Vaszary Gábor
Ketten párizs ellen

 Valami nagy dolgot kellene elkövetni. Mondjuk feltalálok valamit, és a lapok nagy betűkkel
hozzák:
Egy gimnazista korszakalkotó találmánya
Jézusmária, mit kellene feltalálni?!
Lehetne örökölni is valakitől nagy pénzeket. Ez
az! De kitől?
- Radonyi László!
Ha hirtelen sok pénzem volna, rögtön itt hagynám a gimnáziumot. Kétmillió pengő, azt hiszem,
elég lenne. Egymilliót egy svájci bankba kell tenni,
a másik millióval pedig...
- Radonyi László! Nem hallja? 
Kábultan felállok a padban.
- Az utóbbi időben megsüketült maga? Jöjjön ki! Megyek ki a katedra elé, a hitvány valóságba. Szalkai tanár úr idegesen kopog a ceruzájával. - Miről volt szó, Radonyi?
Miről? Kétmillió pengőről volt szó. Most ezt
mondjam el neki?
- Persze nem tudja. Már negyedórája figyelem.
És mit firkált az előbb, míg Tacitusról beszéltem? 
- Nem firkáltam semmit.
- Bauer, nézzen csak körül a padban. Hadd tudjuk meg, mivel foglalkoznak itt az urak, latinóra
alatt.
Bauer Gusztinak közvetlen a szemöldöke fölött
kezdődik fekete, drótszerű göndör haja. Azonkívül
negyvenkettes cipője van, már nő a bajusza, s olyan
a hangja, mint egy repedt fazéké.
- Talált valamit, Bauer?
- Egy verset, tanár úr, kérem.
- Olvassa csak fel!
És a homloktalan Bauer felolvassa.

.. Vajh' hullám lehetnék? Ölemben ringatni tégedet S meghalni szertefolyva.
Ha sorsom tőled partra kergetett...
  - Na és?... Olvassa csak tovább, Bauer! Roppant tanulságos.
- Nincs tovább, tanár úr, kérem.
  - Leülhet. Na, Radonyi, szóval maga hullám szeretne lenni?
  - Tanár úr, kérem, a verset még fizikaóra alatt írtam.
A homloktalan Bauer újra jelentkezik. Amilyen
aljas, még újabb verset talált.
- Na mi az, Bauer?
  - Tanár úr, kérem, a papírlap másik oldalán még ez van: Bihari Lica a legszebb lány Budán. Hö-höhö...
  - Jól van, Bauer. De ne röhögjön, mint egy kerge kappan.
  Szalkai tanár úr leveszi a szemüvegét (egyszerre valahogy alamuszi lesz pucér arca). A szellemes hasonlatnak viszont semmi hatása nincs, erre összeráncolja a homlokát, és úgy néz rám kegyetlenül.
  - Mit hoz fel a mentségére, közvetlen a vizsgák előtt?
   Mi az, hogy a mentségére? Írjon be az osztálykönyvbe, és ne fecsegjünk annyit róla.
- Na, mondjon legalább valamit!
  - Tanár úr, kérem, sokkal jobb verseket szoktam írni, de ma valahogy nem voltam diszponálva.
- Egy órakor jelentkezzék a tanári szobában.
  A szekunda, amit beírt, olyan nagy volt, hogy látni lehetett, amint írta, holott felelésről szó sem volt.
  Abszolúte nem idegesített. Hajaj, milyen régóta túl vagyok én már az ilyesmiken!
Hónom alatt a tankönyveimmel megyek hazafelé. Micsoda élet!
   Szalkai a következőket közölte velem a tanári szobában: háromból fogok elzúgni: történelem, latin és német. Azonkívül kettesem lesz magaviseletből. Ez a „teljes elzüllés", ha nem tudnám. (Tudom, te citromfejű.)
  Már éppen elegem van a tanulásból is. Csak ez a mindent megbénító, átkos, nagy szerelem ne nehezedne rám. O, Lica... a szerelem ellen nincs ír...

Mit ér az élet?
Ha nem tevéled, Kell élnem át. Mit ér a tavasz,
Ha nem te vagy az...

  Ez nem jó. Havaz, az jobb rím, viszont tavaszkor nem havazik (ikes mivolta nem idegesít, Csokonait se idegesítette, hogy őt helyett őtet írt).
  Ámbár mégiscsak jobb lesz feltalálni valamit. Kísérletezni még volna kedvem, csak azt nem tudom, hogy mivel. Holott a dolog sürgős. Már akkorra kell feltalálni valamit, amikor a bizonyítványokat kiosztják. És míg a civilizált világ ünnepel, ezek itt
elbuktatnak.
  ,,...Ez jellemzi az ifjúság félreértését - írja a lap. - A fiatal Radonyi Laci, a zseniális feltaláló könnyed léptekkel ugrott ki saját autójából, és fürgén szaladt fel a lépcsőkön, hogy még utoljára belépjen abba a terembe, ahonnan a tudományos világ ilyen fiatalon elszólította őt. Szánakozó mosollyal ajkain vette át bizonyítványát. (Joggal kérdjük most: vajon mit találtak fel azok a tanár urak, akik őt elbuktatták?)
  A zseniális feltalálót a percek alatt összeverődött tömeg zajosan megéljenezte, amikor menyasszonya karján elhagyta a gimnázium épületét. A fiatal és csodaszép leányt Bihari Licának hívják (természetesen a legszebb termetű kislány egész Budán).
  Radonyi László száz pengő borravalót adott az öreg pedellusnak, aki erre, mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, térdre vetette magát a zseniális feltaláló előtt, és lábait kezdte csókolgatni. Megható volt a tömeg ragaszkodó szeretetének eme megnyilvánulása.
A fiatal feltaláló hosszan és forrón megcsókolta édes
kis menyasszonyát, aztán elrobogott saját autóján,
vad éljenzés közepette.
Kiküldött tudósítónknak még az elrobogás előtt sikerült pár szót váltania Radonyi Lászlóval.
- Mi lesz a legújabb találmánya? - kérdeztük tőle.
 - Rövidesen megtudják. Csak annyit mondhatok,
nagy meglepetés lesz az egész világ számára. Titokzatosan mosolygott, és többet nem volt hajlandó elárulni.
   Itt közöljük, hogy a zseniális fiatal feltaláló a közeljövőben Amerikába megy, sőt a Csendes-óceán lakatlan szigeteit is sorra látogatja..."
Hónom alatt a tankönyvekkel, fáradtan a nagy melegtől és kábultan az álmodozástól már a Városmajor felé jártam, holott nem is arra lakom.
   Közben a tankönyveim kicsúsztak a hónom alól, és éppen azokat szedegettem a lehető legnagyobb undorral, amikor megpillantottam unokabátyámat: Cirigli Jenőt (micsoda név!).
  Kifogástalan eleganciával, keménykalappal a fején, sétabottal a kezében, füstölgő cigarettával szájában és egy vékony termetű, nagyszemű nővel a karján, csak jött szembe velem.
  - Szervusz - mondta kelletlenül, és rögtön eleresztette a nőt, aki előrement pár lépést, majd megállt.
- Mi az, téged kicsaptak az iskolából?
  - Festőművésznek készülök - mondta, és rögtön megpörgette a sétabotját a levegőben. (A botnak ezüstfogantyúja volt.)
- Festőművésznek?
- Igen.
  Reggel kilenckor bemegy a rajziskolába így, sétabotosan, cigarettázva, és nem visz magával az égvilágon semmit. Ott aztán, egy kulccsal kinyitja a fiókját, kiveszi a rajzszereket ,rajzol valamit délig, akkor hazamegy ebédelni. Délután kettőtől hatig megint bemegy rajzolni. Ez" az egész. Tanulni semmit se kell. Mellesleg az iskolában az órák között, a szünetben cigarettázni is lehet. Méghozzá nők is járnak
oda, akiknek kurizálnak a fiúk. (Irmuska, parancsol egy radírt? „Köszönöm, Tihamér, végtelenül lekötelez.)
 Ez a nő, aki most pár lépéssel arrébb várja, szintén festőművésznő, és a menyasszonya.
 Rögtön megnéztem a nőt, aki távolabb állt tőlünk, és úgy csinált, mintha a cipőtalpán kívül igazán semmi sem érdekelné. Kicsit soványnak találtam mint menyasszonyt. (Hogy Cirigli Jenő tárgyilagosságát hangsúlyozzam, az illető hölgy közel 14 évig volt a menyasszonya, akkor aztán ő is megunta ezt az állapotot, és feleségül vett egy másikat.)
 - És mi kell ahhoz, hogy valaki festőművész legyen?
- Tehetség.
 - Remek. Tudniillik én is szeretnék a te iskolád, ba beiratkozni. Képzeld, együtt járnánk. Nekem is lenne egy menyasszonyom. Örülsz, mi? Nyavalyás!
- Attól függ, van-e tehetséged!
- Ez aztán a legkevesebb. Majd te megállapítod.
  Nagy fontoskodás közben kijelentette, hogy szívesen áll a rendelkezésemre. Jöjjek ki holnap, vasárnap ide, a Majorba egy darab papirossal, ceruzával, és rajzoljak le. neki' valamit. Ő majd megnézi, és őszintén meg fogja mondani, hogy van-e tehetségem, vagy nincs.
Na jó.
  Másnap pontosan megjelentem a papirossal és ceruzával (egy őrült nagy radírt is hoztam).
- Na, mit kell lerajzolni?
- Rajzold le azt a házat a fasor végében.
  - Rendben van. Míg a házat rajzolom, számold meg, hány fa van körülötte.
- Minek?
  - Hát lerajzolom én neked azokat a fákat is, még felhőket is fogok neked rajzolni, meg madarakat is, meglátod. Akarod, hogy, lerajzoljalak téged, amint a menyasszonyoddal karonfogva sétálsz a fasorban?
  - Csak azt rajzold le, amit látsz - mondta fagyosan, és leült egy padra.
  Megjegyzem, előbb szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kezével finoman felhúzta a nadrágja élét, aztán vagy két méterre elköpött maga előtt, és rágyújtott egy cigarettára. Olyan előkelő volt, hogy összeszorult a szívem. (Még jó, hogy nem ismeri Licát.)
  Ahogy elkészült a rajz, odajött és megnézte. Határozottan sikerült, még a füveket is szépen kirajzoltam rajta.
- Ne haragudj, édes öregem, de nincs tehetséged. 
- Nincs?
- Nincs!
- Ne hülyéskedj! Nézd meg jobban, de ne gondolj másra, csak arra, hogy nekem is lesz menyaszszonyom... Együtt járnék veled...
De Isten megkeményítette Cirigli Jenő szívét. Az
én jövőm egyáltalán nem érdekelte.
  - Szervusz - mondta. - Sietnem kell, mert ötre találkám van a menyasszonyommal. 
  Kezet fogott velem, és elment. Csak nézek utána, ahogy a sétabotját pörgetve megy, és a kalapját finoman megigazítja a fején. Hát földöntúli!
   Szóval nekem nem lesz se sétabotom, se menyasszonyom. Ezentúl is hétkor kell kelnem, hogy egy csomó tankönyvvel a hónom alatt loholjak a gimnáziumba, ahol csak a félreeső helyen lehet cigarettázni, s akkor is valami legyezőfélével állandóan hajtani kell a füstöt.
  És egyáltalán, miért tanul az ember? Kinek van ebből valami haszna?
  Még soha nem hallottam a felnőtteket olyasfélékről beszélgetni, amikkel megmérgezik az ember ifjúságát. Mindenki a drágaságról és a panamákról beszél.
Ezért kell érettségizni? Röhej!
  Szecsa Jóskának nagy a gyanúja, hogy a felnőttek nem is értik azt, amire minket tanítanak. Valahányszor megkérdez valamit az apjától, az örege máris veszi a kalapját, és elmegy hazulról. Az élet mégiscsak az, hogy beleszeret az ember egy nőbe, és elveszi, keresztrejtvényeket pedig sohasem fejt, mert csakis ott vetődnek fel kellemetlen kérdések. A szülőknek van a legjobb dolguk.
Pláne a mieinknek.
Zala megyében élnek, ahol birtokunk van - nem
messze a Balaton partjától -, és már azt se tudják, mikor jártak iskolába. Nekik jó. Nekem és Pali öcsémnek Budán kell laknunk iskolai tanulmányaink végett. Örömünk nincs benne persze. A Vízivárosban kétszobás lakásban lakunk. Anna néni, az öreg mindenes főz és takarít ránk. A tanév végeztével pedig velünk együtt megy haza, vakációzni.
  A háztartásunkhoz szükséges pénzt egyenesen Anna néninek küldik a szüleink, aki ötven-ötven fillér zsebpénzt utal ki mindegyikünknek naponta. Tanszereinket egy Fő utcai könyvkereskedésben vesszük, a számlát hazaküldik Zalába, s az otthoniak fizetik ki.
  A könyvkereskedésben már semmi érdekes dolgot nem lehet vásárolni. May Károly összes műveit még meg tudtam venni annak idején, de soha többé hasonló vásárlásokra nem adódott alkalom, mert a könyvkereskedőt megfenyegették az otthoniak, hogy másutt vásároltatnak velünk, ha ilyesmi még egyszer előfordul. Persze nem fordult többé elő.
Sajnos.
Időnként Anna néniből is ki lehetett csikarni pár
fillért.
- Anna néni, adjon ide hamar egy pengőt. 
- Minek, fiatalúr?
- Olyat kell vásárolni sürgősen, ami a könyvkereskedésben nincs.
- Mit?
- Homo sapienst. 
- Mi az?
- Tanszer, Anna néni. Olyan, mint a cirkli. Mit
kérdezősködik annyit?
- A tekintetes asszony azt mondta, hogy a Laci
fiatalúrtól kell a legjobban óvakodni.
- Tőlem ne féljen, Anna néni. Én már egészen
megkomolyodtam.
De nem is Anna néniről akarok beszélni, hanem
Berta néniről, családunk távoli rokonáról.
A Berta néniről lehetetlen elképzelni, hogy valamikor fiatal is volt, de azt is nehéz elhinni, hogy
egyszer öregebb lesz. Mióta élek, mindig egyformának láttam. 
  Berta néni Óbudán lakik, és csak kivételes esetekben mutatkozik, akár az uralkodók. Például olyankor, ha a rokonság körében valaki megszületik, megházasodik vagy meghal. Ilyenkor megjelenik Berta néni fekete tafotaruhában, és mindenkit kétszer megcsókol. Kiskoromból egyetlen, sokat hallott mondattal kapcsolatban emlékszem rá. Ez a mondat így szólt:
„Vigyázat, jön a Berta! Őrület!"
Berta néniről tulajdonképpen nem sikerült még senkinek sem bebizonyítania, hogy tényleg rokonunk-e. Egyszer megjelent nálunk Zalában, mindenkit összecsókolt, és kijelentette, hogy ő rokon.
- De jól néztek ki, lelkeim. A gyerekeket még nem is láttam. Laci egészen az apja. Apátokat rövidnadrágos korából ismerem. Úgy kellett leszedni mindig a diófáról, összetépett nadrággal. 
Papa persze nem emlékezett erre. Köhécselve nyúlt a pipája után, és kisétált a kertbe.
  Berta néni csak két napra jött le hozzánk, és ott maradt egy álló esztendeig. (Ez már olyan régen történt, hogy nem is tudom, minek maradt annyi ideig nálunk, vagy miért ment el olyan hamar.)
  Berta néni később állítólag nagy vagyont örökölt volna valakitől, ettől kezdve már csak kivételes alkalmakkor jelent meg a rokonság. körében, ahogy az előbb már említettem is.
  A rokonokkal a továbbiakban nem érdemes foglalkozni, éppoly kevéssé érdekelnek engem is, akár az olvasót. Kit érdekel például, hogy Elvira nagynénénk gyerekkorában véletlenül egy lóról leesett embernek az arcába pillantott, s azóta valami riadt, megmagyarázhatatlan félelem fogja el, és hangosan felsikolt, valahányszor valakit a fűben heverészni lát. (Majálisokra nem is lehetett elvinni.) Mi szükség tudnunk például azt, hogy Gedeon bácsi hadikölcsönbe fektette a pénzét, és ettől kezdve tisztára eldurvult az élet szépségei iránt? Na ugye?
  Vége-hossza nem volna a rokonok ismertetésének, ha egyszer elkezdenénk. Fantasztikus, hogy mennyi rokonunk van! Lepinszky Pepi bácsi például ijedten ült fel a halálos ágyán, és aggódva fogta meg a pap karját, amikor az utolsó kenetet akarta éppen feladni neki.
- Rokon? - kérdezte tőle rémülten.
 A Radonyiak nagyon szerették egymást, de csak titokban. Ha két Radonyi összecsókolózott, az egyik mindjárt sejthette, hogy itt valami baj van: vagy vele, vagy a másikkal. Természetesen a nőrokonokkal nagyon szerettek csókolózni a Radonyiak.
 Dédapámról mesélik, hogy amikor már totyogni is alig tudott (időnként kikefélték, és kitették a napra), még akkor is egyszerre elevenebb lett a tekintete, ha szép nőt látott maga körül. Rögtön elmotyogta, hogy az illető nő a rokonunk, és máris felállt, hogy megcsókolhassa, közben a kávéját is feldöntötte. Fiatalkorában pedig elég lett volna meglobogtatni az orra előtt egy csipkés női fehérneműt, hogy átússza érte a Csendes-óceánt.
  Mi, az új generáció már úszni se igen tudunk. (Így korcsosodik a világ.)
  Pali írónak készül, én orvos leszek, illetve csak lettem volna, ugyanis ha háromból elbukom, jómagam is gyógykezelésre szorulok. Itt Budán tanulunk (precízebben: csupán iskolába járunk), és különböző trükkökkel sikerül csak egy kis pénzt kicsalni az otthoniakból. Ők-azt hiszik, hogy máris tartalmas az életünk, ha etetnek minket és ruhát kapunk, amiért viszont tanulni kell, és így őszintén kérdezheti az ember: Hol itt a szülői szeretet? (Hogy az élvezetről ne is beszéljünk!)
  Anna nénitől már egy fillért sem lehet kicsalni homo sapiensekre. Már hat pengőt adott egy hónap alatt. Ő felöltözik feketébe, és elmegy az igazgató úrhoz. Alig lehetett lebeszélni. Már nem is tudom, kettőnk közül kinek az ötlete volt a bécsi tanulmányút, de nem is fontos. Elég az hozzá, hogy megszületett az ötlet.
  Hosszú levélben megírtuk az otthoniaknak, hogy más diákoknak azért van tiszta jelesük németből, mert jó szüleik időnként (karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és év végén különösen) elküldik őket Bécsbe, a német nyelvet gyakorolni. Hát ezért! Minket viszont senki se küld Bécsbe.  Pedig a
némettanár azt mondta, hogy egy alföldi kanász szebben beszél németül, mint mi. Hozzánk képest ő beszéli a hochdeutschot.
   Erre az otthoniak két ízben is lehetővé tették a bécsi utat, de mégsem lett belőle semmi. (Érthető is, miután egyikünk sem akart Bécsbe menni, csupán a pénzre volt szükségünk.) Először még könnyelműek voltunk, és csak úgy elvertük a kapott összeget, de másodízben már nem csináltunk ilyen őrültséget. Volt egy fiú, akinek a papájának a harmadik feleségének a második ura tréner volt, és biztos tippeket kaptunk tőle a megyeri lóversenyekre. A többi már szóra sem érdemes.
2.
  Bihari Gyula bátyámnak két lánya van: a nagyobbik a Nelly, a kisebbik a Lica.
  Lica eredetileg Lujza volna. Egyik nagynénje után kapta a nevét. (Érdekes, hogy a nagynénik legalább a keresztnevük után akarnak tovább élni, mint mások.)
  Nelly is szép lány. Akkora fekete szemei vannak, mint a fél öklöm. A dereka karcsú, a termete nádszál. Hasonlít is Licára, olyannyira, ha egyiket dicséri az ember, mindjárt a másikat is leírja. A különbség köztük csupán annyi, hogy míg Nelly barna, Lica szőke, azonkívül Nelly termete egy lehelettel kisebb és teltebb, mint Licáé.
  Amikor Nellybe voltam szerelmes, a Bihari lányokat csak látásból ismertem. Tudtam, hogy melyik utcában laknak fent a Várban, és arrafelé mentem sétálni, Ovidius Nasóval a hónom alatt. (Nasót nyugodtan otthon hagyhattam volna, miután mégiscsak elbuktam latinból.)
  Előzőleg kivasaltam a nadrágomat. Anna néni nem értett az ilyesmihez. Egyszer vasalta ki a nadrágomat, de úgy, hogy oldalt volt az éle.
 - Anna néni, mit csinált a nadrágommal? Kétezer év múlva se lesz ilyen divat.
 - Ebadta lelkem, úgysem veszi azt észre senki. Magam sem vettem észre, amikor vasaltam.
 Hát ezért voltam kénytelen a nadrágomat magam kivasalni.
  Szóval elrohantam a csendes várbeli utcába Nellyt lesni. Órákig kellett fel-alá járni, míg végre megjelent. De alighogy megláttam, máris rohantam haza, úgy megijedtem tőle.
  Így ment ez hetekig, míg végre egy barátom révén megismertem őket. Akkor tudtam csak meg, hogy tulajdonképpen Licába voltam mindig szerelmes. A két lányt csak együtt kellett látnom. Kétségtelen, hogy Nelly nagyon szép leány, Lica viszont a legszebb az egész világon. Olyan kecsesen ringatja fiatal testét, ha kis cipője végigkopog a csendes várbeli utcákon, hogy még a nyugdíjas öregurak is utána fordulnak, és megigazítják szemüvegüket az orrukon.
- Ejha!
  Kip-kop - mondják a kis cipők. - Szép vagyok, fiatal vagyok. Kip-kop..- Ahogy ellépked sötét kapualjak, csipkés függönyű ablakok előtt, mint a tovasuhanó napsugár.
  Lica szeme fekete, mint az éjszaka, és aranyszőke haja hullámos, akár a tenger. Kis húsos szája pedig olyan kívánatosan piros, hogy kettéharapott cseresznyeszem jut az ember eszébe, ha ránéz - már tudniillik, ha egyáltalán eszébe jut ilyenkor valami.
  Licába mindenki szerelmes,, aki csak ismeri. Licát eddig huszonheten akarják komolyan feleségül venni. Én volnék a huszonnyolcadik.
  Összesen harmincnyolcan udvarolnak a Bihari lányoknak, múltkor összeszámoltam. Tízen csak Nellyvel tudják elképzelni a boldogságot, a fennma radt huszonnyolc pedig - velem együtt - Licára esküszik. Ezek az adatok persze nem állandók, hol újak jönnek, hol a régiek letörnek, de van úgy is, hogy valaki átmegy az egyik táborból a másikba. Szóval változó, mint a vízállás Pakson.
A Bihari lányokba mindenki szerelmes, aki  csak 




 egyszer is látta őket: vagy az egyikbe, vagy a másikba. Eddig még csak egyetlen olyan férfit ismerek, aki kivételt képez ez alól, és ez a saját apjuk. Ő viszont az egyedüli, aki bármikor összecsókolhatja őket. (Nagy igazságtalanságnak tartom.) Mindez persze lényegtelen, a fontos az, hogy Lica is szeret engem.
  Egy este Licáék moziba mentek. Vagy tizenöten mi is velük mentünk. (A többi huszonhárom is eljött volna, de őket senki se értesítette.)
Mielőtt elindultunk, Bihari mama félrehúzott.
   Laci, mondok magának valamit, de el ne áruljon Licának.
- Soha.
  - Lica szeretné, ha mellette ülne a moziban. A maga dolga most már, hogy ez így történjék.
  Istenem, de szép ez! Persze legalább még tízen ezt akarták. (Volt olyan kéjenc is, aki egyenesen Lica és Nelly közé akart ülni.)
  Amint bevonultunk a nézőtérre (a tulajdonos a kezét dörzsölte), a legtöbbje rögtön Lica körül tolongott, és csak arra várt, hogy belépjen a széksorba, aztán rögtön utánanyomulhasson. Én egészen a tömeg szélén álltam. Reménytelennek látszott az ügy. Azt mégsem mondhattam nekik: „Hé, uraim, ne tolongjunk, a mama felhatalmazása velem van!" Lica tanácstalanul nézett felém, én meg kétségbeesetten néztem vissza rá. Már a cipőmet is letaposták. Valaki még a nyakkendőmet is megrántotta, nem tudni, miért. Végül is Lica oldotta meg ezt a nehéz problémát. Egymás után beengedte maga előtt a fiúkat.
  - Csak menjen maga is, Laci - mondta nekem is édesen mosolyogva. (Ő már tudta, hogy miért.)
   Alighogy beléptem a sorba, rögtön utánam jött. őt aztán senki sem merte megelőzni vagy félrenyomni. Így kerültünk egymás mellé. 
   Hát mi ez, ha nem viszontszerelem?
  Hogy mit játszottak akkor a moziban, arra nem emlékszem, holott még csak hozzá sem értem Licához, sőt még csak nem is láthattam, mert mindenki előrenézett. Lehunytam a szememet, és ugy szívtam magamba azt az édes lányillatot, amely Lica testéb?l felém áradt. A bal oldalamon ül? fiú oldalba is bökött.
 Ó, ti hitvány férgek, mit tudjátok ti, mi a szerelem! Fenséges, magasztos érzés!
Mi az, hogy én alszom? Viszont vagyok szeretve, te piszok! Rendezni kellene megint egy bécsi utat. Palinak már említettem a dolgot, de ellenezte. Egy évben kétszer nem lehet Bécsbe utazni. Miért nem? Még meg sem kaptuk a legutóbbi bécsi útért beígért pofonokat. (Na, nem is sürgős.) Ne próbálkozzam, mert leleplez. Mit sem szóltam, csak levelet írtam a nagymamának. A nagymama ifjúságának nagy részét az osztrák fővárosban töltötte. Rajta keresztül sokkal könnyebb Bécsbe utazni. Többek között a következőket írtam:
  ,,...Beismerem, hogy eljátszottunk minden irántunk érzett bizalmat és szeretetet. Az élet kegyetlen. (Én nem akarok Bécsbe utazni, de ezt meg kellett írnom mégis.) Palinak, sajnos, több a némettudása,  és így nincs olyan égető szüksége erre, mint nekem. Esküszöm neked, Nagymama, mindenre, ami szent, hogy a legutóbbi bécsi pénzt elvesztettük. (Azt nem írtam meg, hogy a lóversenyen.) Higgyetek nekem, mert hit nélkül élni úgysem lehet..." És így tovább.
Pár napra, hogy a levelet elküldtem, egy délután ,amint belépek a szobámba, ott találom Berta nénit. Pali szemben ül vele, és egymást nézik komoran. 
- Te kértél hazulról pénzt? - kérdi az öcsém. 
- Igen. Miért?
Berta néni olyan mozdulatot tesz, mintha egy legyet akarna elzavarni az orra elől. Nyilvánvaló ,hogy ez a légy én vagyok.
- Édesanyád küldött pénzt...
- Én komolyan Bécsbe akarok menni.
- Tudom, édes fiam, tudom - mondja leheletnyi
undorral Berta néni. 
 - Berta néni elkísérhet az állomásra. (Úgyse teszi meg.)
- El is kísérlek, de ti nekem nem fogtok Kelenföldön kiszállni, mert én magam veszem meg a jegyeteket Bécsig. Édesanyád kívánsága, hogy Pali is veled menjen. ,Benne jobban megbízik, nála lesz mindig a 'pénz, nehogy előforduljon, hogy te még a vonaton elverjed, ami meglehetősen nehéz, de ebben éppen olyan zseniális vagy, mint megboldogult nagyapád volt. Hány éves is vagy?
- Tizenhét.
- Csak úgy ne járj, mint Duci bácsi, aki kilencvenéves korában is kiskorú volt.
  Még mondott egypár hasonlóan ízléstelen dolgot, aztán elment.
   A pénzt csak' az elutazás napján kapjuk meg, amikor már a jegyünk is meglesz. Berta néni belevarrja egy zacskóba, amit az öcsém nyakába fog akasztani.
  Hogy őszinte legyek, nem így képzeltem a dolgot. Lestyi Tóni bácsi állítólag mindig így utazott, amikor vidékről feljött Pestre, és mégsem veszett el a pénze, csak egyetlenegyszer, de akkor Lestyi Tóni bácsi is vele veszett, és ez némileg enyhítette a nagy fájdalmakat.
  Közvetlen Berta néni távozása után azt mondja Pali:
- Miért csináltad ezt a piszokságot?
- Milyen piszokságot?
  - Ki akart Bécsbe utazni? Örültem, hogy túl vagyok a vizsgákon és mehetek haza. Még csak az évzáró ünnepélyt kell kivárni. Ez a legszebb.
- Neked talán szép lesz, de nem nekem.
- Miért?
- Elbuktam.
Miből?
- Ne is kérdezd. Bécsbe akarok menni felejteni. Pali egy darabig hallgatott, aztán azt mondta:
- Az öreg sárkányból ki kell szedni a pénzt, hogy
ne kelljen Bécsbe menni.
- Én sem akartam Bécsbe menni soha.
Kettőnknek küldték a pénzt, tehát ha felezünk, akkor is megkapom azt az összeget, amire számítottam.
 Rögtön elmentem a szabóhoz szöveteket válogatni. Két öltönyt csináltatok magamnak: egy krémszínű nyersselymet és egy vadgalambszürkét. Rögtön méretet vettek rólam.
- Krausz úr, nagyon szép dolgot csináljon.
Holnap már mehetek is próbálni.
  Hazajövet gyönyörű szép, világosszürke kalapokat láttam.
  Majd kicsaljuk Berta nénitől a pénzt. Legvégső esetben megvesszük a vasúti jegyeket Bécsig, aztán Kelenföldnél kiszállunk. (Berta néni ötlete volt.) Az otthoniaknak meg kell magyarázni, hogy miért nem mentünk Bécsbe, viszont a pénz meg hová ment el. És háromból el fogok bukni. Maga a bukás nem idegesít, de mi lesz, ha nem lehet többé iskolába járni? Rögtön valami állásba kell menni? Én viszont még gyönge vagyok arra, hogy pénzt keressek. Ezt most határozottan érzem. Micsoda iskolába lehetne még járni?
  Iskolába járni mindig szerettem, csak éppen tanulni nem. (Isteni dolog az óra végét jelző csengő megváltó éles hangját hallani. „Radonyi, ne vigyorogjon. Jövő órán felelni fog." Na, mondd már!) A nagymamával lesz a legtöbb baj. Eddig csak Palit szekírozta. Pali ugyanis írónak készül. Egyszer, igen meggondolatlanul, az egész család előtt elmesélte, hogy írt már egy színdarabot, és a tartalma az, hogy explicite púpos emberek közé keveredik egy egyenes hátú ember, és a többség őt tartja nyomoréknak. Mindenki dermedten hallgatta ezt. Én már az első szót sem értettem, mi az, hogy explicite púpos? Ha megkérdezem Palitól, egy életre tápot adok neki a szemtelenségre.
- Isteni téma! - lelkesedtem. - Ezekkel az explicite púposokkal. Remek!
Éppen uzsonna után voltunk, és kint ültünk az üveges teraszon. A nagymama is ott volt. A kalácsmorzsákat sepergette össze az ölében.
- Hogy ezek kire hasonlítanak?! - mondta, s ezzel már ki is ment a kertbe. (Mi az, hogy kire hasonlítunk?)
   Az idén jövök én! Eddig úgy tudták, hogy orvos leszek. Már van egy rokonunk, aki szabad óráiban festeget. Ha ő jön hozzánk látogatóba, a nagymama mindig kimegy a szobából. Azzal az emberrel akármi történt nem tudták sajnálni.
- Mert fest - mondja a nagymama.
  Milyen szóval lehetne enyhébben kifejezni azt, hogy festőművész?
Cirigli Jenő azt is mondta, hogy ez egy isteni
pálya. Ő két év múlva végez, szekírozni viszont
akkor se lehet. A tanulmányait elvégezte, és ezen a
pályán ez az egyetlen pozitívum. Állást keresnie
sose kell. Az ember csak fest és vár. Fontos persze, 
 hogy az anyját időnként gyengéden megcsókolja. Itt nem lehet határozott időn belül határozott eredményeket felmutatni. (Épp nekem való volna!) A művészettörténelem nem egy nagy festőről tud, aki csak öregkorára lett hírneves. Addig meg úgyis történik valami az emberrel - még meg is halhat. Ha pedig meghal, a hozzátartozóknak akkor is várniok kell, hátha még érvényesül a halott. Erre is számtalan példa volt már.
Mindez nagyon szép, ahogy Cirigli Jenő elmondta. Meglehet, az ő szüleinél ez bevált módszer, de
a mi nagymamánknál, akinek egyéb gondja sincs,
mint a mi jövőnk piszkálgatása, irtózatosan kínos
 dolog lesz. A nagymamának nem lehet ilyen közmondásokat mondani: Lassan járj, tovább érsz. Vagy: „Jó pap holtig tanul. A mi nagymamánk egyenes növésű nagymama, nem ül a kályha mellé kötögetni meg bóbiskolni. A nagymama határozott léptekkel járkál a kertben, és azt mondja a kertésznek:
  - Jóska, ha nem gereblyézi fel az utakat, nem szólok még egyszer, hanem pofon vágom.
  A nagymama nappal olyan, mint egy katonatiszt: határozott és szilárd. Csak estefelé lesz rendes nagymama, mert fél a szellemektől. Azóta ilyen, hogy egy este benézett az ablakán a meghalt nagypapa szelleme: fehér lepedőben volt az öreg, a feje sárga
volt és ménkű nagy, a szemei pedig úgy égtek, mint a frissen fújt parázs. Nagymama nem tudja, hogy az én voltam, egy kifúrt tökkel, égő gyertyával benne. Ne is adja az úristen, hogy valaha megtudja!
  Más embernek az érettségi után vannak pályaválasztási gondjai, nálam már most kezdődik.
Az éjszaka nem tudtam aludni.
  Mégis jobb volna talán, ha én is író lennék. De mit csináljak a nagymamával? Ki meri megmondani neki, hogy egyszerre két író is lesz a famíliában? Mintha már nem volna elég egy is. Akkor költő leszek! Pali viszont ne írjon verseket, vagy csak verseket írjon és én majd prózát. De miről? Ha jobban körülnéz az ember, lassanként rájön arra, hogy már mindent elírtak az orra elől.
  Mégis verseket fogok írni. Az csak úgy jön. Nem is kell gondolkozni felette. Például úgy népiesen:

Ugatnak a kutyák kint a faluvégen. Ne félj, rózsám, senki se lát. Csak a hold jár odafent az égen...

 Aztán megírja az ember, hogy elválik a nőtől, megcsókolja utoljára, és már megy is el. Közben hajnalodik. Még egyszer visszanéz kedvese háza felé, és a befejezés valahogy ilyen:

Édes kis fruska.
Isten veled, Teruska!

A nők már sírnak is. Csak az a kérdés, lehetséges-e ebből vagyont szerezni?
Pali se alszik. Valamit olvas. 
- Pali!
- Na, mi az?
- Esküdj meg, ha író leszel, csak prózát fogsz
írni.
- Esküszik a hóhér.
Aljas lélek. Még ez mer írni explicite púposokról!



3. Bihariéknál minden pénteken fogadónap van.
Ilyenkor megjelennek a budai ifjak, akik szerelmesek Licába vagy Nellybe, s itt van a Bihari lányoknak egy-két csinos barátnője is. A fiatalság táncol,
az ifjak sóhajtoznak és eszik a szendvicseket meg a
jobbnál jobb süteményeket, amit a Ruszwurmtól
hozat a Bihari mama.
Én nem tudok táncolni, így csak azokat néztem
irigykedve, akik átkarolhatják gyengéden Licát és
osztatlanul élvezhetik édes közelségét. Leülök szomorúan a szalon sarkába, ahol feketébe öltözött
nénikék az öngyilkosokról beszélgetnek. Egy alezredes agyonlőtte magát a Logodi utcában, és meghalt. Egy vízivárosi asztalos pedig egy kézzel megfojtotta a feleségét, minekutána a lepedőből kötelet
font (két kézzel), és felakasztotta magát vele. Ezek
is meghaltak persze. Egy cselédlány pedig a Városmajorban egy spulni cérnát nyelt le és elhunyt. Én
viszont tudok egy öregúrról, aki a Nyúl utcában
felakasztotta magát, és még mindig él, holott tizenöten várnak a vagyonára.
Lica már nem táncol, a kereveten ül, és egyszerre
két fiú próbálja szórakoztatni. Amúgy sincs valami
jókedvem. A szabó mára ígérte mind a két új ruhámat, és csak a krémszínű nyersselyem nyári öltönyöm készült el, az idő viszont esőre állt, és így nem vehettem fel. Holnapra készül el a vadgalambszínű öltöny, ahhoz meg kell még egy világosszürke puhakalap, pénzem viszont nincs rá.
  Lica időnként lopva felém néz. Mennyi mindent tud mondani a mosolya! És milyen szép lenne Licával egy lakatlan szigeten élni, ahol senki más nincs, csak mi ketten. A tengerben fürödnénk minden alkonyatkor. Ha éhes az ember, csak felmászik egy fára, és lerázza a gyümölcsöt, Lica meg elkapná.
- Lica-cica, úgy szeretlek.
- Ühüm - mondja a gyümölcsöt majszolva. - Én
is téged.
  Lica csak ül a kereveten a két fiú között, és nevetgél. Elfogom a tekintetét.
Jössz velem lakatlan szigetre, Lica?
  A mosolya azt feleli: „Jövök, édesem, hát persze hogy jövök. Nem is kell minduntalan friss gyümölcsöket ráznod a fákról, elég lesz minden harmadik nap egyszer, és én majd szépen elteszem őket dunsztosnak. Viszont porcukorra sose kérek pénzt."
  „Lica-cica, az a legkevesebb, hogy mindennap felmászom a gyümölcsfára. Bár mindig felmentett voltam tornából, de én úgy fogok neked mászni, édesem, hogy az egyenesen fantasztikus
  Kinek kell a társadalom, az érvényesülés? Adjátok nekem Licát meg egy lakatlan szigetet, és mi megsokasodunk.
  Végül, hogy kimenekültem az öregasszonyok társaságából, Licát akkorra már úgy körülfogták az udvarlói, hogy reménytelen volt a közelébe férkőzni. A fiúk mindenféle butaságokat mondtak neki, Lica meg kacagott, kacagott, alig fért a bőrében a jókedvtől.
Ahogy ez egy lakatlan szigetre jönne!
  Később megtudtam, hogy a szeplős Szatmári Karcsi kecskeméti élményeit mesélte el, és ezen röhögött az egész társaság. Nem értem. Az egészben
csak egyetlenegy röhögnivalót látok, és, ez maga
Szatmári Karcsi.
Jobb híján Fazekas Cicóval kezdtem beszélgetést,
aki most jött be a szalonba. Cicó Lica barátnője, és
helyes kislány. A kisebbik Kovács fiú azt állítja róla,
hogy egyszer nyakon csókolta az előszobában, és a
nő lehunyta a szemét.
- Barátom, a Cicó csuda érzéki nő, és az anyja
nem sejt semmit. Legközelebb a száját is megcsókolom. Ne mondd el senkinek.
Holott ő mondta el mindenkinek. Egyáltalán a fiúk
mind elmondták szerelmi emlékeiket. A lányok nevét
is megmondták, sőt voltak, akik elcipelték az embert,
hogy megmutassák magát a lányt is. (Csuda nő, mi?)
Cicó örömmel újságolta, hogy a jövő héten Debrecenbe utazik két hétre.
 - Jaj de örülök már előre! - mondta. 
 - Én is elutazom.
- Hová?
- Bécsbe.
  Még csak nem is csodálkozott a taknyos, a nyakát viszont csókolgatni már hagyja. Csak nem akarja összehasonlítani Debrecent Béccsel? Ah, ezekkel nem érdemes...
  Még egy darabig néztem a táncolókat. Aztán elköszöntem Bihari mamától, majd angolosan távozom, nehogy megbontsam a többiek mulatós kedvét.
Az előszoba ajtaját nyitogattam, amikor kijött
utánam a szalonból Lica. 
- Miért megy el, Laci? 
- Fáj a fejem.
  - Igaz, hogy Bécsbe utazik? Most mondja Cicó. (Mégis tisztességes lány ez a Cicó.)
- Igaz - néztem szomorúan a szemébe.
  - Mikor? - kérdezte, s ahogy búcsúzóul odanyújtotta a kezét, kicsit ott felejtette az enyémben.
- A napokban - mondtam.
  De szerettem volna leborulni eléje: „Egyetlenem, kimondhatatlanul szeretlek! Ne engedj elutazni, mert nem is lehet elutazni. Két új ruhát csináltattam a vasúti jegyem árán, tisztára miattad. Könyörgöm, olyan szerencsétlen vagyok! Nem akarok Bécsbe menni, üdvösségem, én élni akarok és nem utazgatni. Mi az, hogy Bécs?"
   Lica csak néz rám mosolyogva, kicsit talán szomorúan is. Mit tudja ő, mi megy végbe bennem!
- Remélem, még egyszer eljön elbúcsúzni?
- Eljövök.
- Viszontlátásra, Laci!
Na, most mehetek haza szenvedni.
  És ha mégis elmennénk Bécsbe? Már úgyis beszéltem róla Licának. Csak arról nem beszéltem még senkinek sem, hogy a mi nagymamánknak tiszteletreméltó fizikai ereje is van. Gyorsan eljár a keze. Kiskorunkban egyszer Palival a nagymama ablaka alatt egy félóra hosszat ordítottuk:
- Néni, maga nem tétényi?
  Amint a nagymama megtudta, hogy az ő származása kétséges előttünk (éppen délutáni álmát aludta), rögtön kijött a kertbe, és úgy szájon vágott engem is meg Palit is, vagyis az érdeklődőket, hogy szinte fantasztikus volt.
  A papa már nehezebben üt meg valakit, de ahová üt, ott aztán újabb pofonok nőnek. Olyan, mint a hazárdjátékos: ha egyszer elkezdte, alig akarja abbahagyni.
Mégiscsak jobb lesz Bécsbe menni.
Pali is helyeselte ezt.
 - Jó, hát menjünk Bécsbe, bár semmi értelmét nem látom.
Az életnek sincs értelme - mondhatjuk ezt.
 Estefelé üzenetet kaptunk Berta nénitől, hogy még ma este feltétlenül menjünk ki hozzá.
  Berta nénit betegen, ágyban fekve találtuk: tegnap este elcsúszott, elesett, és úgy megütötte a lábát, hogy napokig feküdnie kell. Ennek megvolt az a haszna, hogy az ágyból tartott nekünk erkölcsi prédikációt. Most nem veheti meg a jegyünket, és nem is nézhet utána a dolgoknak, de ne próbáljuk átverni, mert őt becsapni úgysem tudjuk. (Azt csak bízza ránk.)
  A prédikáció után mindkettőnket megeskedtetett, hogy Bécsbe megyünk. Aztán előhúzott a vánkosa alól egy selyemzacskót, kibontotta, és kiszámolta belőle a paplanára a pénzt, ezt édesanyánk küldte a bécsi útra. Aztán újra visszarakta. Palinak le kellett venni a kabátját, nyakkendőjét, gallérját, hogy Berta néni a nyakába akassza a zacskót.
  Elég volt ezt végignézni. Úgy látszik, Pali már nem is fog többet mosakodni Budán.
  Mégsem szabad Bécsbe menni. Ezek után istenkísértés volna.
  - Itt viseld a pénzt állandóan, édes fiam - mondta Berta néni Palinak. - Fogadj szót nekem, és csak annyit végy ki belőle, amennyire éppen szükséged lesz. Nem történhet veletek semmi baj. Holnap vegyétek meg a jegyeket, és egyikőtök jöjjön el ide és mutassa meg nekem. Süttettem egy kis útra való elemózsiát, majd holnap estére elküldöm hozzátok.



Vasárnap pedig elutaztok. Így írtam meg az anyátoknak is.
 Alighogy hazaértünk, Pali levette a nyakából a zacskót, és átszámolta a pénzt. - Marhaság volt az egész - jelentette ki.
  - És mondd - vágtam közbe - felnőtt ember létedre ebben a micsodában akarod hordani a pénzt?
- Miért?
- Légy szíves, szüntesd be a zacskózást, és add
ide a felét. Utóvégre nekem köszönheted az egészet. 
- Minek a felét?
Úgy kellett kicsavarni a kezéből a pénzt.
- Hát mégse megyünk Bécsbe? - sikította.
- Nem.
Este táviratot kaptunk az otthoniaktól. A kertész
fia vasárnap hajnalban érkezik, csomagot hoz.
4•
  Egy Váci utcai kalapüzlet előtt összetalálkoztam Bihari mamával, Licával és egy hosszú szőke fiúval, aki velük volt. A fiatalember Lica unokatestvére: holnap reggel utazik Párizsba, s épp most veszi meg a jegyét.
  Lica karonfogva ment vele, míg arról beszélgettek, hogy milyen szép ilyenkor Párizs.
  Túlzottnak tartom ezt az unokatestvéri szeretetet. Miért? Mások is mennek még Párizsba. Ezek után direkt humoros lett volna Bécsbe menni.
  Együtt vonultunk a menetjegyirodába, ahol a fiú megvette a vasúti jegyét, Lica pedig rögtön elkérte, hogy átlapozgassa, mert egy kis füzetféle volt.
- Laci, maga már megvette a bécsi jegyét?
- Még nem.
- Hát vegye meg. Szeretném azt is átlapozni!
- Most nem hoztam magammal pénzt.
  - És azt a jegyet úgysem lehet lapozgatni - mondja
 Bihari mama szívtelenül. - Csak egyetlen jegyet adnak. (Csak egy anya lehet ilyen kegyetlen.)
 - Óh! - mondta csalódottan Lica, és tovább is csak az unokatestvére jegyfüzetét lapozgatja. 
 - Istenilapozgatni benne.
 Én csak álltam ott és néztem. Nem is lehetek érdekes. Az én jegyemben nem tud lapozgatni.
 Még pár szót beszéltek körülöttem, aztán mindenki elbúcsúzott. A fiú megígérte, hogy képeslapokat fog küldeni. Ezt még jól hallottam, valaki még azt is mondta, hogy guszta a párizsi vasúti jegy, aztán elmentek, én pedig mint egy alvajáró bementem a menetjegyirodába, és vettem egy harmadosztályú vasúti jegyet Párizsig.
  Úgyszólván pillanatok alatt történt. Képtelen vagyok analizálni a miértjét.
  Megvettem a jegyet, és kijöttem vele a szabad levegőre, aztán azt mondtam magamban félhangosan:
- Na, most aztán engem is lehet lapozgatni.
  Most itt állok lapozgatásra készen. Hol az a lány? Utána kellene rohanni. Gyere lapozgatni.
  Őrület, hogy itt mi történt. Lica, én is érek annyit, mint az a másik. Gyere most velem is egy kicsit karonfogva. Nem vagyok közönséges ember, én is megyek Párizsba. Itt a jegyem, lapozgass benne. Lapozgass, könyörgöm! Én viszont a sors könyvében szeretnék lapozgatni, mert ahogy én most kimegyek Párizsba, arra még nem volt példa az életben. Kimentek már oda pénz nélkül, a vasúti kocsik tengelyén, hogy karriert csináljanak, de arra még nem volt példa, hogy valaki csak azért menjen ki, hogy lapozgassanak a jegyében. Egyáltalán hol vagy most? Most, amikor már tudatára ébredtem annak, hogy mit tettem. Hol vagy? Háromból el fogok bukni. Két új öltönyt csináltattam, és kifizetni nem tudom. És most utazom a semmibe. A semmibe utazom. Azért utazom, hogy a karrieremet tönkretegyem. Ez az! Ilyen is van! Utazom éhen halni. Utazom. Krisztus ereje!... Utazom... Aki visszatart, azt megölöm.


  A menetjegyirodában azt mondta az az úr, akinél előbb a jegyet vettem:
  - Most vette a jegyet és máris visszahozza? 
  Ilyet még nem is láttam. 
  arcagi úr! - szólt hátra valakinek.
  - Ne tessék hívni a Karcagi urat. Adjanak akkor még egy harmadosztályú jegyet.
  Jobb, ha Pali is éhen hal velem. Rögtön értesíteni, kell őt, hogy egy vasat se költsön a pénzéből, mert annál rövidebb ideig fogunk élni Párizsban.
  Palival csak délután tudtam találkozni a budai kávéházban, ahová biliárdozni jártunk.
- Megvan még a pénzed?
- Meg. Miért?
- Nagy szükség lesz rá.
- Hogyhogy nagy szükség lesz rá? 
Letettem a kávéház asztalára a jegyeket.
- Mi ez? - Úgy nézett rám,, hogy a hátamon
végigfutott a hideg.
- Jegy.
  - Micsoda jegy? Megvetted a jegyet Bécsbe? Ez vagy te!
 Még mosolygott a szerencsétlen, de pillanatok alatt az arcára fagyott a mosoly. 
 - Milyen jegy ez?
- Hát látod.
 Izgatottan végiglapozta. 
 - Párizsba szól?
  - Ne időzzünk egyetlen kérdésnél, mert még sokkal komplikáltabbak is következnek. Azt mondd meg, Palikám, hogy miből fogunk ott élni? A nálad lévő pénz pontosan csak arra elegendő, hogy rögtön visszaforduljunk, amint megérkeztünk. Ha viszont csak két napot maradunk, visszajönni már nem tudunk, ebben az esetben, ha elfogy a pénz, éhen halunk. Most látom csak, hogy mennyivel okosabb lett volna inkább Nápolyba utazni, miután van egy olyan mondás, hogy Nápolyt látni és meghalni.
- Megőrültél? - hebegte Pali. .
  - Az én tervem az, hogy egy írónak világot kell látnia. Te komoly író vagy, és most itt az alkalom. Ez tanulmányút. Párizsban van a legtöbb púpos ember. Hogy explicite, arról nem is beszélek.
 Pali mindenáron azt akarta bebizonyítani nekem, hogy megőrültem. Erélyesen tiltakoztam ellene. Ez nem igaz.
 Hazamentünk vacsorázni, közben egyre vitatkoztunk. Vitatkozás közben meghozták az új ruhámat a szabótól. Épp ez hiányzott.
 - Holnap bemegyek és elintézem - mondtam a szabósegédnek.
 Persze eszem ágában sem volt bemenni. Üzengetni sokkal jobb.
- Micsoda ruhát hoztak?
 - Nézd, Palikám, pár nappal ezelőtt még úgy volt, hogy nem utazunk sehová, én tehát csináltattam magamnak egy öltönyt. (A másikat letagadtam.) Most viszont utazunk, és itt van az öltöny is. Akarod, hogy felpróbáljam? A véleményedre sokat adok.
- Ez a lelkiismeretlenség határtalan.
 - Hát mit csináljak? Dobjam ki a ruhát az ablakon, vagy pofozzam fel a szabót? Nem először fizetik ki az adósságunkat otthon. Ezt csak bízd rám! Egypár pofonnal többet kapok a papától. Mondd már! Negyedórán túl nem fog pofozni, mert szenvedélyes dohányos, szivarozás közben pedig nem lehet jól verekedni. Különben is én már ott tartok, hogy engem pofozhatnak jobbról, pofozhatnak balról, meg sem rebben a szempillám. El is buktam, ki is megyünk Párizsba. Ne nézzük itt már a pofonok számát. Nagy a tét. Az viszont bizonyos, hogy a Bois de Boulogne-ban fogok sétálni egy alkonyat-kor, vadgalambszürke új ruhámban. A többi nem érdekel. (Holnap még vennem kell egy világosszürke puhakalapot is.)
  Pali még okoskodott, bár ereje határozottan gyengült.
  - Palikám, ilyen nagy út előtt nem tartom helyénvalónak a kicsinyeskedést. Össze kell tartanunk. Már megint a magyar vér beszél belőled. Ketten vagyunk és két pártra szakadjunk? Ha nem buktam volna meg történelemből is, most eklatáns példákkal igazolhatnám neked, hogy micsoda káros következményei voltak a belviszálynak mindenkoron.
Éjfélfelé megegyeztünk. Utazunk Párizsba.
  Megérkezésünk napján pedig rögtön táviratot küldök a papának: „Meggondolatlanul Párizsban vagyunk. Pénzt kérünk, mert éhen halunk. A város gyönyörű. Laci és Pali.
- Az én nevemet te nem írod alá.
  - Azért téged is felpofoznak, világot viszont láttunk. Én egypár pofonnal többet kapok a két új ruha miatt.
- Kettő?
  - Ne sajnálj te engem a pofonok miatt! Férfi vagyok, és megállom a helyemet az élet vad tengerén. Mindenesetre adj most egy kis pénzt, hogy egyetmást még bevásárolhassak.
-Mit? .
- Elsőnek egy világosszürke puhakalapot...
- Egy vasat sem adok. Ezt a pénzt rögtön frankra
fogom átváltani. Az őrültségekből elég volt.
- Milyen őrültségekből? Tankönyveket is kell
venni.
  - Milyen tankönyveket? Egy francia zsebszótá• runk van.
  - Ne kiabálj. Úgy látszik, elfelejtetted, hogy egy szót sem tudunk franciául. Sorsot fogunk húzni, és aki kijön, az útközben megtanulja a nyelvet. Harminckét óra hosszat megy a vonat, éppen elég ideje lesz rá. Majd a másik nézi a tájakat, és utólag elmeséli neki.
  Pali jobbat proponált. A franciában két nem van: nőnem és hímnem. Az egyik megtanulja a hímnemű szavakat, a másik a nőneműeket, és együttesen fogunk mindig franciául beszélni. Kizárt, hogy a nemekkel tévedjünk. Isteni ötlet! Ez csak jobban kifejleszti bennünk a testvéri szeretetet, amelyre soha nagyobb szükségünk nem volt, mint most.
  Hogy Pali is lássa, kivel van dolga, rögtön nekiültem két ív papírosra lemásolni külön-külön száz nőnemű és száz hímnemű szót. Már hajnalodott, amikor elkészültem vele.
Nagy szerencsém volt, hogy sohasem tanultam
meg ezeket a szavakat. Pali ellenben már másnap estére betéve tudta mind a százat, és ez volt a veszte.
 Tudniillik a szavak leírása közben bizonyos rendszert alkalmaztam: előbb leírtam egymás után a francia szavakat, és csak utólag írtam melléjük a magyar értelmüket. Közben elvétettem egy sort, aminek ijesztő következményei voltak: Pali a kést kutyának tanulta meg, a kávéra azt mondta, hogy sajt, az viszont már engem is megdöbbentett, hogy a kenyeret sasnak nézte. (Kérek' egy kiló sast. Rettenetes!)
 Feleslegesnek tartottam mind a két íven százszor leírni, hogy: le, le, le meg la, la, la, így tehát a nemeket fel sem tüntettem, viszont elcseréltem a két ívet. Pali pedig gondolkodás nélkül száz hímnemű szót nőneműnek tanult meg. Tekintettel arra, hogy már a szavak értelmét is összecserélte, a nemek felcserélése szerintem már semmi jelentőséggel sem bírt.
Gondolkozzunk csak.
 Ha valaki már ott tart, hogy a kenyérre azt mondja: sas, ennek az embernek már nincs joga afelett is vitatkozni, hogy a sas hímnemű-e vagy nőnemű. Kérek egy kiló le sast vagy la sast, ez egyformán hülye. A nüansz oly csekély a kettő között, hogy a pék jóformán észre sem veszi.
 - Egyáltalán miért írtad ki ezt a szót, hogy sas? A sas nem tartozik a legszükségesebb szavak közé. Mi az, hogy sas? Sasokat fogunk mi Párizsban venni?
 - Nem fogunk sasokat venni, de azt, hogy sas, minden úriembernek tudni kell. Szomorú, hogy efelett még vitatkozol.
 - Arra felelj, hogy minek írtad le egyáltalán ezt a szót, hogy sas, rögtön az első száz legszükségesebb szónak?
 - Nem szeretem a szavakon való nyargalást. Az, hogy sas, nekem nagyon tetszett.
 - Akkor miért írtad le nekem és miért nem magadnak?
- Mert hímnemű volt.
- De én nőneműnek tanultam meg.
- Mert elcseréltük az íveket is. Te tulajdonképpen hímnemű szavakat tanultál meg nőneműek helyett.
-Miért nem írtad minden szó mellé a nemét, is?  
-Ez most mellékes. Arra felelj, hogy a sas nőnemű-e vagy hímnemű.
  Erre Pali egy olyan mozdulatot tett, amely egészen közönséges volt.
5•
  Mióta híre ment annak, hogy Párizsba utazunk, mindenki, akivel csak összetalálkozunk, tanácsokat ad nekünk. Valószínűleg az a vélemény alakulhatott ki Budán, hogy aki nem tud tanácsot adni nekünk, nem számít többé úriembernek. Ennek köszönhető aztán, hogy már olyanok is ellátnak minket ötletekkel, akiknek még az öregapja sem volt soha Párizsban.
A következő tanácsokat kaptuk:
  1. Párizs tele van hírhedt apacsokkal, ezért tehát a pénzeteket a cipőtökben hordjátok, onnan tudják legkevésbé ellopni. De ha mégis megpróbálnák, még mindig van időtök segítségért kiabálni.
És az aprópénzt hová tegyük? kérdeztük.
   Erre azt mondták: „Ja, ha mi egészen hülyék vagyunk, akkor már nem is értik, miért megyünk Párizsba.
  2. Párizs olyan, mint a Vadnyugat. Minden zajra figyelni kell és állandó készenlétben lenni. Lábujjhegyen kell járni az emberek között, óvatosan, mint az erdei vad és rögtön ugrani egyet, ha megzördül mögöttünk a haraszt.
- A haraszt? - csodálkoztunk. - Ott nő a haraszt?
  - Figyeljetek, és ne kérdezősködjetek annyit, mint a taknyos gyerekek.
  3. Mindig az beszéljen kettőtök közül, amelyik kissé meghűlt, mert annak a francia kiejtése tökéletes lesz.
  4. Ha valamit nem értetek, csak mondJátok rá, hogy: encore une fois, s'il vous plait. Ez annyit jelent, hogy még egyszer, kérem szépen. Ha ezután sem értitek, mondjátok azt: doucement, s'il vous plait. Lassan, kérem szépen. Ha megint csak nem értitek, azt kell mondani, hogy: encore une fois doucement, s'il vous plait. Még egyszer, lassan, kérem szépen.
  Állítólag ezt még négyszer lehet mondani, ha olyan helyen van az ember, ahol mozgatható tárgy nincs. Azt viszont senki sem mondta, hogy előbb tanuljunk meg franciául, máskülönben semmi értelme az egésznek.
  Én minden tanácsot pontosan feljegyeztem egy sárga füzetbe, de amikor már ott tartottunk, hogy valaki azt mondta: a Champs-Elysées olyan széles, hogy egyik oldaláról még hunyorítva sem lehet át-látni a másikra, odasúgta az öcsém:
- Te, Laci, ezt már ne írd fel.
  Őszintén mondhatom, hogy rettenetesen megviselik az embert egy ilyen nagy utazás előkészületei.

