Howard Phillips Lovecraft
Celephais


Kuranes álomban látta meg a várost a völgyben és a tengerparton túl, meg a havas, tengerre néző csúcsot és a vidáman festett gályákat, amint épp kivitorláztak a kikötőből távoli tájak felé, hol a tenger az éggel találkozik. Egy álomban történt az is, hogy elnevezték Kuranesnek; amikor ébren volt, más néven szólították. Talán természetes is volt számára, hogy új nevet álmodjon magának; minthogy családjából ő volt az utolsó, és egyedül élt a közömbös londoni milliók között, nem sokan akadtak, hogy beszélgessenek vele, és emlékeztessék rá: ki is volt ő. Pénze és földjei elúsztak, és nem igazán érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak róla, ugyanakkor előszeretettel álmodozott és írta le az álmait. Amit viszont leírt, azt kinevették, akiknek megmutatta, így aztán idővel megőrizte írásait önmagának, végül pedig abbahagyta az írást. Minél jobban visszahúzódott az őt körülvevő világtól, annál csodálatosabbá váltak az álmai; és hiábavaló próbálkozás lett volna papírra vetni őket. Kuranes nem volt modern, és nem úgy gondolkodott, mint mások, akik írtak. Míg amazok iparkodtak lerángatni az életről annak hímzett mítoszköntösét, és meztelen csúfságában mutatni meg azt az idétlen dolgot, ami a valóság, Kuranes egyedül a szépséget kereste. Amikor feltárásában a tapasztalás és a valóság kudarcot vallott, akkor a fantáziálásokban és az illúziókban kezdte keresni, és épp a küszöbön találta meg, gyerekkori mesék és álmok ködös emlékei között.
    Nem sok ember volt, aki tudta, miféle csodák nyílnak meg előttük fiatalkori történeteikben és látomásaikban; ha gyermek-füllel hallgatunk és álmodunk, csak félig formált gondolatokat gondolunk, ám amikor felnőtt férfiként próbálunk emlékezni, tompák és szárazak vagyunk az élet mérgétől. De sokan közülünk ébren vannak az éjszakában, furcsa, elvarázsolt dombok és kertek, napfényben éneklő szökőkutak, morajló tengerek fölé dőlő aranyló szirtek, alvó bronz- és kővárosok alatt terpeszkedő síkságok és fehér, feldíszített lovakon, sűrű erdők mentén lovagoló hősök vészjósló kompániájának fantazmáival; s mi ilyenkor tudjuk, hogy az elefántcsontkapukon keresztül a csodák világába tekintünk vissza, mely a mienk volt, mielőtt bölcsek és boldogtalanok lettünk.
    Kuranes szerfölött meglepődött gyermekkorának régi világa fölött. A házról álmodott, melybe született; a nagy, repkénnyel fedett kőházról, ahol elődeinek tizenhárom generációja élt, és ahol remélte, hogy meg fog halni. Holdfény volt, és ő kilopakodott az illatokkal terhes nyári éjszakába, a kerteken keresztül, a teraszok alatt, túl a park nagy tölgyfáján, végig a hosszú, fehér úton a faluba. A falu nagyon öregnek tűnt, a szélén elmosódva, mint a hold, mely kezdett fogyatkozni, és Kuranes azon töprengett, vajon a kis házak csúcsos tetői álmot vagy halált rejtenek. Az utcákat hosszú fű lándzsái borították, az ablaküvegek valamelyik oldalon töröttek vagy hártyásan csillámlóak voltak. Kuranes nem habozott, de úgy indult meg, mintha különböző célok vonzanák maguk felé. Volt olyan merész, hogy ne mondjon ellent a félelem érzésének, mert próbára kellett, hogy tegyen egy ábrándot, amint az éber világ belső kényszereit és ösztönzéseit is, melyek nem vezettek célhoz. Ezért akkor lehúzódott egy kis útra, ami levezetett a falu főutcájáról a csatornaszirtek felé, és a dolgok végére ért — a szakadékhoz és a mélységhez, ahol az egész falu és az egész világ hullt hirtelen az örökkévalóság visszhangtalan ürességébe, és ahol az ég homlokegyenest előtte üres volt, és az omladozó hold és a pislákoló csillagok fényétől mentes. A hit belső kényszere hajtotta a szakadékon túlra és be az öbölbe, ahol lefelé kezdett lebegni, egyre csak lejjebb és lejjebb; túl sötét, formátlan, megálmodatlan álmokon, erőtlenül izzó, derengő szférákon, melyek talán álmok voltak, amelyeket éppen álmodtak, és nevető, szárnyas lényeken, amelyek gúnyolni tűntek a világ összes álmodóját. Akkor egy hasadék látszott nyílni előtte a sötétségben, és ő meglátta a völgy városát sugárzón ragyogni messze-messze alant egy tengerrel és egy éggel a háttérben, és hósipkás hegyekkel közel a partokhoz.
