http://hu.scribd.com/doc/97803616/Csatho-Kalman-Most-kel-a-nap
Google által tárolt változata. 2012. okt. 29. 

Tipp: ha szeretné gyorsabban megtalálni a keresett kifejezést ezen az
oldalon, nyomja le a *Ctrl+F* billentyűkombinációt, majd használja a keresősávot.

CSATHÓ KÁLMÁN Te csak pipálj, Ladányi -Földiekkel játszó égi tünemény 
-Most kél a nap

Három regény
SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 
CSATHÓ KÁLMÁN



MOST KÉL A NAP 

ELSŐ FEJEZET,
melyben egy fiatalembert, aki azért ült a gyorsvonatra, hogy végleg
szakítson a világgal, a belénevelt udvariasság újabb ismeretségbe sodor.

A kocsi a Nyugati pályaudvar előtt állott meg, a hordár szolgálatkészen
nyúlt a poggyász után:

*– Hová tetszik? – Kolozsvár felé. Gyors, első osztály... – Kettő
tizenötkor indul... *
Mindennapos dolog volt, megszokott és érdektelen. Nem is volna érdemes
róla beszélni, ha maga az utas nem gondolta volna, hogy fordulópontjához
ért az életének, csakhogy ez, persze, nem látszott meg rajta, amint
kiszállt a kocsiból, és belépett az előcsarnokba. Magas, nyúlánk
fiatalember volt, nagyon jó szabású, barna utazóruhában; a
tavaszikabátja a karján lógott, a zsebéből egy csomó újság kandikált ki,
a kezében pedig egy Tauchnitz-regényt tartott.

– Ha van közvetlen kocsi Olt-Szerdahelyre, tegye abba... – szólt,
visszafordulva a hordárhoz. – A váróteremben leszek... Megindult, de
amint az előcsarnokban keresztültörte magát a tömegen, a saját neve
ütötte meg a fülét: – Bontha András...
A hang irányába tekintve, két vidéki embert látott. Az egyik, egy
köpcös, fekete szakállas öreg nagyon ismerősnek tűnt fel előtte, de csak
akkor jött rá, hogy kiese mikor az, mélyen megemelve a kalapját,
köszöntötte.

*– Alázatos szolgája vagyok! *
Káringécz Tódor volt, az olt-szerdahelyi örmény trafikos. Mosolygós
ábrázattal közeledett a fiatalemberhez aki csak most vette észre, hogy
az öreg a főváros tiszteletére milyen szépen kicsípte magát. Fekete
szalonkabát volt rajta, és vakító fehér inggallér, olyan szűk és oly
magas, hogy alig bírta benne a nyakát forgatni. Vastag aranylánc
csillogott a mellényén, és kesztyűje is volt, szürke cérnakesztyűje.
Fekete puhakalapja azonban hajlott egy kissé a zöldes felé, túl nagy is
volt, mélyen beesett a füléig, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy
Káringécz Tódor megnyiratkozott a budapesti utazás örömére, kalapját
ellenben a nagy hajhoz mérte annak idején.

– Hazafelé? Hazafelé? fiatalemberhez.

–

kérdezte

derülten,

szíves

nyájaskodással

közeledve

a

– Igen... utazom... – felelte Bontha hűvösen. – Hosszú időre? Vagy csak
egy kicsi leruccanás? Látogatóba... a méltóságos papa
úrhoz?...

*– .. .Még nem tudom, meddig maradok... – Én is utazom haza. A leányomat
viszem, tetszik tudni, instálom, a Vilmuskát... *
Kis szünetet tartott, mintha a hatást lesne, minthogy azonban a
fiatalember arcán ennek nyoma sem mutatkozott, folytatta:

– Ezentúl nálam lesz. Otthon... Az intézetet már kijárta, egészen.. .
Már nagy leány. .. Bizony... a kicsi Vilmuska!... Boldogan mosolygott,
és ragyogó arcáról az a meggyőződés sugárzott, hogy ezt a fontos és
világraszóló eseményt mindenki éppen olyan mértékben átérzi, mint ő.
Bontha kényszeredett udvariassággal felelte: – Persze, persze! Hogyne! –
És már sietve búcsúzott is, megbillentve a kalapját. – A viszontlátásra,
Káringécz úr! A trafikos födetlen fővel, mélyen meghajolt, Bontha pedig
bement a váróterembe. Útközben eszébe jutott, hogy talán mégis kezet
kellett volna fogni az öreggel, de valami sokat nem tépelődött a dolgon.
Elégedetten állapította meg, hogy rajta kívül csak egyetlenegy első
osztályú utas van! Egy szürke ruhás fiatal leány ült az ablak mellett
egyedül. Az arca nem látszott jól, mert háttal ült a világosságnak, és
le volt fátyolozva. 

Bontha nem is törődött vele sokat, letelepedett egy szegletbe, és
olvasni kezdett. Pár perc múlva Káringécz Tódor lépett a terembe, és
odament az ablaknál ülő leányhoz.

*– Mi újság? – kérdezte a leány. – Ezzel a Govrikkal beszéltem... –
felelt az öreg, szakadozottan egy kissé, mert a *
zsebeiben keresgélt közben. – Tud Arad megyében egy eladó birtokot... De
én jobb szeretnék Erdélyben.. . Ejnye! Hová tehettem azokat a jegyeket!?

*– Talán a pénztárcájába? – Ott már néztem. *
Tovább kotorászott, teljes odaadással szentelve magát a kutatásnak, a
jegyek azonban sehogy sem akartak előkerülni. Erre ahhoz a módszerhez
folyamodott, hogy kirakott mindent, ami a zsebeiben volt, az asztalra,
körülnézve előbb a teremben, hogy ki látja ezt az intim működését. Ekkor
pillantotta meg Bonthát. A fiatalember éppen fölnézett a könyvből, s
ahogy a szemük találkozott, az öreg ismét tiszteletteljes bizalmassággal
emelte meg a kalapját.

– Alászolgája!.
Bontha merev arccal köszönt vissza, aztán szótlanul mélyedt a regénybe,
világosan elárulva, hogy nem akar barátkozni. Közben azt gondolta magában:

*– Hát ez mióta jár első osztályon?... *
Káringécz közelebb hajolt a leányához, és áhítattal súgta a fülébe:

– Bontha András! A főispánnak a nagyobbik fia.. meghatottságot.

Vilma nem mutatott semmi

*– Azt hittem, legalábbis főherceg, olyan alázatosan köszönt neki édesapa! *
Lopva egy pillantást vetett az olvasásba merült fiatalemberre, aztán azt
mondta:

*– Csinos ember, de nem tudom, miért olyan mérhetetlenül arrogáns? *
Az öreg szinte rémülten hagyta félbe a zsebei ürítgetését.

*– Arrogáns? – ismételte. – Dehogy arrogáns. Nem tudod te, hogy milyen
nagy úr ez! *
A leány elmosolyodott. Fölényesen, mint az ateista, aki hívőt lát.

– Ugyan? – kérdezte. – Olt-Szerdahelyen? – Ott is, másutt is. Mindenütt.
– Hogyhogy? Miniszter? Vagy talán éppen az erdélyi fejedelem? – Régi
család, és nagyon nagy urak. Az apja a főispán... – Főispán! Afelől
még!... Milliomosok? – No! Jól bírják magukat... Egy félmilliójuk
lehet... koronában... – Nem értem akkor. Hiszen apának forintban is van
kettő...
Káringécz Tódor ijedten nézett szét, nem hallotta-e valaki ezt a
veszedelmes beszédet:

– Az nem bizonyos – mondta aztán. – Már én is hallottam ugyan másoktól,
hogy nagy vagyonom van, de tőlem még nem hallotta senki. Hát csak
pletyka az egész... Aztán meg. .. nekem akármennyi van is, mégiscsak egy
közönséges trafikos vagyok, egyéb semmi... Nekik meg öröklött birtokuk
van... – Azért mégis arrogáns... Nevetséges...
Könnyedén odavetett megjegyzés volt ez, mintha nemtörődés és lerázás
volna benne csupán, de kiérzett belőle a mélyről jövő ingerültség és
elkeseredés. Az öreg trafikos nyugtalanul nézett a leányára:

– Nem értem! – mondta. – Azt sem értem, hogy miért fogod rá, hogy
arrogáns, és azt sem, hogy ez miért bosszant annyira?... Hiszen nem
csinált semmit. Olvas. Bizonyosan érdekli az a könyv... –Akárhogy is
érdekli, köszönhetne tisztességesen... – Köszönt... – De hogy? Mintha az
inasa volna apa... 

– Nem! Úgy köszönt, ahogy dukál. Ahogy egy ilyen földesúr köszönhet egy
vidéki trafikosnak. – Ez az! Ez a sértő lenézés...
Káringécz elmosolyodott.

– Na, nem baj! Majd ha egy darabig otthon leszel, és látni fogod a
különbséget, ami őközöttük és miközöttünk van, meg fogod érteni. Akkor
be fogod látni, hogy ez a helyes... Vilma nem felelt, amit azonban
gondolt, az veszedelmesen hasonlított holmi régi vezércikkhez. Ebben a
pillanatban az apja diadallal húzta elő a két sárga jegyet a
mellényzsebéből. – Na! végre. Itt vannak, ni! – Tessék ideadni! – szólt
Vilma. – Ide teszem a retikülömbe... Apának annyi a zsebe, hogy
semmit sem lehet bennük megtalálni... Az öreg odaadta a két jegyet, és
közben egy kis ellágyulással nézte a leányát.

– Szegény anyád is mindig magához vette a jegyeket, ha együtt
utaztunk... Ő is attól félt mindig, hogy elveszítem. .. Nagyon
hasonlítasz szegényhez. A Bontha hordárja közben előkerült, és a
fiatalember, miután pár szót váltott vele, megindult a kijárás felé.
Mikor Káringéczék mellett elhaladt, megemelte a kalapját azzal a
bizonyos szertartásos udvariassággal, amellyel jól nevelt ember szokott
köszönteni minden ismerőst, aki hölgytársaságban van. Káringécz hangos
szóval, boldogan köszönt vissza, és Vilma is megbiccentette a fejét
önkéntelenül, pedig gőg semmibevevését szerette volna éreztetni ezzel az
emberrel, s az imént már elhatározta, hogy történjék bármi, keresztül
fog rajta nézni, mintha üvegből lenne. Ez azonban csak szándék maradt,
noha nem történt semmi különös csak annyi, hogy a szeme találkozott a
Bontháéval. Egy pillanatra csak, de ez is elég volt, hogy a fiatalember
fáradt tekintete megvillanjon, amint egymásra néztek. Ő maga bizonyosan
nem is tudott róla, a nők azonban észreveszik az ilyesmit azonnal. Vilma
is észrevette azt villanást, tudomásul is vette, és el is tette magának
gondosan. És most már valamivel engedékenyebb hangulattal tekintett
Bontha után. Érdekes fiú volt, az tagadhatatlan. Sűrű, fekete haja erős,
fekete bajusza nagyon szembetűnővé tették sápadt sárgás arcszínét; a
válla tartása és kissé lelógó fejhordozása pedig azt a benyomást
keltették, mintha mindig fárad volna. Azonkívül valami komor férfiasság
volt a lényében valami olyan sötét melankólia, ami nagyon szokott
tetszeni az ábrándosabb fajtájú asszonyoknak, akik vigasztalni szeretik
a férfiakat. Az öreg Káringécz diadallal fordult a leányához. – Látod.
Ugye, mondtam! Milyen szépen köszönt.
Az imént helyeselte a főispán fiának a lenéző kalapbillentését, azt
állítva, hogy így dukál – most a saját igazolását látta az ellenkezőben.
Vilma vállat vont.

– Kutya kötelessége! – felelte, látszólag megmaradva az ellenséges
hangulatban. Pedig az az egy pillantás, ami váltottak, már kibékítette
őt is. Bontha ezalatt a portás alázatos hajbókolása közben kiment a
peronra, és eltűnt a szemük elől. – Menjünk mi is – indítványozta Vilma.
– Még nem lehet... – Hát Bontha?... Ő is kiment... – Hja, az más... ő
úr... őt nem merik megállítani...
Vilma nagyot nyelt. A szíve megint megtelt a megaláztatás keserűségével,
de nem szólt semmit. Most már éppen eleget kapott ízelítőül a
fiatalember közt és közte fönnálló társadalmi különbségről. Többre nem
vágyott.

– Nekem még beszélnem kellene ezzel a Govrikkal – szólt Káringécz. –
Valamit elfelejtettem neki megmondani ... – Majd meg tetszik neki írni.
Most már nincs idő... – Most utazik Bécsbe... Még a peronon is
megkereshetem ... 

A portás kinyitotta a váróterem ajtaját, be lehetett szállni. Káringécz
karon fogta a leányát, és kiment vele a vonathoz. Az olt-szerdahelyi
közvetlen kocsi messze elöl állott; jó sort kellett gyalogolniok, hogy
elérjék. Régimódi kis kocsi volt, az első osztály mindössze egy egész és
egy fél fülkéből állott. A fél fülke le volt függönyözve, a másik üres
volt. Káringéczék oda telepedtek. Az öreg kifizette a hordárt, aztán az
órájára nézett.

– Még tíz perc – szólott. – Azalatt beszélhetnék Govrikkal ... – Le
talál maradni apa... – Ó, dehogy! Itt a pozsonyi vonat a hátunk mögött,
ugyanezen a vágányon. Csak oda
megyek. Már ment is, kissé nehézkesen mászva le a lépcsőn, és csakhamar
eltűnt az utasok tömegében a leánya szeme elől, aki a folyosó nyitott
ablakából nézett utána. A vonat mellett a déli lapot kezdték kiabálni,
mire kinyílt a Vilma háta mögött a fél fülke ajtaja, és Bontha András
kilépett a folyosóra. A kocsilépcsőre állt, és rá szólt az újságosfiúra,
a lap azonban kapós volt, és jó idei kellett várnia, míg rákerült a sor.
Vilma elfordította a fejét, hogy ne lássa, mert ha látta, akkor nézte is
a fiatal embert, pedig nem akarta, hogy az észrevegye a kíváncsiságát.
Bontha végre megkapta az újságot, de alig lépett fel ismét a folyosóra,
már jött a kalauz, hogy sorban becsukj a kocsik ajtaját. Káringécz még
nem tért vissza, s Vilma megrémült.

*– Jézus Mária! – sóhajtotta izgatottan. Aztán kihajolt az
ablaknyíláson, és kiabálni kezdett: – Apa! Apa! *
Bontha leengedte a másik ablakot, amit Vilma észre sem vett a nagy
izgalomban, és megértve rögtön, hogy mi történt, ő is kihajolt, kíváncsi
várakozással. Már az utolsó kocsiajtó is be volt csukva, s a kalauz már
fölemelte kesztyűs kezét a furcsa lyukasztó harapófogóval, hogy az
indulásra jelt adjon, mikor a Káringécz Tódor loholó alakja feltűnt a
peronon, messze a vonat mögött.

*– Apa! Apa! – kiáltozta Vilma. *
Bontha megnézte az óráját. Az indulás ideje egy perccel elmúlt. A nagy
szakállú kis örmény szinte gurult az aszfalton nagy sietségben, de még
az utolsó kocsitól is lehetett vagy nyolcvan lépésnyire, mikor a gőzös
simán, nyugodtan, hangtalanul, mint egy finom gyorsvonathoz illik,
megmozdult. Káringécz kétségbeesetten kiáltotta:

*– Megállni! Megállni! Álljanak meg! *
A hosszú kabát két szárnya lobogva úszott utána a levegőben; a kalapját
még jobban rányomta a fülérc, hogy le ne essék a nagy rohanásban, és
igazán nem volt sem elég méltóságos, sem elég tragikus látvány, amint
vidéki örmény trafikos létére azon erőlködött, hogy utolérje a
gyorsvonatot. Vilmát kivéve, aki a kocsiablakból kétségbeesetten
integetett neki, nem is nézte a versenyt senki másképpen, csak
mosolyogva. Egy kis „úgy kell neki, minek száll le?" fölényes
kárörömmel, előre fenve rá a fogát, hogy tanúja lehet egy valóságos
lemaradásnak. Az egyenlőtlen versenyben, amelynek az eredményéhez nem
fért kétség, csak a saját leánya volt a trafikos pártján. A többiek a
favoritnak drukkoltak, a gyorsvonatnak, amely azonban tudomást sem vett
az esetről. És mikor a lihegő Káringécz Tódornak a peron végén útját
állta egy vasúti alkalmazott, a közömbös vasszörnyeteg akkor már
kattogva siklott át egypár váltón, rátért a saját helyes vágányára, és
már olyan messze volt a kis öreg szakállas vidéki trafikostól, hogy a
benne ülő Vilma nem is láthatta, még kevésbé hallhatta, amint az lihegve
magyarázza a szörnyű esetet:

*– A leányom a vonaton ül; egy krajcár sincs nála... *
Vilma még mindig az ablakból kihajolva leste a csudát, hogy talán az
apja valamiképpen mégis utoléri a vonatot, mikor egy kesztyűs kéz
érintette vállon.

*– Bocsánatot kérek, de kihajolni igazán nem tanácsos ... *
A leány visszafordult.

*– Borzasztó! Az apám... lemaradt. – Nagyon kellemetlen – szólt Bontha
–, de ne tessék aggódni, hiszen az esti vonattal *
utánunk jöhet... 

*– Az esti vonattal... – ismételte Vilma – de hiszen... – Az úton pedig
méltóztassék velem rendelkezni, ha bármiben segítségére lehetek... *
Vilma most úgy nézett a Bontha arcába, mintha az ebben a pillanatban
szólította volna meg.

– Bocsánat – mondta a fiatalember, azonnal megértve a leány tekintetét
–, hiszen még be sem mutatkoztam... – Bontha András vagyok, és Káringécz
úr régi jó ismerősöm.. . földim...
Vilma megbiccentette a fejét; egy kicsit habozott, aztán a kezét
nyújtotta. Bontha mélyen meghajolt. *

– Igazán nem tudom, mit csináljak – szólt a leány tétován. – Le fogok
szállni az első állomáson... – Kőbánya feltételes megálló... Ott még
volna értelme, ámbár nem tudom, hol találja meg a papát... – Jegyem
sincs... – szólt közbe a leány. – Borzasztó!
Bontha egy pillanatig mintha habozott volna, mielőtt felelt.

*– Az nem baj! – mondta aztán. – Ád a kalauz jegyet, legföljebb valami
kis büntetést fizet... *
Vilma elmosolyodott.

*– Pénzem sincs... – Kérem alássan – felelt gyorsan a fiatalember. –
Rendelkezzék az enyémmel. Nyugodtan *
elfogadhatja... a Káringécz Tódor leányának mindenki szívesen hitelezne
Szerdahelyen.

– Azt hiszem, mégis az lesz a legokosabb, ha leszállok... – A legokosabb
az lesz, ha én sürgönyzök a papának, hogy a leánya az én oltalmam alatt
Olt-Szerdahelyre utazik... Hol volt szállva? Szállodában?...

*– Nem. A nagybátyáméknál. – Akkor hát éppen. Oda bizonyosan visszamegy.
Ha parancsolja, foglalja el az én *
fülkémet, majd én gondoskodom, hogy Olt-Szerdahelyig senki se háborgassa...

– Ó... a világért sem!... Nem!... Nagyon köszönöm. Csak a jegyemet
fizesse majd ki, kérem... Egyébre aztán igazán nincs szükségem... –
Ahogy parancsolja!... Csak még a címet fogom kérni, hogy sürgönyözhessek...
Vilma egy pillanatig gondolkozott:

– Nem tudom – mondta aztán –, ha apa nem megy esetleg vissza, abból csak
ijedség támad... Pedig lehet, hogy nem megy, mert restelleni fogja a
dolgot. Inkább az oltszerdahelyi nagynénémnek kellene táviratozni, hogy
várjon a vonatnál... – Szabad kérnem az ő címét?... – Amirás Lukácsné,
Olt-Szerdahely. – A könyvkereskedőné? – kérdezte Bontha érdeklődve, és
már kereste is a tiszta lapot a

jegyzőkönyvében, amire írhasson. Vilma összeráncolta a szemöldökét.

– Igen, a könyvkereskedőné! – felelte kissé szárazon és kihívón.
Bántotta valami, de ő maga sem tudta, hogy micsoda. Az-e, hogy ez az
elbizakodott ember szóba hozza rokonának ezt a nagyurak szemében
lenézett foglalkozását, vagy az, hogy egy parányi restelkedést fedezett
föl magában emiatt. Bontha azonban nem vett észre semmit, mert éppen a
táviratot írta. – Nagyon szép asszony! – mondta közben. –
Gyermekkoromban szerelmes voltam bele... – Azt mondják, nagyon
hasonlítok hozzá! – szólt Vilma.
Bontha fölnézett az írásból. Vilma csak ekkor vette észre, hogy mit
mondott, de már nem segíthetett a dolgon. Csak kigyulladt a fátyol
alatt, és égni kezdett az arca. Hogy másra terelje a szót, azt kérdezte:

– Sokat jár Szerdahelyre?... – Egy-egy napra. Eddig legalább. Most
azonban, azt hiszem, nagyon sokáig otthon 

maradok.. .

*– Sokáig? – Igen. – Elkomolyodott, és halkan tette hozzá: –
Hazaköltözöm végleg. *
Vilma a kedvetlenséget látva útitársa arcán, nem akarta tovább bolygatni
a dolgot. Inkább azt kérdezte, amit csakugyan jobban szeretett volna tudni:

– Milyen város az? Én alig ismerem... Nyolc éve mindig csak egy-két
napra voltam ott... – Hogy lehet az? – Szegény mama halála után
intézetbe kerültem, nyáron meg mindig Tusnádon voltunk.
Otthon jóformán soha. A rokonaimon kívül nem is ismerek ott senkit, de
attól félek, hogy túlságosan elmaradt kis fészek lehet...

– Ahogy vesszük... Magának, azt hiszem, az intézet után nagyon
mulatságosnak fog feltűnni... Mert az aztán igazán unalmas lehet. . . –
Az intézet? Ó, dehogy... nem olyan borzasztó.. . és én kijártam minden
héten a nagynénémhez, ahol zsúrok voltak vasárnaponként... Nagyon nagy
társaság járt hozzájuk... – Pesten is lakik egy nagynénje? – Igen. Pár
éve költöztek föl, Marosvásárhelyről. Mikor a nagybátyám kúriai bíró
lett...
Könnyedén, csak úgy odavetve mondta ezt, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, hogy a nagybátyja méltóságos úr. Pedig az
első perctől kezdve dolgozott benne a vágy, már a váróteremben is, hogy
értésére adja ennek az elbizakodott, gőgös dzsentrifiúnak, hogy ő sem
olyan ágrólszakadt; neki is vannak előkelő összeköttetései, sőt a
rokonságában egy eleven méltóságos úr is található. ..

– Hja, igen! – szólt Bontha. – A Káringécz úr fivére! Káringécz Kristóf.
– Igen... Náluk sok ember megfordul... Maga sokat járt Pesten
társaságba?... – Leánytársaságba újabban keveset...
Vilma mosolygott.

– Inkább asszonyok közé?... – Főleg a kaszinómban éltem, meg egy
két-három családból álló, egészen kis
társasággal...

– Az sokkal kellemesebb lehet, mint ezek a nagy rumlik, ahol az ember
sohasem tudja jóformán azt sem, kivel beszél... Kevés ember, de
válogatva, akik ismerik egymást jól... – Igen... Látja, ez vidéken is
megvan. Ott is ismerik egymást az emberek... – Csak azt hiszem, ott
nincs miben válogatni.,.
A kalauz lépett be, és a jegyet kérte. Vilma Bonthára nézett.

*– Nekem nincs jegyem. Az apám lemaradt a vonatról... Hanem váltani
szeretnék... *
Bontha átadta a saját jegyét, s mielőtt a kalauz válaszolhatott volna a
leánynak, azt mondta:

*– Én azt hiszem, kérem, magának két jegye is van... Hiszen a
retiküljébe tette őket... *
Már az előbb is szerette volna figyelmeztetni erre, de gondolta, hogy
hátha eszébe jut anélkül is. Vilma meglepetten nézett rá:

*– Jaj! csakugyan! Hát persze! Hiszen még az apa jegye is itt van!... *
A kalauz mosolyogva szalutált. Bontha odaadta neki a sürgönyt.

*– A legelső állomáson adja föl, kérem... *
Mikor ketten maradtak, Bontha már nagyon bánta, hogy szólt a jegyekről.
Végre is, gondolta, mit takarékoskodik ő Káringéczéknek, hiszen a
sajátjából is szívesen fizetné inkább a jegy árát, mintsem ez a leány
azt higgye, hogy már a váróteremben is vele foglalkozott, mikor még be
sem volt mutatva neki. Vilma azonban úgy tett, mintha ez eszébe sem
jutna, és széles jókedvvel hálálkodott.

– Jaj de jó! Erről meg is feledkeztem... Persze, apa olyan
kétségbeesetten keresgélte a jegyeket ott a váróteremben. .. maga
képzelem, hogy mulatott rajtunk... Még mentegette a fiatalembert,
ráfogta, hogy lehetetlen volt észre nem venni, hogy ő mit 

beszélt az apjával, pedig bizonyos, hogy magában azt gondolta:

– Lám, lám; tehát te azalatt, míg olyan nagyon el voltál merülve abban a
regényben, azt figyelted, hogy én mit csinálok... Bonthát egy kicsit
megzavarta ez a dolog. Már úgyis másképpen kezdődött az egész
remetesége, mint ahogy ő gondolta. Fölállott, és azt mondta: – Most már
nem akarok tovább alkalmatlankodni... Hanem, ha parancsolja, talán
cseréljünk... foglalja el az én fülkémet. Én majd idehurcolkodom... j –
Azt a világért sem! Annyi alkalmatlanságot már igazán nem szeretnék
magának okozni... – Hiszen eddig még semennyit sem okozott... És én csak
attól félek, hogy ha itt marad, be talál szállani valami kellemetlen
idegen... – Akkor talán az volna a legjobb... – mondta Vilma, de
hirtelen elhallgatott. – Mi volna a legjobb? – Ha maga is itt maradna,
azt akartam mondani. De ez már aztán igazán túlságos
visszaélés a helyzettel, és...

*– De kérem! Ha megengedi, ezer örömmel... *
Hát persze! Mit is felelhetett volna egyebet? A remete ugyan, akivé
Bontha reggel óta átalakult, bosszankodott ezen a fordulaton, ha azonban
a szíve mélyére tekintett volna, talán beismerte volna, hogy alapjában
véve örül a szokatlan kalandnak.

– Ide kellene hozni a maga holmiját, és a fél fülkét kiüríteni a
kellemetlen idegen számára... Bontha hozzáfogott a hurcolkodáshoz
azonnal. Vilma letette a kalapját és a kabátját, úgyhogy mire a
fiatalember a táskáival visszakerült, már hajadonfővel és fehér blúzban
ült a helyén. Barna haját hátrasimítva viselte, és fehér homloka
szabadon volt. Bontha úgy találta, hogy az útitársnője nagyon szép.
Leányos vékony nyakát finoman hajló vonal kötötte össze az állával; a
szája ugyan nem volt kicsi, de gyönyörű metszésű; az orra vékony, egy
csöppet keleties, a szeme pedig nagy és sötét. Az örmény típus
szembetűnő volt rajta, de vonásai még lágyak voltak, nem volt bennük
semmi markánsság, ami a faj asszonyait olyan hamar férfiassá véníti, még
innen az öregség határán. Bontha leült, szemben a leánnyal, és egy
pillanatig farkasszemet nézett vele. – Mondja, Vilma nagysád, nem
találkoztunk mi már valahol? – Soha. – Nekem annyira ismerős minden
vonása, hogy szinte cl sem tudom hinni, hogy azelőtt
ne láttam volna. Vilma mosolygott.

– Az imént mondta, hogy Sarolta nénémet, Amirásnét ismeri. Bizonyosan a
hozzá való hasonlóságom... Bontha megjegyezte magában, hogy a leány –
szándékosan-e vagy véletlenül? – elkerülte a dolog kényes részét. Azt,
hogy ő, a saját szavai szerint, szerelmes volt Amirásnéba. – Nem tudom –
mondta aztán. – Lehet, hogy csakugyan ez az oka... – Van az úgy néha –
mondta Vilma nyugodtan; aztán, hogy másra vigye a szót, megnézte
karperecén az órát, és fölsóhajtott:

*– Jaj, szegény apa! Vajon mit csinál most?... *
A vonat közben elérte a kőbányai állomást, el is hagyta, és most azon a
lapos földön robogott, amelyen csak a Petőfi gazdag fantáziája talált
megcsodálni valót. A két utas azonban nem nézte a vidéket. Élénken
diskuráltak, és annyi mondanivalójuk volt, hogy ha valaki hallotta volna
őket, nem hitte volna el, hogy ez a két ember ma reggel még azt sem
tudta egymásról, hogy a másik is a világon van. Beszélgetésük talán egy
harmadik ember számára unalmas is lett volna, őket azonban lekötötte
teljesen, és észre sem vették, hogy már Püspökladányon túl, a Berettyó
egyhangú 

vidékén jár velük a vonat.

– Mi a maga foglalkozása tulajdonképpen? – kérdezte a leány. – Egyelőre
semmi. Tegnap óta facér vagyok... – Hogyhogy? Otthagyta a foglalkozását?
– Ott. Még nem mondtam ugyan meg, hogy végleg otthagyom, de az lesz
belőle.. . – Hát mi volt tegnapig? – Miniszteri fogalmazó a belügyben. –
És nem szeretett ott lenni?... – Nem. – Rossz dolga volt ott? –
Objektíve a lehető legjobb. Az államtitkár mellett s voltam, olyan
helyen, hogy mindenki
irigyelt. Szubjektíve azért volt még rosszabb, mert nem bírtam
megérteni, hogy mit irigyelnek... És olyan képet kellett hozzá vágnom,
mintha el volnék ragadtatva a megtiszteltetéstől. Vilma elgondolkozott.

– Azt hiszem, értem – mondta. – Magasabb ambíciói vannak... És most mit
fog csinálni? – Semmit. Hazamegyek parasztnak. Kimegyek gazdálkodni az
apám birtokára.. . – Eltemeti magát?
Bontha vállat vont, és mosolyogni próbált.

– Lehet belőlem megyebizottsági tag. Nagyon hasznos szolgálatokat
tehetek a köznek... – mondta gúnyosan. Vilma a fejét rázta: – Azt is
komolyan lehet venni. Nem kell lenézni. De magának igazán más pálya
volna való. – Például? – Diplomácia.
Olyan komolyan mondta ezt, hogy Bontha elmosolyodott:

– Ó! Az még üresebb foglalkozás, mint amit otthagytam. Üres társadalmi
formák, és soha semmi alkalom, hogy csakugyan, csináljon az ember
valamit. Dejeuner, diner, frakk... Sivár dolog... – Politika nem
érdekli? – Hát érdekelhet valakit az, amit nálunk politikának hívnak?
Hatvanhét és negyvennyolc? – Hát mit szeret? – Párizst és Rómát. Rafaelt
és Tiziánt, Dusét, a milói Vénuszt és a Nemzeti Színházat,
Anyegin-i és Madame Bovary-t, a Szentivánéji álmot, Beethoven
szimfóniáit és az Aranyember-t.

És soha még senki senkit érvekkel meg nem győzött.. .

*– Irodalom és művészet! – szólt Vilma megcsillanó szemmel. –
Egyes-egyedül. .. *
– És?

gyermekkoromban kitátottam a számat, érettségi után, hogy festő
szeretnék lenni, meg sem értettek otthon...

– Mást semmit. – Akkor hát?... Miért nem próbálkozik valami művészi
pályával...? – Mert már öreg vagyok. Előbb kellett volna kezdeni ... De
hát... mikor... –Ellenezték?
Bontha a kezével legyintett.

– Nézze, kérem – szólt aztán –, én még erről sohasem beszéltem senkinek.
Most sem azért mondom, hogy... 

vagy pláne az apámnak. Én nem a művészi pálya lenézésébe ütköztem bele.
Engem az a teljes és tökéletes hitetlenség tört le, ami a tehetségemet
illetőleg otthon uralkodott. A mi családunkban senki sem ismert
személyesen egy festőt sem. És valami csodálatos tisztelet, valami
áhítat él a szívében mindenkinek a művész fogalma iránt. Mikor
előálltam, hogy művész leszek, kinevettek. Hogy egy fiú, akit mindenki
tetőtől talpig ismer mint közönséges, rendes halandót, egyszerre azzal
álljon elő, hogy félisten akar lenni, az olyan hihetetlenül komikus volt
nekik, hogy megszégyelltem magam... Lehet, hogy igazuk volt... mert most
már én sem hiszem, hogy többre vittem volna az átlagnál...

– Annyi, mintha nem mondta volna. Köztünk marad ... – Ne értsen félre,
kérem. Nem szeretném, ha szűk látókört tulajdonítana a családomnak

– Hiszen festhetett volna a jogászság mellett is... – De nem festettem.
Hátat fordítottam a vászonnak, és azt mondtam: vagy-vagy... Meg
tudtam állani, hogy ne vegyek többé ecsetet a kezembe, és azért
gondolom, hogy; nem is lett volna belőlem semmi... Vilma egy pillanatig
gondolkozva nézett Bonthára, aztán hirtelen azt kérdezte:

– Írni nem próbált? – Miért kérdi? – Azt hiszem, maga inkább író, mint
festő... – Miből gondolja? – Csak úgy!... Az az érzésem... Maga
bizonyosan tudna írni, ha hozzáfogna... – Nem tudom... – mondta a
fiatalember bizonytalanul, – Azt hiszem, nem tudnék... – Próbálta már? –
Sok mindenfélét próbál az ember. Gyerekkorában még verseket is ír... –
Magának nem verset kellene írni, hanem regényt vagy darabot.
Bontha elmosolyodott.

– De hát honnan veszi ezt az ötletet? – Mondom, hogy ez csak olyan érzés
inkább... Nem is tudnám megmagyarázni... Talán az,
ahogy beszél... Vagy... nem tudom, de bizonyosra veszem! ... A remetével
ebben a pillanatban borzalmas dolog történt. Mert érhet-e egy remetét
nagyobb szégyen, mint az, ha mindjárt a magány felé vezető úton
megtántorodik, és az első nőre, akivel találkozik, azt mondja magában:

– Milyen jó volna, ha ezzel a kedves, bájos leánnyal megoszthatnám azt a
nagy magányosságot, amelyben olyan elhagyatottnak érzem magam...
Nagyváradon Bontha leszállott a vonatról, és egy csomó ennivalóval
megrakodva tért vissza Vilmához, aki nagy örömmel fogadta a
gondoskodást. – Jaj de okos ember maga – szólott –, dél óta nem ettem
semmit...
Mikor a csomagok kiürültek, Bontha kiment a folyosóra cigarettázni. A
tájék itt már változatosabb volt. Sárga agyagos szőlőhegyekkel kezdődött
a görbe ország, s az alkonyodó áprilisi nap aranypárás sugarakkal
köszöntötte a tavaszi erdőt, mielőtt nyugodni tért a vonat mögött, amely
egyenletesen gurult kelet felé, szembe az éjszakával, arra, amerre a
telegráfpóznák hosszú árnyékai mutattak. Bontha leeresztette a
folyosóablakot, és kikönyökölt a friss levegőre. Ahogy nézte a
pillanatról pillanatra változó képet, úgy tűnt föl előtte, mintha
minden, amitől ma délben elszakadt, valami fakó emlék lenne már csak.
Mindegy is most már, hogy igaz volt-e vagy álom, mert hiszen csak ez a
valóság: az életnedvtől duzzadó tavaszi fák és az az okos szemű, szelíd,
nyugodt leány, aki ezen a rövid úton közelebb jutott hozzá, mint bárki
azok közül, akikkel valaha találkozott életében. Vilma kis idő múlva
szintén kinézett a folyosóra. A vonat éppen akkor kanyarodott északnak,
úgyhogy a lebukó nap utolsó sugara ráragyogott a leány arcára és karcsú
termetére. Bontha önfeledten nézte a haját, amely mos bronzos fénnyel
lobogott a szélben. A szemét lehunyva karcsú nyakát kissé előrenyújtva
állt ott, és Bontha Andrásnak egy bolondos gondolat kezdett az agyában
versenyt kalapálni a vonatzakatolással. 

– Mi lenne, ha én most átölelném ezt a leányt, és megcsókolnám a száját
meg a két szemét...? Nem volt ebben a gondolatban semmi frivolság, sem
léhaság. A férfi lelke olyan közel volt abban a pillanatban a leány
lelkéhez, annyira világosan tudta, hogy nincs közöttük semmi korlát,
hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartotta volna azt is, ha a
leány szó nélkül odahajtja a fejét a vállára. Vilmának talán ugyanaz
járt az eszében, ami Bonthának. Ahogy így, elszakadva a talajtól, a
környezettől amely ezer kötelékkel nyűgözi le az embert, szemben álltak
egymással – egy férfi és egy nő, akik egymásra ismertek, csupa vágy mind
a kettő, csupa megértés és csak ember. Nem Bontha András és Káringécz
Vilma, hanem egy fiú meg egy leány. A vonat megint keletnek fordult, és
a nyitott ablakon á kénszagú, szürke füstgomolyag csapódott a leány
arcába A következő pillanatban Vilma lerántotta egyik kezéről
kesztyűjét, és elkezdte a fél szemét dörzsölni. – Belement valami? –
kérdezte Bontha. – Igen... Azt hiszem, szénpor ...
Visszatértek a szakaszba, ahol a leány leült, és tovább dörzsölte a
szemét, de semmire sem tudott menni vele;

*– Nagyon szúrja? – Kellemetlen nagyon... – Ne dörzsölje, az csak
rosszabb.. . Vilma megpróbálta kinyitni a szemét, de azonnal *
elöntötte a könny, és gyöngyözve pergett le az arcán.

*– Adjon, kérem, egy zsebkendőt – szólt Bontha – megpróbálom kivenni... *
A retikülből pici batisztkendő került elő. Bontha lehúzta a kesztyűjét.

– Bocsánat! – mondta, és megfogva a leány arcát, úgy fordította, hogy a
világosság a szemébe essék... Szerencséje volt, mert éppen állomásra
értek, és a vonat rázása megszűnt. Sikerült neki, mielőtt újból
megindultak, a kis széndarabot a zsebkendő csücskével kihalászni a leány
szeméből. Vilmának égett az arca. Bontha sápadt volt, és a hangja
remegett, mikor egy kis idő múlva megkérdezte: – Ugye, már nem szúrja?
Vilma kivett egy fésűt a hajából, és végigsimított vele összekuszálódott
frizuráján. A nap már lement ekkorára, s a fejük fölött égő gázlámpa
sárgás fénye mellett halványlila ködbe borult a hegyek között egyre
összébb szoruló láthatár...

MÁSODIK FEJEZET,
melyben a hajnal csodái meghatják a szíveket.

A kocsiszakasz ajtajában egy lapos sapkás ember állt meg:

*– Table d'hóte kezdődik, kérem... – szólt be bizalmas mosolygással. –
Étlap szerint nem lehet?... – Az után... *
Mikor továbbment, Bontha azt kérdezte:

*– Most menjünk át? vagy később?... – Én egyáltalán nem szívesen megyek
– mondta Vilma. – Nem szeretnék ismerősökkel *
találkozni...

*– Nem találok benne semmit, ha meglátják is, hiszen… *
A leány elmosolyodott.

– Nem is azért, hanem attól tartok, hogy valaki pártomat találja fogni,
és hazáig untat majd... 

Bontha kutatva nézett a Vilma szemébe, de nem tudta benne a kacérságnak
semmi nyomát sem felfedezni. Vilma olyan természetes hangon, olyan
nyugodtan beszélt, hogy mellékgondolatokat egyáltalában nem lehetett
keresni a szavai mögött. A fiatalember azon tűnődött, hogy őszinte-e ez
a viselkedés, vagy pedig... Ez a leány vagy teljesen jóhiszemű, vagy
minden képzeletet meghaladóan rafinált. Ő pedig az utóbbi esetben
tökfilkó... Melyig fiatalember szereti, ha tökfilkónak tartják, még ha
remetének készül is?...

– Akkor igazán sajnálom – szólt egy kis szünet után hogy nem vettem
Nagyváradon vacsorát is... – Tudja, mit? Maga menjen át vacsorázni,
aztán hozzon nekem is valamit... Sonkát.
Bontha úgy tett, mint aki szót fogad, átment az étkezőbe, de nem evett,
hanem tárgyalást kezdett, hogy a kettőjük vacsoráját nem vihetnék-e át a
szakaszba. A pincér; eleinte szabadkozott, a szabályzatot emlegette,
amely tiltja az étkezőkocsin kívül való felszolgálást, a tekintélyes
borravaló azonban, amivel Bontha érvelt, meggyőzte róla, hogy a
szabályzat is ismer kivételeket. Szemben ültek egymással a kocsi kis,
feltámasztható asztalánál, és vacsoráztak. A pincér, mikor kiment,
behúzta a függönyt, és becsukta maga mögött az ajtót. Valószínűleg
azért, hogy valami titkos kém föl ne jelentse a szabálytalanságért a
társulatnál.. Bonthát egy kicsit feszélyezte a behúzott függöny, a leány
azonban, úgy látszott, tudomást sem vett róla. Farkasétvággyal evett, és
házileányos készséggel, a legtermészetesebb elfogulatlansággal, ő
cserélte ki a tányérokat, mikor a tortára került a sor. Nem. Ennek a
leánynak fogalma sem lehetett róla, hogy csak meg is szólhatják ezért a
bizalmas együttlétért egy fiatalemberrel. És most már Bontha is érezte,
hogy semmi mulasztással sem kell vádolnia magát, ha nem követ el valami
ízléstelenséget. Annyira érezte ezt, hogy magában bocsánatot is kért
Vilmától az imént fölmerült gyanújáért. Vacsora után azonban, mikor
végre kinyithatta az ajtót, mégis megkönnyebbülten lélegzett föl, s amíg
Vilma összerakta az edényeket, cigarettával a szájában nézett ki a
folyosó ablakán. A Körös-völgy szakadékai közt kanyarogva robogott a
vonat, s a holdfény meg-megcsillant a szemközt rohanó víz szikla
tördelte, tajtékos tükrében.

ernyőjét, s hogy a félhomály rájuk borult, most már tisztán láthatták a
vidéket. Vilma nem bírt betelni a nézéssel, és Bontha, aki már annyiszor
tette meg ezt az utat, maga is úgy találta, hogy a Vág-völgy meg a
Hernád völgye elbújhatnak ennek a tájnak a romantikus szépsége mellett.
Már közel jártak Kolozsvárhoz, mikor az egyhangúbbra vált vidék láttára
azt kérdezte a leánytól:

– Gyönyörű ez a vidék! – szólt be a leányhoz. – Az ember szeretné
megállítani a vonatot... – Kár, hogy alig lehet látni – szólt Vilma
mellé lépve. Bontha összecsapta a folyosólámpa

– Nem álmos még? – Nem. Azt hiszem, nem is igen fogok aludni... – Holnap
fáradt lesz... – Akkor majd alszom otthon. Ráérek... – Pedig lássa, itt
az üres fél fülke... Itt nyugodtan alhatna reggelig...
Előkereste a plédjét, és a táskájából egy kis fölfújható útipárnát vett
elő. A leány mosolygott:

– Most megfosztja magát miattam a kényelmes holmijától ... De azt
hiszem, affektálás lenne, ha visszautasítanám .. . Egy darabig még
diskuráltak, aztán Vilma jó éjszakát kívánt, és magára zárta a fél fülke
ajtaját. Bontha átfutotta a lapot, amit Pesten vásárolt, aztán ő is
lehúzta a lámpaernyőt, becsukta az ajtót, végigheveredett a pamlagon, és
megpróbált elaludni. De hiába, mert a gondolatai sokkal elevenebbek
voltak, és sokkal színesebbek, semhogy el tudtak volna tűnni az álom
könnyű fátyla alatt. A leány járt eszében, akit csak; egy vékony
deszkafal választott el tőle, s aki most valószínűleg szintén őreá
gondolt. ... Tegnap este még... Tegnap este rájött, hogy nincsen
senkije. Rájött, hogy készülődéssel és álmodozással eltöltött ifjúsága
fogytán van, s rájött, hogy ha az életéri nem változtat, lassanként
minden értéket elfecsérel önmagából. Tegnap este megcsinálta 

a számadását, s a mérleg eredménye ez volt: ambíciók határozatlan
irányúak, energia egyre kevesebb, hit és önbizalom majdnem sem mi; –
barátok. Vannak még legelső ifjúságunknak kezdetén túl barátaink? Jó
ismerőseink vannak. Vannak jó embereink. – De az a lelki közösség, amely
a fiatalembereket egymáshoz fűzi, talán a szerelemnél is mélyebb
kapoccsal – az már nincs sehol. A barátok, más-más érdekkörökbe jutva,
lassanként elválnak, s később, ha összejönnek, már nem azt kérdik
egymástól, hogy hogy áll, mint áll ez vagy az a dolog, hanem csak azt,
hogy „emlékszel még?"... Szerelem?... Sikerek, amiket nem becsült, és
amelyek nyűggé váltak a nyakán... Leányos házakba nem szeretett járni.
Az az érzése volt, mint az olyan üzletekben, amelyekre ki van írva, hogy
tessék megtekinteni, vételkényszer nincs. Azért mégsem megy be az ember,
ha nem akar vásárolni, mert a cél mégiscsak az eladás. A nagy
házasságvásárban csalónak érezte magát. – Az asszonyok között pedig csak
az elérhetetlent szerette, a tisztességes asszonyt... A pályája
pedig...? Komolyan lehet venni az ő foglalkozását? Ami dolgot eddig
rábíztak, az mind olyan volt, hogy akármelyik négy gimnáziumot végzett
intelligens fiú elláthatta volna. Es a személyes szolgálat az
államtitkár mellett! Amit a többiek irigyeltek, s amit ő lealázónak
érzett és nyomasztónak. Idegen emberekkel kedveskedni egész nap.
Emberekkel, akik nem érdekelték, s akiket nem érdekelt semmi, amit ő
szeretett. Egy ideig azzal hitegette önmagát, hogy ez csak a kezdet.
Hogy a művészi adminisztráció terén fog majd magának munkakört keresni.
Szépművészeti Múzeum vagy az Iparművészeti... Tegnap este rájött, hogy
mindez önámítás. Az egész készülődése nem őszinte. Mit is keres Pesten?
Sokkal jobb, ha hazamegy: ott talán egy kis körben még dolgozhat
valamit. Remete lesz. Egy ló, egy puska, egy kutya és egy könyvtár. És a
föld, amelyen minden tavasszal kihajt a reménység zöld vetése... Ott
feküdt, nyitott szemmel, és egy csillagot nézett, amely beragyogott a
kocsi ablakán. Hol eltűnt, hol megjelent, mintha versenyt futna a
vonattal, és egy-egy kanyarodónál megpróbálna elébe kerülni. ... Ez a
leány azt mondta, hogy bizonyosan tudna írni, ha hozzáfogna... Vajon
sejti-e, hogy lelke legtitkosabb álmára tapintott rá ezzel a szóval?
Gyerekkorában sokat irkált, csupa töredékes dolgot, amiket sohasem
mutatott meg senkinek. Egyszer – lehetett már vagy öt éve –, egy
rosszkedvű estén, tűzbe dobott mindent, és azóta pihent a tolla, de
titokban sokszor gondolt rá, hogy majd egyszer meg fogja írni ezt is,
azt is... De csodálatosképpen mintha nem akarta volna kijátszani ezt az
ütőkártyáját, csak ígérgette önmagának, hogy írni fog, hozzáfogni nem
mert soha. Jókai mesél egy keleti utazóról, akinek egy tekercs rézgaras
van a tarisznyájában, amiről azt hiszi, hogy száz arany, és a tudat,
hogy pénze van, bátorságot ad neki. Bontha nem merte a föltételezett
írói tehetségét próbára tenni: nem merte a tekercset kibontani, mert ha
kisült volna, hogy csak rézgarasok, amiket ő aranynak hitt, koldussá
vált volna egyszeriben. A Vilma szavaira azonban szárnyra kapott
lelkében a bizalma, hogy hátha mégis... És mint az a csillag, amely
versenyt futott a vonattal, úgy kísérte ez is egyre föl-fölbukkanva,
mint valami távolban ragyogó biztatás... Megpróbálta a szemét behunyni,
de sokkal izgatottabb volt, semhogy el tudott volna aludni. Fölkelt, és
kiment a folyosóra. Vilma ott állt a fél fülke ajtajában, és kinézett az
ablakon.

– Maga nem alszik? – kérdezte Bontha. – Maga sem. – Én próbáltam, de nem
tudtam elaludni. – Én is próbáltam, de hiába... Nem is vagyok álmos. ..
Szegény apa! Képzelem, neki is
rossz éjszakája lehet. Azt hiszem, mégis sürgönyözni kellett volna neki.

– Azóta már ő is úton van bizonyosan. Este kilenc órakor
elindulhatott... – Magát várja valaki a vasútnál? – kérdezte Vilma. –
Csak a kocsi. Az öcsém aligha jöhet ki... – Vannak testvérei? – Egy
öcsém. Még gimnazista. 

– Leánytestvére nincs? – Nincs. Csak ketten vagyunk. – És az öccse
mennyivel fiatalabb? – Kilenc évvel. – Milyen fiú? Jól tanul? – Ó!
Kitűnő tanuló, bár soha sincs könyv a kezében. Nagyon eszes, és nagyon
élénk... – Hogy hívják? – Imre.
Bontha érdeklődésre találva, meleg szeretettel kezdett az öccséről
mesélni. Amiket elmondott, nagyrészt olyan dolgok voltak, hogy a legtöbb
normális gyerekkel megtörténnek, Vilma azonban nem unta a históriákat,
mert a kísérője most beszélt vele először fenntartás nélkül, teljes
megnyilatkozással. Most érezte először, amit eddig csak sejtett, hogy a
Bontha kissé fanyar és száraz modora mennyi elfojtott, szemérmes
melegséget takar. Annyi szeretettel tudta Imre öccsének minden jó
tulajdonságát dicsérni, s annyi megértéssel és elnézéssel tért
napirendre annak a haszontalanságai fölött, hogy a végén megirigyelte.
Az a sok szeretet, amit arra az időre halmozott föl a szívében az
előrelátó gondviselés, amikor majd eljövendő kis apróságoknak ez a
szeretet lesz az éltetője, megmozdult a szívében. És akkor egyszerre
nagyon egyedülvalónak érezte magát; sehol senki, akinek szüksége volna
az ő szeretetére.

*– Milyen jó lehet az – mondta szomorú mosollyal – ha valaki ennyire
szerethet valakit. *
Bontha elszégyellte magát, mint akit tetten értek, és egyszerre
behúzódott a fölényes öngúny csigaházába.

*– Jónak talán jó... de igaza van: mást nem kell vele untatni. *
Vilma azonban ekkor rátette kesztyűs kezét a fiatalember karjára, és azt
mondta:

– Félreért, ha azt hiszi... Én gyönyörűnek találom ezt az érzést egy
férfinél, és hálás vagyok, hogy elárulta. Bontha meglepetve nézett rá. A
félhomályban a leány nagy, barna szeme rebbenés nélkül, komolyan
szegeződött rá. Érezték mind a ketten a pillanat döntő jelentőségét,
mert ebben a pillanatban találták meg egymást, anélkül hogy tudták
volna. Csak valami mély meghatottságot éreztek mind a ketten, és ez
olyan jóleső volt, olyan szép, hogy egyikük sem mert szólani, hogy meg
ne törje a szent csendnek a varázsát. A vonat váltókon kezdett kattogni,
és meglassította a tempóját. – Három óra – szólt Bontha, megnézve az
óráját. – Itt mi kocsinkat lecsatolják,. .
Zöld oszlopos, sárgán pislogó petróleumlámpás mellett haladtak el, aztán
megálltak egy sivár kis állomáson. Bontha leengedte az ablakot. Hűvösen
áramlott be a tavaszi levegő, s a jelzőcsengettyű egyhangúan csilingelt
az éjszakában.

*– Ki kellene szállni – mondta a leány. – A kabátját, mert hideg van. *
Kevés utas szállt le; egypár fejkendős parasztasszony meg egy falusi
korcsmárosforma ember. Bontha becsukta a fülkéjük ajtaját, leugrott a
vonatról, és lesegítette Vilmát.

– Mikor indulunk tovább Olt-Szerdahely felé? – kérdezte egy ott ácsorgó
vasúti sipkás embertől. – Öt óra harminckor. – Ha akarja, sétálhatunk
egyet. .. – Hogyne. Jól fog esni.. .
A kijáraton átjutva, találomra elindultak, és csakhamar az országúton
lépkedtek. A falu messze volt, az állomás mint valami magányos kis
tanya, elmaradt mögöttük. A hold még elég magasan járt, s a nyárfasoros
útra titokzatos árnyékok rajzolódtak a fényében. A predeáli vonat már
messze dohogott, a kéményéből sziporkázó szikrák még mutatták egy
darabig, hogy mert jár, de hamarosan eltűnt ez is egy domb mögött, s
lassan ként a zakatolása is elhalt az éjszakában. Az állomásra csend
borult, s az országúton nem járt senki, csak ők ketten. 

A réten kékes pára úszott a holdfényben, túl rajta, derékig ködben, a
barna erdő hallgatott a mozdulatlan éjszakában.

– Nem fázik? – kérdezte Bontha halkan. – Nem – felelte Vilma csaknem
suttogva, mintha félne hogy felkölti álmukból az alvó
fákat. – Milyen csodaszép ez az éjszaka... Tudja, hogy én még sohasem
voltam ilyenkor a szabadban...

– Pedig ilyenkor a legszebb... Éjjeli lesen, egyedül, mikor az ember a
szarvast várja, vagy a disznót.,, Sokszor virradt rám így... – Ha otthon
néha fölébredek éjjel, olyan rémes elgondolni, hogy mi lehet künn
ilyenkor. És ha látja az ember, hát gyönyörű... Jó darabot mentek
egyforma, összevágó járással, szorosan egymás mellett az út szélén.
Vilma a keményre taposott gyalogúton lépdelt, Bontha mellette, a
kerékvágáson ... Halkan beszéltek, a szokatlan környezet hatása alatt,
de valami különös meghittséggel. – Maga is?... Én is!... Maga sem?... Én
sem... Minden lépten találtak valamit, amiben megegyezett az ízlésük, a
gondolkozásuk, az ítéletük. Már jó messze jártak, mikor távoli
kutyaugatás vetett véget az éjszaka némaságának, amit kakaskukorékolás
követett. – Ideje lesz visszaindulni – mondta a férfi.
Ahogy megfordultak, a leány meglepetve mutatott előre: – Nézze! Az ég
alján világos, lila csík jelent meg, amely fölött vakítóan tündökölt egy
csillag. Hajnalodott. A kakaskukorékolásba marhabőgés és hangos
gyereklárma vegyült. Mögöttük fölébredt a falu, ők pedig szemközt mentek
a hajnallal. A holdfény elsápadt, s a keleti égen bíborba fordult a lila
szín. Mikor pedig az állomás közelébe értek, már teljesen
kivilágosodott, s a keleti látóhatár fölött aranyos szélű, rózsás felhő
úszott, mint egy dagadó vitorlájú, fejedelmi gálya. Aztán hirtelen
lángba borult a távoli domb széle, és megjelent fölötte a kelő nap
legfelső pereme. A fákon madarak csipogtak. Vilma még sohasem látta a
napkeltét, és most megittasulva, megszédülve, a boldogságtól mámorosan
állott a fenséges látvány előtt. A szemébe könny lopózott, és ön
feledten tört ki belőle az elragadtatás:

*– Nézze! Nézze! Hát nem gyönyörű ez? *
A lángkorong teljes fényével tűzött rá, és rózsásra festette az
elragadtatástól már amúgy is pírban égő arcot, amelyen nyoma sem volt az
álmatlan éjszakának. Bontha alig tudta róla levenni a szemét.

– Ugye, szép? – szólt mosolyogva, mint aki már régóta bizalmas
viszonyban van a napfelkeltével, és most úgy mutogatja, mint a
bennszülött a városa nevezetességét az odatévedt idegennek. Még
szerénykedett is egy kicsit mintha az ő érdeme volna, hogy ilyen szépen
kél a nap, pedig a lelke dalolt, ujjongott neki is a szerelemnek ezen a
mámoros hajnalán. Vilma a csillogó, harmatos fű között egypár szál mezei
virágot tépett, aztán bementek az állomásra. – Megmerjünk inni egy
csésze teát, itt az étteremben? – Ha van idő?...
A tea ugyan csak színes, meleg víz volt, de friss vaj volt hozzá, s
friss kenyér. A pincér nagyságos asszonynak szólította Vilmát, Bontha
elpirult, a leány azonban elfogulatlanul mosolygott. Aztán beszálltak a
kocsijukba, éppen mikor a brassói vonat beérkezett, amelynek szintén itt
volt csatlakozása az olt-szerdahelyihez.

– Hét órára érünk haza. Nem akar addig aludni egyet? – kérdezte a fiú. –
Azt hiszem, most talán majd csakugyan szundikálok egy kicsit... – Majd
felköltöm Olt-Szerdahely előtt... A peron megélénkült, s az éjjeli
utazástól fáradt,
félig kialudt arcú emberek iparkodtak a vonat felé.

*– Erre, erre. Ide gyere, Anna! *
A Bontháék kocsijának az ajtaja megnyílt, és egy pufók arcú, vidékies
öltözetű ember szuszogva igyekezett föl a lépcsőn, egy olcsó
vászontáskával. Zöld tollas kalapban testes asszonyság követte, akinek
olyan szép bajusza volt, hogy akár ki is pödörhette volna. 

– Ez első osztály! – mondta az asszony. – Nem látod, hogy ez első? –
Csak gyere! A másik fele második... Itt is átmehetünk.
Bontha visszahúzódott a folyosóról a betolakodók elől, Vilma azonban,
ahogy meglátta őket, egy meglepett sikolyfélét hallatott.

*– Anna néni! Marci bácsi! – Jézusom, nézd csak! Hiszen ez Vilma... *
Bonthát valami nagyon kellemetlen érzés járta át.

– Kik ezek? Mi ez?
Ennek a két ízléstelen, hangos beszédű, vidéki embernek a megjelenése
egyszerre fölrázta abból az álomból, amelybe olyan jólesett magát
beleélni, hogy ők ketten egymáshoz tartoznak Vilmával; egyedülvalók mind
a ketten, és nincs semmi, ami közéjük férkőzhetnék... Vilma pár szóval
már elmondta a kalandját, és most Bonthához fordult.

– Tessék megengedni, hogy a kísérőmet és pártfogómat bemutassam...
Bontha András... A nagynéném ... – Káringécz Márton – mondta a pufókképű
nyájasan, míg a felesége egy gyanakodó pillantással mérte végig a
fiatalembert, aki most már megint azzal a merev, ellenséges arccal állt
ott, amellyel a pesti pályaudvaron a trafikos köszöntését viszonozta. –
Nagyon köszenjük a szíves gandaskadását... – mondta „Marci bácsi" jó
örményes tájszólással. – Kérem szépen. Tartom szerencsémnek, ha
szolgálatára lehettem őnagyságának... – Ez első osztály – mondta a
bajuszos asszony itt mi nem maradhatunk. Te első osztályon
jöttél?

– Apa első osztályt váltott – felelte Vilma, és bíborszínű lett az arca
–, de menjünk át, ha Anna néni úgy gondolja, a másodikba... Most már,
ahogy ránézett Bonthára, érezte, hogy ez a rokoni találkozás nagyon
kellemetlen időben tolakodott közéjük. Amilyen utat tettek meg egymás
felé, amíg egyedül voltak, kétszer olyan távol rántotta őket egymástól
az Anna néniék megjelenése. A kezét nyújtotta Bonthának. – Isten vele! –
mondta. – Nagyon köszönöm... – Ó, kérem!...
Ennyi volt az egész. A fiatalember meghajolt, a leány; pedig elment a
rettenetes emberpárral, a szatóccsal meg a feleségével... Mintha az a
hajnali séta, az az átbeszélgetett éjszaka mind csak álom volna. Álom,
amiből nem marad meg semmi... j Bonthát most egyszerre meglepte a
fáradtság. Nem feküdt le, csak megtámasztotta a fejét, és a lassan
döcögő, vonat rázása mellett lehunyva a szemét, megpróbálta;
visszaálmodni az előbbi hangulatot. Már csaknem elszenderedett, mikor
ruhasuhogást hallott, és felpillantva Vilmát látta maga előtt.

– Bocsásson meg, hogy felkeltettem. A kistáskámért jöttem át... Meg
őszintén szólva azért is, mert köszönni akartam magának... – Azt hittem,
hogy szóba sem szabad már állnia velem ... – Ugyan, hogy mondhatja
ezt?... A néni nagyon jó asszony, csak... És most elaludtak mind
a ketten.

*– Bizony isten nem bántam volna, ha nem ma utaznak Olt-Szerdahelyre... *
Megbánta nyomban, amint kimondta, de Vilma nem haragudott meg érte, csak
mosolygott.

*– Legyen inkább hálás, hogy most már nyugodtan alhatik. Isten vele... *
A kezét nyújtotta, kesztyűtlen kezét, és hozzátette:

– És még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt... Sohasem fogom ezt a
napkeltét elfelejteni... 

Azt mondta, „napkeltét", de Bontha érezte, hogy az éjszakára gondol.
Ajkához vonta a leány kezét, az nem húzta vissza, csak azután, mikor
erősen visszaadta a férfi kézszorítását. Aztán hirtelen megfordult, az
ajtóból még egyszer visszanézett, mosolyogva, de Bonthának úgy tűnt fel,
mintha a szeme nedvesebb fényben csillogna, mint máskor. . . Aznap még
egy pillanatra látta Vilmát, mikor a kocsija elrobogott az örmény
családi bárka mellett. Bontha mély tisztelettel köszönt, Vilma
mosolyogva bólintott vissza a kis ülésről, ahol Márton bácsival
szorongott. Amirásné és Káringécz Mártonné azonban méltóságteljes
hidegséggel alig biccentették meg a fejüket. A tapasztalt
polgárasszonyok minden gyanakodása benne volt a tekintetükben, amellyel
a főispán fiának a kocsiját kísérték...

HARMADIK FEJEZET,
melyben egy cipőgyárról esik szó, meg egy pár menyasszonyi cipőről.

Az öreg trafikos, mikor a gyorsvonat elrobogott a leányával, az első
pillanatban nem akarta elhinni, hogy ez valóság. Ilyesmi csak másokkal
szokott történni, nem az emberrel magával. A leányának, pénz nélkül,
tizenhét órás utat kell megtenni. Jegye van. Kettő. Hm. Kettő. Az egyik
mindenesetre kárba vész. Ez baj, de ezen már nem lehet segíteni...
Hanem, hopp!. .. Bontha András a vonaton van... Lehetetlen, hogy egy
ilyen bajba keveredett leányt, akiről tudja is, hogy kicsoda, ki ne
segítsen... Hanem sürgönyözni kellene Amirásnénak, hogy várja Vilmát
vonatnál... Különben nem! Jobb, ha ő most már nem avatkozik bele a
dologba, mert még keresztezni találja a leánya intézkedését.

– Harmincöt korona húsz fillér veszett kárba... – állapította meg
magában Káringécz Tódor – mégpedig a Govrik-féle birtok miatt, mert az
volt az oka, hogy lemaradtam. Ennyivel okvetlenül kevesebbet fogok adni
érte, ha ugyan megveszem... De nem hiszem, hogy megvegyem... Lassan
bandukolt a Teréz körúton, a birtokvásárlás esélyeit latolgatva magában,
és csak mint valami komor háttér, sötétlett át gondolatain a Vilma
sorsán való aggódás. Egyszerre megtorpant. Mire használja fel ezt a
pesti délutánt, amelyhez akarata ellenére jutott hozzá? Kristófékhoz, az
öccséhez nem akart visszamenni, mert, amint a leánya jól sejtette,
restellte az ügyetlenségét, és most hontalanul ődöngött a nagyvárosi
utcán. Az ilyesminek rendesen az a vége, hogy az ember betér egy,
kávéházba. Káringécz Tódor is ezt cselekedte, s mert a nagy izgalomban
megéhezett, habos kávét rendelt, és mialatt azt kanalazta, apai szívét
fájdalmasan járta át a gondolat, hogy vajon „a kicsi Vilmuska" nem fog-e
megéhezni Olt-Szerdahelyig... Még félig sem fogyasztotta el az
uzsonnáját, mikor nevén szólították: – Jó napot, Káringécz úr! Hát maga
itt lumpol Pesten?...
A trafikos felnézett. Csóka Sándor, az olt-szerdahelyi fiatal mérnök
állott előtte. Az öregnek szélesre húzódott az arca az ismerős láttára,
és a kezét nyújtotta. – Nem tudtam, hogy maga is feljött... – szólott. –
Mi járatban van? A mérnök kínálás nélkül leült vele szemközt; leharapta
a szivarja végét, aztán rágyújtott. –

– Ebben a cipőgyári dologban járok... – mondta. – Még most sincs együtt
a szükséges pénz, pedig szeretném az építkezést mielőbb megkezdeni... De
hát nálunk nincs semmi vállalkozó szellem az emberekben... Azért aztán
nem csoda, ha a külföldi ipartermékekre szorulunk. .. Ebben az országban
mindenki csak földbirtokot vesz... Azt is kétszer annyit, mint amekkorát
ki tud fizetni, úgyhogy forgótőkéje nem marad, amivel gazdálkodhatnék
... Nem lesz ebből az országból semmi... – Nono! – vetette közbe
szelíden Káringécz Tódor. Neki is éppen birtokvásárláson járt az esze.
Igaz, hogy ő nem gazdálkodni akart rajta, hanem csak nyerni az újra való
eladással. – Higgye meg, hogy úgy van. Most abban járok, hogy ezt a
cipőgyári tervet bemutassam a kereskedelmi miniszternek, és szubvenciót
eszközöljek ki a gyár részére... 

Csóka tovább beszélt, és Káringécz fokozódó érdeklődéssel hallgatta az
előadását. Közben egy gondolat kezdett motoszkálni az agyában: vajon ez
a lemaradás és a Csókával való véletlen találkozás nem ujjmutatás-e a
Gondviseléstől, hogy birtokvásárlás helyett a heverő tőkéjét inkább a
cipőgyárba fektesse. És eszébe jutott az is, hogy évek óta rengeteg
marha– és juhbőrt szedett össze potom pénzen. Azt milyen jól
értékesíthetné... Most már ő kezdett kérdéseket tenni. A mérnök ceruzát
vett elő, és számokat írt a márványasztalra.

– Háromszázezer korona a berendezés... meg ötszáz, az nyolcszázezer,
ehhez jön még, amit mondtam... Káringécz világért sem nézett volna a
leírt számokra. Az ő agyában is számok sorakoztak számok alá, pontosan
látta a végösszegeket, és törte, osztotta, leszámította és egymáshoz
adta a különböző percenteket. Őt csak az alaptételek érdekelték. –
Mennyi szubvenciót kaphatna a gyár? – kérdezte.
Csóka mondott egy összeget.

– De lehet, hogy többet is... – Szóval, ezt számításon kívül kell
hagyni, mert lehet hogy semmit se kap – felelte az
öreg. – Az a kérdés inkább, hogy milyen forgalomra számít, amit
okvetlenül kell hogy érjen, ha boldogulni akar... Csóka eltette a
ceruzát, és figyelmesen nézte a trafikos

*– Tudja, mit, Káringécz úr! – szólott. – Csináljuk meg ezt az üzletet
ketten... *
Az öreg elmosolyodott.

– Jó volna, ha volna pénzem... De hát énnekem 1e van kötve mindenem...
benne van az üzletben... – Elad egypár részvényt, Káringécz úr... aztán
mindjárt lesz pénze... – Hehe! Ki mondta azt magának, hogy nekem
részvényeim vannak? Mi mindent

pletykáznak az emberről mihelyt nem kér kölcsön mástól, már ráfogják,
hogy persze van...

