Howard Phillips Lovecraft
Polaris


A Sarkcsillag hátborzongató fénnyel ragyogott be szobám északi ablakán át. Ott sütött végig a sötétség hosszú óráin keresztül. És az idő őszre fordultával, amikor az északi szelek tomboltak és jajongtak, s a mocsár vöröslevelű fái csak ők tudják, miről pusmogtak egymás között, a kora reggeli órákban a sarlóvá fogyatkozott hold alatt én az ablaknál ültem, és figyeltem a csillagokat. A szikrázó Cassiopeia csavarjaitól lejjebb, amint az órák múlóban voltak, mialatt a Göncölszekér felkapaszkodott a páraáztatta mocsári fák mögül, amelyek hajladoztak az éjszakai szélben. Pirkadat előtt az Arcturus hunyorított vörösen a temető fölül az alacsony dombocskán, és a Coma Berenices csillámlott különösképp messzi a misztikus keleten; de amíg a Sarkcsillag le nem bukott mindig ugyanarról a helyről a fekete égbolton, visszataszítóan hunyorgott; mint egy őrült figyelő szeme, mely számos furcsa üzenetet igyekszik közvetíteni, de nem emlékeztet másra, mint hogy valaha képes volt közvetíteni egy üzenetet. Néha, amikor felhős volt az ég, tudtam aludni.
    Jól emlékszem a nagy Aurora éjszakájára, amikor a mocsár fölött a démoni fény sziporkái játszottak sokkolón. A sugár után felhők jöttek, és ekkor alaludtam.
    És a sarlóvá fogyatkozott hold alatt történt, hogy először láttam meg a várost. Csöndesen és álmatagon hevert egy különös fennsíkon, különös hegyek közötti üregben. Kísérteties márványból voltak falai és tornyai, oszlopai, kupolái és járdái. A márványutcákon márvány támpillérek álltak a felsőbb részeken, s ezekbe szakállas férfiak voltak faragva. A levegő meleg volt, és nem kavargott. És homlokegyenest, mindössze tíz fokra a zenittől a izzott a figyelő Sarkcsillag. Hosszú ideig bámultam a várost, de a nappal nem jött el. Amikor a vörös Aldebaran, mely csillag alacsonyan hunyorog a égen, ámde sosem nyugszik, egy negyedet kúszott az útján a horizont körül, fényt és mozgást láttam a házakban és az utcákon. Köntösük furcsa alakú volt, de egyszerre nemes és otthonos, sétáltak széltében-hosszában a sarlóvá fogyott hold alatt, a férfiak bölcsen szóltak egy nyelven, amelyet megértettem, bár elütött minden más nyelvtől, amelyet valaha is hallottam. És amikor a vörös Aldebaran tovakúszott útjának felén a horizont körül, újra sötétség és csönd honolt.
    Amikor felébredtem, már nem az voltam, aki voltam azelőtt. Emlékezetembe beivódott a város víziója és lelkemben más és bizonytalan emlékek ébredtek, melyek természetében nem voltam biztos. Attól kezdve a felhős éjszakákon, amikor aludni tudtam, gyakran láttam meg a várost; néha egy olyan nap meleg, sárga sugarai alatt, amely nem nyugodott le, de alacsonyan került egyet a horizonton. És a tiszta, felhőtlen éjszakákon a Sarkcsillag bámult rosszindulatúan, mint még soha annakelőtte.
    Fokozatosan azon kezdtem töprengeni, mi lehet az én helyem abban a városban, a különös fennsíkon a furcsa csúcsok között. Először kielégített a kilátás, a mindentlátó, testetlen jelenlét élménye — most arra vágytam, hogy tisztázzam a kapcsolataimat, és hogy megszólaltathassam elmémet az ünnepélyes emberek között, akik mindennap beszélgettek a köztereken. Azt mondtam magamban: „Ez nem álom, ami nemjelenti-e azt, hogy próbára tehetem a magasabb realitást azzal a másik élettel ott a kő- és téglaházban, délre a baljóslatú mocsártól meg attól a temetőtől az alacsony dombocskán, ahol a Sarkcsillag minden éjszaka bekandikál az északi ablakomon?”
    Egy éjszaka, amint a társalgást hallgattam a számos szobrot magába foglaló nagy téren, változást éreztem; és felfogtam, hogy végül valóságos formát öltöttem. Idegen sem voltam Olathoe utcáin, mely Sarkia fennsíkján fekszik, a Noton és a Kadiphonek csúcs között. A barátom volt az , aki beszélt, Alos, és az ő beszéde olyan volt, hogy az örömet okozott a lelkemnek, mert az egy igaz ember és hazafi beszéde volt. Azon az éjszakán érkeztek a hírek Daikos bukásáról és az inutosok előretöréséről; zömök, pokoli, sárga ördögök, akik öt évvel ezelőtt jelentek meg az ismeretlen nyugatról, hogy feldúlják a mi királyságunk határait és megsarcolják számos városunkat. Hogy a hegyek lábánál megerősített helyekre visszavonultunk, útjuk most nyitva áll a fennsíkhoz, hacsak nem áll ellent minden lakos tíz férfi erejével. Mert a zömök kreatúrák felettébb jártasak voltak a háború művészeteiben, és nem ismertek olyan aggályokat a becsület terén, amelyek a mi magas, szürkeszemű lomari férfiainkat visszatartották a könyörtelen hódításoktól.
    Alos, a barátom a fennsík minden erőinek parancsnoka volt, benne feküdt országunk utolsó reménye. Ez alkalommal ő beszélt a veszélyekről, amelyekkel szembe kell majd nézni, és buzdította az olathoei embereket, a lomariak legbátrabbjait, hogy tartsanak ki őseik hagyományai mellett, akik amikor délre kényszerültek költözni Zobnából, mielőtt a nagy jégtakaró fejlődött (amint valamikor leszármazottainknak kellett menekülni számos napn át Lomar földjéről) vitézül és győzedelmesen söpörtük félre a szőrös, hosszúkarú, kannibál gnophkeheket, akik utunkban álltak. Alos kiállt mellettem a harcosok egy pártjának ellnében, merthogy gyönge voltam, s különös eszméletvesztésekre hajlamos, mikor nélkülöznöm kellett, és megterheltem magam. De az én szemeim tükrözték a legnagyobb lelkesedést a városban, ellenére annak, hogy minden nap hosszú órákat szenteltem a Pnakotikus Kéziratok tanulmányozásának és a Zobnai Atyák bölcsességének; így a barátom nem csalódván bennem nem ítélt el tétlenségemért, s megjutalmazott engem azzal a kötelességgel, amely a második legkevésbé fontos dolog volt. Taphnen őrtornyába küldött engem ott szolgálni mint őrszem hadseregünket. Az inutosiak megpróbálhatták volna elérni a citadellát egy keskeny szoroson a Noton hegyok mögött és ezáltal meglepni a helyőrséget, és én voltam hivatott leadni a tűzjelet, amely riasztaná a várakozó zsoldosokat, és megmentené a várost az azonnali pusztulástól.
    Egyedül álltam őrt a toronyban minden izmos testű férfiért, akikre a lenti szorosban volt szükség. Agyam fájón kábult az izgatottságtól és fáradtságtól, mert napok óta nem aludtam; még határozott célom volt, mert szerettem az én lomari szülőföldemet és a márványvárost, Olathoét, mely a Noton és a Kadiphonek csúcsok közében feküdt.
    De amint a torony legfelső kamrácskájában álltam, a párán át, amely a messzi Balof-völgy fölött lebegett, megpillantottam a vörös és baljóslatú, sarlóvá fogyatkozott holdat remegőn. És a tető egy nyílásán át szikrázón fénylett a Sarkcsillag, remegve, mintha élne. És figyelve, mint valami ördög vagy egy csábító. Úgy rémlett, lelke gonosz tanácsokat suttogott, áruló álmosságba ringatva kárhozatos, ritmikus ígérettel, mely újra meg újra ismétlődött:


