Vészi Endre KőzENE Éva eszmélni tudó kisgyermekkorától érezte, hogy valami elválasztja a többi embertől, és ez a valami mindig változik. Egyszer sárga falnak látta, máskor egyetlen szó állt közéje és a másik közé, akinek nem kellett okvetlenül idegennek lenni, lehetett akár az édesanyja is. Sőt először életében anyjá- val tudta demonstrálni a különállásnak mint személyes és társadalmi bosszúnak létjogosultságát. Ma húszéves, pontosabban márciusban lesz húsz, tehát néhány hónap még elválasztva tőle, de arra a jelenetre, amikor sikerült anyját büntetlenül megaláznia, legyőznie, még min- dig bizonyos fölénnyel gondolt. 1950-ben hétéves volt, iskolá- ból jött haza késő délután, szűkösen összehúzódva laktak, mert az apa különváltan élt tőlük, vidéken dolgozott mint földmérő. A fények lassan kihunytak szobájukban, amikor belépett, s anyját rajtakapta társbérlőjük fiával, egy kövér, seszínű, kopaszodó fiatalemberrel, a helyzet nehezen volt félreérthető. A kislány kezében a kopott disznóbőrtáskát lóbál- va, minden felháborodás nélkül csak ennyit mondott: "Te rohadt S ettől kezdve az anyja az alárendeltje lett, jó eset- ben a cinkosa. Éva elvégezte iskoláit, a gimnáziumot is, egyetemre nem vették fel, s egy ötvös műhelyébe került. Finoman vékony volt, hosszú, a bőre áttetszően fehér, szeme szigorú ipari- szürke. Vékony szálú fénytelen haja kékesfeketén a vállára ereszkedett. Már az iskolában elterjesztette, hogy festi, s él- vezte az elragadtatást és a megszólást. Az ötvösművész, Tonelli Dénes a meghatározhatatlan korú albinók közé tartozott, valaha Olaszországban élt, és Turcsá- nyiból lett Tonelli, sőt egészen elészakolaszosodott, s gondos családtörténete Milánóba, de még előbb Faenzába nyúlt visz- sza. Tonelli a hal és a lélekvándorlás, a szőlő és a lélekvándor- lás, és a bárány meg a lélekvándorlás motívumait variálta tálain, dobozain, azonkívül sokféle változatban készített falra függeszthető, ónból kikalapált halotti maszkokat, és legújab- ban Éva arca volt a modell. Egyik végtelenül sivár délutánon - Éva éppen vésőket köszörült, s a tűz körülröpködte a homlokából ereszkedő egyenes haját - belépett a műterembe Avar Ambrus. A neve túl tetszetős, dilettáns alliteráció, gondolta fanya- logva Éva, miközben a műhelybe vezette az alacsony, göm- bölyű vállú fiatalembert. - A fiatal zeneszerző-gárda nagy reménysége - mutatta be a lánynak Tonelli mester. - Valahol már hallottam róla - bólintott hidegen Éva, s fekete haja háromszögében arca mozdulatlan maradt. Végül, hogy, kedvesebb legyen, megemlített egy filmzenét. - O, az még az előző korszakom - kiáltott fel a fiatal- ember, és rövid karjával hadonászott. Húspárnás arca meg- élénkült, s amint rázta a fejét, a fakószőke haja is meglazult. - Hidrogén? - kérdezte Éva a fiatalember hajára mutatva, alig leplezett utálattal. - A, dehogy! Szunil. Osztrák mosópor. Ezen mindhárman nagyot nevettek. A fiatalember világoskék pulóveringet viselt, s ez kiemelte törzsének húsos nőiességét. Avar Ambrus már túljutott a harmincötödik évén, ám az évek múlását rajtaütésszerű nősü- lésekkel és válásokkal, elvei, barátai és kapcsolatai frappáns váltogatásával ellensúlyozta. Világoskék szeme gyermeki ke- rekséggel nézett a világba, s közben ezt mondta: cinikusnak kell lenni ! Tonelli teát főzött, fekete, illatos angol teát, és eladott a fiatalembernek két hamutartót, aki ezeket viszont ajándék- nak szánta egy francia filmesnek. - A legjobb barátomtól szipkáztam el - megmondta az illető nevét -, majdnem vele csináltatott muzsikát. Filmzene. Valódi cinéma verité, ahhoz konkrét muzsika kell, ehhez vi- szont én értek. Képzeljétek - gyors kényszeredettséggel szür- csölte a teát -, féléves