Hazamenet a Krisztina körúton lompos cigányaszszony kis kalitkában tengerimalacot vitt a hóna alatt, és elkezdett könyörögni nekünk, hogy húzassunk vele planétát. Megmondja a jövőnket.
  Más körülmények között ridegen elmentem volna a planétás asszony mellett; a kis tengerimalacot talán egyetlen pillantásra sem méltattam volna, de jelenlegi helyzetünkben nem tehettem ezt. A jövőt mégis tudni kell.
 Egyszerre álltunk meg mind a ketten, és egyetlen szó magyarázat nélkül planétát húzattunk.
 Az enyém rózsaszínű volt, a szöveg felett egy kis lángoló szívvel, és így szólt:
  „Kerülje azokat, akik élete vesztére törnek, hogy önt gaz romlásba döntsék. Önt egy hatalmas úr meg fogja csalni, de később nagyon megbánja hálátlan tettét. Ez önnek jól fog esni. Nemsokára örvendetes híreket kap, és titkos vágya teljesül. Örökölni fog, és élete alkonya tiszta és derűs lesz.
  Pali papírja lila volt, és egy nefelejcs díszelgett a szöveg felett.
A szöveg eleinte arról szólt, hogy kerülje a rossz embereket, nehogy bánatot okozzanak neki. Majd rövidesen előnyös házasságot fog kötni, meg aztán gondozza gyermekeit, és ne pletykálkodjék a rossz szomszédasszonyokkal. Szóval ilyesfélék voltak benne, míg végül az egész jóslat egy kis versbe csúcsosodott ki: Tűnik a nap, jön az éjjel, S egy férfin csüngsz majd édes kéjjel. Szépen süt rád élted napja, Három gyermeknek leszel az anyja.
  
  Dermedten olvastuk ezt a jóslatot. A hólyag tengerimalac elvétette a cédulát.
  Még aznap délután még egyszer és utoljára elmentem Bihariékhoz. Ezúttal nincs egyetlen vendég sem. A szalonban Lica jön elém és a papája.
Licán egyszerű fehér ruha, amelyben pompásan érvényesül nyúlánk termete. Már az ajtó küszöbén megmondtam, hogy Párizsba megyek.
Lica egyáltalán nem lelkesedett érte. Rám csodálkozott, és azt mondta:  
- Igen?
  A jegyet nem mutattam meg, mert restelltem, hogy harmadosztályú. (Most utazunk életünkben először harmadosztályon.) Így tehát sohasem tudott lapozgatni benne.
   Sok mindenr?l szó esett még. Bihari papa hátradűlt egy kényelmes bőrfotelban, a karfájára pedig felült Lica, és gömbölyű, fehér karját a papa nyaka köré fonta. Én a hintaszékben ültem szemben velük, és azon, gondolkoztam, milyen jó lenne a papával most helyet cserélni.
  Lica mintha kitalálta volna, min jár az eszem, pajkosan rám mosolygott. A szeme csillogása mintha azt mondta volna: „Látod, így foglak téged is átölelni, ha a feleséged leszek. Ugye elszédülsz még csak a gondolatától is?
Istenem, de nagyon szeretem ezt a kislányt! Hogy Bihari papa miről beszélt akkor, még  csak nem is sejtem. Én meg Lica csak hallgattuk, időnként egymásra mosolyogtunk, és inkább a tekintetünkkel beszélgettünk.
 Valahogy így: „Lica, én most kimegyek Párizsba, és valami történni fog velem. Még magam sem tudom, hogy mi, de feltétlen gazdag ember leszek. Aztán hazajövök, és feleségül veszlek.
„Soká kell várni még?
„Nem, édesem. Talán egy évig, de talán addig sem.
„Várni fogok rád, öt évig is, ha kell.”
  „Istenem, de szép ez, Lica! Szeretném megcsókolni a szádat, csak segíts nekem. Majd ha elbúcsúzom tőled, és odakint az előszobában csak ketten leszünk, akkor csináld valahogy úgy, hogy megcsókoljalak.”
 „Már alig várom. Miért nem csókoltál meg eddig is?”
“Mert nem tudtam, hogy szeretsz.”
„Most már tudod?”
  „Tudom, Lica. Üdvösségem, megőrülök érted. Kétszer fogom a szádat megcsókolni az előszobában, de az egyik nagyon hosszú csók lesz. Intézd úgy, hogy az apád ki ne jöjjön, és buzdíts.”
  Másfél óra múlva elbúcsúztam tőlük. Az előszobában tényleg csak ketten voltunk. Na, most mi lesz? Buzdít a nő vagy nem?
  Felvettem a felöltőmet, kezembe vettem a kalapomat, Lica csendes mosollyal ajkán, szótlanul nézte.
  Ja, így én nem tudok... Biztosan nem is szeret, pedig ma oly szép, hogy a lélegzete is eláll az embernek. A szeme ragyog, az arcán édes kis mosoly, két kezét elöl összefogja (de szép két kezecske, Istenem), szőke hullámos haja ragyog, mint a napsugár. Ahogy előttem áll csendesen mosolyogva, két kis melle, mint két érett gyümölcs a fehér ruha alatt.
Aztán búcsúra nyújtotta a kezét.	
- Fog írni, Laci?
- Igen.
- Milyen jó fiúnak lenni, aki csak nekivág a világnak, ha éppen akarja.
Sőt akkor is, ha nem akarja.
  Ezek most itt az utolsó percek. Mit kellene most mondani neki? Biztosan csak utólag fogom megtudni. Majd akkor, ha már a Várfok utcán megyek lefelé, és visszajönni már nem lehet.
Lica elhúzza a kezét.
- A viszontlátásra.
  Hát lehet csak így? Se csók, se semmi? Úgy látszik, lehet. Az ajtó becsukódik mögöttem.
  Ahogy a kapun kilépve elhaladtam az ablakuk alatt (az első emeleten laktak), még egyszer visszanéztem a szalonjuk nyitott ablakára. A félrehúzott függöny mögött állt Lica nyúlánk alakja. Aranyszőke fejét kissé előrehajtotta, kis csipkés zsebkendőjét az ajkához emelte. Egy pillanat volt. az egész, aztán már nem is láttam, mert hirtelen visszahúzódott az ablak függönye mögé.
6.
  Hideg, szeles idő van odakint. Itt ülünk Palival az Ilona kávéházban egy ablak mellett, és riadtan nézünk a Vérmezőre.
  Errefelé szokott zongoraórára menni Lica minden második nap délutánján. Holnap fog erre jönni öt óra felé. Holnap viszont ilyenkor hol leszünk már mi? De szép lesz hazajönni! Csak az a kár, hogy ezért el is kell utazni.
  Ezeket a törzsvendégeket se fogjuk már látni. Az öregasszonyt, aki rövidlátó, és úgy olvas, mintha az orrával aláhúzna minden egyes sort. Az összes újságokat egyszerre lefoglalja magának: kettőt tart a kezében, hármon ül, és egy-egy van a hóna alatt.
 A nyugalmazott bírót sem látjuk már, aki szüntelen hunyorgat, és a kezeit dörzsölgeti. Aztán itt van az esernyős ember, akinek állandóan kelés van a nyakán, miért is a fejét mereven félretartja, mintha csodálkozna valamin. Kis üvegben hozza hazulról a tejet a kávéjához.
 Az öreg lókereskedőt sem látjuk már, aki nyolcvanöt éves, és ha sakkozik, mindenkit megver - ha másképp nem megy, a parti végén- a sakktáblával. Egyszer egy idegen öregúr is leült vele sakkozni, akit előre figyelmeztettek, hogy vigyázzon, mert ha a lókereskedő elveszti a játszmát, verekedni fog. Az öregúr tudomásul vette, és leült a lókereskedővel sakkozni. Játszik, játszik, egyszer csak azt mondja a lókereskedőnek: sakk-matt, aztán felállt, paccs, szájon vágta a lókereskedőt, és elment.
Pali nagyot sóhajt, és egyik cigarettáról a másikra
gyújt.
- Na, gyerünk haza!
 Anna néni már mindent előkészített az útra. Most sírva nézegeti a fiókokat meg a szekrények tetejét, nem maradt-e itt valami. A képek szomorúan néznek le a falakról. Négy óra huszonöt perckor indul a vonat a Keleti pályaudvarról.
  Pali olyan, mint egy páternoszter lift vízszintesen:  ki-be jár.
  Én nyugodt vagyok, csak Pali idegesít, és ez valaogy a torkomra megy: állandóan nagyokat kell nyelnem.
  Ha Berta néni tudná, hogy Párizsba utazunk, mielőtt elájulna, föltétlen Pali bőrébe varrta volna a pénzt.
- Van kedved ebédelni?
 - Nem vagyok éhes. Törkölyt fogok inni. Vettem egy üveggel.
  Dél felé megérkezett Berta néni cselédje a csomaggal: útra való élelmiszer van benne. Már annyi az élelmiszerünk, hogy a csomagok felét azok teszik ki. (A kertész fia is megérkezett a hazai küldeménnyel.)
Pali állandóan a jegyét vacakolja az orrom előtt.
  - Palikám, könyörgöm, ne lapozgasd előttem a jegyedet, mert megőrjítesz.

Már fél háromkor kimentünk az állomásra, mert meguntuk egymást útra készen nézni. Csomagjainkat alig tudtuk felrakni egy taxira, és elindultunk.
Bekanyarodtunk a Lánchídra.
- Isten veled, Vár!
Lötyög velünk a taxi. Nemsokára elérjük a Körutat.
- Isten veled, Buda!
  Egymás után jön a Rákóczi út, a Nagykörút, és mindig több marad el mögöttünk Pestből. Megyünk feltartóztathatatlanul a Keleti pályaudvar felé.
   Vajon mit csinál most Lica? Az egész utazásnak Berta néni az oka. Most nyugodtan ülhetnék az Ilona kávéházban, és Jakab legfeljebb a francia folyóiratokat adná oda nekem. Öt óra felé pedig láthatnám Licát egy pillanatra a kávéház ablakán keresztül, amint elhalad a Krisztina körúton, zongoraórára menet.
   Nem kell szomorkodni, úgyis festő leszek. Méghozzá Párizsban. Híres festő az ember Budapesten úgysem lehet, ehhez Pest kicsi. De ott van Párizs. Amint meghíresedtem, rögtön visszajövök. Fogadtatásomra a pályaudvart leterítik a Munkácsy-lepellel, szól a zene, és én kezet fogok a miniszterelnökkel, aki elmondja, hogy kicsikorában ő is nagyon sokat rajzolt. (Képzelem, hogy miket!) Építtetek magamnak egy kastélyt, és Licát feleségül veszem. Olyan boldogok leszünk, hogy ujjal fognak mutogatni ránk az emberek. Csak uralkodókat fogok festeni. Azt nem fogom megengedni, hogy életemben szobrot emeljenek nekem, mert az ízléstelen. Licától három gyerekem lesz. Egy lány és két fiú. Gyönyörű gyerekek lesznek. Ha pedig valamelyik művésznek készül, azt megölöm..
  Lényegében a dolog már, el is intéződött. Kár, hogy a kivitel még hátravan.
  Az állomáson már kint vannak a fiúk, akikhez nagyobb baráti kapcsolat fűz minket. Cirigli Jenő is itt van, sétabotosan és előkelően. Szecsa Jóska is kijött, és a fülembe súgja, hogy ne féljek, nemsokára utánunk jön ő is.
  A csomagjainkat felrakjuk. Még várunk másfél órát, nagy nehezen. Mindenkitől többször is elbúcsúzunk: már fáj a sok kézszorítás és kényszeredett mosoly.
Végre mégiscsak elérkezik az indulás ideje.
 A kupék ajtaját becsapják, sípolnak, trombitálnak, a mozdony szusszant egy-kettőt, és lassan megfordulnak a kerekek.
 - Aztán írjatok! - kiáltja felénk Szecsa Jóska olyan szemtelenül határozott hangon, mintha tisztára az ő jóvoltából mehetnénk ki most Párizsba.
 Az elutazók integetnek a pályaudvaron maradottaknak, akik szintén lengetik a zsebkendőjüket felénk. Még látni őket: mindig kisebbek-kisebbek lesznek, de aztán elfordulnak a kocsik, és eltűnik előlünk az állomás képe.
Jóságos Isten, mi elutaztunk!

Egy órája robogunk már Pest környéki tájakon, apró őrházak előtt, ahol a kopasz bakterok keményen leszalutálnak a vonatnak. Ez a végtisztesség.
Jön a kalauz, és elkéri az útleveleket
- Miért nincs lepecsételve az útlevelük? Mi van?
  Kisül, hogy az állomáson jelentkeznünk kellett volna, hogy az útlevelünket láttamoztassuk a rendőri kiküldöttel.
- Most mi lesz?
- Hegyeshalomnál le fognak szállni.
Úrjézus!
- Kalauz úr, kérem...
Csak visszalegyint. Már nem is érdekli a dolog.
  Szóval ma este újra Pesten leszünk, és egész Buda rajtunk fog röhögni. Már látom Palit, amint a Krisztina körúton megy a pénzes zacskóval a nyakában. Mi az, hogy rendőri kiküldött?
Hegyeshalomnál összeszedik az útleveleket.
  Az állomáson fehér kesztyűs rendőr sétál, emberek nevetgélve beszélgetnek, persze azok, akiknek útlevelét lepecsételte a rendőri kiküldött.
  - Nem lehet a dolgot úgy elintézni, hogy egyikünk visszamegy Pestre a legközelebbi vonattal, és lepecsételteti az útlevelünket, a másik pedig itt megvárja a csomagokkal?
- Nincs más pénzünk, csak francia frank.
- Hátha becserélik a francia pénzt magyarra.
- Nem hiszem. Ez nem egy nagy város itt.
  Félóra múlva jönnek a vámőrök, és kiosztogatják az útleveleket, a mienket is, és nem szólnak egy szót sem.
   Örökkévalóságnak tűnik fel, míg megindul végre a vonat. Szóval nincs baj.
  Ez az útlevélügy - noha nem voltak következményei - mintha intő jel lett volna.
Az utasok, akik hosszú útra indulnak, eleinte igen kedvesek és előzékenyek. Udvariasan megkérdik: kinyithatják-e az ablakot? becsukhatják-e? zavar-e a füst? élnek-e még a szüleink? Megkínálnak mindenkit mindenféle ennivalókkal, gyümölcsökkel és egyebekkel. (Tudniillik az utasok nagy része, alig-hogy a vonat elindul, enni kezd.) Sajnos az udvariasság pár órával az indulás után, fokozatosan kimúlik. Egy pillanatra felkelsz az ablak mellől, máris elfoglalja a helyedet valaki, aki előbb még végtelen gyengéd volt hozzád. Ha pedig hozzá szólsz, lehunyja a szemét,, és halottnak tetteti magát. Az udvarias kövér úr minden bevezetés nélkül leveszi a cipőjét, és végigfekszik annak a helyén, aki csak azért kelt fel egy pillanatra, hogy a tojáshéjakat kidobja az ablakon.
  A magunkkal hozott újságokat már kiolvastuk. Idővel az evést is megunja az ember. A tájak egyformán unalmasak. Az utasok merev halszemekkel bámulnak kifelé, majd egymásra. Ha valaki megmozdul, mindenki nagy érdeklődéssel figyeli, hogy mire készül, és csak akkor hunyja le hirtelen a szemét, ha az illető egy nehéz bőröndöt akar levenni vagy feltenni. Olyankor hortyog is kicsit, ha az illető nő.
  Az ember annyit cigarettázik, hogy a szája íze keserű lesz tőle. Az unalomtól aludni próbál, de nem tud. Felkel, leül, és mindaddig nem tudja, mit csináljon, míg végre egy koromszemecske az ablakon keresztül a szemébe nem repül. Ekkor már van mivel foglalatoskodnia.
 Lassanként kezd besötétedni, az utasok egymást kémlelik, azt mérlegelve, kinek a helyét lehetne valahogy megkaparintani, hogy egy kicsit kényelmesebben lehessen elhelyezkedni. Végül mindenki megpróbál aludni úgy, ahogy tud.
 A kerekek egyhangúan csattognak, és az ember csak akkor veszi észre, hogy mégis aludt egy keveset mikor a kalauz benyit a kupéba, hol a jegyeket, hol az útleveleket kérve.
 Pali az ablak mellett ül, és így a sarokba hajtja a fejét. Neki mégiscsak job, mint nekem, aki két utas közé szorítva merev pózban ülök.
 Bal oldalamon egy kopasz úr, aki időnként előreejti a fejét. Jobb oldalamon fiatalasszony, a férje pedig velünk szemben alszik. Az éjszaka kissé hűvös, a felöltőmmel betakarom magam. A fiatalaszszony álmában valamit motyog, és odafúrja magát mellém, sőt a kabátomat is magára húzza. éppúgy viselkedik, mintha én volnék a férje., Gyöngéden tiltakozom, mire szemrehányóan nyöszörög, és most már a fejét is -a vállamra hajtja. Próbálom feltámasztani a testét és lehúzni róla a felölt?met, de állandóan visszahelyezkedik. A férj minden pillanatban felébredhet.
 A vonat kattogva, robogva nyeli a kilométereket órákon keresztül, és még a feleúton sem vagyunk. Most látni csak, hogy milyen messze is van Párizs, és ilyen messze Budától szintén élnek még emberek. A bakterek az őrházak előtt, ahogy előttük elszáguldunk, úgy nézik a vonatot, mintha az volna a legtermészetesebb dolog a világon, hogy erre megy el, és mi benne ülünk.
 Hegyes vidéken robogunk át szép, szabályos tempóban. Tiszta, csillagos az ég. A hegyek teteje havas.
  Lica már édesen alszik. Egyenletesen emelkedik és süllyed formás kis keble a takaró alatt. Meztelen karjára ráomlik aranyszőke haja.
A hold benéz az ablakon...
Megfordul karcsú teste az ágyban, és alszik tovább. Édes álomszaga van. A bútorok hallgatnak. Lica kis karkötőórája alig hallhatóan szalad a múló idő után: tik-tak, tik-tak.
  Valaki elmegy az ablakuk alatt: a kopogó léptek egyre távolodnak és elhalnak egészen. Ott állok az ágya előtt, és föléje hajolva figyelem, ahogy halkan és szabályosan lélegzik... Lica-cica... Két karjával átölel...

Tégy egy szál piros rózsát a hajadba. Mit mosolyogsz magadban?

Elmegyünk, édes, a bálba.
Frakkban és estélyi ruhában.
Mit tudod te, milyen boldog vagyok én... Vigyázva lépkedj, kapaszkodj belém. Hűvös van, fúj a szél. Útközben, szívem, ne beszélj...

  Hirtelen megáll a vonat. Álmos fejek kukkantanak ki az ablakokon. Van, aki még ilyenkor is lemegy sétálni. Távoli csengők csengenek, valaki a sötétbe vesző sínpárok között egy piros lámpát lenget, a mozdony fáradtan szuszog, és ' köpi a gőzt.
  Aztán újra megindulunk és rohanunk tovább. A csillagok elhalványodnak. A láthatár szélén világos csík jelzi a hajnalt.
A Balaton partján is hajnalodik.
  Az apánkra gondolok, aki gyakran álmatlanul fekszik ágyában, és szivarjának parazsa időnként felvillan a sötétben.
  Időnként pattannak egyet az öreg bútorok. Ilyenkor a nagymama, nagy zajt csapva, felkel vizet inni, és keresztet vet magára, mert a nagypapára gondol, aki már régen meghalt...
  Kora reggel törődötten, keser? szájízzel arra ébredek, hogy zökken egyet a vonat, és megáll.
Hegyes vidék,
  Egy-két ember beszalad az állomásra forró kávét inni. Pali alszik.
Leszállok én is egy kicsit körülnézni. Kávét inni nem lehet. Pali megesküdött, hogy a zacskóhoz Párizsig nem nyúl.
Valaki azt mondja, félórát is elállunk.
 Ennek két perce sincs, és ahogy az állomás végéből visszafordulok, látom, hogy megindul a vonat.
 Az első pillanatban valósággal kővé merevedtem, aztán elkezdtem hörögni, a következő pillanatban már mint az őrült rohantam a vonat után.
 Ahogy a sínek között szaladtam, egy hivatalos közeg elém ugrott, elkapta a karomat, és elkezdett dulakodni velem, hogy a legnagyobb nyomorúságba döntsön, idegen földön, csomagok és pénz nélkül. Minden erőmmel félretaszítottam. Erre utánam kapott, mire ugrottam egyet, és pontosan az utolsó pillanatban a vonat leghátsó kocsijára sikerült felkapaszkodnom.
Kora reggel ilyen disznóságot!
 Alig tudtam végigvánszorogni a vonaton, hogy megkeressem a fülkénket.
 Az első pillanatban azt hittem, hogy csak a nagy idegmegrázkódtatás következtében nem találom, de amikor már másodszor is minden létező fülkébe bementem - még félelmetesebb érzés hatalmasodott el rajtam.
  Egyetlenegy ismerős arcot nem láttam sehol. Már az előbb is gyanús volt nekem ez a vonat. Mintha a mi mozdonyunk ellenkező irányban állott volna. Jóságos Isten! Én nem is ide tartozom.
  A vonat már zakatolva száguld, visszafelé szaladnak a távírópóznák, és elmaradnak a tájak. Most már biztos, Pali a másik vonaton ül a zacskóval a nyakában, és még nem tudja, hogy nélkülem.
  Meg kell húzni a vészféket. Betántorgok egy kupéba, és nézem, hol a vészfék. Ahogy meg akarom fogni, egy öregúr nyomban felugrik, és nem engedi. Mond valamit, és a fűtésszabályozót átfordítja a hidegről a melegre. Mindenki lelkiismeretlenül nevet. Kitámolygok újra a folyosóra.
  Most hirtelen lassít a vonat, és megáll. Csak menekülni róla... Krisztus ereje!
Nyílt mezőn állunk. Úgy látszik, másvalaki is úgy járt, mint én, és meghúzta a vészféket. De nem szállt ki senki.
  Ahogy nézelődöm, hogy merre vagyok, egy kalauzféle rögtön észrevesz, leugrik a vonatról, és integetve szalad felém.
Nekem ez elég.
  Rohanok a szántóföldek felé, ő meg utánam. Ez az, amikor az ember nem ismer egy nyelvet.
  A szántóföldekről lekanyarodtam újra a töltés felé, ott jobban lehet szaladni. Futás közben aztán az is eszembe jutott, hogy még csak állomáson se vagyunk, és a végtelenségig szaladni se lehet. Itt fogok elpusztulni a zöld réten, futás közben. Jobb lesz visszamenni a vonatba. Alighogy ezt kigondoltam, a vonat már el is indult újra. Rohanok utána, és felkapaszkodom egy kocsira.
Mindezt a reggeli órákban.
Uram, Teremtőm, ne vedd el a józan eszemet.
  Az első fülkébe beültem, és úgy tettem, mint aki máris alszik. Hová kerülök? Mi lesz velem? A kalauzféle később elrohant a fülke előtt. Ez engem keres.
  Megint lassít a vonat. Ezúttal egy állomásra érkezünk. Kinézek óvatosan, és hirtelen meglátom a mi vonatunkat. Ugyanazon az állomáson vagyunk, ahonnan elindultunk az előbb.
Hát mi történt itt?
  Látom a kövér nőt is, amint kinézeget a mi kupénk ablakán. Még meg sem áll a szerelvény, leugrom, és szaladok a vonatunkhoz. A kövér nő rémülten néz rám, hogy honnan érkezem én egy másik vonattal. Nem érti. Én sem.
  Kimerülten beülök a fülkénkbe. Pali még alszik, és sohasem fogja megtudni, mi történt velem.
  Már megindultunk mi is, és rengeteg alagúton robogunk keresztül. Az állomásokon hegyibotos, szöges cipős, rákvörös arcú emberek szállnak fel, a térdük meztelen, és hangosan beszélnek. A friss hegyi levegő beárad az ajtón, amint benyitnak a kupénkba. Mellettük úgy érzi magát az ember, mint egy nyavalyás kukac.
Lassan, de mégiscsak múlik az idő, és végre egészen váratlanul megérkezünk a francia határra. Felszálltak az első francia utasok.
  Pali rögtön tanulmányozni kezdte tankönyveinket. Később azt mondta, hogy kérdezzem meg a kalauzt, mikor érünk Párizsba. Megmutatta a könyvet, ahol ezt a mondatot pontosan leírták.
 - Ha gyorsan beszél, mondd neki csak: doucement s'il vous plait.
- Csak bízd rám, öregem
 Éppen jött a kalauz a folyosón, és minden fülkébe betekintett, mint aki keres valakit. Szép lassan követtem, nehogy megijedjen, aztán a kocsi végében hirtelen elébe álltam.
 - Quand serons-nous á Paris, doucement s'il vous plait.
 A kalauz felkapta a fejét, mint akit golyó ért, de aztán mégis magához tért, és gyorsan felelt rá valamit.
Velem már beszélni lehet. Őrület.
 - Mit mondott? - kérdi Pali, ahogy visszamentem hozzá.
 - Nem tudom. De nem is fontos. A fontos az, hogy már megértenek minket. Most már sokkal nyugodtabb vagyok. Te is nyugodj már meg.

Közeledünk Párizs felé. A vonat összevissza ágazó és egymást keresztező sínpárokon fut csattogva keresztül. Kétoldalt füstös kőfal húzódik végig: a kőfalon apró mosdatlan házikók ijedten egymáshoz lapulva, ablakaikban kiaggatott fehérneműkkel.
És kormos, szürke az ég.
 A folyosóról behallatszik, amint valaki németül azt mondja:
- Ez már Párizs.
Na, elég ronda, csak nem szólok egy szót sem.
 Az utasok készülődnek a leszállásra. Minden arc idegenszerű lesz újra - s udvarias. A vonat folyosója megtelik bőröndökkel és táskákkal.
 Pali keresztbe tett karral, lehunyt szemmel áll az ablak mellett, mint egy fakír, aki már beleegyezett abba, hogy élve eltemessék.
Végül befut a vonat a Gare de l'Estre. Füstös,


fekete pályaudvar. Hordárok tömege szalad a lassító vonat felé.
  A peronon várakozók csoportja kapkodó tekintettel fürkészi a vonatból kihajolókat. Egyesek le-, mások meg felkiabálnak lehetetlen nyelven, és megértik egymást.
Még nem állt meg teljesen a vonat.
  Értünk is kijönnek az állomásra. Egy budai barátunk ismerőse már évek óta idekint él, annak írtunk és sürgönyöztünk, hogy jöjjön ki az' állomásra és segítsen át minket a kezdet nehézségein. Azonkívül van nálunk egy levél Sipos Lacitól, aki már volt Párizsban, és beajánlott minket a hotelbe, ahol annak idején lakott. Levelében megírta, hogy mi tanulmányútra megyünk ki: franciául nem tudunk, olcsó szobát adjanak nekünk, továbbá tisztességes emberek vagyunk, ne is beszélgessenek velünk, szóval legyenek kímélettel.
A vonat lassan megáll, és mindenki leszáll.
  Nézünk ki az ablakon, hogy ki keres minket, de nem látunk senkit.
- Látod ezt a francia embert? - mondom Palinak.
- Látom. Ki az?
 - Az előbb azt mondta egy pasasnak, hogy „ui". Gyönyörű kiejtése volt.
  Minket senki se keres, a nevünket se kiabálják, ahogy ezt a levelünkben kértük.
 - Ne maradjunk a vonatban, hanem szálljunk ki, hogy láthatóbbak legyünk.
   Pali az ablakon keresztül leadta nekem a csomagokat. Egy hordár rögtön odajött, és úgy csinált, mintha ő is hozzánk tartozott volna, elkezdte fesztelenül ráncigálni a bőröndöket. Míg. erre vigyáztam, Pali hirtelen eltűnt.
Végre megjelent újra.
 - Légy szíves, ne sétálj itt a pénzes zacskóval a nyakadban, mert az idegeim nincsenek vasból.
- Az illető nem jött ki.
 - Akkor ne várjunk itt tovább, hanem vitessük ki a bőröndjeinket egy hordárral, és menjünk el arra a címre, amit kaptunk.
- Hordárt nem lehet fogadni.
- És miért nem? Nem mersz szólni neki? Nézd,
hogy néznek.
- Nem az, de a zacskóban van a pénz. 
- Hát vedd ki belőle.
- Nem lehet. Te még nem is tudod, mi történt a
zacskóval.
- Mi történt?
- Berta néni rávett, hogy óvatosságból az ingemhez varrjam. A pénzt csak úgy vehetem elő, ha
egyúttal leveszem az ingemet is.
Egyáltalán, hogy ilyesmire rá tudták venni!
A bőröndök rettentő nehezek. Az ember kezét
vágja a bőrönd fogantyúja, a bőröndök pedig minden lépésnél a térdünkhöz ütődnek.
Olyan lassan vergődtünk kifelé, hogy a peronon
már nem is hatottunk érkezőknek, hanem elutazóknak, és Palit majdnem felültették egy konstantinápolyi vonatra.
Végre remegő lábakkal, nagyokat fújva kiértünk
az állomás elé.
- Tudod most mi lesz, Palikám?
Mi lesz?
Te itt most le fogod vetni az ingedet. Ne is
csodálkozz, mert én egy lépést se megyek tovább
gyalog. Nem így képzeltem el a tanulmányutat.
- Előbb taxit kell keresni.
Amint így nézelődünk, egyszer csak odajön hozzánk két szegényesen öltözött alak, és az egyik megszólít minket:
- Maguk magyarok? 
- Igen.
- Tanulmányútra jöttek az urak?
- Igen, de lehet, hogy végképp - mondom én. 
- Micsoda szakmabeliek?
- Író vagyok! - mondja Pali, s érzem a feleletéből,
hogy csak azért válaszolt neki, mert kivételes helyzetben vagyunk.
A rongyos alak erre elkezd röhögni, és odaszól a társának:
- Hallod, Angyalka? A mókus író.
Angyalka is röhög. Angyalka papucsban van.
Dermedten nézem. Ezek nem úriemberek. 

- Jó lesz tányérpucolónak - mondja és köp.
- Na és maga micsoda? - kérdi tőlem.
- Én? - mondom. (Énrajtam ez nem fog röhögni.) 
- Igen, mi maga?
- Én ember vagyok.
- Ja! - mondja csalódottan, és nem érti. - Ezt a
szakmát nem ismerem. Hát sok szerencsét az uraknak. Ne csüggedjenek. Ugye, Angyalka? Angyalka bólint, hogy ne csüggedjünk.
- Taxit akarnak, ugye? Na, várjanak, majd ideszólítok egyet. Adjanak ide egy kis pénzt.
- A pénz csak megérkezéskor lesz - mondja Pali
misztikusan.
Összesúg Angyalkával, aki aztán odaint egy taxit.
Unottan kezet fog velünk. Az öcsém, aki nagyon
arisztokrata érzelmű, Angyalkával is kezet fog. Ebből látom, hogy egész belseje fel van dúlva.
Megmutatjuk a sofőrnek a levelet, rajta a hotel
címe. A sofőr nem ismeri ezt az utcát. Elővesz egy
kis könyvet, és abban keresgél. Az már biztos, hogy
nem valami előkelő negyedbe megyünk.
Felrakjuk a bőröndöket, és indulunk. Úgy nyüzsögnek körülöttünk a taxik, mint a hangyák.
- Nézd, ez Párizs! - mondja Pali.
- Majd utólag megnézem. Most vedd le gyorsan
az ingedet, és elfelezzük a pénzt.
Eleinte úgy tett, mint aki süket, aztán nagy lassan
nekivetkőzött, de egyszer csak megmerevedett egy
furcsa pózban, és halálsápadtan hebegte:
- Nincs.. meg... a... nincs... 
- Mi! - ordítom. - Nincs!
Nagy ég, a zacskóról beszél!
- Szólj! A zacskó az, ami nincs? Még hebegni se tud.
Tapogatom neki a csupasz mellét, mert nem hiszek a szememnek sem.
- Azt mondtad, hogy az ingedhez varrtad? - Igen...
  Úgy látszik, elvesztette az eszméletét is. Ezek után még szép tőle, hogy egyáltalán rám néz és beszél.
- A vonaton még megvolt?
- Igen.
Nem nyúlt Angyalka a melledhez?
- Nem.
 Jézus Mária, hát még ez is? Itt vagyunk Párizsban, zacskó nélkül, egy taxiban. Franciául csak anynyit tudunk, hogy merci és bonjour, de ha megérkezünk, a sofőrrel szemben épp ezeket a szavakat nem lehet majd igénybe venni. Legfeljebb még azt lehet neki mondani, hogy doucement s'il vous plait. A súlyos bőröndökkel futni mégsem lehet. És ha lehetne is, hová futunk? Meddig és miért?
 - Palikám, most már ne szégyelld magad, és vesd le egészen az ingedet, különben a sofőr úgyis leveszi rólad, amint megérkeztünk. Rettenetes megérkezés lesz. Szinte fantasztikus.
Egyszer csak felsikoltott:
- Megvan!
A szeme tele volt könnyel.
- Hol volt?
- A hátam közepére csúszott. Elszakadt a varrás.
 - Hála az úristennek! Most rögtön add ide a felét.
A felét nem adja, mert idegesíti a' számolás.
- Akkor adj ide valamit.
Idead tíz frankot.
 - Tíz frankot adsz nekem? Mit csináljak tíz frankkal?
 - Mit csinálj vele? Látod, hogy nem lehet neked pénzt adni, mert mindjárt azt kérdezed, hogy mit csinálj vele? Ne csinálj vele semmit. Nem azért adtam, hogy elköltsd, hanem hogy eltedd.
- Szóval emlékbe tegyem el.
  Csak a szemébe nézek, és látom, hogy máris magához tért.
- Hol vannak a franciakönyvek?
- Úristen!
  - Mi az, hogy úristen? Mondd egyszerűen, hogy nincs.
  - Te voltál az, aki mindent kiszedett a bőröndökből és a vonaton hagyott.
- Szóval egy könyvünk sincs? Se szótár, se semmi?
  - De van. Egy kis könyvünk még maradt. De ez is csak úgy, mert óvatos voltam és a zsebembe tettem.
  Megnézem a kis szótárt, amivel úgy henceg: a francia nyelv sajátosságai dióhéjban. Még jó, hogy nem mogyoróhéjban.
  Közben megérkezünk egy olyan keskeny utcába, hogy éppen csak elfér benne az autó.
A rue des Canettes 14. szám előtt megállunk.
   A sofőr lerakja a bőröndöket. Az öcsém fizet. A sofőr alázatosan köszön. Nem kérdem, mennyit adott neki, mert a keze csak úgy remeg belé. A sofőr iszonyú gyorsan elmegy. Úgy rémlik, hogy a pénznek olyan színe volt, mint egy százfrankosnak. Pali verejtékezik. Kár itt egy szót is szólni. Jól nézünk ki. Csak társasutazás keretében lett volna szabad kiutazni.
  Bemegyünk a hotelbe. Olyan sötét, akár egy pincelejárat. Jobbra egy üvegajtó, ott benézünk.
  Egy ronda nő székre tett lavórban mosogat valamit. Ezt se értesítette senki a megérkezésünkről. Mellette a földön egy kislány víztócsában pancsol a lábával. Idill! Pali bekopog. A nő előrehajol, felénk hunyorít, aztán legyint egyet. Pali újra kopog. Esküszöm, hogy a nő nem fog kijönni. Én még ilyen hotelt nem is láttam!
  Jobbra az üvegajtó mellett egy piszkos kisablak van, akkora, mint egy l?rés. Odajön az asszony, kidugja a fejét, és máris veszekszik.
  Pali nem szól neki egy szót sem, csak beadja a kisablakon a levelet, akár a postán szokás.
  A nő rögtön visszaadja, és mérges. Pali megint bedugja a levelet, a nő megint csak visszaadja neki.
 . Én is megpróbálom beadni a levelet a nőnek, de nekem is visszaadja. Mutatom, hogy olvassa el, de nem érdekli. Megint csak visszaadja. Már egészen piszkos és gy?rött a levél.
Egyenesen fantasztikus.
 - Félelmetes, az istennek sem akarja elolvasni! El sem fogadja.
  - Talán nem tud olvasni. Valaki olvassa fel neki a levelet.
Valaki. Szóval én.
 Fel akarom tépni a borítékot, a nő erre kinyúl a kisablakon a vizes kezével, és nem engedi. Ki látott már ilyet? Még felbontani sem engedi. Hevesen gesztikulál, és egyre az ajtóra mutat.
 - Gyere! - mondja Pali. - A végén még megvernek bennünket.
 - Bonjour - mondom, de ez tulajdonképpen nem is a nőnek szól, csupán gyakorolom magam a nyelvben. Egy ilyen szemtelen nőnek nem is érdemes köszönni.
 - Értetted te ezt? Egyáltalán számítottál erre, amikor ezt az ajánlólevelet kaptuk?
 - Nem. Én már csak attól félek, hogy mi nem is Párizsban vagyunk.
- Hát hol?
- Mit tudom én! Csak ne volnék úgy megijedve.
Pali a járda széléről visszafordul.
- Pedig ez hotel.
Egyáltalán, majdnem minden második ház hotel.
 - Legjobb lesz, ha kiveszed a borítékból a levelet, és címzés nélkül adod oda a legközelebbi hotelben. A megszólítás a levélben úgyis csak annyi, hogy Madame és Monsieur. Ez bárkinek szólhat, egy régi lakó nevében íródott. Ezt akármelyik hotelben odaadhatjuk.
- Igazad van.
 Bemegyünk a legközelebbi hotelbe. Pali kiveszi a levelet a borítékból és odaadja megint egy nőnek, aki kedvesen mosolyogva elénk jön. A csípőjét ringatja, holott már hatvanévesnél, is több lehet. Ő aztán elolvasta a levelet.
  Amint a végére ért, az arca elborult, és azt mondta:
- Kiesz?*
Tisztára érthetetlen! Benne van a levélben, hogy
nem tudunk franciául, akkor meg minek kísérletezik velünk?
A nő a levélben a barátunk aláírását mutogatja.
- Kiesz? Kiesz?
   * Eredeti francia helyesírással: Qui est-ce? Magyarul: Ki ez? (Szerk.)
 Mondom a Palinak, mondd már rá, hogy ui, hadd nyugodjék meg, máskülönben sose lesz vége. 
 - Mondd te!
- Neked jobb a kiejtésed..
  Hát mind a ketten mondtuk. (Jó érzés franciául beszélni!)
  A nő úgyszólván minden átmenet nélkül hirtelen megdühösödött, és egyszerűen el akarta venni az összes csomagjainkat. Pali nem is várta a magyarázatot, csak azt a bőröndöt nem engedte piszkálni, amelyikben az ő ruhái voltak.
  Ha a nő az én bőröndömet elveszi, kénytelen leszek üvölteni.
  A hatvan éven felüli nő hirtelen mást gondolt, és zavaros kiabálások közepette berohant az irodába, kirántott egy fiókot, kivett egy csomó papirost belőle, és azokat dugdosta az orrunk alá.
A papirosok számlaszerűek. Azt mondta Pali:
  - Fogd gyorsan a csomagjainkat, és gyerünk innen, én már tisztán látom a helyzetet. Innen egy Kiesz nevezetű magyar fizetés nélkül távozott, és most az ő barátjának néznek minket, és ezért akarják elvenni a bőröndjeinket.
Gyorsan felkapjuk a holminkat, és menekülünk.
A nő utánunk rohan, és az én karomat ráncigálja. Épp az én bőröndöm kell neki. Elém ugrik, és az arcomba kiabál.
  Védekezni nem lehet, mert mind a két kezem tele van. Ha leteszek egy csomagot, rögtön felkapja, és elszalad vele. Először vagyok Párizsban, de ezt a trükköt már ismerem.
  Az arcába fújtam, amire megrettent, és a falnak ugrott. Később viszont valószínű, hogy megátkozott minket. Egy órája sincs, hogy Párizsban vagyunk, és már megátkoztak minket.
  - Pali, azt a levelet dobd el rögtön! Azzal a levéllel még nagy bajunk lesz. Gyerünk be akármilyen hotelbe, és integetéssel egy napra vegyünk ki szobát. 'Holnap pedig majd jobban utánanézünk a dolognak.
Az utca elején még egy hotel. (Valóságos hotelnegyedben vagyunk.) Itt csak Pali megy be, én pedig kint vigyázok a bőröndökre.
 Félóra múlva kijön, az egyik füle meglepően vörös, és azt mondja, hogy nagyszerűen megértették. Az az érzésem, hogy Palit felpofozták a kiejtése miatt. Illetve félreértették a taglejtéseit, mert hiszen a kezével beszélt. Azt állítja, hogy kivett egy szobát egy napra. Az ára tizenöt frank. Már ki is fizette.
 Jön egy merev képű férfi, megfogja a bőröndöket, és megindul velük a csigalépcső felé. Mi utána. Felérünk az első emeletre, ezt inkább sejteni, mint látni, mert sötét van. Kinyit előttünk egy szobát, beviszi oda a bőröndöket, és azt mondja:
- Voilá! - azzal el is megy.
- Merci! - kiáltok utána, amikor észre térek.
 Az ember ne mulassza el az alkalmat a beszélgetésre. Megy már a dolog, csak bele kell még jönni.
  A szoba meglehetősen sötét, dacára annak hogy, egy két ablaka is van. Az ablakok mindjárt a padlótól kezdődnek, tehát szórakozottan fel-alá járni a szobában nem szabad. Még utóbb tévedésből kimegyünk az ablakokon. Van egy igen széles ágy, egy asztal, két szék, egy mosdó és egy szekrény.
Pali kinyitja, a szekrényt, de becsapja rögtön.
- Mi volt az?
- Egy egér volt benne.
  Közben az egér mégis kijött, de a szekrény alól. Szóval a szekrénynek van még egy kijárata. Vagy ez egy másik egér? Nem is jó rágondolni. Kár, hogy nincs retúrjegyünk.
  Megnézem a szobaajtót, kisül, hogy belülr?l nem is lehet bezárni. Pali is keres valami reteszfélét rajta,
ami nincs. Ha valaki meg akar fojtani minket, csak
besétál a szobába, én oldalt hajtom a fejem, ha
alszom, szépen előrefordítja és megfojt. Palit is
megfojtja. A zacskó pénz mindjárt a kezébe akad,
nem is kell sokat keresgélnie.
És ezért utaztunk mi ide ki. Reszketni kezd mind
a két lábam.
Pali kinéz az ablakon is. Leugrani reménytelen,
ezt már én is konstatáltam.
A szoba olyan kimondottan ronda, hogy itt karriert csinálni nem is lehet. Én már mennék is haza a legelső vonattal.
Senkinek a véleménye nem érdekel. Pénzért kell sürgönyözni.
- Kedvezményesen nem lehet hazautazni?
- Nem.
- Itt hibáztuk el az életünket.
 Pali szerint most mosakodjunk meg, és nézzünk egy kicsit körül a környéken.
   Meg is mosakodtunk, de nem találtam benne semmi élvezetet. Halálveszedelemben nem tudok jóízűen mosakodni.
  Miután rendbe hoztuk magunkat, bezártuk a szobát, és lemerészkedtünk az utcára.
  Érdekes, hogy csak kívülről lehet bezárni az ajtót. Szóval ebben a szobában csak akkor van biztonságban az ember, ha elmegy hazulról.
  - Palikám, ne menjünk messzire a hoteltől, és nézd meg jól minden szembejövő embernek az arcát, hogy könnyen visszataláljunk.
  Alig mentünk pár lépést a piszkos kis utcában jobb felé, kiértünk egy szép nagy térre. Baloldalt egy hatalmas templom, előtte a tér közepén szökőkút, és körös-körül szép, normális házak. Hihetetlen!
- Hol itt a Bois de Boulogne?
  Csak ne idegesítsem őt. Miért? Egy világosszürke puhakalapot is kell venni. Egyelőre még nem szólok, mert szokatlan a környezet.
  Óvatos, felderítő sétánk közben találtunk egy kis kávéházfélét, ahol levelezőlapokat, bélyeget meg cigarettát is árultak. Rögtön vettünk egy csomó képeslapot, és nekiültünk lapokat írni. Két kávét rendeltünk, vajat meg kenyeret hozzá, és fogalmunk se volt arról, hogy ez az utolsó uzsonnánk nyilvános helyen, emberek között. Pali cigarettát is vett, persze a legolcsóbbak közül. Sárga pakliban húsz cigaretta van. A dohánya szép fekete, akár a jó termőföld, de a szaga is olyan.
 A levelezőlapokat megírtuk. Ilyenkor még a halálos ellenségének is ír az ember. 
 Megfogalmaztam a sürgönyt is.
 
“Szerencsésen meggondolatlanul Párizsba érkeztünk. Stop. Pénzt kérünk, nehogy éhen halljunk. Stop- az idő kedvező.
						Laci”
- Mi ez, hogy: szerencsésen meggondolatlanul?
 - Azért, hogy ne aggódjanak, és a távirat is olcsó legyen... Tömören fejeztem ki magamat.
- A stopok feleslegesek.
 - Épp azt akarod kivenni belőle, ami a dolog komoly színezetét adja?
 „Az idő kedvező" helyett azt írtuk, hogy: „rengeteg műemlék van". Ez komolyabban hangzik.
 Utána hazamentünk vacsorázni. Még nagyon sok élelmiszerünk maradt, különösen sok a fasírozott hús és a kemény tojás. Képzelem, mit adtak volna még, ha megtudják, hogy Párizsba megyünk.
 Vacsora után mindjárt lefekszünk. Hiába sietek a levetkőzéssel, Pali egy gyors mozdulattal megelőz, és elfoglalja az ágy belső részét. Most fekhetem az ajtó felőli oldalon. Szóval engem fognak megfojtani először.
 - Pali, te jól ismersz engem kiskoromtól kezdve. Tudod jól, hogy nem félek, de az ajtót bezárni nem lehet, azt tanácsolom neked, hogy toljuk a szekrényt az ajtó elé.
- Jól van. De te is ismersz engem?
 - Én is ismerlek téged. Tudom, hogy egyszer éjfélkor átmentél egy temetőn, az igaz, hogy véletlenül, de átmentél mégis.
- Ne toljuk az ágyat is az ajtónak?
  - De toljuk. Mindez persze magunk között marad.
- Úgy van. Férfiak vagyunk.
 Szóval az ajtó elé toltuk az összes bútort, és én is lefeküdtem.
 Az utcai lámpa fénye bevilágít a szobába. A csigalépcső lépések zöreje alatt nyikorog. Ebben a hotelben állandóan jönnek-mennek.
Most meg valaki papírokat zörget az ágyunk alatt.
- Hallod?
- Hallom.



- Hány óra lehet?
- Fél tizenegy.
- Szóval kísértet még nem lehet. 
- Egér lesz.
- Egér?
- Az, akit előbb láttunk.
  - Adj neki egy kis fasírozottat, hogy megnyugodjék.
  - Nem lehet. A fasírozottat a kis bőröndbe raktam, azt meg a nagy bőröndbe, annak viszont a kulcsa a kézitáskában van,. azé meg itt van nálam. Te nyúltál most hozzám?
- Én? Megőrültél?
  Valaki hozzám ért. Valami végigfut a hátamon. Ez lesz a hideg.
  - Palikám - mondom neki, és kétoldalt lefogom a szájam szélét, hogy ne remegjen a hangom. - Nyugodj meg! Látod, hogy én milyen nyugodt vagyok. Gondolj arra, hogy a bátyád vagyok.
  De nem tud arra gondolni, mert felül az ágyban, és csak néz meredten a levegőbe. Már látom, hogy az lesz a vége, hogy halálra fog idegesíteni.
  Most énhozzám ért valaki innen, az ajtó felől, diszkréten, mintha csak egy ujjával bökött volna meg. De nekem éppen elég. Egy párducugrással formálisan a falnak ugrom, ahol a villanykapcsoló van, és felcsavarom.
  Abban a pillanatban egy egér ugrik le az ágyról. Rémülten, lihegve nézem. Pali arckifejezése olyan, mint egy tébolyodotté. Hát hogy képzeli ezt az egér?!
- Mit jelent egér franciául?
Mi vagyok én? Lexikon?
- Jellemző rád, hogy azt nem írtad ki a szükséges
szavak közé. A sast, azt kiírtad.
- Az egér nem közszükségleti cikk. 
- És a sas, az igen?
Hirtelen elhallgattam, mert ebben a pillanatban megjelent újra az egér: kijött a mosdó alól
körülnézni.
- Vigyázat, már jön a kutya.
Egy pillanat alatt az ágy tetején álltunk.
- Ez egy másik egér lesz. Sokkal molettebb, mint a	másik.
- Hát hány egér van ebben a szobában?
 - Nem tudom, de itt csendben lenni nem szabad. Palikám, ez ellen csak egy orvosság van: zajt kell csapni. Ha te is ütögeted az ágy szélét jobbról, meg én is eminnen balról, az egér nem mer idejönni, és mi nyugodtan alhatunk.
 
 8.
 
  A kocsiúton egy ronda, szakállas kis ember kétkerekű kocsit tolt	 maga előtt, a kocsin egy-két szék volt, a kis ember kezében pedig egy repedt kis trombita,és időnként vígan trombitált vele.
Tatarata... tata...
 A többi járókelő egyáltalán nem csodálkozott ezen. Pali rám néz, és nem szól egy szót sem, én is ránézek, de nem szólok egy szót sem. Most mi ez?
 Tőlünk balra a,harmadik utcában jártunk. Vagy csak a másodikban? Már magam sem tudom.
 - Te Pali, mi csak megyünk, de vissza fogunk mi még egyszer találni?
- Akarsz reggelizni, vagy nem akarsz?
- Mi az, hogy!
- Amíg engem látsz, ne félj.
 - Én csak attól félek, hogy egyszer majd nem látlak. Remélem, a zacskót már nem hordod az inged alatt? Vedd a kezedbe, és időnként mutasd meg nekem. Utóvégre férfiak vagyunk, vagy mi!
 Már két olyan helyet is láttam, ahol reggelizni lehetett volna. Úgy látszik, nem merünk sehová sem bemenni, csak járkálunk céltalanul. Végre megáll Pali az ötödik kis kávéház előtt, és előreenged.
- Parancsolj kérlek!
 Ugy	nem szeretem, ha az öcsém udvariasmIlyenkor az 	az érzésem, hogy kettőnk közül valamelyik beteg.
   Ez a kis kávéház, ahol reggelizünk, nagyon furcsa. A közepén kifli alakban húzódik a pult, mögötte a pincér és háttérben kávéfőző masinák, likőrös és boros üvegek egész hadserege. Kívül, a pult körül a vendégek, akik állva reggeliznek. Lapok persze nincsenek, és ülve senki se reggelizik. Most mi ez? Hát hol üldögélnek ezek?
  A kis kávéháznak két oldalfala mozaikkal van kirakva.
  Szót sem érteni abból, amit körülöttünk beszélnek. A reggelit mutogatással kérjük. Pali rámutat egy úr kávéjára, aztán kettőnkre is. Az ilyesmi ijesztőleg hat. Néha már magunk között is jelekkel akarunk beszélni.
  Pali mindenütt papírpénzzel fizet, még akkor is, amikor gyujtót vesz, mert semminek sem érti meg az árát.
  Arra gondol a szerencsétlen, hogy mi lesz velünk,. ha nem lesz több papírpénzünk, és mégsem tanultunk meg számolni. A sok aprópénz összegyűlik a zsebében, és minden lépésre úgy csörömpöl vele, mint tehén a kolompjával. Utánunk is fordulnak az emberek az utcán.
  Én csak attól félek, hogy valaki még utóbb leüti, vagy leszakad a nadrágja, de mégsem adna a pénzből, még egy kis marokkal sem, hogy együtt cipeljük az élet terhét.
  Az is idegesít, hogy a nagyobb értékű aprópénzeket újra a zacskóba teszi, s ilyenkor a fél Szeme mindig rajtam van, úgy látszik, el akarja előlem valahová ásni, de aztán mégis zsebre teszi, én meg csak megyek utána boldogtalanul, mert mindenüvé mindig követnem kell, elvégre az életemről van szó.
  Minek dugdossa előlem a pénzt? Szeretném, ha valaki ezt érthetően megmagyarázná nekem.

