - felelte a lány. -Ami nagyon furcsa. Hiszen oly keveset tudtam egész életemben. Henry ismét a béna kezét bámulta. - Hogyan is hihettem, hogy egy tízéves kisfiú lelökte őt a malom lépcsőjén? Hiszen Jimmy annyira szerette a nagyanyját. Már késő volt, amikor beláttam, hogy mennyire kegyetlen és érzéketlen voltam vele szemben. Ő pedig soha nem bocsátotta meg nekem, amit tettem... amit róla gondoltam. Miután beiratkozott az egyetemre, soha többé nem jött vissza hozzám. Nem láttam tizenhárom éven keresztül, csak az agyvérzésemet követően látogatott meg. Pedig visszajött, gondolta Holly, tizenkilenc évvel Lena halála után, hogy virágot tegyen a nagyanyja sírjára. - Ha valahogy megmagyarázhattam volna, ha adott volna nekem egy lehetőséget... - Jim itt van - mondta Holly, felállva székéből. A fájdalom még jobban kiült az öregember ráncos arcára. -Itt? - Eljött, hogy adjon magának még egy lehetőséget. - Holly csak ennyit tudott mondani. - Akarja, hogy odavezessem hozzá? A feketerigók csapatba verődtek: már nyolcan köröztek együtt fenn a magasban. Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor Ím valami koppant, Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. Edgar Alan Poe: A Holló (Tóth Árpád fordítása) Jim félig öntudatlanul suttogta a valóságos madarak felé: - S szólt a Holló: "Soha már". Ritmikus nyikorgást hallott, mintha egy rosszul olajozott kerék forogna körbe-körbe. Mikor felnézett, látta, hogy Holly vezeti a tolószékben ülő nagyapját a pad felé, ahol ő ült. Tizennyolc év telt el azóta, hogy az egyetemi kollégiumba költözött, és azóta csupán egyszer látta az öreg Henryt. Eleinte még felhívták néha egymást telefonon, de Jim hamarosan megszakított nagyapjával minden kapcsolatot. Még a leveleket is felbontatlanul a szemétkosárba dobta; Most már emlékezett mindenre - arra is, hogy miért tette ezt. Próbált felállni, de a lába nem engedelmeskedett. Maradt hát ülve a padon. Holly Jimmel szemközt állította le a tolószéket, majd leült mellé a padra. - Hogy vagy? - kérdezte. A férfi némán bólintott, és tekintetét a felhők közt köröző madarakra szegezte. Nagyapját pillantásra sem méltatta. Az öregember sem tudott Jim szemébe nézni. A virágágyásokat tanulmányozta, mintha nagy szakértője lenne az oda ültetett őszirózsáknak. Holly tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Ő megértette mindkét férfi álláspontját, és minden igyekezetével azon volt, hogy végre kibékítse őket. Először is meg kellett cáfolnia az utolsó hazugságot, amit Jim nem csupán vele, hanem akarva-akaratlanul önmagával is elhitetett. - Nem volt semmiféle közlekedési baleset, szívem - mondta a lány, kezét a férfi térdére csúsztatva. - Egészen másképp történt. Jim lassan Holly felé fordította a tekintetét, és arcán rendkívüli izgalom tükröződött. Szerette volna megtudni az igazságot, de ugyanakkor félt is a várható következményektől. -Egy étteremben történt... A férfi tagadólag megrázta a fejét. - .. .lent Atlantában, Georgia államban... Jim tovább ingatta a fejét, és pupillája óriásira tágult. - ...te is ott voltál velük... Jim arckifejezése megváltozott, egészen ijesztő lett. - .. .egy Dixie Kacsának nevezett helyen -fejezte be a mondatott a lány. A férfit elemi erővel kólintotta főbe a felismerés. Összegörnyedt a padon, mintha hánynia kellene, de végül nem történt semmi. Térdén nyugvó keze ökölbe szorult, arca eltorzult a fájdalomtól, és néhány artikulálatlan hang hagyta el az ajkát, melybe egyformán vegyült harag és szörnyülködés. Holly együtt érzően karolta át a férfi meggörnyedt vállát. Henry Ironheart csak most döbbent rá, hogy mekkora sebek szakadhattak fel az unokája lelkén. - Istenem, istenem - motyogta félig sírva. Egy darabig bámulta a két fiatalt, de amikor Jim zihálása csendes zokogásba fulladt, nem bírta őket tovább nézni. Nyugtalanul járatta tekintetét a virágágyásról saját ráncos kezére és vissza, mindent megtett, hogy szeme nehogy találkozzon a