HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT: A KÜLÖNÖS MAGAS HÁZ A KÖDBEN Reggel a köd száll fel a tengerről a Kingsport menti sziklánál. Fehéren és lebegve száll a mélyből fivéreihez, a fellegekhez, harmatos legelőkről és leviatán barlangjairól szóló álmokkal telten. És később, a csöndes nyári esők idején, a fellegek széthintik ezeknek az álmoknak a darabkáit a költők meredek háztetőin, hogy az emberek ne éljenek olyan ősi és különös titkok és csodák híre nélkül, amelyekről csupán a bolygók mesélnek egymásnak az éjszakában. Amikor a regék sűrűn szállnak a tritónok barlangjaiban és hínár-városokban a kagylók az Elsőszülöttektől tanult vad dallamokat zengik, akkor a nagy, csípős ködök összesereglenek az égen, regékkel telten és tengerre néző szemek a sziklákon csak titokzatos fehérséget látnak, mintha a szikla pereme a világ pereme volna, és a bólyák ünnepi harangjai szabadon zúgnak a regék birodalmának éterében. Az ódon Kingsporttól északra a sziklák gőgösen és különösen emelkednek teraszról teraszra, a legészakibb lejtőkig, melyek úgy nyúlnak az égbe, mint egy szürke, megfagyott felhő. Egy magányos csúcs áll ott, egy határtalan űrbe merülő széljárta szirt a meredek partok fölött, ahol a nagy Miskatonic lezúdul az Arkhamon túli mezőkre, magával sodorva az erdők legendáit és New England dombjainak apró, különös emlékeit. Kingsport tengerész népe úgy néz fel ezekre a sziklákra, ahogy más vidékek tengerészei a sarkcsillagra és aszerint osztják be az éjszakai őrséget, ahogy ezek a Nagy Medvét, Kassziópeiát, a Sárkányt mutatják. Számukra ez a szirt egy az égbolttal, és valóban, a szirt elrejtőzik előlük, köd rejti a csillagokat vagy a napot. Egyes sziklákat szeretnek, mint azt, amelynek groteszk arcélét Neptun Apónak nevezik, vagy azt, amelynek oszlopos fokai a "Járda" névre hallgatnak; de ettől félnek, mely oly közel van az éghez. A behajózó portugál tengerészek keresztet vetnek, amikor először megpillantják, a tapasztalt jenkik pedig a halálnál is komolyabb dolognak tartanák, hogy megmásszák, ha ez valóban lehetséges volna. Mégis áll egy ódon ház azon a szirten, és esténként az emberek fényt látnak apró ablakaiban. Az ódon ház mindig is ott állt, és az emberek azt beszélik, hogy lakik ott valaki, aki beszél a mélyből fölszálló reggeli ködökkel, és talán egyedülálló dolgokat is lát a tengeren azokban az időkben, amikor a szikla pereme a világ peremévé válik, és a bólyák ünnepi harangjai szabadon zúgnak a regék birodalmának éterében. Ez csak hallomásból mesélik, mert a fenyegető szirtet sohasem látogatják, még távcsöveiket sem szeretik odairányítani. A nyaralók persze merészen fürkészik a sziklát messzelátóikkal, de soha sem látnak mást, mint a szürke, ódon, csúcsos, zsindelyes háztetőt, melynek ereszei szinte a szürke alapokig értek és a fakó sárga fényt ami az apró ablakokból pislogott elő a szürkületben. Ezek a nyári jövevények nem hiszik, ugyanaz a valaki él abban az ódon házban évszázadok óta, de eretnekségükről soha nem tudtak meggyőzni egyetlen valódi kingsportit sem. Még a Szörnyű Öregember is aki üvegekbe zárt ólomingákkal beszélget, évszázados spanyol aranyakkal fizet a boltosnál, s kőbálványokat tart vízözön előtti kunyhója kertjében a Water Streeten, még ő is csak azt tudja mondani, hogy ezek a dolgok már akkor is így voltak, amikor a nagyapja még kisfiú volt, az pedig kimondhatatlanul régen volt, mikor Belcher vagy Sherly vagy Pownall vagy Bernard volt még Őfelsége Massachusetts Bay Tartományának a kormányzója. Azután egy nyáron egy filozófus érkezett Kingsportba. Thomas Olney volt a neve, nagy