Vaszary János: Kaland a vörös hajú lánnyal

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2007

Szkennelte, javította: Nagy Gábor, 2010

I.
Mindig vonzottak a vörös hajú nők.
Amikor az ismeretlen vörös hajú lányt megpillantottam az Északi pályaudvaron, szinte önkéntelenül irányt változtattam, és megindultam utána.
A vonat indulásához még tíz perc hiányzott, és így megengedhettem magamnak az ártatlan szórakozást, hogy gyönyörködjem a vörös hajfürtjeiben, könynyed járásában, testének fiatalos vonalában, amelyet tökéletesen kirajzolt feszülő selyemruhája.
Megállt az újságospavilon előtt, és egy csomó spanyol képeslapot vásárolt. Ez megdönteni látszott első feltevésemet, amely szerint külföldinek ítéltem. Ritkák azok a külföldi turisták, akik bírják Cervantes nyelvét. Főleg, ha fiatal nők.
Amíg a képeslapokat válogatta, alkalmam volt meggyőződni arról, hogy arca is nagyon csinos. Szeme kékes-zöldes színben játszott, mint a tenger vihar előtt. A fehér arcbőrén csinoskodó szeplők elárulták, hogy hajának csodálatos vörösségét nem a fodrászművészet ügyességének, hanem a természet bőkezűségének köszönheti.
A képeslapokkal a hóna alatt megindult a vonat felé.
Habozás nélkül követtem.
Kissé csalódottan álltam meg, amikor felszállt egy másodosztályú kocsiba. Karcsú, selyemharisnyás lába kivillant a szűk szoknya alól.
Isten látja lelkemet, hogy semmit nem akartam ettől az idegen vörös hajú lánytól. Eszem ágában sem volt megszólítani vagy megismerkedni vele. Magam csodálkoztam legjobban, hogy felszálltam utána a másodosztályú kocsiba, dacára annak, hogy első osztályú jegy volt a zsebemben. Ez a meggondolatlanság rövidesen éreztette kellemetlen következményét.
A másodosztályú kocsi zsúfolva volt. Csak az utolsó szakaszban volt egy üres hely. A vele szemközti ülésen egy férfikalap hevert, jelezve, hogy már ezt is lefoglalta valaki.
A vörös hajú szépség a nők különös logikájától befolyásolva nem az üres helyet foglalta el. Átdobta a férfikalapot a szemközti ülésre, aztán kényelmesen elhelyezkedett a bitorolt helyen.
Én mindenesetre respektáltam volna a kalap szerezte jogokat, de ezek férfilogikával gondolkodva semmi esetre sem vonatkozhattak a szemközti ülésre, mert a kalap tulajdonosa nem ezt foglalta le. Tehát feltettem a kalapot a csomaghálóba, és nyugodt lelkiismerettel elhelyezkedtem a bájos ismeretlennel szemben.
A szakasz többi utasa ilyen módon csak engem méregetett ellenséges tekintettel, és a tulajdonképpeni jogbitorlóra barátságosan mosolygott.
A vörös hajú lány kezébe vett egy képeslapot, kényelmesen hátradőlt az ülésen, és keresztbe rakta formás lábait. Egyáltalán nem iparkodott lejjebb húzni rövid szoknyáját; amely most térden felül felcsúszott. De minek is tette volna? Ez egyike azon ritka alkalmaknak, amikor egy nő megmutathatja ingerlően csipkés alsószoknyáját. E nélkül ez az intim ruhadarab elvesztené minden létjogát.
De nem sokáig gyönyörködhettem a habos csipkékkel keretezett térdekben. Sovány, szakállas férfi lépett be a szakaszba. Keserű arcvonásai elárulták, hogy valami súlyos belső bajban szenved. Epekő vagy vesebaj. A legjobb esetben gyomorfekély.
Azt is rögtön megéreztem, hogy a kalap tulajdonosával állunk szemben, és őszinte részvétet éreztem a vörös hajú szépség iránt.
Az ilyen egyénekkel nem ajánlatos vitatkozni.
De a szakállas idegen minden férfilogikát meghazudtolva egyenesen hozzám fordult.
– Miért foglalta el a helyemet?
Játszi könnyedséggel megmagyarázhattam volna neki, hogy semmiféle férfikalap nem biztosít jogokat a szemközti ülésekre. De ezt nem tehettem meg anélkül, hogy rá ne világítsak a vörös hajú lány helytelen eljárására. Ez pedig nem lett volna lovagias dolog.
Így hát okosabbnak tartottam, ha szerényen viszszavonulok, és felemelkedtem a helyemről.
De a szakállas nem érte be sima győzelmével. Csúnya hangon megjegyzéseket tett bizonyos emberek udvariatlanságára és hiányos neveltetésére.
Elfutott a méreg, és újra helyet foglaltam.
– Minden okom megvan rá, hogy ezt az ülést szabadnak tekintsem, és ezért nem is válaszolok szemtelen megjegyzéseire.
A szakállas dühösen szitkozódni és fenyegetőzni kezdett.
– Majd én megmutatom magának... Ha azonnal nem kel fel a helyemről...
Egy lépést tett felém.
Lelki szemeimmel elképzeltem, hogy mi fog történni, ha kezet emel rám. Már láttam magamat, amint egyetlenegy ökölcsapással szétlapítom hosszú orrát, hogy utána szakállába töröljem meg véres kezemet. De úgy látszik, megsejtett valamit, mert hirtelen a folyosó felé rohant, és a kalauz után kezdett kiabálni.
A vörös hajú lány letette a képeslapot, és érdeklődve figyelte az eseményeket. A többi útitárs is félretette olvasnivalóját. Még a sarokban ülő öreg pap is becsukta aranyszegélyű breviáriumát, és szemüveget cserélt.
A rövidesen belépő kalauznak a szakállas dühtől fuldokolva adta elő panaszát. Előadásában nem túlságosan ragaszkodott az igazsághoz. Szerinte bőröndjét és kabátját is letette az általam elfoglalt helyre, de én ezeket pökhendien levágtam a földre.
Vártam, hogy valamelyik útitársban megmozdul az igazságérzet, és védelmemre fog kelni, de ez nem történt meg. Még a vörös hajú lány is olyan megvetéssel bámult rám, mintha valóban elkövettem volna a dolgokat.
A kalauz első hivatalos ténykedése az volt, hogy a jegyemet kérte. Nyilván azt képzelte, hogy ilyen gazságok elkövetése mellett nem riadok vissza attól sem, hogy jegy nélkül utazzam.
Amikor meglátta első osztályú jegyemet, kissé meglepődött, s azonnal kijelentette, hogy ezzel a jeggyel nincs jogom másodosztályon utazni. Ez az önkényes megállapítás határozottan felháborított.
Felkértem, mutassa meg nekem a vasúti szabályzatban a pontot, amely megtiltja az utasoknak, hogy másod- vagy harmadosztályon utazzanak első osztályú jeggyel.
Ezt természetesen nem tudta megmutatni, de – a buta emberek szokásához híven – ragaszkodott otromba tévedéséhez. Közölte velem, hogy ha nem megyek át az első osztályra, akkor leszállíttat a vonatról.
Ekkor váratlanul beleavatkozott a vitába a vörös hajú lány.
– Ha ez az úr mindenáron második osztályon akar utazni, én szívesen kicserélem vele a jegyemet, ami jogot ad neki erre. Tudniillik mindegy, hogy milyen osztályon utazom.
Ezzel már ki is vette a kalauz kezéből a jegyemet, és átadta az övét.
Olyan mosollyal távozott, mint aki valami nagy szívességet tett. A kalauz le volt fegyverezve, mert a másodosztályú jegy és a megüresedett hely teljesen megoldotta a problémát. A szakállas morogva elhelyezkedett. Az útitársak elővették félretett újságjukat, és az öreg pap szemüveget cserélt, hogy visszatérjen szent olvasmányához.
Csak én nem voltam megelégedve a megoldással.
Engem a vörös hajú lány jelensége csalt ebbe a másodosztályú kocsiba, és most az ő formás lábai helyett a szakállas kellemetlen képét kellett nézegetnem.
A mellettem ülő kövér nő vastag karjai között sírni kezdett egy csecsemő, akiről eddig nem is vettem tudomást. A szakállas férfi erre minden előzetes figyelmeztetés nélkül levetette a cipőjét. Elviselhetetlennek látszott a gondolat, hogy ebben a társaságban tegyem meg San Sebastianig az utat.
Dühösen forgattam kezemben a másodosztályú jegyet.
És ekkor meglepő felfedezést tettem.
A jegy csak Bilbaóig szólt.
Az már igazán túlzásnak látszott, hogy egy idegen vörös hajú lány szemtelensége miatt újra meg kelljen fizetnem a fele utat.
Habozás nélkül elindultam, hogy megkeressem minden bajomnak okozóját.
Szinte természetes, hogy az első osztályú kocsiba érve rögtön a kalauzba ütköztem, aki elállta utamat.
– Mit akar az első osztályon, mikor magának másodosztályú jegye van?
Közöltem vele, hogy sürgősen beszélnem kell a hölggyel, akivel jegyet cseréltem.
A kalauz még nem felejtette el gúnyos viselkedésemet, és örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy bosszút álljon.
– Végtelenül sajnálom, de az első osztályra csak akkor léphet be, ha megfizeti a különbséget.
– Erről is szó lehet, de előbb mindenesetre beszélnem kell a hölggyel. Remélem, ez ellen nincs kifogása?
– Semmi kifogásom sincs, ha ez a beszélgetés a másodosztályon zajlik le, ahova a jegye szól.
– Ebben az esetben legyen szíves szólni a hölgynek, hogy jöjjön ide egy pillanatra.
A vörös hajú lányban nem csalódtam.
A kalauz azzal az üzenettel jött vissza, hogy az illető hölgy senkit sem ismer a második osztály utasai közül, és így nincs senkivel semmi beszélnivalója.
Fogcsikorgatva fizettem ki a különbséget.
De természetesen csak Bilbaóig.
A vörös hajú szépség álmélkodó csodálkozással meredt rám, amikor dühösen benyitottam az első osztályú fülkébe, amelyben teljesen egyedül tartózkodott, majd gyorsan felhúzta a cipőjét, amelyet a nők mindig levetnek, ha férfiszem nem látja őket.
Ebből is fogalmat alkothatunk magunknak az áldozat nagyságáról, amelyet a nők értünk hoznak, amikor lábukra erőszakolják ezeket a keskeny, magas sarkú kínzóeszközöket.
Most, hogy újra előttem kalimpáltak ezek a formás lábak, valahogy minden dühöm elpárolgott.
– Nem ismer meg?... Én vagyok az, akivel a jegyet elcserélte.
– És most azért jött, mert megbánta?
– Nem bántam meg. De mindenesetre van egy csekély problémám, amellyel foglalkoznunk kell. Én San Sebastianba utazom, és a maga jegye Bilbaóig szól.
A lány felkacagott.
– Erre nem is gondoltam. De nincs semmi baj. Ha Bilbaóba érkezünk, visszaadom magának a jegyet.
Úgy látszott, hogy ezzel befejezettnek tekintette az ügyet, mert felemelt egy képeslapot, és buzgón tanulmányozni kezdte.
Leültem a vele szemközti ülésre.
A lány rám nézett, majd kis habozás után megszólalt:
– Az én jegyem a másodosztályra szól.
– Tudom.
– Nem fél attól, hogy a kalauzzal kellemetlensége lesz?
– Nem, mert az már megvolt. Már kifizettem a különbséget.
A lány újra felkacagott.
– Mondja, tulajdonképpen miért szállt fel maga egy másodosztályú kocsiba?
– Engedje el nekem ezt a magyarázatot, amelyet különben is tudnia kell.
A lány kissé összeráncolta a szemöldökét.
– Vonaton nem ismerkedem.
– Én sem.
– Hát akkor mit akar?
– Amikor Párizsban tanultam, és nagyon szegény voltam, olyan szállodai szobában laktam, amelynek ablaka egy világítóudvarra nézett. Éveken keresztül nem láttam az eget, a felhőket, a csillagokat, csak egy szürke kőfalat. Azóta semmi áldozattól nem riadok vissza, hogy szép kilátásban gyönyörködhessek.
Erre nem tudott mit válaszolni.
Gondosan lehúzta a szoknyáját, hogy eltakarja a térdét, és újra a képeslapba meredt.
Ezzel úti kalandom talán véget is ért volna, ha a sors másképp nem intézkedik.
A következő állomáson felszállt egy kicsi, sovány öregasszony, aki maga volt a megtestesült közlékenység.
Miután különböző csomagjait és szatyrait elhelyezte, közölte velünk, hogy a lányához utazik, aki anyai örömök elé néz. Mégpedig tízévi hiábavaló várakozás után. Csak ezért határozta el magát erre az utazásra, mert a vejét utálja, és látni sem akarja. Kártyás és iszákos ember, aki boldogtalanná teszi a lányát. De talán most egy kicsit megváltozik az élete. A gyerek nagy gond, de nagy öröm is. Egyetlen értelme a házasságnak.
Ezek után megkérdezte, hogy nekünk van-e gyerekünk.
– Még nincs – mondottam.
A leány a haja tövéig elpirult, és dühösen lecsapta a képeslapot.
Az öregasszony megértőn bólintott.
– Rögtön láttam, hogy házastársak. És azt is észrevettem, hogy valamiért haragszanak egymásra.
– Csodálatos éleslátás – mondta gúnyosan a lány. Az öregasszony meglepetten nézett rá.
– Miért?
– Ez az úr hazudott magának – mondta haragtól kipirult arccal.
– Tudtommal csak annyit mondtam, hogy nincsen gyerekünk. És erre akár meg is esküszöm.
– De úgy állította be a dolgokat, mintha házastársak volnánk. Pedig semmi közünk nincs egymáshoz. Csak véletlenül együtt utazunk.
Az öregasszony zavartan pislogott.
– Bocsánat... Nem tudtam, hogy...
De zavara nem tartott sokáig. Újra a vejéről kezdett beszélni, meg a lánya szerencsétlen házasságáról. Mikor ez a téma kimerült, a lány családi körülményei után kezdett érdeklődni.
Ő eleinte tartózkodón viselkedett, de ridegsége csakhamar felolvadt az öregasszony kérdéseinek pergőtüzében.
Hála ennek, sok mindent megtudtam a vörös hajú szépségről.
Elsősorban azt, hogy írországi, és Matnek hívják.
Ír voltából semmit sem vont le az a körülmény, hogy tulajdonképpen Barcelonában született, és Mathilda névre keresztelték. Tudniillik apja a barcelonai angol követségen szolgált abban az időben. Így tízéves koráig egy spanyol lányintézetben nevelkedett. Ez volt spanyolnyelvtudásának a titka.
Apját a háború végén visszahívták Londonba. Ott bombatámadás áldozata lett a feleségével együtt. Mat annak köszönhette megmenekülését, hogy pár nappal előbb Írországba küldték a nagyanyjához.
Amikor nagyanyja meghalt, minden támasz nélkül maradt, és egy dublini utazási irodában helyezkedett el mint titkárnő.
Pár év alatt megtakarított egy kis pénzt, és most Spanyolországba jött nyaralni, mert itt olcsó az élet.
Az öregasszony hevesen tiltakozott az utóbbi feltevés ellen. Percek alatt felsorolta a piaci árakat. Elmondta, hogy fiatalasszony korában egy dinárból egy hétig fedezte a háztartási költségeket. Most egy egyszerű étkezés is alig telik ki pár pezetából.
– Nem értem, hogyan lehetséges ez – mondta Mat –, mert én olyan hotelbe megyek nyaralni, ahol a napi ellátás szobával együtt ötven pezetába kerül.
Az öregasszony mély részvéttel nézett rá.
– Ez olyan utolsó és pocsék hotel lesz, ahol egy percig sem fog megmaradni.
– Nem hiszem, mert meg tudom mutatni a prospektust.
Útitáskájából egy fényképes prospektust vett elő, és átnyújtotta az öregasszonynak.
Amíg az szemüvegét keresve ölében tartotta a prospektust, alkalmam volt egy pillantást vetni a fényképre.
Csodálatos fehér kastélyt ábrázolt, márványoszlopokkal.
Az öregasszony átnézte a prospektust, majd határozottan kijelentette:
– Ez egy régi prospektus. Biztos, hogy a háború előtt nyomtatták.
– Nem. Mert még Dublinból telefonáltam egy madridi utazási irodának, hogy szobát foglaljak, és ők is megerősítették ezt az árat.
Ez engem is meglepett, nem csak az öregasszonyt. Szerettem volna elkérni a prospektust, hogy megtudjam, hol van az a csodálatos hotel. De féltem a lány visszautasításától, és így csak messziről próbáltam kibetűzni a helység nevét. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy meglehetősen hosszú neve van, és valószínűleg S-sel kezdődik.
Az öregasszony a következő állomáson leszállt. Újra egyedül maradtam a vörös hajú szépséggel, akiről már tudtam, hogy írországi, Matnek hívják, és huszonegy éves.
Bár az utóbbi adat kissé bizonytalan volt, mert saját bevallása szerint tízéves korában tért vissza Angliába a háború vége felé. A háború pedig tizennégy évvel ezelőtt ért véget.
Ebből az a tanulság, hogy az a nő, aki őszintének akar látszani, sohase keverjen világtörténelmi eseményeket a magánéletébe.
De nekem a huszonnégy év is tetszetős kornak látszott.
Mert a történelmi adatok nélkül még azt is elhittem róla, hogy csak tizennyolc éves. Olyan üde volt, mint
egy frissen nyílt rózsabimbó. Most újra a képeslapok tanulmányozásába mélyedt, mintha tudomást sem vett volna jelenlétemről.
Így alkalmam nyílt aprólékosan tanulmányozni testének minden vonalát, ifjúságának minden, szinte kegyetlen és vad szépségét.
Elképzeltem őt a fényképen látott fehér kastély márványlépcsőjén, feszes és vékony fürdőruhában.
És lassan-lassan kísérteni kezdett az az álszent gondolat, hogy tulajdonképpen nekem is jó volna takarékoskodnom és valami hasonló szerényebb helyen nyaralni, nem a méregdrága San Sebastianban.
És miért ne pont ebben a kastélyszerű szállodában, amely olyan csodálatosan olcsó?
Igaz, hogy azt sem tudom, merre van; de ezt nem volna nehéz megállapítani. Csak a vörös hajú Mat nyomába kell szegődnöm.
Ezt a gondolatot addig forgattam a fejemben, amíg meg nem győztem magamat, hogy itt nem valami könnyelmű kalandról van szó, hanem józan takarékosságról.
Ez aztán tökéletesen megnyugtatott.

II.
Amikor Bilbaóban kiszálltunk, Mat egyenesen a poggyászirodába sietett, hogy bőröndjét kiváltsa. Ez kissé elszomorított, mert eszembe jutott, hogy az én bőröndjeim minden értelem nélkül San Sebastian felé utaznak. De megvigasztalt a gondolat, hogy később majd intézkedhetem ebben az ügyben. Főleg ha már tudom, hogy hová utaztam.
Mert Mat visszautasította a hordárok ajánlkozását, és egyedül cipelte meglehetősen nehéz bőröndjét a külső vágányok felé.
Amikor másodszor tette le a bőröndöt, hogy kissé kifújja magát, melléje léptem.
– Ha megengedi, majd én viszem a bőröndöt. Csak azt mondja meg, hogy hová utazik.
Kissé zavartan nézett rám, de a segítséget nem volt lelkiereje visszautasítani.
– Tizenegyedik vágány – mondta diplomatikusan.
A tizenegyedik vágány mellett letettem a bőröndöt, és köszönetet sem várva otthagytam. Nehogy azt képzelje, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdeklődöm iránta.
A vágány mellett már egy csomó parasztasszony álldogált nagy kosarakkal és batyukkal. Ezektől megtudtam, hogy a vonat, amelyre várnak, csak két óra múlva indul.
Mat felé sem pillantva bementem a vasúti étterembe, és megebédeltem.
Utána hosszasan tanulmányoztam a menetrendet, de képtelen voltam megállapítani belőle, hogy a tizenegyedik vágányról milyen vonat indul és hová. Ám ez egyelőre nem is volt fontos. A vörös hajú tündér mindenesetre csak addig tudja titkolni utazásának célját, amíg oda nem érkezik.
Ebéd után még egy kisebb sétát is tettem a városban, hogy valamiképpen agyonüssem a várakozás idejét, és mintegy másfél óra múlva kényelmesen sétálva újra elindultam a tizenegyedik vágány felé.
Éppen idejében érkeztem ahhoz, hogy megpillantsam a pályaudvarról kidöcögő vonat utolsó kocsiját. Aztán ez is eltűnt a kanyarban.
Nem volt valószínű, hogy a vonat a kiszabott idő előtt indult el. Így tehát az a kövér nő tévedett, akitől az indulás idejét kérdeztem.
De így jár az, aki nőtől kér felvilágosítást.
Tanácstalanul bámultam az üres sínpárra. Nem tudtam belenyugodni, hogy izgalmasnak ígérkező kalandom ilyen ostoba módon érjen véget.
De mit tehetek?
Olyan szánalmas arcot vághattam, hogy felkeltettem egy kék zubbonyos vasutas részvétét.
– Lekéste a vonatot? – kérdezte.
– Le.
– Nagyon fontos lett volna, hogy ezzel a vonattal utazzék?
– Nagyon.
– Akkor adok magának egy tanácsot. Ez a vonat nagyon lassú. Ha a pályaudvar előtt fog egy taxit, akkor még a város végében lévő másik állomáson elérheti.
Rohantam kifelé. Szerencsétlenségemre a pályaudvar előtt csak egy rozoga, ócska taxi állt. De nem volt más választásom. Megmagyaráztam a sofőrnek a feladatot, és beugrottam a kocsiba. A taxis őszes hajú, kényelmes ember volt. Lassú, megfontolt mozdulatokkal kiszállt a kocsiból.
– Minek száll ki?
– Be kell kurblizni.
Egy rozsdás kurblit halászott elő, és körülményesen beleillesztette a kocsi orrában lévő lyukba, aztán beleköpött a tenyerébe, és forgatni kezdte a kurblit. Az öreg motor keservesen csikorgott, de nem akart begyulladni.
Ötperces reménytelen kísérletezés után idegesen ugrottam ki a kocsiból, hogy más járművet keressek. Úgy látszik, a motor megérezte a veszélyt, mert abban a pillanatban beugrott.
Egy örökkévalóságnak tűnt fel nekem, amíg az öreg sofőr elrakta a kurblit, és újra beszállt a kocsiba.
– Gyerünk!... Gyerünk!
De indulás helyett felém fordult.
– Előbb benzint veszünk, ami biztos, az biztos.
Természetes, hogy a benzinkút előtt hosszú kocsisor várt. Az is természetes, hogy amikor végre elindultunk, minden utcasarkon vörös fény állított meg. A sofőr azzal vigasztalt, hogy a másik állomáson a vonat tíz percig áll. Sajnos, ez a tíz perc kevésnek bizonyult. Megint csak az utolsó vagon kikanyarodását nézhettem végig.
Az öreg, úgy látszik, számított erre, mert az előcsarnokban várt rám.
– Uram, biztosítom, hogy a következő állomáson elérjük a vonatot. Csak két kilométerre van innen. És az a szerencsénk, hogy a vonatnak hegynek felfelé kell mennie. Tehát lassan mászik.
De egyáltalán nem volt szerencse, hogy hegynek felfelé kellett menni. Mert ott az öreg taxi sem bírta.
Már félúton láttam a dolog szerencsétlenségét, mert a vonat mintegy fél kilométerrel előttünk járt, és ez a távolság egyre nőtt.
De a sofőr megnyugtatott, hogy az utána következő állomáson biztos elérjük a vonatot, mert akkor hegynek lefelé kell menni, és ezt a taxi jobban bírja.
Sajnos, a vonat is jobban bírta.
A szerencse a negyedik állomáson mosolygott ránk, mert ott két teherkocsit csatoltak a vonathoz, és ezért vagy félóráig tolatott.
Épp ideje volt, mert az öreg taxi már úgy füstölgött, mint a Vezúv, amikor kitörni készül.
Egy kisebb vagyont kellett fizetnem a sofőrnek, de megérte.
Amikor a vonat ablakából kihajoló Mat meglátott a felszállásra várakozók között, úgy meglepődött, hogy majdnem kiesett az ablakon. Nyert ügye van annak a férfinak, aki ilyen mélységes benyomást tud gyakorolni egy nőre, bármilyen áldozatok árán sikerült is ez.
Mat ezúttal harmadik osztályon utazott.
Mint később megtudtam, azért, mert ezen a vonaton nem volt másodosztály. A baszk vasút igazgatósága igen helyes megítéléssel úgy gondolta, hogy aki nem elég jelentős személy arra, hogy első osztályon utazzék, nyugodtan utazhat harmadikon.
Pont Mat mellett volt egy üres hely. De óvakodtam tolakodónak mutatkozni. Miközben fürkésző kíváncsisággal nézett rám, hideg fejbólintással üdvözöltem, és leültem a kocsi másik végében egy szabadságos katona és egy kövér baszk paraszt közé.
Ezt a cselekedetemet rögtön megbántam, mert a szabadságos katonának átható fokhagymaszaga volt, a baszk paraszt pedig rögtön rágyújtott egy rettenetesen büdös szivarra. Azt állandóan nyálazta, miközben folyton a cipőmre köpött. Nem tudtam a lábam eltávolítani a köpése hatásköréből, mert a velem szemben ülő kövér asszony egy tojásokkal teli kosarat szorongatott térdei között, és ez megakadályozott minden mozgást.
Csak az vigasztalt némileg, hogy végre olcsón utazom.
A vonat vadregényes vidéken döcögött a tengerparti sziklák között. A tenger néha több száz méternyi mélységben volt alattunk. Néha pedig olyan közel haladtunk mellette, hogy a hullámok szinte becsaptak az ablakon. A vonat néha éleset füttyentett, és ilyenkor beszaladtunk egy-egy alagútba, amelyek sűrűn tarkították utunkat.
Ezeket az alagutakat nagyon kellemesen ki lehetett volna használni, ha Mat mellett ülhettem volna, és valamivel barátságosabb viszony lett volna közöttünk.
Hogy ez el fog következni, abban nem kételkedtem.
Máris olyan pillantásokat vetett rám, amelyeket nem lehetett barátságtalannak ítélni.
Nyilván felkeltette kíváncsiságát váratlan megjelenésem és furcsa viselkedésem. A női kíváncsiság pedig olyan valami, amelynek kielégítéséért ősanyáink még a paradicsomi boldogságot is feláldozták. És utódaik sem estek messze az almafától.
Többórai utazás után Mat fészkelődni kezdett. Előbb a száját festette újra, aztán megfésülködött, és végül felállt, hogy bőröndjét levegye a csomagtartóból.
Ez nem volt könnyű feladat, mert bőröndjét valósággal elborították a batyuk és kosarak. Természetesen segítségére siettem, amit kissé zavart mosollyal vett tudomásul.
A művelet aránylag jól sikerült. Csak pár tojás tört össze, és az egyik kosárból kiszabadult görögdinnye egy öregember kopasz fejére esett. Arról természetesen nem tehettünk, hogy az öreg olyan hirtelen ugrott fel, hogy feldöntötte az összes tejeskannát, amelyet igen helytelenül az ülések között helyeztek el, és még csak gondosan le sem zárták a tetejüket.
Nem éppen barátságos morgás közepette szálltunk le.
Mat búcsúzásra nyújtotta a kezét.
– Bocsásson meg, de sietnem kell, hogy elérjem az autóbuszt.
Ezt az autóbuszt én is el akartam érni, tehát újra megragadtam a bőröndjét.
– Nagyszerű! Akkor együtt mehetünk.
De a piszkos pályaudvar előtt nyoma sem volt semmiféle autóbusznak.
Mat idegesen nézett körül, majd megszólított egy suhancot, aki hatalmas batyukat kötözött fel egy szomorú és kopott szamár hátára. De úgy látszik, ő nem tudott felvilágosítást adni, mert továbbsietett, hogy a sarkon rámoló gyümölcsös kofával tárgyaljon. Ez sem járhatott kedvező eredménnyel, mert bosszús arccal bement az állomás irodájába.
Pár perc múlva letörten jött vissza.
– Ez borzasztó. Az autóbusz öt perccel ezelőtt elment.
– És mikor megy a következő?
– Holnap délután.
– És fontos, hogy ezzel az autóbusszal menjen?
– Persze hogy fontos. Most harminc kilométert nem mehetek gyalog.
– Biztos, hogy van valami más közlekedési eszköz is.
– Nem hiszem.
– Meg kellene érdeklődni.
– Kitől?
– Ezt bízza rám. De mindenesetre menjünk valami olyan helyre, ahol leülhetünk. Mit szólna a Casa Tepéhez? Ez elég csúnya kisvendéglő, de Tepe biztos tud nekünk felvilágosítást adni.
Mat tisztelettel nézett rám.
– Maga ismerős ezen a helyen?
Bólintottam. Nem akartam elárulni, hogy csak pár pillanattal előbb pillantottam meg ezt a kis piszkos csapszéket a tér másik oldalán, amely felett a Casa Tepe felirat volt olvasható.
– Messze van? – kérdezte.
– Pár lépés csak.
Áthaladtunk a helység főterén, amelynek közepén szökőkút helyett hatalmas tócsa éktelenkedett. Piszkos vizében sovány libák úszkáltak.
Leültünk a terasz egyetlen asztalához, miután sikerült lezavarni róla egy hatalmas fekete macskát.
Arra kértem Matet, hogy végre közölje velem utazásának célját. Illetve a helység nevét.
Elővette útitáskájából az általam már ismert prospektust, és átnyújtotta. Ebből megállapítottam, hogy a fehér kastély neve Hotel de la Playa – Rocas-Rosas. Ez az utóbbi nyilván a helység neve volt. Alatta zárójelben az állott, hogy az utolsó vasúti állomás Villa-Puerto, ahonnan Rocas-Rosasba autóbusz visz, amely óránként közlekedik.
Ebből eleget tudtam ahhoz, hogy Tepével megtárgyaljam az ügyet.
Tepéről rövidesen kisült, hogy tulajdonképpen Timoteónak hívják. Vagy húsz évvel ezelőtt vette át a vendéglőt Tepétől, és üzleti szempontból nem tartotta helyesnek megváltoztatni a helyiség nevét.
Mikor Rocas-Rosas után érdeklődtem, szánalommal nézett rajtam végig.
– Csak nem a Hotel de la Playába megy?
– De igen.
– Na jó. Na jó, nem szeretek a mások magánügyébe avatkozni.
Ennek a megjegyzésnek a jelentőségét nem nagyon értettem, de nem is firtattam.
Tepe-Timoteo közölte velem, hogy az óránként induló autóbusz szemtelen hazugság.
– Nem mondom, hogy nem volt róla szó. Amikor a hotelt megnyitották, illetve amikor meg akarták nyitni, tárgyaltak erről. De Evaristo nem hülye.
– Ki az az Evaristo?
– Az autóbusz tulajdonosa. Eléggé beugratták akkor, amikor ezt az autóbuszt megvetették vele. Az igaz, hogy nagyon olcsón jutott hozzá, mert ez a halálautóbusz.
– Mi az, hogy halálautóbusz?
– Nem olvasta a lapokban a nagy szerencsétlenséget, amely pár évvel ezelőtt Bilbao mellett történt?
Biztosítottam róla, hogy pár évvel ezelőtt még nem tartózkodtam Spanyolországban, és így ez az esemény teljesen elkerülte a figyelmemet.
Erre elmesélte nekem a szerencsétlenség történetét a legaprólékosabb részletekre kiterjedve. Megtudtam, hogy az autóbusz féktörés miatt egy szakadékba zuhant, és mind a harminchat utasa szörnyethalt. Maga az autóbusz egy nagy harmonikává változott át. Ilyen állapotában vásárolta meg Evaristo, és félig-meddig rendbe hozta.
Megvallom, nem nagyon bántam, hogy lekéstünk róla.
E kis kitérő után megtudtam azt is, hogy Evaristo utálja a Hotel de la Playát, és ezért mindig akkor indítja el autóbuszát, amikor az egyetlen vonat érkezését jelzik. Mert előfordulhat, hogy vendégek érkeznek vele.
– Miután a hotelt elérni másképpen nem lehet, a vendégek mindig nálam szokták tölteni az éjszakát – mondta jelentőségteljes mosollyal a helyiség tulajdonosa.
Erős gyanúm támadt, hogy az autóbusz korai indulásában nemcsak Evaristo gyűlölete, hanem Tepe-Timoteo üzleti érzéke is szerepet játszik.
De ez nem változtatott a helyzeten.
Mat türelmetlenül fogadott.
– Miről tárgyaltak ilyen sokáig?
Óvakodtam érdemben válaszolni, de közölnöm kellett vele, hogy utazásunkat kénytelenek vagyunk holnap délutánig megszakítani.
– Mi az, hogy utazásunkat? Maga is a Hotel de la Playába megy?
– Van ellene valami kifogása?
– Nincs. A hotel nyilvános hely, és nem tilthatom meg senkinek, hogy odamenjen. De utazásomat mindenesetre egyedül fogom folytatni.
Ezzel dühösen besietett a vendéglőbe, hogy önálló tárgyalásba kezdjen Tepe-Timoteóval. Negyedórai tárgyalás után körülbelül olyan lelkiállapotban érkezett vissza, mint amelyben Napóleon lehetett a waterlooi csata után.
Csendesen leült mellém.
– Ennek az alaknak csak egy szobája van. És azt mondja, hogy maga már lefoglalta.
– Ez nem igaz. De ha így lenne is, akkor is átengedném.
– És maga?
– Majd a falu természeti szépségében fogok gyönyörködni.
– Éjjel?
– Az éjszaka sötétsége mindenesetre kedvezően fogja befolyásolni ezeket a szépségeket.
Mat tűnődve nézett rám, de szép szemében inkább bosszúság tükröződött, mint hála.
– Mondja, miért csinálja maga ezt?
– Mit?
– Más nő talán elfogadná ezt az ostoba magyarázatot, hogy első látásra belém szeretett. De ilyen nincs.
– Van ilyen, mert nem erről van szó.
– Hanem miről?
– Szeretnék olcsón nyaralni.
– Ez nem igaz. Vagy talán akkor is követett volna, mint az árnyék, ha fogatlan vénasszony volnék?
– Nem. Ebben az esetben egyszerűen csak elkértem volna a hotel címét. De magával ezt nem tehettem, mert minden kérdésemet szemtelen tolakodásnak vette. Tehát kénytelen voltam követni. Remélem, ezzel a magyarázattal megelégszik.
– Nem.
– Akarja, hogy bebizonyítsam őszinteségemet magának?
– Hogyan?
– Ha így kívánja, ettől a perctől kezdve úgy fogok viselkedni, mint egy idegen útitárs. És egyetlen szót sem fogok szólni magához.
Mat kissé habozott, majd beléegyezőn bólintott.
– Rendben van.
Tepe-Timoteo kilépett a vendéglőből, és hozzánk fordult.
– Ha vacsorázni akarnak, most mondják meg, hogy legyen időnk elkészíteni.
Mat kijelentette, hogy ő csak egy pohár tejet és valami gyümölcsöt kér. De engem érdekelt a választék.
– Csinálhatunk kolbászos rántottát – mondta Tepe-Timoteo. – Vagy levághatunk egy csirkét. De lesz friss hal is.
– Milyen hal?
– Azt még nem tudom, mert most megyek halászni. Elhatároztam, hogy elkísérem. Ez is jobb szórakozás, mint egy durcás lánnyal vitatkozni.
A tengerpartra érve Tepe-Timoteo a legrondább csónakra mutatott.
– Ez az én hajóm – mondta indokolatlan büszkeséggel.
A csónak tele volt vízzel. Ezt előbb ki kellett merni belőle. Mint halásztárs nem tagadhattam meg segítségemet. Ez a művelet úgy kifárasztott, hogy máris torkig voltam a halászattal. De már nem léphettem vissza.
A csónakba szállva Tepe-Timoteo közölte velem, hogy sem beszélnem, sem dohányoznom nem szabad, nehogy elriasszam vele a halakat.
Ezt meg is fogadtam.
Hatalmas evezőcsapásokkal indította el a csónakot. Minden egyes evezőcsapás legalább egy liter sós vizet zúdított a nyakamba, de fogadalmamhoz híven nem szólhattam egy szót sem.
Kis idő múlva jelekkel megmagyaráztam neki, hogy szeretnék én evezni. Boldogan engedte át nekem a lapátokat. Így megvolt az az elégtételem, hogy perceken belül ő is csuromvizes lett.
Körülbelül két órát tartózkodtunk a tengeren. Mivel se nem beszéltem, se nem dohányoztam, örök rejtély marad, hogy mivel riasztottam el a halakat. De tény az, hogy egyet sem fogtunk.
Matet még mindig a teraszon ülve találtuk.
Szórakozottan nézegette a főtér pocsolyájában úszkáló libákat, és az ölében heverő nagy, fekete macskát simogatta.
A vacsorának nem sokat ártott a halak hiánya.
A magam részéről szeretem a rögtönzött étkezéseket. És akármelyik útszéli kocsmában jobban érzem magamat, mint a nagyképű és elegáns éttermekben, amelyekben már az étlap elveszi az ember étvágyát. Ha kezébe veszi ezt a celofánpapírba burkolt iparművészeti nyomtatványt, rögtön látja, hogy itt nem a tányérjára rakott ételt kell megfizetnie, hanem a sarkokban álló pálmafákat, a süppedő szőnyeget, az ezüst evőeszközöket és a pincér fagyos mosolyát. Ezzel szemben a kiskocsmákban nem sokat törődnek az ilyen hiábavalóságokkal. Egyszerű fapadon ülhetsz, piros kockás abroszt terítenek eléd, talán még a tányérod is csorba. Viszont tudod, hogy mit eszel és mit iszol.
A spanyol vendéglátásnak régi és nemes hagyományai vannak, ebben az egyszerű formájában éppúgy, mint sok minden másban. A falusi kocsmákat még nem fertőzte meg az internacionalizmus. Itt a gazda valóban vendégének tekint. A szó nemes értelmében. És nem csak hasznot nyújtó alanynak. Büszkeségét sértené, ha elégedetlenül távoznál a házából. Tehát mindent elkövet, hogy jól érezd magad.
Tepe-Timoteo is kitett magáért.
Előételnek kolbászos rántottát csinált.
A kolbász nem volt gyári áru. Maga készítette és füstölte a kéményben. A tojásokat pedig még melegen szedték össze a tyúkok alól.
A második tál ételt csak hosszú rábeszélés után tette elém, mert ezt az egyszerű ételt csak maguk számára készítették. Tarkababból készült főzelék volt, füstölt hússal és szalonnával. De nem bántam meg, hogy ezt választottam sült csirke helyett.
A vacsorát friss falusi kenyér és a gazda saját termésű bora egészítette ki. Kissé fanyar, könnyű vörösbor volt, amely a bortermelésnek semmi aljas trükkjével nem ismerkedett meg.
Mat pohár tejét is odatették az asztalra, és egy gyümölcsökkel megrakott tálat. De ő nem ereszkedett le hozzánk. Szobájába vitette az egyszerű vacsorát.
Én még sokáig elborozgattam Tepe-Timoteóval.
Ennek köszönhettem, hogy megismertem a Hotel de la Playa történetét.
Megpróbálom a magam módja szerint röviden ismertetni ezt a történetet, amely Tepe-Timoteo előadásában meglehetősen hosszú volt, és olyan részletekre is kiterjedt, amelyeknek nincs semmi fontosságuk.

III.
Ezt a csodálatos fehér kastélyt az öreg Fernando építette.
Az öreg Fernandót a környéken mindenki őrültnek tartotta.
De én semmi olyan mozzanatot nem fedeztem fel ebben a történetben, amely ezt a közvéleményt igazolni tudta volna.
Az emberek mindig a legegyszerűbb magyarázatokat fogadják el, ha rendkívüli események indítóokát keresik.
Ez történt az öreg Fernando esetében is.
Nem értették meg azt a komikusan tragikus motívumot, amely furcsa és ostoba cselekedeteit irányította.
Pedig ez nagyon egyszerű volt.
Minden baj azzal kezdődött, hogy az öreg Fernando kopaszon született.
Nem sok tapasztalatom van a csecsemők tulajdonságait illetően, mert úgy vélem, hogy nem ritka esemény, ha valaki kopaszon vagy csak pár szál hajjal születik. Hónapokra van szükség, amíg a gyerek elnyeri természetes dús hajzatát, majd hosszú évekre, amíg lassan megkopaszodik. De az öreg Fernando nem tartotta tiszteletben ezt a bevált folyamatot. Csupasz feje búbja sem hónapok, sem évek múlva nem volt hajlandó egyetlen hajszálat is növeszteni. Ez a makacsság odáig fajult, hogy még a kopasz emberek dús szemöldökétől is megfosztotta. Testének semmi részén egyetlenegy szőrszál sem ütközött elő.
Ennek mindenesetre megvolt az az előnye, hogy borotválkozásra és hajnyírásra nem sok pénzt kellett költenie.
De az ilyen előnyöket az ifjúságnak bohó korszakában csak a kivételes egyéniségek tudják méltányolni. És Fernando nem volt kivételes egyéniség.
Mértéktelen kopaszsága keserű embergyűlölővé tette.
A gúnyolódástól félve gondosan kerülte a hajjal megáldott emberek társaságát, de még gondosabban a hosszú hajú nőkét.
Ez nem okozott különösebb nehézségeket, mivel szülei vagyonos emberek voltak, és valami homályos bűntudatot érezve semmit sem tagadtak meg a szőrtelen gyerektől.
Fernando jóformán sohasem mozdult ki a szülői házból. Iskolai tanulmányaira teljesen kopasz professzor készítette elő. Sohasem játszott a többi gyerekkel, nem járt kirándulásokra. Semmiféle sportot nem űzött. Így aztán mind testi, mind lelki fejlődésében meglehetősen visszamaradt. Alacsony, sovány, csúnya kisgyerek volt. Vizenyős, rövidlátó szeme miatt vastag lencséjű szemüveget viselt. Ennek a szemüvegnek és kopaszságának volt a következménye, hogy már tizenöt éves korában öregembernek látszott. Viszont hosszú évek folyamán alig változott valamit. Ez persze csekély vigasz volt.
Negyvenéves volt, amikor szüleit elvesztette, és örökölte hatalmas vagyonukat. Addig csak bélyeggyűjteményeinek és olvasmányainak szentelte életét. De olvasmányait sem túlságosan jól választotta meg. A világirodalom remekei helyett a vadnyugati kalandtörténetek és a detektívregények vonzották érdeklődését. Ezekből a legtökéletesebb könyvtára volt. Céltalan életének említésre méltó eseménye volt az is, hogy mintegy tízezer gramofonlemezt gyűjtött össze.
De mindezek nem érdekelték, amikor váratlanul a hatalmas vagyon egyetlen ura lett.
A nevetségességtől való félelmében hosszú éveken keresztül visszatartotta magában azokat a vágyakat, amelyeket a természet olt belénk a szaporodás szent célja érdekében.
Ezek a vágyak most fokozottabb erővel feszegették. Hitt abban, hogy a pénz mindenható ereje áttör minden akadályon. Ebben bizonyos mértékig igaza is volt. A baj ott kezdődött, hogy nem könnyű kalandot, hanem élettársat keresett.
Első szerénységében arra gondolt, hogy kopasz nőt fog magának választani. Az legalább nem vethet szemére semmit, mert a női kopaszság jóval csúnyább, mint a férfié.
Pár évet utazással töltött el. Volt Párizsban, Londonban, Bécsben és isten tudja, hány helyen még. De a sors igazságtalansága nem ismer határokat. A kopaszság átkával csak a férfiakat veri meg, a kopasz nő olyan ritka, hogy nehéz találni egyet is. Legalábbis Fernandónak nem sikerült.
Ugyan valahol Varsóban talált egy kopasz nőt, de az is hamisítványnak bizonyult, mert tífusz miatt hullott ki a haja, és az eljegyzést követő héten rohamosan nőni kezdett.
Fernando természetesen szakított vele.
Nem volt hajlandó megalázni férfiúi önbecsülését. Akkor még nem.
Visszatért a kisvárosi szülői házba. De már nem érdekelték a bélyegek, a gramofonlemezek és a kalandos regények. Külföldi utazásából egy bőröndre való képeslapot hozott magával. Ezeket tanulmányozta egész nap. Az idegen nyelvű szöveget nem értette, de ez nem is érdekelte. Csak a fényképeket nézegette, amelyek kivétel nélkül fiatal nőket ábrázoltak. Kihívó és ingerlő pózokban. Tulajdonképpen egyik sem volt meztelen, de a lenge és intim ruhadarabok, amelyek rajtuk feszültek, inkább hangsúlyozták, mint eltakarták testük szemérmetlen titkait.
Fernando olyan világba szédült bele, amelyből eddig – mint tiltott paradicsomból – ki volt zárva.
Remegő kézzel forgatta ezeket a lapokat, amelyeknek halott figurái éjszakánként megelevenedtek álmaiban, hogy lerázva magukról lenge ruháikat, ördögi táncot lejtsenek vágyaktól megforrósodott ágya körül.
Olyan légkörben élt, amely még a legjózanabb férfiakat is hatalmas ostobaságokra készteti.
És Fernando sem késlekedett sokáig ezt az ostobaságot elkövetni.
A végzetes nő egy cigány lány képében jelent meg előtte.
Csak egy pezetát kért.
Fernando elbűvölten nézte a lányt, aki kezét feléje nyújtotta. Tekintete végigfutott az izmos, barna karon, és a szakadt rongyok között felfedezte formás, kerek melleit. Az átlátszó, lenge szoknya sem sokat takart ifjú testének formáiból. Olyan volt, mint egy ébenfából faragott, tökéletes szobor. Dús haja rendetlen fürtökben lógott vállára. Nagy, fekete szeme vágyódva nézett rá.
Fernandót annyira megigézte ez a látvány, hogy szinte mozdulni sem tudott. Csak akkor eszmélt magára, amikor a lány, elunva a várakozást, valami halk átkot mormolva hátat fordított neki, és elszaladt.
Kiáltozva szaladt utána, hogy megállítsa. Amikor utolérte, minden pénzét kezébe nyomta. A lány csodálkozva bámult a bankjegyekre. Piros szája kéjes mosolyra rándult, halkan felkacagott, és gyorsan elszaladt. Féltette a zsákmányát. Még csak köszönetet sem mondott.
Fernando ezen az éjszakán még nyugtalanabbul forgolódott ágyában. A fényképek élettelen alakjai helyett most a cigány lány vad és eleven ifjúsága táncolta körül.
Átkozta ostobaságát, hogy nem beszélt a lánnyal, hogy nem kérdezte meg nevét, hogy a segítség ürügye alatt közelebb férkőzzék hozzá.
A lány csak egy pezetát kért. Ő sokat adhat neki. Olyan sokat, hogy bizonyára hálás volna érte. Vehetne neki ruhákat, ékszereket. Mindent.
És most örökre elvesztette.
De a cigány lányt ugyanezek a gondolatok gyötörték.
A bankjegyeket még akkor este átadta annak a fiatal halászlegénynek, aki azzal hitegette, hogy feleségül veszi.
E hitegetés következményeként már két kis cigány purdéval növekedett a cigány lány családja... Az anyja eleget pofozta érte. Persze nem erkölcsi, hanem anyagi okokból.
A halászlegény a házasságot akkorra helyezte kilátásba, amikor saját halászbárkája lesz. Ennek az időpontnak az elérkezése meglehetősen valószínűtlen volt. De ezen az estén a cigány lány azt hitte, hogy álmai valósággá válnak.
– Nesze, ezen a pénzen vehetsz egy halászbárkát. A legény gondosan megolvasta a bankjegyeket, majd szépen összehajtogatva zsebébe süllyesztette. Csak ezután mondta:
– Nem elég.
Amikor pedig a pénz eredetét megtudta, alaposan felpofozta szerelmének tárgyát.
– Hogy lehetsz olyan hülye, hogy nem kérdezted meg tőle, hol lakik, és hogy hívják? Az ilyen bolondokból több pénzt is ki lehet csalni egy kis ügyességgel. Mert ez csak egy fél bárkára elég.
A cigány lány is belátta, egy fél bárkával nem lehet tengerre szállni, és ezért szegényes vackán végigsírta az egész éjszakát.
Íme, a szerencse rámosolygott. Már ott állt a boldogság küszöbén. És most örökre elveszítette.
De a sorsnak egyik legkedvesebb tréfája az, hogy siet teljesíteni azokat a balga kívánságokat, amelyeknek teljesülésétől földöntúli boldogságot várunk, pedig csak a szerencsétlenségbe és a halálba vezetnek.
Másnap Fernandót valami titkos erő arra kényszerítette, hogy felkeresse a helyet, ahol a cigány lánnyal találkozott. És az már ott várt rá.
A többi már olyan egyszerű és természetes volt, hogy kár bővebben foglalkozni vele.
Vannak emberek, akik nem elégszenek meg azzal, hogy gyönyörködjenek a réten pompázó virágok tarka színeiben, hogy magukba szívják édes illatukat, hanem mindet le akarják szedni, hogy csak egyedül az övéké legyen, és másé nem.
Fernando is ilyen ember volt.
Magának akarta a lányt. Teljesen és egyedül csak ő akarta bírni. Elvonni és elzárni mindenkitől.
És van-e tökéletesebb börtön, mint a házasság?
Amikor először beszélt erről a tervéről, a lány kétségbeesetten tiltakozott. De az anyai és apai pofonok rögtön puhítani kezdték. A halászlegény is egyre nagyobbra tervezte bárkáját. A síró lányt azzal vigasztalgatta, hogy az öregemberek élete nem tart sokáig. A pénz ellenben megmarad. És a szerelemből nem lehet megélni.
Fernando, aki mit sem tudott a halászlegényről és a két gyerekről, csak azzal foglalkozott, hogyan tarthatná meg magának a lányt, hogyan óvhatná meg a világnak ezer kísértése elől.
És nagyszerű tervet talált ki.
Két halászfalu között, ember nem járta vidéken egy csodálatos kastélyt építtetett, hogy az zárja magába örökre boldogságát.
A kopár, szürke és zúgós tengerparton olyan volt ez a márványoszlopos fehér kastély, mint valami valószínűtlen álom.
De a boldogság sohasem költözött belé.
Az ifjú pár csak egy éjszakát töltött ebben a kastélyban. A nászéjszakát. Hogy mi történt ezen az éjszakán, azt senki sem tudja. Csak egy volt bizonyos: a cigány lány kivetette magát az egyik fehér toronynak az ablakából. Fehér csipkés menyasszonyi hálóingét vérrel és iszappal piszkolta be a szürke sziklák között.
A kastély sok évig üresen maradt.
A környék parasztjai és halászai babonás félelemmel kerülték még a tájat is. Csak ennek volt köszönhető, hogy nem hordták el a kastélyból a bútorokat, az ajtókat, az ablakokat és minden mozgatható dolgot, ahogy ez szokásos volt.
A néphit szerint a cigány lány kísértett a kastélyban. Voltak, akik esküdtek rá, hogy éjszakánként ajtók és ablakok csapkodását hallani belőle. De valószínűleg csak a vad tengeri szelek csapkodták az ajtókat és ablakokat.
Az öreg Fernando évekig ki sem mozdult kisvárosi házából, ahová visszaköltözött.
Nőt még szolgáló formájában sem tűrt meg maga mellett.
Egy öreg féllábú tengerész lakott vele, és látta el a háztartás minden munkáját. De állítólag ezzel sem beszélt soha, csak írásban közölte vele kívánságait.
Vagyoni helyzetét már a kastély költséges építése is meglehetősen aláásta. Az elkövetkező évek egyre fokozódó drágasága pedig a megmaradt tőkét is felemésztette. Az utóbbi években csak abból tengette életét, hogy egymás után adogatta el különböző ingóságait.
Először a szőnyegek, képek és ezüstnemű vándoroltak ki a szülői házból, majd útra keltek a bútorok is. Végül csak a csupasz falak maradtak, az egy-két legszükségesebb bútordarabot nem számítva.
Tehát kapóra jött neki a féllábú tengerész ajánlata, aki egy nagynénjétől valami kis pénzt örökölt, és az a hülye gondolata támadt, hogy kibérli a kastélyt, és szállodának rendezi be.
Ebben az időben jött divatba a tengerpartnak ez a része, és gomba módra szaporodtak a nyaralóhelyek. Tehát az ötlet elég tetszetősnek látszott.
A féllábú tengerésznek kevés pénze volt, és hoszszas alkudozás után abban állapodtak meg, hogy bizonyos haszonrészesedést juttat az öreg Fernandónak, és ezenkívül átengedi neki a kastély egyik szobáját, és biztosítja teljes ellátását a szerződés tartamára.
A szerződés tíz évre szólt.
A féllábú tengerész nagynénjétől örökölt minden pénzét beleölte ebbe a vállalkozásba, de a kastély neki sem hozott szerencsét.
A rossz közlekedés, a sziklás tengerpart, a dühöngő tengeri szelek nem sok vendéget csábítottak ide.
Haszonról itt még álmodni sem lehetett. Az üzem fenntartása is csak úgy vált lehetségessé, hogy egyre csökkenteni kellett a kiadásokat.
Ezt természetesen az öreg Fernando érezte meg legjobban, mint állandó vendég. Ellátása napról napra silányabb lett. Ebből aztán elkeseredett viták és veszekedések támadtak. Ezek a dolgok odáig fajultak, hogy az öreg Fernando és a féllábú tengerész halálos ellenségek lettek.
Mindent elkövettek, hogy lehetetlenné tegyék egymás életét.
Ebben az ádáz küzdelemben az öreg Fernando volt előnyben. Aljas trükköket talált ki, hogy azt a kevés számú vendéget is elriassza, akit a balszerencse idevezetett.