Jimével. Végül Hollyhoz fordult: - Elvittük őt terápiás kezelésre -mondta, mintegy feloldozást várván bűneiért. - Gondoltuk, szüksége lehet rá. Szereztünk számára egy pszichiátert Santa Barbarában, és többször is elvittük oda. De a pszichiáter... Hemphillj ez volt a neve... azt mondta, Jimmel minden rendben van, nincs értelme többször hozzá vinnünk. Csak hatszor látta őt összesen, és már azt állította, hogy a kisfiúnak nincs semmi baja. - Mit tudhatott ő? - vágta közbe Holly. -Mit tehetett volna Hemphill, ha nem is ismerte Jimet, és semmilyen érzelmi kapcsolatban nem állt vele? Henry Ironheart arca megrándult, mintha megütötték volna, noha a lánynak nem volt szándékában vádolni az öregembert. -Nem - mondta Holly gyorsan, nehogy Henry félreértse az iménti mondatát -, én csupán arra céloztam, egyáltalán nem rejtély az, hogy én jobban megértettem Jimet, mint Hemphill, akinek pedig ez a szakmája. Én szeretem őt, Henry. A szeretet az egyetlen út, amely elvezetheti Jimet a teljes gyógyuláshoz. - A férfihoz fordult, és megsimogatta haját. - Nem tudtad volna megmenteni a szüléidet, szívem. Akkor még nem voltál olyan erős, mint most. Nagy szerencse, hogy egyáltalán életben maradtál. Higgy nekem, kérlek, hallgass meg és higgy nekem! Egy darabig mindhárman csak ültek és fájdalmasan hallgattak. Holly észrevette, hogy egyre több feketerigó gyülekezik az égen. Volt ott már legalább egy tucat belőlük. Nem tudta elképzelni, hogy Jim mit akar ezektől a madaraktól, de abban biztos volt, hogy az ő keze van a dologban, így hát növekvő aggodalommal várta az újabb fejleményeket. Megfogta Jim kezét, ezzel próbálta őt biztatni, hogy lazítson. A férfi már abbahagyta a sírást, de szabad kezét még mindig kérlelhetetlenül ökölbe szorította. - Most itt van maga előtt a lehetőség -szólt Holly az öregemberhez. - Magyarázza meg neki, miért fordult el tőle... és miért tette, amit tett vele! Henry megköszörülte a torkát, és a földet bámulva belekezdett: -Rendben van... tudja hát meg maga is. Néhány hónappal azután, hogy Jim odaköltözött hozzánk, egy filmet forgattak a városunkban... - Az volt a címe, hogy A fekete szélmalom - szúrta közbe Holly. - Igen. Jim egyfolytában csak olvasott... -Henry itt megállt, és lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön. Amikor újra kinyitotta, csak bámulta Jim lehajtott fejét, és próbálta keresni unokája tekintetét. - Állandóan csak olvastál, polcról polcra kutattál a könyvtárban, és kerested azt a Willott-könyvet, ami alapján a filmet forgatták. Egészen a megszállottjává váltál annak a történetnek. Erről az egyetlen dologról voltál hajlandó velünk beszélgetni, mi pedig biztattunk nagyanyáddal, hogy menj és nézd meg a forgatást. Emlékszel? Aztán mondogatni kezdted, hogy a mi tavunkban is van egy földönkívüli lény, akárcsak a könyvben és a filmben. Először azt hittük, hogy csak játszol. Az öregember szünetet tartott. A csend kínosan hosszúra nyúlt. - Aztán ez a hóbort kezdte aggasztani magát - mondta Holly Henrynek. Henry végigsimította reszketeg kezével az arcát, mintha az elveszett éveket akarná magáról letörölni. -Mind több időt töltöttél a malomban, Jim. Néha egész nap kinn voltál, még estére sem jöttél haza. Előfordult, hogy az éjszaka kellős közepén kimentünk vécézni, és láttuk, hogy ég a villany a malomban. Te pedig nem voltál a szobádban. Henry egyre gyakrabban tartott szünetet. Nem volt fáradt, inkább csak félt feltépni a múltnak ezen legmélyebb sebét. - Olykor még éjfélkor is kiment valamelyikünk, és behozott onnan téged. A malomban te A Barátról beszéltél nekünk, és gonosz kísértetekről, mi pedig nem tudtuk, mit tegyünk... teljesen tanácstalanok voltunk. Azon az éjjelen... amikor a feleségem meghalt... vihar készülődött... Holly felidézte magában az álmot. ...friss szél fúj, miközben ő végigsiet a kavicsos ösvényen... - ...