Howard Phillips Lovecraft
A más istenek


A legmagasabb földi csúcsok tetején lakoznak a más istenek, és nincsen élő ember, aki azt mondhatná, hogy akár csak egy pillantást is vetett rájuk. Valamikor alacsonyabb csúcsokat is laktak; ám eljött az idő, amikor az emberek a síkságokról megmászták a köves és magas lejtőket, és az istenek feljebb és feljebb kényszerültek, míg most már csak a végsőkön tartózkodnak. Amikor elhagyták az öregebb csúcsokat, magukkal vittek mindent, ami árulkodott az ottlétükről, egyvalamit kivéve, amint mondják, mert egy faragott képmást hagytak a hegyoldalban, amelyet Ngraneknek hívtak.
   De most, hogy elindultak a Ismeretlen Kadathba, a hideg pusztaságban, ahol nem jár ember, s ahol zordonná váltak, már nem voltak magasabb csúcsok, ahova menekülhettek volna az emberek jövetele elől. Zordonná váltak, és ahol valaha inkább megtűrték az embereket, semmint hogy kiszorítsak őket, most eltiltották az embert a letelepedéstől; máskülönben az érkezők eltávoztak. Jobb az embereknek, hogy nem ismerik Kadathot a hideg pusztaságban; másképp meggondolatlanul keresnék, hogy megtisztítsák.
   Néha, amikor a föld isteneinek honvágyuk volt, ellátogattak a nyugodt éjszakában a csúcsokra, ahol egykor éltek, és halkan sírtak, mintha a hajdani utakon próbáltak volna játszani, és emlékeztek a lejtőkre. Az emberek, akik érezték az istenek könnyeit a fehérsapkás Thurain, így azt gondolták, esik; és hallották az istenek hangjait a panaszos lerioni hajnalszelekben. Az istenek nem akartak többé felhőhajókon utazni, és bölcs földművelők ismernek legendákat arról, hogy biztos, magas csúcsokon őrzik őket éjszaka, amikor felhős az ég, mert az istenek már nem olyan szigorúak, mint régen.
   Ultharban, mely a Skai folyón túl fekszik, élt valaha egy öregember, aki mohón vágyott megpillantani a föld isteneit; egy ember, mélyen járatos a föld hét kriptikus könyvében, és otthonos a távoli és fagyos Lomar Pnakotikus Kezirataiban. Az ő neve Barzai, a Bölcs volt, és a városiak elbeszélték, hogyan ment fel a hegyre egy különös holdfogyatkozáskor.
   Barzai igen sokat tudott az istenekről, beszélhetett az érkezésükről és a távozasukról, és igen sok titkukat találgatta, hogy őt magát is félig istennek tartották. Ő volt az, aki bölcs tanácsot adott a az ulthari polgármesternek, amikor törvényt hoztak a macskák legyilkolása ellen, és aki először mondta a fiatal Atal papnak, hogy hová mentek azok a bizonyos fekete macskák Szt. János éjszakájának éjfelén. Barzai tanult volt a földi istenek tanában, és hajtotta a vágy, hogy megpillanthassa az arcukat. Hitte, hogy nagy tudása isteni titkaikat illetőleg pajzsul szolgálhat haragjuk előtt, így elhatározta, felmegy a magas és sziklás Hatheg-Kla csúcsára egy éjszaka, amikor tudja, az istenek ott lehetnek.
   Hatheg-Kla messze a kavicsos Hatheg sivatagban van, melyről nevét is kapta, és úgy emelkedik ott, mint egy kőszobor egy csöndes templomban. Csúcsa körül a ködök játszanak örökké szomorúan, mert a ködök az istenek emlékezetei, és az istenek szerették Hatheg-Klát, amikor az öreg napokban rajta lakoztak. Az istenek gyakran látogattak Hatheg-Klára felhőhajóikon halovány párát hintve a lejtők fölé, amint táncoltak, emlékezve a csúcson a tiszta hold alatt. A hathegi lakosok azt mondogatták, baljós, meggondolatlan dolog felmászni a Hatheg-Klára, akármely időben, és halálos felmászni éjszaka, amikor sápadt pára borítja a csúcsot és a holdat; de Barzai nem figyelt rajuk, amikor Ulthar szomszédságába érkezett a fiatal Atal pappal, aki tanítványa volt. Atal csak egy fogadós fia volt, és gyakran félt, de Barzai apja földbirtokos volt, aki egy ősi kastélyban lakott, így neki nem voltak közönséges babonák a vérében, és csak nevetett a félénk földműveseken.