– De Káringécz úr! Hiszen Olt-Szerdahelyen a legkisebb gyerek is tudja,
hogy maga a város első virilistája.. – Na ja! Mert igazságtalanul nagy
adót vetettek rám... – Hát a Fenyőhegyi fürdőbirtok?.. . – Eladtam. El
kellett adnom... – Mennyit nyert az eladással?... – Az ám! Vesztettem.
Teher volt rajta...
Csóka mosolyogva nézett az öregre. Ismerte a maga emberét; ha olyan
nagyon szabadkozik a föltevés ellen hogy pénze van, akkor akar valamit.
Nem lehetetlen hogy a cipőgyár szeget ütött a fejébe, és lehet, hogy
kinyitja a bugyellárist... Kedvet kell neki csinálni hozzá Nem
feszegette tovább az öreg anyagi ügyeit, hanem visszatért a cipőgyárra.
Húsz percent, száz percent. A tőke ötször megfordul... Piac... Reklám.
Bakancs. Összehordott mindent, amiről azt gondolta, hogy tetszhetik az
öregnek, de mikor a végére ért a mondanivalóinak, az akkor sem árulta el
neki a véleményét. Előkotort azonban a zsebéből egy hihetetlenül kopott
pénztárcát, olyanformát, amilyennel öreg szakácsnék járnak a
vásárcsarnokba, és megkocogtatta a poharat.

– Fizetek – kiáltotta.
Csóka a fogát szívta bosszúságában.

– Mit kínlódom én ezzel a vén uzsorással? Nem akar beleharapni, pedig
csak ő tudná megcsinálni... – Mikor utazik haza, Káringécz úr? –
kérdezte, inkább csak azért, hogy elterelje a beszédet a cipőgyárról.
Káringécz Tódor azonban már üzletfelet látott Csókában, vigyázott tehát
minden szóra, amit kimond előtte, és elvből nem adott határozott
választ. – Alighanem hamarosan. Hát mérnök úr mikor jön? 

*– Holnapután otthon leszek... – Nagyon szép regália médiáim vannak... –
szólt a trafikos. – Félretétetek belőle *
magának, ha akarja... Mennyit? Százat? Csóka székely volt, és szintén
nem szűkölködött minden ravaszság nélkül. Keményen a szemébe nézett az
öregnek.

– Tegyen el legalább kétszázat! – mondta. – Ha dolgozom, sokat szívok...
Pedig most sok lesz a dolgom... – Kétszázat? Jó... hát csak jöjjön be
érte... Fölszedelőzködött, és kezét nyújtotta a fiatalembernek. Közben a
számok csodálatos quadrille-t jártak a fejében, és ez a
cipőgyár-história kezdett neki nagyon tetszeni. Ez a srófos eszű góbé
meg még jobban. – Ha az ember biztosíthatná magának ezt a fiút, hogy nem
dolgozna csak a saját kezére, szép üzlet lenne, amit ajánl – gondolta
magában. Végignézte lopva a fiút, s hogy időt nyerjen még, s feltűnővé
ne váljék, hogy mégsem indul, újra előszedte a pénztárcáját, és az
asztalon hagyott borravalót – a saját négy és a mérnök hat fillérjét –
beváltotta egy nikkel tízfilléresre. Mindez hosszas piszmogással esett
meg, pedig akik látták Káringécz Tódort otthon a trafikjában, tanúk rá,
hogy az öreg gyorsan és fennakadás nélkül tudta kezelni az aprópénzt, a
fogásáról is megismerve, ki micsodás. De most kétszer is megnézett
minden darabot, és közben ilyenformán elmélkedett: – Csinos fiú, ügyes
fiú és szorgalmas. Ha elvenné Vilmát – bizonyos, hogy nem csalna meg, és
az is bizonyos hogy a vagyont is megbecsülné... – Nézze csak, mérnök úr!
– mondta. – Azt a szivart én hazaviszem a lakásomra... Mert ott az
üzletben esetleg meglátja valamelyik másik vevőm, aki aztán megorrol
hogy őt miért nem különböztetem meg hasonlóképpen... Hát oda jöjjön
érte... Csókának megvillant a szeme, de le is sütötte hirtelen. Nem jó
az, ha kiolvashatják belőle, hogy tetszik-e valami vagy nem. Lagymatagon
felelte: – Az bizony jó lesz, köszönöm szépen... Mikor menjek érte? –
Jöhet akármikor... Mert a leányom otthon van rendesen... Mégis a legjobb
ebéd után...

Úgy fél kettőkor... Akkor engem is otthon talál... Hát addig is minden
jót! Ajánlom magamat! Most már aztán ment is, mert úgy vélte, jobb, ha
egyelőre nem beszél többet Csókával. Hadd érjen egy kicsit dolog. Inkább
annak kellene utánajárni. Utána is járt a maga módja szerint, mégpedig
olyanformán, hogy elment egy másik kávéházba, előkérte a cím-, tárt, és
kiírta belőle a cipőgyárakat. Aztán levélpapirost hozatott, és írt az
ügyvédjének, hogy szerezze be számára a listán fölsorolt
részvénytársaságok mérlegét. Mikor ezzel készen volt, még csak hat óra
körül járt az idő, tehát még vacsoráig is volt ideje bőven. Ezt az időt
aztán azzal töltötte, hogy az Erzsébet körúton leült az utcai padra, egy
vakítóan kivilágított cipőáruház előtt, de úgy, hogy szemmel tarthassa
annak a bejáratát. Kezébe fogta az óráját, és néha motyogott magában
valamit, mint aki számol. Én nem vagyok üzletember, sem örmény, tehát
nem tudom pontosan, hogy mit látott ottan, és mit számolt – ő azonban
bizonyosan levont egy s más következtetéseket abból, hogy mennyi idő
alatt hány ember ment be a boltajtón, mert mikor a vasúti kocsiban
elhelyezkedett (– ezúttal a második osztályon –), előkereste zsíros kis
jegyzőkönyvét, és egy babszemnyi ceruzavéggel, amely csak úgy fogott, ha
sűrűn nyálazták, beleírt egynéhány számot. Akkor aztán, mint aki jól
végezte dolgát, megtámasztotta fejét az ülés sarkában, és nem kis
gyönyörűségére a vele utazó háromgyerekes családanyának, harsányan
horkolni kezdett. Másnap délben ért Olt-Szerdahelyre, és mire ócska
hintója a honvédlovakkal befordult a kapun, már értesült a kocsistól a
leánya szerencsés megérkezéséről, a „Márton tekintetes úrék"
hazajöveteléről, és arról is, hogy Amirás-né tekintetes asszony még
tegnap este odaüzent, hogy a kocsis, ha a vasúthoz megy, menjen érte,
mert a kisasszony egyedül érkezik. Vilma a lépcsőn várta. Mosolyogva,
tréfás szemrehányással csóválta a fejét, és mialatt megcsókolta az
öregnek a bozontos ábrázatát, kedveskedve zsörtölt vele:

– Látja, látja! Sohasem hallgat rám... Mondtam, ugye, hogy le fog
maradni!... 

– Jó, jó! Nem volt elég, amit kiálltam? Még veszekedni is akarsz velem?
Mindjárt visszaküldelek az intézetbe... Az ebédnél kettecskén
üldögéltek, és Vilma apróra elmesélte az egész útját. Azaz talán nem is
olyan apróra, mert egypár lényegtelen részletet megemlítetlenül hagyott,
így például a hajnali sétát, meg azt is, hogy az egész úton nem aludt
semmit. Az öreg azonban így is nagyon el volt ragadtatva az András
viselkedésétől, és diadalmasan mondta: – Látod! Nem akartad elhinni
nekem, hogy úr!..
Vilma nevetett: f

*– De most már összebarátkoztam vele, és azt hiszem nagyon jóban
leszünk... *
Káringécz Tódor kérdőleg nézett a leányára.

– Na, azt bajosan hinném... Mert tudod, fiam, ilyen urak nagyon
kedvesek, amíg együtt vannak az emberrel, de később nem is emlékeznek
rá... – Ez nem olyan ember!... – szólt Vilma mosolyogva és lecsukta
álmodozón egy pillanatra a szemét. Az arc rózsás lett, mintha a
hajnalbíbor visszfénye égne rajt – Annyit mindenesetre meg kell tennem –
szólt az apja – hogy elmenjek hozzá megköszönni a szívességét.. Nem
tudod, meddig marad itthon? – Itthon marad végleg! – Végleg? Hát a
hivatala? – Azt mondta, hazajön gazdálkodni... – Úgy? Bizonyosan házasodik.
Vilma fölkapta a fejét.

*– Házasodik? Az lehetetlen. – Már miért volna lehetetlen? Az a világ
sorja. Te férjhez fogsz menni előbb-utóbb... *
Vilma hallgatott egy kicsit. Csak éppen annyit, amennyi arra kellett,
hogy összeszedje magát a meglepetéstől amibe az apja imént mondott
szavai ejtették. Nem! – gondolta. – Az lehetetlen. Andrásnak esze ágában
sincs semmi efféle!

– Most jöttem csak haza – szólt aztán, tréfásra fordítva újra a hangot –
és máris túl akar rajtam adni, édesapa Már készen voltak az ebéddel; az
öreg fölállott, homlokon csókolta a leányát. – Dehogyis akarok! –
mondta. – Sőt! Azt akarom hogy berendezkedj itthon, ahogy jónak látod.
Sarolta nénéd ajánlott ugyan mindenféle terveket, azt is mondta, hogy
nem lehet téged így hazahozni... De hát, gondoltam, az apád háza
egyelőre így is jó lesz neked, te aztán csináltass és vegyél, amit
akarsz. Nénéd, azt hiszem, szeretett volna itten rendelkezni... De
mondtam neki, hogy ezt csak bízzuk rád... Sári parancsolgasson az
urának. Ravaszul mosolygott, és a kezét dörzsölte. Vilma hálásan ölelte
át a nyakát. – Nagyon jól tette, édesapa. Sarolta néni bizonyosan
elcsúfította volna a lakást holmi tarka limlommal, amiért kár kidobni a
pénzt... – Nono!... Azért spórolni nem kell éppen.. . Csak gondold ki,
mit akarsz, aztán majd megvesszük... Ki is lehet festetni talán a házat,
mert itt bizony... Én nyolc éve ebben a két szobában lakom, és cselédem
se volt, csak Zsuzsó... A kocsis csak két éve van itt... Mióta a
fuvarosok úgy megdrágultak, hogy olcsóbb a lótartás... Előkereste a
kalapját, és körülnézett még egyszer a szobában, mintha búcsúznék: –
Egyedül voltam itt nyolc évig. Csendben. Most talán majd vígabb lesz a
ház... Úgy rendezkedj be, ahogy jónak látod... Nekem minden jó, amit te
akarsz... Na, szervusz. Estére visszajövök... Vilma kikísérte az öreget
az utcaajtóig, s mikor az becsukódott a távozó után, ahogy
visszafordulva végignézett a rendetlen, elhanyagolt udvaron, nem tudott
elnyomni egy feltörő, mély sóhajtást. Ez a gazos, sáros udvar, a
vakolatját hullató fal, a sarkából kifordult istállóajtó meg az a
tákolt, rozoga fészer, amelyből a kopott hintó úgy kandikál ki, mint a
koldus aszott karja a rongyos kabát ujjából – bizony ez mind nem vallott
arra, hogy itt a város leggazdagabb 

embere lakik. De nem vallottak erre a szobák sem. Hiába pókhálóztatta le
és szellőztette ki az öreg a leánya hazaérkezése előtt az utcai front
négy szobáját: a sivár lakatlanság fájdalmasan rítt ki minden
szegletből, s a bútorok, mintha hervadó halotti koszorúk lennének, az
enyészet sajátságot illatával töltötték meg a levegőt. Vilma végigjárta
a recsegős padlójú szobákat, aztán hozzáfogott, hogy egy kulcscsomóval,
amit az apja adott^ át neki, sorra nyitogassa a szekrényeket és
asztalfiókokat,; Sárgult fehérnemű, szépen rendbe rakva és kék
selyemszalaggal átkötve sorakozott az egyik szekrény polcain; a másikban
ezüstneműt talált; nehéz karos gyertyatartókat, cifra tálakat és
kancsókat. Selymek és ruhaszövetek; gondosan megóva kerültek elő egy
komódnak a fiókjából, és könnyű csipkeholmik, amelyeknek nem árt az idő
múlása, mert csak növeli az értéküket. .. Elnézegette a sok finom
holmit, s ahogy egyik-másik darabra ráismert gyermekkori emlékeiből,
egyszerre megtalálta a kapcsolatot a néma szobák és az elnémul
fiatalasszony között, akinek a képe mosolyogva nézett 1 rá a vizitszoba
faláról. A lakás hirtelen megtelt a visszaemlékezés nyomán, ezernyi apró
jelenet képével, s egy jóságos arc szelíd tekintete ragyogott át a
megelevenedett gyerekkori élményeken. Vilma elmerülve nézett pár percig
maga elé, s mire újra megmozdult, egy könnycsepp gördült le az arcán,
ajkáról pedig nehéz sóhajtással röppent el a halk szó:

*– Szegény, szegény mama! *
Visszaigazgatta a csipkéket a fiókba, s már éppen be akarta csukni újra,
mikor a keze alatt megzördült valami. Selyempapirosba takart csomag
volt, s amint kibontotta, két pici, fehér atlasztopánka került belőle
napvilágra: az édesanyja menyasszonyi cipője. Meghatottan vette kezébe a
két kis magas sarkú, keskeny jószágot, s ahogy forgatta, vizsgálgatta
őket, megdobbant a szíve, mintha a nyomára akadt volna a titoknak,
amelyre lopva már sokszor gondolt, de amelyről nem merte eddig soha
önmagának sem bevallani, hogy kínzó kérdés alakjában ott él a lelke
mélyén... Most azonban, ott a néma félhomályban, a leeresztett
ablakfüggönyök mögött, úgy érezte, mintha ennek az eldöntésétől függne
az egész élete, és már nem lázadozott szívében a gyermeki tisztelet és
szeretet, amikor azon tűnődött, hogy vajon szerette-e az édesanyja az
édesapját annak idején? Szerelemből, önként lett-e a felesége, vagy csak
a viszonyok kényszerítő súlyának nyomása alatt? Könnyű félcipő volt a
lábán – egy pillanat kellett csak, hogy kicserélje azzal a fehér
atlaszpárral, amelyben az anyja lépett vagy húsz esztendővel ezelőtt az
oltár elé. Pontosan illett a lábára, mintha csak ráöntötték volna.
Végigment a szobán, és megállt az édesanyja arcképe előtt. Miért mondják
őrá, hogy Amirásnéra hasonlít?... Ha megcsinálná azt a frizurát, amit az
anyja viselt, és felöltözne az ő ruháiba, éppen olyan lenne, mint ő
volt. Vajon tudná-e akkor, hogy boldog volt-e az anyja, mikor ezt a
ruhát és cipőt viselte?... .. .Milyen finom, milyen szép, milyen úri
volt! Beillett volna hercegasszonynak is – hogy lehet, hogy egy
egyszerű, vidéki trafikos vette el?

– Nem! Nem! Ó, istenem! Hiszen ő tudja, hogy az apja kitűnő, jóságos,
kedves, okos ember. De volt-e valaha olyan, amilyennek a férfiideált
álmodják a leányok?... Bontha András járt az eszében, és ahogy elnézte
az anyját, valahogy az a különös hallucinációja volt, mintha az ő és
anyja alakja összeolvadna eggyé, és ez a fiatal leány, aki itt most
idegenül, árván üldögél ebben a szomorú lakásban, nem is ő volna, hanem
az anyja, aki Bontha Andrásba szerelmes. Kikereste az íróasztal kulcsát
a csomóból, és fölnyitotta sorba a fiókokat. Porcelán csecsebecsék, apró
limlomok kerültek elő; színházi látcső, legyezők. Levél vagy más írás,
amely világot vethetne a homályba, semmi. Az utolsó fiókot már
reménytelenül húzta ki, ebben azonban egy kis bőrkazettát talált, amit
nem tudott fel nyitni. Pici kulcslyuk volt rajta, de a kulcsok között
megközelítőleg sem lelt olyan kicsit, amely beleillett volna, már azon
gondolkozott, hogy feltöri, mikor véletlenül 

megnyomott rajta egy rejtett rugót, amitől kinyílott. Mohón nyúlt bele,
de nem volt benne más, csak egy fekete, bársony kötésű imakönyv. Vilma
egy kis megszégyenüléssel kezdte lapozgatni könyv sokat forgatott
leveleit, amelyek közül csak néhány szentkép került elő, és egy szál
lepréselt, megsárgult fehér virág. Mirtusz. És ennek a szárára
ragasztva, egy pici kis cédulán aztán volt egy sor írás. Egy dátum és ez
a három szó: „Boldog esküvőm napja..." Boldog esküvőm!... Tehát az
édesanyja megőrizte annak a napnak ezt hervadó emlékét, tanúját a
boldogságának. Milyen jólesett ez a tudat, hogy az édesanyja boldogan
tette a kezét az oltárnál a vőlegénye kezébe, s egyszerre milyen másnak
tűnt fel előtte az öreg trafikos alakja, akit – nem tehetett róla –
eddig mindig egy kis elnézéssel, valami gyöngéd humorral nézett, s
igazán komolyan venni, a lelke mélyén, sohasem tudott. Visszacsukta az
imakönyvet a fiókba, aztán elzárta a menyasszonyi topánkákat is, és most
már egészen más hangulattal nézett végig a szobákon. Bizony, ezek a
bútorok ócskák voltak, anélkül hogy elég régiek lettek volna, és az
egész ház olyan alapos tisztogatásra, tatarozásra és újra való
berendezésre szorult, hogy akár újat is lehetett volna talán építeni
annyi fáradsággal. Sorba kinyitotta az utcai front összes ablakait, hogy
bebocsássa a napsugarakat és a lármát, ami olyan régen száműzve volt
ezekből a szobákból, aztán becsengette a cselédet. A tagbaszakadt
székely asszony csak a harmadik csengetésre jelent meg, és mérsékelt
szolgálatkészséggel állt meg az ajtóban.

– Zsuzsó fiam – mondta Vilma –, ezeket a szobákat rendbe fogjuk hozni.
Legelőbb is takarítsa ki a vendégszobát, mert egyelőre ott fogok
aludni... Az ablakokat is mossa meg mindjárt. – Majd ha elvégeztem a
dolgom, akkor kiseprek. De ablakot ma már nem lehet mosni – felelte
Zsuzsó. – Miért? Csak mossa meg szépen... – Nem mosom ma. Délután nem
szoktam ablakot mosni... – De ha én szeretném... – Csak bízza rám a
kisasszony a házi dolgot. Nyolc évig jó volt, ahogy csináltam,
bizonyosan jó lesz ezentúl is... Azzal sarkon fordult, és kiment a
szobából. Vilma bámulva nézett utána, s az első pillanatban nem tudta
eldönteni, hogy nevessen-e vagy bosszankodjék.

– No, nem baj! – mondta vállat vonva, de hiába akart napirendre térni a
dolog fölött. A képzelt hatalmát féltő cseléd gyűlölete fájt neki, mert
hiszen ő szeretetet hozott ebbe a házba, s azt hitte, nem is fog
egyébbel találkozni. Barátságos, meleg családi otthonról ábrándozott az
intézetben. Olyasmiről, mint a Kristóf bácsiék háza, és ahelyett
megérkezett egy olyan lakásba, ahol még arról sincs, aki gondoskodjék,
hogy hová hajtsa a fejét éjszakára. Azon tűnődött, hogy mihez fogjon
ilyen körülmények között, mikor egyszerre csak hangokat hallott az
ebédlőben. Megindult, hogy fogadja a vendéget, de ebben a pillanatban
már nyílt az ajtó, és Anna néni jelent meg a küszöbön, nyomában pedig a
két legkisebbik, tizenegy-tizenkét éves fia: Bogdán és Simon. Káringécz
Mártonnénak ugyanis öt fia volt, s ezek olyan büszkeséggel töltötték el
anyai szívét, hogy csak a legritkább esetben ment valahová úgy, hogy
legalább mutatóba magával ne vigyen belőlük egyet-kettőt. Vilma nagyon
megörült a jövevényeknek. Megcsókol a pufók képű, fekete szemű két
unokatestvérét, aztán odafordult Anna nénihez: – Hát a többi? Miért nem
tetszett elhozni azokat is – Jaj! Uram őrizz! Elég ezekből egyszerre
ennyi is – mondta Káringéczné. – Na, csak
menjetek szépen játszani az udvarra... Simon! Ne dugd zsebre a kezed…
Hallod!... Hajtsd meg magad szépen. Úgy! Bogdán! Te is! Úgy! Na, most
mehettek... A két fiú sietve oldott kereket. Anna néni pedig leült
ebédlőben a kanapéra. 

– Azért jöttem, fiam – mondta –, hogy segítsek neked egy kicsit az
elrendezkedésben... Kipakoltál már? – Még nem... Délelőtt aludtam egyet,
mert fárad voltam az úttól... – Hiszen a vonaton is alhattál?... Nem
aludtál?.., – Azért mégis fáradt voltam.
Anna néni elkomolyodott. Nyugtalanul nézett szét a szobában, majd a
napernyője nyelét kezdte vizsgálgatni mintha még sohasem látta volna,
míg végre kirobbant belőle az őszinteség.

– Ne vedd zokon, édes fiam – szólott –, ha figyelmeztetlek
egyre-másra... De tudod, ha asszony vendéged jön, az legyen az első,
hogy a kalapját igyekezz vele letétetni ... Különben azt kell higgye,
hogy nem látod szívesen... – Jaj, istenem, Anna néni; bocsásson meg...
Látja! milyen feledékeny vagyok!... Pesten... – Jó, jó, fiam... Ha
apprehendálnék, nem szóltam: volna, hanem továbbmennék tíz perc
múlva...

– Hát akkor tessék ideadni azt a kalapot... – Nem, fiam, köszönöm, csak
hagyd! En sohase teszem le, mert nehezen tudom feltűzni...
azt elvárom, hogy kérjenek rá... Nem is azért mondom, csak
figyelmeztetlek!. .. Hanem azért segítek neked kipakolni... gyere ...'
Valósággal rákényszerítette a húgát, hogy kirakodjon a bőröndjeiből, s
ebben a munkában ő maga olyanformán segédkezett, hogy sorra megvizsgált
minden egyes ruhadarabot, mielőtt Vilma betette a szekrénybe. A
felsőruhákról mindről megkérdezte, hogy ki csinálta, és mibe kerültek.
Az árakat túlzottaknak, az anyagot középminőségűeknek, a színeket és
szabást pedig túl egyszerűnek és öregesnek találta minden darabnál.

– Csupa sötétkék meg szürke meg sötétzöld!... Piros kellene, meg
rózsaszín!... Az való ilyen fiatal leánynak ... – Nyáron fehéret szoktam
hordani... – Az még megjárja... De nem praktikus... Persze, ott az
intézetben nem fejlődhetett ki az
ízlésed... Majd itt beletanulsz. Mert ne hidd ám, hogy itt nem tudnak
öltözködni ! Van itt egypár asszony, aki egyenesen Párizsból hozatja a
ruháit... Vilma megfelelő tisztelettel vette tudomásul, hogy ilyen
előkelő ízlés uralkodik OltSzerdahelyen, és áttért a fehérneműs ládára.
Itt már nem kérdezett Anna néni semmit. Úgy is mint asszony, tehát
született szakértő, és úgy is mint vászonkereskedő hitvese, tehát
szakmabeli, egy pillantással és két tapintással tisztába tudott jönni az
egésszel.

– Hm! Ezt egy kicsit túlzottnak találom egy fiatal leány számára...
Csipkés leibehenek... szalaggal... – Az egyetlen luxusom, néni! – Na
már, fiam, tudod!... Énnekem vászonkereskedő az uram, fele árért kapnám az
ilyesmit, mint más, de mégsem jutott eszembe soha, hogy ilyesmire
költsem a pénzt... Ha ezt meglátja valaki, ha csak a mosóné, hát híredet
viszik... Több egyszerűség, fiam! Szolidság. Ilyen egyszerű ruhák, és
ilyen díszes fehérnemű: nincs ennek semmi értelme!... Vilmának a homloka
is elpirult ugyan a prédikáció alatt, de nem felelt semmit az Anna néni
megbotránkozásaira.

– Na, csak azt mondom én neked, kicsi Vilmám, nagy dolog az egy fiatal
leánynak, anya nélkül eligazodni a világban... Szegény, jó Mari! Ha most
élne, de nagy boldog volna veled!... Emlékszel még rá jól? Vilma
egyszeriben elfelejtette a fehérnemű-affért ezért a beszédért Anna
néninek. Hízelkedve simult a nénjéhez és hálásan megcsókolva a kezét,
úgy kérte: – Beszéljen róla egy kicsit, Anna néni! Úgy szeretnék róla
tudni mindent...
Káringéczné gyöngéden simogatta a maga arcát.

– Mit beszéljek róla, fiam? A jó asszonyokról nem lehet sokat beszélni,
mert azok szerények, és visszavonul tan élnek, úgy, mint én is, látod.
Nemigen történt öve' sem 

semmi különös, akárcsak énvelem! Engem mindi nagyon szeretett szegény,
pedig Sarolta nénéd eleget próbálta, hogy összeveszítsen bennünket.

– Sarolta néni? Miért? – Hát az úgy volt – kezdte Anna néni, és most már
hirtelen kérés nélkül letette fejéről a
kalapot – hogy édesapádnak tulajdonképpen engem kellett volna elvenni.
Az én apám meg a te nagyapád így határozták el annak idején, mert nagyon
jó barátok voltak, szomszédok is, és minket már gyerekkorunkban úgy
neveltek, hogy egymáséi legyünk.

– És aztán hogy, hogy mégis Márton bácsi vette feleségül Anna nénit? –
Az úgy történt, hogy apád, mikor az apja hirtelen; meghalt, átvette az
öregnek az
üzletét a Tatár utcán. Akkoriban még az csak olyan kis szatócsbolt volt,
ahol trafikot is árultak. Vagyon nem volt semmi, és apádnak kellett
gondoskodni a testvéreiről. Kristóf sok pénzbe került, mert jogászkodott
Kolozsvárott. Márton az én apámnál volt, a vászonkereskedésben. Sarolta
meg még otthon volt. Az apád éjjel-nappal dolgozott, és attól kezdve
kevesebbet láttuk egymást, de hiszen köztünk nem is volt semmi, csak
éppen hogy a szüleink úgy határoztak. Sarolta, akinek már akkor is
nagyon furcsa természete volt, egyszer azzal a hírrel lepett meg, hogy
Tódor a Manugián leánynak udvarol. Ez a Manugián a főtrafikos volt.
Gazdag ember volt, és nem volt csak egyetlen gyereke, a te anyád, Mari.
Sarolta nénéd azt hitte, hogy engem meg fog ütni a happáré
elkeseredésemben, és alighanem ezt szerette volna, mert engem akkoriban
nagyon szép leánynak tartottak, ami őt azért bosszantotta, mert neki
csupa pattanás volt az arca.

– Sarolta néninek? Hiszen még most is milyen szép asszony... – Szép,
akinek tetszik... Nekem nem szép. Nem is volt soha. – Igaz, hogy én
nagyon hasonlítok rá? – Te? Ugyan! Egészen olyan vagy, mint az anyád
volt. Egy szeg sincs benned Saroltából...
Vilma megnyugodva vette tudomásul az Anna néni ítéletét, aztán nógatta,
hogy beszéljen tovább.

– Ja, igen! Hát szóval Sarolta jön hozzám a hírrel, hogy Tódor, azt
mondja, Marinak udvarol. No, mondom, akkor jól van! Nincs már semmi baj!
Mert úgy van a dolog, hogy Márton bátyád, aki ugyan nem volt olyan szép
ember, mint Tódor, de sokkal szolidabb volt, mint ő, már akkor ott ült
folyton a szoknyám szélén, és azon jajgatott egyre, hogy mi lesz, ha
Tódor megtudja, hogy mi szeretjük egymást... Vilma tágra nyílt szemmel
nézett a nénjére: – Apa szép ember volt? És nem volt szolid? – Apád?
Hohó! Meghiszem azt! Amíg azt a csúf szakállt nem növesztette, nagyon
csinos
ember volt. Ne volt magas soha, de karcsú volt, és mindig nagyon finoman
öltözködött. Csak egy kicsit szoknyabolond volt. én azt nem szerettem
benne éppen. Márton meg nem nézett soha senkire. Én voltam az első
szerelme. Remélem hogy az utolsó is... Vilma mosolyogva ingatta a fejét:

–Alig tudom elhinni apáról. Hogy megváltozott!, – Márpedig ezt
elhiheted, ha én mondom. Anyád szerelmes volt belé nagyon, de ő is
anyádba. Persze, mik én ezt megtudtam, rögtön megmondtam Mártonnak,
aztán szépszerével kiszedte a bátyjából a titkot. így azt megtartottuk
mindjárt az eljegyzést, és nemsokára rá két esküvőt is, egyszerre…

– Igen. Ezt tudom... És Sarolta néni előbb ott lakott Anna néniéknél. –
Ott! Ott lakott. De nem lehetett vele kibírni. Aztán elkezdett neki
udvarolni Amirás, és
akkor apád magához vette, és kiházasította. Nagyon szép hozományt adott
neki. Nem azért mondom, de igazán megkülönböztette testvérei rovására.
Igaz, hogy Márton se szorult rá, Kristóf is gazdagon házasodott, de apád
az osztozásnál is rá vette a fiúkat, hogy adjanak mindent Saroltának...

jövedelem, ahogy ők kezelik azt a könyvkereskedést. „Majd meghozatom. "
Szép is volna, ha mi is úgy tennénk! Valaki három méter rumburgi vásznat
akarna venni, s azt felelnénk:

– Hát... ha rászorultak Lukács bácsiék!... – szól Vilma békítőleg. –
Rászorultak! Rá hát, mert mamlaszok és ügyetlenek Hiszen úgy nem lehet
egy üzletből 

„Majd meghozatom!" Tessék raktárt tartani!

*– Könyvekkel az másképp van... – Jó, jó. Ezt mondják mindig! Ha egy
boltos tönkre megy, mindig a közönséget okolják. *
És... különben már nem az én dolgom... csak mondhatom, elég pénzt
visznek el apádtól most is... A társalgást Zsuzsó megjelenése szakította
félbe, aki uzsonnára kezdett teríteni. Káringéczné félbeszakította a
családi ügyekről való bizalmas közléseket, aztán mikor Zsuzsó kiment a
terítés után, hogy a kávét behozza, azt kérdezte:

– Ennél a Zsuzsónál nem vettél észre semmit? – Csak annyit, hogy nem
hajlandó szót fogadni. Az előbb kereken megtagadta az
engedelmességet...

*– Hm! Lám! Lám! Gondoltam! És erre mit csináltál? – Semmit. Majd
megmondom apának... *
Anna néni hirtelen megfogta a húga kezét:

– Azt ne! Azt ne tedd a világért se! Akkor véged. Apád nem enged rá
mondani semmit. Egyszer már velem is szembeszállt, és apád neki adott
igazat. Azóta aztán tudom, hogy hányadán vagyok, és aszerint bánok vele.
– Vilma rávetette nagy, barna szemeit a nénjére, és csodálkozva
kérdezte: – Nem értem, néni! Tessék megmagyarázni.
Mielőtt azonban Anna néni felelhetett volna, Zsuzsó belépett a kávéval,
amit nyomon követett a két gyerek, Bogdán és Simon. Anna néni, mikor
meglátta őket, összecsapta a két kezét, rémült sikoltással, Vilma pedig
megdöbbenve ugrott fel. Zsuzsó letette a tálcát az asztalra, és
szemrehányóan mondta:

*– Én szóltam nekik, hogy baj lesz, de énrám nem hallgattak! ... *
A két reményteljes fiatalembert fekete sár borította a füle hegyéig.
Bogdán olyan volt, mintha meghengergőzött volna benne, Simonnak csak a
térdéig ért a sárcsizma, és a két karján a könyökéig. Az arcára már
bizonyosan csak úgy került a kezéről.

*– Mit csináltatok, ti haszontalan betyárok? *
Némi vallatás és a Zsuzsó tanúskodása segítségével az tán kisült a
tényállás, hogy a kanálist helyettesítő folyócskát tisztogatták ki
mindössze, mert eldugult. Ezenközben valami technikai kérdésen
nézeteltérés merült fel köztük és Simon a vita hevében belenyomta
Bogdánt az iszapos pocsolyába. Ami ezután következett, az már rendes
végakkordja volt a Káringécz Mártonné vizitjeinek. Mosdatás vízzel
szappannal, kefével és szóval. Az uzsonna is még az iszapcsata jegyében
fogyasztódott el, utána pedig néni sietve búcsúzott, és hazavonszolta
két félig tisztító gyermekét, hogy, amint útközben tízszer is elmondta,
soha többé ne vigye őket sehová. Vilmának aztán ilyenformán nem sikerült
megtudni, hogy mit akart a nénje Zsuzsóról mondani. Este azonban, mikor
az apja hét órakor hazatért, elintéződött hamarosan az egész cselédügy.

– Na! Hogy állunk a szobákkal? Hol alszol? – kérdezte az öreg. ; – Itt
fogok ágyat vettetni az ebédlődíványon, mert a vendégszoba még nincs
kitakarítva. – Hát miért nem takaríttattad ki? – kérdezte Káringécz. –
Mondtam Zsuzsónak, de nem csinálta meg. Azt hiszem, nemigen szokta meg,
hogy
parancsolgassanak neki. Az öreg szó nélkül megfordult, és a konyha felé
indult.

– Mit akar, apa? – kérdezte Vilma. – Ne tessék neki szólni... – Hadd
csak! – szólt az apja, és visszaintette a leányát az ajtóból.
Kisvártatva bejött, és
elégedetten dörzsölte a kezét.

– Holnap elmegy... Elmegy! Végre!... 

*– Felmondott neki apa? – Fel bizony. Alig vártam már, hogy
felmondhassak, neki... *
Vilma hitetlenül nézett az apjára:

– Nekem pedig Anna néni azt mondta, hogy apa nagyon szereti Zsuzsót, és
nincs rá mód, hogy elbocsássa a háztól... – Hehe! Azt nem mondta Anna
nénéd, hogy még el találom venni Zsuzsót feleségül? Mert már ezt is
elkezdték terjeszteni... Saroltával együtt... – Ó> ugyan!... – Tudod,
fiam, mióta magam vagyok, azóta a nénéid egyebet nem csináltak, csak
folyton
próbálkoztak, hogy hogy ülhetnének be dirigálni ebbe a házba... Hehe! Ez
a Zsuzsó ugyan sokat lopott, de mégsem került nekem annyiba, mintha akár
Anna, akár Sarolta nénéd idetelepedett volna. És főképpen nem szólt bele
a dolgaimba. Nem kutatott a vagyonom után, amivel olyan nagyon
szeretnének tisztába jönni Mártonék is, Lukácsék is... Ha tudták volna,
hogy mim van, nem felelhettem volna nekik soha azt, hogy nincs... Vilma
sajnálkozva csóválta a fejét.

– Akkor meg éppen nem kellett volna így kilökni nyolcévi szolgálat után
ezt a szegény Zsuzsót... – Nana! Azt mondják, a náthával az ember egy
másik betegségtől menekül. .. Azért még senkit sem láttam, aki bánkódott
volna, ha elmúlik róla a nátha... Zsuzsó sértődött ábrázattal tálalta be
a vacsorát, és egész este úgy járt-kelt a házban, mint egy méltóságában
megbántott királynő. Vilma, akármennyire nem akarta is,
lelkiismeret-furdalást érzett miatta, és kedvetlenül mondta: – Nem
örülök egy csöppet sem. Mindjárt első nap megbontom a régi rendet...
Sajnálom, és rosszul esik. – Nohát, ezen igazán ne búsulj. Inkább azt
mondd meg, hogy tudsz-e piketírozni? Mert ha nem tudsz, megtanítalak ...
– Tudok. Kristóf bácsi megtanított...
Káringécz Tódor kártyát szedett elő egy fiókból, aztán szembeült a
leányával a leszedett ebédlőasztal mellett; – Emelj! Elkezdtek játszani,
de a harmadik osztás után Vilmának motoszkálni kezdett a fejében valami,
amit az apja mondott az imént.

– Mondja, apa – kérdezte –, hát Sarolta néniék olyan rosszul állnak
anyagilag? – Ahogy vesszük. Van nekik miből élni, de nincs miből
uraskodni. És engem folyton azzal
gyötörnek, hogy csináljak egy nagy kiadóvállalatot, aminek, persze,
Lukács lenne a feje... Akkor aztán Sarolta nénéd irodalmi szalont
tarthatna... Ő legalább azt hiszi.

ez bosszantja. Ha már ezt nem tudja meggátolni, ő is akarna
ugyanannyit... Főképpen pedig dirigálni akar. Beleszól a világon
mindenbe, és azt hiszi, hogy, mert öt fia van, ő a legokosabb asszony a
világon... Jó lesz, ha nem engeded ők túlságosan a nyakadra ülni... Na,
ossz! Megint játszottak egy partit, akkor azt mondta Vilma:

– És Márton bácsiék? – Azok gazdag emberek, de ott meg az asszony
gondolja, hogy én Saroltát pénzelem, és

– Csakhogy mégis rájuk vagyok utalva meglehetősen mert én magam nem
mehetek sehová. Egy leány egyedül... Káringécz Tódor elkomolyodva nézett
a leánya szemébe. – Haj, haj! Bizony nagy önzés tőlem, hogy itt akarlak
tartani magam mellett... De hát erre vágytam mindig nyolc éven
keresztül. Talán okosabb volna, ha Kristófékhoz mennél, de látod, nekem
senkim sincs, csak te... ha így kártyázunk együtt, ketten, mint szegény
anyáddal annak idején, azt hiszem, hogy talán nekem is van valakim
mégis... Vilma lecsapta a kártyát, és könnyes szemmel ölelte át az
öreget. – Sohase fogom itt hagyni apát. Soha. Soha.
Káringécz Tódor lemondóan legyintett. 

– Dehogyisnem fogsz. Itt fogsz, bizony, hagyni, ha férjhez mégy... De
addig legalább én is hadd örüljek egy kicsit a leányomnak... Mennyid is
volt az imént?... –kérdezte aztán, újra a kártyához nyúlva, hogy
palástolja az elérzékenyedését. Jó sokáig játszottak, mikor az öreg
végre az órára pillantott. – Na, még egy osztás! Aztán ideje, hogy
aludni menjünk, mert már nagyon kezdesz nyerni! Igaz, ni! Hát a
lakásrendezéssel hogy leszünk?.. . – Még nem gondoltam meg egészen, de
alighanem a kőmívesen kell kezdeni, úgy látom...
Káringécz szétnézett a szobában, mintha keresne valamit.

– Nézd csak, ott a kredencen azt a pakkot. Kétszáz darab szivar van
benne. Regália média. Ha egy Csóka nevű fiatal mérnök jönne, olyankor,
mikor én nem vagyok itthon, oda kell neki adni... És tőle mindjárt
tanácsot is kérhetsz, ha valami építészeti dologról volna szó... De ért
az különben mindenhez... Nagyon ügyes ember... – Hogy hívják? – Csóka
Sándor... Kiváló ember! Csak mosolyogj reá szépen, mert megéri... Nem
örmény,
az igaz, de majd olyan kedvemre való, mintha örmény lenne...

– Majd odaadom neki a szivart! – felelte Vilma közömbösen, és komoly
figyelemmel mélyedt a kártyáiba. Mikor azonban vége volt a játéknak,
váratlanul megszólalt: – Bontha Andrást nem látta, apa? – Bonthát? –
kérdezte az öreg meglepetve. – Nem! Nem láttam... Nem láttam Bonthát,
hanem holnap majd elmegyek hozzá... Egy pillanatra habozva állt meg,
mintha még mond vagy kérdezni szeretett volna valamit, de aztán csak
homlokon csókolta a leányát, és bement a hálószobájába. ...Vilma hosszú
évek óta először hajtotta fejét nyugovóra a szülői házban. Az Álom
azonban sokáig váratott magára, míg végre bársonyos ujjaival lefogta a
leány két szemét, ekkor azonban ámulva vette észre, hogy a hosszú,
selymes pillák könnyektől nedvesek. Minthogy jó Álom volt, legelőször is
ezeket a sós cseppeket csókolta le onnan gyöngéd ajkaival, aztán
mindenféle gyönyörű képeket próbált az alvó lelkébe varázsolni.
Holdvilágos tájakat, robogó gyorsvonattal, zúgó erdőket s tajtékos hegyi
folyókat a vasút mentén. De a legszebb az volt, mikor egyszerre aranyos
köd kezdett gomolyogni a virágos rét fölött, s ő ott áll rét közepén,
fehér atlaszcipőben. Egy mély férfihang pedig elragadtatva zengte a fülébe:

– Nézze, nézze! Most kél a nap.

NEGYEDIK FEJEZET,
melyben a hősnő végigmegy a Teleki utcán, és általános feltűnést kelt.

Az orgonabokor megrázkódott az enyhe tavaszi szélben, és kinyitotta
apró, zöld szemeit. Most ébredt hosszú téli álmából, és kíváncsian
nézett körül a ragyogó napfényben, valami sokat azonban nem láthatott,
pedig csupa szem volt minden ága. Nem látott egyebet, csak egy rozzant
fapadot meg sarat és süppedt avart és a derékszögbe futó pudvás
deszkapalánkot, amely egyik oldalon a Tellermann őrnagyék kertjét
takarta el előle, a másik oldalon meg a Bundi hentesmesterékét, ahonnan
ebben a percben vérfagyasztó sivítás hallatszott, nyomban rá kínosan
hörgő röfögés, aztán egy dühös női hang, amely azt kiáltotta:

*– Hová tartod azt a tálat? Hát nem látod, hogy mind a földre folyik a
vére? *
Az orgonabokornak ijedtében összevacogtak az ágai, ahogy a szél ezt a
borzalmas beszédet felé sodorta. Itt gyilkosság történt, itt ölnek!
Felnézett a nyurga jegenyeákácra, amely átláthatott a kerítésen, és
suttogva kérdezte:

– Mi történt odaát?
Az akác azonban még nem ébredt fel, sőt még az öreg körtefa sem. Hiszen
még csak 

április eleje volt, ők pedig tovább szoktak aludni. Az orgonabokornak
nem felelt senki. Meglapulva hallgatózott egy darabig, de már csak
távolodó beszédet hallott, és az is hamarosan eloszlott a kisvárosi
kertek tavaszi csendjében. Sütött a nap, az ég kék volt, és a lombtalan
körtefán egy pinty csipogott. A Bundiék kertjében pedig vígan csörögtek
a szarkák. Hihetőleg a gyilkosság nyomain lakmároztak, azonban az
orgonabokor erre már nem gondolt. Hálatelten nézett fel a felhőtlen
égboltra, és életerőtől duzzadó ágait nyújtóztatva, boldogan mondta:

– Jaj de jó, hogy megint tavasz van! Megint felvehetem a szép zöld
ruhámat, és feldíszíthetem magam illatos, lila virágokkal. A szőke naiva
és a tömzsi naturbursh pedig ideülnek majd megint a padra, és papirosról
olvassák, hogy mit mondjanak egymásnak. Azon fognak veszekedni, hogy
melyik szó után csókolják meg egymást, de ha aztán megegyeztek,
csókolózni fognak majd veszekedés nélkül. Az orgonabokor a nyári színház
kertjében állott; az öltözők ott voltak a közelében. Most, ahogy arra
tekintett, két fiút látott, akik óvatosan közeledtek a színház felől.
Meglapulva, meggörnyedve lopóztak a deszkakerítésül és átkukucskáltak
rajta egy hasadékon. Az egyiknél flóbertpuska volt, a másiknál egy ócska
pisztoly. A szarkák még mindig csörögtek a Bundiék kertjében. – Ez nem
visz odáig! – suttogta izgatottan a pisztolyos fiú. – Lőj te, Imre.
A másik némán bólintott, és felemelte a flóbertet. A lövés elcsattant.
Alig szólva nagyobbat, mint mikor a borvizes üvegnek kirántják a dugóját.

– Megvan! Megvan! – üvöltötte a pisztolyos fiú láz izgalommal, és egy
szempillantás alatt átugrott a kerítésen. A másik kipirult arccal szedte
ki az üres patront a puskából, de egykedvűséget színlelt, és közömbös
mondta: – Azt hiszem, egypár millimétert felfelé visz ez a furulya. – A
feje búbján találtad – szólt a pajtás, visszaérkezve és a padra dobta a
madarat, amely – Mit akarsz, Pali? – Célba lőni.
Imre bólintott, és egy kis papirost keresett elő a zsebéből, amit a
színházi öltözőkül szolgáló deszkabódé egyik fenyőcölöpére erősített
célpontnak, aztán kilépett tíz lépést.

kiszenvedett akkora. Aztán elővette a pisztolyt, és megtöltötte.

– Innen lőj!
Pali felemelte a pisztolyt, és lőtt. A golyó egy arasszal cél fölött a
fenyőláb szélét horzsolta. :

golyó a papírszelet kellős közepében.

– Nem lehet ezzel lőni – szólott bosszúsan. Imre elvette tőle a
pisztolyt. – Dehogyisnem! – mondta. – Csak vigyázni kell! Abban a
pillanatban már benne is volt a – Ejha! – kiáltott Pali. – De
szemtelenül jól lősz! Nem szeretnék veled párbajozni.

Imre mosolygott. Fölényesen, egy csöpp gúnnyal, mint ideálja, gróf
Monte-Cristo, akihez, úgy érezte, nagyon hasonlít ebben a percben.

– Ha az embernek sok dolga van nőkkel, meg kell tanulni a pisztollyal és
karddal bánni... – szólt egyszerűen, és visszaadta Palinak a pisztolyt.
Barátja a rajongó tanítvány bámuló tekintetével nézett rá, mint valami
fennsöbb lényre, amiről ugyan Imre nem vett tudomást, de ami nagyon
jólesett neki. Ez volt a barátságuknak az alapja. A főispán fia
hencegett, és a korcsmáros fia bámulta. – Sok dolgod van nőkkel?... –
kérdezte sóvár érdeklődéssel ...
Imre sóhajtott, és egy kézlegyintés kíséretében csak annyit mondott:

– Barátom!... – Mintha azt akarta volna mondani, hogy nem is lehet
elmondani, mennyi. Ostromolják. – És hát hogy? Beszéld el, hiszen tudod,
hogy én nem szólok...
Leültek a lábakon álló színházi öltözők alá, és Imre pillanatnyi
gondolkozás után megszólalt:

– Ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek, és szavadat adod rá, akkor
elmondok 

neked egypár dolgot, persze, nevek nélkül... Mert fogalmad sincs róla,
hogy a mi köreinkben milyen romlottak a nők... Pali ígért mindent, amit
Imre parancsolt, aztán csillogó szemmel, félig nyílt ajkkal, kipiruló
arccal hallgatta a szerelmes kalandokat, amelyeket az Imre vágyaktól
fűtött fantáziája eléje tárt. Hogy elhitte-e őket csakugyan, vagy csak
tette magát, hogy kedvét ne szegje a mesélőnek, azt bajos lenne
eldönteni. De annyi bizonyos, hogy amíg irigy elismeréssel adózott az
Imre Don Juan-i sikereinek, benne is feltámadt az ambíció, és mert
önmagáról nem mesélhetett semmi hasonlót nyilvánvaló hazugság nélkül, de
hogy teljesen háttérbe azért mégse szoruljon, elmondott egynéhány izgató
szerelmi történetet az unokábátyjáról, aki mérnök Pesten, és fürdik a
mámorban. Imre bizonyos leereszkedő megértéssel bólintott ezekre a
történetekre, s hogy szórakozott tekintete elkalandozott közben,
észrevett a feje fölött, a padlódeszkán egy kerek lyukat.

– Nézd csak, Pali! – mondta megcsillanó szemmel – Azt hiszem, ez éppen
az egyik női öltöző. Pali felnézett, aztán ragyogó arccal fordult
Imréhez. – Csakugyan – mondta. – Ez nagyszerű!
Imre felállott, és benézett a lyukon az üres öltözőbe.

– Pompás! Hát ez pompás! – mondta. – Egészen jól lehet látni... Pláne
este, ha benn világos lesz! De Palinak már eszébe jutott valami: – Csak
az a baj – szólott –, hogy tele fogják aggatni meg teregetni az egészet
pokróccal, hogy a szél be ne fújjon... Itt nem fogunk tudni belesni...
–Pokróccal? – ismételte Imre elkomolyodva. Azt hirtelen megfeledkezve
róla, hogy a nők mennyire elhalmozzák kegyeikkel, hogy már élni sem ér
rá tőlük, őszinte elkeseredéssel hozzátette: – A fene egye meg őket!
Most egyszerre lárma kerekedett az utcán. A színház hosszában vezető
gyalogúton egy kerékpáros ember suhant végig. Az öltözőknél leugrott a
gépről, és nagy kulcscsomót szedett elő a zsebéből, aztán hozzálátott,
hogy felnyissa a bódé ajtaján lógó lakatot. – Megjött a színház! –
mondta Imre. – Gyerünk a kapuba...
A nyári színház telkének utcai frontját a Zöld Galambhoz címzett
kisvendéglő foglalta el, ahol Bitó bácsi, a Pali apja volt a gazda. A
két fiú a konyhában lerakta a fegyvereket és a zsákmányt, aztán kiállott
a kapuba. Hatalmas bútorszállító kocsik dübörögtek végig az öklömnyi
gömbölyű kövekkel kirakott Teleki utcán, s a zajra megteltek a kapuk és
az ablakok kíváncsi arcokkal. Olt-Szerdahely, amelynek művészi igényeit
csak gyéren elégítették ki télen át az állandó színház javára rendezett
hangversenyek és műkedvelő előadások, tavasszal olyan örömmel
köszöntötte mindig az érkező színtársulatot, mint a fészkére visszatérő
fecskét. Még a sovány patikus is kinézett egy pillanatra az ajtaján.
Beleköhögött egyet-kettőt a napfényes délutánba, aztán sóhajtva
visszahúzódott a mérgei közé. A patika mellett, szemben a Zöld
Galambbal, megjelent a bolt ajtajában Schwarzvogel is, és mosolyogva
simogatta végig tekintetével a hatalmas kocsit, amely éppen megállott a
színház előtt. A feje fölött, kovácsoltvas rúdon a cégére lógott: egy
picike koporsó. Schwarzvogel temetkezési vállalkozó volt.

– Tán haldoklik valaki, hogy Schwarzvogel úgy mosolyog! – mondta Imre,
nem mulasztva el jó kisvárosi szokás szerint ismételni a százszor
elmondott viccet, amin Pali kötelességének tartotta nagyot röhögni. A
Zöld Galamb mellett a Tellermann leányok közül három az ablakban
könyökölt. A két idősebbik között egy oroszlánformára nyírt uszkárkutya
dugta ki a fejét, a másik ablakban a legkisebb leány egyedül nézett ki;
időnként hátra-hátrafordult, és hihetőleg a negyedik nővérének mesélte,
hogy mit lát. Az őrnagykisasszonyoknak sötét szemük volt és szalmasárga
hajuk. Égszínkék meg rózsaszín pongyoláikban naphosszat az ablakban
lehetett őket látni, kifestett arccal, cigarettával a szájukban. Az
olt-szerdahelyi diákok képzeletében a meztelen nyakú és meztelen karú,
puha és szokatlan külsejű leányok mint titokzatos démonok szerepeltek, s 

ha valamelyik fiú férfitébolyító hetérákról olvasott a fizikaórán a pad
alatt, fantáziája a bűnös nőt a Tellermann leányokkal kötötte össze
bizonyosan, s az őrnagykisasszonyok omlatag pongyoláinak titkai hozták
bizsergésbe a vérét. Egy kis, szőke bajuszos hadnagy állt az ablak alatt
a gyalogjárón, és időnként egyik lábáról a másikra nehézkedve,
beszélgetett a leányokkal. Néha a kardját próbálta támasztéknak
használni, mert már régóta ácsorgott ott; nyaka is fájt már kissé a
felfelé diskurálástól, mert az őrnagyék ablakai magasan voltak, Imre
mégis némi irigységgel nézett rá, mert régi vágya volt, hogy
megismerkedjék a leányokkal. Palinak a figyelmét a színházi lándzsák
vonták mag egy percre, és ezalatt Imrének sikerült a szőke hadnagy háta
mögött kikezdenie a legkisebbik őrnagykisasszonnyal. A leány két
könyökére támaszkodva szélesre nyomta az arcát kezeivel, s azoknak az
oltalma alatt viszonozta diák szerelmes pillantásait. Pali ijedten lökte
oldalba a barátját, mikor ezt a játékot észrevette:

meg, akkor pedig úgyis számolok egypár alakkal. Elsősorban Pumival, akit
pofon fogok ütni, mihelyst a bizonyítvány a kezemben lesz. Még két
hónapja van hátra. A két fiú társalgása most átterelődött Pumira, a
német tanárra, aki azt mondta egyszer Imrének, hogy szemtelen kölyök.
Amire Imre azt felelte, hogy nem tűri a tanár basáskodását, és követeli,
hogy ezt a kifejezést vonja vissza. Pumi apró kis kopasz ember volt,
elvörösödött a tarkójáig, kiugrott a katedráról, és ráemelte kezét a
diákra...

– Mit csinálsz? Az őrnagy megöl... – Nono! Legfeljebb kihív párbajra.
Lelövöm. Láttad, hogyan lövök!... – Kicsapnak... – Akkor másutt teszem
le az érettségit. Különben csak érettségi után verekszem majd

– Hozzám ne nyúljon, mert megölöm! – ordította akkor Imre, és
halálsápadtan nézett egy pillanatig farkasszemet a tanárral. Ez a
pillanat elég volt Puminak arra, hogy dühe lecsillapodjék, és eszébe
jusson, hogy a fiú, aki csakugyan szemtelenül viselkedett, milyen
mérhetetlen előnyben van mégis vele szemben, mert a főispánnak a fia, ő
pedig csak egy rongyos kis gimnáziumi tanár... Fegyelmi... elmozdítás...
Pumi nem ütötte meg Imrét, s az igazgató, akinek jelentést tett a
dologról, bár leszidta a diákot, négyszemközt súlyos szemrehányást tett
a tanár úrnak, amiért így élére állította a helyzetet. A dolog valahogy
elsimult külsőleg, de az ellenségeskedés tovább folyt Imre és Pumi
között. Pumi azzal bosszulta meg magát, hogy nem adott jeles
osztályzatot a fiúnak, ez pedig, ahol lehetett, borsot tört a Pumi orra
alá, ami nagyban emelte a többi fiú előtt a tekintélyét. Diákok mindig a
tanárok ellen drukkolnak, s Imrét mint hőst, mint bátort ünnepelték a
Pumi ellen folytatott háborúban, mert egynek sem jutott eszébe, hogy a
főispán fia vértezve van, nem járja a golyó – s ha ő is csakolyan
közönséges halandó lenne, mint más, pőrére vetkezett, didergő senki a
tanári önkénnyel szemben, akkor bizony meglapulna ő is, és nem merne
hencegni. Pumi különben, akit becsületes nevén Mager Károlynak hívtak, a
legnépszerűtlenebb tanár volt Olt-Szerdahelyen. A baja onnan eredt, hogy
két centiméterrel alulmaradt a katonamértéken, és termetének apró voltát
nagy, kopasz feje és tömzsi lábai még kirívóbbá tették. Természeti
fogyatékosságán szigorú és méltóságos viselkedésével iparkodott
enyhíteni. Ritkán mosolygott, soha-sem nevetett, és mindig az a gyanú
kínozta, hogy valaki merényletet tervez a tekintélye ellen. Ezt
szimatolta folyton, és emiatt sokszor kijött a sodrából, úgyhogy már
olyankor sem tartotta senki megokoltnak a felháborodását, mikor, mint a
Bontha-ügyben is, az igazság az ő részén volt. Pumit összeférhetetlen,
türelmetlen és izgága kis embernek tartották, de ezek közül a jelzők
közül csak egy fájt neki igazán, az utolsó. – Kis ember. Ha azt mondták
volna rá, hogy kedves, jó, nyugodt kis ember, éppen úgy szenvedett
volna, mint így. Nem bírt beletörődni, hogy a negyedik gimnazistákkal
egy magasságban hordja a fejét, a felsőbb osztályosok pedig ellátnak
fölötte. Uralkodásra vágyó, ambiciózus lélek volt, álmai és vágyai
azonban nem fértek el apró testében; állandó feszítették ezt a kis
hüvelyt, úgyhogy igazán nem csodál hatja senki, ha Pumi lassanként
meggyűlölt mindenkit aki nagyobb volt, mint ő. De hát szerencsére nem
mindenki volt nagyobb, akadt Puminál kisebb ember is: Amirás, 

a könyvkereskedő. Amirás a kis embereknek az ellenkező fajtájához
tartozott, akik szerények, szelídek és csendesek. Talán nem is volt
kisebb Puminál, csak kisebbnek tudta magát mutatni. Pumi elhitte, hogy
kisebb, és barátságába fogadta Amirást. Tévedne azonban, aki azt hinné,
hogy csak az Amirás Lukács termetének apró volta volt az alap, amelyen
ennek a barátságnak a fája kihajtott. Az igazi ok éjszemű volt,
kékesfekete hajjal és puha mozdulatokkal. Kétszer olyan nagy volt, mint
Pumi, Amirás Lukácsné született Káringécz Sarolta volt a neve. Zord és
fenséges megjelenésű asszony volt, modellül' szolgálhatott volna Arménia
szobrához, és Mager Károly úr, mikor tíz évvel e történet kezdete előtt
először lépett be az olt-szerdahelyi könyvesboltba, úgy érezte, hogy
megtalálta a nőt, akiről álmodott. A részletek nem egészen ismeretesek,
és különböző verziók keringenek Olt-Szerdahelyen az esetről. Némelyek
szerint Pumi addig barátkozott Amirással, amíg a barátság legyőzte
szívében a szerelmet, vagyis a barátja felesége iránt való tisztelet
elnyomta bűnös szenvedélyét. Mások szerint azonban Pumi még most sem
szűnt meg ostromolni a Sarolta asszony szívét pályanyertes és
pályavesztes, de mindig pályatévesztett költeményeivel – azonban tíz év
alatt sem sikerült többet elérnie egy-egy lemondó, melankolikus
mosolynál a szép metszésű ajkakról, amelyek fölött egyre sötétebbé vált
az árnyék, amit nem szeretnék udvariatlanságból bajusznak nevezni... (Mi
volt ez a Káringécz Mártonnééhoz képest!) Nem! Komolyan senki sem
gyanúsította meg Amirásnét Pumival. Hacsak – mondogatták – össze nem
tévesztette véletlenül az urával. Pumi minden szabad idejét ott töltötte
a könyvesboltban. Hogy az idegenek boltossegédnek ne nézzék, a kalapját
állandóan a fején tartotta (– ettől kopaszodott meg idő előtt –), és
folyvást az újdonságokat böngészte. A könyvek azonban mind felvágatlan,
fűzött példányok voltak, amelyek eladásra vagy a kiadóhoz való
visszaküldésre vártak, úgyhogy Pumi sohasem tudott egyet sem
végigolvasni. Mindig ki kellett néhány oldalt hagynia, amelyek felvágás
nélkül hozzáférhetetlenek maradtak. Valószínűleg ez volt az oka, hogy
Pumiban idővel az a meggyőződés vert gyökeret, hogy a modern irodalomban
valami logikátlanság uralkodik, az összefüggés hézagos, és az előadás
kapkodó és értelmetlen... És ettől a nézettől nem volt eltéríthető. A
színházérkezés délutánján, mialatt a két fiú ellene szövögette a
terveket, Pumi ott ácsorgott a boltajtóban, mint rendesen, és a reggeli
zöldségpiac maradványain lakmározó verebeket nézte.

– Mi van a Teleki utcán? – kérdezte egyszerre Amirásné, figyelmessé
válva rá, hogy milyen szokatlanul népes az utca. – A színház jött meg.
Azt nézik. – Ja, úgy?... – szólt Amirásné, visszafordulva a boltba. – El
kellene egyszer menni! – indítványozta – Ha Tell Vilmos-t adnák vagy
Iphigeniá-t... – Inkább valami jó operettbe! – szólt az asszony. – Azt
jobb szeretem.
Egy pillanatig hallgattak, aztán azt mondta Amirásné:

– Megjött a húgom. – Kicsoda? – Káringécz Vilma, Tódornak a leánya. –
Úgy? És meddig marad? – Itt marad állandóan. – Itt fog tanulni? – Nem
fog tanulni. Hiszen már tizennyolc éves. – Ugyan? Tizennyolc? Mikor én
utoljára láttam, egészen kis gyerek volt. Legfeljebb
tízéves...

– Haj, haj! – sóhajtotta Sarolta asszony. – Eltelik idő, kedves tanár
úr! – Nagysádon nem hagy nyomot! – szól Pumi elpirulva aztán az írópult
felé vetett egy
pillantást, ahol a férj dolgozott. De Amirás Lukács már belefásult tíz
év óta a féltékenységbe, és nemigen figyelt rá, hogy Pumi miket mondogat
a feleségének. Az 

asszony azonban nyájas mosollyal fogadta a bókot, és sötét szeme hálásan
siklott végig a Pumi apró termetén. Rövid tekintet volt, mert hiszen a
termet sem volt hosszú, de elég volt arra, hogy egy ötlet szülessék
azalatt az asszony agyában.

*– Bizony – mondta –, Vilma már eladó leány. És aki elveszi, nem jár
vele rosszul. *
Valami melegség árasztotta el egyszerre, és jónak, önfeláldozónak,
nemesnek és igazi kereszténynek érezte magát, mikor elgondolta, hogy az
unokahúgát hozzá fogja adni Magerhoz.

– Más asszony – állapította meg magában – görcsösen udvarlójához... Én
meg tudok öregedni szépen és okosan...

ragaszkodnék

a

régi

– Azt mondják – kezdte csendesen, és mosolyogva nézett Pumira –, hogy
hozzám hasonlít... – Olyan szép? – kérdezte Pumi, és újra elpirult
szégyenlősen. – Kiskorában nem volt szép... – Lukács! – fordult az
asszony Amiráshoz. – Hasonlít hozzám Vilma?
Amirás vállat vont.

*– Hasonlít? Hasonlít! De hát... *
– Mit de hát?

*– A te termeted meg az övé! – Kicsinylőleg legyintett a kezével. *
Sarolta asszonynak, ámbár céljaival nem egyezett ebben a pillanatban,
hogy Vilma rovására dicsérjék, jólesett az ura elismerése Pumi előtt,
aki lemondóan sóhajtott, és oldalról nézett rá...

*– Ha férjhez megy, nagyon szép asszony lesz belőle! – szólt Amirásné
komolyan. *
Pumi nem felelt, de már megértette, hogy mire céloz az asszony.
Átcikázott fején a gondolat, hogy nem is volna rossz, ha elvenné Vilmát:
Az öreg Káringécz bizonyosan ad a leányával tizenkétezer forint apanázst
– gondolta. – Tizenkétezer meg ezernyolcszáz, különben jövőre már
kétezer-száz lesz, az tizennégyezerszáz... Szép jövedelem...

– Vasárnap délután bemutatom magát neki. Ott lesz nálunk. Különben
nemsokára erre fog hazamenni, mert a másik bátyámnál van ebéden.
Bizonyosan bejön ide... – Örvendek – szólt Pumi, és megint elpirult,
mintha tetten érték volna. Restellte, hogy kitalálta az asszony
gondolatát, mert úgy érezte, hogy már ezzel hűtlenséget követett el
tízéves szerelme ellen. Hogy némileg ellensúlyozza a dolgot, belenyúlt a
zsebébe, és kihalászott onnan egy szépen letisztázott költeményt. –
Olvassa el, szólott – a holnaputáni lapban fog kijönni...
A színháznál ezalatt tovább folyt a kirakodás, és az utcán megnövekedett
az érdeklődők száma. Bérkocsin érkezett a direktor, és azonnal eltűnt a
színházudvaron, ahol csakhamar hangos lárma keletkezett, jeléül annak,
hogy megkezdődött az igazgatás. A két fiú kíváncsian kémlelt arrafelé,
de mielőtt még tisztába jöhettek volna a veszekedés okával, mély
csengésű sonor hang szólalt meg a hát mögött.

*– Bocsánatot esdek alázatosan! Ugyebár ez legyen színház, uraim?... *
Ahogy visszafordultak, borotvált arcú, vékony ember állott előttük,
cilinderrel a fején. Kínosan ki volt vasalva, fehér kesztyűt viselt, és
ujjai ezüstgombos kis fekete pálcával motolláztak. Olt-szerdahelyi
fogalmak szerint minden képzeletet meghaladóan elegáns volt.

fiú alig bírta elrebegni nevét boldog zavarában, hogy a híres művész
szóba velük. A színészt azonban nem lepte meg a hatás, azonnal fesztelen
társalgásba kezdett.

– Igenis – felelt Pali. – Ez a színház... – Sármány vagyok! – mondta az
idegen, és önérzetes mosollyal nyújtotta a kezét. A két

– Kínos utunk volt... – kezdte. – Túlzsúfolt vonat.. Tutti dráma és
operett együtt... Aztán az állomáson kevés volt a kocsi... Én az
Apaffyban szálltam meg… most onnan jövök. Ki ez a három citromhajú
angyal – A Tellermann őrnagy leányai. 

*– Tehát hadsereg! Gyalogos, látom a hadnagyról. Van szerencsém, hadnagy
úr! *
Barátságosan köszönt az ablak alatt ácsorgó hadnagynak, utána komoly
tisztelettel a három hölgynek, akik e kis meglepetéssel viszonozták. A
legkisebbik rögtön tűnt az ablakból, a másik kettő összesúgott az
uszkárkutya feje fölött, aztán csendesen kuncogni kezdett. A hadnagy
ellenségesen nézte végig a színészt, és közelebb lépett az ablak alá.
Olyasmit érzett, hogy a hölgyek az ő védelmére szorulnak. Sármány
azonban már végzett velük, és ismét a fiúkhoz fordult:

– Szép delnők! – szólt elismeréssel. – Imádom a pongyolás nőket ebéd
után. Mámort lehelnek, és púderízűek. A púder pedig! Ah, a púder íze! Ti
szerelmesek vagytok netán e három gráciába? – Á! Dehogy! – felelt Imre.
– Hiszen ezek nem is járnak sehová... – Színházba eljönnek majd. Ha én
énekelek, fogadok, hogy el fognak jönni... Majd
meglátjátok... Ha én egyszer megeresztem... „Bejártam kétszer a
világot..." A fiúk elragadtatva bólintottak, aztán jelentőségteljesen
néztek össze. Az utca túlsó oldalán, a patika mellett most kinyílt a
Komlósi Somáék ablaka, és az asszony meg a leánya egy-egy díványpárnára
könyökölve, szintén kihajoltak. Komlósi akkor lépett ki a kapun, s
mielőtt elindult a Minorita tér felé, még egyszer visszaintett a
feleségének meg a leányának.