elektrotechnikai tanfolyamot végeztem. Enélkül nincs korszerű zene. A hangszerelés mellé ezt is meg kell tanulni, a villanyszerelést. - És nem fél, hogy agyonvágja a feszültség? - gúnyolódott Éva, miközben hosszú lábát a sablon szerint a másikra csúsz- tatta, és megmutatta a fiatalembernek hegyes térdét és a térd fölött kigömbölyödő részt. Ambrus vizeskék szeme megtelt érdeklődéssel. - A feszültség! - fejhangon kacagott - óriási ! Maga ször- nyen eredeti. - Holnap például mit csinál? - kérdezte búcsúzáskor a lány a maga támadó modorában. - Holnap? - Igen, holnap, szent vasárnap délelőttjén. Mondjuk tizen- egykor. - Köveket szortírozok. Most Éva hökkent volna meg, de a mesterség titka az volt : uralkodni a reflexeken, sőt a reflexek ellen élni. - Kell A legújabb művemhez. - Jó. Holnap tizenegykor magánál vagyok. -- De nekem jelenleg feleségem van. A harmadik. És a mézesheteimet élem. - És? Engem nem maga érdekel, hanem a művészete. Le- gyen nyugodt, pontos szoktam lenni. Másnap tizenegykor becsöngetett Ambrus padlásból alakí- tott manzárdlakásába. A férfi nyitott ajtót, zergebőr tiroli nadrágot viselt, a lába mulatságosan sima és húsos volt. - A felesége? - kérdezte Éva, s átvillant rajta a meghökken- tés furcsa öröme. - Átengedte a lakást. Mondtam, várok valakit. Ambrus megmutatta a köveit. Néhány gyümölcsösládában tartotta őket. - Bazalt. Felmarkolt belőlük, és leejtette őket a többire. - A bazaltnak rendkívül drámai a tónusa. Lignittel keve- rem, és így az éles hangok mögé tompa szomorúságot rakok. Potyogtak a kövek, mindig gyorsabb ritmusban. - Kőzene. Hegyomlás. Ez a címe a kompozíciónak. Szim- fonikus költemény. Hallja? - a kövek egyenként hullottak. - Két turista kapaszkodik fölfelé. - Most sódert markolt fel, és csurgatta a tenyeréből. - A lábak alatt morzsolódik a hegy. Férfi és nő. Az örök egymáshozkötöttség jelképei. És körös- körül kietlen sziklavilág. Hajlongott, markolta a köveket, újra hajlongott. A kövek dübörögtek. - Az első vészjel, a második, az ötödik. Ez itt a kőlavina körzete. Normális ésszel nem ajánlatos itt továbbmenni. Csupa fekete kő, körös-körül minden fekete. És olyan hideg, hogy meggémberedik a kéz. Széles, ránctalan homloka kipirult, világosszőke szemöldö- kében verítékcsöppek csillantak. - Ennél egy lépést se tovább, egy lépést se! De ők ketten . . . szóval a szerelem . . . az irreális szféra . . . kell, tovább kell, a fekete kövek között . . . - Elhallgatott, lihegett az izgatott- ságtól. - Az én kövem csak bazalt, de a téma gránitra van elképzelve. De most kényszerből áthangoltam bazaltra. - Megtörölte a homlokát. - Nem jutottam gránithoz. - Szomo- rúan fújt egyet. - Könnyű az olaszoknak meg a franciáknak. Ott van nyersanyag ! Újra a kövek fölé hajolt, újra dübörgés. A polcokra rakott rongybabák megrezzentek, s végül újra csend. - Eltemette őket. La finita. Érti maga ezt? - És a felesége? Hol csavarog az ilyenkor? - Végzett velük a kő. Egy gránithegy került föléjük. A sze- relem síremléke. - Turistaszerelem. Kisszerű. Kit érdekel? - Ne mondjon ilyet, gyermek ! Hogy kit érdekel ! - Ez az egész kődolog marhaság. - Hogy a kő marhaság! Miket beszél, gyermek! Mert tájé- kozatlan! Mert kimaradt a korszerű szférából! Steinspiel! Steinspiel! Nem hallott még róla? Egy ír zeneszerző ír követ hozatott a műve kölni próbájára, mert a német kövek nem harmonizáltak. Érti maga ezt? Kell hogy értse! Olyan az arca, ahogy a haja úgy elmetszi, olyan a sápadt arca, mint egy embléma. Biz isten! - végigsimított a lány haján. - Szép. - Jó a festékem. Nyugatnémet. - Nem Az a szép, gyermek, hogy őszülsz. Nem fested, őszülsz, az a szép. Az ezüst huzalok ! Éva hosszú idő óta most nem uralkodott