Fel kell keresnünk egy itteni magyart, akinek a címét megkaptuk még Budán. Ő majd sok hasznos tanácsot ad nekünk.
 Az illető magyar a Montmartre-on lakik, egy felfelé kanyarodó szűk utca öreg hoteljében. (Metrón mentünk oda.) A hatodik emeletre kell fölmenni és bekopogni egy csúnya, barna ajtón.
Erre kijött egy ijedt szemű nő.
 - Monsieur Wilkmann - mondja Pali, és mutogat befelé-
 A nő igent is meg nemet is int. Ki érti ezt? Majd eltűnik pár pillanatra, és visszajön egy vekkerrel, azon mutogatja, hogy mikor lesz dél. Hihetetlen, hogy milyen sokat lehet jelekkel kifejezni. A magyar . jelenleg nincs itt, de délre hazajön.
- Na, most mit csináljunk? - kérdi tőlem Pali.
   Úrísten, maguk magyarok? - sikolt fel a nő, és a szeme csak úgy csillog. - Hát miért nem mondták mindjárt?
Senki se kérdezte.
 ŐWilkmann Béla felesége, üljünk csak le. Béla nemsokára itthon lesz.
 Megkínál minket cigarettával, de ez is csak olyan. fekete, mint amit Pali vett tegnap.
 Félóra múlva megérkezik Wilkmann Béla is, és meginvitál minket egy francia vendéglőbe, ebédre.
 Az első francia ebéd tapasztalatai a következők. Sózott sárgadinnyével kezdtük. Utána félig nyers húst kaptunk - belül még véres is volt. Aztán főzelék volt. (A húst és a főzeléket itt külön eszik. Az utóbbit nem is tudom, miért hívják főzeléknek, amikor egyáltalán nem hasonlítható semmiféle főzelékhez.) Egy marék fehér babot kaptunk vajjal, később szakállas salátát. Legvégül fagylaltot ezüstpapírban, kemény volt, mint a kő, és rémes.
 A fehér kenyeret ingyen adják, és mindenki egy kis üveg vörösbort is kap ajándékba. De azt sose hittem volna, hogy a franciák megeszik a kicsike csigákat is. Tudniillik ezt egy mellettünk ülő úr ette ebédre: gombostűvel piszkálta ki, és úgy ette. Utána visszatűzte a gombostűt a kabátja hajtókájába.
 Az ebéd kicsit különös volt, de a bor úgy elbódított, hogy kezdtük magunkat jól érezni. Csak ez a francia cigaretta ne volna olyan rossz!
 Wilkmann véleménye szerint nekem mint festőnek nagy jövőm van, egy-két év alatt feltétlen híres ember leszek. Palinak azt ajánlja, hogy foglalkozzék
59



11 ~:t1
a filmmel, annak nagy, lehetőségei vannak. Ismer is egy itteni magyar filmrendezőt, majd ír neki pár sort az érdekében.
  - Na - mondja, és koccint velünk. - Maguk nemsokára arrivék lesznek. A festészettel és filmmel horribilis vagyont lehet itt szerezni.
De szépen hangzott!
  Lelki szemeimmel már láttam is kettőnket mint gazdag embereket, amint unottan pancsolunk egy teknő színaranyban.
  Pali felírta a magyar filmrendező nevét és címét. A rue Bonaparte-ban lakik.
  Hazajövet végigjártuk a környék összes hoteljeit, hogy új szobát keressünk magunknak.
  Wilkmann Béla megmagyarázta a módját. Az ember azt mondja: „Jó napot! Egy olcsó szobát kérek szépen. Két személyre. Mibe kerül? Majd visszajövünk.”
  A „majd visszajövünk" azt jelenti, hogy sose jövünk vissza, mert nem kell. A franciák nagyon udvariasak, és hasonló esetekben ők is mindig visszajönnek. Ha megfelel az ár, akkor rögtön ki kell venni a szobát.
  Nagyon sok hotelben voltunk, míg végül találtunk egy megfelelő szobát a diáknegyedben.
  Rögtön elmentünk a másik hotelbe a csomagjainkért. Palinak, kétségbeejt? mutogatások után, az úrjézus tudja csak, miért, újra tizenöt frankot kel-lett fizetnie.
  Jóformán az utolsó pillanatban fizetett, akkor, amikor a sötét kép? férfi összeszorított öklét már az orra alá dugta.
- Fizess! - mondtam neki gyorsan.
   Sohasem szerettem, ha valakit a közelemben leütnek.
  A csomagokkal gyalogosan kellett elvánszorogni az új hotelbe. Rettenetes hosszú út volt. Megérkezéskor rögtön le is feküdtem volna, de úgy reszketett a kezem-lábam, hogy egyelőre képtelen voltam levetkőzni.
  Én vittem a nehezebb b?röndöket. Pali azt állította, hogy neki nem szabad nehezeket vinnie, mert akkor nem tudja az útirányt figyelni.
6o
 Közvetlenül megérkezésünk után vad szerelmi bánat kezdett gyötörni. Kételkedem, abban, hogy itt karriert lehet csinálni. Csomagokat cipelni sohasem szerettem. Az ilyesmi mindig letört. A csomaghordás csak arra jó, hogy összetalálkozzék az ember az ísmerőseível. Én ezt már régóta tudom. Ha látni akarod az ideálodat, végy a hátadra egy ládát, és a legelső utcasarkon szembejön veled.
 Itt ugyan senki sem ismert minket, de a csomagcipelésnek mérgező hatása mégsem maradt el. A bőröndök súlya a lelkemre is ránehezedett.
 A hotel tulajdonosai - két fehér hajú öreg néni - ha nem is testvérek, bizonyára rokonok. A hotel szobalánya pedig egy néger nő, aki rikító sárga turbánfélét hord a fején, a szoknyája meg lángpiros, a blúza hupikék.
 A néger nő valahogy előkelően hat, viszont ronda. Szerintem csak milliomosoknak van néger szobalánya. Pali szerint manapság már nincsenek is komoly milliomosok, legfeljebb Rockefeller, aki tíz centnél nagyobb borravalót sosem ad, és úgy néz ki, mint a saját öreganyja a halála után húsz évvel. Akár egy bebalzsamozott múmia.
 Hotelünk a rue Tuiller-ben van, macskafaroknyi utca a rue Soufflot és a rue Cujas között. Az utóbbiban volt egy postahivatal is, ahol rögtön feladtuk a sürgönyt, és megadtuk a címünket is.
A sürgöny feladása után elkezdtünk félni.
 Még mindig rengeteg a fasírozott hús és a kemény tojás. A szobánk az első emeleten van, és az utcára néz az ablaka. Pali se beszél arról, hogy végeredményben mi lesz: karriert csinálunk, vagy hazamegyünk, pedig szeretném precizírozni a dolgokat. Úgy gondolom, hogy egy-két nap alatt kellene karriert csinálni és utána rögtön hazamenni.
 Másnap reggel elmentünk a magyar filmrendezőhöz, elsőnek mégis Pali érvényesüljön.
 A magyar filmrendező akkora szobában lakott, mint egy köpőcsésze, és rettentő ronda hálóinge volt. Épp egy öreg koffert tartott a kezében, amikor ajtót nyitott nekünk. Mindjárt megmagyarázta, hogy azzal tornázott éppen, mert ma reggel új életet
61




kezdett. Amint beléptünk a szobába, majdnem nekimentünk a szemközti falnak. Az ablakot mindenesetre rögtön ki kellett nyitni, a szobának ugyanis nem volt elég levegője három ember részére.
 . A filmrendező már három éve van Párizsban. Azelőtt Berlinben volt. Párizsban nehéz érvényesülni, a filmszakmában pedig egyenesen lehetetlen.
  Pali, szegény, már nem csinál karriert. Na, majd csinálok én!
Hazamenet nagyon jó kedvem volt.
  - Ne félj - mondom Palinak -, ha én érvényesülök, juttatok belőle neked is. Nem teszem a pénzt a nyakamba egy zacskóban. Ezt nem célzásképp mondom.
  - Nem mondanád meg végre, mire alapítod az érvényesülésedet? Mire fel érdeklődsz te a festészet iránt? Mit hazudtad Wilkmann Bélának, hogy te rajziskolába jártál? Egy vonalat se tudsz húzni.
- Megállapították, hogy nagy tehetségem van.
- Ki?
- Cirigli Jenő.
  Azt hittem, összeesik, úgy elkezdett röhögni. Rögtön felszólítottam, hogy ne most röhögjön, hanem két év múlva, amikor viszont már nem lesz min röhögnie.
  És micsoda jogon beszél ő? Mi az, hogy filmszakma? Éppen annyit jártam moziba, mint ő. Szóltam egy szót is az érvényesülése ellen? Még el is kísértem. Piszok egy dolog.
Alkonyatig nem is beszéltünk egymással.
- Hová megyünk vacsorázni?
 - Addig, míg van otthoni élelem, azt kell megenni.
Mondhatom, kedélyes!
 Nézem a fasírozott húsokat, ahogy meghúzódnak egy lapos dobozban, és látom, kettő már hiányzik is, holott Pali tagadja, hogy evett volna akár egyet is.
- Azt hiszed, hogy jó?
 Nem hiszem, és nem is vádolom, csak megállapítottam, hogy kettő hiányzik. Mi az, már beszélgetni se lehet? Már két napja vagyunk itt, és még egyebet se tettünk, mint rémüldöztünk. Körül kellene egy
62
kicsit nézni. Állítólag itt múzeumok is vannak. Napóleon sírját se láttuk még. Az biztos ingyenben van. A táviratot már megkapták az otthoniak. Képzelem, milyen felfordulást okozott.
  Épp ezen gondolkoztam, amikor kopogtak szobánk ajtaján, és benyitott nagy óvatosan a néger szobalány. Valamit elhadart gyorsan, és várta az eredményt.
 Nem tudom, miért van az, hogy idővel szégyenli az ember, hogy nem ért franciául, és ezért ha szólnak hozzá, csak rámondja, hogy: igen.
A néger nő az ui. szóra megnyugodott, és elment.
- Miről beszélt? - kérdezte Pali.
- Tőlem kérdezed?
 - Akkor miért mondtad neki, hogy igen? Hátha azt kérdezte, hogy nem mi voltunk-e azok, akik megöltek valakit a hotelben, és te erre azt mondod neki: igen. Most rendőrért mentek.
 Nem szóltam egy szót sem. Lefekvés előtt nem szeretek vitatkozni.
 Rettentő furcsán kell belefeküdni a francia ágyba. Istenemre olyan, mintha egy óriási levélborítékban lenne az ember. A takarót kétoldalt leszorítják és bedugják a matrac alá, s így kell két lepedő közé bebújni. A borítéknak csak az a része hiányzik, amit leragasztanak. Azt megfordítják, bélyeget tesznek rá, és megcímezik: nagyságos Bihari Lica úrleánynak, Budapest, Hongrie.
 Édes Licám, óvatosan fogd a kezedbe a borítékot, mert én vagyok benne, na és Pali is, de őt természetesen eldobhatod, engem viszont szoríts két meleg, ölelő karod közé. Kimondhatatlanul szeretlek, és csak azért nem tudtam eddig is állandóan gondolni Rád, mert abnormis keretek között élünk. Itt minden percben történik valami rettenetes az emberrel. Ott ültél minden gondolatom árnyékában. Most kelj fel, édesem, és elmegyünk sétálni, karonfogva. Csak azt a szót ki ne ejtsd soha többé a szádon, hogy lapozgatni. Így, könyörgöm.
- Kopogtak - mondja Pali hirtelen.
 Tényleg kopognak, utána már be is nyit a néger szobalány. Már éppen le akartunk feküdni. Megint
63




elmond valamit. Na, most nem szólok egy szót sem, Pali elkezd mutogatni. Kész röhej.
  A néger nő hívogatja őt, és a kabátjára mutat, amit a széktámlára tett (ingujjban voltunk). Pali nyúl a kabátja után, és felveszi, erre a néger nő megnyugszik és elmegy.
- Nem szabad ingujjban ülni?
Én kinézek az ajtón. A néger nő már elment.
  Félórát vártunk, de nem történt semmi. Aztán lefeküdtünk. Öt perce se volt ennek, és úgy verik az ajtót, hogy egyenesen ijesztő.
  A belépőben dermedten ismertük fel újra a néger szobalányt.
  Már nem is beszélt, egyszer?en megfogta Palit, és úgy, ahogy volt, pizsamásan elhurcolta magával. Az ókorban így rabolták a nőket.
  Pali csak negyedóra múlva jött vissza. Egy papírlap remegett a kezében.
- Mi történt?
- Pénzt követelnek.
- Éjszaka?
  - Idenézz! - mutatja a papírlapot. - Négyszázötven frankot követelnek. Ide leírták. Mondtam, hogy ez tévedés.
- Hogy mondtad?
  - Intettem, hogy nem én vagyok az. Mire elkezdtek ordítani.
  - Erre a két öregasszonyra mondtad, hogy jóságos kinézésük van.
Ő azt sohase mondta.
Most mi lesz?
  Közölte a jóságos kinézésű öregasszonyokkal, hogy holnap fog fizetni. Holnap korán reggel pedig elmegy a magyar filmrendezőhöz, és elhozza őt ide tolmácsnak, hogy tisztázódjék a helyzet. Rettenetes tévedés áldozatai lettünk. A magyar filmrendező ugyanis megígérte, hogy bármikor szívesen áll a rendelkezésünkre. Kitűnően tud franciául, és rengeteg szabadideje van.
Éjjel nyugtalanul aludtunk.
  Másnap reggel elrohantunk a magyar filmrendezőhöz. Épp akkor értünk oda, amikor egy barátjával
64
elmenni készült hazulról. Rögtön vállalkozott arra, hogy eljön a jóságos külsejű öregasszonyokhoz, és tisztázza a tévedést.
 - És még azt is fordítsa le nekik, hogy a néger nő ne vigyorogjon állandóan.
 Alig eresztettük össze a. magyar filmrendezőt a jóságos kinézésű öregasszonyokkal, rövidesen kitudódott, hogy vagy a filmrendező, vagy az öregasszonyok, de a két párt közül az egyik semmi esetre sem tud franciául, mert sehogy sem értették meg egymást. A filmrendező már ott tartott, hogy integetett is. Holott mi még nem tartunk ott, hogy egy kis integetésért a szomszédba megyünk.
 - Ezeket az öregasszonyokat nem lehet megérteni, mert nincs foguk - mondta végül.
  Szerencsére a barátja, aki addig kint várt rá, rögtön bejött, és fogatlanul is megértette őket.
 A tévedés tisztázódott. Az öregasszonyok azt hitték, egy hónapra vettük ki a szobát. Viszont fizetni mindig előre kell. Kaphatunk szobát a harmadik emeleten, annak háromszáz frank a havi bére. A szobák ára naponként húsz frank. Mind a két magyar azt ajánlotta, hogy feltétlen a háromszáz frankos szobát vegyük ki egy hónapra. A hazulról küldött pénz mindig késni szokott. Több mint valószínű, hogy tíz napot is várni kell rá, de lehet, hogy többet is. Tíz nap kétszáz frankba kerül, míg így harminc nap csak száz frankkal több. Azonkívül őrültség tíz nap múlva elutazni, ha már egyszer kijöttünk. És az se fontos, ha a szoba nem túl elegáns, úgyis csak aludni jár bele az ember. Ők tudtak volna nekünk olyan szállodát is ajánlani, ahol 150 franknál többet semmi esetre sem kell fizetnünk. Innen viszont már azért sem költözhetünk el, mert hazasürgönyöztük a címünket.
 Kivettük a háromszáz frankos harmadik emeleti szobát. Pali nyugta ellenében rögtön ki is fizette.
 Új szobánk kimondottan szép ronda szoba. Gyönyörű kilátással egy tűzfalra. Olyan sötét, hogy nappal is villanyt kell égetni benne.
 Addig is, míg felviszik oda a dolgainkat, elmentünk sétálni egyet a két magyarral a boulevard

65


67
 St-Michelre. Egyet-mást mindjárt megmagyaráztak nekünk. Diákvendéglőben kell étkezni. Nem messze tőlünk, pont a rue Cujas-ban van a legolcsóbb diákvendéglők egyike, ahol három frank huszonöt centimes-ba kerül egy négyfogásos ebéd. (Előétel vagy leves, hús, főzelék vagy hal, sajt vagy gyümölcs, esetleg sütemény.) Kenyeret annyit ehet az ember, amennyit csak akar. Ingyen adják még a kis üveg vörösbort is, esetleg sört vagy limonádét, ki hogy akarja éppen. Ha tíz ebédjegyet veszünk egyszerre, csak három frankba kerül egy étkezés.
  Reggelizni a kis bisztrókban szokás, a pult mellett állva, mert állva olcsóbb, ülve viszont drágább. Szeretném tudni, hogy fél lábon állva mibe kerül az ügy.
  Az idegeneket már nem imádják. Jól teszi, aki eltitkolja, hogy idegen. A vérbeli francia sohasem veszi le a kalapját, és bal kézzel fog kezet. És nem azt mondja: comment vous portez-vous? (Hogy érzi magát?), ahogy a hülye tankönyvekben írva vagyon. Hanem: ca va? (Az megy?) Micsoda marhaság!
  A diáknegyedben, ahol lakunk, nincs monsieur megszólítás, hanem azt mondja az ember: mon vieux (öregem), és félni senkitől sem szabad, mert rögtön mindent drágábban számítanak.
  Ha kevés a pénzünk, és spórolni akarunk, hogy tovább maradhassunk, vezessük be a napi egyszeri étkezést. Akkor az ebédelésnél úgy telezabálhatja magát az ember fehér kenyérrel,'hogy szinte mozogni sem tud, megiszik rá, öt-hat liter vizet, és másnap délig kibírja.
  Ha szükségünk lesz valamire, keressük fel őt - mondta a magyar filmrendez?. Minden este kilenc órától éjfélig a művészkávéházban található. Rotonde-nak hívják a kávéházat, a boulevard Montparnasse és a boulevard Raspail sarkán van.
 A néger nő már felköltöztetett minket az új szobába, közben a lapos dobozból öt darab fasírozott hús hiányzott. Nem azért mondom, hála az Istennek, de mégis furcsa.
 Elmentünk ebédelni a rue,Cujas-ba, a diákvendéglőbe. Pali tíz jegyet vett, és visszakérte a tíz 66	
frankot, amit a megérkezés napján adott nekem, hogy nálam is legyen pénz.
 Az ebéd furcsa volt, és félórára rá már újra éheztünk. Úgy látszik, muszáj kenyérrel teletömnie magát az embernek. Az ilyen étkezés után már cseppet sem csodálatos, hogy az itteni nők soványak és laposak.
  Ebéd után hazamentünk. Otthon újra eltűnt két fasírozott hús.
 - Palikám, valaki rájár a fasírozottakra. Elvetemült ízlése lehet.
- A néger nő!
  Három darab volt még. Egyet-egyet megettünk mi, maradt még egy. Szegény néger nő ebből már nem tud majd mit ellopni.
  Délután levelet írtam Licának. Nagyon szép, megható levél volt, már a harmadik, sűrűn teleírt oldalnál tartottam, amikor Pali megkérdezte:
- Kinek firkálsz te itt?
- Egy nőnek!
- Bélyegre nem adok pénzt.
  Rögtön követeltem, hogy adja ki a jussomat. A saját érdekem miatt nem adja. Ha megjött a pénz, és megvehette visszafelé a vasúti jegyeket, akkor a maradék pénzt majd elfelezi. Piszok alak! Még Napóleon sírját se láttuk!
Este elmentünk a diákvendéglőbe vacsorázni.
  Pali egyre hangsúlyozta, hogy ez egy kivételes nap, immár másodszor étkezünk, ne hagyjam befolyásoltatni magam a gyomromtól. Nem tudom, miért akarja, hogy megutáljam. A jövőben olcsón öszszevásárolt vacsorák lesznek.
  Étkezésnél nem is rendeltem ugyanazt, amit ő, hogy így is kifejezzem megvetésemet. Ebből kifolyólag olyan szerencsétlenül vacsoráztam, hogy rögtön elhatároztam, semmi esetre sem csinálok itt karriert.
  A vendéglőből kijövet beleütköztem valakibe. Szörnyen ismerősnek tűnt fel. Az illető is ijedten nézett rám, aztán hirtelen felordított:
- Radonyi, te vagy az?
- Igen. Te ki vagy?





- Én vagyok Braun, aki együtt járt veled elemibe.
  Úristen, a Braun Pityu, akit vízfejűnek csúfolt az osztály. Mit csinálsz te itt? Már két éve itt van, könyvkötő. Mi csak úgy tanulmányúton vagyunk. Hol lakunk? Itt és itt. Holnap délelőtt feljön hozzánk, mert vasárnap nem dolgozik. Holnap Napóleon sírját akarjuk meglátogatni. Ő is jön. Remek! Érdekes, hogy a Braun Pityu itt van.
  Az egyetlen fasírozott húsnak a fele hiányzott. A néger nő ellopta a másik felét. Fantasztikus! Még az Eiffel-tornyot se láttuk.
Pali összead és kivon.
  - És miért nem adsz te nekem bélyegre. pénzt, hogy az ideálomnak írhassak?
  - Az luxus - mondja. - Már mindenkinek írtunk képeslapot.
- És világosszürke puhakalapra se adsz pénzt? 
- Nem.
  Ezek után lesheti, mikor nézem én meg vele Napóleon sírját.
9.
  Braun nem jött el, holott egész délelőtt vártuk. A diákvendéglőben sem volt. Otthonról még mindig nem jött semmi hír. A mellettünk levő szobában egy japán fiú lakik, aki minden áldott nap levelet kap valakitől: japán levelet. Biztosan nőtől kapja.
  Délután elmentünk a. közeli kertbe sétálni. Láttunk egy nagyon szép nőt is, de úgysem lehetett volna feleségül venni, mert már egy gyereke is volt.
 - Hol •az Eiffel-torony? - kérdem Palit, mert szeretek művelődni.
Egyelőre pénzkiadásról szó sem lehet, ne is kérdezősködjem. Addig,, míg útiköltséget nem küldenek
hazulról, óvatosnak kell lennünk. Ha már tudjuk,
hogy mennyi pénzünk marad, megnézünk mindent.
Később a boulevard St-Michelen is végigmen
68
tünk. Még a kalapüzletek is nyitva voltak, pedig vasárnap volt. Mégis hazamentünk.
  Pali végigfeküdt az ágyon, csak úgy ruhástul, és kiöntötte maga mellé a zacskó pénzét, hogy azt számolgassa. Ez zsugorinak született.
  Kinéztem az ablakon, de a tűzfal rettenetes ronda volt, és rossz szagot is árasztott, alig pár centiméter-re állt az orrom előtt.
Kis idő mulva megszólal Pali:
  - Ma vasárnap van, ezt meg kell ünnepelnünk valahogy. Menj le, és vegyél valami meglepetés ennivalót uzsonnára.
Egy frankot adott. Nem lesz nagy meglepetés.
- Nem tudok beszélni.
  - Mutass rá valamire, és mondd azt: ici combien? Ha nem több, mint egy frank, vedd meg és hozd haza.
  Szép tőle, hogy egy frankot még a kezembe mer adni.
  Megpróbálom leírni, hogy mit vettem uzsonnameglepetésnek. Harminc centiméter hosszú volt és öt centiméter széles. Hideg volt, és prézlivel volt bevonva, de inkább gömbölyű volt, mint lapos, bár ezt nem merem határozottan állítani. A belsejében pedig egy nagy lábszárcsontféle pihent. És mindössze ötven centimes-ba került - ez az egész ünnepi étel.
  Rögtön kettőt vettem belőle, mindegyikünknek egyet külön-külön. Sohasem szerettem, ha Pali valami ételt elfelez, és a másik fele az enyém. Én ilyenkor már nem tudok ünnepelni. Hiába mondja nekem utólag, hogy, csak azért vágott le magának nagyobbat, mert remegett a keze. Érdekes, mindig az én részembe remeg bele a keze.
  Hogy milyen volt ennek a különös ételnek az íze, arra nem is figyelhetett az ember, amikor ette, anynyira meglepődött az olcsóságán. Jóformán meglepetten ette végig az egészet.
  - Mi volt ez? - kérdezte Pali. - Biztos, hogy ennivaló volt?
 - Valami pié, és itt még mondtak valamit, és anzselé.
69


   Később a magyar filmrendező azt mondta, hogy anzselé az azt jelenti, hogy fagyasztott, pié pedig szarkát jelent. Ez érthető: fagyasztott szarka. Viszont mi a lábszárcsont? És kié? A szarkáé semmi esetre sem lehetett. Hát hol itt akkor a szarka? Expressz ajánlott levél jött hazulról. Már az is félelmetes volt, ahogy a postás belépett a szobánkba és elkezdett franciául beszélni.
  Nem is vettem kezembe a levelet, csak néztem, amint Pali végigolvasta. Úgy látszik, nagyon rövid volt, mert rögtön odaadta.
- Nesze!
- Rémes rövid,. mi? 
- Ühüm.

Édes fiaim!
  Úgy látszik, tökéletesen elment a józan eszetek. Okosabban tettétek volna, ha csak Bécsbe mentek. Egy időben átutaltattam nektek a pénzt. Két hét múlva feltétlen gyertek haza.
Amint a pénzt megkaptátok, írjatok.
Csókol
Apátok.
P. S. A többiek külön írnak.
  - Szenzációs! Még csak fel sem fognak pofozni minket. Látod, hogy nekem volt igazam. Isteni! Ha van egy kis eszed, most rögtön átmegyünk Londonba is.
- A nagy ijedségtől Párizst se látttuk.
- Visszafelé jövet megnézzük.
- Azt hiszed, milliomosok lettünk? Takarékoskodni kell a pénzzel, hogy addig maradhassunk,
amíg a szobánkat kifizettük, szóval még egy hónapig. Azt se tudjuk még, hogy mennyi pénzt kapunk.
Minden körülmények között be kell bizonyítani az
otthoniaknak, hogy nemhiába jöttünk ki.
Magam részéről ezt feleslegesnek érzem. Ő egy hét alatt megtanul franciául 
- Egy hét alatt?
- Csak éppen a legszükségesebbet. Háromszáz
70
Szóvval már egy paraszt is kifejez minden köznapi dolgot. Ennyi szót pedig játszva megtanulok egy hét alatt.
- Szótár nélkül?
 - Várj! Közben megtanulom a nyelvtant is: az igealakokat. Egy hétig csak tanulni fogok: éjjel-
nappal.
- De miből, te őrült? Semmiféle könyvünk nincs.
 - A nép gyermekétől fogok tanulni. Itt van például a néger szobalányunk, egy roppant kedves, ronda nő, akinek be nem áll a szája, amikor a szobánkat takarítja. Őtőle fogok leckéket venni. Rámutatok
egyes tárgyakra, és a válaszát lejegyzem.
Ez volt hétfőn.
   Azt hittem, hogy csak fenyegetőzik, de másnap, ahogy a néger nő takarított, mindenfélére rámutatott a 
 szobában, és a nő válaszait lejegyezte... Fonetikusan tanul. Egész nap a jegyzeteit tanulmányozta.
 Csütörtökön is kitartott még. Már kezdett unalmas lenni. Napóleon sírját se akarta megnézni. Egyáltalán,  miért jöttünk akkor Párizsba?
Csütörtök délután levél jött hazulról: hosszú levél volt. A nagymama megmondta a véleményét benne. A mama is félbolondoknak nevezett minket, és rengeteg tanácsot adott. Mire vólt ez jó? - kérdezte. Végeredményben nem is volt olyan borzasztó levél. Kétezer frankot fogunk kapni. Talán már meg is kaptuk? - írták. (Még nem kaptuk meg.) Rögtön írjunk, és két hét múlva menjünk haza. Úgy csináljuk a dolgot, hogy egyenesen Zalába utazzunk. Egy napot se töltsünk Pesten. Anna néni már a múlt héten megérkezett. Miért nem írunk semmit a bizonyítványokról? Stb.
  Pénteken megkaptuk a pénzt is. Hurrá! Csak egyedül tudtam örülni neki, mert Pali egyre tanult. Amint meglátta valahol a néger nőt, már mutogatott neki, és beszélt is hozzá.
- Nem megyünk Napóleon sírját megnézni?
- Hagyj békét nekem hétfőig. Addig sehová se
megyek.
Pontosan egy hétig tanult, vad dühvel, irgalom
nélkül. Két és fél kiló jegyzetet is csinált. Ha szól-71


tam hozzá, értelmetlen válaszokat adott. (Ez az ember halad!)
  Egy hét leteltével, egy esős reggelen Pali elém állt. Sohasem fogom elfelejteni, éppen avval foglalkoztam, hogy megszámláljam, hány gyújtó van egy gyufaskatulyában. (Bevallom, nem vagyok barátja a tétlenségnek, a. renyhe, tunya életnek.) Pali tehát elém állt, és csak annyit mondott, hogy kész.
- Mi kész?
- Tudok franciául.
- Na, ne viccelj! Ez egyenesen ijesztő.
- Kérdezz tőlem valamit.
- Hát mondj akármit - biztattam.
  Mondott is, és amit mondott, elég hosszú volt, bár lehetett volna hosszabb is, ha figyelembe vesszük, hogy már egy hete csak ezt tanulja. Hogy mi volt az értelme,, azt meg sem kérdeztem, mert nem szeretem az embereket, ha fölényeskednek. Mindenesetre rögtön megállapítottam, hogy Palinak sikerült eggyel emelnie azoknak az embereknek a létszámát körülöttem, akiket nem lehet megérteni.
 - Aztán komplikált dolgokat is ki tudsz fejezni? Olyat is tudsz mondani, hogy “ez nagy”, “ez meg kicsi”? “Világosabb szürke nincs?”
- Mindent! - mondta. - Légy nyugodt.
- Na, gyere! Kipróbáljuk az életben is.
  Gondoltam, most úgyis örül, hogy megmutathatja, mit tud. A nagy lelkesedésben megvetetem vele a világosszürke puhakalapot.
  Útközben a trafikba is bementünk gyújtót meg bélyeget venni. Ezúttal először majd mutogatás nélkül. Itt aztán olyasmi történt, ami a legmerészebb fantáziát is felülmúlta. Egyenesen szörnyű volt.
  Arról nem is beszélek, hogy Palit senki sem értette meg franciául. Ellenben bejött a trafikba egy néger, aki alighogy Pali megszólalt, nekiugrott vadul ölelkezni vele.
Palit megértette a néger!
  Pali a néger szobalánytól, tökéletesen megtanult négerül.
72
- Palikám, ezek után a te helyed már Afrikában van, illetve néger szobalányunk szülőhelyén. Azt hiszem, a néger nyelvnek rengeteg változata van. Felezd el velem a pénzt, és utazz oda egyedül.
10.
Azokat az embereket, akik organizálni akarnak valamit, ami tulajdonképpen az Isten kezében van, nem bírom. Elviselhetetlen érzést vált ki belőlem, amikor valaki következetesen zacskóban tartja a pénzt, és ezt a zacskót a nyakában hordja, míg ezalatt, aki vele van, egyetlen pénzdarabbal sem rendelkezik, és így állandóan a nyomában kell járnia. Közben kétezer frankot is kaptunk.Nekem is vannak terveim az élettel kapcsolatban, és különkiadásaim is volnának. Két hete vagyunk Párizsban, és még Napóleon sírját sem láttam. Nem érdekel, hogy megtanult négerül. 	- A vadgalambszürke puhakalapról pedig ne is beszélj nekem, mert megundorodom tőled! 		- Add ki a jussomat! 				- A könnyelműségnek is van határa.		- Add ki a jussomat! 				Estére kiadta. Az előzmények nem fontosak.
  Ezerkétszáztizenhét frankot kaptam. Ebből tartozom élelmezni magamat és megváltani a visszafelé szóló vasúti jegyemet is.
- Rendben van.
- Mi az? Hová rohansz?
- Veszek egy kalapot.
Félóra múlva túlestem rajta. Máris jöttem vissza,
az új kalappal a fejemen.
- Na, tetszik?
- Ronda - mondja, és aligtnéz oda.
- Mi az, hogy ronda?
- És miért barna?
73

  - Világosszürke kalapban nem volt meg a fejbőségem.
- De hát napokon keresztül egy világosszürke
kalapért sírtad tele az életemet.
- A világosszürke kalapok holnap érkeznek. 
- De miért vettél barnát? Erre felelj!
- Nem hallottad, hogy a világosszürke kalapok
holnap érkeznek?
  - Mit jelentsen ez? Még egy kalapot akarsz venni?
  Nem is érdemes vele vitatkozni. Azon persze nem csodálkozik, hogy egyáltalán kalapot tudtam venni magamnak - franciatudás nélkül. Nem is szabad szóba állni vele.
  - Azért vettem barna kalapot, mert pontosan a fejemre illett, és rengeteg embernek van barna kalapja.
- Nem érdekelsz!
  - Azért is vettem barna kalapot, mert egy szürke kalap is kell.
- Ne is beszélj, mert oda sem figyelek.
  - Különben is az én ötletem volt Párizsba jönni. Erre mondj valamit, ha tudsz!
  Braun Pityu váratlan megérkezése vetett véget a vitának. Vasárnap nem jöhetett el (randevúja volt egy csodaszép francia nővel). Ma délután viszont előbb szabadult, és rögtön idejött, hogy megnyugtasson minket. Közben elmesélte az élettörténetét is. Kit érdekel Braun Pityu életrajza? Két frankot keres óránként, és nélkülözhetetlen. Na és?
- Most azért is megnézem Napóleon sírját. 
- Hatkor csukva van - mondja Braun. 
- Mi van csukva? A sír? 
- A D?me des Invalides. 
- Az mi?
- Ott fekszik Napóleon. 
- Ja úgy.
  Holnap reggel az első dolgom lesz, hogy odamegyek.
- És hol az Eiffel-torony?
Braun Pityu azt tanácsolta, hogy vegyek egy pári
74
zsi bedekkert. Benne van Párizs térképe is, és nagyszer?en eligazodom rajta.
  El is jött velem a boulevard St-Michelre. A könyvet Guide de Paris-nak hívták, és negyvenöt frankba került. Nem sokkal kevesebbe, mint a kalapom.
A bedekkert irigyelni kezdte Pali.
- Mutasd!
  - Csak ne kapkodj a kezemhez, mert ezt én vettem. Braun megmagyarázta, hogy és mit kell keresni benne. Holnap a kaméliás hölgy sírját is megnézem és Dumas sírját is... Ah, jól látok?... Bizet sírja is itt van?
  - Te se vagy normális. Kijössz Párizsba sírokat látogatni, akár egy vidéki öregasszony.

Éjjel rettenetes dolog történt. Pali az asztalon hagyta a vacsoránk maradékait: hideg felvágottat, sajtot és kenyeret ettünk. Az éjszaka kellős közepén valami zajfélére riadtam fel.
Mi volt ez?
  A bútor pattant, vagy leesett valami. Koromsötétség a szobában, és egyelőre semmi zaj. És mégis rettenetes sejtelmem van. Kettőnkön kívül még valaki tartózkodik a szobában.
  Az ajtót bezártuk. Biztos, hogy bezártuk az ajtót. Az egyik fotel is előtte van.
  Pali tolta az ajtó elé. Határozottan emlékszem rá, mert megfigyeltem, hogy odatolta: burkoltan tolta oda. Még jóval lefekvés előtt kezdte tologatni a fotelt az ajtó felé. Minden este így van.
  Mielőtt leül, odébb tolja, aztán feláll, tesz-vesz, megint odébb tolja és leül. Csak akkor kezd levetkezni, ha már konstatálta, hogy úgy odatologatta a fotelt az ajtó elé, hogy ha benyitnak, beleütköznek. Néha segítek is neki titokban tologatni. Fiatal szegény, és fél a betörőktől, ez érthető. Csak azt nem értem végeredményben, hogy mit akar vele, mert a fülét sem mozgatná meg, ha valaki benyitna hozzánk. Ez a foteldolog inkább nekem szól, aki a két méter széles ágynak a külső részében fekszem. Azt ő is sejti, hogy a gyilkos a legritkább esetben fojt
75



meg egyszerre két embert. Az elsőt megfojtja, és bűnétől megretten, Erre a megrettenésre alapítja az ő életét.
  Szóval az ajtót bezártuk, a fotel is előtte állt, és mégis bejött valaki' a szobába, noha a legkisebb neszt sem hallottam.
 Riadtan, elakadó szívveréssel figyelek. Újra hallom a papírzörgést. Kétségtelen, valaki az asztalon keresgél. A sötétben nekiment az asztalnak, és,tapogatódzás közben megzörgetett valami papirosfélét. Az asztalon keresi a pénzt a kutya.
Jóságos Isten!
 Vagy valami francia kísértet... Hááá... A sötétség a torkomat fojtogatja. Pali mélyen alszik. Lázasan keresem a villanykapcsolót. Ott van az ágyam mellett.
 Ahogy meggyullad a villany, egyszerre vagy hat egér ugrott le az asztal tetejér?l, és egy sem törte ki a nyakát.
- Hé, Pali... Pali... - Na!
- Rettenetes, mi van itt! - Mi az?
- Ebben a szobában egy egész egérhadsereg él. - Hol?
- Most ugrottak le az asztal tetejéről. - Kik?
 - Ébredj már fel. Odavagyok az undortól. Egerek vannak a szobában.
 Rémülten néz rám. - Egér?
 - Hát miért teszi ezt velünk a sors? Én bátor ember vagyok, de az egerektől úgy félek, mint a nyavalya.
  Pali óvatosan felül az ágyban, és kinyújtott nyakkal körülnéz a szobában. Ez aztán teljesen felesleges.
  Mit lehet itt tenni? Még az egérlyukat sincs lelkierőm megkeresni. És több lyuk is lesz! Valószínű több egér is lesz, mint hat. Ezek voltak a fiatalok: az ugrálósak. A szülők biztosan lent sétáltak, izgatottan. És a nagyszülők? (Artúr, te csak ne gyere ki a lyukból, te már nem vagy abban a korban. Majd
Aranka és Mariska körülnéznek afiúkkal, és értesí
tenek minket.) Ki ismeri az egerek családi életét,
hogy meg tudná most mondani pontosan, hányan
élnek egyetlen lyukban?
  És hogy mentek fel az asztal tetejére? Felugrottak? Azt hiszem, megőrülnék, ha ilyen nagyot ugrana előttem egy egér. Vagy felmásztak az asztal lábán? Azon a meredeken így tudnak mászni? Ez még ijesztőbb. Akkor az ágyunkba felmászniuk szinte gyerekjáték.
  És mi lesz, ha egyszer eltévednek az ágyunkban, és nem tudnak lemenekülni idejében? Bebújnak a pizsamanadrágba alul, és felül nem tudnak kijönni. Borzasztó, nem tudnak kijönni. Ááááá...
- Mi történt? Miért ordítottál?
- Nincs az ágyunkban egy egér?
  Majdnem agyontaposott, úgy menekült az ágyból ki, rajtam keresztül.
  - Holnap elmegyek a magyar filmrendezőhöz, hogy jöjjön ide, és mondja meg a nőknek, adjanak egy olyan szobát, ahol nincs egér, mert itt nem lakunk.
  - A filmrendező nem is tud franciául. Braun Pityut kell megkérni.
  Egész reggelig égett a villany. Le se hunytam a szememet. Még kétszer láttam egy-egy egeret a padlón sétálni. Villanyfény mellett se biztos az éjjeli nyugalmunk.
  Pali időnként elaludt, de nem hagytam. Miért legyen neki éjjeli nyugalma csupán azért, mert arra számít, hogy miután én fekszem kívül, úgyis idejében ordítok egyet?
  Másnap nem is kellett Braun Pityuért elmenni, mert váratlanul találkoztunk Wilkmann Bélával a rue Soufflot sarkán. Rögtön bevittük őt a jóságos öregasszonyokhoz.
  Wilkmann Béla, aztán tudott franciául. Félórát elfecsegett az öregasszonyokkal villámgyorsan, érthetően, és később elmondta, hogy mit mondtak neki.
  Örüljünk, hogy egerek vannak a szobában, mert az egér fél a patkánytól. Ez a garancia arra, hogy


77


patkány nincs náluk. Pedig az éhes patkány lerágja az ember lábujjait is. Ha egyszer belejön. Minek tettünk ételt az asztalra? Amint nincs étel a szobában, az egér is elköltözik. Más szobát ilyen árért nem adhatnak nekünk.
- Fizess rá a szobára, Palikám. Így könyörgöm. Ő nem fizet rá.
  - Tudom, te aljas. Pedig te jobban félsz az egerektől, mint én, csak nappal vagy ilyen brutálisan józan. Bezzeg, ha éjjel kellene ráfizetni, már rég itt állnál ronda színű pizsamádban, reszketve, és úgy ráfizetnél, mint a köles. Majd ráfizetek én.
  A jóságos öregasszonyok nyugtát adtak a ráfizetésről, és csak azután mondták meg, hogy az új szobánkba csak a hét végén lehet beköltözni, mert addig még lakják.
  Wilkmann Béla azt tanácsoltra, hogy ne jajgassunk annyit, hanem vegyünk egy egérfogót. Az megfogja az egereket, és kész. Inkább örvendjünk, hogy poloskák nincsenek. Az csak a népszerű itt. Én ilyenek felett nem tudok örvendeni. Lehet, hogy ez a furcsa, de ha egyszer így van.
  Hazafelé menet Wilkmann bekísért minket egy boltba, és vettünk egy egérfogót. Az egérfogóba csalétek is kell: szalonna. Wilkmann megmondta, mit jelent franciául, aztán elvált tőlünk.
  Mi pedig lejártuk a lábunkat, de sehol nem tudtunk szalonnát kapni. Órák hosszat mászkáltunk egyik üzletből a másikba, de szalonna nem volt sehol. És ezt nevezik a világ fővárosának! Ezek egyszerűen nem ismerik a szalonnát.
  Végül is Pali - akkor már az egész délel?ttöt átmászkáltuk - felkiált emígyen:
- De hiszen nincs is szükség szalonnára!
  - Hogyhogy nincs szükség rá? Őrült vagy? Egeret csak szalonnával lehet fogni. Ezt még a csecsemők is tudják.
- De ezek francia egerek.
- Na és aztán? És ha francia egerek? Ez hülyeség.
  - Hát ezek nem ismerik a szalonnát, te marha, ha egyszer nem ismeri itt senki sem. Miért pont az egerek ismernék? 78
  Hát ez igaz. Így aztán sajtot tettünk az egérfogóba. Marha pedig nem vagyok, ezt egyenesen kikérem magamnak.
  Este már kiraktuk az egérfogót az asztal tetejére. Előzőleg Pali annyit vacakolta, hogy jól m?ködik-e, míg végül akkorát vágott az egérfogó az ujjára, hogy az ordítástól én estem a falnak.
  Amikor lefeküdtünk, eszembe jutott, hogy nincs ez így jól. Az ágy elé kell rakni az egérfogót, hogy akkor üsse agyon az egeret, ha hozzánk akar felmászni. Oda is tettem.
  Csak azért tudtam elaludni az éjjel, mert rettenetesen álmos voltam. A villanyt persze nem oltottuk el.
  Napokon keresztül egyebet nem fogott meg az egérfogó, mint Pali lábujját, ahogy reggel kikelt az ágyból, és pontosan belelépett. Ez később már annyira megszokottá vált előttem, hogy amint Pali ordított egyet, már tudtam, hogy reggel van, és fel kell kelni. Rögtön mentem mosakodni.

Pali belépett a szobába, egy olyan vastag könyvvel a hóna alatt, mint a dereka. Alig bírta cipelni.
- Mi az?
  - Ezentúl másképp élünk. Nem eszünk többé szarkacsontot meg egyebet, aminek csak súlya van, de minősége nincs.
- Hát miket fogunk enni?
- Normális dolgokat.
- És az mi a hónod alatt?
 - Ez? - mondja, s ezzel rácsap egy nagyot a hatalmas könyvre, amire olyan porfelhő száll ki belőle, hogy egyszerre ködbe burkolódzik a feje. - Ez egy 1880-as francia-német szótár - hallom a ködfelhőből. - Krrr... Minden benne van. Krrr... Szótár nélkül nem szabad ebédelni ... Minden étkezésünknek sikerülni kell, mert nem vagyunk gazdag emberek... Krrr... Hapci!...
- Ezzel a szótárral megyünk ebédelni?
 - Ezzel. Gyere! Épp delet üt valahol egy toronyóra.
És mentünk.
79



  A szótár öt kiló. Pali megmagyarázta, hogy ez azért van, mert lelkiismeretes emberek írták.
  - Minden intelligens embernek tudnia kell, hogy mit eszik.
- Na, jó. Ezek már frázisok.
A vendéglőben leteszi a szótárt az asztalra. - Olvasd az étlapot.
- Potage Condé.
  - Potage, az leves. - Aztán elkezd lapozgatni a marha nagy könyvben. (Már azt se bírom, hogy lapozgat.) Úgy jön bel?le a por, mintha füstölögne. Szinte fojtogatja az ember torkát. Azt hiszem, ez egészségtelen is. Krrr...
- Nem tudtad kiporolni otthon ezt a könyvet?
Nem is hallja.
- Condé az egy férfi.
- Szóval férfileves.
- Rengeteg Condé van. Várj csak! Mindjárt lefordítom.
  Előbb hangosan olvassa németül az egészet, aztán külön az első mondatot, megint csak németül. Aztán a két első szót újra németül, és azt mondja: - várj csak, azt nem lehet pontosan lefordítani. Az ilyen ember ne is fordítson, hanem menjen a fenébe.
  - A Condé famíliának tagjai nagy szerepet játszottak a francia történelemben.
Mutat egy képet is róla.
- Ez itt a nagy Condé.
  Hát ronda. Olyan hosszú kibontott haja van, mint egy nőnek, hajmosás után. Karvalyszerű arcából csak úgy sugárzik az ellenszenv. Én egy ilyen levest meg se kóstolok. Megmaradok a szardínia mellett, vajjal, mint előétel.
- Olvasd tovább az étlapot.
- Canapés de poisson fumé!
- Canapé az szófa, szóval kanapé... poisson... az
fisch, tehát hal és fumer... az... az rauchen, szóval
dohányozni. Tehát dohányzó hal kanapéi.
- Mi az? Több kanapé is van?
- Szereted te a dohányzó hal kanapéit?
- Palikám, olyan hirtelen jött ez az egész. Nem
8o
tudom, mit mondjak neked. Valószínű, hogy meg fogom szokni. Kicsit furcsa. Még nem tudom egészen felfogni az értelmét. De te ismersz engem. Tudod, hogy nem félek. Az az érzésem, hogy ezek a kanapék kemények lesznek. Nézzünk talán mást. Itt van: vol au vent financiére.
- Vol az... repülés, lopás.
- Mi az? Mi van?
- Repülés, lopás.
 - Nézd meg jobban, mert ez nem'ugyanaz. Talán lopás és utána repülés.
- Ne vitatkozz annyit!
 - Miért? Az én ebédemről is szó van, már bocsánatot kérek!
 - Vent az szél, de lehet szag is... financiére pedig pénzügyi. Tehát repülés, vagy lopás a szélben, vagy szagban a pénzügyi téren. Érted?
- Nem. Sikkasztást akartál mondani?
   Figyelj! Repülés a pénzügyi szélben, vagy lopás a pénzügyi szagban.
 - Mi az, hogy pénzügyi szag? Ilyet még nem is hallottam.
 - És mivel kell ezt enni? Lehet egyáltalán salátát kérni ehhez?
Azt ő nem tudja.
- Nézd meg inkább a culotte de boeuf aux choux-t.
  - Culotte... az nadrág, boeuf az ökör. Choux nem létezik, csak chou.
- Na, hála istennek! És a chou az mi?
- Káposzta. Tehát káposztás ökör nadrágja.
- Káposztás a nadrágja?
  - Valószínű, hogy káposztát adnak az ökör nadrágjához.
  - Te, nem erre mondja azt a magyar, hogy úgy áll rajta, mint tehénen a gatya? És ezt fogjuk mi megenni. Úristen! Én inkább bifszteket fogok enni, az biztos.
- Vagy akarsz hozzá pommes soufflées-t?
- Az mi?
  Már idegesít, hogy annyit lapoz. A lapozgatása egyenesen megőrjít.
- Pommes, az almák, souffler pedig fújni, lehelni,
81

i
82
lélegzeni, lengeni, lihegni, pihegni, pisszenni. Szóval pisszegő vagy lihegő almák.
- Az almák élnek? Te ezeket kitalálod. - Felfújt almák is lehetnek.
- Fújd fel a tudományodat. Sokkal boldogabb
voltam, amikor nem tudtam, hogy mit eszem. Még próbált fontoskodni a nagy könyvvel, de
már nem érdekelt.
  - És mibe került ez a könyv? De ha nem akarod, ne is felelj rá.
- Harminc frank.
- Ilyen marhaságokra szórod el a pénzt? 		- Ez tudományos dolog. Tudományos!
 II. Tegnap levél jött hazulról. A nagymama csak Palinak címezte, de az egész levélben egyébről sem írt, mint rólam.
  Pali kérdezze meg tőlem, hogy ki jogosított fel arra, hogy egyszerre két öltönyt csináltassak magamnak? Az apánk olyan mérges, hogy egyetlen szavát se hallani. Éppen a köménymagos levesét ette, amikor értesült erről: rögtön lecsapta a kanalát, és kiment a diófa alá szivarozni. Rettenetes, mi lesz velem. A mama már meg is siratott. A bizonyítványokért is írtak már az igazgató úrnak. “Na, kíváncsiak vagyunk, nem lesz-e újabb kellemetlen meglepetésben részünk.” (Hát, mit mondjak? -Lesz.)
  Egyelőre nem kell félni, mert iszonyú messze van ide Zala. Csak tartani kell a nagy távolságot, és sohasem lesz baj. Megmondtam Palinak, hogy vagy felveszem a francia állampolgárságot, és abban az esetben ütni engem már nem lehet, mert a követség védelme alatt állok, vagy egyáltalán haza se megyek.
 - Hogyhogy nem mész haza? Miből fogsz itt megélni?
- Előkelő házasságot kötök.
  Itt még az utcán is csókolóznak az emberek. Egész közelről lehet nézni őket, nem szól senki egy szót sem. Mi is többször megnéztünk már ilyet. Pali oldalt nézte, én meg szemben, utána elmondtuk, ki mit látott. Pali szerint, ha oldalról nem láttam még a dolgot, akkor úgyszólván még semmit sem láttam.
  A hotelünkben a japán diák még mindig megkapja a maga mindennapi szerelmes levelét. Távszerelem. A japánok rettentő szívósak.
  Közvetlen mellettünk lakik egy francia fiú, akihez minden este fiatal lány megy fel vizitbe, s ott marad a késői órákig. Gyakran veszekednek, illetve inkább a fiú veszekszik, mert a lány alig mond valamit. Szép lány. Találkoztunk már vele a hotel kapujában. Nem volna szabad egy ilyen kedves, szép lánnyal veszekedni. Halálosan szerelmes tudnék lenni bele, ha hagynának.

  Csendesen ültem a szobában, és éppen levelet írtam Licának.

   „Hotelünk tetőteraszáról írom ezt a levelet, csodálatos virágok és pálmák között üldögélek. A nap narancsszínű korongja immár aláhanyatlóban. Az égen apró felhőcskék vándorolnak, és az esti szellő fújdogál. Nagy, megnyugtató 'béke mindenütt: Épp most kérdezte meg a livrés néger inas, hogy akarok-e valami hűsítőt. (A francia kiejtésünk olyan tökéletes, hogy senki sem hiszi el, hogy magyarok vagyunk.) Valahol harangoznak, az esti csillag már tünedezik, és nagy, mindent átfogó, békés boldogság száll a szívemre...
- Háááá ...
  Ez egy ordítás volt, mert ekkor vettem észre, hogy egy egér a cipőm mellett áll, és valamire vár.
  Tíz percet nem lehetett csöndben ülni ebben a dög szobában, hogy egy egér meg ne jelent volna valahol. Egyszer csak ott áll már az ágy előtt vagy a szekrény mellett, és hörgésünkre máris menekül, vad szökdécselésekkel a bútorok alá, hogy újabb megjelenésével újabb rémületet keltsen.
  Az egerek is féltek. De úgy félni, mint mi, nem tudtak.
  Az egérfogó már éjjel-nappal kint volt, míg végre egy délután, míg elvoltunk hazulról, fogott egy egeret is.
Én vettem először észre, és megborzadtam.
  Az egér kicsike volt, és még élt. Csak a lábát törte el az egérfogó. A kicsi egérnek könnyben úszott a szeme. A kisegér sírt és szenvedett.
  Óvatosan szétnyitottam az egérfogót. A kisegér rögtön a hátára hemperedett cincogva, szánalmasan és betegen. Te jóságos Isten, mik történnek itt? Mindjárt ennivalót is adtam neki, de a kisegérnek valahogy elment az étvágya. Beletettem egy üres dobozba, és csak néztem, hogy mi lett ebből is, szegényből.
  Pali egy darabig szótlanul mászkált körülöttem, aztán megjegyezte:
  - Na, és most mi lesz az egérrel? Mikor ütöd agyon?
- Hogyhogy agyonütni?
- Miért? Talán fel akarod nevelni?
- Agyonütni?! Üsd agyon te, ha annyira jár a
szád.
   Ő nem üti agyon, de vigyük el innen, mert a családja még bosszút is állhat rajtunk. Az egéranya majd éjszaka a pofánkba ugrik. Minden jótét lélek dicséri az Urat. A kisegeret kint kell hagyni, hogy az öreg anyja lássa, hogy még él, és megnyugodjék.
  A kisegér csak egy napig betegeskedett, aztán Wilkmann Béla jött hozzánk látogatóba, és véletlenül ráült a dobozra, amiben az egér gyengélkedett. És még Wilkmann volt, aki ordított. Pedig már neve is volt a kisegérnek, úgy hívták, hogy Mariska. (Olyan nőiesen nézett ki.) Francia Mariska holttestét a néger szobalány vitte ki, eltorzult arccal, meszsze maga előtt tartva a dobozt.
Ezek után beköltöztünk az egérmentes szobába.
  Pontosan az ablakával szemben a szomszédos ház egyik ablaka: talán kétméternyi távolságra. Tulajdonképpen nem is lehet az ablakunkon kinézni, ez
84
inkább azt jelenti, hogy a szemközti ablakon benéz az ember.
 A szemközti szobában egy díványt lehetett látni és felette egy nagy tükröt, jobboldalt a szekrény egy sarkát, baloldalt pedig a kandallóból valamit.
Vajon ki lakik ott?
 Nem is kellett sokáig figyelni, megjelent a szobában egy fiatal lány, világoskék ruhában. Végigheveredett a díványon: felhúzott karcsú lábait egymásra vetette, s egy könyv olvasásába kezdett. Komoly, kifejlett lány volt. kétségtelenül úrinő és szép.
  Úgy látszik, megérezte, hogy valaki nézi, mert hirtelen errefelé fordította a fejét, és ő is alaposan megnézett. Eleinte még csodálkozott, aztán lebiggyesztette a szája szélét, mintha azt mondta volna: na és aztán?
  Miért? Nézni szabad. Én arról nem tehetek, hogy az ő szobájára néz az ablakom.
  Félóra múlva letette a könyvet, idejött az ablakhoz, és kikönyökölt rajta.
  Nagyon izgalmas volt. Az orrunk között a távolság maximum két méter lehetett. Az úrinő világoskékben először jobbra meg balra a házfalakat nézte, aztán hirtelen és szinte kegyetlenül belenézett a szemembe.
  Rögtön visszavonultam a szoba mélyébe, és onnan figyeltem.
  Megnézte a mi szobánk berendezését, aztán valószínűleg megunta, mert hirtelen elment az ablaktól. Újra lefeküdt a díványra olvasni.
Óvatosan odamentem az ablakhoz.
  Utóvégre azért van ablak, hogy kinézzen rajta az ember, ehhez mindenkinek joga van. Egérmentes
szoba.
  Az viszont kellemetlen, hogy a nagy tükörben saját magát látja az ember.
 Egyszer csak felkelt a valódi francia nő, becsapta a könyvét, kiment a szobából, és egyelőre nem jött többé vissza.
  85


I2.
  Mon oncle- a perdu son canif devant le grand mur blanc.
Pourquoi a-t-i1 perdu son canif?
Parce qu'il était un peu négligeant.
Nagybátyám elvesztette a tollkését a nagy fehér
fal el?tt.
Miért vesztette el a tollkését?
Mert kissé figyelmetlen volt.
  Braun Pityutól kaptam kölcsönbe a nyelvtankönyvet és szótárt. A nő megint a díványon hever, és húszéves lehet, világos zöld ruhában, tökéletes francia nő. La tante - a nagynéni, le jardin - a kert. Braun három hónap alatt már tudott franciául. Tegnap végre láttuk Napóleon sírját, de alig' tudtam örülni neki. Perdre - elveszíteni. A nő teste nagyon szép, komoly,- és milyen folyékonyan olvas franciául! Aimer - szeretni...
  Pali ma megválaszolta a magymama levelét. Ő nem bukott meg semmiből, persze rólam nem beszélt. Én a párizsi kirakatokról írtam, meg arról,. hogy a villamoskalauzok itt trombitálnak, és a kocsik az út közepén ellenkező irányba mennek. Mindenről írtam, csak a bizonyítványról nem. Úgyis olvasták. A szabó már izgalmakat okozott. Mondtam is Palinak, legalább a forma kedvéért vállalja az egyik öltönyt, de ellenszenveskedik.
  Braun Pityu is állítja, hogy hírneves festő lehetek, ha akarok: akkor nem is kell franciául tudni. Gyönyörű képeket kell festeni és hagyni, hogy felfedezzenek. Persze ehhez műterem kell és festékek, aztán lázasan belefeküdni a munkába. Én roppant szeretek elkezdeni valamit. Szóltam rögtön Palinak, hogy műterem kell, de olyan bután nézett rám, hogy már nem is csodálkoztam azon, amikor végre megjegyezte, hogy ő nem hülye, ha nem tudnám. Pedig tudom.
És mégis érdekel, hogy jön ez a műteremhez?
86
A műteremben ő is ellakhat, kettőnknek vesszük ki, tehát a kiadás is közös, és ezért meg kell azt beszélni.
Szépen összeülünk, és megkérdezi az ember:
- Akarod, hogy híres ember legyek?
- Akarom.
  - Hát akkor add ide most a pénzedet, fiacskám, és megcsináljuk a dolgot. Esetleg nem látsz mindjárt eredményt, de azért ne csüggedj, mert ez csak látszólagos lesz. Várj türelemmel. A zöld tiroli kalapot sem azért vettem, hogy nyugtalanítsalak vele. Ha már nagy leszek, és Zell am See-be megyünk nyaralni, akkor legyen az is. Ne kelljen jobbra-balra kapkodni zöld kalapokért. Esetleg még a vonatot is lekéssük.
  De vannak emberek, akikben nincsen semmi fantázia. Amint a jövőről beszél nekik az ember, egyszerre kicsinyesek lesznek.