– Ki ez? – kérdezte Sármány. – Egy zsidó ügyvéd. Komlósi. – Úgy? Itt
kevés a zsidó, ugye? – Még mindig több, mint kellene! – felelt Imre, de
aztán, hogy Sármányra nézett, valami
zavart sejtés szállta meg, és hozzátette:

– Ámbár különbek az örményeknél. És azért is vannak kevesen, mert az
örmények közt nem tudnak megélni... Sármány figyelmesen nézte
Komlósiékat: – Ezek bizonyosan nagy színházbarátok... Szegények! Hogy
belém fognak ezek is szeretni... Hát ez mi? Beszélő és alvó baba?
Hoffmann meséi? Ki ez? Bébékalapos, nagy darab, szőke leány ment el a
Komlósiék ablaka alatt, akinek az arca pont olyan volt, mint a kirakatok
játékbabáinak. Egy barna képű fiatalember kísérte. – Ez Till Baba –
felelte Imre. – Till Olivérnak, a mértantanárnak a leánya... őbelé
szerelmes a városban mindenki... Aki kíséri, az Belcsúg, a takaréknál
van. A leány most rájuk nézett, pici szájában két kis egérfog villant
meg, s az arcán két gödröcske. Ez mosolygás volt, ámbár a szeme meg se
rebbent. Imre meg Pali átköszöntek, hangos szóval: – Kezét csókolom.
Till Baba arcáról eltűnt a mosoly, és kurtán megbiccentette a fejét,
aztán sajátságos apró lépéseivel tovább tipegett. Belcsúg egy könnyű
„szervuszt" vetett oda a fiúknak. Ebben a pillanatban karcsú leány tűnt
fel az utcának azon az oldalán, ahol a fiúk állottak. Egyedül volt,
egyenesen feléjük tartott. Sötétszürke kosztüm volt rajta, és
háromszegletes fekete kalap. Biztos lépésekkel, öntudatos komolysággal
haladt a Minorita tér felé, és úgy látszott, csöppet sem zavarta, hogy
minden szem őt nézi. Mert őt nézte mindenki, annyira szép, érdekes és
idegenszerű volt az egész megjelenése. Őt nézte Komlósi, megállva az
utca túlsó oldalán, és patikus, aki újra megjelent a boltajtóban, őt néz
Schwarzvogel, és őt nézte Komlósiné meg a leánya, nézték a színházi
munkások, valamint a Teleki utca összes lakói, akik a színházérkezés
örömére gyűltek ki az utcaajtók elé meg az ablakokba. És őt nézte Till
Baba is, fitos orrú babaarcának ijedt megdöbbenésével, megállva és
utánafordulva az idegen vetélytársnak.

– Tudja, ki ez? – kérdezte Belcsúgtól, aki természetesen szintén a
szürke kosztümös leányt nézte. Belcsúg László csendesen ingatta a fejét.
Meglehetősen kevés beszédű ember volt 

különben is, de most azért sem szólt, mert attól félt, hogy az a tündéri
jelenség, mert annak találta, el talál tűnni, ha megszólal.

– Nem tudja? Hát ez a híres Káringécz Vilma! A maga gyerekkori
játszótársa, akit mindig emleget... Nem ilyennek képzelte, ugye?...
Olyan, mint egy varrónő... A fiatalember most sem felelt. A Baba szavait
talán nem is hallotta, mióta az kimondta a Vilma nevét, vagy ha
hallotta, nem tartotta érdemesnek, hogy feleljen. Nem. Csakugyan nem
ilyennek képzelte, őelőtte még mindig a tízéves kisleány arca lebegett,
és most megbűvölten nézte, nézte ezt az egyszerűségében is káprázatos
jelenséget. Észre se vette, hogy Till Baba már továbbindult, csak mikor
rászólt: – Ugyan, jöjjön már!... Mit néz rajta?
Belcsúg megfordult.

– Pardon! – szólott, és megindult a leány mellett, de azért hátranézett
még vagy kétszer, amíg csak a Vilma alakja el nem tűnt a bútorszállító
kocsik mögött. Mikor Vilma elhaladt a Tellermannék ablaka alatt; a
hadnagy udvariasan félreállt az útjából, az őrnagykisasszonyok pedig
abbahagyták a beszédet, és fél testtel kihajolva néztek utána. A
negyedik leány is az ablakhoz sietett, fél kezében egy fésűt, a másikban
kibontott haját tartva, és éppen akkor pillantotta meg a feltűnő
idegent, mikor az a két fiúhoz és a színészhez ért. Sármány levette a
cilinderét: – Kezét csókolom! – szólott hangosan.
A leány kurta főhajtással fogadta a köszöntést; selymes pillái alól
csodálkozó tekintetet vetve a színészre.

– Ki volt ez? – kérdezte Imre Sármánytól, aki táguló orrcimpákkal szívta
be a finom illatot, amely a leány nyomában még ott úszott a levegőben. –
Muguet, eau de Cologne Russe-szel vegyítve – szólt a színész. – Ez egy
finom nő!
Pali nem értette, mit mondott, és azt kérdezte:

Vilma. Tegnap reggel érkezett haza... A főpincér mondta az Apaffyban.

– Színésznő? – Szó sincs róla. Hát ti nem ismeritek? – Nem! – felelt
Imre. – Hiszen nem idevaló. – Nem való ide, az igaz, de idevaló! –
mondta Sármány. – Úgy hívják, hogy Káringécz – A trafikosnak a leánya! –
kapott észbe Imre. – Hát persze! Most jött haza Pestről. – Úgy van! –
szólt a színész. – Ott nevelkedett, és valóban a dohánykülönlegességek

árából... Imre megcsóválta fejét:

– Szép leány, azt meg kell adni – mondta. – Most már értem az egészet. –
Mit? – kérdezte Pali. – A bátyám együtt utazott vele Pestről idáig.
Kettősben. Mert az öreg Káringécz lemaradt
a vonatról… Hm... Ha én kerülnék egyszer így össze vele...

*– És? És? – kérdezte mohón Sármány. – Kaland? történt?... *
Imre jelentőségteljesen nevetett.

*– Én nem tudom, a bátyám pedig gentleman, aki nem beszél... De, ahogy
én ismerem... *
Sármánynak felragyogott az arca, és kinyújtott mutat ujjával megbökte az
Imre bordáját.

*– Betyár! Te kis betyár! Hehehe... *
A Tellermann leányok is összesúgtak ezalatt a Vilma háta mögött, és ők
meg a hadnagytól kérdezték: – Ki ez?... A hadnagy azonban nem hallotta a
kérdést, mert a gyalogjáró szélén állott, és még mindig a leány után
nézett.

*– Hadnagy úr! – szólt hangosabban az egyik leány – Mondja, ki ez?
Színésznő? *
A hadnagy felhúzta a vállát, aztán megint csak a távozó tüneményt bámulta.

– Küssz die Hände meine Damen! – mondta aztán szalutálva, és Vilma után
akart indulni. A Tellermann leányok azonban már megérezték az ellenség
térhódítását, és ellentámadást 

indítottak.

*– Ne siessen még! – szólt a legkisebbik. – Inkább jöjjön be egy kicsit
diskurálni. *
Az ablakvizit ugyan már másfél óra óta tartott, tehát sietségnek igazán
nem volt nevezhető, ha a hadnagy úr menni készült, ezt a meghívást
azonban mégsem utasíthatta vissza. Még egy pillantást vetett tehát az
érdekes ismeretlen után, aztán hóna alá csapta a kardját, és benyitott
az őrnagyék kapuján. A Komlósi Soma leánya körülbelül ugyanakkor azt
mondta az anyjának:

– Az én fekete kalapomat is át lehetne így alakítani. Látja, mama, hogy
ez a divat; de én még egy plörőzt is szeretnék rá. Sármányt az igazgató
beszólította az utcáról, Imre pedig búcsút vett Bitó Palitól, és
megindult a Minorita tér felé, Vilma után. Amit az imént mondott a
leányról a bátyjával kapcsolatban, abból ő maga nem hitt semmit, csak
azért beszélt így, mert vérében volt a feltűnési viszketeg. Ez hajtotta
most is Vilma után, szeretett volna csatlakozni hozzá, hogy ő is részese
legyen az általános érdeklődésnek, amely a leányt a városon végigkíséri.
Úgy vélte, hogy a hálából, amivel Káringéczék Andrásnak tartoznak, őt,
az András testvéröccsét is megilleti egy adag, s ezt elegendő alapnak
hitte a megismerkedésre. Éppen a bemutatkozásnak valami szellemesen
eredeti módján törte a fejét, mikor Vilmát a Bándy ház előtt
megállította – András. András nem beszélt Vilmával azóta, hogy a vonaton
elbúcsúzott tőle, és most mind a ketten szemmel láthatólag megörültek
egymásnak. Imre meggyorsította a lépéseit, most már volt, aki bemutassa.
Ebben a percben azonban egy cingár fiatalember áll el az útját: –
Szervusz, Imre – szólt vékony cérnahangon. – Ki a hölgy, akivel a bátyád
beszél?
Kerekes volt, a vármegyei aljegyző. Túl magas gallért viselt, és
szélesre kötött esarpot; tömpe orrán aranykeretű cvikker csillogott,
hegyesre pödört, szőke bajusza azonban, ez a férfias dísz, lerítt
leányosan rózsás arcáról, és sehogy sem illett kappanhangjához sem. Imre
sietve felelt neki:

*– Káringécz Vilma. A trafikosnak a leánya... *
Kerekesnek lepittyedt az ajka:

– Úgy? – mondta. – És András megáll vele diskurálni az utcán? Azt
hittem, valami előkelő dáma, abból, hogy bátyád beszél vele, és erre
kisül, hogy a trafikos leánya. Különös!... Imrével nagyot fordult a
világ. Most már ő is más szemmel kezdte nézni Vilmát, és elpirult a
bátyja tapintatlansága miatt. Hogy is tehet ilyet András? Úgy viselkedik
az örmény bugris leányával, mintha az is a társasághoz tartoznék... Mit
fognak róla mondani? – András csakugyan furcsa az ilyen dolgokban!...
Azt hiszem, tetszik neki ez a leány, és egyébre nem gondol.. – szólt
Imre mentegetőzve. Kerekes fölhúzta a szemöldökét a homloka közepére: –
Na ja! De erre figyelmeztetni kell, kérlek... Ezt meg kell neki
mondani... Szervusz!
Otthagyta Imrét, aki most már szintén legjobban szeretett volna
visszafordulni, hogy elkerülje a Vilmával v megismerkedést, de már késő
volt, mert András meglátta, és intett neki messziről, sőt felé fordult
Vilma is – nyilván az András figyelmeztetésére. Jó képet kellett vágni a
dologhoz, és noha egy csepp kedve sem volt hozzá, úgy kellett tenni,
mintha örülne a szerencsének.

– Ez az öcsém, akiről beszéltem magának – szólt András, mikor Imre
meghajtotta magát a leány előtt. Vilma odanyújtotta keskeny kezét a
fiúnak: – Ha mindaz igaz, amit a bátyja beszélt magáról, – mondta
mosolyogva –, akkor jó barátok leszünk… A hangja csodálatosan lágy volt
és behízelgő. És Imre, ahogy most szemtől szembe állott vele, még sokkal
szebbnek találta, mint az imént. Szebbnek és előkelőbbnek. A Kerekes
szavainak a hatása egyszerre semmivé vált a szívében, hiszen finomabb és
úribb lényt még nem is látott, mint ez a trafikosleány. Trafikosleány!
Nevetséges! Mert az apjának egy jól jövedelmező trafiküzlete van? Düh
fogta el erre a gondolatra Kerekes ellen, akinek az arisztokratáskodása
különben is furcsa 

volt kissé, mert hiszen mindenki tudta róla, hogy ö maga egy szegény
lutheránus tanítónak a fia Dunántúlról. A könnyen befolyásolható fiú,
aki mindig annak a pártján volt, akivel éppen beszélt, meghajolt, és azt
felelte:

– Nagyon jó barátok, mert én még sokkal különb vagyok, mint amilyennek a
bátyám ismer... Nevetve mondta ezt, egy kis öngúnnyal, ami elvette a
beszédnek minden dicsekedő ízét. Vilma mosolygott, és megindult a két
fiú közt a Minorita tér felé. Az úton Imre fecsegett folyton. Elmondta a
színházérkezés részleteit, és megemlékezett Sármányról, aki szemmel
láthatólag imponált neki. – Az volt az, aki nekem köszönt? – kérdezte
Vilma. komikus figura... – Majd a szeme közé nevettem, olyan – Igen! –
felelt Imre, egyszerre megkapva a humoros nézőpontot a Sármány
megítélésére. – Egy kicsit el volt ragadtatva a saját nagyságától, és
azt hiszi magáról, hogy ellenállhatatlan... András keveset beszélt, csak
lopva nézett egyszer-egyszer Vilmára. Most másnak látta, mint tegnap a
vasúton, s az öccse miatt nem volt rá alkalma, hogy a beszélgetésnek
bizalmasabb fordulatot adva, visszatérhessen vele arra a hangra, amelyen
olyan jól meg tudták egymást érteni Mikor azonban a szeme végre újra
találkozott a leányéval egy pillanatra csak, akkor ráismert egyszerre
arra a Vilmára, az igazira, akit a kelő nap fényében fedezett föl, akit
azóta – anélkül hogy ennek öntudatára ébredt volna még – nem tudott
elfeledni egy percre sem. De hirtelen – mi volt ez? Valaki elment
mellettük. Sietve, feltűnő hosszú lépé sekkel. Elhagyta őket anélkül,
hogy hátranézett volna, d aztán megállt, megfordult, és szembe jött
rájuk. Mikor közelükbe ért, mélyen levette a kalapját; barna arca
sárgásra sápadt, és tekintetével majd elnyelte Vilmát. Még egypár lépést
tettek, akkor Vilma egyszerre elhallgatott, és megállt. – Ki volt ez? –
kérdezte Andrástól. És minden illeme szabály ellenére visszafordult. –
Ez Belcsúg László! – felelt András helyett az öccse.
Vilmának az öröm pírja öntötte el az arcát.

– Csakugyan! – mondta vidáman, és kezével intett köszöntést a
fiatalembernek, aki már vagy ötven lépésre volt tőlük, de ő is éppen
akkor nézett vissza. – Alig ismerten meg – tette aztán hozzá,
visszafordulva –, pedig nagyon jóban voltunk gyerekkoromban. Hogy
megváltozott… Kedves, jó Belcsúg Laci!... Mosolyogva nézett maga elé,
mint akiben régi szép órák emléke kél életre, s András, ahogy ránézett,
új érezte, mintha a torkát szorítaná valaki, a szíve pedig rémülten
kezdett kalapálni. Dühös féltékenység száguldott át az erein, és kissé
szárazon kérdezte: – Érte menjek talán, és idehívjam?
Vilma azonban nem vette észre a kérdés mélyén meglapuló szemrehányást,
és elfogulatlanul felelt:

– Ó, dehogy! Úgyis találkozom majd vele a napokban... Márton bácsiékhoz
sokat jár, hiszen Anna néninek rokona... András számítani kezdte magában
az éveket. Mikor Vilma elkerült Olt-Szerdahelyről, még egészen gyerek
volt. A tízéves gyerekleány érzéseire féltékeny? Vagy azt a mosolyt és
azt az örömet irigyli attól a fiútól, amit megjelenése a Vilma arcára
varázsolt? – Hiszen nem vagyok szerelmes! – mondta magában, mialatt
továbbmentek. – Nem vagyok szerelmes! Eszem ágában sincs. Az Amirás-bolt
ajtaja tárva volt, Pumi az ajtófélfának támasztotta kis termetét,
Sarolta asszony beljebb egy széken ült. – Hát ez vajon kicsoda a két
Bontha fiúval? – kérdezte Pumi.
Amirásné balsejtelmekkel állott föl a székéről, és kinézett az utcára.

– Nna! – mondta. – Tessék! Ez Vilma, a húgom... De hogy kerül ez megint
össze Bontha 

Andrással? Amirás maga is odafurakodott az ajtóba, s amikor Vilma és a
két fiú barátságosan köszöntek, ő volt az egyetlen, aki a főispánfiúkat
alázatosan, a húgát pedig szeretettel üdvözölte. Amirásné alig hajtotta
meg a fejét, Pumi pedig mélyen levette ugyan a kalapját, de a levegőbe
nézett, és olyan arcot csinált, mint aki meg van sértve.

– Szép lány, szép lány! – szólt Amirás, mikor Vilmáék elhaladtak, de
Sarolta asszony nem felelt, és Pumi is hallgatott. Amirás visszament az
írópulthoz, és csak akkor mondott az asszony annyit: – Az apjának fogom
megmondani, hogy erről tiltsa le... A főispán fiai nem magunkfajta
egyszerű embereknek való társaság. Pumi – isten tudja, miért! – azt
képzelte, hogy Imre megint csak az ő bosszantására tört, mikor Vilmához
szegődött. Nagyot nyelt, aztán elfojtott dühvel mondta: – Ez a Bontha
fiú pedig jól tenne, ha nem sétálgatna annyit, hanem készülne az
érettségire. Nagyon gyenge németből. Igazán nagyon gyenge...

ÖTÖDIK FEJEZET,
melyben trombitaszó mellett a múltak árnyai kísértenek melyben továbbá a
hős az új ideál oldalán a réginek még köszönni is elfelejt.

A főispánék nem laktak a megyeházán. Bontha Gábor, az András apja, mikor
ötévi képviselősködés után hazakerült a megyéje élére, a hivatalos
lakást átengedte az alispánnak, ő maga meg visszaköltözött a saját
házába, a Szent János utcán, amit még a nagyapja építtetett.
Magasföldszintes, tágas ház volt, sok szobával és óriási udvarral. Ha
valaki belépett a kapun, egy csomó baromfi rebbent szét mindig, s ezek
aztán éktelen hangon kotkodácsolva, gágogva, hápogva menekültek
tyúkólba, istállóba, mindenféle jelzőkészüléknél biztosabban adva tudtul
a házigazdának, hogy vendég érkezett. Az oszlopos tornácú hosszú épület
végében léckerítés választotta ketté keresztben az udvart; a hátsó rész
volt a kert, amely konyhaveteményekkel meg gyümölcsfákkal volt tele,
csak a hatalmas diófa körül tarkállott néhány virágágy meg egy pár
rózsatő, és ezek között állott egy asztal meg két keményfa lóca. Az
egyik lócán hosszan elnyúlva feküdt, a hazaérkezése után harmadnapon,
András. A feje alá egy fűzött könyv tett támasztékul, feje fölött pedig,
a rügyező diófa még ritkás ágai között kéklő égbolton, fehér felhők
úsztak nyugat felé. Az Olt-parti füzesből álmosítón hangzott föl hozzá a
trombitaszó, a szeme előtt pedig apró tavaszi bogárkák raja járt
bolondos táncot. A kemény pad nyomta a hátát, nyomta a derekát.
Kényelmetlen helyzetéből mozdulni szeretett volna, de valami fásult
energiátlanság nem engedte, hogy fölkeljen. Behunyta a szemét, és
hallgatta a trombitaszót. Az egyhangú, se nem közeledő, se nem távolodó
bakamars, amely éppen úgy hangzott ebben a kertben most is, mint
gyermekkorában, visszavitte elmúlt éveken át abba az időbe, mikor még
csupa hit és bizakodás volt fiatal lelkének minden dobbanása. Ó, milyen
más volt még akkor minden, a méhzümmögéses csöndes nyári délutánokon,
amikor órákig üldögélt ezen a helyen rajzolgatva és festegetve, míg
lelkében egyre mélyebb gyökereket bocsátott a dédelgetett ábránd, hogy
festő lesz. Éveken át szövögette ezt az álmot, lázas gyönyörűséggel,
anélkül hogy pillanatra fölmerült volna lelkében a kétség – míg aztán az
apja alig egy-két mondattal szét nem törte az egészet egy szomorú
negyedórában.

– Csodálom a szerénységedet! – mondta a fiának Bontha Gábor az érettségi
után. – Ezzel a fáradsággal azt is elhatározhattad volna, hogy te leszel
az egyesült Európa császárja. Festő!... Nem tudod te, hogy ahhoz
talentum kell? Isteni szikra! Vagy talán rajztanár akarsz lenni?... Az
érzékeny lelkű fiúnak ennyi elég volt arra, hogy halálos
megszégyenüléssel hajtsa meg fejét a szülei akarata előtt, és eltemetve
„hóbortos, gyerekes ábrándját", beiratkozzék 

jogásznak. Azóta eltelt tíz év. Trattarattatrattatromm... Hogy fújják
lélek nélkül ugyanazt! Mindig ugyanazt! Körbefutó, keskeny gyalogutat
taposnak a katonák a gyepen, és keringve gyakorolják a marsot... Így
keringtek már gyermekkorában, és így fognak keringeni az idők
végtelenségéig, ugyanazt az egyhangú melódiát fujva mindig,
körbe-körbe... A reménytelenség és az unalom zenéje volt ez az András
számára, és azt zümmögte a fülébe, hogy egy kis körben kell keringeni
neki is, egy kis körben, ahonnan nem törhet ki soha az egyenes útra,
amely új tájak és új szépségek között a végtelenbe visz... Dolgozni! Ó,
igen! De hogy, mint a nyomtató lónak, neki se hozhasson változatosságot
és gyönyörűséget más, csak a pihenő?... Boldog, akinek a munkájában
öröme telik, és akinek a lelke a munkáján csügg akkor is, mikor
félbeszakítja. De sivár élet az, amelyben a munka csak lelketlen robot,
és szomorú ember, aki csak olyankor lélegzik föl, mikor a gyűlölt
kötelesség igáját lerázhatja vállairól... András nagyot sóhajtott.
Délelőtt hosszú beszélgetése volt a szüleivel. Az öccséről volt szó,
Imréről. Arról, hogy milyen pályára menjen a fiú, ha leteszi az érettségit.

*– Jogász lesz! – mondta a főispán. – Mi lehetne egyéb? – Amihez kedve
van – felelte András. *
Az apja kissé érdes hangon válaszolt:

*– Kedve! Az élet nem bál, s a munkához kötelességérzés kell, nem kedv. *
Bontháné idegesen szólt bele a társalgásba:

– Végre is úriember, csak nem fog körorvosnak menni vagy gimnáziumi
tanárnak... – Nagyon sokra lehet vinni minden pályán, amihez hajlama és
kedve van az embernek... – Lehetni lehet – mondta a főispán. – Hanem
ahhoz különös szorgalom és képesség kell,
sok minden egyeben kívül...

tűnik ki egyénileg... A segédfogalmazó és a miniszteri tanácsos közt, a
társadalmi pozícióját tekintve, csak korkülönbség van, rangkülönbség
nincs... Bontháné közbeszólt:

– Hát a jogi pályához nem kell? – Ahhoz, hogy nagyon sokra vigye, igen.
De jogi pályán akkor is úr az ember, ha nem

– És ne felejtsd el, hogy az orvos meg a tanár nem lehet kamarás...
hiába vannak meg hozzá az összes ősei, mint nektek... András kicsinylően
legyintett : – Arra Imre éppen olyan keveset ad, mint én... – Eljöhet az
idő – szólt a főispán –, hogy neked is fontos lesz még a kamarásság.
Beleszeretsz egy olyan leányba, akit hozzád se adnak másképp, csak ha
kamarás vagy... András képzeletében hirtelen föltűnt a Vilma arca erre a
szóra. Csak egy villanás volt, mintha egy rövid tekintetet váltott volna
a leánnyal, és vállat vonva felelte:

*– Olyan leányt el se vennék... *
A főispán mosolygott.

– Fiatal koromban én is tele voltam demokratikus eszmékkel, és ma sem
fogok kiállni a piacra, hogy az ellenkezőjét szónokoljam. De később azt
láttam, hogy senki se demokrata annyira, hogy ő maga ne akarjon úr
lenni... Bontháné helyeselve szólt közbe: – Úgy van! És aki úriember, az
maradjon is úriember. .. – Eltértünk a tárgytól – mondta András. – Az
úriember úriember marad, akármi a – Ugyan, ugyan! – vágott közbe a
főispán. – Aki orvosnak megy, azzal a számítással, hogy

foglalkozása. És egy egyetemi professzor vagy egy híres operatőr... 

egyetemi tanár lesz belőle, semmivel sem reálisabb ember annál, aki
birtokot vásárol, mert egy osztálysorsjegy van a zsebében.

– Sohasem lett volna senkiből semmi, ha mindenki így gondolkoznék –
mondta András most már egy kissé hevesen. – Nagy dolgokat csak azon a
pályán produkálhat ember, amihez kedve van. – Már megint a kedv és a
nagy dolgok! Nem kell egyebet akarni, mint más. Dolgozni mindenütt kell,
és hogy mit dolgozik az ember, mindegy egészen. – De mennyire nem
mindegy! – sóhajtott András. – Lárifári! Te is miniszteri hivatalnok
lettél, pedig festő akartál lenni... Szerencsére

idejekorán észre tértél, hála Istennek, nagyon szép karrier előtt állasz...

– Hála Istennek! – ismételte Bontháné, megkopogtatva az asztal lapját
alulról fölfelé, és boldogan mosolygott hogy ilyen kellemes érvvel
sikerül a fia bolondságait meg cáfolni. András összevonta a szemöldökét.
Tudta, hogy fájni fog az öregeknek, amit mondani akar, de érezte, hogy
tovább nem titkolhatja az elhatározását: – Erről is akarok édesapámékkal
beszélni – szólott –, csak az alkalmat vártam... Én otthagytam a
minisztériumot... Mély csönd támadt egy pillanatra. Bonthánénak tágra
nyílt a szeme a megdöbbenéstől, az ura előrehajolt: – Otthagytad? –
kérdezte lassan.
Az asszony összekulcsolta a két kezét, és alig hallható rebegte:

– Jézus Máriám!...
András halkan, de határozottan felelt: – Ott. A főispánon meglátszott,
mennyire küszködik magával, hogy megőrizze a hidegvérét.

– És... miért hagytad ott? – kérdezte rekedten. – Mert nem bírom tovább
a hazugságot! – felelt András, és egyszerre türelmetlenné vált a
hangja. – Tíz év hogy kedvem ellenére és a munkámban való hit nélkül
tanulok és dolgozom. Beláttam, hogy úgysem vihetem így semmire, hát
otthagytam...

*– Szóval, nem akarsz dolgozni! – Dolgozni szeretnék. De aktákat faragni
annyi fizetésért, amennyinél egy szabólegény is *
többet keres... Erre csak a legnagyobb önámítással mondhatja az ember,
hogy dolgozik...

– Jaj, jaj! – sóhajtott Bontháné kétségbeesetten. – Mit fognak rólad
mondani az emberek?... – Azzal igazán nem törődöm. Eleget kínlódtam
álszégyenből. Most már mondjanak, amit akarnak... – És mihez akarsz
fogni? Mert valamit csak akarsz csinálni? – kérdezte a főispán. – Ki
akarok menni Őshalomba gazdálkodni. Az ispán már öreg. Tessék nyugalomba
küldeni...

*– Az ispán helyett? – szörnyedt el az anyja. – Borzasztó!... *
Az öreg Bontha fölállott. Végigsétált a szobán, aztán szeme közé nézett
a fiának:

– A festésen jár az eszed megint, ugye? Valld be! Pedig bolondság, mert
ha volna talentumod, az már kitört volna régen. András nyugodtan nézett
farkasszemet az apjával. – A festéssel – mondta – már régen leszámoltam.
Azt hiszem most már magam is, hogy csakugyan elkéstem... De azt azért
nem értem még most sem, hogy hogy képzeli apám a tehetség kitörését.
Mikor az enyém ki akart törni – visszanyomta, és most is, mert azt
gondolja, hogy talán az akar kitörni újra, azonnal ellene fordul. A
főispán nekikészült a feleletnek, de csak legyintett egyet a kezével, és
elfordult. Körüljárta a szobát szótlanul, aztán visszaült az előbbi
helyére. – Lemondtál már az állásodról? – kérdezte. – Még nem. Egyelőre
csak egy fél évi szabadságot kértem. 

*– Milyen címen? – Megmondtam, hogy ott akarom hagyni a minisztériumot... *
Bonthánénak földerült az arca.

– Hiszen akkor még visszamehetsz... Egy kicsit kipihened magad; elmész
utazni, szórakozni... aztán... fél év hosszú idő... András belevágott: –
Hagyja, édesanyám! Ne is próbáljon visszatéríteni, mert úgyis hiába... –
Hát jó! – mondta az apja. – Ha át akarod venni a gazdaságot, én nem
bánom... Nem
hiszem ugyan, hogy azt is ott ne hagyd, de nem akarom, hogy azt
mondhasd, hogy én álltam az utadba... Elég szomorú ugyan, hogy ide
jutottunk... mert nem erre neveltelek, annyi bizonyos. András éppen
válaszolni akart, mikor Bontháné hirtelen fölsóhajtott:

*– Az már igaz, hogy nem tudom, kire ütöttél. Hogy kitől örökölted ezt
az egzaltáltságot. *
A főispán a felesége felé fordult.

– Nem tudod? – kérdezte élesen. – Hát én majd mondom neked, hogy kitől
örökölte. János bátyádtól örökölte... Bontháné megdöbbenve kapta föl a
fejét. – Jánostól? – rebegte, de a hang a torkán akadt, az ura nagyot
vágott öklével az asztalra. – Igenis, Jánostól! – kiáltotta. – A Bonthák
mind tisztességes, józan, munkás emberek
voltak. A te bátyád csajbókos bolond, aki elment muzsikusnak, elvett egy
kóristánét, és meghalt fiatalon, mert agyonitta magát. Honnan örökölte?
Onnan örökölte! Most már tudod! Orsy Jánostól. Bontháné háromszor is
megpróbálta, hogy közbeszóljon, de nem jutott tovább a méltatlankodó
fejrázásnál. A testvérbátyja mindig érzékeny pontja volt. Leánykorát és
házassága első éveit is megkeserítette az a züllött fiú, aki
szégyenfoltja volt a büszke és előkelő Orsy családnak. András keveset
tudott róla. Annyit mindössze, hogy húszéves korában otthagyta az
egyetemet, színész lett, majd vándortársulatnál karmester, és akkor halt
meg tüdővészben, mikor egy operettje, amely nagy sikerrel került színre
Pesten, meghozhatta volna számára a jólétet, a dicsőséget, sőt talán a
családja bocsánatát is.

– Jánost nem engedem bántani! – süvítette Bontháné, mikor végre szóhoz
jutott. – Ő csak szerencsétlen volt, és beteg. De dolgozott, és ha rám
hallgattak volna... – Jó, jó! Csak állítsd oda a fiad elé követendő
példaképnek... Védelmezd. Dicsérd. Aztán, ha majd ezek is Úgy
házasodnak, mint ő, hát ne csodálkozz... Én már leszámoltam ezzel is,
mert Andrásnál már csak ez van hátra!... De az Orsy-gőg nem tudom,
hogyan fogja elviselni az újabb szégyent. Az indulatok hirtelen támadt
forgószele fölkavarta a lelkek mélyén szunnyadó igazságot, és megmutatta
Andrásnak, hogy milyen mély szakadék tátong közte és azok között, akik
vérség szerint legközelebb állnak hozzá. „... ha majd ezek is úgy
házasodnak, mint ő..." „...Andrásnál már csak ez van hátra..." Másodszor
kelt életre lelkében az apja szavai nyomán a Vilma arca, de most
lealázónak és sértőnek érezte a leányra, hogy az Orsy János házassága
kerülhetne szóba vele kapcsolatban. Véget akart vetni a meddő vitának. –
Azt hiszem – szólott –, hogy mégis túlzás az Orsy János bácsi esetére
hivatkozni. Tudtommal nem álltam be színésznek, és nem akarok
kóristalányt elvenni... Nem folytathatták tovább a beszélgetést, mert
vendég érkezett, a két Szent-Ágnessy grófnő, az anyjukkal. Bontháné
csupa derű és nyájasság lett egy pillanat alatt, a főispán pedig
régimódi udvariaskodással sietett a hölgyek számára a székeket közelebb
tolni. Körben ültek a szalonban; a kanapén, a Bontháné jobbján az öreg
grófné, száraz kis derekát egyenesen tartva, álla alatt megkötött pici
francia kalappal, csipkegalléros fekete ruhában. Egy nemzedéknyit késett
mindössze az öltözködésben, de ennyivel tartozott a konzervatívságának.
Halkan, megszakítás nélkül, színtelenül és szüntelenül beszélt, mintha
valami betanult szöveget mondana. A főispán, mellette a karosszéken,
helyeslő 

bólingatással hallgatta. A háziasszony a fiatalabbik komtesszel beszélt,
aki barna kesztyűs kezében kopott kis retikült szorongatott. Kövérkés,
közönséges arcú leány volt, akit azonban minthogy szeretett jól enni, és
ebből nem is csinált titkot nagyon „eredeti"-nek tartottak
Olt-Szerdahelyen. A nénje nem hasonlított hozzá egy csöppet sem. Pici
volt és vékony, mint egy tanítónőnek az ujja, mikor fenyegetően
fölemeli. Folyton cigarettázott, és szigorúan ítélt elevenek és holtak
fölött. A Bontháné kínálására azonnal rágyújtott, aztán odafordult
Andráshoz.

– Hallom, szép útitársa volt idejövet... Régen ismeri? – Ó, dehogy! Ott
mutatkoztam be a vonaton, mikor az apja lemaradt. Nagyon meg volt
ijedve, és nem volt senki más, csak én...

– Érdekes... Én azt hallottam, hogy az öreg trafikos kérte meg magát,
hogy kísérje le a leányát Szerdahelyre; látták magával beszélni a
pályaudvaron... – Micsoda pletykák! Az öreg Káringécz csakugyan odajött
hozzám köszönni, de ilyesmi esze ágában sem volt senkinek, hiszen úgy
maradt le, hogy indulás előtt leszállt, mert beszélni akart valakivel...
Közben a vonat elindult, ő meg szaladt utána, de, persze, nem érte
utol... Szent-Ágnessy Irén nevetett. – Mindenesetre ügyes leány lehet –
mondta –, és okos...
András nagyot nyelt, hogy valami gorombaságot ne feleljen.

– Nem értem, mit akar mondani a grófnő – szólt hidegen. – Tudja, ha én
vagyok az a leány, velem ilyesmi csak akkor történik, ha akarom... És... –
tette hozzá halkan, de ragyogó szemmel és kipirult arccal – nem állok
jót magamról, hogy nem akartam volna... András meghajtotta magát:

*– Mikor utazik legközelebb valahová, hogy kéznél lehessek?... *
A leány szomorkásán sóhajtott:

– Ó! Maga csak úgy mondja ezt!... Magának már nem hiszek... Nagyon
elkényeztették Pesten... – Túlságosan jó véleménye van rólam, grófnő...
– Téved. A véleményem a lehető legrosszabb magáról... Különösen, mióta...
Elhallgatott, jelentősen. András biztatta:

*– Mióta? Legalább tudjam, mi a bűnöm. *
Tudta jól, hogy miről van szó, de úgy tett, mintha nem is sejtené, mivel
vádolhatják. A leány befészkelte magát a karosszékbe, és egy futó
pillantással meggyőződve róla, hogy senki sem figyel rájuk, a foga közt
beszélt Andráshoz:

– Mondja! Miért nem jött le a megyebálra? Tudja, hogy az utolsó percig
fenntartottam magának a négyesét?... meg a helyet magam mellett a
szupénál?... – De hiszen megírtam, hogy nem jöhetek... Küldtem egy
levelezőlapot... Fontos hivatalos dolgom volt. Az államtitkár nem
engedett el... – Azt tudom, hogy kifogást mindig lehet találni. De ezzel
nem fog megmenekülni... Itt vezekelni kell... András meghajolt. – Szíves
örömest, grófnő!... – Hát már megint grófnő lettem? Elfelejtette?... –
Bocsásson meg, Irénke...
A leány a fejét rázta.

– Nagyon sok a megbocsátani való. És én nem szoktam olyan könnyen
megbocsátani. Magam sem tudom, hogy magával mért teszek kivételt... De
hát, minek tagadjam, elfogult vagyok... Maga nagyon hiányzik nekem, mert
az itteni úrfiakkal nem lehet másról beszélni, csak mulatságról meg
pletykákról... 

András emlékezett rá, hogy Szent-Ágnessy Irént ez a két tárgyon kívül
sohasem hallotta egyébről beszélni, nem értette tehát, hogy mi kifogása
lehet az olt-szerdahelyi fiatalurak ellen. Sőt, arra is emlékezett, hogy
ő sem beszélt még vele másról soha. Mégis, mit tehetett egyebet, tőle
telhető melegséggel mondta:

– Higgye el, Irénke, én is nagyon szeretek magával diskurálni... –
Meddig marad itthon? – Még nem tudom... Egyelőre hosszabb szabadságom
van... – Mi most teniszezni szoktunk minden délután a tornakertben. Ha
nincs okosabb dolga...
András meghajolt.

*– Ott leszek... – felelte gépiesen, és magában azt gondolta: –
Legfeljebb nem megyek el... *
Amikor a vendégeket kikísérték, a kapuban a másik leány odafordult
Andráshoz:

– Mondja, gondoskodott legalább róla, hogy az a trafikosleány meg ne
éhezzék az úton? Azért kérdem, hogy tudjam, érdemes-e magával
megszökni?... A grófné bosszús nevetéssel csóválta a fejét: – De Vica!
Miket beszélsz?...
A főispánnak azonban nagyon tetszett a tréfa:

– Tudja, Éva grófnő, ha valakivel meg akar szökni, csak engem
válasszon... Én sohasem indulok útnak elemózsia nélkül... Mikor a kapu
bezárult Szent-Ágnessyék után, Bontháné mosolyogva fordult Andráshoz: –
Kedves, eredeti egy leány ez a Vica... Olyan természetes ... nem csinál
semmi faksznit... A másik az meg finom és okos... és szép is... Nagyon
szeretem őket... Arról, amit a vendégek érkezése előtt beszéltek, nem
esett szó többet. Csak a főispán mondott még ebéd előtt a fiának annyit:
– A te dolgodon még majd gondolkozunk. Egyelőre, amíg a szabadságod le
nem jár, ne köszönj le. Hátha megunod magad Őshalomban... Különben is
oda addig nem mehetsz ki, amíg a kőmíves el nem készül, mert most
tataroznak... András, ahogy a kerti lócán fekve visszaemlékezett az apja
szavaira, érezte, hogy csak azért akarják vele elodáztatni a lemondást,
hogy meggondolja a dolgot, és visszatérjen a hivatalba. Ugyanott tart,
ahol ezelőtt tíz esztendővel. Azt kívánják tőle, hogy tovább keringjen
és fújja, fújja lélek nélkül azt a szárnyalás nélkül való, keserves
marsot, amelynek talán nincs is dallama, csak ritmusa van, mint a
vonatzakatolásnak. A vonatzakatolás!... Így feküdt hanyatt sokáig, a
vonatzakatolást hallgatva, akkor is, mikor Vilmának jó éjszakát kívánt.
A gondolatok, amelyek akkor a vonaton a csillagfény mellett társul
szegődtek, körülröpködték most is, de éppúgy, mint akkor, újra meg újra
csak Vilmát varázsolták elébe, aki egyetlen szavával fölkeltette
szívében a reményt, hogy útja, amelyről induláskor azt hitte, temetési
menet lesz, új élet felé viszi. Vilma... Káringécz Vilma, az örmény
trafikos leánya. András elmosolyodott. Eszébe jutott az öreg trafikos
alázatos hálálkodása, amikor eljött megköszönni, hogy a leányának
gondját viselte; eszébe jutott Marci bácsi a bajuszos feleségével,
Amirásné, az egész pereputty, amely Vilmát körülvette. – Honnan került
ezek közé ez a finom teremtés? – tűnődött. És, hogy önmagát is ámítsa
vele, tovább fűzte a gondolatot, és azt kérdezte: – Ki fogja ezt a
leányt elvenni? Hol kap ez majd magához való embert, aki meg tudja
becsülni? Aztán hirtelen, mintha egy ki nem alakult gondolatára felelne,
azt mondta magában: – Nem mintha szerelmes volnék belé, csak... És
különben is, az apámék fia nem veheti el a Káringécz trafikos leányát...
Ez lehetetlen... Lehetetlen... Orsy János jutott eszébe, az elzüllött
nagybácsi, és egyszerre megértette, hogy a szülei előtt tulajdonképpen
János bácsi tette tönkre az ő álmainak a hitelét. – Pedig, ha meg nem
hal idő előtt, a végén neki lett volna igaza... Mert tehetséges volt.. . 

Nekem azonban... okosabb lesz szépen eltemetkezni Őshalomban... Egy ló,
egy puska, egy kutya meg egy könyvtár. .. és... Megnézte az óráját, és
egyszerre elfelejtett mi okoskodást. Négy óra volt; tudta, hogy Vilma
ilyenkor szokott Káringécz Mártonékhoz menni a Teleki utcára. Öt perc
múlva már lefelé haladt a dombról, és minden messziről felötlő női ruha
láttára megdobbant a szíve, nem Vilma-e az. A Szent János utca közepén
járhatott, mikor a leányt meglátta a Minorita tér sarkánál.
Meggyorsította a lépteit, és csakhamar utolérte:

*– Kezét csókolom! – Jó napot, Bontha. *
Megindultak egymás mellett, és András egy kis csomag iránt érdeklődött,
a Vilma kezében.

– Adja ide, majd viszem. . . – Nem adom. Alkalmatlan lenne. .. – Azért
nem akarja ideadni, mert félti. Vajon mi lehet benne?
A leány mosolygott:

– Titok. Nem szabad kíváncsiskodni... Mindennapos, léháskodó évődés
kerekedett köztük a kis csomagon, amely végre is Andráshoz került.
Semmiségek voltak, amiket beszéltek, jelentéktelen, százszor elmondott
tréfák, két társasági diskurzushoz szokott ember fecsegése, amelyben a
szavak nem arra valók, hogy kifejezzenek valamit, hanem, hogy a
némaságot ne engedjék beszélni. Mert a némaságban a szemük már elmondott
volna egymásnak mindent, azt is, aminek ők maguk talán még nem is
jutottak tudatára. De aki látta őket együtt, így is utánuk fordult, s az
érdeklődést, amely reménytelenül bóbiskolt az ablakokban, egyszerre
fölrázták a megjelenésükkel. – Nézd csak, hogy udvarol András a
trafikosleánynak! – mondta Bándy Juliska a nénjének. – Ide se néz! Bándy
Olga, aki valamikor jóban volt Andrással, mikor még együtt tanultak
táncolni, keserűen sóhajtott: – Ez a leglelkiismeretlenebb ember a
világon! Képes elvenni ezt a leányt, mert milliói vannak... Engem évekig
bolondított, aztán faképnél hagyott, pedig kikosaraztam érte
mindenkit... És most még csak ide se köszön... András gimnazista korában
csakugyan szívesen kísérgette haza a kurta ruhás kisleányt a jégről meg
a táncórákról, a dolog azonban annyiban maradt, és Olgának sem jutott
eszébe évekig, csak mióta ráért, hogy a múltakon gondolkozzék. Mint
annyi más, ő is egyetlen férfit tett felelőssé, amiért pártában maradt,
s ahogy meglátta Andrást a Vilma oldalán, elkeseredésében maga is hinni
kezdett a mesében, amit az András hűtlenségéről úgyszólván ebben a
percben talált ki. Az idősebbik Bándy kisasszony ebben a percben lett
leányból vénleánnyá. Komlósi Sománé már messziről észrevette Andrásékat
a túlsó oldalon, és hátraszólt a leányának, aki a zongorát verte
gyakorlás ürügye alatt: – A Káringécz leány jön a Bontha fiúval.
Sötétkék van rajta... – Ez megint másik kalap... – mondta a leány az
ablakba lépve. – Úgy látszik, ez a Bontha
udvarol neki.. A Tellermann leányok közül csak kettő volt látható.
András önkéntelenül is benézett a másik, nyitott ablakon ahol a harmadik
leány éppen fésülködött. A privátdiner haptákban állott előtte, és a
tükröt tartotta, közben majd elnyelve szemével a kisasszonyt, aki
egykedvűen húzgálta végig a fésűt a szalmasárga hajtengeren. A száraz,
göthös, pókhasú bakaőrnagy totyakos nadrágjában éppen akkor fordult ki a
kapun.

– Szegény öreg! – mondta András. – Még arra sem telik neki, hogy a négy
anyátlan leánya mellett egy rendes szobaleányt tartson. A komorna
teendőit a privátdiner végzi... Hanem azért hősi nimbusz veszi körül, és
a gyerekek, akik katonák szeretnének lenni, lázba jönnek, ha látják.
Pedig nem egyéb, mint egy cifrán öltözött, rosszul fizetett
kishivatalnok. Vilma bólintott. – De ezt ő nem tudja, és ez a
szerencséje. Az illúziói tartják fenn. Ha rájönne arra, amit maga mond,
egyszerre vége volna, és akkor még a tisztiszolga sem állna a leány 

rendelkezésére...

– Talán jobb lenne – mondta András. – A leányok így abban a hitben
ringatóznak, hogy az apjuk rangja rájuk kiterjed, és katonatiszten alól
szóba sem állnak senkivel. Pedig kauciójuk sincs, és legfeljebb egy
tanító vehetné el őket, vagy egy iparos... Vilma bólintott. – Szegények!
– mondta. – A mesebeli hadnagyot várják, aki maga le tudja tenni a
kauciót. És ha nem mennek férjhez, ezt nem a társadalmi ostoba előítélet
természetes következményének fogják tekinteni, hanem egyéni tragédiának.
.. És ha még csak ők maguk tekintenék annak. De annak fogja látni
mindenki. És ez már több, mint szomorú, ez bosszantó! András szokatlan
ingerültséget sejtett meg a Vilma szavai mögött, és jókora keserűséget.
Meglepetve nézett a leányra: – Nem is tudtam, hogy magát annyira
érdeklik a társadalmi elrendezés problémái... – szólt tréfásan. –
Kénytelenségből – felelt Vilma. – Ha nem érdekelne is, eszembe juttatják
léptennyomon, különösen mióta itthon vagyok. – Hogyhogy? – A magam
sorsával kapcsolatban... – Nem értem – mondta András –, hiszen a maga
helyzete éppen az ellenkező. Maga
ahhoz mehet, akihez akar, hiszen... Elhallgatott, mert érezte, hogy
majdnem tapintatlanságot szalasztott ki a száján. Azt akarta mondani:
„Hiszen maga gazdag, válogathat a kérőkben." Vilma elmosolyodott.
Kitalálta, mit hallgatott el András, és felelt rá.

mindenkiről azt képzeli, hogy csak a vagyonáért szereti... De azért
mégis úgy áll a dolog, hogy a hozományom híre megszédíti az embereket,
és mióta itthon vagyok, már két nagynéném tartott gyöngéd prédikációt
arról, hogy a családom polgári származása mire kötelez. Hogy csak a
magam, a magunk társadalmi osztályából való emberekkel szabad
foglalkoznom. Három nappal ezelőtt még azt hittem, hogy olyan vagyok,
mint akármelyik más úrileány...

– Hogyne! De éppen ez az! Engem elvenne akárki, aki ráéhezett az apám
vagyonára... – Ugyan, hogy beszélhet így?... – Jó, jó. Nem akarom a
regénybeli milliomosleányt játszani, aki nem hisz senkinek, mert

*– Hát ki mondta, hogy nem olyan? *
– Ki? Mindenki! A Tellermann leányoknak mint egyenrangúaknak udvarolnak
a katonatisztek... Velem ezek legfeljebb csak a pénzemért állnának
szóba... Megmagyarázták, hogy engem legfeljebb egy trafikos szerethet
önzetlenül, vagy egy vászonkereskedő.

– Ugyan ki találta ki ezeket a fejük tetejére állított dolgokat? –
kérdezte András elpirulva, mert eszébe jutó hogy csak az imént
állapította meg ő is magában, hogy ő apjának a fia nem veheti el a
trafikos leányát. Vilma vállat vont. – Higgye el, hogy van bennük sok
igazság... Engem csak azért lepnek meg ezek a fölfedezések, mert Pesten
hozzászoktam, hogy a méltóságos kúriai bíró unokahúga vagyok. Most pedig
egyszerre a trafikos leánya lettem. Még nem szoktam bele, ennyi az
egész... András nem talált hirtelenében választ, és csak a fejét
csóválta: – Miket beszél!... – Komolyan úgy van! Csak bele kell magam
élni. majd szerényebb leszek, be fogom látni,

hogy egy középiskolai tanár közeledése megtisztelő szerencse rám nézve,
az pedig, ha maga végigkísér az utcán, olyan szenzáció, amiért össze
kell szaladni az egész városnak... Eddig azt hittem, hogy jóban lehetek
magával. Most már tudom, hogy maga csak leereszkedhetik hozzám... A
Káringécz Márton kapujához értek éppen. Vilma megállott, és kezét
nyújtotta a fiatalembernek, akinek az utolsó szavakra elöntötte a
melegség a szívét, és őszinte 

felhevüléssel kérdezte:

– Vilma! Hát hogy mondhat ilyet nekem? Azt hittem már ismer annyira,
hogy engem nem foglal egy kalap alá Olt-Szerdahelyen senkivel, ha
magáról van szó?... A leány vállat vont. – Magát talán nem – szólott
elgondolkozva. – De az édesapja meg az édesanyja és az egész családja
bizonyosan nagyon elcsodálkoznának, ha meghallanák, hogy maga a
SzentÁgnessy leányok helyett engem kísérget az utcán. A trafikosnak a
leányát! – Vilma! – Ne haragudjék, barátom. Tudom, hogy kellemetlen
vagyok, de lássa, maga az egyetlen,
akivel beszélni tudok. Nincs senkim.

– Éppen azért! – mondta András melegen. – Éppen azért nem volna szabad
ilyeneket mondania nekem... Vilma szomorúan mosolygott. – No! Isten
áldja! – szólt, még egyszer nyújtva a kezét. – Ne vegye komolyan, amiket
összebeszéltem. Rossz kedvem van – ennyi az egész! – Mikor látom? –
kérdezte András.
Vilma egy pillanatig gondolkozott.

– Elmennék magához vizitbe... – mondta a fiatalember hirtelen. Mire
kimondta, már eszébe jutott, hogy ez újabb szóbeszédre adhatna okot, és
megkönnyebbült, mikor a leány azt felelte: – Nagyon szívesen látnám, de
még nincs rendben a lakásunk. Tele van mesteremberrel... Ha kész lesz,
majd szólok. – És addig? Hol látom? – Majdcsak találkozunk...
Mosolyogva bólintott, és eltűnt a kapu mögött. András egyedül maradt.
Egy pillanatig még habozva állt ott, aztán ő is megindult. Mellékutcákon
át sietett hazafelé, hogy ne találkozzék senkivel, és alig várta, hogy
magára zárhassa a szobája ajtaját. Föl volt zaklatva a lelke mélyéig.

HATODIK FEJEZET,
melyben egy szamaras kordé fordul elő, meg egy fekete macska.

András alig várta másnap a délutánt, hogy Vilmával találkozhassék, és
már jóval négy óra előtt kinn volt utcán. Amint lefelé igyekezett a
dombról, egy öregurat pillantott meg, aki lassú, óvatos csoszogással
haladt előtte ökölnyi gömbölyű kövekkel kirakott Szent János utcán.
András megismerte az öreg Deloire Gusztávot, a régi franciamesterét,
megörült a váratlan találkozásnak, meggyorsította a járását, hogy
utolérje. Az öreget ritkán lehetett az utcán látni, mert az óraadás sok
fáradsággal járó mesterségét már régebben abbahagyta, és nemigen mozdult
ki a Simon-Tékából, a Simon grófok híres könyvtárából, ahol könyvtáros
volt. Harminc éve töltötte már be ezt a tisztet, amelyhez örökös
penzióképpen jutott a grófék jóvoltából, akikhez egészen fiatal korában
került Svájcból mint a kis grófok francia nevelője. Olt-Szerdahelyen
egész generációt avatott be azóta a gall nyelv titkaiba, köztük Andrást
is, de már néhány éve átengedte a teret egy szebb kiejtésű párizsi
hölgynek, boldog igénytelenségében könnyűszerrel mondva le arról
jövedelemről, amelytől ilyen módon elesett. Sőt, még örült is, hogy
ezentúl egész idejét élte nagy művének szentelheti, amelyhez évtizedeken
át hangyaszorgalommal gyűjtötte az anyagot, amelynek azonban még csak a
rendezésén fáradozott. 

A babonáról akart kimerítő munkát írni, amely összehasonlító módszer
szerint az egyes babonák különböző elfajzását volt hivatva kimutatni.
Óriási irodalmat olvasott el hozzá, és éppen a kutatásai révén, amelyek
által a történelmet és az egész klasszikus irodalmat, valamint
etnográfiát is felölelte, olyan általános műveltségre tett szert,
amilyennel az ismerősei között csak nagyon kevesen dicsekedhettek,
úgyhogy az András számára gyerekkorában ő jelentette Olt-Szerdahelyen a
kultúrát, a művelt Nyugatot, s a tizenöt éves fiú fogékony szívében ő
keltette fel az érdeklődést a művészetek és az irodalom iránt. Ez a
gyerekkori szimpátia később is megmaradt benne öreg mestere iránt, és
sohasem mulasztotta el, hogy meg ne látogassa, ha Olt-Szerdahelyen járt.
Most is készült hozzá, de még nem jutott el.

– Monsieur Deloire! – kiáltotta utána, s ahogy az öreg megfordult,
hozzátette: – Mennyire örülök! Már föl akartam menni önhöz köszönni!
Deloire-nak felragyogott az arca, megragadta az András feléje nyújtott
jobbját, és melegen megrázta – az ajkát azonban összeszorította
keményen, és nem szólt egy szót nem. – Hogy van? Pompás színben, mint
mindig, azt látom.
Az öreg a fejével intett igent, de erre sem szólt, sőt szabadon maradt
keze egy ujját az ajkára illesztve mutatta, hogy nem szólhat. András
körülnézett, aztán kérdőleg fordult a könyvtároshoz :

*– Mi az? Valami baja van? *
Deloire a fejét rázta, és türelemre intette a fiatalembert, aki megadta
magát sorsának, és várt. De csak pár pillanatig kellett már tépelődnie,
hogy mi lelheti az öreget, mert az végre kitátotta a száját.

– Száz! – kiáltotta harsányan. – Jaj de örülök, hogy találkoztam
magával! Hogy van? Mikor jött?... Mi?... Aztán hirtelen észbe kapott,
hogy magyarázattal tartozik furcsa viselkedéséért, és kissé restelkedve
mondta: –Persze! Hogy miért nem szóltam?... Ostobaság! Babona!... De
tudja, aki annyi babonát tud, mint én, az végül maga sem bír menekülni
tőlük... és jobb is, ha megadja magát, mert a babonás érzés leküzdése s
több erejébe kerül... Nem is restellem... Július Ceasar is babonás volt,
Napóleon is!... Persze, nekik nem v olt annyi babonájuk, mint nekem... –
Hát valami babona volt? – Igen... Egy szamaras kordéval találkoztam
imént... Maga is látta bizonyosan... Ilyenkor
háromszor azt kell mondani: Küsse die Hand csacsi! Aztán százig kell
olvasni az embernek magában, anélkül hogy egy szót szólna... Mikor maga
megszólított, még csak huszonhatnál tartottam... András mosolygott.

– És mi történik azzal, aki ezt a szabályt betartja? – Öröm éri!...
Lássa, már itt is van: találkoztam magával... Már háromszor indultam neki
ennek az útnak, de mindig vissza kellett fordulnom, pedig dolgom van a
postán is, az Amirás boltjában is... De tegnapelőtt pappal találkoztam,
ami nagyon rosszat jelent, tegnap pedig, ahogy kiléptem a kapun, egy
vénasszony jött szembe.

– Ebben a babonában én is hiszek – szólt András nevetve – vénasszonnyal
találkozni csakugyan szerencsétlenség... Deloire komolyan nézett rá: –
Azt hiszi, nem ez az eredete ennek a babonának? Persze hogy ez! Csak
aztán a nép megfigyelése továbbviszi a dolgot, és hozzáteszi, hogy
akinek olyan pechje van, hogy mindjárt első lépésénél egy öregasszonyba
ütközik, az jobb, ha nem kezd semmihez... – És a pap? – Az nagyon régi
babona. Alighanem ugyanaz a magyarázata, és olyanoktól származik,
akiknek baj volt, pappal találkoztak...

– És monsieur visszament, mert pappal találkozott? – Vissza biz én,
pedig már a sarkon voltam. Énnekem nagyon nehezemre esik a járás. Egy 

órába telik, ami másnak tíz perc...

*– Hallatlan! – szörnyűködött András. – Reumás, ugye?... – Ó, dehogy! –
felelte az öreg kicsinylőleg. – Reuma! Az semmi! Tyúkszem! Tyúkszem! Az *
a borzasztó. A talpamon ! Olyan, mintha tüzes vason járnék!

Orvost, borbélyt, ráolvasást – erre nincs fű, se kő, se ige!

– És nem lehet rajta segíteni? – Fájdalom, mégpedig igen éles és
valóságos fájdalom: nem! Próbáltam én már mindent. – Hová megy,
monsieur? Ha megengedi, elkísérem egy darabig... – Nagyon kedves... De
tudja, ha sietős az útja, nem ajánlom, mert én lassan járok.

András megnézte az óráját, és látta, hogy még van ideje bőven. Vilma azt
mondta, négykor szokott elindulni hazulról, ha tehát találkozni akar
vele, akkor pontos lesz. És András bízott benne, hogy akar.. .

– Legalább többet diskurálhatunk... – Hát akkor mindenekelőtt gyerünk be
ide a postára, mert pénzt kapok, az pedig kell.
Amirásék nem adják ingyen a könyvet... András bement az öreggel, aki egy
utalványt tett a postahivatalnok elé, mire négyszáz koronát fizettek ki
neki.

– Azt ne gondolja, monsieur András, hogy ez mind az enyém... Ez a májusi
járandóság, amit a hitbizományi pénztár küld... Ebből százötven koronát
kap a portás meg a felesége, százhuszonöt korona a könyvtár
gyarapítására megy, és ugyanannyi az enyém... – Százhuszonöt korona? –
kérdezte András elhűlve. – Hát a portás többet kap, mint a könyvtáros? –
A feleségével együtt igen. Ő kap száz koronát, az asszony ötvenet... És
én is fizetek nekik, mert ők főznek rám, és mosnak is... – És monsieur
még a megmaradt pénzből könyveket vesz?... – Na, azt már nem teszem. Azt
a könyvtár gyarapítására szánt összegből veszem. De van
is olyan babona-szakirodalom osztálya a Simon-Tékának, hogy akárki
menézheti...

– Mennyire van a munkával, monsieur? – Halad, halad. Lassan, de halad!
Hát ön? Mit csinál? Meddig marad itthon? – Azt hiszem, nagyon sokáig.
Fél évi szabadság van... – Beteg? – Nem... – Ja! Az ügyvédit akarja
letenni? Az szép! – Nem én, monsieur... őszintén szólva, ott akarom
hagyni a hivatalt. – Ugyan? Ott akarja hagyni? – Ott! Nem nekem való.
Hazajövök gazdálkodni.
Deloire Gusztáv megállott. – Monsieur András! Mi történt magával?
Szerelmi csalódás? Vagy miféle hóbort ez?

*– Nem hóbort, és nem is szerelmi csalódás... *
– Akkor hát... Monsieur András! Maga nem az az ember, aki ilyesmit csak
úgy ok nélkül csinál; maga nem hagy ott egy állást azért, mert megunta.
Gazdálkodni pedig tudom, hogy nem szeret. Hát valami egyebet akar
csinálni... Hogy állunk a festéssel?

– Arról szó sincs. Évek óta nem volt ecset a kezemben... – Igazán? Pedig
én azt hittem, hogy titokban dolgozik és egyszer csak meglepi vele a
világot. Kár! Magából nagyon tehetséges piktor lett volna! Nagyon
tehetséges Egy kis szünet következett. András az apjára gondolt, akitől
ha ennyi biztatást kapott volna valaha, ki tudja, már hol tartana azóta.
Az öreg elgondolkozva csoszogott, aztán hirtelen nagyot ütött botjával
az aszfaltra.

– Annál jobb! – kiáltotta. – Annál jobb. Akkor ez mégsem volt az igazi.
Magának különben 

sokkal általánosabb is az érdeklődési köre, hogysem képzőművész lehessen
... Azok mind egyoldalú emberek. Magának fantáziája van, nem elégedhetik
meg sem két, sem három dimenzióval... Magának... Mondja, monsieur András
– írni sem próbált soha? András megdöbbent. Rövid idő alatt Deloire a
második ember volt, akitől ezt a kérdést hallotta. Valami titkos jel
volna a homlokán, hogy ezt kérdik tőle? Vagy mi az, ami ezt a kérdést
intézteti hozzá?

– Monsieur Deloire, magyarázza meg nekem, mi az, hogy pár nap óta ön a
második, aki azt kérdi tőlem, hogy nem próbáltam-e írni? Hogy jut ez
eszébe az embereknek? Deloire mosolygott. – Hm! Ha olyan babonás volnék,
amilyennek látszom, akkor azt felelném, hogy ez ujjmutatás a sorstól
vagy a gondviseléstől, hogy próbáljon írni. De én tisztában vagyok a
természettudományi gondolkodással is, és azért csak azt mondhatom, hogy
ezt a kérdést nem mások intézik önhöz, monsieur András, hanem ön, saját
maga! Fogadni mernék, hogy önnek ez a gondolat motoszkál a fejében, és
öntudatlanul rávezeti azt, akivel beszél, talán beleszuggerálja. .. Nem
gondolja, hogy igazam van? András sóhajtott: – Ha gondoltam is rá, már
letettem mindenről. Kimegyek a tanyára, aztán nézni fogom, hogy hízik az
ökör... és figyelem az időjárást... – Papperlapp! Fogadjunk, hogy nekem
lesz igazam !... Ó.
Egy fekete macska ugrott ki a Hárib Emánuel fűszeresboltjából, és
csaknem nekiszaladt a Deloire lábának, tán hirtelen megperdülve maga
körül, egy szökéssel ugrott a pinceablakon. Az öreg elkedvetlenedett.

*– Ez nem jót jelent! – szólott. – Ellenséggel fogunk találkozni! *
Közben elértek a Minorita téren az Amirás boltja elé és Deloire kezet
nyújtott Andrásnak:

– Ha nincs okosabb dolga, jöjjön el hozzám vacsora után egy kicsit
diskurálni. Vacsorára nem hívhatom, mert én csak tejet iszom... hanem
utána... Eljön, ugye? – Nagyon köszönöm, majd fölmegyek... – Jó, hogy ma
nincs péntek! Olyankor nem merek nevetni... Pedig azt akarom, hogy
kedélyesen legyünk… Még egyszer búcsút intett, aztán felkapaszkodott a
lépcsőn, és köszöntve Mager Pumit, aki az ajtóban állott, lépett a
boltba. Pumi szórakozottan emelte meg a kalapját, mert minden figyelmét
lekötötte ebben a percben Káringécz Vilma, aki éppen akkor jelent meg a
tér túlsó sarkán, és Bontha András, aki Deloire-tól elválva, szemközt
haladt Vilmának. Már messziről megemelte előtte a kalapját, Vilma pedig
mosolyogva gyorsította meg a lépéseit, hogy mielőbb kezet foghasson a
fiatalemberrel. Látszott rajta, hogy örül a találkozásnak. A Pumi
tekintete Sarolta asszonyt kereste, aki Deloire-ral beszélt a bolt mélyén.

*– Kérem csak, nagyságos asszony... Egy pillanatra! *
Arménia szobra fenséges mozdulattal fordult meg:

*– Parancsol, tanár úr? – Szabad kérnem! Az unokahúga jön... Amirásné a
Pumi izgatott viselkedéséből azonnal *
kitalálta, hogy valami rendkívüli dolog történt. Odalépett ajtóhoz.

*– Megint a Bontha fiú kíséri! – súgta Mager a foga közt. *
Mire Amirásné azt felelte, ugyanúgy:

*– Majd teszünk róla mindjárt! *
Kinyitotta az ajtót, és a lépcsőre állt. Vilmáéknak ott kellett
elhaladni előtte. Pumi szívdobogva leste, hogy mi fog történni, és
sejtve, hogy most azonnal rákerül a sor a megismerkedésre, idegesen
köszörülte a torkát, mert az a szerencsétlensége volt, hogy minden
izgalomnál berekedt.

– Téged várlak, Vilma! – szólt Amirásné. – Bocsáss meg, hogy
megállítalak, de okvetlen beszélnem kell veled... Vilma habozva nézett a
kísérőjére. 

– Megvárom addig... csak méltóztassék... – szólt András.

– Ne várasd Bontha urat, mert hosszú lesz esetleg a diskurzus, és azt
szeretném, hogy egy fél óra múlva együtt menjünk le Márton bácsiékhoz...
Jöjj bé... A Vilma arcán mintha árnyék suhant volna át. Kezét nyújtotta
Andrásnak. – Hát akkor... Isten vele. – Én is bemegyek – szólt András
hirtelen visszakísérem az öreg Deloire-t, aki idebenn
van... Most a Sarolta asszony arcát borította el az árnyék egy
pillanatra, a Vilmáé azonban hirtelen kiderült.

*– Monsieur Deloire?... tíz éve nem láttam! Vajon fog-e rám emlékezni? *
Mager háttal a pultnak, fél könyökével az újdonságokra támaszkodva, úgy
állt ott, mint ahogy képeken az audienciát tartó miniszter várja a
kérelmezőket. Csak az volt a különbség, hogy Mager kalapban volt,
tavaszikabátban, és egy összesodoratlan és feltűnően nagy esernyőt
tartott a kezében. A szép póz azonban kárba veszett, mert Vilma megállás
nélkül haladt el mellette, és egyenesen az öreg Deloire-nak tartott, aki
a bolt hátsó részében egy nagy könyvcsomagban turkált, amelynek a postai
borítópapirosát éppen most vágta fel Amirás Lukács.

*– Monsieur Deloire ! – szólt Vilma, mindkét kezét felé nyújtva. –
Megismer még? *
Az öregúr megfogta a leány két kis kezét, aztán előbb a cvikker alatt
akarta megnézni, ki szól hozzá, s ezért magasra emelte a fejét. Hogy így
nem boldogult, leszegte a nyakát, és az üveg fölött próbált ráismerni a
leányra, minthogy még ekkor sem jött rá, ki az, orrizma egy rándításával
megszabadította szemét a zsinóron fityegő csíptetőtől.

– De igen! Tudom, hogy ismerem... de... Ah! Vilma! Ma petite fille! Na
de ez igazán pompás... András mosolygós arccal állt a leány mögött, s az
öregnek most őrá tévedt a tekintete. – Ő is tanítványom volt – mondta
Vilmára mutatva – és mondhatom, a Jean Flaneur históriáját senki sem
tanulta meg olyan könnyen, mint ő. Még maga sem. Vilma egyszerre
franciára fordította a beszélgetést, amelyben részt vett András is.
Amirásné, aki egy szót sem értett franciául, egyre sértődöttebb arcot
vágott, Mager pedig, aki szintén járatlan volt a Molière nyelvében, úgy
vélte, hogy most őt adják el ezen az affektált idiómán. Körülbelül
olyasmi is történt, anélkül hogy ez bárkinek is szándékában lett volna.
Mert a beszélgetés során Vilma arra kérte Deloire-t, hogy segítsen neki
épségben tartani a franciatudományát, mire az öreg azt felelte, hogy
órákat már nem ad, házhoz nem jár, de ha Vilma minél gyakrabban felmegy
hozzá a könyvtárba, boldog lesz, ha diskurálhat vele. Hát jó, hogy ez a
beszélgetés nem magyarul folyt, mert Amirásné aligha találta volna
megengedhetőnek, hogy egy fiatal leány eljárogasson egyedül a
Simon-Tékába. – Hogy Amerikában, Angliában meg Németország mit csinálnak
a leányok, fiam – szokta mondani –, az az ő dolguk. Te Magyarországon,
sőt Erdélyben vagy, és ahhoz kell alkalmazkodnod, ami itt szokás. Ezt
mondta volna, ha tudta volna, miről van szó, de nem tudta. Így hát csak
azzal foglalkozott, ami közvetlenül érintette ebben a pillanatban. –
Tanár úr kérem! – szólt hátra Magernek, aztán Vilmához fordult. – Vilma!
– mondta szigorúan, csaknem rendreutasítólag: – Mager tanár urat
bemutatom neked. Vilma a kezét nyújtotta a piruló kis embernek, aki az
esernyőt markoló bal kezével levette kopasz fejéről a kalapot. – Tartom
szerencsémnek! – hebegte zavartan. Aztán odafordult Bonthához: – Nevem
Mager Károly. – Bontha.
Most már magyarra fordult a társalgás, amelynek irányítását Amirásné
vette a kezébe, mégpedig egyenesen Andráshoz fordulva.

– Meddig marad itthon, doktor úr? 

– Nem tudom még... Egyelőre pár hétig... – Unhatja magát egy ilyen pesti
élvezetekhez szokott fiatalúr a mi csendes
városunkban... Képzelem...