    Kuranes abban a pillanatban ébredt fel, hogy megpillantotta a várost; még hirtelen tudta, hogy ez nem lehet más, mint Celephais Ooth-Nargai völgyében, túl Tanaria dombjain, ahol az ő lelke ottragadt egy óra örökkévalóságáig egy nyári délután réges-rég, ahol ő meglépett a dajkája elől, és hagyta, hogy álomba ringassák a tengeri szellők, amint a felhőket nézte a faluhoz közeli szirtről. Ellenállt annak idején, mikor megtalálták őt, fellébresztették, és hazacipelték, épp amikor felébredt; azon volt, hogy elvitorlázzon azoktól a csábító tájaktól, ahol a tenger találkozik az éggel egy arany gályán. És most ugyanolyan bosszús az ébredésre, mivel épp most találta meg a mesebeli várost negyven fársztó év után.
    De három éjszaka után Kuranes újra eljutott Celephaisba. Miként azelőtt is, hogy először álmodott a faluról, amely vagy halott volt, vagy aludt, illetve a mélységről odalent, amelynek csendben lebegnie kell; akkor a hasadék újra megjelent neki, s ő megpillantotta a város csillámló minaretjeit és a kecses galleonokat a kék öbölben horgonyozva, és nézte az Aran-hegyi gingko-fákat, amint a tengeri szélben hajladoznak. De ezúttal nem szalasztotta el, és mint a szárnyas lények, ereszkedett fokozatosan egy füves domboldalra, míg végül lábai finoman a pázsiton nem nyugodtak. Végre visszatért az ooth-nargai-i völgybe, és Celephais ragyogó városába. Lenn a dombon Kuranes illatos füvek és brilliáns faágak között sétált, túlnan a bugyogó Naraxán, a kis fahídon, ahol ő bevéste nevét sok-sok évvel azelőtt, és át a suttogó erdőcskén a nagy kőhídig, a városkapuhoz. Minden épp ugyanolyan idős volt, a márványfalak nem fakultak meg, sem a fényesre csiszolt bronzszobrok nem homályosultak el. És Kuranes látta, hogy nincs oka aggodalomra a dolgok elenyészését illetően, meg az őrök is a bástyán ugyanazok voltak, és még mindig ugyanolyan fiatalok, mint amilyennek emlékezett rájuk.
    Amikor belépett a városba, a bronzkapukon és az ónix járdákon túl a kereskedők és tevehajcsárok úgy üdvözölték őt, mintha soha nem is lett volna másutt; és ugyanez történt Nath-Horthath türkiztemplománál, ahol az orchideakoszorús papok elmondták, hogy nincs idő Ooth-Nargaiban, csak örökkétartó fiatalság. Akkor Kuranes átsétált az Oszlopok utcáján a tenger felőli falhoz, ahol a kereskedők és a matrózok gyülekeztek, meg különös emberek azokról a tájakról, ahol a tenger találkozik az éggel. Ott állt hosszan, kifelé tekintve a fénylő kikötőn túlra, hol a hullámfodrok csillogtak valamely ismeretlen nap alatt, s hol a gályák siklottak könnyedén a vizeken túli messzi tájakról. És feltekintett az Aran hegyre is, mely fejedelmien emelkedett a part fölé: alacsonyabb lejtői zöldek voltak a hajladozó fáktól, fehér orma pedig az eget érintette.