fontosságú dolgokat tanított egy kollégiumban Narragansett Bay közelében. Kövér feleségével és pajkos gyerekeivel érkezett és szemében fáradság ült attól, hogy már évek óta mindig ugyanazokat a dolgokat látja és ugyanazokat a fegyelmezett gondolatokat gondolja végig. Neptun Apó koronájáról nézte a ködöket, és megpróbált behatolni a titkok fehér világába "a Járda" hatalmas lépcsőin. Reggelente ott feküdt a sziklákon, és nézte a világ peremén túli titokzatos étert, hallgatta a szellem-harangokat és azokat a vad rikoltásokat, amelyeknek a sirályoktól kellett volna származniuk. Azután, amikor a köd felszállt, és kitárulkozott a hétköznapi tenger a füstölgő gőzhajókkal, fölsóhajtott és lement a városba, ahol szivesen járta a keskeny régi ösvényeket dombnak föl és dombról le, tanulmányozta a roskadozó, bolondos oromzat és düledező kapukat, amelyek a keménykötésű tengerésznép oly sok nemzedékének adtak menedéket. Még a Szörnyű Öregemberrel is beszélt, aki pedig nem szereti az idegeneket, de Olneyt behívta félelmetesen ódon kunyhójába, ahol az alacsony mennyezet és a szúette faborítás hallja csak a nyugtalanító monológok visszhangját a sötét éji órákban. Persze elkerülhetetlen volt, hogy Olney észre ne vegye az ember nem járta szürke kunyhót az égbe, azon a baljós északi szirten, ami egy e ködökkel és az égbolttal. Mindig is ott állt Kingsport fölött és titkairól mindig suttogva járta a szó Kingsport kanyargós utcáin. A Szörnyű Öregember nagy nehezen kinyögött egy történetet, amit az apja mesélt neki arról, hogy egy éjjelen villám csapott föl abból a csúcsos födelű házból a magas ég felhőibe; Orne anyó pedig, akinek apró hollandi tetős vityillóját a Ship Streeten teljesen elborította a repkény és a moha, károgott valamit arról amit a nagyanyja hallott másodkézből, hogy a keleti ködökből árnyak libbentek be annak az elérhetetlen háznak egyetlen ajtaján - mert az ajtó közvetlenül a szirt peremén van, a tenger felőli oldalon, és csak a tengerről, a hajókról látható. Végül, mert annyira sóvárgott különös, új dolgokra, és nem tartotta sem a kingsportiak félelme, sem a nyaralók szokásos tunyasága, Olney rémületet keltő elhatározásra jutott. Konzervatív neveltetése ellenére - vagy éppen azért, hiszen a hétköznapi élet szüntelen vágyakozást szül az ismeretlen után - esküvel fogadta, hogy megmássza azt a messziről elkerült északi szirtet, s meglátogatja azt a természetellenesen ódon kunyhót az égben. Józanabbik énje nagyon meggyőzően érvelt a mellett, hogy a házat olyan emberek bérlik, akik a földnyelv belsejéből közelítik meg, a Miskatonic torkolata mellett húzódó, könnyebben megmászható perem mentén. Valószínűleg Arkhamben űzték foglalatosságaikat, tudván, hogy a kingsportiak mennyire nem szívelték jelenlétüket, vagy talán nem tudtak lemászni a sziklákon a Kingsporti oldalon. Olney fölment a kisebb sziklákon addig, ahol a nagy szirt szökkent föl arcátlanul, hogy frigyre lépjen égi dolgokkal és megbizonyosodott arról, hogy egyetlen emberi láb sem képes megjárni a szirtet sem fölfelé, sem lefelé azon a meredek, déli oldalon. Keleten és északon több ezer láb magasba nyúlt föl merőlegesen a vízre, így csak a nyugati oldal maradt, földnyelv belseje, Arkham felől. Egy augusztusi hajnalon Olney elindult, hogy utat találjon ehhez a megközelíthetetlen szirthez. Északnyugatnak tartott, kellemes mellékutakon, elhagyta a Hopper-tavat és a régi vörös téglás puskapormalmot, ahová a legelők fölkanyarodnak a Miskatonic partja fölött, és kedves kilátást nyújtanak Arkham fehér, György-korabeli tornyaira a folyón és a kaszálókon túl. Itt talált