Wilkmann Béla meghívott minket ebédre. Felesége, akit Irmuskának hívnak, magyar ebédet fog főzni.
  Irmuska leegyszerűsített magyar ebédet készített. Spirituszmasinán bécsi szeletet és hozzá rizst. Cigarettával a szájában főzőcskézett.
  Wilkmann nagyon szépen keres, nemsokára kivesznek egy rendes lakást, és háztartást fognak vezetni.
Fantasztikusan szeretik egymást.
  - Apuci, puci-muci - mondta az asszony a férjének, aki átszellemülten nézte Irmuskát, amint belekavarta cigarettája hamuját a rizskásába.
Irmusnak szép dióbarna szeme van.
  Nagyon boldogok lehetnek. Már semmi gondjuk a jövőre. Akkor csókolóznak, amikor eszükbe jut. Már franciául is tudnak. Szép leveleket írnak haza a szülőknek. Nem kell egyes dolgoktól rettegniük. Wilkmann már rég leérettségizett. Nagyanyja nincs is!
  Lica is mindig az eszembe jár, csak éppen nem beszélek róla. Már hosszú leveleket is írtam neki. Persze abban sincs semmi öröm. Mit is írjak neki? Biztosan a szülők is beleolvasnak. És ha nem olvasnak bele, akkor sincs sok értelme. Minden olyan messze van és olyan valószínűtlen.
87


89
   Szép volna, ha Lica lenne itt most Irmuska helyében, s én lennék Wilkmann Béla. Nem azért, mintha úgy képzelném el a házasságot, hogy Lica egy hotelszobában főzőcskézik nekem. De azért mégis nagyon szép lenne, ha. Lica csak egyetlenegyszer is elkezdene egy ebédet. Úgyis azt mondanám neki: „Hagyd abba, Lica-cica. És most rohanjunk ki az állomásra, és menjünk haza. Haza, Lica, haza. Akár egy kis faluba is, ahol virágos akácfák vannak, gémeskút, muskátlik. Csak otthon legyen. Szerelmes a nap a holdba, a hold meg a csillagokba..."
  Nem is olyan szép Párizs. Direkt piszkos, és nem is elegánsak az emberek. Hát hol vannak azok a híres szép nők? Négerek vannak, kínaiak meg japánok.
De Wilkmannék boldogok.
  Szép a szobájuk. Az ágy például a szoba egyik beszögellésében áll, függönyökkel eltakartan - nekem ez imponál -, és a bútorok is csinosak. Irmuska a lepedőszerű francia újsággal letakarta az asztalt, mint egy terítővel.
- Abrosz nincs - mondta, és édesen mosolygott.
  Szék se volt elég, így tehát az asztalt az ágy elé húzta, hogy az ágyon is ülhessen két ember.
  A nyitott ablakon át behallatszott a szomszéd harmonikázása. Később csatlakozott hozzá egy gramofon is. A vízvezetékcsövek néha zúgtak és szörcsögtek, ha valaki a felső szobában vizet folyatott.
Wilkmann Béla kicsit elgondolkozott.
  - A franciák nagyon szeretik a zenét, és nagyon rendes emberek.
Aztán ebédelni kezdtünk.
  Csak két kés volt és két villa. Egyikkel mi eszünk, a másikkal ők. Pali még ilyen szent hangulatokat is képes elrontani. Ha nem rúgom meg az asztal alatt, egy pillanatra sem adja oda se a kést, se a villát.
  - Anyuci apucika ölében akar ebédelni - mondta Irmuska, és minden falat után Wílkmann Béluska szájába törölte a szájacskáját.
- Édes egy falatom, üdvösségem - mondta.
  Rettenetesen kifejlett, nagy szerelem. Ilyet még nézni se jó.
88
s maguknál mi újság? - érdeklődött Wilkmann Béla két csók között, míg az ölébee kuporodó Irmuskát simogatta, becézgette. Irmuska egy kincs.
  Pali a filmmel kapcsolatban reménytelennek lát minden eshetőséget. A magyar filmrendező véleménye se különb, így hát nem is próbálkozott.
  - Ilyen hamar elcsüggedt? - csodálkozott Wilkmann.
- Három hét múlva úgyis hazamegyünk.
  - Őrültségnek tartom. És maga? - mondta felém fordulva Wilkmann, de nem folytathatta, mert Irmuska elkapta a száját, és megcsókolta. (Én még ilyen házasságról nem is olvastam.)
  - Engem letört Pali kedvetlensége, holott bennem sok az ambíció. Én már egy új kalapot is vettem magamnak.
  Wilkmann Béla erre elmesélte az ? karrierjének történetét. Okuljunk belőle.
  Öt évvel ezelőtt érkezett Párizsba, francia tudás nélkül, és zsebében öt frank volt. Berlinből jött, ahol pesti lapoknak újságíróskodott, de olyan rendszertelenül küldték a pénzt, hogy tökéletesen elment a kedve tőle.
  Egy reggel aztán, ahogy az ágya szélén ült egy vas nélkül, borzasan és kedvetlenül, csak azt mondta maga elé meredve: régiségek. Ez elég is volt. Gyorsan felöltözött, és máris régiségkereskedő lett belőle. Értékes dolgokat olcsón megvesz és eladja drágán.
Ja, aki ért hozzá.
  - Ide figyeljenek. Amikor elkezdtem, annyit értettem hozzá, mint maguk. A párizsi régiségkereskedők jó része szintén nem érti. Szóval megérkeztem Párizsba, öt frankkal a zsebemben. Bőröndjeimet az állomáson, a ruhatárban hagytam, és metrón elmentem a Montmartre-ra. Négy frankért vettem egy csinos miniatűrt, és egy óra múlva már eladtam negyvenötért. Negyvenöt frankért pedig vettem egy kis kőszobrot és eladtam kétszázhúszért. Közben elhoztam a bőröndjeimet a szállodába, ahol megszálltam, és már jócskán volt pénzem is.
- De ha nem tudott franciául, hogy lehetett...



90
  - Gyerekség - intett le Wilkmann Béla -, az ember a kezével mutogat. (Igaz is, mi sem teszünk egyebet, és mégis érdeklődünk.) Különben is, azt már tudtam, hogy acheter annyit jelent, mint: venni, vendre pedig annyit, hogy eladni. Ennyi az egész.
  Itt egy kis szünetet kellett tartani, mert Irmuska csókolózni akart apucikával. (Puci-muci-cuci. Üdvösség.) Fantasztikusan szereti, de egyelőre mit vacakol vele!
  - Persze előfordult, hogy rosszul vásároltam valamit, például ötven frankért vettem egy szobrot, és nem tudtam eladni többért, mint tízért. Vagy megtörtént, hogy feléltem a kis tőkémet. Mit tettem akkor? Eladtam az öltönyömet, vagy kölcsönt szereztem valakitől, és újra talpra álltam. Később, ha drága pénzen vettem valamit, megmondtam a régiségkereskedőnek, hogy a nagybátyámat akarom megajándékozni vele, de mivel nem vagyok biztos benne, hogy tetszik-e majd neki vagy sem, adjanak írást arról, hogy estig visszaveszik, ha visszahozom. Estig azután minden veszély nélkül próbálkozhattam az eladással. Ha nem sikerült, visszavittem. Pokolian egyszerű volt.
- És hol adta el ezeket a régiségeket?
  - Egy másik régiségkereskedőnek. Sokszor csak egy utcával lejjebb. Volt úgy, hogy egyik üzletből a másikba mentem, és tíz perc alatt pár száz frankot kerestem.
  Naponta tíz-húsz frankot játszi könny?séggel lehet megkeresni. De ilyen csekélységek őt már nem is érdeklik. Jelenleg nagyobb tárgyakkal dolgozik. Elutazik például Marseille-be is vagy Lyonba, és onnan hoz régiségeket.
   Látják ezeket a tárgyakat? - Korsókra, kis szobrokra, festményekre és egyebekre mutatott. - Itt is fekszik már kétezer frankom. A fontos az, hogy áruban legyen az ember pénze.
- És mi volt eddig a legnagyobb üzlete?
 - Egyszer hétszáz frankért vettem egy fából faragott Krisztust, és eladtam tizennégyezer frankért.
- Hallatlan!
Irmuskát viszont csak annyiban érdekelte ez,
hogy megkérdezze:
- Akkor már ismertél, apucikám?
Wilkmann Béla igent mondott, és Irmuska majdnem elájult a nagy örömtől.
- Ó, de jó nekem! mondta, és megint túlozni
kezdett.
Félakkora szerelem is elég egy életre. Sőt kettőnek is éppen elég.
- Bátorság és elszántság - lázított Wilkmann Béla.
 - Az élet nem nagy vigalom, de pénzt keresni
azért lehet.
Vegyes érzelmekkel távoztunk tőlük.

Már odafent elhatároztam, hogy régiségkereskedő leszek, de Palinak nem szólok. Olyan nagy ez a város, hogy elcsúszom benne még én is, mint vagyonos ember. Eshetőségeim határozottan nagyobbak, mint Wilkmanné, aki csak öt frankkal kezdett, mert én hússzor annyival is kezdhetem.
 Egyszerre ragyogó jó kedvem támadt, szinte ujjongva lépkedtem Pali mellett, aki annyira elmélyedt gondolataiban, hogy egy szavát se hallatta. Nem is szóltam neki semmit, de rögtön ebéd után elmentem régiségbevásárlásokat eszközölni.
 Hosszas utánajárások után sikerült a következ?ket beszereznem: egy egész jó állapotban lévő bilincset, egy tőrös sétabotot (már vérnyomok is voltak rajta), egy faragott szobrot (a feje és a végtagjai úgyszólván hiányoztak, de a mellkasa gyönyör?en ki volt dolgozva). Egy kőkorsót is vettem - ki tudja, kié lehetett és miért. 'A legszebb volt az összesek között a miseruha. Dohos pinceszaga volt, és-szín-arany szálak csillogtak benne, mindenféle igéző ornamensekkel. És súlyos volt, mint egy megázott télikabát. Ez a jó.
 Boldogan mentem haza. Egy vagyont fogok szerezni velük. Nem is szabad mindent rögtön eladni, még fel is mehet az értékük. Pali megpukkad, hogy neki ilyesmi nem jutott az eszébe.
 Amint hazaértem, szó nélkül kirakodtam az ágyra.



- Mi ez? - kérdezte.
- Megdöbbensz, mi?
- Kitől kaptad ezeket a vacakokat? - Vacakokat?
- Ki adta?
 - Ez a korsó itt legalább a XII. századból való. A tőrös boton még vércseppek is vannak...
 De nem is akarom részletezni, milyen közönségesen viselkedett, amikor megtudta, hogy régiségkereskedő lettem. Többek között azt mondta, hogy marha paraszt vagyok, amit rögtön ki is kértem magamnak, és öklömmel olyat csaptam az asztalra, hogy a kőkorsó idegességében leugrott a földre és•, apró darabokra törött.
  Ezzel az alakkal nem lehet érvényesülni. Én marha, még be akartam őt is venni az üzletbe! Egy életnagyságú apostolszobrot akartam vele mutyiba venni, a piszokkal. Most egyedül lehetek gazdag, é s
közben itt sír majd nekem.

Mindenkinek vannak erényei és hibái, ez kétségtelen. És mindenkinek más a lelki berendezettsége, efelett sem szabad vitatkozni. Én például teljesen képtelen vagyok régiségeket eladni, ha valaki hülyéskedik körülöttem.
  - Kíváncsi vagyok - mondta Pali később, hogy lecsillapodtak a kedélyek, -hogy kinek adod te el a miseruhát, például.
Mi az, hogy például?
  Ilyenkor már valósággal megbénulok. Fogom a miseruhát, becsomagolom, és lemegyek vele a kertbe, a térdemre fektetem, és álmodozom egy olyan világról, amelyben értelmesebb emberek élnek.
  Amikor hazaértem, Pali már izgatottan sétált fel-alá a hotel előtt.
- Szervusz. Rémes, mi történt! - Mi történt?
- Egy sas van a szobánkban. - Sas?
- Próbáld megérteni: egy sas. - Sas van a szobánkban? - Igen.

92
- Nem igaz!
- Én mondom, hogy sas van.
- És most mi uan?
- Már egy órája itt lent sétálok és várlak. Fent
voltam a szobámban, és a sas ott ült az ablakbar, és
retteneteset ordított, és rögtön nekem rohant.
Olyan megdöbbentő volt, hogy alig tudtam felfogni a szavak értelmét.
- Mi az, hogy sas van a. szobában?
- Nem érted, hogy mit mondok?
- Nem!
- Az ablakban ül a sas.
- Atyaúristen! Sast mondtál?
- A sas ordít, és a csőrével nagyokat vág a levegőbe, a szárnyaival meg csapkod.
  A váratlan esemény annyira megrázott, hogy elfelejtettem Palinak rögtön szemrehányást tenni a múltban tanúsított viselkedéséért. Na, kinek volt igaza, amikor a sas szót kiírta? Azt a szót, hogy sas, tudni kell. Itt van ni! Nem lehet csak úgy Párizsba menni. Most itt a sas. Ilyet még nem is hallottam!
  Amikor beléptünk a hotelbe, a két jóságos kinézésű öregasszony éppen egy izgatott kövér hölggyel vitatkozott. Rögtön mindnyájan megindultak fel az emeletre hozzánk.
Már ők is tudják a sast.
  Amikor beléptünk a szobánkba - mindenkit hagytunk előremenni -, a sas a szekrény tetején ült, egy ronda, öreg, fehér papagáj képében. A kövér nő rögtön sírva magához vette és elment. A papagáj tőle szabadult el.
  Pali azt állította, hogy az ablakban a világossággal szemben a papagáj feketének hatott, és egészen sasszerű volt, s ahogy kitárta a szárnyát, határozottan kétszer akkora is volt.
  Képzelem, hogy röhögött volna, ha ez véletlenül velem történik, de bennem több a megértés, a mindent elnéző szeretet és az emberi érzés. De Pali mindenesetre hülye.
93

13.
  Braun Pityu ma délután új ruhában látogatott meg minket, és szünet nélkül fel-alá járkált az orrunk előtt a szobában.
 Vannak emberek, akik még ilyenkor sem képesek imponálni,. Hasztalan végzik a legkülönösebb mozdulatokat, hogy mások érdeklődését magukra vonják - ez mégsem sikerül.
 'Ezek közé az emberek közé kell sorolni Braun Pityut is. Hiába járkál fel-alá, hogy láthassuk minden oldalról - se én, se Pali semmiféle lelkesedésfélét nem érzünk. Braun Pityu viszont valószínűleg még felejthetetlenebbé akarta tenni ezt a napot, amikor í,gy megmutatta magát nekünk, mert nyikorgó cipőt is húzott a lábára.
  Csak egyetlen esetben tudom elviselni a nyikorgó cipőket, ha azok az én lábamon vannak, máskülönben rögtön okokat keresek arra, hogy az illetőt megutáljam. Így van ez Braun Pityuval is.
  Egyáltalán, mi az, hogy Pityu? Akkora fülei vannak, hogy ha módjában állna meglebegtetni őket, föltétlen a magasba emelkednék.
Csak jár fel-alá az orrunk előtt.
  Ezt a ruhát már a párizsi keresetéből vette. Legalább ezer frankot ér, ő viszont százért jutott hozzá. Egy görög ruhakereskedőtől vette, a Szajna partján. Előkelő francia grófé volt ez a ruha, aki csak egyetlenegyszer vette fel, és akkor is csak öt percre, mert közben arról értesítették, hogy nagyatyja meghalt. Persze rögtön levetkőzött. A görög is ráfizetett a ruhára, amikor eladta neki, mert sokkal többet ér.
  Lehet, hogy én hülye vagyok, de ilyesmiket már nehezen hiszek el. Különösen, ha Braun Pityu nadrágjának fénylő hátsó részét nézem. Úgy látszik, a francia gróf ülve kapta a halálos hírt, és utána órákon keresztül, önkívületlen állapotban fel-alá sikálta magát a széken. Lehetséges, hogy a nagy fájdalom provokált ilyeneket, kiváltképp, ha a gróf egy
94
centime örökséget sem kapott, de az ilyesfajta dolgokkal szemben nagyon is szkeptikus vagyok.
   A fel-alá járkálás közben Braun odalépett az ablakhoz is. Eleinte csak kinézett rajta, ürügyszerűen, hogy ne legyen olyan bemutató jellege a fel-alá mászkálásnak, aztán egyszer csak kiegyenesedett, megigazította vacak nyakkendőjét, zsebre dugta a kezét, és elkezdett fütyörészni.
  Abban a pillanatban megéreztem, hogy meglátta a szemközti szobában a fiatal lányt. Úgy is volt.
  A lány ezúttal is a díványon heverészett és olvasott,, de nem nézett át hozzánk. Braun Pityu mind feltűnőbben és egyre undorítóbb módon fütyörészett. (Mi még nem is fütyörésztünk a saját szobánkban!) Addig fütyült, míg a fiatal lány csodálkozó érdeklődését ki nem fütyülte magának. Amint átnézett a nő, Braun Pityu rögtön társalogni kezdett vele.
  Később a lány is odajött az ablakhoz. Félórai diskurzus után abbahagyták a dolgot, és Braun elbúcsúzott tőlünk.
  - Isteni nő - mondta még. - Kár, hogy nem én lakom itt.
  Palinak is az a véleménye, hogy a legnagyobb aljasság a mi szobánkon keresztül utcai ismeretségeket kötni. A nő tulajdonképpen minket illet. Legfőképpen engem, aki egyedül fizettem rá erre az egérmentes szobára. Ha ráfizettem a szobára, nekem kell vele megismerkedni. Kellemes lett volna el-elbeszélgetni vele az ablakon keresztül. Egykettőre megtanultam volna franciául.
 A történtek után következő napon újra megjelent nálunk Braun.
 - Csináljunk egy kedélyes vacsorát holnap este - mondta. - Persze itt nálatok. Hozok egy nőt is, hogy még kedélyesebb legyen.
- Milyen nőt?
- Aki szemben lakik veletek.
 Rögtön összenéztünk Palival. Na igen, ő megígérte a nőnek, hogy holnap este elviszi valahová vacsorázni, de ha étterembe megy vele, drága mulatság lesz, viszont ha hármunk között elosztjuk
95



a költségeket, jóformán ingyenbe van az egész. Még beszélgethetünk is a nővel, egy valódi francia nővel. Ez se utolsó.
  Nem, ez nem utolsó, csak Braun egy utolsó. Nem is tudunk franciául. Hogy beszélgethessünk mi valakivel? És mi jogon ismerkedett meg ő a nővel?	Végül is belementünk a közös vacsorába. Holnap este idejönnek nyolcra.
  Másnap korán reggel Pali bejelentette, hogy megnyiratkozik. Én is vele voltam. Nem engedhetem, hogy szebb legyen. (Nem olyan időket élünk.)
   Szóval elmentünk a legközelebbi borbélyhoz, ahol kitörő örömmel fogadtak minket. Pali kezet is fogott a borbélysegéddel. (Később letagadta.) Mondtak nekünk valamit, mire mi lelkesen azt mondtuk: “ui”.
Erre a következők történtek:
  Először megmosták a fejünket, aztán megmasszírozták alaposan, majd villanygéppel megszárították, megnyírták kacéran. Közben a fésűre vett hajtincsek végét meg is égették. Ez ijesztő volt, de divatos. Végül még a fülünket is bekenték illatos olajjal, és simára lenyalták a hajunkat.
  A műtét alatt- fokozatosan elváltozott az arcunk. Már el is mentünk volna, de még nem engedtek.
  Most következett a borotválkozás, holott egyikünknek se volt egyetlen pihe sem az arcán. Öt perc alatt paprikavörösre kaparták az arcunkat. (Bevallom, a borotválkozás engem felüdített. Volt benne valami férfias, valami hányaveti dac.) Közben olyan lett a fejünk, mint egy vadonatúj piros lábas. Befejezésül manikűr is volt. (Azt hittük, hogy a kisasszony kezet akar fogni velünk.)
  Egyáltalán minden elképzelhetőt, amit csak egy borbélynál elvégezhetnek valakin, azt elvégezték rajtunk.
  Pali szerint csak azért történhetett velünk ez az undorító dolog, mert mindenre azt mondtuk, hogy: “ui”. És én vagyok a marha, hogy olyan
96
tanácsokat adok neki, hogy csak be kell menni a borbélyhoz, és azt mondani neki, hogy: “ui”. Most itt van ni! Ez az eredmény. Máris kicsinyeskedik, mert két krajcárral szebbre csinálták, mint számított rá.
 Őszerinte mindenre nemet kellett volna mondani.
 Hogy ' Pali elképzelése milyen téves volt, később igazolta a való élet. Pár hét múlva, hogy újra a borbélynál voltunk, és az ő naiv elképzelése alapján mindenre nemet mondtunk, rögtön tisztában voltak velünk. Tudták, hogy csak, önvédelmi szempontból mondjuk mindenre azt, hogy nem. (Pali túl korán és oktalan módon nemezett. A borbélysegéd valami olyat mondhatott csevegésképpen, hogy ma sokan voltak az üzletben, mire Pali kétségbeesetten felordított, hogy nem.) Természetesen újra végigcsinálták velünk az összes drága trükköket.
 Amikor kiléptünk az üzletből rákvörösen, lenyalva, olajosan, kiparfümözve, azt mondja Pali:
- Hallottad, hogy mindenre nemet mondtunk?
- Nekem mondod?
- Tudod, mi történt?
- Na, mi?
 - Ezeknek üzleti érdeke volt, hogy mindenre igent mondjunk, tehát úgy adták fel a kérdéseket, hogy a nem volt az igen rá. Jól figyelj! “Ne nélkülözzünk egy kis hajmosást? Ne nélkülözzünk egy kis borotválást?” satöbbi.
Hát így történt.
 Na de hagyjuk ezt, és térjünk vissza a jelenhez.
Este nyolc órakor Braun Pityu pontosan megjelent a szemközti fiatal lánnyal, és bemutatott minket neki.
Paulette-nek hívják.
 A nő rögtön odament az ablakhoz, és megnézte a szobája ablakát innen felülr?l is.
Közelr?l még szebb is a nő.
Vacsorára hideg felvágott volt, aztán sajt,  97



14.
98
99
gyümölcs és bor. Alighogy megérkeztek, Braun odaszólt, hogy rögtön enni kell, mert ez az előkelő.
  Pali már a vacsora után halálosan szerelmes lett a nőbe. Én már a vacsora kezdete előtt halálosan szerelmes voltam, de úgy gondoltam, előbb megvacsorázom, miután amúgy sem szeretek a halálos szerelmeimről fecsegni.
  Braun Pityu eleinte még lefordította azokat a sablonos mondatokat, amelyeket egy ismeretség elején föltétlen el kell mondani minden embernek. Később ellenben, amikor már lényegesebb dolgokat is mondtunk volna, egyszerűen megunta az egészet, és egyetlen szót sem fordított tovább.
Mit tett tehát?
  Jóízűen megvacsorázott, megitta a bort (az ő vacsorarészét sose fizette ki), és elkezdte simogatni a nő gömböly? karját. És Paulette hagyta.
Undorító volt.
  Vacsora után pedig mindketten elmentek. Ha jól tudom, moziba.
Még vacsora közben történt, hogy Paulette, csupa szánalomból, leírt egy-két francia szót nekünk
egy darab papirosra, amit Pali rögtön lefoglalt magának. Még lemásolni se adta kölcsön. A nő neki
adta, s ő szerelmes belé, nem én. - Én is, te lelketlen. - Neked ott van Lica. - Hol, te utolsó? - Pesten!
Most mit mondjak erre neki?
  Ezzel az emberrel nem lett volna szabad kijönni Párizsba. Másrészt a nőnek is van beleszólása abba, hogy ki szereti halálosan. Azért, mert ő halálosan szerelmes  én már nyugodtan felfordulhatok? Hol itt a nevelés?
  Érdekes, hogy a nőre mindenki igényt tart, anélkül hogy a beleegyezésemet kikérte volna. Én voltam az, aki Paulette-et el?ször észrevette, s én voltam az, aki ráfizetett erre az egérmentes szobára.
 Semmi lelkier?m franciául tanulni. Lica se ír. És a karrieremről sem beszél senki. Az idő borús.
 A magyar filmrendező se tud franciául. Ez is elcsüggeszt. De egyenesen elernyedek, ha arra gondolok, amit Wilkmann Béla mondott a francia nyelvtudás fokozatairól.
 Wilkmann ugyanis azt mondta, hogy eleinte az ember senkit sem ért meg, és senkivel sem tud beszélni, dacára annak, hogy szünet nélkül tanul. Aztán lassanként elkezd francia szavakat mondani, de senki sem érti, hogy mit. Főleg azt nem érti, hogy mások mit mondanak neki. Aztán nagyon lassan elkövetkezik az az idő is, hogy megérteti magát, őviszont még rnindig,nem ért senkit. Az újabb fejlődési fokozat a következő: már hiszi, hogy érti őket, holott jogtalanul hiszi, mert inkább csak félreértésr?l lehet szó. lHa rendületlenül tovább tanul, eljő a boldog idő, amikor lassanként már megért egyeseket, de másokat még egyáltalán nem. Legvégül mindenkit megért, és odavan a boldogságtól, azt hiszi, ő már tökéletesen tud, és mindaddig hiszi ezt, míg telefonon keresztül nem beszélnek hozzá, mert akkor be kell látnia, hogy megint csak nem ért meg senkit sem.
De elcsüggedni nem szabad.
  Így volt Irmuska is. Otthon még tökéletesen tudott franciául, idekint viszont nem értett meg senkit sem. De nemcsak a kiejtés teszi ezt.
Hajaj, mik vannak még itt!
  Például, aki Pesten tanulta a franciát, így mondja azt, hogy „nem tudom": zsönöszépá. Az itteniek így mondják: zs'szepá, esetleg csak így: szepá - sőt mondják még azt is, hogy csepá. (Ezek a közönséges emberek.) Most ehhez vegyük még az orrhangokat, a türelmetlen, gyors beszédet, ahol a szavak fele döglötten lát már napvilágot, és minden ötödik mondat után jön egy nagy lélegzetvétel, amikor is ööt-hat szó teljesen elmosódik (tudniillik lélegzetvétel közben is beszélnek).



És ilyen emberek között élünk gyanútlanul. Külsőleg semmiben sem különböznek tőlünk, éppúgy
két kezük és két lábuk van, egyáltalán, mindenben
egyformák velünk, míg ki nem nyitják a szájukat.
Akkor aztán mindennek vége.
- Az okos ember elszántan közéjük megy, és velük tanul - mondja Wilkmann Béla. - Integet, dadog, lármázik, egyszóval elevenen viselkedik. Semmitől nem riad vissza. Ha nem ért valamit, köhög,
bólogat, vagy a fejét rázza, esetleg olyasmiket
mond, amivel azt a hitet kelti, hogy valamit mégis
ért - nehogy a többiek-elcsüggedjenek.
Wilkmann Béla egyszer két óra hosszat beszélgetett valakivel, és ma sem tudja, hogy miről volt
akkor szó. És az a legszebb, hogy a másiknak halvány fogalma sem volt erről.
  Vannak semleges jelentőségű szavak, biztató közbeszólások, ezeket kell legelőször megtanulni. Például: Nos? Értem! Ahá! Aztán? Igaza van. Kérem? Istenem. Nono. Nocsak. Lám-lám. Például. Őrület. Szszszsz! Na nem! Na igen.
   Amikor a beszél? pofájáról látszik, hogy igent akar, akkor sem szabadmindig igent mondani, mert az unalmas. Erre is van egy csomó szó: Természetesen. Bizonyosan. Ez biztos? Tökéletesen.
   Nagyon szép például azt mondani: ,Ez mindig így szokott lenni. Valamint ez se csúnya: Hát ez az élet.
  Ezeket a dolgokat kell megtanulni legelőször, aztán már nyugodtan közibük sétálhat az ember a legvadabb fecsegések idején is.
  Ezek a szavak pontosan olyanok, mint az úszni tanulónak hóna alatt a mentőöv: fenntartanak minket a társalgás felszínén. És ez a mentőöv láthatatlan. Annak viszont semmi értelme, hogy otthon ül az ember, és kétségbeesetten tanul: j'aime, tu aimes, il aime, elle aime. Tiszta marhaság, csak legyöngíti az embert. (Merem állítani, hogy ilyesfélét már éreztem én is.)
  - Így kell a nyelvet megtanulni és nem félénken és örökösen oui-kat suttogni.
  Wilkmann Béla a lelkemből beszélt. Egyszerre olyan szimpatikus lett előttem, mint a beteg ember
100
előtt a hasonló betegségben szenvedő, ha összetalálkozik vele, és végre órákig nyugodtan elmesélheti betegsége összes szimptómáit, amit eddig nem tehetett meg, mert sem a hozzátartozók, sőt még a kezelőorvosa se hagyta sohasem nyugodtan kibeszélni.
Wilkmann Béla példát is mondott.
 Ha kenyeret vesz az ember a boltban, merészen ráordít a pékre:
- jó napot! Hogy van?
 A pék erre ijedten megköszöni ezt, és föltétlen hasonlóképpen érdeklődik az egészségünk után. Erre mérget lehet venni, olyan biztos. Tehát akármit mondjon is a pék, mi előre tudjuk, hogy mit kell válaszolnunk rá.
- Köszönöm. Csak így-úgy - mondjuk neki.
  Aztán rögtön rávágunk a pék hátára, és megkérdezzük tőle:
- Na és a szerelem?
  Akármit mondjon is rá a pék, először csodálkozni kell:
- Ah!
Aztán azt mondjuk:
- Hát ez az élet!
  Köszöntjük őt, és elmegyünk. A boltajtóból viszszafordulva még megjegyezhetjük:
- Jó idő van, mi?
Avagy:
- Micsoda piszok idő!
  Ezek után a pék föltétlen megállapítja rólunk, hogy intelligensek vagyunk. Íme, egy ember, aki előtt tökéletes látszatát keltettük annak, hogy tudunk.
Csak így lehet karriert csinálni!
  - Egyáltalán, miért nem próbálkozunk mi valamivel? - kérdi Wilkmann Béla.
  Például itt vagyok én, aki festek. Miért ülök itthon? (Hát hol üljek?) Tudok bőrre színes ornamenseket festeni? Nem tudok. Épp most mondtam magának, hogy mindent tudni kell. (Most mondjam el neki, hogy egyáltalán festeni sem tudok?) Ismer egy bútorkereskedőt, akinél egyszer antik bútorokat 101


103
 javíttatott. Ott látta, hogy ornamenseket festenek bőrre. Ennél az embernél lehetséges kezdeni valamit. Ő majd szól neki, megmondja, hogy a legnagyobb bőrfestő szakember vagyok. Náluk megtanulom majd a nyelvet, és még pénzt is keresek. Nyelvtudás nélkül nincs karrier.
  Vettem már észre, egyáltalán nincs karrier. Tönkremennek körülöttünk az emberek. A magyar filmrendező tegnap este nálunk volt, és bejelentette, hogy ő tönkrement. Eddig Amerikában élő fivérétől kapta a pénzt, de már annak se megy jól. Most vagy vissza kell mennie Pestre, vagy utánanézni valami kereseti forrásnak. Inkább az utóbbit választja. Közben mindenféle állásokról mesélt, talán azért, hogy kedvet csináljon hozzá. Úgy látszik, egyedül nem mer dolgozni, vagy talán csak azért biztat minket, hogy mi biztassuk őt. Ha ilyesmiről volna szó, én nagyon gyengének érzem magamat.
  Fantasztikus állások vannak itt, olyasfélék, hogy a magyar nyelvben már nincs is rájuk kifejezés.
  Mindjárt meg is mutatta, hogy kell állást keresni. Előhúzott a zsebéb?l egy újságot, a neve: L'intran-sigeante. Ez azt jelenti, hogy engesztelhetetlen. Az Engesztelhetetlen utolsó oldala tele van állást kereső és állást kínáló apróhirdetésekkel.
  Minket az a rovat érdekel, hogy „offres d'em-plois". Foglalkozásfelkínálások.
  A francia apróhirdetések értelmes elolvasásához föltétlen tudás kell. Például egy szöveget, hogy: “Keresünk fiatalembereket,' jó megjelenéssel, minden különösebb szaktudás nélkül. Könnyű munkalehetőség” -így közöl le alap: “Kr. f. embrk. j. mgj. mind. kül. szktd. nél. Köny. munk.leh.” Aki nem tud franciául, meg sem érti.
Ebből is láthatjuk, milyen spórolósak a franciák.
  Egy magyar fiúnak olyan állása volt, hogy reggel 9től 1-ig és délután 3-tól 7-ig egy szőnyegkereskedő üzletében ült és szivarozott. Ezért kapott havonta négyszáz frankot. A szőnyegkereskedő ugyanis el akarta adni az üzletét. A fiúnak az lett volna a dolga, hogy megmutassa azoknak, akik érdeklődnek és meg akarják venni.	`
102
 Normális körülmények között ez az állás maximum két hónapig tartott volna, a magyar mégis fél évig kihúzta. Ugyanis akárki jött érdeklődni, mindenkit lebeszélt. (Csak egy francia szőnyegkereskedőnek lehet olyan naiv elképzelése, hogy valaki azért dolgozik majd nagy lelkesedéssel, hogy minél előbb elveszítse az állását.) A lebeszélésbe belevitte a lelkét is, és ez volt a veszte. Egyszer véletlenségből a szőnyegkereskedő bátyja nézett be az'üzletbe, s őt is lebeszélte. Ez volt aztán a hattyúdala.
 Egy másik magyar kínai nyelvleckéket adott egy öregúrnak, holott egyetlen szót sem tudott kínaiul. Összevissza beszélt az öregnek mindenfélét, és titokban eredeti kínai írásjeleket is mutogatott neki, hogy tökéletesen megszédítse.
 Az öregúr viszont mindent pontosan feljegyzett. Erre a megrettent magyar, hogy rajta ne vesszen, kénytelen volt kitalálni egy sohasem létezett nyelvet, csekély tíz frank órabérért, mindenféle szabályokkal-Rengeteg és nagyon nehéz szabályokat kellett kitalálnia, hogy jó sokáig taníthassa az öregurat, és méghozzá ezt a nyelvet neki is meg kellett tanulnia, holott mindjárt tisztában volt vele, hogy soha az életben nem veszi majd semmi hasznát.
 Ezenfelül még állandó rettegésben is tanított. Tegyük fel, az öregúr egy szép napon véletlenül összetalálkozik egy kínaival. Akkor mi lesz vele? Föltételezhető, hogy megöli, holott aki egy új nyelvet kitalál, azt legalábbis ünnepelni kell. Az öregúr még büszke ,is lehet arra, hogy teljesen egyedül tud egy olyan nyelvet, amelyet senki sem ért. Most már az ő kötelessége arra ügyelni, hogy ez a nyelv ki ne haljon - házasodjék és szaporodjék, közben egyre bővítse a szókincsét. Ha nem tetszik neki egy szó, csinálhat helyette magának másikat. Hát hol van ez óránként tíz frankért a mai világban?
  Szerencsére az öregúr sohasem találkozott össze kínaiakkal. Egy évig lelkiismeretesen tanult, és akkor, amikor már elég folyékonyan beszélte ezt a nem létező nyelvet, rögtön elutazott Sanghajba, de soha semmi hír nem érkezett felőle. Még csak egy képeslapot sem küldött soha.




  Egy másik magyar töltőtollak árusításából vagyont szerzett, és most autója van. A töltőtollak csak addig írtak, míg el nem adta őket. Amint megvette a vevő a töltőtollat és hazavitte, a töltőtoll minden ok nélkül kiokádta a tintát, és megdöglött. Életveszélyes foglalkozás volt. Ha csak egy ember is elcsípi azok közül, akiket becsapott, úgy járt volna, mint a töltőtollai.
  Volt, aki egyszerű kavicsokat mint indiai szerencsetalizmánokat árusított: gyerekáldás ellen, akaratfejlesztésül, sikeres üzletek lebonyolításául, szerelmet megtartó és szerelmet megszerző bűvös kövek ként. Ő is szépen keresett. A franciák szeretik az ilyeneket. Olyanok, mint a kisgyerekek.
  Egy másik magyar egyebet sem csinál, mint mindennap kimegy a lóversenyekre (Párizs környékén mindennap van lóverseny valahol). Csak favoritokra játszik, és ebből szépen megél. Itt a favoritok is háromszoros pénzt fizetnek, mert a legtöbb turflátogató összevissza játszik.
  Tudott olyan magyarról is a filmrendező, aki mulatóhelyeken lerajzolja a nőket. Egyetlenegy szép női fejet tud csak rajzolni, és állandóan azt a szép női fejet rajzolja, bárki legyen is a modell. A nők (különösen a csúnyábbak) kivétel nélkül mind magukra ismernek benne.
  Az utóbbi történetnél hasztalan nézett rám a filmrendező, engem csak a lóversenyes, magyar esete fogott meg.
   Még más különféle és kevésbé érdekes állásokat is felolvasott nekünk Az Engesztelhetetlenből. Már éppen csak hóhérsegédet nem kerestek havi fixszel és kötéljutalékkal. Igaz is, itt csak guillotine-nal dolgoznak az állami hivatalnokok. De éppen ez az. Éppen csak hóhért nem kerestek. Könyvkiadó vállalat regényírót is keresett, méghozzá sürgősen. Mire Pali megjegyezte, hogy a francia íróknak milyen könnyű.
  - A festőknek, a szobrászoknak és zenészeknek van a legjobb dolguk - jegyezte meg a filmrendező. - Az ő kifejezési eszközük nem ismeri az országhatárokat.
104
  Afilmrendező tisztára képtelen volt felizgatni minket az álláskeresés ötletével. Nem mondom, jólesett a könnyen sikerült karrierek történeteit elhallgatni, az ágyon végigdőlve, félig ülő és fekvő helyzetben, akár a rómaiak tették egykoron, pazar étkezések után, elfojtott zenére táncoló pompás testű táncosnőket szemlélve. Szép volt ezeket a karriereket hallgatni még így is, pazar étkezés, zene és tánc nélkül, csak úgy cigarettafüst mellett, és nagyon szerettem volna, ha a filmrendező a saját karrieremet is elmesélte volna már. Az lett volna a legszebb.
  Mondom, mindez a sok karriertörténet szép volt, de elégtelen volt arra, hogy. a filmrendező annyira fel tudjon izgatni minket vele, hogy azt mondtuk volna: “Na, gyerünk!”
  Erre elkomorodott szegény, és hazament. Pali együtt ment el vele húskonzervet venni vacsorára. Este moziba is megyünk. Jaj, de szép élni!

Paulette ablaka nyitva van, de a szobája üres. Szép, nyári vasárnap délután van. A szomszéd házfalra rásüt a nap, és valahol harangoznak. Fent az ég csodaszép kék. Ilyenkor kellene egy olyan hírt kapni, hogy eddig ismeretlen amerikai nagybátyánktól százezer dollárt örököltünk. A végrendelet f? feltétele:1. Az érettségit letenni nem szabad; 2. A pénzt rögtön fel kell venni és el kell költeni.
 Hirtelen ajtócsapódásra riadtam fel. Szemben velem Paulette szobájának ajtaját csapták be. Rögtön utána meg is jelent az ablakban a nő, én Istenem, lenge nyári ruhában: kacéran, fiatalon.
  Széles szalmakalapját ledobta a díványra. A tükör elé állt, és megigazította a haját. Aztán idefordult felém, és mosolygott.
  - Bonjour - mondtam rekedten, és meghajtottam magam.
- Bonjour, monsieur.
Köszönni már tökéletesen tudok.
  Paulette mosolyog, és még mond valamit, amire már semmit sem lehet válaszolni, mert érthetetlen, legfeljebb csak mosolyogni lehet, de azt se sokáig, mert bárgyú jellege lesz.
105


  Adnék az életemből öt évet, ha beszélni tudnék vele.
  Nekem valami különös agybetegségem lehet, mert hiába tanulom eszeveszetten a francia szavakat, egyetlenegyet sem ismerek fel, ha valaki véletlenül kimondja körülöttem. Kétségbeejtő!
Szép, önálló mondatokat is betanultam már.
- Szép idő van, kisasszonyom. Hogy aludt az éjjel?
  De nincs elég lelkierőm elmondani. Valósággal reszketek az orrhangoktól.
  Tegyük fel, hogy Paulette mégis megérti, egészen bizonyos, hogy folytatni úgysem lehetne a társalgást, mert Paulette-nek fogalma sincs arról, hogy erre azt kellene felelnie neki, hogy:
- Uram, az idő módfelett kellemes, és az éjjel jól
aludtam - ahogy ezt Braun társalgókönyve előírja. Mert én így tanultam meg, és csak ebben az esetben tudom folytatni emígy:
  - Kisasszonyom, a nagy kertben fehér rózsák vannak. Melyiket óhajtja?
- Uram, a piros szegfű a kedvenc virágom.
De Paulette föltétlen mást mondana!
  Nagy kert sincs itt, se rózsa, se szegfű. Nem is érti az ember, miért vannak ilyen marhaságok a tankönyvekben, amikor olyasfélékre volna szükségem, például, hogy:
  - Kisasszonyom, Braun egy csirkefogó, vele ne is foglalkozzék. A vacsora árát a mai napig se fizette meg, és én vagyok az, aki igazán szerelmes magába. Köszönöm, jól aludtam az éjjel, az idő esőre hajlik, a nagybátyám elvesztette a tollkését a nagy, fehér fal előtt, az a rendetlen fráter, és csak azért nézünk ki mi hülyébbnek, mint Braun, mert nem tudunk
franciául. J'aime, tu aimes, il aime, elle aime... Kisasszonyom, az Isten szerelmére!...
  És Paulette eltűnik a szoba bal sarkában. Arrafelé nem lehet ajtó, mert jobb oldalról szokott mindig megjönni és elmenni.
  Most megszólal nála egy gramofon. Valcer, Istenem! De miért nem lehet látni? Néha megvillan a szoknyája szegélye. Mit csinál ott? Ó, már tudom, táncol.
I06
  Most egy pillanatra átperdült az ablak előtt. Rám mosolygott, és mondott is valamit, egészen kedvesen, közvetlenül, és mégse lehetett megérteni. Majd abbahagyta a táncot, kikönyökölt az ablakba, és megint mondott valamit. Jézusom, hiába mondja, mert nem értem.
Egyetlen szót megismételt többször is:
- Szinema, Szinema.
  Önmagára mutatott, és jobb kezének két ujjával a járást utánozta az ablak párkányán. Szóval elmegy valahová. Már megint?
  Szinéma valami város lehet, ahová elutazik. Keresem a szótárban, de nem találom.
  - Monsieur - mondja Paulette, és begörbített uj-jával integet, hogy adjam oda a szótárt neki.
  Csak egy kicsit kell jobban kihajolni az ablakon kinyújtott karral, és a szótárt kényelmesen átadha-tom Paulette-nek.
  Rövidesen megtalálta, amit keresett. Az ujjával megjelölte, amikor visszaadta.
Cinématagraphc - mozgófényképszínház.
  Paulette integet, hogy ez az. Hát mi is moziba megyünk. Izé... mi is az, hogy... mi is?... Pardon, mademoiselle, s'il vous plait - és mutatok magamra.
Megint elkéri a szótárt, és kikeres benne egy szót.
Ensemble - együtt.
 Hogy együtt menjünk moziba? Istenem! Izé. Együtt? Hát lehet ez? Veled együtt, te felejthetetlen?
  Úgy int a fejével, mintha azt mondaná: “Akarod, hogy együtt menjünk moziba?”
A világ végére is! Most azt kellene mondani neki:
  - Mademoiselle, az életem az öné, tiporjon rajta keresztül, vegye a véremet, de szeressen! Belém legyen szerelmes, még nem késő, és ne a Paliba. Pali materialista, nincs benne semmi gyengédség, megeszi a vacsorarészemet is, ha félrefordulok. Ilyesmi még egyetlen nagy emberrel se történt, soha. Én
imádlak téged, Paulette!
Paulette felveszi a kalapját. Mi az, már megy is?
Két kis kezével nyolcat int, és ide mutat az ablak-
ba, ahol áll. Nem is lehet félreérteni. Este nyolckor
itt találkozunk, és együtt megyünk majd el.
107

  - Bonjour, monsieur - mondja, és ellép az ablakból.
  Csak azt szeretném tudni, miért mondtam neki azt a marhaságot, hogy rnérci bien, amikor azt kellett volna mondani, hogy: Bonjour, mademoiselle.
  Kétségtelen, van bennem valami vad vágy a fejlődés iránt. Meg akartam mutatni, hogy egyebet is tudok, mint köszönteni valakit. Akárcsak tavaly, amikor táncolni tanultam, és egész szépen ment már a dolog, mindaddig, míg valahogy túlságosan egyszerűnek és unalmasan ismétl?dőnek nem tartottam a tánclépéseket, és valami újszerűséget akartam belevinni. Ennek aztán az lett a szomorú következménye, hogy mindketten elestünk, és a fiatal hölgynek - most már magam sem tudom, miképpen volt ez lehetséges - ráléptem a hátára. Rögtön odajött a mamája, és felszólított, hogy ilyen körülmények között semmi esetre se folytassam tovább a táncot.
   Pali hazajött a vacsoránkkal. Rettentő olcsó halakat vásárolt, szinte félelmetes volt: két darab félméteres halat, aranypikkelyekkel és nagy kidülledt szemekkel, furcsa szaggal.
  - Nagy szerencsénk van - mondta. - A kereskedőnél egy egész hordóval van belőle, és ezt a halfajtát úgy elhanyagolják az, emberek, hogy jóformán alig-alig veszik.
 - Te, idefigyelj csak, ma Paulette-tel megyünk moziba. Nekem köszönheted. - Mi az?
Elmondtam, mi történt.
  Ő nem megy moziba, mert nem óhajtja végignézni, hogy Braun miképpen enyeleg a nővel.
  - Először is Braun nem jön velünk, és mi az, hogy te nem nézed Braunt? A filmet már eleve nem is akarod nézni?
Alighogy ezt mondom, kopognak az ajtón, és
belép Braun. Nincs-e kedvünk ma este a Médrano
cirkuszba menni? Van kedvezményes jegye is. 
- Mi nem megyünk. 
- Nem vacsorázunk együtt a vendéglőben? 
- Nem.
108
- Na, mi van a nővel? - és odalép az ablakhoz.
Meg tudnám fojtani.
  - Mi elmegyünk most - mondom hirtelen és igen határozottan.
  Pali is rögtön veszi a kalapját. Braun velünk jön, de igen kelletlenül. Félóráig kellett vele sétálni, míg végre le tudtuk valahogy rázni. Rögtön hazarohantunk vacsorázni.
  Az olcsó hal rémes volt. Már a külső megjelenésében is volt valami visszataszító. Úgy nézett ki, mint egy darab bearanyozott bádoghal, nagy ronda szemekkel. Csak a szagát nem tudtam hová tenni.
  Később megtudtuk, hogy ezeket a halakat a hollandusok küldték szeretetadományképpen a párizsiaknak, de a szeretethalak a kutyának se kellettek. Ezért most meglepő olcsó áron kiárusítják őket. Ha ingyenbe nem kellettek senkinek, olcsó pénzért talán majd elviszik.
Annyi bizonyos, hogy sok vizet kellett inni rá.
 Már fél kilenc is volt, és a nő még nem jelentkezett.
  Várakozás közben Pali megjegyezte, hogy menynyire szereti Paulette-et. Kénytelen voltam felvilágosítani, hogy a nőt én is szeretem, hogy arról ne is beszéljek, hogy én voltam az, aki a moziba is hívta. Rögtön Licára hivatkozott. Mereven visszautasítottam. Most Párizsban vagyunk, és Lica még csak nem is a menyasszonyom, azonkívül nem is válaszolt két hosszú levelemre.
 - Rendben van. Akkor sorsot húzunk. Aki kijön, az foglalkozhat csak a nővel. A másiknak nincs joga hozzá.
  Két szelet papírra felírta a nevünket. Próbáltam csalni, de nem lehetett. Sejtettem, hogy nem fogok nyerni, sose szoktam.
 - Na, ezt elintéztük - mondta Pali, és elégedetten megigazította a nyakkendőjét, aztán tovább várt az. ablakba könyökölve.
  Ezek után azt kérdem, miért megyek én elefántnak a moziba? Az olcsó haltól is rosszul vagyok.
  Háromnegyed kilenckorhirtelen megjelent az ablakban Paulette.
  - Bonjour - mondta, és integetett, hogy menjünk már gyorsan, ezzel el is tűnt.
  Pali véleménye szerint a legközelebbi moziba kell menni, mert ez a legolcsóbb, és ott a Megrepedt szíveket adják: “Les coeurs fendus”.
15. 
Paulette már várt ránk a rue Soufflot sarkán, de nem egyedül. Egy nagy szemű, vékony termetű kislány volt vele, szintén nagy karimájú szalmakalappal a fején.
- Mademoiselle Gilberte - mondotta Paulette, és rámutatott.
Gilberte szőke, és az orra pisze.
  Gilberte és Paulette karöltve mentek. Pali meg én kétoldalt mellettük, és egyikünk sem szólt egy szót sem. De annál többet beszélgettek a lányok egymás között, sőt velünk is (úgy látszott, kutyába se veszik, hogy nem tudunk franciául). Ez szép volt tőlük, de kissé kínos.
  A mozi közelében Paulette bement egy kis kávéházba, és visszajött két sárga cédulával a kezében. Az egyiket mindjárt odaadta Palinak, a másikat viszont megtartotta magának.
  Ezekkel a cédulákkal kellett aztán a mozi pénztáránál jegyet venni. (Kedvezményes mozijegyre jogosító utalványok voltak.) A lányok maguk akarták megvenni a jegyüket, ezt rögtön megértettük, és erélyesen tiltakoztunk. Pali vette a jegyeket, de Paulette beszélt a pénztárossal, hogy milyen és hány darab jegy kell.
  A mi jegyünk az emeletre szólt, és alighogy felértünk, elkezdődött az előadás. Villany zseblámpás nő vezetett a helyünkre. Pali elöl ment a jegyekkel, a lányok meg utána. Engem, aki utolsó voltam, elcsípett a nő, és még külön pénzt követelt tőlem. Lehetetlen volt félreérteni: nyitott tenyerét az orrom alá dugta, és még morgott is, mert az első pillanatban azt hittem, hogy csak a kezét akarja megmutatni, nem tudni, miért. Én Gilberte mellé, Pali pedig Paulette mellé ült.
  A film érthetetlen volt, a történés nem segített semmit. Lehetetlen volt kitalálni, miről van szó. Valahogy olyan volt, mint mikor valaki az előadás közepén érkezik a moziba, és képtelen felfogni, miért hökken meg Marjorie, amikor egy üres dohányzacskót talál. Holott mi már az elején is ott voltunk.
  Gilberte levette széles szalmakalapját és az ölébe rakta. Nagyon óvatosan megnéztem az arcát. Ennivaló kis pisze orra van. A felső ajka kicsit előreáll, mintha duzzogna valamiért, és úgy nézi a filmet. Rém izgató egy női arcot egészen közelről nézni.
  Később észrevette, hogy nézem, mert kissé felém fordította az arcát, és a szeme szögletéből rám sandított. Mintha mosolygott is volna. Azt hiszem, karriert fogok csinálni. Szinte érthetetlennek tartom, hogy eddig kételkedtem benne.
  A szünetben Gilberte kivette a számból a cigarettámat, beleszívott, visszaadta, aztán összemosolygott Paulette-tel. Egyszerre rettenetesen izgatott lettem. Még utóbb halálosan szerelmes leszek belé.
  Előadás után együtt mentünk haza. Paulette mondott valamit Palinak, aki nem értette meg, erre nekem is elismételte. Öt évet adtam volna az életemből, ha ezt akkor megértem. Pali úgy kullogott volna utánam, mint egy megszégyenített kiskutya. De az is lehetséges, hogy nem. Paliról még ez is feltételezhető. Hát nem adok egy órát sem ilyesmiért az életemből,  legföljebb ha szenvedéseimet rövidítem meg.
  Végül Gilberte megállt egy gázlámpa előtt, elővette a retiküljét, egy kis noteszt húzott ki belőle, kitépte egy lapját, ráírt valamit és nyújtotta felém.
  Pali máris közbedugta a kezét, és el akarta venni tőle. Azt hittem, megölöm. Mit avatkozik bele az én szerelmembe? Feltételezem róla, hogy már Gilberte-be akar halálosan szerelmes lenni. Nem szeretem a csélcsap emberek tiszavirág érzelmeit.
A rue Soufflot sarkán elváltunk tőlük.