és Lena nem ébresztett fel engem. Egyedül ment át a malomba, annak is a padlásszobájába... ...felmászik a mészkőlépcsőn... - ...kinn tombolt a vihar, de én akkoriban még igen jó alvó voltam... ...hatalmasat villámlik, mikor ő az ablakhoz ér, és az üvegen keresztül lát egy tárgyat a tó fenekén... - ...én azt hiszem, Jim azt csinálta ott kint, mint minden éjjel: olvasta azt a könyvet gyertyafénynél... ...a földöntúli hangoktól csaknem eláll a szívverése, mégis megy tovább a padlásszoba felé, fél, de ugyanakkor aggódik is Jim miatt... - ...egy borzasztó erejű mennydörgés végül engem is felébresztett... ...már fent van az emeleten, és látja, hogy a kisfiú ott áll, kezét ökölbe szorítja, egy kék edényben sárga gyertya lobog, a gyertya mellett egy könyv hever a földön... - ...észrevettem, hogy Lena nincs ott, kinéztem a hálószoba ablakán, és láttam a tompa fényt a malomban... ...a kisfiú feléje fordul, és kiabál: "Félek, segítség, a falak, a falak!"... - ...nem hittem a szememnek, mert a szélmalom vitorlái forogtak, pedig már legalább tíz-tizenöt éve volt annak, hogy utoljára használták, már rég berozsdásodott minden fogaskerék... ...látja a falban vibráló borostyánszínű fényt, és a gennyszerü lepedéket; a mészkő kidudorodik, és ő valami valószerűtlenül élőt vesz észre a falban... - ...a vitorlák úgy pörögtek, mint egy repülőgép propellerei, tehát felhúztam a nadrágomat és siettem lefelé... ...a kisfiú hangjában félelemmel és valami perverz izgatottsággal kiabálja: "Közeledik, és senki nem állíthatja meg!" - ...felragadtam egy zseblámpát és rohantam ki az esőbe... ...a falon a vakolat szétreped, akár egy rovartojás, és ahol mészkőnek kellene lennie, egy undorító szörnyeteg ölt alakot, megtestesítője a kisfiú elfojtott dühének, a világ és önmaga iránt érzett gyűlöletének, és ez a tömény gonoszság, fájdalom és utálat önálló életre kel... - ...odaértem a malomhoz, de nem tudtam elképzelni, hogyan foroghattak ekkora sebességgel a vitorlák: huss, huss, huss!... Holly álma itt véget ért, de volt annyi képzelőereje, hogy továbbgondolja a történetet. Lenát valószínűleg sokkolta Az Ellenség látványa, és teljesen megdöbbent azon, hogy amit a kisfiú beteges képzelődésének hittek, igaznak bizonyult. Elveszítette önuralmát, megbotlott és leesett a lépcsőn. Mivel nem volt korlát, nem tudott mibe megkapaszkodni, és valahol útközben kitörte a nyakát. - ...bementem a malomba... ott találtam a feleségemet a lépcsőfeljárónál... összevissza törte magát... már halott volt. Henry most hosszú idő után először tartott szünetet, és zihálva kapkodta a levegőt. Míg beszélt, egyetlenegyszer sem nézett Hollyra, végig Jim lehorgasztott fejét bámulta. Megkönnyebbülvén, hogy a nehezén már túl van, egy kissé érthetőbb beszéddel folytatta: -Felmentem a lépcsőn, és ott találtalak téged a padlásszobában, Jimmy. Emlékszer erre? Ültél a gyertyafénynél, és olyan szorosan fogtad a kezedben a könyvet, hogy még órákkal később sem lehetett elvenni tőled. Nem akartál megszólalni. - Az öregember hangja reszketeggé vált. - Isten bocsássa meg nekem, de egyre csak az járt az eszemben, hogy az én drága Lenám meghalt, te pedig olyan furcsán viselkedtél egy éven keresztül... sőt, még abban a pillanatban is: csak szorítottad magadhoz a könyvet, de nem szóltál egy szót sem. Azt hiszem... azt hiszem, elment az eszem akkor egy kicsit, mert azt gondoltam, hogy talán... egy őrült rohamodban... letaszítottad őt a lépcsőn. Henry most Hollyra emelte tekintetét, mintha már nem tudná elviselni boldogtalan unokája látványát. -Az Atlantában történtek után nagyon furcsán viselkedett... teljesen megváltozott. Csendes volt, mint mondtam, de forrt benne a düh... szokatlan volt egy gyereknél ekkora indulat. Néha már-már féltünk tőle. Álmában néha sikoltozott, olyankor a feleségemmel a szobájába siettünk... ő lerugdosta az ágyáról a paplant, a párnát, összegyűrte maga alatt a lepedőt. Alvás közben összefüggéstelenül zagyvált, nekünk pedig fel kellett őt ébresztenünk. - Henry elhallgatott, és lesütötte a szemét. Csak