   Barzai és Atal kimentek Hathegből a kavicsos sivatagba a parasztok könyörgései ellenére, s a föld isteneiről beszélgettek éjszaka a tábortűznél. Számos napon át utaztak, és a messzeségben látták a fenséges Hatheg-Klát szomorú aureólájával*. A tizenharmadik napon elérték a hegy elhagyatott lábát, és Atal megemlítette félelmét. De Barzai öreg volt és tanult, és nem voltak félelmei, így merészen nekivágtak az emelkedőnek, melyet ember meg nem mászott Sansu ideje óta, aki rettegéssel írt róla az elsárgult Pnakotikus Keziratokban.
   Az út sziklás volt, és veszélyessé vált a szakadékok, szirtek és aláhulló kövek miatt. Később a hideg és a havazás erősödött; és Barzai és Atal gyakran csúsztak meg és estek el, amint felfelé csákányoztak és kapaszkodtak botjaikkal és fejszéikkel. Végül a levegő ritkává vált, és az ég színesre váltott, és a mászóknak nehezére esett lélegezni; de még feljebb küszködték magukat, és csodálták a kilátás furcsaságait, és izgatottak voltak a gondolattól, mi történik majd a hegytetőn, ha a hold már elment, és halvány pára terül köréjük.
   Négy napi mászás után elfogytak a felhők, és a hold hidegen ragyogott az ormot körülvevő, vékony, szomorúságos, ködön keresztül. Akkor, az ötödik éjszakán, mely a telihold éjszakája volt, Barzai észrevett néhány sűrű felhőt északon, és fenn maradtak Atallal, hogy figyelhessék, amint közelebb húzódnak. Sűrűn s méltóságteljésen sodródtak, lassan és megfontoltan haladtak előre, gyűrűbe rendezve magukat a csúcs körül magasan a figyelők fölött, elrejtve a holdat és a hegytetőt a kilátás elől. Egy hosszú órán át bámultak a figyelők, mialatt a pára kavargott, és a felhőtakaró vastagabbra hízott, és még inkább nyugtalanná vált. Barzai bölcs volt a földi istenek tanában, és erősen fülelt bizonyos hangokra, de Atal érezte a pára fagyát, és az éjszakát félve tisztelte, és nagyon félt. És amikor Barzai mászni kezdett magasabbra, és buzgón hívta, hosszú idő telt el, míg Atal követni tudta.
   Olyan vastag lett a pára, hogy az út keményebbé vált, és habár Atal követte, csak kevéssé látta Barzai szürke alakját a ködös lejtőn, maga fölött, a felhő borította holdfényben.
   Barzai nagyon messze tört előre, és úgy tűnt, életkorának dacára a mászás jóval könnyebb neki, mint Atalnak; nem félve a meredektől, mely kezdett túlságosan éles lenni bármiféle biztonsághoz, az erős és rettenthetetlen férfi meg sem állt a széles, fekete szakadékoknál, melyeket Atal nehezen tudott átugrani. És ahogy csak mentek fel szakadatlan, sziklákon túl, hasadékok fölé, megcsúszva és botladozva és néha eltelve félelemmel vegyes tisztelettel a kopár jégcsúcs és a néma gránit-meredélyek mérhetetlensége és rémületes csöndje iránt.
   Hirtelen Barzai kitört Atal látköréből, felmászván egy visszataszító szirtre, mely kiugorott, és úgy tűnt, elzárja az ösvényt bármilyen mászni vágyó számára, akit nem a földi istenek ösztönöztek. Atal messze odalent volt, és azt tervezgette, mit tehetne, amikor kíváncsian vette észre, hogy a fény erősebbé válik, mintha a felhőtlen hegycsúcs és az istenek holdvilágos találkahelye nagyon közel lennének egymáshoz. És amint négykézláb előremászott a kidudorodó sziklaszirt és a holdsütötte ég felé, félelmet érzett, sokkolóbbat, mint amit eddig valaha is ismert azelőtt. Akkor a magas ködön át hallotta Barzai hangját, amint vadul kiáltott gyönyörűségében:
   - Hallom az isteneket! Hallom a föld isteneit énekelni méltóságukban a Hatheg-Klán! A föld isteneinek hangjai ismertek Barzai, a Próféta számára! A ködök vékonyak, és a hold ragyog, és én látni fogom az isteneket vadul táncolni a Hatheg-Klán, ahogy élvezik fiatalságukat. Barzait bölcsessége nagyobbá teszi, mint a föld istenei, és akarata ellen varázslataik és védelmeik olyanok, mint a semmi; Barzai meg fogja pillantani az isteneket, a gőgös isteneket, a titkos isteneket, akik megvetéssel zárkóztak el az emberek szemei elől!