IV.
Mikor Tepe-Timoteo befejezte történetét, újra töltött poharainkba. Koccintottunk és ittunk.
– Nehogy azt gondolja, hogy én ezt mindenkinek az orrára kötöm, aki megfordul nálam. Mindenki törődjék a maga dolgával. Csináljon, amit akar. De maga más. Maga már barátnak számít. És amint látom, szereti a jó konyhát és a jó bort. Ne menjen maga a Hotel de la Playába!
Talán mindenki más elfogadta volna ezt a jó tanácsot. De engem nem riasztott el Tepe-Timoteo története. Mindig vonzottak az ilyen furcsa dolgok, bizarr események, amelyeket csak az élet képes kitalálni.
Megerősödött bennem az az elhatározás, hogy beírjam nevemet a Hotel de la Playa vendégkönyvébe. Ha ugyan van ilyen könyv.
De ugyanakkor mély részvéttel gondoltam a vörös hajú tündérre, aki nyugodtan aludta az igazak álmát a tőlem bitorolt szobában. Nem sejtette, hogy túlzott takarékossága milyen örvény felé sodorja.
Elhatároztam, hogy semmi körülmények között sem hagyom magára.
De hátravolt még annak a problémának a megoldása, hogy hol fogom tölteni az éjszakát. Tepe-Timoteo a fejét vakarta.
– Szívesen átengedném magának az én fekhelyemet, ha nem volnék nős... De így megértheti... Megértettem.
– A szolgálólány a konyhában alszik. Kiküldhetném az istállóba, de lehet, hogy megsértődik... És manapság nehéz cselédet találni... De ha maga beszélne vele... Én nem akarom felkelteni, mert esetleg félremagyarázza.
Semmi sem biztosított arról, hogy az én keltegetésemet nem fogja félremagyarázni, és nem szerettem volna pár pofont kapni ettől a tenyeres-talpas kövér leánytól.
– Ne törődjék velem! Az éjszakából már nem sok van hátra. Majd ledőlök itt az egyik padon.
– Akkor legalább hozok egy-két vánkost, mert a pad kemény.
Amikor egyedül maradtam, váratlanul nyílt a kocsma ajtaja, és belépett egy kék zubbonyos, zömök ember. Könyökével csukta be az ajtót, mert két keze fekete volt az olajtól. Arcán is olajfoltok éktelenkedtek, amelyek összekeveredtek az alacsony homlokáról alágördülő izzadságcseppekkel. Tanácstalanul bámult rám.
– Jó estét!
– Jó estét!
– A gazda?
– Rögtön jön.
A zömök ember keze fejével megtörölte verejtékező homlokát, amivel sikerült tökéletesen bepiszkítania az arcát.
– Világosságot láttam, és gondoltam, hogy a gazda még ébren van. Szeretnék egy kicsit megmosakodni. Helyeslőn bólintottam.
Megköszörülte torkát, de semmi egyéb mondanivaló nem juthatott eszébe, mert párat pislogott, aztán óvatosan leült az egyik pad szélére.
– Iszik egy pohár bort? – kérdeztem.
– Hát az bizony nem fog rosszulesni.
Megtöltöttem egy üres poharat, és átnyújtottam neki. Elővigyázatosan fogta meg olajos kezével, majd egy hajtásra kiürítette.
Láttam, hogy több bor is elfér benne, és ezért újra megtöltöttem a poharát. Ez, úgy látszik, jobb kedvre hangolta az olajos embert, mert rögtön beszédesebb lett.
– Elakadtam ezzel a bitang tragaccsal. És éppen a legkomiszabb helyen. Eltörött a tengely.
Valami titkos megérzés azt súgta nekem, hogy Evaristóval állok szemben. Ez rögtön igazolódott is, amikor a vánkosokkal belépő Tepe-Timoteo meglepetten kiáltott fel:
– Ember!... Evaristo!... Mi történt veled?
– Semmi. Amikor félúton voltam a szálloda felé, eltört a tengely. Csak Szent Kristófnak köszönhetem, hogy bele nem estünk a tengerbe. Mert éppen ott történt, ahol a meredek kezdődik. Csak éppen hogy felborultunk.
– És az utasok? – kérdeztem önkéntelenül.
– Gyalog mentek tovább.
– Nem úgy értem. Nem történt semmi bajuk?
– Semmi. Csak a suszter verte ki pár fogát. De úgyis rossz fogai voltak.
Ezután elmesélte, hogy órákig tartott, amíg a kocsit rendbe hozta, de a szűk úton nem tudott megfordulni. Így egy hosszú darabon hátrafelé kellett mennie. Pár perce csak, hogy visszaérkezett a faluba.
Beláttam, hogy annak is vannak előnyei, ha az ember lekésik egy autóbuszt.
Tepe-Timoteo megmagyarázta Evaristónak, hogy ki vagyok, mire az férfiasan kezet szorított velem. Utána mindketten megmosakodtunk.
Evaristo iparkodott borral lemosni kalandjának keserű emlékét. Percek alatt olyan hangulatba került, hogy az összes régi táncot bemutatta nekem.
Ennek a látványosságnak Tepe-Timoteo felesége vetett véget, aki váratlanul megjelent a háttérben, valami lehetetlen színű pongyolában és seprűvel a kezében.
Rövid, de velős előadást tartva kizavart bennünket a kocsmából.
Az én személyemet illetően ez igazságtalan eljárás volt, mert én csak ártatlan szemlélője voltam Evaristo vad ugrálásának és ordítozásának, amihez Tepe-Timoteo verte a taktust, az asztalt döngetve öklével.
De nem akartam vitatkozni ezzel a terjedelmes hölggyel, aki egyetlen seprűcsapással beterelte férjét a hálószobába.
Rövid tanácskozás után úgy határoztunk Evaristóval, hogy mindketten az autóbuszban fogunk aludni.
Tudniillik ő is nős ember volt, és semmi kedvet nem érzett arra, hogy a korai hajnali órákban reménytelen vitába kezdjen egy olyan nővel, aki képtelen a lelkivilágát megérteni.
A halálautóbusz ott állt a főtér közepén a hold kísérteties fényében.
A keskeny fapadok nem nagy kényelmet ígértek.
Biztatásomra Evaristo visszamerészkedett a kocsmába, hogy elhozza a Tepe-Timoteo által előkészített vánkosokat.
A hadművelet tökéletesen sikerült. Csak azt nem vettük észre, hogy a nagy, fekete macska a vánkosokat cipelő Evaristo nyomába szegődött. Az már különös pech volt, hogy pont az alatt az ülés alatt helyezkedett el, ahol én álomra hajtottam a fejemet.
A fáradságos nap után nem nagy erőfeszítésembe került elaludnom a kényelmetlen fekhelyen. De az az álom nem tartott sokáig.
A macskától hűtlenül elpártolt bolhák kivétel nélkül nálam kerestek menedéket.
A vakaródzás jóformán semmi könnyebbülést nem okozott. Ezek a pimasz állatok aljas ösztönnel olyan ruhadarabok alá bújtak, amelyek egyéb ruhadarabok alatt feszültek, és így nehéz vadászterületnek bizonyultak. Itt csak gyökeres megoldás segíthet. Szerencsére már hajnalodni kezdett. Kiugrottam az autóbuszból, és megindultam a tenger felé.
Egy szikla tövében levetkőztem, és gondosan kiráztam a ruháimat. Őszintén szólva az is eszembe jutott, hogy megfürödjem, de amikor lebotorkáltam a tengerig, és belemártottam a lábamat, rögtön feladtam ezt a tervet. A tenger vize metszően hideg volt, és hűvös szél fodrozta a habját.
Lefeküdtem a homokba, hogy a kelő napnak langyos sugarával melegítsem libabőrös testemet.
Az a gondolat egy percig sem zavart, hogy nincs fürdőruhám. Valószínűtlennek tartottam, hogy ezekben a korai órákban bárkinek is eszébe jusson a tengerparton csavarogni.
De nem számoltam az ír nők sportszeretetével.
Messziről valami halk dúdolás ütötte meg a fülemet. Óvatosan felemeltem a fejemet, és megpillantottam Matet, aki vörös fürdőtrikóban, rugalmas léptekkel közeledett.
A ruhámhoz már nem tudtam elérni. Nem volt más választásom, mint a tengerbe vetni magamat.
Nehéz leírni, hogy mit éreztem.
A gyertya körül repkedő éjjeli lepke érezheti így magát, amikor belehull a gyertya lángjába. Mert bármilyen furcsának látszik is: a hideg úgy égetett, mint a tűz. Hihetetlen gyorsasággal úszni kezdtem, hogy felmelegedjem. Mat csak most pillantott meg, és csodálkozva nézte szokatlan erőfeszítésemet. Furcsa dolgok vannak az életben.
Huszonnégy órán keresztül a legszánalmasabb hülyeségeket követtem el, hogy ennek a vörös hajú szépségnek a közelében maradhassak. És most mégis a pokolba kívántam.
Mat gyönyörű ívelésű fejessel beugrott a tengerbe, és szabályos, nyugodt tempókkal úszni kezdett befelé.
A legcsekélyebb jellel sem árulta el, hogy a vizet hidegnek találta. De lehet, hogy neki nem is volt hideg. Nagy a gyanúm, hogy a nőkkel szemben még bizonyos fizikai törvények sem érvényesek.
Amikor Mat feje már csak kis pontnak látszott a messzeségben, kimerészkedtem a vízből, és gyorsan magamra kapkodtam a ruhámat. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy ezzel fokozni tudtam testem melegét. A pillanatok alatt átnedvesedett ingemet a hűvös reggeli szél jeges borogatásként tapasztotta a mellemre. Futva indultam a falu felé. De kíváncsiságomat felkeltette egy tehén, amely az egyik szikla tövében valami lila dolgot evett.
Óvatosan megközelítettem, hogy megtudjam, mi az a furcsa takarmány. Mindjárt láttam, hogy a tehén végzetes tévedés áldozata. Mert a női pongyoláknak nincs semmi tápértékük.
Ez pedig Mat lila színű selyempongyoláját rágta békés szorgalommal.
Hogy Maté volt ez a feltűnő holmi, ahhoz kétség nem fért. Nem hiszem, hogy a faluban akadt volna olyan elszánt nőszemély, aki magára merte volna venni. De a döntő bizonyíték az volt, hogy a közelben egy pár arany szandál és egy csíkos törülköző hevert.
A fél pongyola meg kilógott a tehén torkából.
Egy pillanatig kísértett az aljas gondolat, hogy én is olyan fölényes és pimasz érdektelenséget tanúsítsak, mint vörös hajú útitársnőm, és veszni hagyjam a lila selyemholmit, amely itt-ott zöldes színben játszott a tehén nyálától. De aztán győzött bennem a jobb belátás. Megragadtam a pongyola végét, és húzni kezdtem.
A dolog nem ment olyan könnyen, mint gondoltam.
A tehén rögtön becsukta a száját, hogy megmentse az ízes falatot. Szügyének feszítettem talpamat, hogy nagyobb erőt tudjak kifejteni, de nem értem vele semmit, mert a tehén erősebb volt, és ellenkező irányba húzta a pongyolát és vele együtt engem is. Hogy szájának kinyitására bírjam, öklömmel orron vágtam. Ezt nyilván barátságtalan lépésnek vette, mert öklelni kezdett. Ki tudja, hogy végződött volna a küzdelem, ha egy fapapucsos öregember bele nem avatkozik, és a kezében levő vasvillával olyan hatalmas pofonokat nem ad a tehénnek, hogy az rögtön kiköpi a pongyolát, és elnyargal a falu felé.
Megmentőmnek hálás köszönetet mondtam, amely teljesen hiábavaló fáradság volt, mert az öregember szájára és fülére mutatva jelezte, hogy süketnéma. Így hát azt sem tudtam megmagyarázni neki, hogy a feltűnő női ruhadarab miként került a birtokomba. Pedig nagyon gyanakodva nézett rám és az arany szandálokra. Csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor a megmentett ruhadarabot az egyik bokorra terítettem, hogy megszáradjon, és elindultam a falu felé.
Nőktől ne várjon az ember hálát.
Úgy véltem, hogy a kimerítő izgalmak után nekem is jogom van egy kis pihenőre, de erre semmi alkalmas helyet nem találtam. Az autóbusz eltűnt Evaristóval együtt. A kocsmában sem volt semmi nyoma az életnek. Úgy látszik, hogy még mindenki aludt.
Csak Mat nem.
Tehát szinte természetes volt, hogy az annyira megérdemelt pihenést az ő szobájában találhatom meg. Illetve az én szobámban, amelyet éjszakára udvariasan átengedtem neki. És az éjszaka már elmúlt.
A szobában még ott lebegett Mat parfümjének könnyű illata, amely az ágyon heverő selyem hálóingből áradt. Ezt áttettem egy székre, és belefeküdtem az ágyba. Óvatosságból nem vetkőztem le. Arra ébredtem fel, hogy valaki gorombán ráz. Mat állt előttem, haragtól villogó szemmel.
– Miért törülközött bele a pongyolámba?
Nedves fürdőtrikója formás testéhez tapadt, és ez a látvány annyira megigézett, hogy most nem tudtam pongyolákkal foglalkozni.
De Mat dühösen rázta előttem a meggyalázott ruhadarabot.
– Ha már szemtelenül az én holmimat használja, miért tette tönkre a pongyolámat, amikor ott volt a törülköző is?
– Kedves Mat, én nem törülköztem bele semmibe. Erről könnyen meggyőződhet, ha megtapogatja az ingemet, amely még mindig nedves. A maga pongyoláját – amelyet könnyelműen a réten hagyott – egy tehén torkából húztam ki. De higgye el, hogy őszintén megbántam.
Mat arca megszelídült egy kicsit, de még mindig kételkedett.
– A tehenek nem esznek pongyolát.
– Nagyon rosszul van tájékoztatva a tehenek szokásáról. De szerencsére szemtanúval tudom bizonyítani állításomat.
Ez egy kicsit elhamarkodott kijelentés volt, mert mit várhat valaki egy olyan tanútól, aki sem a kérdéseket nem érti meg, sem válaszolni nem tud rájuk.
De szerencsére Mat nem tudta, hogy csak süketnéma tanúra támaszkodhatom, és így győzött az igazság.
– Bocsánatot kérek... Ezt nem tudtam. De most legyen szíves, és hagyja el a szobát, mert szeretnék átöltözni.
Ezt olyan kedvesen mondta, hogy barátságtalan dolog lett volna részemről a szoba tulajdonjoga felett vitatkozni vele. Még egy utolsó pillantást vetettem fürdőtrikós alakjára, és kabátom felvéve távoztam a szobából.
Szerencsére már ébren találtam Tepe-Timoteót, aki a piszkos bárpultot törölgette egy még piszkosabb ronggyal.
– Hová tette a vánkosokat? – kérdezte reggeli üdvözlet helyett.
Megmagyaráztam neki, hogy ebben az ügyben Evaristóhoz kell fordulnia. Majd röviden vázoltam az éjszaka eseményeit, és megkérdeztem tőle, hogy hol alhatnék egypár órát.
– Sajnos, az én ágyamban nem, mert a feleségem délig alszik. A cselédlány ágyában sem alhat a konyhában, mert ott főzni kell. De jó, hogy erről beszélünk. Ebédre báránysült lesz. Előételnek pedig hal.
– Most akarja fognia halat?
– Nem. Erre most nincs időm. Már elküldtem a cselédlányt bevásárolni.
Ezután kivittünk a kert végébe két fotelt, amelyekből fürdőkádszerű fekhelyet csináltunk, á la Madame Récamier.
Itt végre álomba szenderültem. De előbb önző módon meghagytam, hogy az ebéddel ne nagyon siessenek.
Ezúttal fehér abrosszal terített asztal várt rám, a közepén virágcsokorral. Mat számára a tegnapi tapasztalat után külön asztalra helyezték el a pohár tejet és a gyümölcsöstálat.
Mat sárga pulóverben jelent meg, és égszínkék kis nadrágban, amely csak a combja közepéig ért.
A terem közepén megállt, és fitos orrát a konyha felé fordítva szaglászni kezdte az onnan kiáradó ingerlő szagokat. Majd habozás nélkül leült velem szemben, pillantásra sem méltatva a számára terített asztalt.
– Áthozzam a tejet és a gyümölcsöt? – kérdeztem udvariasan.
– Ha meg akarja enni, akkor igen. Mert én abból eszem, ami a konyhában sül.
Tepe-Timoteo sietett megjegyezni, hogy a báránysült csak egy személyre készült, és én rendeltem. Mat szemrehányón nézett rám.
– Maga mindent lefoglal magának?
– Legyen nyugodt, a báránysült elég lesz kettőnknek. Boldogan látom vendégül.
– Csak akkor, ha a felét én fizetem.
Ebbe kénytelen voltam belemenni, mivel nem ismertem az ír szokásokat. Így tehát Mat kifizette az ebéd felét, miután majdnem az egészet ő ette meg.
Képtelen voltam vele lépést tartani. Amikor én még mindig az első sült szardínia szálkáival vesződtem, ő már a harmadikat ropogtatta hófehér fogai között.
Mialatt gyanútlanul egy pohár bort töltöttem magamnak, villámgyorsan elfelezte a báránysültet, de olyan igazságtalanul, hogy csak a negyedrésze maradt a tálban. Ebben is egy hatalmas csont volt. Amíg ezzel vesződtem, megette az egész halom sült krumplit, és a maradék kenyérrel gondosan kitörölgette a tálat.
Miután más tennivaló nem volt, a csonttal való küzdelmemet kezdte figyelni.
– Így nem lehet. Ezt kézbe kell venni.
– Nem szokásom.
– Akkor adja ide!
Elvette tányéromról a csontot, és gondosan lerágta. Majd leszopogatta az ujjait, és megtörölte az abroszban.
Önkéntelenül a szomszéd asztal felé néztem, amelyen a tej és a gyümölcsöstál állt. Mat, úgy látszik, megértette gondolatomat.
– Most ideadhatja a tejet és a gyümölcsöt.
A gyümölcsöstálat szó nélkül maga elé húzta, és rövidesen végzett a tartalmával. Utána megitta a pohár tejet, és kényesen elnyújtózkodott.
– Most felmegyek a szobámba. Legyen szíves értesíteni az autóbusz indulása előtt!

V.
A délutánt azzal töltöttem el, hogy bevásároltam a legszükségesebb dolgokat. A drogéria tulajdonosa biztosított róla, hogy ez az utolsó civilizált hely, ahol még vásárolni lehet valamit, mert a hotel környékén csak halászkunyhók és sziklák vannak. Tehát már a drogériából hatalmas csomaggal jöttem ki.
Vettem egy kisebb bőröndöt, és abba szépen elcsomagoltam mindent. De, vesztemre, megnyerte tetszésemet egy széles karimájú szalmakalap, amelynek méretei a vadnyugatra emlékeztettek. Természetesen ez nem állt összhangban városi ruhámmal, így kénytelen voltam kék és vörös kockás ingeket vásárolni, meg egy vászonnadrágot. Ehhez természetesen rövid szárú csizma kellett, és bőröv. Aztán erősen rábeszéltek egy horgászfelszerelés beszerzésére. Ehhez egy összehajtható szék is kellett, mert a sziklán ülni kényelmetlen.
Végül annyi csomagom volt, hogy egy másik hatalmas bőröndöt is kellett vásárolnom. De még így is külön kellett vinnem a halas kosarat és a mentőövet.
Mialatt a kocsma konyhájában megborotválkoztam és átöltöztem, megérkezett Evaristo az autóbusszal.
Nagy elégtételemre szolgált, hogy alig ismert rám.
Tepe-Timoteo búcsúzóul meghívott bennünket egy pohár konyakra. Ezt természetesen viszonoznunk kellett, mind nekem, mind Evaristónak.
Közben megkérdeztem, hogy sikerült ilyen hamar kijavítani a tengelytörést. Megmagyarázta, hogy egy fadarabbal és jó erős dróttal összeerősítette az eltört részeket.
Ez egy cseppet sem nyugtatott meg.
Tepe-Timoteo egy újabb kör ivását indítványozta.
Tiltakozni próbáltam, arra hivatkozva, hogy az autóbusz-vezetőnek nem szabad innia. De Evaristo fölényesen legyintett.
– Ez csak babona!
A harmadik kört csak Mat megjelenése akadályozta meg.
Rá is mély benyomást gyakorolt csodálatos átalakulásom. De még jobban meglepődött, amikor rengeteg poggyászomat felrakták az autóbusz tetejére. Az övé valósággal eltörpült mellette.
Kissé bátortalanul nézegette az ütött-kopott autóbuszt, mielőtt felszállt rá.
Hát még ha tudta volna, hogy már harminchat utas szörnyethalt benne, és most is csak egy fadarabbal és pár szál dróttal van összeerősítve eltört tengelye. De ez a gondolat engem most egyáltalán nem zavart. Talán a megivott hat pohár konyak okozta, hogy végtelen derűvel néztem az elkövetkező események elé.
Határozottan elégedett és boldog voltam, hogy minden elképesztő akadály dacára sikerült az izgalmasan szép, vörös hajú lány mellett maradnom, és íme, együtt fogok nyaralni vele.
Amikor a közeledő vonat füttye hallatszott, Evaristo elindította az autóbuszt.
Rajtunk kívül csak egypár parasztasszony üldögélt a fapadokon, megfelelő batyukkal és kosarakkal. Halászok feleségei voltak, akik bevásárolni jöttek, és most hazaigyekeztek.
Mindegyik kosárban volt legalább egy üveg petróleum, mert átható petróleumszag terjengett az autóbuszban. De ez, hála istennek, pár kilométerenként csökkent, ahogy valaki leszállt. Mert elszórtan laktak a környéken.
Evaristo mindegyiket személyesen ismerhette, mert minden kérdezősködés nélkül állt meg a legképtelenebb helyeken: egy-egy kőrakás vagy telefonpózna mellett. Ilyenkor mindig leállt az ócska autóbusz motorja, és újra be kellett kurbliznia. Végül egy keskeny és meredek útra kanyarodtunk fel. Az autóbusz itt csak csigalassúsággal tudott előrehaladni, és ez is nehezére eshetett, mert keservesen nyögött. Nem csoda tehát, hogy már esteledett, amikor Rocas-Rosasba megérkeztünk. Ez egy nyomorult kis halászfalu volt egyetlen utcával. Még csak templom és kocsma sem volt benne, a legszükségesebb lelki és testi szükségletek ellátására.
Mat egy kissé lehangoltan nézett körül.
– Hol van a Hotel de la Playa?
– Ezen a hegyen túl – mondta Evaristo, és egy meredek sziklatömegre mutatott, amelyre egy szűk ösvény vezetett fel. Ezzel már kezdte is lerakni a pogygyászunkat. Mat megütközve nézett rá.
– Hogyan? Nem visz minket tovább?
– Csak nem képzeli a kisasszony, hogy az autóbusz fel tud mászni erre a hegyre ezen a szűk gyalogösvényen? Ez még maguknak is nehéz lesz.
– A prospektusban az áll, hogy az autóbusz végállomásától a hotelig tízperces kellemes séta vezet.
– Hogy mi van a prospektusban, az nem érdekel. De ajánlom, hogy fogadjanak öszvéreket, mert a sok poggyásszal nem lesz kellemes ez a séta.
Mikor Evaristo elrobogott ócska autóbuszával, úgy éreztem, hogy az utolsó szál is elszakadt, amely a civilizált világhoz kötött.
Az öszvérfogadás nem bizonyult könnyű feladatnak.
Először Mat próbálkozott meg vele, azt állítva, hogy az ilyen dolgokhoz a nők sokkal jobban értenek.
Semmi gyakorlatom nem lévén, az öszvérfogadásban, nem tudtam ezt az állítását megcáfolni. De a biztonság okáért el akartam kísérni. Ezt azzal utasította vissza, hogy valakinek vigyázni kell a poggyászra.
Elővettem összehajtható horgászszékemet, és helyet foglalva a bőröndök halmaza mellett, figyelemmel kísértem Mat öszvérkereső útját.
Az első házból rögtön kijött, és bement egy másikba. De ott sem időzött sokáig. Így lassan végigment a falu utcájának egyik oldalán, majd átkelt a másik oldalra, hogy azt is végigjárja. Ám az utolsó házból is öszvér nélkül jött ki.
– Most magán van a sor! – mondta, amikor újra mellém ért.
– Hogyhogy rajtam? Hiszen maga már az összes házat végigjárta.
– Nem látja azokat a házakat ott a hegyoldalban?
Valóban, a közeli hegyoldalban még állt pár ház szétszórtan és meglehetős magasságban. Mindjárt megértettem, hogy az öszvérkeresés miért alakult át férfimunkává. Már az első házban öszvérre bukkantam. De a tulajdonos kereken visszautasította ajánlatomat.
– Az öszvérek egész nap dolgoztak. Éjjel pihenniük kell.
– De hiszen csak egy rövid útról van szó.
– Látszik, hogy maga még nem járt ezen az úton.
Az én házról házra járásom összehasonlíthatatlanul kellemetlenebb volt, mint Maté. Nekem fel és le kellett mászkálnom a sziklákon. De az ötödik házban végre szerencsével jártam. A tulajdonosnak csak egyetlen szamara volt ugyan, de biztosított róla, hogy már többször megtette vele ezt az utat. Amikor a szamarat kivezette az istállóból, rögtön vissza akartam lépni az üzlettől. Kicsike kis jószág volt, hatalmas elálló fülekkel, szomorú szemeivel szinte szemrehányón nézett rám.
– Nem hiszem, hogy ez elbírja a mi poggyászunkat.
– Ez? Rakjon rá ötszáz kilót, és úgy felfut vele, mint a nyúl – mondta sértődötten a gazda.
Ez az érv nem győzött meg ugyan, de semmi kedvem nem volt tovább mászkálni a sziklás utakon, hogy esetleg jobb teherhordót találjak. Amikor Mat meglátta a szamarat, megvetően mért végig.
– Tudatom, hogy az ilyen dolgokat nem lehet férfiakra bízni. Hogy képzeli azt, hogy ezt a szegény kis szamarat ennyire megterheljük?
Elmondtam neki a gazda meséjét az ötszáz kilóról és a nyúlról, ez azonban csak gúnyos kacagást csalt ki belőle.
– Rendben van. De maga fogja vinni a szamarat, ha kidől.
Ám úgy látszik, a gazda hazugságában volt némi igazság. Amikor a szamár hátára felkötöztük a poggyászt, az egyáltalán nem lepődött meg, és fürge léptekkel elindult felfelé a hegyi úton. Alig tudtuk követni.
Csodálkozásunk nem sokáig tartott. A szamár váratlanul megállt, és a legnagyobb nyugalommal az útszéli sovány füvet kezdte harapdálni.
A gazda éktelen káromkodásban tört ki, és vastag botjával ütlegelni kezdte a szamarat. Szerencsére Mat előkelő lányintézetben nevelkedett Barcelonában, és így nem értette meg a népszerű kifejezéseket, amelyeket az apácák szájából sohasem hallott, és amelyek alkalmasak voltak arra, hogy egy szelídebb lelkületű matrózt is zavarba hozzanak. De annál jobban felháborodott a szamár ütlegelése miatt. Pedig ennek jótékony hatása tagadhatatlan volt, mert a szamár azonnal elindult.
Mat felháborodottan fordult a gazdához.
– Nagyon kérem, hogy ne ütlegelje ezt a szerencsétlen állatot. Nem elég, hogy olyan munkára kényszeríti, amely felülmúlja az erejét, hanem még igazságtalanul bántalmazza is?
Bevallom, hogy ezekben a percekben osztottam Mat véleményét. A gazda csak a vállát vonogatta.
– Nekem mindegy. Én csak a maguk érdekében vertem a szamarat. Ha nem akarják, hát nem verem. Majd meglátják.
Amikor a szamár újra megmakacsolta magát, békés módon iparkodtunk elindítani. Én elölről húztam, Mat hátulról tolta. A gazda gúnyos közönnyel nézte erőlködésünket. A szamár pedig békésen legelt, mint akit egyáltalán nem érdekel az ügy. Negyedórás hiábavaló erőlködés után Mat a gazdához fordult.
– Hogy hívják a szamarat?
– Tepának, mint az anyósomat.
Ez mindenesetre lélektani magyarázatot adott arra, hogy miért verte olyan kíméletlenül. Mat most kedvesen és behízelgő hangon beszélni kezdett a szamárhoz.
– Gyere, Tepa! Ne makacskodj!... Indulj meg szépen... Tepa, légy okos!
De Tepa nem akart okos lenni. Azért volt szamár.
Erre én próbáltam meggyőzni Matet, hogy engedélyezze a szamár megverését. Nagyon nehezen belement, de kikötötte, hogy a gazda csak egyet üthet a szamárra, és nem nagyon erősen. Ám így is elfordult, hogy ne kelljen néznie a szegény állat szenvedését.
A gazda jól kihasználta Mat elfordulását, mert olyan hatalmasat húzott a szamár fenekére, hogy az ész nélkül rohanni kezdett. Én is sajnáltam a szegény szamarat, de a részvétnek is vannak határai.
Egy óra múlva egy vastag ágat törtem le az egyik bokorról, és én is verni kezdtem a gazdával együtt. Újabb fél óra múlva Mat is csatlakozott hozzánk.
Ennek köszönhettük, hogy éjfél felé megérkeztünk a Hotel de la Playa elé.
Mindkettőnket lenyűgözött a szemünk elé táruló látvány. A hold ezüstös fényében szinte vakítóan ragyogott az álomszerű fehér kastély, amelynek márványlépcsőit szelíden nyaldosták a tenger habos hullámai.
Úgy fellelkesültünk, hogy egy csapásra elfelejtettük az utazás minden fáradalmát. Önfeledten bámultuk ezt a valószínűtlen képet, amely olyan volt, mint valami fantasztikus festmény. Merengésünkből a gazda hangja riasztott fel, aki közben lehányta a poggyászt a szamárról, és most a kialkudott bért kérte. Amint kifizettem, rögtön el is tűnt szamarával együtt a sziklák között.
A kastély ablakai mögött nem láttunk világosságot. Vastag tölgyfa kapuja zárva volt.
A legszorgosabb kutatás dacára sem sikerült felfedeznem semmi csengőszerű dolgot a kapu környékén. Tehát kopogni kezdtem. De ez a kopogás nagyon szerénynek és hatástalannak bizonyult. Erre öklömmel kezdtem verni a kaput. Ennek csak az lett az eredménye, hogy megfájdult a kezem. Egy nagyobb követ kerestem, és azzal folytattam a döngetést. Semmi hatás. Elhatároztam, hogy megkerülöm az épületet. Hátha van valami hátulsó bejárat.
Meggondolatlanul azon az oldalon indultam el, amelyet nem világított meg a hold fénye. A falat tapogatva haladtam előre a sötétben. Valami kemény tárgyban megbotlottam, és ráestem egy másik kemény tárgyra, amelynek egy része csodálatos módon folyékony volt. Mikor feltápászkodtam, és gyufát gyújtottam, megállapítottam, hogy egy falnak támasztott gereblyében botlottam meg, és egy teknőbe estem bele, amely félig volt valami piszkos folyadékkal. De azt is láttam, hogy ezt az utat nem ajánlatos folytatni. A gyufa halvány fényében különböző akadályok homályos képe tárult elém. Közvetlenül mellettem pedig hatalmas pöcegödör tátongott. A gondviselés különös jóságának köszönhettem, hogy nem zuhantam bele.
Eldobtam a körmömre égett gyufát, és másikat akartam gyújtani, hogy visszavonulásomat biztosítsam. De a másik gyufára nem volt szükség. Egyszerre csodálatos világosság támadt, amelyet a gondviselés újabb csodájának véltem. Ám rögtön rájöttem egyszerű magyarázatára. Az előbb eldobott izzó gyufavég széles karimájú szalmakalapomra hullott, amely esésem következtében a teknő mellett hevert.
Az ember nem is hinné, hogy milyen csodálatos gyorsasággal ég el egy szalmakalap. Csak addig világított, amíg az épület sarkáig visszaértem.
– Csodálom, hogy végre valamit sikerült elintéznie – mondta Mat, és felemelte kézitáskáját.
– Nem értem, hogy miről beszél.
– Hát nem engednek be bennünket? Mert hallottam, hogy kinyitottak egy ablakot, aztán világosság támadt, és maga valakivel beszélt.
Valószínűleg a teknőbe való esésem zaját vélte ablaknyitásnak. De erről nem akartam felvilágosítani. Sem a kalap tragédiájáról. Sem arról, hogy nyilván káromkodásomat hallotta beszélgetésnek. Így hát csak arra az egyszerű magyarázatra szorítkoztam, hogy csak egy gyufát gyújtottam.
– Na és?
– Azt hiszem, jobb lesz, ha tovább döngetjük a kaput.
Mat ingerülten kifakadt.
– Már látom, hogy mindent nekem kell intéznem. De biztosíthatom magát, hogy öt percen belül bent leszünk.
Dühösen földhöz vágta a kézitáskáját, amely ebben a pillanatban kinyílt, és minden benne lévő holmi szanaszét gurult.
Amíg térden állva összeszedtük a kihullt tárgyakat, azon gondolkoztam, hogy figyelmeztessem-e Matet a teknőre és a pöcegödörre. De úgy döntöttem, hogy nem szólok egy szót sem. Mindenesetre sokkal szerényebb és alázatosabb lesz, miután kihalászom a pöcegödörből. De Mat – a nők pokoli szerencséjével – a másik oldalt választotta. Rövidesen hallani lehetett, hogy sorban kopogtatja az összes ablakot. Ez azonban semmi eredménnyel nem járt. A kastély csendbe és sötétbe burkolódzva aludni látszott. Hirtelen üvegcsörömpölést hallottam. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történt. Első gondolatom az volt, hogy Mat segítségére kellene sietnem, de végül úgy határoztam, megvárom, amíg segítségért kiabál. Enynyit mindenesetre megérdemel. Ebben a pillanatban csikorogva kitárult a nehéz tölgyfa kapu.
Mat megjelent a küszöbön, és a világ legtermészetesebb hangján rám szólt:
– Hordja be a bőröndöket!
– Mi történt?
– Semmi. Betörtem egy ablakot, és bemásztam az előcsarnokba. Belül csak egy retesszel volt bezárva az ajtó.
Szó nélkül behordtam a bőröndöket, azzal a homályos érzéssel, hogy megérkezésünk nem a legillendőbb formaságok között történik.
Az előcsarnokból széles márványlépcső vezetett fel az emeletre. Ennek a lépcsőnek a tetején most váratlanul megjelent egy sejtelmes, fehér alak, kezében égő gyertyával. De nem volt időm jobban szemügyre venni a kísértetet, mert a gyertya ebben a pillanatban elaludt.
Felkiáltottam, mert Mat olyan erővel ragadta meg a karomat, hogy körmei húsomba mélyedtek. A sötétből egy női hang hallatszott:
– Csukják be az ajtót!
Mat lihegve súgta a fülembe, hogy meneküljünk, és megmagyarázhatatlan módon rögtön el is tűnt mellőlem.
A női hang újra türelmetlenül megszólalt:
– Csukják be az ajtót, mert léghuzatban nem tudom a gyertyát meggyújtani.
Ez mindenesetre megnyugtató volt, mert a kísértetek nem szoktak gyertyákat gyújtogatni. Elindultam az ajtó felé, de közben megbotlottam Mat testében, aki ájultan hevert a kőpadlón.
Jóleső elégtétellel töltött el a gondolat, hogy a szemtelen szépséget én moshatom fel ájultságából. De előbb becsuktam az ajtót, hogy világosságot gyújthassunk. Amikor a gyertya fénye újra fellobbant, a kísértet csinos fiatal lánynak bizonyult, aki földig érő, vastag vászon hálóinget viselt.
– Kicsoda maga? – kérdeztem.
– A szobalány vagyok. Mi történt a kisasszonnyal?
– Semmi különös. Egy kicsit elájult.
A szobalány segítségével felfektettem Matet egy régi stílusú bőrpamlagra, amely nagy fejű rézszögekkel volt kiverve. Mindenesetre kényelmetlenebb fekvés eshetett rajta, mint a kőpadlón, de ez volt az egyetlen bútordarab az előcsarnokban, amely ájult nők befogadására alkalmasnak látszott. Mat rögtön magához tért, amint egy pohár vizet zúdítottam az arcába. Végtelen szemrehányással nézett rám, de nem szólt egy szót sem. A pulóvere is annyira átnedvesedett, hogy nem mertem semmiféle gúnyos megjegyzést tenni a kísértetektől való oktalan félelemről.
A formaságokat hamar elintéztük. Ezután a hálóinges szobalány felkapta Mat bőröndjét, és elindult vele a lépcsőn, hogy szobájába vezesse. Mivel a gyertyát is magával vitte, teljes sötétségben maradtam.
Gondoltam, ha egy kicsit várok, a szemem hozzá fog szokni a sötétséghez, és megtalálom a bőrpamlagot, amely valahol ott volt a sötétben pár méternyire tőlem. Mert minden tagom annyira fájt, hogy alig tudtam lábon maradni.
De ez olyan sötétség volt, amelyhez emberi szem nem szokhatott hozzá. A várakozás pedig hosszúra nyúlt.
Óvatosan megindultam a sötétben. Ekkor valami halk és fenyegető morgásra lettem figyelmes. Két tüzes szem fénye villant fel előttem, és lassan közeledett felém. Egyszerre elfelejtettem minden józan gondolatomat a kísértetektől való félelem oktalanságáról. Meggondolatlan gyorsasággal hátrálni kezdtem, és így nem csoda, hogy a padlón felhalmozott bőröndjeimben megbotolva hanyatt estem. A kísértet rám vetette magát. Valami furcsa meleg nedvességet éreztem arcomon. Szerencsére torkom felmondta a szolgálatot, és így nem tudtam felsikoltani. Mert ebben a percben megjelent a szobalány a lépcső tetején a gyertyával a kezében. A gyér világítás dacára rögtön láttam, hogy egy hatalmas fekete kutya ül a mellemen, és barátságos farkcsóválás közepette az arcomat nyalja. A szobalány rákiabált a kutyára.
– Plútó! Micsoda dolog ez?
Plútó rögtön abbahagyta a velem való barátkozást, és vidám csaholással rohant a szobalányhoz, akit sikerült feldöntenie. Amíg lefelé szánkázott a lépcsőn, hálóinge a nyakáig felszaladt, de sajnos, ugyanebben a pillanatban a gyertya is kialudt.
Annyit azonban sikerült megállapítanom, hogy a vastag hálóing formás testet takar.
A szobalány megszólalt a sötétben:
– Van egy szál gyufája? Mert az enyém már elfogyott.
Még volt pár szál gyufám, és így sikerült újra meggyújtani a gyertyát. Ezután a szobalány hatalmasat rúgott a kutyába, amely akkor már a horgászkosaramat rágta.
A poggyásszal megrakodva elindultunk az én szobám felé. A lépcső széles folyosóra vezetett, amelyből a szobák ajtói nyíltak. Az egyik ajtó mögül hangos gramofonzene hallatszott. Mindenesetre megnyugtató érzés volt, hogy olyan vendégek is élnek ebben az öreg kastélyban, akik még ebben a késői órában is zenével szórakoznak. Ez ifjúságra és vidámságra vallott. De elfeledkeztem az öreg Fernandóról és gramofonlemez-gyűjteményéről. A szobalány megállt az egyik ajtó előtt a folyosó végén.
– Legyen szíves, készítse elő a gyufát, hogy meggyújthassuk a gyertyát.
– Hiszen ég – mondtam csodálkozva.
– De rögtön ki fog aludni, amint kinyitom az ajtót.
Így is történt. Az ajtó kinyitása olyan léghuzatot okozott, hogy majdnem a horgászkosarat is kitépte a kezemből.
Sötétben botorkáltunk a szobában, és miután a szobalány gondosan becsukta az ajtót, újra meggyújtottam a gyertyát. Ez a művelet ezúttal három szál gyufába került, mert hiányzott belőlem a szobalány szakértelme, aki tenyerével oltalmazta a gyufa lángját.
Végre körülnézhettem a szobámban, amely kisebb táncteremnek is beillett volna. Két hatalmas ablaka a tengerre nézett. Legalábbis ezt állította a szobalány, mert az ablakokat védő zsalugáterek gondosan zárva voltak, és semmi fény nem szűrődött be rajtuk. Ennek dacára olyan léghuzat uralkodott a szobában, amely fenyegetően lobogtatta a gyertya lángját.
Ez a léghuzat – mint később tapasztaltam – csodálatos jelenség volt. A tenger felől jött, és ezért állandó halszaggal töltötte meg az egész házat. Behatolt a csukott ablakok résein, az ajtók alatt, a hatalmas kulcslyukakon. A szobában lévő könnyebb fajsúlyú tárgyakat mind egy sarokban gyűjtötte össze. Ajtónyitáskor pedig a bőröndöket is leemelte a szekrény tetejéről.
A szoba berendezése nagyon kedvemre való volt.
A széles ágy, az öblös szekrény, a vastag lapú tölgyfa asztal, a faragott karosszékek öreg, patinás bútorok voltak. Még a legfiatalabb is megérte már századik születésnapját. És ebben a korban nem takarékoskodtak sem a fával, sem a munkával.
Az egyik falon hatalmas kép lógott, amely valami hajótörést ábrázolt. A másik falon pedig egy középkori ruhába öltözött szakállas férfi életnagyságú képe. Lehet, hogy Kolumbusz Kristóf volt, bár Cervantesre is nagyon hasonlított. Az igaz, hogy megvolt mind a két karja, de lehet, hogy a festmény még a lepantói csata előtt készült.
A szobalány meggyújtotta az ágy melletti asztalon álló gyertyát, és jó éjszakát kívánt.
– Ne menjen még! – mondtam gyorsan.
A szobalány kérdőn nézett rám.
– Szeretném, ha még egy kicsit maradna.
A szobalány az ágyra pillantott, aztán rám, és tagadólag rázta meg fejét.
– Ne értsen félre. Ha most kinyitja az ajtót, kialszik a gyertya, és nincs már egyetlen szál gyufám sem. Tehát legyen szíves megvárni, amíg a bőröndből kiveszem a legszükségesebb dolgokat.
A szobalány bólintott.
Kivettem bőröndömből a fehér és lila csíkos pizsamát, amely erősen magán viselte a falusi üzlet bélyegét. De a szobalányra mély benyomást gyakorolt. A pizsamáról rögtön eszembe jutott, hogy elfelejtettem papucsot venni. Bizalmatlanul néztem a fekete-fehér kockás kőpadlóra. De ha még csak ezt felejtettem
volna el! Elsősorban több csomag gyertyát és több száz doboz gyufát kellett volna vásárolnom.
Amikor a kicsomagolással elkészültem, a szobalány eltávozott, és a szoba sötétségbe borult. Kissé nyugtalan éjszakám volt.
Álmomban a hajótörést ábrázoló festmény megelevenedett, és ott küzdöttem én is Mattel együtt a tajtékos hullámokon úszkáló hordók és gerendák között.