  Gilberte ezt írta a papírlapra: il faut parler francais. Később lefordították nekünk. Annyit jelent, hogy: beszélni kell franciául. Ez az! Beszélni kell! Végül még úgy tűnik fel, hogy mi nem is akarunk.
  Amikor a szobánkba értünk, Paulette-nél már égett a villany, de senki se volt a szobában. Később, legnagyobb meglepetésemre, Gilberte is megjelent az ablakban. Jaj, de édes meglepetés volt! Éppen őrá gondoltam.
  - Bonsoir! - mondta édesen, és mutatta, hogy most aludni megy.
Úgy látszik, Paulette-nél alszik.
Vagy Gilberte lesz a feleségem, vagy senki.
  Később eloltottuk a' villanyt, és mi is lefeküdtünk, de nem tudtunk elaludni. Lehetett már két óra éjfél után, és még mindig nem aludtam. Ekkor
Paulette-nél felgyulladt a villany.
  óvatosan felültem az ágyban, és az ablak felé figyeltem. A szobában lévő díványon vetettek ágyat Gilberte-nek, és ott ült mind a két lány egymás mellett. Gilberte két kezébe temette az arcát, és sírt. Paulette átölelte, és fojtott hangon beszélt hozzá.
Látom, hogy Pali is figyel mellettem.
  - Gilberte sír - mondtam, és csak néztem rémülten őket.
  - Igen - mondta Pali -, sír szegény. Paulette viszont nem sír - mondta fölényes hangon, és máris visszafeküdt.
  Most mit akart ezzel? Ez a magyarázat talán rám vonatkozik, és valami aljas értelmet rejtett el benne?
  Később Paulette felkelt a díványról, és pár pillanatra rá elaludt a villany újra.
Miért sírt Gilberte? Miért?
  Mióta Paulette-et ismerjük, csukott ablak mellett kell aludnunk. Ennek több oka is van.
  Már az a tény, hogy Párizsban kétágyas szobát csak márkiktól fölfelé adnak ki - így tehát megfizethetetlen az áruk -, erősen megdöbbentett mindjárt a megérkezésünk napján. Minden polgári hotelszobában egyetlen ágy van. Igaz, hogy ez az ágy két méter széles, de mégiscsak ijesztő az, amikor ezt meg kell feleznem valakivel, és az a valaki a Pali.
  Arról nem is beszélek, hogy hortyog. Illetve: morog, sziszeg, rotyog, és akkorákat fúj, mintha a plafonról akarna lefújni valamit. Sőt: reszelésszerű hangokat bocsát ki magából, olyan állati koncertet rendezve, hogy közvetlen közelében a csendes éji nyugalmat elképzelni se lehet. Erről nem is beszélek, de egyenesen felháborító, hogy még őneki áll feljebb. Csak én ne beszéljek, amikor a fogaimat csikorgatom. Azért csikorgatom a fogaimat, mert borzasztóan szenvedek a hortyogása miatt.
  Épp neki nincs joga megjegyzéseket tennie rám, aki álmában futballcsatárnak képzeli magát, és időnként olyanokat rúg, mint egy ló. És ezt is letagadja. Nem igaz, mert nem is tudna belém rúgni, mivel én állandóan önmagam körül forgok, és ez tisztára kizárja a célzás lehetőségét. Tehát nem ő, de én vagyok az, aki rúg. Már bocsánatot kérek, egy-két oldalba rúgást még elnézek, de aztán felgyújtom a villanyt, megnézem a terepet, és akkor én rúgok egyet.
  Egy éjszaka ijesztő hangokra ébredtem. Az ágyat verte valaki alulról az öklével, és még hörgött is hozzá. Dermedten figyeltem az eseményeket, majd hosszas elmélkedés után jöttem rá, hogy Pali önmagát lerúgta az ágyról, alája gurult,. utána felébredt, és azt képzelte, hogy élve eltemették. Ezért dörömbölt aztán az ágydeszkákon alulról - hörögve.
 A hörgésr?l jut még az eszembe, hogy Pali időnként álmában olyan állati módon ordít, hogy felrettenve reszkető kezekkel keresem a villanykapcsolót, rendszerint az ellenkez? oldalon. Amint felgyújtom a villanyt, akkor már Pali is kimeredt szemmel ül az ágyban, és rémülten liheg rám. Ez azért van, mert vacsorára úgy fal, hogy egy pillanatra sem szabad az asztaltól elfordulni, mert képes teljesen elfogyasztani az én részemet is egy másodperc tizedrésze alatt, azzal a kifogással, hogy elnézte a tányérokat.
 Természetes, hogy nem is lehet nyitott ablak mellett aludni.
Egyáltalán, ilyen ember akar író lenni.
 A mozi után következő délelőtt nem mutatkozott Paulette, délután ellenben megjelentek az ablaknál



Gilberte-tel együtt. Csinos, divatos nyári ruhában voltak, széles szalmakalappal a fejükön, útra készen, és elkezdtek integetni, hogy jöjjünk le hamar, mert sürgős. Egy pillanat alatt lent voltunk az utcán. A lányokra még várakozni is kellett.
  Közben felmerült egy újabb probléma. Igaz ugyan, hogy a nőkérdés elintéződött úgy, hogy Paulette szereti Palit, illetve Pali szeretheti Paulette-et, én meg Gilberte-et. De mi van akkor, ha tegyük fel, Paulette belém lesz szerelmes és nem Paliba, méghozzá előbb szerelmes belém, mint Gilberte? Akkor hagyjam a nőt esetleg szenvedni?
 Pali szerint ez legföljebb vele történhet meg, és nem velem. Természetesen ő majd megkönyörül a nőn.
- Na és én?
- Te is nyugodtan imádhatod, távolról - mondta.
Mégis nyugtalan vagyok.
 A nők megérkeztek és megmondták, hová megyünk. Pali pedig ahelyett, hogy megértette volna, rám bámult mereven.
 Ezek után útnak indultunk az ismeretlen cél felé. Metrón mentünk. Félóra múlva megtudtuk, hogy uszodába megyünk.
 Palinak olyan fürdőtrikót adtak, hogy halálra röhögtem magamat rajta. Elképzelni is lehetetlen, hogy ilyesmi valaha is divatban volt. De csak addig röhögtem, amíg az uszoda tükrében önmagamat is meg nem pillantottam. Fertelmes volt.
  Szerencsére a nők még nem voltak készen. Rögtön bemerültem a vízbe. Elemésztően hideg volt. A nőkkel csak a vízben szabad találkozni, és legutolsónak kijönni belőle. Kérdés, hogy a szervezetünk meddig bírja a hideg vizet.
 Pali őrült gyors mozgásokat végzett, hogy felmelegedjék. Csapkodta a mellét, mártogatta magát a vízbe, a szívét dörzsölte. Közben vadul kimeresztette a szemét. Egyszer csak elkezdett őrülten maga körül forgolódni, mint aki megveszett. Körbeforgott önmaga körül, majd később megnagyobbította ezeket a köröket. Közben úgy lebújt, hogy éppen csak a száiába nem folyt a víz.
114
Micsoda felmelegítési módszer ez?
 Maximum tíz percig csinálta mindezt, aztán falfehér arccal odacsúszott hozzám.
 - Őrület - súgta. - Lefürödtem magamról a trikómat.
- Lefürödted?
- Le.
- Hát hogy képzelted el a jövőt?
 - Menj hamar új trikóért.
- Mi az, hogy én? Menj te.
- Nincs rajtam semmi. Segíts rajtam, könyörgöm.
 - Majd bolond leszek most kimenni a vízből. Pont most fogok összetalálkozni a nőkkel.
 Egy darabig mereven nézett rám, aztán elkezdte folytatni a kétségbeesett körözést, de időnként megállt sírni. Miért kívánja tőlem, hogy kimenjek az úszómesternek franciául megmagyarázni, hogy olyan marha öcsém van, aki lefürdi magáról a trikóját? Miért?
Ez volt a végzete!
  Végeredményben úgyis kijön egyszer a vízből. Most kifürdi magát egy életre.
  Már megint elkezdett csúszni felém. Undorító arckifejezést tud magára ölteni.
- Add kölcsönbe a trikódat - lihegte.
- Mi az, hogy kölcsönbe?
- Kérek egy trikót, és visszaadom.
- Nem tudok hinni neked.
- Nem adod a trikódat?
- Nem.
- Ez az utolsó szavad?
- Légy szíves, hagyj engem fürödni. Ezért jöttem.
- Nem érted, hogy visszaadom a trikódat később?
  - Most már azért sem adhatom, mert nem adtam oda mindjárt neked. Bosszúálló leszel és én meg meztelen.
- Esküszöm, hogy nem. Add ide!
  - Nem adhatom. Az úszómester nem fog megérteni, és nem lesz trikóm. A nők minden pillanatban megérkezhetnek. Kölcsönről pedig amúgy sem szeretek beszélni. Annyi trikóm lenne, ahány embernek te már tartozol!
  Alighogy ezt kimondtam, megtalálta a trikóját. Pokoli véletlen volt. Lázasan beöltözködött.
    Csak te veszítenéd el a tiedet! - lihegte vészjóslóan.
  Kétoldalt fogtam a trikómat, és úgy fürödtem. Ne adja az úristen, hogy rászoruljak!
  Ebben a pillanatban megjelentek a nők a medence szélén.
  Nincs igézőbb látvány, mint fürdőtrikóban látni egy nőt, akit alig ismerünk (természetesen, ha az illetőnek szép az alakja). Gilberte alakja meglepetésszer?en hatott. Felöltözve azt hihette volna róla az ember, hogy vékony és törékeny a teste, de így trikóban látszott csak, milyen gömböly?, csupa kerek forma az egész lány.
  Szép, testhez simuló - nem kölcsönkapott - úszódresszben voltak.
  Amint észrevettek minket, Gilberte fejest ugrott a mély vízbe, Paulette ellenben csak lesétált a lépcsőfokokon, és ideúsztak hozzánk. Nagyszerűen úsztak mind a ketten.
  Pali viszont azt hiszi, hogy ő tökéletes illúzióját tudja kelteni egy olyan embernek, aki kiválóan úszik. Bemegy a térdig érő vízbe, és rögtön erős karcsapásokkal dolgozik, ellenben a lábát nem látni. Az a tény, hogy a hátát szokatlanul begörbíti, arra enged következtetni, hogy a hasa alá húzza a lábát, és a víz alatt jár.
  Később ő maga is rájön arra, hogy valamivel még tartozik embertársainak, és ekkor a karját tünteti el, míg lábával ?rülten kalapálja a vizet, olyan vad fröcskölést rendezve, hogy tíz méterre maga körül lehetetlenné tesz minden szabad látást és fürdést. Ha elfárad, megpihen, és úgy néz körül, mintha a jelenlevőket lázba hozta volna. Én az ilyen embert rögtön kivezetném az uszodából, sőt még a jegy árát is visszafizetném neki.
  A lányok a mély vízbe akartak becsalni minket, sőt Gilberte azt szerette volna, ha fejest is ugrunk.
  Szenvedélyes úszó vagyok mindaddig, míg tudom, hogy bármely pillanatban le lehet állni. Mindenféle mély vizet mélységesen elítélek. Egyáltalán,
116
lelketlenség az uszodákat úgy beosztani, hogy azok egyik felébe szokatlanul mély, vizet csinálnak. Ha meggondolatlanul beúszik oda az ember, és tegyük fel, hirtelen viszket az orra, úgyszólván az életével játszik, ha meg akarja vakarni. Marad tehát az uszoda normális része, ahol a sekély vízben kell körbe úszkálni annak, aki - mint én is - nagy rajongója az úszásnak, míg el nem szédül az ember az olyan alakok társaságában, akik mélységes ellenszenvet váltanak ki belőlem. Ezek az alakok mindig útjába állnak az úszóknak: a vizet kavarják maguk körül (egyáltalán, ez mindig gyanús), és egyebet se tesznek, mint ütemesen meregetik magukat a medencébe.
  A fejesugrásról még csak annyit: nem hiszem, hogy bárkiben is nagy hajlandóság lett volna a fejesugrásra hasonló esetben - kölcsönkért úszódresszben, mikor számolni kell azzal az eshetőséggel, hogy az elugráshoz szükséges lendület hevében esetleg lerogy róla a trikó a medence szélére, ő maga pedig tökéletesen kiugrik belőle.
  A nők szörnyen bírták a hideg vizet, holott mi ketten már valósággal vacogtunk. A megfagyás utolsó pillanatában sikerült felfedeznem, hogy a medence szélén, a kapaszkodó alatt jóleső meleg víz áramlik befelé. Isteni kéj! Itt lógtunk aztán, mint az érett gyümölcsök.
  Pali a ritkán fürdő emberek sajátságosan undorító tulajdonsága szerint közügynek kívánta nyilvánítani minden egyes vízbe szállását, így tehát, mihelyt belátta, hogy a medence szélén lógva képtelen valamelyest is feltűnést kelteni, megunta az egészet, és kiment a vízből. Trikóját, amely vizesen is dús redőkben omlott alá kisportolatlan testéről, úgy kellett felfognia oldalt, akár a bálozó fiatal lányok teszik azt a szoknyájuk szélével, ha egy kis esőtócsán akarnak általlépni.
  Az uszoda bejáratánál megvártuk a hölgyeket, és együtt mentünk haza. Délután pedig felmentünk a lányokkal a régi Montmartre-ra sétálni.
  Csodálatosan piszkos, szűk utcákon jártunk keresztül-kasul, a Sacré-Coeur környékén. A templom
bejáratánál öreg nénike mindenféle kegytárgyakat árusított. A nők kis Szent Antal-szobrokat vettek. Aki Szent Antal-szobrot hord magánál, nem veszít el semmit. Mi is azt vettünk. Én rögtön el is veszítettem az enyémet.
  Útközben Gílberte valami hosszú történetet mesélt, lassan szótagolva a szavakat és olyan hangosan, mintha süket volnék. Igyekeztem élénken rámosolyogni, mint aki meglepően szórakozik, de megelégedésének semmiféle jelét nem adta.
  Aztán Paulette is elvesztette a Szent Antal szobrát.(Fantasztikus volt.) Palival a földre hajolva elkezdték keresni. Mi Gilberte-tel mindenesetre előrementünk.
  Egy csendes kis utcának a végében jártunk egy nagy kőkerítés mellett, lassan, szótlan. Éppen azon gondolkoztam, mit jelenthet franciául az, hogy szép idő van, amikor a kőkerítés beszögelléséhez értünk, és Gilberte egyszer?en betolt oda. Levette a kalapomat, és maximum öt centiméterre az orromtól, mereven a szemem közé nézett.
Krisztus ereje, már kezdődik!
  Hogy ki kezdte el a csókolózást, azt precízen megállapítani nem lehet. Vad dolog volt. Pesten kicsaptak volna ezért a gimnáziumból. A nő úgy csinált, mint aki fuldoklik, és utoljára még egyszer enni akar, de nincs mit. Utána vadul megszorította a karomat, mint aki rettenetesen fél valamitől, és itt keres utolsó menedéket.
Kész a halálos szerelem.
  Egyetlen világos pillanatom azért még volt, amikor arra gondoltam: “Ha feleségül veszem a nőt, miből fogom eltartani?”
  Gilberte kivette a zsebkendőjét, és letörölte a számról a rúzst. Egyszerre úgy éreztem magamat, mint egy kisgyerek, akit megebédeltetett a mamája, és utána megtörli szépen a száját.
- Jaj, mama, még egy kis süteményt!
 - Nem kapsz többet, ronda kölyök, mert elrontod a gyomrodat.
  Pali elért minket Paulette-tel, és elújságolta, hogy megtalálta a Szent Antal-szobrot, de nem azt, amit
elveszített, hanem egy másikat. Megnéztem rögtön, de nem az enyém volt. Ez a hegy vonzza a kis Szent Antal-szobrokat?
  Paulette megmagyarázta Palinak, hogy holnap délután is találkozunk, aztán együtt mentünk haza.
  Pali kétségbe vonta, hogy Gilberte-tel csókolóztam. Utóbb mégis elhitte és elkeseredett. Erre megsajnáltam.
  - Nézd, azért van, mert nem adsz magadra. A hajad nincs rendesen megfésülve, holott ez fontos, mert elsősorban az ember fejét nézi a nő. Gilberte is úgy kezdte, hogy előbb levette a kalapomat. Rögtön mereven a szeme közé néztem, mire halálosan belém szeretett, aztán már csak csókolni kellett. Olyannal viszont, aki nem fésülködik rendesen, az ügy kizárt. Nézd meg, hogy a hajad milyen rendetlenül hosszú a füled mellett. Ezt le kell nyíratni.
  Ő nem megy fodrászhoz, mert egy vagyonba kerül.
  - Nem is kell. Add ide az ollót, ezt én is megigazítom neked. Csekélység az egész.
- Meg tudod igazítani?
- Meg.
- Esküdj!
- Mi az, hogy esküdj?
  Úgy volt, hogy csak a füle mellett nyírom meg a haját és egy kicsit hátul is, fés? segítségével, akár a borbélyok, de aztán elmélyült valahogy a dolog. Már egészen besötétedett, és még mindig volt haja. Egyszer?en nem lehetett befejezni.
  Ekkor már éreztem, hogy rögtön a kezdet után abba kellett volna hagynom az egészet, csak éppen nem mertem. Iszonyú nehéz feje volt. Csodálom, hogy a borbély megbírt vele. Először a fülek mellett nyírtam meg, de valahogy az egyik oldalon többet vágtam le, mint a másikon, és ahogy igyekeztem egyformára kinyírni, egyszerre csak azt vettem észre, hogy máris a bal fül felett vagyok. Most egy átmenetre törekedtem a nyak felé, de az átkozott olló némely helyen többet nyírt ki a hajból, mint másutt.
Pali feje ekkor már úgy hatott, mint egy kopott,
régi, molyrágta bársonytakaró. Erre elhatároztam, hogy fent már nem nyírok többet, csak alul egyengetek, hogy eltüntessem az oázisszer? hajszigeteket. A nagy munkában szinte észre se vettem, hogy ott, ahol az agya van, 'már nem is volt hajzata. Erre megnéztem messziről is, milyen az összhatása. Csak hunyorítva szabad nézni a fejét és nem sokáig! Szinte érthetetlen, mikor nyírtam így ki.
  Messziről úgy hatott a haja, mint kopasz emberen a szőrmesapka, méghozzá kissé félrevágva. Pont most nem lehetett abbahagyni a hajnyírást, holott Pali már panaszkodott, hogy alul hidegedik a feje. Igyekeztem meleget lehelni az agya felé, hogy semmit se vegyen észre. Ha a haja tetejét még kinyírnám szélesen, és csuhát öltene magára, egészen nyugodtan elmehetne barátnak. Kérdés, hogy menne-e.
  A hajnyírásnak talán sose lett volna vége, ha egyszer csak bele nem nyírok az egyik fülébe. Retteneteset ordított, és talpra ugrott rögtön.
- Aáá... Az apád keservit!
  Nyomban a tükör elé álltam, hogy ne tudjon belenézni, de addig erőszakoskodott, míg bele nem tekintett végre. Határozottan állíthatom, hogy a tükörben sokkal rondábbnak hatott, mint a való életben.
- Úrjézus, ez az én fejem?!
  - A bal füled mögött a legszebb, de azt nem láthatod.
  Erre olyan ordítozást csapott, hogy még a méregzöld bársonyfüggönyt is be kellett húzni az ablak előtt, nehogy Paulette áthalljon valamit. Érdekes, meg se köszönte, hogy megnyírtam.
  Utóbb, hogy a fejére tette a kalapját, valahogy megenyhült az arca. Most inkább kopasznak gondolta volna az ember.
  - Úristen, hetekig nem tudom levenni a kalapomat! (Miért kell ebbe az úristent is belevonni?)
- Viszont nem került egy vasadba se.
  A hajnyírás elején úgy volt, hogy utána ő is megnyír engemet, de most már semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó erre. Sokkal ügyetlenebb, mint én. El is dugtam az ollót éjszakára, mert még képes, és éjjel, míg alszom, belenyír a hajamba.
16.
  Az élet legnagyobb kínszenvedése a némaságra ítélt szerelem. Szeretni valakit és nem tudni beszélni vele, egyenlő az őrülettel.
  A magyar filmrendezővel, beszélgettem erről, aki azt állítja, hogy egy teljesen kiforrott szerelemnél például őt már nem zavarná a csend, sőt a túlságba vitt beszélgetés igenis felboríthatja a boldogság harmonikus szépségét.
  Profán dolog például olyasmikről beszélgetni, hogy: “Kisfiam, tavasz van, és nincs mit felvennem.” Amint a szerelmesek kiegészítették egymást, eleget tettek a természet törvényeinek, és ezzel az ügy elintézést is nyert. A tavasznak már semmi köze az egészhez.
  De amint egy nő levette a férfi előtt a kalapját - helyette máris egy másikat akar a fejére tenni. Másképp úgy érzi, hogy nincs mit felvennie.
  Azt persze ő is elismeri, hogy minden másképpen van egy kezdődő szerelemmel. Pont olyankor van a legtöbb mondanivalója az embernek. Beszélni kell a jövőről, és a nőt meg kell nyugtatni.
  - Kisfiam, ne gondolj most olyan tavaszokra, amikor nem lesz mit felvenned, mert olyan tavaszok egyszerűen nem is léteznek. És most jer, hogy megmutassam a kerevetemet, ahol hanyatt fekve állandóan rólad szoktam álmodozni.
  Szörnyen idegesít, hogy némaságra ítélt a sors. Rengeteget szeretnék beszélni, s ez nem áll módomban.
Mi történik ilyenkor?
  Gilberte mindent elkövet, hogy megértesse magát velem. Nem tudja felfogni, hogy nem értem meg őt. Először azt hiszi, hogy csak nagyothallok, és elkezd kiabálni velem. Másodszor már arra gondol, hogy mégis inkább csak gyengeelméjű vagyok, ezért tehát lassan, szótagolva mondja a szavakat. A harmadik eset az, amikor olyan fokú hülyeséget tételez fel rólam, hogy a kimondott szavakat képtelen va

gyok megérteni, ezért tehát leírja a mondanivalóját egy darab papirosra.
  Az a legrettenetesebb, hogy az olyan ember, akivel ily módon tartják fenn a szellemi kontaktust, mind a három esetben rögtön megérti a nő hátsó gondolatait, csak éppen azt nem érti, amit mondani akarnak neki.
Mit tehetek?
  Szeretem, és nem akarom elveszíteni, tehát igyekszem bátorítani őt, és időnként úgy teszek, mintha már megérteném. Betanulok apró, udvarias mondatokat, hogy olykor-olykor én is mondhassak neki valamit. “Hogy aludt az éjszaka, mademoiselle Gilberte?” - meg ilyeneket.
  Más, gyönyör? mondatokat is megtanultam. Sokat jártunk a kertbe, gondoltam, majd ott elmondom neki.
 - Szép idő van.. A napsugarak bearanyozzák a fák zöld lombjait. Kellemes meleg van. A madarak csicseregnek. Nincs melege, mademoiselle Gilberte?
Erre mi történt?
  Rögtön beborult az idő. Gilberte meghűlt, és szó se lehetett arról, hogy melege van. Az összes megtanult mondatokból csak “A madarak csicseregnek” maradt meg. De röhögni való lett volna ilyet mondani neki, amikor együtt sétáltunk a borús ég alatt a kertben, és csak egyetlen verebet láttam, persze az se csicsergett, csak ugrált előttünk az esőáztatta úton, meglehetősen idétlenül.
  Míg azon gondolkoztam, hogy egyetlen megmaradt mondatomat: “A madarak csicseregnek” - átalakítsam így: “A madár nem csicsereg”, addigra az a dög veréb máris felrepült egy nagy fa tetejére, s elbújt a lombok mögé, hogy ne is lássam. Hát ha egyszer nincs szerencsém!
  Pali külön sétál Paulette-tel. (Állítólag már megnyomkodta a nő lábát, mire az elismerően bólintott.) Hogy miképpen oldotta meg a nem beszélgetést, azt nem tudom.
  Engem egyenesen megőrjít, hogy nem tudok beszélni. Fojtogatnak a ki nem mondott szavak. Csak ülök a nő mellett: szenvedve, szótlanul, lelakatolt
szájjal, őrjítő kétségek között, és csak arra gondolok, vajon meddig fog ez még így menni. Ilyenkor már ott tart az ember, hogy kétségbe vonja azt is, hogy ő,a legkülönb férfi a világon, az egyedüli, akit csak szerethet a nő - s ez aztán a legutolsó.
  Pali megismerkedett a művészkávéházban egy magyar fiúval, akit Kaucer Pistának hívnak. Bútortervező, jól keres, kitűnően beszél franciául, és a közvetlen közelünkben lakik. Így tehát bemutattuk őt is a nőknek.
  Kaucer Pista készséggel vállalta a tolmács szerepét, ha velünk tartott, de ez se sokat segít rajtunk, mert ritkán adódott így. Megjegyzem, ennek még örültünk is, mert már amúgy is aggódtunk, hogy a nők még utóbb beleszeretnek, ezért inkább tovább szenvedünk velük együtt, és távol tartjuk tőlük Kaucer Pistát.
  A fontosabb dolgokat mindenesetre tisztázni lehetett a segítségével.
  Első dolgom volt azt is megérdeklődni Kaucer Pista által, hogy miért sírt azon az éjjel Gilberte, amikor Paulette-nél aludt, és előzőleg moziban voltunk. A nők nagyon csodálkoztak, és sehogy sem akartak emlékezni rá, végül is azt mondták: valószínűleg azért sírt Gilberte, mert a hasa fájt. De biztos, hogy képzelődöm, és nem is fájt a hasa, illetve nem is sírt. Különös!
  Minden francia szót és betanult mondatot már elmondtam Gilberte-nek.
 - Nagybátyám elvesztette a tollkését a nagy fehér fal előtt. Miért vesztette el nagybátyám a tollkését a nagy fehér fal előtt? Mert kissé figyelmetlen volt.
  Gilberte őrültfigyelmesen végighallgatta, s a legelső alkalommal Kaucer Pistához fordult bővebb felvilágosításért. Szeretné megismerni a nagybátyámat.
  Nem akartam hülyének látszani, így tehát közöltem vele Kaucer Pista útján, hogy nagybátyám azóta már Amerikába utazott. Gilberte-et viszont az is érdekelte, hol vesztette el a tollkését szegény, és hol volt az a nagy fehér fal, mert ha értékes volt a tollkése,




föltétlen be kell jelenteni a dolgot a Citében, ahol az elveszett tárgyakat nyilvántartják.
  E miatt az egyszerű, bárgyú mondat miatt őrült komplikációk keletkeztek.
  Gilberte-et már a részletek is érdekelték. És ne beszéljek olyan unott hangon a nagybátyámról, mert ezt nem szabad. Igenis, mondjam el a 'családi viszonyait is. Bizonyára kedves emléke volt a tollkés. Vajon kitől kapta szegény és miért?
  Nagybátyám tollkéses szelleme még napokig kísértett. Kaucer Pista alig tudta kimagyarázni, pedig olyan jól tud franciául, hogy Szótár úrnak hívják.
  Amikor Kaucer Pista velünk van, a nők nem akarnak csókolózni. Megjegyzem, engem is idegesít, ha közben valaki néz.
  Végül is Paulette hamarosan felhajszolt egy barátnőt Kaucer Pista részére is. Denise-nek hívták. Fekete hajú, kedves nő volt, alt hangon nevetett, máskülönben olyan gyorsan beszélt, hogy képtelenség volt megérteni. Denise megjelenése arra engedett következtetni, hogy most már boldogan megleszünk mind a hatan.
Ám mi történt?
  Kaucer Pista és Denise egymásba szerettek (persze hogy Paulette is erre gondolt). De ez a szerelem olyan nagy volt, hogy teljesen vissza kellett vele vonulniok, és mi megint tolmács nélkül maradtunk.
  Végtelen szomorú volt azt látnunk, hogy most, amikor végre lett volna valaki, aki franciául tud, és helyettünk is hasznosíthatta volna ebbeli tudományát, egyszerűen félrevonult a szerelmével csókolózni, állati ösztöneinek engedelmeskedve, tudását emígy parlagon hevertetvén.
  Pali már pokoli módon szerelmes Paulette-be: tisztára vandalizmus, hogy mit művel a nővel. Tegnap például lement a boulevard-ra sétálni, hogy esetleg összetalálkozzék vele. Tényleg észre is vette a nőt, és elment mellette, anélkül ,hogy köszöntötte volna, holott Paulette is észrevette őt, sőt még rá is mosolygott. Pali azonban egyszerűen továbbment. Semmi közöm az ügyhöz, de ha zavaros viselkedése kihatással lesz az én szerelmemre is, egyszer?en felrúgom.
Magam részéről kétségbeesetten küzdök Gilberte-ért. Kis, betanult mondatokkal küzdök érte, de a mondatokat fél perc alatt elmondja az ember, és utána már csak a nagy halotti csend marad, amelybe már csak mereven belenézni lehet.
  Meg fogja unni, hogy némán szeretem. Egyszer csak megunja. Máris semmi öröme sincs abban, ha megkérdem tőle:
 - Mademoiselle Gilberte, vous avez bien dormi? Jól aludt, Gilberte kisasszony?
 - Oh, oui ... oui... -mondja szomorúan, és már azt sem kérdi: - Et vous? És maga?
  Csak elnéz, valahová messze. Olyan szépen tud nézni!
Ha nem is kérdi, azért mondom:
- Merci, bien. Köszönöm, jól!
Szóval jól aludtam. Na, egy mondattal mégis több.
Gilberte rám csodálkozik:
  - Ah, oui. - És kis kezét a kezembe adja, aztán úgy elnéz valamerre, mintha nem is volna jelen.
  Kis történeteket kellene megtanulni, mulatságos történeteket.
  Minden nő csak Kaucer Pistával akar beszélni. Gilberte is olyan figyelmesen hallgatja, amikor hozzá szól. Egyáltalán, Gilberte egyszerre olyan más lesz, amikor vele beszél. Olyan nagyos és határozott, mintha kacérabb lenne akkor. Velem valahogy szelídebb, csendesebb és elnézőbb. Mintha megtagadná az egyéniségét miattam.'
  Hiába, kis történeteket kellene elmondani neki. Egyszer már elsütöttem neki egy tréfát. Hát nem volt hosszú, de volt benne egy kis vicc. Gilberte figyelmesen hallgatta, aztán amikor vége volt, azt mondta:
- Et pufis?
  Ez annyit jelent: és aztán? És aztán nem volt mit mondani. Már elmondtam minden szót, amit ismerek: asztal, szék, fal, kenyér, kanál stb. (Ne csüggedj, édesem, már azt is tudom, hogy mit jelent: vasaló. Csak várj még egy kicsit! Türelem, kitartás, én már tanulok.)

De nagy bajok vannak a szótárral is.
 Eleinte még nagy lelkesedéssel vettem magamhoz. 
Valami meghatározhatatlan, bájos romantikát láttam abban,


hogy hol Gilberte, hol én, fellapozzuk a szükséges szavakat, és így tökéletesen megértjük egymást.
 Először is végtelen unalmas dolog állandóan lapozgatni, másodszor a szótár határozottan ocsmány dolgokat művel azokkal, akik hittel és lelkesedéssel fordulnak feléje.
Gilberte például azt mondta egyszer:
- Je suis pressée.
 Je suis az annyit jelent: én vagyok. Most mit jelent az, hogy pressée?
Rögtön utánanéztem a'szótárban.
Pressée, adj. = Szoros, szorult; sürg?s, tömött.
 Mi az, hogy ő szoros? A következő szorosokról tudok: Vereckei, Sipka, s az utóbbi időben meglehetősen sokat fecsegnek az Uzsoki-szorosról is. Most ezek közé sorozzam Gilberte-et is? Egyáltalán mi az értelme annak, hogy ő szoros? Beleszorult valamibe?
A második meghatározás: szorult. Mi az, hogy
szorult? Elverte valaki?
A harmadik meghatározásról aztán ne is beszéjünk: tömött. Jó vicc! Tömött erszényről már hallottam, de tömött nőről még soha.
Nem is vicc. Vérlázító!
Gyakran előfordul, hogy a keresett szó nincs is
bent a szótárban, vannak viszont olyan szavak, amelyeknek a magyar értelmét se érteni.
Abrotone, f. = abrutüröm, sepr?ruta Cavessine, f. = állazó neme. Cendal, m. = csindeltafota. Csak röhögni lehet. Piauler, v n. = pipelni, pipogni Ez lehet még valami disznóság is.
Szótárolvasás közben arra is rájöttem, hogy a franciák tisztára megőrültek a precizitásban. A legelképesztőbb dolgoknak külön neve van. (Ha a légy pontot hagy
maga után az ablakon, annak már önálló neve van.) Embouquer = tengerszorosba behajózni Larderasse, f. = vastag kötél silány kenderből Embucher = ismét erdőbe kergetni valakit Embreler = erősen szekérhez kötni valakit Különösen ronda természetem az, hogy a leglehetetlenebb szavakat, amelyekre belátható időn belül semmi szükségem sem lesz, rögtön megjegyzem.
Franc-salé, m. = sóadómentesség
  Ez a ronda szó rögtön az agyamba ugrott. Most mi szükségem lesz rá? Tegyük fel, egyetlenegyszer beszél majd.valaki jelenlétemben a sóadómentességről, hát nem egyszerűbb ilyenkor kettőt köhinteni, és máris másról van szó?
  Kaucer Pista segítségével megkértem a nőket, hogy magyarázzák meg ezeket a szavakat, mert a magyar értelmüket sem értem. És mi történt? ők se tudták, hogy mit jelentenek.
  - Ilyen szavak nincsenek is - mondták. Sohase hallották, nem is létezhetnek.
- De a szótárban benne vannak!
- Micsoda szótár az? - kérdezték elhűlve.
  Tényleg micsoda? Még Braun Pityutól kaptam, kölcsön.
Nézem a szótár első oldalát, és megkövülten olvasom:
NOUVEAU
DICTIONNAIRE
HONGROIS - FRANCAIS
ET
FRANCAIS - HONGROIS
D'APRÉS
LES MEILLEURS OUVRAGES PUBLIES
JUSQU'A CE JOUR
TROISIÉME ÉDITION REVUE ET
CONSIDÉRABLEMENT
AUGMENTÉE
PAR
COLOMAN BABOS
PEST 1865
CINEZ GUSTAVE HECKENAST,
   LIBRAIRE-EDITEUR	' 4 RUE DE L'UNIVERSITÉ
Jézus Mária, ne hagyj el!
  Heckenast Gusztáv nyomatta ki Petőfi Talpra magyar-ját is, a márciusi ifjúság tizenkét pontjával egyetemben, 1848-ban. Minden jótét lélek dicséri az Urat, és ebből tanulok én franciául?



  Ezek után olyan mély undorral. néztem a szótárra, hogy szinte leírhatatlan.
   Még olyan szavakat se akarok megtanulni, amelyek léteznek ugyan, de nagyon valószínű, hogy alig használom őket. Gennykutacsról, mióta élek, még nem beszéltem. De rengeteg ilyet mondhatnék még: csészekagyló, zsázsa, kopoltyúféreg, cserpölyü, kutaszolás, farhám stb.
  Az az érzésem, ha ezek a szavak egy szép napon egyszerűen megszűnnének létezni, egyetlen arcizmom se rándulna meg, és semmi esetre sem futkosnék félőrülten fel-alá, hogy nem tudom kifejezni magamat.
  Sőt már ott tartok, hogy az sem idegesít túlságosan, ha körülöttem olyan nyelven beszélnek, amelyet nem értek (az ehhez megfelel? praxist még a németórák alatt szereztem be).
  Viszónt a szerelem, az más. Gilberte-tel már tisztára tűrhetetlen ez az állapot.
  A magyar filmrendező, akinek kiöntöttem a lelkemet, azt tanácsolta, hogy francia nyelvleckéket vegyek, ha ez módomban áll. Borzasztó egyszerű. Tíz frankba kerül egy lecke. Feltétlen nő tanítson, mert a nemek ellentéte buzdító hatással van minden tanulásra.
Na igen.
  Hát a nyelvtanárnőm egy öreg hölgy volt, állandóan esernyőt cipelt a hóna alatt, és magas szárú cipőben járt. A nyaka olyan vékony volt, hogy egy kézzel meg lehetett volna fojtani. Más irányban nem tudott felizgatni.
  A nyelvleckék tetűlassúsággal kezdődtek, mindjárt az első órán tízszer elmondtam neki azt a szót, hogy “enfant” (gyermek), és mégse volt megelégedve vele. Átlag minden szót tízszer-hússzor meg akart hallgatni.
  Kétségtelen, hogy lelkiismeretesen tanít, de félő, hogy előbb hal meg, mint én franciául megtanulok - ha addig is fizetni tudom.
  A tízig való számolást kis vers segítségével tanultatta meg velem.
Un, deux, trois
Je vais dans le bois Quatre, cinq, six Cueillir des cerises Sept, huit, neuf
Dans mon panier neuf Dix, onze, douze
Elles seront belles et rouges Treize, quatorze, quinze Je les porterai au prince.

Pontos fordításban így hangzik ez:

Egy, kettő, három Megyek az erdőbe Négy, öt, hat Cseresznyét szedni 
Hét, nyolc, kilenc ?j kosaramba
Tíz, tizenegy, tizenkettő Szépek és pirosak lesznek
(a cseresznyék)
Tizenhárom, tizennégy, tizenöt Elfogom vinni őket a hercegnek.

És ilyesmikért óránként tíz frankot kell fizetni.
  Megjegyzem, az erdőkben nincsenek is cseresznyefák, és ha volnának is, magamnak sem szednék belőle egy kosárravalót, nemhogy hercegeknek vigyem, mert ennek kofajellege van. Attól eltekintve, hogy az a véleményem, ha a hercegnek cseresznyére van szüksége, menjen és szedjen magának.
  Továbbá: ennek a kis versnek az életben való hasznosítása egyáltalán nem áll arányban a tanulás fáradságaival. Egy órába telik, míg megtanulja az ember, az elszavalása viszont maximum fél percig tart. Többször nem is lehetett elmondani senkinek sem, csak egyetlenegyszer. Vannak ugyanis olyan lelkiismeretlen emberek, mint Pali is, akik rögtön készek afféle megjegyzéseket tenni, hogy meglepően unalmasnak tartják a dolgot.
A nyelvtanárnő azonban a helyes kiejtés szem


pontjából két órán keresztül csak ezt a verset szavaltatta velem. Még ha a sárgadinnyékről szólt volna, s a vége az, hogy „nekiülök és megeszem, valamelyest lelkesedtem volna érte, de így arra a megállapodásra jutottam, hogy a nyelvleckéktől mégis el kell tekintenem.
  Kaucer Pista útján közöltem ,a nyelvtanárnővel, hogy sürgősen el kell utaznom. Ígérem, mihelyt visszajöttem, feltétlen folytatjuk a tanulást. Nincs kizárva, hogy akkor majd a számolásban elmegyünk ezerig is.
  A montparnasse-i művészkávéházba járt egy Karvaly József nevezetű magyar fiú is, aki fordításokkal foglalkozott. Németből fordított franciára és vice versa. Sajnos nincs sok munkája, csupán délelőttönként dolgozik egy textilgyárosnál mint levelező, a délutánjaival pedig szabadon rendelkezik.
  Már régóta gondoltam arra, hogy célszerűbb lenne, ha Gilberte és én - természetesen a randevúkon kívül - inkább levelezést folytatnánk, és nem kínozzuk egymást gyatra beszélgetési kísérletekkel. A levelet hazaviszi az ember, kiszótározza, ugyanúgy felel rá, a nő kijavítja, megérti. Félreértés nincs - teljes a boldogság.
  Most, hogy Karvaly Józsefet megismertem, rögtön arra gondoltam, mennyivel kényelmesebb lenne, ha vele fordíttatnám le a levelezésemet - magyarról franciára és franciáról magyarra. Így még szótározni se kellene.
  - És mit kér egy levél lefordításáért? - kérdeztem Karvaly József urat.
- Attól függ, milyen hosszú.
- Normális levélhosszúság.
- Milyen fajta üzleti levelekről van szó?
  Olyan megnyerő külseje volt, hogy közöltem vele tervemet. Nagyon helyesnek találta. Meg kellene beszélni a nővel a dolgot, hogy közösen megállapíthassuk a részleteket. Hány levél lesz? Naponta lesz-e? Mikor kapja az anyagot? Stb. Ezek után tudja csak meghatározni az árát.
  Másnap estére még okosabb dolog jutott az eszembe. Minek ide leveleket irkálni? A magyar
úgyis ráér minden délután, az volna a legegyszerűbb, ha mindjárt élőszóval fordítana. Egyszer a nő beszél, egyszer meg én, ő pedig fordít. Ebben az esetben még magyarul se kell leveleket fogalmaznom. Isteni!
  A tolmácsom három frankot kért egy órára. Ez viszont ördögi. De azért megegyeztünk.
  Szép nyári délután volt, amikor Karvaly József tolmács úrral útnak indultunk, hogy találkozzunk Gilberte-tel. A tolmácson ekkor már tiszta ing volt, erre határozottan emlékszem: Gilberte még nem volt ott, leültünk tehát egy padra, és vártunk.
  Most egyszerre fantasztikus hülyének, látszott ez az egész dolog. Tegnap este még zseniálisnak hatott, de most, a nappali világításban mintha a napsugarak erre az ötletre is rávilágítottak volna, hogy egyszerre megmutassák minden fogyatékosságát és szegénységét. Nem hiszem, hogy napfényben eszembe jutott volna ez a dolog. (Tanulsága ennek, hogy amit este gondolsz ki, este is valósítsd meg.)
 A tolmács hasznos, az kétségtelen, de semmi eset-re sem szabad hivatalos jellegének lennie. A tolmácsnak jóbarátként kell szerepelnie. Apropó, lejött velem fel-alá sétálni a kertbe. Igen, ez a helyes. Természetesen, miután itt van készséggel áll a rendelkezésemre.
 Velünk szemben, az allé túlsó oldalán francia házaspár üldögélt a padon. Nem voltak se fiatalok, se öregek, csak szegények. Ültek egymás mellett, és egyik se nézett a másikra, csak csendben maguk elé meredtek. Olyan béke volt közöttük, olyan ijesztő, nyomasztó béke, olyan mindegy, te már csinálhatsz akármit, úgysem érdekelsz béke. Jaj, de szomorú volt! A nő ölében öreg táska, a férfi hóna alatt pedig valami újságpapirosba csomagolt dolog, és így ültek ott csendben, a legcsúnyább békességben.
 A férfi aztán lassan felállt, szólt valamit a nőnek, és megindult kifelé a kertből. A nő nem is válaszolt neki, még csak kezet semm nyújtott feléje, sőt az volt a legszomorúbb, hogy utána sem nézett. De a férfi sem fordult vissza, meggörnyedve ment az allén, hóna alatt az újságpapiros csomaggal, csak ment,



ment, és talán kevésbé volt most egyedül, mint az imént ott a padon a nővel, akinek szép volt az arca, csak éppen nagyon fáradt és meggyötört.
  Ezek nem értik meg egymást. Ezeknek is szükségük lenne valakire, aki elmagyaráz mindent. Ide is kellene egy tolmács, aki elmondja szépen:
  “Gyerekek, én tolmács vagyok, és most ide figyeljetek! Az élet rövid út: a bölcsőtől a koporsóig tart. Ne vacakoljatok annyit, ne gyötörjétek egymást. Egyikőtök se hibás abban, hogy nem olyan az életetek, amilyennek elképzeltétek. Hát akkor miért vagytok olyan furcsák? Az élet elszalad, szinte észre se veszitek. Szeressétek egymást. Emberek, szeressétek egymást akkor is, ha közületek az egyik idegen, és egy szót se tud franciául, és nem tudja megmondani, mit érez. Mégis szeressétek, mert az illető azért nem hülye.”
  Nagyon kell a tolmács, istenem! Mindenkinek kellene egy tolmács. Szép dolog, ha tolmácsod van. Sokszor azt se érti az ember, amit ért, hát még amit nem is ért.
  Amint azonban megláttam messziről Gilberte-et, fehér nyári ruhában, széles szalmakalapját a kezében lóbálva, ahogy jött szép, ringó járással a fák mögül - rögtön nyilvánvaló volt, hogy mégsem kell ide tolmács.
De már késő volt.
  A tolmács bemutatkozott mint legjobb barátom, és megindultunk hármasban sétálni.
  Nem tagadom, isteni érzés normálisan, érthető emberként lépkedni Gilberte oldalán. Egyetlen gondolatom nem veszett kárba, mindent franciára lehetett fordítani.
  A tolmács kifogástalanul működött; nem gagyogott, nem hebegett, úgy beszélt, mint a vízfolyás. Jótékony hatása máris érezhető volt. Gilberte egyszerre elevenebb lett, sokkal gyorsabban beszélt, mint eddig - valóságos felszabadulás volt.
  Szerelmi vonatkozású dolgokat természetesen nem lehetett érinteni. A tolmács mint jóbarát szerepelt, így tehát indiszkréció lett volna viszonyunkat szellőztetni.
   Gilberte mindenről beszélt, minden elképzelhető témát érintett, csak éppen kettőnkről nem volt szó.
  Nem baj. Ez a megismerkedésekkel járó szükséges rossz, amin át kell esni. Nem lehetett megtiltani, hogy Gilberte ki ne kérdezze a tolmácsot magát is egyes dolgok felől. Ez érthető udvarias gesztus volt részéről.
  A tolmács viszont túlságosan részletes volt válaszaiban, még önmagáról is beszélt. Persze nem is kértem, hogy lefordítsa, mit mond a nőnek - essünk túl rajta. Nem érdekel. Három frankot fizetek óránként. Felesleges elnyújtani a dolgokat. Engem nem érdekel, hogy ki az anyja meg az apja, és mik a tervei.
   Szerettem volna saját személyes ügyeimr?l is elmondani egyet-mást, ha már ilyesmiről van szó, de Gilberte nem érdeklődött. Igaz, hogy erről már beszélt neki Kaucer Pista, bár mogyoróhéjban, de úgy látszik, kielégítően.
  Az első tolmácsnap azzal zárult, hogy a nő minden fáradság nélkül közölhette velem, mikor találkozunk újra.
  A második tolmácsnapon a tolmács megint tiszta gallérban jelent meg.
  Miért akar ő tiszta lenni mint tolmács? Micsoda hátsó gondolatok fűtik?
  Társalgás közben Gilberte elmondta, hogy szeret olvasni és pingpongozni.
Apropó, nem mennénk el pingpongozni?
  A tolmács örömmel támogatta az ötletet. Ő istenien pingpongozik. Menjünk el pingpongozni.
  Nem vagyok fösvény kutya, de mégiscsak különösnek tartom, hogy a tolmácsom három frank órabér mellett pingpongozni járjón. Arról nem is beszélek, hogy a pingpongozásért magáért is külön órabért kell fizetni.
  Akkor se lelkesedtem volna, ha azt mondja: “Uram, én elmegyek nézni, amikor maga pingpongozik, és játékát meglepő francia szöveggel aláfestem.”
  Akkor se lelkesedtem volna, mert nincs szükségem három frank órabéres nézőkre. Minden ütést
133


elpaccolnék, ha játék közben az arcába pillantok, mert eszembe juttatná, hogy itt két ember - ő és a pingpongtulajdonos - az idő múlásából akarnak meggazdagodni. Még akkor se kell a tolmács, ha pingpongozás közben lázasan figyelmezteti a nőt nemes testtartásomra, kiváló ütéseimre, s 'a játék végén érthetően megmagyarázza, miért vesztettem el mégis a partit. Akkor se kell.
Holott mást igazán nem tehet az érdekemben.
  A tolmács viszont pingpongozni jött: élvezni és nem dolgozni. Az ő költségeit is nekem kellett fizetni. (A pingpongozás mellett még fogyasztanunk is kellett.)
  Így, utólag visszagondolva rá,. meg kell állapítanom, hogy egészen utolsó tolmács volt. A ping-pongnál, Gilberte unszolására, egy partit vele is lejátszottam. Még a jóindulat árnyéka sem volt meg benne, hogy legalább nyerni hagyott volna.
De még ennél is vérlázítóbb dolgai voltak.
  Közöttünk olyan megállapodás jött létre,, hogy minden elkezdett tolmácsóra egésznek számít. Szóval, ha ötkor kezdi a tolmácsolást és nyolc óra után öt perccel fejezi be, négy órát kell fizetnem mégis. Ennek aztán az volt az eredménye, hogy a tolmács, mihelyt egy óra vége felé közeledtünk, és úgy volt, hogy már elválunk Gilberte-től, vad és érdekfeszítő történettel legalább öt percre átdolgozta magát a következő órába is. A történet lelkes meghallgatásában Gilberte gyanútlanul segédkezett neki, én magam meg'egy szót se szólhattam.
  Karvaly József, a tolmács emígyen igyekezett piszkos anyagi hasznot húzni tiszta érzelmeimből.
 Na és az öltözködési mániája! A negyedik nap már kesztyűben jelent meg. Nem mondom, a kesztyű ronda volt, de mégis az idegeimre megy.
  Mióta a tolmácsolás folyik, egyetlen egészséges csókolózás nem volt lehetséges. A tolmács a búcsúcsókokat is végignézte. És olyasféle tanácsokat adott, hogy hívassuk meg magunkat a nőhöz ebédre, uzsonnára stb. Csak egyezzek bele, majd ő finoman keresztülviszi. 
  - Nem egyezem bele.
- Uram, ön félreért engem. Nem az evésen van
134
a hangsúly, hanem a környezetváltozáson, a barátság kimélyítésén.
  Ha ez igaz is, ez a piszok alak már-már ott tart, hogy társadalmi életet akar élni a pénzemért.
   Az ötödik nap ez a lélekkufár vasalt nadrágban jelent meg, sőt meg is nyiratkozott, és - előzetes engedélyem nélkül - önálló bókokat mondott a nőnek, órabér mellett. Már az éjszaka is arról álmodtam, hogy kikezdett Gilberte-tel, különtalálkát beszéltek meg az orrom előtt a nővel, míg én megelégedetten lépegettem mellettük. Másnap pedig a tolmács benyújtotta órabéres számláját, beleszámítva még azt az időt is, amelyet a randevú előtt a mosakodással töltött el.
  Nem vagyok cseppet sem babonás, de az álmok-ban hiszek.
  Amint elváltunk Gilberte-től, közöltem a tolmáccsal, hogy egyelőre nincs többé szükségem rá.
  - Ez kegyetlenség, uram - mondta. - Nem volt felmondási idő, és most nem tudok más tolmácsállás után nézni.
  Rögtön emlékeztettem arra, hogy a tolmácsállást én kreáltam, tehát mint állás nem is létezik. Hogy ne is beszéljek olyan hülye alakok esetleges létezéséről, akik tolmács útján szerelmesek valakibe.
Dohogva távozott.
  Utólag megállapítottam, hogy Karvaly József, a tolmács csak romboló munkát végzett. Ez alatt az öt nap alatt még azt a keveset is elfelejtettem, amit már addig tudtam.
  Az első tolmács nélküli nap volt a legszebb. Olyan vad csókolózást rendeztünk a nővel, hogy még az orrom is rúzsos lett.
  Mit kell itt beszélgetni! A tolmács is csak arra volt jó, hogy most őszinte szívvel örvendeni tudjunk, amikor már nincs. Sőt Gilberte már mondta is Kaucer Pistának, hogy miért hozom állandóan magammal a barátomat? Nem akar megsérteni, de jobb szeret csak velem lenni. Istenem, hátha még tudná is!
  Pali közben ugyanannyit járkált Paulette-tel, mint én a másikkal, és még nem is csókolóznak, holott egész idő alatt tolmácsra egy vasat se költött.





  Szeretném tudni, hogy ezek ketten tulajdonképpen mivel töltik az időt? Elismerem, hogy Pali kitűnően tud különböző állathangokat utánozni, de ezzel maximum két délutánon keresztül lehet elbűvölni a nőt és akkor sem két egymást követő délutánon. Na de a többi napokon?...
  Pali azt állítja, hogy ő már mindent ért franciául. Sőt már beszélgetni is tud, és Paulette meg is érti őt - mert ez két különböző dolog.
  Akkoriban sem időm, sem kedvem nem volt arra, hogy ezt ellenőrizhessem, de sokkal később, hogy egyszer véletlenül újra összetalálkoztam Paulette-tel, megkérdeztem tőle:
  - Emlékszik még arra az időre, mademoiselle Paulette, amelyet együtt töltöttünk el?
- Hogyne emlékeznék. Emlékszem nagyon is.
- Palira is emlékszik?
- Ó, bizony, emlékszem rá is.
  - Pali azt állította, hogy már akkor beszélgetni tudott magával.
- Ő? Ezt mondta? Nagyon kedves fiú.
  - Mondja meg őszintén, mademoiselle Paulette, Pali tényleg tudott már akkor franciául?
- Igen. Nagyon kedvesen elfilozofált velem.
  - Őrület! Két hét alatt tanulta meg! És mégis miről filozofált?
 - Nézze, kedves barátom, ha tudtam volna, hogy miről beszél, nem lett volna filozófia. Hát ez volt Pali!
17
  Vannak mindenféle emlékek: egy kép lehet emlék, színek lehetnek emlékek, és vannak szagemlékek is.
  Ma délelőtt például félelmetes iskolaszag volt Párizsban. Ahogy kiléptem a hotel kapuján, megcsapott ez a különös szag.
136
  Esetleg most mindjárt szembejön velem a sors mint tankerületi főigazgató, szép, fehér istenszakállas öregúr, és úgy képen vág, hogy leesik a fejemr?l az új, barna kalap, és kiesik a cigaretta is a számból.
- Mit mondtam magának, Radonyi?
  Jaj, de jó érzés volt, hogy ebből semmi sem lehetséges! Itt vagyunk Párizsban, nem kell iskolába menni. Az utcán is cigarettázhatok, sőt a rendőr előtt is leverhetem a cigarettám hamuját, mégsem szól egy szót sem érte.
  Este pedig a Médrano cirkuszban voltunk mind a hatan: Kaucer Pista, Denise, Paulette, Pali, Gilberte és én.
 A cirkuszi előadásokkal úgy vagyok, hogy nem bírom a lómutatványokat. Valahogy nem látok semminemű izgalmat abban, hogy bejön 16 ló, mindegyik ló oldalán egy-egy szám, szóval meg vannak számozva tizenhatig a lovak, és elkezdenek körbefutkosni. Összevissza forognak, futnak a lovak, kettesével, hármasával, sőt négyesével szaladnak körbe, hogy legvégül újra libasorba igazodjanak a helyes számozás szerint.
 Határozottan merem állítani, hogy az ilyesmi csöppet sem érdekel. Én ilyenkor már nem is nézem, mi van odalent a porondon, sőt a cirkuszigazgató se érdekel, akárhogy pattogtatja az ostorát, akár egyenruhában van érdemrendekkel teleaggatva, akár frakkban is lehet, mégsem érdekel.
 Az se érdekel, ha bejön egy medve, feláll egy őrült nagy golyóra, és nem esik le róla. Lehet, hogy ez nehéz a medvének, de engem mégsem érdekel. Ha módomban állna, feltétlen kirúgnám ,a medve alól a golyót.
  A halálos mutatványok, nem tagadom, érdekelnek. Szeretem, ha valaki kockára teszi az életét, és én a kétfrankos jegyemmel ott ülök a nézőtéren, mindezt végignézhetem, arra számítva, hogy esetleg mégis baj lesz vele. Különösen akkor szép a halálos mutatvány, ha nővel ül az ember a cirkuszban, és a nő izgatottan belénk kapaszkodik. A nőt ilyenkor simogatni lehet, sőt kell is. (Bármelyik testrészét lehet simogatni.)
137


 Volt egy olyan mutatvány is, hogy egy egész artistacsalád felmászott a cirkusz tetejére, a mama fejjel lefelé lógott a trapézról, a fogai között tartott valami vacakot, annak a végében lógott a papa, a papa lábaiba kapaszkodott az egyik fiú, annak a lábaiba a másik, és legvégén lógott egy kislányka is. A mama tartotta az egész famíliát a fogaival.
 Nekem röhögnöm kellett, mert rögtön a nagymama fogsorára gondoltam. Minden este egy pohár vízbe teszi az éjjeliszekrényre. Egyszer fogatlanul is láttam a nagymamát. Késő este volt, Pali valamit meggyújtott a veteményeskert végében a farakás mellett, és a farakás is tüzet fogott. A nagymama egy esőköpenybe bújva szaladt be a verandára, ő látta meg először a tüzet az ablakából, és rohant le minket figyelmeztetni. Ahogy kinyitotta a száját, egyetlen foga sem volt, csak egy nagy fekete lyukat lehetett látni. A szája egészen az orra alá került, és rettentő furcsán beszélt.
 Hol lenne már ez a család, ha a nagymama fogsorából indultak volna ki! Pali komoran rám nézett, hogy ne röhögjek.
 Előadás után közölte velünk Kaucer Pista, hogy Gilberte és Paulette nyaralni mennek. Paulette-nek meghalt a nagymamája, holnap reggel leutaznak a halott nagymama temetésére, és utána nyaralni fognak. A halott nagymamának szép birtoka van.
 Hogy lehet egy halott nagymamánál egyáltalán nyaralni?
 Paulette és Gilberte unokatestvérek. Ezt is most hallottuk először.
 - És mennyi időre utaznak el? - kérdeztem elszoruló torokkal.
 Kaucer Pista közönyös hangon fordította át franciára a szót. Közben cigarettázott is, egykedvűen, minden tisztelet nélkül. Míg beszélt, orrán-száján dőlt a cigarettafüst. Neki könnyű, Denise itt marad, semmi gondja. Azonkívül franciául is tud. Ilyen igazságtalan az élet.
 Nos, három hétre utaznak el a lányok. És egyik se szomorú.
- Pardon! - mondja Paulette, s egy kicsit félreállt
megigazítani a harisnyakötőjét. Pali kimeredt könnyes szemmel nézi.
 Szóval, ők elmennek nyaralni. Csak így egyszerűen. Mi pedig forduljunk fel a fájdalomtól, és a nagyanyjuk már nem is él. És tetejébe mindezt egy cirkuszi'előadás után mondják meg. Hát ezek dögjellemek. Már bocsánatot kérek!...
 Kaucer Pista később igazolta magát: neki már a cirkusz előtt megmondták a nők. Denise-nek is az volt a véleménye, hogy csak az utolsó pillanatban tudassa velünk. Semmi se rontsa meg ennek az utolsó estnek az örömét.
Hogyhogy utolsó est?
 Igaz, mondták, hogy azért remélik, ha visszajönnek, még itt találnak minket is, közben talán megtanulunk franciául is, de az életet senki se ismeri.
 Pali halálsápadtan állt Paulette mellett. Gilberte a kezemet szorongatta. Holnap korán reggel elutaznak, és most, ezek után menjünk mi haza? És holnap is nap lesz és... Kábult fejjel, zavaros gondolatok között hánykolódva mentem Gilberte mellett, mint élőhalott.
 Paulette mondott valamit Kaucer Pistának, Pali viszont úgy néz ki, mint aki sírni fog. Aztán mindenki külön ment a párjával.
 A Szajna partjánál kiszálltunk a metróból, és gyalog mentünk hazafelé, de nem a körúton, egész másmerre, csendes utcákon keresztül. Elöl ment Denise és Kaucer Pista, utána Pali Paulette-tel és végül mi - akár egy halottas menet,
 Egyszer csak Paulette megállt - előttünk öt lépésre -, két tenyere közé vette Pali madárfejét, és elkezdte csókolgatni. Őrületes szívfájdalmam közepette is konstatálni tudtam, hogy ilyen ronda csók-pózt még nem is láttam. Pali tisztára röhögni való volt. Az egyik lábát behajtotta, a másikat meg kifeszítette, úgy hagyta magát. Valószínűleg a szemét is behunyta közben. Én nem hiszem, hogy valaha is átéltem volna csókot effajta testtartással.
 Sokáig nem nézhettem őket, mert Gilberte megállt, két meleg karját a nyakam köré fonta, és nekem döntötte a testét. Kétségbeesett, könnyes csókokkal



140
csókoltam meleg arcát. Rengeteget csókolóztunk, persze ott az utcán. Ha jött is valaki, csak elment mellettünk, oda se nézett. Nem is tudom elképzelni, hogy itt vannak olyanok is, akik szobában csókolóznak.
  Elfelejtettem mondani, hogy Gilberte engem mindig Chou-nak szólított. A chou káposztát jelent. Rettenetesen megijedtem, amikor ezt először mondta. Talán valami káposztaszer?ség van bennem? Kaucer Pista megnyugtatott, hogy a nők itt mindenkit, akit szeretnek, chou-nak hívnak. Mond-ják úgy is, hogy chou-chou, szóval káposzta-káposzta. Ez egy szerelmí becenév. Nem tudni, miért éppen káposztát mondanak, és miért nem sóskát vagy parajt. Meglehet, valamiféle összefüggésben van azzal, hogy itt a hagyomány úgy tartja, az újszülötteket a káposztában találják, és nem a gólya hozza őket.
  De mondják még azt is, hogy: mon gros lapin (kövér nyulam), mon loup (farkasom), mon petit chat (kis macskám).
  Ott álltam a párizsi járda közepén éjfél után, nagy szívfájdalommal, karjaim között Gilberte-tel, aki forró csókokkal halmozott el, és úgy susogta felém észbontó ajakmozdulásával, forró lehelettel:
- Káposzta, káposzta.
  Őrült szerelem volt, tele mély szenvedélyekkel, gyötrő kínokkal. Közben vad beszélgetni való vágy fojtogatott, hogy elmondhassam végre, ha csak egyetlenegyszer is, hogy mennyire szeretem, hogy mit érzek, mert a nő még nem is tudja. Krisztus ereje, a nő még nem is tudja, és most el akar menni nyaralni! Ha most nem tudja meg, talán sose látom. Ez az utolsó pillanat! Atyaúristen, odafent az égben, nézz hitvány gyermekedre! Te találtad ki a szívet, és Te ültetéd bele legszebb virágát, a szerelmet.
  Tudnia kell a nőnek, mennyire szeretem. Minek megy el nyaralni? Még nem is hallottam olyat, hogy valaki szerelem közben nyaralni megy. Méghozzá könnyedén megy, és belenyugszik abba, hogy esetleg soha többé az életben nem lát.
Hát hol itt a szerelem? Gilberte, az ég minden
szerelmére, miért teszed ezt velem? Miért teszed ezt, amikor imádlak? Csak úgy elfelejted azokat a szép, csendes órákat, amikor a kezedet fogtam, és a szemedbe néztem kétségbeesetten? Most akarsz elmenni, amikor már azt hittem, hogy minden akadályon keresztül megtaláltam a lelkedet? Méghozzá nyaralni mész! Hát van ilyen?!
  Egyszer majd elmondom neked mindazt, amit most érzek, majd utólag mondom el, csak segítsd kivárni, míg beszélni tudok. Csak azt mondd meg most, hogy nehezen mész el, hogy várjalak vissza. Mondd, hogy neked is fáj ez. Úgy mondd, valahogy, hogy megértsem. De ne suttogd azt, hogy káposzta, mert az nekem most nem elég.
  Minden hiába! Egyetlenegy nyavalyás, alkalomszerű mondatom volt még, de már elmondtam hússzor is.
Je vous aime et je suis triste. Szeretem magát és
szomorú vagyok.
  Hát ezt tudom csak mondani. Hát mi ez ahhoz képest, amit én most érzek?
  Gilberte, ne gyötörj már! Nem vagyok káposzta, érző ember vagyok, aki félőrült. Csillapíts le engem, nyugtasd meg felzaklatott lényemet, tégy valamit értem... Tessék? Mi van?...
  Paulette nem megy ma este haza, mert Gilberte-tel alszik az éjjel. Gilberte lakása sokkal közelebb van a pályaudvarhoz. De kit érdekel az ilyesmi most? Kaucer Pista tisztára megőrült, hogy ilyesmiket fordítgat nekünk ezekben a nehéz pillanatokban.
 A lányok taxiba ültek, és kidugták még a karjukat és rázogatták felénk, amikor elfordult a kocsi. Kaucer Pista hazakíséri Denise-t, mi viszont már most mehetünk haza, aludni.
 Paulette ablaka sötét és befüggönyözött. Szobánk villanyfénye csak a függöny mintáit világítja meg.
 Pali kétségbeesetten leül az ágy szélére, és azt mondja:
- Elveszett ember vagyok.
 Eleinte nem is figyeltem rá. Utóvégre én is elveszett ember vagyok, nekem is elég fájdalmam van,
nem érek rá az övével foglalkozni. De ahogy folytatja, látom, miről is van szó.
  Amikor ő megtudta, hogy Paulette nagymamája meghalt, elkezdett röhögni, és képtelen magyarázatát adni, hogy miért, de valósággal fuldokolt a röhögéstől. Paulette valószínűleg meg is sértődött. Az az érzése, ezért nem akarták a nők, hogy az állomásra is kikísérjük őket. A nők most azt hiszik róla, hogy kegyetlen. Ő már határozottan fél a jövőtől.
 Dermedten hallgattam. Paulette nagymamája Gilberte-é is egyúttal, és Gilberte határozottan Paulette befolyása alatt áll, mi ketten pedig testvé rek vagyunk.
 - Ember, mit röhögsz te mások nagyanyjának elhunyta felett?
 Nem szólt egy szót sem, csak ment lefeküdni, hogy eltegye magát másnapra is.
Reggel levél jött Licától, illetve csak levelezőlap. Örömmel tudatja, hogy menyasszony lett.
Lica menyasszony?
  A csapások nem járnak egyedül. Úgy vagyok, mint a szenvedő, aki kínjaitól elfáradtan végre álomba szenderül, aztán valaki kegyetlenül belerúg: “Hé, ébredjen már fel, mert a nap a hasára süt!”
  Most fontos ez? Az ember kinyitja a szemét, és felül az ágyban. De abban a szent pillanatban máris melléje ül a fájdalom: “Na, gyerünk, öregem!”
Nincs többé Lica.
  Lica, aki a legszebb termetű kislány volt egész Budán. Valami gazdag angol ifjú vette el. (Londonban textilgyára van.) Talán már nem is látom többé.
  Istenem! Lica. Lica-cica. Most is magam előtt látom, ahogy kecsesen ringatta fiatal testét, ha kis cipője végigkopogott a csendes várbeli utcákon. Még a nyugdíjas öregurak is utána fordultak, és megigazították a szemüvegüket az orrukon.
  Kip-kop - mondták a kis cipők. - Szép vagyok, fiatal vagyok. Kip-kop - ahogy ellépkedett sötét kapualjak, csipkés függönyű ablakok előtt, mint a tovasuhanó napsugár.
Szeme fekete, mint az éjszaka, s aranyszőke haja
142
hullámos, akár a tenger. Kis, húsos szája olyan kívánatosan piros, hogy kettéharapott cseresznyeszem jut az ember eszébe, ha ránéz...
Istenem! Ifjúságom legszebb része volt.
  Látom, ahogy zongoraórára megy a Vérmező úton, és én az Ilona kávéház ablakából nézem. Szép, egyenes tartással lépked a lombosfák alatt... Igen...
   És most külföldre viszik, hogy megszépítse az angolokat. Évek múlva valamelyik dédunokája majd kezébe veszi Lica elsárgult fényképét, csodálkozva nézi meg, mert nem is tudta, hogy a dédmama magyar volt, és fogalma se lesz arról, hogy élt egy másik magyar is, aki a dédmamát reménytelenül szerette, amikor még fiatal volt, és mindez már elmúlt. A dédmama sírja ott lesz valahol, egy angol temetőben, lehetetlen emberek között, akiknek'sohasem dobbant meg a szívük erősebben, ha ezeket a szavakat hallották: akác, tulipán, rozmaring, estharangszó...
  Lica, Lica-cica!... Hát tökéletesen megőrültél? Hiába mondod, hogy te azért magyar maradsz, és gyakran hazaszaladsz majd a szülői házhoz - teheted, mert gazdag leszel -, azért ez mégiscsak félhalál. Kisgyermeked már csak miattad fog magyarul beszélni, de annak a gyermekei már semmilyen magyarok sem lesznek.
  Gilberte is eszembe jutott, ahogy szembekönyököltem Paulette befüggönyözött ablakával, és a két fájdalom elkezdett marakodni bennem. Két veszett kutya volt, és egymást tépték, marták. Ez a kettős fájdalom volt az oka, hogy akkor életben maradtam mégis. Kétfelé nem tud fájni az ember szíve nagyon -  megosztódik a fájdalom is. És két fél fájdalommal már szépen elél az ember.
  Napokig úgy jártam, mint a halálraítélt. Pali már kezdett magához térni. Olyan ennek a fájdalom, mint kutyának a váratlan fürdés: a parton lerázza magáról a vizet, aztán megy tovább szaglászni, élni.