– Ó, dehogy!.. . Sőt, jólesik itthon lenni... – Na de mégis!... Itt
nincs se annyi színház, se annyi bál és koncert... sem olyan
forgalmas élet az utcán. Amirás Lukács beleszólt:

– Az csak jólesik az embernek. Én mindig azon bámulok, hogy hogy bírják
ki a pestiek azt a zajt, ami ott van. – Azt meg lehet szokni – szólt
Amirásné. – Nem is hallja idővel az ember. Ugye, doktor úr? – Ó, igen.
Hogyne... – És az a borzasztó drágaság, kérem! – folytatta Amirás. –
Igazán, a levegő is pénzbe
kerül... Minden messze van, mindenüvé villanyoson kell menni, vagy
kocsin... Én még azért is fizetni, hogy éjjel beeresszék az embert a
lakásába... András unottan hallgatta az ismerős vidéki témát, szeme a
Pumi feje fölött a Vilma szemét kereste, ami természetesen nem kerülte
ki a Sarolta asszony éles tekint tét. Deloire Gusztávot viszont az
előjelek tették óvatossá gyanakodóvá, s hogy, hogy nem, amint Amirásnéra
tévedt a szeme, egyszerre eszébe jutott a gonosz ellenség jelentő fekete
macska. Az asszony szeme villanásában volt valami, amitől Deloire
megborzongott, és azt mondta magában:

– Íme, az ellenség!
Egyszerre mehetnékje támadt, sietve nyalábolta hóna alá a könyveit, még
be sem engedve csomagolni őket, ajánlotta magát.

– Én is megyek, monsieur! – szólt András, és kezet szorított Vilmával,
aztán meghajolt a többiek felé. Amirás Lukács hátratette a kezét, hogy
még csak gondolatban se merjék azzal gyanúsítani, hogy kézfogásra
pályázik, Amirásné azonban hanyag előkelőséggel nyújtotta párnás
kacsóját András felé. A fiatalember mélyen meghajolt, elfogadva a
nyújtott kezet, úgyhogy Sarolta asszonyt már édes bizsergés járta át
arra a gondolatra, hogy a főispán fia kezet fog neki csókolni. Bontha
azonban – sajnos – csak a meghajlásnál maradt, és ezzel elmulasztotta a
kedvező alkalmat, hogy Vilma nagynénjét megnyerje szövetséges társul.
Sőt, még ráadásul elkövette azt a tapintatlanságot is, hogy Magerről
egészen megfeledkezett. Kiment a boltból, anélkül, hogy a tanár úrnak
külön köszönt volna, belevonva őt; egyszerűen egy általános
magamatajánlomba. Amirás Lukács a Deloire-ék távozása után azonnal
elbújt az írópult mögé; a bolt közepén ott maradtak hárman: Vilma, a
nagynénje és Pumi. A tanár úr lázasan kereste gondolatai közt a témát,
amelynek segítségével előnyös színben mutatkozhatna be Vilmának. Át volt
hatva az első benyomás fontosságának tudatától, a pillanatok azonban
egyre múltak anélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy miről lehetne
társalogni. Vilmának az arcáról az András távozásával eltűnt minden
érdeklődés. Tisztában volt vele, hogy a nénje csak Andrástól akarta
elválasztani, hiszen már hallotta tőle kétszer is a vasúti kaland óta,
hogy a főispán fia nem a trafikos leányához való társaság. Sejtette,
hogy ez ismét szóba kerülhet, s még hálás is volt ennek a kis idegen
embernek, hogy a jelenlétével megmentette a prédikációtól. Unottan
kezdett böngészni az újdonságok közt. – Foglalj helyet! – mondta Amirásné.
Mager azonnal odatolt egy széket, és végre megszólalt:

gyönyörűen.

– Parancsoljon. – Köszönöm. – Nagysád gyönyörűen beszél franciául! –
kockáztatta meg Pumi elpirulva. – Valóban – Az intézetben nagyon
szigorúan vették, hála Istennek! Még kisgyerek koromban 

tanultam, és azóta folyton gyakoroltam. Szép nyelv.

– Kissé affektált! – vélte Pumi, a leány azonban nem folytatta a témát.
Egy könyvben kezdett lapozni, amely éppen a keze ügyébe esett. A tanár
közelebb hajolt, hogy belenézhessen, és földerülve szólt: – Versek!...
Nagysád szereti a verseket? – Nagyon. A jó verseket. Az igazán jó
verseket. – A tanár úr is költő – szólt Amirásné nagyon szép
költeményeket ír...
Vilma érdeklődve nézett Magerre:

– Igazán? – Ó! A nagyságos asszony megszégyenít!... Én csak úgy, néha...
Mikor időm engedi... – Megjelentek a versei? – Lapokban. Elszórva... –
Milyen név alatt? Álnéven? – Nem. A saját nevem alatt. Mager Károly.
Vilma a fejét rázta: t

*– Nem emlékszem, hogy olvastam volna magától. Milyen lapba ír? *
Mager elvörösödött a gallérjáig, amit azonban Amirásné szerénykedésnek
ítélt, és büszkén mondta:

*– Az Olt-szerdahelyi Híradó-ban szoktak megjelenni! *
Vilma arcán könnyű derű villant át.

– Kötete nincs? Szeretném olvasni... – Még nem gondoltam rá – szólott
Mager ismét elpirulva, mert már az előfizetési felhívást
is megfogalmaz néhányszor. – De azt hiszem, most már lenne egy
tisztességes kötetre való. Sarolta asszony ezalatt egy kis kulcsot
keresett elő pénztárcájából, és a pult egyik fiókjához lépett vele.
Pillanat múlva az Olt-szerdahelyi Híradó egész csomó száma került Vilma
elé.

– Itt vannak. Én mindig elteszem őket... Vilma kezébe vett egy újságot.
Pumi szerényen az ajtóhoz húzódott, és csak annyit mondott: – Ó,
istenem! Igazán... Talán majd...
Az ajtóból aztán elfojtott lélegzettel leste a leány arcán a hatást.
Vilma az első tíz sor után már teljesen tisztában volt a Mager úr
poézisának az értékével, de végigolvasott vitézül három verset,
bólingatva hozzájuk.

– Nagyon szépek! – mondta. – Megengedi Sarolta néni, hogy hazavigyem
ezeket az újságokat?... Udvarias volt, de rosszhiszemű, amiért azonnal
meg kapta a büntetését. Amirásné ugyanis Pumira nézett, aztán mosolyog
mondta: – Hogyisne! Aztán nekem mi marad? Mert bizony hogy sohasem adnád
őket vissza. Kérd meg a tanár urat,neki talán még van belőlük egy-egy
nélkülözhető példánya. – Ha megengedi, nagysád... – szólt közbe Pumi. –
Köszönöm szépen. Nagyon fogok örülni. – Majd elviszi személyesen! –
szólt hirtelen Amirásné. – Ugye, tanár úr? A húgom nagyon
fog örülni, ha megtiszteli... Vilma ijedten kapott észbe, hogy a nénje
ezt az apró termetű, kopasz fűzfapoétát ilyen kurtán-furcsán meghívta
hozzá.

*– Hogyne! – mondta gépiesen. – Legyen szerencsénk! *
Mager zavartan hajolt meg, és alig bírta kimondani:

– Részemről a szerencse...
Vilma odafordult a nénjéhez: 

– Azt mondta Sarolta néni, hogy beszédje van velem. Mit parancsol? –
Ó... Az ráér... Most már ideje, hogy induljunk... Tanár úr elkísér
bennünket, ugye?
Öt perc múlva a Teleki utca lakói meglepetve látták, hogy Vilmát milyen
szokatlan testőrség kíséri. Az egyik oldalán Amirásné haladt, aki olyan
volt mellette, mintha a szakácsnője lenne, a másik oldalán meg Pumi, aki
valami elvarázsolt dakszlikutyára emlékeztetett a kurta lábaival.

– Hát Bontha András hol van? – kérdezték egymástól az ablakokban a
kíváncsi fejek összehajolva. – Mi történt, hogy ma ezek kísérik?... Úgy
látszott, maga Vilma is ezen tűnődik, mert ő is más volt, mint rendesen;
kissé meghajtott fejjel, szótlanul lépkedett, hallgatva vagy tán nem is
hallgatva Magert, akinek már megeredt a beszélőkéje, és lendületes
előadást tartott arról, hogy milyen nehéz boldogulni a tehetségeknek
nálunk, ahol csupa protekció és érdekszövetség állja el az utat. A Zöld
Galamb előtt Vilma hirtelen megállott. – Most jut eszembe – szólott. –
Jegyet kell vennem a holnapi előadásra. Páholyt... Bocsánat egy
pillanatra.' Mager ajánlkozott, hogy majd ő megy a pénztárhoz, a leány
azonban nem fogadta el, és sietve haladt végig az udvaron, ahol a zöldre
festett farács oltalma alatt Bontha Imre sörözött Bitó Palival és
Sármánnyal. A fiú, amint meglátta Vilmát, fölugrott, és hozzásietett. –
Csókolom a kezét! Hol jár itt?
A leány földerült arccal nyújtott kezet.

*– Jegyet akarok váltani a holnapi előadásra. *
Amirásné és Mager az utcán várták Vilmát. Mikor egyedül maradtak, egy
pillanatig egyik sem szólt, aztán az asszony azt mondta:

*– Csakugyan... miért nem adja ki a verseit?... *
Pumi vállat vont.

*– Nagyon nehéz versekre kiadót kapni. Magam pedig nem merem
megkockáztatni... *
Amirásné elgondolkozva sóhajtott:

– Sokat beszéltük ezt mi már Lukáccsal – mondta. – Én nagyon szeretnék
egy könyvkiadó vállalatot indítani... Mert a kereskedő nem keres, csak a
kiadó... Hanem a bátyám, akinek volna hozzá pénze, hallani se akar
róla... Mager az asszonyra nézett: – Vilma kisasszony édesatyja? –
kérdezte. – Igen – felelte Amirásné, aztán hirtelen hozzátette – ígérje
meg, hogy maga megcsinálja
velünk ezt az üzletet...

*– Én? Hiszen az én anyagi viszonyaim... *
Amirásné mosolygott:

– Jó, jó! Most! De ha esetleg változni találnak a viszonyai... Tanár
úr!... Akkor! Áll az alku?... Pumi bíborvörös lett zavarában: – Ó,
istenem! Hogyne! – rebegte, és önkéntelenül elfordítva a fejét, a
színházudvar felé pillantott, hogy jön-e már Vilma. – No de ilyet! –
mondta elképedve. – Hát ez már...
Amirásné odafordult, és meglátta, hogy mi háborította fel annyira a
barátját.

*– Még egy Bontha! De hát meg van ez a leány őrülve? *
Vilma beszélgetve közeledett Imrével. Mikor a nénjéhez ért, bemutatta a
fiút:

*– Bontha Imrét ismeri Sarolta néni... A tanár úr, azt hiszem, szintén. *
Imre kezet fogott Amirásnéval, és meghajolt Pumi előtt, aki azonban csak
a kalapját billentette meg, és nem adott kezet a tanítványának.

– Hol jár maga itt? Korcsmázik? – kérdezte hivatalos ábrázattal, titkon
örülve a pompás alkalomnak, hogy megszégyenítheti a fiút Vilma előtt.
Imre azonban nyugodtan válaszolt: 

*– A vendéglősnek a fiánál voltam, aki osztálytársam. Bitó Pál... Tanár
úr ismeri... *
Aztán nem törődve többet a kis emberrel, nyugodtan megindult elöl
Vilmával Mártonék felé. Amirásné és Pumi leforrázva lépkedtek utánuk
anélkül, hogy mertek volna pillantani. A Márton bácsiék kapujában Vilma
kezet fogott Imrével és Pumival, felháborodástól szinte tajtékzó
Amirásné kíséretében belépett a kapun. Pumi maradt Imrével. A fiú
kifogástalan tisztelettel vette le a kalapját: Káringécz egymásra aztán
a kettesben

– Alászolgája, tanár úr!
Pumi kurtán megbiccentette a fejét:

– Jó napot! – mondta, és tőle telhető méltósággal átvágott a túlsó
oldalra, majd gyorsan kacsázó léptekkel megindult a Minorita tér felé.
Imre alig bírta tartani magát, hogy a tanár úr bosszankodásán érzett
gyönyörűségében bukfencezni ne kezdjen a flaszteren.

HETEDIK FEJEZET, melyben elpattan a lámpaüveg. Vilmáék sok vendéget
találtak Káringécz Mártonéknál, amin Amirásné különösen meglepődött.
Azzal iparkodott, mindenekelőtt tisztába jönni, hogy vajon hívott
társaságba cseppent-e belé ily módon, vagy pedig a többiek is csak
véletlenül kerültek oda, mint ő. A jelenlévők sűrűn elejtett szavaiból
az sült ki, hogy maguktól jöttek, mert ez is, az is mintha csak
szükségesnek látta volna elmondani: hogyan történt, hogy éppen ma
délután kereste fel Annát, az uzsonna azonban, amit később
felszolgáltak, világos elárulta, hogy a háziasszony számított rájuk.
Ebből aztán nem tudott kiigazodni Sarolta asszony sehogy sem, pedig
nagyon egyszerű volt a dolog, mert Káringéczné azzal hívta meg a vendégeit:

– Vilma húgom itt lesz nálam délután. Ha meg akartok vele ismerkedni,
gyertek el, de csak mintha véletlenül jönnétek, mert nem akarok parádét
csapni miatta... Hogy meg akartak-e vele ismerkedni? De mennyire meg
akartak! Hiszen mióta hazakerült, Vilma volt egyetlen tárgya az
olt-szerdahelyi hölgyek érdeklődésének, a polgárság körében éppen úgy,
mint azokban a körökben, amelyek kegyes önámítással a felső tízezer
olt-szerdahelyi kirendeltségének tartják magukat. Mert úgy van az, hogy
nemcsak a férfiak iránt, de a nő iránt is a nők érdeklődnek jobban.
Persze, ennek az érdeklődésnek a mélyén is a férfiak rejtőznek; hiszen
Vilma is azért foglalkoztatta őket annyira az első perctől kezdve, mert
rémülten vették észre, hogy a váratlanul hazacsöppent leányban megvan
mindaz, ami a férfiak szemében kedves és vonzó lehet. Pedig ez nagy sor,
mert jaj de kevés a házasulandó férfi vidéken! Pesten sincsen sok, de az
azért krőzusi gazdagság Olt-szerdahelyhez képest! Meg akartak ismerkedni
Vilmával már csak azért is, mert nagyon fontos volt az összes mamák és
leányok számára, hogy valami hibát fedezzenek föl az új ellenségben,
amit aztán terjeszteni lehet róla, vagy ha ilyesmi nem akadna benne,
akkor meg azért, hogy ellessenek tőle egyet-mást. Ámbár hiszen ez csak
olyan beszéd! Mert szeretném én azt a leányt látni, akiben Auer néni nem
talál hibát. Ami meg az ellesést illeti – sajnos az apja vagyonát úgysem
lehet ellesni tőle, pedig hát ez a fő erőssége az önző férfinem
szemében... Összesen vagy hét öregasszony és négy leány ült a
vizitszobában, mikor Vilmáék beléptek. Anna néni sorban bemutatta nekik
a húgát, a helybeliek azonban olyan elfogultan viselkedtek, mintha nem
nekik, de őket mutatták volna be, és nem is a Káringécz trafikos
leányának, hanem legalábbis a miniszterelnök feleségének. Hihetetlenül
jelentéktelennek és félszegnek érezte magát mindenki, s a szobára
egyszerre ünnepélyes csend borult, amelynek a megszakítását mindenki
Vilmától várta, remélve, hogy valami „fővárosiast" fog mondani. De
nagyon csalódtak, mert Vilma annyira nem emelkedett a helyzet
magaslatára, hogy amint fölfedezett a zongora mellé húzódva 

egy szerényen sorára váró fiatalembert, megfeledkezve mindenkiről,
odalépett hozzá, arcán az őszinte öröm csillogásával a kezét nyújtotta
neki, és lelkendezve mondta :

– Laci! Bclcsúg Laci! Csakhogy már látom magát! Hát illik ez? Mióta
itthon vagyok már, és még csak tudomást sem vett rólam... Kénytelen
vagyok elhinni Pongornénak, hogy ez bizony nagy tapintatlanság volt a
Vilma részéről, akit Auerné rögtön el is könyvelt a kacér leányok közé.
Hogy, azt mondja, amint az egyetlen férfit meglátta, egyszerre lángba
borult, és éppen csak hogy meg nem csókolta ott, mindenkinek a szeme
láttára. Egy nagyon fekete szemöldökű kis kövér leány – Pongor Manci –,
akit a zsíros arcbőre miatt „fényes ábrázatú-nak" nevezett el valaki,
kaján pillantást vetett a porcelánképű Till Baba felé, és azt súgta a
mellette ülő Govrik Lujzikának: – Viszi már! A Babáét már viszi!
A deszkatermetű Govrik Lujzika, aki arról volt nevezetes, hogy a
szoknyája is, a ruhadereka is mindig félrecsúszott, mert nem volt, ami
tartsa, idegesen nevetett.

*– Hihi! – mondta, és gúnyosan félrehúzta a száját. *
Valószínűleg azt gondolta magában, hogy neki nincs oka félni Vilmától,
az ő gavallérját nem veheti el. Nagy erő a szegénység. Akinek nincs
vetése, mit törődnék a jégveréssel? Auerné táguló szemekkel figyelte
Vilmát. Úgy itta be a leány minden szavát és mozdulatát, mint hosszú
szárazság után a rét a záport. Micsoda pletyka-gombatermés lesz itt
holnap erre az esőre! Most csak annyit súgott óvatosan Pongornénak:

– Azt hiszi ez a leány, hogy mert Pestről jött, minden szabad neki.
Botrány, amit ezzel a Belcsúggal csinál. Botrány... Vilmának azonban
sejtelme sem volt róla, hogy milyen botránynak áll a közepén. Ő
egyszerűen örült gyerekkori barátja viszontlátásának, s emlékeiben
egyszerre föltámadtak azok az idők, mikor Belcsúg, aki még maga is
gyerek volt akkoriban, egész délutánokon át eljátszogatott vele Márton
bácsiéknál. A barátságuk azzal kezdődött, hogy Laci megragasztotta a
kisleány kedvenc babáját, amelynek darabokra tört a feje a tornác
téglapadozatán. Még újra ki is festette a szegény Zulejka ábrázatát,
hogy a sebforradások nyomait eltüntesse róla, s Vilma ettől kezdve olyan
hittel és bizalommal csüngött a tizenöt éves fiún, mint valami felsőbb
lényen. Lacit természetesen meghatotta ez a ragaszkodás, és ha eleinte
mosolygott is rajta, később úgy érezte, hogy a kisleány vonzódása egyik
legértékesebb kincse az életének, és attól kezdve minden erejét és
tudományát összeszedte, hogy Vilma valamiképpen meg ne csalatkozzék
benne. Mikor aztán Vilma az anyja halála után Pestre került, elszakadtak
egymástól, s közben Laciból nagyfiú lett, fiúból ember, de hűséges és
melankolikus alaptermészete nem engedte soha, hogy teljesen elfelejtse a
kisleányt. A testvéri vonzalom, amit Vilma iránt érzett, átalakult az
évek során valami névtelen ábránddá, amely mindig útját állta, hogy a
szíve megszólaljon, s ha tetszett is neki itt-ott egy-egy csinos leány –
az első helyet a lelke titkos zugában a Vilma képe foglalta el, anélkül
hogy ő maga világos tudatára ébredt volna ennek valaha. Mostanában Till
Babának udvarolt, úgy tessék-lássék módra, mióta azonban viszontlátta
Vilmát, egyszerre komikusnak kezdte találni szegény Till Babát, akinek a
kifejezéstelen mosolygása – most már tisztán emlékezett rá – a
megragasztott és újrapingált Zulejka bábut juttatta eszébe. – Emlékszik
még a babámra, amit megragasztott? Hát arra, mikor a stiglicfiókákat hozta?
Belcsúg Laci nem felejtett el semmit. A máskülönben hallgatag és
egykedvű embernek a szeme lángolt, az ajka pedig egyszerre beszédes
lett. Till Baba örök mosolyát ijedt csodálkozássá változtatta a rémület,
amely olyan erős volt, hogy még az ő mozdulatlan vonásain is erőt tudott
venni. (Ámbár igaz, csak annyira, hogy egy milliméterrel feljebb húzta a
leány szemöldökét.) Anna néni azonban ragyogott a boldogságtól. Bajuszos
ajka széles mosolyra húzódott, és megfeledkezve róla, hogy a vendégeivel
még jóformán szóba sem állt a húga, elégedetten látta kedvenc ideájának
valóra válását: ezek ketten meg fogják egymást érteni... Amirásné,
persze, más szemmel nézte a dolgot. i Hiszen ez még nagyobb baj –
gondolta –, mint Bontha András. Mert a főispán fia úgysem 

veszi el Vilmát, és Magernek legfeljebb csak késik az órája, de nem
múlik el attól, ha Bontha udvarol... Ez a Belcsúg azonban... Kitelik
Annától, hogy összeboronálja Vilmát az unokaöccsével... Jaj, ez az
Anna!... Legalább mondta volna meg, hogy társaság lesz nála, behoztam
volna Magert... Alig várta az alkalmat, hogy közbeléphessen, de csak
mikor leültek az uzsonnához, akkor tudta elválasztani, Belcsúgot
Vilmától valami asszonyi fifikával. Auerné, persze, ezt is megfigyelte,
s nem mulasztotta el másnap többeknek megemlíteni, hogy maga Sarolta is
megsokallta már, amit Vilma Belcsúggal csinált, és szétültette őket,
mire azonban se a leánynak, se a fiúnak nem lehetett többet szavát sem
hallani. Az Anna néni társas életét állandóan megkeserítő veszedelem
azonban ezen a délutánon sem kímélte meg a jó asszonyt, és az uzsonna
vége általános rémületbe fulladt a Káringécz csemeték miatt. A gyerekek
hamarább kaptak uzsonnát, és miután az anyjuk a habos gesztenyekrémet
kilátásba helyezte számukra, kivonultak mind az öten hogy régi kedves
tervüket megvalósítsák, és kivágják a kiszáradt cseresznyefát a kert
végében. Hogy hogyan történt az eset, teljesen sohasem sikerül
kideríteni a dolgot – elég az hozzá, hogy mikor éppen gesztenyekrémre
került volna a sor, a szolgáló kétségbeesetten rohant be az ebédlőbe a
rémhírrel, hogy a cseresznyefa rádűlt Domonkos úrfira. Hát biz az nagy
rémület volt. Anna néni megfeledkezve mindenről és mindenkiről,
szívszaggató jajgatással futott le a kertbe, nyomában az egész
vendégsereggel, mire azonban odaértek, akkorára már az áldozat éppen
mászott kifelé a fa koronája alól, amelynek ágbogai jól
összekarmolászták ugyan, de csodálatosképpen nem tettek benne semmi
kárt. Aminek Anna néni úgy megörült, hogy- egyszerre elkezdett kacagni
meg sírni, aztán örömében összevissza csókolta a fiacskáját, végül
pedig, megemlékezvén róla, hogy az maga is részes volt a veszedelem
felidézésében, hirtelen támadt haragjában két olyan hatalmas nyaklevest
talált a meglepett gyereknek kiszolgáltatni, ami egymagában teljes
érvényű cáfolata volt annak a mondásnak, hogy az anya ütése csak
simogatás... Az ijedtség azonban már megbontotta a hangulatot, és a
vendégek elszéledtek. Vilma is hazaindult az Amirásné kíséretében, aki a
búcsúzásnál résen volt, és mikor észrevette, hogy Belcsúg is hozzájuk
akar csatlakozni, azt felelte:

– A világért sem... Baba kíséret nélkül van, majd én hazaviszem Vilmát,
maga csak menjen Babával. – Ne vedd zokon, édes fiam – kezdte Sarolta
asszony, mikor kettesben maradt Vilmával ha szegény anyád élne, nem
szólnék, most azonban kötelességem, hogy figyelmeztesselek rá: így nem
lehet viselkedni... Vilma meglepetten nézett a nénjére. – Hogy, néni? –
Ahogy te viselkedel. Már az sem volt helyes, hogy semmi fáradságot nem
vettél
magadnak, hogy egy kicsit megbarátkozz ezekkel a leányokkal... Vilmát
egyszerre valami fásult unalom szállta meg. Szórakozottan hallgatta a
nénje beszédjét, és bár iparkodott, hogy kellő szerénységgel magába
szálljon, mégsem bírta átérezni, amit pedig Amirásné olyan hévvel
bizonyítgatott, ti. az Auerné és a Pongorné véleményének világraszóló
fontosságát. Sőt, rémülten vette észre, hogy mennyire lenézi őket, s
akármennyire próbálta is, nem bírta szívében felkelteni többé azt a
tiszteletet és hódolatot a nénje iránt sem, amit néhány nappal ezelőtt
még teljes épségben hozott el Pestről. Mentegetni próbálta magát, nem
másért, csak Sarolta néni iránt való gyöngédségből, de ezzel csak olajat
öntött a tűzre.

– Nem gondoltam rá... – mondta. – Úgy megörültem Belcsúgnak, akit
gyermekkoromban annyira szerettem ... ., – Belcsúg!... – Sarolta asszony
prédikációjának új fejezete kezdődött ezzel a névvel. És erről a névről
olyan könnyen átsiklott a másik névre, a Bonthára, amelynek két
képviselője is szerepelt a Vilma bűnlajstromán, hogy ő maga is csak
akkor vette észre, mikor Vilma azt kérdezte tőle: – Hát azt mondjam
nekik, hogy nem akarok velük többé szóba állni, mert Sarolta néni 

nem helyesli? Meg Auerné?... Sarolta néni elképedt.

– Ja, fiam! Ha te így fogadod az én jóakaratú tanácsomat! Akkor aztán
majd ne csodálkozz, ha olyan érzékeny, és finom lelkű emberek, mint
Mager, visszahúzódnak tőled. Szerencsére már sötét volt, és Amirásné nem
vehette észre, hogy Vilmának hogyan húzódik el a szája erre á szóra.
Tehát kibúvik a szeg a zsákból – gondolta a leány. – Az érzékeny és
finom lelkű költőhöz kellett volna nyájasabbnak lennem... De most már ő
szégyellte magát a nénje nevében, aki ilyen átlátszó módon akarja a
jelöltjét nyeregbe segíteni. Hogy élét vegye a dolognak, azt mondta: –
Belátom, néni, hogy tapintatlanságot követtem el... Majd igyekezni
fogok, hogy kisimuljanak a dolgok, ha majd jobban tisztában leszek a
viszonyokkal... Közben elértek a Vilmáék házához. Amirásné, akit
valamennyire kiengesztelt az utolsó pár szó, megcsókolta a húgát. –
Okosan kell viselkedni, kisleányom – mondta. – Majd meglátod, hogy
Sarolta nénéd sem ad neked rossz tanácsot. Hálás leszel nekem érte...
Mikor Vilma belépett a kapun, azon gondolkozott, hogy vajon ő lett-e
teljesen rideg és önző, hogy semmi gyöngédség sem tudja megindítani,
vagy pedig Sarolta néniben van-é hát csakugyan valami hiba. Amirásné
viszont semmi kétséget sem táplált önmagát illetőleg, hanem azt mondta
magában : – Majd észre térítem én ezt a fantaszta leányt! Csak türelem...
Vilmára otthon az a meglepetés várt, hogy az apja vendéget hozott
magával vacsorára. Hat óra tájban hazaüzent a trafikból, hogy mit
főzzenek, s mire a leánya hazament, ő már ott diskurált az ebédlőkanapén
a vendéggel, aki senki más nem volt, mint Csóka Sándor. A fiatal
mérnökkel már akkor megismerkedett Vilma, mikor az a szivarjaiért
beállított hozzájuk egy ebéd után. Akkor csak néhány közömbös szót
beszélt vele, mielőtt az az apjával valami üzleti tárgyalásba kezdett,
amelynek a során – Vilma a másik szobából hallotta – számok és csupa
olyan szavak röpködtek a levegőben, amilyeneken az újságok közgazdasági
részében szokott néha megakadni a szeme, s amelyeknek a közelebbi
jelentése sohasem érdekelte. Csóka egészben véve olyan érdektelennek és
unalmasnak tűnt föl előtte, mint egy újságrovat, amit egyszerűen átlapoz
az ember. A mérnök még vacsora előtt végigjárta a házat, s míg egyrészt
nagyon megszívlelendő megjegyzéseket tett a beosztásra vonatkozólag,
megígérte, hogy könyveket, rajzokat fog hozni bútorokról és
szobaberendezésekről. Káringécz Tódor csak a fejével bólingatott:

– Mondtam, ugye, hogy segíteni fog neked! Ügyes ember a mérnök úr, csak
ha gyárat akar csinálni, akkor nincs igaza... Csóka mosolygott. Már
megegyeztek a trafikossal, készen volt köztük az alku, de a részleteken
azóta folyton disputáltak. Mind a kettő úgy tett minden kérdésnél,
mintha ki akarna ugrani az üzletből, amelybe csak kedve ellenére került
bele, de valójában ez csak ravaszkodás volt. Úgy örültek egymásnak, mint
a szegény ember és a szövetkezeti igazgató. Az egyik azért, hogy pénzt
kapott, holott semmije sincs, a másik azért, hogy pénzét meg fogja
duplázni... – Okosabb is lesz, Káringécz úr, ha abbahagyjuk azt az;
egész cipőhistóriát. Ha maga nem bízik az üzletben, akkor bizonyosan nem
ér semmit. Már magam is félek tőle... – Nono! Ha én nem bízom benne,
azért még mérnök úr ne féljen. Mert minden üzlet jó valakinek... Ha
igazán jó egy üzlet, akkor az valakinek bizonyosan rossz.. – És ha nekem
rossz, attól még magának lehet jó... – Hogyhogy? – Mert maga pénzt kap
az építkezésért, pénzt kap üzemvezetésért meg mindenért... És – De a
jövedelem nyolcvan percentje a magáé.
– De hátha nem lesz jövedelem?...

még ezenfelül percentet a jövedelemből... És ezt mind én fizetem.

– De hiszen éppen Káringécz úr mondta, hogy szivart meg cipőt mindig
vesznek... 

– Igen ám, a boltostól... Az az ő haszna. A gyárnak azonban már addigra
meg kellene a nyereségének lenni... Csóka kimeresztette a szemét. – Ezt
nem értem – mondta. – Hogy akar nyereséget amíg el nem adta a
gyártmányait?...
Káringécz Tódor mosolygott.

*– Ez éppen a baj – mondta –, hogy ezt nem tudom,.. *
Közben azonban arra a mérhetetlen mennyiségű-marha- és juhbőrre gondolt,
amit potom pénzen vásárolt össze évekkel ezelőtt. Azt most megvehetné a
gyár. Csóka abbahagyta az öreggel a vitát, és Vilmához fordult.

– Megbarátkozott már valamennyire ezzel a kis fészekkel? – kérdezte. –
Hogy érzi itt magát?... Vilmát meglepte a bizalmas hang, amelyen ez az
idegen ember szólt hozzá: – Ó – mondta –, egészen jól. – Mert még nem
ismeri. Majd ha egy kicsit szétnéz, látni fogja, hogy ez a legsivárabb
kuckó az egész világon. Az urak, akik itt urak, ágrólszakadt szegény
éhenkórászok, akiknek az álmuk álma, hogy Kolozsvárra mehessenek
flancolni, de nem telik miből. A polgári osztály buta és műveletlen, és
az egész városban nincs egyéb, mint pletyka, intrika és irigykedés.
Kiket ismer már?

– Csak a rokonaimat. Márton bácsiékat, Amirásékat, és ma találkoztam egy
csomó asszonnyal. Auernéval, Pongorékkal, Govrikékkal... – Képzelem,
hogy meg fogják tárgyalni magát. Ezeknek minden számítását tönkreteszi a
maga megjelenése. Ki fog ránézni Govrik Lujzikára vagy Pongor Mancira,
ha magára nézhet? – Ugyan... – Kérem, erre nem lehet azt mondani, hogy
„ugyan". A szerénység nagyon szép dolog, de
azt még Till Baba sem hiszi, hogy magával kiállja a versenyt, még ha
Káringécz úr nem volna is első virilistája a városnak, pedig az
kikiáltott szépség, és elég liba is hozzá, hogy az legyen...

Nagyobb szégyen nem érhet született arisztokratát, mint ha mindaz, amire
őt a születése predesztinálja, hatványozott mértékben van meg polgári
születésű leányban... Megjósoltam magának, hogy nem lesz népszerű az
olt-szerdahelyi társaság egyik rétegében sem... De az nem baj. Meg lehet
élni úgy is... Én sem vagyok az, mégis egészen jól érzem magam. ..

– De hát van itt egész csomó előkelő leány... – A grófnők? Na, azoknak
aztán éppen befellegzett, ha magával összemérik őket...

főispánnal is volt a múltkor egy szép kis beszélgetésem. Vilmának
megélénkült az arca: – Mi volt az? é

– Maga miért nem népszerű? – Mert megmondom mindenkinek, amit gondolok,
és ehhez nincsenek hozzászokva. A – A képviselő-választáskor történt...

Csóka hosszú mesét mondott el a legutolsó választás idejéből, amelyben
mint az ellenzéki jelölt főkortese vett részt. A főispán terrorizálni
akarta, ő azonban megmondta a méltóságos úrnak a magáét. Valami
hányiveti elbizakodottság volt a hangjában é az egész modorában.
Látszott rajta, hogy kétségek sohasem bántják, és hogy mindenkiről a
legrosszabbat teszi föl. Vilmának nem tetszett egy cseppet sem.

– A főispán különben még a legtűrhetőbb az egész kompániában. Annak
legalább van vagyona, és nem oly ágrólszakadt koldus, mint a többi... –
Magának nagyon imponál a pénz? – kérdezte Vilma, akit lassanként kezdett
ingerültté tenni ez az elevenek és holtak fölött való ítélkezés. Csóka
komolyan nézett a Vilma szemébe. – Igen, kisasszony! – mondta kissé
ünnepélyesen, még a megszólításban is változtatva eddigi modorán, mintha
ezzel is azt akarná kifejezni, hogy most olyan tárgyat érintettek, 

amely közel van a szívéhez. – A pénz minden. Hatalom, jólét, egészség...
amit parancsol. A pénz az egyetlen komoly dolog – különösen olyan ember
kezében, aki tud vele bánni, és úgy tudja elkölteni, hogy kamatostól
térjen vissza hozzá...

*– Mondja! Magának van pénze?... *
Csóka elvörösödött, de nem jött zavarba.

– Még nincs, de lesz – szólt nyugodtan. – Már van annyi, hogy jól élek,
de lesz annyi, hogy nagyon jól fogok élni. Ez egészen bizonyos... Én
mindent meg tudok csinálni, amit akarok. Elhatároztam, hogy gazdag ember
leszek, tehát leszek is... Vilma nem felelt. Most már határozottan
ellenszenvesnek találta a mérnököt. Ebben a percben a szobaleány bejött
jelenteni, hogy a kocsis szeretne a tekintetes úrral beszélni. Káringécz
Tódor kiment. Csóka csak erre várt: – Mondja, Vilma nagysád – kérdezte
pár percnyi szünet után –, kikkel akar itten tulajdonképpen érintkezni?
– Hogyhogy: kikkel? akikkel lehet... – Mert sajnálnám magát, ha az
olt-szerdahelyi házasító nénikék terveinek nem tudna
ellenállni, vagy pedig ha valamelyik éhenkórász mágnás elcsavarná a
fejét... Kár volna magáért. Magának olyan ember kellene, aki feljebb tud
emelkedni az itteni nívónál, akinek van bátorsága és akarata, hogy
pozíciót teremtsen önmagának és a feleségének is... És ne ugorjék be
félembereknek, akik semmik és senkik sem volnának, ha véletlenül nem az
apjuk fiai... Vilmának elborult a tekintete, a vér az arcába szökött.

– Azt hiszem – szólott fagyosan –, sokkal okosabb lesz, ha maga a cipők
mellett marad. Varga, ne tovább a kaptánál! Most Csókán lett volna az
elpirulás sora, de ő számított rá, hogy a leányból ellenkezést fog
kiváltani a beszéde, és nyugodtan mondta: – Tudom, hogy ez kellemetlen
téma. De később hálás lesz érte. Ami pedig a tanácsát illeti,
megfogadom. Annál is inkább, mert ez az út visz oda, ahová el akarok
jutni A leány vállat vont, és nem felelt; különben is az apja éppen
visszatért. Csóka odafordult hozzá: – Mondja, Káringécz úr! Mi lesz
azzal a sok marha-; meg juhbőrrel, amit maga két év óta összevásárolt?
Azt a gyár megvehetné... Az öreg trafikosnak tátva maradt a szája, de
azért rögtön tudott védekezni. – Azt már eladtam – mondta hirtelen, de
Csóka elnevette magát erre a feleletre. – Hát akkor jó lesz, ha
visszavásárolja – szólott. – Mert még úgy is olcsóbb lesz, mintha – Hm!
– mondta elgondolkozva Káringécz Tódor. – Csakugyan.
Érezte, hogy most az egyszer emberére akadt, de amint elnézte így együtt
a fiatal mérnököt meg Vilmát, nem tudott bosszankodni rajta, hogy a
bőrüzletét leleplezték; Sőt! Ez a fiú imponált neki, és most már végleg
elhatározta, hogy hozzáadja a leányát. Mikor Csóka elment, és kettesben
maradt Vilmával, ki is mondta félig-meddig ezt az óhajtását.

bőrkereskedőnél vesszük az anyagot... Hiszen tudtommal még nem
szállították el öntől...

– Nahát, ez aztán olyan ügyes ember, amilyent még nem láttam. Ha fiam
volna, ilyennek szeretném... – Én nem – felelte Vilma. – Ez nem jó
ember. Elbizakodott és mérhetetlenül önző.
Káringécz titokzatosan mosolygott:

– Azok a hasznos emberek, akik annak látszanak. Ma azok keresik a pénzt.
És a családnak akkor van jó dolga, ha ilyen ember gondoskodik róla...
Vilma megcirógatta az apja szakállát: – Apa is szerzett pénzt, mégsem
lehet rá azt mondani, hogy önző, vagy hogy nem jó ember... Káringécz
vállat vont: 

– Te nem mondod, és neked nem mondják. De nyugodt lehetsz, sokan még
csúnyábbakat is mondanak rám... – Nem hiszem... Apa egészen másfajta
ember. Ez a Csóka nem is akarja, hogy jónak tartsák, és nekem éppen a
kíméletlen cinizmusa nem tetszik... – Hehehe! Az csak azért van, mert
még nem elég kíméletlen, és szüksége van rá, hogy biztassa magát. Ha
majd megedződik, akkor úgy fog tenni, mintha jó ember volna, és azért
fogja elvenni a paraszttól a tehenet, hogy annak ne legyen baja a
fejessel... Hehehe... – De apa csak nem vette el parasztoknak a tehenét?
– Nem vagyok én zsivány. Én csak az urakét vettem meg olcsón... Mit
kezdtem volna egy
tehénnel?

– Apa, de igazán! – Nono! Ne félj semmit, nem tettem tönkre senkit...
Amit én elvettem, az már esendő volt
úgyis mindig... Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy miattam senki sem lett
szegény ember... Vilmának kiderült az arca:

– Látja, ezt jólesik hallani! – hízelkedve csókolta meg az öreget, és
odahajtotta a fejét a vállára. – Mi lesz az a cipőgyár? – kérdezte
aztán, inkább csak azért, hogy érdeklődést mutasson az öregúr dolgai
iránt. – Az nagyon jó dolog lesz... talán. Valami mindenesetre lesz
belőle... Hanem ügyes volna, ha igyekeznél egy kicsit megbarátkozni
ezzel a Csókával. Majd meglátod, hogy nem olyan gonosz ember az... Vilma
felütötte a fejét. – Hogyhogy: megbarátkozni? – Na, hát mint
üzlettárssal! Jóban kell vele lennünk, hogy ellenem ne dolgozzék... –
Nehéz lesz! – mondta Vilma mosolyogva. – Az a kérdés, hosszú lejáratú-e
ez az üzlet?...
Káringécz Tódor gondolkozott egy pillanatig.

– Az tőled függ. Ha akarod: fél év, ha akarod: egész élet. – Nem értem,
apa... – Hehehe! Hát egy fél évig okvetlenül jóban kell vele lenned...
Ha azalatt nagyon
megbarátkozol vele, akkor .. .akkor folytatjuk tovább-egész életre...
Énnekem az ellen sem volna kifogásom... Sőt...

üzletről van szó. Okosnak kell lenni... „- Okosnak kell lenni! – Okosan
kell viselkedni!" Vilma nem felelt. Másodszor kapta ezt a tanácsot ma.
Amirásné is ezt mondta neki. Ott Pumiról volt szó, és valószínűleg a
Sarolta néni érdekeiről. Itt az apjának az üzletéről...

– Jaj, apa! Ilyen emberhez? Isten őrizz!... – Na, csak nem kell
elhamarkodni a dolgot. Légy hozzá egyelőre kedves... Nagyon nagy

– Jó éjszakát, apa! – mondta álmos hangon, és kezet csókolt. Úgy érezte,
hogy pillái alig bírnak a hirtelen rájuk nehezedő álmossággal, mégis
mikor lefeküdt, nem bírt elaludni. Mi ez? – gondolta magában. – Hová
kerültem? Mindenkinek kész terve van velem, anélkül hogy bárki is
törődnék vele, hogy én mit érzek és gondolok? Rendelkeznek velem, és
határoznak rólam, nélkülem? Azt senki se: kérdi, hogy én mit szeretnék,
és úgy állítanak elém mindent, mint kötelességet. A lelkiismeretemre
hivatkozik mindenki. De hát csakugyan az a kötelességem, hogy szót
fogadjak nekik? Az éjszaka fátyolán át egy sötét szempár csillogott felé
és hirtelen kibontakozott gondolatai zűrzavarából az András arca. Az arc
egyre közelebb jött hozzá, és Vilma lélegzet-visszafojtva leste, hogy
mit fog mondani. A szíve megdobbant. Most, most... az arc odahajolt
hozzá, ajka forró csókkal reátapadt az ajkára. Vilma felriadt. A másik
szoba ajtaja alatt még világosság látszott, ebben a pillanatban alhatott
el csak, és a rövid álom nem tarthatott tovább egy-két másodpercnél. De
a szíve hevesen dobogott, és az arca égett tőle. – András, édes András!
– sóhajtotta, és behunyta a szemét. Pár perc múlva már mélyen, 

nyugodtan aludt, nem is sejtve, hogy akinek nevét suttogta az imént,
éppen most megy el az ablaka alatt. ...András a Simon-Tékában töltötte
az estét. Mikor kilenc óra tájban elindult hazulról, hogy odamenjen, az
apja kedvetlenül jegyezte meg:

– Azt hittem, az Apaffyba mész. Illenék már elnézni egy kicsit a megyei
asztalhoz. Mindenkinek feltűnik, hogy már napok óta itthon vagy, és se
ott nem mutatkozol, se sehol nem vizitelsz. András amúgy is készült
valamelyik nap az Apaffyba, mert tudta, hogy ez olyan társadalmi
kötelezettség, amely elől nem térhet ki, de halogatta eddig napról
napra. – Holnap majd benézek oda, délelőtt. Már akartam különben is... –
Úgy, úgy! – szólt az anyja. – Úriemberek közé is járni kell, nemcsak
holmi ágrólszakadt

Deloire-okhoz... Aztán Szent-Ágnessyékről se feledkezz meg. Ma is
találkoztam Irénkével. Mondta, hogy okvetlenül számítanak rád a
tenisznél... András lenyelte a választ, és sietve búcsúzott. Az öreg
Deloire egy üveg vörös bor és két pohár társaságában várt rá a
dolgozószobájában, ahol a vendég tiszteletére a függőlámpát is
meggyújtotta.

*– Nos? – kérdezte. – Dickens vagy Jókai? Maupassant vagy netalán
Flaubert? *
András vállat vont, és a kezével legyintett:

Őshalomban egyedül és tétlenül? Akkor már csak jobb volt Pesten
miniszteri fogalmazónak lenni?

– Műtrágya és csalamádé... Deloire a fejét rázta: – Monsieur András, ne
hitesse ezt el önmagával. Csak nem gondolja, hogy ki fogja bírni

– Nem akarok én tétlenül ülni. Egészen komolyan hozzá akarok látni a
gazdálkodáshoz... – Monsieur András, ahogy ön kimondta azt a két szót,
műtrágya és csalamádé, abban
benne volt az egész lelkesedése a gazdálkodásért. Önt mégiscsak Dickens
érdekli, vagy Tolsztoj... András mosolygott.

– Azok mindenesetre jobban érdekelnek mindennél. De én már lekéstem,
meghaltam, és okosabb, ha eltemetkezem. A föld komoly dolog, monsieur,
és ahol az élet terem, ott az ember legjobban elfelejti a maga apró
bajait. Különben jó, hogy ilyen neveket említ, mert ha ezeket hallom,
még az a kis önbizalom is eltűnik belőlem, ami még esetleg egy
meggondolatlan órában kísértésbe vihetne, hogy kezembe vegyem a
tollat... – Monsieur András, szereti ön a kakukkszót vagy a rigófüttyöt?
Mert én nagyon szeretem. És nagyon sajnálnám, ha ezek egy szép napon
elhatároznák, hogy elhallgatnak örökre, mert a fülemile szebben tud
énekelni... András lemondóan legyintett: – De a békabrekegés nem
madárének... És én azt hiszem, hogy már csak brekegni tudnék...
Odakoccintotta poharát a Deloire-éhez, és kiitta: – Jó bora van,
monsieur. – Örülök, hogy ízlik. A fiatal gróftól kaptam karácsonyra.
Hanem mondja csak... azt a szép
leányt, Káringécz Vilmát, régen ismeri?

– Nem! – felelte András meglepetve. – Csak egypár napja. Együtt utaztunk
a vonaton. – Pesten nem ismerte? – Nem. Miért kérdi, monsieur? – Mert
úgy beszéltek egymással, mintha régi, meghitt barátok volnának...
András figyelmesen nézett az öreg szemébe. Gyanítana ez már valamit
abból, ami az ő szívében még csak bimbózó sejtelem?

– Nagyon megbarátkoztunk – felelte közömbös hangon. – Ritka kedves, okos
leány. – Az volt már kiskorában is. Olyan, mint az anyja. Az volt ilyen
bájos, ilyen finom és szép.
Hanem a nénje, monsieur András... Az az asszony! Mondja, nem volt
magának azzal valami 

baja?

*– Kivel? Micsoda asszony? – Amirásné! Hát nem vette észre? Olyan
vasvillaszemeket meresztett magára, hogy a *
hátam is megborsózott belé...

*– Pedig tudtommal nem vétettem neki semmit. Azt hiszem, téved, monsieur. *
Deloire a fejét csóválta.

– Nem tévedek! – mondta. – Ez az asszony határozottan ellensége önnek,
és jó lesz, ha óvakodik tőle. Különben a fekete macska is
figyelmeztetett rá... – Vagy úgy? Én, sajnos, nem hiszek a babonákban,
monsieur. Sem a babonákban, sem az előjelekben... Bocsásson meg! – Én is
jobb szeretnék nem hinni – szólt az öreg sóhajtva –, de nem tudok
szabadulni. Vele jár a munkámmal ... András most a nehezen készülő könyv
iránt kezdett érdeklődni, s erről aztán kifogyhatatlanul tudott mesélni
az öregúr. Egyszerre azonban félbeszakította a beszédet, és azt mondta:
– Igaz, ni! Csak fecsegek a magam dolgáról, és nem is kérdeztem meg az
öccsét, monsieur Imrét! Ő most teszi a matúrát, ugye? – Igen. – És
milyen pályára megy?... – Meg nem tudom: de mindenesetre rajta leszek,
hogy úgy ne járjon, mint én. Azt hiszem,
a természettudományokhoz van kedve...

nem kerülne Olt-Szerdahelyre... Ha jogász lesz, félő, hogy itt ragad az
Apaffyban...

– Az szép tudomány... aki szeretettel csinálja... – Azért sem bánnám, ha
ilyen pályára menne, mert azzal legalább biztosítva volna, hogy

– Én nem ismerem közelebbről monsieur Imrét – szólt Deloire. – De a
tudományos pályához nagyon komoly akarat kell, és nagy kitartás. Megvan
ez az öccsében? – Ó! – felelt András felélénkülve. – Imre sokkal különb
ember, mint én. – Nono! – vetette közbe Deloire mosolyogva. – Higgye el,
monsieur! Sokkal élénkebb és határozottabb. Kevesebb kétsége van

önmagát és a világot illetőleg, és ahogy az ambíciója földönjáróbb és
komolyabb, mint az enyém, egészen bizonyos, hogy a tehetsége is több...

– Azt még nem tudjuk – mondta az öreg, aki nagyon sokat tartott
Andrásról, és még vele magával szemben is hajlandó volt védelmezni. – Az
csak később fog kisülni, ki ér többet, őe vagy maga... – Nem ismeri,
monsieur! – szólt András fellángolva, – Imre a legjobb, legokosabb és
leggyöngédebb szívű gyerek a világon. Aranyszívű, és... Ebben a percben
csattanás hallatszott a fejük fölött, és egy darab üveg esett az
asztalra. Riadtan néztek föl mind a ketten; a függőlámpa füstölt, és a
kormos láng ki-kicsapott az üveg oldalán támadt lyukon. – Elpattant a
lámpaüveg – szólt András. – Elpattant! – ismételte Deloire sápadtan. –
Ez nem jó dolog, monsieur András! Ez
szerencsétlenséget jelent.,

*– Ó, ugyan! – De bizony! Kiről is volt szó? Éppen az ön öccséről
beszéltünk... Ez nem jó dolog! Higgye *
el, nem jó dolog. .. Andrást, aki pedig nem volt babonás, szinte
meglepte valami kellemetlen előérzet. Később legalább úgy emlékezett
vissza, hogy megborzongott ekkor a Deloire szavaira.

– Vigyázni kell Monsieur Imrére!... Talán még el lehet róla fordítani a
veszedelmet... – De hát miféle veszedelemről lehet szó? – Azt nem tudom
– mondta Deloire. – Az előjel nem jóslat, csak figyelmeztetés. De 

komolyan kell venni. András nevetni próbált, a torkán azonban csak
valami ideges, száraz köhögés jött ki. A füstös, kormos, rőt színű
világításban homályba borultak a szobasarkok, és csak a Deloire deres
fejét és kétségbeesett arcát láthatta. Az öreg gyertyát gyújtott,
eloltotta a lámpát, és kinyitotta az ablakot. Odakinn, az udvaron, a
holdvilágtalan éjszakában titokzatosan susogtak a „fejedelem
tölgyfájának" az ágai, s a tetőn egy szerelmes macska nyávogott. Benn a
szobában, a hosszú kanócos gyertya lobogó fényénél a két férfi
mennyezetig nyúló, gigászi árnyéka félelmesen rajzolódott a falakra.
András vette a kalapját.

– Tegyük el magunkat holnapra – szólt könnyedséget erőltetve. – Feküdjék
le monsieur is, és fel se keljen holnap addig, amíg a portásné le nem
törülgeti a kormot ebben a szobában... Az öreg csak a fejét csóválgatta:
– Nem is marasztom most – mondta –, de azért jöjjön el hozzám máskor is.
Minél előbb. Nem mindig történik ilyen szomorú dolog... Fogta a gyertyát
és a kapukulcsot, hogy lekísérje a vendégét. A hosszú folyosón egy szót
se szóltak. A széles márványkockák meg-megkottyantak a lépteik alatt,
árnyékaik kísértetiesen imbolyogtak utánuk, s a lépcső sarkán egy
hirtelen szélroham csaknem eloltotta Deloire kezében a gyertyát. – Hány
óra lehet most? – kérdezte András, csak hogy mondjon valamit.
Az öreg súgva felelt, éppen mikor a kapuzárba illesztette a hatalmas
kulcsot :

– Éjfél!
András csak akkor lélegzett föl szabadon, mikor kiért az utcára.
Egyszerre komikusnak találta az egész hangulatot, amelybe egy lámpaüveg
elpattanása sodorta a babonás vénember társaságában. Ott lakott, alig
pár lépésnyire a Simon-Tékától, de a langyos tavaszi éjszaka
elcsábította egy kis sétára. A Minorita térről befordult a Széchenyi
útra, ahol Káringéczék laktak. Megállás nélkül ment el az ablak alatt,
tért" vissza a Minorita térre, hogy meg ne lássa valaki a Vilmáék háza
előtt. Alaptalan félelem volt, aludt az egész város. Csak az Apaffyból
hallatszott ki énekszó és cigányzene: az urak mulattak. András átvette
tőlük a nótát, és csendesen dúdolgatta magában, mialatt hazafelé
bandukolt. Deloire, akit az sem bírt megvigasztalni, hogy egy pókot
talált a kabátján, ekkortájt bújt fogvacogva az ágyába.

NYOLCADIK FEJEZET, melyben a megye sörözik. Másnap a főispán megint
szóba hozta a reggelinél a megyei asztalt.

*– Hát elmész ma az Apaffyba? – kérdezte a fiától. *
– Hogyne – válaszolt András sietve, és közben arra gondolt, hogy nincs
szebb a túlesésnél. – Ma délelőtt akarok oda menni... Apa is ott lesz,
ugye? Bontha Gábor a fejét rázta.

– Én nem járok oda – mondta. – Az az én állásommal nem fér össze. Nekem
be kell tartanom bizonyos határokat, és nem szabad soha pongyolában
mutatkoznom. Akkor mindjárt kisebb a tekintély, aminek az őrzésére én
itt hivatva vagyok, ha összeülök a kisemberekkel sörözni... – De hiszen,
úgy tudom, Kassay is odajár, az alispán ... – Az más. Az alispán a megye
embere. Én a miniszteré vagyok. Az alispán az első –

köztük. Én fölöttük állok, nekem meg kell őriznem azt a nimbuszt, amely
az állásomat körülveszi. Csodálom, hogy ezt még magyaráznom kell... 

.. .Mikor András tizenegy óra tájban belépett az Apaffy nagytermébe, a
Minorita térre néző sarokablakban, a megyei asztal körül már ültek vagy
tízen. Hangos örömrivalgással fogadták, a fiatalok felálltak, az alispán
pedig már messziről nyújtotta a kezét.

*– Szervusz, András öcsém! No, csakhogy végre látunk téged is... *
András sorban kezelt mindenkivel, aztán leült az asztal végére Dernay
aljegyző meg Dávid gróf közé. Dávid aljárásbíró volt, de mint gróf,
idehúzott a megyei asztalhoz, a hivatali kollégáival nem tartván fenn
semmiféle társaságos nexust.

– Parancsol, instálom? – kérdezte a pincér szolgálatkészen az új
vendégtől. – Vesét velővel, Andris! – szólt Prépost Gyuri, aki szemben
ült vele. – Azt rendelj! Én is azt
ettem, zónaadagot. András ráhagyta. Sört? Igen, azt is! Világosat?
Prépost Gyurinak a deresedő bajusza megmozdult.

– Persze hogy világosat! Nem örmény ez az úr, hogy barnát igyék! Nem
látod? – Nevetett hozzá jóízűen, hogy apró szemei egészen eltűntek kövér
arcában, és úgy kacsintott Andrásra, egyetértőleg, mintha valami nagyon
nagy huncutságon éppen most egyezett volna meg vele. Aztán hirtelen
elkomolyodott, és utánakiáltott a pincérnek : – Aladár! Hozz még egy
tréfát nekem is!... – Ez is Aladár? – tudakolta András. – Éppen kérdezni
akartam, hogy a régi Aladár pincér
hová lett?

– Az öreg? Korcsmát nyitott a Sétatéren – szólt Prépost megint
hamiskásan kacsintva. – Ezt a kölyköt valahogy másképpen hívják, csak mi
kereszteltük el Aladárnak, éppen azért, mert ezt a nevet már
megszoktuk... Meg aztán – tette hozzá halkabban – azért is, mert Lacinak
hívják, hát csak nem kiabálhatjuk itt folyton az alispán nevét, hogy
hozzon sört... Urak volnánk tán, vagy mi az ördög... Prépost Gyuri
csakugyan az volt, úr. Nagyon szép vagyonnak hághatott volna a nyakára
az öreg, ha már az apja el nem verte volna, mielőtt ráhagyta. Prépost
Gyuri egy darabig kínlódott a telekkönyv teherlapjára írt sok számmal,
végre is odahajította az egészet, és beállt a megyéhez iktatónak.
Tragikusan azonban kár venni az effélét, mert ott is úr maradt, és
minden tiszteletben részesült, azontúl is, ami kijár Olt-Szerdahelyen
azoknak, akik rokonságban vannak a megye legelső családjaival. Prépost
Gyurinak Szent-Ágnessy grófkisasszony volt a nagyanyja, az anyja révén
meg Kassayékkal is rokonságot tartott... Ő volt az Apaffyban mindennap a
legelső vendég. Amint a reggeli postát elintézte a hivatalban, ahová már
reggel nyolckor bement, végigsétált a piacon, megkérdezte a zöldség- és
baromfiárakat, megbeszélte a vidéki parasztgazdákkal a termésbeli
kilátás dolgát, és tíz órakor megjelent szálas alakja a vendéglő
ajtajában. Egy pillanat múlva már felhangzott a söntésben az Aladár
hangja: – Egy krigli világos, a megyei asztalhoz...
Mire Aladár a sörrel és a zónapörkölttel megjelent az étteremben, már
rendesen volt kéthárom újabb vendég az asztalnál, részint a
megyeházáról, részint a környékről berándult urak közül valók. A
forgalom tizenegy órakor érte el többnyire a tetőpontját. Ilyenkor
érkezett Kassay László is, az alispán, akinek fenntartották az
asztalfőt, szemben az ablakkal. Ekkorára már teli volt a terem mindig,
különösen hetivásár napján, és földig állott benne a füst. A többi
asztalnál kupecek söröztek, vásáros vidékiek, meg a túlsó sarokban,
szintén egy állandó törzsasztalnál körül egypár helybeli ügyvéd és más
lateiner népség, akik azonban vigyáztak rá, hogy csendesebben legyenek a
megyeieknél, és áhítatos tisztelettel viszonoztak minden ritka szervuszt
és gyakoribb jónapotot, amiket annak az asztalnak a látogatói jövet vagy
menet feléjük röpítettek. Dávid gróf cigarettát sodort, végighúzta a
papiros szélét a nyelve hegyén, aztán halkan kérdezte:

– Meddig maradsz, Andris? – Még nem tudom. Ki akarok menni Őshalomba. –
Csak azért kérdem, mert egy majálist tervezünk a gyerekliga javára, és
szeretném, ha te
is részt vennél a rendezésben. Pesti ember mindig hoz új dolgot... 

Az alispán beleszólt a diskurzusba:

– András öcsém – mondta –, a napokban írtam neked Pestre... Nem mondta
apád? Nem tudtam, hogy itthon vagy... – Nem szólt semmit. Parancsol,
bátyám, valamit? – Kérni akartalak, hogy nézz utána egy ügynek. Arról
van szó, hogy a...
András előrehajolt, és figyelmesen hallgatta az alispánt, – Az a baj,
hogy ezt személyesen kellene elintézni – szólott aztán. – De én egyelőre
nem megyek vissza egy fél évig...

– Mi az ördög? Így osztogatják ott nálatok a vakációt? – kiáltotta
Vincentius bácsi, a várnagy, aki híres volt róla, hogy még sohase tette
keresztbe se a tollat. – Mindig mondtam, hogy nem dolgoznak azok ott
fenn semmit a világon... – Fél esztendő? – Dernay összehúzta a szemét. –
Minek neked ekkora szabadság?
András tréfára fordította a dolgot:

*– Bizalmas küldetésem van – szólott. – Hivatalos titok. *
Prépost Gyuri nagyot nevetett:

– Akkor csak ki vele, öcsém, bátran! Mert hivatalos titok csak egy van,
amit nem szabad elárulni. A többit senki se veszi komolyan. Csak azt az
egyet, hogy a főnök szamár... Nagy hahota támadt a mondásra, amelyen
csak nehezen bírt utat törni a Kerekes vékony hangja: – Bocsánatot
kérek! – süvítette. – Ez ellen tiltakozom! Ha mi magunk sem tiszteljük a
tekintélyt, akkor nagyon hamar fel fog falni bennünket a demokrácia...
Prépost a kezével legyintett: – Ne félj te, öcsém, a demokratáktól
semmit. Sovány falat vagy te azoknak...
Kerekes elvörösödött mérgében, a kárörvendő vigyorgás azonban, amely a
Prépost szavai nyomán kiült az arcokra, megértette vele, hogy a
közhangulat ma nem kedvez neki.

– Jó, jó! – mondta vállvonogatva. – Csak viccelődjünk, magunkon, az lesz
a vége, hogy majd nem lesz senki, akinek az aláírására pénzt lehet majd
kapni. Igaz-e, vicispán öcsémuram? Prépost a combjára csapott örömében:
– Adná isten! – kiáltotta. – Legalább lesz köztünk, akinek az aláírására
pénzt lehet majd kapni. Igaz-e, vicispán öcsémuram? – Nem tudom –
felelte az alispán szárazon. – Én még sohasem kértem kölcsön senkitől...
Prépost Gyuri tréfás megszeppenéssel sunyta le a fejét, aztán alázatos,
bűnbánó arccal fordult Kassayhoz:

– Elfelejtettem, instálom, hogy ez az igazi hivatalos titok, azért
csúszott ki a számon. Pedig én titkolni szoktam, és nem is tudom, fene
egye meg, hogy honnan tudja mégis mindenki, hogy nincs pénzem... Most
már Kassay is elnevette magát. – Jó, jó, Gyuri bátyám. Hát csak titkold
tovább is...
Vincentius kimutatott az ablakon:

*– Vedd el, Gyuri, a Káringécz leányt. Mindjárt lesz pénzed, annyi, mint
a pelyva. *
Az ablak alatt Vilma ment el, mindnyájan utánanéztek.

– Szép leány! – mondta Dávid gróf. – De milyen egyszerűen öltözik. –
Pedig ennek telnék puccra! – sóhajtotta Prépost Gyuri. – Hej! Ha
fiatalabb volnék!
Kerekes nevetett.

– Nagyon jó! – sipogta. – Beállanál a trafikba szivart árulni... – Miért
ne? – mondta Prépost Gyuri hetykén. – Ha én csinálnám, az is úri
foglalkozás
volna. De más baj van itt...

– Micsoda? – kérdezte Dernay mohón. – Az, hogy minden örményben hét
zsidó van, meg hét cigány! – felelte Prépost a fejét
csóválva. – Aztán mit csinálnék én egyszerre tizennégy feleséggel? 

A Kassay arca mosolyra húzódott:

– Tudod-e, Gyuri bátyám, mit mondott az egyszeri plébános az örmény
menyecskének, mikor az gyónni ment hozzá? – Nem én! Mit? – Az úgy
volt... – kezdte Kassáy az anekdotát, de aztán körülnézett, és
lehalkította a
hangját, hogy a többi asztaloknál ne hallják, mit beszél. Egypáran
összedugták körülötte a fejüket; a szemük csillogásából lehetett látni,
milyenfajta viccet mesél az alispán. Dernay odafordult Dávid grófhoz:

– Csakugyan van ennek a trafikosnak hárommilliója? –kérdezte, és arcán
égni kezdett a sebhely, amely a homlokán át az egész jobb arcát
eléktelenítette. Máskor mindig harcias, rövid mondatokat mondott, mint
olyan emberhez illik, aki karddal szokta kettévágni a csomót, most
lágyan búgott a hangja, mint a galambé, mikor a párját hívogatja. A
hárommillió lírai érzéseket keltett benne. Dávid vállat vont, mint aki
nem sokat törődik a trafikos pénzével, de azért egy kis sóhajtás szökött
ki önkéntelenül a száján, amikor azt felelte: – Lehet annak négy is!...
– És ez az egyetlen leánya? – kérdezte tovább Dernay, s révedező
tekintete világosan
hirdette, hogy mire gondol. András, aki az imént ízetlennek találta a
Prépost viccelődését, most még inkább elkedvetlenedett, ahogy látta
Vilma körül az eladósodott gavallérok pénzéhségének föltámadását. Kassay
végére ért az anekdotának, amit a fölharsan viharos kacagás jelzett.
Prépost Gyuri az oldalát fogta, úgy nevetett:

– Hogy a fene egye meg a kiskésit! – mondta kétszer is. Mikor aztán
megjuhászkodott egy kissé, legyintett a kezével: – Hanem ez semmi ahhoz,
amit én tudok! – mondta – Azt hallgasd meg!
Most ő is lehalkította a hangját, s őkörülötte dugták össze fejüket az
emberek. Odafigyelt Dávid gróf is, és Dernay is közelebb húzódott.
András egyedül maradt az asztal végén. Egy fél órája volt még itt csak,
és már nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartozik közéjök. A Prépost vicce,
úgy látszik, mégsem volt olyan jó, mint az alispáné, mert nem nevetett
rajta más, csak ő maga. Dávid odafordult Andráshoz:

*– Hát abban a majálisdologban, kérlek alássan... *
Alig mondott azonban néhány szót, már kisült, hogy két párt áll szemben
egymással. Kerekes és még vagy hárman a mellett voltak, hogy csak az
úgynevezett jó társaságot lehet meghívni, a megyei birtokosokat és a
lateiner előkelőségeket. Már akkor is éppen elég vegyes lesz a mulatság,
mert a törvényszéki elnökné is, bizony... nna!... és a polgármesterek
is... hm, hm...

– De értsék meg, hogy jótékony célról van szó – mondta Dávid gróf. – Ha
mi magunk között jól akarunk mulatni, rendezünk egy batyubált... De most
az a fontos, hogy pénzt szerezzünk. A pénz pedig a gazdag kereskedőknél
van, az örményeknél... – Meg a zsidóknál! – mondta Kerekes. – Mért nem
hívjátok meg a zsidókat is? – Úgy van! – szólt diadallal Prépost. –
Azokat is meg kell hívni! Hadd adják le a tejet! – Azt már nem! –
felelte Dávid. – Mert akkor esetleg más nem jön el senki. De az
örmények miatt senki sem fog elmaradni... Vincentius bácsi az asztalra
ütött:

– Nahát! – kiáltotta. – Ihol e! Kibújt a szeg a zsákból. A Káringécz
leányt akarják ezek az imposztorok megtáncoltatni... Nem értitek ti a
csíziót! Dávid nevetett. – Hát én bizony azt se bánom, ha ezt fogjátok
ránk. Az a fő, hogy a gyermekliga minél többet kapjon. Ha ezenfelül szép
örmény menyecskéknek meg leányoknak kurizálhatunk, 

az csak nekünk jó.

– Nem értelek, kérlek alássan! – sipogta Kerekes. – Határozottan nem
értelek. Nem tudom, a komtesszek, kedves nővéreid is így gondolkoznak-e?
Dávid vállat vont. – A húgaim úgy gondolkoznak, ahogy megparancsolják
nekik. Én pedig azt hiszem, hogy akkor is úr maradok, ha
cigányleányokkal járom a hoppszpolkát... Kerekes elvörösödött. Célzás
volna ez arra, hogy az ő apja?... Hiszen arról itt nem tud senki
semmit?... – Nem arról van szó! – mondta vagy öt hanggal alábbszállva. –
Én főképpen azért beszélek, mert attól félek, hogy nem lesz elég táncos,
és a magam részéről nagyon vigyázni fogok, hogy elsősorban a mi
hölgyeinknek jusson gavallér... Dávid papirost meg ceruzát vett elő, és
írni kezdte a listát. Közben csak annyit felelt Kerekesnek: – Majd
meghívjuk a diákokat. A hetedikből meg a nyolcadikból kikerül vagy
harminc táncos... Egész sereg név volt már a lajstromon, mikor Dernay
bediktálta: – Káringécz Tódor... – A Török Császár trafikos és leánya,
Purzicsán hercegnő! – tette hozzá vidáman Prépost
Gyuri. – Éljen!