VI.
Másnap verőfényes reggelre ébredtem.
Amikor nagy nehezen kinyitottam az ablakokat és a zsalugátereket, megigézve bámultam az elém táruló látványt. A türkizkék színekben játszó tenger szelíd hullámokkal nyaldosta a part vörös szikláit, fehér fodorral szegélyezve őket. Fölötte a világoskék égen csak apró, foszlányos bárányfelhők úsztak.
Teleszívtam tüdőmet a sós tengeri levegővel, amelyet gyenge szél hajtott felém, és egyszeriben farkaséhséget éreztem. Nem csoda, mert a Mattel igazságtalanul megosztott ebéd óta egy falatot sem ettem.
De hiába kerestem csengőt vagy ahhoz hasonló valamit, amivel magamra vonhattam volna a szobalány figyelmét. Le kellett volna mennem a földszintre, hogy reggelit rendeljek. És méghozzá mezítláb. Tehát inkább amellett döntöttem, hogy lent reggelizem.
A meleg víz szerzése is hasonló kényelmetlenségekkel járt volna. Kénytelen voltam a lavórban lévő jéghideg vizet felhasználni mosdásra és borotválkozásra. De legalább felfrissültem tőle.
Az előcsarnokban senki sem tartózkodott. A nappali fényben sokkal barátságosabbnak látszott ez a márványoszlopos, széles helyiség, amelynek kőfalait régi fegyverek és sisakok díszítették. De azt is megállapítottam rögtön, hogy minden ablaka be van törve. Tehát Mat az egyetlen ép ablakot törte be az éjszaka, hogy bejusson ide.
Ez mindenesetre jellemző a nőkre.
Arra lettem figyelmes, hogy valahol a közelben egy női hang valami szomorú dalt énekel egy halászról, aki az esküvője előtti napon a tengerbe fúlt. Megindultam a hang irányába, és a konyhába érkeztem, ahol a szobalány éppen kávét főzött, és tele torokból énekelt. Ezúttal hálóing helyett rövid, fekete szoknyát és fehér blúzt viselt. Öltözékét piros papucs egészítette ki.
Kénytelen voltam a tengerbe fulladt halász szomorú dalát félbeszakítani, hogy megrendeljem a reggelimet. A szobalány biztosított, hogy pár perc múlva kész a kávé, csak üljek le nyugodtan az ebédlőben.
Az ebédlő, a kastély stílusát meghazudtolva, teljesen modern volt. Viszont az is látszott rajta, hogy ezeket az asztalokat és székeket már a féllábú tengerész szerezte be, akinek nem volt elég anyagi ereje, sem megfelelő ízlése erre a feladatra. Az egyszerű nádfonatú asztalokat különböző színű abroszok borították, és fehérre festett konyhaszékek álltak körülöttük.
A szoba egyetlen ékessége Mat volt, aki ezúttal világoskék fürdőtrikóban ült az egyik asztal mellett.
Tele volt túláradó életörömmel, amely még azt is elfeledtette vele, hogy haragban vagyunk. Barátságos vidámsággal fogadta üdvözlésemet.
– Hogy aludt? Remélem, hogy elégedett. Mit szól ahhoz, hogy ilyen remek helyre hoztam magát? Látta, milyen isteni a kilátás? És a tenger? És ezek a vörös sziklák?
Mindenesetre köszönetet mondtam neki. Hogy ne rontsam el a hangulatát, azt sem említettem meg, hogy az éjjel az előcsarnok egyetlen ablakát verte be.
A reggeli jóízű falusi kenyérből, friss vajból és bizonytalan ízű kávéból állt.
Mat vidámsága engem is annyira megszédített, hogy – a múltat feledve – egy asztalhoz ültem vele. Ennek köszönhettem, hogy minden gyorsaságom dacára az én reggelim felét is megette. És máris rohant fürdeni.
Elhatároztam, hogy követem példáját, és felmentem szobámba, hogy egyszerű fürdőnadrágomat magamra öltsem.
A sziklás úton a tengerig menni mezítláb valóságos megpróbáltatás volt.
Óvatosságból bemártottam a lábujjam a vízbe, de olyan embertelenül hideg volt, hogy rögtön lemondtam a fürdésről. Helyette a horgászás örömeit választottam. A kellemetlen csak az volt, hogy horgászfelszerelésemért fel kellett mennem a házba, ahová felsebzett talpakkal érkeztem meg.
Szerencsére idejében eszembe jutott, hogy a horgászáshoz csalétekre is szükségem van. Gilisztát keresni a sziklák között kilátástalan feladatnak látszott, így tehát a legyek mellett döntöttem. Annál is inkább, mert tapasztaltam, hogy a konyhában százszámra röpködtek.
A tűzhely mellett csak egy mogorva öregasszonyt találtam, aki a tüzet élesztgette, közben olyan éktelenül káromkodott, hogy lényegesen növelte spanyoltudásomat ezen a téren.
A légyfogás nem bizonyult könnyű feladatnak. Ha itt lett volna a szobalány, bizonyára segített volna. A mogorva öregasszonyt nem mertem belevonni a légyvadászatba. De erre nem is volt szükség, mert észrevettem, hogy a mennyezetről enyves papírszalag lóg alá, amely tele van ráragadt legyekkel. Tehát ezeket kezdtem leszedni. Nem minden nehézség nélkül, mert a legyek folyton az ujjaimra ragadtak. Végül az enyves papírszalag is a nyakamba esett, és csak egy fél óráig tartó megfeszített küzdelemmel sikerült megszabadulnom tőle. De mindenesetre gyufaskatulyám tele volt ragadós legyekkel.
A horgászat örömei csak egy percig tartottak.
Alig dobtam be a horgot, máris lehúzta valami. Amikor kirántottam, hatalmas hal fickándozott rajta. De nem olyan hal, amelyet szívesen fog az ember. Undorító feje volt, és testét hosszú hegyes tüskék borították.
Le kellett volna venni a horogról, de nem tudtam, hogyan. Nem mertem megfogni a tüskék miatt. Viszont a horgon hagyni sem lehetett, mert ez a horgászat végét jelentette volna.
Az egyetlen megoldás az lett volna, ha valakit találok, aki leveszi a halat a horogról. De ki legyen az? A környéken nem volt egyetlen élőlény sem. Mat pedig a nyílt tengeren úszkált. Csak egy kis kék folt látszott belőle.
Mentő ötletem támadt, és megindultam a ház felé, magam elé tartva horgászbotomat, amelynek horgán a tüskés hal ficánkolt.
Megkértem a mogorva öregasszonyt, hogy süsse meg nekem a frissen fogott halat, abban a reményben, hogy leveszi a horogról.
– Ezt ugyan meg nem eszi az úr, mert csupa szálka, és a húsa is rossz ízű.
– Akkor is vegye le és dobja el.
Az öregasszony konyharuhába burkolt kézzel letépte a halat.
– Eldobni azért nem kell, mert az öreg Fernandónak ez is elég jó lesz. A nyavalya törje ki!
Újra lementem a tengerpartra, bizakodva, hogy sikerül rokonszenvesebb halat fognom. De ez hiú ábránd maradt. Egy perc múlva még nagyobb és még rondább tüskés halat fogtam.
Az öreg Fernandónak határozottan jó napja volt. Megindultam a ház felé a második hallal.
A konyhában már a szobalányt is ott találtam. Egy hatalmas konyhakést élesített. A szomszéd helyiségből a mogorva öregasszony hangja hallatszott.
– Elza! A fene vigyen el! Mikor ölöd meg már a kecskét? Elfelejted, hogy még meg is kell nyúzni.
Csak akkor vettem észre egy kicsi fekete kecskét, amely a kőpadlón heverő salátaleveleket kóstolgatta. Közben vidáman ugrándozott, mit sem sejtve a fenyegető veszélyről.
– Miért akarják megölni ezt a kis kecskét? – kérdeztem megdöbbenve.
– Hogy legyen ebéd – válaszolt Elza, a szobalány.
– És nem lehet más húst kapni?
– A faluban nincs mészárszék. Csak élő állatokat adnak el.
– Akkor miért nem vesz csirkét vagy kacsát?
– Mert nem lehet kapni.
Ezzel máris elkapta a kecske fejét, és a két lába közé szorította.
– Megálljon! Mibe került ez a kecske?
– Száz pezetába.
– Kétszáz pezetát adok érte.
– Miért? – kérdezte Elza, és csodálkozva bámult rám.
– Mert sajnálom. És nem akarom, hogy megölje. Elzára csábítón hatott a nem remélt haszon, és rögtön elengedte a kecskét.
De akkor berohant a konyhába a mogorva öregasszony, és kiragadta Elza kezéből a kést. Kijelentette, hogy nem hajlandó lemondani a kecskéről, és ezért személyesen öli meg.
Neki is kellett ötven pezetát adnom, hogy megakadályozzam a gyilkosságot.
A haláltól megszabadult kecske érthetetlen módon a kést kezdte nyalni.
– De akkor mi lesz az ebéddel? – kérdezte Elza.
– Menjen vissza a faluba, és vegyen valami mást.
– Ezt könnyű mondani. A falu innen öt kilométerre van. És micsoda út! Csak délután érek vissza.
A mogorva öregasszony az ötven pezetás nyereség után már nem találta olyan rossz ízűnek a tüskés hal húsát. Biztosított, hogy el lehet készíteni olyan módon, hogy az ujjunkat is megnyaljuk utána. Csak iparkodjak többet fogni.
Biztonság okáért egy kötelet kötöttem a kecske nyakába, és levittem magammal a tengerpartra. Ez nem nagyon tetszett neki, és mindenáron fel akart öklelni. Berzenkedése csak gyerekes játék lett volna, ha a tengerpartra vezető sziklás út nem lett volna olyan meredek. Így kétszer is elestem, és közben a hálátlan jószág hol az orromba, hol az oldalamba döfködte kis szarvait.
A kecske nem bizonyult jó kabalának.
A tüskés halak elkerülték a horgomat. Egyet sem tudtam fogni, pedig órákig ültem az éles sziklákon. Tudniillik a horgászszéket nem sikerült felállítani az egyenetlen talaj miatt.
Mat úgy jelent meg előttem, mint a habokból kiemelkedő Venus.
A víz alatt úszva közelítette meg a sziklát, amelyen ültem, hogy meglepjen. Majomügyességgel mászott fel a sziklára, és csak akkor vettem észre, hogy a horog beleakadt a fürdőtrikójába, pont a legkényesebb helyen.
– Ne üljön le! – kiáltottam rá.
– Miért ne?
– Mert beleül a horogba.
Mat fürkészve nézett körül.
– Hol tartja maga a horgait?
– A vízben.
Mat rosszat sejtve hátranyúlt, és rögtön felfedezte a horgot. De várakozásom ellenére nevetni kezdett.
– Ki tudja venni a horgot anélkül, hogy eltépje a fürdőruhámat? Mert én hátra nem látok.
Biztosítottam, hogy mindent el fogok követni, mire hátat fordított nekem, és lehajolt. Remegő kézzel láttam a kényes művelethez, de várakozáson felül sikerült. A horogtól megszabadult Mat megrázta vörös hajfürtjeit, és telefröcskölt sós vízzel.
– Tudja, hány kilométert úsztam? Legalább tízet. Olyan éhes vagyok, mint a farkas.
Ez rossz hír volt.
– És hogy ment a horgászat? Mert itt egy halat sem látok. Csak ezt a kecskét. Ezt hol fogta?
– Vettem.
– Miért?
– Mert tetszik nekem.
– Valóban nagyon kedves kis állat. De nem tudom, hogy mit akar ezzel a kecskével kezdeni.
Ezt még én sem tudtam.
A kecske odadörzsölődött Mat vizes combjához, és nyalni kezdte róla a sós vizet.
Ez volt egyetlen épelméjű cselekedete, amióta ismertem.
Mat megsimogatta a kecske fejét.
– Milyen nevet fog adni neki?
Őszintén szólva erre még nem is gondoltam, de rögtön kész voltam a válasszal.
– Ildának fogják hívni.
– Ilda? Furcsa név. Miért éppen Ilda?
– Mert ez az a darabka, amelyet maga levágott a nevéből, Mathilda. És nem akarom, hogy kárba veszszen.
Mat furcsa mosollyal nézett rám.
– Erről jut eszembe, hogy semmit sem tudok magáról. Még a nevét sem. Maga pedig majdnem mindent tud rólam.
– Téved. Egy nőről sohasem lehet tudni semmit. Maga viszont mindent tud rólam, amit egy férfiról
tudni kell. És tökéletesen ismeri életem történetét is. Mert ez azzal kezdődik, hogy magát megláttam.
– Casanova – mondta nevetve Mat.
Ez a név érdemtelenül ragadt rám, mert soha egyetlen nőt sem csábítottam el. Mindig ők csábítottak el engem.
Összeszedtem horgászszerszámaimat, és felmentünk a házba. A kecskét ezúttal Mat vezette, és az olyan engedelmesen ment utána, mintha egész életében pórázon vezették volna.
A tágas ebédlőben csak egy asztal volt megterítve. Két személy számára. Mat összeráncolta a szemöldökét.
– Ezek, úgy látszik, azt hiszik, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk.
Megmagyaráztam neki, hogy nevetséges dolog volna, ha külön asztalnál étkeznénk, és ezzel dupla munkát adnánk a személyzetnek. De ez Matet nem nyugtatta meg. Amikor a szobalány megjelent a levesestállal, rögtön feléje fordult.
– Szeretném, ha tudomásul venné, hogy ezzel az úrral a vonaton ismerkedtem meg, és semmi közöm sincs hozzá.
Elza tanácstalanul bámult rá. Időbe tellett, amíg megértette, illetve amíg félreértette Mat szavainak értelmét. Ekkor megértőn kacsintott ránk.
– Értem.
Mat, aki éppen a levest merte, nem látta a kacsintást, és így nem vette észre, hogy szavai ellenkező hatást értek el.
Én meglehetős izgalommal néztem az ebéd elé, amelynek minőségéért bizonyos felelősséget éreztem.
A tüskékből sikerült megállapítanom, hogy az első tál étel halleves, amelyhez az általam fogott halak fejét és farkát használták fel.
Nem tudom, hogy milyen levesekhez vannak szokva Írországban, de Mat egy szót sem szólt, amikor a levest megette.
Lehet, hogy tíz kilométeres úszás után én is megettem volna.
A második tál étel tojásrántotta volt zöldpaprikával és paradicsommal. Ez egy kicsit felvillanyozott. Ezután a főétel következett.
Mat szeme felcsillant, amikor a hatalmas, aranyszínűre sült halat meglátta. Ezután egy darabig köpködte a szálkákat, majd dühösen lecsapta a villát.
– Ez a hal ehetetlen. Mi van utána?
– Sajt vagy gyümölcs – mondta a szobalány szégyenkezve.
– És ez az a bőséges és ízletes ellátás, amit a prospektusban ígérnek?
Elza szemrehányón nézett rám és a kecskére, amely éppen a cipőmet rágta.
Kénytelen voltam megmenteni a ház becsületét, és elmeséltem a kecskevásárlás történetét. Mat fel volt háborodva.
– Ha annyira szereti az állatokat, akkor miért ette meg a tojásokat? Azokat is kikelthette volna, hogy az ártatlan kis csibék megszülethessenek.
– Kedves Mat – iparkodtam a szívére hatni –, nem hiszem, hogy képes volna megenni ezt a szerencsétlen kiskecskét.
– Nyersen nem.
– Gondolja meg, hogy alig élt még. És olyan kedves.
– Vegye tudomásul, hogy Írországban nemzeti étel a fiatal bárány. És a kisbárányok sokkal kedvesebbek, mint ez a kecske. Vagy talán maga még nem evett fiatal bárányt?
– Ettem. De nem voltam ott, amikor megölték. Maga is másképp beszélne, ha látta volna ezt a kiskecskét, amikor a konyhában a nyakára tették a kést.
– És miért kellett magának a konyhába mennie?
– A hal miatt. Mert... – Gyorsan elhallgattam, de már késő volt.
– Szóval maga fogta ezt az undorító halat? Gondolhattam volna... De figyelmeztetem, ha még egyszer halat mer hozni a konyhára, összetöröm a horgászbotját.
Az sem hangolta jobb kedvre, hogy az én sajtomat és gyümölcsömet is megette. Duzzogva ment fel a szobájába.
Bosszantott, hogy a kecske így belegázolt a szerelmi életembe. Elhatároztam, hogy szabadulni fogok tőle, nehogy puszta jelenlétével olyan emlékeket idézzen fel Matben, amelyek kedvezőtlenek rám nézve.
Először is megvesztegettem Elzát, hogy menjen be a faluba, és a föld alól is kerítsen vacsorára egy pár csirkét vagy kacsát. Ezután elindultam sétálni a kecskével.
Semmi kialakult tervem nem volt, de szerettem volna úgy szabadulni tőle, hogy ez számára ne legyen tragikus.
A feladat nem volt könnyű, és a legnagyobb fejtörés után sem jutott eszembe okosabb megoldás, mint az, hogy egyszerűen szabadon engedjem. Ám lássa ő, hogy mi lesz vele. Én semmi esetre sem fogom látni.
Amikor egy jó órányi járásra voltunk a háztól, leoldottam a kecske nyakáról a kötelet. A terep kedvezőnek látszott, mert a sziklák között itt is, ott is fű sarjadozott.
– Eredj, Ilda! Szabad vagy! Menj legelni!
Ilda harapdálni kezdte a sovány füvet, és én megkönnyebbült szívvel fordítottam hátat neki. Elindultam visszafelé a sziklák között kanyarogva, és amikor már elég messze voltam a tett színhelyétől, leültem egy kissé megpihenni.
Pár perc múlva halk zörgésre lettem figyelmes. Egy száraz bokor mögül előbújt a kecske, megállt előttem, és várakozással nézett rám. Hiába követtem el mindent, hogy szabaduljak tőle. Ha szaladtam, szaladt utánam. Ha egy kis egérutat nyertem, és elbújtam egy szikla mögött, azonnal megtalált.
A kecskét, úgy látszik, szórakoztatta ez a játék, de engem nem, mert egy óra múlva már halálosan fáradt voltam. Köveket kezdtem dobálni feléje, hogy elriasszam. Ez csak akkor sikerült, amikor egy kisebb kő fejen találta. Megriadva nézett rám, aztán elrohant.
A kecskét sikerült elvesztenem, de önmagamat is. Annyit szaladgáltam összevissza a sziklák között, hogy fogalmam sem volt, milyen irányba kell mennem a ház felé. A tengert is elvesztettem szem elől, és így semmi támpontom nem volt a tájékozódásra.
Azzal tisztában voltam, hogy ha vaktában nekivágok a sziklasivatagnak, esetleg napokig tévelyeghetek benne. Tehát az épelméjű megoldás az volt, hogy olyan magas pontot igyekezzek keresni, ahonnan megláthatom a tengert és a házat.
A közelben volt egy égnek ágaskodó sziklatömb, amely alkalmasnak látszott erre a célra. De előbb meg kellett mászni.
Mindig utáltam a hegymászást, de sohasem hittem volna, hogy ez az utálat ennyire fokozódni tud. Minden tagom sajgott, amikor verítékben úszva felértem a szikladomb tetejére. És akkor megpillantottam a házat, amely csak kétszáz méternyire lehetett tőlem. De sajnos repülni nem tudtam. Így újra le kellett ereszkednem, és ez minden logikát meghazudtolva sokkal fáradságosabb és nehezebb volt, mint a felmászás. Már este volt, amikor a kastély elé értem.
Mat a teraszon egy nyugágyon hevert, és becézve simogatta a kiskecske fejét, amely az ölében aludt.

VII.
Mat korán megvacsorázott, mert nagyon éhes volt. Így hát egyedül ültem az ebédlőben, amelyet füstölgő petróleumlámpa világított meg.
A sült kacsa, úgy látszik, nagyon ízlett Matnek, mert nekem csak a két szárnyát és a hátát hagyta meg. Pedig a hegymászás után pokoli éhséget éreztem. Rántottát nem tudtak csinálni, mert a pár tojást, ami volt, Mat előételnek megette. Tehát megkértem Elzát, hogy mozgósítsa a házban található összes sajtot.
Plútó váratlanul berohant az ebédlőbe. Olyan vad örömmel ugrott nekem, hogy székestül feldöntött. Vidám csaholással nyalni kezdte a kezemet és az arcomat. Csak akkor nyugodott meg, amikor a kacsa csontjait odadobtam neki. Elza megjelent a sajttal, és ez újabb lelkesedést váltott ki a kutyából.
Megtudtam tőle, hogy a kutyának különös jelleme van. A féllábú tengerész a ház őrzésére szerezte be, de erre teljesen alkalmatlan volt, mert az esetleges rablókat is olyan túláradó örömmel üdvözölte volna, mint mindenkit, aki a közelébe került. Imádta az embereket. Nappal sohasem mutatkozott a ház környékén, mert ilyenkor halászott. Órákig mozdulatlanul ült egy-egy tengerparti sziklán, és feszülten figyelte a vizet. Jaj volt annak a halnak, amely a szikla közelébe merészkedett. Villámgyorsan beugrott a vízbe, és elkapta. Esténként többnyire hazajött, hogy társaságot keressen. A szobalány és az öreg szakácsnő úgy féltek tőle, mint a tűztől, mert örömének vad kitöréseivel testi épségüket veszélyeztette: Elzát már párszor feldöntötte, amikor tálca volt a kezében, és nem tudott védekezni. Az öreg szakácsnőt pedig egyszer majdnem bedöntötte az égő tűzhelybe. Csak az öreg Fernandóhoz nem közeledett soha.
Kihasználtam Elza közlékenységét, hogy a ház lakóiról megtudjak valamit. Kisült, hogy a szálloda tulajdonosa, a féllábú tengerész az egyik nagynénjéhez utazott. Elza szerint azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy pénzt kérjen tőle.
Az öreg Fernandóról csak annyi újat tudtam meg, hogy perben van a féllábú tengerésszel. Ez a per két évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy bolond amerikai meg akarta venni a kastélyt. A féllábú tengerész kihasználta a kedvező alkalmat, és súlyos összeget kért a bérleti szerződéstől való visszalépésért. Emiatt az üzlet nem jött létre. És így kezdődött kettőjük között a halálos ellenségeskedés. Az öreg Fernando a bérleti szerződés megsemmisítését kérte a bíróságtól, azon az alapon, hogy ellátásáról nem gondoskodnak emberi módon. A bíróság ki is küldött egy szakértőt, aki
három napig itt tartózkodott, hogy a tényállást megállapítsa. De a féllábú tengerész megneszelte a dolgot, és ez alatt a három nap alatt fejedelmi ellátásban részesítette Fernandót. Így hát keresetét elutasították. Ő fellebbezett a felsőbb bírósághoz, és a szakértőt is feljelentette, hogy megvesztegették. Tehát a per még mindig húzódik. Időnként beidézik a személyzetet, hogy kihallgassák, de senki sem vall az öreg Fernando mellett, mert mindenki utálja.
Elzának külön oka is volt erre az utálatra. Ő volt az, aki az öreg Fernandót kiszolgálta. Az állandóan tisztességtelen ajánlatokkal ostromolta. Amikor látta, hogy nem ér célhoz, felajánlotta, hogy feleségül veszi, és ráhagyja a kastélyt. De Elza ezt is visszautasította. Azóta bosszúból mindenféle aljas trükköket talál ki, hogy bosszantsa. De ugyanezt csinálja a vendégekkel is, hogy elriassza őket.
– Képzelje el, hogy tavaly itt volt egy idősebb angol hölgy. A saját jachtján jött ide. Vele volt a szobalánya és a társalkodónője. Három szobát foglaltak le. Bőkezűen fizettek mindent. Itt akartak maradni egész nyáron. De ez a vén gazember második éjszaka bement az angol hölgy szobájába egy lepedőbe burkolózva és a láncot csörgetve, amit a kútról lopott le. Az öreg hölgy olyan beteg lett az ijedtségtől, hogy másnap hordágyon vitték a jachtra.
– Tudja már, hogy mi itt vagyunk?
– Mindent tud, egész éjjel a folyosókon mászkál és hallgatózik. Nappal látcsővel kémleli a vendégeket a szobája ablakából.
– Még senki nem verte meg?
A szobalány felcsillanó szemmel nézett rám.
– Még nem. De ha a nagyságos úr megtenné... Csak a kisasszony miatt mondom. Mert a kisasszony olyan ijedős.
– Legyen nyugodt, én résen leszek. Nagyon keservesen meg fogja bánni, ha pimaszkodni mer.
Vacsora után kimentem a teraszra. Mivel csak egyetlen nyugágy volt, és azt Mat foglalta el a kecskével, leültem a lépcsőre.
A hold most bújt elő a felhők mögül. A csillagok csodálatos fénnyel ragyogtak. Kellemes, langyos éjszaka volt. A végtelen csendet csak a tenger halk mormolása törte meg.
Éreztem, hogy ez az a pillanat, amely legalkalmasabb a női lélek megközelítésére. Halk hangon beszélni kezdtem Mathez. Az éjszaka szépségének ecsetelése után ügyesen áttértem önmagamra. Beszéltem homályos vágyaimról, kialakulatlan céljaimról, a sorsnak furcsa misztériumáról, amelyet ostobaság lenne véletlennek nevezni.
Mat egy szót sem szólt. Édesen aludt a kecskével együtt. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Felébreszteni nem akartam, de azt sem hagyhattam, hogy itt töltse az éjszakát, amely hajnal felé erősen lehűl.
De váratlan segítséget kaptam, Plútó előrohant valahonnan a sötétből. Szilaj vidámságával először engem borított fel, majd végignyalva arcomat, Matnek ugrott neki.
A nyugágy széthullott, mint a kártyavár. Mat ijedt csodálkozással ült fel a földön. A kecske rátámadt a kutyára, és döfködni kezdte. Plútó első ijedségében szűkölve hátrált, de aztán elkapta a kecske nyakát. Nagy nehezen szétválasztottam a két állatot Mat segítségével, aki Ildát hóna alá véve jó éjszakát kívánt.
– Hová viszi a kecskét?
– A szobámba, mert itt nincs biztonságban.
Kétségtelen, hogy Ilda nem tudott árulkodni rám, így hát női ösztöne érezte meg a kecske eltüntetésére irányuló terveimet. Nem volt más hátra, mint hogy én is aludni menjek.
Amikor az öreg Fernando szobája elé értem, bentről valami furcsa csörömpölés hallatszott. Olyan zaj volt, mintha valaki egy nehéz láncot ejtett volna el. Eszembe jutott Elzával folytatott beszélgetésem, és erős gyanúm támadt, hogy az öreg Fernando újra el akarja játszani a kísértet szerepét.
Meglapultam a folyosón, és várakoztam, hogy illő fogadtatásban részesítsem, ha lepedős alakja megjelenik. De egy fél óra múlva már nagyon untam a várakozást. Az álmosság is erőt vett rajtam. Már alig tudtam nyitva tartani szemem, amikor szobájában hangos gramofonzene hangzott fel; úgy véltem, hogy ma éjszaka már nem fog történni semmi, és aludni tértem.
De biztonság okáért a mosdón álló vizeskancsót odakészítettem az ajtó mellé, hogy a sötétben is megtaláljam, ha szükségem lenne rá.
Éjfél felé arra riadtam fel álmomból, hogy valaki vadul dörömböl szobám ajtaján. Az ajtót kitárva egy fehér alakot pillantottam meg a hold halvány fényében. Szó nélkül a nyakába zúdítottam a kancsó vizet. Éles női sikoltás hallatszott, majd Mat ingerült hangja:
– Megőrült? Micsoda szemtelenség ez?
– Bocsánat... Azt hittem, hogy a kísértet...
– Micsoda kísértet? Maga hisz az ilyen ostoba babonákban? Nem tudja, hogy kísértetek nincsenek?
– Tudom. De ha megengedi, hogy megmagyarázzam...
– Nem engedem. Azért jöttem, hogy vigye ki a kecskéjét a szobámból. Nem hagy aludni. Felment a szekrény tetejére, és mekeg.
Szó nélkül követtem a nedves Matet. Amikor bebotorkáltunk a sötét szobájába, gondosan becsuktam az ajtót.
– Miért csukta be az ajtót? Mit képzel maga?
– Csak azt, hogy ha nyitva hagyjuk az ajtót, a léghuzat miatt nem tudjuk meggyújtani a gyertyát. Hol tartja a gyufáját?
– Ott van az asztalon, az ágy mellett.
Találomra elindultam a sötétben, kezemmel magam előtt tapogatózva. Egy darabig nem találtam semmi akadályra, de végre valami nedves, puha dologba ütköztem. Meg akartam tapogatni, hogy mi az, amire rettenetes pofont kaptam.
– Mit akar?... Ha azt hiszi...
– Nem hiszek semmit. Az ágyat keresem.
– Ott van a sarokban, maga szerencsétlen.
– Köszönöm a felvilágosítást. De minden szobának legalább négy sarka van, és a sötétben egyik sem látható.
– Hogy a férfiak milyen tehetetlenek!
Nem tudtam az ellenkezőjét bebizonyítani, mert Mat kezében már felvillant az égő gyufaszál, és meggyújtotta a gyertyát.
Nedves hálóinge szorosan a testéhez tapadt, és teljesen átlátszóvá vált.
Amikor meglátta, hogy milyen szemekkel nézek rá, rögtön elfújta a gyertyát.
– Várjon! Magamra veszek valamit.
Egy darabig motoszkált a sötétben, aztán újra meggyújtotta a gyertyát. Most már az ágytakaróba burkolózva állt előttem.
A kecske nem volt a szekrény tetején, és nem is mekegett. Békésen aludt Mat ágyában.
Nem tetszett neki, hogy felkeltettem, és tiltakozni próbált az átköltöztetés ellen. Nyakon ragadtam, és kidobtam a folyosóra. Ennek következtében a gyertya megint elaludt. Búcsút vettem a sötétbe merült Mattől, és a kecskét kezdtem keresni a folyosón. A kecske nem volt sehol.
Percek alatt abbahagytam a keresést. Ezért az vesse rám az első követ, aki már keresett kecskét egy vaksötét és hideg kőpadlójú folyosón mezítláb.
Alapjában véve nem állt érdekemben a kecskét megtalálni. Mat tapasztalatai után nem nagyon vonzott a gondolat, hogy együtt töltsem vele az éjszakát. Visszamentem a szobámba, hogy lefeküdjem, és akkor váratlanul megtaláltam a kecskét. Ott feküdt az ágyam közepén.
Végzetes könnyelműség volt az ajtót nyitva hagyni.
Letoltam a kecskét az ágy lábához, hogy nekem is jusson valami hely, de az rögtön visszafurakodott, és úgy helyezkedett el, hogy apró szarvait az oldalamba nyomta. Ez már egy kicsit sok volt. Egy rúgással eltávolítottam az ágyból. Dühösen mekegni kezdett, és fel-alá mászkált a sötétben, ahogy ezt a zajokból meg tudtam állapítani. Egyszer csak valami nagy csörömpölést és vízcsorgást hallottam.
Kénytelen voltam meggyújtani a gyertyát. A kecske ott állt a mosdó tetején a félig felfordult lavór mellett, amelyből a víz a padlóra csorgott. Megragadtam horgászbotomat, hogy komolyan megfenyítsem az izgága állatot. De ebben a pillanatban a folyosó felől éles női sikoly hallatszott. Ez kétségtelenül Mat volt.
Mi történhetett vele?
A léghuzatról megfeledkezve felkaptam a gyertyát, és kirohantam. Valami kivételes csoda folytán a gyertya nem aludt el, csak vadul lobogott. Halvány fényénél megláttam egy fehér lepedőbe burkolt alakot, aki Mat szobájának nyitott ajtajában állt, és egy láncot csörgetett.
Megindultam feléje, de ebben a pillanatban a kecske is megjelent a színtéren. Két lábam között rohant ki a szobából. Egyensúlyomat elvesztve hanyatt estem, és kezemben kialudt a gyertya.
Ami ezután történt, arról csak zavaros benyomásaim vannak. A sötétben vad ordítás hallatszott. Utána valaki a fülemre lépett. Elkaptam a lábát, és egy cúgos cipő maradt a kezemben. Tulajdonosa nagyot sikoltva elesett. Fel akartam állni, de újra feldöntött valami. Ez a kecske volt, amely végigrohant rajtam. Ezután nyögéseket hallottam, és küzdelem zaját. Felálltam, és horgászbotommal többször a zaj irányába sújtottam. Egyik ütésem célba találhatott, mert egy sikoly fakadt a nyomában. Aztán valahol becsapódott egy ajtó, és csend borult a folyosóra.
Mat szobájába siettem, becsuktam magam mögött az ajtót, hogy gyertyát gyújthassak. A kecske már megelőzött az elsősegélynyújtásban, mert az ágyán ájultan fekvő Mat mellett állt, és az arcát nyalta.
Sikerült magához térítenem, dacára annak, hogy kölnivíz helyett szájvízzel kenegettem a homlokát. De ez volt az első üveg, ami a kezembe került.
Mat egész testében remegve mesélni kezdte a történteket.
– Egy kísértet... Égővörös szeme volt... Szája lángot lövellt...
– Csodálom, hogy olyan okos lány, mint maga, hisz az ilyen ostoba babonákban. Kísértetek nincsenek.
– De én láttam...
– Akit maga látott, az az öreg Fernando volt.
– Milyen öreg Fernando?
Kénytelen voltam nagy vonalakban elmesélni az öreg Fernando történetét és aljas trükkjeit, hogy a vendégeket elzavarja. Biztonság okáért a cúgos cipőt is megmutattam.
A nők lelkivilága egészen csodálatos valami. Mat ahelyett, hogy felháborodott volna, szíve mélyéig meghatódott. Csinos arcán kövér könnycseppek peregtek végig.
– Szegény!... Szegény öreg Fernando! És magának volt szíve megverni ezt a szerencsétlen öregembert?
Olyan megvetően nézett rám, hogy siettem elhárítani magamról a felelősséget.
– Nem én voltam. A kecske volt...
Mat erre a legképtelenebb és leglogikátlanabb igazságtalansággal gyengéden átölelte a kecskét.
– Köszönöm, kis Ildám! Köszönöm, hogy megvédtél.
Láttam, hogy ebből a kísértetügyből egyedül csak én jöttem ki rosszul. Dühösen megragadtam a kecskét.
– Mit akar a kecskével?
– Elviszem. Nem azt mondta, hogy zavarja?
– A kecske itt marad, és vigyázni fog rám.
Gyengéden elhelyezte a kecskét maga mellett, és takarójába burkolózott. Ezzel jelezte, hogy a kihallgatás véget ért.
Kezemben a cúgos cipővel és a törött horgászbottal visszavonultam a lakosztályomba.

VIII.
Másnap Mat kanárisárga fürdőtrikóban jelent meg. Sőt sárga szalagot kötött a kecske nyakába is, amely olyan engedelmesen követte, mint egy kiskutya.
Bizonyos elégtétellel kellett megállapítanom, hogy Mat ilyen divatrevüt rendez az én kedvemért. Mert több kilométeres körzetben nem volt olyan élőlény rajtam kívül, aki méltányolni tudta volna ezt a változatosságot.
Sajnos, nekem nem állt módomban viszonozni figyelmét, mivel csak egyetlen fekete fürdőnadrágom volt. Annak is egyik fele zöldesszürke színben játszott, mert a rövidáruüzlet kirakatában egy kicsit kiszívta a nap.
A horgászbotom használhatatlan volt az éjszakai kaland következtében. De amúgy sem mertem volna kezembe venni, nehogy felizgassam vele Matet. Így hát azon törtem a fejemet, mivel üssem agyon azt a pár órát, amelyet a sárga trikós szépség a hullámok között tölt. De Mat megszabadított ettől a gondtól, mert rám bízta a kecskét, hogy vigyázzak rá, amíg ő fürdik.
Ilda mindenáron be akart menni utána a vízbe.
Még nem láttam kecskét úszni, és őszintén szólva érdekelt volna, hogy milyen stílusa van. De ezt a vágyat megfékezte bennem az a gondolat, hogy esetleg a kecskére is olyan butítón hat Mat vonzóereje, mint rám, és így hajlamos olyan dolgokra vállalkozni, amelyek meghaladják képességeit.
Kellemetlen lett volna a fuldokló kecskét megmentenem, mert ehhez nekem is be kellett volna ugranom a jéghideg vízbe. Hogy ne is beszéljek Mat szemrehányásairól.
Tehát szigorúan a kecske őrzésére szorítkoztam, ami nem volt könnyű feladat. Mat kötél nélkül hozta le. Állandóan fognom kellett a két hátsó lábát, hogy ne kövessen el valami ostobaságot. Ez természetesen nem tetszett neki, és időnként hátrabökött felém.
Szerencsére Mat ezúttal csak percekig tartózkodott a vízben. Kecses tempóval kiúszott, és letelepedett mellém. A kecske megnyugodva heveredett le a sziklára.
– Meséljen nekem az öreg Fernandóról!
– Mit meséljek róla?
– Mindent, amit tud.
Kielégítettem kíváncsiságát, és mindent elmondtam, amit az öreg Fernandóról mesélt nekem Tepe-Timoteo, Evaristo és a szobalány. De hogy gyökerében eltiporjam Mat ébredező rokonszenvét a vén kísértettel szemben, meglehetősen eltúloztam jellemének aljas vonásait. Ám ez hiábavaló történelemhamisítás volt. Mat szeme könnyektől nedvesült meg, és mélyen felsóhajtott.
– Ezt a szegény embert nem érti meg senki.
– Csak maga.
– Igenis én! Meg tudtam érteni, hogy mennyit szenvedhetett szomorú egyedüllétében. Nem csoda, ha az emberi ostobaság és komiszság megkeményítette a szívét. De nem rossz ember, csak szerencsétlen. Kötelességünk segíteni rajta, hogy kigyógyuljon embergyűlöletéből.
– Legyen szíves, engem ne vonjon bele ebbe a dologba. Én nyaralni jöttem ide, és nem azért, hogy egy vén bolondot ápoljak.
– Jellemző a maga szívtelenségére.
Ezt olyan éles hangon mondta, hogy a kecske is felriadt, és ellenségesen nézett rám.
Ezt is érdemes volt megmenteni.
Mat hirtelen felállt.
– Hol van ennek a szegény embernek a cipője, amit maga tegnap éjjel erőszakosan letépett a lábáról?
– Fent a szobámban. De mindenesetre a tengerbe fogom dobni.
– Ezt megtiltom! A cipőt vissza kell adni neki.
– Rendben van. Majd odaadom a szobalánynak, hogy vigye vissza.
– Nem, a cipőt én fogom visszaadni. Meg akarok ismerkedni vele.
Mat a cipővel és a kecskével bevonult az öreg Fernando szobájába.
Unalmamban nem tudtam, hogy mit csináljak. Az a gondolat sem vigasztalt, hogy egy angol tudós szerint az unalom a legtökéletesebb pihenés. A szobalánytól megkérdeztem, van-e könyvtár a házban. Ez a kérdés határozottan meglepte. Sietett kijelenteni, hogy sem ő, sem az öreg szakácsnő nem tudnak olvasni. De Don Felipe szobájában egyszer látott egy könyvet. Don Felipe a féllábú tengerész volt.
Pár perc múlva hozta is a könyvet, amely megnyugtatóan vastag és kopott volt. De a címe nem sok jót ígért: A bálnahalászat gyakorlati módszerei.
Sohasem volt szándékom bálnahalászattal foglalkozni, de az élet tele van furcsa meglepetésekkel. Ki tudja, hogy valaha nem lesz-e szükségem ezekre a gyakorlati módszerekre?
Még csak az előszónál tartottam, amikor Mat izgatottan megjelent, és közölte velem, hogy az öreg Fernandót ágyban találta. Nagybeteg, mert az éjszakai események rettenetesen megviselték.
Ez a hír teljesen hidegen hagyott. Az öreg Fernandót senki sem kötelezte arra, hogy a túlvilágot képviselje szerény körünkben. Ám lássa ő a következményeket.
– Nincs valami fájdalomcsillapítója? – kérdezte Mat türelmetlenül.
– Nincs. Nekem csak olyan fájdalmaim szoktak lenni, amelyeket patikaszerek nem csillapítanak.
– Nagyon szellemes. De ezzel nem érek semmit. Legyen szíves, és menjen a gyógyszertárba!
Gúnyosan felnevettem.
– A legközelebbi gyógyszertár abban a faluban van, ahol a vasúti végállomás. És maga ismeri az utat.
– Ez nem számít, amikor súlyos esetről van szó.
– Akkor sem vállalkoznék erre az útra, ha haldokolna, mert mire visszaérnék, még a temetéséről is lekésnék.
Mat dühösen legyintett, és lerohant a konyhába.
Hallottam, amint rendelkezett, hogy azonnal hagyják félbe az ebéd készítését, és főzzenek teát az öreg Fernandónak.
Elhatároztam, hogy megtorló intézkedéseket teszek.
Összedrótoztam eltört horgászbotomat, és lementem a tengerpartra, hogy fogjak pár tüskés halat. El voltam szánva a személyzet megvesztegetésére, hogy ebédre az én halászzsákmányomat szolgálják fel.
De határozottan balszerencsém volt. Egy fél méter hosszú, rózsaszínű halat fogtam, amelyről az öreg szakácsnő rögtön megállapította, hogy ez a legértékesebb húsú hal.
Mat mind a tíz ujját megnyalta utána. De csodálatos önzetlenséggel csak a felét ette meg. A másik felét személyesen vitte fel az öreg Fernandónak. Így nem állt módomban megállapítani horgászszerencsém teljes értékét.
Mat ebéd alatt azzal szórakoztatott, hogy az öreg Fernandóról beszélt. Elmondta, hogy szegény öreg mennyire megijedt, amikor belépett a szobájába. Hogy milyen nehezen tudta megnyugtatni. De végül nagyon kedves és barátságos volt. A forró rumos teától pedig egészen felélénkült. Megígérte, hogy ebéd után meg fogja mutatni a bélyeggyűjteményét. Sok ezer gramofonlemezéből a legszebb régi dalokat le fogja játszani.
– Magáról is beszéltem neki – mondta nagylelkűen.
– Nagyon lekötelez.
– Azt hiszem, sikerült elérnem, hogy megbocsásson magának.
– Nekem?
– Megmagyaráztam, hogy maga az ijedségtől valósággal megbolondult, és azt sem tudta, hogy mit csinál.
– Ezt mondta neki?
– Valamivel csak mentegetnem kellett a maga otromba viselkedését.
– Úgy? Szóval maga egyszerűen otromba viselkedésnek minősíti, hogy segítségére siettem?
– Akkor már nem volt szükségem segítségre. Szépen, nyugodtan feküdtem az ágyamban, és nem lett volna semmi bajom.
– Rendben van. De vegye tudomásul, hogy többet az én segítségemre nem számíthat. Ha lángokban fog állni az egész ház, és maga égő hajjal fog sikoltozni egy ablakban, akkor sem mozdítom a kisujjamat sem.
– A kő nem gyullad meg – mondta szemtelenül.
– De kiönthet a tenger, és eláraszthatja a házat.
– Akkor én mentem meg magát, mert jobban tudok úszni.
Hivatkozhattam volna még földrengésre is, de oktalan nőkkel nem érdemes vitatkozni. Kezembe vettem A bálnahalászat gyakorlati módszereit, és visszavonultam az előcsarnok egyik zugába, hogy nemesebb irányba tereljem gondolataimat.
Mat odajött hozzám, kivette kezemből a könyvet, és megnézte a címet. Aztán undorral visszaadta.
– Elfelejtettem megemlíteni magának, hogy nagy gyűjteménye van detektívregényekből. Legalább ötezer kötet.
A bálnahalászat kézikönyve megremegett a kezemben. De elhatároztam, hogy erős maradok. Az öreg Fernandótól nem kell semmi. Még Mat közvetítésével sem.
– Nem jön fel velem délután?
– Nem.
Matet szemmel láthatóan bosszantotta a makacsságom. A nők ritkán tudnak belenyugodni abba, hogy egy férfinak más véleménye legyen valamiről, mint nekik.
Dühösen felment a szobájába. Percek múlva egy mélyen kivágott, halványlila ruhában jelent meg. Valami tüllszerű anyagból készült, amely olyan könnyű volt, mint a hab. Leült velem szemben, és keresztbe rakta a lábát. Csak fél szemmel mertem rápillantani, és rögtön visszatértem a bálnacsalétek gondos előkészítésének tanulmányozásához.
Mat halkan énekelni kezdett, majd felállt, és könynyű tánclépésekkel lejtett körül az előcsarnokban.
Ismerve gyarlóságomat, óvakodtam felpillantani rá. Ehelyett ellentámadásba mentem át, és közöltem vele, hogy néhány érdekes részletet hangosan fel fogok olvasni a könyvből.
Ez ellen élénken tiltakozott.
– Inkább segítsen megfésülni a kecskét.
– Nem tudok kecskét fésülni.
– Fésülni majd én fogom, magának csak le kell fognia.
Erre sem vállalkoztam – érdekfeszítő olvasmányomra hivatkozva. Mat egyedül kezdett a műveletbe, amelyet a kecske határozottan inzultusnak tekintett. Nem tudom, miből szűrte le azt a feltevést, hogy a fésülés ötlete tőlem ered, de tény az, hogy amikor kiszabadította magát Mat kezei közül, egyenesen nekem ugrott.
Jogos önvédelemből gyengéden pofon vágtam a könyvvel. Ez nagyon felháborította Matet.
– Úgy látszik, hogy maga a szadisztikus hajlamait gyenge aggastyánok és védtelen állatok verésével akarja kielégíteni. Nagy hősiesség! Engem üssön meg, ha mer!
Nem mertem, bár szerettem volna.
Mat kihasználta pillanatnyi habozásomat.
– Gyerünk! Menjünk fel az öreg Fernandóhoz!
– Nem értem, miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy én is elkísérjem.
– Ne bízza el magát! Csak azért hívom, mert nem illik, hogy egy fiatal nő bemenjen egy férfi szobájába, aki ágyban fekszik.
– Ha nem illik, akkor ne menjen be.
Dühösen sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. A kecske ugrándozva követte. Hosszú sétát tettem a sziklás tengerparton, és közben találkoztam Plútóval. Örömkitörésével majdnem a tengerbe lökött. Próbáltam kissé megnevelni. Kődarabokat hajigáltam, hogy szaladjon utánuk. De csak farkcsóválva nézte a guruló köveket, majd kíváncsian és biztatón pillantott rám. Megkíséreltem ráuszítani a tengeri madarakra, amelyek alacsonyan repkedtek a sziklák között. Ezzel már több sikerem volt, mert csaholva üldözte őket. Elhatároztam, hogy a kutyát ilyen irányban tovább fogom nevelni.
Az ember sohasem tudhatja, hogy mikor lesz szüksége egy megbízható küzdőtársra.
Este a szobalány közölte velem, hogy Mat az öreg Fernando szobájában vacsorázik, tehát ne várjak rá.
Ebből legalább az a hasznom volt, hogy Elza sokkal igazságosabb elosztónak bizonyult. Nem is állhattam meg szó nélkül.
– Ma este az öreg Fernando marad éhen.
– Ne tessék hinni. A kisasszony a legjobb falatokat adja neki. Valósággal tömi.
Sajnálkozva nézett rám, és rejtelmesen mosolygott.
Kíváncsi voltam, hogy Mat meddig marad az öreg Fernando szobájában, tehát vacsora után újra elővettem a bálnahalászat kézikönyvét, hogy valamivel agyonüssem az időt.
Nem tudom, hogy mi volt nagyobb megpróbáltatás: a bálnahalászat végtelen unalma-e vagy a petróleumlámpa embertelen büdössége.
Fél óra múlva megjelent Mat három könyvvel a hóna alatt. Nyilván csak azért jött le az előcsarnokba, hogy engem bosszantson, mert a könyveket lerakta az asztalra, és halkan dúdolva kisétált a teraszra.
Titkon egy pillantást vetettem a könyvekre. Be kell vallanom, hogy címük után ítélve nagyon kívánatos olvasmányok lehettek: A beszélő halálfej, A gyémántszemű francia és A szemétláda titka.
Lecsaptam a bálnahalászat kézikönyvét, és felmentem a szobámba.
Reméltem, hogy ezen az éjszakán végre nyugodtan fogok aludni.
De tévedtem.
Először arra riadtam fel, hogy valaki egy lámpával az arcomba világít. De nem az öreg Fernando volt az, hanem a telihold, amely most bújt ki a felhők közül, és szinte nappali fénnyel árasztotta el a szobát.
Felkeltem, és becsuktam az összes zsalut. Ennek az a kellemetlen következménye volt, hogy amikor ágyam felé iparkodtam, lábam kisujját éktelenül belevágtam az asztal lábába.
Második álmom sem tartott sokáig. Ezúttal egyhangú dörömbölés ébresztett fel, amely valahonnan alulról hallatszott, mintha a föld alól jött volna.
Csakhamar megállapítottam, hogy valaki a főkapun dörömböl.
Elképzeltem, hogy valami újonnan jött vendég küszködik a bebocsátásért, és ez titkos kárörömmel töltött el. Elhatároztam, hogy kinyitom az ablakot. Nem azért, hogy a balsorsú jövevény segítségére siessek, hanem hogy jobban halljam vergődését. Ezért meg is bűnhődtem, mert az ablak felé botorkálva újra belevágtam ugyanazt a lábujjamat az asztal lábába.
Mikor az ablakot kinyitottam, egy nehéz test zuhanását és elfojtott káromkodást hallottam. Az ismeretlen sorstárs most esett bele a teknőbe. Nyilván férfi lehetett, mert ugyanazt az utat járta végig, mint én. Azzal a csekély különbséggel, hogy a pöcegödörbe is beleesett. Legalábbis erre engedett következtetni az a hatalmas cuppanás, amely a káromkodást követte.
Semmiféle felelősséget nem éreztem ezekért a dolgokért, és így semmi nem kényszerített arra, hogy a pórul járt idegen segítségére siessek. De ő újra olyan vadul dörömbölni kezdett a kapun, hogy az éjszakai nyugalmam érdekében jobbnak láttam bebocsátani. Amikor kitártam a kaput, egy csuromvizes és lihegő ember állt előttem. Jobb körülmények között bizonyára gondosan elfésülte kopasz fején azokat a hajszálakat, amelyeket ezen célból növesztett meg, és amelyek most egy oldalon csapzottan hullottak a vállára.
– Nincs magának füle? – ordított rám dühösen.
Kedvem lett volna azt válaszolni, hogy lábam is van, és ez rögtön összeköttetésbe kerül vele, ha szerényebben nem viselkedik. De nem akartam fokozni izgalmát, amely máris gutaütéssel fenyegette. Röviden közöltem vele, hogy vendég vagyok itt, és csak az oktalan felebaráti szeretet sodort abba a helyzetbe, hogy idegen emberek gorombáskodjanak velem. Erre nyomban megszelídült, bocsánatot kért és bemutatkozott. Neve elég hosszú volt, és csak keresztnevét tudtam megjegyezni: Casimero.
Don Casimero olyan tapasztalatlan volt, hogy az előcsarnokba belépve rögtön a falat kezdte tapogatni. A villanykapcsolót kereste. Felvilágosítottam, hogy ez hiábavaló időtöltés. Üljön le a bőrpamlagra, és várakozzék, amíg felköltöm a szobalányt. Emlékeztem arra, hogy a konyha melletti folyosóból néhány kis ajtó nyílik, amelyek nyilván a személyzet szobáiba vezetnek. Az egyiket óvatosan kinyitottam. A szobából fáradt és rekedt hortyogás hallatszott. Ez nyilván az öreg szakácsnő szobája volt. Behúztam az ajtót, és a másik szobába nyitottam be. Elza kitakarózva feküdt az ágyban. Ez még nem lett volna baj, ha a nagy meleg miatt előzőleg nem vetette volna le a hálóinget. Éreztem, hogy nem nagyon illik ilyen állapotban felébresztenem. Kisurrantam a szobából, és kívül kopogni kezdtem az ajtón.
– Szabad – mondta Elza álmosan.
Amikor újra beléptem, a takaró álláig fel volt húzva. Minden csodálkozás nélkül nézett rám.
– Tudtam, hogy ma éjjel idejön. De figyelmeztetnem kell, hogy nekem vőlegényem van, és tisztességes lány vagyok.
– Gratulálok! De most nem erről van szó. Új vendég érkezett.
Elza kiugrott az ágyból, de rögtön hangosan felsikoltott, és kapkodni kezdett a takaró után.
– Menjen ki! Menjen ki!
Amint kimentem, a másik szoba ajtajában megjelent.
– Szégyellje magát!
Nem volt kedvem vitatkozni. Szó nélkül otthagytam. Don Casimero idegesen fogadott.
– Mi történt?
– Semmi. A szobalány rögtön jön.
Felmentem a lépcsőn, amelynek végében Mat várt rám csipkés pongyolában.
– Miért sikoltott a szobalány?
– Mert megijedt.
– Mitől?
– Ezt kérdezze meg tőle.
Mat gondosan mért végig.
– Ma éjjel újabb oldaláról mutatkozott be.
– Igen. Mint portás. Fáradjon le az előcsarnokba, és ott fogja találni Don Casimerót, aki majd megmagyarázza a történteket.
Bementem a szobámba, és bevágtam az ajtót.