meredt béna jobb kezére, mely használhatatlanul hevert az ölében. Jim ökle görcsösen összerándult Holly kezében. -Te soha nem ellenkeztél sem Lenával, sem velem, Jimmy, te jó fiú voltál, nem kevertél nekünk semmi bajt. De azon az éjjelen a malomban, Jimmy, megragadtalak a válladnál fogva, és ráztalak, hogy beismerd, te lökted le a nagyanyádat a lépcsőn. Nincs mentség arra, amit tettem... hacsak az nem, hogy bánatomban majd eszemet vesztettem Jamie és Cara halála miatt, Lena tragikus balesete pedig végképp kikészített. Mindenki meghalt körülöttem, csak te maradtál nekem, de te olyan furcsa voltál, a zárkózottságod elrémített. Ezért történhetett, hogy rád támadtam, ahelyett, hogy a karjaimba zártalak volna. Rád támadtam, és nem fogtam fel, hogy mit tettem, csak sok év elteltével... de akkor már túl késő volt. A madarak pontosan a fejük felett köröztek. -Ne! - mondta a lány halkan Jimnek. -Kérlek ne! A férfi hallgatott, a lány pedig nem tudta, hogy ez jó vagy rossz előjel-e. Ha csupán azért érzi felelősnek magát a nagyanyja haláláért, mert Henry is őt hibáztatta, akkor ezen még túl fogja tudni tenni magát. Ha azért, mert Lena meglátta Az Ellenséget, és fejvesztett menekülése közben leesett a lépcsőn, talán még akkor sincs minden veszve. Viszont, ha Az Ellenség kiszabadult a falból, és az lökte le az asszonyt... -Hat éven át úgy kezeltelek, mint egy gyilkost, egészen addig, míg egyetemre nem mentél - mondta Henry. - Azután kezdtem egy kicsit hidegebb fejjel gondolkodni, és rádöbbentem, mit is tettem valójában. Te senkihez sem fordulhattál vigaszért. Apád, anyád, nagyanyád mind meghaltak. A többi gyerekkel nem játszhattál együtt, mert az az átkozott fattyú, Ned Zacca, aki legalább kétszer akkora volt, mint te, soha nem hagyott neked békét. A könyvtár volt az egyedüli menedéked. Amikor már kollégiumban laktál, sokszor próbáltalak hívni telefonon, de te soha nem jelentkeztél. Írtam is neked, de valószínűleg el sem olvastad azokat a leveleket. Jim mozdulatlanul ült. Henry Ironheart tanácstalanul fordult Hollyhoz. -Akkor jöttél hozzám utoljára, amikor az agyvérzésem volt. Az intenzív osztályon feküdtem, ő pedig leült mellém az ágyra. Nem tudtam rendesen beszélni, csak értelmetlen szavak hagyták el az ajkamat. - Beszédzavar - mondta Holly. - Az agyvérzés egyik következménye. Henry bólintott. - Állt ki belőlem a sok szerkentyű, én pedig próbáltam neki elmagyarázni, hogy beláttam súlyos tévedésemet: ő nem gyilkos, és én évekig igazságtalanul kegyetlenül bántam vele. Az öregember szemét elfutották a könnyek. - Nehezemre esett akkor a beszéd, és ő félreértett engem, azt hitte, hogy gyilkosnak nevezem. Megrémült és elszaladt, én pedig azóta nem láttam. Csak most, négy év elteltével. Jim még mindig lehorgasztva tartotta a fejét. Mindkét keze ökölbe szorult. Vajon mi minden jár most az agyában, emlékezik-e már arra az éjszakára a malomban? Lena halálának kulcsa kétségkívül az ő kezében van. Holly úgy érezte, hogy nem képes tovább Ölbe tett kézzel várni, míg Jim hajlandó megszólalni. Felpattant a padról, de csak állt tehetetlenül, semmi okos dolog nem jutott eszébe. Végül visszaült, és gyengéden a férfi öklére helyezte a kezét. Aztán felnézett. Egyre több madár keringett felettük. Már legalább harminc. - Félek - suttogta Jim, de mást nem mondott. - Lena halála után - folytatta az öreg -soha többé nem ment a malomba, és még csak említést sem tett A Barátról, vagy a Willott-könyvről. Először azt hittem, talán jó is, hogy megszabadult ettől a rögeszméjétől... mert már nem tűnt annyira furcsának. De később rájöttem, hogy talán... az egyetlen vigaszát veszítette el. - Nem merek emlékezni - mondta Jim. A lány tudta, szerelme mire gondol: már csak egyetlen rejtély maradt leleplezetlenül. Lehet, hogy a nagyanyja halála csupán baleset volt, de az sincs kizárva, hogy az Ellenség - vagyis Jim - ölte meg. Holly nem bírta tovább nézni Jim lehajtott fejét, képtelen volt