– Mondhatott volna Gyuri bátyám Szultán Flórt. Az legalább finom
dohány... – szólt Dávid. – De ha egyszer örmény a szentem! Fogolyán,
Nuricsán, Purzicsán! Az az örmény
dohány! Andrásnak már elég volt ebből a mulatságból. Dühbe hozta, hogy
ízetlen és durva tréfák burjánzanak föl ennek a leánynak a lába
nyomában, ahol csak szűzfehér liliomoknak volna szabad kihajtani. Vette
a kalapját és elbúcsúzott.

*– Megállj, András! Én is megyek! *
Kerekes utánarohant, és csatlakozott hozzá. Ő is arra lakott, és hazáig
kísérte. SzentÁgnessyékről beszélt még, az új teniszpályáról, amit ő
csináltatott a tornakertben. Andrásnak meg kellett ígérnie, hogy másnap
okvetlenül elmegy játszani.

– De bizonyosan! – Feltétlenül. – Szavadra? – Ha mondom! – Mert Irénke
erősen rám bízta, hogy elvigyelek. Nagyon erősen! Hát add a szavad, hogy
megmondhassam neki! Jelentőségteljesen nézett rá, és fogta a kezét.
András, hogy megszabaduljon, megadta magát:

– Jó, hát szavamra!
Még örült, mikor megszabadult, hogy csak másnapra ígérkezett. Erre a
napra elég volt ebből a társaságból, és alig várta, hogy délután
Vilmával találkozzék. Azonban... hiába leste a leányt a Minorita tér
sarkán a szokott időben, hiába ácsorgott és sétált le s fel majd egy óra
hosszat Káringécz Tódoréktól Mártonékig, – Vilma nem mutatkozott. András
kedvetlenül vágott neki a Tatár utcának. A kaszárnyán túl egypár apró
viskóval végződött a város, és az út rügyező jegenyefák közt vezetett
tovább a szőlőhegynek. Itt már alig találkozott emberrel, jobbról-balról
zöldellő vetések és rétek váltakoztak, s a tavaszi levegő tele volt a
fakadó élet illatával. András meglassította a járását, és megmegállva,
eltűnődve ballagott a jól ismert úton fölfelé. Itt egy fa, amelynek
egyszer letört alatta egy ága; ott egy szakadék, amelyben megbújt, mikor
negyven mesterinas vette üldözőbe, amott a nefelejcses híd, ahol Bándy
Olgával a 

virágot szedték... Régen nem járt erre, s ahogy most ébredezni kezdtek
szívében az emlékek, szinte csodálkozva kérdezte önmagától, hogy az a
bízó és lelkes fiatal gyerek, akinek a képe, egyre tisztábban és
elevenebben bontakozott ki előtte minden lépésnél, ő maga volt-e
csakugyan? Alig tudta elhinni. Észre se vette, hogy közben felért a
hegytetőre, csak mikor egy fordulónál eléje tárult a völgy, az Olt
partjáig szeszélyes összevisszaságban elterülő várossal, amelynek;
bogárhátú, apró házacskái közül csak néhány templomtorony emelkedett ki,
meg a Minorita-templom és a Simon-Téka szürke kőrakásai. Leült egy
rőzsekötegre, és elgondolkozott. Szeme végigsiklott a városon, ahol
felnőtt, ahonnan elszakadt, elidegenedett, és lelkében hiába kereste egy
másik, egy új otthonnak a képét: idegen volt mindenütt. Az egész élete
nyugtalan keresés volt eddig. Gyökeret, verni nem tudott sehol. Miért?
Mi az a vágy, amely hajtja, amely nem engedi, hogy beletörődjék a
változhatatlanba, amely elűzte az emberek közül, ahol pedig szerették,
és talán kényeztették is? Őbenne van a hiba? Vagy csakugyan várna rá
valami hivatás, amely „ki akar törni"? Nem bízott már magában, és
sóhajtva simított végig a homlokán, egy lemondó mozdulattal hárítva el a
csábító álmokat.

– Ostobaság! Gyerekség! – mondta, és mosolyogni próbált, de a szíve tele
volt halálos szomorúsággal. Szórakozottan pillantott végig a völgyön,
amelynek közepén a ráhajló fűzfák alatt megmegcsillant a kanyargó víz,
aztán elkalandozott a tekintete a túlsó hegy ormára, amely fölött már
alkonyodóra hajlón lebegett a nap tüzes vérgolyója. Andrásnak megdobbant
a szíve. Valahol, odaát most kél a nap, amely itt lenyugodni készül.
Valahol kél a nap... Pillanatra behunyta a szemét, és a káprázat
tűzfoltjai szivárványozva úszkáltak előtte, hol megvilágítva, hol
eltakarva egy arcot, amely mosolyogva jelent meg képzeletében, úgy,
amilyennek akkor látta, mikor elragadtatott vonásaira a kelő nap első
sugárkévéje hintette ragyogását. – Vilma.
Az áprilisi alkonyat hűvös szele megsuhogtatta háta mögött a fákat, és
hideg érintése meglegyintette az arcát. De ő most csak a hirtelen
támadt, boldog forróságot érezte, amely a leány nevére átjárta minden
tagját.

– Vilma! Az én párom!
Szinte brutálisan tört utat magának ez a szó gondolatai zűrzavarán át,
feleletül az egyedüllét, a sehová nem tartozás érzésére, amely az imént
ránehezedett.

– Az én párom!
Olyan bizonyosság, olyan egyszerű, világos magától értetődés volt ebben
a szóban, hogy Andrásnak felragyogott tőle a szeme, és kigyúlt az arca,
mint a fölfedezőnek, ha hirtelen eléje tárul a titok nyitja, amit
keresett... Letekintett a völgybe, mintha ki akarná találni, hogy a
kőtömkelegben merre, hol jár vajon ebben a pillanatban az, akié minden
gondolata, s az aranypárás tavaszi alkonyatban egyszerre határtalan
gyöngédség lepte meg a szívét az előbb még megvetett város iránt. És,
mintha csak feleletül jönne onnan alulról, ünnepi hangulatába halkan
belekondult az esteli harangszó. András levette a kalapját, úgy, mint
gyerekkorában, de ahelyett hogy imára kulcsolta volna a kezét, kitárta
mind a két karját az ég felé, mintha meg akarná ölelni a világot. Torkát
a felszabadulás ujjongó kiáltásaként fojtogatta a Vilma neve, míg a
szemét elhomályosították a könnyek, a boldog meghatottság könnyei.
Tavasz volt – és Bontha András, ki még sohasem adta oda magát szabadon
egyetlen érzésnek sem, ebben a pillanatban – életében először –
szerelmes férfi volt, egyéb semmi. Odalenn elhallgatott a harangszó.
Most hirtelen, mintha mezei poloska mászna végig a gyöngyvirágon – az
áhítatos csendbe disszonáns füttyszó hasított belé kegyetlenül. Divatos
kuplé hangjai mellett valaki közeledett. András feltette a kalapját,
aztán cigarettára gyújtott. A fütyörésző ember 

előtűnt a fordulónál, és hirtelen félbehagyta a nótát.

*– Hahó! András! Csakhogy megtaláltalak! *
András megismerte az öccsét.

házba, és hirtelen elhalasztotta alkalmasabb időre, amiért idejött.

– Szervusz! – mondta. – Engem keresel? – Már egy órája! Mondták, hogy
erre jöttél, azt hittem, a szőlőben vagy, és odamentem... – Valami baj
van? – Nem! Dehogy! Baj nincs, csak... Imrének eszébe jutott, hogy nem
rohanhat ajtóstul a – Csak? – ismételte András. – Csak szerettem volna
már egy kicsit diskurálni veled. Hiszen mióta itthon vagy, még

nem is beszéltünk egymással. András megrestellte magát. Az öccse gyöngéd
közeledését, úgy érezte, nem fogadta elég szeretettel.

– Igazad van, kisöcsém! – mondta melegen. – Igazad van. Nekünk nagyon jó
barátoknak kell lennünk, hiszen egyikünk sem számíthat biztosabban
senkire, mint te énrám, én meg rád! – Úgy van! – szólt a fiú meghatott
arccal, és közben átvillant az agyán újra, ami a bátyja felkeresésére
indította. Gyorsan született elhatározással megállapodott magában, hogy
nem ötven, hanem nyolcvan koronát fog kérni Andrástól. Holmi adósságok
nyomták a Bitókorcsmában, meg aztán zavart okozott a költségvetésben egy
kis kártyázás is, amelynek folyamán Sármány elnyert tőle huszonhárom
koronát és negyven fillért. András, akivel ebben a pillanatban nagyon
magasan szállt a tavaszi hangulat szárnyas paripája, úgy érezte, hogy
abból a tengernyi szeretetből, amely a szívét csordultig megtöltötte, az
öccsének is jut annyi, amennyinek a hiányát ő úgy megsínylette olyan
korában, mint most Imre volt. Belekarolt a fiúba, és arról kezdett vele
beszélni, ami, úgy gondolta, azt most leginkább foglalkoztatja. – Hát
gondoltál-e már rá, hogy milyen pályára mész, ha leteszed az
érettségit?... – Igen... – szólt Imre komolyan. – Sokat gondolkoztam
már, de nem tudok elhatározásra
jutni.

– Hogyhogy?
Imre a lágy és befolyásolható emberek intuíciójával azonnal megérezte,
hogyan férkőzhetik közel a bátyja lelkéhez. Nem számítás volt ez nála,
hanem öntudatlan színváltozás, mint a kaméleonnál, mikor ösztönszerűleg
fölveszi a környezet színét. Tudta jól, hogy András kedve ellenére ment
jogásznak, és tudta azt is, hogy válság üli a lelkét, hiszen már
hallotta, hogy otthagyta a hivatalát. Már csak merő gyöngédségből is
rokon lélekként akarta leleplezni önmagát.

– Apáék bizonyosan azt szeretnék, hogy jogász legyek, én pedig...
természettudós szeretnék lenni. Engem tulajdonképpen csak az érdekel...
De hát hogy álljak elő ezzel? Hiszen ha apáéknak azt mondom, hogy
filozopter akarok lenni, hát kétségbeesnek... Képzeld el mamát! Kedvem
erre volna, de ki se mertem még nyitni a számat, és valószínűleg nem is
fogom. Leszámolok az egész dologgal, és nekimegyek majd a sablonnak...
Favágó leszek, mint más, de legalább meglesz az a megnyugvásom, hogy az
öregeknek nem okoztam aggodalmakat... Egy kevés szónokias lendület volt
a hangjában, s mikor befejezte, kipirult. András, aki meglehetősen
kevéssé ismerte az öccsét, mert hiszen mióta az felnőtt, alig voltak
együtt, komolyan vette minden szavát. Az ő számára nem volt ebben a
beszédben semmi hihetetlen. Nem is álmodta, hogy ha az apja méltatta
volna Imrét bizalmas beszélgetésre, és szóba hozta volna előtte az ő
dolgát, a fiú éppen ilyen őszintén tudott volna beszélni arról, hogy az
igazi férfinak nincs ábrándja, az nyugodtan megy az eléje szabott úton,
mert minden kötelesség egyforma, és minden pálya egyformán jó, amely
becsületes munkát követel. Imre maga sem tudta ezt, és fellobbanó
lelkesedése őt magát is meglepte. Ebben a percben ő maga is hitte, amit
mondott, csak valahol a lelke mélyén tiltakozott egy hang, 

amely amellett szavazott, hogy mindenekelőtt az önkéntes évet kell
leszolgálni a huszároknál; lehetőleg itthon hogy mindenki bámuljon
rajta, milyen fess katona, és hogy a tanárok félve térjenek ki az
útjából, ha a korzón végigcsörteti a kardját. András a megértő ember
melegségével fogadta az öccse bizalmát, és hosszasan fejtegette, hogy
komoly akarattal minden nehézséget el lehet hárítani, amelyek az útjában
állanak. Mire a városba értek, már beesteledett. Az utcán égtek a
lámpák, és a két testvér karonfogva, csendesen lépkedett hazafelé.

– Káringécz Vilmát láttam, mikor utánad mentem – szólt Imre. – Hol?
Merre? – kérdezte András mohón, és Imre érezte, hogy a karja is megrezzent,
amikor a nevét meg hallotta.

– A Minorita téren. Belcsúg kísérte hazafelé. – Belcsúg? – ismételte
András, aztán egy kis szünet után azt kérdezte: – Látott téged? –
Igen... Köszöntem is neki.
András nem felelt, s Imre egy kis idő múlva megszólalt:

*– András! Nem haragszol meg, ha kérdek valamit? *
– Mit?

*– Szereted te ezt a leányt? Szerelmes vagy bele? *
Az utcán voltak, András körülnézett. Aztán megsimogatta az öccse keze
fejét, és halkan azt mondta:

– Ez a leány a legkülönb ember, akivel életemben találkoztam. A
legkülönb – nekem! Egyelőre azonban erről ne beszélj senkinek... – Hogy
gondolhatsz olyat! – mondta Imre, és valami hirtelen ijedség dobogtatta
meg a szívét. – El akarod venni? – kérdezte aztán. – El! Ha hozzám jön.
De éppen azért ne beszélj még róla... Megígéred? – De András! Itt a
kezem! És adjon az Isten neked minden boldogságot.
A barátsággal párosult testvéri szeretet gyöngédségével tekintett a
bátyja szemébe, mikor az megszorította a kezét, és komolyan meg volt
hatva. Nagyban emelte különben az András iránt táplált érzelmeinek
melegségét az a körülmény, hogy szó szót követvén, még mielőtt a városba
értek, feltárhatta előtte szorult anyagi helyzetét, amelynek
megokolásában a fő súlyt bizonyos reprezentációs költségekre helyezte.
Ezek elől mint önképzőköri elnök nem tudott kitérni. András készséggel
nyúlt a tárcájába, és abból is látszott, milyen szívesen segít az
öccsén, hogy többet adott neki, mint amennyit kért, s az Imre zsebében,
mire hazaérkezett, egy vadonatúj százkoronás ropogott.

KILENCEDIK FEJEZET, mely csalódást hoz mindenkinek, még a könyvtár
egereinek is. Úgy kezdődött, hogy találkoztak délben a Minorita téri
korzón.

– Megengedi? Merre megy? – kérdezte András. – Csak ide, a boltba, a
nagynénémhez – felelte Vilma. – Hát odáig is... Tegnap úgyis hiába
vártam... – Mert ott ebédeltem Márton bácsiéknál. Várt rám? – Majdnem
egy óra hosszat. – Haragudott, hogy nem jöttem? Mit gondolt? – Azt, hogy
bizonyosan történt valami... De haragudni?... Magára!... Eszembe se
jutna... – Szerettem volna értesíteni, hogy ne várjon, de nem volt rá
alkalmam... – Ki volt még ott ebéden? 

– Csak Belcsúg meg én... – Belcsúg kísérte haza. – Honnan tudja? – Imre
mondta, az öcsém... – Persze!... Hiszen találkoztunk vele... – Ez a
Belcsúg rokona magának? – Nagyon távolról. Csak sógorság. De gyerekkori
barátom... – Azt hiszem, szerelmes magába. – Ó, nem! Nem hiszem!... Csak
nagyon jó barátom. – Nem nagyon bízom az efféle barátságokban... – Nem
bízik? Hát maga nem barátom nekem?
András majdnem zavarba jött. Boldog szédüléssel gondolt rá, hogy minden
szerelem ezzel a témával szokott kezdődni. Hát már itt tartunk?...

– Az más! – szólt hirtelen, és elfordította a beszédet, mert már nagyon
közeledtek az Amirás-bolt felé, pedig ugyancsak lassan lépkedtek. (Talán
a bolt ment feléjük valami gonosz mesterkedéssel? Andrásnak legalább úgy
tűnt föl.) – Mikor látom? A Vilma arcán könnyű pirosság futott át. – Ma
délután fölmegyek Deloire-hoz, a Simon-Tékába. Nem jönne oda maga is?...
– De mennyire! Hány órakor? – Háromra...
...Már ott voltak a boltajtó előtt. A leány fehér kesztyűs keze
megpihent egy pillanatra a fiatalemberében, és bizony jó, hogy csak
egymás szemébe néztek azalatt. Mert ha más is olvasott volna a
szemükben, aligha maradhatott volna titok, ami pedig csak őrájuk
tartozott. Azazhogy dehogyis maradt titokban! Pongor Manci éppen akkor
fordult ki a Tatár utcából, és csaknem összeütközött Andrással, akinek
még ott ragyogott az arcán a mosoly, amivel kimondta a búcsúszót:

– Viszontlátásra.
A kis fekete leány megnézte jól a főispán fiát, és finom női szimattal
megérezte rajta, hogy az most valami szerelmi dologban sántikál. Ki
lehet az a bizonyos? Ki lehet? Ki lehet? Nem kellett messzire
keresgélni, hiszen éppen akkor lépett be a Káringécz leány az
Amirásboltba; nem is lehet más, csak ő. Till Baba jött a Teleki utca
felől, Manci megállította:

– Hát hogy ez a Trafikos Vilma mit művel itten, az már hallatlan! Nem
elég, hogy ennek a jó Belcsúgnak olyan szemérmetlenül a nyakára ült,
most még ezt a Bontha Andrást is... Ha láttad volna!... Pedig az nem
fogja elvenni úgysem!... Till Babának az orra még fitosabbra vált, a
szája meg még kisebbre, mint máskor. Bodros haja kiszőkéllett a kalap
alól. – Haha! Belcsúg! – mondta megvető mozdulattal. – Belcsúgot
nekiadom! Nekem úgysem kellett már az az unalmas ember... Pá, kedvesem!
Baba, aki tudta jól, hogy Manci csak kellemetlenkedni akart neki azzal,
hogy Belcsúgot szóba hozta, megelégedetten tipegett tovább, mert ilyen
pompásan sikerült megőriznie a fölényét. Manci azonban alig várta, hogy
találkozzék valakivel, akinek elújságolja, hogy Belcsúg már végleg
otthagyta Till Babát Vilmáért... Pedig hiába, mert Vilmának a főispán
fia udvarol... Auer néni volt a szerencsés, akivel Manci legelőször
közölte a híreit, de Auerné restellte volna, ha egy ilyen fruska jobban
lett volna értesülve, mint ő. – A főispán fia? – szólott. – Hisz az már
régi história. Azzal már Pesten udvaroltatott magának. – Szegény Baba! –
mondta Manci részvéttel. – Azért mégis komiszság ettől a Belcsúgtól
is... Auerné a Teleki utca felé indult, Manci a Széchenyi út, felé, de
közben gyakran állott meg mind a kettő, hogy beszéljen egypár szót
Vilmáról, Belcsúgról, Bontháról meg „szegény 

Babáról", s szövődni kezdtek a szálak, színesen, tarkán, szeszélyesen,
úgyhogy lassanként kikerült belőle; egy förtelmes torzkép, a Vilmáé,
mint kacér és hideg démoné, aki idetolakodott, ebbe az erkölcsös, boldog
és békés kis fészekbe, hogy megbontsa a rendet és nyugalmat, széttépve
szent kötelékeket, amelyeket annyi kegyes vénasszonykéz segített
összebogozni. Hogy egyetlen fiatal-többet tud rontani egy óra alatt,
mint amennyit tíz öreg egy év alatt épít!... Jó, hogy Andráshoz
mindebből nem jutott el semmi. Türelmetlenül várta a délutánt, és ebéd
után azonnal átment Deloire-hoz.

– Tudtam, hogy vendégem jön – mondta az öreg, – Leejtettem a tollat, és
az a hegyével megállt a padlóban ... – Sok tolla fog elkopni, monsieur,
ha ezentúl is mindig leesik, mielőtt idejövök, mert gyakran fogok
idejárni.. Olvasgatni szeretnék egyet-mást a könyvtárban... – Helyes,
nagyon helyes! Legalább a jelentésben lesz valami róla, hogy a könyvtárt
használják is... Mit akar olvasni?... – Magam sem tudom... Majd
keresgélek...
András szórakozottan kezdett sétálni a polcok között, és találomra
kihalászott egy könyvet, leült a zöld posztós asztalhoz, aztán olvasta –
a perceket, és nézegette az óráját. A folyosón két várva várt kis láb
kopogása hangzott föl, amelybe csoszogó lépések zaja vegyült, majd a
portás hangja, amint azt dörmögte :

– Erre tessék.
Deloire izgatottan fordult az ajtó felé. – Szabad? – kérdezte egy
ismerős hang.

*– Vilma! – örvendezett Deloire felugorva. – Hát eszébe jutottam?.. . *
Boldogan tolt oda egy karosszéket a leánynak, úgy gondolva, hogy a Vilma
látogatása csak neki szól, és eszébe sem jutott olyasmi, hogy Bontha
András talán tudott erről előre.

– Lássa! – mondta a fiatalembernek. – Mit szól a tollhoz? Megállt a
hegyével a padlóban, és íme, itt a vendég... Aztán ne legyen az ember
babonás. Vilma mosolygott. – Gyakori vendég leszek önnél, monsieur, ha
megengedi ... Olvasgatni szeretnék egy kicsit a könyvtárban ...
Andrásnak hirtelen néznivalója akadt az egyik könyvespolcon ebben a
pillanatban, tehát nem látta, hogy Deloire milyen furcsa szemet
meresztett, amint Vilmától ugyanazt a mondatot hallotta, amit ő mondott
az imént. – Hm! – szólt az öreg. – Ez sajátságos. Van valami furcsa
titokzatosság a dolog összefüggésében és találkozásában ... Monsieur
András is ezt mondta az előbb... A jó öreg mindenre inkább gondolt, csak
arra nem, hogy a két fiatalt esetleg olyasmi hozta ezek közé a falak
közé, ami már száz éve nem fordult elő itten, legföljebb a könyvekben.
Vilma és András nem mertek egymásra pillantani. – Hát mit akar olvasni,
kisleányom? Majd kikeresem' magának, csak mondja meg...
Ha erre is azt feleli, amit én... – gondolta András, de aztán
megnyugodott, mert Vilma tudta, mit akar:

– Memoire-okat, monsieur... Naplókat, leveleket... Minél érdekesebb
asszonyoktól és emberektől... Deloire azonnal hozzálátott a katalógus
tanulmányozásához, azalatt a fiatalok beszélhettek néhány szót. – Szóval
mármost olvasnunk kell, akár akarunk, akár nem?... – kérdezte András
tréfás kétségbeeséssel. Vilma mosolygott: – Hogyne. Hiszen különben is:
nézze!
Egy táblára mutatott a falon, amelyről arasznyi betűkkel virított le a
figyelmeztetés: „Csendet kérünk!" 

– Ez alighanem az egereknek szól – mondta András –, mert legföljebb azok
szoktak itt cincogni, és zavarják az öregurat... Na, jön már!... Ez arra
vonatkozik, hogy Deloire visszatért egy listával, és odatette Vilma elé
: – Itt vannak a memoire-ok, itt a levelezések... Válasszon...
... Ott ültek, szemben egymással, a zöld asztalnál, a nagy könyvespolcok
között, amelyeken a régi fóliánsok összesúgtak titokban, amint nézték őket:

*– Milyen szépek, milyen fiatalok... ó, be illenek is egymáshoz. *
Deloire a terem túlsó sarkában ült, s azt írta egy ív papirosnak a
tetejére: „Időjóslás", amely cím alatt régi magyar parasztbabonák római
őseit sorolta föl nagy körültekintéssel. Időjóslás!? Istenkém, istenkém,
mintha bizony ahhoz babonák kellenének és paraszti bölcsesség! Nézz oda,
öreg Deloire, és írd le szépen, amit látsz: „Ha egy fiú meg egy leány
egymásra mosolyognak, akkor kisüt a nap." Az egerek szimatolva dugták ki
orrocskájukat a polcok alól, és kíváncsian csillogó szemmel figyelték az
idegeneket. Nagy csalódás volt ennek a két fiatal teremtésnek a
megjelenése az ő számukra. A Simon-Téka egerei körében évek óta gyökeret
vert a hit, hogy az emberiség már csak a könyvtárosból, a portásból meg
a portásnéból áll, szóval kihalóban van, rövid idő kérdése, hogy a
könyvtár fölött való uralkodás rászálljon az egerekre. Hát ennek a
reménységnek vége... Vilma fölpillantott a könyvből, és szeme
találkozott az Andráséval.

*– Mit olvas? – kérdezte. *
András csak a kezével legyintett. Nem is érdemes beszélni róla. Hanem
inkább ő kérdezett valamit:

*– Tudják a nénjei, hogy itt van? *
A leány mosolygott.

– Nem. Apának megmondtam, de Sarolta néninek meg Anna néninek nem
mertem, mert nem tudom, hogy Szerdahelyen szabad-e egy leánynak a
könyvtárba járni... Azt hiszem, ez valami nagyon bűnös dolog...
...Deloire tolla halkan percegett, s a suttogó beszéd egyre élénkebbé
vált a két vendég között. Az egerek szomorúan kotródtak haza
búvóhelyeikre. Öt óra tájban fölállott Vilma, és a fátyolát kezdte
igazítani a retiküljéből előkerült kis tükör előtt. – Mármost mennem
kell... – mondta. – Ha megengedi, elkísérem – szólt András fölugorva.
A leány kissé elpirult, aztán halkan, mintha restellne, amit mond, azt
felelte:

– Ne! Talán ne! Mert. .. tudja, ebben a kis pletykafészekben mindjárt
annyit beszélnek, ha kétszer látják az embert az utcán valakivel... És
ha annak kelne híre, hogy együtt voltunk a Tékában... András hirtelen
forróságot érzett minden tagjában. Valami vallomásféle csendült ki a
Vilma szavaiból, és egy pillanatig az lebegett a fiú ajkán: „- Hadd
beszéljenek amit akarnak, hiszen igazat beszélnek! –„ De higgadt magyar
vére, amely idegenkedett minden megfontolatlan szótól, csak egy
másodpercig keringett gyorsabban... Nem kell elhamarkodni a dolgot! –
gondolta. – Ha úgy parancsolja! – szólott, és meghajolt. – Mikor látom
megint?
A leány a kezét nyújtotta:

*– Holnap délután háromkor. Úgy, mint ma... *
Deloire kikísérte Vilmát a lépcsőig, András visszafordult az ajtóból.
Finom gyöngyvirágillat kerengett a könyvtár papír- és egérszagú
levegőjében, s a fiatalember kedvetlenül ült vissza az asztalhoz. Már
bánta, hogy nem kísérte el Vilmát, és kellemetlen nyomásként nehezedett
szívére a sejtés, hogy valamit elhibázott.

*– De hát ő maga mondta, hogy nem akarja, hogy elkísérjem... *
Jólesett belekapaszkodni ebbe az érvbe. De mintha háta mögött valahol
olyasmit suttogott volna egy hang, hogy azért kapott olyan egyszerre a
Vilma szavain, mert kellemesebb neki elodázni a szüleivel való vitát a
trafikos leányának való udvarlásáról. 

Megint Orsy János bácsit emlegetnék, jelenetek volnának... Hiszen
jelenetek lesznek így is, mert... De mégis idő kell... Szokni kell a
gondolathoz előbb... és... András nem mert szembefordulni a titkos
hanggal nem mert szemébe nézni a dolognak. Nem gyávaságból, talán csak
kényelemből, vagy mert olyan új volt még és olyan zavartalan így ez a
szerelem, hogy sajnálta volna, ha disszonáns hangok kerülnek bele. Egy
darabig még ott maradt az illendőség kedvéért, és hogy Deloire meg ne
sértődjék, nagy odaadással, de kevés figyelemmel lapozgatott egy
hatalmas fóliókötetben. Egy fél óra múlva azonban ő is búcsút vett az
öreg könyvtárostól :

– A viszontlátásra, monsieur. Holnap megint eljövök ... – Már megy? –
Megyek a tornakertbe teniszezni. Megígértem a Szent-Ágnessy grófnőknek...
Az úton egyre szidta önmagát, hogy miért is ígérte meg Kerekesnek, hogy
odamegy. A feje, a szíve tele volt Vilmával, és ha már nem lehetett
együtt a leánnyal, legszívesebben egyedül maradt volna. Mit neki a
Szent-Ágnessy grófkisasszonyok! De úgy járt, mint ahogy rendesen
történni szokott az emberrel, ha kedvetlenül megy el valami társaságba:
sokkal jobban mulatott, mint gondolta volna. Maga a játék is jólesett
neki, az a kis fizikai fáradtság, amelytől gyorsabban kezd keringeni a
vér – és jólesett főképpen az a megkülönböztetett és az egész társaság
részéről megnyilvánuló öröm, amellyel fogadták. Aztán, amint játszani
kezdett, kisült, hogy nem mérkőzhetik vele senki, és ez a siker is
jólesett neki, valamint az is, hogy valósággal ünnepelték. Mikor
alkonyattájt a Szent-Ágnessyék kapujában búcsút vett a leányoktól, Irén
azt mondta neki:

*– Remélem, holnap is eljön? – Mindennap játszanak? – Szerdát és
vasárnapot kivéve... Szerdán fogadónapunk van, vasárnap pedig *
nagymamánál vagyunk mindig... Holnap játszunk... Eljön, ugye? András
meghajolt:

*– Kérem! Azaz... holnap? Nem tudom... *
Szent-Ágnessy Irén elmosolyodott:

– Már megint szabadkozik? – Ó, dehogy! Hanem... – Nézze, ne mondjon
semmit! El bírom képzelni, milyen kellemetlen lehet magának az
örökös hívásokkal szemben kifogásokat találni. Azt ígérje meg csak, hogy
ha nincs kellemesebb szórakozása, eljön... Ennyit megígérhet, ugye?

– Kérem szépen!
András, mialatt hazafelé sétált, azon a gondolaton kapta magát, hogy
milyen kár, hogy Vilma nem Szent-Ágnessy Irén. Milyen könnyű, egyszerű
és szép volna akkor az egész, és hogy örülne mindenki, ha látnák, hogy
milyen szívesen van a társaságában. Az apja is, az anyja is... A
következő percben már megrestellte a gyöngeségét, és kedvetlenül dobta
el a cigarettáját:

*– Nem megyek többet a tornakertbe! *
Másnap délután már ott találta Vilmát a könyvtárban; franciául
diskuráltak Deloire-ral, aki szemmel láthatólag örült a vendégeinek, és
akinek örömére ezúttal, úgy látszik, semmiféle babonás előjel sem vetett
árnyékot. Az András érkezése után még beszélgetett egy kicsit velük,
aztán odacsoszogott a sarokban az íróasztalához, a fiatalokat meg hagyta
– olvasni.

*– Mit csinált tegnap? – kérdezte Vilma. – Teniszeztem a tornakertben. *
– Kivel?

– Szent-Ágnessyékkal. – Jól mulatott? – Eltelt az idő. 

– Milyenek a Szent-Ágnessy leányok? – Kedvesek. Nem szépek. – Látásból
ismerem őket. Az egyik csinos. – Irén? Igen, elég csinos... Maga hol
volt tegnap? Mit csinált?
Túlságosan szellemessé később sem vált a társalgásuk ezen a májusi
napon, és feljegyezni nem is érdemes, amit beszéltek, mert sem
megszívlelni való bölcsességeket nem mondtak, sem olyan fordulatok,
amelyek ezt a történetet előbbre vinnék, nem voltak a beszélgetésükben.
Az ő szemükben azért mégis fontos és nevezetes volt minden szó, amit
kimondták, mert azt csak mi gondoljuk, öregek, hamar felejtő, hálátlan
öregek, hogy két fiatal lény csak haszontalanságokat fecseg egymással...
Nem haszontalanság az bizony, hanem csupa bölcsesség. Az olaj, amivel
ennek a forgandó világnak a tengelye kenődik – ami nélkül ez a világ
talán meg is állana. Ha egyszer a fiatalok megkomolyodnának, és nem
beszélnének egymással csacsiságokat, öreg tudósok összehordhatnák a
világ minden tudományát: nem érne semmit. Mikor Vilma búcsúzóra
odanyújtotta a kezét, András azt mondta:

– Elkísérem, Vilma.
A leány egy pillanatig nem felelt.

– Ahogy akarja! – szólt aztán halkan. – De azt hiszem, jobb, ha nem jön
velem. .. Tudja, Sarolta néni miatt; ő esetleg megakadályozná, hogy
idejárhassak, ha megtudná. .. Bizonytalanra váló hangja elhalt, mintha
azt várta volna, hogy András közbevágjon. A fiatalember azonban késett a
felelettel, s a leány kérdő tekintettel nézett a szemébe. – Ha azt
hiszi, hogy akkor megtiltanák... – szólt András, és lesütötte a szemét,
mert érezte, hogy más választ kellett volna adnia. – Isten vele! –
mondta Vilma, és alig észrevehető sóhaj lebbent el az ajkáról. – Holnap
látom? – kérdezte András meleg, szinte könyörgő hangon. – Igen. Itt
leszek, úgy, mint ma – felelt a leány, és mosolyogni próbált, de
elkomolyodott vonásai nem tudtak földerülni. Odalépett Deloire-hoz: – A
viszontlátásra, monsieur. András megint a tegnapi elégedetlenséget
érezte a Vilma távozása után. – Ajtóstól nem törhetek a házba! –
próbálta magát; mentegetni a gondolataiban. – És különben is! Előbb
beszélni kéne apámékkal... Elő kellene valahogy készíteni a dolgot,
lassan, okosan, simán... Hiszen mindenképpen nehéz lesz, de... ne vágjuk
útját teljesen, hogy esetleg kibéküljenek a gondolattal... Vilma,
mialatt a Teleki utcán a Márton bácsiékhoz sietett, nem tudott elnyomni
magában valami fájó érzést amely veszedelmesen hasonlított a
csalódáshoz. Hiába mondogatta magában: „Hiszen velem akart jönni ma is,
tegnap is, és nem engedtem!" – a lelke mélyén tisztában volt, hogy
bántja az András óvatossága. – Nem lett volna szabad ilyen könnyen
belenyugodnia! Mért nem felelte azt, hogy... Ó, mit is? Mit kellett
volna felelnie? Vilma még így titkon, egyedül sem merte végiggondolni a
gondolatot, de érezte hevesen lüktető vérének minden cseppjében, hogy
Andrásnak azt kellett volna felelnie!... És nem tette! Ó, milyen kár,
hogy nem tette! – Miért olyan rosszkedvű, Vilmuska? – kérdezte tőle
Belcsúg, akit ott talált Anna néniéknél. Ketten ültek kertben, a néni
fölment, hogy az uzsonnát szorgalmazza. Vilma sóhajtva tépegette egy
árvácska szirmait, és mosolygó szájjal, de fátyolos szemekkel mondta: –
Mert ostoba vagyok! Azon kesergek, hogy nem tudom megnyerni a
főnyereményt! – Milyen főnyereményt? – Pedig csacsiság – folytatta a
leány, anélkül hogy felelt volna a kérdésre. – Mindenki a főnyereményre
pályázik, és ha mindenki búsulna, hogy nem nyeri meg, akkor az egész világ 

gyászban volna. – Hát lutri az, amiről szó van? – kérdezte Belcsúg, és
megdobbant a szíve, mert érezte, hogy ütött az óra, amelyben meg fogja
tudni, ki köré fonódnak a Vilma álmai. A leány csendesen ingatta a
fejét: – Nem lutri, Laci! Vagyis eddig nem hittem annak. De most már
magam sem tudom, mit gondoljak. – Mondja el legalább, hogy miről van
szó!... – Arról, hogy van egy jó barátom, akiről azt hittem, hogy
kitalálja, amit gondolok, azt akarja, amit én, és... – És?... – Várok
tőle egy szót. Egyetlenegyet. És hiába! Mikor Káringécz Vilma ezeket a
szavakat mondta, május volt, nemcsak a kisvárosi kertekben, hanem a
Belcsúg Laci szívében is. Virágzó fák bólogattak rózsaszínű és fehér
ágaikkal a zöldellő bokrok között, és epedő szerelemről daloltak a
madarak körös-körül. A fiatalember sápadt arcán két tűzpiros folt gyúlt
ki hirtelen, és boldog szédüléssel hunyta le a szemét. Hófehér
báránykákat látott, ezüstcsengővel a nyakukban, és egyik csengő azt
csilingelte a fülébe :-„... Van egy jó barátom!..."– a másik azt
csilingelte rá: – „Te vagy az! te vagy az!". Belcsúg Laci később sokszor
gondolt erre a pillanatra, egy kis szégyenkezéssel, de mégis dicsérve
önmagát az óvatosságáért, amely megmentette, hogy nevetségessé ne
váljék. Mert nem fogta meg a leány kezét, ahogy szerette volna, és nem
mondta (– amiért pedig majd meghalt, hogy mondhassa –) : – Szeretem!
Szeretem! Szeretem! Hanem szépen, hosszan, kertelve és homályosan,
nyitva hagyva maga mögött minden ajtót, elkezdte mentegetni azt a
bizonyos jó barátot, és gondosan elkerülte közben az olyan fordulatokat,
amelyekből azt lehetett volna sejteni, hogy önmagát tartja ennek a jó
barátnak... Nem közönséges ékesszólással fejtette ki a leány előtt (aki
úgy szívta magába a szavait, mint a városi ember a friss hegyi levegőt,
mikor kiszáll a tátrai vonatból), hogy ki tudja, miért hallgat az az
ember. Talán szeretne szólni, de nem mer, mert nincs még tisztában vele,
hogy szabad-e már neki beszélni? Talán föl se meri emelni a szemét olyan
magasra, hol az ő érzései szerint Vilma trónol. Talán fél, hogy
félreértik a legtisztább érzéseit? Vagy talán nem mer hinni a
szerencséjében, mert szerénységében nemi tartja magát méltónak reá? És
közben ő várt egy szóra, egy jelre, egy mozdulatra, és a szavai úgy
visszhangzottak a saját fülében, mint a nyárfaágon ülő gerlice párját
hívó, sóvárgó, bánatos búgása. Vilmának fokonkint kezdett földerülni az
arca. Sejtelme sem volt róla, hogy milyen kegyetlen játék eszközéül
használta föl a sors szegény Belcsúg Laci megtréfálására, és mikor az
elhallgatott, egy percnyi szünet után mosolyogva és meghatottan
nyújtotta oda neki a kezét: – Köszönöm, Laci! Maga most is meg tudja
ragasztani a bábumat... Magában nem csalódtam... és azt hiszem, igaza
van!... Belcsúg aznap egész éjjel babákat zúzott darabokra álmában, és
azon tépelődött, hogy a boldogtalan szerelem, amit a költők hazugságának
tartott eddig, az őrültségnek milyen fokára ragadhat egy egyébként
rendes és józan embert. És mikor reggel kitekintett az ablakán, hiába
állott teljes fehér díszben egy fiatal cseresznyefa, Belcsúg Laci azt
mondta magában: – Elfagyott a virág – nem lesz gyümölcs egy szem se:
Vilma ellenben úgy találta, hogy a langyos tavaszi éjszakán bimbó fakadt
még olyan fákon is, amelyek sohasem hoztak eddig termést, és mosolyogva
ébredt azzal a gondolattal, hogy csak gyerekes türelmetlenségében
vádolta Andrást tegnap magában. Belcsúg Laci meg lehetett elégedve:
sikerült neki a vetélytársát tisztára mosni teljesen. 

... A Simon-Téka egerei már tíz nap óta ismerték azt a fiatal párt,
amely lerombolta az emberiség közeli kihalásában való reményüket. Azon
tanakodtak, hogy ki kellene vándorolni valami helyre, mikor egy ősz
bajuszú, öreg egér, aki fiatal korában a malomban szolgált, ahol alkalma
volt megismerni az emberek szokásait, türelemre intette őket: – Hogy
másutt is vannak még emberek, azt, sajnos, látjuk abból, hogy ezek
idejöttek. Hogy embermentesebb hely nincs, azt szintén abból látjuk,
hogy ezek idejárnak. Miért hagynók tehát itt ezt a jó helyet, ahol sem a
vén kapusné nem zavarja a békességünket a túlságos takarítással, sem az
öreg könyvtáros, akinek babonás lelke jobban irtózik a macskától, mint
mi. Várjunk egy kicsit, mert meglássátok, nem sokáig fognak ezek
idejárni! – Hogyhogy? – kérdezte egy fiatal egérkisasszony érdeklődve. –
Úgy, húgom – felelte az öreg mosolyogva –, hogy, amint magad is
észrevehetted, sohasem együtt jönnek, és sohasem együtt mennek el, pedig
világos, hogy csak az egymás kedvéért járnak ide. .. Ha egyszer együtt
mennek el, vagy együtt jönnek – nem fognak többet visszatérni, de lehet
az is, hogy egyszer majd az egyik hiába várja a másikat, és akkor nem
jön el többet ő sem. Vagy így, vagy úgy – de vége lesz ennek az
alkalmatlankodásnak... Ez a tíz nap csakugyan úgy telt el, hogy András
és Vilma mindig külön érkeztek, és külön távoztak, és ezalatt András
egyetlenegyszer sem tett kísérletet, hogy elkísérje a leányt, igaz, hogy
Vilma sem árulta el semmi jellel hogy várja ezt az ajánlkozást. Sőt,
inkább azt lehetett volna hinni, egy-egy elejtett szavából
következtetve, hogy tetszik neki ez a romantikus titkolódzás, amely
ezekre az ártatlan találkozókra borul, hogy boldog, amiért meg tudták
lopni a kisvárosi pletyka éber figyelmét, amiről bizonyosak lehettek,
mert hiszen sem Anna néni, sem Sarolta néni nem hallgatták volna el, ha
tudtak vagy sejtettek volna valamit. Az olt-szerdahelyi jólértesültség
azonban ez alkalommal tévúton járt, mert az András személye köré téves
megfigyelések alapján font „hírvirágból gyöngyös koszorút". András
ugyanis csak két napig nem ment el az első teniszparti után a
tornakertbe. Harmadnapon délelőtt azonban találkozott Szent-Ágnessy
Irénnel a posta előtt A leány nem állította meg, de mosolyogva és
barátságosan viszonozta a fiatalember köszöntését, nyomát se árulva el
olyasminek, mintha neheztelne a kétnapos elmaradásért. Elmegyek ma
teniszezni! – gondolta András. – Ezek úgy látszik, csakugyan nem
alkalmatlan emberek, és egészen jól el lehet velük tölteni az időt...
emberek közé járok... Hát ebben csalódott egy kicsit Bontha András. Mert
pletyka igenis elmérgesedett, igaz, hogy egészen másféle irányban, mint
ahogy ő gondolta. A tornakertet tudniillik azért alapították annak
idején naiv emberek, hogy alkalmat adjanak a város különböző
társaságokhoz tartozó rétegeinek az összeolvadására vegyülésére.
Minthogy azonban a vegyülés addig sem megfelelő helyiség hiányán múlt, a
következménye a dolognak az lett, hogy a különböző rétegek mind jártak
ugyan a tornakertbe, de éppen olyan kevéssé vegyültek egymással, mint a
víz meg az olaj – habár közös pohárba töltik is őket. A tornakert ilyen
közös pohár volt – arra azonban jó volt mégis, hogy az olaj és a víz
lássa, tehát nézze is egymást, és főként beszéljen egymásról... Az első
szót Auerné ejtette el Káringécz Mártonéknál arról, amit a tornakertben
látottakból állapított meg Andrásra vonatkozólag: – Erősen csapja a
szelet a Szent-Ágnessy leánynak! – mondta. – Mindennap ott ütik a labdát
óraszámra, aztán hazakíséri őket, és mindig az idősebbik leánnyal megy.
Irénnel... Vilma csak mosolygott titkon, magában, mint a titok tudója,
mikor képtelen találgatásokat hall. Tudta, hogy nem igaz belőle egy szó
sem. Hiszen éppen így mondhatnák rá is, hogy Belcsúggal udvaroltat
magának, mert hiszen csaknem mindennap ő kíséri haza Anna néniéktől.
Mondhatnák rá, hogy Magert bátorítja, mert hiszen most is annak az
ünnepélyes okoskodását hallgatja, fél füllel ugyan, de olyan arccal, 

mintha őt tartaná a legnagyobb költőnek – pedig hát ezt igazán csak a
Sarolta néni kedvéért teszi. De meg azért is, mert így akarja
ellensúlyozni azt a mulasztását, hogy még mindig nem olvasta el a tanár
úr költeményeit, amelyeket pedig ő maga, egy hosszú szalonkabátba
öltözve, hozott neki, amely még Puminál sokkal nagyobb emberen is
kurtításra szorult volna... És azután Csóka Sándor is ott van, aki
üzleti tárgyalások ürügye alatt jár hozzájuk, olyan sűrűn, mintha már a
kezét neki ígérte volna... De azután hallotta később a hírt Govrik
Lujzikától is. Mennyi volt benne a szándékos rosszakarat Lujzika
részéről, nem tudni, de ő már mint bevégzett tényt említette, hogy a
főispán fia elveszi a Szent-Ágnessy komteszt. Ezen a napon Vilma azzal
az elhatározással indult el a Simon-Tékába, hogy szóvá teszi András
előtt a dolgot, útközben azonban már tisztába jött vele, hogy ilyesmiről
beszélni nem méltó sem hozzá, sem az Andráshoz való viszonyához.
Lehetetlen szóba hozni, mert hiszen, ha nem igaz, akkor úgy hat, mint
valami nyilatkozatra való fölszólítás, ami ellen az önérzete lázadozott
– ha meg igaz, akkor – nos, akkor éppenséggel lehetetlen beszélni róla.
Hanem ezen a napon mégis történt valami András és Vilma között. A leány
ugyanis, aki, hogy a nénjei prédikációitól meneküljön, maga akarta, hogy
az Andrással való találkozásai titokban maradjanak, s akinél csaknem
válságot idézett elő az, hogy András ebbe olyan könnyűszerrel nyugodott
bele, most, tíz nap elteltével, újra kifogyott a türelemből a
Szent-Ágnessy-kombinációról szóló hírek hatása alatt, és azt mondta
magában: – Ha az nem bántja, hogy a Szent-Ágnessy leánnyal hírbe hozzák,
miért fázik úgy attól, hogy az enyémmel emlegessék a nevét?...
Ingerültté tette ez a gondolat, és ha ebben a pillanatban azt kérdezte
volna tőle valaki, hogy szereti-e Bontha Andrást, bizonyos, hogy azt a
feleletet kapta volna: – Gyűlölöm! De hát ilyesmit úgyis csak az
édesanyja kérdezhetett volna tőle, aki aztán szelíden megsimogatva a
leánya barna fejecskéjét, mosolyogva mondta volna neki: – Dehogyis
gyűlölöd! Dehogyis gyűlölöd! Sőt, inkább nagyon is szereted... És hidd
el, ő is szeret téged, és csak téged szeret... csak türelem!... Hanem az
édesanyja már régen nem simogathatja meg az egyetlen leánya haját, és
Vilma talán még sohase érezte annyira, hogy egy leány mennyire egyedül
van anya nélkül, mint ebben a percben. Szokatlanul ideges volt és
rosszkedvű, aminek azonban András nem sejtette az okát, és nagyon
meglepődött, mikor Vilma a rendes óránál jóval előbb állott föl az
asztaltól, amelynél szemben ültek egymással. Mielőtt azonban még
megkérdezhette volna a feltűnő sietség okát, a leány megelőzte egy
kérdéssel. – Hová megy maga innen ma délután? – A tornakertbe,
teniszezni! Vilma nem felelt, csak a kezét nyújtotta: – Isten vele! –
szólt kurtán. András fogva tartotta a kezét. – Hova siet ilyen korán? –
kérdezte. Vilma kihúzta a kezét a fiatalemberéből: – El kell mennem! –
szólott. – Sietek... – Nézze! – mondta András, aki mintha már megérezte
volna, hogy valami baj van. – Nekem még van időm... engedje meg, hogy
kivételesen elkísérjem... A leány a fejét rázta. – Nem! Nem! a világért
sem! Hová gondol! Meglátnák! 

Annyira komolyan mondta ezt, hogy András nem érezte ki a szavakból a
gúnyt, pedig most a gúny volt az egyetlen, amibe Vilma kapaszkodni
tudott, hogy sírva ne fakadjon. – Jó napot! Sietve búcsúzott
Deloire-tól, és elment. Az öreg egér, az emberi dolgok nagy tapasztalású
ismerője, elégedetten húzta vissza az orrocskáját a könyvállvány alá,
ahonnan kikandikált. – No! Ezt aligha látjuk itt egyhamar! – cincogta
magában. Deloire kérdőleg fordult Andráshoz. – Mi baja a kisleánynak?
Miért sietett el ilyen kurtánfurcsán? – Fogalmam sincs róla, monsieur! –
Talán... hm. .. összevesztek?. .. Na, már tudniillik úgy értem... ne
vegye rossz néven, monsieur András, csak azt gondoltam... Az öreg végleg
zavarba jött a saját merészségétől, és elhallgatott, a fejét csóválva.
András maga is fülig elpirulva nézett rá, és most már mind a ketten
nagyon kínosan érezték magukat. – Előjelek nélkül is érik az embert néha
kellemetlenségek – mondta végre Deloire. – Ámbár lehet az is, hogy
elkerülte a figyelmemet valamely jelenség! – Azt kell hinnem, monsieur,
hogy az enyémet is! – mormogta Bontha András, aztán vette a kalapját, és
elment ő is. Nem ment aznap a tornakertbe, ellenben késő estig sétált a
Teleki utcán, remélve, hogy Vilmával találkozhatik, amikor az hazatér
Káringécz Mártonéktól. A faradsága azonban kárba veszett, mert a leány
aznap egyenesen hazament a Tékából, és nem is mozdult ki hazulról másnap
reggelig. Reggel pedig, korán reggel, a temetőbe kocsizott egyedül, az
édesanyja sírjához. Az történt ugyanis, hogy este megint Csóka Sándor
volt náluk vacsorán, s a beszélgetés során azt mondta mérnök, mikor
éppen Káringécz Tódor valami gazdaság épületének a tatarozásáról volt
szó: – Meg kell várni, amíg az öreg Ringer hazajön Őshalomból. Most ott
dolgozik, javítja a Bontha-kastélyt, mert a fiatalúr házasodik. – Ugyan?
– kérdezte az öreg trafikos. – Már én is hallottam erről, ott beszélték
a trafikban... Hát csakúgy; házasodik? Ez bizonyos? – Igen. Elveszi a
Szent-Ágnessy leányt. Egészen biztos forrásból tudom – tette hozzá, a
leányra vetve egy alattomos pillantást – maga a főispánné beszélte a
varrónőjének, az meg a háziasszonyomnak... Vilma maga is csodálkozott
rajta, hogy honnan veszi erőt és nyugalmat, amellyel azt felelte: –
Igen, én is tudom, hogy házasodik. A hangja közömbös volt, és nem árulta
el, hogy milyen rémült szívdobogás gyötri, mialatt fölényes
tájékozottságot színlel. Csóka meg volt elégedve. Úgy látszik, Vilmát
mégsem érdekli olyan közelről a Bontha fiú. Most már csak annyit tett
még hozzá: – Azt mondják, Bontháné nagyon boldog volt, mert már régen
óhajtja ezt a házasságot. Most végre, úgy látszik, sikerült
összehozni... Több beszéd nem esett erről. Vilma még egy darabig
próbálgatott úgy viselkedni, mintha semmi se történt volna, aztán, mikor
azt hitte, hogy most már feltűnés nélkül teheti, bement a szobájába. Ott
üldögélt egy alacsony zsámolyon, két kezébe temetve az arcát, és száraz
szemekkel bámult sokáig a sötétségbe. – Csak sírni tudnék! Csak sírni
tudnék! – ismételgette magában, a szeme azonban száraz maradt, csak a
feje fájt, mintha tüzes vasabroncs szorítaná, amit ezer kalapáccsal ezer
kovács kalapálna szűkebbre, egyre szűkebbre. 

Az ajtaján kopogtattak. – Vilma! Vilmuska! – szólt az apja halkan. – Mi
tetszik, apa? – Csóka már elment. Lefeküdtél? Vilma talpra állt, és
kinyitotta az ajtót: – Nem, apa! Most akarok lefeküdni... Ahogy megállt
a másik szobából beözönlő fénykévében, olyan ijesztően sápadt volt, hogy
az apja önkéntelenül is a keze után nyúlt, mintha támogatni akarná. –
Kisleányom! Hát mi bajod? – kérdezte rémülten. – Semmi, apa! Semmi! –
felelte a leány, és mosolyogni próbált, de ahogy az apja aggódó arcába
tekintett, egyszerre elborította szemét a könny, s a forró áradatnak nem
lehetett többé gátat vetni. Odaborult az öregnek a vállára, és zokogva,
sírva tördelte a szót: – Semmi bajom sincs, apa! Semmi! Káringécz Tódor
odavezette Vilmát a kanapéhoz, leültette, aztán ő maga is odaült mellé,
és akkor átölelte a vállát, elkezdett halkan beszélni : – Figyelj ide,
kisleányom, el kell neked mondanom egy történetet az édesanyádról...
mert azt hiszem, ha ő élne, most ő is azt tenné: elmondaná neked ezt a
históriát.. Az öreg örmény trafikosnak a hangja lágyan csengett, és a
torzonborz arcából két jóságos szem szeretettel nézett a leánya könnyes
szemébe. Ajkáról eltűnt a pénzszerző ember ravaszkás mosolya, és ahogy a
visszaemlékezés meghatottsága meg az apai szeretet fölragyogott a
szemében, az öregember megszűnt vidéki trafikos lenni: jóságos édesapává
vált, a bajban levő gyermek egyetlen menedékévé. Mint ahogy az úszó
fatönk, amely a fuldokló útjába kerül, nem értéktelen lom többé, hanem
maga Élet. És az öreg beszélt, és a leánya hallgatta. Hallgatta a
történetet, amely az édesanyjáról szólt. Manugián Máriáról, aki, mielőtt
Káringécz Tódor elvette Kassay Lászlóba volt szerelmes, az alispánba,
aki akkoriban szolgabíró volt OltSzerdahelyen. Kassay egy darabig
udvarolt a szép örmény leánynak, de aztán elhagyta egy más leány
kedvéért, akit a családja keresett ki számára. Manugián Mária sokáig
csak egy összetört szívet egy nagy kiábrándulást adhatott cserébe a
Káringécz Tódor hűséges szerelméért, amiről azonban nem tud más, csak
Káringécz Tódor. De gyöngédséggel, megértéssel sikerült neki
elfeledtetni lassanként az elsőt, mire új hó lepte el az Olt völgyét, a
Manugián Mária beteg szíve meggyógyult, és ha nem is romantikus
szerelemmel, de mély barátsággal és boldogan tette a kezét Káringécz
Tódoréba, hogy megkösse vele a legboldogabb házasságot, amelyből
Káringécz Vilma született. Vilma nem szólt közbe egyetlenegyszer sem.
Nem kérdezett semmit, csak a könnyeit törülgette néha lázas forró
arcáról, ha a sírás újra meg újra erőt vett rajta. Lassan-lassan
csendesedett ez a sírás, csak ott tört ki újra, mikor az öreg, befejezve
a történetet, félre nem érthető célzást tett Csóka Sándorra. Ez már a
férfiember szava volt; – a többi olyan volt, mintha az édesanyja jelent
volna meg a leányát megvigasztalni. – Ne! Apa! Erről ne beszéljünk! –
kérte Vilma, és gyöngéden az apja szájára tapasztotta a kezét. Szeméből
újra megeredtek a könnyek, és – ó, mennyire fájt ez! – akarata ellenére
is felfeltünedezett előtte a Belcsúg Laci arca. Nem! Nem! Soha! –
gondolta szilajon. – Ha a Bontháé nem lehetek, nem leszek senkié sem...
– Hát csak nem kell kétségbeesni! Búsulni! Sírd ki magad jól, aztán...
majd meglátod, kapsz te olyan derék embert, akinek az a Bontha fiú még
csak kifutóinasa se lehetne! Hogy erre aztán Vilma megint zokogásra
fakadt, nem mert szólni többet egy szót sem. A leány az apja vállára
hajtotta a fejét, és nyitott szemmel, sokáig nézett egy kis foltot a
falon. 

Gondolat nélkül, mozdulatlanul. Késő éjszaka volt már, mikor sóhajtva
fölállott, és kezet csókolt az apjának: – Jó éjszakát, apa! Bement a
szobájába, az ajtó bezárult mögötte, Káringécz Tódor azonban
meg-megrázogatta a fejét, hümmögött, dörmögött, mielőtt ő is szobájába
indult, és – életében először – úgy érezte, hogy minden vagyonát
odaadná, ha ezzel megválthatná leányát a szenvedéstől. András másnap a
szokott órában beállított a könyvtárba. Deloire-ral csak néhány szót
váltott éppen, aztán rögtön leült olvasni, azaz beletemetkezett egy
könyvbe, hogy ne kelljen diskurálnia, mert sokkal türelmetlenebb volt,
semhogy nyugodtan tudott volna közömbös mondatokat hallgatni és mondani.
Már sejtette, hogy valami baj van Vilmával, és aggódva leste, el fog-e
jönni ma is. A negyedórák azonban teltek egymás után, de a leány nem
jött. Már elmúlt fél öt is, András becsapta a könyvet, és zsebre tette
az óráját, amit kitett az asztalra, maga elé. Az öreg Deloire-nak, aki
sikertelenül próbálta leplezgetni izgatottságát, amelybe a fiatalok
összekülönbözése ejtette, tulajdonképpen tegnapig eszébe sem jutott,
hogy lehet köztük valami, és ezt a gyanút, amely a Vilma hirtelen
távozásakor ébredt föl a szívében, csak az éjszaka alapos megfontolásai
érlelték hitté a szívében. A főispánék kétségbe fognak esni – gondolta
–, és el fognak követni mindent, hogy ezt a házasságot megakadályozzák.
És a házasság nem is lehet boldog, mert a fiú társasága nem fogja
befogadni az asszonyt. Emiatt a fiú vissza fog vonulni azoktól, akikkel
jól érzi magát, kedvetlen lesz, és az asszonyt fogja okolni. .. Az
asszony pedig szintén az urát fogja okolni amiatt, hogy nem tudta
kiteremteni a feleségének azt a pozíciót, amire vágyik... Hanem azért...
Bevallotta magának, hogy ettől a társadalmi akadálytól eltekintve, még
nem látott összeillőbb párt, s ahogy meleg, baráti szívvel gondolt előbb
Vilmára, majd Andrásra, úgy érezte, hogy mindenképpen azon kellene
munkálkodni, hogy mégis összekerülhessenek. Ha a főispán tüntető örömmel
fogadná leányának Vilmát – a megyei dámák talán nem csinálnának frontot
a trafikos ellen. Persze, az a trafik! Mégiscsak apja az öreg Káringécz,
nem tagadhatja meg. . . És az egész rokonság a Vilma révén próbálna majd
az előkelő körökbe tolakodni, ha nem szakítana velük...
Megoldhatatlannak látszó kérdés ez, és Deloire Gusztáv hasztalan
kutatott emlékezetében olyan babonás eszközök után, amelyeknek a
segítségével eloszlathatná a nehézségeket, nem talált semmit. Most,
mikor András a hiábavaló várakozás után menni készült, mégis szóba hozta
előtte a leányt, remélve, hogy a fiatalembertől legalább megtudja, hogy
az hogy gondolkozik a dologról, mert ő maga teljesen tanácstalanul állt
szemben az üggyel, és már azt sem tudta, hogy mit óhajtson. Hogy
kibéküljenek, vagy hogy végleg összevesszenek? – Vajon hol maradt a kis
Vilma? – kérdezte. András azonban csak annyit mondott : – Fogalmam sincs
róla, monsieur! – azzal vette a kalapját, és elment. – Valami babona
vagy ráolvasás... – mormogta az öreg maga elé, és nagyon borúsnak látta
fiatal barátja egén a látóhatárt. András maga ezalatt nem tépelődött
sokat, hanem gyorsan átöltözött, aztán nekivágott a Széchenyi útnak, és
egykettőre ott volt a Káringécz Tódorék háza előtt. Másként és más
hangulatban képzelte az első vizitet Vilmánál, de érezte, hogy
okvetlenül beszélnie kell a leánnyal. – Idehaza van a kisasszony? –
kérdezte a fekete ruhás, fehér kötényes szobaleánytól, akit Vilma már
Pestről hozott a mogorva Zsuzsó helyébe. (Szent-Ágnessyéknál és
általában az oltszerdahelyi felsőbb körökhöz tartozó házaknál
mezítlábas, ingvállas székely parasztszolgálók bámulták a vendéget a
konyhaajtóból, kíváncsian, de minden kötelezettség érzése nélkül, hogy 

útbaigazítsák, merre találja meg a háziakat; sőt, ha kérdezte őket
valaki, többnyire kisült, hogy ők maguk tájékozatlanabbak, mint a
jövevény.) – Igenis! Vendégek vannak.. . – Vigye be, kérem, ezt a
kártyát, és kérdezze meg, elfogad-e? Pillanat múlva kitárult előtte az
ajtó: – Erre tessék parancsolni. Káringécz Tódoréknál nagy társaság volt
együtt, akik közt élénk izgalmat és szenzációt okozott a főispán fiának
a megjelenése. Vilma egy-két lépést elébe ment az új vendégnek: – Isten
hozta – szólt egyszerűen, és fáradt arcán nem látszott semmi öröm. –
Óhajtottam tiszteletemet tenni – mondta András gépiesen, és már
tisztában volt vele, hogy nem azért jött, amire itt alkalma nyílik:
megismerkedni Till Babával és Pongor Mancival. Mialatt sorban bemutatták
a hölgyeknek (akik között Amirásné régi ismerősként üdvözölte, mert bár
nem szerette Andrást Vilma körül látni, jólesett szívének, hogy a
többiek előtt tüntethet előkelő ismeretségével), a fiatalember arra
gondolt, hogyan fog alkalmat találni arra, hogy Vilmával néhány szót
váltson négyszemközt. És szórakozottságában megint olyasmit követett el,
amiért Mager Pumi halálosan sértve érezte magát mert mikor az üdvözlések
során a tanár úrra került a sor, András neki is bemutatkozott. – Már
volt szerencsém! – mondta Mager kissé indignálódva, de András nem is
figyelt rá, a szeme már Vilma után kutatott, s ahogy fölfedezte az
ablaknyílásban Till Babával, odalépett hozzá. Vilma, aki az édesanyjáról
szóló történet hatása alatt úgy érezte, hogy le kell számolnia Bontha
Andráshoz vonzódó érzéseivel, sejtette előre, hogy az ma keresni fogja
vele a találkozást. Tudta, hogy ha elmegy hazulról András meg fogja
várni az utcán, amíg hazatér, és nem kerülheti ki, hogy beszéljen vele.
Ezért hítt magához társaságot, gondolva, hogy az legjobban megvédi
minden közeledési kísérlet ellen, ami, úgy érezte, csak fölösleg módon
kínossá tenné az egész elválást, ennek szükségszerűségéről pedig meg
volt győződve. Álmatlan éjszakáján meggyőződéssé ért a szívébe hogy
gyerekes ábrándokba ringatta magát, mikor azt hitte, hogy a főispán fia
elveheti a trafikos leányát. Nem lehet, nem lehet, hiszen még csak a
kezdődő udvarlás stádiumában vannak, és máris több megalázás érte ezen a
réven, mint egész életében. Hiszen még a pletyka sem szánta őket
egymásnak hitvestársakul egy percig sem, legföljebb gyanúsították őket
egymással, aljas módon.,. Legjobb ennek véget vetni! András megpróbált
beleelegyedni a két leány társalgásába, Vilma azonban meglehetősen
kevéssé vett róla tudomást. Annál inkább Baba. Ő azonnal cserbenhagyta a
házikisasszonyt, és teljes érdeklődéssel fordult a fiatalember felé,
akit annyira elhalmozott a kérdések özönével, hogy az alig bírt rájuk
megfelelni. Vilma otthagyta őket kettesben. – Vilma nagysád! – szólt
utána András. – Valamit szeretnék magának mondani. A leány azonban erre
sem reagált, és Pumit tüntette ki kedveskedő figyelmével. András
kénytelen-kelletlen mulattatta Till Babát. Most újabb vendégek érkezése
bontotta meg a csoportokat. Anna néni lépett be, akit Belcsúg követett
nyomon. Két Káringécz csemete csak az ajtónyíláskor villant meg a
szobában ülők szeme előtt, ők be sem jöttek köszönni se, egyenesen az
istállóba vonultak. Vilma kezet csókolt Anna néninek, aztán Belcsúghoz
fordult, olyan nyájassággal, amit András csak a maga irányában tartott
volna megengedhetőnek. Nem állta sokáig, és odacsatlakozott hozzájuk.
Mielőtt azonban még szólhatott volna valamit, Vilma hirtelen
félbeszakítva a Belcsúggal folytatott diskurzust, feléje fordult, és azt
kérdezte: 

– Mit akar nekem mondani, kérem? Az imént említette. .. András sokkal
érzékenyebb természetű ember volt, semhogy tisztán ne látta volna a
szándékosságot a Vilma viselkedésében, Igazságérzése föllázadt arra a
gondolatra, hogy a leány ítélkezett fölötte vád és kihallgatás nélkül,
és még utólag sem akar neki alkalmat adni az esetleges védelemre. Sőt,
íme, még a fölvilágosítást is megtagadja tőle, hiszen világos, hogy
azért menekül a Belcsúg háta mögé, mert tudja, hogy annak a füle
hallatára nem beszélhet. A vér a fejébe szaladt, elpirult, és egy
pillanatra sötét foltok úszkáltak a szeme előtt. – Csak azt akartam
bejelenteni – mondta hidegen – hogy holnap falura költözöm, és éppen
csak búcsút akartam venni magától... Ennyi az egész... – Falura
költözöl? – kérdezte Belcsúg, akit meglepett a dolog. – Mit fogsz ott
csinálni? Gazdálkodni? – Igen! Átveszem a gazdálkodást. Nagyon unom az
embereket, a libák és az ökrök kevesebbet fognak bosszantani... –
Odafordult még egyszer Vilmához: Minthogy még egy csomó elintézni való
dolgom van, meg fog bocsátani, ha már búcsúzom is... Vilmának túlságosan
is sikerült elérni, amit akart, vagyis amiről azt hitte, hogy akarja.
Elmegy! – gondolta rémülten. – Elmegy, és nem fogom többé látni... – De
ne siessen még! – szólt habozón. – Még nem is beszéltünk egymással. .. –
Majd legközelebb! Most már mennem kell! – szól Bontha ridegen. –
Csókolom kezét! Sorban köszönt mindenkinek, Vilma előtt még egyszer
meghajtotta magát, és elment. A leány mereven állt fehér ruhájában a
szoba középé és az ajtót nézte. Belcsúg halkan súgta a fülébe: –
Vigyázzon! Észreveszik! .

TIZEDIK FEJEZET, melyben dalolnak a fülemilék. Tehát vége! Vége, vége!
András szédülő fejjel támolygott haza Vilmáéktól, és azonnal csomagolni
kezdett. Mire elkészült, vacsorázni hívták. – Holnap kimegyek Őshalomba!
– szólott a vacsora után, amit csak az Imre locsogása tett valamennyire
élénkké. – Nincs ennek semmi értelme, hogy itt lopjam a napot. Ha kinn
leszek, a kőmívesek is jobban fognak sietni a munkával. Bontháné
meglepetésében az urára nézett. Éppen aznap délután újságolta neki, hogy
András a Szent-Ágnessy leánynak udvarol, úgy látszik, valami készül
köztük, ami a legjobb megoldás lenne a fiok egész válságának. Ha elveszi
a Szent-Ágnessy leányt, bizonyos, hogy visszamegy a minisztériumba... –
De most még nem maradsz kinn végleg? – kérdezte óvatosan. – De igen –
felelte András. – Azt hiszem, éppen eleget vakációztam. Ideje, hogy
munkához lássak. Az ispánnal már beszélt apa, ugye? – Már említettem
neki – felelte a főispán. – De egypár nap múlva majd kimegyek, akkor
megbeszélünk vele mindent... Akár meg is várhatsz, és együtt mehetünk.
.. – Nem, én már most kimegyek mindenesetre. Látni akarom, miért nem
halad a kőmíves azzal a munkával. A főispán úgy vélekedett, hogy
jelentéktelen ügyekben nem érdemes ellenkezni, a felesége azonban nem
volt annyira meggyőződve az ügy jelentéktelenségéről. Sőt! 