IX.
Don Casimero egyáltalán nem fedte azt az elképzelést, amelyet általában a nyaralókról szokott alkotni magának az ember. Vastag szövetű, fekete ruhát viselt, keménygallérral és kézelőkkel. Kis, vörös csokornyakkendője gyárilag volt megkötve. Hóna alatt állandóan egy vastag, kopott irattáskát szorongatott, amelytől csak az étkezések alkalmával vált meg, de akkor is folyton szemmel tartotta. Elképzeltem, hogy éjjel a párnája alá dugja.
A napfény bosszantotta, a szelet utálta, így hát csak ritkán mozdult ki a házból. Ilyenkor is főleg a ház mögötti területen sétált, amely jobban védve volt a szelektől. De azért esernyője nyelével fejére szorította a kalapját. Mert esernyője is volt. Ezzel szemben meg mertem volna esküdni rá, hogy fürdőruhája nem volt soha.
Az ebédlőben egy tőlünk távoli asztalnál foglalt szerényen helyet. Háromféle orvosságot is rakott ki az asztalra. Evés előtt sárga pirulákat vett be. Utána pedig valami cseppeket. Ivóvizébe fehér port kevert. Mert sem bort, sem ásványvizet nem ivott. És nem is dohányzott. Egyetlen bűnös szenvedélye az volt, hogy a kenyér beléből golyókat gyúrt, és ezeket szomorúan nézegette.
Mielőtt felállt volna az asztaltól, irattáskájából egy kopott noteszt vett ki, és valamit jegyezgetett benne. Aztán újra gondosan eltette a noteszt és kulccsal lezárta irattáskáját. Mert aki nem volt jó megfigyelő, egyáltalán nem vette észre, hogy milyen rejtelemmel állunk szemben. De engem érdekelt a dolog.
Mit keres ez a Don Casimero a Hotel de la Playában?
Megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni vele, de csúfos kudarcot vallottam. Arra a megállapításomra, hogy szép idő van, csak helyeslő fejbólintással válaszolt. Megkérdeztem, hogy szokott-e horgászni, mire tagadón rázta meg a fejét.
Elzának sem volt nagyobb szerencséje vele.
Megkérdezte, hogy honnan jön, meddig marad itt, mi a foglalkozása, mi van az irattáskában. De egyik kérdésre sem kapott választ.
– Képzelje el – mondta nekem Elza –, megkérdeztem, mi a kedvenc étele, hogy egyszer azt főzzek. Hát azt hiszi, hogy megmondta? Csak morgott valamit.
Elza véleménye szerint azért beszélt olyan keveset, hogy ne vegyük észre a kiejtésén, hogy idegen. Mert biztos, hogy orosz kém.
Megnyugtattam, hogy az oroszok ide nem küldenek kémeket, mert itt nincs semmi, ami érdekelné őket.
– Úgy? Hát akkor miért mennek a holdra is? Pedig ott igazán nincs semmi.
Én inkább arra a magyarázatra hajlottam, hogy Don Casimero valahol nagyobb összeget sikkasztott. Ezért jött ilyen eldugott helyre megbújni, és ezért őrzi olyan gondosan az irattáskáját.
Elza rögtön fellelkesült.
– Gondolja, hogy kapnánk valami jutalmat, ha feljelentenénk?
– Egyelőre nincs semmi bizonyítékunk. Nem tehetünk mást, mint várunk és figyelünk.
Elza, úgy látszik, az öreg szakácsnőt is belevonta a detektívmunkába, mert olyan szemekkel méregette Casimerót, mint a macska az egeret. Vacsoránál Elza felemelte az irattáskát a székről. Don Casimero ijedten kapott utána.
– Csak ideteszem a másik székre.
– Nem. Nem. Csak hagyja!
Kikapta a kezéből, és maga mellé tette.
Elza később közölte velem, hogy a táskában rengeteg pénz van, mert nagyon nehéz. Másnap titokzatos arccal kopogott be hozzám.
– Ma takarítás közben gondosan átkutattam a szobáját. Bőröndje le van zárva, és semmit sem vett ki belőle, mert a szekrény üres. Csak ezt találtam a felöltője zsebében – blúzából egy összehajtott újságot vett elő.
Az újság pár napos volt, és Bilbaóban jelent meg.
– Ez nem ér semmit – mondtam.
– Miért nem? Hátha benne van a sikkasztás.
Csodálkoznom kellett Elza éleselméjűségén.
A bűnözők különös előszeretettel őrzik meg bűnük emlékeit. Mi másért tartogatna valaki egy elavult újságot?
Gondosan tanulmányozni kezdtem a híreket, de csodálatos pechünk volt, mert ezen a napon nem sikkasztott senki. Csak pár autóbaleset történt. Egy munkás leesett a létráról, és egy csecsemő lenyelt egy ollót. Az egyetlen komoly dolog az volt, hogy a városon kívül egy fejetlen holttestet találtak. Ennyire nem becsültem Don Casimerót. És a fej különben sem fért volna el az irattáskában. De mindenesetre megdicsértem Elzát, és biztattam, hogy ne csüggedjen.
Mialatt mi szoros megfigyelés alatt tartottuk Don Casimerót, Mat nyugodtan folytatta megszokott életét. Órákig úszkált a tengerben, hosszú sétákat tett a kecskével, és sokat tartózkodott az öreg Fernando szobájában. Fogalma sem volt arról, hogy körülötte rejtelmes dolgok történnek. És mégis ő volt az, aki a rejtély nyitjára vezetett.
Azon ritka perceknek egyikében, amikor kettesben sétáltunk, bizalmasan elárulta nekem, hogy Don Casimero bírósági szakértő, akit az öreg Fernando pere ügyében küldtek ki.
– Persze ezt nem szabad megtudnia senkinek, mert erre szavamat adtam az öreg Fernandónak. Nagyon boldog, mert az ügy jól áll. Legalábbis a szakértő ezt mondja. Az ellátás olyan rossz, hogy kiújulóban van a gyomorfekélye.
– Szóval ez a Don Casimero összeköttetésben van az öreg Fernandóval?
– Igen. De csak éjjel, titokban megy be hozzá.
Persze nagy hiba volt nem kiterjeszteni éjszakára is a megfigyelést. Így hamarabb rájöhettünk volna. Az is való, hogy az utóbbi napokban erősen megromlott az ellátás.
És ennek én is oka voltam.
Elza pár napja arra kért, hogy előlegezzek valamit a konyhára, mert Don Felipe tovább elmarad, mint gondolták, és nincs tartalékuk.
Ekkor teljesen feleslegesnek ítéltem, hogy az öreg Fernando jobb ellátásában tevékeny részt vegyek. Sőt Matet sem tartottam érdemesnek erre. Ezért elutasítottam a kérelmet. De most a helyzet lényegesen megváltozott. Nem nézhettem ölbe tett kézzel, hogy az öreg Fernando itt aljas pereket nyerjen. Rögtön tanácskozásra ültem össze a konyhában Elzával és az öreg szakácsnővel. Ennek eredményeképpen Elza egy hatalmas üres szatyorral távozott a falu irányában.
Vacsorára gombával töltött pulyka volt. Mat nagyszerű étvággyal fogyasztotta el a pulyka oroszlánrészét, és nagyon elégedett volt. Egyelőre nem gyanakodott.
Don Casimero arcán meglepetés tükröződött. Villájával bizalmatlanul piszkálta és szurkálta a tányérján illatozó pulykasültet. De amikor megkóstolta, meglepetése áhítattá változott át. A csontok gondos lerágása után még ujjait is leszopta.
Ezúttal nem írt be a noteszbe semmit.
Másnap a reggeli kávéhoz friss kalácsot tálaltak fel eperlekvárral és fejenként két lágy tojást.
Mat csodálkozva nézett rám.
– Mi történt itt?
Hangosan válaszoltam, hogy Don Casimero is meghallja.
– Csak annyi, hogy Don Felipe, a házigazda nagyon szórakozott ember. Amikor elutazott, elfelejtett elég pénzt hagyni a személyzetnek. A szobalány táviratozott neki, de egy kicsit késett a pénz. Csak tegnap érkezett meg. Így hát az ellátás megint olyan, mint szokott lenni.
Mat megnyugodva esett neki a kalács és az eperlekvár kiirtásának. Éreztem, hogy az ismeretlen Don Felipe megmentése nem lesz olcsó mulatság.
Délelőtti horgászásom közben Don Casimero félénken megközelített. Egy darabig mereven nézte a hullámok tetején táncoló parafa dugót, majd diszkréten köhintve felém fordult.
– Szeretnék magától kérdezni valamit.
– Tessék.
– Maga Don Felipe elutazása előtt már itt volt?
– Miért érdekli? – tértem ki a válasz elől.
– Mert izé... Érdekel, hogy akkor milyen volt az ellátás.
– Nekem nem volt semmi kifogásom ellene – mondtam anélkül, hogy hazudnék.
Don Casimero megköszönte a felvilágosítást, és visszasétált a házba.
A vihar az ebédnél tört ki.
Nem a roston sült bárány miatt, mert az pompás volt. Mat éppen harmadszor vett belőle. Amikor lerohant Elza azzal a hírrel, hogy az öreg Fernando megőrült. Éktelenül ordít, és kidobálja az ablakon a tányérokat és az evőeszközöket. Mat és Don Casimero felrohantak hozzá. Én nem mozdultam, mert ismertem a diagnózist.
Kihasználtam az alkalmat, hogy olvasni kezdjem A beszélő halálfejet, amelyet Mat az asztalon hagyott. Éppen ideje volt, hogy valami épületes olvasmányhoz jussak, mert már tökéletesen kiképzett bálnahalász voltam. Mat csak egy óra múlva jött le, és kijelentette, hogy komoly dolgokról akar beszélni velem.
– Tessék!
– Az öreg Fernando megtiltja magának, hogy pénzt adjon a konyhára.
– Az öreg Fernandóra fütyülök. Miatta nem fogok éhen halni.
– Maga nem ezért csinálja. Azt akarja elérni vele, hogy elveszítse a pert. Mert a szakértő máris mondta, hogy ilyen ellátás mellett nem adhat kedvezőtlen véleményt.
– Az az ő dolga.
– Szóval maga nyíltan hadat üzen nekünk?
– Kedves Mat, maga hadüzenetnek nevezi, hogy a legpompásabb ételekkel traktálom?
– Most nem erről van szó, hanem arról, hogy az öreg Fernando megnyerje a pert.
– Miért olyan fontos magának, hogy megnyerje?
– Miért olyan fontos magának, hogy elveszítse?
– Ez ízlés dolga. Maga a kopasz Fernandóra pazarolja a rokonszenvét. Én Don Felipét választom. Higgye el, hogy ő sokkal sajnálatra méltóbb. Szegény féllábú ember, aki egész örökségét ebbe a szállodába fektette, és tönkrement az öreg Fernando komiszsága miatt.
Mat dühösen faképnél hagyott, de előbb kikapta a kezemből A beszélő halálfejet.
Az ellenfél haditanácsra gyűlt össze az öreg Fernando szobájában. Így tudtam meg Mat aljas haditervét. Azt tanácsolta az öreg Fernandónak, hogy csak hagyja fedeznem a kitűnő ellátás költségeit. Szépen meg kell várni, amíg anyagilag teljesen tönkremegyek. Don Casimerót nem volt nehéz rábeszélni arra, hogy tönkremenetelemet jóízű falatozás közben bevárja.
Az ügy határozottan aggasztó fordulatot vett, de nem voltam hajlandó meghátrálni. Elhatároztam, hogy egyelőre tovább táplálom az aljas társaságot, amíg valami okosabb nem jut eszembe.
Az elkövetkező napok nem sok örömet jelentettek számomra. Különösen az étkezések alkalmával. Ha Mat nem lett volna olyan észbontón csinos, talán meg is utáltam volna. Úgy éreztem, hogy hófehér fogai az én húsomat marcangolják.
Don Casimero megutálásának semmi akadálya nem volt. Utálatomat nyíltan éreztettem vele, de ez nem csökkentette étvágyát. Az orvosságok lassan eltűntek asztaláról, és áttért a borivásra. Nyilván csak azért nem kezdett dohányozni, mert ezt a saját költségére kellett volna tennie.
Hiába törtem a fejemet, hogy kiutat találjak ebből a szituációból. Már néha azon kaptam magamat, hogy titokban Don Felipe megérkezésére vágyakozom.
De ki tudja, hogy a féllábú tengerész merre járt és milyen szerencsével.
Mat rajtam aratott győzelme dacára napról napra lehangoltabbnak és kedvetlenebbnek látszott. Mivel étvágya továbbra is kitűnő maradt, a változásnak csak lelki okai lehettek. De Mat esetében nehéz volt
magyarázatot találni erre. Tudtam, hogy anyagi gondjai nincsenek. Semmi rossz hír nem zavarhatta meg lelki nyugalmát, mert egyetlen levelet sem kapott.
Csak egy elfogadható magyarázat van arra, ha egy egészséges, épelméjű fiatal lány minden látszólagos ok nélkül órákig bámul maga elé merengve, és időnként mélyen felsóhajt. De ebben az esetben ez a magyarázat is képtelenségnek látszott.
Eddig inkább kerülte a társaságomat, de most gyakran odajött a sziklához, ahol horgásztam. Letelepedett mellém, és szótlanul a vízbe bámult. Néha felém fordult, mintha mondani akarna valamit, de csak mélyen felsóhajtott. Azt kellett gondolnom, hogy valószínűleg megbánta velem való csúnya viselkedését, de büszkesége megakadályozza, hogy kimagyarázkodjék.
Elhatároztam, hogy segítségére sietek.
– Mondja, Mat, nincs magának lelkiismeret-fúrdalása?
– De. Rettenetes lelkiismeret-fúrdalásom van.
– Miattam ne legyen.
– Nem maga miatt van.
– Hanem?
– Az öreg Fernando miatt.
Értelmetlenül bámultam rá.
– Az öreg Fernando szerelmes belém.
– Gratulálok.
– Ne viccelődjék! Ez szörnyen kínos és kellemetlen.
– Miért?
Mat a haja tövéig elpirult.
– Nem tudja, hogyan néz rám, ha bemegyek hozzá. Szinte levetkőztet a szemével. Fogdossa a kezemet, a térdemet.
– Nem kell bemennie hozzá, és kész.
– Ez nem olyan egyszerű. Azzal fenyegetőzik, hogy leveti magát a toronyból, ha nem leszek az övé.
– Ragyogó alkalom, hogy megmentse egy ilyen kiváló ember életét.
Mat könnyes szemmel nézett rám.
– Azt hittem, hogy maga meg fog érteni. Nem akarom, hogy miattam meghaljon valaki. Ez az ember
őrült. Nekem ígérte a kastélyt. Feleségül akar venni.
– Mondja neki, hogy már elígérkezett másnak.
– Nem lehet. Elmeséltem neki egész életemet.
Tudja, hogy nincs senkim.
– De itt beleszerethetett valakibe.
– Kibe? Itt nincs senki olyan...
– Elfeledkezik rólam.
Mat csodálkozva nézett rám, mintha most látna először, aztán csendesen megrázta a fejét.
– Ezt nem hinné el. Magáról annyi rosszat meséltem.
Olyan bocsánatkérőn nézett rám, hogy nem akartam feszegetni ezt a kérdést.
– Ez nem jelent semmit. A nők következetlenek. De ettől eltekintve a szerelem gyakran ellenszenvvel kezdődik.
Mat a vízbe bámult, és sokáig nem szólt semmit. Nem akartam zavarni, mert nyilván azon gondolkodott, hogy az irántam érzett ellenszenvből lehet-e még szerelem.
Végül megszólalt.
– Maga sohasem volt ellenszenves nekem. De ez nem változtat semmit a helyzeten. Tegyük fel, az öreg Fernando elhiszi, hogy villámcsapásszerűen beleszerettem magába. Mi biztosít arról, hogy nem ugrik ki rögtön az ablakon?
– Semmi. De ezt nem is szabad hirtelen és váratlanul közölni vele, hanem lassan kell adagolni.
– Hogyan?
– Szerelmünk az öreg Fernando szeme láttára fog fakadni és kivirágozni.
Mat szemében furcsa zavar csillant fel, de gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Maga bolond?
– Nem. Mert azt a szerelmet természetesen tettetni fogjuk mind a ketten.
– Értem. Talán nem is rossz gondolat.
A kastély felé pillantottam, amelynek egyik ablakában megcsillant egy távcső lencséje.
– Hajoljon egy kicsit közelebb hozzám!
Mat engedelmesen hajolt felém. Nyilván azt hitte, hogy súgni akarok valamit.
Átkaroltam a derekát, magamhoz vontam, és szájon csókoltam.
Matet egy pillanatra megbénította a meglepetés, de aztán ellökött magától, és akkora pofont adott, hogy majdnem a tengerbe estem.
Lihegve állt fel.
– Hogy merészelt megcsókolni?
– Csak azért tettem, mert az öreg Fernando látcsővel kémlel bennünket.
Mat ettől nem szelídült meg teljesen.
– Ezentúl legyen szíves előre beavatni a terveibe! Nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket. De ettől eltekintve egy csókot tettetni is lehet.
– De akkor nem olyan természetes.
– És most természetesebb, hogy pofon vágtam?
– Igen. Mert maga büszke és tartózkodó. Csak lassan-lassan olvad fel hideg közönye, hogy végül teljesen átadja magát...
– Minek?
– A játéknak.
Mat kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát. Sarkon fordult, és sietős léptekkel megindult a ház felé.
Néztem utána, amíg karcsú alakja el nem tűnt az oszlopok között.
Olyan elégedett voltam, mint a sakkjátékos, aki egy ügyes lépéssel sarokba szorítja a királynőt. Mert számomra ezen a sakktáblán Mat volt a legfontosabb figura.
Sajnos, arról elfeledkeztem, hogy a kisebb figurák is lehetnek életveszélyesek ebben a játékban.

X.
A tengerparti jelenet után iparkodtam közömbösen viselkedni Mattel szemben. Meg akartam mutatni neki, hogy tervemet csak az önzetlen segíteni akarás diktálta. Nekem édes mindegy, hogy időmet Plútó idomításával töltöm-e, vagy az ő csókolgatásával. Ezért jogosan elvárhattam, hogy beleegyezését határozott formában közölje velem, és felkérjen a játék folytatására. De nőktől megértést vagy hálát várni meddő dolog.
Egyetlenegy szót sem beszélt a dologról. Sőt még csak kedvesebb sem volt hozzám. Ez azt akarta jelenteni, hogy megmentésére irányuló tervem nem érdekli. Ám ebben az esetben haragudnia kellett volna rám a csók miatt. De ezt sem tette.
Az egyetlen változás az volt, hogy délután A beszélő halálfejjel a kezében kiült arra a sziklára, amely csókunknak néma tanúja volt. Mivel tapasztalatból tudtam, hogy ezen a sziklán milyen kényelmetlen ülni, ezt mindenesetre biztatásnak vettem.
De szemtelenségnek tartottam, hogy ilyen fölényes módon engem kényszerít a közeledésre, és ezért elhatároztam, hogy ezt én is szemtelenül fogom csinálni.
Letelepedtem mellé, átkaroltam, és szájon csókoltam.
Rögtön elkapta a fejét, de a pofon ezúttal elmaradt.
– Már mondtam magának, hogy legyen szíves előre beavatni a terveibe. Különben is az öreg Fernando nincs az ablakban.
– De minden percben megjelenhet.
– Várja meg türelemmel! Kár felesleges erőfeszítéseket tennie.
– Semmiféle erőfeszítéstől nem riadok vissza, ha ez a maga érdekeit szolgálja.
– Nagyon kedves. De utálom, ha a szájamat csókolgatják.
– Hát mit csókoljak?
– Ha elkerülhetetlenül fontosnak tartja a csókolgatást, akkor csókolgassa a kezemet vagy a lábamat.
– A lábának milyen részét?
– Micsoda buta kérdés ez?
– Ne haragudjék, de a lábnak rengeteg része van: a talptól kezdve a csípőig. Tévedések elkerülése végett jobb az ilyen dolgokat előre tisztázni.
Az előbb elmaradt pofont most kaptam meg.
Az öreg Fernando ebben a pillanatban jelent meg az ablakban.
– Maga mindent elront – mondta dühösen Mat.
– Talán én adtam a pofont?
– Nem kellett volna okot szolgáltatnia rá.
– Csak tanácsot kértem magától. De még mindig nem mondta meg, hogy a lábának milyen részét csókolgassam.
– Semmiféle részét. Hogy jut eszébe ilyesmi?
– Maga mondta.
– De csak gúnyból. Ki látott már olyat, hogy egy férfi egy nő lábát csókolgassa?
– Többek között már én is láttam.
– Magának nagyon viharos élete lehetett.
– Nem mondtam, hogy velem történt.
– Mindegy. Maradjon nyugodtan! Fel fogok olvasni magának egy részt ebből a könyvből.
– Mire jó ez?
– Az öreg Fernando azzal a feltétellel kölcsönözte nekem, hogy magának semmi esetre se engedjem át. Tehát bizonyos csalódást fog okozni neki, hogy felolvasom magának.
Belenyugodtam sorsomba, csak arra kértem, hogy kezdje elölről, mert láttam, hogy a nyolcvanharmadik oldalnál tart.
– Nem kezdem elölről, mert azt már olvastam. Lehet, hogy A beszélő halálfej szörnyű izgalmas
olvasmány volt, ha valaki tudta, hogy miről szól. Engem teljesen hidegen hagyott, hogy Henderson
zseblámpájának halvány fényét végigtáncoltatta a
kripta nedves kőfalán. Az sem érdekelt túlságosan, hogy elégedett füttyentést hallatott, amikor megpillantotta a sarokban álló tölgyfa koporsót. Természetesen rögtön feszegetni kezdte. Amikor a koporsó fedele nyikorogva engedett, és már-már felnyitotta, hátulról hatalmas ütés érte a koponyáját. Kínos nyögéssel esett össze. Mat szívére szorította a kezét.
– Nem tudta meg, hogy benne van-e a holttest.
– Milyen holttest?
– Stowe Cunder holtteste. Mert meg kell állapítani, hogy hiányzik-e a feje.
– És fontos ez?
– Nagyon.
Mat könyörtelenül tovább olvasott. Iparkodtam nem odafigyelni. Óvatosan simogatni kezdtem a karját, majd a haját. Annyira lekötötte az olvasmány, hogy nem is vette észre. Már a fülcimpáját csókolgattam, és ki tudja, hogy meddig jutottam volna el, ha lassan be nem sötétedik.
Mat összecsukta a könyvet.
– Holnap folytatjuk!
– Természetesen.
Mattel való újabb összebarátkozásom első jelentős eredménye az volt, hogy megette a vacsorám felét. Amíg ellenségként álltunk egymással szemben, kerülte az ilyen bizalmaskodást.
Vacsora után Mat nagy kegyesen kijelentette, megengedi, hogy a kecske ma éjjel az én szobámban aludjék. Kegyességét azzal indokolta, hogy ez a belém helyezett bizalom feltétlenül bosszantani fogja az öreg Fernandót. De én gyanakodtam, hogy elhatározását sokkal erősebben befolyásolta az a tény, hogy a kecske nagyon kellemetlen hálótárs volt.
El voltam készülve a legrosszabbra, de úgy látszik, tévedtem. A kecske békésen követett, szelíden megállt a szoba közepén, és szinte barátságosan nézett rám. Tekintetéből semmi aljas szándékot nem olvastam ki. Elismerésem jeléül megsimogattam a fejét, mire leheveredett a szőnyegre, és lehunyta a szemét. Bámulattal kellett adóznom Matnek, hogy ilyen csodálatos módon megnevelte ezt az izgága állatot.
A baj csak éjféltájban kezdődött.
Vad dübörgésre ébredtem.
A kecske, úgy látszik, faltörő kosnak képzelte magát, mert fejével az ajtót döngette. Időnként hátrált, hogy nagyobb lendületet vegyen, és ilyenkor nehéz zuhanások zaja hallatszott a sötétből. Nyilván a bútorokat döntötte fel.
Gyertyát akartam gyújtani, de a gyufa megtalálása nem volt egyszerű feladat, mert az ágy mellett álló kis asztal is feldőlt. Négykézláb indultam a sötétben, hogy végigtapogassam a padlót. A kutatást megnehezítette az a körülmény, hogy többször összeütköztem a kecskével, és ilyenkor mindig belém döfött.
Végre megtaláltam a gyufát. Gyenge fényénél megállapítottam, hogy a gyertyagyújtás reménytelen dolog. A padlón csak apró csonkok hevertek. A kecske minden gyertyát megevett.
Amikor a gyufa a körmömre égett, kívülről valami szörnyű, hörgő sikoltást hallottam. Nem volt női hang, de ez nem nyugtatott meg.
Kirohantam a folyosóra. A kecske követett. Mat pont akkor nyitotta ki szobája ajtaját, amikor futva odaértem. Az ajtóval olyan rettenetesen fejbe vágott, hogy majdnem összeestem.
– Mi történt? Miért ordít ilyen borzalmasan? – kérdezte Mat remegő hangon.
– Nem én ordítottam. Azt hittem, hogy maga volt.
– Én? Csak nem képzeli, hogy ilyen gyáva vagyok? És ha gyáva volnék, akkor sem ordítanék ilyen rondán.
– Hát akkor ki volt? – kérdeztem fejem tapogatva.
– Ne tettesse magát! Nem szégyen, ha valaki fél.
Éppen valami gorombaságot akartam mondani, amikor az előcsarnok felől újra felhangzott a velőtrázó ordítás.
Habozás nélkül a lépcső felé rohantam. Úgy látszik, a kecskének is hasonló gondolata támadt, de fürgébb volt, mint én. Közvetlenül a lépcső előtt megelőzött, lábam között szaladt el. Ennek következtében hanyatt estem, de a kecske sokkal rosszabbul járt. Valamiben megbotlott, és fájdalmas mekegés közben gurult le a lépcsőn, amelynek végén hangos puffanással terült el.
Ekkor láttam meg a holdfényben a lépcső két korlátja között kifeszített drótot, amely a kecske lezuhanását okozta.
– Mi történt? – kérdezte Mat, aki ebben a pillanatban érkezett mellém. De feleletet sem várva a lépcső felé indult, hogy a kétségbeesetten mekegő kecske segítségére siessen.
Elkaptam a lábát, hogy az újabb tragédiát megakadályozzam. Mat elvesztette egyensúlyát és rám esett.
– Mit csinál? Megőrült?
Nem tudtam válaszolni, mert Mat az arcomon ült. Gyengéden beleharaptam, hogy felállásra bírjam, de a lábát nem engedtem el.
Mat ingerülten kászálódott fel.
– És mi van a kecskével?
– Nem tudom. Mindjárt megnézzük. De vigyázzon, mert át kell lépni a dróton.
Lementünk az előcsarnokba, és gyertyát gyújtottunk.
A panaszosan nyöszörgő kecske ott feküdt a lépcső alján. Megpróbált felállni, de nem sikerült neki. Egyik első lába élettelenül lógott alá.
Nyilvánvaló volt, hogy eltörött.
Mat leült a lépcsőre, és óvatosan ölébe vette a sebesült állatot. Gyengéden simogatni kezdte, amitől az láthatóan megnyugodott.
– Állatorvost kellene hívatni.
Ez olyan ötlet volt, amelyre nem volt érdemes válaszolni.
Megnyugtattam Matet, hogy az állatorvos sem csinálhat mást, mint sínbe teszi az eltört lábat. Ezt pedig én is meg tudom csinálni.
A konyhában találtam két megfelelő fadarabot, amelynek segítségével érkötést tettem az eltört lábra. A kecske rögtön fel is állt, és bicegve járkálni kezdett.
Persze, más lett volna az eset, ha az én lábam tört volna el. Sőt valószínű, hogy sokkal súlyosabban megsérültem volna, mint a könnyű kiskecske.
Megborzongtam, amikor erre gondoltam, mert a legközelebbi orvos kétnapi járásra volt.
Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ezt a csapdát az öreg Fernando nekem állította. És ő volt az is, aki az előcsarnokban olyan rettenetesen ordítozott, hogy lecsaljon.
Hogy megbizonyosodjam erről, felmentem a szobájába. Természetesen nem találtam ott. Tehát valahol alul rejtőzködik. Arra gondoltam, hogy lezárom a szobáját, és magamhoz veszem a kulcsot, hogy így elvágjam visszavonulása útját. De a szobának nem volt kulcsa. Elindultam, hogy felkutassam az öreg Fernandót.
Matet megkértem, hogy maradjon az előcsarnokban, és figyelje a lépcsőt, mert ez az egyetlen feljárat,
amely az emeletre vezet. Ha pedig meglátja az öreg Fernandót, kiabáljon értem.
– Miért? Csak nem gondolja, hogy ezt ő csinálta?
– Nem gondolom. Biztos vagyok benne. Valószínű, hogy az egyik detektívregényből vette ezt a trükköt. Emlékszem valami hasonló esetre. Egy öregasszonyt így öltek meg. Utána csak el kell távolítani a drótot, és a gyilkosságot mindenki véletlen balesetnek tartja.
Mat megborzongott.
– Szóval egy őrült gyilkossal vagyunk egy fedél alatt.
– Ha fél egyedül maradni...
– Nem félek – szakított félbe Mat, és a kandalló mellől felkapott egy nehéz piszkavasat. – Jó golfozó vagyok. A többit bízza rám.
Átkutattam az összes földszinti helyiséget. Így kénytelen voltam a szakácsnő és a szobalány szobájába is benézni. Elza megint félreértette megjelenésemet. De rögtön megnyugodott, amikor pár szóval elmagyaráztam az eseményeket. Kendőt vett magára, hogy segítsen a kutatásban.
Az öreg Fernando nem volt a házban. Reménytelen dolog lett volna kint a sziklák között keresni, ezért abbahagytuk a kutatást.
A kaput gondosan bezártuk, de ez nem jelentett semmit, mert bármelyik törött üvegű ablakon bemászhatott. Tehát megkérdeztem Elzát, hogy hol vannak a szobák kulcsai. Homályosan emlékezett, hogy évekkel ezelőtt látta ezeket a kulcsokat az egyik fiókban.
A kulcsügy Matet is érdekelte. Feltétlenül be akarta zárni a szobáját, nehogy az öreg Fernando álmában fojtsa meg. Mert most már erre is képesnek tartotta.
A legszorgosabb kutatás dacára is csak egyetlenegy kulcsot találtunk. Sárgarézből készült súlyos szerszám volt, amelyről kisült, hogy csak az én szobám zárjába illik bele.
Mat rögtön kijelentette, hogy átköltözik az én szobámba. Nem akartam ellenvetést tenni, bár úgy véltem, hogy a gyilkos célpontja én vagyok. Ezt valahogy Mat is érezhette, mert felajánlotta, hogy vigyem magammal a kecskét, az majd vigyázni fog rám.
Kételkedtem abban, hogy egy törött lábú kecske sokat tud segíteni, és ezért ezt a védelmi eszközt is neki engedtem át.
Az átköltözést lehetetlen volt azonnal végrehajtani, így hát mindegyikünk csak a legszükségesebb holmiját vitte magával.
Én mindenesetre magamhoz vettem a zsebkésemet. És most kezdtem sajnálni, hogy nem a vadászkést vettem meg, amelyet a kereskedő annyira ajánlgatott. Az ember oktalanul megtakarít húsz pezetát és nem is sejti, hogy ennek a kicsinyeskedésnek milyen messze ható következményei lehetnek.
Mat a kecskével együtt bevonult a szobámba, és magára zárta az ajtót.
A szobalány nyugalmas jó éjszakát kívánt, és ásítozva aludni ment. Persze neki könnyű volt. Őt és a szakácsnőt nem fenyegette semmi veszély. Az öreg Fernando lehetett őrült, de nem volt hülye, hogy lemészárolja a személyzetet, amely nyomorult életének tengetését biztosította.
Mat szobájában rövid terepszemlét tartottam.
Az ajtót eltorlaszolni nem lehetett, mert kifelé nyílott. És a tetejében ez volt az egyetlen ajtó a házban, amely nem nyikorgott. Ez mind kedvező körülmény volt a gyilkos számára.
Nem mintha féltem volna az öreg Fernandótól. Bizonyos voltam benne, hogy egyetlen pofonnal harcképtelenné teszem. De hogy pofonokat tudjon adni az ember, ahhoz ébren kell lenni. Én pedig rettenetesen álmos voltam. És egy alvó embernek még egy gyerek is játszi könnyedséggel átvágja a nyakát.
Bosszankodva gondoltam arra, hogy Plútó nevelését nem fejeztem be. Most milyen nyugodtan alhatnék, mialatt a hűséges kutya ágyam előtt heverve, éberen őrködne álmom felett.
De ezen már nem lehetett segíteni.
Az ember lustaságból és hanyagságból sok olyan vétkes mulasztást követ el, amelynek keserű gyümölcseit később élvezni kénytelen.
De Plútóra gondolva mégis eszembe jutott valami.
Az igaz, hogy a kutya nem alkalmas semmiféle komoly feladatra túláradó életöröme miatt. De ebben az esetben az is elégséges, hogy kitörő vidámsággal üdvözli az öreg Fernandót, amikor a szobámba belopódzik. Ez is fel fog ébreszteni.
Elindultam Plútó keresésére.
Kis híja, hogy le nem gurultam a lépcsőn, mert csak az utolsó pillanatban jutott eszembe a kifeszített drót, amelyet még nem távolítottunk el.
Átléptem rajta, hogy folytassam utamat, de pár lépés után megálltam és visszafordultam, hogy leszerel jem a drótot.
Az ember izgalmában sok mindenről megfeledkezik. Ebben az esetben pedig végzetes lehet a feledékenység. Nem is beszélve arról, hogy Don Casimero semmit sem tud erről a csapdáról. Ha véletlenül eszébe jut éjszakai sétára indulni, kezét-lábát kitörheti. És ez nemcsak neki lenne kellemetlen, hanem nekem is. Mert az én nyakamba szakadna a feladat, hogy orvost keressek, vagy orvoshoz vigyem. Nyaralásom e nélkül is elég mozgalmas volt.
A drót eltávolítása után Plútót hívogattam. De úgy látszik, nem volt a házban, mert nem jelentkezett. Éppen fel akartam adni a keresést, amikor távoli csaholást hallottam. Ez azt jelentette, hogy Plútó itt van valahol a ház körül.
Kiléptem a kapun, és elindultam a csaholás irányába.
Pár száz méternyire a háztól különös árnyjátékot pillantottam meg. Az egyik alacsony szikla tetején egy sötét figura valami furcsa lánccal csapkodott jobbra-balra hajladozva és maga körül forogva. Körülötte egy másik árnyék ugrált, mintha kísérte volna, vad táncában nagyokat ugorva.
Mikor közelebb értem, megállapítottam, hogy a sötét figura egy házikabátos ember, aki egy bottal csapkod maga körül, hogy távol tartsa Plútót.
A házikabátos ember csak az öreg Fernando lehetett.
Futva indultam feléje, hogy elcsípjem. De észrevette közeledésemet, és egy kétségbeesett ugrással levetette magát a szikláról. Plútó csaholva rohant utána, de hamar megunta az üldözést, és visszafordult, hogy engem üdvözöljön. Ennek következtében csakhamar a földön henteregtem. Amikor végre kiörülte magát, és talpra állhattam, az öreg Fernandónak már nyoma sem volt sehol.
A terep nehézségei miatt az üldözés kilátástalannak látszott. Visszaindultam a ház felé. Plútó engedelmesen követett, de hirtelen meggondolta magát, és visszafordulva elszaladt. Hiába fütyültem és kiabáltam utána, rám se hederítve eltűnt a sziklák között. De rövid idő múlva rohanva megjelent. Amikor mellém ért, láttam, hogy valami rongyot szorongat a szájában. El akartam venni tőle, de nem engedte.
Az előcsarnokba érve megállt a lépcső alján, és gyanakodva nézett rám. Aztán letette a rongyot, és leheveredett mellé. Hiába hívogattam, nem akart feljönni. Úgy látszik, rossz tapasztalatai lehettek.
Megindultam feléje, mire felkapta a rongyot, és elszaladt, hogy távolabb heveredjék le. Közben vidáman csóválta a farkát, és várakozásteljesen nézett rám. Úgy látszik, valami szórakoztató játéknak tartotta ezt a dolgot. De nekem nem volt kedvem játszani. Alig álltam a lábamon.
Dühösen rákiabáltam, hogy jöjjön hozzám.
Óvatosan közeledett, és egyméternyire előttem letette a rongyot, de amikor feléje nyúltam, újra felkapta és eliramodott. Minél dühösebb voltam, annál jobban szórakozott. Közben elégedetten morgott. Negyedórai küzdelembe került, hogy végre el tudjam venni tőle a rongyot. De akkor aztán csaholva követett, és ugrált körülöttem, hogy visszavegye. Így csaltam fel a szobába.
A gyertya fényénél tüzetesebben megvizsgáltam a rongyot, és arra a megállapításra jutottam, hogy ezt csak az öreg Fernando házikabátjából téphette ki Plútó.
Fakó és ronda szövetdarab volt, vörös alapon zöld csíkokkal.
Mint hasznos bűnjelet gondosan eltettem.
Plútó mindent végigszagolt a szobában, aztán az ajtóhoz ment, és kaparni kezdte. De végül belenyugodott a sorsába, leheveredett a padlóra, és elaludt.
Én kéjesen nyújtóztam el Mat ágyában, amelyből áradt könnyű parfümjének illata.

XI.
A délelőtt hurcolkodással telt el.
Ebben a legtevékenyebb rész nekem jutott, mert én cipeltem a különböző holmikat az egyik szobából a másikba. Mat csak irányított és kritizált, a kecske pedig bicegve járt utánam, hogy ellenőrizzen.
Matnek ekkor eszébe jutott, hogy a szőnyegeket is kicseréli. Ez már nehezebb munka volt, mert a nehéz tölgyfa bútorokat is emelgetni kellett. Végre ezzel is elkészültem. Akkor meg azzal állt elő, hogy a hajótörést ábrázoló festményt nem tűri meg a falon. Legyek szíves kicserélni azzal a képpel, amely az ő szobájában lóg, mert azt már megszokta.
Őszintén szólva nem értettem meg ezt a ragaszkodást. Ezen a képen egy csomó fehér inges alak táncolt egy lobogó tűz körül, Mat azt állította, hogy ez majális akar lenni. Én inkább elkárhozott lelkek gyülekezetének tartottam a pokol előcsarnokában. A két kép kicserélése nem volt egyszerű dolog.
A Hajótörés olyan hatalmas méretű kép volt, hogy új szobámnak egyetlen falán sem fért el. Tehát ideiglenesen a szekrénynek támasztottam. Ezzel szemben az Elkárhozott lelkek majálisa túl kicsinynek bizonyult ahhoz, hogy elfedje azt a világosabb foltot, amely a Hajótörés eltávolítása után keletkezett a falon.
Engem ez teljesen hidegen hagyott volna, de Mat nem tudott belenyugodni. Felszólított, hogy keressek olyan nagyságú képet, amely pontosan fedi a foltot. Én erre a célra a Hajótörést ajánlottam mint bevált dolgot. De Mat nem az a nő volt, aki tévedéseit nagylelkűen beismeri. Ragaszkodott ahhoz, hogy egy másik, de hasonló méretű képet keressek.
Amikor az előcsarnokban egy nadrággal a képeket kezdtem méregetni, Don Casimero aggodalmas tekintettel követte számára értelmetlen működésemet.
Persze semmit sem tudott az éjszakai eseményekről, és fogalma sem volt arról, hogy a képek méregetése a védelmi intézkedésekkel van szoros kapcsolatban.
Matnek határozottan nem volt szerencséje. Az egyetlen hasonló méretű kép a vízözönt ábrázolta Noé bárkájával a viharos tengeren, amely felett primitív villámok cikáztak.
Amikor közöltem vele, hogy csöbörből vödörbe jutottunk, lejött, hogy megnézze a képet. Képes volt azt mondani rá, hogy tetszik neki. Ezt azzal indokolta, hogy a pusztulás helyett a menekülés gondolatát képviseli. És ez megnyugtató. De azért ne vigyem fel a képet. Majd az én egyik szőnyegemet szegezzük a
falra, hogy elfedje a foltot. A Majálist pedig egy másik falra akasztjuk.
Miután az összes körmömet tönkrevertem a kalapáccsal, sikerült Mat szobáját olyan állapotba hozni, hogy elnyertem vele megelégedését. Ezután az én szobámat próbáltam rendbe hozni. Ez sokkal nehezebb feladat volt. Főleg a Hajótörés miatt, amellyel nem tudtam mit csinálni.
Elza – aki közben megérkezett a bevásárlásból – egy hatalmas lakattal és két, srófra járó acélgyűrűvel jelent meg a szobámban. Megmagyarázta, hogy ha az acélgyűrűket besrófolom az ajtó keretébe, és beléjük illesztem a lakatot, tökéletesen bezárhatom belülről szobámat, és a legnagyobb biztonságban leszek.
Rögtön hozzákezdtem a munkához.
Pár perc múlva megjelent Mat, és érdeklődni kezdett, hogy mit csinálok. Mit sem gyanítva elmagyaráztam neki, hogy a lakat és az acélgyűrű segítségével minden meglepetés ellen biztosíthatom magamat.
– Igen? Ez nagyszerű! Akkor nyugodtan visszacserélhetjük a szobáinkat. Mert az enyémet már megszoktam.
Olyan ártatlanul és kedvesen nézett rám, hogy nem volt lelkierőm pofon ütni.
Amikor másodszor is cipelni kezdtem a bőröndöket, szőnyegeket és képeket, Don Casimero fellopódzkodott a lépcsőn, és egy oszlop mögé bújva kémlelte minden mozdulatomat meg a bicegő kecskét.
Már érezte, hogy itt rendkívüli események forgatagába került, és ez határozottan aggasztotta.
Mattel elhatároztuk, hogy közölni fogjuk vele az
éjszakai eseményeket. De erre nem került sor, mert
kisült, hogy Elza már mindent elmondott neki.
Ebéd után aggodalmas arccal közeledett asztalunkhoz.
– Igaz, hogy valaki egy drótot feszített ki a lépcső tetején?
– Nem valaki, hanem az öreg Fernando.
– Miért tette volna?
– Mert őrült.
Don Casimero elgondolkodva vakarta az arcát.
– Mit gondolnak? Ki ellen irányul ez az izé...?
– Mindenki ellen – nyugtattam meg. – Most csak a
kecske volt az áldozat. De éppen úgy lehetett volna
valaki közülünk. Például maga is.
Don Casimero láthatóan megrendült.
– Miért pont én?
– Ki lát be egy őrült zavaros agyába?
– Nem hiszem, hogy annyira közveszélyes lenne...
– Nem hiszi? Nem így beszélne, ha a maga szobájába ment volna be az éjjel egy hatalmas konyhakéssel. Szerencsére nem álmomban lepett meg, és így le tudtam fegyverezni.
Don Casimero homloka verítékezni kezdett.
– Nincs kulcs... Nincs kulcs... A szobámnak nincs kulcsa – dadogta halálsápadtan, majd hirtelen kirohant az ebédlőből.
Nyilván a kulcskeresés reménytelen feladatára vállalkozott.
Mat gyanakodva nézett rám.
– Miért nem mesélte el nekem ezt a dolgot a konyhakéssel?
– Mert nem igaz.
– Akkor miért mondta neki? Halálra rémítette azt a szegény embert.
– Ezt akartam. Így végre elutazik.
– És miért akarja, hogy elutazzék?
– Mert semmi kedvem sincs tovább fedezni az elsőrangú étkezések költségeit. Itt ezentúl száraz kenyeret és rohadt krumplit fognak enni.
Most Mat rémült meg.
– Engem is száraz kenyérrel és rohadt krumplival akar etetni?
– Nem. Kettőnk számára külön főzetek. Csak ezt a vén csirkefogót nem akarom fejedelmi módon táplálni, hogy erőt gyűjtsön az ellenem irányuló merényletekhez.
– Remek ötlet – mondta lelkesen Mat. – Az öreg Fernandót ki kell éheztetni, hogy jártányi ereje se legyen. Akkor aztán nyugodtan alhatunk.
– Belátja tehát, hogy nagyon fontos a szakértő távozása?
– Belátom. Mert a perét sem szabad megnyernie. Utolsó aljas fráter... Rám merte vetni a szemét. És a féltékenységével majdnem megölte azt a szegény állatot.
Megsimogatta a kecske fejét, gyöngéden ölébe vette, és magához szorította.
Mindezzel a gyöngédséggel tulajdonképpen engem kellett volna elhalmoznia, ha logikusan gondolkodik. Mert a kecske úgy került a csapdába, mint Pilátus a krédóba. Én viszont önfeláldozó lovagiassággal önként vállalkoztam arra a feladatra, hogy egy őrült gyilkos dühét magamra vonjam.
Hogy Mat igazságtalanságát némiképpen ellensúlyozzam, azt indítványoztam, hogy menjünk ki a sziklára enyelegni.
– Miért? – kérdezte Mat hidegen. – A kívánt célt már elértük.
– De semmi esetre sem árt, ha tovább izgatjuk az öreg Fernandót.
– Nem. Mert még képes ránk gyújtani a házat.
– Kimentem a lángok közül.
– Köszönöm. Maradjunk csak a kiéheztetés mellett.
Őszintén szólva nem tetszett nekem, hogy szerelmes szerepem ilyen hirtelen véget ért, és helyette az üldözött áldozat sokkal előnytelenebb és kellemetlenebb szerepét kell játszanom.
Don Casimero izgatottan rohant be az ebédlőbe. Eddig gondosan elfésült pár szál haja ziláltan kunkorodott fel. Keze remegett. Minden különösebb emberismeret nélkül le lehetett olvasni arcáról, hogy semmiféle kulcsot nem talált.
– Bocsánat, hogy újra zavarom... De szeretnék egy szívességet kérni...
– Milyen szívességet?
– Adja kölcsön a lakatot!
– Milyen lakatot?
– A szobalány azt mondja, hogy adott magának egy lakatot... Azt hiszem, hogy ez inkább engem illetne meg... Mert gyönge és beteg ember vagyok... Remélem, belátja?
– Tökéletesen belátom. De azt hiszem, hogy anynyira nem gyönge és beteg, hogy ezt a lakatot egy védtelen nő szobájának ajtajáról szerelje le.
– Ebben az esetben talán szobát cserélhetne velem. Mert úgy hallottam...
– Ne folytassa! – szakítottam félbe. – Ma már kétszer költözködtem, és azt hiszem, ez pont elég.
Don Casimero egy darabig tátott szájjal nézett
rám, aztán újra elrohant.
– Csomagolni ment! – mondta Mat elégedetten.
– Talán okosabb volna, ha mi is ezt tennénk.
– Még kétheti szabadságom van.
– Máshol is lehet nyaralni.
– De nem ilyen olcsón.
Ezt elhittem neki.
Don Casimero a vacsorához kissé megkésve érkezett, ami szokatlan volt. Gondosan meg volt fésülve, és teljesen nyugodt volt. Irigylésre méltó étvággyal esett neki az ételeknek.
Ez megnyugtató volt. Látszott, hogy a maga részéről megoldotta a problémát.
– Mikor utazik? – kiabáltam át hozzá.
– Nem utazom. Holnap már nekem is lesz lakatom.
– De mi lesz ma éjjel?
– Semmi. Miután a szobalány felvitte a vacsorát az öreg Fernandónak, szobája ajtaja elé toltuk azt a nehéz szekrényt, amely a folyosón állt. Nem tud kijönni.
Bosszankodtam, hogy ez nekem tegnap nem jutott eszembe. De még jobban bosszankodtam azon, hogy Don Casimero szemérmetlen módon tovább akar nyaralni az én költségemen.
Éreztem, hogy ostobaság lenne feladnom a küzdelmet, amelybe annyi pénzt öltem bele. De talán még nagyobb ostobaság folytatni. Okosabb lenne sorsára bízni az ismeretlen féllábú tengerészt, az öreg Fernandót, a jó étvágyú Don Casimerót és az én vörös hajú tündéremet. Mert alapjában véve mit várhattam Mattől? Nem sokkal többet a semminél.
Csak akkor mosolygott kedvesen rám, ha érdekei így kívánták. És ekkor olyan dolgok elkövetésére buzdított, amelyek már-már súrolták az őrület határát.
Mindenképpen kívánatosnak látszott, hogy befejezzem ezt az oktalan kalandot.
A baj az volt, hogy esetleges visszavonulásom a jelen körülmények között gyáva megfutamodásnak látszott volna. Könnyen azt hihette volna mindenki, hogy az öreg Fernandótól való félelem kergetett el. Súlyosbító körülménynek számított volna az is, hogy egy védtelen nőt magára hagytam egy közveszélyes őrülttel.
Természetesen más színezete lenne a dolognak, ha valahonnan táviratot kapnék, amely sürgősen elszólítana valami életbe vágó ügy elintézésére.
De ezt a gondolatot rögtön elvetettem, mert semmi kedvem sem volt többórás hegymászásra vállalkozni, hogy feladjam magamnak ezt a bizonyos táviratot. Elzára pedig nem lehet titkokat bízni.
Volt még egy tetszetős megoldás: halálosan összeveszni Mattel és sértett önérzettel távozni. Erre a közelmúltban rengeteg alkalmam lett volna, tehát a jövő elé is bizakodva nézhettem.
Mat ezen a délutánon igézőbb volt, mint valaha. Ahogy hanyagul az asztalra könyökölt, mélyen kivágott selyemruhája félig látni engedte kerek melleit. Észrevette, hogy fürkésző tekintettel nézem, de nem mozdult, csak valami furcsa mosoly bujkált a szája körül.
Fájdalommal kellett arra gondolnom, hogy perceken belül halálosan össze fogunk veszni, és aztán végleg elszakadunk egymástól.
Ismerve Mat természetét, nem volt nehéz okot találni erre az összeveszésre. Méghozzá olyan okot, amely számomra kellemes pontot tesz ennek az eszeveszett kalandnak a végére.
Megfogtam a kezét, és megszorítottam. Nem húzta vissza. Várakozón nézett rám.
– Jöjjön, Mat!
– Hova?
– A tengerpartra. Olyan helyre, hogy a házból senki se láthasson bennünket.
– Miért?
– Majd megtudja.
Engedelmesen követett. Az egyik szikla mögött megálltam vele.
– Most olyan helyen vagyunk, ahol senki sem láthat bennünket. Tehát amit itt csinálunk, azt nem az öreg Fernando miatt csináljuk.
– Nem értem.
Hirtelen átkaroltam a derekát.
– Szeretlek!... Az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak. Ezért követtelek, ezért csináltam minden ostobaságot. De nem bírom tovább!... Szeretlek!
Magamhoz rántottam, és szájon csókoltam.
Mat gyengéden átengedte magát a csóknak. Hozzám simult, és éreztem, hogy visszacsókol. Majd hirtelen kibontakozott karjaimból, és elszaladt.
Forogni kezdett velem a világ.
Nem tudtam mire magyarázni viselkedését. De egy biztos volt, hogy a menekülésnek ez az útja végleg bedöglött.
Vegyes érzelmek dúltak bennem. Tulajdonképpen boldognak kellett volna lennem. De zavart az a gondolat, hogy Mat valami titkos női ösztönnel megérezte aljas tervemet, és így próbált a lábamról levenni.
Ezt mindenesetre tisztázni kellett.
Az előcsarnokban és az ebédlőben hiába kerestem. A szobájában sem volt.
Közben megvizsgáltam a szekrényt, amelyet az öreg Fernando szobájának ajtaja elé toltak. Megelégedetten láttam, hogy ez olyan nehéz, hogy egy ember alig tudja megmozdítani. Tehát Don Casimerónak feltétlenül idegen segítségre van szüksége ehhez a művelethez.
Abban biztos voltam, hogy én és Mat nem fogunk segíteni neki. Az öreg szakácsnő sem jöhetett számításba. Szóval csak Elzát kellett meggyőznöm, hogy ne találjon lakatot a faluban, és tagadja meg a szekrény tologatását. Ebben az esetben Don Casimero védelmi intézkedései tökéletesen megsemmisülnek, és a félelem rövidesen elkergeti. De sajnos, azt
nem vettem számításba, hogy a félelem sokkal nagyobb erőfeszítésekre is képes.
Elzától megtudtam, hogy Don Casimero egyedül tolta oda a nehéz szekrényt, mert ő, ismerve a mi terveinket, eleve megtagadta a segítségét.
Matet is a konyhában találtam. Nagyban tárgyalt a szakácsnővel a másnapi menüről.
Kissé kellemetlenül lepett meg, hogy a legdrágább ételeket rendelte. Homárt pikáns szósszal és gombával töltött csirkét. Még róla sem tudtam elhinni, hogy ismerve nehéz helyzetemet, ilyen oktalan pazarlásra vetemedik. Tehát iparkodtam más okot keresni a szokatlan lakomára. Csakhamar meg is találtam. Kellemes elégtétellel töltött el a gondolat, hogy Mat ilyen formában kívánja megünnepelni első csókunkat. De ez az ábránd nem volt hosszú életű.
– Maga biztosan nem tudja elképzelni, hogy miért rendeltem ezeket a drága ételeket.
– Nem. Nem tudom elképzelni – mondtam ártatlanul.
– Nem magam miatt.
– Gondoltam.
– De maga miatt sem.
– Hanem?
– Don Casimero miatt.
Erre igazán nem számítottam. Csodálkozva néztem rá.
– Don Casimero miatt? Miért? Születésnapja van?
– Nem. Hanem gyomorfekélye.
Még mindig nem értettem, hogy mi összefüggés van az ünnepi lakoma és Don Casimero gyomorfekélye között. De Mat megmagyarázta.
– Nem emlékszik rá, hogy mennyi orvosságot szedett? És azt is mondta, hogy ki fog újulni a gyomorfekélye a rossz ételek miatt. Sajnos, rossz ételeket nem adhatunk neki, mert akkor az öreg Fernando megnyeri a pert. Viszont az erős és fűszeres ételek miatt is kiújulhat a gyomorfekélye. Ha látni fogja ezt a veszélyt, hamarosan el fog menni. Mit szól az ötletemhez? Nem zseniális?
Nem akartam lehűteni a lelkesedését. Biztosítottam róla, hogy az ötlet tényleg zseniális, és nekem sohasem jutott volna eszembe. Az utóbbi igaz is volt. Sohasem jutott volna eszembe, hogy ilyen kétes kimenetelű harcba bocsátkozzam, amely ezenfelül a legdrágább fegyvereket igényelte. Mindenesetre előzetes orvosi vizsgálatnak kellett volna alávetni Don Casimerót, hogy a siker lehetőségét mérlegelje az ember. Mert látszólag a legjobb egészségnek örvendett. Erre engedett következtetni a nehéz szekrény tologatása is.
Ezt homárral és töltött csirkével nehéz lesz ágyba dönteni, bármilyen pikáns szószokkal fűszerezzük.