a reflexein. - Az ezüst huzalok? - ipariszürke szeme megtelt könnyel. - Igazán őszülök? Mert nincs senkim. Az apám földmérő, és az anyám egy rohadt. - A férfi gömbölyű vállára ejtette fejét, s egy nagy tiszta könny a kabát hajtókájára cseppent, s ott együtt maradt, fényesen, remegve. - Itt maradhatsz nálam - Ambrus szomorúan pergette a köveket -, én is egyedül vagyok. A feleségemet még a múlt héten elküldtem valahová, és elfelejtett visszajönni. Eredeti, mi? - puha arca bohócosan széthúzódott. Éva feje tovább is a vállán maradt. - Te, muzsikusom, mondanék én neked valamit - szólt hosszú szünet után a lány -, írjál értem egy rekviemet. Az emlékemre. De nem egy Steinspielt. Intézd el a légóparancs- noksággal, hogy szólaljanak meg egy percre a szirénák. Az egész városban. És ne fújják le soha. Azontúl az emberek ne tudják, háború van-e vagy béke. És a hajamat, ha tudni aka- rod, festem. Hogy őszülök, azt is. - Később érzékenyen és felzaklatva még ennyit mondott: - az apám az egyetlen em- ber, akit szeretek. De nem látom soha. Törökülésben kuporodtak valamennyien, az asztalon szétdúlt szendvicshalmaz, a füst nehezen és szürkén lebegett a fejük felett. Tízen lehettek, nők és férfiak, fiatalok, idősebbek ve- gyesen. Éva ekkor már negyedéve Ambrus felesége volt, és nem érezte magát rosszul az új helyzetben. Alaposan kiismerte a pufók, gyermekarcú férfi szövevényes világát, s jól tudta már, hogy az újító megszállottság mögött olcsó üzletiesség és mohóság rejlik. Jókat kacagott rajta, amikor esténként el- mesélte, hogyan szerezte meg ezt vagy azt a színházi kísérő- zenét, filmzenét, s hogy ki hány százalékkal részesedik, s hogy az élet harc, cinikusnak kell lenni, de azért a művészet, a mű- vészet, gyermekem! - még mindig fontosnak tartotta az illú- ziókat, talán önmagát hitegette velük. Éva eleinte úgy tett, mintha felháborodna, undorodna, de csakhamar egész nyíltan és leplezetlenül a kőzenész parazitája lett, faképnél hagyta To- nellit a maszkjaival, jelképes gyümölcseivel és állataival, szerte- lenül költekezett, ötletszerűen, de gyakran küldött pénzt az apjának, belvárosi szalonokban varratott, férje barátainak ő utalt ki kölcsönöket, csak az anyjától tagadott meg minden segítséget. Az egy rohadt. Ambrus ellágyult mosollyal figyelte ezt a tobzódást, mintha jobbik énjét látná, közben nagyon élvezte Éva szertelen, tehet- séges és valóban értékesíthető ötleteit, s magában bűnbánattal arra gondolt: igazából ő a művész és nem én . . . A szeanszok, vagyis a baráti összejövetelek mindennaposak voltak. Olykor lakást cseréltek egy-egy házaspárral, s föl- merült a gondolat, hogy áttérjenek a férj- és feleségcserére, de Ambrust ilyenkor furcsa önzés rohanta meg, s ezt végül is halogatta. A füst kivékonyodott rongyai fölött kék volt a mennyezet. A magnón már leszaladt Varese "Ionisation"-ja, ez az epilep- sziásan rángatódzó zenemű, legyintettek, unták. Utána táv- iratkézbesítést játszottak. Olyan távirati szöveget kellett ki- találni, amely a társaság egyik vagy másik tagját mélyen, sőt végzetesen érintheti. Sorra becsöngettek ezekkel a mondatok- kal, de másfél óra után újra csak elunták magukat. Az egész- nek semmi értelme. Ambrus retteneteseket ásított. Éva egy filológussal bolondozott, nem történt semmi. Végül Szvete- nay, egy szakállas boncnok, akit a volt Szvetenay utca után neveztek így, kijelentette, hogy másfél év óta tenyésztett tö- mör, lapát alakú vörös szakállát hajlandó itt a társaság szeme láttára lenyírni, és utána simára borotválkozni. Nem volt részeg, de nem gondolkozott a változás következményein sem, pillanatnyi inspiráció hajtotta erre. Adni akart valamit. A többség ellene volt, végül abba belementek, hogy