egy árnyas utat Arkham felé, de egyetlen ösvény sem vezetett a tenger felé. Erdők és szántók tömörültek össze a folyótorkolat magas partjánál, de az ember jelenlétének egyetlen jele nélkül; nem volt ott egyetlen kőfal, de még egy eltévedt tehén sem, csak a magas fű, az óriás fák, és a vadrózsák szövevénye, amiket még az első indiánok láthattak. Ahogy lassacskán kapaszkodott föl kelet felé, egyre magasabbra a balján elterülő folyótorkolat fölé és egyre közelebb a tengerhez, észrevette, hogy az út egyre nehezebb lesz, és elgondolkozott, hogy annak a barátságtalan helynek a lakói vajon hogyan érték el a külvilágot, és vajon gyakran jártak-e kereskedni Arkhambe. Azután a fák fogyatkozni kezdtek, és messze maga alatt látta Kingsport dombjait, tornyait és ódon háztetőit. Még a Központi Domb is csak törpének látszott ebből a magasságból, és alig tudta kivenni az Egyházközösségi Kórház melletti ősi temetőt, ami alatt a szóbeszéd szerint, iszonyattal teli barlangok és üregek rejtőztek. Előtte csak gyér fű volt, csenevész áfonyabokrok, azokon túl pedig a szirt csupasz sziklája és a rettegett, szürke kunyhó vékony csúcsa. A hegygerinc egyre keskenyebb lett, és Olney szédülni kezdett magányosságától az égben, délre tőle a félelmetes szakadék Kingsport fölött, északra a majdnem mérföldnyi magas függőleges fal a folyó torkolatáig. Hirtelen egy nagy sziklahasadék tárult elő, tíz láb mély, úgyhogy kezén függeszkedve kellett leereszkednie, majd leugrani a ferde talajra, azután pedig kockázatosan fölmásznia egy természetes szoroson a túlsó oldalon. Hát ezen az úton járt annak a rejtélyes háznak a népe föld és ég között! Amikor kimászott a hasadékból, reggeli köd gyülekezett, de tisztán látta maga előtt azt a gőgös és szentségtelen kunyhót; falai olyan szürkék, mint a szikla, és magas tornya merészen nyúlik a tengeri pára tejfehérjébe. Észrevette, hogy nem volt ajtó ezen a benti oldalon, csak néhány apró ökölszemablak, XVII. századi stílusú, ólmozott ablaküveggekkel. Körülötte minden kaotikus felhőbe merült, és semmit sem látott a határtalan űr fehérségén túl. Egyedül volt az égben ezzel a különös és nagyon nyugtalanító házzal; és amikor körbekerült, és meglátta, hogy a fal a szikla peremén áll, úgy, hogy egyetlen keskeny ajtót csak a puszta éterből lehet elérni, olyan határozott félelmet érzett, amit nem lehetett csupán a nagy magassággal magyarázni. Nagyon különös volt, hogy ennyire szúette zsindelyek még kitartsanak, és az ennyire porladozó téglákból még mindig álljon a kémény. Ahogy a köd egyre sűrűbbé vált, Olney körbetapogatódzott az északi, nyugati és déli oldalon lévő ablakoknál, de mindegyik zárva volt. Bizonytalan örömet érzett, hogy az ablakokat zárva találta, mert minél többet látott a házból, annál kevésbé kívánt bejutni. Azután egy hang torpantotta meg. Zár csikordult, retesz nyikordult, amit hosszú nyekergés követett, mintha valaki egy nehéz ajtót nyitna ki lassan, és óvatosan. Mindez a tenger felőli oldalon történt, amit nem láthatott, ahol a keskeny ajtó a csupasz űrre nyílt, sok ezer lábnyira a hullámok között, a ködös égben. Azután súlyos, határozott lépéseket hallott a kunyhóban, majd kinyíltak az ablakok, először az északi, vele ellentétes oldalon, azután a nyugati oldalon, éppen a sarkon túl. Ezután következtek volna a déli ablakok a nagy, alacsony eresz alatt, ahol ő állt; és meg kell mondani, hogy több mint kényelmetlenül érezte magát, amikor a szörnyű házra gondolt az egyik oldalon és a csupasz űrre a másikon. Amikor a lépések a közelebb eső ablakok felé közeledtek, ismét átkúszott a nyugati oldalra, a falhoz