XII.
Két nap viszonylagos nyugalomban telt el.
Mat úgy viselkedett, mintha nem történt volna közöttünk semmi, de gondosan kerülte azt, hogy egyedül maradjon velem. Ezt a nehéz feladatot úgy oldotta meg, hogy Don Casimerót magával cipelte hosszú sétáira. Így nem volt alkalmam semmiféle bizalmas közeledésre.
Amikor kérdőre vontam, megmagyarázta, hogy ez is a Don Casimero egészségének megrontására irányuló tervhez tartozik. A hosszú séták egyrészt kimerítik, másrészt annyira fokozzák étvágyát, hogy habozás nélkül felfal minden ételt, bármilyen fűszeres legyen is.
Ha Don Casimero a szobájában tartózkodott, akkor Matnek rögtön valami fontos tárgyalnivalója akadt a szobalánnyal vagy a szakácsnővel.
Még azt a lehetőséget is elvette tőlem, hogy az étkezések ideje alatt halk hangon, bizalmasan beszéljek vele. Meghívta Don Casimerót, hogy étkezzék a mi asztalunknál. Ezt azzal indokolta, hogy buzdítani kell a fűszeres ételek mértéktelen fogyasztására. Ő maga is jó példával járt elöl, mert hatalmas adagokat rakott a tányérjára.
Don Casimeróra látszólag semmi hatással sem volt a gyomra ellen irányuló merénylet. Ezzel szemben érezni kezdtem, hogy az én gyomrom fogja felmondani a szolgálatot, ha még sokáig tart ez a küzdelem. Az erősen borsozott, paprikázott és ecetes ételek olyan gyomorégést okoztak, hogy már-már kísértésbe estem, hogy Don Casimerótól kölcsönkérjem nem használt orvosságait.
Ennek az áldatlan helyzetnek véget kellett vetni.
Don Casimero jelenléte anyagi romlásba döntött, veszélyeztette egészségemet, és ezenfelül megakadályozta Mattel való minden bizalmas érintkezésemet.
Tehát sürgősen el kellett távolítani.
De hogyan?
Nem volt semmiféle olyan ötlet, amely békésen oldotta volna meg ezt az életbe vágó feladatot.
Miközben hatalmas étvággyal zabálni láttam, kedvem lett volna torkába szúrni a villámat. A tengerparton sétálva heves ingerem támadt, hogy hatalmas rúgással a tengerbe taszítsam. Gyilkos indulataimon akkor volt legnehezebb uralkodnom, amikor Mat is közénk telepedett. Ilyenkor semmiféle halálnemet nem tartottam elég kegyetlennek felesleges léte kiirtására. Mat titkos kárörömmel figyelte kínlódásomat. Nem voltam tisztában vele, hogy túlságos tartózkodása hideg számításból fakad-e, avagy valami általam nem ismert írországi szemérem megnyilatkozása. Már odáig jutottam, hogy éjjelenként kopogtattam szobája ajtaján. De sohasem kaptam választ.
Közben az öreg Fernando gyanús hallgatásba burkolódzott. Elza, aki naponta felhordta neki az ételeket, azt állította, hogy teljesen meghülyült. Vagy csendesen sírdogál, vagy elégedetten röhögcsél magában. Néha pedig írásba mélyedve találja. De nem tud rájönni, hogy miket ír, mert papírjait gondosan rejtegeti előle.
Egy nap mégis világosság derült erre az ügyre. Magához hívatta a szakácsnőt és a szobalányt, hogy tanúk gyanánt írjanak alá egy okiratot. Hogy mi volt ez az okirat, azt egyelőre nem tudtuk meg, mert a tanúnak kiszemelt áldozatok sem írni, sem olvasni nem tudtak. Így tehát az okirat hitelesítése elmaradt. De nem hosszú időre, mert másnap Elzával üzenetet küldött Matnek és Don Casimerónak, hogy fáradjanak fel hozzá az okirat aláírása végett. Mindketten nyomós okokból vonakodtak ettől a szívességtől. Mat látni sem akarta az öreg Fernandót, Don Casimero pedig félt tőle. Magam sem tartottam helyesnek, hogy bármiféle szolgálatot tegyünk neki. Mégis arra az álláspontra helyezkedtem, hogy vállalkozniuk kell az okirat aláírására. A kíváncsiság néha a legszilárdabb elveket is megdönti. Biztosítottam
őket, hogy az ajtó előtt fogok várakozni, és a legcsekélyebb veszély esetén azonnal segítségükre sietek.
Mat hidegen visszautasította azt a feltevést, hogy van olyan férfi a világon, aki félelmet tud ébreszteni benne. De elvből nem hajlandó tanúskodni semmiféle ügyben, és nem ír alá semmit.
Megnyugtattam, hogy nem kell aláírnia az okiratot. Elég, ha elolvassa. Így megtudjuk, miben töri a fejét az öreg.
A találkozás szertartásos hidegséggel zajlott le. A felek kimért udvariassággal üdvözölték egymást, aztán csend borult a szobára. Hála a hatalmas kulcslyuknak, figyelemmel tudtam kísérni az eseményeket.
Mat kifejezéstelen arccal olvasta végig az asztalon fekvő papírlapot, majd határozott mozdulattal megragadta a kikészített töltőtollat, és aláírta. Aztán átengedte helyét Don Casimerónak. Az ő arcáról már le tudtam olvasni valami bárgyú meglepetést, de ő is habozás nélkül aláírta az okiratot.
Rövidesen megtudtam, hogy mi késztette Matet elveinek ilyen gyors megtagadására. Amikor kilépett az ajtón, némi szemrehányással nézett rám.
– Maga örökli a kastélyt.
– Mit mond?
– Az öreg Fernando minden vagyonát magára hagyta.
Ez valóban meglepő fordulat volt.
– Hogyhogy?... Hiszen nem is ismer... A nevemet sem tudja.
Don Casimero sietett megnyugtatni.
– Ne aggódjék, neve pontosan és szabályszerűen szerepel a végrendeletben. Úgy látszik, a vendégkönyvből másolta le. De mindenesetre gratulálok.
– Mihez? Csak nem képzeli, hogy ez a végrendelet érvényes?
– Feltétlenül. A törvény által előírt módon készült, két tanú jelenlétében. Az öreg Fernando előttünk írta alá.
– Ez az ember őrült. Már az is bizonyítja gyengeelméjűségét, hogy mindenét pont rám hagyta, akit a legjobban utál. A rokonok feltétlenül megtámadják a végrendeletet.
– Milyen rokonok? Az öreg Fernandónak nincsenek rokonai.
– Mindegy. Az örökséget úgysem fogadom el.
– Miért nem? – kérdezte ingerülten Mat. – Ha egy kicsit átalakítjuk és rendbe hozzuk az épületet, csodálatos üdülőhellyé varázsolhatjuk.
Egy kicsit meglepett, hogy többes számban beszél, de egyelőre figyelmen kívül hagytam az örökségbe való befurakodását.
Don Casimero is osztotta Mat véleményét.
– Az örökséget feltétlenül el kell fogadnia. Ha álszeméremből visszautasítja, akkor minden az államra száll. Ez pedig tudjuk, hogy mit jelent. Nem lesz haszna senkinek.
Bátorkodtam a figyelmet felhívni arra, hogy az ügyben érdekelt egy harmadik személy is: a féllábú tengerész, akit az öreg Fernando anyagilag teljesen tönkretett. Tehát méltányos volna az ő javára lemondani az örökségről.
– Hogyan? – förmedt rám Mat. – Képes volna egy teljesen idegen embernek ajándékozni mindent, amikor mi is itt vagyunk?
– Úgy van! Mi is itt vagyunk! – mondta Don Casimero a mellét döngetve.
Ez a szemtelenség már felháborított.
– Ha szabad tudnom, maga milyen jogcímen akar örökölni?
– Ugyanazon a jogcímen, mint a kisasszony. Maga undorral eldob valamit. Engem érdekel és felveszem. Van valami kifogása ellene?
– Csak az a csekélység, hogy maga előtt már felvette valaki.
– Ezt bízza rám! Meg fogunk egyezni egymással. A kisasszony be fogja látni, hogy szüksége van egy szakemberre.
– És miben szakember maga? Az evésben?
Don Casimero kezdte ingerülten felsorolni mindazokat a képességeit, amelyek véleménye szerint alkalmassá teszik egy hotel vezetésére.
– Elsősorban képesített könyvelő vagyok. Erősen kifejlett üzleti érzékem van.
Ebben nem kételkedtem.
– Bizonyos ételek készítési módját is ismerem. Például remek valenciai halas rizst tudok csinálni.
Ez nem volt nagy érdem, mert Spanyolországban még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne állította volna, hogy remek valenciai halas rizst tud csinálni. De mindig óvakodtam megkóstolni a főztjüket.
– Ezenkívül jó megjelenésem és finom modorom van.
Ez ellen már határozottan tiltakoznom kellett.
De Mat véget vetett a vitának. Kijelentette, hogy semmi esetre sem akarja Don Casimerót kihagyni az üzletből.
– Milyen üzletből, ha én nem fogadom el az örökséget?
– El fogja fogadni – mondta Mat behízelgő hangon, és gyengéden megsimogatta az arcomat.
A világtörténelem nagy alakjaira kellett gondolnom, akiket különböző gazságokba sodortak bele kívánatos és ügyes nők. Megborzongtam.
Nem. Erősnek kell maradnom.
Eltaszítottam magamtól Matet, és kirohantam a tengerpartra.
Erős északi szél fújt. A tenger háborgott. Habos hullámaival dühösen csapkodta a parti sziklákat. Mintha az én lelkiállapotomat akarta volna kifejezni.
Az ilyen idők feltűnően alkalmasak nagy elhatározások megszilárdítására.
Leültem az egyik sziklára, és a tenger helyeslő mormogása közepette elhatároztam, hogy a legrövidebb időn belül véget vetek ennek az átkozott nyaralásnak.
A bolond Fernando, a felelőtlen Mat és a kapzsi Don Casimero intézzék el egymás között ezt az oktalan ügyet!
Már-már csomagolni akartam indulni, amikor Mat megjelent mellettem. Olyan nesztelen léptekkel jött, hogy csak akkor vettem észre, amikor már mellettem ült.
– Lehoztam a kabátját. Ilyen hűvös időben könynyen tüdőgyulladást lehet kapni.
Ezzel már rám is terítette a kabátot, de karját a vállamon felejtette, és így szinte átölelve tartott.
Egyelőre nem tiltakoztam a mozdulat ellen. Azon gondolkodtam, hogyan közöljem vele elhatározásomat.
A szél belemarkolt a hajába, és reszkető hajfürtjei arcomat simogatták. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta.
Éreztem, hogy a komoly beszélgetés érdekében sürgősen el kell távolodnom tőle. De testem egyszerűen nem engedelmeskedett az ész józan parancsának. Magamhoz vontam, és hosszan szájon csókoltam. Ezzel a komoly beszélgetés teljesen tárgytalanná vált.
Don Casimerót egész nap nem láttuk. Csak a vacsoránál jelent meg egy csomó tervrajzzal, amelyet a hotel teljes átalakítására dolgozott ki.
Elsősorban be akarta falazni a ház homlokzatának minden ablakát és a főbejáratot. Ezt a hülyeséget azzal indokolta, hogy így kiküszöböljük az állandó és kellemetlen léghuzatot, amelyet a tengeri szelek okoznak.
Szerényen megkérdeztem, hogy a vendégeket a háztetőn kívánja-e ki- és bejáratni, avagy a konyhán keresztül, mert ez volt az egyetlen helyiség, amelynek ajtaja a hátulsó udvarra nyílott.
Don Casimero megvető pillantással mért végig.
– A konyhát természetesen áthelyezzük az előcsarnok helyére, és a konyhából készítünk előcsarnokot, megfelelő bejárattal.
Mat nagyjából helyeselte a tervet, azzal a módosítással, hogy a konyhát a padlásra kell áttelepíteni. Így elkerüljük a kellemetlen ételszagot.
Don Casimero rögtön elfogadta ezt a módosítást, azzal a kikötéssel, hogy ételfelvonót is létesítünk az általa tervezett személyfelvonón kívül.
Matnek nem volt ellene kifogása.
Bátorkodtam megjegyezni, hogy a hátulsó udvart három oldalról hatalmas sziklák határolják. Tehát hogy a vendégek be tudjanak jönni az új főbejáraton keresztül, feltétlenül alagutat kell fúrni a sziklahegyben. Ez azonban nem riasztotta vissza őket.
Azonnal két alagút fúrását vették tervbe. Egyiket a személyzet, másikat a vendégek számára.
Érdeklődni kezdtem, hogy ezeket a költségeket ki fogja viselni.
Erre mindketten rám néztek, és arcukról kimondatlanul is azt olvastam le, hogy ez az új tulajdonos kötelessége.
– Csakhogy a jelenlegi tulajdonos még él. Semmi értelme hát a további tervezgetésnek.
Mire Don Casimero célzást tett arra, hogy az öreg Fernandót mielőbb el kellene tennünk láb alól. Erre Mat hevesen tiltakozott, majd felállt, és magunkra hagyott bennünket.
Don Casimerót eddig is utáltam, ez az utálat most meghatványozódott bennem, amikor kis patkányszemében felcsillanni láttam a kártékony aljasságot. Mohóságát semmi erkölcsi gátlás nem fékezte. Ez képes lenne az öreg Fernando kiirtása után engem is, Matet is eltenni láb alól, hogy egyedül maradjon az örökség haszonélvezetében, amelybe jogtalanul furakodott be.
Mat távozása után cinikusan kacsintott rám.
– A nőket jobb nem beleavatni az ilyen dolgokba. Sajnálom, hogy beszéltem előtte erről. De mi férfiak vagyunk...
– Elég volt! – szakítottam félbe. – Ha azt hiszi, hogy ilyen gazságban cinkostársa leszek, nagyon téved. De különben is tárgytalanná vált az egész ügy. Nem hallotta, hogy mit mondott Mat?
– Csak azt mondta, hogy ne beszéljünk erről. De az örökségről nem mondott le.
– Az örökségről nem neki kell lemondania, hanem nekem, és én lemondok róla.
– Képes volna ezt csinálni velem?
– Még sokkal különb dolgokat is. Holnap elhagyja a házat. Ha nem megy önként, személyesen dobom ki.
– Ehhez nincs joga. Az öreg Fernando még él, és a ház az övé.
– De az ellátást én fizetem. És biztosítom róla, hogy itt az éhhalál vár magára, mert tőlem egy darab száraz kenyeret sem fog kapni.
Don Casimero tehetetlen gyűlölettel nézett rám.
– És a per? – hebegte. – Mi lesz a perrel?
– Nem érdekel. Nem érdekel az öreg Fernando, sem a féllábú tengerész, sem maga. Elég volt ezekből a hülyeségekből.
– Értem – mondta rosszindulatúan. – El akar távolítani az útból, mert egyedül akarja megvalósítani a tervét. Hogy a magáé legyen minden haszon.
Erre csak egyetlen méltó válasz lett volna: nyakon ragadni és úgy megrúgni hátulról, hogy a tengerbe repüljön.
Hogy leküzdjem ezt a kísértést, felelet nélkül hátat fordítottam neki, és magára hagytam.
Sürgős szükségét éreztem annak, hogy Mattel komolyan beszéljek. De hiába kopogtattam a szobája ajtaján.
Az éjszakát nyugtalanul töltöttem. Világosan láttam, hogy ennek az oktalan problémának egyetlen józan és egyszerű megoldása van: ha sürgősen elutazom. De biztos voltam benne, hogy Mat nem lesz hajlandó velem jönni. Magára pedig nem hagyhatom. Hogy miért nem, abban nem voltam teljesen bizonyos. Mindenesetre azzal áltattam magam, hogy ez férfiúi kötelességem. Ki tudja, milyen veszélyek fenyegethetnek egy tapasztalatlan fiatal lányt, aki egy őrülttel és egy gyilkosságra hajlamos alakkal él egy fedél alatt. Végül hajnal felé olyan megoldást találtam, amely zseniálisnak látszott. Csak később sült ki róla, hogy a legnagyobb hülyeség.
Közölni fogom Mattel, hogy az örökséget csak azzal a feltétellel fogadom el, ha azonnal elmegyünk innen, és más helyen várjuk be az öreg Fernando halálát.
Ezzel biztosítottnak láttam, hogy Mat szoros kapcsolatot fog fenntartani velem. De abban is biztos voltam, hogy ebben az esetben az öreg Fernando meg fogja változtatni ostoba végrendeletét, amelyet biztosan valami aljas terv érdekében készített.

XIII.
A reggelinél feltálaltam elhatározásomat.
Hosszú és heves vita után Mat gondolkodási időt kért. De Don Casimero elkeseredetten tiltakozott a terv ellen. Kijelentette, hogy semmi esetre sem hajlandó itt maradni az őrülttel, aki amellett még az ellátásáról sem tud gondoskodni.
– Vagy mindnyájan itt maradunk, vagy én is magukkal megyek. Mint örököstársnak jogom van ehhez.
Hogy véglegesen lehűtsem aljas lelkesedését, közöltem vele, hogy egyetlenegy fillért sem vagyok hajlandó juttatni neki az örökségből, amelyhez semmiféle joga sincs.
Don Casimero dühösen szidalmazni kezdett, de gondosan került minden erősebb kifejezést, amelyért pofon járhatott volna. Amikor szókincse kimerült, tudomására hoztam, hogy szemtelen viselkedése miatt kirekesztem minden étkezésből, amelynek költségeit nekem kell fizetnem. Már csak azért is, hogy szokja meg az önmagáról való gondoskodást, mert én rövidesen elutazom.
Sajnos az utazásból nem lett semmi. Olyan események forgatagába kerültünk, amelyek halomra döntötték minden tervemet.
A dolog azzal kezdődött, hogy a bevásárlásból hazajövő szobalány a sziklák között megtalálta a kecske összezúzott és véres tetemét.
Egyelőre csak velem közölte a szomorú hírt, mert tudta, hogy Mat nagyon megszerette a kis állatot, és mindennapi játszótársa volt. Most is már reggel óta kereste mindenütt.
A szobalány elmondása szerint a döglött kecske két szikla közé volt beszorulva, mintha valaki elrejtette volna. Ő is csak a vérnyomokat követve fedezte fel.
Azonnal helyszíni szemlére indultam. Nem vagyok detektív, de a vérnyomokból rögtön megállapítottam, hogy a kecske valahol a ház közelében halhatott meg, és valaki – ismeretlen okokból – messze vitte a háztól, hogy elrejtse. A kecske sérülései pedig arra engedtek következtetni, hogy nagy magasságból eshetett le. De ez nem volt a véletlen műve, mert a torka át volt vágva.
Tehát kétségtelen volt, hogy a kecske halálát valaki szándékos aljassággal idézte elő. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy az öreg Fernando keze van a dologban. Persze ezt nehéz lenne bebizonyítani, de nem is érdemes. Az emberek által alkotott törvények nem torolják meg kellően azokat a gazságokat, amelyek az állatok életére törnek.
Rám várt a szomorú feladat, hogy Mattel közöljem a kecske halálát. Ez borzasztóan lesújtotta, és órákig sírdogált. Szerencsére nem akarta látni a kecske holttestét. Úgy akart visszaemlékezni rá, ahogy utoljára élve látta: vidáman ugrándozva a sziklák között. De meghagyta nekem, hogy illendően temessem el, és jelöljem meg a sírját.
Don Casimero rögtön jelentkezett, hogy segítségemre lesz a temetésben.
Azt hittem, hogy ilyen módon akar újra kegyeimbe furakodni, és nem utasítottam vissza. De sokkal aljasabb tervet forgatott a fejében. Amikor elhagytuk a házat – kapával és ásóval a vállunkon –, rögtön felém fordult.
– Remélem, egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy eltemetjük a kecskét?
– Miért?
– A nők betegesen érzékenyek, de nekünk, férfiaknak praktikusan kell gondolkodnunk.
– Mit akar ezzel mondani?
– Hogy a kecskét meg lehet enni.
A gondolat annyira felháborított, hogy kedvem lett volna fejbe vágni a kapával.
– Csak nem képzeli, hogy egyetlen falatot is le tudnék nyelni a kecske húsából? Hogy Matről ne is beszéljek.
– Nem baj. Akkor egyedül fogom megenni. Kikaptam kezéből az ásót.
– Azonnal menjen vissza a házba!
– Miért?
– Mert nem akarom, hogy ismerje a helyet, ahol a kecskét el fogom temetni. Mert képesnek tartom arra, hogy éjjel kiássa. Pedig ebből a kecskéből nem eszik.
– Miért nem? Ha maguk olyan ostobák?
Nem tudta folytatni, mert ütésre emeltem a kapát, mire gyorsan visszaszaladt a házba. Ebédnél Mat fekete selyemruhában jelent meg. Nem tudom, hogy ez véletlen volt-e, vagy a kecskéért öltött gyászt. Mindenesetre nagyon csinos volt. Fekete ruhája, kisírt szeme különös vonzerőt gyakorolt rám. Egy ismeretlen Matet láttam magam előtt. Szemlélésében annyira elmerültem, hogy Don Casimero jelenlétét csak akkor fedeztem fel, amikor már a levest szürcsölte.
Felháborított, hogy ennyire semmibe sem vette, hogy kirekesztettem az étkezésekből, de nem akartam Mat bánatát viharos jelenetekkel zavarni, és ezért a megtorlást későbbre halasztottam.
Mat csak most kezdett a kecske halálának körülményei után érdeklődni. A szobalánytól már megtudott egyes részleteket, és benne is az a gyanú érlelődött meg, hogy a bűnös csak az öreg Fernando lehet. Abban egyetértett velem, hogy bizonyítékok híján semmit sem tehetünk ellene. De megkért arra, hogy sürgősen szerezzek bizonyítékokat, mert fel akarja jelenteni a rendőrségen.
Tudtam, hogy a legközelebbi rendőrállomástól milyen út választ el bennünket. Azt is tudtam, hogy a kecskegyilkosságot milyen kevés lelkesedéssel fogják tudomásul venni. Mindenesetre megígértem Matnek, hogy sürgősen nyomozni kezdek, és az öreg Fernandót is ki fogom hallgatni.
Erre a kihallgatásra azonban sohasem került sor.
A szobalány azzal a hírrel lepett meg bennünket, hogy az öreg Fernando eltűnt. Amikor felvitte hozzá a reggelit, már nem találta a szobájában. Ez még nem tűnt fel neki, és otthagyta a tálcát az asztalon. Most, amikor felvitte az ebédet, a reggelit érintetlenül találta. Ez már meglepő volt, ismerve az öreg Fernando falánkságát. Jobban körülnézett, és csak most fedezte fel a különös rendetlenséget, amely arra vallott, hogy valami dulakodás volt a szobában. Az egyik szék feldőlve és összetörve hever a padlón. Az összegyűrt ágyneműt vérfoltok borítják. Az öreg Fernandónak pedig se híre, se hamva. Pedig végignézte az összes mellékhelyiséget és üres szobát.
Azonnal felrohantunk a szobába. Mindent úgy találtunk, ahogy a szobalány elmondta. De az összetört szék roncsai mellett egy hatalmas és vérrel borított zsebkést pillantottam meg. Erre, mint régi és tapasztalt detektívregény-olvasó, megparancsoltam
mindenkinek, hogy ne nyúljanak semmihez. Lehet, hogy bűnténnyel állunk szemben.
A szobát lezártam, és magamhoz vettem a kulcsot. Mat hirtelen rosszul lett. Olyan szerencsésen ájult bele a karjaimba, hogy hanyatt vágódtam a kőpadlón. Amikor szédelegve feltápászkodtam, olyan gyengének éreztem magam, hogy kénytelen voltam Don Casimero segítségét igénybe venni, hogy szobájába vigyük az ájult Matet.
Don Casimero azt ajánlotta, hogy vetkőztessük le. Az ötletet feltétlenül helyesnek tartottam volna, hogyha egyedül lettem volna Mattel. De így inkább amellett döntöttem, hogy ecettel dörzsölgessük a homlokát. Felszólítottam Don Casimerót, hogy rohanjon a konyhába ecetet keresni. De ő ragaszkodott eredeti ötletéhez, és kijelentette, hogy minden orvosi tapasztalat szerint meg kell lazítani az ájult nők ruháját, hogy a vérkeringést ne zavarja semmi. Megnyugtattam, hogy én majd meglazítom a ruhát, amíg ő az ecetet keresi. De Don Casimero hajlamosabbnak mutatkozott a ruhalazításra, mint az ecetkeresésre, és ezért a feladatot rám akarta bízni. A vitának az lett a vége, hogy az ájult Mat minden orvosi segítség nélkül magához tért, és mindkettőnket kiutasított a szobájából.
Elzát rögtön elküldtem a faluba, hogy értesítse a csendőrséget. Ezután felszólítottam Don Casimerót, hogy induljunk a holttest megkeresésére.
– Miből gondolja, hogy meghalt? Erre nézve nincs semmi bizonyítékunk.
– Kedves Hastings! – mondtam Hercule Poirot modorában. – Próbálja megerőltetni szürke agysejtjeit! Iparkodjék valami összefüggő rendszerbe hozni a rendelkezésünkre álló tényeket. Kétségtelen, hogy az öreg Fernando eltűnt. Az összetört szék, a szétdúlt ágynemű, a véres kés és a padlót borító terjedelmes vértócsák arra engednek következtetni, hogy szobájában elkeseredett dulakodás volt, és ennek során valaki súlyosan megsebesült vagy meghalt. Nem valószínű, hogy a vézna és gyenge Fernando lett volna a győztes fél. Ebben az esetben logikus lenne, hogy tettének következményei elől menekült. De az áldozatot semmi esetre sem vihette magával. Tehát mi következik ebből?
– Nem tudom – mondta bárgyún Don Casimero.
– Hogy az öreg Fernando volt az áldozat, és a gyilkos elrejtette a holttestét.
– Miért?
– Erre egyelőre nem tudok választ adni.
– És ki a gyilkos?
– Mindenesetre olyan valaki, akinek érdekében állt az öreg Fernando halála, és aki jól ismerte a házat.
– Ezt miből gondolja?
– Éjszaka hatolt be, és tudta, hogy melyik az öreg Fernando szobája. Semmi zajt nem okozott. A kutya sem ugatta meg.
– Megvan! – kiáltott fel diadalmasan Don Casimero. – A féllábú tengerész! Titokban visszaérkezett, és elintézte az öreg Fernandót. Utána valószínűleg visszautazott, hogy alibije legyen.
– Ne bocsátkozzunk könnyelmű feltevésekbe. Mindenekelőtt meg kell találnunk a holttestet.
A nyomozásba Plútót is belevontuk, remélve, hogy a kutya szimata segítségünkre lehet.
Az öreg Fernando szobájából kihoztam egy ócska papucsot, hogy megszagoltassam vele. De Plútó vonakodott megközelíteni a papucsot. Amikor pedig erőszakkal az orrához dörzsöltem, kikapta a kezemből, és dühösen széttépte. Ezután érdeklődve nézett rám. Hiába hajszoltam, hogy menjen nyomozni. Végül bemenekült az egyik öblös szekrény alá, ahonnan nem tudtuk többé kicsalni. Be kellett látnom, hogy nem minden kutya alkalmas rendőri szolgálatra.
Don Casimero megjegyezte, hogy a fél papucs elvesztésével esetleg egy fontos nyomot semmisítettem meg. Lehet, hogy ujjlenyomatok voltak rajta. De azzal is félrevezethetem a nyomozást, hogy a szobában csak egy páratlan papucsot fognak találni, és ennek esetleg különös fontosságot tulajdonítanak.
Ebben volt valami logika. Közöltem vele, hogy a komplikációk elkerülése végett a másik papucsot is meg fogom semmisíteni. De rögtön kijelentette, hogy ebbe nem mehet bele – lelkiismereti okokból.
Így tudtam meg, hogy Don Casimerónak lelkiismerete is van. Illetve, hogy ilyen nemes névvel tünteti ki aljas rosszindulatát. Éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lesz vigyázni. Nyomozásunk nem járt semmi eredménnyel. Találtunk ugyan vérnyomokat a ház közelében, de ezek mind arra a helyre vezettek, ahol a kecske tetemét találtam.
Eddig nem jutott eszembe, hogy a kecske halálát összefüggésbe hozzam az öreg Fernando eltűnésével, de most elgondolkodtam rajta. Csodálatos, hogy ez a két véres esemény egy időpontra esett. De hiába törtem a fejemet, nem tudtam semmiféle logikus kapcsolatot találni a kettő között.
Amikor sötétedni kezdett, kénytelenek voltunk abbahagyni a nyomozást, pedig a környéknek csak nagyon csekély részét kutattuk át. Munkánkat megnehezítette a sziklás terep, amely minden kilátást megakadályozott. A sziklacsoportokat egyenként meg kellett kerülni.
Az előcsarnokban Matet nagy vitatkozásban találtam a szakácsnővel és a szobalánnyal. A három síró nő előadásából kiderült, hogy a személyzet azonnal el akarja hagyni a házat.
A szakácsnő azt állította, hogy az öngyilkos cigány lány szelleme tért vissza a pokolból, és ő ölte meg az öreg Fernandót meg a kecskét. Most pedig rajtunk van a sor. Hosszú vita után sikerült rábírnom őket, hogy maradjanak velünk. De ebbe csak azzal a feltétellel egyeztek bele, ha mindketten Mattel egy szobában alhatnak. Úgy látszik, azt remélték, hogy a túlerő megakadályozza a kísértetet aljas szándékainak kivitelezésében.
Csodálatos volt, hogy Mat készségesen beleegyezett ebbe a feltételbe.
Don Casimero, felbátorodva a személyzet sikerén, szerényen megjegyezte, hogy ő pedig az én szobámban fog aludni. Ezt azonnal visszautasítottam.
– Gondoljon arra, hogy a szobámnak nincsen kulcsa – mondta könyörgő tekintettel.
– Nem számít semmit. A kísértet a falon is átmegy.
– Én nem hiszek a kísértetekben.
– Akkor meg pláne nyugodtan alhat.
– Nem. Mert ebben a házban már két gyilkosság
történt. És esetleg én lehetek a harmadik áldozat.
– Ez elég kellemetlen volna. Már a maga számára.
– Nincs magában semmi irgalom?
– De. Annyira irgalmas vagyok, hogy már többször felajánlottam magának: hagyja el ezt a házat. Most pedig, hogy az öreg Fernando nincs többé, igazán semmi értelme nincs annak, hogy tovább is itt tartózkodjék.
– Éjjel vágjak neki ennek az útnak?
– Ezt mindenesetre magára bízom. Válasszon az éjjeli utazás és a gyilkos között.
Don Casimero dühösen elrohant.
Azt hittem, hogy csomagolni megy, és nem is gyanítottam, milyen aljas merényletet tervez ellenem.
Ezután megtudtam Elzától, hogy a csendőrséget nem nagyon érdekelte az öreg Fernando eltűnése. Mindenesetre megígérték, hogy holnap feljönnek, ha addig elő nem kerül.
A nők kívánságára éjszakára belülről eltorlaszoltuk a ház kapuját.
Ez fárasztó és teljesen hiábavaló munka volt, mert a rozoga ablakokon keresztül bárki behatolhatott a házba. Ezt persze óvakodtam közölni velük.
A torlasz elkészülése után felszólítottak, hogy segítsem felhozni a szakácsnő és a szobalány ágyát Mat szobájába. Ez azonban lehetetlen feladatnak bizonyult. A tömör tölgyfából készült öreg ágyak olyan nehezek voltak, hogy alig tudtuk őket megmozdítani. Így tehát csak a matracokat és az ágyneműt hoztuk fel. A személyzet kénytelen volt a padlón aludni.
Amikor Mat körülnézett éjjeli menedékhellyé átalakított szobájában, az az életrevaló gondolata támadt, hogy talán helyesebb volna, ha én mint erős férfi őrködnék a személyzet álma felett, ő pedig szerényen az én szobámba vonulna vissza. De ez a terv megbukott a személyzet szemérmes felháborodásán. Lefekvés előtt még Plútót is becsalogatták a szobába a nagyobb biztonság okáért.
Erre én is aludni tértem.
Illetve aludni tértem volna, ha nem várt volna rám az a kellemetlen meglepetés, hogy szobám ajtaját zárva találtam.
Rövidesen megállapítottam, hogy a kulcs belülről van a zárban. Tehát nem volt nehéz kitalálni, hogy Don Casimero – kihasználva elfoglaltságomat – becstelen módon elfoglalta a szobámat.
Hiába zörgettem és döngettem az ajtót, a szemtelen kakukkfiók nem adott életjelt magáról. Csak anynyit sikerült elérnem, hogy Mat szobájában a három nő kétségbeesetten sikoltozni kezdett, a kutya pedig vadul ugatott.
A bezárt ajtón keresztül megnyugtattam őket, hogy nem a gyilkos szelleme dörömböl, csak én akarom visszafoglalni a szobámat. Mat erélyes hangon rám szólt, hogy kerüljek minden idegesítő zajt.
Zajtalanul betörni a nehéz tölgyfa ajtót meglehetősen nehéz feladatnak látszott. Kénytelen voltam eltekinteni tőle.
Undorított az a gondolat, hogy Don Casimero ágyában töltsem az éjszakát. Az üresen álló szobákban nem volt ágynemű, és mindent ujjnyi vastag por borított. Az öreg Fernando szobája nem jöhetett számításba, a féllábú tengerész szobája pedig le volt zárva. Kénytelen voltam éjszakai nyugalmam színhelyéül az előcsarnokban álló, bőrrel bevont és rézszögekkel kivert fapadot választani.
Ezen aránylag jó fekvés esett, ha időnként felállt az ember kissé pihenni.
Míg a rézszögeken forgolódtam, kéjesen válogattam a különböző halálnemekben, Don Casimero hitvány életének kioltására. Legtetszetősebbnek azt a gondolatot találtam, ha éhen hagyom veszni. A végrehajtás is könnyűnek ígérkezett. Don Casimero vétkes könnyelműséggel önként mászott bele a csapdába. Csak a nehéz tölgyfa szekrényt kell a szoba ajtaja elé tolni, és örökre bent reked. Elhatároztam, hogy ezt azonnal végre is hajtom, nehogy a hajnali órák egyik óvatlan pillanatában kiszökjék. Félúton voltam a lépcsőn, amikor a főbejárat felől éktelen dörömbölés hallatszott. Bevallom, hogy ez nem volt kellemes hatással rám.
Megnéztem az órámat a sápadt holdfénynél. Még tizenegy óra sem volt. Tehát szellemről szó sem lehetett. Viszont ki járhat jó szándékkal ezen az átkozott helyen ilyen késői órában? Abban kezdtem reménykedni, hogy talán a csendőrség érkezett meg. Megközelítettem az ajtót, és kikiabáltam:
– Ki az?
– Én vagyok! – mondta egy öblös férfihang, amelynek semmi túlvilági csengése nem volt, de ezzel szemben semmit sem árult el a dörömbölő egyén kilétéről.
– Ki az az én?
– A szálloda tulajdonosa.
A hang egyáltalán nem hasonlított az öreg Fernando hangjára, aki különben is meghalt. Tehát nyilvánvaló volt, hogy a dörömbölő egyén hazudik. Hacsak nem egy pontatlan kísértettel állok szemben, akinek még a hangját is elcserélték a túlvilágon. Nem tudtam, hogy a társalgást milyen mederben folytassam, mire a dörömbölő egyén türelmetlenkedni kezdett.
– Nyissa már ki az ajtót, vagy betöröm!
– Nem nyitom ki! Jöjjön reggel!
Éktelen káromkodás volt a felelet, amelynek során egyéb becsületsértések közepette hitvány szárazföldi patkánynak nevezett. Ez rögtön világosságot gyújtott agyamban.
– Maga Don Felipe?
– Hát persze hogy én vagyok.
– Az más, akkor azonnal bebocsátom.
Ezt az ígéretet azonban nem volt egyszerű betartani. A három nőnek különös erőt kölcsönözhetett a rémület, mert a segítségükkel épített torlaszt egyedül eltávolítani képtelen voltam. Legalábbis órákig tartott volna.
Tehát felszólítottam Don Felipét, hogy az egyszerűség kedvéért másszék be az egyik ablakon. De ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Amíg segítettem neki, húztam és emelgettem, kétszer-háromszor úgy hasba szúrt a falábával, hogy az ájulás környékezett. Végre lihegve bent állt az előcsarnokban.
– Magyarázza meg nekem, hogy kicsoda maga, és mit jelent ez a marhaság.
Megpróbáltam röviden ecsetelni a helyzetet. Amikor elbeszélésemben odáig értem, hogy az öreg Fernandót meggyilkolták, és a holtteste érthetetlen módon eltűnt, harsány röhögésben tört ki.
– Valaki megkímélt ettől a piszkos munkától.
– Hogy érti ezt?
– Hogy már régen agyon akartam verni azt a vén disznót. Mindent elkövetett, hogy tönkretegyen. De most végre a magam ura leszek.
Vidáman dörzsölgette a kezét.
Nem akartam örömét azzal rontani, hogy a végrendeletről beszéljek. De megemlítettem, hogy holnap jön a csendőrség a nyomozás megkezdése miatt.
– Minek? – fakadt ki dühösen. – Ki volt az a marha, aki a csendőrséget értesítette? Ez a vén gazember nem hiányzott volna senkinek.
Felhívtam a figyelmét arra, hogy a törvények bizonyos kötelezettségeket rónak az emberre. De erre csak megvetően legyintett.
– Ezt ismerjük már. A törvények csak arra jók, hogy nehezebbé tegyék a szegény ember életét. Maga nem tudja, hogy mire képes a csendőrség. Éppen ezért nem szabad hagyni.
– Mit?
– Le kell tagadni mindent. Azt kell mondani, hogy az öreg Fernando elutazott ismeretlen helyre.
– És a vérnyomok a szobában? A véres kés?
– A vérnyomokat el lehet tüntetni, és a kést el lehet dobni.
– De ne felejtse el, hogy tanúk is vannak.
– Azt bízza rám. A szakácsnőt és a szobalányt pár pofonnal elintézem. Azt fogják vallani, amit akarok.
– És Don Casimero?
– Ki az a Don Casimero?
Röviden elmagyaráztam neki Don Casimero szerepét az eseményekben. Azt sem hagytam említés nélkül, hogy jelenleg aljas módon az én szobámat bitorolja.
– Ezt rögtön elintézem – mondta fogcsikorgatva Don Felipe, és sántikálva indult a lépcső felé.
– De magára zárta az ajtót.
– Nem tesz semmit. Van egy tolvajkulcsom, amely minden ajtót kinyit.
Rövidesen tanúja voltam annak, hogy hogyan pofozta le a lépcsőn Don Casimerót, miközben végtelen ügyességgel falábával is rugdalta. Csak a torlasz miatt nem tudta kipofozni a házból. De erre nem is volt szükség, mert Don Casimero önként távozott az ablakon keresztül. Mégpedig olyan eszeveszett gyorsasággal, hogy nadrágjának egy darabja emlékül egy rozsdás szögön maradt.
Láttam, hogy Don Felipe a tettek embere, és áldottam a véletlent, hogy pont ezekben a percekben érkezett meg, amikor a legnagyobb szükségünk volt egy ilyen emberre. De erősen lebeszéltem arról, hogy eltüntessük a gyilkosság nyomát, és félrevezessük a csendőrséget.
– Az ilyen dolgok előbb-utóbb ki szoktak derülni. És gondoljon erre a Don Casimeróra. Ő lesz az első vádló tanú ellenünk.
– Igaza van. Tévedés volt kirúgni. Agyon kellett volna verni, és a holttestét a tengerbe dobni.
Ez az ötlet egy kicsit megrendített. A detektívregényekből leszűrt tapasztalat arra tanított, hogy az egyik gyilkosság vonzza a másikat. Néha a terhelő tanúk egész sorának kiirtását. Don Casimero után bizonyára a fecsegő szobalány következik, aztán a szakácsnő. Tovább gondolni nem mertem.
És akkor tűnt fel nekem az a különös véletlen, hogy az öreg Fernando meggyilkolása és a féllábú tengerész megérkezése egy napra esett. Mindenesetre nyomós okai voltak arra, hogy az öreg Fernandót eltegye láb alól. A házat is úgy ismerte, mint a zsebét, tehát gyerekjáték volt számára észrevétlenül besurranni az éjszaka. Elég erős volt ahhoz is, hogy a holttestet elhurcolja. Minden attól függ, hogy mikor érkezett. Közömbösséget színlelve megérdeklődtem, hogy milyen útja volt az autóbusszal.
– Ennek a csirkefogónak a tragacsára nem szállok fel. Gyalog jöttem.
– Nehéz út lehetett. De remélem, a faluban megpihent.
– Nem. Úgy utálok a faluban mindenkit, hogy messze elkerülöm a tájat is.
Most már biztos voltam benne, hogy nincs alibije. Mindenesetre gondosan bezártam az ajtót, amikor aludni tértem.