elviselni az öreg Henry fájdalmasan bűnbánó tekintetét. Kínjában újra az égre pillantott - és látta, hogy a madarak egyenesen feléjük tartanak. Már harmincnál is többen lehettek, és mint sötét kések úsztak a levegőben. Szerencsére még elég messze jártak, de céljuk egyértelműen a szeretetotthon udvara volt. -Jim, ne! Henry felnézett. Jim is felemelte az arcát, de nem azért, hogy lássa, mi közeledik. Ő tudta, mi közeledik. Egyenesen szembenézett a támadókkal, mintha felkínálná szemét az éles csőröknek és dühödt karmoknak. Holly lábujjhegyre állt, hogy még a férfinál is jobb célpont legyen. -Jim, az isten szerelmére, térj észre! Már hallotta a zuhanórepülésben közeledő madarak vijjogását. - Még ha Az Ellenség is tette azt a szörnyűséget - mondta, és húzta-szorította Jim fejét a melléhez, hogy védelmet nyújtson neki -, akkor is tudomásul kell venned a tényeket, az élet megy tovább! Henry Ironheart rémülten kiáltott, a madarak pedig lecsaptak Hollyra, szárnyaikkal verdestek, és próbáltak közelebb férkőzni Jim arcához, szeméhez. A lányt egyelőre nem bántották, de bármikor ellene fordulhattak a rettenetes karmok. A madarak kétségtelenül Az Ellenség megtestesítői voltak, ki ezúttal új és minden eddiginél félelmetesebb alakot öltött. Az Ellenség pedig legalább annyira gyűlölte őt, mint Jimet. A madarak, mintha parancsot kaptak volna, otthagyták a három halálra rémült embert, és repültek vissza az ég felé, mint megannyi lehullott falevél a sodró szélviharban. Henry Ironheart minden ízében reszketett, de sértetlen volt. -Menjen innen! - kérte a lány. - Nem - válaszolta az öregember. Gyámoltalanul nyújtotta kezét Jim felé, de a férfi nem figyelt rá; Amikor Holly végre fel mert nézni, tudta, hogy ezzel még nem ért véget a támadás. A madarak fent gyülekeztek a felhők között, ahol újabb társaik csatlakoztak hozzájuk. Már legalább ötvenen-hatvanan lehettek, megannyi szárnyaló sötét istennyila. A lány arra lett figyelmes, hogy emberek tűnnek fel az udvarra néző ablakokban és üvegajtókban. Két ápoló igyekezett a kijárat felé, ami legközelebb esett a három emberhez. - Ne jöjjenek közelebb! - kiabálta Holly, mert félt, hogy esetleg rajtuk kívül még mások is bajba kerülhetnek. Pedig az a rengeteg elfojtott gyűlölet és1 düh, mely egykor Jimből testet öltött, nem irányult az ártatlan kívülállók ellen. A lány kiáltása mégis megijesztette az ápolókat, mert jobbnak látták, ha visszafordulnak, és az ajtó biztos védelméből figyelik az eseményeket. Holly újra az égre emelte az arcát. Most egy jóval nagyobb madárcsapat közeledett feléjük. - Jim! - esdeklett Holly, miközben oldalról mindkét kezével betakarta a férfi arcát, és nézte a gyönyörű szempárt, melyben ijesztő hideg tűz lobogott. - Már csak az utolsó lépés van hátra, csak egyvalamivel kell szembenézned a múltadból. - Jim szeme csupán egy-két centire volt a lányétól, de valószínűleg nem látta szerelme lángoló arcát. Tekintete valahol egészen messze járt, pontosan úgy, mint amikor a Tivoli Kertekben a föld alól támadott rájuk Az Ellenség. Az égi sereg fülsiketítő rikoltással ereszkedett egyre lejjebb. - Jim, az isten szerelmére, Lena halála miatt nem szabad öngyilkosnak lenned! Az eget suhogó szárnyak takarták el. A lány magához húzta Jim fejét. A férfi nem tiltakozott, ami némi reményt adott Holly-nak. Behúzta hát a nyakát, és olyan szorosra hunyta be a szemét, amennyire csak tudta. Újra itt voltak: selymes tollak, durva hideg csőrök, áldozat után kutató kegyetlen szempárok, húsba mélyedő hosszú karmok. Ott nyüzsögtek a lány körül, mint egy falka éhes patkány, kavarogtak, csapkodták szárnyaikat, meg-megérintve a hátát, a lábát, a combját; próbáltak közelebb férkőzni az arcához és a kebléhez, hogy cincálhassák a puha húst és kivájják a szemét; rikácsoltak, mint egy megbomlott agyú asszony, a maguk nyelvén követeltek vért, vért és még több vért. Holly éles fájdalmat érzett, amint az egyik madár felszaggatta az ingét, és