tapadva, az éppen kinyitott ablakok mellett. Nyilvánvaló volt, hogy a tulajdonos jött haza; de nem a földnyelv belsejéből jött, sem valami józan ésszel elképzelhető ballonból vagy léghajóból. Ismét fölhangzottak a lépések, és Olney észak felé hátrált; de mielőtt rejtekhelyet talált volna, egy hang szólította lágyan, és tudta, hogy szembe kell néznie a házigazdával. A nyugati ablakból egy nagy fekete szakállas arc bújt elő, amelynek szemében sohasem észlelt látványok tükörképei csillogtak. De a hang gyöngéd volt, és különös, régies szavakkal szólt, így hát Olney meg sem borzongott, amikor az ablakon kinyúlt egy barna kéz, hogy átsegítse az ablakpárkányon abba az alacsony, fekete tölgyburkolatú, Tudor-bútorokkal berendezett szobába. A férfi régies öltözéket viselt, és tenger és a büszke gályákról szóló álmok kortalan ismeretének levegője lengte körül. Olney nem tudja felidézni a csodákat, amikről mesélt, sem azt, hogy ki volt ő; de azt mondja, hogy különös volt és szivélyes, az idő és a tér mérhetetlen távolságainak varázsával teli. A kicsiny szobát zöld és derengő fény világította meg, mintha a vizen át jönne, és Olney látta, hogy a keleti ablakok nem volta nyitva, homályos tábláik mint régi üvegek zárták ki a ködös étert. A szakállas gazda fiatalnak látszott, de szeme ősi titokba merült, és csodálatos, ősrégi dolgokról szóló meséiből arra lehetett következtetni, hogy a városka népe igazat mondott, amikor úgy tartotta, hogy a gazda beszélt a tenger ködeivel és az ég fellegeivel, amióta csak volt város, hogy nézze hallgatag otthonát a síkságról. Az idő múlt, és Olney csak hallgatta a régi idők és távoli helyek históriáit, hogy Atlantisz királyai hogy harcoltak a tengerfenék szakadékaiból előbukkanó, síkos bőrű szörnyekkel, és hogyan pillantják meg még mindig az elveszett hajók Poszeidón oszlopos, hínáros templomát éjfélkor, és attól a pillanattól kezdve tudják, hogy elvesztek. Felidézték a titánok éveit, de a házigazda elbátortalanodott, mikor a káosz első korszakáról beszélt, mielőtt az istenek vagy az Elsőszülöttek a világra jöttek volna, és amikor más istenek járták táncaikat Hatheg-Kla csúcsán, Ulthar kősivatagában, a Skai folyón túl. Ebben a pillanatban kopogtattak a szögekkel kivert ódon tölgyfa ajtón, amin túl csak a fehér felhők káosza örvénylett. Olney rémülten felugrott, de a szakállas ember intett neki, hogy maradjon csöndben, és lábujjhegyen az ajtóhoz ment, és kinézett a parányi kukucskálón. Amit látott az nem tetszhetett neki, mert az ujját az ajkához illesztette, majd lábujjhegyen körbejárt, és bezárta az összes ablakot, mielőtt visszatért volna a régi, magas támlájú karosszékéhez, vendége mellé. Ezután Olney egymás után látta a kis homályos ablakok áttetsző négyzetei mögött felbukkanni a kopogtató furcsa, fekete körvonalait, amint alaposan körülnézett, mielőtt elment volna; és boldog volt, hogy házigazdája nem felelt a kopogtatásra. Mert a nagy káoszban különös dolgok vannak, és álmok kutatójának vigyáznia kell, nehogy a rosszakat ébressze föl. Azután gyülekezni kezdtek az árnyak; először kis, alattomos árnyak az asztal alatt, majd merészebbek is a faburkolatú sarkokban. És a szakállas ember titokzatos, imádkozó mozdulatokat tett, és hosszú gyertyákat gyújtott a különös veretű réz gyertyatartókban. Gyakran nézett az ajtó felé, mintha várna valakit, és tekintetét egyszer csak egyetlen kopogtatás viszonozta, amit valami nagyon ősi és titokzatos jel követett. Ezúttal a gazda ki sem pillantott a kukucskálón, hanem lelökte a nagy tölgygerendát, félretolta a reteszt, és szélesre tárta a nehéz ajtót a csillagok