   Atal nem hallotta a hangokat, melyeket Barzai hallott, de most el volt zárva a kiugró sziklától, és talpalatnyi helyért tapogatott. Akkor meghallotta, hogy Barzai hangja metszővé és fennhangúvá vált:
   - A köd nagyon vékony, és a hold árnyékot vet a lejtőre; a földi istenek hangjai magasak és vadak, és félnek Barzai, a Bölcs érkezésétől, aki hatalmasabb mint ők...
   - A hold fénye reszket, mintha a föld istenei ellenére táncolnának; látni fogom az istenek táncoló alakjait, hogy ugrálnak és hahotáznak a holdfényben... A fény homályosabb és az istenek felnek...
   Mialatt Barzai ezeket a dolgokat üvöltözte, Atal szellemi változást érzett a levegő egészében mindenütt, mintha a föld törvényei meghajoltak volna náluknál hatalmasabb törvények előtt; merthogy az út meredekebb volt, mint valaha, a felfele vezető ösvény félelmetesen megnövekedett, és a kiugró sziklaszirt nehezen tapinthatónak bizonyult, egy akadály - amikor elérte azt, és megcsúszott - veszélyesen feldomboruló arca. A hold fénye furcsán elmaradt, és amint Atal előre ereszkedett, át a ködön, hallotta Barzait, a Bölcset sikoltani az árnyékokban:
   - A hold sötét, és az istenek táncolnak az éjszakában; rémület van az égben, a holdra fogyatkozás süllyedt, amelyet sem az emberek, sem a földi istenek könyvében nem volt előre megjósolva. Ismeretlen mágia van a Hatheg-Klán, a megrettent istenek üvöltése nevetésbe fordult, és a jéglejtők csúsznak... Hé! Hé! Végre! A homályos fényben megpillantottam a földi isteneket!
   És most Atal szédülten felfelé csúszva az elképzelhetetlen lejtőkön át, hallott a sötétben még egy utolsó nevetést, amely egy mégoly iszonytató kiáltással keveredett, amelyet ember még nem hallott, kivéve a Phlegethon kimondhatatlan rémálmaiban; egy üvöltést, amelyben visszhangzott a rémület és egy kísértet-kor gyötrelme egyetlen iszonyatos pillanatban összesűrűsödve:
   - A más istenek! A más istenek! A külső poklok istenei, akik az erőtlen földi isteneket őrzik! Fordulj el... Menj vissza... Ne nézd! Ne nézz! Az örökkévaló mélységek bosszúja... Az átkozott, az istenverte árok... Könyörületes földistenek, belehullok az égbe!
   És Atal lehunyta szemeit, és befogta a fülét, és próbált lefele ugrálni ellenállva az ismeretlen magasságokból jövő rémisztő húzásnak, amely ott visszhangzott a Hatheg-Klán, egy félelmetes mennydörej, mely felébresztette a síkságok jóravaló földműveseit, és Hatheg meg Nir és Ulthar becsületes polgárait, és arra késztette őket, hogy kitekintsenek a felhőkön át a különös holdfogyatkozásra, amelyet könyv nem jelzett előre. És amikor a hold végre előbukkant, Atal biztonságban volt a hegy alsóbb, hóborította lejtőin anélkül, hogy földi vagy más isteneket látott volna.
   A pernyeszáraz Pnakotikus Keziratokban az áll, hogy Snasu semmit sem talált, csak szótlan jeget és sziklát, amikor megmászta a Hatheg-Klát a földi világ fiatal korában. Meg az, hogy amikor Ulthar és Nireei meg Hathegei emberei eloszlatták félelmeiket, és fényes nappal megmászták ama kísértetjárta meredélyt Barzai, a Bölcs keresésének okán, a hegytető csupasz kövébe faragva egy különös, hieroglif, 50 négyzetláb széles szimbólumot találtak, mintha a szikla megrepedt volna néhány titáni csapás alatt. És a szimbólum hasonlított valamire, amit tanult emberek a Pnakotikus Kéziratok rémületes részeként azonosítottak, melyek azonban túl ősiek voltak, hogysem olvasni lehessen őket. Ezt találták.
   Barzait, a Bölcset soha nem találták meg; a szent Atal pap sem találta, akit valaha rábeszélt, a aki imádkozott a lelki üdvéért. Azonkívül e naptól Ulthar, Nir és Hatheg lakosai félték a holdfogyatkozást, és imádkoztak éjszaka, amikor halovány pára fedte a hegytetőt és a holdat. És a Hatheg-Klán ködjeik fölött a föld istenei néha táncoltak emlékezve; mert tudták, hogy biztonságban vannak, és szerettek is visszatérni az Ismeretlen Kadathból felhőhajóikon, és játszani a régi módokon, amint ők tettek azt, amikor a föld még új volt, és az embereknek nem volt szokásuk megmászni hozzáférhetetlen helyeket.

Varga I. Nándor fordítása