a szakáll bal felét lenyírja. Éva behozott egy szabászollót, és a művelet megtörtént. Nézegették Szvetenayt, fél szakáll, fél pofa, de nem tudtak különösen örülni ennek se. Most fölállt Ildikó, egy svéd szépség, hosszú és ezüstszőke. Finoman metszett macskapofáján, hideg szemén különös emel- kedettség. - Játsszunk hallgatást - mondta. Oda se figyeltek. Ambrus köveket potyogtatott lassan, a gyomra reszketett, egész nap egy megbízás után talpalt, s nem- hogy sikerült volna, de még azt is az arcába vágták, ideje lesz őt és a bandáját a művészi életből kisöpörni. - Azért ilyen dögunalmas - szólt Brock Pali, egy divatos kirakatrendező -, mert csak európaiak vagyunk együtt. Leg- közelebb hozok magammal két négert. Tombolva helyeseltek. Ambrus a gyomrát tapogatta, lük- tetett és fájt, úgy látszik, kezdődő fekély. Éva mint háziasszony töltött és kínálta az italt. Lassan, szál- egyenesen járt a földön kuporgó emberek közt. Sosem érezte ilyen rossz szagúaknak és idegeneknek őket, mint most, még a nevük se jutott az eszébe. A padlón vörösen csillogott a le- vágott szakáll. - Játsszunk hallgatást - makacskodott a szép Ildikó -, víz alatti csendet ! Kifejtette, hogy a szó deformálja a gondolatokat, s a sza- vak eltorzítják, legalábbis rosszul közvetítik azt, ami bent zajlik az emberben, az ösztönélet szépségeit. - Aki megszólal, azt kirúgjuk - mondta lelkesen - és így éjfélre csak elfogyunk mind! Ez jobb híján elfogadták. - De kortyolni csak szabad? - kérdezte a félszakállú Szve- tenay. Valaki egy hámlott aktatáskából két üveg lengyel vodkát vett elő, kibontották és ittak. Ildikó végigheveredett a reka- mién, és elszántan hallgatott. Olyan csönd lett a manzárd- lakásban, hogy kintről behallatszott az egyenletes áramzúgás. A némaság kezdett olyan lenni, mint egy ítélet. Nem szabad közénk engedni a kiszámíthatatlant ! Este tizenegykor csöngött a telefon. Üdén, ezüstösen és mégis félelmetes volt ez a határozott tiszta csörömpölés az áporodott némaságban. Éva végül felállt, kiment a hallba, és felvette a kagylót, Ambrus rosszallóan nézte. Ildikó arra gondolt: na, ezzel a két igennel is megtörte a csendet, most kirúgjuk a saját lakásából. Éva szó nélkül jött vissza, irreálisan magasnak tűnt, a vér kihúzódott az arcából, az embléma túlságosan is világított. A nő szorosan a férjéhez lépett, Ambrus zavartan feltápász- kodott, kiejtett a tenyeréből egy sima nehéz kavicsot. - Apa meghalt - mondta Éva egyszerűen. Ambrust nevetés és düh ingerelte, de nem válaszolt. - Apa meghalt - ismételte a nő. Ambrus még mindig hallgatott. - A táviratjátéknak már vége, mit vacakolsz ! - szólalt meg akarata ellenére a félszakállas. - Te is kibuktál! Te is ki vagy rúgva! - buggyant ki a ne- vetés a szép Ildikóból, majd ijedten magára mutatott - én is. - Apa meghalt, nem hallod? Ambrus alacsony fehér homloka kivörösödött. - Hagyd már ezt a hülyeséget, jó? - Apa meghalt, te állat. Nem érted? - Éva a férfi puha arcába csapott, lazúrköves pecsétgyűrűje felhasította a bőrt, és Ambrus véres lett. - Te rohadt! - buggyant ki Éva száján. Hullottak, dübörögtek a kövek, a mélység visszadobta az éles hangokat. Egyre nagyobb lett a kőomlás, és Éva szívébe szúrt a félelem meg a szomorúság. Az egész ifjúsága itt zúdult le a mélybe, ez a rettenetes kőlavina sodorta, tépte, verte az egész céltalan életét. Tonelli mester szörnyű halotti maszkjai hullottak ebbe a szakadékba, és ő egyszerre fent is volt meg lent is, a férje puha arca pedig gyerekesen maszatos volt a friss vértől. Most még a sziréna kellene, az egészhez csak a sziréna kellene, gondolta. Kiment az előszobába, magára húzta esőköpenyét, és csak az utcán vette észre, hogy valóban zuhog az eső.