és a köd előtt. És akkor elfeledett harmóniák dallamára a szobába áramlott a mélyből a Föld letűnt nagyjainak összes álma és emléke. Arany lángnyelvek táncoltak dús fürtjeik körül, és Olney szédült, mikor hódolt neki. Ott volt Neptun, háromágú szigonyával, vidám tritónok és fantasztikus nereidák és egy delfin hátán, egy nagy, nyitott kagylóban lovagolt a víg és félelmetes ős Nodensz, a Nagy Káosz Ura. És a tritónok kagylói kísérteties dallamokat fújtak, és a nereidák különös hangokat csaltak ki a fekete tengeri barlangok ismeretlen lakóinak groteszk, rezonáló kagylóiból. Az ősz Nodensz kinyújtotta ráncos kezét, és besegítette Olneyt és a házigazdáját a nagy kagylóba, miközben a kagylók és gongok vad és félelmetes hangokat hallattak. És a regék hintója kigördült a határtalan éterbe, és zaja elveszett a mennydörgés visszhangjában. Kingsportban egész éjjel nézték azt a gőgös szirtet, amikor csak a vihar és a köd látni engedte, és mikor éjfél után kihúnyt a fény az apró, homályos ablakokban, rettegésről és szerencsétlenségről kezdtek suttogni. Olney gyerekei és kövér felesége pedig a baptisták saját kegyes istenéhez imátkoztak, és reménykedtek, hogy az utazó kölcsönkér valakitől egy esernyőt és kalucsnit, ha az eső reggelre sem áll el. A hajnal nyirkos volt, és tengeri köd koronázta, és a bolygók ünnepi harangjai zúgtak a fehér éter kavargásában. És délben elf kürtök zengtek az óceán fölött, amikor Olney szárazon és könnyű lábbal lemászott a sziklákról az óron Kingsportba, szemében távoli tájak képeivel. Nem tudta visszaidézni, hogy mit álmodott annak a még mindig névtelen remetének égbe nyúló kunyhójában, sem azt, hogy hogyan tudott lejönni azon az emberi láb nem járta sziklán. Egyáltalában nem tudott beszélni ezekről a dolgokról, csak a Szörnyű Öregemberrel, aki ezek után különös dolgokat mormogott hosszú, fehér szakállába, fogadkozva, hogy az az ember, aki lejött arról a szirtről, nem egészen ugyanaz az ember, aki fölment, vagy hogy annak a baljós fehér ködnek mérhetetlen tengerében még mindig ott lebeg az elveszett lelke annak, aki valaha Thomas Olney volt. És attól az órától kezdve, a szürkeség és unalom egyhangúan vánszorgó évein át, a filozófus dolgozott, evett-aludt, és türelmesen végezte a jó polgár illő foglalatosságait. Nem vágyódott már távoli hegyek varázsára, nem sóhajtott már a titkok után, amelyek zöld zátonyként merednek ki a feneketlen tengerből. Napjai egyformasága már nem szomorította el, és képzeletét kielégítették a fegyelmezett gondolatot. Jó felesége egyre kövérebb lett, gyerekei pedig egyre nagyobbak, merészebbek és hasznosabbak, és az alkalom úgy hozta, sohasem felejtett el korrekt büszkeséggel mosolyogni. Tekintetében már nem égtek nyugtalan fények, és ha valaha is figyelt még ünnepi hangokra vagy távoli elf kürtökre, ez csak éjszaka fordult elő, mikor a régi álmok szabadon kóborolnak. Soha többé nem látta Kingsportot, mert családja nem kedvelte a fura, öreg házakat, és panaszkodott, hogy kibirhatatlanul rossz volt a csatornázás. A Bristol-felvidéken van most gondozott bungalójuk, ahol nincsenek égbe nyúló szirtek, és a szomszédok városi népek, modern emberek. De Kingsportban különös történetek keringnek, és még a Szörnyű Öregember elismer valamit, amiről a nagyapja nem beszélt. Mert most, amikor a szél viharosan fújni kezd északról, a magasban álló ódon ház felől, amely egy az égbolttal, végre megtört az a vészjósló, tűnődő csönd, ami mindeddig Kingsport tengerész népének átka volt. És az öregek azt mesélik, hogy kellemes, éneklő hangokat hallanak kiszűrődni, meg boldogságtól csengő