Aluszva lesők álmát
Hat- s húszezer éven át
Keringve tértem én
Oda, hol enyém a fény.
Más csillagok kelnek
Tüstént a tengelynek,
Csitító csillagok,
Édes feledést adók:
Mikor útam véget ér,
A múltnak árnya kél.


Hiábavalóan küzdöttem a rám törő álmossággal keresvén a kapcsolatot ezekkel a furcsa szavakkal, megannyi tanával az egeknek, amelyekkel a Pnakotikus Kéziratokban ismerkedtem meg. Fejem súlyos volt és szédült, lehanyatlott a mellkasomra, és amikor legközelebb felpillantottam, egy álmomban jártam, a Sarkcsillag vigyorgott le rám az ablakomon át, egy álommocsár hajladozó fái fölül. És én még mindig álmodtam.
    Megszégyenülten és kétségbeesetten üvöltöttem, néha őrjöngve, könyörögve a körülöttem lévő álomteremtményeknek, hogy ébresszenk fel, mielőtt az inutosiak fellopódznak az ösvényen a Noton csúcsa mögött, és a meglepetés erejét kihasználva elfoglalják a citadellát; de ezek a teremtmények démonok voltak, mert nevettek rajtam,és elmondták nekem, hogy nem álmodom. Lóvá tettek engem, mialatt aludtam, és ami alatt a zömök, sárga ellenség felkúszhatott hozzánk csöndesen. Kudarcot vallottam megbízatásomban, és cserben hagytam Olathoe márvány városát, Alosnak, barátomnak, parancsnokomnak próbája rosszul végződött. De még álmomnak azok az árnyai is kigúnyoltak engem. Ők elmondták, hogy ez nem lomari föld, csak éjjeli képzelődésem; hogy ezekben a birodalmakban, ahol a Sarkcsillag magasan ragyog, és a vörös Aldebaran alacsonyan kúszik körbe a horizonton, smmi sem volt, csak jég és hó évezredek óta, és soha egy ember, csupán zömök, sárga teremtmények, elfagyasztva a hidegtől, akiket ők „Esquimaux”-nak hívnak.
    És amint gyötrödtem bűnös agóniámban, őrjöngve, hogy megmentsem a várost, amelynek veszélye minden pillanatban nőtt, és hiábavalóan törekedtem lerázni a kő- és téglaháznak eme természetellenes álmát, délre a baljós mocsártól és a temetőtől az alacsony dombocskán a Sarkcsillag, gonosz és szörnyűséges, lepillantott a fekete égboltról, visszataszítóan hunyorogva, mint egy elmebeteg szeme, amely üzeneteket próbál közvetíteni, semmire sem emlékeztetve, csak hogy valaha tudott üzeneteket közvetíteni.