    Még jobban, mint valaha, áhította most Kuranes a hajózást egy galleonon távoli tájakra, amelyekről ő oly számos különös történetet hallott, és újra felkereste a kapitányt, akivel hosszú idővel azelőtt megállapodott, hogy elviszi őt. Megtalálta azt az embert, Athibot, amint ott ült ugyanazon a fűszeresfiókon, amelyen azelőtt is ült, és Athibon nem látszott, hogy bármennyi idő is eltelt volna. Akkor ők ketten kieveztek a kikötőben lévő galleonokhoz, és kiadták a parancsot az evezősöknek, így aztán megelkezdték a kihajózást a hullámos Ceneriai tengerre, amely az égbe vezetett. Számos napon át himbálóztak a víz fölött, mígnem elértek végül a horizonthoz, ahol a tenger találkozik az éggel. Itt a gályának eszébe sem jutott, hogy megálljon, csak lebegett könnyedén az ég kékjében, rózsapírral színezett bárányfelhők között. És messze a hajógerinc alatt Kuranes földeket láthatott és folyókat, meg páratlan szépségű városokat lustán terpeszkedve a napfényben, amelyeknek fogyatkozni vagy eltűnni látszólag soha nem volt érkezésük. Végül Athib elmondta neki, hogy utazásuk végéhez közeledik, s ők nemsokára beléphetnek Serannian kikötőjébe, a felhők rózsaszín márványvárosába, amely az éteri partokon épült, ahol a nyugati szél az égbe áramlik; de amint a város faragott tornyainak legnagyobbika látókörébe került, felébredt londoni padlásszobájában.
    Sok hónapja már, hogy Kuranes és az ő égjáró gályája kereste Celephais csodálatos városát; s habár álmai számos nagyszerű és sosemlátott tájékra elvitték őt, senki, akivel találkozott nem tudta neki megmondani, hogyan tudná megtalálni Ooth-Nargait túl a tanariai dombokon. Egy éjszaka repülni ment sötét hegyek fölé, ahol gyenge, magányos tábortüzek égtek nagy távolságokra egymástól, és különös, bozontos hátasok leledzettek csilingelő csengettyűkkel a vezetőkön, és a legvadabb részén ennek a dombos országnak, olyan távol, hogy kevés ember láthatta azt eddig, talált egy taszító ősi falat — vagy töltést —, amely cikkcakkosan kanyargott a hegyhátgerincen és a völgyekben; túl gigantikus ahhoz, hogy emberi kezek által lett volna emelve, és olyan irdatlan hosszú, hogy a végét sem lehetett látni. Túl azon a falon a szürke hajnalban régi kertek és cseresznyefák földjéhez érkezett, és amikor a nap kisütött, megpillantotta a vörös és fehér virágok, a zöld lombok és pázsitok, a fehér ösvények, gyémánt patakok, kék tavacskák, faragott hidak és vöröstetejű pagodák rendkívüli szépségét, amitől egy pillanatra feledte Celephaist a tiszta gyönyörűségben.
    De emlékezett rá megint, amikor lesétált a fehér ösvényen a vöröstetejű pagoda felé, s megkérdezte volna eme föld felől az embereket, akiket nem talált, mivelhogy nem voltak ott emberek, csak madarak és méhek, meg lepkék. Egy másik éjszaka Kuranes felsétált egy nyirkos, szűnni nem akaró kőlépcsősoron, s egy hatalmas síkságra, illetve folyóra néző toronyablakhoz érkezett el, amelyet megvilágított a telihold; és a csöndes városban, amely a folyóparttól terült el, számos sajátságos vonást vagy elrendezést vélt felfedezni, amelyeket már ismert azelőtt korábbról. Leereszkedett volna, és megkérdezhette volna az utat Ooth-Nargaiba, ha nem lett volna ijesztő a hajnal glóriája, amely távoli helyeken sietett megvirradni a horizonton túl, hogy megmutassa a romokat és a város ódonságát, meg a náddal benőtt folyónak a tespedését, és a halálét, mely földön feküdt, akárha azóta heverne így, hogy Kynarathalis király visszatért hódításából, hogy az isteneknek bosszújára leljen.