– Hiszen addig már igazán várhatnál – szólott –, amíg apa ráér, hogy
kimenjen veled. Egészen jól elszórakozhatnál itt úgy, ahogy eddig...
Szent-Ágnessyéknak is nagyon föl fog tűnni, hogy egyszerre otthagyod
őket... Szent-Ágnessyék! Andráson valami megmagyarázhatatlan, talán
ösztönszerű düh vett erőt erre a névre. – Fütyülök Szent-Ágnessyékra! –
fakadt ki ingerült hangon, és bár maga is úgy érezte, hogy igazságtalan
ez a gorombaság, jólesett neki, hogy van, aki ellen kiöntheti a
haragját. Az édesanyja azonban félreértette. Hopp! – gondolta. – Itt
valami hiba történt. Ezek bizonyosan összevesztek. – Na, na, na! –
mondta békítőleg, de csak úgy találomra. – Nem kell mindjárt pálcát
törni az emberek fölött Ha tán megbántottak valamivel, az talán nem volt
szándékos... Valószínűleg valami félreértés... András értelmetlenül
nézett az anyjára: – Miről tetszik beszélni? Vagy kiről? –
Szent-Ágnessyékról... Én csak azt mondom, hogy akármi történt is
köztetek, az nem lehet ok arra, hogy egyszerre hátat fordíts nekik, és
kiszaladj előlük a városból... András vállat vont, aztán fölállott: –
Téved, édesanyám – mondta egyszerűen. – Szent-Ágnessyéknak semmi részük
sincs abban, hogy elutazom... Most pedig jó éjszakát kívánok, mert
átmegyek az öreg Deloire-hoz búcsúzni. Kezét csókolom. Mikor András
mögött bezárult az ajtó, Bontháné izgatottan-fordult Imre felé, aki
szótlanul ült a helyén, és kenyérgalacsinokat gyúrt. – Mi baja
Andrásnak? – Nem tudom! – felelte a fiú, olyan jelentőségteljes
mosolygással, amely szinte esdeklésszámba ment, hogy csak biztassák egy
kicsit, hiszen ő is szeretné megszegni köteles diszkréciót. A Bontháné
női ösztöne azonban azt súgta, hogy okosabb lesz, ha négyszemközt
vallatja ki a fiát, s mikor az tíz óra tájban aludni tért, utánament a
szobájába. – Apát nem akartam vele izgatni – szólott de most már mondd
meg, hogy mi lelte Andrást! Imre mosolygott: – De mama kérem, én nem
tudhatom... – Dehogyisnem tudhatod! Tudom jól, hogy tudod, és elvárom
tőled, hogy amit tudsz, elmondod. Fölteszem rólad, hogy szereted annyira
a bátyádat, hogy segíteni akarj rajta, és éppen azért kötelességed, hogy
elsősorban nekem mindent elmondj róla... Hát halljuk, mit tudsz!
Szerelmes? – De mamuskám... – Vagy megint holmi hóbortos művészi
ábrándok bántják? – Ó, dehogy!... Arról szó sincs. – Hát miről van szó?
Szent-Ágnessy Irénről? – Nem. Arról sem... Azt hiszem, egészen másról...
– De hát miről? – Úgy tudom, András házasodni akar... – Házasodni? És
kit akar elvenni? – Káringécz Vilmát. – El akarja venni? Jézus Mária!
Bontháné úgy érezte, hogy rögtön összeesik, ha le nem ül vagy meg nem
fogódzik. Erőtlenül 

hanyatlott egy székre. – Ki mondta ezt neked? Imre látva, hogy a terv
puszta említése mennyire megdöbbenti az anyját, maga is egyszerre
másképpen ítélte meg a bátyja dolgát, amelynek legújabb fordulatáról nem
tudott semmit. – Ő maga mondta – adta meg a választ sietve, aztán
hozzátette: – Eleinte nem vettem komolyan, azt hittem, tréfál, de úgy
látszik, csakugyan el akarja venni... Mióta hazajöttek, mindennap
találkoznak a Simon-Tékában... – A trafikos leányát! – sóhajtotta
Bontháné maga elé meredve. – Borzasztó! Milyen szégyen! – Én mondtam
neki – szólt Imre egyszerre frontot változtatva – hogy apáék nem fognak
beleegyezni, de hát; tetszik tudni, milyen makacs.. . – De hát ez
lehetetlen! Ez lehetetlen! – hajtogat Bontháné, a kezét tördelve. –
Istenem, mit fognak az emberek mondani! Milyen szégyen! Az a rettenetes,
piszkos örmény!... az a trafikos!... Hisz ez borzasztó!... Imre maga is
gondolt már effélét előbb is, de teljes világosságában csak most
bontakoztak ki előtte az András házassági tervének a következményei,
hogy az anyja kétségbeesését látta. Eddig, az András hatása alatt, csak
a romantikát érezte, amely a szokatlan szerelem mélyén lappangott, ma
kezdett foglalkozni a dolog másik oldalával is. Hogy ő rokonságba
keveredjék Káringécz Tódorral? És bácsinak szólítsa a trafikost? Ő?
Bontha Imre? A főispán fia?... Ez csakugyan lehetetlen... – Valamit ki
kellene találni... – mondta sóhajtva – Csak Andrásnak ne tessék
elárulni, hogy szóltam.. Homályosan motoszkált benne egy kis kétség,
hogy talán volna magasabb nézőpont is a dolog megítélésére, és András
talán abban a hitben bízta rá a titkát éppen, mert ő ezeknek a magasabb
szempontoknak a megértőjeként mutogatta magát előtte. De ahogy az
anyjára pillantott, úgy érezte, hogy András meggondolatlan, hóbortos
gyerekes ember, akivel szemben öregebbnek, bölcsebbnek és higgadtabbnak
mutatkozni, nagyon diadalmas elismerésre méltó szerep olyan fiatal fiú
számára, mint ő. Ez már érett ember, csakugyan! – fogják rá mondani
szülei. András pedig nem fog megtudni semmit... Némi
lelkiismeret-furdalást érzett ugyan, de a pillanatnyi sikernek nem
tudott ellenállni, és átölelve az anyját, aki idegesen sírdogált
tehetetlenségében, azt mondta: – Mama, ne szóljon Andrásnak egyelőre
semmit. Majd én megtudok mindent, aztán kigondoljuk, hogy mit kell
tenni... És addig talán apa előtt is jobb lesz nem beszélni róla...
Bontháné maga is úgy vélte, hogy jobb lesz, ha az urát megkíméli
egyelőre az aggodalomtól, miféle szégyenteljes veszedelem fenyegeti a
családi tekintélyt. Hátha sikerül megakadályozni, mielőtt megtudná.
Minek adna neki – esetleg hiába – az Orsy János emlegetésére alkalmat?
Gábor – gondolta – ilyenkor úgysem tud egyebet, csak az én családomat
teszi felelőssé mindenért, amit a gyerekei csinálnak... Még egy verset
sírdogált a férje igazságtalansága meg az András tervezett merénylete
miatt, aztán Imrét, a „jó fiát" nagyon melegen megcsókolgatva, nehéz
sóhajtozások közben aludni tért. Alig hangzottak el lépései a szomszéd
szobában, Imre a másik oldalon meghallotta, hogy András hazaérkezett.
Benyitott a bátyjához. – Ilyen hamar otthagytad Deloire bácsit? – Csak
éppen köszöntem neki... És nem akartam sokáig fennmaradni, mert korán
kell kelnem... (Valójában úgy állt a dolog, hogy minél előbb szabadulni
vágyott az öregúrtól, mert Vilmáról nem akart vele beszélni, viszont
azonban kerülgetni a témát, amely önkéntelenül kínálkozott, kínos volt.) 

Imre megkockáztatott egy kérdést, amelyet pedig az anyjával folytatott
beszélgetés után már árulásnak érzett, de azzal nyugtatta meg magát,
hogy diplomatikusnak kell lenni: – És Vilma? Mit szól hozzá Vilma, hogy
Őshalomba mész? András maga is meglepetve figyelte meg saját magát ebben
a pillanatban, amint az Imre kérdésére azt a tartózkodó választ adta: –
Ma délután ott voltam náluk. Elbúcsúztam... Sok ember volt, nem tudtam
vele beszélni... Talán szégyellte Imre előtt, akinek elárulta múltkor az
érzéseit, vagy csak nem akarta hangosan kimondani a fájdalmas valóságot,
hogy vége közöttük mindennek. És hogy a további kérdések elől kitérjen,
véget is vetett a beszélgetésnek: – Na, szervusz, kisöreg – mondta. –
Feküdjünk le. Ha levelem jönne véletlenül, küldesd utánam. Imrének csak
az ütött szöget a fejébe, hogy András már vizitelt is Káringéczéknál, és
a gondolatai egyre csak e körül kóvályogtak. – Vilmától vársz levelet? –
kérdezte. András meglepetve nézett rá: – Dehogy! Ha akármiféle levelem
jön... – felelte. Aztán egy kicsit eltűnődött azon a lehetőségen, hogy
hátha Vilma még megbánja a ridegségét, és csakugyan írni fog. Erre a
gondolatra válaszolt, amikor hozzátette: – Hiszen Vilma tudja, hogy
Őshalomba megyek. Imre egy pillanatig mozdulatlanul állt, csak addig,
amíg ezt gondolta: – Tehát levelezni fognak! – Aztán kezét nyújtotta a
bátyjának: – Szervusz! Ha reggel nem találkoznánk, isten veled.
Megcsókolták egymást, régi szokás szerint, testvéri melegséggel, és
Andrásnak csak ekkor jutott eszébe, hogy ez a melegség, amelynek a
csókkal jelét adta, egy kis érdeklődésre is kötelezi a másiknak a dolgai
iránt: – Szervusz, kisöcsém! És csak bátran azon az érettségin! Ha
megtudod a terminust, írd meg. – Már tudom. Június ötödikén kezdődik.
Énrám első nap kerül a sor... Holnapután lesz az utolsó írásbeli.. – Hát
csak okosan! Szervusz. ... Ilyenformán történt, hogy míg András azzal a
tudattal utazott el másnap reggel Őshalomba, hogy Vilma közt és közte
vége mindennek, az édesanyja, akit Imre sietett arról is értesíteni,
hogy a bátyja már vizitelt is a trafikoséknál, szorongó aggodalmak közt
tépelődött, hogy hogyan állja útját a családját fenyegető veszedelemnek.
András a hajnali vonattal ment ki Őshalomba, amelynek a vasúti állomását
körülbelül egy óra alatt érte el a helyiérdekű kávédaráló. Az állomástól
még egy fél órát kellett kocsin menni a falu szélén álló udvarházig,
amely az országúton a várostól jó lovakkal nem volt több egy óra
járásnál. Amióta azonban a vasút kiépült, divat volt azon járni, részint
lókímélés céljából, részint pedig mert sok ismerőssel találkozhatott az
ember, s a legérdekesebb híreket rendesen a vasúton lehetett hallani.
Ez, persze, nem vonatkozott a hajnali vonatra, a „lumpok vonatára",
amelyen most András utazott, és amelyen csak olyankor akadt egy-egy
álmos úri utas, ha előtte való este valami nagy mulatság esett az
Apaffyban. András egyedül volt az egész vasúti kocsiban, s ahogy az
ablak mellett, behúzódva a sarokülésbe, a korán keléstől fáradt szemeit
végighordozta a zöldellő vetéseken, mondhatatlan fájdalom markolt a
szívébe. Még alig múlt három hete, hogy Pesttől búcsút vett, és könnyű
szívvel indult neki az önkéntes száműzetésnek. Nem fájt a válás
semmitől, nem érezte a lemondás keserűségét, sőt örült a csendes
elvonultságban rá váró horatiusi hangulatoknak. Azóta. . . 

Azóta támadt a szívében egy új kapocs, amely odakötötte minden csöpp
vérével, minden idegszálával ahhoz a világhoz, amelytől ezen a májusi
reggelen elszakadni készült. Azóta megtanult egy nevet, lelkébe fogadott
egy arcot, egy hangot, egy mosolyt, egy másik lelket – és ezt most már
hiába próbálja meg nem történtté tenni, hiába szeretné ezt a három hetet
emlékezetéből kitörülni – ez a név, ez az arc, ez a lélek kíséri minden
lépését; követi, nézi, hallgatja – s Bontha András érezte, hogy azt a
szabad magányosságot, amelyre vágyódott, sohasem fogja tudni elérni
többé. Vele lesz mindig, mindenütt a Vilma emléke, és nagy egyedüllétét
benépesíti majd ezernyi csábító álommal, amelyek már halottak lesznek
születésük pillanatában. – Talán elhamarkodtam? – tűnődött a hirtelen
szakításon, amelynek az okát csak érezte inkább, mint tudta – Nem
kellett volna! Nem lett volna szabad mindjárt szakítani! – mondogatta
magának. Meg kellett volna próbálni még egyszer, négyszemközt, hogy
mondja meg, mi bántja... De aztán, arra gondolva, milyen küzdelmébe
került volna, hogy Vilmát elvehesse, azt mondta magában: – Ha ő sem egy
velem teljesen és tökéletesen, ha vele harcolnom kell, hogyan
remélhessem, hogy le tudnám győzni a szüleim ellenkezését?... Újra
emlékezetébe idézte az utolsó találkozás minden részletét, és a sértő
semmibevevés, amellyel Vilma bánt vele, ismét fölingerelte hiúságát. És
alattomosan csírázni kezdett, majd hirtelen, mint a mesében, gyökeret
eresztett a szívében, kihajtott és terebélyes fává lombosodott a
féltékeny gyanú: Vilma másba szerelmes... Belcsúg... A szótlan, fekete
arcú ember, aki olyan, mint valami régi regényhős, romantikus hajlamú
leányok ideálja. Ő csak arra való volt, hogy a hiúságát legyezgesse. A
főispán fia, a megye első partija... Tetszett neki, hogy beszéljenek
róla... A megérkezés és az első nap sokféle tennivalója a rendezkedés
körül elterelték kissé a gondolatait, s amíg mindent bejárt, minden
béressel és juhásszal szóba állt, minden állatot sorra nézett, egy-egy
pillanatra úgy gondolta, hogy jó helyre menekült ide önmaga elől. Hanem
aztán este, mikor az ispánéknál elköltött vacsora után egyedül maradt!
Mikor az orgonaillatos, májusi éjszakában epedve daloltak a fülemilék,
hívogatón szólt a kakukk, s a hold elöntötte ezüst fényét a völgyön és
az erdős domboldalon, akkor Bontha András szíve elszorult az árvaság és
elhagyatottság érzésétől, és reménytelen, sóvár vágyakozásában olyan
boldogtalan volt, mint még soha. Arccal végigvetette magát a kanapéján,
és hördülő hangon tört föl szívéből egy név: – Vilma! Vilma! Most meleg
érintést érzett a kezén. Ijedten ugrott föl, restellve, hogy valaki
rajtakaphatta gyöngeségén. A vizslája állt előtte, és nem tudva mire
vélni gazdája szokatlan viselkedését, szűkölve csóválta a farkát. András
gyöngéden megsimogatta a kutya okos fejét, és hogy a saját
elhatalmasodott érzésein úrrá legyen, megpróbálkozott a cinizmussal. –
Igazad van, pajtás – szólott. – Azért, mert a fülemilék ordítanak, nem
kell kijönni az embernek a sodrából. De bizony ez sem használt valami
sokat. Sőt! Mert az jutott eszébe, hogy a Vilma szívében visszatetszést
szülne ez a mondás, és mire kimondta, már meg is bánta. Bontha András
érezte, hogy nem ura többé saját magának. Három nap múlva meglátogatta
az apja. Egy fél napig volt ott, és ezalatt nem beszélt egyébről, csak
gazdasági dolgokról. Mindössze akkor mondott annyit, mikor búcsúzóra kezét 

nyújtotta a fiának: – Hát majd meglátod, hogy tudod magad beletalálni
ebbe az életbe... Végre ez is tisztességes és úri foglalkozás, ha más
ambíciója nincs az embernek, ezt pedig komolyan veszi. András csak
annyit felelt rá : – Azt hiszem én is. Hogy elfoglalja magát, de meg
azért is, hogy igazolja, hogy nem a munkától való félelem hagyatta ott
vele hivatalát, csakugyan sokat dolgozott, és mindennek maga látott
utána az egész birtokon. Korán kelt, naphosszat kinn járt a gazdaságban,
esténkint pedig megpróbált elmerülni a könyvtárból előkeresett gazdasági
könyvekben, amelyekhez még újakat is rendelt – de nem Amiráséktól, hanem
Pestről. Csakhogy ez már nem ment olyan könnyen, mint maga a
gazdálkodás. Az eleven valóság le tudta kötni az érdeklődését, a száraz
szaknyelven írott unalmas fejtegetésekre azonban nem bírt figyelni.
Szórakozott tekintete előtt összefolytak a betűk, s a könyv fölött
megjelent előtte Vilma szelíden mosolygó arca, úgy, amilyennek akkor
látta, mikor ismerkedésük egyik első órájában azt kérdezte tőle: – Írni
nem próbált? Kinn aranyos felhők úsztak a nyugati égbolton, s a mezőről
hazatérő birkanyáj bégetve tolakodott az akolba Egy szekér zörgött az
úton, a kutyák ugattak, s a gulya kolompjának méla szavát elnyomta a
malacok ujjongó röfögése, amint hanyatt-homlok rohantak a vályúk felé.
De András mindebből nem hallott semmit. Az ő fülében csak a Vilma hangja
csengett: – Írni nem próbált? Eltolta maga elől a könyvet. Néhány ív
papiros volt asztalán, amit azért készített oda, hogy majd jegyzetek
írjon rá. Egy pillanatig még habozott, még egy tekintet vetett az
„Okszerű váltógazdasag"-ra, aztán hirtelen elhatározással fölírta a
tiszta lap tetejére: „Első fejezet." tolla sebes percegéssel kezdte
szántani a papirost... ... Olt-Szerdahelyen ezalatt sok beszéd esett az
András hirtelen távozásáról. A Káringécz Tódorék házában való váratlan
megjelenése, aztán az elutazás híre mindenféle kombinációkra adott
alkalmat, amelyek először Auer-Pongor-Govrik-körben terjedtek el, s
onnan később a cselédség, a frizérnő és a masszőz útján eljutottak a
Szent-Ágnessy, Kassay, Bándy, Dávid, Vincentius családok főrangú füleibe
is. ... Bontha András elutazott, mert elveszi a Szent-Ágnessy leányt, de
előbb átveszi az őshalmi gazdaságot... Kiment berendezkedni... ... Szó
sincs róla! Bontha elmaradt Szent-Ágnessyéktől szó nélkül, és nem is
volt búcsúzni sehol, csak Káringécz Vilmáéknál... .. .Akkor talán a
Káringécz leányt veszi mégis, ami ugyan lehetetlenség, hiszen nem
szorult rá, hogy az öreg trafikos pénzével aranyozza be az ősi címert..
. ... Dehogy veszi, dehogy! Hiszen Vilma alig szólt hozzá, mikor ott
volt. Vilmának Belcsúg udvarol, és rövidesen meglesz az eljegyzés... ...
Hát mit keresett akkor Bontha Káringéczéknél? ... Mit? Hát istenem... Az
öreg trafikos volt nála megköszönni, hogy a leányát hazakísérte a
vonaton... annak adta vissza a vizitet. ... Ugyan! Az az egész
hazakísérés gyanús egy kicsit. Alighanem előre kicsinált dolog volt, és
az volt a célja, hogy megfogják ezt a fiút.. . Mert ez a trafikosleány a
legrafináltabb teremtés a világon. Nem igaz, hogy hozzámegy Belcsúghoz.
Belcsúg akkor nem volna mindig olyan szomorú, mintha az orra vére
folyna... ... Ez igaz!... Ezek közt van valami... Bontha meg a trafikos
Vilma közt. Talán meg akarja szöktetni. 

... Hohó! Most hallom, hogy Bontha meg a trafikos Vilma naponként
találkozott a SimonTékában... Titokban ... ... Mondtam, ugye! ...
Lehetetlen! Ki van zárva! ... Most már bizonyos, hogy megegyeztek
egymással... Csak várnak. De mire? ... Az öreg Bontha kikötött egy év
várakozási időt... Attól tette függővé a beleegyezését... ... Azazhogy
akkor sem fog beleegyezni... ... Ez nem igaz! Én tudnám, mert Bontháné
elmondaná nekem... ... Hiszen nekem mondta, hogy attól félnek, András el
akarja venni a Káringécz leányt... ... Á! Dehogyis! Sokkal hidegebb és
önzőbb ember annál András... Nem fogja a pozícióját föláldozni ilyen
romantikus szerelemnek. Egy kicsit udvarolt, mulatott, aztán
odábbállt... ... Nem az! Hidd el, hogy itt van valami... Ezek tisztában
vannak egymással... ... Én azt hallottam a kisebbik Bontha fiútól, hogy
bátyja már Pesten jóban volt a Káringécz leánnyal… ... Világos! Bontha a
leány kedvéért jött haza, és most azért ment el, mert a szülei
kényszerítették... ... Azok azt szeretnék, hogy a Szent-Ágnessy leányt
vegye el... ... El is fogja venni. És most csak vár, amíg a Káringécz
leánnyal elsimul a dolog... Mert ott mélyebben van angazsálva, mint
kellene... .. . Ugyan? Gondolod? ... Tudom. Imre beszélte... aki tudja a
bátyjának minden dolgát. ... Szegény leány! .. .Mit? Úgy kell neki! Azt
csak tudhatta, hogy a trafikos leányát nem veheti el a főispán fia...
... Történtek már nagyobb csodák is! ... Na jó, de nem így... Ez a leány
megérdemli, hogy otthagyják... Így beszélgettek összevissza, és a
vélemények megoszlottak. Mindenki olyan álláspontra helyezkedett,
amilyen a kedélyének és a szereplő személyek iránt táplált érzelmeinek
leginkább megfelelt. A Vilma rokonságának azonban nem jutott a fülébe
gyanúsításból semmi, és Amirásné meg Káringécz Mártonné különben is
nagyon közömbösen tértek napirendre mindig, ha a Bontha neve szóba
került. Tüntetően jelezték ezzel, hogy semmi fontosságot sem
tulajdonítanak az esetnek, amely szerintük csak abból állott, hogy a
főispán fia, miután a vasúton lovagi udvariassággal gardírozta Vilmát,
néhányszor végigkísérte az utcán, és egyszer egy udvariassági vizitet
tett nála. Akihez azonban egyetlen szó sem jutott el a Vilmáról keringő
hírekből, az Belcsúg volt. Tőle sohasem hallotta senki a leány nevét,
olyan ember pedig nem akadt, aki kérdezősködni mert volna tőle. A
hallgatásában volt valami fenyegető, amit nem mert próbára tenni senki.
Nem kell azonban azt hinni, hogy Sarolta asszony meg a sógornéja, Anna
néni, olyan közömbösen is fogták föl az András távozását, mint ahogy
mutatták. Mert ha mással nem is beszéltek róla, egymás között, zárt
ajtóknál bizony alaposan megtárgyalták az esetet. – Na! Hála Istennek!
Ezt a Bontha fiút elvitte a lidérc az útból, most már talán lehet ennek
a leánynak a fejével beszélni... – kezdte Amirásné. – Vagy igen! Ennek a
jó Lacinak most már fölragyog a csillaga... Ámbár hiszen úgy láttam,
eddig is jól szívelte Vilma... – felelte Káringéczné. ... Bogdán, a
reményteljes csemete, akit módfölött kíváncsivá tett, hogy miért
zárkózott be az anyja Sarolta nénivel, és aki a kulcslyukon
hallgatózott, nem hallhatott többet, mert az öccse szintén kíváncsi
volt, és ő szerette volna a fülét a kulcslyukra nyomni. Ezen egy kis halk 

szóváltás kerekedett köztük, amit néma, de fájdalmas tettlegességek
követtek, úgyhogy a titkok kihallgatását elmulasztották mind a ketten.
De valószínű, hogy odabenn sem folyt sokkal nagyobb egyetértéssel a
tárgyalás, mert egyszer csak megnyílt az ajtó, Sarolta néni dúlt arccal
és a fölháborodás sietségével lépett ki rajta, és anélkül hogy
köszönésre érdemesítette volna két meglepett unokaöccsét, egy utolsó
gyűlölködő tekintetet vetve Anna asszonyra, emelt fővel távozott a kapun
át. Káringéczné a győztes önelégültségével nézett utána az ajtóból, a
harc izgalma azonban még ott reszketett az idegeiben, s hogy könnyítsen
magán – egyet sodorított a bajuszán, és elégedetten pillantván öt
csemetéjének jelenlevő kettejére, megvetőleg még ezt a szót dobta a
sógornéja után: – Magtalan! ... Az őshalmi remetének pedig ezalatt
percegett, egyre percegett a tolla. Kora reggeltől késő estig járta a
határt, sarkában volt az embereinek folyton, és senki sem gondolta
volna, hogy amíg látszólag a szénagyűjtést meg a szőlőpermetezést
figyeli, azalatt a lelke egy mesevilágban kóborol, és gyűjtögeti a sok
tarka elmondanivalót, amit aztán este, mikor egyedül marad, leír sok-sok
egymás után következő fehér papírra. A teleírt lapok napról napra
vastagabb csomóvá szaporodtak, s a költő nem minden önelégültség nélkül
olvasta és javítgatta át, amit írt. Érezte, hogy megtalálta önmagát,
tudta, hogy amit írt, megállja a helyét a szigorú kritika előtt is, mert
hiszen kegyetlenebb és követelőbb bírálója a munkájának nem akadhatott,
mint ő maga. Hanem mármost kellett volna valaki, aki megbámulja és
megdicséri. Valaki, aki mosolyogva és meghatottan bólintana felé,
olvasva, amit írt – valaki, akinek odaszórhatná az ölébe lelkének
csokorba kötött virágait, hálásan rebegve közben: – Ez mind a tiéd,
mind, mind… hiszen neked köszönhetem őket, mert te vezettél rá arra az
útra, amelynek partján ilyen virágok teremnek... Vilma, és újra csak
Vilma! András, mióta egyedül volt, mindinkább hajlott a felé hit felé,
hogy a Vilmával való szakítást ő hamarkodta el, és a szülei ellenkezése
miatt való aggodalmak abban a mértékben tünedeztek a szívéből, amint
írói munkája növekedett, önérzetet és a saját önállóságának tudatát
csepegtette lelkébe. Már tisztában volt vele, hogy megtalálta az utat,
amely tehetségének érvényesüléséhez vezet, és ahogy pályája iránt való
kétségek elröppentek a szívéből, elszálltak velük a többiek is, helyet
adva annak a szilárd meggyőződésnek, hogy joga van a saját életét élni,
és kicsinyes szempontoknak, avult babonáknak nem rendelheti alá a
boldogságát... Az elhatározás lassan érlelődött a lelkében, míg aztán
egy este odáig jutott, hogy hiába próbálta folytatni a megkezdett
fejezetet, a gondolatok szétfolytak a tolla alól, s a Vilma iránt való
vágyakozás merész elhatározással egy levél formájában tört magának utat
a szívéből. „Kedves Vilma! Idestova három hete lesz, hogy elváltunk –
olyan körülmények között, amelyek, úgy érzem, nem méltók ahhoz a
barátsághoz, amely az én lelkemben Maga iránt változatlanul él ma is. Él
éppen úgy, mint azon a hajnalon, amikor a keleti látóhatáron nemcsak az
a nap kelt föl, amelyet láttunk, hanem egy másik is, az én lelkemben, és
ha ennek a fényénél körülnézek, nem látok mást, csak a Maga képét, csak
a Magáét, a szívem minden legkisebb zugában. Vilma, én szeretem Magát,
és Magának tudni kell, érezni kell, hogy ez igaz. Nem tudom, nem értem,
és most már nem is akarom találgatni, hogy mi volt az, ami az utolsó
napokban elidegenítette tőlem, mert érzem, hogy csak valami
félreértésről lehet szó, amelynek oktalan hiúságból nem dobhatom oda a
boldogságomat. Szeretem Magát, mélyen, komolyan, az olyan ember
szerelmével, aki ennek a szent érzésnek 

a nevével nem élt vissza könnyelműen soha. Szeretem Magát, és sorsomat a
Maga kezébe teszem le, arra kérve, feleljen őszintén: érez-e magában
annyi vonzalmat irántam, amennyi arra kell, hogy kezét a kezembe téve,
együtt küzdjünk meg azokkal a nehézségekkel, amelyek útját állják a
boldogságunknak. Nem áltatom: a küzdelem súlyos lesz. Kicsinyes, avult
babonák sűrű falanxát kell majd áttörnünk, hogy ígéret földjére
elérhessünk. De én érzek magamban elég erőt, hogy szembeszálljak
mindkettőnk környezetének előítéleteivel, ha Maga igennel felel arra a
kérdésem Akar-e a feleségem lenni? Nagyon kérem, válaszoljon azonnal.
Akármilyen a válasza, tudom, hogy őszinte lesz és becsületes, és épp
azért kérem, ne késsen vele. Kezeit csókolja Bontha András Borítékba
zárta, aztán meg akarta címezni, de ekkor eszébe jutott valami. Hátha
véletlenül meglátja valaki levelet, Amirásné vagy Káringécz Mártonné?
Akiknek Vilma esetleg nem akarja megmondani? Másik levélpapirost vett
elő, és írt az öccsének. „Imruskám, a mellékelt levelet juttasd el
ügyesen Vilmának. Úgy add oda neki, hogy más ne tudjon róla. Nagyon
fontos a dolog, de bízom az ügyességedben. Előre is köszönöm. Ha
átadtad, azonnal értesíts. Szeretett András." Az öccse leveléhez
mellékelte a Vilmáét, és elküldte. Aztán várt három napig. Negyednap
megjött Imrétől válasz: „A levelet átadtam." Vilmától semmi. Sem aznap,
sem másnap. És azután sem. Ez pedig úgy esett, hogy Bontha Imre attól a
naptól kezdve, mikor az édesanyjával szóba került köztük az András
aggodalmas házassági terve, hovatovább beleélte magát abba a gondolatba,
hogy ezt a házasságot meg kell akadályozni. Eszébe jutott a Kerekes
kissé megbotránkozott megjegyzése, mikor Andrást meglátta az utcán
Vilmával diskurálni, és fölmerült képzeletében a sok kiegyenlíthetetlen
és megalázó helyzet, amelybe ő is kerülne, ha András elvenné Vilmát. Ő,
akit születése arra predesztinál, hogy első ember legyen ebben a
megyében és városban, mindenféle bugrisokkal keveredjék sógorságba? Azt
mondja Amirásnénak, hogy néni, és kinevettesse és lenézéssé magát a
Szent-Ágnessy meg a Dávid leányokkal? Vagy ridegen ne vegyen tudomást a
Vilma hozzátartozóiról, és magára zúdítsa az ostoba gőg vádját? Nem!
Ennek a házasságnak nem szabad megtörténni... Egyelőre csak annyit tett,
hogy főként a Sármány és a Kerekes segítségével csendesen elterjesztette
a városban a rágalmat, hogy a bátyja pillanatig sem gondolt arra, hogy
Vilmát elvegye; az egész nem más, mint léha kaland, amely megfelel a
leány erkölcseinek, és már ennek is vége... Ezt azért tette, mert úgy
vélte, az András viselkedése máris rehabilitálásra szorul, a lelke
mélyén pedig maga is hajlott a felé a megnyugtató gondolat felé, hogy a
dolognak csakugyan vége, a házasság veszedelme elvonult a feje fölött,
és már attól sem félt, hogy ebből a pletykából Andrással szemben neki
támadhatnak esetleg kellemetlenségei. Annál inkább meglepte a bátyja
rövid levele, még inkább az abban foglalt megbízás. Mit tegyen? Részint
a kíváncsiság, részint az András házasságától való félelem, amely ismét
fellobogott a szívében, rábírták arra a merényletre, hogy feltörje és
elolvassa a Vilmának szóló levelet. Úgy gondolta, hogy legföljebb más
borítékba teszi, és címezetlenül adja majd át, mikor azonban elolvasta,
hevesen dobogó szívében megfogant a szilárd elhatározás, hogy ezt az
írást nem fogja 

eljuttatni Vilmához. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán az anyját
kellene beavatni a dologba, de aztán arra gondolt, hogy akkor kisülne
Andrással szemben, hogy megszegte a kötelező diszkréciót. Míg ha
hallgat, és a bátyjának azt írja, hogy levelet átadta, a leány némaságát
arra fogja magyarázni hogy nem bocsátott meg neki... Mert, amint a
levélből kivehető volt, történt köztük valami félreértés... Megírta
Andrásnak a levelet, a Vilmának szólót pedig zsebre tette, azzal a
szándékkal, hogy majd széttépi, apró szeleteit a szélnek szórja, mint a
bűnök lajstromát szokták a diákok gyónás után. A Minorita téren
találkozott Kerekessel, s alig mentek pár lépést, szemközt jött rájuk
Vilma. Imrének, aki régen nem látta a leányt, úgy tűnt föl, hogy az arca
megnyúlt, szeme pedig még nagyobb lett. Egyedül volt, elgondolkozva
haladt, de ahogy Imrét meglátta, arcán mintha hirtelen öröm villant
volna át. Talán tett is egy mozdulatot, mintha meg akarna állni, s Imre
is ebben a pillanatban közel volt hozzá, hogy elbúcsúzva Kerekestől,
csatlakozzék a leányhoz, és eltökélt szándéka ellenére odaadja neki az
András levelét. A Kerekes megjegyzése azonban visszatérítette az eredeti
elhatározásához. – Úgy látszik, hogy őnagysága most már veled is
hajlandó lenne barátkozni... De azt hiszem, a te családodban sem divat,
hogy az öcs a bátyja levetett ruháit örökölje... – Őnagysága téved, ha
azt hiszi, hogy szóba állok vele –mondta Imre önérzetesen, és hideg
köszöntéssel elme Vilma mellett. Pár perc múlva elvált Kerekestől,
kiszedte zsebéből a levelet, és apróra tépdesve, végigszórta a Teleki
utcán. ...Mikor Vilma aznap délután Anna néniékhez igyekezett, a szél
egy darabot odafújt a lába elé. A leány közömbösen lépett rá a kis fehér
papirosra, nem hajolt le, nem nézte meg az írást, nem kereste össze
hozzá a többi darabot, hanem gyanútlanul továbbment. Bontha András hiába
várta a választ a levelére. TIZENEGYEDIK FEJEZET, melyben vis-á-vis
kerestetik. A jótékony célú majális, amely közben juniálissá
halasztódott, hogy a frissen érettségizett ifjúság is beállhasson a
táncosok sorába, olyan nagyszabásúnak ígérkezett, amilyenre még nem volt
példa az olt-szerdahelyi mulatságok krónikájában. Dávid grófnak, aki
teljes ambícióval feküdt neki a rendezésnek, és fáradhatatlanul
dolgozott, jött-ment, rábeszélt, lebeszélt, alkudott és pumpolt,
sikerült keresztülvinni, hogy a kereskedővilágot is meghívják, s ezzel
aztán elérte azt, hogy dőlt a pénz a gyermekliga javára, és nem is
beszéltek másról a városban, csak a készülő mulatságról. Kerekes volt
talán az egyetlen, aki, ha szóba került valahol a dolog, lelkesedés
helyett fitymáló legyintéssel és előkelő ábrázattal csak annyit mondott:
– Nagyon vegyes társaság lesz... és igazán sajnálom, hogy egy ilyen úr
az alantas elemek kegyeit keresi... Szomorú lemondással sóhajtott egyet
ilyenkor, mint valami régi lakáj, aki visszasírja az öreg várúr sírba
szállt gőgjét, mikor fiatal gazdája korteskedő demokrataságát kénytelen
hallgatva szemlélni... A Kerekes szigorú szavai azonban hatástalanul
hangzottak el, a varrónők hozzákezdtek a lázas munkához, és azokat, akik
máskor nem részesültek abban a szerencsében, hogy az úri bálokra
meghívják őket, édes remegés fogta el arra a gondolatra, hogy most új
korszak kezdődik számukra. 

A tornakerti példa alapján okoskodók előtt ugyan nagyon valószínűnek
látszott, hogy a polgári elemnek a főrangúakkal való egyesítése ezúttal
is csütörtököt fog mondani, sőt akadtak olyanok is, akik előre bemondták
a megfelelő számú sértődéseket, a naivabbak örömét azonban nem tudta
elrontani semmiféle fenyegető jóslás, s a várakozás izgalma tetőfokra
hágott, mikor végre elérkezett nagy nap, amelyen összemérhetik hódítási
tudományuk az annyira irigyelt megyei kisasszonyokkal. A sétatéri régi
színkör padlóját fellocsolták, lebunkózták, a rozoga épület virág- és
lombdíszt öltött, a cigánybanda pedig már délután három órakor elindult,
őszinte érdeklődést keltő menetben cipelve végig a Teleki utcán a
nagybőgőt és a cimbalmot. Komlósiék, akiknek a meghívások széles körű
kiterjesztése sem hozta meg a jogot, hogy egy levegőt szívhassanak a
Szent-Ágnessy és Dávid komteszekkel, kedvetlenül csukták be erre a
látványra az ablakot, s a kisleány szemét elfutotta a könny, mikor arra
gondolt, hogy mindenki más mulatni fog ezen az estén, csak őelőtte
marad-zárva a mennyország kapuja. Sóvárgó szívén fájdalmas megértése
nyilallott át az ősi elnyomatás keserűségének, és bakfiskönnyeinek
langyos esője nyomán kicsíráztak lelkében a politikai, vallási és faji
gyűlölség magvai. – Nem! – mondogatta magában. – Ezek a keresztények
csakugyan szívtelen, rideg emberek... A Tellermann leányok sem
készülődtek a mulatságra, ők azonban nem azért, mintha nem kaptak volna
meghívót. Az ő otthon maradásuknak talán még sokkal szomorúbb oka volt,
de mégsem vették olyan tragikusan, mert már régen beletörődtek, hogy ők
nem mennek soha sehová. Az ok ugyanis az volt, hogy sem a kék, sem a
sárga, de még a rózsaszín pongyola sem volt kinevezhető báli ruhának,
más felvehető ruhadarab pedig nemigen akadt az őrnagykisasszonyok
szekrényeiben... Ez azonban nem búsította el őket túlságosan, és hálásak
voltak a sorsnak azért a csekély ajándékért is, hogy az út a juniális
színhelyéhez az ő ablakuk alatt vezetett el, s így tanúi lehettek az
egész felvonulásnak. Az útvonal többi leányos házának az ablakai azonban
üresen álltak. Égett papiros szaga terjengett a nyári délután
mozdulatlan levegőjében, jeléül annak, hogy a sütővasat sok helyen
próbálták ki, mielőtt hajfodorításhoz fogtak vele, az udvarokon pedig
melankolikus nóták mellett még sietve vasalták a cselédleányok az
izgatott kisasszonyok fodros szoknyáit. A Bándy leányok öltözőasztalán a
genfi konvenció ellenére egy kis Dorin-féle pirosító is akadt, holott
ilyen meg nem engedett fegyverrel küzdeni – például Pongor Manci
ellenében, aki fényes, barna arcát leplezetlenül viszi az ütközetbe –
igazán nem lovagias dolog. Az általános készülődés közben csak egy ember
járkált háborgó lélekkel föl s alá a szobájában, nem tudva eldönteni,
hogy elmenjen-e a mulatságra, vagy nem: Mager Károly tanár úr. Előtte
való nap még bizonyosra ígérte Amirásnénak, hogy ott lesz a juniálison,
sőt már az első négyesre foglalkozva is volt Vilmával. (Eredetileg a
másodikat szerette volna kérni, de az utolsó pillanatban torkán akadt a
szó, és csak annyit mert kinyögni, hogy egy négyest kér, mire az elsőt
kapta.) Azóta azonban olyasmit hallott, amitől a lelkiismerete és
férfiúi önérzete föllázadt a szívét emésztő szerelem ellen, és a tanár
úr nehéz harcot vívott önmagával. Délben ugyanis Sármánnyal ebédelt,
akivel egy költeményét szerette volna elszavaltatni az olt-szerdahelyi
honvédemlék leleplezésén. A színész hajlandó volt megtanulni a verset,
amit nem győzött eléggé magasztalni, mert úgy hallotta, hogy a helyi
lapnál – amíg a szerkesztő Tusnádon lesz – a színházi kritikákat Pumi
fogja írni. Együtt ebédeltek, és a beszélgetés során kisült, hogy
Sármány, aki csak hat hete időzött a városban, sokkal járatosabb az
olt-szerdahelyi botránykrónikában, mint Mager, aki pedig már itt él tíz
éve. Sármány, a sikertől fölvillanyozva, kitárta egész tudományát, és
beszélt Vilmáról is... ... Pumi szédülten ismételgette otthon magában, a
színésztől hallott, és kétségbeesve rázta a fejét. – Nem, nem!
lehetetlen... Nem hiszem! 

Ezt azonban, fájdalom, csak az ajka mondogatta, a lelke mélyén meg volt
róla győződve, hogy az egész história igaz... ... Hogy már Pesten is
járt a Bontha lakására... És itt meg a Simon-Tékában randevúztak minden
délután, amíg a leány nagynénje, Káringécz Mártonné meg nem tudta a
dolgot... Az aztán közbelépett, azt akarták, hogy a fiú vegye el a
leányt, de az hallani sem akart róla... Kiment a birtokára... –
Gyalázat! Aljasság! – szólt Pumi, és rövid lábai nagyot dobbantott a
padlóra. – És ez az asszony... ez az Amirásné nevezi magát
barátnőmnek... Aki hozzám akarja adni a bajba jutott húgát... Pumi úgy
érezte, hogy az egész világ egyetlen nagy, gonosz és szemérmetlen
érdekszövetkezet, a jók és igazak behálózására... Pumi úgy érezte, hogy
a szennyes csatornalé folyammá dagad körülötte, és elönteni készül azt a
talpalatnyi szikláját is a becsületnek, amelyen ő áll egyedül... Pumi...
Pumi úgy érezte, hogy azért mégis Sármányra haragszik legjobban.
Sármányra, aki kegyetlenül kinyitotta a szemeit, és megmutatta neki,
hogy önérzetes férfi nem veheti cl Káringécz Vilmát... És amilyen
mértékben nőtt a haragja a színész ellen, olyan mértékben enyhült
Amirásné irányában. ...Sarolta asszony végre is jót akart,.. Sőt, lehet
az is, hogy talán ő nem is adott hitelt a sógornője szavainak, és talán
ezen veszett össze vele... És ezért nem akarta elmondani az összeveszés
okát! Ámbár... Pumi most már kezdte úgy érezni, hogy ha nem tudna róla
semmit, és elvette volna Vilmát, a legboldogabb ember lehetett volna
afelől... A baj ott van, hogy tud róla... Szegény leány! Bizonyosan
ezért olyan tartózkodó vele szemben... Szegény!... Pumi elgondolta, hogy
lám, milyen gazdag ez a leány, és mégsem boldog... A vagyon nem
boldogít... Boldoggá csak a tiszta lelkiismeret tesz, és a jóság
öntudata. .. Pumi szívét a szánalom forró szele járta át, s ott, ahol
elsuhant, egy magasztos gondolatvirág kezdte bontogatni pompázó
szirmait. ...Hogy ő nem kicsinyes ember, hanem költő, aki ismeri a jóság
titkát – ő tud megérteni és megbocsátani... Igen! Ő meg fog bocsátani
ennek a leánynak, és magához fogja emelni a bűnével együtt... Lehet,
hogy a világ, az irigy világ nem fogja megérteni ennek a lépésnek a
nagyszerűségét, de... De végre is, akkor már teljesen független lesz
anyagilag, és dacolhat az egész világgal... Mikor idáig ért
gondolataiban, hirtelen megnyugvás szállt a szívére, és megkönnyebbült
sóhajtással pillantott az órára. Aztán gyorsan öltözködni kezdett, hogy
méltó köntösben jelenjék meg a mulatságon. Fehér báli csokrot kötött,
Ferenc József-kabátot öltött, és fehér kesztyűbe bújtatta a kezét, aztán
belenézett a tükörbe. Egy mindent megértő és megbocsátó költő nyájas
arca; nézett vele onnan farkasszemet. A másik jelölt, Csóka Sándor
okleveles mérnök, az alakulóban levő olt-szerdahelyi Kárpáti Cipőgyár
leendő igazgatója már sokkal hidegebben fogadta a Vilma hófehér köntösét
befrecskelő pletykamocskot. Asszonyoktól hallotta a pletykát, a
nővérétől és annak egy barátnőjétől, aki ott volt látogatóban. Nem
akarom meggyanúsítani, nem mondom, hogy megörült a hírnek, de az első
szóra elhitte az egészet, bizonyos megkönnyebbülést váltott ki szívéből
a gondolat, hogy a büszke leány ilyen módon mégis vesztett a
tökéletességéből. Annyira csak a pénzéért akarta elvenni a leányt, 

hogy a szépsége és jósága tulajdonképpen zavarta, mint fölösleges teher,
amely a vagyontól függetlenül, önmagában is elég hozomány volna esetleg
egy olyan férfi szemében, aki értékelni tudja az effélét. Ő nem
tartozott ezek közé. Tudta azonban, hogy az efféle pletyka, amely a más
szemében kisebbíti Vilmát, ártalmára lehet neki is, és veszélyezteti azt
a szilárd pozíciót, amit éppen ezzel a házassággal akart a maga számára
megteremteni. Ez üzleti érdek volt, és ebben aztán Csóka Sándor nem
ismert tréfát, ha tehát el is hitte a Vilma bukását, be nem vallotta,
hogy hiszi. Sőt. – Miféle ízetlen, buta pletyka ez? – kérdezte, hirtelen
indulatba lovagolva magát. A két asszony bámulva nézett rá. – Én nem
tudom – mondta kissé megszeppenve a látogató, és éles, asszonyi
szimattal azonnal sejteni kezdte, hogy rossz helyen beszélt –, én úgy
hallottam, hogy állítólag maga a kisebbik Bontha fiú beszélte volna
valakinek... – Ezt alig lehet elképzelni, de még ha mondta volna is,
akkor sem hiszem. Aki egyszer beszélt Káringécz Vilmával, és nem vak,
annak látni kell, hogy az a leány megközelíthetetlen még a gyanú árnyéka
számára is. Ebben a mély meggyőződés hangján elmondott szónoklatban az
volt az érdekes, hogy ámbár való igaz volt az utolsó betűig, sem az nem
hitt benne, aki mondotta, sem azok, akik hallották. Csóka azért beszélt
így, mert célszerűnek vélte, a nővére és a vendég pedig úgy tettek,
mintha hitelt adnának a szavainak, de magukban azt gondolták : –
Érdekes, hogy a leghidegebb férfi is hogy meg tud bolondulni, ha
szerelmes. És még érdekesebb, hogy a szerelmes férfi mind egyformán
vak... Többet nem bolygatták a kérdést, Csóka azonban elhatározta, hogy
résen lesz, és ha azt veszi észre, hogy a pletyka csakugyan terjed,
valamiképp, ha kell, akár botrány árán is, de véget fog vetni neki
örökre. A bálba azonban nem ment el, mert úgy vélte, hogy addig, amíg el
nem foglalhatja a társaságban az első helyet, nem elegyedik el a
népség-katonaság közé. . . ...Az, aki köré az általános érdeklődés irigy
pókjai szorgalmasan szőtték a pletykahálót, maga Vilma, mióta Bontha
András elment, céltalan napokat és szomorú éjszakákat élt át, minden
változatosság nélkül. Az idő mintha megállt volna fölötte, nem várt a
holnaptól semmit, és nem volt számára sem a mának, sem a tegnapnak semmi
öröme, amelybe az emlékei belekapaszkodhattak volna. Csak valahol
messze, nagyon messze, a visszaemlékezés kéklő ködéhen derengett a
lelkében valami; egy vasúti utazás, egy séta, egy hajnal és egy hosszú
könyvtárterem, ahol szemben ül vele.. . Kicsoda? Mintha évekkel ezelőtt
történt volna!. .. Beszélni nem beszélt róla senkivel. Az apja nem merte
szóba hozni többé, s hogy a leányát ne búsítsa, mindig jókedvet
tettetett előtte, Vilma pedig az apja iránt való gyöngédségből, úgy
viselkedett, mintha csakugyan nem volna semmi, ami bántaná. Csóka már
közömbös volt számára teljesen. Annyira közömbös hogy már nem is
tartotta érdemesnek, hogy vitatkozzék vele, amit az egyébként éles szemű
ember úgy magyarázott, hogy ez a bűntudat alázatossága. A nénjei? Az
ismerősök? Pumi? Ó, istenem! Olyan jelentéktelen senkik és semmik voltak
mind, mind, annyira semmitmondó statisztái a kietlen életének, mint a
határ széli fák kopasz ágait ellepő varjúsereg a téli alkonyatnak. És
Belcsúg?... Tőle félt egy idő óta, mert érezte, hogy ő áll hozzá mégis
legközelebb, s mióta az édesanyja történetét ismerte, féltette
Belcsúgtól azt a néhány emléket és azt a fájdalmat, amely egyetlen
szálként fűzte még Andráshoz. Nem! Nem akarta, hogy ezt a szálat, amely
pedig vérző sebet vágott a szívébe, eltépje valaki, nem akart
megvigasztalódni, nem akart reménytelen szerelméből kigyógyulni – nem
akart mosolyogni azon, amit most is minden este újra meg újra 

elsiratott, s félt az idő múlásától is, amelyről tudta, hogy meggyógyít
minden bánatot. Néha, mikor egyedül maradt az édesanyja képével szinte
indulatosan szállt pörbe a halottal: – Nem akarom! Én nem akarom, hogy
megvigasztaljanak. Én nem akarom a te sorsodat, én nem akarom ráírni
soha a mirtuszkoszorúmra, hogy „boldog esküvőm napja", ha vele nem
esküdhetem meg... Babonás félelem fogta el, hogy nem fogja tudni
elkerülni az anyja sorsát, és ilyenkor szinte gyűlölte szegény
Belcsúgot, aki pedig nem volt oka semminek. De aztán később talált egy
mentő gondolatot, amelyben megfogódzhatott: – Te nem szeretted őt úgy,
mint én – mondta az anyja arcképének –, mert akkor nem tudtál volna
hozzámenni máshoz... Néha látta Kassayt az utcán. Hogy is lehet ezt az
embert összehasonlítani Andrással! – gondolta. – Sohasem lehetett
megközelítőleg sem olyan, mint András... Aztán eszébe jutott, hogy
Kassay megházasodott, és az anyja csak azután ment hozzá Káringécz
Tódorhoz. – Tehát reménykedett az utolsó percig! – mondta Vilma magában,
és megdobbant a szíve, mert azon kapta magát, hogy az ő lelkében is
lappang valahol még egy szikrája a be nem vallott reménykedésnek, amely
ki nem alszik addig, amíg azt nem hallja, hogy András másnak mondta el a
holtomiglant. – Nem, nem! – szólt magában lemondólag. – Úgyis tudom,
hogy lehetetlen... Lehetetlen! A nénjei nem tudtak eligazodni rajta. Ha
kerülgetni próbálták a dolgot, és Andrásra akarták terelni a beszédet,
Vilma ügyesen kitért mindig a téma elől. Minden erejét összeszedve
vigyázott rá, hogy se az egyik, se a másik ne sejtse meg, mily kietlen,
fekete, ravatalos terem van a lelkében, amit bizonyosan úgy fognának
föl, mint saját, személyes diadalukat. Főképpen Sarolta néni, aki a
sógornéjával való összeveszés óta azt is a győzelméhez számította, hogy
a húga hozzá többet jár, mint Anna néniékhez. Ez különben Anna néninek
is feltűnt, és kérdőre is vonta miatta Vilmát, a leány azonban olyan
választ adott, ami nagyon meglepte volna Amirásnét, ha meghallja: –
Nincs igaza, édes néni – mondta –, ha azt hiszi, hogy Sarolta nénihez
szítok. Csak azért járok mostanában többet hozzá, mint ide, mert nála
nem forgok abban a veszedelemben, hogy férjhez adnak. Sarolta néni olyan
lehetetlen médiummal kísérletezik, hogy teljes biztonságban érzem magam.
Anna néni kapva kapott ezen a beszéden: – Na, az már igaz! Azzal a
makk-kopáncs, kicsi, törpe emberrel! Hogy mit evett rajta?... – mondta
széles nevetéssel, hanem aztán hirtelen eszébe jutott valami, amitől
elkomolyodott, és azt kérdezte: – De hát mért félsz te úgy a férjhez
menéstől? És főként, ha már beszélünk róla, miért félsz attól, akihez én
szeretnélek hozzáadni?... Hiszen ezzel már magad is elismered, hogy arra
való ember, hát... Vilma a karosszék rojtját babrálgatta, nem vetette
föl szemét, és halkan, de nagyon határozottan felelt: – Nem megyek
férjhez, néni. Egyelőre nem. Belcsúg Lacit nagyon szeretem mint
barátomat, és nagyon sajnálnám, ha el kellene veszítenem mint
kikosarazott kérőmet. Ettől félek. Anna néni okos asszony volt, aki
tudta, hogy ebben a pillanatban meg kell elégedni ennyivel. Hiszen már
az is elég eredmény, hogy Saroltától meg a Pumijától nem kell félteni a
húgát, viszont, ami késik, nem múlik... Meg is mondta legközelebb
Belcsúgnak: – Lacikám, ezzel a Vilma leánnyal egyelőre nagyon vigyázni
kell... Azt hiszem, valaki jár a 

fejében, akit még nem tudott elfelejteni... Meg kell várni, amíg a gyász
letelik... Belcsúgnak a barna arca még sötétebb színt öltött, az
elpirulást jelezte nála, de nem felelt egy szót sem. Olyan téma volt,
amiről senkivel sem akart beszélni, s egy kicsit bántotta is, hogy a
nénje így kitalálta a titkát. Egy negyedóra múlva mondott is annyit: –
Áthelyeztetem magam Udvarhelyre vagy Szamosújvárra... Anna néni dühbe
jött: – Helyezteted ám a pokolba! Micsoda beszéd az? Éppen most kell
megmutatnod, hogy gyöngéd, jó barát tudsz lenni, hogy aztán hálás legyen
érte!... Jaj!! Hogy egy férfi milyen ostoba tud lenni, ha nincs egy
asszony, aki gondolkozzék helyette... Eleinte úgy is látszott, hogy ebbe
a mederbe terelődik a dolog, mert Vilma megint sűrűbben kezdett Anna
néniékhez járni, és Belcsúggal is el tudott beszélgetni a régi hangon.
Megérezte, hogy ezen a helyen és ezek közt az emberek közt kíméletre
számíthat az érzékenysége, nem kell tartania semmitől. Máshova aztán nem
is igen járt. Legföljebb egyszer-kétszer hetenként Deloire-hoz, akivel
elbeszélgetett egy-egy félórát franciául. Hanem a zöld-posztós asztalhoz
nem ült le többet, és a memoire-okat sem olvasta. Félt, hogy sírva
fakadna, és elárulná magát, amivel pedig halálos zavarba ejtette volna
az öregurat. Hogy a juniálisra mégsem Anna néni kísérte a húgát, hanem
Amirásné, annak az volt az oka, hogy Káringéczné elvből nem ment olyan
helyre, ahol mágnásasszonyok mulatnak, Sarolta asszony viszont égett a
vágytól, hogy királynői termetével és pazar báli ruhájával
elhomályosítsa a szegényesen öltözködő megyeieket. A búzakék
bársonybrokát ruhát, amelyből az Amirásné kreol színű válla olyan
ingerlőén domborodott ki, Káringécz Tódor csináltatta a húgának, úgy
vélekedvén, hogy a leánya mulatságáról lévén szó, a gardedám költségeit
is neki kell viselni. A gardedám azonban nagyon meg volt lepve, hogy
Vilma csak egy egyszerű, fehér batisztruhát vesz föl, és szóvá is tette
a dolgot: – Ilyen szegényesen akarsz a grófok közé menni? Vilma vállat
vont. – Majálisra nem szokás másban menni. Pesten csak szobaleányok
táncolnak nyáron selyemruhában... – De itt nem vagy Pesten! – mondta a
nénje kissé ingerülten. – És meg fog szólni mindenki, hogy így mész
oda... Azt fogják mondani, hogy nem tudsz öltözködni... Vilma egy
pillanatig habozott. Ha bizonyos lett volna benne, hogy András nem lesz
ott a mulatságon, valószínűleg szót fogadott volna a nénjének...
Azazhogy akkor végleg otthon maradt volna, mert hiszen csak azért szánta
rá magát, hogy táncolni menjen, mert a meghívón ott volt a rendezők
között az András neve is... Nem merte remélni, hogy ott lesz, de nem
merte elmulasztani sem az alkalmat. És András miatt nem akart vidéki
módra öltözködni, mert érezte, hogy az András szemében neki meg kell
maradnia az olt-szerdahelyi korpa közé keveredve is gyöngynek. – Ha azt
gondolja Sarolta néni, hogy így nem mehetek, akkor inkább itthon
maradok... Mert az nem baj, ha más szemében nevetséges vagyok, de azt
már nem szeretném, hogy a magaméban az legyek. Amirásné heves feleletre
készült, de aztán eszébe jutott, hogy ez a makacs leány képes rá, és
csakugyan otthon marad, akkor pedig ő sem mehet el, hát inkább váll
vont. – Bánom is én! – szólott. – A te dolgod, nem az enyém. Gyerünk...
Beültek a hintóba, amely hangos zörgéssel röpítette őket a Sétatér felé,
ahol a terem ezenközben már színültig megtelt tarka tömeggel. 

Ha ennek a gomolygó, hullámzó sokaságnak a képét eszébe jutott volna egy
festőnek pontosan megörökíteni az utókor számára, bizonyos, hogy soha
semmiféle szakértő nem tudta volna belőle állapítani, hogy milyen volt a
divat a huszadik század első évtizedében. Az urakon múlt századbeli
frakk és a mai teniszruha között képviselve volt minden átmenet, míg a
hölgyeken az Amirásné búzakék bársonyruhája volt az egyik határ, a másik
pedig az az ingvállas magyar jelmez, amit Pongor Manci viselt, aki
színes pántlikát font hosszúra eresztett két copfjába, mert csakis így
tudta érvényre juttatni az egyetlent, ami szép volt rajta, a haját.
Vilma úgy hatott fehér ruhájában, egyszerűségében is annyira úri
megjelenésével, mint ama szürke kabátos kis császár annak idején
aranypompába öltözött kísérői között. A szem önkéntelenül is felé
fordult, és rajta pihent meg. Ő maga tudta ezt, és számított is rá,
hanem akinek a kedvéért az egész történt, az nem volt sehol... Pedig
Vilmán kívül más is volt, aki reménykedett, hogy András bejön erre a
napra Őshalomból, s aki nem kevesebb izgalommal készült erre az estére:
Szent-Ágnessy Irén. ...Mikor Vilma a Dávid gróf karján a terembe lépett,
ő volt az első, akit a bejárattal szemben a dobogón megpillantott. Egy
magas termetű, ősz hajú, fekete ruhás dámával beszélt, akinek sorra
bemutattak minden újonnan érkezőt. A védnöknő volt: a főispánnak a
felesége, Bontha Andrásnak az anyja. – Engedje meg, méltóságos
asszonyom! – szólt Dávid gróf. – Káringécz kisasszony... Bontháné
meglepetten nézett végig a leányon, és nem tudta elrejteni fölindulását.
Egy pillanatig mereven szegezte rá a szemét, habozva és kissé
ellenségesen, mintha gondolkoznék, hogy kezet nyújtson-e. Vilma érezte,
hogy elpirul, és bármennyire nem akarta is, a keze remegett, mikor
odaért a főispánné kesztyűs jobbjához. Szent-Ágnessy Irén úgy vizsgálta
a fehér ruhás, szép örmény leányt, mint valami drága és tüzesvérű
paripát, amit megvételre kínálnak, de nincs rá pénze: kíváncsian és
irigykedve, hogy aztán egy könnyű ajkbiggyesztéssel hátat fordítson
neki. – Micsoda tüntető egyszerűsködés! – mondta a főispánnénak, mikor
Vilma továbbment. – Nevetséges! Úgy tesz, mintha nem telnék neki egy
becsületes ruhára... Ő maga tavalyi tengerzöld Liberty-ruhájában volt,
amit a megyebálra csináltatott, csak a rózsaszín szalagok voltak újak
rajta. Bontháné még mindig Vilma után nézett, akit a valóságban most
látott először, de akit aggódó éjszakákon annyiszor elképzelt már. Nem
tehetett róla, be kellett ismernie, hogy a leány sokkal szebb és
előkelőbb jelenség, mint álmodni merte volna. Valami önkéntelen
rokonszenv támadt iránta a szívében, s ebben a pillanatban megint olyan
egynek érezte magát a fiával, mint mikor még a szíve alatt hordta.
Szegény András! – gondolta sóhajtva, aztán hozzátette magában: – Milyen
kár, hogy az apja közönséges trafikos... Azzal odafordult a saját
jelöltjéhez, és – ezt is föl kell jegyezni az igazság kedvéért –
SzentÁgnessy Irén grófnőt ekkor olyan jelentéktelen, szürke kis senkinek
látta, hogy valósággal dühbe jött arra a gondolatra, hogy ez a leány
meri a szemét az ő András fiára vetni, ha hetvenhétszer grófnő is!
Körülbelül ez volt az oka, hogy az Irén komtessz megjegyzésére olyan nem
várt választ adott. Azt felelte ugyanis: – Én nem találom. Inkább olyan,
mint egy igazi, született úrileány... Ha nem tudnám, kicsoda, azt
hinném, valami kolozsvári mágnáskisasszony... És szemével újra keresni
kezdte a tömegben a fehér ruhát, egy kis szorongó aggodalommal és
ijedten, mert egyszerre világossá lett előtte, hogy ha a fia csakugyan
el akarja venni a trafikosleányt, akkor nehéz lesz eltéríteni ettől a
szándékától... A tánc csárdással kezdődött. Vilma Dávid gróffal járta,
aki az első pillanattól kezdve, hogy a terem ajtajában mutatkozott, nem
szakadt el mellőle, amíg a boszton kezdetével Dernay föl nem 

váltotta. Dernay után Belcsúg következett, de még el sem indultak, már
Dávid hozta bemutatni a Vincentius fiút: – Szabad kérnem a következőt?
Kézről kézre adták, és közben tízen is érdeklődtek a négyesei iránt. –
Az elsőt már régebben elígértem... – Akkor a másodikat... – Azt az előbb
kérte el valaki... – Kicsoda? – Az a magas... Nem tudom a nevét... –
Kassay... Az alispánnak az unokaöccse... Négyes előtt odavezettette
magát a nénjéhez, aki az izgatott Pumi és a gimnáziumi igazgató
társaságában üldögélt a fal mellett. Az igazgató valami csiklandós
anekdotát sugdosott a fülébe, kipirult arccal és vétkező szemekkel, a
szép asszony pedig tréfásan ráütött hosszú kesztyűivel az öregnek a
kezére, aztán negédes sértődéssel utasította rendre : – De tisztelendő
úr!... Pumi, kezében a Sarolta asszony legyezőjével és hosszú kabátja
felső zsebében egy piros selyem zsebkendővel, olyan komoly volt és olyan
megilletődött, mintha nem is egy négyes, hanem legalábbis a tanári
vizsga előtt állana. Karját nyújtotta a leánynak, elszánt mozdulattal,
mint ahogy a szigorló fogja meg a széket, mikor a cenzor helyet kínál
neki. – Ki a vis-à-vis-nk? – kérdezte Vilma. Pumi elsápadt, hogy erre
nem gondolt. Már másodszor harangoztak be, s a rendező hangja
végigsüvített a termen : – Négyesre fölállani! Meg fogok bukni! –
gondolta Pumi valami sajátságos eszmetársulás következtében, csakugyan
úgy érezve, mintha vizsgán mindjárt az első kérdésre nem tudna felelni.
– Még nem... Azaz... Talán mindjárt... – hebegte. Aztán tőle nem várt
eréllyel, harsányan elkiáltotta magát: – Vis-à-vis! Vis-à-vis
kerestetik! Dávid gróf, aki a négyest rendezte, éppen akkor ment el
mellettük: – Vis-à-vis? Tessék csak utánam jönni. Itt is azt keresnek.
Bontha Imre, Szent-Ágnessy Irénnel a karján, ott állott az egyik
szegletben. Dávid odasietett hozzájuk. Vilma látta jól, hogy a gróf
beszél Bontháékkal, látta, hogy azok elébb ránéznek, aztán egymásra, és
látta azt hogy a fejüket rázzák. Többet nem akart látni, és hátat
fordított nekik. Pumi azonban, aki még mindig a saját mulasztásának a
jóvátételét várta, azt hitte, ellene szőtt ravasz összeesküvésről van
szó, hogy ő szégyenben maradjon: – Nem akarnak velünk táncolni! – mondta
panaszos elszörnyedéssel, és izgatottan kényszerítette Vilmát, hogy is
odanézzen: – Nézze! Látszott, hogy Bontha Imre vállát vonogatva és a
fejét rázva megtagad valamit a hevesen magyarázó Dávidnak, Szent-Ágnessy
Irén pedig gúnyosan mosolyog. – Jöjjön innen! – szólt Vilma kurtán a kis
embernek, aki délután még magához akarta volna őt emelni, most pedig
ijedt meglapulással, szégyenkezve kullogott utána. Dávid ezalatt
hasztalan próbálta Imrééket kapacitálni. – Ha egyszer a grófnő nem akar
a trafikos Vilmával táncolni! – De miért? Hiszen abban semmi sincs... A
grófnő nem ítélhet ilyen kicsinyes szempontok szerint... 

Szent-Ágnessy Irén zavart pillantást vetett a táncosára, aztán azt
mondta: – Nem is az, hanem... – Hanem?... – Kérlek alássan – szólt Imre
–, olyan okaink vannak rá, hogy ne táncoljunk vele, amiket nem akarok
szellőztetni... Azt hiszem, ennyi elég? Dávid egy pillanatig szótlanul
meredt Imrére, aztán nyelt egyet. – Kérlek! – mondta vállat vonva, és
sarkon fordult. Megpillantotta Dernayt. – Kivel táncolsz? – Mariann
grófnővel, a húgoddal. – Ki a vis-à-vis-d? – Kassay a másik húgoddal...
– Légy szíves, és légy a Káringécz leány vis-à-vis-ja... Majd Kassayval
én elintézem. .. Ilyenformán történt, hogy Puminak mégis jutott
vis-à-vis-ja, mégpedig egy valóságos grófnő, ami azonban már nem tudta a
lelki egyensúlyát annyira helyreállítani, hogy mindjárt az első négyes
figurát el ne hibázza. Az első hiba után természetszerűleg követte el a
másodikat, ami pedig azért is feltűnő volt, mert az egész teremben
egyedül ő táncolta szabályszerű lépésekkel a négyest, míg a többiek csak
sétáltak, látszólag minden rendszer nélkül, és mégis oda értek a kellő
időben mindig, ahová kellett. Pumi fél szemmel Imrét leste, aki
Kassayékkal átellenben táncolt, és szemmel láthatólag őrajta mulatott. A
tanár szívét a tehetetlen bosszúvágy keserű érzése szorította össze. Az
érettségi bizonyítvány már két nap óta ott volt a fiú zsebében: nem volt
hatalma többé fölötte semmi… Egyéb nevezetes aztán nem is történt az
egész mulatságon, ennyi azonban éppen elég volt rá, hogy meginduljon a
sugdosás. A vacsoránál már mindenki tudta, hogy Szent-Ágnessy Irén nem
akart Vilmával táncolni, és különböző csoportok részint kárörvendve,
részint megbotránkozva tárgyalták az esetet. A legtöbben csak a grófi
gőgöt sejtették a dolog mögött, voltak sokan, akik Bontha Andrást
emlegették az ellentét okául, míg néhányan a beavatottak közül
sokatmondó, diszkrét fejrázással és mosolygással cáfolták a különféle
kombinációkat. Vilma maga úgy vette az egészet, mint nyílt üzenetet.
András részéről, amit az öccse útján juttat el hozzá, hogy most már
igazán vége köztük mindennek. A szíve elfacsarodott, és legjobban
szeretett volna hazamenni, de érezte, hogy ez az, amit most nem szabad
tenni. Emberfölötti erővel sikerült elpalástolnia az igazi
kedélyállapotát, és Belcsúg örvendve is, egy kicsit féltékenyen is
állapította meg, hogy akit ő már hetek óta nem tud fölvidítani, most
milyen jól mulat a körülötte tolongó udvarlók léha fecsegésén. Dávid
gróf, Dernay meg Kassay egy pillanatra sem tágítottak a leány mellől, s
ha igaz az, hogy a halottak látják az élők gondolatait, mindhármójuknak
összes ősei megbotránkozottan forogtak sírjukban, unokáik eltökélt
szándékát megértve, hogy a trafikos vagyonáért készek szakítani a
családi előítéletekkel. Főleg Dernaynak igen kevés biztatásra lett volna
szüksége, hogy ott helyben megkérje a Vilma kezét. A leány azonban
csodálatos ügyességgel mindig útját tudta állni, ha a fiatalember
érzelmei ki akartak törni... ... Pumi úgy ült Amirásné mellett, mint aki
szégyenszemre petrezselymet árul. Szemrehányó tekintete időnkint
fölkereste Vilmát, és olyan irigyen nézett rá, mint valami mellőzött
kisleány a bálkirálynőre. A meleg, parfümös levegő, az édeskés
keringőzene, a Káringécz Tódor mérhetetlen vagyona meg a Bontha Imre
gonosz merénylete elbódították egy kissé, és összezavarták fejében a
gondolatokat, úgyhogy a végén azt mondta Amirásnénak: – Hanem az mégsem
szép Vilma kisasszonytól, hogy mindenkinek elszedi a táncosát...
Valahogyan úgy képzelte a dolgot, hogy ha Vilma nem volna ott, akkor
Dernay őt táncoltatná. A tanár úr igazán olyan lelkiállapotban volt,
hogy már azt sem tudta magáról: fiú-e vagy leány... 