éles csőre karcolást ejtett a karján. -Ne! A madarak újra szétszéledtek. Holly észre sem vette, hogy elmentek, mert saját kalapáló szívverését és ziháló lélegzetét is szárnysuhogásnak vélte. Aztán felemelte a fejét, kinyitotta a szemét, és látta, hogy a madársereg már fent kígyózik az ólomszínű égen, ahol legalább kétszáz másik cikázó fekete istencsapása várta őket. A lány lepillantott Henry Ironheartra. Az öregember egyik kezéből vér szivárgott. A támadás alatt végig összekuporodva ült tolószékében, de most előrehajolt, kinyújtotta kezét, és szívszorító hangon szólongatta Jimet. Holly újra Jim szemébe nézett, de szerelme még mindig messze járt. Ö most a malomban volt, újra átélte a viharos éjszakát, és látta nagyanyját, amint a lépcső szélén tántorog. Számára itt megállt az idő, képtelen volt magában továbbpörgetni az eseményeket. A madarak közeledtek. Még elég messze járhattak, de az égen a viharfelhő már eltörpült mellettük, sivításuk egy tébolyda elszabadult lakóinak örömünnepére emlékeztetett. - Jim, jogodban áll azt az utat választani, mint Larry Kakonis. Megölheted magad, én ezt nem akadályozhatom meg. De ha Az Ellenség nem akar engem, csak a te véredet óhajtja, ne hidd, hogy én ezzel megmenekültem. Ha te meghalsz, Jim, én is veled halok meg, azt teszem, amit Larry Kakonis, végzek magammal, és együtt rohadok veled a pokolban, ha már máshol nem lehetsz az enyém. Az Ellenség ismét lecsapott rájuk, amint a lány immár harmadszor ölelte magához Jim arcát. Holly ezúttal nem próbálta védeni magát, nem rejtette el a szemét és az arcát, csak állt a körülötte kavargó csőrök, karmok és tollak viharában. Bátran nézett az ezernyi gyűlölettől izzó szempárba. Tudta, hogy most tulajdonképpen Jimet látja maga előtt, az ő titkos gonosz énjét, melyet - úgy látszott - semmi nem tud megfékezni. A lány nevén szólította a férfit. Nem kiabált, nem sikoltozott, nem könyörgött és nem vádolt, nem engedett utat sem gyűlöletének, sem félelmének, csak halkan szólította őt a nevén, újra meg újra, és hangján érződött a gyengédség, a szeretet. Körülötte csapkodtak a tollak, csőrök és karmok szabdalták a ruháját, borzolták a haját, de most egyetlen karcolást sem ejtettek rajta, mintha még egy utolsó lehetőséget kínálnának neki a meneküléshez. A madarak a pillantásukkal próbálták megfélemlíteni, ezernyi hideg szempár meredt rá, de ő nem tágított, kitartóan ismételgette a férfi nevét, szerelmes szavakat suttogott neki, egészen addig, míg... ...hirtelen csend lett. A madarak ezúttal nem csupán visszavonultak. Az egész sereg úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Az egyik pillanatban még tele volt velük az egész udvar, rikoltozásuk csontig hatolt, a másikban pedig már csak rossz álomnak tűnt ez az egész. Holly még egy kis ideig szorosan magához ölelte Jimet, aztán elengedte. A férfi még mindig révülten nézett maga elé, valószínűleg nem ismerte fel. - Jim - szólt könyörögve Henry Ironheart, újra csak kezét nyújtva az unokája felé. A férfi magához tért, de nem tudta, mi tévő legyen. Végül leszállt a padról, letérdelt az öregember elé, és megcsókolta a feléje nyújtott ráncos kezet. Jim nem nézett sem Henryre, sem Hollyra. - Nagymama látta, hogy Az Ellenség életre kel a falból - mondta. - Ez akkor történt először, én is először láttam. - Hangja egészen távolról szólt, mintha félig-meddig még mindig a múltban időzne, s felelevenítené azt a szörnyű pillanatot. A fel-feltörő szavak mégis egy-egy mázsás súlyt gördítettek el a szívéről. - Nagymama szörnyen megijedt, menekülni próbált, de megbotlott, és lezuhant a lépcsőn... - Arcához szorította a nagyapja kezét, úgy sóhajtotta: - Nem én öltem meg. -Tudom, hogy te nem lehettél, Jim -mondta Henry Ironheart. - Istenem, hogy is gondolhattam ilyet... Az öregember Hollyra nézett, és szemében számtalan kérdés tükröződött madarakról, ellenségekről és a falban rejtőző teremtményekről. De a lány tudta, hogy Henrynek várnia