Egy délután Kaucer Pistával és Denise-zel találkoztunk a kertben. Én csak arrafelé lődörögtem, amerre egykor Gilberte-tel jártam.


  Hirtelen megeredt az eső, és verte, pacskolta a poros lombokat. Esőtócsák folytak egybe, és piszkosan, barnán szaladtak végig a fák között, korán lehullott falevelekkel meg eldobott papírdarabkákkal rohantak a kanális felé, a megsemmisülésbe.
  A kertben vannak fedett helyek is, ahová zápor esetén beállnak a sétálók, sőt székek is találhatók ott. Kényelmes helyről lehet nézni az eső elvonulását, akár egy színházi előadást.
  Ide álltunk be mi is. Kaucer Pista mint abszolút boldog ember cigarettázva állt Denise mellett, és ajklebiggyesztve tett francia megjegyzést valamire, valószínűleg a beborult időről mondta el a véleményét. Denise mosolyogva simult hozzá, és vidáman csicsergett. Mit nekik az időjárás? De egy ilyen meggyötört embernek, mint én, akinek a lelke is borult már, fáj még a rossz idő is.
  Lassan elállt az eső. Már csak egészen szelíden, zizegve verte a lombokat. Nyári zivatar volt, máris kitisztult az ég, és a fekete fellegek tovasiettek más tájakra, másokat szomorítani.
  Előttünk, a fedett helyen ült egy fiatal lány, szép barnára sült, meztelen karokkal, valószínűleg már nyaralt valahol. Jobb lábát a balra fektette, és lábfe-jét mozgatva nézegette a cipője orrát.
  Az esőcseppek, mint gyöngyszemek csillogtak a virágokon, fűszálakon és faleveleken. Hirtelen lelibbent a közeli fáról egy veréb, megült egy szék támláján, belesípolt a friss, üde levegőbe, megbillentette magát, és elrepült. Nem egyenletes tempóban repült, mint más madarak szoktak, mint a galambok például, hanem idegesen és szaggatottan, mindig egy kicsit lejjebb esett a levegőben repülés közben, mintha pillanatokig pihent volna, hogy új erőre kapjon.
  A fiatal lánynak virág volt a kezében, a fogai közé vette és harapdálta a szárát, majd hirtelen felállt, és fölemelte a karját egy fiatalember felé, aki az esőtócsás úton jött mosolyogva feléje. Átölelték egymást, és fiatal arcukat egymáshoz illesztették, csillogó szemekkel.
Nézni is rossz!,
144
  Kaucer Pista azt proponálta, hogy menjünk el egy kis kávéházba, uzsonnázni. Ha azt mondta volna, hogy menjünk el kavicsokat szedegetni, éppúgy megindultam volna vele, bután és révetegen. Most már semmin se tudok csodálkozni.
  Denise hosszas beszélgetésbe kezdett vele. Fon-tos közölnivalója van, bocsássunk meg. Kaucer Pis-ta figyelmesen meghallgatta, aztán felém fordult, és azt mondta:
  - Denise nagyon sajnálja magát. Sajnálja, hogy annyira bánkódik Gilberte miatt. Nem szabad a dolgot olyan komolyan vennie.
- Á, dehogy! - próbáltamn tiltakozni.
  Kaucer Pista is, mint minden itteni magyar, gyakran mondja, hogy: uram és ön. Ez már kétségtelenül a francia szellem hatása.
  - Uram, ön mellre szívta ezt a szerelmet. Denise nagyon jól ismeri Gilberte-et, és csupán szívességet akar tenni önnek, amikor egy-két hasznos dolgot a tudtára ad.
  Denise itt közbeszólt valamit, és Kaucer Pista folytatta
  - Igen, ne értse félre, Denise nem pletykálkodni akar, csak végtelenül sajnálja, hogy ilyen levert és szomorú, és szeretné meggyógyítani. Semmiféle szerelem nem veszélyes ebben a korban, egy-két hét, és annyira túl lesz mindenen, hogy nevetni fog rajta.
- Én nem is...
De Kaucer Pista leintett.
  - Gilberte nem is szereti magát - mondta kegyetlenül, és rögtön cigarettára gyújtott.
  Rémülten néztem Denise-re, aki viszont Kaucer Pistára nézett, és már nyúltam én is a cigaretta után. Ettől kezdve már egyetlen szavam se volt. Hagytam Kaucer Pistát nyugodtan beszélni.
  - Gilberte valaki másba szerelmes. Legalábbis eddig így volt. Ezzel a szerelmével aztán baj volt. Paulette tartotta Gilberte-ben a lelket, és Paulette követett el mindent, hogy Gilberte megvigasztalódjék valahogy és valakivel. Ezért hozta őt össze magukkal is. Egy éjjel sírni látta. A szerelmét siratta





akkor is, és nem a hasa fájt. Nem tudom, sikerrel elvégezte-e ön a megvigasztalás feladatát. Nem is fontos. Lehet, hogy már Gilberte önt is kedveli, sőt szereti. Gilberte-nek nagyon könnyen kap lángra a szíve, ahogy mademoiselle Denise mondja. Nem szabad őt túlságosan komolyan venni. Gilberte tipikus francia lány, aki nem tud szerelem nélkül élni. Ki tudja, kibe szerelmes már azóta? Mademoiselle Denise akarta, hogy ezt elmondjam önnek. Ezért csak hálás lehet neki.
  Még hálás is legyek érte! Szívem vérét vettétek, és most még pancsoltok is benne élvezettel. Ne szomorkodjam, mert nem szeret. Eddig csak azért szomorkodtam, mert én szerettem, most már ezt is elveszitek tőlem, erre legyek víg, ugráljak - és hálás is legyek.
Ó, ti nagyravágyó lelkek!
  Meg kellene fenyíteni azokat,az embereket, akik bármilyen okból kifolyólag - akár jogosan, akár az őszinteség feltárásával - erőszakosan akarnak véget vetni mások szerelmének. Föl kellene rögtön állnom és kifogástalan franciasággal azt mondani Denise-, nek: “Kisasszonyom, Kaucer Pista se szereti magát. Annyi nőt szeretett már, és hol vannak most azok a nők! Miért pont maga volna az, aki mellett megöregszik? Esetleg a többiek is ezt gondolták, és mi lett velük mégis? Maga után is jönnek még mások: Jó lesz vigyázni, kisasszonyom. És most legyen ezért hálás nekem.”
  De nem tudok franciául. Kaucer Pista pedig ilyet úgyse fordítana le. Ezért csak annyit mondtam halálsápadtan: .
- Én nem is vagyok szerelmes.
  Rögtön nevetni is próbáltam. Ijesztő, rövid, vihogásféle hang jött ki belőlem. Valahogy így vihoghat egy halálraítélt, ha közvetlen az akasztófa alatt megcsiklandozzák a hónalját.
Aztán Palira néztem.
  Pali önfeledten röhögött. Egyszerűen úgy röhögött, olyan jóízűen, mint aki a legnagyobb jólétben hentereg. Megjegyzem, állati viselkedésével nem is tudott megdöbbenteni. Attól, aki röhög, ha ideálja
nagyanyja meghal, attól én már semmi különösebbet nem várok.
Új életet fogok kezdeni.
  Még azon az estén vettem magamnak egy világosszürke puhakalapot, és elhatároztam, hogy megtanulok tökéletesen franciául. Majd ha visszajön a nő, tökéletes franciatudással fogok az orra előtt sétálni, és meg se szólítom. Ha pedig meg mer szólítani, végigmérem, és megvetően hazamegyek.
Most itt van egy újabb nagy szívfájdalom.
  Akiknek a szívük fáj, a Bois de Boulogne-ban sétálnak alkonyatkor. A piros fedel? francia könyvekben szívfájdalommal sétáltak a regények hősei a Bois de Boulogne-ban. Most pláne mehetek oda sétálni.
  Fel-alá jártam a szobában, mérlegelve az elkövetkezendő szenvedések horderejét. Pedig már olyan szépen elképzeltem, hogy boldog leszek!
  A gyötrődések óráiban a világosszürke kalap igyekezett valami tartalmat adni az életemnek.

  Egyik budai barátunk értesített minket, hogy Ramli Árpád zeneköltő felvette Budán anyai örökségét, és hitvesével együtt kijön Párizsba, karriert csinálni. Legyünk olyan kedvesek, várjunk rá kint az állomáson és kalauzoljuk el valami megfelelő hotelbe. A zeneköltő a nevét fogja kiabálni, mihelyt befut a vonat.
  Csodálatosan szép reggel volt, amikor a zeneköltő és hitvese megérkeztek Párizsba. Közvetlen az előttünk megálló hálókocsiban voltak.
  - Ramli Árpád! Halló! Itt Ramli! - kiáltozott a vonat ablakából kifelé egy rettentő sovány, széles vállú ember, akinek világoskék szemei meglepően közel voltak egymáshoz, viszont a fülei meg egészen a koponyája szélér?l lebegtek kétoldalt, mintha az



utolsó pillanatban, sietve rakták volna még oda, a •teremtés lázában: “Úristen, a füleit majdnem elfelejtettük!”
  Ezek a fülek nagyok voltak és olyan vékonyak, mint a cigarettapapiros. Ramli Árpád még leszállás közben is egyre kiabált:
- Ramli! Itt Ramli!
  Hitvese alacsony termetű, molett nő volt, parfümösen, kacéran és elegánsan. Fekete szemét mindenkire rávillogtatta, egyetlen pillanatot sem mulasztott el, hogy megmutassa, milyen szép. Még a hordárokra is ránézett.
  -Ramli! - kiáltott fel a zeneköltő még akkor is, amikor már az orra előtt álltunk.
  - Úgy nem szeretem az ilyesmiket - mondta hitvese, és végigmérte a zeneköltőt.
  - Uram jelentette ki a zeneköltő felém fordulva -, én felvettem az anyai örökségemet, és most itt akarok letelepedni.
- Mennyi az anyai öröksége?
Úgy tett, mintha nem hallotta volna.
  Hitvesének rettenetes sok bőröndje volt: kalapdobozok, táskák és egyéb csomagok. Egy pillanat alatt úgy tele lett velük a taxi, hogy egymás fejét is alig láttuk.
  - A maguk hoteljében van még szoba? - kérdezte egy óriási bőrönd mögül a zeneköltő, és állandóan idegesen jobbra-balra nézett, miközben az orrát szívta. (Nincs ennek az embernek zsebkendője?)
  - Menjünk csak oda, ahol maguk laknak tette hozzá rögtön, feleletet sem várva.
  Szóval Ramli Árpád és hitvese, Iboly, végképp kijöttek Párizsba. Ramli a zenei világot fogja meghódítani, míg Ramliné filmszínésznő lesz. Pesten is színésznő volt.
  - Miatta mondtam le a pályámról - mondta Iboly, és a férjére mutatott. - De most már elegem van belőle.
  A hotelünkben kivettek maguknak egy szép szobát, közvetlen mellettünk.
  - És miért nincs itt lift? - kérdezte felháborodva a nő. - Emberevők közé visznek engem?
A zeneköltő ijedten nézett ránk.
  Estefelé elmentek vacsorázni. Taxin mentek el, mert Ramliné nem gyalogolni jött Párizsba. (Menynyi lehet az anyai öröksége?)
  Senki sem tudta, mikor jöttek haza, mi történt pontosan velük, elég annyi, hogy éjfél után egy óra felé vadul dörömböltek az ajtónkon. Iboly jött be, habselyem hálóingében reszketve.
- Ó, jaj! - pihegett, és keble halmai emelkedtek.
  Egy óriási tücsköt látott a szobában. Még soha életében nem látott tücsköt, de ezt is meg kellett érnie.
Mi az, hogy tücsök? Ez a legújabb!
- Hogy nézett ki a tücsök? - aggódtam.
- Fekete volt és kövér.
  Már sejtem, hogy egeret látott ő is, csak nem tudja még, hogy milyen boldog. Az ajtót viszont nem lett volna szabad nyitva hagyniok, mert mi már ismerjük ezeket a kövér fekete tücsköket.
  - Itt fogok aludni - mondta. - Csináljanak akármit, de itt alszom.
  Pali is kijött az ágyból undorító színű pizsamájában, és minden átmenet nélkül félni kezdett.
  Iboly már felpacskolta a vánkosokat, és lefeküdni készült, közben mindkettőnknek megvillogtatta éjfekete szemét, hogy megszédüljünk, miután a helyünkre fog lefeküdni. Képtelen helyzet.
    - Intézzék el a dolgot a tücsökkel - tanácsolta nekünk és a zeneköltőnek is, aki szintén megjelent.
  - Iboly, a tücsök már elment - mondta Ramli Árpád ünnepélyesen.
  - Hát ki vagyok én? Mi vagyok én? - kiáltott fel ,Iboly. - Egy akárki?
A zeneköltő tiltakozott.
- Egy szót se, mert sikítok.
 Én a fotelben guggoltam. Pali a szekrény mellett állt undorító pizsamájában, és állandóan a lába körül nézelődött. Talán már látott is valamit, csak nem mer még szólni. Valószínűleg utánuk jött az egértücsök.
Iboly már a zeneköltő anyai örökségét is kibeszélte.Érdekelt volna, mekkora volt az összeg, de erről nem szóltak.
  Utóbb sikerült Ibolyt meggyőzni, hogy a tücsök nem harap, és éjjel nem szokott ugrálni, mire még egyszer ránk villogtatta fekete szemét, és hazament aludni.

Ramli Árpád zeneköltő bizalmasan közölte velem, hogy új életet óhajt kezdeni. A hitvesének azonban ne tegyek említést erről. Arról van szó, hogy minden reggel nyolckor fel kell őt keltenem.
 - Életünk nagyobb részét ugyanis átalusszuk - jelentette ki -, tétlen kábultságban henteregve, önfeledten, céltalan szúszogással, mondhatni röhögni való módon. Ezt tovább folytatni nem szabad.
 Ez igaz! És mit tesz most ő? Reggel nyolckor talpra ugrik,' 'fürgén megmosdik, felöltözik, megreggelizik, tíz órakor pedig, már hallani fogom, amint hegedűgyakorlatait végzi, a kötelességüket teljesítő emberek nyugodt lelkiismeretével. Adjam becsületszavamat, hogy ezt lehetővé teszem. (Csak helyeselni tudom, ha valaki új életet kezd a környezetemben.)
 Nem tudom, milyen lehetett előbbi élete, de új életnek nem valami nagy teljesítmény tíz órakor kezdeni a tevékenységet. Új élet csak reggel hatkor kezdődhet. Egy óra torna, hideg zuhany. Énekelve felöltözünk, és füttyszóval nekiesünk a munkának. Ő viszont csak nyolckor akar felkelni. Hát ez humoros! Módfelett nevetségesnek találtam mindaddig, míg rá nem jöttem arra, hogy ha őt reggel nyolckor kell felkeltenem, akkor én már legalábbis hat órakor kell hogy új életet kezdjek, és ez túlzás. Én csak a jövő héten akartam új életet kezdeni, s ő már most elkezdeti velem.
 Másnap reggel nyolc órakor bekopogtam Ramliék ajtaján, mindaddig kopogtam, míg a zeneköltő túlvilági hangon meg nem köszönte ezt.
 - Halló, legyen szíves engem meg kilenc órakor viszontkelteni, mert visszafekszem még egy kicsit szundikálni. Ma valahogy nem jól érzem magamat.
Aznap délig aludtam. (Pali olyan lusta, hogy
miatta akár délután 2-ig is alhatnék.) Vártam, hogy kilenckor felkelt, de dél felé már úgy találtam, hogy sosem lesz többé 9 óra. Másnap magam is elaludtam, és csak kilenckor keltettem fel a zeneköltőt, még lelkiismeret-furdalásaim is voltak miatta, de aznap se keltett vissza, hiába biztattam:
  - Halló, Ramli úr, félóra múlva keltsen viszont. Én csak holnap kezdek új életet.
  Iboly aztán elmondta, hogy a zeneköltő minden ébresztgetés ellenére következetesen mindennap egy órakor kel fel, illetve tántorog ki kábultan az ágyból. Még a mosakodás sem téríti egészen eszméletre. Csak akkor lehet százszázalékosan ezt a szót használni vele kapcsolatban, hogy ébren van, amikor már megebédelt, de akkor se sokáig, mert ebéd után megint csak lefekszik egy-két órát aludni.
  Ezek után természetesen már csak tizenegy óra felé keltettem fel, ha éppen eszembe jutott, bekiáltva hozzá, hogy nyolc óra. Úgyis mindegy neki, mint ahogy mindegy is volt, mert sose kelt fel, még viccből sem.
  Viharos éjszaka volt akkor, lehetett éjfél után kettő, amikor ez az abszurdum történt. Éppen a legédesebben aludtam, egyszer csak döngeti valaki az ajtót. Ramli Árpád volt az. Megkért, hogy másnap reggel ne keltsem fel. Volt szíve kizavarni az ágyból, hogy a huzatos ajtóban közölje velem ezt.
  Sokáig nem is értettem, hogy miről van szó, csak néztem ijedten. Most jött csak haza, holnap azonban folytatjuk a felkeltéseket. Rögtön meg akartam fojtani, de féltem, hogy akkor teljesen kimegy az álom a szememből.
  Felfoghatatlan, hogy mit akart még ezek után is velem. Soha többé nem keltettem fel. Panaszkodott is Palinak, hogy nincs gerincem, és nem hiszi, hogy sokra viszem az életben.

Kegyetlenül különös ember volt. Szinte gondolkozni kellett rajta, mint egy keresztrejtvényen.
  Egy délután például azt mondja nekem, hogy neki sürgősen habkövet kell vennie.
- Habkövet?- Habkőnek állandóan lenni kell a háznál. Csak azt csodálom, hogy maga még ezen csodálkozik.
   Hát vegye meg a habkövet, Ramli úr. (Mit izgat ez engem!)
 - Igen - mondta elgondolkozva -, megveszem. Ezzel elment, de félórán belül visszajött. - A habkő megvehetetlen.
  - Hogyhogy?
  Megnézte a szótárban, hogy mit jelent, mert ezt az egyetlen szót még nem tudta, de hát habkő nincs. Nem tudja, ki felelős ezért. Azt viszont jól tudja, mit jelent hab és mit jelent kő. Eszerint habkő= écume-pierre volna, esetleg pierre-écume, de senki nem érti.
- Érti ön ezt?
- Nem - vágtam rá habozás nélkül.
- Most mi lesz?
   - Le kell hogy mondjon a habkőről, Ramli úr - mondtam.
- Nem lehet. - És végigsimította a homlokát.
 - Körül kell írni javasoltam neki. - Írja körül a boltosnak.
- Persze.
- Menjünk közösen körülírni.
 Pillanatnyilag nem voltam beállítva habkővásárlásra, de azért elmentem vele.
  Elmentünk, egy olyan üzletbe, ahol Ramli még nem volt, és ahol feltételezhető, hogy habkövet is árulnak úriembereknek.
  Nem állítottam azt, hogy beszélni tudok, ezért csak nézni mentem.
A habkővásárlás a következőképpen zajlott le.
  A zeneköltő azt mondta, hogy most megjátssza nekik a habot, és,megmutatja, mi a kő. Először úgy csinált, mint aki mosakszik: écume - ismételgette. Rögtön elébe tettek egy szappant. Ramli intett, hogy várjanak. Egyik kezébe a szappant vette, a másikkal megkopogtatta a padlót: pierre - mondta. Erre nagy doboz kenőcsfélét hoztak neki, amivel a parkettet szokták beereszteni, meg feltörlőrongyot, seprűt és egyebeket. A zeneköltő erre kő híján a falat kopogtatta meg, amire egyszerre rengeteg dolgot kínáltak fel neki, a gipszportól a falfestéken át, egész a tapétákig.
  Más kőféle nem volt az üzletben, amire rámutathatott volna, erre hirtelen ötlett?l elragadtatva kiment az üzlet elé, az utcára, és ott kopogtatta meg a kövezetet: pierre mondta újfent. Ez a tény mélyen gondolkozóvá tette a tulajdonost. Akkor már mindenki körülöttünk volt, és izgatottan összeviszsza beszéltek az emberek.
  Az utolsó mutogatására még élénken emlékszem, mert közvetlen ezután mentem haza. Ramli Árpád valami isteni szerencse révén egy darab kavicsot kerített magának az úttestről, aztán ráköpött a szappanra, és habot provokált belőle, a kavicsot pedig a szappanhab közepébe he-lyezte és diadalmasan megmutatta mindenkinek. Écume-pierre- mondta. A tulajdonos erre súgott valamit a segédnek, aki hátrament az üzletbe, telefonálni. Én eltávoztam.
  Ramli Árpád csak késő este jött haza, és habkőről soha többet nem beszélt. Azt viszont továbbra is fenntartotta, hogy kifogástalanul tud franciául.
  Egyszer hazavittek minket taxin. Beülünk a kocsiba Ibollyal. A zeneköltő a sofőrrel próbálta közölni hotelünk címét, még láttam is a taxiból, hogy vagy tízszer elismételte neki az utca nevét és a házszámot. Végre beült ő is.
   Na, mi az? - mondja ideges hangon Iboly. - Miért tesz itt minket nevetségessé?
  - Bocsásson meg, de a sofőr remek egy pofa. Elmesélte, hogy a nagyapja harmadik feleségének tűszős mandulagyulladása volt. Szédület! - mondta. Ramli ragyogó szemmel, és elkezdett annyira röhögni ezen, hogy már aggódtunk is érte.
  Én már féltem is tőle. Erre hirtelen hozzáfűzte, hogy mi ezt nem érthetjük, Franciában ez nagyon jól jön ki, magyarra szinte lefordíthatatlan, mert a humora teljesen elvész.
  Senki sem szólt egy szót sem, még Iboly sem, az egyetlen, aki közűlünk valamelyest franciául tudott. Iboly ugyanis olyan nő volt, aki akkor sem figyelt, ha történetesen vele beszéltek. Csak

úgy lehetett felrázni mély gondolataiból, ha olyanféle szavakat hallott, mint például: kalap, tavasz, ruha stb. Ilyenkor rögtön arrafelé fordította a fejét, és azt mondta:
- Mi van?
  Levelezőlapot kaptam Gilberte-től. Pali viszont nem kapott Paulette-től semmit. Félőrülten reggelizett a bánattól, közben többször is megsimogatta' homlokát. Mindig azt állította a nyavalyás, hogy őt jobban szeretik. Na, most próbáljon röhögni, ha tud. Na, most próbáljon!
  Valahányszor elővettem a levelemet, hogy figyelmesebben átolvassam, rögtön mellém állt pislogni.
  - Légy szíves! Talán egyedül hagynál a szerelmes levelemmel, ha megkérhetnélek rá. N'est-ce pas? (Ez annyit jelent, hogy ugyebár.)
  Gilberte szeret engem. Denise beszélhet, amit akar, a nő azt írta, hogy ott a tengerparton borús, szeles az idő, sokat esik az eső és, bent ül állandóan a szobájában, és szünet nélkül rám gondol.
Croyez-moi,,que je vous aime beaucoup. Higgye el,
hogy nagyon szeretem magát.
Egyszerűen pokoli.
A filmrendezőnek is megmutattam.
  - Mindenki megkapja azt, amit megérdemel mondta.
  Rögtön kihúztam magamat, és úgy néztem Pali szemébe délceg hetykén. Közben nekimentem fejjel egy vasoszlopnak. (A diskurzus az utcán zajlott le.) Arra a napra már elegem is volt. Nem szeretek vasoszlopoknak fejjel nekimenni.
  Később Ramliékhoz is átmentem, hogy megmutassam nekik is a szerelmes levelet. Ilyesmit nem szabad titokban tartani. Nem vagyok akárki.
Ramliék éppen veszekedtek.
  Iboly valami kis gyűrűfélét akart venni magának, Ramli pedig igyekezett. lebeszélni róla.
 - Nem tűröm a féltékenységi jeleneteket - mondta Iboly.
- De nem is erről volt szó.
- Rendben van - mondta Iboly., - A legutolsó
alakkal fogom magát megcsalni! - s merőn ránézett Palira.
Pali viszont azt állította, hogy énrám nézett. Ilyen
értelemben nem is nézhetett rám a nő, hiszen a
vadgalambszürke új ruha volt rajtam. Legfeljebb
csupán rám pillanthatott, hogy megtudja, mi a véleményem erről. Én pedig nem szeretek családi
ügyekbe avatkozni. Mindegy, ezek nem érdemlik
meg, hogy megmutassam nekik a levelezőlapomat.
  úgy volt, hogy délelőtt megnézzük a Rodin-múzeumot, de nem lett belőle semmi. Pali azt mondta, hogy eddig is megvolt ő Rodin nélkül, ezután is meglesz. Biztos, hogy csak irigységből mondta, mert ő nem kapott levelet.
Egyáltalán, alig voltunk még valahol.
   Egyszer voltunk a Louvre-ban, amikor megnéztük a milói Vénuszt és a Mona Lisát. A milói Vénuszt kicsit kövérnek találtam. Mona Lisa képe pedig valahogy úgy fest, mint sírkőbe illesztett, felnagyított és kiszínezett fénykép az elhunytról. Mindenesetre a belépődíjnak megfelelően lelkesedtem, nehogy veszteség érjen, aztán hirtelen elkomorodtam.
  Voltunk még a Clunyben is, ahol csak a papucsgyűjteményt tudtuk megtekinteni, mert rövidesen megérkezésünk után már bezárták a múzeumot. Mondhatnám, isteni élmény volt. (Ramli Árpádot feltétlen rá kell beszélni, hogy a papucsgyűjteményt megtekintse.)
  Nem értem azokat az embereket, akik megérkeznek Párizsba, a milói Vénuszt áhítattal körülszagolják, a papucsgyűjteménynekk viszont már nem szentelnek egyetlen józan pillanatot sem. Már maga az ötlet elbűvölő, hogy a világ összes papucsát különböző korokból összegyűjtik, és szépen egymás mellé rakják, üveg alá. A múzeumőr szigorúan ellenőrzött


mindenkit, tartva attól, hogy valaki esetleg megőrül, és ellop egy papucsot.
 Pali teljesen közömbösen nézte a papucsokat. Ez úgy megbénított, hogy egész idő alatt őt néztem, és az az érzésem, hogy a legszebb papucsokat elpaccoltam.
  Pali nem normális. Múzeumokba nem akar járni. Azt mondja, hogy ? már megfigyelte azokat az embereket, akik múzeumokba járnak, és nagyon undorítónak találja őket. Mihelyt az effajta alakok belépnek egy terembe, először is ijedten megállnak a küszöbön, és riadtan körülnéznek. Aztán az orrukat lassan fölemelik a mennyezet felé, és óvatosan szaglászni kezdenek, mintha attól tartanának, hogy valami hullaszagfélét fognak érezni. Végülis lassú, nesztelen léptekkel megindulnak. Két termet még átlag megnéznek - múzeumőröket sokkal hosszasabban, mint a kiállított tárgyakat -, aztán már csak addig mászkálnak, míg valami ülőhelyfélére nem akadnak. Ott aztán rögtön leülnek a katalógussal az ölükben, és már csak a többi látogatót nézik, kihívó módon. A nőknek rendszerint olyan kétségbeesett az arckifejezésük, mintha azt mondanák: “Meghalt a gazdag nagybácsikám, és egy idegem nőre hagyta a vagyonát. Sajnáljatok!”
  Ha ez igaz, csupán azt bizonyítja, hogy Pali is a múzeumlátogatókat nézi és nem a kiállított tárgyakat.
  Egyedül nem szeretek sehová se járni. Ha élményekben van részem, égető szükségét érzem annak, hogy valaki velem legyen, akivel első impresszióimat rögtön közölhetem.
  Például milyen régen elhatároztam már, hogy egy alkonyatkor a Bois de Boulogne-ban fogok sétálni, és nem tudom keresztülvinni. Pali egyszer már megígérte, hogy ő is jön, ha lemegyek neki gyújtót venni. De alighogy elérkezett a séta ideje, máris kijelentette, hogy ő mégsem jön.
- Ide hallgass, te piszok! Azt mondtad, biztosan
jössz, ha lemegyek gyújtót venni.
Ő már meggondolta a dolgot. Pesten biztosan
visszavittem volna neki a gyújtót a trafikba.
Egyáltalán, a gyújtóval kapcsolatban fantasztikus
ügyei vannak. Addig sohasem vesz, míg egyetlenegy szál is van a skatulyában. Meg kell várni, míg
az is elfogy. Mindenben előrelátó, de azt sehogy sem tudná elviselni, hogy még egy skatulya gyújtó legyen a háznál. Talán attól tart, hogy közben hirtelen meghal, és nem akar felesleges gyújtóskatulyával az Isten elé állni. Előfordult, hogy éjfélkor kellett gyújtót vásárolnom, mert ő maga le nem ment volna. Inkább rá sem gyújtott. Azt viszont nem engedte, hogy beletörődjek abba, hogy nem lehet cigarettára gyújtani, hanem állandó kísértésben tartott.
  - Menj le gyújtóért. Meglátod, milyen jó lesz cigarettázni. Lemennék én is, de most valahogy rosszul érzem magamat.
  Ha valami munkát kell elvégeznie, mindig valahogy rosszul érzi magát. Vérlázító módon kényelmes. Ha csak egyetlen olyan mozdulatot tesz, amelyet elvégezhetett volna helyette más is, rögtön úgy érzi, hogy valami nagy jogtalanság érte.
   Csak akkor csillog a szeme, ha evésről van szó. Ilyenkor egyszerre eleven lesz. A mozdulatai rugalmasak, a tekintete fürge és friss, még idő előtt is útnak indulna. Ennek ellenére sovány, mint egy fogpiszkáló. Érdemes volna komoly tudósokkal megvizsgáltatni, hogy vajon mit csinál a szervezete azzal a rengeteg élelemmel, amit magához vesz. Kétségtelen, hogy rendellenes dolgok folyhatnak a gyomrában.
  Ramli Árpád ajánlkozott, hogy ő majd eljön velem a Bois de Boulogne-ba alkonyatkor sétálni. Úgyis egy szimfóniát akar komponálni a zöld lombokról és madárcsicsergésről, alkonyatkor, opus 16.
Iboly rögtön megkérdezte:
- Vannak ott kirakatok?
- Nincsenek!
- Akkor oda nem megyünk!
  - Nem is akartam - mondta Ramli, és rögtön letagadta, hogy valaha is megígérte.
  Olyan nyugodtan letagadta, hogy már én voltam az, aki szégyellt a szemébe nézni. Egyáltalán, a zeneköltő úgy tud hazudni, hogy az már nem emberi.
  Azt állítja, hogy a szerb trónörökös neki másodfokon unokaöccse. A nagyapja ugyanis Ramli lányt vett feleségül. Mindketten ránéztünk Palival, de


még csak meg sem rebbent a szempillája, úgy állta a tekintetünket.
  Pali véleménye szerint Ramli Árpád még közveszélyes is lehet, mindent rá kell hagyni. A hegedűje mindig vele van, bármikor agyonverhet minket vele.
  Megnyugtattam Palit, hogy ilyesmitől nem kell félnie, mert magam sem tudom, miért, talán ösztönszerűen, de mindig a tőrös bot után nyúlok, valahányszor hegedülni kezd.
  Pali óva intett, hogy a zeneköltőt valaha is leszúrjam. Ha holttestet lát, rosszul lesz, bár határozottan enyhítené ezt a látványt, ha egy hegedűt is látna a holttest kezében, egy olyan hegedűt, amelyen állandóan gyakorolni szoktak.
  Már nem is tudom, miről volt szó tulajdonképpen. Ja, igaz! Szóval nem mutattam meg a levelemet Ramliéknak, mert éppen veszekedtek.
  Később mégis kibékültek. Iboly még ma megkapja a kis gyűrűt. A zeneszerző pedig egy fagyos csókot kapott.
  Egy pillanatra eszembe jutott Wilkmann Béla felesége. Ezt a két nőt kellene valahogy összekeverni és újra elosztani két részre. Mindegyik férj csak jól járna vele.
  Megbeszéltük Ramliékkal, hogy együtt ebédelünk az olcsó diákvendéglőben.
  - Szívesen elmegyek a Bois de Boulogne-ba - mondta felém fordulva a zeneszerző. (Most mi ez megint?)
  - Csak menjen, édesem - helyeselte Iboly. - Addig én megveszem magamnak a gyűrűt. Úgyse szeretem, ha bevásárlásoknál idegesítenek.
Ilyen szépen megbeszélték.

Alig léptünk be a restaurant-ba, Iboly csak körülnézett, és máris kijelentette, hogy ő itt nem hajlandó megebédelni, még virágok sincsenek az asztalon, azonkívül a falak ízléstelenül vannak kifestve, és rám nézett. Nem tudtam mit felelni rá, mert abban a szent pillanatban t?nt el a vadonatúj kalapom. Egyenesen fantasztikus volt. Az előbb még a kezemben tartottam, és máris ráült valaki.
  A zeneköltő letelepedett egy asztalhoz, és megevett egy darab kenyeret. Az az érzésem, hogy ez az ember ül a kalapomon.
- Iboly, én már ebédelek - mondta.
  Hitvese erre azt felelte, hogy ha nem áll fel rögtön, nyomban ráborítja az asztalt. Máris utat engedtem neki. Csak borítsa. Kétségtelen, a pasi alatt lesz a kalapom.
  Ramli Árpád szó nélkül felkelt, és ránk nézett: mit szólunk mi ehhez. De mivel egyikünk se szólt semmit, elment Ibollyal máshová ebédelni.
  Ahogy kiléptek a vendéglőből, jutott eszembe, hogy nem beszéltük meg pontosan, hány órakor találkozunk, hogy a Bois de Boulogne-ba menjünk.
  Épp akkor értem el őket az utcán, amikor 'Iboly alaposan pofon vágta a zeneköltőt. Első pillanatban azt hittem, autógumi pattant szét. Rögtön visszamentem a restaurant-ba. Tönkreteszik a programomat.
- Pali, nem láttad az új kalapomat?
- Nem érdekel a vacak kalapod.
  A kalap egyszerűen eltűnt. Már két idegen embert is felállítottam, akik nagyon gyanúsan ültek, de hiába.
  Ebéd után felmentünk a hotelszobába. Talán otthon hagytam a kalapomat mégis. Nem volt sehol. Tiszta őrület!
  Később bejött hozzánk a zeneköltő. Ő még ma nem ebédelt. Miért? Az el?bb indulatba jött, és pofon vágta a feleségét, erre elment az étvágya. Sőt a felesége is elment, és az egész anyai öröksége is vele ment.
- Tessék?
- A feleségem magával vitte az anyai örökségem.
- Mennyi az öröksége?
- Mindent elvitt!
  (Az istennek nem mondaná meg, hogy mennyi az anyai öröksége!)
  Miután egyikünket se tudta feldúlni ezzel a hírrel, rögtön visszament a szobájába.
 Akármi lesz, ha kalap nélkül is, de ma alkonyatkor nekem sétálnom kell a Bois de Boulogne-ban. Legalább egy márkit akarok még ma látni, esti fényben. Piszok alakok. Hétkor indulok.
Hat után berontott hozzánk a zeneköltő.


 - Ezt hallgassák meg, mi történt! Iboly az összes pénzen ruhákat vett. Most érkezett meg.
És elkezdett sírni.
Később Iboly is bejött.
- Mi van itt? - mondta. - Ki sír és miért?
 - Iboly, Iboly - ordította a zeneköltő -, minden pénzt elköltöttél?! Estélyi ruhákat vettél mindért? Anyai örökségemért vetted!
 Iboly kissé megingott, de ingás közben felsikoltott, hogy ez nem igaz.
- Hát hol van a pénz?
 (Régóta megfigyeltem, hogy Ramli Árpádnak olyan a tekintete, mint aki állandóan alszik, de ezúttal annyira ébren volt, mint még soha.)
- Tenálad.
 - Nekem nincs semmim, minden pénzt magadhoz vettél...
 - Nem igaz! Neked dugi pénzed is van. Lelketlen kutya, ezt teszed mostt velem?
 - Ó, nincs... nincs... - jajveszékelt a zeneköltő. - Felruháztad magad az anyai örökségemmel.
 Ilyesmit a liliomokkal kapcsolatban szoktak mondani, viszont anyai örökség nélkül. Ez az ember összevissza beszél.
 Iboly erre azt mondta, hogy akkor kérjen hazulról még egy anyai örökséget.
 - Egyetlen anyám volt. Értsd meg végre. Egyetlenegy...
 Csak rá kellett nézni, ahogy jajgatott, rögtön megállapíthatta az ember, hogy ennek az alaknak sohasem lett volna szabad megházasodnia.
 - Elég legyen! - kiáltott fel Iboly. - Ha nem kér tőlem bocsánatot tíz percen belül, útjaink elválnak.
 - Teljesen tönkrementem - sírta a zeneköltő. - És ebéd előtt mentem tönkre. Ilyen még nem is volt.
 Hát így fest az, amikor nagy vagyonok pillanatok alatt összeomlanak. Egy hete sincsenek itt, és máris tönkrementek.
Iboly becsapta szobánk ajtaját, és elment.
- Tönkrementem... tönkrementem... Mindig
figyelmeztettek, hogy tönkremegyek.' De ilyen hamar!...
Már kezdett unalmas lenni.'
Ahogy jobban nézem, látom, hogy az én új kalapom van a fején.
- Pardon... Szabad egy pillanatra.
 - Már a kalapomat is elveszik!
- Már megbocsásson, ez az enyém!
Rögtön a fejemre tettem, és megigazítottam a
nyakkendőmet. Közben úgy nézett rám, mint aki
nem tudja, hogy mit tegyen.
- Nos, Ramli úr, jön a Bois de Boulogne-ba? Már
kezdődik az alkonyat... opus 16.
Sírva kiment a szobából.
- Megnézted jól Ibolyt? - kérdi Pali. - Miért?
- Mert ez vagy te férfiban.
Nem szeretem az undok hasonlatokat. - Te sem jössz a Bois de Boulogne-ba? - Nem.
Épp a cipőmet pucoltam a függöny végével, amikor kopogtak, és ismét Iboly lépett a szobába.
- Árpi már megnyugodott - mondta szelíden. -
Most táviratot fogalmaz pénzért. Lesznek szívesek
addig támogatni őt. Most lemegyek a fodrászhoz.
Árpi várja magukat.
Kecsesen köszöntött minket, megvillogtatta fekete szemét, és elment.
20
Ezútttal nem egyszerű levelezőlapot, de levelet kaptam Gilbertetől. Az izgatottságtól reszkető kezekkel bontottam fel. Három nappal ezelőtt írtam neki. Kaucer Pista átnézte, s a hibákat kijavította. Erre jött most válaszul ez a levél. Postafordultával jött. Megírtam a nőnek, hogy halálosan szeretem, és
I6I


most erre válaszol. Azt is megírtam neki, hogy mióta nincs itt, olyan kihalt Párizs. Mikor jönnek már haza! Elhatároztuk,, hogy Párizsban maradunk. Mire hazajön, én megtanulok franciául.
  Azt, hogy halálosan szeretem, utólag írtam a levélbe. El?bb megkérdeztem Kaucer Pistát:
- És mit jelent az franciául: halálosan?
- Miért,
- Csak úgy eszembe jutott.
- Mortellement.
  Otthon aztán még odaírtam a levél végére: Ma Gilberte, je vous aime mortellement. Furcsán hangzott, de lehet, hogy azért tökéletes.
  Hát erre a levélre válaszolt most Gilberte, postafordultával. Mint a bolond rohantam Kaucer Pistához, hogy fordítsa le. Sok helyütt el se tudtam volna olvasni. Gilberte azok közé a nők közé tartozik, akik a szavakat rövidítik. Gilberte a „vous"-kat egyszerűen „vs"-nek írja. (Egyes magyar n?k a hogy-okat rövidítik h-nak.)
Körülbelül a következőt írta a nő:
  Szép az idő ott is. Már kétszer fürödtek a tengerben. Sokat olvas, virágot szed és napkúrázik. Este holdvilágkor pedig Paulette-tel sétálnak a tengerparton, és ránk gondolnak. Szép lenne, ha ott volnánk már mi is. Paulette mondta is: „Paul most jól venné ki magát itt a tengerparton."
  En is sokat gondolok önre, és higgye el, hogy nagyon szeretem. Tanuljon, hogy boldogok lehessünk. Alig várom, hogy viszontláthassam. Sokszor csókolja az ön Gilberte-je.
  - Na, uram, hát ez van - mondtam Kaucer Pistának. - Denise kisasszonynak nincs igaza. Nem tudom, mit neveznek önök olthatatlan szerelemnek, ha nem ezt?
  Erre makogott, valamit, hogy Denise nem akart boldogtalanná tenni. Így még szebb is, és ilyesféléket hebegett.
Kevélyen mentem haza.
  Majd elfelejtettem, hogy levelembe Paulette is beleírt valamit Palinak. Ezt le se fordíttattam, mert nem érdekelt.
162
Délben Pali is látta a levelet. (Délel?tt a Szajna
partján kujtorgott, ócska könyvek után.) Rögtön
elkérte, hogy elolvassa. Neki nem kell tolmács, ő
már ért annyit.
Egész délután a levelet tanulmányozta, holott el
szerettem volna még egyszer olvasni.
Most ő olvassa.
Vacsora után már befejezte a tanulmányozását.
 Add vissza a levelemet. - Micsoda levelet?
- Amit a nőm írt. Ne add itt a hülyét. -.Az az én levelem. Paulette nekem írta.
A megdöbbenéstől majdnem elfelejtettem lélegzetet venni.
- Hogyhogy a te leveled? - Paulette nekem írta. Meg kell itt őrülni.
- Micsoda aljasság ez megint? Nem neked írták.
Paulette csak beleírt.
- Nem igaz, Gilberte írt bele.
Azt hittem, hogy ott őrülök meg, abban a szent
pillanatban.
- Itt a boríték a tanúm, hogy nekem írták. Láthatod rajta Gilberte írását.
- Az nem számít. A borítékot akárki írhatja. A levélről van szó.
- Igen, a levélről, te elvetemült lélek. Add ide a
levelet, mert följelentelek a rendőrségen.
- Hát jelents fel!
Most mit csináljak vele?
- Ide hallgass! Elismerem, hogy a levélben neked
is írtak, és az a rész téged illet, ezt elismerem. De
add ide a levelet, a te részedet majd kivágom belőle. - Ebbe nem mehetek bele. A levél azé, akinek
először írtak benne.
- Hogyhogy először írtak benne?
 Akinek a levelével a levél kezdődik, azé a levél. - Rendben van ...Akkor az enyém a levél; Paulette csak Gilberte levele után írt neked.
Előveszi a levelet, és megmutatja, hogy Paulette
írásával kezdődik.
Azt hittem, hogy a szemem káprázik belé. Mit

csinált ez a levéllel? Megesküszöm mindenre, ami szent, hogy amint kivettem a levelet a borítékból, mindjárt Gilberte írásával kezdődött, és csak utána volt Paulette-é. És most épp fordítva van.
 Aztán hirtelen megértettem. Ez az utolsó fráter ellenkező irányba hajtotta be a levelet, és így most Paulette írása volt elöl. Azt hittem, mentem megüt a guta.
 - Visszahajtottad a levelet, te aljas. Visszahajtottad!
- Nem igaz.
- Add ide! El fogjuk felezni a levelet.
- Nem adom, mert nem adod vissza. - Becsületszavamra.
- Becsületszó nőügyekben nem számít. Vérlázító dolgokat művel velem.
Először azt akarta, hogy sorshúzás útján döntsük
el, kié legyen a levél. Ilyesmibe már azért se mehetek bele, mert minden sorshúzásnál én járok rosszul.
  - De mi szükséged neked az én levelemre? Miért kell neked az egész? Meg akarsz őrjíteni tökéletesen?
  Azért akarja az egészet, mert az én levelemben azt írta Gilberte, hogy Paulette a tengerparton így szólt egy holdvilágos este: „Paul most jól venné ki magát
itt a tengerparton."
  Azt akarta, hogy ezt a részt is vágjam ki a levelemb?l és adjam oda neki, mert ez őt illeti, itt őróla van szó.
  - És az én levelem menjen tönkre? Az én egyetlen szerelmes levelemet vágjam szét, azért a meggondolatlan mondatért? Akarod az igazságot? Igenis ronda látvány lehetsz a tenger mellett: Akarod, hogy megírjam a nőnek, hogy nem is szeretsz fürödni? Már ezért sem vennéd ki jól magad a tengerpart mellett.
  - Akkor én megírom, hogy te megbuktál több tantárgyból!
 - Írd meg! Mit bánom én. Azért az életben még megállhatom a helyemet. És azt is megírom a nődnek, hogy ezért a mondatért szét akartad vágatni az én levelemet. És most jut csak eszembe, hogy bele is, olvastál a levelembe. Ezért külön feljelenthetnélek, csak éppen nem akarom. Én nem olvastam el a te leveledet. Ha nagyon ugrálsz, majd azt is megírom a nőnek, hogy legyen szíves ezt a mondatot egy darab papirosra külön leírni, mert megmérgezed az életemet. Nehogy azt hidd, hogy a levegőbe beszélek, mert azt is tudom, mit jelent megmérgezni. Empoisonner. Na!
Ez hatott!
  A levelet kettévágtuk. Mindenki megkapta a maga részét. Még jó, hogy pontosan el lehetett választani a levelet. Még jó!
  Az éjszaka mindketten levelet írtunk szerelmeseinknek. Egyszer az egyik, másszor a másik lapozgatta a szótárt. A szótár állandó munkában volt. Sokszor várni is kellett rá.
  Nehéz dolog francia szerelmes levelet írni, hát még akkor, ha az ember tisztában van azzal, hogy arról, ami szívén fekszik, ami legjobban nyugtalanítja vagy bántja, arról úgysem írhat egy szót sem. El kell fordítania az arcát a való élet rondaságaitól, és csupán egy elképzelt világ álomszer? szépségeiről írhat kedvesének.
  Éjfél utánig lázasan dolgoztunk: gomolygó' cigarettafüstben, vad szótárlapozgatással. Ha valaki szobánk ajtaja előtt hallgatózik, nem tudta volna mire vélni az örökös lapozgatást.
 21.
 Elfelejtettem megemlíteni, hogy Pali kölcsönadott Ramliéknak kétszáz frankot a pénzéből, de százat rögtön behajtott rajtam. Ramliék rögtön pénzért sürgönyöztek, és most várják minden áldott nap.
 Amióta Ramli Árpád a pénzét várja, olyan, mint egy élőhalott. Iboly jellemét is megtörte az élet.

Már senkit sem utasít rendre. Múltkor elénekelte a „Kék nefelejcs"-et. Remegett a hangja, mint a nyárfalevél.
  Éjszakánként Pali suttogva arról beszél, hogy ha a zeneköltő nem kapja meg rövidesen a pénzét, feltétlen újra kér tőlünk, ebben az esetben pedig rögtön el kell utaznunk, hacsak a vasúti jegyünk árát nem akarjuk megbontani.
  Ramliék már igen finom célzásokat is tettek arra, hogy kevés a pénz. Az az érzésem, itt nemsokára két embert látunk éhen halni.
  Hogy őszinte legyek, én már nem is gondoltam arra, hogy egyszer innen el, is kell utaznunk. Nem tudom elképzelni a dolgot. Igaz, hogy azt sem tudom elképzelni, hogy mi lesz velünk, ha itt maradunk.
  Egyszerre ijesztő rosszullét fogott el. Hazautazni nem szabad!
- Hát már nem szereted Paulette-et, hogy hazautazásról beszélsz?
- Szeretem. De mit tegyek?
- Egyelőre legyünk szerelmesek.
Próbáltam ecsetelni neki a szerelem magasztos,
mindent eltipró érzéseit, mire Pali megjegyezte,
hogy pénzt adjak neki és ne szavaljak.
Ja, ha valaki hülyéskedik, akkor már minden reménytelen.
- Megállj, egy ötletem van - mondtam hirtelen. - Na?
- Azt mondtad, ha Ramliék nem fizetnek, egy hét múlva haza kell mennünk? Igen.
 - Hát énbennem már réges-régóta él egy ötlet, csak nem szóltam még róla. Adj nekem pénzt, és én kimegyek a lóversenyre. Egyheti kiadásunkat megreszkírozzuk. Legfeljebb előbb megyünk haza, de nyerni fogunk. Ezt érzem. Azzal a módszerrel fogok játszani, amelyről a magyar filmrendező egyszer régen már beszélt. Vannak itt magyarok, akik abból élnek, hogy állandóan favoritokra játszanak. Ezt mi is megpróbálhatjuk egyszer, ha pedig bevált, állandósítani fogjuk.
 - És mi lesz, ha vesztünk?
 - Miért kell mindig a rosszra gondolni? Miért félsz az élettől? Hány embernek volt már szerencséje? Na ugye, nem is tudod! Hát ezért kell nekünk is megpróbálni.
  Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy közösen 100 frankot megreszkírozunk.
  Ő nem jön ki velem a versenyre, mert az ilyesmi idegesíti. Menjek egyedül.
Egyedül nem szeretem az ilyesmiket.
  Elmentem a magyar filmrendezőért, de nem volt otthon. Előzőleg Kaucer Pistánál is voltam, aki nem reagált a kopogásra, holott a kulcs benne volt a zárban. Még többször is kopogtam, talán nem hallja, de.akkor már zörejeket is hallottam a szobából, és mintha egy női hang azt mondta volna, hogy: Istenem! Persze franciául. Így: Mon Dieu! Rettentő boldog voltam; hogy megértettem. De tovább nem erőltettem a dolgot, hanem elmentem Braun Pityuhoz. Na, nem nagyon szívesen, mert nem jár már hozzánk. Úgy látszik, megsejtette, hogy letagadtuk előtte legutóbb a nőt.
  Braun Pityu egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki valamiért neheztel, bár roppant megzavarodott, amikor ajtót nyitott nekem. Az új ruha volt rajta, méghozzá ronda kölniszaga volt. Az asztalon egy csomag sütemény, egy üveg bor és két pohár, szépen kikészítve óvatos dorbézolásra.
  Braun megőrült és költekezik. Kétségtelenül nőt vár.
Elmondtam, hogy miért jöttem.
  Holnap ugyan ráér, mert szombat délután sose dolgozik, de hazárd dolgokra nem szórja el a pénzét.
- Megveszem a jegyedet.
  Erre még ímmel-ámmal tiltakozott, nekem sem szabad elszórnom a pénzemet meggondolatlanságokra stb. Csak azért jön el mégis, hogy kedvembe járjon. Az utóbbi időkben szörny? kiadásai voltak. (Ezzel jelezte, hogy a belépőjegyre feltétlen reflektál.) Most egy csodálatosan szép nőbe szerelmes, őt
várja ezúttal is. Rettenetesen boldogok. Csak ennek
a szerelmének él és azért nem jár sehová.



  Megbeszéltük, hol és mikor találkozunk, aztán elbúcsúztam tőle.. Már úgyis rettentő izgatott volt: állandóan a lábait váltogatta és minden pillanatban, kifújta az orrát.