A hajnal azonban meghozta a Pumi számára is a kárpótlást, mert mikor a
Káringéczék kocsija előállott, Amirásné a kis ülésen helyet kínált a
tanár úrnak is. Pumi, aki nem hozott magával felsőkabátot, a vörös
selyem zsebkendővel gondosan bekötötte a torkát, és szembe ült Vilmával.
A cigánybanda egy töredéke, akiket Dávid a kocsihoz rendelt, a
Rákóczi-marsot húzta, az urak éljeneztek, s a kocsi kigördült a parkból.
Amirásné, akinek tagadhatatlanul jólesett az ünneplés, és akinek a húga
révén szintén kijutott egy-két grófi kézcsók, mámorosan integetett
vissza a kocsiból, és közben még arról is megfeledkezett, hogy ez az
éjszaka egy csöppet sem vitte előbbre a barátja dolgát Vilmánál. Ez csak
akkor jutott eszébe, mikor tekintete a vörös kendős, gyűrött emberkére
esett, akinek minden igyekezete abban merült ki ebben a percben, hogy a
lába valamiképpen hozzá ne érjen a Vilmáékhoz, amit azonban, tekintettel
a rázós kövezetre, lehetetlen volt megakadályozni. Sarolta asszonyban
fölébredt a lelkifurdalás. – Azért a tanár úr is kitett magáért... –
jegyezte meg sok jóakarattal, de minden értelem nélkül, mire Pumi, aki
lelkileg többet fáradozott, mint máskor egész héten, és csak szándékai
kivitelében maradt annyira passzív az éj folyamán, szerényen és zavart
köhögéssel azt felelte: – Szót sem érdemel, kérem! Majd, hogy a
figyelmet elterelje önmagáról, a keleti égre mutatott, ahol már tűzpiros
színben szakadt meg néhány helyen a felhő. – Hajnalodik! – mondta. Vilma
odanézett, aztán elfordította a fejét. A szemében egy csillogó
könnycsepp jelent meg, és mielőtt letörülhette volna, végiggördült az
arcán. Pumi rémülten vette észre, hogy küszködik, hogy a sírását
visszafojtsa. Amirásné azonban nem figyelt a húgára. Tele tüdővel szívta
be a friss levegőt, és közben halkan dúdolta a keringőt, amely még a
fülében zsongott: – Bob úrfi, hej! legény a talpán... A karja kő, a
csókja méz...

TIZENKETTEDIK FEJEZET, melyben mindenki megbánja, hogy nem volt kinn a
déli korzó Ragyogó júniusi vasárnap virradt Olt-Szerdahelyre pompásan
sikerült mulatság után, de a harmatos reggel a kisvárosi kertek korán
nyíló rózsái között alig talált ébren valakit. A kisasszonyok, akik
ilyenkor a virágokkal szoktak foglalatoskodni, boldogan álmodták tovább
a leeresztett firhangok mögött az elmúlt éjszaka tündérmeséit: epedő
keringőket és a vég nélküli szupécsárdást, míg odakinn a fákon vidám
sárgarigók kergetőztek ágról ágra hangos füttyszóval azt kérdezgetve
egymástól: jó-e a dió? Pedig a dióérés ideje még messzire volt, ha nem
is olyan messzire, mint az igazi érettség azoktól a fiataluraktól,
akiknek a tekintetes tanári kar kiállította róla a bizonyítványt, néhány
nappal azelőtt. A szóban forgó fiatalurakat azonban egy szikrát sem
nyugtalanították ilyesféle aggodalmak, és nem tudva betelni a tudattal,
hogy szabadok, a Bontha Imre vezetése alatt csapatostól járták be a
kávéházakat, korcsmákat mindenféle mulatóhelyeket, széles jókedvükben
azzal búcsúzva mindenütt: – Gyerünk más kávéházba! Ezt a szellemes
jelszót maga Imre adta ki úgy két óra tájban, mikor betelt a gyermekliga
javára táncoló sokasággal, amelyben ekkorára már learatott minden
diadalt és hódolatot, amire mint a főispán leérettségizett fia számot
tarthatott. – Gyerünk más kávéházba! – mondta ekkor, és ezzel egy évre
ellátta Olt-Szerdahelyt jeligével, mert tudvalévő dolog, hogy az efféle
mondásoknak, ha egyszer visszhangra találnak, a 

vidéki levegő legalább tízszer olyan hosszú életet biztosít, mint a
fővárosi. (Egy statisztikus egyszer kiszámította, hogy az ilyenféle vicc
a színház környékén és irodalmi kávéházakban egy napig él, pesti polgári
társaságban egy hétig, Budán egy hónapig, sportklubokban és vidéki
városokban egy évig, falun háromig, legtovább a Nagy-Alföld egyes
homokos részein, ahol a tanyai házak közt tíz éven keresztül is
emlegetik, és mindig újra nevetnek rajta.) A gyerekek meglehetős vidám
hangulatban kerültek haza reggel hat óra tájban, és valami sajátságos
lelki folyamat következtében azzal a határozattal váltak el egymástól,
hogy egy kis alvás után majd találkoznak a tizenegy órai zenés misén,
ahol rendesen az egész város összegyűlt, zsúfolásig megtöltve a
templomot. Ezen a napon is úgy volt, s mielőtt az evangéliumot olvasták
volna, megjelent a padsorok között Káringécz Vilma is, kutató szemmel
keresve szokott helyén Amirás Lukácsnét, aki azonban ekkor még puha
párnák közt álmodott arról a sikerről, amelyben a ruhájának része volt,
mert hiszen azt csak a vak nem látta, hogy Auerné meg Govrikné milyen
sárgák és zöldek lettek az irigységtől, amikor a kék ruhát meglátták. A
kék ruha maga ezalatt az előszoba fogasán lógott, mint valami letört,
elhervadt virág, kifelé fordulva fehér halcsontjaival, míg Amirás Lukács
lábujjhegyen lopózott le a kertbe, hóna alatt az Olt-szerdahelyi Híradó
vasárnapi számával, amelynek tárcarovatában a barátja, Mager Pumi írt
egy ostromló, szenvedélyes verset egy gazellajárású, barna leánykához.
Amirás Lukácsnak föltűnt, hogy Mager ezúttal leányról ír, noha eddig a
verseiben csak nő vagy hölgy fordult elő mindig, és kezdte nem érteni a
dolgot. Hát Mager már nem szerelmes az ő feleségébe? És ilyen nyíltan be
is vallja, hogy egy leányt szeret?... Különös... és igazában nem is szép
Pumitól! Szegény Sarolta! Mit fog ehhez szólni? Vajon rosszul fog esni
neki nagyon? Amirás Lukácsot a tele pompájában viruló nyár derekán őszi
hangulatok ejtették rabul, s valami szomorú sejtelem szállt a lelkére,
hogy a felesége, íme, már öregszik, régi imádója elfordult tőle... haj!
haj! elszáll az idő, elszáll!... Melankolikus sóhajjal búcsúzott el a
féltékenység jegyében eltöltött ifjúságtól a napsugaras vasárnap
reggelen, s az új korszak küszöbén állva meghatottan állapította meg,
hogy az ő érzései nem függnek sem a kor, sem idő változásaitól. Forró
elégtételt érzett a szívében, mert úgy vélte, hogy hűsége méltóvá teszi
őt arra a végtelen kegyre, amelyet a felesége akkor tanúsított iránta,
mikor hozzáment, s szent fogadást tett magában, hogy ezentúl még jobban
fogja szeretni és becézni – ne érezze szegény asszony, egy pillanatra
sem, hogy mert fiatalsága letűnt, megfogyatkozott szeretetben... Kár,
hogy Sarolta asszony minderről nem tudott semmit. Mert ha tudott volna
róla, akkor valószínűleg több melegséggel fogadta volna az ura gyöngéd,
de gyönge kísérletét, amely arra irányult, hogy a kertbe lépő
feleségének az ajkát megcsókolja. Mondom, nem tudott róla, különben is
kedvetlen volt. A hosszú fennmaradástól fáradtan és álmosan, még kissé
borzasan is, és bosszankodva, hogy tovább aludt a kelleténél, éppen
azért sietett kertbe, hogy egy kis korai borsót szedjen az ebédhez,
mikor az ura váratlan támadása érte. Sarolta asszony valami ízetlen
tréfát sejtett a Lukács szokatlan viselkedése mögött, és ingerülten
tolta el útjából a kis embert: – Ugyan, ne izéljen! – mondta. – Ej 'sze'
megbolondult, hogy ilyenkor akar csókolózni... Azzal rosszkedvűen
továbbment a borsótábla felé, egyedül hagyva a gyöngéd könyvkereskedőt
csordultig telt szívével, őszi hangulataival és azzal a gondolattal,
hogy a női lélek mély és nagy titok, amelynek ő sohasem fog a nyitjára
akadni... Történtek azonban nevezetesebb dolgok is ezen a napon, mert
nem mindenki aludt olyan sokáig, hogy ebéd előtt ki se menjen a házból,
és ezek aztán el is mondhatták, hogy nem csalódtak a régi közmondásban:
„Ki korán kel, aranyat lel." A nagymisén ugyanis már jó része megjelent
a báli közönségnek, mosolygósan az áttáncolt éjszaka emlékeitől, és
telve ezernyi megbeszélnivalóval; apró pletykákkal és szerelmes 

szívekből áradó bizalmas baráti közlésekkel, úgyhogy mire a szőke káplán
hamis hangon, két gikszerrel és hosszan elnyújtva az „Ite missa est"
eléneklését bevégezte, a templom már félig kiürült, s a Minorita téri
korzó megtelt vígan tereferélő, tarka közönséggel. Bontha Imre a
templomajtó előtt állt Kerekessel, a gyalogjáró szélén, és unottan
mustrálta a templomból kiáradó asszonyokat és leányokat.
Szent-Ágnessyéknak mély hódolattal köszönt, valamivel könnyedebben a
Bándy leányoknak is, aztán nyájas leereszkedéssel üdvözölte Till Babát,
aki nem messze tőle szintén megállt Govrik Lujzikával, mintha mindketten
várnának valakit. Ekkor lépett ki a templomból Vilma. Belcsúg odalépett
hozzá: – Anna néniékhez jön? – kérdezte tőle, – Mert akkor együtt
mehetünk, ha megengedi... Szervusz. Ez a köszönés Imrének szólt, éppen
akkor haladtak el a fiú mellett, aki egy odavetett szervusszal
válaszolt, közben pedig olyanféle gúnyos merevséggel nézte végig Vilmát,
anélkül hogy köszönt volna, hogy annak minden vére az arcába szökött.
Belcsúg észrevette a dolgot. – Miért nem köszön magának ez a kölyök? –
kérdezte a leányt, nem tudva elrejteni bosszúságát. – Igazán nem tudom –
felelt Vilma, aztán hozzátette: – De nem is érdekel, és nem is bánom...
Talán nem vagyok neki elég előkelő... Belcsúg nagyot nyelt, és nem
felelt, magában azonban elhatározta, hogy móresre fogja tanítani a
fiatalembert. Forrt benne a düh, s még ha nem Vilmáról lett volna szó,
akkor is éppen elég lett volna ennyi, hogy a sértő dölyf felborzolja
demokratikus hajlamú idegeit. Hát még így! Hogy Imre nem köszönt
Vilmának, azt nemcsak Belcsúg vette észre. Látta és meg is jegyezte
magának a két leány is, Govrik Lujzika és Till Baba meg Auerné is.
Govrik Lujzika, akinek az éjjel jutott is táncos, nem is, és akivel Imre
még sohasem állott szóba, felháborodott a fiú arcátlanságán. – Ezt nem
lehet tűrni! – mondta. – Mindnyájunkat sért ezzel a viselkedéssel!...
Végre is, ha egyszer bemutatták, köteles köszönni, akármilyen nagy úr is
az apja. Nem igaz? Till Baba, akivel Imre három túrt is táncolt a
mulatságon, más véleményen volt: – Nem azért nem köszön neki! Nem olyan
fiú az. Azért nem köszön neki, mert a trafikos Vilma be akarta fonni a
bátyját, s emiatt harag van köztük... Auerné szokatlanul mélyen
hallgatott, és engedte, hogy a két leány beszéljen, csak mikor
mindketten ötödikszer mondták el más és más szavakkal mindig ugyanazt,
akkor szólalt meg, és ezt a titokzatos kijelentést tette: – Majdnem úgy
van, ahogy Baba mondja, csak még az is hozzátartozik a dologhoz, hogy
Vilma megfeledkezett magáról Bontha Andrással szemben, és Imre azért nem
engedte tegnap, hogy Szent-Ágnessy Irén szóba álljon vele... – Ugyan?
Auerné vállat vont. – Ez, fiam, bizonyos! Mérget vehetsz rá, ha én
mondom! Kérdezzétek meg akár magától Bontha Imrétől... Én attól tudom,
akinek ő beszélte... Ebben a pillanatban Csóka Sándor lépett hozzájuk,
és hallotta az utolsó szavakat. – Mi az? – kérdezte. – Mi történt?
Auerné nagy gyönyörűséggel adta elő az esetet, amit Csóka figyelmesen
hallgatott végig; mosolyra húzott arcáról senki sem olvashatta le a
haragot, csak az érdeklődést, amely bőbeszédűségre ingerelte Auernét,
úgyhogy még arra sem gondolt, hogy két fiatal leány jelenlétében mesél a
mérnöknek, s egy kicsit szabadabban részletezte a dolgot talán, mint
illendő volt. A két leány azonban szintén nem gondolt rá, hogy nekik ezt
nem volna szabad hallani, és mohó érdeklődéssel szürcsölte a vénasszony
ajkán áradó szennyes pletykát, 

belevonva a megbotránkozás fülledt, kéjes közösségébe a fiatalembert,
akinek férfi voltáról megfeledkeztek ebben a percben. – Nem tudja,
nagyságos asszony – kérdezte Csóka, amikor Auerné elhallgatott –, hogy
kinek beszélte Bontha Imre ezeket a dolgokat? – Dehogynem! Többek között
a Hárib fiúnak is, akivel egy iskolába járt, az unokaöcsémnek... Az
összes osztálytársainak meg a színészeknek is... Sármánynak, aki most a
húgomnál bérelt egy kiadó szobát. – Köszönöm! – szólott a mérnök, azzal
megbillentette a kalapját, hátat fordított a társaságnak, és sietve
eltávozott. A két leány meg Auerné megdöbbenve néztek utána. – Hát ehhez
mi ütött egyszerre? De Till Babát most már sokkal jobban érdekelte a
Vilma esete, amelynek a részleteit szerette volna a nénitől megtudni, s
Govrik Lujzikának a deszkatermete is remegett a kíváncsi fölindulástól:
– Jaj! Hát beszéljen még, édes néni! Mi volt aztán! Még! Csóka sietve
ment végig a Minorita téri korzón, Bontha Imrét keresve, a fiú azonban
már nem volt ott. A imént csatlakozott Kerekessel együtt a Dávid
komtesszekhez, és azokat kísérte haza a Tatár utcába. A mérnök
visszafordult a sarokról, és elvegyült a sétálók között, tudta, hogy
akit keres, errefelé fog visszatérni. Olyanféle izgalom lepte meg, amit
csak vadászok éreznek, mikor hirtelen egy nem várt, ritka vad kerül a
hajtásba, amely csak nyúlra folyik, s a hajtóláncon végigsüvít kiáltás:
„Szarvas! Szarvas!" Ilyenkor, a vadászlázban megfeledkezik az ember
minden egyéb gondjáról és bajáról, minden gondolata egy vággyá
sűrűsödik, hogy a várt vad felé jöjjön, lövésre kerüljön, s e mellett az
egy dolog mellett évek óta táplált óhajtások, ambíciók jelentéktelen
semmivé törpülnek mind. Csóka Sándor szívdobogva várta a vadat a Tatár
utca felől... Pedig... pedig neki is volt gondja-baja elég. A dolgok nem
mentek olyan simán, mint szerette volna, és főképpen a számításai
kezdtek be nem válni, ez pedig végzetes hatással volt az üzletre,
amelynek megindulásától úgyszólván az egész jövője függött... Tudniillik
egy kis baj volt. A minap fönn járt Pesten szubvenció dolgában, amit,
úgy hitte, okvetlenül ki tud a minisztériumban eszközölni az
ismeretségei révén, s ezt a saját részesedésének előre való
megállapításánál meglehetősen ki is használta a részvénytársaság
megalapításakor, amelyben rajta és Káringécz Tódoron kívül csak egypár
névleges aláíró vett részt. A dolog azonban másképpen ütött ki. Csóka
megtudta a minisztériumban, hogy a támogatás iránt benyújtott kérelmet
végérvényesen elutasították, és most már aztán – hacsak nem akart
egyszerűen fizetett hivatalnoka lenni a vállalatnak – megfelelő tőkével
kellett volna hozzájárulnia az alapításhoz. De hát... honnan vegye azt a
tőkét?... Mindegy! – gondolta magában. – Ha nem megy, hát nem megy!
Úgyis elveszem Káringécz Vilmát, és akkor az enyém lesz az egész,
mindenestől... Hanem azért bántotta a dolog, s hogy délben a vendéglőben
egy ismerős ügyvéddel találkozott, félig tréfásan, félig komolyan azt
kérdezte tőle, hogy nem lehetne-e valahogy kétszázezer koronát szerezni,
olcsó kamatra... Szó szót követett, s a mérnök lassanként elmondta, hogy
részvénytársaság áll mögötte, a pénz azonban neki kellene mint személyi
hitel. – Bajos, nagyon bajos! – mondta az ügyvéd. – Kölcsönt nem kaphat,
de tudok én annál egyszerűbb dolgot ... Egy hónap alatt nyerhet
háromszázezer koronát, a kőszénbányarészvények most nagyon föl fognak
szökni... Csóka vállat vont. Ahhoz tőke kell, amivel elkezdje. – Nem
cégvezető maga ott a részvénytársaságnál? Csinálhat egy kötést a
cipőgyár nevében... 

Nézze... bemegy egy bankba, mondjuk a... A mérnök figyelmesen hallgatta
a tervet, és jól megjegyezte minden szavát. Magában ugyan azt
mondogatta: „Ostobaság! Nem fogok ilyen könnyelmű dologba belemenni !" –
de titokban már megfogant benne az elhatározás, hogy megfogadja a
tanácsot, annál is inkább, mert az ügyvéd olyan csalhatatlanul
bebizonyította neki, hogy a szóban forgó papírok okvetlenül emelkedni
fognak, hogy semmi kétség sem férhetett a nyerési esélyhez... Olyan
üzlet volt, hogy igazán csak azon fordult meg, megvan-e hozzá az
embernek a megfelelő hitele... Másnap elment egy tőzsdebizományoshoz,
aki elfogadta a Kárpáti Cipőgyár részvénytársaságnak a Csóka Sándor
igazgató útján adott ama megbízását, hogy egy bizonyos bányapapirosra a
kívánt föltételekkel egy kötést csináljon. Három hét múlva pedig a
papírok elkezdtek esni. öt, hét alatt már százezer koronát veszített, és
ha a határidő bevárja, bizonyos, hogy meg nem ússza háromszázezer korona
veszteségen alól... Kiugrani a bajból már csak úgy lehetett volna, ha
kifizeti a százezer koronát, de hát miből?... Titkon még reménykedett,
hogy megfordul a dolog, a papírok talán fölszöknek, és legalább
visszakapja a pénzét, azonban, hogy erre semmi biztató jel sem akart
mutatkozni, egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. Ha kisül, hogy
micsoda szerencsétlen spekulációba rántotta bele Káringécz Tódort, mert
hiszen csak az ő pénze volt Cipőgyár részvénytársaságban, az öreg
fölszámol, fuccs az egész üzletnek. Csóka nem aludt, nem evett, és
emberfölötti erővel tartotta magát, hogy senkinek el ne árulja
szorongatott helyzetét. Tudta, hogy most már csak az segíthet rajta, ha
mielőbb elvehetné Vilmát, a makacs leánnyal azonban sokkal nehezebben
boldogult, mint hitte. Kapóra jött azonban a Vilmáról keringő pletyka,
és főképpen a pletyka útnak indítója, a Bontha Imre személyében. Mint a
Vilma lovagja fog föllépni, védője a leány mocsoktalan hírnevének; Vilma
hálás lesz a megmentőjével szemben. Hiszen az életét veti oda betétként
a játékba – lehetetlen, hogy elveszítse! – Aki szerencsétlen a játékban,
szerencsés a szerelemben! – mondta magában, és csak kettőt felejtett el:
először azt, hogy olyan rideg üzleti alapon álló ember, mint ő, végleg
elveszti a talajt a lába alól, ha babonákhoz fordul; másodszor pedig
azt, hogy a Vilmával való dolga is sokkal inkább hasonlít a
hazárdjátékhoz, mint a szerelemhez. De most már el volt szánva, hogy
végigjátssza a játékot, és senki sem gondolta, hogy amint sápadtan,
összeszorított ajakkal ott állt a gyalogjáró szélén, a Tatár utca felé
kémlelve, tulajdonképpen ugyanazt csinálja, amit a kártyás, mikor keveri
a lapot, és oszt. Imre Kerekessel együtt nevetgélve, himbáló járással
jött a Tatár utca felől. Csóka mozdulatlanul állt a helyén, és várt. A
korzón még hemzsegett a sokaság, és Bontháék vagy tíz lépéssel előbb,
hogy a mérnökhöz értek, letértek a gyalogjáróról, és a tér közepére
kerülve, folytatták az útjukat. Ekkor Csóka megmozdult, és feléjük
indult. – Pardon! – szólott a mérnök, és hangja meg sem remegett. –
Bontha úrtól szeretnék néhány szót kérdezni. Imre csodálkozva nézett a
mérnökre, akivel nem állt személyes ismeretségben. – Nincs szerencsém,
azt hiszem! – szólt ridegen, és tovább akart menni. – Csóka mérnök
vagyok! – mondta a mérnök a kalapjához nyúlva, de nem nyújtotta a kezét.
Imre érezte, hogy a helyzetben valami fenyegető ünnepélyesség van, és
kezdett ideges lenni. – Olyan sürgős a dolog? – kérdezte. – Miről van
szó? – Arról – felelte a mérnök –, hogy itt bizonyos hírek keringenek
Káringécz Vilma kisasszonyról. Szabad tudnom, hogy ön, aki tegnap nem
akart őnagyságával táncolni, és ma nem köszönt neki, azonosítja-e magát
ezekkel a pletykákkal?... Kerekes, aki látta a mérnök szemében, hogy az
a végsőre is el van szánva, közbe akart lépni. 

– De uraim, kérem, ez nem az a hely, ahol effélét... Imre érezte, hogy
csapdába került, de úgy találta, hogy nem térhet ki a kihívás elől. –
Micsoda szemtelenség ez? – kérdezte arrogánsan – Menjen a pokolba, és ne
alkalmatlankodjék! Hátat akart fordítani. Csóka azonban ebben a
pillanatban bal kezével megragadta a mellényénél fogva, jobbjával pedig
két hatalmas pofont mért a főispán fiának az arcára. Akkor rántott rajta
egyet, és lökött rajta kettőt, úgyhogy hogy a fiú elesett.? Mire
Kerekesnek eszébe jutott, hogy közbevesse magát, a mérnök már
megfordult, és sietve eltűnt a Teleki utca irányában. Imre vérző foggal,
megsemmisülten tápászkodott föl a földről. Látta az egész város. Látta
mindenki, aki kinn volt a korzón, őszinte irigységére mindazoknak, akik
otthon maradtak vagy korábban tértek haza. Hanem azért jó hogy ilyenek
is voltak, mert hát kinek mesélték volna a többiek, amit láttak, ha
mindenki ott lett volna?

TIZENHARMADIK FEJEZET, melyben a fájós lábú könyvtáros elfelejti, hogy
milyen rossz az olt-szerdahelyi kövezet. Az egész városban nem beszéltek
egyébről, csak arról hogy Csóka mérnök megpofozta a főispán fiát.
Izgatottan tárgyalták az okot, százféle kalandos magyarázat keringett,
sőt köztük az igazság is, de bizonyosat nem tudott senki. Különben is
egyelőre a következményeket leste mindenki. Hogy lesz-e párbaj?
Pisztolyra mennek-e vagy kardra? és hogy kik a segédek? Erre a legutóbbi
kérdésre jött meg a válasz legelőbb, mert hétfőn reggel kilenc órakor
Kerekes megjelent a Minorita téri könyvesboltban, és a Bolgár-féle
párbajszabályokat kérte. Amirás Lukács megkülönböztetett tisztelettel
nyújtotta át az egyetlen, véletlenül raktáron maradt poros példányt, míg
a felesége, bár nyárfalevél módjára kezdett reszketni a kasszában,
úgyhogy alig tudott visszaadni az eléje tett tízkoronásból, azonnal
átszaladt a szomszédba, a Govrik Bogdán díszműáru kereskedésébe, és
elújságolta, hogy Kerekes az egyik segéd. Tehát Kerekes! Akkor meg a
másik bizonyosan Dernay, aki kinn várta a bolt előtt. Persze! ki is
lehetne más? Dernay maga is párbajozó ember, ott a vágás az arcán,
lovagias ügy hogy eshetnék meg nála nélkül? Káringécz Mártonné viszont,
akit a nagy esemény szintén kicsalt hazulról, és két fia kíséretében
megjelent az ura vászonkereskedésében, csak azt szerette volna tudni,
hogy a főispánné hogyan fogadja ezt a dolgot: – Nahát, én tudom istenem,
kikaparnám a szemét, aki csak kisujjal is bántani merné a fiamat! –
szólt harciasan, s hogy közben meglátta az egyik csemetéjét a bolti
létra tetején, rákiáltott: – Bogdán! te haszontalan kölyök, jössz le
arról a lajtorjáról?... Üsse pofon, édes Zakariás, lelkem ! Üsse
pofon!... Ez a felszólítás egy fiatal segédnek szólt, aki azonban az
imént hallott fenyegetés után a világért sem merte volna kezét a
főnöknője fiacskájára emelni, míg Auerné, aki mindenütt jelen volt, és
mindent tudott, elterelte az aggódó anya figyelmét azzal, hogy pontos
felvilágosítást adott Bontháékról: – A főispánnénak nem meri elmondani
senki, hogy mi történt. A főispán pedig még tegnap reggel fölutazott
Pestre... Az Apaffyban is csak erről folyt a szó egész délelőtt. Prépost
Gyuri nem mondott egyetlen viccet sem, és olyan melankolikusan
fogyasztotta a pörköltjét, mintha őt érte volna a nyilvános
megszégyenítés. – Fordított világ ez! – sóhajtotta, fejét csóválva. –
Azelőtt is történt efféle, az én időmben, 

csakhogy akkor mi pofoztuk meg a bugrisokat... De hogy valaki egy megyei
emberre merte volna emelni a kezét... Ilyet még ne hallottam!... Dávid
grófnak Vilma motoszkált a fejében: – Tulajdonképpen miért is támadta
meg Imrét az az izé? – kérdezte. – Udvarol a Káringécz leánynak?..
Kerekes szemrehányó hangon adta meg a választ, mint aki előre megjósolta
az eseményt, de nem hallgattak rá: – Miért? Mert ez a következménye
annak, ha az ember mindenféle szedett-vedett néppel együtt bálozik...
Dávid felfortyant: – Bocsánatot kérek, ez nem is a bálon történt...
Csóka ott sem volt a bálon, és... – De azért volt az egész, mert Imre
nem akart a trafikosleánnyal táncolni.... – Azt elég rosszul is tette,
mert... – Na már, kérem, azt igazán ki-ki maga.. . – Akivel én
táncolhatok, azzal ő is. .. – Bocsánatot kérek, ha nekem. .. – Ugyan
kérlek!. .. Ne fogjátok rá... – Semmit se fogunk rá, csak azt mondom...
– Nevetséges! – vágta ki Dávid türelmét veszítve. – Te fogsz nekem
leckét adni, hogy kikkel érintkezzem? – Na! Na! Na! – szólt közbe
csillapítólag Vincenti bácsi, a várnagy. – Csak nem fogtok most még ti
is.. Dávid azonban már dühös volt: – Ha olyan nagyon tartózkodó akarnék
lenni, elsősorban veled nem állnék szóba... Kerekes elsápadt. – Kérlek!
– dadogta méltóságteljes arcot vágva. – Annak igen fogok örülni... – De
urak! – szólt közbe Kassay, az alispán. – Micsoda izé ez? Most, éppen,
mikor mindnyájunknak össze kellene fogni! Prépost az asztalra ütött: –
Ez az! Ezért nem megyünk semmire, mert még a bajban sincs meg köztünk az
egyetértés... Ha valami bajotok van egymással, intézzétek el máskor,
de... ma... Dávid, aki már kiadta a mérgét, és meg is bánta a
heveskedését, vállat vont: – Nincs nekem senkivel semmi bajom, de ne
fogja rám, hogy én vagyok az oka... Vincentius közbeszólt: – Azt nem is
mondja senki... Ugyan! Nyújtsatok kezet egymásnak... Sokkal komolyabb
dolog van itt most, semhogy... – Úgy van! – bólintott az alispán. – Az
ilyen apró disputákra ráérünk azután, ha ezt elintéztük... Mert az a
súlyos sértés, amely Imrét érte, mindnyájunkat érint, nemcsak őt
magát... Fogjatok kezet, és ne bolondozzatok. .. – Hiszen én nem is úgy
értettem... – Nahát akkor,.. Kerekes, aki már egész pozícióját inogni
érezte, készséggel kapott rajta, hogy a dolog ennyiben maradjon. – Eszem
ágában sem volt, kérlek, éppen téged... – Szervusz! 

Dávid és Kerekes összekoccintották poharukat, és egy kis csend
következett. Akkor megszólalt az alispán: – Példásan meg kell büntetni
ezt a fickót! – mondta. – Ha ez most ép bőrrel menekül, nem fogunk bírni
ezekkel a fráterekkel. Kerekes bólintott: – Ránk kell bízni! – szűrte át
a fogai közt a fenyegetést. – Háromszori golyóváltás, vontcsövű
pisztolyokkal. Huszonöt lépés, öt-öt lépés avansz – szólt Dernay, kéjjel
idézve a párbajkódex formuláját. Látszott rajta, mennyire imponál neki
az egész intézmény. – Imre kitűnően lő! –tette hozzá, aztán az órájára
nézett: – Hanem most már mennünk is kell a tárgyalásra. Aladár! Fizetek!
– Helyes! – bólintott Kassay. – Ez az ügy mindnyájunk ügye! Komolyan
kell venni... Dávid hallgatott. Valahol a lelke mélyén ugyan derengett
valami ellenvélemény, de mert bíró volt, és megszokta, hogy
elfogulatlanságra törekedjék az ítéleteiben, most azzal gyanúsította
önmagát, hogy részrehajló a Káringécz leánnyal szemben. Ha gazdag ember
volnék – gondolta –, talán én is a Bontha fiú pártján volnék. így
azonban! Talán azért szeretném a leányt tisztára mosni, hogy
elvehessem?.. De rossz az, ha egy gróf szegény ember... Ebben a
pillanatban új alak lépett az étterembe, egyenesen a megyei asztalnak
tartott. – Nini! Vereczky Bandi! Hát téged mi szél hajt erre? Vereczky
Bandi városi rendőrkapitány volt, és bár a családja a legrégibbek közé
tartozott a megyében, az urak nem számították magukhoz, mióta a
darabontidőkben túlságosan exponálta magát a Fejérváry-kormány mellett.
Akkor bukott ki a megyéből, úgyhogy sokáig állása sem volt, és csak
nemrégiben sikerült neki bejutni a városhoz Közben az a szerencsétlenség
is érte, hogy megházasodott: elvette a szakácsnéját. Ezt ugyan titkolta,
és az utcán, ha együtt ment is a feleségével, ami, persze, vajmi ritkán
esett meg, az asszonynak három lépéssel hátra kellett tőle maradni, hogy
ne lássák, hogy összetartoznak, mégis ez a házasság végképp lehetetlenné
tette a helyzetét a társaságban. Újabban azonban elvált az asszonytól, s
hogy a másik bűne is kezdett elévülni, szeretett volna visszakerülni a
régi pozícióba. Egyszer-kétszer már megpróbálta, hogy ott fogyassza el a
sörét a megyei asztalnál, de érezte, hogy az urak feszesek vele szemben,
és ez őt félszeggé és bátortalanná tette. Abba is hagyta a dolgot, most
azonban olyasmit hozott a társaságnak, amit remélte, hogy érdeméül
fognak betudni, mint hűségének és úri érzésének bizonyítékát. – Nagyon
fontos dologban jöttem! – szólt a homlokát törülgetve, és kutató
szemekkel nézett végig a társaságon. – Kik a Bontha Imre segédei?
Hirtelen csönd támadt. Ízetlen és illetéktelen beavatkozás gyanúja kelt
életre a szívekben, aminek a várnagy adott végre kifejezést: – Talán a
rendőrség kíváncsi rá? – kérdezte fenyegető hangon. – Ugyan! Hogy képzel
olyat, bátyám? – szólt a rendőrkapitány méltatlankodva. – Mi közöm nekem
ilyenkor a rendőrséghez?... – Akkor hát? – kérdezte Kerekes kíváncsian.
– A segédek itt vannak... Az egyik én vagyok... – Hát kérlek alássan,
arról van szó, hogy nálam járt ma reggel az öreg Káringécz, és nagyon
furcsa dolgokat mondott erről a Csókáról... – Miféle dolgokat? Mi? –
kérdezte Dernay. Vereczkey közelebb húzta a székét az asztalhoz, és a
pincért kereste a szemével: – Aladár! Egy fél virslit és egy krigli
világosat... – Halljuk hát! Miféle dolgokat? – ismételte most már az
alispán is érdeklődve. – Hát ma reggel, még otthon voltam, beállít
hozzám az öreg trafikos, és azt mondja, hogy 

tanácsot szeretne kérni, de előbb, azt mondja, mondjam meg, hogy
beszélhet-e velem mint magánemberrel. Hogy azt mondja mint
rendőrkapitány nem fogom-e tudomásul venni, azt mondja, amit mint
magánembernek mond nekem... Úriember vagyok, mondom, és mikor nem vagyok
szolgálatban, nem vagyok rendőrkapitány... – Nagyon helyes! – szólt
közbe Prépost. – Én se vagyok iktató, ha nem vagyok a hivatalban... –
Hát erre előáll az öreg – folytatta Vereczkey és elmondja, hogy ez a
Csóka, akivel ő együtt csinálja azt a cipőgyárat, aljas módon becsapta
őt, olyanformán, hogy a részvénytársaság cégét használta föl jogtalanul
valami tőzsdejátéknál. Hát azt mondja, ő szeretné megakadályozni a
párbajt, és ha egy ilyen följelentés elejét veheti, akkor ő... Kerekes
paprikavörös lett: – Csóka úr ki akar bújni! – rikácsolta dühösen. – Ezt
együtt eszelték ki a vén örménnyel... – Nem szabad engedni! – kiabálta
Prépost. Az alispán csendet intett. – És te mit szóltál erre? – kérdezte
Vereczkeytől. – Mit szóltam volna? – adta vissza a kapitány a kérdést,
aztán nevetve mondta, mint valami jó viccet: –. hogy adja be írásban a
följelentést a rendőrségen. Aztán előbb idejöttem, mert tudni szeretném,
hogy mit akartok... Kitörjük a nyakát az ipsének most mindjárt, vagy
előbb várjuk meg a párbajt. Dernay föllélegzett: – Hála istennek! Már
azt hittem, valami disznóság sül ki a dologból... Dávid a fejét
csóválta: – Ilyen körülmények közt nem lehet őket megverekedtetni. A vád
ugyan még nem bizonyíték, de amíg tisztázva nincs, föl kell függeszteni
a dolgot! Dernay izgatottan fordult a grófhoz: – Kérlek alássan, bocsáss
meg, kérlek szépen, de ha engem valaki megsért, nem kérdek semmit, és ha
sikkasztó-is, megverekszem vele, kérlek... és lelövöm, kérlek szépen...
– Hohó! – szólt Dávid. – Ha te sértesz meg valakit, akkor igen! Akkor
elégtételt kell adnod. De ha téged sértenek meg... Most megint egyszerre
kezdett beszélni mindenki. „Engem sért, téged sért, én sértelek, te
sértesz.,." Úgy hajtogatták az igét szenvedélyesen és elkeseredve, mint
csak igazolni akarnák hajdani tanáraikat, akik a nyelvtanuláskor is
azzal biztatták őket, „nem az iskolának tanultok, fiaim, hanem az
életnek!..." A vélemények veszedelmesen megoszlottak, sőt, már-már a
Dávidé kerekedett fölül, mikor az alispán, ellentmondást nem tűrve,
eldöntötte a vitát: – A dolog úgy áll – kezdte nyugodtan, és csend
támadt, amint megszólalt –, hogy ha engem valaki megsért, a sértést
megtorolom. A jelen esetben különösen úgy áll a dolog, mert, amint már
mondtam, példát kell mutatni. Nem szabad annak a fickónak megengedni,
hogy kibújjon... Különben pedig, ti vagytok a sértett fél, és ha már
elégtételt kértetek, nem állhattok elő kifogásokkal, hogy nem kell... –
Úgy van! – helyeseltek most már tízen is; Dávid láthatta, hogy egyedül
van a véleményével. – De Imrének mégiscsak el kell mondani ezt a dolgot
– szólott. – Végre is tőle függ, hogy akar-e ezek után verekedni. –
Igen! – bólintott az alispán. – El kell neki mondani, de a segédeinek a
véleményével együtt. Ő még elég fiatal ahhoz, hogy ilyen dologban
megfogadja a tanácsot, és fel is teszem róla, hogy követni fogja... –
Azzal odafordult Vereczkeyhez, és a hangja egyszerre ünnepélyesen
rezgett, amikor azt mondta: – Bandi mindenesetre nagyon helyesen és
tapintatosan járt el ebben a kényes dologban. Meglátszik, hogy igazi
úriember, és mi mindnyájan boldogok lehetünk, hogy a városkapitányi
székben egy közülünk való ember ül, aki nem téveszti szem elől a
magasabb szempontokat... 

Szervusz! Azzal félig telt sprieccrespoharát odakoccintotta a
rendőrkapitány kiürült söröskriglijéhez, a többiek pedig sorra követték
példáját. A túl boldog Vereczkey Bandi meghatottan hajlongott, mert
tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve ismét otthon érezheti magát a
megyei asztalnál. Körülnézett a társaságon, most már elfogulatlan
szemmel, és egy ismeretlen, fiatal arcot fedezett föl asztal végén. – Ki
az a fiú? – kérdezte súgva a mellette ülő várnagytól. – Az? Bitó Pali...
Az alispán hozta ide, mert ő is. szóval, mert kezünkre járt ebben a
dologban, ő akadályozta meg, hogy ez a botrány a lapokba kerüljön, és
Kassay Laci idehozta, hálából... Az apja vendéglős... jó, régi család...
és ez megérdemli, hogy csináljunk belőle valamit... Kerekes és Dernay
azonban most már csakugyan indúltak, át az új Riviéra-szálló kávéházába,
ahol a Csóka segédeivel volt találkozójuk. Ugyanekkor azt kérdezte a
kisebbik Tellermann kisasszony, aki az ablakon át diskurált két
bakatiszttel : – De hová sietnek olyan nagyon? – Ezeknek a civileknek
van valami foldozni valójuk becsületükön... Bagatell... Ők voltak
ugyanis a Csóka szekundánsai, őket nem zavarta az ellenfél apjának magas
állása, a civilek közül azonban senki sem merte elvállalni a főispán fia
ellen a megbízást. Néhány perc múlva a négy segéd már ott ül kávéház
egyik Minorita térre néző ablakában, s a korzón egyszerre végigfutott a
hír: most tárgyalnak a segédek. Mindenki arra ment, mindenki belesett
egy-egy pillanatra, a négy ünnepélyes férfiú arcjátékából próbálva
találni, hogy mi lesz, pisztoly-e vagy kard. A tárgyalás
megfoghatatlanul hosszúnak tűnt föl. Már egy negyedóra is eltelt, és még
mindig beszéltek. Akkor meg elkezdtek írni. – Nem lesz párbaj! – terjedt
el a korzón. – Jegyzőkönyvet írnak. Csóka megretirált... Ez a hír is
gyorsan kapott szárnyra, és általános csalódást keltett a békés
polgárság körében. Már előre örültek a vérszagnak, s most, hogy azt
hitték, elestek tőle, kegyetlen dühvel fordultak az ellen, aki szerintük
oka volt az ügy ilyetén fordulatának. – Micsoda gyáva egy rongy ez a
Csóka! – mondogatták. Tegnap még az egész közvélemény az ő pártján volt.
Mindenkinek szívéből fakadt a pofon, amit Imrének adott, nem mintha a
Káringécz leány jó híre olyan nagyon a szívükön feküdt volna, hanem mert
mindenkit bosszantott a megyeiek pöffeszkedése. – Csakhogy akkor le kell
vonni a következtetést – mondták és nem szabad meghátrálni. Ha nem mer
kiállani, akkor kár volt hozzáfogni. .. Az egész polgárság meg van
gyalázva... ...Amíg a közhangulat szeszélyes szele egyik partról a
másikra sodorta az általános rokonszenv könnyű hajóját, Imre tépelődve
várta a Kerekes lakásán a tárgyalás eredményét. Egy pillanatra sem
gondolt rá, hogy más út is lehetséges a kibontakozásra, mint a párbaj,
mégpedig pisztolypárbaj, a legsúlyosabb föltételekkel. Százados,
meggyökeresedett formulákban gondolkozva úgy érezte, hogy a szégyent,
amely érte, csak vér moshatja le, és fiatalos elbizakodottságában egy
pillanatra sem jutott eszébe, hogy az másnak a vére is lehet, nemcsak az
ellenfeléé... Most ő érezte ereiben azt az izgalmat, amely tegnap Csókát
kerítette hatalmába: a vadászlázt, amely annál hevesebb, minél nemesebb
és veszedelmesebb vad után folyik a hajsza, mert annál nagyobb dicsőség
hárul a szerencsés kezű és bátor vadászra. Nem! Imre nem félt egy
pillanatig sem, Kicsit megborzongott ugyan az emberölés gondolatára, de
ahogy aztán kibontakozott képzeletében a jövő: a nimbusz, amellyel egy
halálos végű párbaj emléke egész életén át kísérné, szinte boldog volt,
hogy megszerezheti magának ezt a kivételes dicsőséget. Úgy gondolta,
joga van embert ölni, és örült, hogy élhet ezzel a jogával... A nevét
ismerni fogja az egész ország... a volt iskolatársai irigykedő
bámulattal, a tanárok félénk alázattal tekintenek majd rá… És otthon is... 

Az apja is egészen másként fog beszélni a hőssel, aki egy emberi
holttestből épült piedesztálján áll majd a becsületnek, amelyre az van
írva lángbetűkkel: „Nemo me impune lacesset!" Csak... Csak az a
levélhistória ne volna, és az az egész pletyka!... Eddig arra számított,
hogy ha azt mondja Andrásnak, hogy átadta Vilmának a levelet, a bátyja
azt fogja hinni, a leány nem akar neki válaszolni, és ezzel vége az
egész dolognak... Többet nem fognak egymással szóba állani, és az
igazság nem sülhet ki soha... Hanem most közbejött ez a botrány. Ki fog
szivárogni, hogy Csóka miért támadta meg, és András meg fogja tudni, mi
volt az a pletyka, amit ő terjesztett Vilmáról. Akkor pedig... Hogy fog
ő akkor András elé állani? Ki fog sülni minden... Imrének kigyöngyözött
a halántékán a veríték, mikor erre gondolt. Érezte, hogy a biztos talaj
kisiklik a lába alól, de ösztönszerűen megérezte azt is, hogy ez a
kétségeskedő, bűnbánó lelkiállapot milyen veszedelmet rejt számára a
mostani helyzetében. Nem! Nem szabad habozni! Amit tett, jogosan tette!
A százados tradíciókat védte, mikor ellene dolgozott, hogy a bátyja egy
meszaliansszal tönkretegye a családja régi tekintélyét! Ez joga volt,
sőt kötelessége... És hogy milyen fegyverekkel harcolt?... A cél
szentesíti az eszközt! – mondta magában elszántan kapaszkodva ebbe végső
érvbe, mert a rettenthetetlen, félelem és gáncs nélkül való lovag, az
ősi becsület hős védelmezője, úgy érezte titkon, a lelke mélyén, hogy az
eljárásáért, amellyel egy ártatlan leánynak a jó hírét bemocskolta, azt
is megérdemelné, hogy Csóka ne álljon ki vele verekedni. Fél tizenkettő
lehetett, mikor Kerekes rányitotta az ajtót. Dernay követte. – Nos? –
kérdezte Imre, és hirtelen megdobbant a szíve, a térde pedig remegni
kezdett, amint föl akart állani. – Háromszori golyóváltás. Vontcsövű
pisztolyok. – Mikor? – Negyed egykor, a kaszárnyában. – Holnap? – Nem!
Most, mindjárt... – De hát... Imre úgy érezte, hogy egy kicsit mégis
gyorsabban jött a dolog, mint szerette volna. – Az ellenfél kérte, hogy
siessünk, mert ma este el akar utazni... Mi meg gondoltuk, neked is
jobb, ha minél előbb túlvagy rajta. Nem jól tettük? – De! Hogyne! –
szólt Imre kevés meggyőződéssel, majd hozzátette: – Nagyon köszönöm.
Olyasmi járt a fejében, hogy talán mégis, a dolgait rendbe kellene hozni
előbb. Miféle dolgait? Hiszen nem is igen volt mit rendbe hoznia, de
tudta, hogy úgy szokás... És aztán a párbajköltségek is... Vajon elég
lesz-e az a pénz, ami nála van? Mindegy! Most már nem lehet
késedelmeskedni! – Hanem egy kis baj azért van... – szólalt meg ebben a
percben Kerekes. – Micsoda? Dernay, aki eddig nem beszélt, legyintett a
kezével. – Az öreg Káringécz följelentést tett Csóka ellen, csalás
miatt. Mármost az a kérdés, hogy ezt tudomásul vegyük-e, vagy ne...
Énszerintem ehhez nekünk nincs közünk, de ha te akarod... – Nem értem –
szólt Imre, akinek krétafehér arca kezdett visszatérni az élet színe. –
Mi az?... Kerekes vállat vont: – Kérlek alássan: semmi. Manőver.
Káringécz Vilma keze van a dologban. Spekulál. A 

mamád őméltóságánál akar érdemeket szerezni azzal, hogy az apjával
megakadályoztatja a párbajt... Remélem, nem fogsz beugrani neki... –
Hát... ti mit tennétek? – kérdezte Imre tétován. Dernay vállat vont: –
Én? Én nem kérdem, ha megsért valaki, hogy kicsoda, micsoda, hanem
verekszem... Te azonban.., – Én sem kérdem – szólt Imre elszántan. –
Gyerünk. Belekarolt Dernayba, úgy érezve, hogy annak a határozottságából
több elszántságot meríthet, azzal elindultak. Kerekes még otthon maradt
pár percig, hogy ne lássák őket az utcán együtt menni, aztán kerülő úton
sietett a Széchenyi utca végén álló kaszárnyába. Till Baba, aki Pongor
Mancival a korzón sétált, ekkor vitte meg a hírt Amiráséknak, a boltba :
– Nem lesz párbaj. Csóka meghátrált. Pumi, aki izgatottan leste a
fejleményeket, s aki nagyon szerette volna, ha az ügynek az első felében
ő lehetett volna a Csóka helyén, a másodikat azonban – költői szíve
irtózván minden vérontástól – szívesen engedte át eddig Csókának,
olyanfélét érzett, mintha valami nagy mulasztást követett volna el.
Hiszen, ha így is el lehet intézni, akkor miért nem ő volt a Csóka
helyén?... És már ürügyet is talált a kibújásra, kár, hogy nem a saját,
hanem Csóka részére: – Nem hátrált meg, nagysád kérem – mondta oly
eréllyel, mintha a katedráról szólna hanem igen helyesen arra az
álláspontra helyezkedett, hogy egy gyereket méltó büntetésben
részesíteni nem lovagias ügy, hanem pedagógia... Amirásné föllélegzett.
A vérengzés gondolata beteggé tette eddig, de bántotta volna az is, ha
Bontha marad diadalmas ura a csatatérnek, olyanformán, hogy Csóka
meghátrál előle. Mager azonban klasszikus bölcsességgel találta meg azt
a módot, amely a kecskét is jóllakatja, s a káposztát is megoltalmazza.
A kecske a jelen esetben az Amirásné bosszúvágya volt, a káposzta pedig
nőies érzékenysége ... Till Baba lebiggyesztette az ajkát. – Pedig ez a
Bontha nagyon kedves fiú! – szólott hirtelen. A következő pillanatban
észbe kapott ugyan, hogy rossz helyen védi a táncosát, de már késő volt.
Amirásné ingerülten torolta meg a tapintatlanságot: – Jaj, szívem, az a
te szempontod. Pedig Vilma nem tehet róla, hogy éppen téged hagyott ott
miatta valaki... Till Babának csak tátva maradt a pici piros szája arra
a mázsás gorombaságra. – Ó! – mondta fájdalmas elrökönyödéssel. Azzal
sarkon fordult, és szapora léptekkel kitipegett a boltból. Pongor Manci,
akinek a szíve mélyén nagyon jólesett, hogy az éveken át irigyelt
szépség végre „megkapta a magáét", helyeslőleg mondta: – Igaz is! Azért
védi azt az utálatos Bonthát, mert táncolt vele egy rongyos túrt...
nevetséges! Amirás Lukács, akinek reggel óta csak a fenyegető párbaj
foglalkoztatta a fantáziáját, ijedten lapult meg az írópult mögött.
Szent isten! Ha most a Till Babán esett sértésért valamelyik gavallérja
tőle talál elégtételt kérni a felesége helyett? Rettenetes volna! ...
Belcsúg a Káringécz-trafik felé vette az útját, mikor tizenkét órakor
kilépett a bank kapuján. – Nos? – kérdezte a boltba lépve. – Mi hír a
párbajról? Káringécz Tódor titokzatosan mosolygott. – Itt azt beszélték
az imént, hogy Csóka meghátrált. – Az lehetetlen! – mondta Belcsúg, a
szíve azonban egyszerre szilajabban kezdett dolgozni. – De ha igaz,
akkor... Nem fejezte be a mondatot, hogy akkor hát neki kell Imrével
leszámolni, az arca azonban földerült. Különben is bántotta, hogy a
mérnök eléje vágott, mert úgy vélte, hogy Vilmát csak ő 

volna hivatva megvédeni, régi barátságuk jogán... Káringécz Tódor
lehalkította a hangját. – Nem is úgy történt az... Én akadályoztam meg
párbajt. Följelentettem Csókát csalás miatt... Belcsúg nem akart hinni a
fülének. – De Tódor bácsi! Hiszen akkor magát megbüntetik
rágalmazásért... – Alig hinném – szólt az öreg –, mert a büntetéspénzt
lefizettem már előre; nagyon megcsalt engem az az ember...
Hosszan-szélesen elkezdte mesélni a dolgot. A boltban nem volt más, csak
ők ketten, hát nyugodtan beszélhetett. Belcsúg növekvő ámulattal
hallgatta egy darabig, aztán azt kérdezte : – De hát miért jelentette
föl éppen ma, Tódor bácsi? Hiszen Csóka tulajdonképpen Vilmuska miatt...
Káringécz Tódor türelmetlenül legyintett a kezével. – Arra őtet nem
kérte senki se! – szólott. – És Vilmával, mióta meghallotta a dolgot,
nem lehetett bírni. Nem olyan leány az, hogy örüljön neki, ha az emberek
gyilkolják egymást miatta!... Azóta nyugodtabb csak, mióta tudja, hogy a
párbajból nem lesz semmi... Bclcsúgnak az öröme csak eddig tartott. Ő
belelátott Vilma szívébe, ahol, íme, még most is Bontha András az úr,
annyira, hogy még az önvédelemről is lemond szegény leány, csak hogy
Andrásnak az öccsét baj ne érje. Ó, igen! Belcsúg belátta, hogy az imént
tévedett... Most már tudta, hogy neki sincs joga föltolakodni a leány
védelmezőjeként. Már csak szórakozottan hallgatta az öreget, és jó időbe
telt, mikor újra megszólalt: – Hiszen akkor – mondta, és ismét csak a
Vilma sorsa lebegett előtte – Tódor bácsi rengeteg pénzt veszthetett e
miatt a csirkefogó miatt... – Hajjaj! – sóhajtott az öreg. – Nem maradt
semmim, csak ez a trafik... Kezdhetem az egészet elölről... – Nono!
Annyit csak nem vesztett talán mégsem... – Én? Még annál is többet.
Mert... Ebben a pillanatban szokatlan hang vágott bele a kisváros déli
csendjébe. Valami fojtott, zavaros és izgatott mozgolódás. Ablakok
nyíltak meg, egypár gyerek szaladt lefelé a Széchenyi utcán, és egy
kocsi vágtatott ugyanarra, lóhalálában. Aztán siető alakok suhantak cl a
bolt előtt, ugyanabban az irányban. Pár pillanat múlva már egész tömegek
hömpölyögtek a nyomukban, úgyhogy Belcsúg maga is izgatott lett, és
megfogott egyet a szaladók közül: – Mi történt ott? – Nem tudom. Azt
mondják, valakit agyonlőttek. Most hozzák... – Kicsodát? Hol? Ekkor
érkezett oda Komlósi, az ügyvéd. – Káringécz úr! Káringécz úr! – szólt
be, mielőtt továbbsietett. – A főispán fiát agyonlőtték párbajban...
Belcsúg nem kérdett többet semmit. Vilma jutott eszébe csak, és az, hogy
a szerencsétlen menetnek ott kell elvonulni a leány ablaka alatt.
Csaknem futni kezdett ő is, valaki azonban megelőzte. Egy ősz hajú
öregúr, aki kalap nélkül, rémült arccal, a kezeit tördelve futott, mind
a két lábára sántítva közben, és egyre jajgatva: – Mais c'est
impossible! Mais c'est tout à fait impossible! – hajtogatta egyre.
Deloire Gusztáv volt, akiről sohasem fog kiderülni, hogy micsoda
előérzet csalta ki az otthonából éppen ebben az órában, amikor a
könyvkereskedés is zárva szokott lenni. Még érthetetlenebb, mi adott
erőt neki, hogy fájós lábait futásra bírja ösztönözni a göcsörtös
kövezeten. Talán a babonás előjel beteljesedésén érzett szent borzadály,
hasonlatos ahhoz, amely a hívőt meglepi, ha színről színre megjelenik
előtte az Úr! 

A menet, amely Imrét hozta, csak lassan tudott haladni. Négy markos
székely baka emelte a hordágyat, a két orvos mellette ment, körös-körül
pedig az izgatott tömeg egymást lökdöste, hogy közelebb férkőzhessek a
sebesülthöz. – Meghalt? – kérdezte Belcsúg az egyik orvoshoz furakodva.
Tagadó fejrázás volt a válasz, és két halk szó: – Még nem! Vilma, aki,
mióta az apja beszélt a rendőrkapitánnyal, megnyugodott valamennyire,
egyedül volt otthon. Az ablakban állt, mert a szobaleányát leste, akit
első rémülete hatása alatt, korán reggel útnak indított Őshalomba,
Andráshoz, egy levéllel, amelyben megírta, hogy Imrét micsoda veszély
fenyegeti, jöjjön azonnal a városba. Már bánta, hogy így elhamarkodta a
dolgot, és módfelett ideges volt amiatt, hogy mit fog róla András
gondolni. – A párbaj elmarad – és azt fogja hinni, hogy csak ürügynek
használtam föl a dolgot... Megint kinézett az ablakon, éppen akkor,
mikor a bakák gyászos terhükkel a ház elé értek. A Káringéczék ablakai
magasan voltak, s Vilma az utat elözönlő tömegnek beláthatott a
közepébe, ahol megpillantotta a hordágyon a Bontha Imre élettelen,
viaszsárga, merev arcát... Éles, metsző sikítással tántorodott vissza, s
mire az emberek odanéztek, már el is tűnt az ablakból. Belcsúg, aki
Káringécz Tódorral egyidejűleg érkezett segítségére, ott találta ájultan
a szoba padlóján. A szomorú menet továbbhaladt, s ahogy bekanyarodott a
Szent János utcán, a beteg nyöszörögni kezdett: – Vizet! – rebegte alig
hallhatón. Az orvos letétette a hordágyat. Pár pillanat múlva
megérkezett a víz, de akkorára már nem kellett a betegnek. Most
didergett, és azt vacogta: – Fázom!... Pokrócok kerültek elő és dunyhák.
A tömeg lélegzetvisszafojtva nyitott utat a segítség előtt, csak a hátul
állók kérdezgették kíváncsian: – Magához tért? Mit mondott? Az egyik
orvos a takarókat igazgatta, a másik a sebesült üterét tapintotta.
Deloire ősz fejét ingatva topogott a hordágy fejénél : – Pedig a
lámpaüveg megmondta! – ismételte egyre, és közben sűrűn peregtek végig
öreg arcán a könnyek. Imre fölnyitotta a szemét, és ránézett: – A
levelet! – szólt halkan. – Mondja meg Andrásnak, monsieur, a levelet!...
– A levelet? – ismételte Deloire, és az orvosra nézett, – Micsoda
levelet? Az Imre szeme azonban újra becsukódott, és nem felelt. Az orvos
vállat vont. – Félrebeszél, bizonyosan... – mondta legyintve, azzal
kiadta a bakáknak a parancsot: – Lassan emelni, aztán előre. A négy
katona óvatosan markolta meg a tragacsot, és egyszerre lépve ki,
megindult a főispánék háza felé.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET, melyben a megye borozik. Zsongott és forrt az
egész város. Az utcára kirajzott sokadalom izgatott gomolygással
verődött újabb és újabb csoportokba egy-egy bennfentes hírhozó körül,
hogy aztán foszlányokra 

szakadozva vigye szét az újságot az ablakokban könyöklő vagy
boltajtókban ácsorgó kíváncsiaknak. Vélemények kaptak szárnyra, majd
helyeslést, majd pedig felháborodó ellenzést keltve útjukban, hogy aztán
tovább repüljenek, mint a szélhordta magvak, amelyekből előre nem is
álmodott helyen hajt ki új barátságok vagy ellenségeskedések tarka
virága. Régi haragok enyhültek rokonszenvvé, és régi jó ismerősök
ridegedtek szét gyanakvó idegenekké ezen a napon, amely az általános
részvét jegyében áldozott le ugyan, de amely az általános részvét mélyén
is rejtegetett egy kis titkolt örömet, oly kis jóleső izgalmat, amit a
nagy esemény és az a tudat váltott ki, hogy ennek a révén a tespedő
kisváros egyszerre belekerült az országos érdeklődés középpontjába.
Ennek örültek, erre vágytak tiszteletreméltó imádatában szűkebb
hazájuknak, s ezért túlozták eleinte az Imre állapotáról szóló híreket
még azok is, akik nem viseltettek iránta ellenséges indulattal. Mikor
pedig megérkezett hír, hogy a seb komoly ugyan, de semmi esetre sem
halálos, az emberi megkönnyebbülésbe egy kis csalódás is gyűlt, mert úgy
érezték, ezzel az egész szenzáció veszít jelentőségéből. Hogy
kárpótolják magukat némileg, és amennyire lehet, kiaknázzák a nem
mindennapi esetet, újra a véres befejezést felidéző botrányt kezdték
piszkálgatni, amihez pikáns kiinduló pontul szolgált az a hír, hogy
Vilma elájult, mikor Imrét meglátta a tragacson. – Affektálás az egész!
– mondták némelyek. – Hiszen kétszer sem beszéltek egymással! – Nem hát!
– hangzott a válasz. – De nem is Imréről van itt szó, hanem a
bátyjáról!... – Az ám! Ni! Hát hol is van András? Volt, aki erre is
tudott felelni: – Már megjött. A párbaj után egy órával érkezett,
lóháton. Éppen, mikor Kerekesék eljöttek a főispánnétól... Kerekes!
Kapósabb ember alig volt nála ezen a napon, csak Dernay vetekedett vele,
meg az orvosok. Forintban is elég volna egy kis házért a Tatár utcán,
ahányszor elmondták, hogy Imre már csak esés közben sütötte el a
pisztolyát, s a golyója közel sem járt Csókához, aki a vezényszó után
kapásból lőtte csípőn az ellenfelét... Aztán jött egy váratlan hír,
amely úgy robbant szét a többi pletyka közt, mint a bomba. Kipattant a
titok, hogy Káringécz Tódor feljelentette Csókát csalásért, és ez az új
fordulat halálra sebzett minden más pletykát. – Csalásért? Csókát? Már
senki se beszélt másról, csak erről. – A mérnök a Cipőgyár nevében
játszott a börzén. Jogtalanul. Milliós differenciák vannak... Az öreg
trafikos elvesztette minden vagyonát. Amirás Lukácsné hanyatt-homlok
rohant a bátyjához, megkérdezni, hogy mi igaz, de csak másodiknak
érkezett, mert Káringécz Mártonné éppen akkor lépett ki a tornácajtón a
sógorától. A két sógorasszony egy pillanatig úgy nézett egymásra, mintha
ki akarna békülni, és Sarolta már nyújtotta volna is a kezét, de Annának
egyszerre csak halálsápadtra vált az arca, és ijedtharagos
csatakiáltással futott le az udvarra, ahol Simon és Domonkos nevű
fiacskái éppen pisztolypárbajt játszottak, boroshordócsapot szegezve
egymásra tizenöt lépés távolságból. Az ádáz vérengző természet ilyen
megnyilvánulása arra indította a fiaiért remegő anyát, hogy két hatalmas
pofont osszon szét közöttük, míg Amirásné riadtan menekült a ház
belsejébe, ahol a bátyja fogadta. – Igaz? – Bizony... nem marad egyebem,
csak ez a trafik. – Borzasztó!... – Sarolta asszony sopánkodott egy
sort, aztán sírdogált egy kicsit, és végül félénken megkockáztatott egy
aggódó célzást bizonyos segítségre, amit bátyjától kapott eddig: 

– Jaj, jaj! Mi lesz velünk, hiszen te voltál minden támaszunk... Ebből a
könyvesboltból ugyan meg nem lehet élni... Káringécz Tódor sóhajtva
bólingatott: – Bizony... azt se tudom, hogyan futja ezután. Még azt ki
sem számítottam, hogy telik-e?... – Látod, látod!... Jobb lett volna, ha
velünk csinálod meg azt a könyvkiadó üzletet... A trafikos búsan intett:
– Persze, persze! De hát ki gondolt erre, hogy előre megcsaljanak!... Az
én számításom az volt, hogy cipőt mindenki visel, aki olvasni szokott,
de aki cipőt visel, nem mind szokott olvasni... – És Vilma! – folytatta
Amirásné. – Hogy van szegényke? Igaz, hogy elájult? Az öregnek a hangja
is más lett egyszerre: – Szegény, kicsi leány! – mondta. – Sok volt neki
már az izgalom, nem csoda, ha nem bírta ki... – Bizony, nem csoda! De
hát én megmondtam előre, hogy ne álljon szóba ezekkel a Bonthákkal...
Káringécz Tódor megint olyanformán bólintott, mint az előbb: – Persze,
persze! Rád kellett volna hallgatni, és Mager tanár úrral kezdeni. De
hát az ő számítása az volt, hogy kellemetlen udvarló mindenképpen baj,
kellemes udvarló nem okvetlenül... Csalódott szegény, mint én a
cipőkben... Amirás Lukács a Pumi társaságában várta a feleségét: –
Nagyon meg van törve Tódor? – kérdezte részvéttel. Amirásné megcsóválta
a fejét. – Megtörve?... Nem!... Azt nem lehet mondani… Annyira nem,
hogy, köztünk szólva, nem is hiszek az egész tönkremenésben... És
különben... még mindig ott a trafik... Pumi halkan köhentett vagy kettőt
maga elé, ami szokása volt, ha erősen gondolkozott : – Most kellene ütni
a vasat! – szólt magában ravaszul. – Ha a trafik még megvan, az is több
hozomány, mint akárkié a városban... És most már nem lesz olyan rátartó,
mint eddig... Pedig ugyanekkor Till Baba, csöpp kis száját biggyesztve,
azt mondta valahol a Minorita tér túlsó sarkán: – Na! Legalább a híres
trafikos Vilmáról is kisül, hogy csakolyan leány, mint a többi... vagy
még olyan se... – Hihihi! – nevetett Govrik Lujzika, megigazítva
félrecsúszott ruháját a derekán. – Bezzeg bánhatja most, hogy nem ment
férjhez, mikor még válogathatott volna a kérőkben... A főispánné háza
felé csapatostól vándoroltak ezalatt a látogatók, de senki se jutott
beljebb a kapunál, ahol egy megyei huszár azt a választ adta
mindenkinek: – Veszély nincs. A méltóságos asszony maga van az ifjúúr
mellett, meg András úr... A méltóságos úrnak sürgönyöztünk Pestre...
Ennél többet a leeresztett függönyös ablakok sem árultak el, csak a
szalmával vastagon telehintett utca figyelmeztette csendre a
járókelőket, pedig azt lett volna érdekes tudni, ami éppen ekkortájt
történt a betegszobában. Imre egy órával azelőtt magához tért, és inni
kért. Kapott egy kis tejet, amit mohón ivott meg, de nagy fájdalmakról
panaszkodott közben. Később megcsendesedett, és elaludt; az orvosok
akkor köszöntek el, de megígérték, hogy vacsora után még egyszer
visszajönnek. András a kanapé sarkában ült, és századszor olvasta újra
azt a levelet, amit a Vilma szobaleánya vitt neki Őshalomba.
Századikszor olvasta, és századikszor próbált belőle megérteni valamit,
amiről nem volt benne szó, és bár csaknem betéve tudta már, olvasta és
újra olvasta m mindig: 

„Kedves Bontha! Tudom, mennyire szereti az öccsét, és érzem, hogy mi
barátságunk hirtelen megszakadása nem old fel a kötelesség alól, hogy
most, mikor talán az öccse életéről van szó, ezt a levelet megírjam.
Csóka mérnök megtámadta Imrét az utcán, s most azt hiszem, párbaj
készül. Lehet, hogy Ön már tud erről, de hátha nem? És akkor nem
bocsátanám meg magamnak soha, hogy nem értesítettem. Jöjjön azonnal, és
akadályozza meg, hogy egy méltatlan ellenfél gyűlölködése életére törjön
egy meggondolatlan gyereknek. Siessen! Halogatásra nincs idő. Köszönti
Káringécz Vilma” Úgy ír – gondolta András, mintha nem kapta volna meg a
levelemet. – Pedig az lehetetlen, hiszen Imre megírta világosan, hogy
átadta... Bontháné, aki eddig az ágy lábánál ült, látva, hogy a beteg
nyugodtan alszik, fölállt, és lábujjhegyen odament Andráshoz. A hirtelen
rémület óta, mikor a fiát hazahozták, és a Kerekes ijedt dadogásából
megértette, mi történt, még nem ért rá mással foglalkozni, csak a
sebesülttel, s ahhoz, hogy a gondolatait összeszedje, még nem volt
alkalma. Most végre, hogy Imrét veszélyen kívül tudta, engedett szívéről
a nyomás, és helyet adott az elkeseredett haragnak, amit csak egy anya
érezhet, akinek a fiát bántották. – De. hát mi történt tulajdonképpen? –
kérdezte András súgva. Ő még nem beszélt senkivel, és a párbaj okáról
sem volt sejtelme sem. – Mi történt? Az a gazember, az a gyilkos!
Megütötte! Megütötte nyilvánosan! Az utcán! – De hát miért? Bontháné,
akinek már folytak a könnyei, alig bírta meg-megcsukló hangját annyira
lehalkítani, hogy föl ne keltse a beteget: – Miért? Hát tudom én? Hát
lehet ezt érteni? Bizonyosan a miatt a... jaj! Uram, bocsáss, hogy majd
rosszat mondok... a miatt a személy miatt, mert nem táncolt vele a
bálon!... Bizonyosan az heccelte föl azt a gazembert!... – Kicsoda? – Az
a trafikosleány! Káringécz Vilma! Az csinálta az egészet!... Hiszen
annak a vőlegénye ez a Csóka... András a fejét rázta. – Az nem lehet.
Itt valami tévedés van... Olvassa el, anyám, ezt a levelet... Bontháné
az ablakhoz lépett, és az alkonyi világításnál, amely csak gyéren
szűrődhetett át a lebocsátott függönyön, kibetűzte az írást. – Nos? –
kérdezte a fia. – Ez csak világos? A főispánné visszaadta a levelet: –
Igaza van! – mondta szenvedélyesen. – Igaza van. Minden sorát aláírom!
Gyűlölködő ellenfél, aki nem méltó!... De hát, istenem! Mit vétettem én,
hogy éppen az én fiamat, az én fiamat sújtod!... András sóhajtott. –
Igen... Ezt nem értjük... De azt hiszem, ebből a levélből viszont
világos, hogy Vilmának nincs része a dologban... Bontháné hirtelen
elcsöndesedett, és meglepetten nézett a fiára: – Nincs része? Hát ki
mondta, hogy része van? – Mama mondta az imént... – Én... Látod, már nem
is tudom.. . Nekem Kerekes mondta... azért gondoltam... 