nevetést, és azt mondják, hogy esténként az apró, alacsony ablakok fényesebbek, mint azelőtt. Azt is mondják, hogy a tüzes fénykör gyakrabban jelenik meg a hely fölött, kéken ragyogva északon, megfagyott világok vízióival telten, míg a szirt és kunyhó feketén és fantasztikusan áll a vad ragyogásban. És a hajnali ködök sűrűbbek, és a tengerészek nem olyan biztosak benne, hogy a tenger felől hallatszó tompa kongás az ünnepi bólyáktól származik. De a legrosszabb az egészben, hogy megcsappant a félelem a kingsporti fiatalemberek szívében, akik éjszakánként figyelni kezdtek az északi szél gyönge, távoli hangjaira. Esküsznek rá, hogy nem lehet baj vagy kín abban a magas tornyú kunyhóban, mert az új hangokban öröm lüktet és vele zene és nevetés. Nem tudják, milyen regéket hordhat a tengeri köd arra a szellemjárta, északi szirtre, de szeretnének kicsikarni valamit azokból a csodákból, amik azon a sziklán tátongó ajtón kopogtatnak, amikor a legsűrűbbek a felhők. És a pátriárkák attól rettegnek, hogy egy nap szépen sorra, fölkeresik azt az elérhetetlen csúcsot az égben, és megtudják, hogy milyen évszázados titkok rejtőznek a meredek, zsindelyes tető alatt, mely összefonódott a sziklákkal, a csillagokkal és Kingsport ősi félelmeivel. Abban nem kételkednek, hogy ezek a merész ifjak vissza fognak jönni, de úgy vélik, hogy kihunyhat szemükben a fény és szívükben az akarat. És nem akarják, hogy az ódon Kingsport, kapaszkodó ösvényeivel és ősi homlokzataival, unalmasan vonszolja éveit, míg a nevető kórus hangról hangra erősebb és vadabb lesz abban az ismeretlen és iszonyú sziklafészekben, ahol a ködök és a bennük rejtőző álmok megpihennek a tengertől az égig tartó útjukon. Nem akarják, hogy fiataljaik lelke elhagyja az ódon Kingsport kellemes kandallóit és hollandi tetős tavernáit, és azt sem akarják, hogy nevetés és a dal hangosabb legyen azon a magas, sziklás helyen. Mert ahogy az újonnan jött hang új ködöket hozott a tengerről és új fényeket északról, azt mondják, még újabb hangok még több ködöt és még több fényt hozhatnak, míg talán a régi istenek (akiknek a létezéséről csak suttogva beszélnek, nehogy az egyházközség plébánosa meghallja) is eljönnek a mélyből, és Kadath ismeretlen, hideg pusztaságából, és felütik tanyájukat azon a cudarul alkalmas szirten, a békés, egyszerű halásznép gyöngéd dombjainak és völgyeinek közelében. Ezt nem akarják, mert az egyszerű emberek nem szeretik a nem földi dolgokat; ráadásul a Szörnyű Öregember gyakran idézi, amit Olney mondott egy kopogtatásról, amitől a magányos házigazda félt, és a fekete, tolakodó árnyról, amit a furcsa, ólmozott ökörszemablakon át látott. Habár mindezeket a dolgokat csak az Elsőszülöttek dönthetik el; és addig is a reggeli köd még mindig fölszáll ahhoz a szép, szédítő csúcshoz, ahol a meredek tetejű ősi ház áll, a szürke, alacsony ereszű ház, ahol senkit sem látni, de ahová az est alattomos fényeket hoz, míg az északi szél különös tivornyákról mesél. Fehéren és lebegve száll a mélyből fivéreihez, a fellegekhez, harmatos legelőkről és a leviatán barlangjairól szóló álmokkal telten. És amikor a regék sűrűn szállnak a tritónok barlangjaiban és hínár-városokban a kagylók az Elsőszülöttektől tanult vad dallamokat zengik, akkor nagy, legendákat hordozó ködök sereglenek össze az égen; és Kingsport, amely kényelmetlenül fészkel kisebb sziklái között, azalatt a vészjósló sziklaőrhely alatt, a tenger felé csak titokzatos fehérséget lát, mintha a szikla pereme a világ pereme volna, és bólyák ünnepi harangjai szabadon zúgnak a regék birodalmának éterében. Fordította: Gálvölgyi Judit