kell még a válaszokra néhány napig, hiszen korábban ő is sokat várt - és Jim is. A Ford a magas hegyek között hajtott Santa Barbara irányába. Jim hátradőlt az ülésen, szemét lecsukta: minden kétséget kizáróan mély álomba merült. Holly biztos volt benne, hogy nagy szüksége van a pihenésre, hiszen huszonöt év után talán először alhatott igazán nyugodtan. A lány már nem tartott semmitől, ezért eszébe sem jutott a férfit felébreszteni. Tudta, hogy Az Ellenség és A Barát egyaránt megsemmisült, és Jim végül valóban önmaga lehet. Az álmok már nem egy másik világ kapui többé. Hollynak esze ágában sem volt visszamenni a malomhoz, noha néhány cuccukat otthagyták reggel. Svenborgból is elege lett, mert nem akarta, hogy Jimet bármi is a fájdalmas múltra emlékeztesse. Úgy tervezte, hogy együtt elrejtőznek egy olyan helyen, ahol még egyikük sem járt, és ott a múltra fátylat borítva kezdenek új életet. Az út száraz, kiégett földek között vezetett, s a nap is rejtve maradt a vastag felhődunna alatt. Holly még egyszer végiggondolta a történteket, mint a kisgyerek, aki elégedetten bámulja a kirakós játékát, melynek végre mindegyik darabja a helyén van. ...Egy rendkívüli képességekkel megáldott fiú egymaga éli túl az egyik atlantai vendéglőben történt vérengzést. Bár kívül sértetlen marad, lelkét teljesen összetöri ez a szörnyű sokk. Kétségbeesésében a fantázia világába menekül: elolvassa Arthur Willott könyvét, és a képzeletet valóra váltva megteremti magának A Barátot. A Barát az ő nemes érzelmeinek megtestesítője, hiszen tőle egy életre szóló küldetést kap. Csakhogy a fiúba annyi düh és kétségbeesés szorul, hogy a Barát önmagában nem képes kigyógyítani őt ebből. Szüksége van hát egy harmadik személyiségre is, aki megszabadítja őt negatív érzelmeitől, de ennek nagy ára van: megszületik Az Ellenség, a tömény gonoszság és fájdalom. A malomban sokszor beszélget A Baráttal, aki próbálja vigasztalni őt, de a másik oldalon mindig ott áll Az ellenség. Az egyik éjjel Lena épp a legrosszabb pillanatban lép be a padlásszobába. Az asszony megrémül, fejvesztve menekül, de a lépcsőn megbotlik és szörnyethal... Jim rádöbben, hogy Az Ellenség - aki voltaképpen ő maga - milyen jóvátehetetlen dolgot művelt. Kényszeríti magát, hogy lépjen ki a fantázia birodalmából, és felejtse el mind Az Ellenséget, mind A Barátot, mint ahogy Jim Jamison is örökre elfelejtette a földönkívülivel való találkozását. Huszonöt éven keresztül tudomást sem vesz furcsa többes személyiségéről, elfojtja különösen jó és rossz tulajdonságait, és szürke, nyárspolgári életet próbál élni. Szeret tanítani, munkájában Őszinte örömet talál - egészen addig, míg Larry Kakonis öngyilkos nem lesz. Ekkor elveszíti életcélját, és felelősnek tartja magát Larry halálában, épp úgy, mint amikor egy év leforgása alatt elveszítette a szüleit és a nagyanyját. Tudat alatt újra átéli Jim Jamison csodálatos kalandját, próbálja ismét a mesehős helyébe képzelni magát - és ezzel szabadjára engedi A Barátot. Ám A Baráttal együtt Az Ellenség is elszabadul. Sok év elfojtott érzelmei után kétségbeesett dühe pusztítóbb, mint valaha. Az Ellenség gonoszsága szemernyit sem csökkent huszonöt évi rabság után, és létében fenyegeti Jim két jobbik énjét... így Jim tulajdonképpen közönséges személyiségzavarban szenvedett. Egy dolgot kivéve. Az ő titkos énjei nem emberek voltak, hanem titokzatos, rendkívüli hatalommal rendelkező idegen lények. Nem csupán Jim beteges képzeletében léteztek, hanem képesek voltak önálló alakot ölteni. Jim nem olyan volt, mint Sally Field, akinek testében tizenhat ember lakozott. Az ő lelke egyszerre három testben volt jelen, melyek közül az egyik potenciális gyilkosként fenyegette a másik kettőt. Holly bekapcsolta az autó fűtőrendszerét. Bár legalább húsz fok volt odakint, ő úgy érezte, hogy nagyon fázik. A ventillátorból kiáramló meleg levegő mégsem tudta felmelegíteni... A portásfülke faliórája délután 1 óra 