XIV.
Elza már a kora hajnali órákban felzavart, hogy adjam át az öreg Fernando szobájának a kulcsát, mert megérkeztek a csendőrök. Megpróbáltam újra elaludni, de ez sehogy sem ment. Félórai forgolódás után elhatároztam, hogy inkább felkelek. A két csendőrt már az ebédlőben találtam. Békésen reggeliztek Don Casimero társaságában. Rögtön láttam, hogy Don Casimero nem vesztegette hiába az idejét, mert a csendőrök gyanús hidegséggel fogadták a köszönésemet. A továbbiak folyamán pedig azt kellett tapasztalnom, hogy minden gyanújuk rám irányul.
Az őrmester átült az asztalomhoz, és elém terített egy vérrel szennyezett papírlapot. Az öreg Fernando végrendelete volt.
– Ismeri ennek az iratnak a tartalmát?
– Igen.
– Milyen viszonyban volt maga az elhunyttal?
– A lehető legrosszabb viszonyban. Halálosan gyűlölt, és én utáltam.
– Meg tudja magyarázni, hogy akkor miért pont magára hagyta mindenét?
– Nem. Hacsak azzal nem, hogy őrült volt. De figyelmeztetem arra, hogy ha a gyilkosságra ennek a végrendeletnek alapján akar fényt deríteni, akkor teljesen téves úton jár. A hagyatékot nem volt szándékomban elfogadni.
– Ez az úr – az őrmester Don Casimeróra mutatott – azt állítja, hogy igenis el akarta fogadni.
– Ezt csak Mat miatt mondtam.
– Ki az a Mat?
– Fiatal lány, aki itt nyaral. Ő és Don Casimero iparkodtak rábeszélni a hagyaték elfogadására.
– Ez igaz – mondta Don Casimero –, de akkor még nem tudtuk, hogy maga milyen véres terveket forgat a fejében.
A csendőrség jelenléte miatt nem akartam azonnal megtorolni ezt a szemtelenséget. De egy hatalmas pofont mindenesetre elkönyveltem Don Casimero számlájára.
Az őrmester gondosan összehajtogatta a végrendeletet, és eltette. De most egy gyanús színű zsebkendőt vett elő, és széthajtogatta. A zsebkendő egy véres kést rejtegetett.
– Ismeri ezt a kést?
– Azt hiszem, ez az, amit az öreg Fernando szobájában láttam.
– De azelőtt nem látta sehol?
Figyelmesen megnéztem, és elhűlt bennem a vér.
– Ez az én halászkésem. De fogalmam sincs arról, hogy került oda.
Az őrmester megértőn bólintott.
– Persze...
A kést újra beburkolta a zsebkendőbe, és eltette.
– Vegyenek róla ujjlenyomatot!
– Legyen nyugodt!
– Remélem, nem hiszi, hogy van olyan hülye gyilkos a világon, aki a végrendelet aláírása után azonnal megöli az örökhagyót, mégpedig a saját késével, amelyet bizonyítékul otthagy a bűntény színhelyén, és aztán sürgősen értesíti a csendőrséget.
Az őrmester mélabúsan nézett rám.
– Én nem hiszek semmit.
Már láttam, hogy olyan emberrel van dolgom, aki egyetlenegy detektívregényt sem olvasott. Ez csak a puszta tényeket nézi, és nem hajlandó gondolkodni. Ebben a pillanatban lépett be az ebédlőbe a féllábú tengerész, akinek első ténykedése az volt, hogy Don Casimerót pofon vágja.
– Mars ki a házamból! És be ne tegye többé a lábát, ha kedves az élete!
Don Casimero olyan gyorsan menekült el, hogy feldöntötte az asztalon álló kávéscsészét, amelynek tartalma a mellette ülő csendőr ölébe folyt. Az szitkozódva ugrott fel.
Az őrmester szigorúan rászólt a féllábú tengerészre.
– Legyen szíves, és ne rendelkezzék itt! Ez nem a maga háza. Végrendelet szerint ezé az úré. De elsősorban a bűntény színhelye. És innen addig senki nem távozhat, amíg a bűntényt ki nem nyomozzuk.
Már láttam, hogy itt fogok megöregedni. Az őrmester a másik csendőrhöz fordult.
– Őrvezető, menjen utána, és hozza vissza! A lekávézott őrvezető morogva távozott. Don Felipe dühösen nézett rám, majd az őrmesterre.
– Micsoda végrendeletről beszél maga?
Amikor megmagyaráztuk neki a dolgot, még jobban dühbe gurult.
– Ez a vén gazember őrült volt. És maguk azt hiszik, hogy egy őrült végrendelete érvényes?
– Ez a bíróság dolga – mondta szárazon az őrmester. – Legyen szíves és üljön le, mert szeretnék egypár kérdést intézni magához.
– Miért?
– Azt bízza rám. Elsősorban arra válaszoljon, hogy mikor érkezett.
– A gyilkosság után.
– Ez az úr a tanú rá, mert ő bocsátott be késő éjszaka.
– Ez az úr csak arra lehet tanú, hogy késő éjszaka bebocsátotta magát. De remélem, arra is vannak tanúi, hogy a bűntény elkövetése idején távol volt innen.
A féllábú tengerész mélységes szemrehányással nézett rám. A kihallgatás során később kiderült, hogy semmiféle tanúval nem tudja igazolni, hogy az utóbbi két nap hol és merre járt. De az is kiviláglott a vallomásából, hogy az öreg Fernandót halálosan gyűlölte, és halálával nagy tehertől szabadult meg. Hiába kacsingattam feléje titokban, fékezze az indulatát, még azt is kitálalta az őrmester előtt, hogy már többször gondolt arra, hogy végez a vén csirkefogóval. Az őrmester dühösen vakarta a fejét. Nem tetszett neki, hogy ennyire komplikálódik az élete, hogy két gyilkosjelölttel áll szemben. Egy közül sokkal kényelmesebb választani. Hogy viszonozzam Don Casimero kedvességét, és gondolkodásra kényszerítsem az őrmestert, közöltem vele, hogy Don Casimero is tervbe vette az öreg Fernando meggyilkolását. Pont akkor érkezett vissza az őrvezető Don Casimero társaságában.
– Nem igaz. Aljas rágalom! – kiáltotta vadul.
– Tanúim vannak rá.
– Kik ezek a tanúk? – kérdezte az őrmester.
– Mat, az itt nyaraló fiatal lány. És én.
– És én – ordította a féllábú tengerész.
– Maga? Maga itt sem volt, amikor erről beszéltem – üvöltötte Don Casimero, akit jogos felháborodása teljesen megfosztott józan ítélőképességétől. Gyorsan az őrmesterhez fordultam.
– Hallotta, hogy mit mondott? Beismerte, hogy beszélt erről.
– Nem. Maguk beszéltek erről. De én nem. Esküszöm, hogy nem beszéltem róla.
– Én meg esküszöm, hogy beszélt róla – ordította a féllábú tengerész.
A két hamisan esküvőt az őrvezetőnek kellett szétválasztani. Az őrmester rám mordult.
– Maga ebbe ne avatkozzék bele! A kihallgatást én vezetem.
De ebben is tévedett, mert Mat szinte végszóra megjelent az ebédlőben, hogy azonnal kezébe vegye a dolgok irányítását. Bájos mosollyal üdvözölte a csendőröket, akik rögtön talpra ugrottak és tisztelegtek. Az őrvezető lesütötte a szemét, az őrmester zavartan köhécselt. Megértettem elfogódottságukat, mert Mat égszínkék rövidnadrágot viselt, fehér selyemblúzzal. Ezek a könnyű ruhadarabok nem azt a célt szolgálták, hogy eltakarják testének ingerlő formáit.
– Foglaljanak helyet! – mondta kedvesen. – Nagyon örülök, hogy itt vannak, mert feljelentést akarok tenni.
Mindenki feszült várakozással nézett rá. Még én is.
– Tegnap itt egy gyilkosság történt.
– Tudjuk – mondta az őrmester. – Az öreg Fernando...
– Nem erről beszélek. Az öreg Fernando nem érdekel. És különben is eltűnt. Egy meggyilkolt ember nem tűnhet el.
Az őrmester helyeslőn bólintott.
– Szóval még egy gyilkosság történt?
– Igen. Megölték a kecskémet.
– Milyen kecskét?
– Nagyon kedves kecske volt, és nagyon szerettem... És megölték.
Mat szeméből kövér könnycseppek gördültek alá.
– Ki ölte meg a kecskét?
Senki sem válaszolt. A féllábú tengerész tátott szájjal bámult Matre. Don Casimero csak a vállát vonogatta.
Mat keze fejével letörölte a könnyeit.
– Nem tudjuk. Ezt maguknak kell kinyomozni.
– Legyen nyugodt, ki fogjuk nyomozni – mondta az őrmester. – De most beszéljünk az öreg Fernando haláláról.
– Bocsánat, őrmester úr – mondtam én. – Azt hiszem, hogy a kisasszony nagyon helyes ötletet vetett fel. Korai valakinek a haláláról beszélni, amíg biztosak nem vagyunk benne, hogy meghalt.
– Nekem azt mondták, hogy meggyilkolták.
– Nem. Csak azt mondtuk, hogy gyanús körülmények között eltűnt.
– De itt vannak a vérnyomok és a véres kés.
– Ezek még nem jelentik azt, hogy feltétlenül meghalt. Lehet, hogy csak megsebesült.
– Akkor hol van most?
– Semmi esetre sem a mi kötelességünk, hogy ezt kiderítsük. Ez a maguk feladata.
– Úgy van! – ordította a féllábú tengerész az asztalt verve. – Adják elő a holttestet! Aztán majd beszélhetünk arról, hogy ki ölte meg.
– Nekem is ez a véleményem – mondta szerényen Don Casimero.
Az őrmesternek nem tetszett ez a fordulat. Dühösen vakarta a fejét. Legszívesebben mindnyájunkat letartóztatott volna, Matet kivéve.
Az őrvezető szerény köhögéssel vonta magára a figyelmet.
– Nekem az a véleményem, őrmester úr, hogy ki kell rendelni pár embert a faluból, hogy kutassák át a környéket. A halott nem mehetett nagyon messze, ha súlyosan meg volt sebesülve.
– Ne beszéljen hülyeségeket! – mordult rá dühösen az őrmester. – A halottak nem szoktak sétálni.
– Rendes körülmények között nem – mondtam én. – De vegye figyelembe, hogy ez egy rendkívüli eset. Gondolkodjék csak! A gyilkos eltünteti a holttestet. Erre csak egyetlenegy oka lehet. Az, hogy ne fedezzék fel a gyilkosságot, és az öreg Fernando távollétét egyszerű eltűnésnek minősítsék. De akkor miért nem távolítja el az árulkodó nyomokat?
– Úgy van! – mondta a féllábú tengerész. – Fel kellett volna mosni a vért is, a kést pedig a tengerbe dobni. Akkor most nem lenne semmi baj.
Az őrmester gúnyosan mosolygott.
– Valamit elfelejtenek az urak: hogy haláleset nélkül nem lehet örökölni. Tehát a gyilkosnak szüksége volt arra, hogy a halálesetet tudomásul vegyék.
– Akkor miért tüntette el a holttestet? – kérdeztem én.
Erre már nem tudott válaszolni.
– Sokkal könnyebb egy véres kést a tengerbe dobni, mint egy holttestet cipelni. Attól eltekintve, hogy ez feltétlenül véres nyomokat hagyott volna a gyilkos ruháján.
Láttam, hogy mindenki mereven a hasamra bámul. Én is letekintettem. Világoskék sportingemen nagy, rozsdavörös foltok éktelenkedtek.
– Ez a kecske vére – mondtam gyorsan. – Az ölemben vittem eltemetni. – Éreztem, hogy senki nem hisz nekem.
Az őrmester szigorúan nézett rám.
– Hagyjuk a köntörfalazást. Hová rejtette a holttestet?
– A kecske holttestét?
– Hagyja a fenébe a kecskét! Senkit sem érdekel a kecske.
Mat hirtelen felpattant a helyéről.
– Én tanú vagyok rá, hogy ez a kecske vére. Amikor elindult, hogy eltemesse a kecskét, semmi folt nem volt az ingén. Amikor visszajött, láttam, hogy összevérezte magát. Mondtam is neki rögtön, hogy
vesse le az inget, majd én kimosom. De ekkor jött a szobalány a hírrel, hogy az öreg Fernando eltűnt, és csupa vér a szobája. Erre rögtön felrohantunk. Én rosszul lettem a látványtól. Ájultan vittek a szobámba. Természetes, hogy ebben a nagy izgalomban teljesen megfeledkeztünk az ingről.
Mat olyan folyékonyan és meggyőzőn hazudott, hogy még én magam is hittem volna neki, ha nem lettem volna biztos abban, hogy a vérfoltos ingről egy szó sem esett közöttünk. De mivel hazugsága az igazságot támogatta, nem éreztem semmi lelkiismeret-furdalást, hogy elfogadom hamis tanúvallomását. A dologban csak az volt kellemetlen, hogy Don Casimero is tudta, hogy Mat hazudik, és aljasan gúnyos mosollyal nézett rám.
Habozás nélkül levetettem az inget, és letettem az őrmester elé az asztalra.
– Legyen szíves, és küldje laboratóriumba, ahol majd kétségtelenül megállapítják, hogy a foltokat állati vér okozta.
Az őrmesternek nyilván fogalma sem volt arról, hogy ilyen dolgok is léteznek, mert tanácstalanul bámult rám és az ingre. De végül utasította az őrvezetőt, hogy csomagolja be az inget, és iktassa a bűnjelek közé. Viszont Don Casimero arcáról eltűnt a gúnyos mosoly. Ezek után Mat követelte, hogy a csendőrség indítsa el a vizsgálatot a kecske meggyilkolása ügyében. Az őrmester kelletlenül tett eleget kívánságának, inkább férfiudvariasságból, mint hatósági buzgalomból.
Miután másik inget vettem fel, elvezettem őket a kecske sírjához. Legnagyobb meglepetésemre a sírt feldúlva találtuk. A szétszórt kövek között nem volt más, csak a kecske véres bőre.
Gyanúm rögtön Don Casimeróra esett, de az égre-földre esküdözött, hogy fogalma sem volt, merre van a sír, és még csak a közelében sem járt.
Az őrvezető megjegyezte, hogy bizonyosan Plútó ásta ki a kecskét, és megette. De ennek ellentmondott az, hogy a kecske bőrét – ha nem is tökéletesen – valami szerszámmal nyúzták le. Különben is a féllábú tengerész mellett ugráló kutya olyan sovány volt, hogy már ez is kizárta ennek a lakomának a lehetőségét.
Mat felszólította a csendőröket, hogy kezdjenek nyomozni. A csendőrök tanácstalanul bámultak egymásra. Végre az őrmesternek zseniális ötlete támadt. Megszagoltatta a kecskebőrt Plútóval, és biztatni kezdte, hogy vezessen valami nyomra. Én már ismertem a kutya rendőri képességeit és előre tudtam az eredményt. Plútó undorral húzódott vissza, és dühösen megugatta az őrmestert, majd visszaszaladt a féllábú tengerész mellé, és vidám farkcsóválással ugrándozott körülötte. Az őrmester találékonysága ezzel kimerült. Mat megnyugtatására kijelentette, hogy a környék átkutatása alkalmával bizonyosan akadnak olyan nyomokra, amelyek a kecske halálára is fényt fognak deríteni.
– Holnap majd küldünk embereket a faluból.
Az őrvezető diszkrét köhögés után figyelmeztette, hogy holnap vasárnap van. Az őrmester belátta, hogy a falu népének ájtatosságát nem illik ilyen profán dolgokkal zavarni, és a kutatást hétfőre halasztotta.
A holttestnek úgysem számít az egynapos várakozás, amikor egy egész örökkévalóság áll előtte.
Távozás előtt még az őrmester lelkünkre kötötte, hogyha esetleg időközben megtalálnánk a holttestet, semmi esetre se nyúljunk hozzá. Hagyjuk úgy, ahogy van.
Már vagy százméternyire jártak tőlünk, amikor Don Casimero izgatottan utánuk kiabált.
– Halló! A legfontosabb dolgot elfelejtették.
– Mi az?
– Megparancsolni nekünk, hogy senki sem hagyhatja el a házat, amíg a nyomozás folyik.
– Természetes, hogy senki sem hagyhatja el a házat – kiabált vissza az őrmester.
Don Casimero diadalmasan nézett a féllábú tengerészre.
– Ezt csak azért kívántam leszögezni, hogy tudomásul vegye, hogy engem innen el nem kergethet. Ez hatósági rendelet.
– De arra nincs hatósági rendelet, hogy ne pofozzam.
Felemelte a kezét, hogy máris beváltsa fenyegetését. Don Casimero ijedten hátrált, de megbotlott a kecskebőrben, és hanyatt vágódott. A féllábú tengerész már emelte a falábát, hogy a mellébe tiporjon, amikor Mat közbelépett.
– Nem tűrök semmi erőszakoskodást. És nagyon kérem az urakat, hogy amíg kénytelenek vagyunk egy fedél alatt élni, tartózkodjanak minden brutalitástól. Utóvégre én is itt vagyok.
A féllábú tengerész megelégedett annyival, hogy csak leköpte Don Casimerót. Majd udvariasan meghajolt Mat előtt.
– Legyen nyugodt, kisasszony, megvárom, míg maga elmegy, és csak aztán fogom tönkrepofozni. Ezzel elbicegett a ház felé.
Don Casimero felállt, leporolta a ruháját, és Mat felé fordult.
– Köszönöm, hogy megvédett. De mivel ennek az alaknak a szavában egyáltalán nem bízom, engedje meg, hogy állandóan a közelében tartózkodhassam.
– Nem sokat fog nyerni vele – mondtam dühösen –, mert ebben az esetben én fogom megverni.
– Nem értem, hogy miért akar engem mindenki megverni.
– Ha egy kis önismerete lenne, rögtön megértené. Vagy már elfelejtette, milyen aljas módon viselkedett a csendőri kihallgatás során?
– Csak polgári kötelességemet teljesítettem.
Mat félbeszakította a vitát.
– Ígérem magának, hogy senki sem fogja megverni. De most legyen szíves, hagyjon magunkra bennünket, mert fontos beszélnivalónk van négyszemközt.
Don Casimero sóhajtva távozott el tőlünk. Ellenkező irányba, mint a féllábú tengerész. Amikor már elég messze járt, Mat izgatottan fordult felém.
– Azonnal indulnia kell!
– Hová?
– Legjobb, ha gyalog vág neki az útnak, mert ha az autóbusszal megy, könnyen a nyomára akadnak. Egy kis állomáson kell felszállnia a vonatra, feltűnés nélkül.
– Miért?
– Nem érti, hogy minden bizonyíték maga ellen szól?
– De ha megszököm, csak megerősítem a gyanút.
– És mi lesz, hogyha itt marad? Mert remélem, tudja, hogy hazudtam, amikor a véres ingről beszéltem.
– Maga hazudott, de én nem. Mert tényleg a kecske
vére piszkította be az ingemet.
– Biztos benne?
– Igen. Sőt abban is biztos vagyok, hogy az öreg Fernandót nem én öltem meg.
Mat megkönnyebbülten sóhajtott.
– Én hiszek magának. De a csendőrök nem. Higygye el, jobb, ha elmenekül.
– Nem menekülök, mert ártatlan vagyok.
– Ez nem nagyon fogja vigasztalni, ha lefejezik.
– Itt nem fejeznek le senkit, csak Franciaországban. Itt felakasztják a halálraítélteket.
– És ez sokkal jobb?
– Nem tudom, még egyiket sem próbáltam. Mat dühösen megrázott.
– Ne legyen ilyen cinikus! Miért nem akar elmenni?
– Mert maga itt marad.
– És ha én is magával mennék?
– Az ajánlat nagyon csábító. De ne komplikáljuk a dolgokat. Az igazság ki fog derülni.
– De mikor?
Ez olyan kérdés volt, amely engem is foglalkoztatott. De nem tudtam választ adni rá.
Emlékeztem olyan esetekre, amikor még a zseniális Poirot is hetekig hiába gyötörte szürke agysejtjeit, és csak a harmadik vagy negyedik gyilkosság után talált a helyes nyomra.
Ez nem volt biztató kilátás.

XV.
Az egész vasárnap azzal telt el, hogy a sziklák között mászkáltunk nyomokat keresve.
A féllábú tengerész – fél lábára való hivatkozással – nem vett részt a nyomozásban. Egész nap a teraszon sütkérezett egy rumosüveg társaságában. Lábánál feküdt Plútó. Mint már többször tanújelét adta, egyáltalán nem érdekelte semmiféle rendőrségi feladat.
Az ebéd utáni kirándulásból halálosan fáradtan érkeztünk haza késő este. Nyomozásunknak csak egyetlen hasznos eredménye volt. Megtaláltuk Mat egyik fülbevalóját, amelyet napokkal azelőtt vesztett el. Ezt az eredményt csak az kisebbítette, hogy a fülbevalót csak akkor fedeztem fel, amikor ráléptem, és összetört.
Az ebédlőben új vendéget találtunk. Választékosan öltözött, alacsony fiatalember volt. Kis bajuszt viselt, gondosan lefésült fekete haja csillogott a brillantintól. Rövidesen kiderült róla, hogy a kerületi rendőrség által kiküldött inspektor. Őt bízták meg azzal, hogy az öreg Fernando halálának körülményeit nyomozza ki. A féllábú tengerészt és a személyzetet már részletesen kihallgatta. Most mi kerültünk sorra. Szenvtelen arccal hallgatta végig vallomásainkat. Néha egy-egy szót jegyzett a noteszébe. Kihallgatásunk után feltálalták a vacsorát.
Ez volt az első étkezés, amelyért a féllábú tengerészt terhelte a felelősség, mert délben ettük meg utolsó maradékait az általam vásárolt élelmiszereknek. Az első fogás valami kagylóleves volt. Én legalábbis annak ítéltem, mert rengeteg üres kagyló úszott benne, és tengervízíze volt. Utána spanyol rántotta következett. Ez kitűnő étel, ha megfelelő arányban keverik a hagymás burgonyát a tojásrántottával. De itt némi bajok voltak az arányok körül. Számításom szerint egy kiló burgonyára esett egy tojás. A burgonya is száraz volt, mert kevés olajjal sütötték, és így a hagyma is csak megpörkölődött.
Ezután váratlan fordulattal véget ért a vacsora. Mat nem állhatta meg szó nélkül. Kijelentette, hogy a prospektusban kitűnő konyhát és bőséges étkezéseket emlegettek. A féllábú tengerész azzal védekezett, hogy gazdag nagynénje olyan fukar, hogy nem volt hajlandó segíteni. Pénzére csak halála után számíthat.
– Ezt nem tudjuk megvárni – mondta szemtelenül Don Casimero.
Azt hiszem, csak az inspektor jelenlétének köszönhetjük, hogy nem történt újabb gyilkosság. A féllábú tengerész magából kikelve ordította:
– Még maga mer beszélni? Maga, akit hetekig ingyen tápláltam?
– Nem maga táplálta, hanem mi – mondta Mat.
– Az én pénzemből. Amit nekem kellett volna
fizetni. De nekem nem fizetett senki. Ingyenélők! Ez már engem is felháborított.
– Vegye tudomásul, hogy háromszor annyit költöttem ezen a vacak helyen, mint amibe a legdrágább luxushotelek kerülnek.
– Igen. Mert ostobán pazarolta a pénzt. Rákokkal és pulykasültekkel etette ezt a társaságot. De legyen nyugodt, azt is tudom, hogy miért.
– Hogy magát megmentsem, hogy el ne veszítse a pert.
– Ne mondja! Értem tette? Miért? Az én falábam talán formásabb, mint a kisasszonyé?
A lágyszívű Mat, aki minden erőszaknak ellensége volt, felugrott, és úgy vágta pofon a féllábú tengerészt, hogy az majdnem lefordult a székről.
– Bravó! – kiáltotta Don Casimero, és tapsolni kezdett.
A második pofont ő kapta. De ezt a féllábú tengerésztől, aki helyes ösztönnel a gyengébb felet választotta. Ki tudja, hogy hová fajult volna a dolog, ha az inspektor bele nem avatkozik. Minden hivatalos tekintélyét latba vetve csendet parancsolt.
– Nagyon kérem, hogy tartózkodjanak az ilyen jelenetektől, amelyek csak megnehezítik a feladatomat. Mindnyájuknak érdeke, hogy erre az ügyre minél előbb fény derüljön. Egy személy kivételével.
Az utolsó mondatot erősen hangsúlyozta, és szigorúan nézett rajtunk végig.
– Szóval maga azt hiszi, hogy a gyilkost köztünk kell keresni? – kérdeztem.
Nem felelt rögtön. Zsebéből vastag szivart húzott elő, és kényelmes lassúsággal rágyújtott. Hamarjában nem emlékeztem olyan híres detektívre, aki szivarozott. Mindenesetre megnyugtatóbb lett volna, ha pipára gyújt.
– Én nem hiszek semmit – mondta. – Engem csak a tények érdekelnek. Éppen ezért legyenek szívesek elmagyarázni az előbbi vita okát. Tisztán akarok látni.
Részletesen elmondtam neki mindazt, ami megérkezésünk óta történt. Nem hagytam ki azokat a másoktól hallott részleteket sem, amelyek az öreg Fernando életére és jellemére rávilágítottak. Ennél a pontnál a féllábú tengerész is hathatós segítséget nyújtott.
Az inspektor nagy figyelemmel, félig lehunyt szemmel hallgatta előadásomat. Csak később vettem észre, hogy Mat lábát nézegeti. Ez Mat figyelmét sem kerülte el, és iparkodott úgy helyezkedni, hogy női vonzerejének e jelentős tényezői minél jobban érvényesüljenek. A hatást rögtön ki is használta, és egyszerű közvetlenséggel megkérdezte az inspektortól, hogy mi a véleménye a bűntényről, mit akar csinálni, milyen nyomon akar elindulni, és kit akar letartóztatni. Az inspektor zavartan köhécselt, de nem akarta elszalasztani az alkalmat, hogy kiváló rendőri képességeit megcsillogtassa Mat előtt.
– El kell vetnünk azt a lehetőséget, hogy a bűntényt valami idegen csavargó követte el. Ő feltétlenül kirabolta volna az áldozatot, de semmi esetre sem vitte volna magával a holttestet. – Mat helyeslően bólintott. – Azt hiszem, a cselédséget is figyelmen kívül hagyhatjuk. Sem az öreg szakácsnő, sem a fiatal szobalány nem rendelkezik azzal a fizikai erővel, amelyet ez a bűntény megkövetelt. Ezenkívül nyomós okuk sem volt rá.
– Tökéletesen igaza van – mondta Mat. – De ezek szerint engem is számításon kívül hagyhat, mert én is gyenge nő vagyok.
Az inspektor udvariasan bólintott.
– Magát, kedves kisasszony, az első perctől kezdve számításon kívül hagytam.
– Ugyanezt teheti velem is – mondta Don Casimero –, mert fizikailag nagyon gyenge vagyok, és ezenkívül gyomorfekélyem van.
– Azt pedig a vak is látja, hogy nekem egyik lábam hiányzik – mondta büszkén a féllábú tengerész. – Falábú ember nem tud holttesteket cipelgetni. Pláne lépcsőn lefelé.
Rögtön láttam, hogy egyedül maradtam, mint olyan ember, aki elégséges fizikai erővel rendelkezik bűntények elkövetésére. Hogy tökéletes legyen a dolog, itt volt még a véres kés, a véres ing és a véres végrendelet, amelyek mind ordító bizonyítéknak látszottak ellenem. Minden szem rám szegeződött. Iparkodtam fölényesen mosolyogni.
– Azt hiszik, ha valakinek nincs falába vagy gyomorfekélye, az már elégséges bizonyíték egy gyilkosságra? És egyáltalán honnan veszik azt, hogy a gyilkos magával vitte a holttestet?
– Onnan, hogy nem találtuk meg – mondta Don Casimero.
– Ez csak azt jelenti, hogy eltűnt. De kidobhatták az ablakon is. Aztán a lábánál fogva elhúzhatták valahová. Ez mindenesetre kevesebb erőfeszítést követel, és gyengébb fizikumú ember is képes rá.
Az inspektor figyelmesen nézett rám.
– Ha úgy történt, ennek nyomának kell lennie. Ezt majd holnap meglátjuk. Egyelőre nézzük csak a tényeket. Ha a nőket ideiglenesen töröljük a gyanúsítottak listájáról, három személy marad, akinek alkalma volt a gyilkosságot elkövetni.
– Csak kettő – mondta a féllábú tengerész –, mert én nem voltam itt.
– Három, amíg tanúkkal nem tudja igazolni, hogy máshol tartózkodott. Ezek közül az egyik, saját bevallása szerint, halálosan gyűlölte az áldozatot, és mindenáron szabadulni akart tőle. A másik minden vagyonát örökölte, tehát érdekében állt az örökhagyó halála.
– De a harmadiknak semmi oka nem volt arra, hogy meggyilkolja – mondta elégedetten Don Casimero.
– A harmadiknak lehettek olyan indítóokai, amelyekről egyelőre nem tudunk. De tény az, hogy a három közül egyik sem tud semmiféle alibit igazolni. Az lehetséges, hogy az egyik gyanúsított nem volt itt. Az is lehetséges, hogy a másik gyanúsítottnak tényleg nem volt oka a gyilkosságra. De az biztos, hogy a harmadik gyanúsított itt tartózkodott, és nyomós oka volt tettének elkövetésére. Ennek valószínűségét egyéb bizonyítékok is támogatják.
– Ezek a bizonyítékok rögtön semmivé foszlanak, amint ujjlenyomatokat vesznek a késről, és analizálják az ingemen lévő vérfoltokat.
– Félek, hogy nem – mondta gúnyosan az inspektor. – A késen nincsen egyetlen ujjlenyomat sem. De azt már megállapítottuk, hogy a rajta levő vérfoltok és az ing vérfoltjai azonos vértől származnak.
– Ez lehetetlen. Ki állapította meg?
– A patikus.
Gúnyosan felnevettem.
– Csak nem képzeli, hogy egy falusi patikus véleménye irányadó lehet egy ilyen esetben?
– Legyen nyugodt, mindenesetre elküldtük ezeket a tárgyakat a bűnügyi laboratóriumba, de az eredmény nem kétséges, mert a vérazonosság megállapítása igen egyszerű eljárás.
– Akkor csak egy magyarázat lehetséges, hogy a késen is a kecske vérének nyoma van.
– Milyen kecskéről beszél?
– Az én kecskémről – mondta Mat. – Éppen ideje, hogy erről is beszéljünk, ne csak mindenféle ostobaságról.
Az inspektornak fogalma sem volt a kecskeügyről. Amikor elmagyarázták neki, kelletlenül legyintett.
– Miből gondolják, hogy ennek valami fontossága van?
– A kecskét valaki megölte – mondta Mat. – Aztán valaki kiásta a sírjából, megnyúzta, és a kecske végleg eltűnt. Talál erre valami logikus magyarázatot?
– Hogyne. Valaki meg akarja enni.
A magyarázat mindenesetre logikus volt, de egyikünket sem elégítette ki. Megpróbáltam az inspektor figyelmét felhívni valamire, ami eddig az én figyelmemet is elkerülte:
– Hogy a kecskét ki ölte meg, azt nem tudjuk. De abban bizonyosak vagyunk, hogy az a valaki, aki kiásta és megnyúzta, nem közülünk való, mert reggel a kecske sírja még érintetlen volt. Mi egész délelőtt a házban tartózkodtunk a csendőrökkel. A személyzet is. A sírt pedig feldúlva találtuk. Tehát fel kell tételeznünk egy olyan ismeretlen személy létezését, aki szintén szerepet játszik ebben az ügyben.
– A kecskét bárki kiáshatta – mondta unottan az inspektor. – Valaki a faluból, aki véletlenül erre járt.
– Én pedig biztos vagyok benne, hogy a kecske halála és az öreg Fernando halála szoros összefüggésben áll egymással. Sőt merem állítani, hogy mind a kettőt ugyanaz a személy ölte meg.
– Ez teljesen ostoba és értelmetlen feltevés – mondta ingerülten az inspektor. – Mi oka volt a gyilkosnak a kecskét is megölni?
– Ezt egyelőre nem tudom. Hercule Poirot szerint minden bűntény olyan, mint egy óriási fejtörő. Néha olyan tényeket és részleteket talál az ember, amelyek teljesen érthetetlenek vagy ellentmondók. De amikor a megfelelő helyre illeszti őket, rögtön értelmet nyernek. Persze akkor egy kicsit meg kell erőltetnie az embernek a szürke agysejtjeit.
Az utolsó mondatot talán nem kellett volna hozzáfűznöm, de bosszantott, hogy ilyen gúnyos fölénnyel ostobának és értelmetlennek minősítette a feltevésemet.
– Ebben az esetben nem szükséges nagyon megerőltetni ezeket a szürke agysejteket – mondta nyomatékosan az inspektor. – Ez egy ostoba és közönséges bűntény, amely önmagában hordja a magyarázatát.
– Akkor legyen szíves, és közölje velünk ezt a magyarázatot.
Az inspektor kényelmesen újra rágyújtott kialudt
szivarjára.
– Az otthagyott végrendelet, a véres kés, a holttest eltűnése olyan ostoba tévedéseknek látszanak, amelyek azt a benyomást keltik, hogy a bűntényt épelméjű vagy józanul gondolkodó ember nem követhette el.
Ez a fordulat engem is meglepett. Elismerőn bólintottam.
– Tegyük fel, hogy a gyilkosságot nem előre megfontolt szándékkal és nem anyagi érdekből követték el, hanem erős felindulásból, valami elkeseredett vita folyamán.
Ez is új dolog volt. Nem értettem, hová akar kilyukadni.
– Tegyük fel, hogy a tettes meglehetősen intelligens ember, aki sok detektívregényt olvasott. A féllábú tengerész sietett közbevágni:
– Nem vagyok intelligens, és sohasem olvastam egyetlen detektívregényt sem.
– Ez az én esetem is – mondta Don Casimero. – Már ami a detektívregényt illeti.
Megint egyedül maradtam, mint intelligens és sokat olvasott ember, és éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
Az inspektor könyörtelenül folytatta:
– A tettes tehát úgy rendezi el a dolgokat, hogy a nyomozó hatóságokat a legnagyobb zavarba ejtse. Minden nyom értelmetlen, és ellentmond minden logikának. De iparkodásában túllő a célon. A túlzott rejtélyesség kezd gyanússá válni.
Éreztem, hogy igaza lehet, de nem mertem helyeselni, mert láttam, hogy ez az eszmefuttatás kizárólag az én bűnösségemre céloz.
– Lehetséges, hogy a tettes bizonyos szándékossággal rendezte el a nyomokat – mondtam. – De ne feledkezzék meg arról, hogy ezek mind ellenem irányulnak. Tehát mi következik ebből? Hogy ártatlan vagyok.
– Vagy az: túlságosan ügyes akart lenni, és önmaga ellen irányította a bizonyítékokat. De olyan otromba és ostoba módon, hogy azoknak valódiságában ne hihessen senki.
Erre nem tudtam mit válaszolni.
A szobában néma csend támadt.
Szinte fizikailag éreztem, hogy még Mat is kételkedik bennem.
Az inspektor diadalmasan folytatta:
– Természetesen ez egyszerű feltevés, amelyet tárgyi bizonyítékok nem támogatnak. Egyelőre. De az ilyen esetekben a tettes mindig elkövet valami apró hibát, amely kezünkbe juttatja.
– Az előbb azt fejtegette, hogy a tettes erős felindulásában követte el a tettet. Mi okom lehetett nekem erre az erős felindulásra?
– Nagyon sok. A személyzet kihallgatása során megtudtam, hogy maga halálosan szerelmes a jelen lévő kisasszonyba. Amit különben teljesen megértek. De azt is megtudtam, hogy az áldozat több ízben és alantas módon közeledett hozzá.
Sohasem ajánlatos semmiféle nő jelenlétében tagadni, hogy szerelmesek vagyunk belé. Beleegyezőn bólintottam.
– De ez igen gyenge ok a gyilkosságra. Az ilyen dolgokat pár pofonnal is el lehet intézni. Még ez is súlyos brutalitás, ha egy gyengeelméjű, beteges öregemberről van szó.
– Úgy van. Tökéletesen igaza van – helyeselt először az inspektor. – De mi biztosít bennünket arról, hogy nem éppen két-három pofon következtében halt meg az öreg Fernando? Egy erős pofontól könynyen eleshet egy gyenge öreg, ha fejét beveri valami kemény tárgyba, már fel sem kel többet. És azt hiszem, hogy itt érkeztünk el a holttest elrejtésének okához. A tettes meg akarta akadályozni, hogy megállapítsák a halál okát, amely valószínűsítette volna bűnösségét. Tehát inkább vérfürdőt rendezett. Ebben az esetben még az sem lepne meg, ha az ingen és a késen valóban a kecske vérének foltjai lennének. Finomabb érzésű embereknek nincs kedvük halottakat szurkálni.
Be kellett ismernem, hogy az inspektor teóriája tökéletesen megmagyarázta a legcsekélyebb részleteket is. Még engem is meggyőzött volna, ha nem lettem volna biztos abban, hogy ártatlan vagyok. De ennek az ártatlanságnak bebizonyítása egyre nehezebb feladatnak látszott.
Mat váratlanul megszólalt:
– Az egész szemenszedett hazugság. Még azt el tudnám hinni, hogy az öreg Fernandót megölte, de az teljesen ki van zárva, hogy az én kecskémet bántotta.
– Hogy maga mit hisz vagy mit nem hisz, kedves kisasszony, az nem számít semmit – mondta az inspektor. – Itt a tények beszélnek.
– Itt csak maga beszél. Tény pedig az, hogy ártatlant gyanúsít. Én tudom, hogy ártatlan.
Az inspektor nyájasan mosolygott.
– Már az ókori költők megírták, hogy a szerelem vak.
– De nem ostoba, mint maga – mondta dühösen Mat. – Mert be tudom bizonyítani, hogy ártatlan.
– Hogyan? Magára akarja vállalni a bűnt?
– Eszem ágában sincs, de vegye tudomásul, hogy ő az egyetlen ember, akinek tökéletes alibije van. Mert az egész éjszakát a szobámban töltötte.
Ez valóban váratlan fordulat volt. Még nekem is. Az inspektornak tátva maradt a szája. Nem tudott szóhoz jutni, csak hápogott. Mat szégyenkezve eltakarta az arcát, és zokogni kezdett. Nem tűrhettem, hogy női becsületét feláldozza értem.
– Ez nem igaz.
– De igaz – zokogta Mat. – Én nem engedem, hogy lovagiasságból lefejeztesse magát.
Női makacssággal még most is ragaszkodott a lefejezéshez, de nem volt időszerű, hogy vitatkozzam vele.
Az inspektor arcáról eltűnt a meglepetés bárgyú kifejezése, és a helyét gúnyos mosoly foglalta el.
– Melyik éjszakáról beszél?
– Amelyikről akarja. Mert az összes éjszakát velem töltötte.
– Vannak tanúi erre?
– Ne kérdezzen ostobaságokat! – mondtam. – De különben is felesleges ezt firtatni, mert határozottan kijelentem, hogy egyetlenegy éjszakát sem töltöttem nála.
– Vannak tanúi erre? – kérdezte dühösen Mat.
– Legyen észnél! Remélem, hogy nem akar ezzel a vallomással a bíróság elé állni, hogy egész Írország megtudja.
Mat kicsit meghökkent, de nem volt az a nő, aki egykönnyen meghátrált, ha valami ostobaságot követett el.
– Az a maga baja lesz. Mert el kell vennie feleségül. Úgy látszott, hogy ezt a dolgot nem lehet büntetés nélkül megúszni.
Az inspektor gyanakodva nézett rám, majd Matre. Látszott, hogy nem nagyon bízott ebben az alibiben, bár Mat könnyei meghatották.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most nyugovóra térünk. Majd holnap folytatjuk.
Amikor a társaság kivonult az ebédlőből, Mat intett nekem, hogy maradjak hátra.
– Beszélni akarok magával. Menjünk ki a tengerpartra, ahol egyedül lehetünk.
De ezt az éjszakai sétát nem lehetett megvalósítani. A ház elé érve láttuk, hogy a beborult égen villámok cikáznak, amelyeket távoli mennydörgés követ. Vihar közeledett. Szele már idáig ért. A tengerparti sziklákat hatalmas hullámok paskolták. Az eső kövér cseppekben esni kezdett. De ettől eltekintve a ház jobb és bal oldalán két sötét alakot pillantottunk meg. A két rendőr volt, akik a puskájukra támaszkodva mozdulatlanul álltak, amíg köpenyüket vadul cibálta a szél.
– Menjünk fel a maga szobájába – indítványoztam, mivel tudtam, hogy a féllábú tengerész már leparancsolta a személyzetet a földszintre.
– Éjjel? Az én szobámba? Hogy képzeli ezt?
– Gondoltam, hogy miután minden éjszakát ott töltöttem...
– Ne szemtelenkedjék!
– Nem szemtelenség. Gondolja meg, mennyire megerősíti a vallomását az a tény, hogy ma is bemegyek magához.
– De ígérje meg...
– Természetesen.
Amikor a folyosón végighaladtunk, elégedetten állapítottam meg, hogy az inspektor az egyik oszlop mögé rejtőzve leselkedik ránk. Jelenlétét csak szivarjának tüze árulta el, bár iparkodott tenyerével elrejteni a gyenge fényt.
A vihar dühe egyre fokozódott, fergeteges szél rázta az ablakokat. A szobában lehetetlen volt gyertyát gyújtani.
Leültem az ágy szélére. Mat egy kényelmetlen faragott széken foglalt helyet, amely a szoba legtávolabbi zugában állt.
– Jöjjön ide mellém!
– Minek?
– Hátha hallgatózik valaki. Suttogva kell beszélnünk.
Mat habozva felállt, majd átült az ágy másik végére.
De ez a tartózkodás csak egypár pillanatig tartott, mert hirtelen hozzám ugrott, és görcsösen a nyakamba kapaszkodott. Ezt azonban nem személyem vonzerejének köszönhettem, hanem annak a villámnak, amely mennydörögve csapott le a közelben. Nincs az a bátor nő, akit a természet haragja meg ne félemlítsen.
– Mit akart mondani nekem? – súgtam halkan a fülébe.
– Az már tárgytalan.
– Miért?
– Mert ilyen viharban nem lehet menekülni.
– Miért menekülnék, amikor maga ilyen remek alibit szerzett számomra?
– Mert nem akarok hamis vallomást tenni.
– Ezt nem értem. Eddig minden vallomása hamis volt.
– De a bíróság előtt meg kell esküdni. Az embereknek szívesen hazudok, de az Istennek nem...
Ez számomra új vonás volt Mat jellemében.
– Erre nem fog sor kerülni. Ne féltsen engem, mert ártatlan vagyok.
– Stuart Mária is ártatlan volt, mégis lefejezték.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
– Hogy lefejezték?
– Nem, hogy ártatlan volt.
Úgy látszik, valami titkos történelmi érzékenységet sértettem meg Matben, mert hirtelen elhúzódott tőlem.
– Szemtelenség ilyeneket mondani.
De egy idejében érkezett villámcsapás harsogó dübörgése újra arra kényszerítette, hogy a nyakamba boruljon.
Felhasználtam az alkalmat, hogy szorosan magamhoz vonjam, és csókolni kezdtem. Ki akart bontakozni karjaimból, de az egyre ismétlődő villámcsapások annyira legyöngítették az ellenállását, hogy szinte aléltan feküdt a karomban, és tűrte csókjaimat. Ki tudja, hogyan végződött volna a dolog, ha a fukar vihar hirtelen be nem szünteti dühöngését. Mat lihegve bontakozott ki erőszakos ölelésemből, és eltaszított.
– Szégyellje magát! Ez a legnagyobb aljasság. Most már biztos vagyok benne, hogy maga ölte meg az öreg Fernandót és a kecskét is... Mert mindenre képes.
Egy hatalmas pofon megakadályozott abban, hogy magyarázatokba bocsátkozzam.
– Azonnal hagyja el a szobámat!