Most megmozdult a beteg, és fájdalmas nyögéssel fölnyitotta a szemét. –
Mama! Bontháné egyszerre az ágynál termett: – Kell valami, fiacskám? –
Ki van itt? – András. – Én vagyok! – szólt András, és odalépett ő is az
ágy végéhez, hogy Imre láthassa. – Hogy vagy? Az öccse azonban nem
felelt, csak szótlanul szegezte rá a szemét sokáig. Olyan sokáig és
olyan rendületlenül, hogy András újra megszólalt: – Így van ez! De most
már ne búsulj, egy-két hét múlva már nem lesz semmi bajod!... A beteg
hosszú sóhajjal válaszolt, aztán megint csak nézte a bátyját, és végre
megszólalt: – András! – suttogta. – Tudod már? – Hogyne tudnám! De most
már ne gondolj vele! Túlvagyunk rajta, vége!... A beteg a fejét rázta. –
Hát nem haragszol? Vagy nem tudod, hogy mi történt? 1 Bontháné
közbeszólt: J – Dehogynem, kisfiam... De hát te nem vagy hibás... A fiú
türelmetlenül forgatta fejét a párnán, és kezével a takarót csapkodta: –
Én vagyok a legutolsó gazember! A legutolsó! Most már Bontháné is
megijedt, de András is. Az asszony azért, mert azt hitte, hogy
félrebeszél, András azonban csak azt a heves szívdobogást érezte, ami
olyankor szokta elfogni az embert, ha egy gonosz titok felfedezése előtt
áll: – Miért mondod ezt? – kérdezte, és lélegzet-visszafojtva leste a
választ. Imre mereven nézett a bátyja szemébe egy pillanatig, aztán
elfordította az arcát: – Mert a leveledet nem adtam oda Vilmának! –
suttogta. – Eltéptem... És mert... mert azt beszéltem, hogy Vilma meg
te... Már Pesten is... Én vagyok a legutolsó gazember! – Imre! Andrásnak
meg kellett fogódznia az ágy szélében. Bontháné rémülten lépett közéjük:
– Szent isten! Most megint csend volt egy pillanatig. András azalatt
összeszedte magát, és halkan mondta: – Erről majd beszélünk, ha
meggyógyultál... Én nem... Nem bírta kimondani a szót; homlokán
kidagadtak az erek az irtóztató erőfeszítéstől, hogy uralkodni tudjon
magán, aztán hirtelen megfordult, és kisietett a szobából.
Lovaglócsizmájának a sarka alatt döngött a padló, s még a harmadik
szobából is behallatszottak súlyos lépései. Érezte, hogy valami
megszakadt benne. Csak egy szála annak a köteléknek, amely a régi
világához fűzte, de olyan szála, amelyről sohasem hitte, hogy más is
eltépheti, mint a halál. A testvére... az egyetlen testvére, akit
annyira szeretett... Olyan fájón és olyan mélyen érintette a csapás,
hogy csak hosszú idő múlva eszmélt rá arra, amire pedig hetek óta
gondolt, sőt egyedül csak arra gondolt, hogy hiszen akkor a Vilma
hallgatásának az oka világos, s a leány az övé, az övé, az övé!... Az
anyja utánajött egy fél óra múlva. – Elaludt! – mondta, könnyeivel
küzdve. – Elaludt, szegény, de előbb nagyon sírt. Azt mondta, hogy
mondjam meg neked, hogy... hogy... Most ő is elakadt, aztán odaborult
zokogva a fia nyakába, és úgy tördelte a szót: 

– ... hogy ő csak akkor lesz nyugodt egész életében, te elveszed
Káringécz Vilmát... De hát ez lehetetlen! Ugye... ez lehetetlen?
Andrásnak nehéz sóhaj szakadt föl a szívéből. Megcsókolta az anyját, és
csendesen mondta: – Erről majd máskor beszélünk... Most csak tessék
szépen, nyugodtan visszamenni hozzá, és megmondani, hogy... én már
megbocsátottam neki... Elfordult, és odalépett az udvarra nyíló
ablakhoz, hogy az édesanyja észre ne vegye, milyen erőfeszítésébe került
ennek a szónak a kimondása, de Bontháné így is megérezte a mély
szakadékot, amely a két fia között támadt. – Hidd el – szólt sírva nem ő
az igazi bűnös, nem Imre... És ez a rágalom bizonyosan nem őtőle
származik, hanem... – Hanem? – András visszafordult, és kérdőleg nézett
az anyja szemébe. – Nem tudom bizonyosan, de minden okom megvan rá, hogy
azt higgyem, Szent-Ágnessy Iréntől... Őt pedig menti... – Menti? –
kérdezte András felháborodással. – Nem menti, de meg lehet érteni, hogy
miért tette. Mert talán azt hitte... – Hogy ha lehetetlenné teszi
Vilmát, őt fogom elvenni?... És édesanyám leányának tudna fogadni
valakit, aki ezt tette? Bontháné csak sírdogált: – Fiam, édes fiam...
hiszen én már azt sem tudom, hogy mit mondjak... Egyszerre jön rám
minden baj. Ez a borzasztó szerencsétlenség, és... András szelíden
simította meg anyja homlokát, és megcsókolta: – Ne tépelődjék, lelkem,
most már ezeken a dolgokon. Imre meg fog gyógyulni, és nem lesz semmi
baj... A főispánné azonban csendesen rázta a fejét, aztán pár pillanat
múlva kitört belőle: – De ha elveszed! Ha csakugyan el akarod azt a
leányt venni!... – Édesanyám! – Ugye, nem veszed el? Ugye, nem?
Hiszen... András sóhajtva vont vállat. – Majd beszélünk erről... máskor
– szólt. – Majd, ha Imre jobban lesz... Ha meggyógyult... Most csak
tessék visszamenni hozzá, és megmondani... amit izentem... Szelíd
erőszakkal tuszkolta be a síró asszonyt a beteghez, ő maga pedig kiment
a kertbe. A tarka virágágyak között álló vén diófa alatt, ahol annyi
színes ábránd és annyi szomorú tépelődés, annyi nagyra törő terv és
annyi fájdalmas lemondás emléke rajzotta körül, végigfeküdt a keskeny
lócán, és tekintete belemélyedt a ráboruló sűrű lombozatba, amelynek
keskeny résein ragyogva törtek keresztül a nap aranyoszöld sugarai.
Vilma!... Fölzaklatott idegein jóleső simításként rezgett át ez a név,
amelynek betűi úgy ragyogtak át ellentétes érzéseinek sűrűségén, mint a
nap sugarai a lombsátor szűk kis hézagain. Vilma! Vilma! Mióta tudta,
hogy miért nem kapott eddig választ a levelére, eltűnt feje fölül a
kétség fellegének utolsó foszlánya is, s tudta, hogy ami még mindig
árnyékot vet reá, az csak a családi ház talajában gyökeredző vén diófa
sűrű lombkoronája... Ha föláll, ha kilép a fa alól, teljes pompájával
fog rásütni a nap... Évek óta, ó, talán az örökkévalóság kezdete óta ült
az árnyékban, kerülte a fényt, a meleget, az éltető sugarat... jó fia
akart lenni a szüleinek, és nem tudott örömet szerezni nekik soha, hogy
meg ne szomorítsa őket. 

Most... talán megszomorítja őket, de azért, hogy majd örömet szerezzen
nekik... Meg fogja őket szomorítani a házasságával, de ha 1esz belőle
valami, azon az úton, amelyen elindult, talán megértik majd ezt a
lépését, és ha becsületet tud szerezni a nevének, meg fogják majd
szeretni azt a leányt is, akinek része volt benne, hogy a fiok kilépett
a szomorú passzivitásból. Megdobbant a szíve, amikor ennél a gondolatnál
eszébe jutott, hogy csak akkor írta meg a múltkor azt a levelet a
leánynak, mikor meggyőződött már róla, hogy az íróság nem puszta ábránd
számára többé, hanem eleven valósaág, mikor bizonyossággá vált szívében
a tudat, hogy Vilma nem fog megcsalatkozni a beléje vetett hitében.
Talán a művészetet jelentette számára ez a leány? A szabad munkát, amely
után áhítozott kora ifjúsága óta? A szakítást mindazzal, ami eddig
útjában állt, gátjául annak, hogy a maga életét élje? Mert írni – csak
írni – tudna egyedül, sőt csakis egyedül, akkor is, azután is, hiszen
lelke titkos teremtő műhelyébe nem viheti őt magával úgysem soha. De
teljes az élete nem lehet, csak vele és általa, aki éppen olyan magányos
hajtása egy idegen törzsnek, mint ő, aki... Szent titok ez, amit nem
szabad boncolni, mert addig szent csak, amíg titok marad. Bizonyos
azonban az, hogy Bontha András szereti, olthatatlan szerelemmel szereti
Káringécz Vilmát, és ennek a szerelemnek nem állhat az útjába többé
semmi sem. Fölkerekedett, vette a kalapját, és kilépett az utcára. – Ha
az édesanyám keresne – mondta a kapu előtt ácsorgó huszárnak –, a
Simon-Tékában vagyok... Még hét óra alig múlt el, de Deloire-t már
vacsoránál találta, egy pohár tej és egy karéj kenyér mellett. Az öregúr
sopánkodva sietett elé. – Látja, monsieur András! Látja! Milyen igaza
volt a lámpának!... És még mondja valaki, hogy az ember ne higgyen az
előjeleknek... Hogy van monsieur Imre? – Nagy fájdalmai vannak, de
veszély nincs... – Szegény kisfiú! Borzasztó! Istenem, istenem! Mi
történhetett volna! – Hát bizony! Jó, hogy így fordult... Hanem, mondja
csak, monsieur Deloire, mit tud ön ennek a párbajnak az
előzményeiről?... Én még nem beszéltem a városban senkivel, és nem is
tudom, hogy tulajdonképpen hogy esett a dolog... Az öreg könyvtáros, aki
ekkorára már tájékozva volt mindenről, akkor sem rémülhetett volna meg
jobban, ha történetesen egy pókot ütött volna agyon újév reggelén a
szobájában, ami tudvalevőleg iszonyatos szerencsétlenséget jelent, mint
ahogyan ettől a kérdéstől megrémült. – Én csak azt hallottam... és csak
annyit tudok... – kezdte dadogva, de olyan világosan elárulva, hogy
tisztában van mindennel, hogy András jónak látta fordítani egyet a
dolgon, olyanformán, hogy ő beszélt el előbb mindent, amit tudott,
aminél aztán súlyosabb vádat Deloire sem mondhatott Imrére. Erre aztán
megkönnyebbült az öregúr, és készséggel sietett kiegészíteni az András
értesülésének a hézagait. Csak ott jött zavarba mindig, ahol Vilmára
fordult a beszéd, mert úgy érezte, hogy ha nem vesz tudomást az András
immár nyíltan elárult szerelméről, ez érdeklődés hiányának tűnhetik föl,
viszont ha tudomást vesz róla, indiszkréciót követ el vele. Hanem András
hamarosan kisegítette ebből a bajból is. – Hát mármost úgy áll a dolog,
monsieur Deloire – szólt –, hogy én arra kérem magát, hívja ide holnap
délutánra Vilmát... Én nem akarok odamenni, mert akkor ez a kis fészek
megint elkezd pletykálni, de beszélnem most már okvetlenül kell vele,
mert azt hiszem, ezek után ön előtt is világos, hogy el akarom venni
feleségül… – Ó! – Deloire úgy vélte, kötelessége meglepődni a „váratlan"
fordulaton, de ez nem sikerült neki olyan jól, mint az ezt követő
örömmegnyilvánulás, amely azért ütött ki jobban, mert 

őszinte volt, és szívből jött.. – De mit fog hozzá szólni a város! –
mondta később, kezeit összecsapva. – A főispán fia elveszi a trafikos
leányát! No hiszen! Milyen sok beszéd lesz ebből, ha megtudják... András
vállat vont. – Már azzal igazán nem törődöm! – szólt vidáman. – Ez a
legkisebb gondom! Csak hadd beszéljenek, én már úgysem fogom őket
hallani, mert úgy elmegyek innen, ha egyszer megházasodtam, mintha itt
se lettem volna soha. – Nem jön be Őshalomból? Hiszen ott csak nem
élhetnek örökké? Emberek közé csak kell járni, monsieur András, nem
gondolja? András elkomolyodott, és csendesen csóválta a fejét. – Mondja,
monsieur Deloire, kikkel barátkozhatnám én ebben a városban? Az
operettfigurákkal? Vagy a „szeretnék odaülni" emberekkel? Mert tudtommal
itt nincs egyéb, csak ez a kétfajta.. . – Nem értem! – mondta az öreg. –
Hogyan gondolja ezt? – Nézze! – szólt András. – Ebben a városban két
nagy csoport van. Az elsőbe tartoznak az előkelő megyei urak, akik abból
élnek, hogy lenéznek mindenkit, aki nem közülük való. A talajt, a
földet, a vagyont ugyan kihúzták alóluk már régen, de az uraság fogalma
azért még él bennük, azt kisajátították, és valami csodálatos
összetartással hallatlan terrort tudnak kifejteni annak a megítélésében,
hogy ki úriember, és ki nem az. Pedig ők, szegények, igazán nem azok...
Lépten-nyomon megalázkodnak titokban, hol egy kis halasztásért, hol egy
kis hivatalért, a tudása révén pedig a legtöbb csak írnok lehetne
legföljebb, ha nem volna a nagyapja unokája.. . Hát ezekkel nem tudok
barátkozni... Nem tehetek róla, de bennem nem kelt illúziót az operett,
amit játszanak... Józanul és hidegen nézem őket, és látom, hogy a
királyságuk csak bádogkorona, kócszakáll és olcsó színpadi bársony,
amely alatt egy eladósodott, szegény ripacs ágál, elbizakodottan és
nyeglén... Ezekkel, monsieur Deloire, nem tudok barátkozni... – Azt
hiszem, túloz egy kissé, monsieur András! Vannak itt mások is. Kedves,
művelt és igazán úri gondolkodású emberek... – Ó, igen! Vannak! Hogyne
lennének. Az a másik csoport. Vannak köztük ügyvédek, orvosok, mérnökök,
akik csakugyan független és művelt emberek, de nem tartoznak születésük
révén a megyei urakhoz. De ezek meg állandóan érzik, hogy azok lenézik
őket, és ezért aztán majd meghalnak érte, hogy közéjük ülhessenek a
vendéglőben, amivel ráüthetnék az uraságukra a hivatalos pecsétet. Mert
addig, amíg oda nem ülhetnek a megyei asztalhoz, nem tartja őket úrnak
senki, ők maguk se. Hát ezek a „szeretnék odaülni" emberek. Deloire
nevetett. – No de ezekkel azért lehetne érintkezni talán? András a fejét
rázta. – Nekem nem, mert én odaszülettem a megyeiek közé, és ha
barátkoznám velük, azt várnák tőlem, hogy odaültessem őket a megyei
asztalhoz... – No és? Hát nem volna-e gyönyörű, ha össze tudná őket
ültetni?... – Nem bizony! A tornakert szerepére nem vállalkozhatom! Mit
gondol, monsieur! Hiszen a megyeiek nem korlátoltságból olyan
zárkózottak, nem azért vigyáznak olyan féltékenyen, hogy kit fogadnak be
maguk közé... Ez megélhetés kérdése náluk, és ha engednének az urasági
elvből, végük volna. Így ők maguk osztoznak azon a keserves kis koncon,
és polgári származású embert csak olyat fogadnak be maguk közé, aki
messziről jött, vagy valami különös szolgálatot tett az urasági elvnek.
Akinek itt élt a családja, az beleszorult örökre abba az osztályba,
amelybe a nagyapja tartozott... – ...Aki messziről jött... Hát szóval ön
szerint ezek a dolgok helyi érvényűek?... Hogyne! Itthon föltétlenül
érvényesek. Minél messzebbre mennek az illetők, annál inkább 

gyengül az erejük... Nézze, monsieur, vegyük például azt az esetet, hogy
Vincentius bácsi, a várnagy, aki oszlopos tagja a megyei úri
társaságnak, meg teszem azt, Szabó Gáspár, az ügyvéd, aki nagyon kedves
úriember, Pesten nevelkedett, de az apja asztalos volt itt a Teleki
utcán, egyszerre utaznak föl Pestre. A fővárosban egészen másképpen
fogják megítélni őket, mint itthon. Vincentius bácsit humoros vidéki
figurának fogja tartani mindenki, és minthogy kénytelen takarékoskodni,
még le is fogják nézni egy kicsit Szabó Gáspárt ellenben úgy fogja
kezelni mindenki, mint egy rendes európai embert, és egészen bizonyos,
hogy ha véletlenül mind a ketten ugyanegy vendéglőben vacsoráznak, a
pincér csalhatatlan ösztönnel Szabó Gáspárnak fogja előbb odavinni az
étlapot. De ha a minisztériumba fölmennek is: Vincentius bácsin
mosolyogni fog mindenki, és lekezeli, míg Szabó Gáspárral komolyan fog
tárgyalni akármelyik tanácsos... Pesten föltétlenül Szabó Gáspár lesz a
nagyobb úr. Ez lesz a helyzet még akkor is, mikor visszafelé jövet
beülnek a vonatba. De amint megindul velük a gőzös: egyszerre elkezd
fogyni a Szabó Gáspár urasága, és ugyanolyan mértékben kezd növekedni a
Vincentius bácsié. Valahol a Királyhágónál már egyformák lesznek, mert
ott beszáll hozzájuk egypár ismerős, akik tudják, hogy az apám
Vincentius bácsival pertu van, Szabó Gáspárt pedig ügyvédurazza... De
még ül esetleg egy-két idegen is a vonaton, akik még Szabó Gáspárt nézik
nagyobb úrnak. Mire azonban hazaérnek, a Szabó Gáspár uraságában már nem
hisz senki, ő maga sem... És még sokkal jobban irigyli a várnagyot, mint
ez őt Pesten, mikor a pincér hozzá vitte előbb az étlapot... Deloire
mosolygott: – Érdekes! – mondta. – Én itt élek negyven éve, és erre még
sohasem gondoltam. Vajon mi ennek az oka, hogy ezt az emberek nem
látták, akik benne élnek?. . . – A hal sem látta még a tavat, hogy
milyen a formája és a színe... És még csak azt akarom mondani, hogy
lássa, azelőtt az emberekben volt valami polgári gőg. Az asztalos büszke
volt rá, hogy tagja az asztaloscéhnek, és ez bizonyos tekintélyt adott
neki... A céhek a saját tagjaik közül a kiválóbbakat méltóságokkal
ruházták föl, amit azok méltósággal viseltek... De mióta az ipar szabad,
azóta minden asztalos csak mesterember, és nincs többé meg köztük az
összetartás, amely az öntudatukat emelné. A megyecéh azonban megmaradt.
Amíg a rendszer végleg meg nem szűnik, az urak egymás közt fogják
osztogatni a hivatalokat, és ez adja meg nekik a lehetőséget, hogy
uraknak higgyék magukat. A többiek pedig egyébként járkálnak a világban.
Nincs közös érdekük, amiért egymást kikiáltsák úrnak, és csak irigylik a
megyecéhet... – Hát akkor mit kell csinálni? – Mit, monsieur? Ki kell
közülük vándorolni. – Hová? – Ezek közül csak nagyvárosba. Pestre. .. –
Á? Hát mégis meggondolta magát, és visszamegy a minisztériumba? András a
fejét rázta, és mosolygott. – Nem, monsieur! Oda sem! Az ugyanaz
nagyban, ami a megye kicsinyben... Valami mást fogok csinálni... Deloire
fölugrott: – Írni fog! – kiáltotta diadallal. – Ugye, írni fog? Mindig
mondtam... és erre várok már régóta... Hála Istennek, hogy végre
hozzáfogott! És a jóisten vezérelje tovább, monsieur András!... Mit ír?
Mutassa... András mosolygott, de a hangján érezni lehetett a
meghatottságot, amikor megszorította az öregúr kezét: – Hát erről
egyelőre még ne beszéljünk, mert még csak a kezdet kezdetén vagyok... Ki
tudja, lesz-e belőle valami?... …Az Apaffyban ezalatt búsan ült együtt a
megyei asztal, az alispánt kivéve, aki este sohasem 

járt korcsmába, és Kerekest, aki Szent-Ágnessyéknál vacsorázott, ahol
részletes beszámolót akartak hallani a szerencsétlen végű párbajról. Az
urak eleinte csöndesen búsultak a szomorú fordulaton, amelybe a Csóka
ellen tervezett büntetőexpedíció belebukott, hanem hogy sűrűn
hajtogatták lefelé a spriccereket bánatukban, Prépost Gyurit éjféltájban
úgy elfogta a keserűség, hogy okvetlenül el kellett húzatnia a cigánnyal
vigasztalásképpen azt a szomorú nótát, amelyik úgy kezdődik: – Befújta
az utat a hó... Szépen húzta a Pici bandája, a fiatal Kassay meg
gyönyörűen énekelte a prímet, amihez Vincentius bácsi úgy tercelt, hogy
gyönyörűség volt hallgatni. Egyik nóta a másikat követte, s Aladár egyik
üveg bort a másik után tette az asztalra, az üres butéliát gondosan
sorba állítva mindig az ablak alatt, hogy a végén vita ne legyen belőle,
hogy hány fogyott el. De hiába olvasták a butéliákat ilyen gonddal, ha
Dávid gróf olvasatlanul töltögette le a torkán a poharakat, s egyszer
csak úgy kezdte érezni, hogy meghasad a szíve, ha el nem énekli ő is a
maga nótáját. Ő azonban, botfülű lévén, csak egyetlenegy nótát tudott,
nem ő tehetett róla, hogy ez az egy úgy kezdődik vala: – „Stabat mater
dolorosa..." Inkább dicsérni lehet érte, mint gáncsolni, hogy ilyen
kegyes éneket választott ki holmi léha, szerelmes dal helyett, ha már
nem bírt többet megtanulni ennél az egynél, amit aztán, hamisan bár, de
olyan áhítatos érzéssel énekelt mindig, hogy senki sem talált rajta soha
megbotránkozni valót. A cigány azonban, nem tudva beletalálni magát soha
az idegenszerű muzsikába, rendesen alig várta, hogy a gróf úr végére
érjen az utolsó strófának, és rárántott ilyenkor mindig valami víg
magyarnótára, véget vetendő a kegyes érzelmek elhatalmasodásának, ami
könnyűszerrel jelenthette volna a mulatság korai befejezését. Most is
így történt, s már akkorára meg is szívesedtek az urak annyira, hogy
senkinek sem jutott eszébe, hogy a duhaj nótán megbotránkozzék. Sőt!
Vereczkey Bandi úgy vélte, hogy voltaképpen koccintani illenék az Imre
szerencsés megmenekülésének az örömére, mert hiszen – Isten őrizz! –
rosszabbul is járhatott volna... Hogy így a rózsásabb oldaláról kezdték
nézni a dolgot, hamarosan nagyon is megszépült a szemükben a világ,
amely, íme, nem is olyan gonosz. Mert, lám, a Káringécz leánynak is
milyen gyenge, jó szíve van: hogy elájult, mikor az ellenségét
megpillantotta a hordágyon... Már akkor csupa vidám nótát húzott a
cigány, és az urak is egyre könnyebbnek érezték a szívüket meg a
lábukat, s amikor valamelyik elkezdte mesélni, hogy az öreg trafikos
milyen sokat veszített Csóka miatt, Dávid, aki már hetek óta a
Káringécz-milliókról álmodott titokban, úgy érezte, hogy a mérnök
voltaképpen őt károsította meg ilyen nagy összeg erejéig. Józan
állapotában is nehezen titkolt rokon érzése most egyszerre kitört belőle
a leány iránt, akinek, úgy vélte, elégtétellel tartozik az egész úri
asztal, s egyszerre csak kimondta, amit ilyenkor könnyen szalaszt ki az
ember a száján: – Húzassuk el a nótáját az ablak alatt! Szegény
kisleány! Megérdemli... Már akkor senkinek sem jutott eszébe olyasmi,
hogy talán éppen ezen az estén mégsem illenék ilyen módon szórakozni,
sőt Prépost Gyuri, aki pedig nagy híve volt a főispánnak, maga kapott
rajta leginkább. – Az bizony jó lesz! Gyerünk. Öt perc múlva már az
utcán volt az egész társaság, – Húzd a Rákóczit! – vezényelte Prépost
Gyuri, s maga állt a menet élére, míg Vereczkey Bandi hátul zárta be a
menetet. A Széchenyi utca sarkán azonban útjukat állta egy városi
rendőr. – Tilos a lárma, kérem! – mondta. – Nem szabad utcán zenélni!... 

De Prépost Gyuri még csak meg sem lassította a lépését erre az
okvetetlenkedésre. Egyszerűen félretolta útjából az alkalmatlankodót, és
mély megvetéssel annyit mondott neki: – Coki, város! A vármegye mulat! A
rendőr, látva, hogy kibe kötött bele, ijedten lapult a falhoz, ekkorára
azonban odaért Vereczkey Bandi, ki megértvén, hogy miről van szó,
éktelen dühre lobbant: – Az a te dolgod, akasztófáravaló, hogy az urakat
zavard, és hepciáskodj velük, ahelyett hogy a tolvajokra vigyáznál?...
Na, majd adok én neked holnap! Megállj csak!... Saját kapitányának
váratlan megjelenése végleg megsemmisítő hatással volt a közbiztonság
szegény rabszolgájára. Remegve húzódott be egy kapumélyedésbe, míg a
vihar elvonul felette, és így történt, hogy Káringécz Vilma ablaka
alatt, élete legszomorúbb éjszakáján, egyszerre csak felharsant az
obligát nóta, amellyel minden éjjelizene kezdődni szokott: „Csak egy
kislány van a világon!..."

TIZENÖTÖDIK FEJEZET, melyben felkél a nap, mire a krónikás leteszi a
tollat. Másnap délben Deloire Gusztáv a szokottnál is aggodalmasabban
csoszogott végig a Szent János utcán, gondosan figyelve az útjába kerülő
jelenségeket, hogy nem mutatkoznak-e kedvező vagy kedvezőtlen előjelek,
amelyek előre tájékoztathatnák útja eredményéről. A Minorita tér sarkáig
nem tapasztalt semmi effélét, ott azonban, éppen mikor befordult a
Széchenyi utcába, megpillantott egy tarka lovas hintót, amely a vasút
felől közeledett. Az öregúr elmondta magában a szabályszerű versikét,
amit a babona előír: – „Tarka lovat látok – Szerencsét találok" –, aztán
hogy közben odaért a Káringécz házhoz, megállt egy pillanatra
kíváncsian, hogy meglássa, kik ülnek a szerencsét jelentő, tarka lovas
kocsiban. Hát bizony abban éppen András ült az édesapjával, aki akkor
érkezhetett meg a párbaj hírére Pestről. A főispán megjelenése – nem
tudni, miért – annyira megzavarta az öreget, hogy a legelemibb
óvatosságról is megfeledkezve, gondtalan sietséggel nyitott be a
trafikosék ajtaján, s csak utólag jutott eszébe, hogy nem vigyázta meg,
jobb vagy bal lábbal lépte-e át a küszöböt. Hirtelen rémület szállta
meg: Jaj! Hátha bal lábbal jött be, s most emiatt esetleg elromlik az
egész szépen kieszelt terv, és ennek ő lesz az oka. Vilma szobájába érve
csak megerősödött benne ez a meggyőződés, mert a leányt nem találta
egyedül – Káringécz Mártonné ült ott a négy fiával, akik szemmel
láthatólag nagyon unták magukat, akiket azonban az édesanyjuk ez
alkalommal nem eresztett el maga mellől, a főispánné forogván eszében,
akire, íme, milyen bánat szakadt, amint a fiát szabadjára hagyta. Vilma
meglepett örömmel sietett a vendég elé, az öreg azonban elkeseredve
gondolt rá, hogy hiába jött, nem fogja tudni Káringéczné előtt elmondani
az András üzenetét. Most már bizonyos – gondolta –, hogy bal lábbal
léptem át a küszöböt. Anna nénit sokkal kevésbé zavarta a Deloire
jelenléte, mint ezt az övé, és nyugodtan folytatta a köszöntés után a
beszédet ott, ahol félbehagyta: – Mi holnapután reggel indulunk. A fiúk
már megkapták a bizonyítványt; még csak egy kicsi pakolás van hátra, és
megyünk Tusnádra... A legokosabb az volna, ha te is velünk jönnél!...
Itt most olyan dolgok történtek, hogy jobb, ha nem maradsz a városban,
amíg elhallgat a sok szamár pletyka... Hát csak szedd össze magad, és
gyere velünk... Jót is fog neked tenni, mert nagyon pápista színben
vagy... Vilma csakugyan rossz színben volt. A szeme beesett, az arca
sápadt volt, s ha valaki levegőváltozást ajánlott neki, azon nem volt
semmi megdöbbenni való. Deloire Gusztáv azonban, akinek a terveibe
sehogyan sem volt beilleszthető ez az elutazás, úgy érezte, hogy meg 

kell akadályoznia, hogy Vilma könnyelműen elígérkezzék. – Ne mondjon
neki addig semmit – szólt franciául a leányhoz –, míg ma délután fél
négykor nem beszélt a Simon-könyvtárban valakivel, aki azért küldött ide
engem, hogy önt odahívjam. Anna néni kiegyenesedett erre a sértésre,
hogy idegen nyelven szóltak előtte, mint valami cseléd előtt, és fagyos
kíváncsisággal leste, mit fog rá a húga mondani. – Igen! – felelte Vilma
magyarul, miközben kigyúlt arca, aztán nénjéhez fordulva hozzátette: –
Azt mondja monsieur, hogy Simon hasonlít legjobban a négy gyerek közül
Anna nénihez. És én is úgy találom... Káringécz Mártonné megnyugodott,
és föladta a harcias pózt meghallván, hogy Deloire éppen a legszebb
gyerekét tartja hozzá hasonlatosnak, az öregúr azonban erre maga is
vizsgálni kezdte a négy fiút, hogy melyik lehet az vajon, a csupasz képű
kamaszok közül, amelyiket ő állítólag hasonlónak talál a bajuszos
mamájához. Az üzenet azonban már át volt adva, s Vilma később alkalmat
talált, hogy odasúgja neki: – Eljövök okvetlenül... ... A tarka lovas
hintó pedig, amely a főispánt hozta be a vasútról, sebes trappolással
közeledett eközben a Szent János utcai házhoz. Bontha Gábort maga az
alispán várta a vasútnál, mert úgy érezte, hogy Imre tulajdonképpen az
egész megyéért verekedett, és, minthogy ő is részes volt a dologban,
illendőnek találta, ha a történtekről ő maga értesíti az apját, úgy is
mint apát, úgy is mint főispánt. – Azt hiszem – mondta –, nem tehettünk
másképp, s a fiad jövője érdekében is szükségesnek láttam, hogy a
párbajt ne kerüljük el... Persze, ha tudtuk volna, hogy ilyen
szerencsétlenség történik... A főispán bólintott. – Nagyon köszönöm! –
szólott. – Igazad volt teljesen, arról pedig, hogy így végződött, nem
tehet senki. A fiamtól különben el is vártam, hogy ha a kötelesség úgy
kívánja, bátran kiálljon a golyó elé, és... adjunk hálát a jóistennek,
hogy megúsztuk ennyivel. A kocsiban azonban, ahol csak András ült
mellette egyedül, már nem mutatkozott ilyen nyugodtnak. Apróra
kikérdezte a fiát az öccse állapotáról, s mikor András, kerülve minden
Vilmára vonatkozó részletet, nagyjából elbeszélte neki, hogy mi történt,
fájdalmasan csüggesztette le a fejét, és nehéz sóhajtással mondta: –
Szegény kisfiam! Szegény gyermekem!... De a betegágy mellett már újra
csupa derű volt, és tréfálkozva simogatta meg az Imre fejét, amint
sápadtan pihent a párnákon: – No? Hát miféle új módi ez? Ezentúl már így
labdázol a pajtásaiddal, vagy mi a macska? Hanem azért a keze
megremegett, és bizony Imre majdnem észrevette az apja ellágyulását,
amit pedig az a világért sem akart volna mutatni előtte, hogy „el ne
bízza magát valahogy". Pedig az most egyáltalán nem volt olyan
lelkiállapotban, amikor efféle megeshetik az emberen. Szótlanul
szomorúan nézte naphosszat a mennyezetet, és csak olykor derült fel az
arca, ha a bátyja megjelent egy-két percre az ágya mellett. Ilyenkor
esdeklő mosoly jelent meg ajkán, a szemét azonban elborították a
könnyek, és ha András szólt hozzá, boldog meghatottság remegett a
hangjában, mikor felelt neki. András úgy érezte sokszor, hogy meghasad a
szíve, de ha Vilma jutott eszébe, érezte azt is, hogy hiába minden,
sohasem fogja tudni elfelejteni, amit öccse vétett a leány ellen.
Pedig... pedig az a délutáni találkozás ott a hosszú könyvtárteremben
elfelejtetett sok bánatot, aggódást és keserűséget, és olyan volt, hogy
mind a ketten úgy érezték, hogy ezért a percért érdemes lett volna
elviselni tízszer annyit is... Deloire, aki izgatottabb volt, mintha
arról lett volna szó, hogy őneki kell feleségül venni a Vilma bajuszos
nagynénjét, diszkréten távozott a kisterembe, mikor a Vilma léptei 

felhangzottak a folyosón, s András, aki már akkor régen várt reá,
egyedül lépett az érkező elé. Nem látta őket más, csak a polcok alól
most is kíváncsian kikandikáló egerek, s amikor a leány odanyújtotta
remegő kezét a fiatalembernek, sokáig nem jött szó az ajkára egyiküknek
sem. – Édes! – suttogta végre a fiú meghatottan. – Édes kisleányom, hát
akar a feleségem lenni? Igazán akar?... A leány még akkor sem tudott
szólani, de a szeméből kibuggyant a könny, aztán lágyan, szerelmesen
odasimult az András kitárt karjába. Illatos hajáról félrecsúszott a
kalap, csillogó szeme lecsukódott, s egyszerre csak ott érezte az ajkán
azt, aminél bölcsebbet nem vehet az ajkára senki, tanulja bár be a világ
minden bölcsének összes tudományát: első csókját szerelmesének. Az
egerek elszörnyedve dugták össze a fejüket, csak az öreg egérnek táncolt
vígan a bajusza, mikor azt cincogta: – És most már, én mondom nektek,
ezek ma vannak itt utoljára!... Mert most aztán együtt fognak elmenni,
és nem jönnek ide vissza többé soha... Csakhogy arra még várni kellett
egy keveset, amíg András és Vilma arra határozták magukat, hogy
elmenjenek, mert lassanként mégiscsak megindult köztük a szó, és minél
hosszabban diskuráltak, annál több megbeszélnivalójuk akadt. Deloire
félénken dugta be a fejét vagy másfél óra múlva, gondosan kopogtatván
előbb. – Nos? – kérdezte derülten. – Monsieur! – szólt András. – Engedje
meg, hogy ön legyen az első, akinek bemutatom a menyasszonyomat. Amire
Deloire Gusztáv összecsapta örömében a kezét, Vilma pedig félig nevetve,
félig sírva átölelte az öregúr nyakát, és egy cuppanós csókot nyomott
annak a boldogságtól kipirult arcára. Az ifjabb egerek ijedten szaladtak
szét az ismeretlen hangra, amilyet talán már száz éve nem hallott senki
ezek között a vén falak között, sőt, az öreg egér maga is megdöbbent egy
pillanatra, amíg homályos emlékei között kutatva ráeszmélt, hogy igen,
az emberek közt azelőtt is szokásban volt valami efféle
értelmetlenség... András hazakísérte Vilmát a könyvtárból. – Én úgy
hiszem – szólott, amikor elbúcsúztak a kapuban –, négy hét múlva
megtarthatjuk az esküvőt. A szüleimnek még egypár napig nem szólok, amíg
Imre túl nincs minden veszély lehetőségén, és ha magának nem
kellemetlen, szeretném addig, ha maga sem szólna az édesatyján kívül
senkinek... ...Aztán elkövetkezett ez is. A főispán, akinek föltűnt,
hogy András olyan keveset időzik az öccse mellett, néhány nap múlva
szóvá tette dolgot a felesége előtt, mire a szegény, elgyötört anyából
kitört végre minden panasz és aggodalom. Sírva borult ura nyakába, és
elmondott neki mindent, amiről annak még sejtelme sem volt. Bontha Gábor
némán hallgatta a feleségét, és sokáig hallgatott még azután is, mikor
az már kitárta előtte minden titkát a fiainak. Akkor aztán mondott egy
nevet, nem haragosan, nem is szemrehányón, csak búsan és lemondással: –
Orsy János. Bonthánénak újult erővel kezdtek patakzani a könnyei.
Leborult az asztalra, és úgy zokogta: – De hiszen ez lehetetlen! Ez
lehetetlen! Félve leste folyton, mikor áll végre elő András a végzetes
tervvel, s mert az napokig késett, voltak pillanatok, hogy azt hitte,
talán le is tett már róla, és elmúlik feje fölül a veszedelem magától.
Egy este aztán a fia behívta szobájába. 

– Most! – gondolta magában Bontháné, és összeszorult a szíve, mikor
bezárult mögötte az ajtó. Remegve várta, hogy mi következik, azonban még
akkor sem az jött, amitől félt, hanem valami más. András vastag
kéziratcsomót vett elő a fiókjából, odaadta az anyjának. – Édesanyám! –
szólott. – Szeretném, ha ezt elolvasná... Bontháné látta, hogy a lapok a
fia keze írásával vannak tele. – Mi ez? – kérdezte riadtan. – Napló? –
Nem! Dehogy! – mondta András mosolyogva. – Egészen másvalami!... Tessék
olvasni... Bontháné megnézte a kéziratot. – És ezt te írtad? – kérdezte
aztán meglepetve. – Én – bólintott a fiú. – Csak tessék elolvasni előbb.
Az anyja ekkor már vitte is a kéziratot, és azonnal hozzáfogott az
olvasáshoz. Eleinte csodálkozva, sőt szelíd elnézéssel olvasott, később
mindenről megfeledkezve, lázas érdeklődéssel és egyre növekedő
elragadtatással. Olvasott egész éjszaka, s már derengeni kezdett a
hajnal, mikor végre az utolsó lapot is letette fáradt kezéből. De álom
nem jött a szemére akkor sem, elgondolkozva, mélyen elgondolkozva nézett
még sokáig maga elé, s amikor végre fölállott, hogy aludni menjen,
halkan, önfeledten egy régi-régi keringőt kezdett dúdolni magában, amit
pedig talán sohasem hallott addig tőle senki. Az Orsy János nagy sikert
aratott, posztumusz operettjének a keringőjét... A városban ezalatt a
fölizgatott kedélyeknek új anyag kínálkozott a pletykára. Sasszemű
megfigyelők ugyanis pontos adatokkal szolgáltak róla, hogy Bontha András
egész délutánokat tölt Káringécz Vilmánál, s ebből aztán újra megindult
a hírlavina, amely mire Till Babán, Pongor Mancin és Auernén keresztül
elérkezett Amirásnéhoz, hihetetlen méreteket öltött. – Mert hiszen,
ugye, azt csak tudja mindenki, hogy Káringécz Tódor tönkrement, a leánya
nem parti, hát most már teljes képtelenség, hogy a főispán fia feleségül
vegye. És mégis, lám, ott ül nála minden délután. Miért? Na?! Ugye? Ezt
csak nem kell magyarázni? Hiszen tiszta sor az egész, és nincs is mit
beszélni róla többet... Vilma kezdte észrevenni, hogy az asszony- és
leányismerősei át-átvágnak az utca túlsó felére, ha szembe jönnek rá, s
ha egyiket-másikat megszólítja néha, az kínos zavarában félve nézeget
körül, mintha azt kémlelné, hogy látják-e, kivel beszél, és alig várja,
hogy megszabaduljon. Eleinte véletlennek hitte a dolgot, aztán mikor
rájött, hogy nem az, kezdte nem érteni. Mikor pedig egy kis fejtöréssel
kitalálta, hogy mi lehet az oka ennek a furcsa viselkedésnek, haragra
lobbant. A haragja azonban csak addig tartott, amíg Amirás Lukácsné
szóvá nem tette előtte a dolgot. – Ha szegény anyád élne – kezdte
Amirásné –, nem szólnék, de akkor, tudom, nem is lenne rá alkalom. Így
azonban kénytelen vagyok neked megmondani, hogy így tovább nem mehet...
Hosszú és cikornyás prédikáció volt a Sarolta nénié, és jó idő telt
bele, amíg kínos kerülgetés után oda lyukadt ki, hogy vagy szakítson
Vilma egyszer s mindenkorra Bontha Andrással, vagy pedig, ha erre nem
hajlandó, kímélje meg a további érintkezéstől a nénjét, aki tartozik
vele az urának (Amirás Lukácsnak) és a környezetének (Auernénak és
Pongor Mancinak?!?!), hogy csak kifogástalan hírű és viselkedésű nőkkel
érintkezzék, legyenek bár az idegenek vagy akár az édestestvére
gyerekei... – De Sarolta néni! – szólt Vilma. – Ne beszéljen így! Az
istenért! Hiszen Bontha András megkérte a kezem és el fog venni
feleségül. Amirásné felkacagott gúnyosan: ; – Igazán? És ezt velem
akarod elhitetni? Hát tud mit? Én férjhez tudtalak volna adni Mager
tanár úrhoz... Talán még ma is elvenne, amilyen jó ember, az én
kedvemért, de most már, ha 

eddig nem mentél hozzá, én nem engedem, hogy elvegyen. – De Sarolta
néni! – És ha nem akarod megfogadni a szavamat, hát ne is jöjj hozzám
többet, csak majd az esküvőd után. Hahaha! Az esküvőtök után! Majd ha
meglesz... De hát abból nem lesz semmi, mert ne gondold, hogy a Bontha
úrfi el fogja venni egy tönkrement embernek a leányát... Vilma nem
tudta, nevessen-e, vagy sírjon, és hogy lecsillapodjék kissé, jókora
kerülővel tért haza. Mikor a trafik előtt haladt el, az édesapja
beszólította az utcáról. Az öreg teljesen ki volt kelve önmagából, és
bevezetve a leányát a bolt mögött való kis irodába, a haragtól
fuldokolva, azt mondta neki: – Megtiltom, érted? Megtiltom, hogy Sarolta
nénédhez betedd valaha a lábad! Itt volt az imént, és olyan hangon
merészelt beszélni rólad és Andrásról, hogy... Jaj! De meg is mondtam
neki, hogy ezentúl kíméljen meg a drága látogatásaitól, te pedig ne is
köszönj neki többet soha... Nézze meg az ember! – Hát nem mondta meg
neki apa, hogy András elvesz? Káringécz Tódor ekkorára már
lecsillapodott, és visszazökkent a szokott csöndes modorába. Megcsóválta
fejét, és mosolyogva mondta: – Hiszen éppen az a baj, hogy ő mondta meg
nekem az ellenkezőjét. Ha pedig ő megmondta nekem ezt, akkor én az
ellenkezőjét legföljebb csak mondhatom neki, de nem mondhatom meg!...
Vilma vállat vont. Bánta is ő most már ezeket az apró torzsalkodásokat,
pletykákat és irigykedéseket. Három hónapja, mióta leszállt a vonatról,
úgysem volt része egyébben a rokonai részéről. Az egy Anna nénit kivéve
talán, de ő meg már elment Tusnádra, itt hagyva a húgát éppen akkor,
mikor annak legnagyobb szüksége lett volna rá... Hanem mi volt ez
mindahhoz, mikor az édesanyja arcképe alatt ott ülhetett az András
vállára hajtva a fejét, és úgy beszélhetett gondolatban azzal a képpel,
tanújával annyi szomorú, lemondással és lázadó szerelemmel teli
órájának. – Látod! – mondta magában ilyenkor az arcképnek – Itt van
mellettem! Eljött értem mégis! Eljött, és most már az enyém! A
menyasszonyruhás kép ott a falon ilyenkor mintha még szelídebben
tekintene reá, míg az András keze gyöngéd simogatással keresi meg az
övét, s mikor ujjaik összefonódnak, azt kérdi tőle a fiú : – Még mindig?
– Mindig. – Meddig? – Örökké... Aztán összeforr az ajkuk hosszú, hosszú,
édes, szerelmes csókban, míg Káringécz Tódor hangos robajjal nyitja be a
másik szobába a külső ajtót, aztán a torkát köszörülve tesz-vesz még egy
ideig, mielőtt belépne hozzájuk... Körülbelül egy hétig tartott ez a
titkolt, édes és örökre felejthetetlen ideje a boldog szerelemnek. Akkor
aztán egy este azt mondta András a leánynak: – Holnap beszélek
apámékkal. – És ha nem fognak beleegyezni? Ha semmiképpen sem
akarják?... András összevonta a szemöldökét. – Beleegyezni nem fognak,
és akarni sem fogják... De remélem, hogy bele fognak nyugodni... ... A
főispán reggelenként a szobájában szívta el a szivarját, s közben a
feleségével együtt az újságokat olvasta, mielőtt fölment a megyeházára.
András ezt az időt használta föl, hogy beszéljen a szüleivel. 

Bontha Gábor megszakítás nélkül, figyelmesen hallgatta végig a fiát,
aztán mikor az már befejezte a mondanivalóját, még egy jó sort
hallgatott, mielőtt megszólalt. Bontháné sápadtan lapult meg a
karosszékben, csak a kezét szorította a szívére, amely, úgy érezte, ki
akar ugrani a kebeléből. – És ott akarsz élni a feleségeddel Őshalomban?
– kérdezte a főispán. – Nem, apám! – felelt András. – Elmegyek erről a
vidékről. Visszamegyek Pestre... A főispán bólintott. – Igen! Hát látod,
magad is érzed, hogy nem maradhatsz itten, mert a feleségednek ebben a
társaságban sohasem szerezheted meg azt a pozíciót, ami egy Bonthánét
mindig és mindenütt kell hogy megillessen. Ezzel már magad is beismered,
hogy nem hozzád való, és el akarod venni mégis. Nem gondolod, hogy ez
meg fogja később bosszulni magát? Te ezzel a házassággal kilépsz az
eddigi körödből, és egyszerre lesüllyedsz egy... – De hová! – bólintott
az asszony sóhajtva. András a fejét rázta: – Azt már nem, apám! Én
elmegyek ezek közül az emberek közül, akikkel nem értettem egyet soha,
akik közt nem éreztem jól magam egy percig sem, és keresek magamnak új
embereket, akik közt nem a születésem és az összeköttetéseim
segítségével, hanem a munkámmal és a képességeimmel fogok magamnak
pozíciót és nevet szerezni ... És magammal viszem ebbe a világba azt a
leányt, aki ha nem származik is olyan előkelő családból, mint azok, akik
közül talán édesapámék szántak nekem feleséget, de az egyéni
tulajdonságai révén százszor inkább lehet a segítőtársam, mint azok,
akikből, ha a nevüket elveszem, nem marad egyéb, csak egy csomó
előítélet... A főispánné hevesen rázta a fejét. – Azok akkor is
úrileányok maradnak – kezdte hangos kifakadással, de hirtelen
elhallgatott, mintha hitét vesztette volna a saját igazságaiban. Mióta
elolvasta a fia könyvét, már másképp látta annak minden dolgát, s valami
csodálatos ösztön azt súgta neki, hogy mindaz, ami fontosnak érzett
eddig, elveszítette minden jelentőségét a fia szemében, akit egészen
másként kell megítélni, mint a többi embereket. A főispán sóhajtott. –
Igen. Igen – szólott. – Ez az, amitől féltem. Ez az elvakultság. Úgy
beszélsz, mint egy biztos talajon álló ember, akinek az ítélete
kiforrott és megbízható, s ha hallgatlak, néha úgy érzem, hogy igazat
kellene adnom neked, de ilyenkor mindig eszembe jut a kapkodó és
nyughatatlan természeted, amivel a pályaválasztásod kérdésében is annyi
baj volt... Hiszen látod, a gazdálkodást is otthagyod, pedig alig egypár
hete csak, hogy nagy garral belefogtál... És most megint visszamégy a
minisztériumba... András nem felelt egy pillanatig. – Apám! – mondta
aztán. – Én nem maradok a minisztériumban, csak nagyon rövid ideig...
Csak addig, amíg el tudok Pesten helyezkedni másképpen... Most nagyon
hosszú csönd támadt a szobában. Akkor fölállott Bontha Gábor, odalépett
a fiához, és azt mondta: – Én nem erre neveltelek... – Apám!... – Nem
erre neveltelek, és fáj látnom, hogy hová ragadt a nyugtalan vér, amely
isten tudja, honnan került beléd és amely már annyi aggodalmat és
keserűséget szerzett nekem, mióta felnőttél... – Apám... – Nem vagy
rossz fiam, és tudom, hogy szeretsz bennünket, s a szomorúság, amit
nekünk okozol, kétszeresen fáj neked magadnak... De látod, amit
megjósoltam, bekövetkezett. Ráléptél a végzetes útra, elhagyod a biztos
kitaposott országutat, és járni fogsz tüskebozótos erdei 

ösvényeken, mert hajt a nyugtalan véred... Nem erre neveltelek, és
tanításom kárba veszett. És hidd cl fiam, sajnállak, azért, amit
szenvedni fogsz... – Apám! Édes jó apám! – szólt András meghatottan, míg
az anyjának már ekkor záporként patakzottak a könnyei. A főispán
folytatta: – Tudom, hogy a házasságodról nem tudlak lebeszélni, és tudom
azt is, és tudod te is, hogy nekem és anyádnak fiunk maradsz akkor is,
ha akárkit veszel feleségül... És tudod azt is, hogy akit feleségül
veszel, azt mi leányunknak fogjuk tekinteni, amíg csak méltónak bizonyul
rá... De fáj nekem – tette hozzá, és itt az ő hangját is megremegtette a
feltörekvő sírás, amit nagy erőfeszítéssel bírt csak leküzdeni –, fáj
nekem, hogy én... nem tudok örülni ennek a lépésednek, amelyről te azt
hiszed, hogy boldogságot hozza meg számodra... Bontháné zokogva borult a
fia nyakába, aki szintén hiába próbálta visszatartani a könnyeit, és ha
Káringécz Vilma látta volna ezt a jelenetet, bizony aligha mert volna
arra gondolni, hogy néhány perc múlva András azt fogja mondani: – Apám,
kérem, én tudtam, hogy ez a lépésem nagy ellenkezésre fog
mindkettőjüknél találni, és hogy mégis erre határoztam magam, higgyék
el, csak úgy volt lehetséges, hogy én tudom, egészen bizonyosan tudom,
hogy Vilmát, ha megismerik, meg fogják szeretni, és megértik majd, hogy
miért vettem éppen őt feleségül. Bonthánénak fájdalmas mosoly ragyogott
át a könnycin, amitől egyszerre olyan jóságos lett az arca, amilyen csak
egy szenvedő édesanyáé lehet, – Hozd el ide hozzánk! – suttogta alig
hallhatóan. – Hozd el, édes fiam, hogy megismerhessük... Hiszen tudod
jól, nekünk nincs egyéb vágyunk, mint hogy neked a jóisten megadjon
minden boldogságot, amit csak adhat ezen a világon... – Ámen! – szólt rá
a főispán komolyan, aztán odalépett ő is a fiához, és megcsókolta.
András mély megindulással csókolt neki kezet, és fölzaklatott szívvel
botorkált ki a szobából... – Orsy János! Orsy János! – szólt a főispán
mélységes keserűséggel fordulva a feleségéhez, mikor a fia behúzta maga
után az ajtót. – Most már megindult ugyanazon az úton, és el lehetünk rá
készülve, hogy ott is fogja végezni. Az Orsy-vér! Az Orsy János vére!
Bontháné csöndesen szárítgatta a könnyeit, s az ura szavaira nem felelt
semmit. Pár nap óta sokat gondolkozott ezen a dolgon, és már nem találta
ezt a vádat olyan súlyosnak, mint ezelőtt. Sőt! Az Orsy-vér! Igen! Mióta
a fia könyvét olvasta, szüntelen csak ez járt az eszében, és nem is
tudott másra gondolni, csak erre egyedül. András az ő vére volt, az övé.
Az ő őseinek a vére buzgott az ereiben, azoké a kalandszomjas Orsyaké,
akik már a keresztes háborúk alatt is színes vitézi történetekkel
gazdagították a családi hagyományt, ahelyett hogy itthon melegedtek
volna, azoké az Orsyaké, akik mindig a hatalmon lévők ellen harcoltak a
nemzeti elnyomatás szomorú napjaiban, és azoké, akik közül egy ott
senyvedt a kufsteini nehéz börtönben évekig, mert rajongó hittel követte
mesterét, aki a gondolat szabadságának első bajnoka volt ebben az
országban. Orsy Jánosra gondolt, a gyengére, aki elesett a küzdelemben,
aztán hogy újra a fia könyve jutott eszébe, csendesen sóhajtva csak
annyit felelt az urának: – Andrást nem féltem! András erős!...
----------------------------------------------------------------------------------------------------------Egészen
hihetetlen, és alig merem leírni, hogy Olt-Szerdahelyen titokban
maradhatott az a nevezetes fordulata a Bontha-Káringécz-históriának,
hogy Vilma egy egész délutánt ott töltött a főispánéknál. Ebéd után ment
oda az András kíséretében, olyankor, mikor kevés ember jár az utcán, s
akik 

látták őket, azt hihették, hogy a Simon-Tékába mennek, a főispánék
kapuján pedig véletlenül nem látta őket belépni senki. Mikor pedig
elment, már leszállt az alkonyat, s ismét észrevétlenül surranhatott ki
a kapun, mint valami titkos találkozóról. Nem tudott a dologról más,
csak Káringécz Tódor, aki egyik szobából a másikba ténferegve, s egyik
ablaktól a másikhoz szédülve, leste, várta haza a leányát, aki...
kimondani is csudálatos, hát még megérni: a leendő apósánál és
anyósánál, a méltóságos főispánéknál tölti a délutánt ... Káringécz
Tódor sokáig állott ezen a napon a felesége arcképe előtt, és ez volt
talán az első eset hosszú életében, hogy egy kis féltékenységgel gondolt
annak az első szerelmére, mert homályosan valami olyasmit érzett, hogy
talán mégiscsak az volt az előfutárja annak a szerelemnek, amely, íme,
most végre az egyszerű örmény leányt bekalauzolja egy előkelő házasság
boldog révébe. Homályosan érezte ezt, mondom, mert vidéki örmény
trafikos lévén, a gondolkodása más dolgokra volt berendezve, nem arra,
hogy finom megkülönböztetéseket és összehasonlításokat tudjon tenni
fiatal lelkek szerelmeinek a megnyilvánulása között. Az ő agya
praktikusabb dolgokra volt beállítva, aminek különben még ezen az estén
tanújelét adta, mert mikor Vilma az András kíséretében végre
hazaérkezett, Káringécz Tódor félrevonta a fiatalembert, és azt súgta a
fülébe: – Hát ami pedig a pénzt illeti, nem kell búsulni, fiam, mert az
mind megvan. Sőt, merthogy azt hiszi mindenki, hogy tönkrementem, hát
leszállították az adómat, hála istennek... Andrásnak tátva maradt a
szája: – Hát a Csóka-féle csalás? A részvénytársaság bukása? – No igen!
Az volt. Az megvolt. De én mindjárt megtudtam, mikor Csóka játszani
kezdett a börzén, és rögtön elkezdtem ellene játszani. Én nem szeretem a
börzét, de ilyen esetben más, mert fedezni kellett magam... És amit
elvesztettem a réven, azt megnyertem a vámon. – De hát akkor hogy
jelenthette föl... – Már visszavontam. – Nem lehet. Hivatalból üldözik a
csalást... – Jó, jó! Nem veszik azt nálunk olyan szigorúan, mert mikor a
párbajnak vége volt, Csóka megszökött... a följelentés pedig még akkor
nem volt iktatva, és Vereczkey Bandi visszaadta... Azt mondtam, hogy
tévedtem… Hát szóval pénz van, de nem kell mondani senkinek. Jobb az, ha
nem tudja senki, hogy hogy állunk... ...Mikor aztán kettesben maradt az
öreg a leányával, kikérdezte apróra mindenről. Vilma nem győzött eleg
beszélni. Hogy Bontháné milyen melegen, milyen szeretettel fogadta.
Sokáig nem is tudtak beszélni egymással, csak sírtak mind a ketten. Hogy
a főispán milyen tréfás és kedves volt, és nyoma sem volt a
viselkedésében semmi olyasminek, mintha ellenére volna ez a házasság. –
És Imre? –Szegény! Vele is beszéltem. Még fekszik, és most már bizonyos,
hogy sánta marad... Ha fölkel, el fogják küldeni egy évre Németországba,
hogy egy kicsit világot lásson... András akarja így, hogy más embert
faragjanak belőle teljesen. ... Ha minderről tudtak volna az
olt-szerdahelyiek, nem lepte volna meg őket annyira, mikor egy szép
napon egyszerre csak híre szaladt, hogy korán reggel megtörtént a
hihetetlen esemény: Bontha András feleségül vette Káringécz Vilmát. Till
Baba tudta meg legelőbb az egyik tanútól, aki nem volt más, mint Belcsúg
László, s akinek szerelménél is erősebb barátsága még ezt az áldozatot
is meghozta gyerekkori játszótársának. Deloire volt a másik tanú, s más
rajtuk kívül nem is volt jelen sem a polgári, sem az egyházi esküvőn. –
És? Azután? Hová ment az új pár? – kérdezte Till Baba. 

– András hazavitte a feleségét a szüleihez. Ma délben fognak elutazni,
előbb azonban még hazamennek ebédelni Tódor bácsihoz... Szérűn a
viharban nem terjed olyan gyorsan a tűz, mint ahogy ez a hír bejárta a
várost. Amirásné szaladt a bátyjához, de Vilmáék még nem voltak ott, az
öreg trafikkos pedig nagyon hidegen elutasította: – Csak menj haza! –
mondta neki. – Nem szükséges, hogy az új pár vénasszonnyal találkozzék
legelőször... – De Tódor, hiszen én a nagynénje vagyok Vilmának. .. –
Csak lehettél volna, de nem voltál, mikor kellett volna lenned... Most
pedig már késő... Sarolta asszony sértődötten vonult vissza, de útközben
azért nem állta meg, hogy a szembejövők gratulációit ne úgy fogadja,
mosolyogva, mint aki be volt avatva mindenbe, de akinek a köteles
diszkréció tiltotta eddig, hogy nyilatkozzék. Csak mikor Pumival
találkozott végre, akkor tört ki belőle a keserűség. – Na! – mondta. –
Ezt aztán megcsinálta, tanár úr. – Én? – szabadkozott Pumi. – Hát csak
nem gondolta komolyan, hogy én el akartam volna venni Vilma kisasszonyt?
– Azzal belenyúlt a zsebébe és egy szépen másolt verset nyújtott át a
barátnőjének, amely így kezdődött: „– Te éj szemű asszony!..." Amirásné
csak egy futó pillantást vetett az írásba, azt kedvetlenül dobta félre :
– Ugyan! – szólott kedvetlenül, de a következő percben már mosolygósra
vált az arca ismét, és szende sóhajjal mondta: – Pedig én azt hittem!...
Egy fél óra múlva már az utcán volt az egész város, hullámzó tömegben
lepte el az útvonalat, amelyen Andráséknak el kellett haladni a
főispánéktól jövet Káringéczékig. Ott volt mindenki, aki csak mozogni
bírt, s még a Apaffy is üres maradt ezen a napon, mert a megyei asztal
törzspublikuma is kivonult újpár-látni a Széchenyi utca sarkára.
Vereczkey Bandi, aki mint rendőrkapitány kötelességének tartotta, hogy
mindenkit ismerjen (különösen a csinosabb hölgyeket), meglepetve
szorította meg a Dernay karját, és négy egyformán öltözött gömbölyű,
pici nőre mutatott, akikről – bár ismerősnek tűntek föl neki nagyon –
nem tudta kisütni, hogy kicsodák. – Kik ezek? Dernay figyelmesen nézte a
négy szalmasárga hajú, kifestett leányt, majd bámulva csapta össze a
kezét: – Hisz ezek a Tellermann leányok, akik mindig az ablakban
könyökölnek... az ördög gondolta volna róluk, hogy ilyen picik... de hát
nem látta ezeket még eddig senki a földön soha. Prépost Gyuri
megszólalt: – Ma aztán csupa olyan dolgot látunk, ami még soha sem
fordult elő... Főispánfiút, aki elveszi a trafikos leányát, és a
Tellermann kisasszonyokat utcai ruhában… Valami nagy baj lesz...
Alighanem háború... ...András, mielőtt eltávozott hazulról, a
feleségével együtt még egyszer bejárta a szülői házat és a kertet,
ahová, tudta, hosszú évekig vagy talán sohasem fog visszatérni. Egy
pillanatra még leült a diófa alá, s ahogy körülnézett a nyári pompában
viruló kis kerten, egyszerre meglepte a fájó tudat, hogy el kell
szakadnia örökre mindentől, amiről most, a búcsúnak ebben az órájában
kiderült, hogy ezernyi szállal van hozzákötve a lelke minden atomjához.
Egy rövid percre elborult a homloka, és tétova jobbja a felesége kezét
kereste vigasztalásul, de aztán egyszerre csodálatos megnyugvás szállt a
szívére. ... Nem! Nem veszti el ezt az otthont, ha el is távozik belőle,
nem veszti el a várost, nem veszti el azokat sem, akikhez emlékek fűzik
ebben a világban – jók-e vagy rosszak, az mindegy is talán! –, nem
veszti el őket. övé marad a szülői ház minden melegsége és szeretete, 

gyermekkorának minden öröme és bánata, magányos óráinak hóbortos
ábrándjai éppen úgy, mint szétszóródott játszótársainak rég elhangzott,
hancúrozó zsivaja, övé marad a város, minden utcájával, amelyen valaha
végiglépkedett, minden házával, amelyben megfordult, minden ablakával,
amelyből egyszer ráköszöntek, és minden fájával, amelynek árnyékában
megpihent. Övé marad minden barátja és minden ellensége, minden ember,
asszony, fiú és leány, akit csak látott, akivel beszélt, vagy akiről
hallott valaha – mind, mind, egytől egyig. Meseszárnyon, álomszárnyon
követni fogják, bárhová menjen is, és istenadta művészetében élni
fognak, elevenebben, színesebben, pompásabban és szebben, mint ha
valóban együtt maradhatna velük... És akkor elöntötte a Bontha András
szívét a művész boldog büszkesége, aki előtt nincs korlát sem térben,
sem időben, aki előtt nincs semmi más, csak a végtelen... De mégis!
Valami van. Egy hófehér kéz, amely szerelmesen simul bele az övébe, s
amelynek gyöngéd szorítása, íme, jelt ád neki ebben a pillanatban is,
hogy itt az idő az indulásra... – Mikor jöttök le hozzánk? – kérdezte
Bontháné a menyét. – Hozzon isten mielőbb... András felelt a felesége
helyett: – Egyelőre nem hiszem, hogy lejöjjünk. Inkább majd apa meg mama
jöjjenek föl hozzánk. Itten, ebben a városban főispán van, meg trafikos.
Mi pedig csak az apáinkkal szeretnénk együtt lenni, meg az anyánkkal...
---------------------------------------------------------------------------------------------------------...
Már az Alföldön gurult velük a gyorsvonat, mikor András, látva, hogy a
felesége elszenderedett, kiment, folyosóra, hogy egy cigarettát
elszívjon. Püspökladányban lekapcsolták a vonatjuk egy részét, s most az
a kocsi volt az utolsó, amelyben ők ültek. András kitekintett hátsó
ablakon. Gondolatokba mélyedve állt ott egypár percig, mikor egyszerre
egy kar fűződött a karjába. – Hajnalodik! – szólt Vilma, és fázósan
simult az vállához, míg a másik kezével odamutatott a keleti égboltra,
amelynek egyszerre halvány derengés jelent meg a peremén. – Hajnalodik!
– ismételte András, és szorosabbra fűzte karját a felesége derekán,
aztán szótlanul úgy nézték sokáig a mindennap megújuló csodát, amint
világosba fordul át az ég, felöltve egymás után a szivárvány összes
színeit, hogy végül bíborba borulva köszöntse közelgő királyát. – Most
kél a nap! – kiáltotta Vilma, lángra gyúlva a visszaemlékezés hatása
alatt, mikor megpillantotta a tűzkorong legfelső peremét, aztán
odahajtotta a fejét az ura vállára, és úgy suttogta: – Emlékszik még,
András, az első hajnalra, amit együtt láttunk, emlékszik még? András
hosszú csókkal felelt, amely alatt lehunyták a szemüket mind a ketten,
és mire föltekintettek, a nap teljes pompájában ragyogott már az
eltörpült hegyek fölött. Aranyos sugarai utolérték a száguldó vonatot,
amely vágtatva ragadta őket messzebb, egyre messzebb attól a helytől,
ahol olyan nehezen tudták egymást megtalálni, s ahol, íme, az egész
probléma már csak annyira zsugorodott össze, hogy vajon hogy is köszön
hát ezután a főispán a trafikosnak.

1917