11 percet mutatott, amikor Holly belépett a Santa Barbara-i autósszálló ajtaján. Amíg ő kitöltötte a bejelentőlapot, és hitelkártyáját ellenőrzésre átadta az egyik szállodai alkalmazottnak, Jim továbbra is mélyen aludt az autóban. A lány csakhamar visszatért a Fordhoz a szobakulccsal, és üggyel-bajjal felrázta Jimet, aki félálomban vánszorgott a szobájukba. Ott kábultan zuhant az ágyba, összegömbölyödött, és a következő pillanatban újra az igazak álmát aludta: Holly leszaladt az úszómedence mellett lévő automatához, és vett magának diétás szódát, hozzá jeget és cukorkát. A szobába visszatérve első dolga volt, hogy elhúzza a függönyöket. Felkapcsolta az egyik lámpát, de törülközőt csavart a burájára, hogy tompítsa a fényt. Közelebb húzta az egyik széket az ágyhoz, és leült. Ivott egy korty diétás szódát, elszopogatott egy cukorkát, és közben nézte, amint a férfi alszik. A legrosszabbon már túlestek. A képzelet világa szertefoszlott, és Jim végre szembe mert nézni a valósággal. Holly még nem tudta, mit tartogat számukra a jövő. Kétségek gyötörték, hogy szerelme vajon milyen ember lesz gyógyultan, hiszen ezt az arcát még nem ismerhette. Nem tudta, hogy vidám vagy szomorú ember válik-e belőle. Azt sem tudta elképzelni, hogy rendelkezni fog-e még természetfeletti hatalmával, hiszen hála istennek nincs most már szüksége semmiféle élethazugságra. Talán ezután már csak olyan apró trükkökre lesz képes, mint a szülei halála előtt - puszta akaratával tányérokat emel a levegőbe vagy pénzdarabokat mozgat az asztalon -, de ez már korántsem lesz a jövőbelátó, a hideg kőbe életet varázsló Jim Ironheart. És ami a legrosszabb: egyáltalán nem biztos, hogy a férfi szeretni fogja őt. Lassan eljött a vacsoraidő, de Jim még mindig aludt. Holly kiment, és vett magának még egy zacskó cukorkát. Tudta, hogy nem volna szabad, de nem bírt ellenállni a kísértésnek. Ha nem vigyáz, végül olyan kövér lesz, mint az anyja. A férfi még este tíz órakor is aludt. Aztán az óra elütötte az éjfélt, de még mindig nem ébredt fel. A lány most már azon gondolkodott, hogy fel kellene őt kelteni, de végül mégsem tette. Jim most olyan, mint egy begubózott lepkebáb, aki arra vár, hogy újjászülessen. Holly belátta, hogy nagy hiba lenne megzavarni a nyugalmát. Valamikor éjfél és hajnali egy óra között a lány elaludt a székében ülve. Ezúttal semmit nem álmodott. Arra ébredt, hogy Jim szólongatja. Holly felnézett a gyönyörű szempárba, mely a lámpa tompított fényében rejtélyesen ragyogott, de a hideg tűz örökre eltűnt belőle. Jim a szék felé hajolt, és finoman rázta a lányt. -Holly, kelj fel! Indulnunk kell! A lány szeméből egyből kiszaladt az álom, és gyorsan felült. -Hová megyünk? - Scrantonba, Pennsylvania államba. -De hát miért? Jim felkapott egy cukorkát, és mohón a szájába rakta, akár egy gyerek. - Holnap délután fél négykor egy iskolabusz óvatlan sofőrje belehajt a fénysorompónál a pirosba. Ha mi nem érünk oda előbb, a busz menthetetlenül összeütközik az éppen közeledő expresszvonattal, és ez huszonhat kisgyerek életébe kerülhet. Holly feltápászkodott a székből. - Te tisztán látod előre mindezt, nem csupán homályosan sejted? - kérdezte ujjongva. - Persze - felelte Jim tele szájjal, és elvigyorodott. - Én tudom ezeket a dolgokat, Holly. Hiszen jövőbe látó vagyok, a fenébe is! A lány visszavigyorgott rá. - Belőlünk lesz valaki, Holly - áradozott lelkesen a férfi. - Superman? Ugyan már! Miért vacakolt az az alak annyit az újságnál, amikor közben számtalan jótettet vihetett volna végbe? Holly az örömtől elcsukló hangon szólt. - Mindig erről álmodoztam. Jim magához vonta és megcsókolta. -A világ mindeddig nem vett tudomást rólunk. Persze meg kell tanulnod néhány dolgot: például puskával lőni. De biztosan sikerülni fog, én tudom. Holly forrón átkarolta a férfit, és túláradó örömmel csüggött rajta. Immár őt is várta a nagy feladat. A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4605.49.01