XVI.
Másnap megtaláltuk az öreg Fernando holttestét. De ez nem a csendőrség érdeme volt, sem a jól fésült inspektoré. A halott önként jelentkezett. Ott feküdt a ház előtti lépcsőn, hidegen és mozdulatlanul. Az őrködő csendőröket, akik a vihar elől a teraszon húzódtak meg, hajnal felé elnyomta az álom. Így csak akkor vették észre a halottat, amikor már teljesen kivilágosodott. Rögtön fellármázták a házat. Perceken belül az éjjeli öltözeteknek valóságos divatrevüje vonult fel a teraszon. Az első díjat mindenesetre Mat érdemelte volna átlátszó nejlon hálóingében. A legkellemetlenebb látványt pedig a féllábú tengerész nyújtotta, akinek pizsamája csak egy hosszú alsónadrágból és mellének szőrzetéből állott. Igaz, hogy az utóbbi elég dús volt, és így jótékonyan eltakarta azt az erkölcstelen jelenetet, amely a mellére volt tetoválva.
Az inspektor jelent meg utolsónak, nyilván a haja miatt késett, mert gondosan simára volt fésülve most is. Valamennyiünket azonnal visszaparancsolt a házba. Az ablakból figyeltem, hogy a csendőrök segítségével hogyan forgatta és vizsgálta az öreg Fernando sovány holttestét. Végül a kopott házikabátot és pizsamát is lehúzták róla. Az egyik csendőr széles háta eltakarta előlem a holttestet, és így nem tudtam megállapítani, hogy milyen sebek vannak rajta. A vizsgálat nem tartott sokáig. A holttestet letakarták a kopott házikabáttal. Az inspektor elindult az egyik csendőrrel a tengerpart felé. Lassan mentek, a földet nézegetve.
Kimerészkedtem, hogy valamit megtudjak a csendőrtől, aki a holttestet őrizte, de megtagadott minden felvilágosítást. Csak azt közölte velem, hogy az inspektor megparancsolta, senki sem hagyhatja el a házat, amíg erre engedélyt nem ad.
A szakácsnőt annyira levették lábáról az események, hogy ágyba kellett fektetni. A szobalány azóta vizes borogatásokat rak teste különböző részeire.
Mat vállalkozott arra, hogy elkészíti a reggelit, csak előbb magára vesz valamit. Ezt sikerült is kivárnunk, mialatt mindenki rendbe hozta magát.
Don Casimero, hogy a feszültséget enyhítse, megterítette az asztalokat. De ez a buzgalma merőben hiábavalónak bizonyult. Mat azzal a meglepő hírrel jött ki a konyhából, hogy nincs semmi.
– Semmi? – zúdultunk fel kórusban.
– Semmi, amiből reggelit lehetne készíteni. Van egypár szem krumpli, egy csomó hagyma és répa. Ezenkívül csak só, paprika, ecet és olaj. És két büdös hal.
Ezzel kiöntötte a száraz kekszet, amelyet egy doboz fenekén talált. Mindegyikünkre másfél darab esett.
– Persze, mert a nyomozás miatt Elza nem mehetett bevásárolni – mondta a féllábú tengerész.
– De most azonnal le kell küldeni a faluba – jegyezte meg dühösen Don Casimero. – Különben ebédünk sem lesz.
Közöltem az inspektor rendeletét, hogy senki sem hagyhatja el a házat.
– Akkor az egyik csendőrt küldöm el bevásárolni – mondta Mat, akinek mindig talpraesett ötletei voltak.
– Jelenleg csak egy csendőr van itt, és az a halottat őrzi.
– Majd én őrzöm a halottat – ajánlkozott készségesen Don Casimero.
– Ostobaság! – mondta Mat. – Minek egy halottat őrizni? Úgysem szökhet meg.
Ezzel máris indult kifelé. Amikor visszajött, erősen lihegett, és a szemében könnyek csillogtak.
– Csak azért nem vágtam pofon, mert puska van nála.
Ebből megtudtuk, hogy a csendőrrel való tárgyalása eredménytelenül végződött. A féllábú tengerész, hogy elterelje a figyelmet a szerény reggeliről, az öreg Fernando holttestének rejtélyes megjelenéséről kezdett beszélni.
– A halott nem jöhetett ide egyedül. Tehát feltétlenül idehozta valaki. Ez nem lehet más, mint a gyilkos. Mert ellenkező esetben értesítette volna a csendőröket. Ez világos, mint a nap.
– Miért világos? – kérdeztem. – Ha a gyilkos elvitte a holttestet – ami elég fáradságos és körülményes lehetett –, biztos, hogy fontos oka volt rá. Ebben az esetben teljesen érthetetlen, hogy miért hozta vissza.
– Egy biztos – mondta Don Casimero –, hogy mindnyájunk ártatlansága kiderült. Mert mi nem hozhattuk vissza a holttestet.
– Miért nem?
– Mert senki sem hagyta el a házat.
– Honnan tudja ezt olyan biztosan?
– Mert csendőrök őrködtek a kapu előtt, és látniuk kellett volna, ha valaki kimegy.
– És azt nem kellett volna látniuk, hogy valaki idehozta a holttestet?
Don Casimero erre nem tudott válaszolni.
– Újra félre akarta vezetni a nyomozást – mondta a féllábú tengerész.
– Ne mondja! Nincs olyan őrült gyilkos, aki áldozatának holttestét a vállára vetve sétál, hogy bármelyik pillanatban kitegye magát a felfedeztetés veszélyének. Pláne, amikor a házat csendőrök őrzik.
Mat elgondolkozva megszólalt:
– Mikor a csendőrrel beszéltem, láttam, hogy az öreg Fernando házikabátja és pizsamája is csuromvizes.
– Mit akar ezzel mondani?
– Nem gondolja, hogy a tenger vetette ki a holttestet?
A féllábú tengerész hangosan felröhögött.
– Kétszáz méterre?
– Miért ne? Tegnap nagy vihar volt.
– Nincs olyan vihar a világon, amely ilyen messze dobálja a holttesteket.
Tűnődésünknek az inspektor megjelenése vetett véget. Arcán diadalmas mosoly ült. Valamennyien várakozásteljesen néztünk rá, de egyáltalán nem sietett közölni velünk megelégedettségének okát. Előbb körülményesen szivarra gyújtott, aztán ironikusan végignézett rajtunk.
– Az eset meg van oldva.
Önkéntelenül is összerezzentem. Bár tudatában voltam ártatlanságomnak, mégis valami kellemetlen érzés fogott el. Mert más az igazság, és más az igazságszolgáltatás.
– Ki a gyilkos? – kérdeztem.
Hangom olyan rekedten csengett, hogy magam is megdöbbentem. Az inspektor nem méltatta válaszra kérdésemet.
– Hála a tegnapi esőnek, amely csak hajnalban állt el, pontosan tudtuk követni a nyomokat. Ezek elég messze vezettek a háztól egy kis sziklabarlangba, amely közvetlenül a tengerparton van. És mit gondolnak, mit találtunk ebben a barlangban?
– A megnyúzott kecskét – mondtam hirtelen, mert ebben a pillanatban teljes világosság gyúlt az agyamban. Az inspektor kelletlen meglepetéssel nézett rám.
– Honnan tudja?
Mat az asztal alatt úgy a lábamra lépett, hogy felnyögtem. Nyilván újra kételkedni kezdett ártatlanságomban.
– Nem tudom, csak gondolom – mondtam. – De ha ez a feltételezés helyes, akkor el tudom mondani magának az egész történetet.
– Halljuk!
Mat az asztal alatt megfogta a kezemet. Ezt a figyelmeztetést nem értettem. Mindenesetre a bizalom jelének vettem.
– Nem találtak élelmiszereket vagy valami lábast?
– Nem. A barlangot a vihar alatt elöntötte a víz, és
elsodorhatott egyetmást. A kecske a barlang hátsó
részében volt, és mellette kialudt tűz maradványai.
– Ez elég. Abban is biztos vagyok, hogy a holttesten nem találtak semmi külsérelmi nyomot.
– Csak egy-két jelentéktelen zúzódást.
– Ebben az esetben az öreg Fernando saját lábán hagyta el a házat, hogy elrejtőzzék ebben a barlangban. És saját lábán jött vissza a házig.
– Holtan?
– Nem. Még volt benne valami élet. Itt halt meg a lépcsőn.
– Ennek tökéletesen ellentmondanak a nyomok. Mert a nedves homokban csak egy összefüggő és girbegurba sáv látszik. Ez arra vall, hogy valaki idehúzta.
– Megtalálták ennek a valakinek a lábnyomait?
– Nem. De ez nem jelent semmit, mert ha vigyázva lépkedett, akkor a holttest húzásának nyoma eltakarta lábnyomait.
– És hogy ment vissza?
– Ugyanezeken a lábnyomokon lépkedve, mert elég zavarosak ezek.
– Azt hiszem, hogy téved. Az öreg Fernandót nem húzta ide senki. Hason csúszva mászott idáig, mert nagyon gyenge volt. És itt érte utol a vég. Mert természetes halállal halt meg.
– És a vérnyomok a szobájában? – kérdezte Don Casimero.
– A kecskétől származnak. Ezt egy gondos laboratóriumi vizsgálat mindenesetre meg fogja állapítani.
– De miért ölte meg a kecskét? – kérdezte Mat.
– Azért, mert szüksége volt vérre. Hogy bevérezze az egész szobát és az én ellopott késemet.
– A maga teóriája meglehetősen valószínűtlennek látszik – mondta az inspektor.
– Miért? Hisz maga is megállapította, hogy valaki ostoba és otromba módon másra akarta terelni a gyanút.
– Várjunk csak! – mondta az inspektor. – Ahhoz, hogy egy gyilkosság gyanúját másra tereljük, a gyilkosságnak meg kell történnie. De a maga feltevése szerint nem történt gyilkosság.
– Ne felejtse el, hogy az öreg Fernando nem volt épelméjű. Nyilván úgy képzelte, hogy engem a döntő bizonyítékok hatása alatt azonnal letartóztatnak. Hogy utána mi volt a terve, azt nem tudom elképzelni.
Az inspektor elgondolkodott.
– A boncolás mindenesetre ki fogja deríteni, hogy mi volt a halál oka. Ezt rövidesen megtudjuk, mert leküldtem a csendőröket a faluba az orvosért.
– És nekem nem szólt? – pattant fel Mat.
Az inspektor csodálkozva nézett rá.
– Miért kellett volna szólnom?
– A bevásárlás miatt. Nincs semmi ennivalónk, mert maga megtiltotta, hogy bárki is elhagyja a házat. Az inspektor elmosolyodott.
– A szobalánnyal kapcsolatban mindenesetre feloldom ezt a tilalmat.
Mat szaladt a szobalányért, aki csakhamar megjelent két hatalmas üres szatyorral. Mat összeírta a vásárolnivalókat. Étvágyának megfelelően elég hosszú listát állított össze. A szobalány kérdőn nézett ránk.
– Ki ad erre pénzt?
Mindnyájan a féllábú tengerész felé fordultunk, de ő nem látszott tudomásul venni a közérdeklődést. Unottan piszkálta az orrát.
– Én azt hiszem – mondta Don Casimero óvatosan –, hogy ez a szálloda tulajdonosának természetes kötelessége. Eddig nem tartózkodott itt.
A féllábú tengerész durván félbeszakította.
– Énrám ne számítsanak! Először is, nekem még senki nem fizetett. Másodszor: nincs egy vasam sem.
Az utóbbi érv mindenesetre meggyőző volt.
– De mi a fenének annyit vásárolni? Itt van egy egész kecske, amit megsüthetünk.
– Miért nem mindjárt az öreg Fernando holttestét akarja megsütni, maga kannibál? – mondta felháborodva Mat. – Nem engedem a kecskémet megenni.
Az ötletet én sem helyeseltem. Don Casimero nem mert véleményt nyilvánítani, csak egy nagyot nyelt. A vitának az inspektor vetett véget, kijelentve, hogy a kecske egyelőre bűnjel, és a bűnjeleket nem lehet megenni. De a közismert spanyol lovagiassággal a zsebébe nyúlt, és előhúzta a pénztárcáját.
– Nem, nem, inspektor úr. Nem tűrhetjük el, hogy maga fizessen.
– Én mindenesetre fizetni fogok, mert hivatalos kiküldetésben vagyok, és nem fogadhatok el semmit.
Végül úgy döntöttünk, hogy a múltat elfeledve és tekintetbe véve, hogy a féllábú tengerész szükséges tőkével nem rendelkezik, ezentúl mindenki előre fizeti ki a napi ellátás költségeit.
Ez ellen csak Don Casimero próbált szót emelni, hivatalos kiküldetésére hivatkozva. Ez azonban nagyon gyenge érv volt az inspektor ellenkező értelmű kijelentése után. De amikor az inspektor röviden kikérdezte, az is kisült, hogy az öreg Fernando ügyvédjének megbízásából jött ide. Tehát itteni szereplése hivatalosnak nem tekinthető. A féllábú tengerész rögtön ki akarta rúgni, hogy a ház előtt várja meg étlen-szomjan, amíg a távozási tilalom véget nem ér. Csak akkor csillapodott le, amikor Don Casimero sóhajtozva leszurkolta a pénzt. Ezzel az élelmezés kérdése el volt intézve. De nem végleg! A féllábú tengerész egész délelőtt számadásokba mélyedt, és végül közölte velünk, hogy a penzió árát fel kell emelni. Úgy látszik, ki akarta használni az alkalmat, hogy olyan vendégei vannak, akik hatósági rendeletre nem hagyhatják el a házat. Az új ár meglehetősen magas volt, és semmiképpen nem állt arányban azokkal a kényelmetlenségekkel, amelyeket a vendégeknek el kellett szenvedniük.
Mat fel volt háborodva, és Don Casimeróval együtt felhasználta a hatósági közeg jelenlétét, hogy tiltakozzon az áremelés ellen. De az inspektor kijelentette, hogy ez az ügy nem tartozik a hatáskörébe. Megnyugtattam Matet, hogy az új árakat úgysem fogjuk kifizetni, mert az öreg Fernando halálának körülményei rövidesen tisztázódni fognak, és még holnap elhagyjuk a házat. Mat azonban hallani sem akart erről. Kijelentette, hogy ő a régi áron táviratilag kötötte le a szobáját. Tehát nem hajlandó többet fizetni. Félelmetes volt vele vitatkozni.
A szobalány dél felé megérkezett az élelmiszerekkel. De akkor újabb nehézség merült fel. A szakácsnő nem volt hajlandó elhagyni az ágyat. Azt állította, olyan rosszul érzi magát, hogy képtelen dolgozni. A szobalány nem mert vállalkozni az ebéd elkészítésére. Bevallotta, hogy csak tojásrántottát tud csinálni. Viszont pont tojást nem hozattunk.
A féllábú tengerész előállt azzal, hogy évekig szakács volt egy kínai hajón, és olyan jól főzött, hogy mindenki megnyalta az ujját az étkezések után. Nem nagyon bíztam a kínai matrózok ízlésében, és ezért kissé haboztam. De Mat rögtön kijelentette, hogyha ez az ember főz, egy falatot sem tud lenyelni. Nem csodálkoztam rajta. A féllábú tengerész borotválatlan arcával, piszkos körmeivel és szőrös mellével nem nyújtott étvágygerjesztő látványt. Végül is kénytelenek voltunk Matre bízni a kényes feladatot. Mivel mint szakácsnő idáig önállóan nem működött, megígérte, hogy mindenben a szakácsnő tanácsai és utasításai alapján fog eljárni.
Az ebéd aránylag jól sikerült, attól eltekintve, hogy a hús kissé elégett, ezzel szemben a krumpli meglehetősen nyers volt. A levesben pedig egy fésűt találtunk, amelynek tulajdonjogát nem vállalta senki. Így a féllábú tengerész magához vette, bár majdnem teljesen kopasz volt.
De a legjelentősebb eredmény az volt, hogy Matnek sikerült megégetnie a kezét és leforráznia a lábát, és ezért határozottan kijelentette, hogy többet be sem lép a konyhába. Közvetlen ebéd után megérkezett az orvos.
Rokonszenves fiatalember volt. Lóháton érkezett, fekete-fehér kockás inget és széles karimájú szalmakalapot viselt. Csak a revolver és a lasszó hiányzott ahhoz, hogy cowboynak nézze valaki. Rá is mély benyomást gyakorolt Mat, és ennek volt köszönhető, hogy a boncolást házon kívül végezte el.
Összetoltuk a terasz két bádogasztalát, ezekre deszkákat fektettünk, amelyeket letakartunk az öreg Fernando szobájából lehozott amúgy is véres lepedővel. Ez volt az operációs asztal. A boncolásnál csak az inspektor asszisztált, ólomszürke arccal. De pár perc múlva ő is visszatért közénk az ebédlőbe, ahol az eredményt vártuk. Egy pillanatig sem vonakodott elfogadni a fél pohár rumot, amellyel a féllábú tengerész megkínálta. Egy óra múlva megtudtuk az eredményt.
Az orvos szerint az öreg Fernando egész szervezete el volt használva. Dagadt máj, krónikus gyulladásban lévő vese, elmeszesedett véredények, fekélyekkel teli gyomor. Valóságos csoda, hogy eddig élt. A halált szívgyengeség okozta, ez valószínűleg a kétoldali tüdőgyulladás következtében állt elő, amelynek nyomait világosan lehetett látni.
Az inspektor nyomatékosan megkérdezte, biztos-e, hogy az elhunyt természetes halállal halt meg.
– Biztos. Szervezete olyan állapotban volt, hogy a tüdőgyulladás nélkül sem húzhatta volna sokáig. De ennek feltétlenül végeznie kellett vele. Csak azt nem értem, hogy egy ilyen súlyos beteg ember miért hagyta el az ágyat, és miért mászkált hason csúszva, aminek nyomai világosan látszanak felhorzsolt térdén és könyökén.
Az inspektor rövid magyarázata teljesen az én feltevéseimre támaszkodott.
Az orvos csodálkozva bámult ránk.
– Nem teljesen értem. Eleget hallottam az öreg Fernandóról. El tudom képzelni, hogy elkeseredett dühében az akasztófára akart juttatni valakit. De ehhez elsősorban meg kellett volna halnia. A kecskevér alkalmazása pedig egyenesen hülyeség. Ezt az első kezdetleges vizsgálatnál felfedezik.
Az inspektor lesütötte szemét.
– Őrült volt – mondta csendesen.
Mat kihasználta az orvos jelenlétét, hogy megvizsgáltassa vele a szakácsnőt.
Az orvos alapos vizsgálat után megállapította, hogy az ijedség okozta megrázkódtatáson kívül nincs semmi baja. De mindenesetre ad neki egy idegcsillapító injekciót.
Amikor a szakácsnő meglátta az injekciós tűt, rögtön kiugrott az ágyból. Kijelentette, hogy nincs szüksége semmi csillapítóra, mert már teljesen jól érzi magát.
Estefelé újra megérkeztek a csendőrök. Ezúttal egy ócska halászbárka hozta őket, amelyet két öreg halász hajtott lassú evezéssel. Rövid tanácskozást folytattak az inspektorral, majd berakták a bárkába az öreg Fernando lepedőbe csavart holttestét, és ők is beszálltak. Nagy megkönnyebbülést éreztünk, amikor a bárka lassan kikanyarodott a ház előtti kis öbölből, és eltűnt a parti sziklák mögött. Az orvos is elbúcsúzott tőlünk, és ellovagolt.
Most már csak az inspektortól kellett volna megszabadulnunk, de ő semmi hajlandóságot nem mutatott a távozásra. Lassan besétált az ebédlőbe, irattáskájából papírokat húzott elő, és írni kezdett. Don Casimero visszavonult a szobájába. Talán csak azért, hogy ne legyen szem előtt. De lehet az is, hogy csomagolni kezdett. Mindenesetre sejtenie kellett, hogy a nyomozás vége az ő végét is jelenti.
Én Mat mellett ültem az előcsarnokban. Egyikünknek sem volt kedve beszélni. A nagy feszültség felengedése után valahogy üresnek és értelmetlennek éreztem mindent. A féllábú tengerész ordítozva és
káromkodva járkált a házban. Hol a szobalányt szidta, hol a szakácsnőt. Az volt a panasza ellenük, hogy becsapták és kijátszották. Ha a szokásos ellátást adták volna a vendégeknek, és behajtották volna a penzió árát, akkor haszonnak kellett volna maradnia.
– De hol a pénz? És ki vagyok én, hogy minden jöttment ingyen vendégeskedjék nálam?
Az utóbbi mondatokat már az előcsarnokból ordította a konyha felé, hogy mi is biztosan meghalljuk. Aztán fél lábával dühösen belerúgott a lábunk előtt heverő Plútóba.
A kutya vonítva menekült a házból.
Ezt már nem állhattam meg szó nélkül.
– Hallja, barátom! Most nem kínai matrózok között van. Legyen szíves tisztességesen viselkedni!
– Akinek nem tetszik a viselkedésem, az menjen a fenébe!
Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy válaszoljak-e neki valamit, vagy szó nélkül pofon vágjam. Közben nyílott az ebédlő ajtaja, és kilépett az inspektor. Kezében szorongatta a jól ismert vérfoltos papirost.
– A végrendeletet mindenesetre visszaadom magának.
Érdekes, hogy az utóbbi órák izgalmában teljesen
megfeledkeztünk az öreg Fernando végrendeletéről.
Most döbbentem csak rá, hogy a vén bolond által
rendezett véres komédia azzal a váratlan fordulattal végződött, hogy tényleg örököse lettem. Mert az öreg Fernando természetes halállal halt meg. Mat gyorsan kikapta az inspektor kezéből a vérrel szenynyezett papírlapot.
– Biztos, hogy ez a végrendelet érvényes?
– Nem vagyok szakértő – mondta az inspektor –, de azt hiszem, hogy igen. Szabályszerűen van kiállítva, és két tanú jelenlétében írta alá. Mindenesetre meg kell mutatni ügyvédnek.
– Meg fogjuk mutatni – mondta Mat.
Az inspektor most felém fordult.
– Úgy emlékszem, azt állította, hogy nem tart igényt az örökségre.
– Jól emlékszik, és nincs is szándékomban... Mat a szavamba vágott.
– Igenis igényt tartunk rá. Ez a legkevesebb, miután így meghurcoltak bennünket.
A végrendeletet határozott mozdulattal becsúsztatta blúzának nyílásába.
A féllábú tengerész, aki eddig nyitott szájjal hallgatott, most megszólalt:
– Vegyék tudomásul, hogy meg fogom támadni a végrendeletet.
– Milyen alapon?
– Hogy őrült volt. Be fogom bizonyítani.
– Lehetséges – mondta az inspektor. – De rokona az elhunytnak? Vagy van olyan előző végrendelet, amely a maga javára szól?
A féllábú tengerész a fejét rázta.
– Nem. De nincs egyetlen rokona sem... Én álltam hozzá legközelebb.
– De perben voltak, és utálta magát – mondta gúnyosan Mat.
A féllábú tengerész elkeseredetten vakarta a fejét, és nagyot köpött elénk a padlóra.
– Ide figyeljen! – mondtam. – Még nem tudom, hogy mit csinálok az örökséggel, de egy biztos, hogy magát azonnal kirúgom innen, ha nem viselkedik tisztességesen.
Gyilkos düh villant fel a szemében.
– Azt majd meglátjuk – mondta nyersen, és elbicegett a konyha felé.
– Ez is bolond – mondta az inspektor, és visszament az ebédlőbe.
Mat megfogta a kezem.
– Ma éjjel gondosan zárja be a szobája ajtaját!
– De maga is. Mert magánál van a végrendelet. Egyébként ez teljesen hiábavaló óvintézkedés, mert a féllábú tengerésznek minden szobához külön kulcsa van.
– Hát akkor mit csináljunk?
Don Casimero szinte futva jött le a lépcsőn egy kézitáskával a kezében. Lihegve megállt előttünk.
– Késeket köszörült az udvaron.
– Kicsoda?
– Ez a féllábú. Egy percig sem maradok itt tovább. Elmegyek az inspektorral. Remélem, még nem ment el.
– Hogyan? – kérdezte Mat remegő hangon. – Az inspektor elmegy?
– Nekem azt mondta.
– Akkor mi sem maradunk. Menjünk azonnal csomagolni!
– De hogy akarja magával vinni a bőröndöket?
– Sehogy. Csak becsomagolunk, és lezárjuk a bőröndöket. Majd holnap érte küldünk. Jöjjön!
Őszintén szólva egyáltalán nem féltem a féllábú tengerésztől. A hosszú gyaloglás sem nagyon csábított. De ha Mat végre elhatározta, hogy elhagyja ezt az átkozott helyet, nem szalaszthattam el az alkalmat.
Ezen az estén a Hotel de la Playa elvesztette minden vendégét.

XVII.
Késő éjjel holtfáradtan érkeztünk meg a faluba.
Csak egy-két gyenge villanykörte világította meg a főutcát. A házak sötétbe merülve aludni látszottak.
Rögtön sejtettem, hogy nem lesz könnyű éjszakai szállást találnunk.
Az inspektornak nem volt ezzel gondja, mert ő a csendőrparancsnokságon szállt meg. Megállt egy szürke, ablaktalan épület előtt, és barátságosan elbúcsúzott tőlünk.
– Nem tudja, hol van egy szálloda? – kérdezte tőle Mat.
– Szálloda? Magam is idegen vagyok itt. De nem hiszem, hogy volna szálloda a faluban. Mindenesetre megkérdezhetjük.
Kopogtatására kinyílt a kapu, és megjelent egy csendőr. Tőle megtudtuk, hogy szálloda nincs, de van egy fogadó.
– Menjenek tovább a főutcán egyenesen! Nemsokára egy térre érnek. Ennek a túlsó oldalán van egy fogadó. De nem hiszem, hogy ebben az órában valakit ébren találjanak. Zörgessenek erősen!
A teret megtaláltuk, de a fogadónak nyoma sem volt. Pedig más térről nem lehetett szó, mert itt végződött a főutca.
A csendőr által említett sarkon egy kovácsműhely volt. Három házzal odább egy kiskocsma húzódott meg. Keskeny, földszintes épület volt. Nem látszott valószínűnek, hogy vendégek befogadására alkalmas. Biztonság okáért mégis megzörgettem ajtaját, amely ennek hatására nyikorogva kinyílt.
Egy gyufaszál fényénél megállapítottam, hogy a keskeny helyiség egyik oldalán a bárpult húzódik végig, a másik oldalon pedig három kis asztal áll. A háttérben lévő egyetlen ajtó nyitva volt, és az udvarra vezetett.
A bárpult mögötti állványon felsorakozó italok láttán hirtelen olyan szomjúság fogott el, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek.
Amikor kijöttem a helyiségből, Mat türelmetlenül kérdezte:
– Mi van?
– Semmi. Ez nem fogadó, csak kocsma.
– Van szék?
Csodálkozva néztem rá.
– Igen. Szék! Mert le akarok ülni. Halálosan fáradt vagyok. Maguk közben megkeresik a fogadót.
Don Casimero rögtön kijelentette, hogy ő Mattel marad, mert nem engedheti, hogy egy fiatal nő egyedül üljön éjszaka egy ismeretlen helyiségben.
Bementek a kocsmába, és én egyedül folytattam a felderítőutat. A tér másik oldalán egy földszintes ablakban halvány világosságot láttam. Ez arra vallott, hogy valaki ébren van. Biztosan tud majd felvilágosítást adni. Amikor odaértem és benéztem az ablakon, reményeim nagyon csökkentek. A kis szobát majdnem teljesen elfoglalta egy hatalmas ágy, amelyben egy öregasszony feküdt. Az ágy melletti kis asztalkán különböző orvosságosüvegek álltak, és egy égő gyertya.
Az öregasszony hirtelen az ablak felé nézett. Úgy látszik, valahogy észrevette jelenlétemet, mert felült az ágyban, és valamit kiabálni kezdett, amit nem értettem. Tanácsosnak láttam visszavonulni. De már késő volt, mert nyílt az ablak, és kihajolt rajta egy fiatal nő. Olyan jól megtermett teremtés volt, hogy felsőtestével az egész ablakot betöltötte.
– Mit akar?
– A fogadót keresem.
– Minek?
Úgy látszik, maga is észre vette kérdésének felesleges voltát, mert rögtön a tér másik oldalára mutatott.
– Ott a fogadó! A sarkon.
– Ott csak egy kovácsműhely van.
– Be kell menni az udvarra. Aztán balra. Várjon! Rögtön jövök, megmutatom.
Az ablak bezáródott. Vagy tíz percig sétáltam a ház előtt, amíg végre nyílt a kapu, és megjelent a fiatal nő, vállán egy kendővel.
– Mindent el kell mondani neki. Mert olyan kíváncsi, hogy mindent tudni akar.
Nyilván a beteg öregasszonyról beszélt. Áthaladtunk a téren. Egy rúgással kinyitotta a kovácsműhely melletti udvari kaput. Az udvar végén alacsony épület húzódott végig. Odament a középső kapuhoz, és dörömbölni kezdett.
– Berta! Berta!
A dörömbölés zajára megjelent az udvaron Mat és Don Casimero, akik a kocsmából jöttek elő. Kísérőnőm csodálkozva bámult rájuk.
– Hárman vagyunk – magyaráztam. – Három szobára van szükségünk.
Egy darabig tátott szájjal nézett Matre, aztán újra dörömbölni kezdett.
– Berta! Berta!
Az egyik ablak kivilágosodott, majd az ajtó mögötti folyosó is. A küszöbön megjelent Berta. Sovány, fejletlen fiatal lány volt, aki egy pokróccal iparkodott eltakarni gyűrött hálóingét. Rövid tárgyalás után kisült, hogy csak két szoba van.
Don Casimero felemelte a kézitáskáját, és indult befelé.
– Hogy képzeli ezt? – kérdeztem. – Azt hiszi, hogy maga az első?
– Nem. A kisasszony az első... De miután két szoba van...
– És én? Én hol alszom?
– Azt hiszem, hogy a kisasszonynak most sem lesz kifogása...
Nem hagytam befejezni a mondatot. Úgy vágtam mellbe, hogy a falnak dőlt, és a kézitáska kiesett a kezéből.
– Fogja be a száját!
Mat nyilván csak azért nem vágta pofon, mert nagyon fáradt volt. Csak dühösen rákiabált:
– Hogy mer ilyen szemtelenséget mondani?
– Nem én találtam ki. A kisasszony mondta. Megragadtam a mellét, és alaposan megráztam.
– Vegye tudomásul, hogy ebből egy árva szó sem
igaz!
– Bocsánat... Nem tudtam, hogy a kisasszony hamis adatokat mondott a rendőrségnek... Bocsánat...
Remegtem a dühtől, de nem akartam folytatni ezt a jelenetet, mert a vézna Berta és tenyeres-talpas kísérőnőm rémült figyelemmel lesték minden szavunkat.
– Elég volt! Egy szót se többet!
Bertához fordultam.
– Legyen szíves, vezesse a kisasszonyt a szobájába! Mi majd megbeszéljük egymás közt.
Berta elindult Mattel, de még visszaszólt a folyosó végéről:
– Mindegyik szobában két ágy van.
Az én kísérőnőm még mindig ott állt az udvaron. Azt hittem, hogy borravalóra vár. De azt méltatlankodva utasította vissza.
– Akkor nagyon köszönöm. És jó éjszakát!
Láttam, hogy nem szívesen megy el. De mindenesetre már elég mesélnivalója volt a beteg öregaszszony számára.
Don Casimero fenyegető hangon szólalt meg:
– Figyelmeztetem, hogy ha tettleg bántalmazni mer, a csendőrséghez fogok fordulni.
Ez nem ijesztett meg, de alapjában véve már megbántam, hogy elragadtattam magamat.
– Ne féljen, nem bántom. De arra figyelmeztetem, hogy óvakodjék egyetlenegy szót is szólni hozzám vagy Mathez az alatt a rövid idő alatt, amíg még velünk lesz.
Berta visszajött.
– Megmutassam a másik szobát?
Szótlanul elindultunk vele.
A szoba a folyosó végéről nyílt. Kétágyas, tágas helyiség volt, amelynek hátulsó falán a kertbe vezető széles, üveges ajtó volt. Közöltem Bertával, hogy a szoba megfelelő. Megkérdezte, mikor keltsen bennünket.
– Nem kell kelteni.
– És a reggeli?
– Majd szólni fogunk.
Amikor Berta elment, az egyik ágyat kihúztam a kertbe. Don Casimero aggódva nézte ezt a műveletet, de amikor látta, hogy én szándékozom a kertben aludni, megnyugodott, és vetkőzni kezdett.
Olyan fáradt voltam, hogy rögtön elaludtam. Berta félénk keltegetésére ébredtem.
A nap már magasan állt az égen.
– Bocsánat... A kisasszony mondta, hogy keltsem fel. Mert két ember keresi a nagyságos urat. A kisaszszony a bárban van velük.
Egy pillantást vetettem a szobába. Don Casimero tátott szájjal aludt, és fülsértő hangon hortyogott. Pár perc alatt elkészültem.
Mat két iparos kinézésű emberrel ült a kocsma egyik asztalánál. Mindketten ünnepi fekete ruhájukat viselték, és mereven bámulták Matet, aki hatalmas étvággyal reggelizett. Előtte az asztalon különböző tányérokban kolbász, sonka, tojás és szardínia állt, és egy üveg vörösbor.
Amikor az asztalhoz értem, a két fekete ruhás ember felállt, és kezet fogott velem.
– Ezek az urak a temetés miatt jöttek – mondta Mat.
– Milyen temetés miatt?
– Az öreg Fernando temetése miatt. De foglaljanak helyet. Akar valamit enni?
Az utóbbi kérdést hozzám intézte. Szótlanul bólintottam, mire elém tolta a kolbászt és a kenyeret. Az egyik fekete ruhás ember felállt, és hozott egy poharat számomra, amelyet teletöltött vörösborral.
A két fekete ruhás ember eddig egy szót sem szólt. De most Mat helyett rám bámultak mereven. És alázatos udvariasságuk is gyanús volt.
– Nem értem a dolgot – mondtam.
– Majd mindjárt elmagyarázom – sietett segítségemre Mat készségesen. – A helyzet az, hogy ma délben lesz a temetés, és nincs senki, aki a költségeket viselje.
A két fekete ruhás ember helyeslőn bólintott.
– Ez elég sajnálatos – mondtam, miközben nagy darabot vágtam a kolbászból.
– Azt hiszem, elképzeli, hogy mi az egyetlen lehetséges megoldás.
Nem tudtam elképzelni. Kíváncsian néztem rá.
– Hogy mi fizessük a temetési költségeket mint örökösök. Ez a legkevesebb, amivel az öreg Fernandónak tartozunk.
A két fekete ruhás ember újra helyeslőn bólintott. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mit mondjak erre. Azt hittem, lesz alkalmam meggyőzni Matet, hogy az örökség elfogadása mennyire aljas és tisztességtelen dolog. De hogy most ő is egyszerűen örökösnek tekintette magát, ez a feladat majdnem lehetetlennek látszott. Az a körülmény is nehezebbé tette a dolgot, hogy egyelőre semmi épelméjű ötletem nem volt arra nézve, hogy miképpen másszak ki ebből az
örökségi csávából. Csak egyet tudtam biztosan, hogy semmi esetre sem fogom elfogadni. Éppen ezért semmi kedvem sem volt a temetési költségek fedezésére.
Mat és a két fekete ruhás ember türelmetlenül leste a válaszomat, amely egyre késett. Nagy kínosan végre kinyögtem:
– Mat! Lemondok az örökségről a maga javára.
– Ez azt jelenti, hogy nem akarja fizetni a temetés költségeit?
– Őszintén szólva... Miután nem örökölök...
– Azt akarja, hogy az öreg Fernando holtteste temetetlenül heverjen?
– Miért akarnám? De nem az én kötelességem mindenkit eltemettetni, aki a környéken meghal.
– Rendben van. Elfogadom az örökséget, és én fizetem a temetést.
A két fekete ruhás ember megvetően elfordult tőlem, és újra Matre meredt, aki idegesen harapdálta szája szélét.
– Remélem, hogy a szükséges pénzt kölcsönözni fogja nekem. Mert jelenleg...
A két fekete ruhás ember újra rám emelte a tekintetét. Beleegyezőn bólintottam, mert nem tehettem mást. De éreztem, hogy sokkal kedvezőbb lett volna számomra nagylelkűen vállalni mindent. Mert a költségeket így is nekem kellett fizetnem, és a tetejében még megvetésben volt részem. Mat az egyik fekete ruhás emberhez fordult.
– Ebben az esetben lemondok a tölgyfa koporsóról, az ezüst betűkről. Jó lesz a fenyőfa koporsó is, egyszerű felirattal.
A másik fekete ruhás ember számára is volt mondanivalója.
– Lemondok a zenés miséről is. És nem kell a dalárda.
Kissé megnyugtatott, hogy mégis nyertem valamit a tiltakozással. A két fekete ruhás ember rövidesen távozott, de előbb pár ezressel tett szegényebbé. Később megtudtam róluk, hogy az egyik a temetkezési vállalat tulajdonosa volt, a másik a plébánia sekrestyése. Mat, úgy látszik, még mindig neheztelt, mert rám sem nézett. Szó nélkül irtotta a tányérján lévő szardíniákat.
– El kell mennünk a bíróhoz vagy a jegyzőhöz vagy nem tudom, kihez – mondtam.
– Minek?
– Hogy az örökséget hivatalosan magára írassam. – Ne féljen! Magát nem fogom kihagyni.
Nem tudom, hogy miért, de ez valami rossz előérzetet váltott ki belőlem. Amikor kiléptünk az utcára, rögtön megértettem, hogy a temetkezési emberek miért találtak meg bennünket. Úgy látszik, a falu öszszes gyereke abbahagyta a kődobálást és verekedést, mert mind ott állt a kocsma előtt. Köztük egypár vénasszony, egy csecsemőt szoptató fiatal nő és egy kapára támaszkodó öregember. Az egyik gyerektől megkérdeztem, hogy hol van a községháza. Ő készségesen vállalkozott, hogy odavezet bennünket. De az egész bámészkodó csoport jött utánunk. Sőt, útközben újabb érdeklődők csatlakoztak a menethez.
A falu bírája a községháza kapujában állva várt ránk. Úgy látszik, előreszaladó hírnökök értesítették, mert itt is egy csomó gyerek álldogált.
Betessékelt bennünket egy hűvös helyiségbe, ahol egy cselédlány éppen akkor terítette le az asztalt egy kockás abrosszal.
– Tessék! Tessék! Foglaljanak helyet. Nagyon örülök, hogy a házamban tisztelhetem magukat. Hallottam, hogy milyen nagylelkűen gondoskodtak a szegény Fernando végső tisztességéről.
Úgy látszik, a faluban mindenki percek alatt megtudott mindent. A cselédlány újra megjelent egy hatalmas tálcával, amelyen egy nagy kancsó bor állt, és különböző tányérok kolbásszal, sonkával és olajbogyóval megrakva.
– Remélem, nem vetik meg ezt a szerény kóstolót.
Mat nem vetette meg. Én közben előadtam, hogy miben járunk, és megkérdeztem, hogy lehetséges volna-e olyan hivatalos írást adnia, amely jogérvényesen bizonyítja, hogy az örökségről Mat javára lemondtam. Elgondolkodva nézett rám.
– Nem haragszik meg, ha őszinte leszek?
– Nem.
– Nincs jogom a maguk dolgaiba beleszólnom... De...
– De?
– Miért akarja a kisasszonyt megnyomorítani?
– Nem értem.
– Ha valaki jól ismeri az öreg Fernando vagyoni helyzetét, akkor én vagyok az. A házon több adósság van, mint amennyit ér. Az építkezési költségek egy része egy bankkölcsön, amit a szálloda megnyitása előtt vett fel, és amelynek még a kamatait sem fizette soha. Ezenkívül van egy nagy összegű adótartozás. És nem kell elfelejteni az örökösödési illetéket sem.
Mat már abbahagyta az evést, és megdöbbenve figyelt.
– Szóval?
– Eddig senkinek sem volt szíve ahhoz, hogy egy beteg, öreg bolondot az utcára lökjön. De most biztos, hogy elárverezik a házat. Hacsak az örökös ki nem fizeti az összes adósságot. Ez pedig nagyon rossz üzlet.
Mat szó nélkül kihúzta blúza nyílásából a végrendeletet, és átnyújtotta nekem. Én – mint boldog örökös – meglehetősen kényelmetlenül éreztem magamat.
– Nincs valami árvaház vagy kórház vagy hasonló intézmény, amelyre átruházhatnám ezt az örökséget?
– Csak az őrültekházára – mondta nevetve a bíró. – Feltéve, hogyha a vezetők is őrültek lennének.
– De senki sem kényszeríthet arra, hogy akaratom ellenére örököljek!
– Nem hát. Tépje össze a végrendeletét, s minden el van intézve. Ha nem jelentkezik az örökségért, senki sem fog maga után szaladni.
Csodálatos, hogy ez az egyszerű megoldás nem jutott eszembe.
De amikor össze akartam tépni a végrendeletet, Mat megakadályozta.
– Várjon! Nem gondolja, hogy átadhatnánk az örökséget Don Casimerónak vagy annak a féllábú embernek? Hiszen annyira vágyódtak rá.
Olyan angyali ártatlansággal mondta ezt, hogy kételkedni kezdtem abban, megértette-e a végrendelet értéktelenségét.
– Nem érti, hogy az örökség csak adósságot és kellemetlenséget jelent?
– Éppen azért – mondta nevetve.
Olyan vidáman kacagott, hogy én is vele nevettem. A bíró csodálkozva nézett ránk. A féllábú tengerész és Don Casimero megérdemelte volna ezt az otromba tréfát, de nem volt kedvem hozzá. A végrendelet az én nevemre szólt. Bármilyen átírásnak ez lett volna az alapokmánya. Nem akartam ilyen ügyben szerepelni. A végrendeletet apró darabokra téptem.
Az öreg Fernando temetésére nem mentünk el.
Nem rajtam múlt, mert engem érdekelt volna, de Mat a leghatározottabb módon ellenezte.
– Biztos, hogy ez a végrendelet-história futótűzként terjed el a faluban. Mindenki rajtunk fog nevetni. Épp elég nekem, hogy olyan koszorút rendeltem, amelynek szalagjára az volt írva...
– Mi volt ráírva?
– Nem mondom meg – mondta dühösen. – De ha elmegy a temetésre, többet szóba sem állok magával. Menjen inkább öszvéreket keresni, hogy elhozathassuk a bőröndjeinket. Mert én addig ki nem mozdulok a szobámból, amíg el nem hagyjuk ezt az átkozott falut.
Bement a szobájába, és még ebédelni sem akart kijönni. Ez csak akkor lepett volna meg, ha nem láttam volna, hogy mit reggelizett a kocsmában, és hogyan végzett a kóstolóval a községházán.
Öszvért találni ezúttal nem volt nehéz dolog. A kocsmáros közbenjárására csakhamar megjelent egy fiatal cigány lány két sovány öszvérrel. Amikor megláttam, önkéntelenül az öreg Fernando szomorú véget ért menyasszonyára kellett gondolnom. Tizenhat éves lehetett. Rongyos ruhája alig takarta el fiatal testének ingerlő vonalait. Mert alatta nem viselt semmit. Minden piszkossága dacára olyan üde volt, mint egy vadrózsa.
Elmagyaráztam neki, hogy mi a feladata. Kacéran nézett rám csillogó, nagy, fekete szemével.
– A nagyságos úr nem jön velem?
– Tessék csak menni! – mondta a kocsmáros, és jelentőségteljesen kacsintott rám.
A bárpult mellett iddogáló férfiak vidáman kuncogtak. Tudtam, hogy mindez mit akar jelenteni. De nem volt kedvem újabb kalandba bocsátkozni.
Amikor kilépett az árnyékos kocsmából, a napfény átvilágította vékony ruháját, hogy megmutassa, mit vesztek el.
Nem tudtam, mivel üssem agyon az időt. Matet nem akartam zavarni, sétára gondolni sem lehetett, mert a déli napsütés szinte égette az utcákat. Ebédelni még korai lett volna. Csak egyetlen szórakozás kínálkozott: nézni, hogy a kovácsműhelyben patkolják az öszvéreket. Ez sem nagyon csábított. Átsétáltam az udvaron, hogy a szobámba menjek. Ezzel sem volt szerencsém, mert a vézna Berta éppen most takarította a szobát. Don Casimero ágya üres volt. Visszasétáltam a kocsmába, és rendeltem egy fél liter bort. Most már bántam, hogy nem mentem el a cigány lánnyal. Mindenesetre mulatságosabb lett volna.
Nem azért, mintha...
Az ajtóban egy csendőr jelent meg. A bárpulthoz ment, és mondott valamit a kocsmárosnak. Az rám mutatott. Kezdtem kellemetlenül érezni magamat. A csendőr hozzám lépett.
– Az inspektor úr kéreti, hogy legyen szíves a csendőrségre fáradni.
– Miért?
– Azt nem tudom.
Fürkészve néztem rá, de arca nem árult el semmit. Szó nélkül követtem. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akarnak tőlem. A boncolás szerint az öreg Fernando természetes halállal halt meg. Semmiféle seb nem volt rajta. Lehetséges, hogy egy tüzetesebb vizsgálat gyanús dolgokat fedezett fel? Vagy esetleg a végrendeletről van szó? Talán ostobaság volt összetépni.
Az inspektor barátságosan fogadott. Hellyel kínált, és cigarettával. Megkérdezte, hogy kellemesen töltöttük-e az éjszakát. Mindez gyanús volt. Végre irattáskájából egy csomó iratot vett ki, és figyelmesen lapozgatott bennük.
– Tudja, hogy a maga tulajdonát képező véres kést és inget a laboratóriumba küldtük vizsgálat végett.
– És mi az eredmény?
– Még nem tudjuk. De már nem is érdekes.
Úgy látszik, megtalálta, amit keresett, mert külön tett egy papírlapot, és a hátulsó oldalára írni kezdett valamit.
– Ha ezt az iratot bemutatja a kerületi csendőrparancsnokságon, akkor visszakapja ezeket a tárgyakat. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
Az inspektor felemelte a kagylót.
– Igen... Rendben van... Nem, nem. Ebben a nagy melegben semmi esetre sem... Igen. Inkább estefelé... Igen. Ez megfelel.
Miután letette a kagylót, felém fordult.
– Kocsival megyek Santanderbe. Ha valamiben segítségükre lehetek...
– Ha kérni merném...
– Mire?
– Hogy vigyen el bennünket a következő városkáig... Onnan már vasúton mennénk tovább...
– Nem hiszem, hogy még három személy elfér a kocsiban.
– Csak ketten vagyunk.
– Sok poggyászuk van?
– Nem – mondtam bizonytalanul.
– Rendben van, hét óra felé magukért megyek. Addig készüljenek fel.
Láttam, hogy nem nagyon tetszik neki a dolog.
– De ha valami kényelmetlenséget okoznánk ezzel...
– Csak annyiban, hogy ez a csendőrség kocsija. De majd engedélyt kérek a parancsnoktól. Remélem, hogy nem lesz kifogása.
Zavartan hálálkodtam, mire búcsúzásra nyújtotta a kezét. Most már csak az volt a gondom, hogy idejében megérkezik-e a poggyászunk. Cigány lányról és öszvérekről lévén szó, ez nem volt nagyon biztos. De ebben a gyanúmban csalódtam. Amint a kocsma elé értem, az első dolog, amit megpillantottam, a pogygyászunk volt. Csak az volt a furcsa, hogy az öszvérek szamárrá alakultak át, a cigány lány pedig nagyon megöregedett, és férfivá változott. Mert egy hajlott hátú öregember fogta a kötőfékét a két alacsony szamárnak, amelyeknek hátára bőröndjeink voltak kötözve, halászbotommal együtt. Nem értettem a dolgot. De magyarázatképpen kilépett a kocsmából a féllábú tengerész.
– Elhoztam a bőröndöket. Mert miért ne tegyen szívességet az ember a felebarátjának? Az igaz, hogy nagyon nehéz volt szamarakat találni. Ez az ember ötszáz pezetát kért. De gondoltam, hogy maguknak megéri.
A hajlott hátú ember bogozni kezdte a bőröndök kötelét.
Tudtam, hogy a féllábú tengerész hazudik, és többet keres ezen a piszkos üzleten, mint a szamarak tulajdonosa. De semmi értelme sem lett volna az utólagos tiltakozásnak.
– Kár volt, hogy ebbe beleavatkozott – mondtam dühösen. – Már elküldtem a bőröndökért.
– Egy cigány lányt két öszvérrel?
– Honnan tudja?
– Mert találkoztam vele az úton.
– És nem mondott neki semmit?
– Mit mondtam volna?
Őszintén sajnáltam, hogy összetéptem a végrendeletet, mert ez lett volna a pillanat, hogy értékesítsem.
– Az ember szívességeket tesz, és még szemrehányásokat kap érte – morogta a féllábú tengerész. Átnyújtottam neki egy ötszáz pezetás bankjegyet.
– Nem tudná százasokban adni?
– Nem. Miért?
– Ezek a falusi emberek bizalmatlanok az ilyen nagy bankjegyekkel szemben. De nem baj. Majd felváltom. Meghívom magát egy pohár rumra.
– Ebben a melegben?
– Maga iszik, amit akar.
Belém karolt, és bekísért a kocsmába. De rögtön felváltotta a pénzt, és kisietett. Láttam, hogy izgatott vitát folytat a hajlott hátú emberrel. Élénken hadonásztak, és fenyegették egymást.
Amikor visszajött, és leült mellém, úgy érezte, hogy valami magyarázattal tartozik.
– Még kisebb bankjegyeket akart.
Ezután két deci rumot rendelt. Én megmaradtam a fanyar vörösbor mellett.
– Hallja, én is szeretnék egy szívességet kérni magától!
– Mi az? – kérdeztem.
– Hagyja meg nekem a szálloda bérletét! Maga úgysem fog ezzel foglalkozni. Persze, a régi szerződést kell meghosszabbítani.
Ismertem ezt a régi szerződést, amelynek egyetlen feltétele az volt, hogy az öreg Fernandót élete végéig eltartja. De ez nem volt érdekes, mert tudtam azt is, hogy ebben az esetben a féllábú tengerész aljas kapzsisága csak üres semmit fog markolni.
– Rendben van – mondtam.
– Nézze... Nem mintha nem bíznék a szavában... De üzleti ügyekben... Még barátok közt is... Jobb az ilyesmit írásba foglalni...
– Természetesen. Boldogan adom írásba is.
– Nagyon köszönöm... Én már elkészítettem az írást...
Zsebéből egy gondosan összehajtogatott papírlapot vett elő, és elém tette. A kockás papíron nagy és ügyetlen betűkkel a következő szöveg volt:
„Alulírott ezennel beleegyezem abba, hogy Sr. D. Felipe Gutirek Igarragui bérleti szerződése a Hotel de la Playára vonatkozólag további húsz évre meghosszabbíttassék, a régi feltételek mellett.”
Úgy éreztem, hogy ez az írás semmi veszélyt nem jelent számomra. Abba is beleegyezhetnék minden jogi felelősség nélkül, hogy a féllábú tengerész az Atlanti-óceánt is saját tulajdonának tarthassa. Habozás nélkül aláírtam az iratot, amelyet ő rögtön két tanúval is aláíratott:
– Erre áldomást kell inni – mondta vidáman. – És meghívom ebédre is.
Nem éreztem semmi lelkiismeret-furdalást. Legalább valamit visszakapok az ötszáz pezetából.
Az oldalán lógó tarisznyából egy hatalmas zsíros csomagot vett elő. Amikor lefejtette róla a papirost, rögtön tisztában voltam vele, hogy megtalálta a kecskét, és ennek sült combja pirosodik előttem.
– Köszönöm. Ebből nem kérek.
– Miért nem? Én magam sütöttem, nagyon ízletes.
De én inkább sült kolbászt és rántottát rendeltem. A kocsmában ez volt az egyetlen rendelhető étel. Alig kezdtünk el enni, amikor váratlanul megjelent Don Casimero. Minden teketória nélkül leült mellénk.
– Rendeljen, amit akar! – mondtam. – Ma mindent Don Felipe fizet.
De a féllábú tengerész nem engedte rendelni. Levágott neki egy nagy darab húst a kecskecombból.
– Ezt egye! Ez jobb, mint amit itt kaphatna.
Don Casimerót nem kellett biztatni. Rögtön falni kezdett.
– Mit ünnepelnek? – kérdezte tele szájjal.
– Azt, hogy meghosszabbítottam Don Felipe bérleti szerződését.
– Erre iszunk egyet – mondta, és tapsolni kezdett. A féllábú tengerész újabb két deci rumot kapott, Don Casimero egy liter vörösbort.
Egy óra múlva már nagyon emelkedett volt a hangulat. Nem tudom, mennyi rum lehetett a féllábú tengerészben. Nem számoltam a poharakat. De nagyon részeg volt, mert már ölelte és csókolta Don Casimerót. Az pedig egyre-másra hajtogatta a tele pohár borokat, miközben üvöltözött.
– A Hotel de la Playa egészségére!
– Várjunk csak! – mondtam. – Nem tartom helyesnek, hogy Don Casimerót kihagyjuk ebből a dologból. Neki is kell kapni valamit.
Don Casimero sírva borult a nyakamba. De mivel ügyesen kitértem előle, végigzuhant a padlón. Miután nagy nehezen talpra állítottuk, és újra leültettük, azt indítványoztam a féllábú tengerésznek, hogy minden évben egy hónapi ingyenes nyaralást biztosítson Don Casimerónak. Ő kitörő lelkesedéssel fogadta az indítványt. Ezt is rögtön írásba foglaltuk. Természetesen erre is inni kellett. Percek múlva olyan volt a hangulat, hogy jobbnak láttam magukra hagyni őket.
Halkan kopogtattam Mat szobájának ajtaján. Nem kaptam választ, mire óvatosan benyitottam. Mat mélyen aludt az ágyon elnyúlva. A hőség miatt levetkőzött. Álmában a takarót is félig lerúgta magáról. Jobbnak láttam nem felébreszteni. Szobámba mentem, és én is végignyúltam az ágyon.