Másnap tippen a lóversenyre készülődtem. Ugy volt, hogy Braunnal a Saint-Michel hídnál találkozom, Pali pedig elkísér odáig. Szóval éppen indulóban voltunk, amikor megjelentek Ramliék.
  Lemennek sétálni a hotel elé, mert egész nap a pénzes postást várták, és most már teljesen kimerültek. Iboly mindjárt leült, és egy nagyot sóhajtott. A zeneszerző lehajtott fejjel állt az ajtóban, és id?nként a lépcsőház felé figyelt, amint valami kis zajt hallott.
  - Rém rossz várakozni mondta Iboly meglepő szelíden, és ez a csendes, alázatos hang szinte megszépítette.
  - Rossz várakozni - állapította meg Ramli Árpád is, aki viszont úgy nézett ki most, mint egy részeg holdkóros.
  Szóval lemennek sétálni a hotel elé. Ha közben meghozzák a pénzüket, rögtön értesítsük őket.
  Ha egyszer a kapu előtt sétálnak, láthatják a levélhordót. Úgy látszik, teljesen az agyukra ment a várakozás. Már azt is feltételezik a postásról, hogy a kapu teljes kikerülésével a háztetőn keresztül megy be a hotelbe.
- Szóval értesítenek minket?
- Nekünk sajnos el kell mennünk hazulról.
  - Igen? - És úgy néztek ránk, olyan rémülettel, mintha a pénz kizárólag azért késne, mert mi most elmegyünk hazulról.
  A zeneköltőnek elöl hiányzott egy foga. Ahogy beszélt, rögtön észre lehetett venni. Reggel kifogkefélte a müfogát, mire a fog beesett a mosdóba, a víz azon nyomban levitte. Most valahol a Szajnában van. A csapások mindig csapatostul jönnek.
 - És miatta mondtam le a színi pályáról - mondta Iboly, hogy mondjon még valamit, ha csendesen is, de mondjon, mert ezt a nőt a szenvedés se tudta teljesen megtisztítani. -Talán rosszul is fogalmazta meg a táviratot - mondta még, és úgy néztek most egymásra, mintha sohasem akartak volna elmenni tőlünk.	'
  Megjegyzem; egy pénzkérő, táviratot nem is lehet rosszul megfogalmazni.
  - Megjön azért a pénz - mondta Ramli olyan tekintettel, amely elárulta, hogy inkább önmagát vigasztalja, mintsem hiszi, amit mond.
  Ha mi elmegyünk hazulról, akkor ők mégiscsak visszamennek a szobájukba.
  Ha nem lettünk volna kétszáz frankkal "érdekelve az ügyben, most még sajnálni is tudnám őket.
Braunnal a auteuili lóversenyen voltunk.
  Egészen a város végéig kellett menni metróval és azon túl még gyalogolni is. Keresztül egy poros erdőn. Poros erdőt még nem is láttam.
  Csak az odamenetről vannak emlékeim. A visszajövetel részletei már összefolynak és elmosódnak bennem.
  Hasznos dolog volt Braunnal kijönni. Mindent pontosan lefordított és elintézett úgy, hogy zavartalanul veszthettem el minden pénzemet. úgyszólván a legkisebb fennakadás sem volt.
  Pali még nem volt otthon, amikor hazaértem. Rögtön lefeküdtem, és vizes borogatást tettem a fejemre. .
Inkább régiségeket vettem volna a pénzen.
  Pali késő este jött meg. Csak megállt az ágy előtt, ahol feküdtem.
 - Nem is kérdezem tőled, hogy mi történt - hörögte. - Nem is kérdezem. Csak annyit mondj: elmehetek-e megvenni a jegyünket? Csak ezt mondd még meg.
- Nem mehetsz e1.
- Miért?
 - A saját jegyemnek a felét is ellóversenyeztem. Az Isten irgalma legyen velünk.
  Pali szó nélkül borogatást készített a saját fejének is, aztán némán lefeküdt mellém az ágyba.
Félóra múlva megszólalt:
 - Most már négyen lesznek azok, akik éhen fognak halni.
169

Álmomban újra lóversenyen voltam, és a még megmaradt pénzemet is elvesztettem. Ezek után valóságos megváltás volt a felébredés.
Dél felé járt, amikor felkeltünk.
 Pali véleménye szerint nem tudom eléggé felfogni rettenetes helyzetünket, hogy ilyen körülmények között még arra is képes vagyok, hogy megmosakszom. Na igen. A kegyetlenségig bátor tudok lenni. Erre tudok egy példát.
 Zalában egyszer medvetáncoltató járt. Hozzánk is eljött a kertbe. A medve táncolt, táncolt, míg egyszer csak elszabadult. Van nálunk a kertben egy kis szök?kút, körülötte vízmedence, abban meg aranyhalak úszkálnak. E körül kezdett futkosni a medve. Nem szeretem, ha medvék medencék körül futkosnak, ezért tehát rögtön utánafutottam, hogy véget vessek ennek. Futottunk körbe, de a medve valahogy gyorsabban futott. Ennek köszönhettem aztán, hogy azok, akik az előzményeket nem, látták, azt hitték, hogy én futok a medve elől és nem ő énelőlem.
  - Tettesd magad halottnak! - ordított Pali a körtefáról. - Tettesd magad halottnak. Tegnap olvastam.
  Ez volt csak a marha tanács! A medvének fogalma sem volt arról, hogy futás közben szívszélhűdésben is meghalhat valaki, holott csak erről lehetett szó, a medence körül futkosva ronda alkonyatban.
  A medvét aztán leszedték a hasamról, és nekem senki se gratulált. Míg Palira azt mondták, hogy lélekjelenléte van, mert egy pillanat alatt a körtefa tetején lógott, mint egy rohadt gyümölcs.
  Nem az az ember vagyok, aki bátorságára hivatkozni szokott, nem szóltam tehát most sem semmit, csupán hányaveti módon kezdtem mosakodni, de ezt is csak azért, hogy őt bátorítsam.
  Pali elképzelése szerint igen különös dolgok fognak még történni velünk, csak figyeljek. Az én személyem egyenesen a végzetet képviseli itt.
- Nem követtem-e el mindent a karrieremért?
  - Sokkal többre vitted volna, ha abban az irányban tevékenykedsz, hogy semmiféleképpen ne érvényesülj.
170
  Ezt most hallom először! Hát ezért jöttem volna ki?
  Otthon ebédeltünk hollandi szeretet-halat. Pali már bejelentette, hogy ezt a halfajtát ezentúl nagyon gyakran fogjuk enni. Közvetlen a vízvezeték közelébe ültem, hogy rögtön inni tudjak. Most igazán semmi értelmét nem látom a spórolásnak.
- Éhen fogunk halni.
- Na és? Ma már másodszor mondod.
  Ramliék egész nap nem mutatkoztak. Bizonyára készülnek az éhhalálra. Nem szabad őket zavarni. És azért fogunk mi most éhen halni, hogy az ő agóniájuk tovább tartson.
  Nem értem, miért ne lehetne pénzt kérni hazulról. A zeneköltő felvette anyai örökségét, és még ezek után is mert. Ha a zeneköltő nincs, milyen más volna most minden! Mindig sejtettem, hogy a zene lesz egyszer a vesztünk.
Korá reggel berohant hozzánk önfeledten, hálóingben Ramli Árpád. Megjött a pénze. Rögtön kifizette a kétszáz frankunkat, és máris rohant vissza aludni. Azt nézzük meg, hogy milyen édes álmai lesznek most!
  - Adj ide minded, pénzt, ami csak nálad van! - kiáltotta Pali.
- Minek?
  - Megveszem a vasúti jegyeket. A hiányzó összeget kölcsönzöm a te jegyedre is.
- Kölcsönt nem fogadhatok el!
  Kölcsönöket senki se szeret megadni. Ez alól nekem sem áll módomban kivételt képezni. Egyszer egy hatossal jöttem neki, és valósággal megmérgezte a gyermekkoromat. Valahányszor pénzt látott nálam, még arra is képes volt, hogy órákig a hatosáról beszéljen.
  Először megdöbbent, aztán rövid gondolkodás után kijelentette:
- Akkor ajándékba adom.
 - Az  se kell. Senkitől ajándékot nem fogadhatok el, mert...
Végig sem hallgatott, csak elrohant hazulról
Nem megoldás a hazautazás.
Más gyerekeket valósággal bálványoznak a szüleik, a hosszú távollét pedig még jobban elmélyíti a
szeretetüket.
- Csakhogy itt vagytok, édeseim! Hát meséljetek,
mit láttatok?
Ilyesmi nálunk nincs. A megérkezés pillanatába
is beférkőzheti magát egy-két olyan kifejlett pofon, hogy a bőröndjeit is elejti az ember.
Másfél órán belül hazajött Pali. Csendesen nyitott a szobába, és igen finoman csukta be maga mögött az ajtót.
- Na, mi az?
Az arca feldúlt volt és sápadt.
- Elvesztünk - lehelte. - Miért?
- A pénz nem elegendő a hazautazáshoz. Van Isten!

 Ki tudja honnan fúj a szél és merre megy? Jó volna tudni. Már úgy értem, jó volna tudni, ki az, aki ezt tudja. Nagyon okos ember lehet. Mindjárt azt is meg tudná mondani, miért van az, hogy most már annyi pénzünk sincs, hogy legalább egyikünk hazautazhasson.
 Eleinte ugyanis még arról volt szó, hogy kettőnk közül az egyik feltétlen előreutazik, és kieszközli a másik hazautazását is, közben élőszóval ecseteli a történteket, kidomborítva az előnyösebb részleteket, és táviratilag pénzt küldet. (Könnyebben fognak adni, ha látják, hogy egyik gyermekük már meg is érkezett.)
  Sorshúzás lett volna hivatva eldönteni, ki az, aki hazautazik előre.
  Mondtam már, hogy semmiféle sorshúzásnak nem vagyok barátja. Feltétlen én húzom a rondábbikat. Nem is tudom, melyik az ocsmányabb eset: előreutazni vagy maradni? De amint sorsot húztunk, rögtön megtudom, hogy az, amit nekem kell majd csinálnom.
 Tegyük fel, előreutazom. Mondtam már, hogy az apánk szenvedélyesen pofoz: ha egyszer elkezdi, szinte nem tudja abbahagyni. Most jól kipihente magát, szinte fantasztikus, milyen jó erőben van Feltétlen úgy összevernek, hogy napokig nem lesznek összefüggő gondolataim, aminek következtében aztán Pali itt elpusztul. (Hogy az emberiség mit veszít ezáltal, azt most ne firtassuk.) Ha pedig itt maradok, Palit még arra is képesnek tartom, hogy lebeszéli az otthoniakat, hogy engem hazaszállítsanak.
Sorshúzás helyébe levélírást javasoltam.
 Akárhogy vesszük, mi Ramliékkal jót tettünk, és ezért elvesznünk nem szabad. Jótett helyébe jót várj - szokták mondani. Szent György lovag a köpenyét is elfelezte a szegényekkel, de próbálná meg az ember a hazamenetelt egy fél tavaszi kabáttal! El se tudom képzelni, mit művelne például a nagymama, pedig hetenként gyónni és áldozni jár.
 Szomorú, hogy már fel sem tételezik rólunk, hogy jók vagyunk.
 A magyar filmrendező, akinek őszintén feltártuk helyzetünket, azt tanácsolta, hogy dolgozni kell. ő is dolgozni fog, ne szégyelljük a munkát, mindhárman együtt fogunk állást keresni. Állítólag az ilyesmi halálveszedelemmel nem jár. Növeljük önbizalmunkat, megtanulunk franciául, és szüleink is becsülni fognak minket, ha nem vesszük igénybe anyagi segítségüket. (Én ezt nehezen hiszem el. És ha mégis igaz, kérdés, hogy érdemes-e.) Szóval már ott tartunk, hogy egyikünk sem tud hazautazni.
Ki ennek az oka?
Először is Wilkmann Béla.
Egy délután Pali örömtől sugárzó arccal jött haza.
 Wilkmanntól levél jött, állást szerzett nekünk. Hétfőn el lehet foglalni, napi nyolc órát kell dolgozni, és huszonnégy frankot fizetnek érte. Miután
174
tízet költünk naponta, tizennégy frankot félre lehet tenni, ebből aztán majd összegyűlik egy nap annyi, hogy hazautazhassunk.
  Pali örömében kétszer is megcsókolt. Mégis szép tőle, hogy így lelkesedik. Bevallom, félreismertem. Szeretem azt, aki így lelkesedik a munkáért. Egyáltalán, imádom azokat, akik dolgoznak.
- Milyen állásba mész? - kérdeztem.
- Nem én megyek, hanem te.
- Én?
- Igen. Bőrfestőt keresnek.
  Egyszerre elkomorodtam. Wilkmann Béla egész egyszerűen egy aljas fráter.
  Pali elkezdte dicsérni a bőrfestő szakmát, beszélt arról is, hogy tele leszek ambícióval, a nyelvtudás a kisujjamban lesz, irigylésre méltó ember leszek, és egyéb idétlen dolgokat emlegetett.
  Odaadta a kérdéses levelet is amelyet Wilkmann Béla nekem címzett, de azért ő mégis felbontotta. Úgy látszik, mit sem hallott még a levéltitok megsértésről. Ha feljelenteném, föltétlen lecsuknák.
  A Wilkmann által szerzett állásom története a következő volt (megjegyzem, részletesen leírni nem is érdemes, mert csak egy napig tartott).
  Felöltöztem vadgalambszürke új ruhámba, és bizonyos lelki undorral telítve jelentkeztem a bútorkereskedőnél.
Elém tettek egy mintát, hogy azt fessem a bőrre.
  Máig sem tudom megérteni, miképpen volt lehetséges, hogy félórán belül minden festékes lett: a cipőm talpa, a hátam közepe, sőt a mellényem is,' holott a kabátomat még csak ki sem gomboltam. A legelképzelhetetlenebb helyen jelentkeztek a festékfoltok. Csak körül kellett nézni, és máris minden festékes lett. A többi alkalmazott már csak azt figyelte,  hogy mi mikor lesz festékes, hogy mikor ordítsanak. Sőt már én is csak azt figyeltem.
  A helyiség, ahol festeni kellett, őrült nagy volt. Tőlem vagy tizenöt méterre, egy asztal mellett, szőke fiatalember dolgozott. Ő mélyítette a bőrbe a díszítéseket.
Jól ügyeljünk!
  A tizenöt méter távolság közöttünk állandó volt, és mégiscsak felugrott egyszer a szőke fiú, és vadul a nyakkendőjére mutogatott, hogy az is festékes lett, persze közben ordított is.
  Nagy hangzavar keletkezett. (Ilyenkor nem lehet festeni.) A bútorkereskedő gyorsan mellém lépett, karon fogott, és hevesen kikísért az utcára.
  Később vissza akartam térni, de olyan ordítozást csaptak, hogy letettem róla. A közönséges lelkületű embereket amúgy sem bírom.
Az állás elveszett, és festékfoltos lett a vadgalambszürke új ruhám is.
  Igaz, hogy előrelátó voltam, és vettem festőköpenyt is, de igazíttatni kellett, mert kicsit bő volt, és csak délután szállították le, amikor már nem volt hozzá állásom.
  Azon már nem is csodálkoztam, hogy szobámba lépve Palit láttam az ablak mellett, amint a kabátját vakarta valamivel. Az is festékes volt.
Következő napon a magyar filmrendezővel mentünk állás után. Kifogástalan úriembereket kerestek, tudás nélkül. Csakis rólunk lehetett szó.
  Nagyon messze volt a hely, ahol jelentkezni kellett. Az erődítményeken is túl, valami fantasztikusan elhagyott helyen, ronda bérházban. A környéken egyetlen úriember nem járt. Még jó jel is, ahogy vesszük.
  A bérház előtt óra hosszat jártunk fel-alá, mert nem tudtuk eldönteni, ki kezdje el. Talán három úriember sok is lesz nekik egyszerre, s még elbizakodottak lesznek. Végül mégis úgy döntöttünk, hogy egyszerre megyünk fel mindnyájan, és a filmrendező beszél a mi nevünkben is.
  Ő az egyetlen hármunk közül, aki legalább hiszi, hogy beszélni tud. (Nagyon érdekesen beszél franciául: fúj, sziszeg, berreg, kattog, dohog, mint egy motor, amely nem akar megindúlni. Legalább két lóerőt fejt ki.)
  Az illető úr, akinél jelentkeztünk, igen udvariasan foglalkozott velünk, és minden igyekezetével azon volt, hogy lebeszéljen minket az állásról. A filmrendező rögtön beleegyezett, kezet fogott vele, velünk


I77
is, és nagy boldogan mentünk hazafelé. Madarat lehetett volna fogatni vele.
- Ma már nem lehet állás után nézni, mert késő van.
  Már három napja néz állás után, tette hozzá boldogan, és nem sikerül. Az az érzésem, hogy csak keresi, mert valami szent eskü köti, de megtalálni nem akarja.
  Visszafelé jövet eltévedtünk, de csak akkor vettük észre, amikor már egy folyófélén is átmentünk, holott erre jövet víznek nyomát se láttuk. Órák hosszat mentünk rossz irányban, mintha már az óbudai gyárkéményeket is látni lehetett volna. Rettenve fordultunk vissza, és csak késő délután érkeztünk haza.
  Én még mindig reszketek attól, hogy valami közbejön, és mégis haza kell utaznunk.
  Pali azt mondja, hogy ez kizárt, mert éhen fogunk dögleni.
De szépen hangzik!
  Addig is a néger nő romlásba dönt minket, kérdezés nélkül összeszedi a fehérneműinket és egyszerűen tisztítóba viszi. Aztán jön a számlával. Már két szer fizettünk így 40-50 frankot.
 Ő maga piszkos, és mégse tudja elviselni, hogy másoknak rendezetlen ügyei legyenek. Valószínűleg százalékot kap a tisztítótól.
 Mások akkor tisztíttatják a fehérneműjüket, amikor pénzük van rá. Persze ilyenkor már sürgős a dolog. A magyar filmrendező például már nem is meri tisztítóba vinni az ingeit. Azt mondja, hogy összecsomagolja az egészet, ráírja a nevét, azt is, mi van benne, és mit csináljanak vele, s az utcán megcsíp egy kisgyereket.
 - Ide hallgass, kölyök, ha ezt a csomagot beviszed abba a boltba, kapsz két frankot.
- Válasz nem lesz?
- Nem.
Megírták az otthoniak, hogy végre kezükben a bizonyítványunk, és látják, hogy én megbuktam, de egyből (német). Én már-már sikongtam volna örömömben, utóvégre úgy volt, hogy háromból bukom, de aztán rájöttem, hogy jelenleg az örömnek semmi létjogosultsága nincs. Hat héttel ezelőtt még indokolt lett volna a boldogság, ma azonban már más szemmel látom a dolgokat. (Minden mindig késik.) Tisztában vagyok azzal, hogy újra kezdődik a tanulás, sőt még pótvizsgát is kell tenni.
  Már olyan szépen megbarátkoztam a gondolattal, hogy a gimnáziumnak végleg hátat fordítok, igaz, idegesített: mi lesz ezután velem, de az öröm, amelyet egy határozottan kellemetlen dologtól való végleges megszabadulás következtében éreztem, megkisebbítette gondjaimat.
  És most elölről kezdődik minden. Tetejébe még az otthoniak is kellemetlenkednek, holott örülhetnének, hogy nem háromból buktam.
  - És ezek után kérjek hazulról pénzt, amikor te direkt ellenszenves hangulatot keltettél odahaza? - mondta Pali.
A pénzkérő levél mégis elment.
  Pali megírta benne, hogy egy kedves barátunknak nagyobb összeget adtunk kölcsön. Az illető a hitvesével van idekint, és jelenleg nem tudja visszaadni a pénzünket. Azért az nem elveszett dolog, mi viszont már félig-meddig elvesztünk, ha rögtön nem segítenek rajtunk. Egyúttal írják meg, hogy a megkapott pénzből rögtön menjünk haza, vagy várjuk meg előbb, míg barátunk megadja a pénzünket, és akkor utazzunk el. Ezt írják meg.
  Elég tárgyilagos, férfias és logikus levél volt, pénz azonban mégsem érkezett rá válaszképpen. A válasz nagy, fagyos csend volt, még egy képeslapot se küldtek. Pont ezt az alkalmat ,választották ki arra, hogy minden levelezést egyszerre beszüntessenek?
  Képzelem, micsoda hangulatok vannak most odahaza! És még Pali is ellenszenveskedik.
  Az egész marha tanulmányutat nekem lehet köszönni. Most itt vagyunk Párizsban, és mindössze 120 frankunk van. Már a múlt héten kellett volna pénzt kérni. (Én mindig mondtam.) Milyen szép volna most a Balaton partján uzsonnázni a nagy diófa alatt, minden gond nélkül. Semmi értelme nem volt Párizsnak. (De mondjuk inkább, hogy















































az értelme rajtunk kívül volt.) Az ember egyebet se tesz, mint állandóan pénzt vár. Ha látok ebben valami örömet, akkor rögtön mondjam meg neki.
  A filmrendező szerint most már itt az ideje, hogy mind a hárman újra munka után nézzünk. A jövő héten szigorúan nekilátunk.
  Csak hagytam őket lelkesedni. Nekem már van fogalmam a munkáról. Nekem már múltam van. Egészségtelenebb dolgot el sem tudok képzelni.

  A Rotonde kávéházba külsőleg-belsőleg fantasztikus alakok járnak.
  Megjelenik például egy pocakos úr vasalatlan, piszkos tógában, a fején középmagas fazékkal, köhint egyet, leül, és kávét kér.
  - De világos legyen - mondja, és mutatóujját szigorúan a levegőbe emeli.
Röhögni kell, hogy itt mik vannak.
  Egy öreg nő ékszerekkel teleaggatva, kis bőrönddel a hóna alatt jár ide: konyakot kér és egy pohár tejet. A konyakot kiissza, aztán leteszi kis bőröndjét maga elé az asztalra, kivesz belőle egy felnőtt kígyót, és megitatja vele a tejet, közben mindenkit kitör a frász. Utána unottan visszateszi a nagy kígyót a kis bőröndbe, kopog a gyűrűjével a márványasztalon.
  - L'addition s'il vous plait. A számlát kérem - mondja a pincérnek.
Fizet, szivarra gyújt, és komoran távozik.
  A múlt hónapban pláne mi volt itt! Szép, kifejlett tigrissel jött ide uzsonnázni egy hölgy. A tigris is megkávézott, de rettenetesen morgott. A nő időnként elővett a retiküljéből egy üveg kölnit, és kissé meglocsolta vele a tigrist. A kávéház közönsége nem tartotta ezt megfelelő óvó
intézkedésnek, és egymás hátára mászva borította fel az asztalokat és székeket.
  Jár ide egy apostol is: hosszú hálóingben, mezítláb, torzonborz szakállal és hosszú, lelógó hajjal. Limonádét iszik apró kortyokban, és az ég felé fordítja arcát, közben mélyeket lélegzik. Meg akarja váltani a világot. Nem tudom elképzelni, hogy sikerrel járjon. Magam részéről őszintén bevallom - erős ellenállást fejtenék ki, ha arra akarnának kényszeríteni, hogy hálóingben limonádét igyam egy kávéház teraszán, azzal-az elképzeléssel, hogy ez volna részemre a megváltás.
  Na és idejár állandóan az arab szőnyegárus is. Karján szőnyegek, sálak lógnak, sorra járja az asztalokat, és izgatja a felnőtt embereket. Valahányszor meglátom, elfordítom a fejem.
Ennek előzménye van.
  Ott ültünk a teraszon a magyar filmrendezővel, és éppen arról volt szó, milyen igazságtalanul nagy különbségek vannak egyes kereseti források között. Legjobban keresnek a nagynevű bokszbajnokok, utána jönnek a filmsztárok. De végeredményben mindenféleképpen csakis az üzletemberek keresnek igazán. (Még az előbbieken is keresnek.) Igaz, hogy ehhez a foglalkozáshoz előbb pénz kell, de megint csak nagy igazságtalansága az életnek, hogy az kereshet legtöbbet, aki már amúgy is tele van pénzzel.
  Ezek után jelent meg az asztalunknál az arab szőnyegárus, és egy pillanat alatt kiválasztott a többiek közül, hogy egy zsebórát adjon el nekem százötven frankért.
  Röhögnöm kellett. Nincs is százötven frankom. Azonkívül órám is van, tehát teljesen reménytelen volt a helyzete.
  A magyar filmrendező a nevemben leintette az arabot.
- Nem kell neki semmi.
  Az arab ezt tudomásul se vette. Továbbra is próbálkozott, holott akkor már úgy tettünk, mintha ott se lett volna. Erre leült a mellettünk lévő székre, s előrehajolva, közvetlen az orrom előtt mutogatta az óráját.

  Ronda, lukacsos, olajosbarna arcbőre volt, azonkívül fokhagymát ehetett ebédre.
  A filmrendező nyomatékkal figyelmeztette az arabot, hogy hagyjon fel minden kísérlettel, hiába is beszél nekem, mert nem is értem, mit mond.
  Ez nemcsak nem használt, de. egyenesen rontotta a helyzetemet. Az arab még közelebb hajolt hozzám, és már valósággal a számba kiabált, mondatait ötször is elismételve.
  Rögtön felszólítottam a filmrendezőt, hogy intézkedjék, mert sokáig már nem bírom az arab közellétét. Még egy-két perc, és eszméletlenül fogok lefordulni a székről.
Az arab most neki beszélt.
  Meghalt az apja, az anyja. Otthon kiterítve fekszenek az ebédlőben, és ma még semmit sem adhatott nekik enni.
Nekünk nincs pénzünk. Nem tehetünk semmit.
  Ez nem igaz! Én talán nem is tudom, hogy milyen óráról van itt szó. Ez az óra a víz alatt is jár.
  - Mondja meg neki, hogy cseppet sem valószínű, hogy ezentúl víz alá megyek megnézni, hány óra van.
  A filmrendező nem volt hajlandó ezt lefordítani. Ne kedélyeskedjünk az arabbal, mert soha az életben nem rázzuk le többé. Tud egy szerencsétlen német turistáról, akit egy hétig követett az arab. Már félőrült volt a német turista, és végül is valami lábtörlőfélét vett tőle, úgyszólván a megőrülés küszöbén. Jó lesz óvakodni és nem beszélgetésbe elegyedni vele.
  Az arab most fogta a dög óráját és belógatta a pohár vizembe, utána a fülemhez emelte, hogy hallgassam, hogy jár azért. De hozzunk ide akármit, ő beleteszi abba is az órát; forró főzelékbe is beleteszi, utána mégis járni fog. Az üvegje eltörhetetlen. Az óra tűzálló. Tűzben, vízben, földrengésben jár. Az órát egyszerűen agyon lehet verni, utána rögtön feláll és fel-alá jár.
Biztattam a filmrendezőt:
  - Mondja meg neki, hogy tegye a székem lába alá az órát, akkor csak elpusztul, és többé nem beszélünk róla.
- Megőrült? Az óra el fog törni, és megfizetteti
magával. Az előzményeket le fogja tagadni. Azonkívül
talán valami trükkje is van. Ezek az alakok
szemfényvesztők. Ne nézzen a szeme közé, mert
meghipnotizálja. Még megérjük, hogy megveszi ezt
az órát.
Úrjézus! Máris éreztem valami ájulásfélét. - Nincs pénz. Nincs. Az arab leborult az asztalra sírni. Rögtön felálltunk és fizettünk. Az arab utánunk jött. Azt, mondja a filmrendező:
- ígérjen neki valami nevetséges árat, akkor megdühödik, és lerázzuk örökre.
- Mondja meg neki, hogy tíz frankot adok érte. Amint ezt megtudta az arab, nagy átkozódások
közben földhöz csapkodta a szőnyegeit. Dögöljön
meg itt rögtön, ha száz frankon alul odaadja. Na, akkor már agonizálhat.
Tíz frank. Több nincs.
Erre aztán elmaradt, de alig tehettünk száz lépést,
már újra előttünk volt.
A filmrendező közvetítette a diskurzust.
Hagyjon békét nekünk. Ennek az úrnak (ez
voltam én) csak tíz frankja van.
- Kilencven frank, és legyek átkozott, amiért eladtam.
- Tíz frank.
- Nyolcvan, de legyen örökre mosolytalan az
arcom.
- Tíz.
- Hetven, de pusztuljon ki a családom.
 - Tíz.
- Hatvan, de essen ki a két szemem.
 - Tíz.
- Ötven, de köpjék le a síromat.
- Erre már ne is válaszoljon- utasítottam a filmrendezőt. - Ha ötven franknál már csak a sírját tudja
leköpetni, most következünk mi. És ez az, ami már
tisztára fölösleges.
Az arabot viszont nem lehetett elintézni. Egyedül
is tudott alkudni. Negyvenöt, de bénuljon meg. (Mi


az, már megint él?) Negyven, de ez legyen az utolsó szó, amely kijön a száján. Harmincöt, de vesszen éhen, ha már ilyen hülye.
  A többi átkokat már nem is hallottuk, mert ekkor már kétségbeesetten szaladtunk, de az arab még a szőnyegekkel megrakottan is a nyomunkban volt.
Egy útkereszteződésnél elcsípett minket.
 - Tíz - hörögte -, tíz, és köpjenek le mindahányan.
- Nem köpök tíz frankért.
  Erre úgy felbőszült az arab, és úgy forgatta a szemét - a szája még habzott is -, hogy ész nélkül fizettem. Fantasztikus!
A százötven frankos órát odaadta tízért.
  Lihegve néztük egy gázlámpa alatt. Már akkor is gyanúsan ketyegett, de amint az arab befordult az utcasarkon, és többet már nem láttuk, abban a szent pillanatban az óra is megállt. Tűzben, vízben, földrengésben, forró főzelékben kibírta volna, de így, a puszta, csendes levegőn kimúlt.
 Hát ezért fordítom el a fejemet, ha az arab szőnyegárust meglátom.
 Az arab pedig minden este kifogja a maga biztos áldozatát. Mindig felugrik valaki a teraszon, és rohan el, az arab meg utána, a szőnyegekkel a hóna alatt.
24•
  Most már nem tudjuk megállítani a végzetet.' Pali azt mondja, ő már nem is fél. Ő már annyit félt az utóbbi időben, hogy teljesen elfásult. Én szóbahoztam, hogy esetleg még az utolsó napokban is karriert csinálhatunk. Erre azt felelte, hogy ha még egyszer kiejtem a, számon azt a szót, hogy karrier, hát leköp.
  Az anyagi gondokat csakis Ramliéknak köszönhetjük. Miattuk kellett kimennem a lóversenyre is.
Le se lehet tagadni. A jóság volt az oka. Megjegyzem, én hiszek a gondviselésben, amely megakadályozza, hogy valaki, akit a legnemesebb gondolatok vezérelnek, galádul elbukjék, de jobb szerettem volna ezt kikerülni.
  Érthetetlen, hogy mit képzelnek az otthoniak. Az utóbbi napokban már alig mozdulunk ki hazulról. Ha egyikünk csak egy pillanatra is kiment a szobából, amint visszajött, már megkérdezte:
- Na, jött hazulról pénz vagy üzenet?
  Egyebet se teszünk, csak magunk elé meredve ülünk, és a legkisebb neszre is vadul felfigyelünk. Hátha jön a megváltás: jön a postás a pénzzel. Sokat tanultunk is, de most már elégségesnek tartom azt is.
  Francia szókincsem négyszázhuszonhét szóból áll, ma délután utánaszámoltam.
Tudok két La Fontaine-mesét fejből és Paul Verlaine-től a Colloque sentimental-t.

Dans le vieux parc solitaire et glacé
Deux formes ont tout á l'heure passé.
Leurs yeux sont morts et leurs lévres sont molles, Et l'on entend á peine leurs, paroles.

  Pali még itt is rosszmájú megjegyzéseket tesz. Talán azért tanultam meg a La Fontaine-meséket, hogy ha kitesznek minket az utcára, leülök majd az egyik bőröndre, és kezdem neki mesélni franciául, hogy:
Sajtot talált a holló, fölvitte a fára. Róka koma a sajtot nagyon megkívánta. Magas a fa, magasan ül a holló rajta? Csőréből a 
Zsákmányát azért is kicsalja!

  Az az érzése, hogy abban a pillanatban a másik bőrönddel teljesen szétveri a fejemet, egészen a felismerhetetlenségig.
  Rendben van. Viszont a Verlaine-verset nyugodtan elmondhatom neki, az éppúgy hangzik, mintha


rólunk volna szó, akik majd lakás és élelem nélkül fogunk bolyongani az öreg parkban, és alig lehet a szavunkat hallani.
 Efelett folyt a vita, amikor kopogtak szobánk ajtaján.
Mind a ketten rögtön a postásra gondoltunk.
 Pali ugrott fel, hogy gyorsan ajtót nyisson. Abbamaradt minden beszélgetés, vita és nézeteltérés semmi értelme nem lett volna folytatni. Szóval Pali kinyitotta az ajtót és...
 És a küszöbön, mint egy lázálom, megjelent a Berta néni! Berta néni Óbudáról! Ott állt egyenes tartással, szigorúan, útiköpenyben, egyetlen mosoly
nélkül.
 Az első pofont Pali kapta, éppen amikor a szívéhez emelte a kezét. Én az ágy szélén ülve kaptam a magamét, annyira megdermesztett a megdöbbenés, hogy egyetlen mozdulatra sem voltam képes.
 - Mi az? - mondta Berta néni. - Mi az? - És úgy nézett körül, mint aki egy harmadik pofozni való egyént keres.
 Mi az, hogy mi az? Ezt nem lehet megérkezésnek nevezni.
- Hová tettétek a pénzt? - Csak így rögtön.
 Tulajdonképpen ezzel a kérdéssel kezdte Berta néni. Magyarázzuk meg, mire költöttük el a pénzt! Próbáltuk magyarázni, de mindjárt az első mondatoknál látszott, hogy Berta néni nem is akarja megérteni.
- Adjátok rögtön ide minden pénzetek.
 - Pénz nincs is.
- Nincs?
- Nincs.
  - De hát mire ment el a pénzetek? Ne makogjatok itt összevissza.
  Először is Pali makogott. Majd én megmagyarázom neki.
- Ramli Árpád úr...
- Sejtettem, hogy még adósságtok is lesz. Mindig közbeszól. Tisztára elviselhetetlen.
- Berta néni kérem, én megmagyarázom. Ramli
Árpádnak az anyai öröksége...
 - Ki 'az a Ramli? - mondta Berta néni. - És mennyi az adósság?
- Zeneköltő és a felesége is...
- Nem érdekel. Mennyi az összeg?
Nem hagy kibeszélni. .
- De Berta néni, kérem...
 - A hazugságok nem érdekelnek. Mennyi az öszszeg?
Most fontos neki az összeg?
- Négyszáz frank.
 Berta néni szó nélkül elém lépett, és pofon vágott. A pofon után megtörölte a kezét, aztán kinyitotta a retiküljét, kivett belőle négyszáz frankot, és odavágta elém az asztalra.
Rögtön megadod neki. Értetted?
 Értettem! Rögtön magamhoz vettem a négyszáz frankot. Pali dermedten nézte a jelenetet. Négyszáz frankot kerestem a pofonokon.
 - Berta néni, kérem, messze lakik az illető. Majd holnap.
- Most rögtön elintézed.
 Rögtön is elintézhetem, bár ezt már most is elintézettnek tekinthetjük. Majd lemegyek a kertbe, s a cipőm talpába rejtem a pénzt. Úgy is volt.
  Egy óra múlva visszamentem. Berta néni már nem volt ott. Palit rögtön a négyszáz frank érdekelte. Most nem erről van szó. Mi van Berta nénivel? Berta nénit a család bízta meg, hogy kijöjjön értünk és minket haladéktalanul hazaszállítson.
  Itt, a közelben lakik, a boulevard St-Michelen, egy hotelben. Hazament pihenni egy keveset, aztán újra verni fog. Este nyolc órakor el kell mennünk hozzá, mert együtt fogunk vacsorázni.
Már nincs is étvágyam.
- Na és mi lesz végeredményben?
  - Hát nem most mondtam, hogy haza kell utaznunk?
- Mikor?
- Két nap múlva.
  - Miért nem magyaráztad meg neki, hogy bűn, amit csinál. Két nap alatt nem láthat semmit Párizsból. Erre még egy hét is kevés.
185

- Magyarázd meg te!
 - Azért jött ki Párizsba, hogy rögtön visszaforduljon? Számtalan műemlék van,-ezt nem szabad eltitkolni előle. Ott van mindjárt Napóleon sírja, a clunyi papucsgyűjtemény, hogy csak a lényegeseket mondjam.
 - Na és a négyszáz frankkal mi lesz? - kérdezte Pali, és mereven a szemembe nézett.
  - Nézd, Palikám, tudd meg egyszer, hogy kivel állsz szemben, én a négyszáz frankot elfelezem veled.
  Férfiasan eléje álltam, lehúztam a cipőmet, kivettem belőle a pénzt, és leszámoltam eléje a két százast.
  - És sose felejtsd el, hogy a legőrületesebb pofont ezért kaptam, ezért a pénzért. E pofon után nem is tudom elképzelni, hogy Berta néni valaha szende kislány is volt, aki esetleg egyes alkalmakkor még le is sütötte a szemét.
Pali zsebre vágta a pénzt, és azt mondta:
  - Hogy te is lásd, hogy ki vagyok, én most elmegyek veled a Bois de Boulogne-ba sétálni. Este nyolcra itthon leszünk. Vedd fel a szép új kalapodat,
Hosszan megszorítottuk egymás kezét.
  Szomorú alkonyat volt a Bois de Boulogne-ban. Ennyi szomorúságról nem is álmodoztam. Tó is volt ott, hosszúkás alakú, furcsa tó, ahol szerelmesek csónakáztak. A nők kis fehér kezüket belógatták a vízbe pancsolni, s mosolyogtak, míg én a partról néztem őket, és sírni tudtam volna. Még kacsák is mászkáltak a tó partján, s a kacsákra nem ügyelt senki. Pesten már nem így lenne. Ó, a nők azért ott is belógatnák a vízbe kis fehér kacsójukat, de a kacsákat már feltétlen elvitte volna valaki a partról.
  Ott sétáltam a Bois de Boulogne-ban alkonyatkor. Én Gilberte-re gondoltam. Pali meg Paulettere gondolt, és csak mentünk egymás mellett szomorúan.
Hát szabad ennyire szeretni valakit?
  Mire a nők visszajönnek, hol leszünk már mi? Levélben kell elbúcsúzni tőlük. Gilberte várja meg, amíg leteszem az érettségit, és eljövök érte. Várd
186

meg, édes, várd meg! Kimondhatatlan boldogok leszünk.
  - Állj meg, Pali, hadd üljek a fűbe, hogy össze ne essem a boldogtalanságtól.
- Ne ülj le, utána még rosszabb lesz.
  Pali még elmondta azt is, hogy Berta néni kitűnően beszél franciául, és a retikülje tele van pénzzel.
- Palikám, tudod mire gondoltam én?
- Na?
  - Hogy nem tudok úgy hazautazni, hogy Gilberte-et ne lássam még egyszer, utoljára. Én tenni fogok valamit. Te itt tudod hagyni Paulette-et?
- Nem tudom, de ha muszáj!
  - Nem hagyok belerondítani a legszebb álmomba, a szerelmemet nem hagyom.
- Mondd már, hogy mit akarsz!
   A kétszáz frankomat arra fogom felhasználni, hogy leutazom a tengerpartra elbúcsúzni Gilbertetől. Csak éppen leutazom és visszajövök. Ha férfi vagy, jer és kövess. Reggel indulunk, és este már itthon is leszünk. Még egyszer meg akarom csókolni a száját. A haja aranyszőke, az orra pisze, felső ajka kissé előreáll, mintha duzzogna valamiért. Palikám, mondd, hogy nem álom az, hogy ezt a nőt én megcsókoltam, és a nő viszontszeret. Mondd, hogy nem álom, könyörgöm!
  Pali kijelentette, hogy igenis, el tudja képzelni azt, hogy egy nőt tökéletesen megőrjítek, kivált, ha az új kalap van a fejemen. és ha sose mondtam volna neki, hogy megcsókoltam a nőt, ő most mégis azt mondaná, hogy ez feltétlenül megtörtént. Esküt tenne rá. A tengerparti utazást viszont nem meri vállalni. Kétségtelen, hogy meg kellene tenni, de mit mondunk például Berta néninek?
- Berta néni nem rokonom. Már nem is érdekel.
- Az otthoniak megbízásából jött.
   Berta néni minket férfiakhoz nem illő módon elpofozott. Ez tény.
- Ne keresd az igazságot.
   - A pofonok nem állnak arányban az élvezetekkel. Olyan nagyon jól mi nem szórakoztunk.
- Ez igaz!
187

 - Na látod. Tanú vagy rá, hogy tanultunk franciául. Négyszázhuszonhét szóból áll a szókincsem. Ezért pofozott fel? Hallgass rám! Mi egyszerűen meg fogunk sértődni, érted? Berta néninek írunk egy levelet, hogy inkább nem kell egy vas sem, még vasúti jegyre sem, de ütni nem hagyjuk magunkat, és eltűnünk. Csak egy napra, aztán visszajövünk. Jó lecke lesz a Berta néninek. Rajta a felelősség. Még örülni fog, hogy egyáltalán visszajöttünk.
 Pali nem tudott dönteni. Láttam rajta, hogy vergődik, de nincs meg benne az erős elhatározás.
 - Egyelőre menjünk haza, mert késő lesz, és Berta néni murizni fog.,
Már fél nyolckor otthon voltunk.
 Legelső dolgunk volt, hogy rögtön elrejtettük a pénzünket. Berta nénitől kitelik, hogy a zsebünket is kiforgatja. Nem ártana Ramli Árpádot is felvilágosítani csupa óvatosságból, hogy tudjon 'a négyszáz frankról.
 Szerencsére otthon voltak, sőt nagyban kiabáltak. Iboly valósággal tajtékzott.
 - Uraim - mondta Ramli -, jó, hogy jönnek. Legyenek tanúim. Száz frankot a zsebemben felejtettem. Hát lehet erre azt mondani, hogy dugipénz? Hát lehet?! Őszinte választ kérek.
  Iboly közbeordította, hogy mit tudja ő, hova dugta a többit. Rögtön nevezze meg a rejtekhelyet.
- Nincs rejtekhely. Uraim, nézzenek rám.
- Add ide a pénzt, és ne nézesd magad.
- Nincs pénzem, esküszöm!
- Hát ez az ember az én halálos ellenségem.
  Paccs! Ez egy pofon volt. Iboly adta és Ramli kapta. Ma mindenféle csattanás idegesít. Az előbb, hogy Pali becsapta szobánk ajtaját, máris az arcomhoz kaptam. (Idegösszeroppanásom van.)
  - Én most leugrom az emeletről - sikoltott fel Iboly, és máris rohant a nyitott ablak felé.
  Rögtön udvariasan félreálltam, mert útjában voltam. A nő el is rohant mellettem, de közvetlen az ablak előtt összerogyott, mintha villámcsapás érte volna.
Állítólag szívgörcsöt kapott. A hangulat nem
188








olyan, hogy Ramliékat bármiféle pénzügyekbe bele lehetne vonni. Iboly még utóbb a mi négyszáz frankunkkal is meggyanúsítja Ramlit. Még Berta nénit is belevonhatják.
Rögtön elbúcsúztunk.
  Pontosan nyolc órakor már ott ültünk Berta néni hoteljének halljában, és vártunk rá.
  Komoran ültünk ott, még egymással sem beszéltünk. Én ugyan még tettem egy megjegyzést arra vonatkozólag, hogy a való életet visszatetszően ocsmánynak tartom, de Pali nem is válaszolt rá semmit, csupán rögtön begombolt minden gombot a kabátján.
  Fél kilenckor megjelent Berta néni előkelően, mereven. Végignézett rajtunk, aztán odament az aranysapkás portáshoz, és taxit rendelt. Taxin megyünk vacsorázni.
  A taxiban rászólt Palira, hogy igazítsa meg a nyakkendőjét. Én rögtön hátradugtam a kezemet. Ugyanis nagy elkeseredésemben elfelejtettem kezet mosni. Nem teszem ki magamat esetleges megjegyzéseknek.
A Montparnasse-on voltunk vacsorázni.
 Berta néni kifogástalan franciasággal rendelte meg a vacsorát, és mindazt, amit mondtak neki, rögtön megértette. Érthetetlen, hogy hol tanulta meg, ha még sohasem volt Párizsban.
 Nagyszerű vacsora volt. Pali, mint rendesen, rögtön elkezdett falni. Evés közben is állandóan azt nézte, ami még a tálban volt.
 Berta néni bort rendelt, mert az ivóvizet nem találta jónak. Átlátszó, tiszta, aranyszínű nedű volt, ahogy a metszett poharakba csurgott. Szőke volt, mint Gilberte haja a széles szalmakalap alatt, ha rásütött a nap, és ő mosolygott. (Vajon merre jár most az édes?)
 Az ablak mellett ültünk, és kint a háztetők fölött lógott a hold, a furcsa felhők között. Gilberte pedig a tengerparton sétál, és a holdsütötte hullámok játékát nézi, Paulette karjába karolva.
 - Paulette, én úgy szeretem a fiúmat, hogy ki sem mondhatom...

  Igen, ott sétál az édes, és rám gondol, a mi örök szerelmünkre gondol, amelynek éppúgy nem látni végét, mint a sötétbe vesző tenger vizének határát, felette a csillagokkal teleszórt éggel.
  Berta néni mindenkinek igazságosan töltött a borból, és egy hajtásra kiitta az övét. Aztán kristályvizet is kért, a pincér viszont nem javasolta. Vétek elpancsolni vele a bort, de Berta néni nagyon szomjas volt.
  Érdekes, hogy aki felpofoz valakit, azt hiszi, hogy a felpofozott is éppen olyan könnyen napirendre tud térni a történtek felett, mint ő. Berta néni már mosolygott is, sőt úti élményeiről beszélt. Felsőbbsége biztos tudatában hajlandónak mutatkozott leereszkedni hozzánk.
  Az ilyen lelkekkel nem is érdemes foglalkozni. Velük szemben bizonyos távolságot mindig tartani kell. A hangulat adta kedélyeskedésnek egyszer csak vége lesz, egyetlen szabadabb mozdulat vagy spontán megjegyzés nyomban meghökkenti az illetőt, hogy újra megmerevedjék és rögtön éreztesse a távolságot, amely elválasztja tőlünk.
  Nem is törődtem Berta néni fecsegésével mindaddig, míg fel nem tűnt, hogy olyan különöseket és rövideket nevet.
  Amikor kifizette a vacsorát, és felállt, kissé megbillent.
  - Na - mondta, és megnézte a cipője talpát, mintha ott lett volna valami baj.
Ezt már ismerem.
  Ebben a pillanatban már tudtam, mi itt a teendő. Berta nénivel valami módon ki kell húzni a fél éjszakát, kicsit le kell itatni, hogy a holnapi napot aztán átaludja, míg mi ketten a tengerpartra utazunk. Mire felébred, már itthon is leszünk.
  Szebb tervet el sem lehetett volna képzelni. Még szebb volt, hogy Berta nénit nem is kellett túlságosan biztatni.
  - Berta néni, kérem, nem akar zenét hallgatni? Van itt egy kávéház, ahol oroszok játszanak, csudaszépen.
Rögtön beleegyezett.
Vaj' merre jár és hol jövel, Sem távol, sem közel.
  A kávéházban megjegyeztem, hogy milyen jól néz ki, kész öröm a rokonának lenni.
  - Drága jó Berta néni, mi még sohasem ittunk koktélt. Egészen kis pohárkával adják, de azt se kell mind kiinni...
Kicsit gondolkodott, aztán helyeslően bólintott.
- Én titeket nagyon szeretlek. Csókoljatok meg.
  Mind a ketten rögtön felálltunk, és ünnepélyesen megcsókoltuk Berta nénit.
  Berta néni aztán elment kezet mosni. Rettentő egyenesen ment, szinte látszott, hogy a lelkét is beleviszi a járásba. A fordulót viszont kissé bizonytalanul vette.
Palival közöltem a tervet.
  - Berta nénit isten segedelmével leitatjuk. Így aztán a holnapi napot átalussza, míg mi a tengerparton leszünk.
  - Stimmt - mondta Pali, és az asztal mellé könyökölt.
- Ügyelj arra, hogy állandóan igyék.
  Amint Berta néni visszajött, azt mondta, hogy odakint az volt az érzése, hogy mi őt nem szeretjük úgy, ahogy ő szeret minket.
- De Berta néni, kérem...
- Csókoljatok meg.
 Újra megcsókoltuk, erre megnyugodott. Pali még meg is simogatta a karját, ami határozottan jó hatást váltott ki belőle.
 A zenészek valami bús orosz dalt játszottak, és Berta néni velük dúdolta, később aztán már énekelt is, de az oroszoktól teljesen függetlenül. Valami kis ibolyáról énekelt a rét ölén, pocsék dallammal, még rezegtette is a hangját, amit a magam részéről már teljesen feleslegesnek tartottam.
 Ilyesmi volt a dalban. Mondhatnám, könnyeket csalt a szemembe, ahogy Berta néni kinyújtott, száraz, teljesen hattyúszerűtlen nyakával elénekelte.
Édes, jó hangulat volt. Valami nagy, nagy szent

béke és egymást megértő nagy felolvadás honolt felettünk.

Vaj' merre jár és hol jövel, Sem távol, sem közel.

  Se Palit, se engem, csöppet se érdekelt, hogy kiről vagy miről van itt szó: ki az, aki jár, jövel, távol és közel. Nem is volt fontos. Talán még Berta néni se tudta, mert csak ezt a két sort énekelte állandóan, a többit pedig csak úgy ellalázta (lá-lá, lá-lá-lá). De azért szép volt.
  Pali kimeresztette a szemét, és úgy hallgatta. Nekem olyan érzésem volt, ha most ezer frankom volna, feltétlen adnék belőle Berta néninek egy frankot - talán kettőt is.
- Szerettek ti engem? - kérdezte hirtelen.
  Pali rögtön, készségesen felállt, és két olyan cuppanós puszit adott Berta néninek, hogy a pincér visszafordult, és kissé meghökkent. Ezek után Pali egészen nyugodtan cigarettára gyújtott, de Berta néni egy szót se szólt, csak tovább dúdolt.
  Az az érzésem, hogy Berta néni már kész. Fel kellene valahogy állítani, valami ürügyfélével. Ha már nem áll meg a lábán, rögtön haza lehetne szállítani, és mi már utazhatunk is. Ez az! Miért kell a reggelt megvárni? Reggel már a tengerparton is vagyunk. Rögtön megfürdöm. Kíváncsi vagyok, Pali mit talál ki, hogy ő miért nem fürdik.
Berta néni újabb koktélt rendelt.
 - Gyerekek, gyerekek, magyar nótákat énekeljünk - mondta.
  Megjegyzem, a zenészek közben állandóan orosz dalokat játszottak, de ez most már nem. izgatott senkit se közülünk.

Egy cica, két cica, száz cica, jaj, Kergeti az icipici egeret.

  Bevallom, az éneklésnek mindig nagy bolondja voltam, kiváltképp a kórusok érdekeltek. Majd dirigálom őket. A ceruzámmal kopogtattam az asztalon,
192

erre odajött a pincér, és alig lehetett elzavarni, hogy nem kell semmi.
Jaj de szép kis állat a cica, a cica,
Hej, de még szebb lány a Katica, Katica. Egy cica, két cica, száz cica, jaj, Kergeti az icipici egeret.

  Berta néni tudott egy csudás dalt. Sose hallottunk róla. Mit tudom én, talán 49-ben énekelték a srácok.

Dula, jula, hejehuja Gyere a karomba.
Se a mécses, se a gyertya Nem ég a szobámba'... Tili-tuli, tuli-tuli.

Dula, jula, hejehuja
Eredj a pitvarba,
Nézz ki, lelkem, hamarjában, Mit ugat a kutya.. Tili-tuli, tuli-tuli.

Dula, jula, hejehuja
Add ki a ruhámat.
Kutya ugat, jön a gazda... Viszem az irhámat. Tili-tuli, tuli-tuli.

A strófavégek különösképpen sikerültek.
  Hát nem édes pofa Berta néni? Most meg fogom csókolni. Közben feldőlt a koktélom.
  - Nem baj. Majd újat hozatunk - mondta Berta néni. - Szeressetek, gyerekek, mert én nagyon szeretlek benneteket. - És könnyes lett a szeme. - Én csak azért pofoztalak meg benneteket...
- Nem is fájt! - ordított Pali.
El van felejtve - mondtam én.
   Igaz is. Ahogy vesszük, nem is volt pofon. És mi az a pár pofon az ifjúságnak? Dula, jula, hejehuja. Add ki a ruhámat. Tili-tuli, tuli-tuli. Sose halunk meg! Igaz, Berta néni? Az anyád ne sirasson!
I93

 - Mindenkit szeretni kell - mondta Berta néni. - Az élet elmúlik, és egyszer élünk.
 - Ez az! Sose halunk meg. Berta néni, az én kedvenc dalom...
- Várj, előbb megcsókollak, édes fiam.
Palit is megcsókolta. Aztán elénekeltem neki:
Fekete szem éjszakája...
  Pali sírva könyörgött, hogy most már az ő nótáját is énekeljük el.
- Na mi az te hülye?
- Szeressétek egymást is - mondja Berta néni. - Én szeretem ezt a trógert. Na, gyerünk!

 Csongorádi kis barna De suhog rajt a ruha Ha, ha, ha. Kényesen jár a kicsi Jaj a lába de pici. Ci, ci, ci.

De halvány a menyecske Sírna is meg nevetne Ne, ne, ne,
Lelkem, ha fáj a szíve, Boruljon a keblemre, Re, re, re.

Berta néni az asztalt ütögette. Pokoli volt.
 - Berta néni, megyek kezet mosni.
- Siess vissza! Eldanoljuk a Lipitya-patyut.
 - Az mi?
 - Csókoljatok meg, édes fiaim. Puszit, amíg élek. (Na jó, ezt már ismerem!)
 A pincér, akitől menetrendet kértem, mindenáron azt akarta, hogy majd odaviszi az asztalunkhoz később. Nekem most kell és itt rögtön.
  Megnéztem, mikor indul a vonat Le TréportMerbe. Van egy mindjárt a kora hajnali órában, az Északi pályaudvarról: Paris, Amiens, Abbeville, Eu, Tréport-Mer... Gilberte, te őrült, pár
194

óra múlva a karjaimba szorítlak! Két óra múlva indulunk.
Berta nénit negyedórán belül haza kell szállítani.
 Amint visszamegyek az asztalhoz, a következőket látom: Pali felemeli az ujját, és azt mondja:
- Tili...
Erre Berta néni azt mondja:
- Tuli, tuli, tuli.
Az az érzésem, hogy Pali lealacsonyítja magát.
- Ide nézz, mit tud Berta néni.
 Erre Berta néni elkezd csattogni a szájával, sőt az ujját is tudja pattogtatni.
 Isteni pofa! Fáj a szívem érte, de most már haza kell vitetni.
 Palinak is mondom, hogy hazamegyünk. Berta néninek már le kell feküdnie. Isteni élmény volt, fenséges éj... pokoli zrí... Na, mi az?... Direkt rám öntötte a vizet Berta néni... Még ilyet nem is láttam.
- Pali, légy szíves, magyarázd meg neki...
- Berta néni, hazamegyünk.
- Hová?
 - Aludni megyünk, Berta néni - mondja Pali, a fülébe kiáltva.
 Ahogy áthajolt az asztalon, feldöntött megint egy pohár vizet, pont nekem. Amint felugrottam, majdnem hanyatt estem. Úgy kellett egyensúlyoznom, mint a kötéltáncosnak. Berta néni erre elkezdett röhögni.
- Berta néni, rögtön jöjjön haza.
 Berta' néni erre sírva könyörgött, hogy őt ne vígye még senki haza, ő is egy élőlény. Ez igaz, viszont ne nyavalyogjon állandóan, hogy őt senki se szereti. Ez a mániája. Röhögnivaló!
- Csókoljatok meg!
 - Elég volt már. Hát hallottál ilyet, Pali? Azt hittük, nem lehet fenntartani, és most kisül, hogy egyszerűen nem tudjuk hazavinni.
  Pali már egymás után szívta a cigarettákat, és lefittyenő szájszéllel mondta:
 - Ha unalmas lesz a nő, egyszerűen szájon vágom.
I95

  Berta néni most felállt, az asztalba kapaszkodott, és elkezdte:
 - Hat ... hatvankilenc éves ... vagyok ... hatvankilenc ... és hol éltem én? - A hangj a sírásba csuklott. - Erre feleljetek! Hatvankilenc éves vagyok ...
 Rögtön lehúztam a székre. Pali hirtelen felháborodott.
- Már bocsánatot kérek, nem arról volt szó ...
 - Berta néni, kérem.
- Hatvanki .. .
- De nem érdekel, hogy hány éves. Szólj már végre
neki te is.
- Halló, Berta néni, ne üljön a földre.
A pincér odajött az asztalhoz, és jelezte, hogy a
taxi már itt van.
Milyen taxi?
- Hatvankilenc éves vagyok ... - Fizessünk és megyünk.
Pali Berta néni retiküljéből vette ki a pénzt, és
fizetett.
 - Tuli, tuli, tuli - mondta Berta néni a pincérnek. Szerencsére nem értette meg, hogy ez semmit se jelent.
- Na, gyerünk!
 Kétoldalt fogtuk Berta nénit, hogy el ne dűljön. Egész a föld felé kellett hajolni, mert az istennek se akart kiegyenesedni, sőt csinált egy olyan ronda mozdulatot, hogy majdnem az életembe került: elcsúsztam, és mind a ketten rám zuhantak. Két emberrel képtelenség egyenesen járni.
 Felraktuk a taxiba. Alig lehetett bírni vele, mert mindenáron a taxi sárhányójára akart felülni. Ilyet még nem is hallottam. A taxiban pedig felállt és kijelentette, hogy addig nem megyünk tovább, míg nem hagyjuk őt kibeszélni.
- Jogom van beszélni.
- Joga van! - mondta Pali.
 - Édes gyerekeim, a pofont nem én adtam nektek ... Hatvankilenc éves vagyok ... Engem az élet pofozott ... (Éljen! - ordított közbe Pali.) Itt vagyok veletek Párizsban. Senki se mondhatja, hogy ez nem igaz. Hát ki vagyok én? Én, Szaltossy Berta kérdezem.
Ki mondta nekem azt, hogy: Bertuska hol élsz? ... Ki
mondta? ...
- Berta néni, ezt otthon elintézzük.
- Nem ... Senki ne nyúljon hozzám ... Hatvankilenc évig nem intézték el.
- Gyerünk haza!
Egyáltalán, mit akar itt elintézni?
Berta néni kitárta mindkét karját, és úgy kiabálta a
sofőr felé, aki a volán mellől visszafordulva figyelme'sen hallgatta.
- Berta, az élet elmúlik ... Az élet elmúlik ...
- Ez az, ami engem már nem érdekel - mondta
Pali, és beült a taxiba, intett a sofőrnek, hogy mehet. Berta néni még útközben is sírt, hogy őt nem
hagyják kibeszélni. Pali erre felordított:
- Becsületszavamra nem érdekel az ügy, én a
tengerpartra utazom.
- Én is! - sikított Berta néni. - Menjünk a tengerpartra. Egyszer élünk ... Éljen. .. Tuli ... tuli.
 - Öregem - fordult felém Pali -, vigyük a nőt a
tengerpartra, ha fizeti. Egész rendes nőnek néz ki.
Talán nekünk is fizet.
 - Hatvankilenc évig nem láttam a tengert ...
Tuli . . . - nekiesett Palinak, és megcsókolta. Palinak kiesett a kalapja a taxiból, erre meg kellett
állni.
- Utazzunk a tengerpartra!... - kiabált Berta néni.
 - Hé! Ingyen nem lehet utazni.
- Fizetek... - kiáltott fel. - Mindenkit szeretni
kell. Az élet tovatűnik... Puszit...
- A puszi unalmas. Hol a pénz?
- Testvériség, egyenlőség, szabadság!...
 - Éljen a Berta néni!
 - Mindenki engem szeressen... Pali rögtön megcsókolta.
- Szervusz, Berta. Becsületszavamra eddig félreértettelek.
- Szervusz. Hatvankilenc éves vagyok.
 - A korod nem érdekel... Tili... - Tuli, tuli, tuli...
Kész röhej.
A taxi megállt Berta néni hotelje előtt. Rögtön




25•
bemondtuk az Északi pályaudvart, és mentünk tovább. Csomagot nem kell vinni, mehetünk tovább.
Berta néni fizeti az egész utat. Isteni pofa. Hetekig
fogunk nyaralni.
- Hé, Berta néni, meddig fogunk nyaralni?
 - Egyszer élünk.
- Na jó, nem ezt kérdeztem, de egyre megy. Amint a pályaudvarra értünk, Pali megvette a jegyeket - első osztályra. Majd pont a Berta néni pénzéből fogunk spórolni.
Negyedóra múlva már indult is a vonat.
 Isteni. Na gyerünk! Fogd az öregasszonyt. Járás közben roppant ügyelni kellett, hogy Berta
néni senkit el ne gáncsoljon, mert jobbra-balra kaszált a lábaival.
  A fülkében senki se utazott rajtunk kívül, egyáltalán, alig utaztak ebben az időben.
  Pali átvette Berta néni pénzét és megszámolta. Egy százfrankos leesett, azt rögtön zsebre vágtam, Berta néninek rengeteg pénze van. Pali magához vette az egészet. Nem tudom, de nekem valahogy rémesnek tűnt fel, hogy Berta nénivel megyünk a nőkhöz. Az az érzésem, hogy nem viselkedik elég előkelően. Amint megérkeztünk, le kell fektetni valahol egy hotelben.
- Tuli, tuli, tuli... - mondogatja Berta néni.
  Palit viszont nem izgatja az ügy. Sáros lábát egyszerűen a szomszéd ülésre teszi, pont Berta néni kabátjára, aki egyre tulizik, vagy puszit kér. Kint rohannak a tájak, távoli és közeli fénypontok ragyognak, akár az égen a csillagok. Fantasztikus éj, és itt van Berta néni, aki részeg, mint a csap.
  