    Így Kuranes hasztalan kereste Celephais csodálatos városát, és gályája, amely az égben Seranniáig vitorlázott, számos csodát látott ezalatt, s egyszer éppen hogy csak megszabadult a leírhatatlan főpaptól, aki sárga selyemmaszkot viselt az arcán, és teljesen egyedül lakott a történelem előtti kőkolostorban Leng fennsíkjának hideg sivatagában. Idővel igencsak türelmetlenné vált a sivár nappali időközökkel szemben, így aztán kezdett rendszeresen kábítószereket szedni, hogy emelje alvási periódusait. A hasis segített, egy nagy adag anyag egyszer elsegítette őt a tér egy olyan részébe, ahol forma nem létezett, ám ahol gázok tanulmányozták a létezés titkait. És egy violaszínű, ragyogó gáz elmondta neki, hogy a térnek ez a része kívül esett azon, amelyet ő végtelenségnek hívott. A gáz még nem hallott azelőtt planétákról és organizmusokról, viszont Kuranest egyszerűen azonosította, mint aki abból végtelenből való, ahol anyag, energia és gravitáció létezik. Kuranes nem nyugtalankodott amiatt, hogy képes lesz-e visszatérni a minaretekkel tarkított Celephaisba, és emelte a kábítószeradagját; ám alkalmasint nem maradt elkölteni való pénze, és nem tudott kábítószert venni. Akkor egy nyári napon elhagyta padlásszobáját, és céltalanul barangolt az utcákon át, átsodródva egy olyan helyhez vezető hídon, ahol a házak egyre gyérebben és gyérebben emelkedtek. És ott akkor eljövendett a beteljesülés, és találkozott a lovagi díszkísérettel, mely Celephaisból jött, hogy elvigye őt oda örök időkre. Tekintélyt parancsoló lovagok voltak, lovaglóülésben ültek aranyderes lovakon, és ragyogó páncélban, lovagi damasztköntösben, amely különös módon volt felcímerezve. Oly számosan voltak, hogy Kuranes majdnem összetévesztette őket egy hadsereggel, ámde ők őméltóságáért küldettek el; amióta az volt ő, aki megteremtette Ooth-Nargait álmaiban, amelynek elszámolásaképpen most kineveztetett annak kormányzójává, legfőbb urává örök időkre. Akkor ők adtak Kuranesnek egy lovat, és a menet élére vezették őt, és mindannyian fenségesen lovagoltak, át a Surrey lejtőin, és előre a régiók felé, ahol Kuranes és az ő ősei születtek. Nagyon különös volt, de amint a lovasok haladtak, visszafele látszottak vágtázni az időn keresztül; valahányszor áthaladtak egy falun a szürkületben, csak olyan házakat és falusiakat láttak, amilyeneket Chaucernek vagy az őelőtte élt embereknek kellett látniuk, és néha lovagokat láttak lóháton kis csatlóskompániákkal. Amikor a sötétség nőtt, gyorsabban utaztak, mindaddig, hogy hamarosan már repültek, hátborzongatóan, mintha levegőben tennék. A borús hajnalban egy faluba érkeztek ők, amelyet Kuranes még gyermekkorában látott pezsegni, és vagy aludt, vagy halott volt álmában. Most élt, és a falusiak idejekorán köszöntötték főhajtással, amint a lovasok végigcsattogtak az úton, és lefordultak a sikátorba, amely álmai mélységében ért véget. Kuranes azelőtt csak éjszaka lépett abba a mélységbe, és csodálkozott, mi mindent láthat majd nappal; így aztán izgatottan bámult, amikor a menetoszlop a széléhez közeledett. Épp amint felgalloppoltak az emelkedő dombhátára a szakadékhoz, aranyszín vakító fény jött valahonnan nyugatról, és eltakarta a tájkép egészét. A mélység rózsaszínű és égszínkék pompa forrongó, kavargó káosza volt, és láthatatlan hangok énekeltek ujjongva, amint a lovagi kíséret felbukkant a peremén, és áthágott rajta, és elegánsan alálebegett elhagyva a csillanó felhőket és az ezüstös tündöklést. Szűnni nem akarón lebegtek alá a lovasok, rohamuk az étert kapálta, mintha aranyló homokon vágtattak volna; és akkor a ragyogó pára részekre szétterült, hogy teret engedjen egy nagyobb fényességnek, Celephais város fényességének, és a tengerpartra túlnan, és a tengerre néző havas csúcsokra, és a vidámra festett gályákra, amelyek kivitorlázóban voltak az öbölből távoli régiók felé, ahol az ég találkozik a tengerrel.
    És Kuranes uralkodott azután Ooth-Nargai felett, és az álom valamennyi szomszédos régiója felett, és udvarát felváltva tartotta Celephaisban és a felhők közé szabott Serannianban. Még mindig ő uralkodik, és örökké boldogan fog uralkodni, habár a sziklák alatt Innsmouthnál a csatorna hullámtörői csúfolódva játszadoztak egy csavargó testével, aki hajnalban botladozott keresztül a félsivatagos városon; játszott csúfolódva, és feldobta azt a sziklákra a repkényborította Trevor Toronyhoz, ahol egy igen kövér és különösen visszataszító milliomos sörfőző élvezi a letűnt nemesség megvásárolt atmoszféráját.

Varga Illés Nándor fordítása