XVIII.
Délutáni álmomból arra riadtam fel, hogy valaki vadul dörömböl az ajtón.
– Szabad!
De nem lépett be senki, és a dörömbölés tovább folyt.
– Szabad! – ordítottam dühösen.
Az ajtó lassan nyílt, és megjelent a cigány lány. Szeme tele volt könnyel. Pár lépést tett felém, és hangosan zokogni kezdett.
– Mi történt?
– Nem hoztam el a bőröndöket... A ház kapuja zárva volt. Bemásztam az ablakon... De nem találtam senkit... És sehol sem volt egyetlen bőrönd sem.
Megmagyaráztam neki, hogy mi történt, mire kissé megnyugodott.
– És most nem akar fizetni nekem?
– Dehogynem. Mit kérsz az útért?
Letörölte könnyeit, és elgondolkodva nézett rám.
– Ötven pezetát. Mert sokat sírtam.
Átadtam neki száz pezetát.
– Nem tudok visszaadni.
– Az egész a tied. Mert sokat sírtál.
Örömében a nyakamba borult és megcsókolt. Ebben a pillanatban jelent meg Mat a nyitott ajtóban.
A cigány lány olyan riadtan futott ki, hogy majdnem feldöntötte.
– Legalább annyit megtehetne, hogy bezárja az ajtót, amikor a cselédlányokkal enyeleg.
– Ez nem cselédlány. Ez egy cigány lány, akit a bőröndjeinkért küldtem.
– Miért hazudik? A bőröndöket az a féllábú ember hozta el. A szobalánytól tudom.
– Ez igaz. De én ezt a lányt küldtem, két öszvérrel. Csak elkerülték egymást az úton.
– És ezért csókolta meg?
– Nem csókoltam meg. Ő csókolt meg engem. Mert száz pezetát adtam neki.
– Ezt a csókot olcsóbban is megkaphatta volna.
– Értsen meg... Hiába tette meg az utat...
– Elég volt! Nem érdekelnek a maga szerelmi ügyei. Azt mondja meg, hogy mikor indul az autóbusz.
– Nem autóbusszal megyünk, hanem a csendőrség kocsiján.
Mat kissé meghökkent.
– Mi az? Mégis letartóztatták?
– Nem. Az inspektor szívességből visz el bennünket. Este hétkor indulunk. Hacsak nem akar újabb halottakat eltemettetni az én költségemre.
Mat dühösen vágta be maga után az ajtót.
Este hétkor megérkezett a csendőrségi kocsi. Amikor az inspektor meglátta a kocsma előtt felhalmozott bőröndjeinket, megvakarta a fejét. Én sem láttam könnyű feladatnak a bőröndök elhelyezését. A kocsi meglehetősen kicsi volt. A kormánykeréknél egy hatalmas csendőr ült. Rajta kívül csak három személy fért el szűken a kocsiban. Csomagtartó pedig nem volt a tetején.
De Mat találékonysága rögtön megoldotta a problémát.
– Az én bőröndjeim elférnek a csendőr melletti ülésen. Maga pedig megvárja az autóbuszt. Végeredményben olyan mindegy.
Az inspektornak tetszett a megoldás. Nekem nem, de nem tettem semmi ellenvetést. A kis kocsi elrobogott. Elgondolkodva néztem utána. Félig-meddig haragban voltam Mattel. A cigánylány-jelenet óta egy szót sem szóltunk egymáshoz. El sem búcsúztunk. Nem beszéltünk meg semmit.
Az is lehetséges, hogy többet látni sem fogom.
A kocsmárostól megtudtam, hogy az autóbusz érkezésének ideje erősen bizonytalan. Attól függ, hogy a kocsi elromlik-e útközben vagy sem. És hogy mennyi idő alatt lehet megjavítani, ha elromlik. Néha már hat órakor itt van, de megérkezhet éjfél felé is. Az is előfordult már, hogy két-három napig nem jött.
Arra is figyelmeztetett, hogy Evaristo sohasem áll meg a kocsma előtt, mert egy másik úton jön. A megálló a falu végén van, a patika előtt.
Ez nem volt nagyon biztató. Semmi kedvem sem volt minden poggyászommal levonulni a patika elé, hogy ott esetleg órákig várjak. Más megoldáson törtem a fejem.
– Meddig van nyitva a patika?
– Kilencig. De ha be van is zárva, csak kopogni kell az utolsó ablakon, és rögtön felkel a patikus.
Ez nem érdekelt, mert csak üzenetet akartam hagyni a patikában Evaristo számára, hogy jöjjön értem. Reméltem, hogy kilenc óráig megérkezik, mert múltkor már nyolc óra előtt itt voltunk. Nem mertem másra bízni az üzenetet. Személyesen sétáltam el a patikáig. A kocsmáros minden felvilágosítása hamisnak bizonyult. Még fél nyolc sem volt, és a patikát már zárva találtam. Az utolsó ablakon hiába kopogtam, senki sem jelentkezett. De a kopogtatás zajára kinyílt a túloldalon lévő ház egyik ablaka, és egy öregember hajolt ki rajta.
– A patikust keresi?
– Igen.
– Ma van az eljegyzése. De ha akarja, megadhatom a menyasszonya címét. Ott megtalálhatja.
– Köszönöm. Nem olyan fontos.
– De ha valami súlyos betegről van szó...
– Nem. Nincs szó betegről.
– Hát akkor mit akar tőle?
Arra gondoltam, hogy a kíváncsi öregember is segítségemre lehet Evaristo értesítésében, tehát elmagyaráztam neki, hogy miről van szó. Figyelmesen végighallgatott.
– Szívesen segítségére lennék, de az autóbusz már régen elment.
– Régen?
– Igen. Ma pontos időben érkezett és indult.
Ez volt az én szerencsém. Ennek a rendkívüli eseménynek pont ma kellett történnie! Holnap biztosan órákat fog késni, vagy meg sem érkezik. De nem. Nem várhatom meg a holnapot. Bármilyen módon tovább kell mennem még ma. A kocsma felé bandukolva a legképtelenebb terveket forgattam a fejemben. Még a cigány lány is eszembe jutott. Esetleg öszvérháton is meg lehetne tenni az utat. De rögtön elvetettem ezt az ötletet, mert beláttam, hogy így az utazás napokig tartana. Más körülmények között bizonyára szívesen barangoltam volna a hegyek között ezzel a cigány lánnyal. Végeredményben így ismeri meg az ember a nép gyermekeit. De erről most szó sem lehetett Mat miatt. Általában minden Mat miatt volt, minden miatta történt.
Tehetetlen düh fogott el, amikor arra gondoltam, hogy ő most vidáman kocsikázik az inspektor társaságában, és egyáltalán nincsen lelkiismeret-furdalása, hogy engem ilyen kellemetlen helyzetbe juttatott. A kocsmárost hiába faggattam, hogy valami gyors közlekedési eszközt találjak.
– Hacsak az orvos lovát nem kéri kölcsön. Bár nem hiszem, hogy odaadja.
De ha ideadta volna, azzal sem értem volna sokat. Lóháton nem lehet bőröndöt vinni. És hogy küldtem volna vissza a lovát?
– Autók vagy teherautók nem szoktak erre járni?
– Nagyon ritkán. Néha hetekig nem lehet egyet sem látni.
De úgy látszik, ma kivételes nap volt minden tekintetben, mert ebben a pillanatban erős motorzúgást hallottam. Rohantam ki, hogy el ne szalasszam a kedvező alkalmat, és megállítsam a járművet. De erre nem volt szükség. Hatalmas motorkerékpár kanyarodott a kocsma elé. Egy fiatalember szállt le róla, aki úgy fel volt szerelve bukósisakkal, arcvédővel és szemüveggel, hogy szinte Mars-lakónak látszott. Megelégedetten szemléltem a motorkerékpárt, amelynek hátsó ülése és csomagtartója is volt. Tökéletesen megfelelt céljaimnak. Már csak az volt hátra, hogy az ismeretlen fiatalember hajlamos legyen felebarátian segíteni. Ügyetlenség lett volna azonnal kéréssel megrohanni. Bementem utána a kocsmába. Jobb megvárni, amíg felhajt néhány pohárral. Ez rendszerint puhítón hat a szívre. De csalódtam, mert csak egy pohár szódavizet kért. Ezt gyorsan felhajtotta, és a kocsmároshoz fordult.
– Hol lehet a faluban benzint kapni?
– Sehol – mondta röviden a kocsmáros.
– Akkor nem tudom, hogy mit csináljak. Az utolsó cseppekkel jutottam el idáig.
A kocsmáros a vállát vonogatta. Nyilván nem zavarta az a gondolat, hogy még egy vendége lesz éjszakára.
De én nem nyugodhattam bele ilyen könnyen, hogy a motorkerékpárral kapcsolatos reményeim semmivé váljanak.
– Van valakinek öngyújtója a faluban? – kérdeztem.
Mindketten értetlenül bámultak rám.
– Nekem is van – mondta a kocsmáros. – De ha azt hiszi, hogy az öngyújtóból össze lehet szedni annyi benzint...
– Nem hiszem. Csak azt akarom tudni, hol veszi a benzint az öngyújtóhoz.
– A patikában.
– Na látja. Szóval a patikában lehet benzint kapni.
– De az sokkal drágább.
– Nem tesz semmit – mondta az ismeretlen. – Hol a patika?
A kocsmáros megmagyarázta neki. Rögtön indulni akart, de én megállítottam.
– Várjon! A patika be van zárva. De ha bekopogtat a szemben lévő ház ablakán, akkor jelentkezni fog egy öregember, aki megadja magának a patikus menyasszonyának a címét.
– Minek?
– Mert nála találhatja meg a patikust. Ma van az eljegyzése. De egy ilyen fontos ügy miatt bizonyára félbeszakítja az eljegyzést.
– Gondolja?
– Igen. Nagyon kedves és előzékeny ember. Nem ismertem a patikust, de valamivel biztatnom kellett az ismeretlen fiatalembert.
– Maga ezzel a motorkerékpárossal akar továbbutazni? – kérdezte a kocsmáros, miután az ismeretlen távozott.
– Eltalálta.
– És ha ellenkező irányba megy?
Erre őszintén szólva eddig nem is gondoltam. De mindenesetre tökéletessé tette volna ezt a napot. A motorkerékpárosnak sikerült két liter benzint szereznie. De nem a patikustól, hanem a csendőrségen. Amikor megtöltötte a motorkerékpár benzintartályát, megkérdeztem tőle, hová megy. Válasza a kocsmáros gyanúját igazolta. Elkeseredett arcomat látva megkérdezte, hogy miért érdekel utazásának iránya. Megmagyaráztam neki, hogy életbe vágó ügyben még ma este a szomszéd faluban kell lennem, és erre nincs semmi mód. Kissé elgondolkodott.
– Ha magának annyira fontos, mehetünk arrafelé is. Tudniillik nekem majdnem mindegy, hogy merre megyek, mert terepgyakorlaton vagyok, és a szomszéd faluból idevezető út olyan rossz, hogy érdemes rajta még egyszer végigmenni.
– Mi az, hogy terepgyakorlat?
Az ismeretlen fiatalember megmagyarázta, hogy pár hét múlva részt vesz egy motorversenyen, amelyben a motorkerékpár ellenálló képessége a legfontosabb, mert úttalan utakon, hegyeken és patakokon keresztül kell a célt elérni. Erre gyakorlatozik most. Ezért választotta ezt a környéket.
Nekem csak az volt a fontos, hogy elvigyen.
Bőröndömet felkötöztük a csomagtartóra, de a horgászbotot sehogy sem tudtuk úgy elhelyezni, hogy ne zavarjon. Tehát elajándékoztam a kocsmárosnak, aki a fizetés pillanatában megkérdezte tőlem, hogy én fizetem-e a féllábú tengerész és Don Casimero számláját.
– Miért? Elmentek fizetés nélkül?
– Nem. Kivittük őket a fészerbe aludni, mert olyan részegek voltak, hogy nem bírtak lábon maradni.
– Akkor rendben van. A számlát ők fizetik. De mindenesetre adja át nekik üdvözletemet.
Az ismeretlen fiatalember figyelmeztetett, hogy kapaszkodjam bele jó erősen. Elindította a motort, és elrobogtunk. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, nem hiszem, hogy vállalkoztam volna erre a terepgyakorlatra. Amíg a falu hepehupás utcáin száguldottunk, addig még valahogy csak kibírtam a rázást. De amikor kiértünk a gödrös országútra, akkorákat ugrott a motorkerékpár, hogy a mexikói lóidomítók minden ügyességére szükségem volt, hogy a nyeregben maradjak.
– Nem lehetne lassabban menni? – kérdeztem három ugrás közben.
– Nem, mert versenyen a gyorsaság is fontos – mondta, és még nagyobb sebességre kapcsolt át.
Egy kanyarba érve a gép átugrotta az árkot, és vad iramban rohant le a lejtőn. Én már az árok átugrása közben kirepültem az ülésből, és a sűrű, tüskés bokrok közé zuhantam.
A fiatalember fékezett, és visszakanyarodott hozzám.
– Mondtam, hogy ne rohanjon ennyire! – ordítottam rá, a vért törölve arcomról, amelyet felsebeztek a tüskék. – Látja, hogy ilyen gyorsaság mellett nem tud uralkodni a gépen?
– Mi az hogy nem tudok uralkodni? Szándékosan tértem le az útról. Nem érti, hogy terepgyakorlaton vagyok? Miért nem kapaszkodik erősebben?
Nem akartam vitatkozni vele. Ahhoz sem volt kedvem, hogy gyalog menjek tovább, bőröndömet cipelve. Tehát görcsösen belekapaszkodtam a fiatalemberbe, és folytattuk a terepgyakorlatot. Csak akkor maradtunk le az útról, amikor járhatatlannak bizonyult. Amint simább lett, rögtön letértünk róla, hogy hegyen-völgyön, bokrokon, szántóföldeken át robogjunk tovább.
Átgázoltunk két-három patakon, ettől csuromvizes lettem. De a rám rakódó por a vizes ruhán sárrá alakult át, amelyet a száguldás szele rögtön agyagréteggé keményített. Végre feltűntek a falu tornyai, és rövid idő múlva megérkeztünk Tepe-Timoteo kocsmája elé. Az ismeretlen fiatalembert meghívtam, hogy vacsorázzék velem, de nem fogadta el. Arra hivatkozott, hogy tele gyomorral nem tudja folytatni a terepgyakorlatot. Ebben igazat adtam neki, mert útközben belőlem is kikívánkozott az a csekélység, amit ebédre ettem. De most olyan éhes voltam, mint a farkas.
Tepe-Timoteo az első pillanatban nem ismert meg. Nem csoda, mert a ruhámat olyan vastag agyagréteg borította, hogy inkább szobornak látszottam, mint embernek. Arcom pedig tele volt fekete olajfoltokkal. Pedig semmi közelebbi kapcsolatom nem volt a motorral.
Első kérdésem az volt, hogy Mat megérkezett-e. Tepe-Timoteo nem tudott róla semmit. A csendőrségi kocsiról sem.
– Legalábbis az én házam előtt nem álltak meg. Lehet, hogy továbbmentek a legközelebbi városig.
Ez meglepő hír volt. Többórás előnnyel indultak. Feltétlenül meg kellett érkezniük. Nem értettem, hogy miért nem várt meg Mat. Ez felülmúlta azt a szemtelenséget, amelyet feltételeztem róla. Mindenekelőtt megmosakodtam és átöltöztem. Aztán meghagytam, hogy valami rendes vacsorát készíttessen számomra.
– Szerencséje van – mondta Tepe-Timoteo –, mert ma kivételesen jó vacsoránk van.
A kivételesen jó vacsora sült kecskecomb volt. Azzal biztattam magamat, hogy ezt a kecskét nem ismertem személyesen. De hiába. Az emlékek hatása erősebb volt, mint az éhség. Kénytelen voltam újra tojásrántottával és kolbásszal beérni.
Tepe-Timoteo letelepedett mellém, és érdeklődni kezdett nyaralásunk részletei iránt. Hiába bizonyultam szűkszavúnak, mert úgy látszott, hogy tökéletesen van értesülve mindenről. De szinte természetes, hogy a hírek, amelyek annyi fülön és szájon mentek keresztül, egy kicsit eltorzultak, mire idáig értek.
– Hallom, hogy feleségül vette azt a vörös hajú lányt, akivel együtt érkeztek ide.
– Nem igaz.
– Akkor hogy lehet, hogy csak egy szobát béreltek közösen a Hotel de la Playában?
– Ez sem igaz.
– De valami csak volt...
– Hagyjuk ezt a témát! – szakítottam félbe.
Ravaszul kacsintott rám.
– Értem. Tökéletesen értem. De megnyugtatom, hogy én már akkor észrevettem valamit, amikor itt voltak. Mert én sem vagyok hülye.
Meghagytam ebben a hitében.
– És mondja, igaz az, hogy maga luxusszállodát akar csinálni a Hotel de la Playából?
– Ezt honnan veszi?
– Remélem, nem akarja letagadni, hogy maga örökölte a hotelt. Ezt az egész környék tudja.
Nem akartam hosszú magyarázkodásokba bocsátkozni az örökséggel kapcsolatban, és ezért nem közöltem vele, hogy a végrendeletet összetéptem. Úgysem hitte volna el. Így hát csak bólintottam.
– Szerencséje volt.
– Miben?
– Hogy sikerült rávenni az öreg Fernandót, hogy magára hagyja mindenét. Egyesek azt állítják, hipnotizálta az öreget, hogy így végrendelkezzék. Aztán megölte.
– Ha ennyi mindent hallott, akkor azt is kellett hallania, hogy az öreg Fernando természetes halállal halt meg.
– Tudom. De a rossz nyelvek azt mondják, hogy maga hipnotizálta a végrendelet miatt. Mi sem volt könnyebb, mint hipnotizálni, hogy menjen ki meztelenül a viharba, amíg tüdőgyulladást nem kap. Még
szerencse, hogy ez a hülyeség a rossz nyelveknek jutott eszébe, és nem valami hivatalos közegnek.
– Ide figyeljen! – mondtam Tepe-Timoteónak. – Biztosítom, hogy eddig még nem öltem meg senkit, de ha tovább folytatja ezt a beszélgetést, maga lesz az első áldozatom.
Tepe-Timoteo megremegett, és sietve biztosított arról, hogy ő soha egy percig sem kételkedett az ártatlanságomban. De hozzáfűzte azt is, hogy az ő meggyilkolásával semmi esetre sem tudom elhallgattatni ezt a gyanút, mert ehhez ki kellene irtanom az egész falut.
– Ezen még gondolkodom – mondtam fenyegetően.
Volt egy kellemes pontja is annak, hogy Mat nem várt meg. Így az egyetlen szoba birtokbavétele körül nem volt semmi vita. De nagy szükségem is volt arra, hogy a terepgyakorlatok után ágyban töltsem az éjszakát. Testem minden porcikája sajgott. Sajnos, éjszakai nyugalmam nem tartott sokáig. Vad dörömbölés zavarta meg álmomat, de csak félig ébredtem fel. A szobában vaksötét volt, és csend. Újra mély álomba merültem. A dörömbölés erre távolabbról hangzott, mint elhaló mennydörgés. Valaki erősen rázni kezdett. Kinyitottam a szemem, de rögtön újra becsuktam, mert zavart a szobában lévő fény. Erre valaki egy pohár vizet öntött az arcomba. Ez a valaki
Mat volt, aki az erősen rázó Tepe-Timoteo mellett állt, és most dühösen rám kiabált:
– Ez a legnagyobb szemtelenség!
– Micsoda?
– Hogy meri maga elfoglalni azén szobámat?
– Ez nem a maga szobája. Ha nem tévedek, ez egy fogadó.
– Mindegy! – szakított félbe. – Annyi tapintat igazán lehetne magában, hogy egy nőnek engedje át az egyetlen szobát.
– Bocsánat, de maga nem érkezett meg.
– Mi az, hogy nem érkeztem meg? Nem látja, hogy itt vagyok? És éhes vagyok.
A további vitának nem lett volna értelme. Mialatt Mat lement a bárba Tepe-Timoteóval, hogy valamit egyék, kikecmeregtem az ágyból, és felöltöztem. Mat hatalmas étvággyal falta a kecskesültet. Közben elmesélte nekem éjszakai kalandját. A csendőrautó motorhiba miatt útközben elakadt. Órákig tartott, amíg a sofőr megtalálta a hibát, és működni kezdett a motor.
– Csodálatos, hogy nem láttam magukat az úton – mondtam.
– Miért? Mi sem láttuk az autóbuszt. Pedig vártam, hogy jöjjön, és átszálljak már.
– Az autóbusz jóval előbb elment. Motorkerékpárral jöttem.
– Az lehetetlen! Nem ment el mellettünk semmiféle motorkerékpár.
Az egyetlen magyarázat az volt, hogy a csendőrautó valamelyik kanyar közelében állt, amelyet a terepgyakorlatozó átvágott, hogy árkon-bokron keresztül érje el újra az utat. Ezt meg is magyaráztam Matnek, aki irigykedve nézett rám.
– Nagyszerű lehetett. Sajnálom, hogy nem én mentem a motorkerékpárral.
Ezt én is sajnáltam. Mert mindenesetre kellemesebb dolog egy autóban ülve várakozni, mint agyonázatni magát az embernek.
Mire Mat végzett a kecskecombbal, hajnalodni kezdett. Ásítva aludni ment. Tepe-Timoteo kérdőn nézett rám.
– Maga nem megy aludni?
– Hová?
– Azt hittem, hogy...
– Ne higgyen semmit! Itt az ivóban fogom tölteni az éjszakát.
Vállat vont, és ásítva aludni ment. Egy darabig fészkelődtem a kemény fapadon, aztán elhatároztam, hogy átmegyek a pályaudvarra. A váróteremben biztosan találok kényelmesebb ülőhelyet. Egyúttal tanulmányozhatom a vonatok indulási idejét is. Nem volt szerencsém, mert a váróterem zárva volt. Az előcsarnok falragaszaiból megállapítottam, hogy a legközelebbi nekünk megfelelő vonat reggel tízkor indul. Mindenféleképpen ajánlatos volt azzal utaznunk, mert utána csak délután ötkor indult egy vegyes vonat. Ez háromszor annyi idő alatt tette meg az utat. Végül volt az este tizenegykor induló gyorsvonat. Ez az éjjeli órákban érkezett meg, ami mindig kellemetlen. Tehát a tízórás vonat mellett döntöttem.
Kissé kellemetlen volt a gondolat, hogy Matet olyan korán fel kell ébresztenem a zaklatott éjszaka után. De bizonyára be fogja látni ennek szükséges voltát. Ugyan nem beszéltünk meg semmit az utazásra vonatkozóan, de feltételeztem, hogy nem óhajt időzni ebben a faluban.
Fel-alá sétáltam az előcsarnokban. Jobb szórakozás híján a különböző plakátokat és hirdetéseket tanulmányoztam. Ezekből megtudtam, hogy melyik a legjobb műtrágya, hol lehet a legolcsóbban zsákokat vásárolni, hogy az Alfa szecskavágó gépnek nincsen párja és még sok egyéb hasonló dolgot, amiket sajnos soha nem lesz alkalmam használni.
Szerencsémre hét órakor kinyitották a kantint. Egy rosszkedvű pincér az egyik asztalnál leemelte a székeket, hogy helyet foglalhassak. Érdeklődésemre közölte, hogy nincs se kávé, se tea. A pék sem hozta még a kenyeret. Így enni sem lehet semmit, hacsak be nem érem kolbásszal vagy kemény tojással, kenyér nélkül.
Egy dupla konyakot rendeltem, amelyet csakhamar követett egy második.
Ha az ember egyedül van, és nincs semmi, amivel elfoglalhatná magát, gondolkodni kénytelen.
És nincs veszélyesebb dolog, mint üres gyomorral, félig részegen gondolkodni. Ilyenkor mindig kegyetlen őszinteségek jutnak eszébe az embernek.
Végiggondoltam az utóbbi hetek alatt átélt kalandokat, és rá kellett döbbennem arra, hogy életem legnagyobb hülyeségét követtem el, amikor az Északi pályaudvaron Mat nyomába szegődtem. Ez a hülyeség az esztelenségek sorozatát vonta maga után.
És most mire várok? Miért akarok vele utazni? És hová? Mat mindig közönyös és visszautasító volt velem szemben. Ha néha felengedett a hidegsége, csak számításnak bizonyult. Az igaz, hogy jó hírneve árán meg akart menteni a gyilkosság vádjától, de ezt is valószínűleg csak az örökség érdekében tette.
A harmadik dupla konyak után már úgy gyűlöltem Matet, hogy kedvem lett volna megfojtani. De éreztem, hogy ez a gyűlölet is nagyon veszélyes dolog. Legokosabb volna fel sem ébreszteni, és búcsú nélkül elutazni. Erre viszont nem volt lelkierőm. Kilenc óra felé visszamentem Tepe-Timoteo házába. Kis habozás után jobbnak láttam a cselédlányt megkérni Mat felébresztésére. Tíz perc múlva azzal jött vissza, hogy lehetetlen a kisasszonyt felébreszteni.
– Hiába ráztam, hiába ordítottam a fülébe, ki sem nyitotta a szemét, csak belém rúgott. Pont a gyomromba.
Kénytelen voltam én vállalkozni a kellemetlen szerepre. Mat nagyon fáradt lehetett, amikor aludni tért. Még levetkőzni sem volt ereje. Ruhástul feküdt az ágyban. Ez mindenesetre megkönnyítette feladatomat. De eszembe jutott a cselédlány gyomra, és óvakodtam közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Az ő példáját követve egy pohár vizet zúdítottam az arcába. Rögtön kinyitotta a szemét, és felült az ágyban. Kihasználtam az alkalmat, amíg levegőért kapkodott.
– Sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem, de fél óra múlva indul a vonat.
– Milyen vonat?
– Amellyel utaznunk kell.
– Nem utazom – mondta dühösen, és újra elhelyezkedett az ágyban.
Pár pillanat múlva mélyen aludt. Eltűnődve nézegettem annyi bajomnak és gondomnak okozóját. Olyan angyali szelídség omlott el az arcán, hogy nem lehetett haragudni rá.
Mit csináljak vele?
Leültem a sarokban lévő karosszékre, és elgondolkodtam.
Ha olyan lágyan tudnám csókolni, hogy nem ébredne fel...
De ez a gondolat már valami langyos zsibbadásba merült. Szemem lecsukódott, és elsüllyedtem az álmok ködében.

XIX.
Aki még nem aludt karosszékben, annak fogalma sincs arról, hogy milyen kellemetlen utána az ébredés. Az ember nyaka megmerevedik, végtagjai elzsibbadnak, és hosszú ideig kell masszíroznia magát, hogy fel tudjon állni.
Így voltam vele én is.
Amikor végre újra embernek éreztem magam, első pillantásom az ágyra esett, a második a karórámra. Az ágy üres volt, az óra két óra harminc percet mutatott. Nyilvánvaló volt, hogy Mat már felkelt, de az is, hogy a tízórai vonatot lekéstük. Mat keresésére indultam.
Tepe-Timoteo gúnyos mosollyal fogadott.
– A kisasszony egy órával ezelőtt már elutazott.
– Az lehetetlen. Reggel tíztől délután ötig nincs
vonat.
– Rendes körülmények között nincs. A kisasszony tizenkettőkor ébredt fel. Megreggelizett, és utána átment a pályaudvarra érdeklődni. Kisült, hogy a tízórai vonat öt órát késik. Éppen csak annyi ideje volt, hogy visszajöjjön a poggyászáért. Én segítettem neki átvinni. A vonat rögtön befutott.
– És engem miért nem ébresztettek fel?
– Azt mondta a kisasszony, hagyjuk aludni, hogy jól kipihenje magát.
Tehetetlen dühvel néztem Tepe-Timoteóra, akinek szemében titkos vidámság bujkált. Beláttam, hogy semmit sem nyerek azzal, ha felpofozom. Mat tehát búcsú nélkül elutazott. Csak kifizetetlen számláját hagyta emlékbe. Az ötórai vonat aránylag tisztességesen viselkedett. Csak másfél órát késett. De az út hátralévő szakaszán annál hanyagabbnak bizonyult. Reggelre érkeztünk Bilbaóba.
Valószínűnek látszott, hogy Mat – aki este érkezhetett meg – megszállt valamelyik hotelban, és még mindig a városban tartózkodik. Esztelen bosszúvágyamtól ingerelve keresésére indultam. De már az állomással szemben lévő hotelban beláttam ennek teljes reménytelenségét.
Amikor a portástól megkérdeztem, hogy tegnap este megszállt-e itt egy csinos, vörös hajú lány, csodálkozó részvéttel nézett rám.
– Tegnap este nem voltam szolgálatban. De utánanézhetek a vendégkönyvben, ha meg tetszik mondani a nevét.
– Mat... Matnek hívják...
– Csak egyszerűen Matnek?
Most döbbentem rá, hogy a családi nevét nem is tudom. Persze ha nem téptem volna össze a végrendeletet, abból most meg lehetne állapítani, mert tanúként aláírta.
A portás várakozásteljesen nézett rám.
– Ez a keresztneve... A családi nevét nem tudom.
– Akkor a dolog nem olyan egyszerű. Nem kopogtathatunk be minden magányos hölgy szobájába, megnézni, hogy vörös haja van-e. Ezt ugyebár be tetszik látni?
Gyorsan távoztam, hogy ne kelljen tovább élveznem a szellemességeit. Nem volt más hátra, fel kellett adni a küzdelmet. Még szerencse, hogy a Hotel de la Playában töltött izgalmas hetek alatt elfelejtettem közölni a San Sebastian-i hotellel – ahol szobát foglaltam–, hogy küldjék utánam poggyászomat. De ennek az a kellemetlen következménye is volt, hogy a szoba árát valószínűleg ki kell fizetnem az ott nem töltött hetekért is.
És mindez azért, mert egy vörös hajú lány formás lábai eltérítettek eredeti útirányomról. De most már nem térít el semmi. Az állomáson sorban álltak az utazni vágyó emberek a jegypénztárak előtt. Mivel az első osztályú pénztár előtt háromszor olyan hosszú sor állt, mint a másodosztályú előtt, habozás nélkül ezt választottam. Jellemző módon, amikor végre rám került a sor, a pénztáros lehúzta a pénztárablak redőnyét. Dühösen kopogtattam rajta.
Felhúzta a redőnyt, és rám kiabált:
– Mit akar? A másodosztályú jegyek elfogytak.
Gyorsan átálltam az első osztályú sor végére, de itt is rövidesen bezárult a pénztár. A harmadosztállyal már nem is kísérleteztem, mert ez volt a leghosszabb.
Egy jószívű hordár felvilágosított, hogy célszerűbb valamelyik jegyirodához fordulni, mert ezeknek mindig van bizonyos számú jegyük. Követtem a tanácsát, de csak a másnap reggel induló vonatra tudtam jegyet kapni. Egy teljes nap állt előttem, amelylyel nem tudtam mit csinálni. És méghozzá vasárnap volt. A várost meglehetősen ismertem, így nem sok újdonságot jelentett számomra. De olyan rekkenő hőség volt, hogy amúgy sem lehetett sétálásra gondolni. Tehát helyet foglaltam az egyik kávéház árnyékos teraszán, és nézegettem az előttem hullámzó tömeget. Ez egy darabig elszórakoztatott, mert a kávéház előtt sétálók között nagyon sok csinos fiatal lány volt. De amikor közeledett az ebédidő, lassan kiürült az utca. Elsétáltam a régi városnegyedbe. A keskeny és zegzugos utcák kellemes árnyékot nyújtottak, és még kellemesebb ételszagot terjesztettek. Ez azokból a kiskocsmákból áradt, amelyek híresek jó borukról és jó konyhájukról. Csak nehéz volt helyet találni bennük. Hiába nyitottam be egy csomó kocsmába, mind reménytelenül zsúfolva volt. Végül csak úgy sikerült asztalhoz jutnom, hogy egy kövér pap barátságosan integetett felém, hogy üljek le mellé. Ő már befejezte az ebédjét, vastag szivar füstölgött a szájában, és a feketekávéját kavargatta.
Míg az étlapot tanulmányoztam, megjegyezte, hogy ne mulasszam el az alkalmat bablevest rendelni, mert ez a hely specialitása. Megfogadtam a tanácsát. Ez felbátorította arra, hogy felhívja a figyelmemet a báránysültre.
– Ha valami igazán jót akar enni, ezt nyugodt szívvel ajánlhatom. Porhanyós és ízletes.
Nem volt kifogásom ez ellen sem. A szent ember, látva, hogy fogékony lélekre talált, kivette kezemből az étlapot, és teljesen átvette az irányítást. A leves utánra előételt rendelt, és valami halat szószban. Szerinte hiba lett volna ezt meg nem kóstolni. A báránysülthöz articsókasalátát ajánlott, majd gyümölcsöt és kecsketejből készült füstölt sajtot. Ezt főleg a könnyebb emésztés céljából tartotta ajánlatosnak. Végül határozottan ellenezte, hogy palackozott bort rendeljek, ami úgysem volt szándékomban. Véleménye szerint a közönséges kimért vörösbor a legmegfelelőbb ital minden étkezéshez. Hála közreműködésének, az ebéd vagy két óráig tartott. De nem bántam, mert ezzel is sikerült agyonütnöm az időt. Amikor barátságosan elváltunk egymástól, már négy óra felé járt az idő. A szokatlanul bőséges ebéd – amelyet sűrűn öntöztem borral – annyira elbágyasztott, hogy kísérteni kezdett az ebéd utáni alvás gondolata. De ezt rögtön elvetettem, mert féltem attól, hogy éjszaka nem fogok tudni aludni. Ez pedig nagyon
kellemetlen dolog. Főleg abban az esetben, ha az embert valami gyötrő emlék foglalkoztatja.
Nem akartam Matre gondolni, de hiába próbáltam agyamból kiűzni. Emlékének kísértete makacsul visszatért mindig, és egyre fokozottabb fájdalmat ébresztett. Az egyedüllét a legrosszabb a felejtésnek. Valami szórakozást kell találnom. De mit?
Elhatároztam, hogy megnézek valami mulatságos filmet. De a mozik előtt olyan hosszú sorokban állt a vasárnapi közönség, hogy lemondtam erről. Ekkor szemembe ötlött a bikaviadalt hirdető plakát. Bevallom, hogy eddig mindig elkerültem ezt a látványosságot... Nem vagyok ugyan az állatvédő egyesület tagja, de mindig felingerelt, ha állatokat láttam bántalmazni.
A bokszolás is kegyetlen sport. De egy cseppet sem izgat, ha két ember félmeztelenre vetkőzik, és kemény bőrkesztyűt húz, hogy egymás fogát és szemét kiverje. Erre mindketten szabad akaratból vállalkoznak, és pénzt akarnak keresni vele. De a bika nem önként megy a porondra és semmit nem nyerhet ebben a küzdelemben, amelynek végén döglötten húzzák ki a véres homokról. Ha megkérdeznék a véleményét, bizonyára jobban tetszene neki illatos füvet legelészni a szabad réten, mint dühösen futkározni egy csomó díszbe öltözött ellenség között, akiknek mindegyike kellemetlen meglepetéseket tartogat számára.
Az igaz, hogy a bikaviador is otthagyhatja fogát a porondon, de az ő esete más. Ő is önként és pénzért vállalkozik erre a feladatra. Egyébként ismeri minden csínját-bínját ennek a mesterségnek, amelyben nagy gyakorlata van. A bika viszont teljesen tudatlanul és minden előképzettség nélkül keveredik ebbe a halálos küzdelembe. Mindez olyan előítéleteket keltett bennem, amelyek megakadályoztak, hogy a bikaviadalt szórakozásnak tekinthessem.
De ezen a vasárnap délutánon olyan lelkiállapotban voltam, hogy szórakoztatónak tartottam akármit, ami el tudja vonni figyelmemet a gondolataimról. Legyen akár egy földrengés. Tapasztalatlanságom folytán sikerült olyan jegyet váltanom, amely a napos oldalra szól. Amikor a forró kőülésen helyet foglaltam, már megbántam, hogy mereven visszautasítottam annak a piszkos körmű embernek a tolakodását, aki erőszakkal egy vánkost akart a kezembe nyomni csekély öt pezetáért. De nem tehetek róla, hogy nem volt rokonszenves nekem.
A sors úgy akarta, hogy körülöttem csupa bikaviadal-szakértő üljön, akik nemcsak a bikaviadorokat, hanem a bikákat is személyesen ismerték.
Az igaz, hogy nehéz olyan spanyolt találni – főleg bikaviadalon –, aki ne tartaná szakértőnek magát ebben a nemzeti szórakozásban. Az egyetlen kivétel egy teljesen kopasz úriember volt, akinek kockás kabátja rögtön elárulta angol mivoltát. Ő állandóan
kérdezősködött mindenkitől, és nagyon bosszantotta, hogy tökéletes angol kiejtése dacára senki sem akarta megérteni.
A bikaviadalon részt vevők szertartásos felvonulása nagyon tetszett nekem. Az élénk színű, arannyal és ezüsttel hímzett ruhák festői látványt nyújtottak. A lovas picadorok, a gyalogos banderillók és torerók lassan lépkedtek a zene ütemére. Amikor megtelt velük az aréna, megálltak, üdvözölték a közönséget és az elnököt, aki az egyik páholyban ült. Az megadta az engedélyt a bikaviadal megkezdésére. Az aréna kiürült. Felharsantak a kürtök, és berobogott a porondra az első bika.
Soha életemben még rokonszenvesebb állatot nem láttam. Szőre olyan volt, mint a sötétszürke bársony, a homlokán csillagszerű folttal.
Ha a szabad mezőn találkoztam volna vele, nem keltett volna bennem semmi félelmet. Hiányzott belőle minden vadság és rosszindulat. Megállt az aréna közepén, és kíváncsian nézett körül. A bikaviador hiába lóbálta vörös bélésű köpenyegét az orra előtt, hogy felingerelje. Egy darabig mélabúsan nézte, aztán unottan elfordult tőle.
A közönség füttyorkánban tört ki, de nekem tetszett a bika viselkedése, és lelkesen tapsolni kezdtem. Az angol úriember, semmit sem értve a dologból, követte a példámat. Kis híja, hogy szakértő szomszédjaink meg nem vertek bennünket. Dühösen ordítva magyarázni kezdték, hogy ez nem bika, hanem bárány. Vissza kell küldeni a legelőre. Ebben én is egyetértettem velük, és így valahogy elsimult az incidens.
Közben a bikaviador különböző trükkökkel anynyira felizgatta a bikát, hogy az dühösen üldözőbe vette. De a menekülőnek mindig sikerült idejében átvetnie magát az aréna korlátján. Ez a játék többször elismétlődött.
Bocsássák meg, felebarátaim, hogy én az első pillanattól kezdve a bika pártján álltam. Valósággal szenvedtem, amikor a lovas picadorok éles lándzsájukkal hatalmas sebeket hasítottak a hátán. A vértől borított, habzó szájú állat hörögve próbálta felöklelni kínzóit, akik ügyes mozdulatokkal mindig kitértek a szarva elől.
A látvány annyira felizgatott, és olyan vad indulatokat váltott ki belőlem, hogy szívem mélyén kívántam, hogy a bika felökleljen valakit. Végre elérkezett az utolsó perc. A bikaviador kardja belemélyedt a bika hátába. De a szúrás nem teljesen sikerült. A bika szarvára kapta, és feldobta a magasba. Amikor a földre hullott, döfködte, tiporta. A többiek gyorsan a segítségére siettek. Elcsalták a bikát, és végeztek vele. Ketten felkapták a sebesültet, akinek tépett díszruháját átütötte a vér, és rohantak vele kifelé.
A közönség zajongva tárgyalta az esetet. Az angol úriember elégedetten dörzsölte a kezét. Nyilván örült a szerencsének, hogy ebben a látványban is része lehetett. Nekem azonban elég volt a bikaviadalból.
Iparkodtam minél előbb az utcára kerülni. Gyalog indultam el a város szíve felé, miközben furcsa gondolatok kergették egymást agyamban. Valahogy a bika cinkosának éreztem magam. De csak titokban vágyódtam arra, hogy a meggyötört állat bosszút álljon kínzóin, és nem gondoltam ennek következményére. Mindenesetre nagyobb felelősség terheli a közönséget, amely hangos méltatlankodással és fütyüléssel arra kényszerítette a szerencsétlen bikaviadort, hogy nagyobb veszélynek tegye ki magát.
Elnéztem az utcán a karonfogva sétáló szerelmespárokat. A gyerekkocsit toló apákat. A kávéházak teraszán ingujjban ülő, söröző polgárokat.
Mi kell ahhoz, hogy ezek a békés, barátságos és kedves emberek vérszomjas emberré alakuljanak át?
Csak egy belépőjegy a bikaviadalra. És még számtalan hasonló csekélység képes előidézni ezt a csodát.
Órákig barangoltam az utcákon. Közben betértem egy-egy kávéházba. Megittam egy csomó kávét és konyakot, amíg végre este lett. Nem volt szerencsém, mert a kövér papot nem találtam a kocsmában, ahol délben ebédelt. Étvágytalanul vacsoráztam, és korán aludni tértem a pályaudvar melletti hotelban. Csak hajnal felé tudtam elaludni, és így majdnem sikerült lekésnem a vonatot.
Az utazás minden különös esemény nélkül telt el. Eltekintve attól, hogy kénytelen voltam átengedni helyemet egy viselős anyának. A folyosón pedig három-négy gyerek futkározott fel s alá, és folyton letiporták a lábamat.
Végre megérkeztünk San Sebastianba. A hotelban kellemetlen meglepetés várt rám.
– Végtelenül sajnálom, de az ön által lefoglalt szobát már kiadtuk egy amerikai hölgynek – mondta udvariasan a kecskeszakállú portás.
– Mikor? – kérdeztem, abban reménykedve, hogy a szoba már hetekkel ezelőtt elkelt, és így megszabadulok egy jelentős összeg felesleges kiadásától.
– Tegnap reggel – mondta részvét nélkül.
– És mi van a poggyászommal?
– Azt uraságod után küldtük.
– Utánam küldték? Mikor? Hová?
– A helyzet az, hogy nem szokásunk kiadni a lefoglalt szobát. De az amerikai hölgy biztosított bennünket arról, hogy ön máshol nyaral. Meg is adta a címet.
Szörnyű gyanúm támadt.
– Ennek az amerikai hölgynek vörös haja van? A portás csodálkozva nézett rám.
– Igen. Honnan tetszik ismerni?
– Nem fontos. Hol van most ez a hölgy?
– Azt hiszem, hogy a szobájában.
– Hányas szoba?
– A huszonnyolcas. De talán jobb volna...
A többit már nem hallottam, mert rohantam a lépcső felé. Kopogtatás nélkül nyitottam be a szobába. Mat az ágy szélén ült kombinéban, és éppen a harisnyáját húzta fel. Az ajtónyitásra felsikoltott, de amikor meglátott, dühösen pattant fel.
– Hogy merészel...?
Torkán akadt a szó. Úgy látszik, arcom kifejezéséből meglátta, hogy itt szemtelenséggel nem sokra megy. Lassan közeledtem feléje. Felsikoltott, és bemenekült a fürdőszobába. Idejében elértem az ajtót, és megakadályoztam, hogy bezárkózzék. Felkapott egy kölnivizes üveget, hogy hozzám vágja, de elkaptam a karját. A másik kezével belekarmolt az arcomba. Ezt is lefogtam. Erre lábával rúgni kezdett. De ezek a rúgások nem voltak hatásosak, mert nem volt rajta cipő. Ezt ő is észrevette, és taktikát változtatva harapni kezdett. Ellöktem magamtól. Elveszítette egyensúlyát, és beleesett a kádba, amely még tele volt fürdővízzel. Megpróbáltam kiemelni a kádból. Rúgott, csípett és harapott. Megragadtam a haját, és húzni kezdtem kifelé. Ennek nem tudott ellenállni. Amikor félig kint volt a kádból, átkaroltam a derekát, és kicipeltem a fürdőszobából.
Látta, hogy nem bír velem, és ezért újabb női trükkhöz folyamodott. Teste elernyedt a karjaimban, feje hátrahanyatlott, és hörögni kezdett. Nem tudom, mit akart ez jelenteni: ájulást vagy szívrohamot.
De engem nem tévesztett meg. Ledobtam az ágyra, hasára fordítottam, és hátul verni kezdtem, mint ahogy a rossz gyerekeket szokás. De nem tréfás és barátságos verés volt. Bosszúvágyamnak minden dühét beleadtam. A vizes kombiné csattogott az ütésektől. Ez még jobban megvadított. Addig vertem, amíg a kezem el nem fáradt. Mat mozdulatlanul feküdt, és halkan sírt.
Lihegve megszólaltam:
– Nem azért vertelek meg, mert búcsú nélkül elhagytál. Nem azért, mert komisz voltál, és játszottál velem. Nem azért, mert elfoglaltad a szobámat. Hanem azért a szemtelenségért, hogy a poggyászomat elküldetted arra az átkozott helyre. Ez volt az a csepp, amelytől kicsordult a pohár. Mert a többi lehet játék vagy szeszély, de ez kiszámított aljasság. Többet látni sem akarlak! Végeztünk egymással!
Elhagytam a szobát, és bevágtam magam után az ajtót. A portás megdöbbenve nézett rám, amikor megálltam a portásfülke előtt, hogy a számlámat kifizessem. De a hallban üldögélő vendégek is mind felém fordultak, hogy jobban megnézzenek. Ennek a különös érdeklődésnek okát csak akkor tudtam meg, amikor kifelé menet megláttam magamat a hall tükrében. Arcomon véres csíkok húzódtak végig. Hajam csapzottan és vizesen hullott a homlokomra. Bementem a legközelebbi kis bárba, amely üresnek látszott. A félreeső helyen valahogy rendbe hoztam magam. Lemostam arcomról a vért, és megfésülködtem. Aztán elindultam szobát keresni.
Végigjártam egy csomó szállodát, de eredményképpen csak azt szűrhettem le, hogy San Sebastianban ebben az időszakban majdnem lehetetlen fedél alá jutni. Mindenütt azt tanácsolták, hogy próbáljak valami magánlakásban szobát bérelni. Az előzékenyebb portások megadtak egy-két telefonszámot is. De nem volt szerencsém. Minden foglalt volt. Egyesek azzal biztattak, hogy talán egy hét múlva ürül valami. De egy hetet nem tölthettem az utcán.
Közben elfáradtam és megéheztem. Az idő későre járt. Benyitottam az első vendéglőbe, hogy megebédeljek. De ez is hiú ábrándnak bizonyult. Nemcsak hogy minden asztal foglalt volt, hanem még egy csomó ember várakozott arra, hogy sor kerüljön rá. Ez volt a helyzet a többi vendéglőben is. Meguntam az asztalkeresést is, helyet foglaltam az egyik kávéház teraszán. Ugyan utáltam az ilyen rögtönzött étkezéseket, amelyek sonkára és lágy tojásra szorítkoznak, de ez is jobb volt, mint üres gyomorral csavarogni.
Amikor némiképp csillapítottam éhségemet, rágyújtottam egy cigarettára, és mérlegelni kezdtem a helyzetet. A történtek után nem sok értelme volt annak, hogy San Sebastianban maradjak. Mégsem tudtam megbarátkozni az elutazás gondolatával. Nem olyan könnyű jegyet kapni. És az utazás is borzalmas a forró, tömött vonatokban. Viszont irtóztam attól is, hogy esetleg valami ablaktalan cselédszobában töltsem az éjszakát drága pénzért. Mindenesetre sürgősen tennem kellett volna valamit. De olyan fáradt és letört voltam, hogy megmozdulni sem volt kedvem.
Persze megkísérelhetném azt is, hogy Matet erőszakosan eltávolítsam a szobából. De ez nem volt nagyon udvarias eljárás, mert mégiscsak egy nővel állok szemben. Emellett éreztem, hogy nem ajánlatos Mattel újra érintkezésbe lépnem.
Nem. Akármi történjék is, Matet nem akarom többé látni. Elhatározásom erős és megmásíthatatlan. Alig tettem ezt a fogadalmat, máris megpillantottam Matet. Az utca másik oldalán ment. Habkönnyű, kék selyemruhát viselt, amelyet a gyenge szél a testéhez tapasztott. Olyan igézetes jelenség volt, hogy minden férfi megfordult utána. Most teljesen valószínűtlennek tűnt fel nekem, hogy én ezt a tündért összevissza vertem.
Benyitott az egyik vendéglőbe, de egy perc múlva újra az utcán volt. Nyilván ő is úgy járt, mint én. Kis habozás után bement a vendéglő melletti kávéházba. Mégiscsak van valami a női ösztönben. Én húsz vendéglőt jártam végig, míg erre a megoldásra rájöttem. De Mat a kávéházból is rögtön kijött.
Ezt már nem értettem, mert a kávéház nem volt tele. Tovább folytatta az útját. Két-három vendéglőbe és kávéházba ment be egy-egy percre, amíg végleg el nem tűnt a szemem elől. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert férfiasan ellen tudtam állni a kísértésnek, hogy utána menjek. De kissé felzaklatott a nem várt viszontlátás, és ennek ellensúlyozására egy dupla whiskyt rendeltem. Még megkóstolni sem volt időm, amikor árnyék vetődött az asztalomra. Felnéztem. Mat állt előttem teljes, igézetes szépségében és vörösre sírt szemmel.
– Magát keresem!
Persze okosabb lett volna rögtön elpárologni innen, amikor megláttam az utca túlsó oldalán. De ezen már nem lehetett segíteni.
– Leülhetek? – kérdezte alázatosan. Komoran bólintottam. Mat sóhajtva helyet foglalt, és egy hajtásra kiitta a whiskymet.
– Bocsásson meg, de...
Nem tudta folytatni. Arca mozdulatlan maradt, de szeméből kövér könnycseppek gördültek alá, és ez a könnyáradat nem állt meg. Még soha senkit nem láttam ilyen némán sírni. Kinyitotta a retiküljét, de nem talált benne zsebkendőt. Szó nélkül átnyújtottam neki a magamét.
– Köszönöm...
Letörölte a könnyeit, és rám nézett. Ez a nézés teljesen megzavart. Olyan volt a tekintete, mint a megvert kutyáé, amely simogatásra vár.
– Csak azt akartam közölni magával, hogy már becsomagoltam. A szoba rendelkezésére áll.
Ez a jó hír most egyáltalán nem keltett örömet bennem.
– A szobát azért foglaltam el, mert tudtam, hogy így biztosan találkozni fogunk. Csak nem így képzeltem ezt a találkozást.
– Nem? Elfelejti azt a csekélységet, hogy a pogygyászaimat elküldette a Hotel de la Playába.
– Ez nem igaz. Valami kifogást kellett találnom, hogy átadják nekem a szobát. Ezért mondtam, hogy maga ott nyaral. De a poggyászról nem tudtam semmit. Ezt nyilván előzékenységből küldték maga után.
Mindig üdvös dolog türelmesen végighallgatni egy nőt, mielőtt félig agyonveri az ember. De ezeket az ütlegeket már nem lehetett visszaszívni. Ezért férfikomolysággal tovább játszottam a megsértett fél szerepét.
– Mindez nem magyarázza meg, hogy miért hagyott búcsú nélkül faképnél abban az átkozott faluban.
– Mert féltem.
– Tőlem?
– Nem. Magamtól. Már csak pár nap van hátra a szabadságomból, és ez alatt a pár nap alatt nem akartam elkövetni semmi ostobaságot.
– Vigyázzon, mert ez tökéletesen ellentmond az előbbi magyarázatának. Hogy azért foglalta el a szobámat, hogy biztosan találkozzunk.
– Mert az utazás alatt sokat gondolkodtam, és nagyon egyedül éreztem magam. Maga nem?
– Én is.
Hosszú csend állt be. Éreztem, hogy most valami nagyon szépet kellene mondanom. De semmi sem jutott eszembe.
Végre megszólaltam:
– Mat... ebédelt már?
– Még nem. És szörnyű éhes vagyok.
Ezúttal könnyű volt asztalt találnunk, mert a vendéglők kezdtek kiürülni.
Ebéd közben elfogódottak voltunk mind a ketten. Nem tudtam megfelelő témát találni a társalgásra, mert nem akartam arról beszélni, ami foglalkoztatott. Mat feltűnően keveset evett, és szokása ellenére sűrűn ivott a borból. Ahányszor rám emelte tekintetét, mindig elpirult. Szerettem volna tudni, hogy mire gondol.
Ebéd végén azt javasoltam, hogy igyunk meg egy üveg pezsgőt.
– Egy üveg pezsgőt? Miért?
– Meg kell ünnepelnünk...
– Mit? – kérdezte szinte ijedten.
– Hogy összetalálkoztunk Madridban az Északi pályaudvaron.
Elnevette magát. A pezsgő végleg megtörte a jeget. Vidáman elbeszélgettünk átélt kalandjainkról. Amikor elmeséltem, hogy a kastélyt hogyan adományoztam a féllábú tengerésznek és Don Casimerónak, úgy nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak. Viszont igaz könnyeket sírt, amikor a kecske halálára terelődött a szó.
A vendéglőből karonfogva távoztunk.
– Menjünk fürdeni – indítványozta Mat.
– Az én bőröndöm a vasútállomás ruhatárában van, és benne van a fürdőruhám.
Mat nem válaszolt semmit. Szótlanul sétáltunk a tengerpart felé.
Azonban újra felmerült a lakáskérdés problémája. De iparkodtam elhessegetni. Biztos voltam benne, hogy Mat is ugyanerre gondol. Valahogy mind a ketten elszomorodtunk.
A strandon egy darabig néztük a fürdőzők tarka tömegét. Aztán Mat lassan elsétált a strand végére, és leült a homokba. Leültem melléje.
– Két nap múlva hazautazom – mondta halkan.
Nem válaszoltam. Hosszú ideig ő sem szólt semmit. Ujjával karikákat és kereszteket rajzolt a homokba, majd hirtelen felém fordult.
– Hol fogsz aludni?
Vállat vontam.
– Ha az emberek nem lennének olyan furcsák itt, akkor alhatnál az én szobámban... Egy fotelban. Erről eszembe jutott valami.
– Merrefelé utazol haza?
– Párizson keresztül.
– Mit szólnál ahhoz, ha elkísérnélek Párizsba? Mat a nyakamba borult és megcsókolt.
– Nagyszerű! De akkor nincs értelme, hogy itt maradjunk éjszakára. Utazzunk azonnal!
– Ha kapunk jegyet.
Felugrottunk, és szinte futólépésben tettük meg az utat a legközelebbi menetjegyirodához. Az ajtóban Mat megállt, hogy egy kissé kifújja magát. Furcsa mosollyal nézett rám, majd vidáman felnevetett.
– Mit nevetsz?
– Már látlak Dublinba megérkezni.
Csak két harmadosztályú jegyet tudtunk szerezni az esti expresszre. De ez most nem volt fontos.
Már sötétedett, amikor az expressz kifutott velünk az állomásról.
A sors különös jótékonysága folytán valami baj volt a világítással abban a vagonban, amelyben helyet kaptunk. Mat szorosan mellém bújt, és mellemre hajtotta a fejét. Némán csókolgattam a haját, fülét, szemét.
Tökéletesen boldog voltam.
Csak azt a Dublint ne mondta volna...

Vége