  Ha kinyitja a szemét, józan lesz. Talán nem is fog emlékezni semmire. 
  Mindenesetre a tengerpartot le kell tagadni.
- Azt is letagadjuk, hogy berúgott?

- Azt majd ő fogja letagadni.
- Na és a pénz?
- Milyen pénz?
- Berta néni pénzéből ezer frank hiányzik.
Ebben viszont már Berta néni is benne volt.
 Pali azt állítja, hogy ő nagyon mérsékelten költekezett. Mindenesetre jó lenne visszacsempészni azt a bizonyos négyszáz frankot, amit már magunk között elfeleztünk.
 - Nem jó ötlet, Hatszáz frank így is, úgy is hiányozni fog. Végeredményben Berta néni akart a tengerpartra jönni. Mi is részegek voltunk, nemcsak ő. Miért pont mi legyünk felelősek a történtekért? Nevetséges dolog.
 - Elméletben, szép. Kérdés, hogy ki tudod-e majd fejteni neki.
  Itt ülünk mindketten Berta néni szobájában, ahol ez a kínos diskurzus folyik, itt ülünk az ágya előtt, és várjuk a fejleményeket. Hogy kinyissa a szemét.
  Megjegyzem, hülyeségnek tartom. Miért várjuk mi itt Berta néni felébredését? Jobb, ha magában ébred fel. Szükséges ezt végignézni?
 - Úgy jó, ha az első tekintete ránk esik - mondja Pali. - Nem tudom, miért, de ezt helyesnek tartom.
  A hotelszobában lassan ketyeg a kandallóóra, és a csend előkelő. Csak távoli zajokat hallani.
  Képzelem, milyen véleménnyel vannak rólunk a hotelbeliek, az aranysapkás portástól kezdve, aki látta, amikor Berta nénít tegnap este szó szerint hazavonszoltuk, mert alig állott a lábán. A szobalány gyorsan lefektette. Pillanatnyi rosszullét az egész - mondtuk.
Hogy mi lesz, ha felébred, azt nem tudhatjuk.
  Rettenetes volt ez a tengerpartra utazás. Pali egész úton hortyogott, Berta néni pedig énekelt. Időnként kimentem a folyosó végére a vízcsap alá dugni a fejemet. (A hideg víz befolyt a nyakamon és a bokámnál jött ki.) Közben Berta néni mindenáron le akart szállni a vonatról virágokat szedni. Alig lehetett visszatartani. Akkor énekeljünk. Nem énekelek, ha a fejem fáj. Mások még alszanak is. Micsoda önzés ez megint?

  Kora reggel volt, amikor megérkeztünk TréportMerbe. Pali morogva ébredt, dörmögős és krákogós volt a hangja. Na, mi van? Berta néni pont most akar aludni, amikor már le kell szállni a vonatról.
- Berta néni, megérkeztünk.
- Menjünk még, tili .. .
  - Mi az, hogy tili? Ez a végállomás. Ne bámulj már, Pali, hanem fogd meg a másik karját.
Erőszakkal kellett lehurcolni a vonatról.
  Nem messze a pályaudvartól kis kávéházféle volt, oda mentünk reggelizni. Berta néni állandóan nyöszörgött, hagyjuk egy kicsit aludni. Helyes, de nem itt.
  Reggeli után Pali szálloda után nézett, és teljes egy, óráig nem jött vissza. Berta néni vállamra hajtott fejjel szuszogott. Idegen emberek röhögtek rajtam.
  Végre visszajött Pali. Az arca sápadt volt, a nézése ijesztő.
  - Életünk legnagyobb marhaságát követtük el - mondta.
- Mi van?
  - Kivettem két szobát: egyet Berta néninek, egyet meg nekünk.
- Na és?
  - A nők viszont még tegnap este visszautaztak Párizsba.
- Ki mondta? 
  - Ott voltam, ahol laktak. Be voltak függönyözve az ablakok. Gondoltam, jó lenne pár sorban valahogy értesíteni őket, hogy itt vagyunk. Épp a kerítés mellett álldogáltam, amikor a hátam mögött megszólalt egy nő, és azt mondta, hogy tegnap este elutazott innen mindenki. A két fiatal lány is, aki itt nyaralt. Még kérdeztem: Paulette kisasszony is? Igen, mondta. Hát ez van.
- Gilberte-et nem kérdezted?
  - Biztosan ő is elutazott. Ha Paulette is elment. Na hallod!
  - Mi az, hogy, na hallod? Éppen annyit utaztam érte, mint te. Az én nőm is van olyan fontos, mint a tied, te piszok.
Ha még egy szót szólok, hozzám löki Berta nénit.
  Mit tehettünk ezek után! Kihurcoltam Berta nénit a pályaudvarra, és a legközelebbi vonattal 
  viszszamentünk Párizsba.
   Pali az egész úton jajgatott. Az én ötletem volt ez a marhaság is. Nem jobb lett volna Párizsban maradni? Megmaradt volna a pénz is, és a nőket is rég csókolhatnánk. Berta néni most alszik, viszont pont akkor 'fog felébredni, amikor aludnia kellene. Addigra éppen kialussza magát. Majd meglátom, hogy milyen murikat fog még rendezni nekünk, mihelyt kijózanodik.
  - Nem te voltál az, aki könyörgött, hogy Berta nénit is vigyük magunkkal a tengerpartra?
- Nem én voltam az.
- Nem? ... Neeem?
- Nem!
- Talán nem is tuliztál vele?
- Az mi?
Na jó, hagyjuk.
  Délután kettőkor Párizsban leszünk. Ha találkozunk a nőkkel, semmi esetre se lehetünk ' együtt velük zavartalanul, mert Berta néni a nyakunkon lesz. Berta nénivel tenni kell valamit. Épp akkor lesz józan, amikor nem lesz rá'szükség.
- Nem szabad aludni hagyni őt. Piszkáld fel.
  Ekkor támadt Palinak egy ördögi gondolata: Berta nénit ő majd elintézi.
- Hogyhogy elintézed?
 - Mesterségesen kábulatban fogom tartani. Mihelyt Párizsba érkezünk, megitatom újra, hogy utána még jobban aludjék. Most már úgyis mindegy, hogy egy nappal tovább lesz-e részeg, avagy sem. Ha másképp nem megy, beadunk neki fél kiló sót, arra majd iszik, mint a gödény.
 Amikor Párizsba érkeztünk, esett az eső. Taxival mentünk haza. Most aztán igazán nem lehet spórolni.
  Szerencsére, amikor Berta nénit a hotelünkbe felcipeltük, nem találkoztunk senkivel sem. Pali még beleerőszakolt egy fél pohár rumot. Berta néni pokolian krákogott, és valósággal folytak a könnyei. Rögtön lefektettük az ágyunkra, csak úgy, ruhástul.

Állandóan azt kérdezte, hogy hány óra van. Nagyon fáj a hasa is. Na jó! Istenem. Utóvégre ebben a korban már nem megy olyan simán a dolog.
Paulette ablaka zárva volt.
- Most mit csináljunk?
   Jobb lesz visszavinni a nőt a saját hoteljébe. Miért legyen itt?
  - Ilyen állapotban nem tanácsos végighurcolni a városon.
- Itt akarod tartani éjjel is?
- Majd az éj leple alatt visszavisszük.
 - Na jó. És most mi lesz?
- Egyelőre lemegyünk ebédelni, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Az olcsó diákvendéglőben ebédeltünk. Pali egyre
azon nyavalygott, hogy a négyszáz frankunkat tegyük bele a Berta néni retiküljébe, mégis kevesebb
pénze fog hiányozni. Nekünk meg már úgysem kell
a pénz.
Majd bolond leszek!
Nekem még külön száz frankom is van. Cseppet
sem aggódom amiatt, hogy,nem tudom majd mire
elkölteni. Csak öt nyugodt percem legyen az elutazás előtt, nekem ez elég.
Ebéd után hazamentünk.
A jóságos öregasszonyok egyike rögtön utánunk
szólt, hogy levelünk van. Kaucer Pista írta egy darab összehajtott papirosra.
„Uraim, Gilberte kereste magukat, ma délelőtt.
Tegnap este megérkeztek. Három órakor legyenek
a szökőkútnál a kertben. Üdvözlettel.”
- Na, mit mondtam neked? - kiáltott fel Pali. - Gyerünk!
- Paulette mit írt?
 - Semmit.
- Mutasd!
- Látod, hogy semmit. Ne idegesíts. Pont negyed
négy van. Rohanok a kertbe. Istenem!
Máris rohantam, Pali mint az őrült, utánam.
- Megállj, talán a cédula másik oldalán van még
valami.
- Nincs. Nem akarod megérteni?

202
Még az utcán is kiabált utánam. A boulevard
St-Michelnél pedig direkt üvölteni kezdett:
- Megállj! Halló! Feleletre se méltattam.
- Hová futsz, te őrült? Állj meg!
Csak rohantam, vad szerelmi vágyaktól kergetve.
Egyszer csak elkapják a karomat. Már éppen vissza
fordultam, hogy szájon vágom Palit, amikor látom,
hogy az, aki megfogott, Gilberte volt. Egyszerre
elkezdett reszketni a lábam.
- Kezit csókolom.
A nagy izgalomban egyetlen francia szó se jutott
az eszembe.
Kaucer Pista is ott volt Palival meg Denise-zel és
Paulette-tel.
 Gilberte mosolyog, és belém karol.
  - Chou!
Igen, chou, szóval káposzta. Krisztusom, itt áll,
aki szeret!
Úgy állt ott Gilberte, a szemergő párizsi esőben,
a rue Soufflot sarkán, mint egy hirtelen nyílott
virág: frissen és üdén. Az arca napbarnított, a szeme
csillog. Nem is az, aki volt - és mégis. Idegenszerűen szép.
- Chou! - mondja.
Már jön Paulette is a többiekkel, akik távolabb
álltak, és a kezét nyújtja.
- Bonjour monsieur.
  Kaucer Pista felszabadultan fecseg mindenféléről: mintha ő érkezett volna meg valahonnan, és mindenki azt mondaná neki: „Jé, megérkezett, na meséljen, Pistukám. Mi volt.,. . Jé!”
  Paulette kicsit meghízott, és ha szólnak hozzá, furcsán féloldalt tartja a fejét, mint soha azelőtt. Denise is elevenebb, mint máskor, mindenen nevet: rövideket nevet. Mintha egy egészséges nevetést apróra felvágtak volna a számára, s abból élne most takarékosan. Paulette a nyárról mesél. Pali csak lóg mellette, és időnként a torkát reszeli. Paulette belebeszél Kaucer Pista szavaiba, és ő is nevet.
A furcsa, apró szemes őszi esőféle elállt.
A boulevard-ról bementünk a kertbe, Gilberte
Azt meséli, hogy tegnap még kint voltak a tengeren csónakázni, és majdnem felborultak.
 Nem is csodálkozik azon, hogy majdnem minden szavát értem. Azon se csodálkozik, hogy még Párizsban vagyunk.
 - Hogy hívták a szomszédék kiskutyáját? - kérdi. - Mi volt a neve annak a kövér lyoni hölgynek, aki szivarozott? Na, Paulette, igazán.
  Séta közben Kaucer Pista összetalálkozott egy magyar barátjával, és ő is hozzánk ragadt. Egyetlen szót se tudott franciául, csak jött szótlanul velünk, és kimeredt szemmel nézte a nőket.
  Kovács Aladárnak hívják, és homloka nincs is, a haja pedig fekete, tüskésszerű, előreálló, és valahogyan úgy fest a fején, mint egy zsokésapka. Szinte olló alá kívánkozik az egész. (Ha én ezt az embert megnyírhatnám!)
  A nők egy-kétszer neki is szóltak valamit, persze csak úgy, erre zavartan széthúzta a száját, nevetésszerűen, ilyenkor látni lehetett a fogait. Kétoldalt egy-egy foga csámpásan kiáll. Még pattanások is vannak az arcán, a nyaka meg hosszú. Egyetlen szót se ért franciául. Szóval még hülye is. Látom, hogy Palinak se szimpatikus.
  Gilberte-et elcsaltam a többiektől, és kettesben, karonfogva előrementünk, lehetőleg jó távol a többiektől.
  Jaj, de szép nyaruk volt, mesélte tovább. Esténkint táncolni voltak az Auberge de la Marine-ban. Volt ott egy párizsi fiú is, aki nagyon jól Táncolt. Nem neki udvarolt, hanem Paulette-nek.
  - Ott alig lehetett csókolózni - mondta könnyedén, és lebiggyesztette a száját.
  Egy pillanatra nem értettem az egészet. Hogyan? Gilberte pontosan megismételte. Egyszerre krákognom kellett. Én ezt nem értem. Mi ez? Alig lehetett? Erre már nem is válaszolt, csak beszélt az időjárásról. Sokszor ott is esett az eső, és fújt a szél. Na, de azért mégiscsak szép volt.
- Nem lehetett csókolózni? - kérdeztem.
- Tessék?
Látszott rajta,, hogy először nem érti, miért 
ragadtam bele oly soká ebbe a csókhistóriába, meg aztán unja is már az egészet. Mi van?
- Csókolózni nem lehetett a nyáron?
  Rám csodálkozott, szép kerekre nyitotta a szemét, ahogy nézett. Magam részéről az undok hangulatot már nem is fejleszthettem tovább, mert a többiek is hozzánk csatlakoztak.
Pali is kedvetlen volt és mogorva.
  - Paulette azt proponálta, hogy este moziba menjünk.
- Jó.
  Pali is szomorú, mint én. Nem így képzeltem el a viszontlátás örömeit.
  Pali még a fülembe súgta, hogy lehetőleg mielőbb haza kell mennünk Berta néni miatt, akit vissza kell szállítani a hoteljébe.
  A búcsúnál Gilberte megcsókolta az arcomat. (Úgy látszik, már megbánta, hogy komisz volt.) Paulette viszont csak kezet nyújtott Palinak. (Na, most már a napnál is világosabb, hogy engem jobban szeretnek.)
  Otthon Berta nénit ugyanabban a fekvő pózban találtuk, ahogy otthagytuk.
  - A nők valahogy megváltoztak - mondta Pali, ahogy megállt Berta néni ágya előtt, és nézte, hogy alszik.
- Szóltál arról, hogy elutazunk?
  - Még nem. Őszintén szólva, nem akarok róla is beszélni. - És az ágyra mutatott.
Ezt megértem.
  Korán megvacsoráztunk, utána pedig Pali taxiért ment. Berta nénit alig lehetett fölébreszteni. A ruhája gyűrött volt, az arca valahogy borzas, a haja meg összevissza lógott. Egyre azon nyöszörgött, hogy fáj a feje meg álmos. A taxiban újra elaludt.
  A megérkezésünk az előkelő hotelbe nagyon kínos volt. Az aranysapkás portás meghökkent, amikor a bevonulásunkat szemlélte. (Berta néni úgy lógott kettőnk között, mint Egy darab rongy.) A szobalány vetkőztette le.
  Aztán rohantunk a moziba. Úgy beszéltük meg a többiekkel, hogy a mozi előtt találkozunk. Ne
mondjuk meg a nőknek, hogy hazautazunk, Gilberte-nek mániája a rokonok megismerése. Berta nénit pedig titkolni kell.
 Nem tudom, ki beszélte rá Kovács Aladárt, hogy ő is moziba jöjjön, mert szintén ott volt a pénztár előtt, és még ő nézett rám, mint akinek nem tetszik, hogy én is moziba megyek. Ki se mondhatom, mennyire nem bírom ezt az alakot.
 Gilberte csak később érkezett meg, s ahogy kipirultan és gyorsan, szelesen berebbent, rögtön ott, mindenki előtt, a kivilágított mozi bejáratánál kétségbeesetten a karomba kapaszkodott: úgy kapaszkodott belém, mint egy őrült nő.
- Chou - mondta vadul és szerelmesen.
 - Mi az? - kérdeztem, mert ez az egész fantasztikusan váratlanul jött.
- Ugye szeretsz? - susogta.
 Már tegez a nő. Már tegez! Őrület, mi lesz még itt! Nekem már nem is fontos a mozi.
 A szeme is könnyes volt. Rögtön megcsókoltam többször is és az arcán, hogy feltétlen megnyugodjék.
- Chou!
  Mi az, kis szívem, hirtelen megőrültél? Hát persze hogy szeretlek. Már görcsös szerelmes csókokban fuldokoltunk. Rögtön benne voltam az egész ügyben. Istenem, a szívemmel is csókoltam a nőt. Kaucer Pista választott szét minket.
- Na, mi az, uram?
 - Ne pont itt a pénztár előtt vacakoljanak. Még be sem mentünk teljesen a moziba. Ne feledjék el, hogy az egész előadás még előttük van - mondta.
Na, jó.
  Gilberte úgy nézett rám, mint egy hű kiskutya. A nő megőrült. Csak néz rám, hogy higgyem, hogy ez természetes is. Könnyes-mosolygós arccal néz rám. Úgy látszik, most fogta fel, mit jelent az, ha szeretem. Igen! A nő tulajdonképpen most jött csak vissza a tengerpartról. Délután még itthon sem volt.
  A mozielőadás alatt Gilberte sós könnyeit mind belecsókolta a számba, édes kis arca tüzelt, kis kezével simogatta az arcomat, amíg csókoltam.
 Hátul egy úr beleavatkozott. Gilberte vegye le a kalapját, vagy legalábbis csináljon valamit azzal a pocsék hosszú tollal, ami a kalapjából mereven feláll, és úgy leng állandóan jobbra-balra a vászon előtt, mint az esőcseppeket sepergető ablaktörlő az autók üvegén.
 Most mit meséljek a forró csókokról, az elsuttogott szerelmes szavakról? Mit meséljek még?

Ez történt tegnap este Jelenleg itt ülünk Berta néni szobájában, és várjuk a felébredését. Már kora reggel óta várjuk.
  Pali valamii állati elképzelésnek engedve azt hiszi, hogy úgy jó, ha Berta néni első józan pillantása ránk esik. Mit vitatkozzam vele!
  Másfél órát még vártam, persze hiába, aztán akárhogy vacakolt is, magára hagytam. Végtelenül sajnálom, de randevúm van a nőmmel. Úgy beszéltük meg Gilberte-tel, hogy az állatkertbe megyünk.
   A párizsi állatkertről nem akarok sokat beszélni. Maximum öt percig nézheti csak az ember az állatokat, aztán már egyéb események elvonják a figyelmét. Ugyanis rengeteg patkány van az állatkertben. A földbe vájt lyukakból jönnek elő, szép kövéren, és fel-alá futkosnak a napfényben, közben megeszik az állatok ennivalóját. Minden öt percben láttunk egyet valahol. Sokszor kettőt is egyszerre. Ha ilyesmit lát az ember, inkább arra ügyel, hogy merre futkosnak a patkányok, mintsem az állatokat nézi.
  Aztán volt egy olyan rész is, ahol csak szép fák, virágok és padok voltak. Gyerekek játszottak, öreg nénik kötögettek, meg öreg bácsik újságot olvastak, vagy körülsétálgatták a virágágyakat, ezüstnyelű sétabotjukra támaszkodva, apró, csoszogó léptekkel. A sétálók között időnként megjelent egy teve. Körsétára vitte azokat a gyerekeket, akiket befizettek rá.
  Most láttam csak, milyen rondán tud menni egy teve. Úgy veti előre a lábait, mintha nem is az övéi volnának és el akarná hajítani őket valamerre. A patái - nem tudni, miért - öreg, tönkrement papucsokra emlékeztetik az embert. Nagy, puttonyszerű testét meg lomhán ringatja, és keskeny, gonosz kinézésű pofája van.
 Ahogy ezt az állatkerti tevét néztem, föltétlen hinnem kellett a lét előtti életben. Ez a teve például egy gonosz bankigazgató volt múlt életében, és órákig várakoztatta az embereket az előszobájában. Most pedig egy francia hatosért bárki kölyke felülhet a hátára. Ez a büntetése!
  Gilberte nagyon édes volt, belém karolt, énekelt. (Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy itt kell hagynom.) Csak akkor lett megint rosszkedvű, mihelyt visszatértem a tegnap esti kényes témára. Még mindig nem válaszolt arra, miért nem lehetett nyáron csókolózni. Hát most se válaszolt rá, inkább rosszkedvű lett.
  Tegnap este, a moziban bezzeg olyan volt, mint egy őrült, és most egyszerre közönyösen megy itt mellettem, csupán azért, mert tudni szeretném, miért nem lehetett nyáron csókolózni. Miért nem lehet erre válaszolni valamit? Nem tudom felfogni! Gilberte összeráncolja a homlokát. Ne is beszéljek a nyárról, mert már megutálta.
  Éppen kifelé mentünk az állatkertből, amikor összetalálkozott egy ismerősével. Ronda ismerős volt, mondhatom. Szeplős fiatalember, aki undorítóan kéjesen tudott mosolyogni. De én már nem szólok egy szót sem.
  - Egy pillanat - szólt felém Gilberte, és félreállt vele diskurálni.
  Persze francia fiú volt. Ott álltam öt lépésre tőlük egy fatörzs mellett, és a virágokat néztem. Már minden virágot, az összes fát és az eget is megnéztem, sőt már a cipőm talpát is alaposan megvizsgáltam, de ezek még mindig beszélgettek: vidáman, gyorsan, nevetgélve, jó negyedóráig tartott, míg el tudott szakadni tőle Gilberte.
  Nagyon kedves ismerőse volt, mondta, de Egyben rögtön figyelmeztet, hogy most aztán ne is próbáljam azzal bosszantani, miről beszélgettek, mert nem is fog válaszára méltatni. Nem is érdekel.
  Az inkább érdekelne, hogy ki volt az, akibe azelőtt szerelmes volt, és aki miatt sírt egy éjjel, amit letagadtak. Ez az, ami érdekel. Meg is kérdeztem mindjárt.
  Természetesen nem tudtam rögtön és precízen kifejezni magamat, az ügy maga is komplikált volt. Ötször is elmondtam, míg felfogta végre, miről is van szó. Akkor aztán olyan indulatosan válaszolt, hogy egyetlen szavát se értettem meg. Ismétlésekre pedig nem volt hajlandó.
  Én is veszekedni akartam, de úgy felkavart a dolog, hogy tisztára képtelen voltam egyetlenegy gondolatomat is kifejezni. Hallottam is már arról, hogy kezdetleges francia tudással haragudni nem szabad, mert az indulatok egész egyszerűen megnémítják az embert.
  Nem is tudtam szóhoz jutni. Hazajövet, az autóbuszon meg éppen hogy nem lehet ilyesmiről beszélni. Aztán elváltunk. Délután négykor majd találkozunk a kertben.
  Még megnéztem az Arc de Triomphe-ot is, és hazamentem.
Pali már otthon volt.
  Mit szólok ahhoz, hogy Berta néni még mindig nem ébredt fel? Semmit. Nem is érdekel.
  Ebéd után beszéltünk Ramliékkal. A jövő héten felköltöznek a Montmartre-ra, mert ott a zenei központ. Olyan ronda hangulat, volt egész nap, olyan bizonytalan, furcsa érzés, mintha színes üvegen át nézné az ember a világot, és már nagyon unná az egészet.
Három óra felé Pali újra felment Berta nénihez.
  - Okosabbnak tartom, ha csak a hallban ülsz, és ott várod a híreket, illetve időnként feltelefonáltatsz hozzá. Ne ülj a szobájában, mert lépre csalnak. Berta néni nem az a nő, aki álmából hirtelen feleszmélve képtelen volna a pofozkodásra. Ó,' nem az! Ügyelj nagyon!
Menjek én is vele.
- Nekem randevúm van a nőmmel.
- Nekem is, de ötkor.
-,Nekem már négykor. Végtelenül sajnálom.
Erre elment. Előzőleg valamit firkált egy papírlapra és összegyűrte, aztán egyre az ablak körül ódalgott vele. Abban a pillanatban, amikor azt hitte, hogy nem látom, a nyitott ablakon át behajította a papírgombócot Paulette szobájába. Ahá! Hát ezek így leveleznek. Ki tudja, mióta már.
  Már háromnegyed négykor lementem a kertbe. Négykor megjelent a nő, és lagymatagon csókolózott. Ötre már haza kell mennie. Még utóbb letagadja, hogy halálosan szeret. Nem akarom kínosan részletezni a dolgot. A balsikereiről egyáltalán ne is beszéljen az ember. Szóval Gilberte ötre hazament. 
Pali nem voltotthon. Rögtön nekiültem egy kimagyarázó levelet írni Gilberte-nek. Már sötétedett, és még mindig a levelet írtam. Éppen villanyt akartam gyújtani, amikor megérkezett Pali. Boldogan fütyörészett, holott nincs is hallása. - Mi van Berta nénivel? - Mit tudom én.
- Hát nem voltál ott?
- Nem. Éppen hogy te beszéltél le róla.
- Na jó, de arról nem beszéltelek le, hogy érdeklődj utána.
  - Valószínű, hogy felébredt. Nincs más hátra, mint kivárni, hogy idejöjjön. Minden pillanatban jöhet.
  Alighogy kimondta ezt, ő maga is megijedt, és mind a ketten rémülten néztünk az ajtó irányába. Mintha már lépteket is hallottunk volna a lépcsőház felől. De nem jött senki.
  Estefelé aztán mind a ketten és óvatosan elmentünk Berta nénihez. Alighogy beléptünk a hallba, már mondta is a portás, hogy a hölgy éppen most ment el. Hogy hová, azt nem tudja.
Szóval Berta néni már magához tért.
  Rohantunk haza. Föltételezhető, hogy hozzánk ment. A jóságos kinézésű öregasszonyok szerint viszont senki se keresett minket.
  Csak vártuk Berta nénit, különböző érzések között hánytorogva. Ahogy ott ültünk csendben a szobánkban, némán magunk elé meredve, hirtelen olyan érzésem volt, mintha egyszer már mindez megtörtént volna velünk.
  Pali bevallotta, hogy ő a 200 frankját visszalopta Berta néni retiküljébe. Ezt valahogy úgy mondta,
mintha azt kívánná, hogy százzal szálljak rögtön bele, vagy legalábbis sajnáljam meggondolatlan cselekedetéért.
  Már kilenc óra van, és mi még nem vacsoráztunk. Hová a frászba mehetett Berta néni? Biztosan egyedül vacsorázik.
  - Még jó, hogy a te kétszáz frankod megvan - mondta gyorsan Pali -, most mindjárt adhatsz is belőle, hogy ennivalót vehessek.
  - Na és most mi lenne, ha hagytam volna rábeszélni magamat, hogy én is visszaadjam a pénzemet? Mit vacsoráznál akkor most, nem mondanád meg?
  Majd én megyek le vacsorát venni, jobb szeretem, ha a pénzemért magam vásárolok. Remélem, míg távol leszek, megjön Berta néni is, hogy felpofozza Palit, és  visszatértemkor már napirendre is tér a történtek felett.
  Elmúlt az este, s éjszaka lett belőle, aztán hajnallá fiatalodott, majd délelőtté vedlett újra, de Berta néni még mindig nem mutatkozott.
- Ereggy el, Pali, és érdeklődd meg újra. Pali elment, de rövidesen vissza is jött.
- Na, mi az?
  - Barátom, a portás azt mondta, hogy éppen most ment el.
  - Na, ne viccelj! Ezt mondta tegnap is. Nem tévesztik össze valakivel a nőt?
- Az kizárt! .
  Hát másképp igazán nem értem. Hitelezőknek szoktak ilyesféléket mondani, hogy éppen most ment el az úr (Afrikába ment el, és egyelőre bizonytalan, hogy jövő elseje előtt visszatér-e).
  Felfoghatatlan és érthetetlen, ahogy a helyzetünket Berta néni elképzeli. Tudja jól, hogy nincs pénzünk. Mit gondol, miből élünk mi most?
  Elmentünk ebédelni - persze megint az én pénzemből. Pali szemlesütve ebédelt. Már javában éhezne, ha ráhallgatok. Ha estig se jelentkezik Berta néni, akkor levelet írunk neki. Délután már nem fogok a szobában üldögélni, hogy őrá várjak.
Paulette átszólt Palinak, hogy a kertben, a szökőkútnál találkozunk, aztán sétahajókázni megyünk a Szajnán. (Pali nagyban kussol. Én fizetem az ő részét is.) Gilberte is jön. Ha a nő megint csókolózni akar, hát leintem.
  Tényleg úgy volt, hogy Berta néni nem jelentkezett, mi meg elmentünk, és találkoztunk a nőkkel. Ott volt Denise Kaucer Pistával, Paulette Palival, csak nekem nem volt párom.
  - Gilberte is jön - mondta Paulette kizárólag nekem, hogy hamar megnyugtasson. .
  Miért kell engem külön és nyomatékkal megnyugtatni? Tudok úgy várni, mint úriemberek szoktak hasonló esetekben.
  Szóval vártunk a nőre. Miattam mindenki várt rá. Kaucer Pista belekarolt Denise-be, és a szökőkút medencéje körül kezdett sétálgatni vele. Pali Paulette-tel vacakolt. Tulajdonképpen nem szólhattam egy szót sem, mert épp miattam várt itt most mindenki. Ültem egy padon, míg a többiek boldogan sétálgattak. Még Pali is boldog volt. Képzelem. Elmúlt egy félóra is, éppen csak én vettem észre az idő múlását, a többiek aligha. Ekkor Kaucer Pista lépett hirtelen elém. Úgy elgondolkoztam, hogy észre se vettem.
  - Uram - mondta -, szóval ön nem jön sétahajókázni?
- Hogyhogy nem jövök?
  - Már úgy értem, ha Gilberte kisasszony nem jön.
 - Dehogynem jön. Azért várunk itt, hogy jöjjön.
  - Na igen - mondta, és körülnézett, aztán leült mellém.
  Miután leült, jól meg is nézett, aztán lassú mozdulattal cigarettára gyújtott.. A gyújtóskatulyát előbb megrázta, az elhasznált gyújtószálat vissza is tette bele, de előbb minden oldalról megnézte.
  - Nem is tudom, hogyan kezdjem - mondta. - Szóval... igen, hát Gilberte kisasszony nem fog ma velünk jönni. Ezért kérdezem, hogy velünk tart-e mégis.
- Ki mondja, hogy nem jön?
 - Én. Tudom, hogy hiába várunk rá, mert nem fog eljönni.
 - Még jöhet. Egy órát is szokott késni. Én ezt már tudom. Maguk csak menjenek előre, de mondják meg, hogy merre lesznek, mi aztán utánuk megyünk majd.
 - Uram, én egy módfelett kényelmetlen helyzetbe kerültem. Higgyen nekem, Gilberte kisasszony nem jön el. Afelett döntsön, hogy velünk tart-e mégis, vagy marad.
   Hogyhogy maradok? Ezt nem értem. Miért mondja nekem most egyszerre, hogy Gilberte nem jön? Honnan tudja ezt?
- Tőle.
- Tőle?
- Igen. Beszéltem vele.
- Mikor?
- Éppen most beszéltem vele.
- Hol a nő? - mondtam, és hirtelen felálltam.
 - Itt van a kertben. Ott fent a teraszon, a nagy fák alatt, de ne menjen oda.
  Mi az, hogy ne menjek oda? Mi az, hogy a nő a nagy fák alatt van, amikor itt várjuk?
  - Uram - mondta Kaucer Pista, és lehúzott a padra -, Gilberte kissé kényes helyzetbe került. Nagyon szereti magát, de úgy kettesben nem akarja, hogy találkozzanak.
 Nem akar? Lehetetlen volt felfogni a szavak igazi értelmét. Nem akar? Még azt se értettem meg, miért ül fent, a nagy fák alatt, és most jön egy újabb probléma: nem akar.
 - Rájött arra, hogy csak szereti magát, de nem szerelmes. Érti a különbséget? Azért időnként meg fogja csókolni, ha meglátja valahol társaságon kívül, az biztos, erre számíthat, de ne erőltesse többé... Ezt ne tegye! - mondta Kaucer Pista.
  És még sok más egyebet is mondott, míg végre megértettem, miről van szó. Gilberte nem 'szeret. Hirtelen jött, mint a nyári zivatar, és most ott fenn ül, a teraszon, a nagy fák alatt, szerelem nélkül ül ott, de nem tudni mivégből. És a-•tegnap esti mozi? - akartam mondani Kaucer Pistának, de egyetlen szavam se volt. - Uram, hiszen ön is látta. Ön választott el minket közvetlen a pénztár előtt. - Most mondjam ezt neki?...
  Az egészből, amit elmesélt, csak annyit értettem, hogy Gilberte ezentúl nem akar a többiektől függetlenül találkozni velem, és ne is próbálkozzam, ne kérjek magyarázatot, ne is írjak neki...
  Szóval a nő szeret engem, de csak úgy, valahogy képletesen, gyakorlatilag inkább a nagy fák alá ül, és onnan küld üzeneteket, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetekbe azzal, hogy erőltetem. Meg kell itt bolondulni.
 - Megértett, uram? - kérdezte Kaucer Pista ünnepélyesen.
 - Nem - mondtam és felálltam. - Hol vannak azok a nagy fák, amelyek alatt. megtalálom a nőt? Miért ne erőltessem?
- Ne menjen oda.
- És miért nem?
Nyomasztó csend volt.
 - Valaki mást szeret a nő? - kérdeztem, mert hirtelen eszembe jutott, amit egyszer Denise mondott róla.
 - Na igen... Mondjuk azt, hogy mást szeret. Átlag még ez fejezi ki legvilágosabban a helyzetet.
 - Vele magával akarok beszélni. - És megindultam határozottan valami terasz felé, de Kaucer Pista visszatartott.
- Ő sem mondhat már újabbat önnek.
- De igen! Például azt is, hogy miért nem ő maga
mondta mindezt el nekem?
- Azért, mert-nem egyedül ül ott. 
- Nem?
Nem felelt mindjárt. Várt egy ideig, mélyet szippantott a cigarettájából, és aztán mondta: Nem.
 Tompán, kíméletlenül hangzott ez a szó. Olyan volt, mint egy ütés.
- És kivel ül ott a nő?
 Valami ilyesfélét kérdezhettem még tőle, amire Kaucer Pista azt mondta:
- Azzal, akit szeret.
  Akit szeret? Gilberte szeret valakit, és az nem én vagyok. Most azzal ül a nagy fák alatt. Én látni akarom. Mi az, hogy a nagy fák alatt?... Az apátok mindenit!
  - Uram, én önt idejében figyelmeztettem, hogy Gilberte szíve könnyen lángra lobban. Nem panaszkodhat, hogy nem figyelmeztettük. Deníse kisasszonynak köszönheti. Most aztán legyen férfi.
  Igen, legyek férfi... Könnyű ilyen hülyeségeket mondani. Esetleg nem is igaz az egész...
- Biztos az, hogy Gilberte...?
  - Biztos. Ne kételkedjék. Ha akarja, meg is nézheti, de nem ajánlom. Minek nézze meg az ember a halottak arcát még utoljára a koporsóban, amikor már úgyis mindennek mindörökre vége?
  Ilyeneket mondott Kaucer Pista belém karolva, és még azt is hozzátette:
- Ez az idegenek sorsa.
  Esküszöm, hogy ez az, amitől mindig féltem. Tudtam, hogy ez lesz a vége. A nő végül is megunta, hogy nem tudok tökéletesen franciául...
  A szerelem szép szavak nélkül nem tud élni. Képtelenség a nő lelkére hatni, ha a szavaknak nincs ereje, se poézise. Nyers és sokszor hibás mondatokban csupán a tényeket lehet közölni vele, de hol marad a költészet? A hangulatos órák csendesen elsuttogott szerelmes szóáradata? Hol? Hol vannak az édes, semmitmondó részletek? A bűbájos jelentéktelenségek?
  A nőnek kellenek a szerelmes szavak. Szavak nélkül szeretni nem lehet. Éppolyan lehetetlen, mint szerelmet vallani egy nagyothalló embernek. Olyasmiket nem lehet valakinek a fülébe ordítani, hogy: „Nem tudok nélküled élni!
  Tudtam, hogy a nő nem fogja kivárni, míg tökéletesen megtanulom a nyelvet... Tudtam... a vipera. . .
Igenis, látni akarom. Nem csinálok botrányt. De látni akarom, igaz-e ez a disznóság, amit minden kímélet nélkül, sétahajókázás előtt. közölnek velem brutális lények. Még tegnap is vadul csókolt a nő, a fülembe is beleharapott. Lehetetlen, hogy hazugság lett volna. (Még érzem, ha a fülemhez nyúlok.) Talán összetévesztik Gilberte-et valaki mással?
  Ilyen és ehhez hasonló, lehetetlen gondolatok kavarogtak bennem.
Felértem a teraszra, és körülnéztem.
- Ott - mutatta Kaucer Pista.
  És ott ült tényleg Gilberte, az átkozott, nagy fák alatt, és még egy fiú is ott ült mellette, akinek a kezét simogatta, innen is látszott. A fiú meg merev szemmel nézte.
  Aztán a fiút is megismertem. Azt hittem, összeesem. Kovács Aladár volt! Mi az?... Ez a hülye egyetlen szót se tud franciául! Ez nem igaz... Hé!
  - Látja - mondta Kaucer Pista, és elhúzott onnan. - Ezért volt felesleges, hogy lássa. Az ember az utódait ne nézze meg soha.
- De Kovács Aladár nem francia - hebegtem.
- Nem is fontos az!
- Uram... uram, az a hülye egyetlen szót se tud franciául. Érti ezt a nőt?
- Azt hiszem, értem, és ha végighallgat, szintén megérti. Sétáljunk csak errefelé egy keveset... Azt állította, hogy szerette magát. Akkor is szerette, amikor visszajött. Nem ő változott meg, hanem ön. Na, ne álljon meg itt!
- Én változtam meg?
- Ezt mondta ő. Csak azt mondhatom, amit ő mondott. Hallgassa végig. Ezt mondta szó szerint nekem és Denise-nek az előbb: egy egészen más embert láttam viszont benne, akit sohasem ismertem, és nem is szerettem soha. Amikor nem tudott beszélni velem, kimeresztette a szemét, belevitte a lelkét a nézésébe, szorongatta a kezemet, de úgy tudott nézni rám, hogy valósággal megőrjített. Állandóan a karjaiban tartott volna. Kábulatban éltem vele, egy álomszerü világban. Egy hosszú csók volt az egész életem. És ezt szerettem. Ezt! Tökéletesen el tudta felejtetni velem, hogy idegenek vagyúnk.. . Két szerelmes, megértő szív voltunk. Nem volt, ami fájt. Rossz szavak nem zavarták ezt a szép szerelmet. Csak nézett, gyönyörűen kimeresztett szemmel nézett rám, és ebbe a nézésébe belevitt mindent. Ember még nem nézett soha úgy rám. Felkavarta az életemet. Nem tudtam gondolni másra, csak rá. És most nézze meg, hogy mi van. Most már gondolatai vannak. Már dialógusokat akar, kételkedik, kérdez, veszekedni szeretne. Fiatal vagyok még, de annyi veszekedő szerelmem volt már. Elég a sírásból. Ezt már ismerem, és nem kérek belőle. A szemében, a szavai mögött látom benne a jövőt, amely nem egyéb, mint az utálatos múlt. Megláttam benne az összes régit: az önzőket, az utálatosakat, a fürkészőket és a veszekedőket. Most látom, ez is csak ugyanaz. Már nem is tudja olyan szépen mondani, hogy szeret, mint régen, amikor ezerféle hangsúllyal, ezerféle nézéssel mondta, hogy szeret (mert mást nem is tudott mondani). Belevitte a lelkét, a szívét. Nem is szerethet már úgy, hiába mondta maga is, hogy szeret, hiába hiszik. Ez nem igaz...
  Ezt mondta Kaucer Pista, aztán újra cigarettára gyújtott. Az ég felé fújta a füstöt, és a nyakát tekergetve a gallér mögött, megigazította a nyakkendőjét.
- Nos, velünk jön sétahajókázni?
  - Nem - ,mondtam. - Én most rögtön hazamegyek szenvedni. Legyen szíves, mondja meg Palinak.
És megindultam hazafelé.
- Na mi az? - kérdezte Pali, és ahogy belépett a szobába, meggyújtotta a villanyt. - Mit csinálsz a sötétben?
- Semmit.
Nem is csináltam semmit, csak ültem az ablak előtt szomorúan. Igen szomorúan ültem ott.
- Oltsd el a villanyt, mert bántja a szemem a fény.
 Eloltotta a villanyt, és odaállt mellém.
  - Itthon van Paulette?
  - Hát nem vele voltál?
  - Nem. Berta néninél voltam.
  - Mikor?
 - Félórával ezelőtt. Úgy beszéltük meg Paulette-tel, hogy ma este moziba megyünk, de csak mi ketten. Gondoltam, felnézek addig Berta nénihez, nehogy esetleg később megakadályozza, hogy moziba mehessek a nővel. Berta néni éppen levelet írt, amikor beléptem a szobájába. Semmi különös nem volt. Nem is hittem volna. Egyetlen szóval nem beszélt arról, ami történt. Megvette már a vasúti jegyünket, oda is adta. Nesze, itt van a tied.
Fel akarta gyújtani a villanyt, hogy odaadja.
- Jó, jó, elhiszem.
- Más semmi különös nem volt. Vacsora után pedig moziba megyek Paulette-tel.
- Nem mondta, hogy mikor jön ide?
- Nem jön ide. A hotel előtt találkozunk, és aztán megyünk a moziba.
- Berta néniről beszélek.
- Ja úgy. Nem. Nem mondta. Miért?
- És mikor kell hazautazni?
  - Holnapután reggel. Holnap még a vízumokat kell elintézni. Én egyáltalán nem vagyok szomorú. Ma délután meg is mondtam már Paulettenek, hogy hazautazom, de jövőre feltétlen kijövök. Gyűjtök magamnak pénzt. Addigra tökéletesen megtanulok franciául. Mindennap tanulni fogok. Paulette-tel állandóan levelezni fogunk. Most már tisztában vagyok egyes dolgokkal. Én nem vagyok szomorú. Ma este pedig moziba megyek vele.
  - Szóval az élelmezésünkre egy vasat sem adott a Berta néni.
  - Nem adott. Őszintén szólva nem is mertem erőltetni a dolgot. Örültem, hogy szép simán megúsztuk az egészet. Még jó, ha nem murizik a hiányzó pénzért. A tengerpartot úgyis tagadni fogjuk, de a hiányzó 800 frankot nem lehet.
- Ezek teóriák.
- Én nem piszkálom az ügyet. Örülök, ha csend van. Paulette-tel feltétlen moziba megyünk.
  (Most miért hangsúlyozza annyit, hogy ő moziba megy? Kéjelegni akar a fájdalmamban?)
Aztán cigarettára gyújtott.
  - Légy szíves, adj kölcsön tíz frankot - mondta hirtelen.
  Máris nyúltam a zsebembe, és odaadtam'neki. Én nem állok útjába a boldogságának.
  - Nem is tudom, miért kérem kölcsönbe tőled a pénzt - mondta még igen szemtelenül. Amikor a kétszáz frankot visszaadtam Berta néninek, mindjárt arra gondoltam, hogy százat tulajdonképpen a te nevedben adtam vissza.
  - Jól van. Ez most nem érdekes. Arra felelj inkább, hogy férfi vagy-e.
- Igen. Miért?
  - Hát az előbb itt ültem a szobában, szomorúan és egyedül...
  - Hallottam a Gilberte-dolgokról. Fogadd részvétemet.
- Kösz.
  - Egy utolsó bestia volt az a nő, kérlek alássan. Egy hetéra, kérlek, egy vérszívó vámpír, vadállat, dög. Már abban is kételkedem, hogy úrinő volt-e.
  - Nézd, ne dicsérd a nőt nekem, mert úgysem adok már egy vasat sem.
Egyszerre elhallgatott.
  - Csak azt akarom mondani neked, Palikám, hogy az előbb, ahogy itt ültem a sötét szobában, egyszer csak felgyulladt a villanyfény Paulette-nél. A nő bejött ide, a tükör elé, a haját igazítani. Valami izgató pongyolaféle volt rajta. Ahogy ott vacakolt a tükör előtt, a tükör leszakadt és ráesett az előtte levő díványra, de nem törött el. Paulette aztán felvette a tükröt és odatámasztotta a kandalló fölé. Leoltotta itt a villanyt, és átment a másik szobába. Most, mielőtt kevélykednél, kérdezd meg tőlem, hogy miért mondtam ezt el neked.
- Miért?
- Részletesen fogok felelni rá. Paulette átment a másik szobába, ahonnan beszűrődött ide a villanyfény. Megvilágította sejtelmesen a díványt és a kandalló felett az odatámasztott tükröt. Hát ahogy nézem a tükröt, meglátom benne a szomszéd szoba egy részét. Terített asztalt láttam, két embernek volt megterítve, tányérokat, poharakat stb. lehetett látni. Még egy csokor piros rózsa is volt az asztal közepén, karcsú vázában. Aztán láttam a nődet is. Ott ült, barátom az asztalnál, és szszsz... úgy csókolta egy férfi, hogy ne is kérdezd, hogyan. Fantasztikus volt. Mikor fogsz te úgy csókolni tudni?
Csend.
- Hát ezt láttam az előbb.
Még nagyobb csend. Úgynevezett süket csend. Aztán nagy nehezen megszólalt Pali:
 - Megcsókolta egy férfi?
- Mit mondjak neked! Direkt ette a nőt. Ilyen ronda az élet.
- Biztos, hogy ő volt?'
  - Nézd, mit fecsegjünk annyit? Húzd ide a széket az ablak mellé, és figyeld az életet, illetve a tükröt.
  Ezt tette. Közben olyan szaggatottan vette a lélegzetet, hogy már idegesített is.
  A tükörben viszont már semmit sem lehetett látni. Csak a terített asztalt, ahová leterítették Pali boldogságát is. Mondjuk még azt is: immáron.
  Pali csak hallgat, pedig érdekelne, hogy miképpen szenved.
 - Még csak arra vagyok kíváncsi - mondtam neki kisvártatva -, hogy ezek után is elmész-e még vele a moziba. Ez az, ami még érdekelne.
  Talán halálsápadt is volt a sötétben
   - mit tudom én -, amikor lassan fölemelkedett mellőlem, és azt mondta:
- Igen, elmegyek vele a moziba.
- És miért? Nem vagy jellem talán?
- De igenis, jellem vagyok. De hátha csak a férfi csókolta a nőt, és a nő nem is csókolta viszont a férfit - mondta.
Hát ez hülye.
  Gare de l'Est. A bécsi gyors pöfékel szabályos időközönként a keleti pályaudvaron: pöf... pöf... pöf... pöf.. Paris-Est, Troyes, Belfort, Mulhouse, Bále, Zürich, Buchs, Innsbruck, Salzburg, Vienne-Westbahnhof. Külső második vágány... pöf... pöf... pöf... pöf.. .
  Hordárok kapaszkodnak fel a kocsikba bőröndöket cipelve, utazók futkosnak izgatottan a mozdony irányába, majd visszafelé. (Hol az Aranka? Jóságos Isten!)
  Berta néni éppolyan fülkébe száll be, ahol az áll, hogy Nicht Raucher.
  A fülkében egy kövér nő ül egyedül: táskáját, kabátját, újságjait mind szétszórta az összes ülőhelyre.
- Besetzt! - sikítja kegyetlenül.
A következő fülkében van még üres hely.
Lehetetlen alakokkal fogunk utazni. (Cigarettázni úgyis csak a toalettfülkében lehet.) Berta néninek
hálókocsijegye van. Ezért kell a vele szomszédos fülkében utaznunk. Berta néni időnként majd átnéz ide. Éjjel nyugodtabban beszélgethetünk és dohányozhatunk is.
  A mi fülkénkben még többen is vannak. Francia hadnagyféle a Petit Parisient olvassa. Diszkréten undorodik az idegenektől, de nem mutatja. Csak olvas. Szemben vele egy német fiú, kopaszon, vastag nyakkal, csak nézi a franciát félrefordított fejjel az újságot olvasó francia mozdulatait figyeli. Békeszerződés-szerűen figyeli. Még egy csúnya lány is utazik itt, ölében francia képeslapok.
Holnap már Budapesten leszünk.
  Berta néni egy napig még Budán marad, aztán velünk együtt megy le Zalába.
  Két nap múlva már hallom a Mátyás-templom harangját.
Az utolsó nap ajándékokat vettünk a famíliának. Palit is belevontam. Szappanokat meg kölnivizeket vettünk. A tőrös sétabotot a papának szántam. (Amint megérkezünk, már messziről mutatni fogjuk a családnak az ajándékokat.) A miseruhát a mamának adom. (Adja oda a község plébánosának. Persze, nem lehet már misézni benne, inkább muzeális értéke van -el kell tenni és időnként megnézni.) A bilincseket talán a nagymamának lehet ajándékozni, de Pali erről határozottan lebeszél. A bilincseket ne fitogtassuk. Esetleg nem jó vért szül.
  Na jó. Akkor majd elteszem magamnak. Sosem árt, ha az embernek értéktárgyai vannak.

Bále. Itt áll a vonat a francia határon. Éjjel van. A vasúti sínek összevissza keresztezik egymást: kikígyóznak a sötétből és belekígyóznak újra.
Vámvizsgálat van, és azért áll a vonat. Messze, az állomáson túl, valaki harmonikázik. Éppen ilyen hangulat volt egyszer Wilkmannéknál, amikor náluk ebédeltünk. Akkor is messziről zenéltek, és arról volt szó, hogy karriert csinálunk. Irmuska vadul csókolta Wilkmannt. Most mit csinálnak? (Tőlük se búcsúztunk el.) Valaki harmonikázik a pályaudvaron túl, a sötétben.
  Könnyű szél hátán ideutazik a szomorú ismeretlen dal, a vonatablakig, ahol kihajolva csak bámulok kifelé, és valami belenyilallik a szívembe. Pali is álmodozik: időnként lehunyja a szemét.
  Berta néni már átment aludni, most nyugodtan cigarettázhatunk.
  Senki se tudja, ki mire gondol. Pali még képes, és ezek után is szereti a nőjét. Lehet, hogy levelezni is fog vele Pestről. Napóleon például már nem levelezett volna ezek után a nővel.
  Az én esetem igen egyszerű. Egy nő miatt jöttem ki, és egy nő miatt megyek vissza. Ha Gilberte megmaradt volna nekem, igenis mindent elkövetek érte. Itt szálltam volna le a vonatról, ha kell, gyalog megyek vissza Párizsba. De most már az is mindegy, ha sosem fogom látni. Igaz, hogy szép, karcsú termete volt. Két nagy, csodás szemmel, kis pisze orral. Biztos, hogy egyszer el fogom felejteni. A felső ajka kissé előreállt, mintha örökösen duzzogott volna valamin. Úgyis mindegy.
  A vonat észrevétlenül újra megindul. Mégis jobb lett volna Párizsban maradni.
  A határon túl a fülkénk képe. megváltozik. Idegen, új arcokat látunk, akiknek semmi köze már Párizshoz. A régi útitársak közül már csak a német fiú maradt meg. Egy keresztrejtvénnyel az ölében elaludt, a fejét nekihajtja az ablak sarkának.
  A vonat kattogva, dübörögve nyeli a kilométereket. Egy francia lap meg itt maradt a kupéban, és olyan idegenül hat.
Másnap délben elértük a magyar határt is. Hegyeshalom. Pali apatikusan ül a helyén. Berta néni már átjött hozzánk, és óráról órára elevenebb lesz.
  Kibámulok az ablakon a pályaudvart megnézni. Borzalmas sivár, szívszorongató valami. Fehér kesztyűs rendőr két sínpár között mereven fel és alá sétál.
  Valaki azt mondja egy kék szemű, elálló fülű, mezítlábas lánynak, hogy:
- Mongya mán, Mérike.. .
Aztán továbbmegyünk. Győr.
- Friss vizet tessék! Friss vizet tessék!
  Felettünk egy vasúti híd, ahonnan unalmas alakok lenéznek a vonatra. Messziről egy templom tornyát látni. Csizmás parasztok álldogálnak a pályaudvar mögött: lassan és hosszan nézelődnek maguk körül.
 Jeleznek, és a vonat megy tovább. Nemsokára jön Kelenföld, aztán a Keleti pályaudvar.
  - Majd azt figyeljétek meg, hogy milyen pofonokat kaptok az apátoktól - mondta Berta néni, fejével aprókat bólogatva szaporán, aztán hirtelen felállt, és becsukta az ablakot.

VÉGE

VASZARY GÁBOR
Ketten Párizs ellen
Lehetséges, hogy ötven esztendő alatt mit sem változtak a dolgok, már ami a rekeszizmok csiklandozását illeti?! Kétségtelen: a diákcsínyeknek, a kamaszidétlenkedéseknek, az ifjúkori hevüléseknek évszázados receptjei vannak. Legföljebb a díszlet változik. Itt Laci és Pali körül a budai gimnázium nehéz falai és a francia főváros könnyed kalandjai vonnak kulisszát. Vaszary Gábor (1897-1986) ördögien, mégis hagyományosan keveri a humor elemeit, nem csoda, hogy mai ízekre is bőven lelünk kópéregényében, amelyet kerek fél évszázad múltán újítunk fel. Az író egykori s a kiadó mai célja ugyanaz: szórakoztatni. Mindenesetre a kötetet nem ajánlatos nyilvános helyen fölütni, mert olvasása közben az ember többször is akaratlanul felnevet.