Vészi Endre:

Két Komédia




MADARAK

Szatirikus komédia két részben
Történik napjainkban, mérsékelt égöv alatt

Az emberi világból:

TIMEUS, ILLATSZERGYµROS
SµRA, A FELESÉGE
FLORETTA, A LEµNYUK
ATYUS, A CSALµD ESZE
JµNOS, A KERTÉSZ
SIMON, INAS
TATAMISZ, JAPµN LEµNY
RŕBERT, A CSALµD TAGJA
MORGENSTERN, PROPAGANDAFŠNÖK
PROFESSZOR
NÉNI
POMÉNA

A madárvilágból:

CSÜD
KAROM
CSŠR
VARJé
VARJéNÉ

Kinek is ne öröm volna lakozni miköztünk,
Hol a Bölcsesség, Szerelem, Charisok
s a béke becsületes arca
Szép nyájasan honolnak.

Aristophanes: Madarak

Történik napjainkban, valamelyik civilizált kontinensen, 
mérsékelt égöv alatt.
Részben ultramodern környezetben játszik, Timeus 
illatszergyáros házában, azonkívül egy zseniális biológuséban - 
másrészt: az anyatermészetben, lombok világában.
A színdarab ritmikáját a gyorsaság határozza meg, ezért 
ügyelni kell a képváltozások perg‹ ütemére.
A szcenikai és díszletmegoldások felhasználhatják a színpad 
megosztásának lehet‹ségeit: a színhelyeket, szükséghez képest, 
kivilágítva, vagy elsötétítve.




ELSŠ RÉSZ




ELSŠ KÉP

Timeus házában.
Félkör alakú üveg télikert, melynek krómozott, karcsú 
acélvázba foglalt ablakszemein besugárzik a kert reggeli, 
harmatgyöngyös, zöld-arany fénye. Középütt és oldalt kijárat. 
Az üvegen át a terasz egy része látszik: hóbortosan tarka 
nádgarnitúra s néhány díszkaktusz, dézsában.
A télikertben reggeliz‹ asztal; felvágottak, sonka, gyümölcsök, 
szódavíz, vázában virágcsokor. Baloldalt, a bels‹ szobákba 
vezet‹ ajtó mellett, keretben, állványon, egy színes grafikai 
vázlat, illet‹leg plakátterv. A rajz, amennyire kivehet‹, mert a 
megvilágítása egy ellenz‹-függöny árnyékában, nem a legjobb, 
fiatal japán n‹t ábrázol, aki virágot tart maga elé. A kép alatt, 
sötétzöld alapon fehér "japán" betűkkel: Tatamisz - ez áll.
Morgenstern, gyári propagandaf‹nök, egy tömzsi, rövid 
végtagú ember, izgatottan jár föl-alá, minduntalan a plakáthoz 
megy, körülszaglássza, dörgöli a kezét, egykor-máskor a 
reggeliz‹ asztalhoz szökdécsel, csipked a sonkából, 
gyümölcsb‹l, miközben aggodalmasan a lakosztály fel‹li ajtóra 
sandít.
MORGENSTERN	(gyorsan falva) Tatamisz - tiszta gyékény . . . Mit szól majd 
ehhez az öreg szibarita . . . (a képhez közelítve) te barackvirág . . 
. te n‹szagú cseresznyefürt . . . te . . . te . . . te . . . (diadalmasan) 
nylon-Pillangókisasszony . . . te remekművem . . . no, persze, a 
lábizzadság elleni szer plakátja után . . . édesem, cuki babám, 
yokohamai Szent Johannám! (Monologizálása közben 
csöndesen, settenkedve belép Timeus úr. Közben Simon, az inas, 
üvegtálban sisteregve, forró ham and eggset tesz az asztalra, s 
szó nélkül kimegy. Morgenstern úr nem tud ellenállni, a 
rántottánál terem; kalácsdarabkával kiemel egy falatot, de az 
olyan forró, hogy kénytelen visszaköpni a tenyerébe. Ekkor lép 
el‹ Timeus úr. Rendkívül szikár ember, apró, de szénfekete 
bajuszkával, hosszú, hegyes orra alatt. Választékos, komor, 
sötét az öltözéke. El‹ször mindig a válla rándul, majd a 
nyeldekl‹je, aztán hallani a hangját, mely zeng‹ és behízelg‹.
TIMEUS	Jó étvágyat, kedves Morgenstern.
MORGENSTERN	(izgatottságában az asztal alá dobja az ételmaradékot) Jó 
reggelt, tisztelt igazgató úr! Szép reggelünk van, mondhatom, 
kevés páratartalom, ultramarin ég, az egész, az üdeségével, a 
friss, szinte mentolos illataival megfelelne egy szájvíz reklám 
mögé, háttérnek.
TIMEUS	Menjen a fenébe! Mit köpköd az ételembe? (Csönget. Simon 
be.) Hozzon, kérem, még egy terítéket. (Inas el.)
MORGENSTERN	Tessék elhinni, azért tört rám ez a farkaséhség, a lelkesedés 
miatt. Ilyenkor aztán a mirigyeim falánkak és telhetetlenek, 
mohók, hogy csak gy‹zzem táplálni ‹ket! Egész éccaka ezt a 
pici cseresznyevirágot dédelgettem, ezt a Tatamiszt. A legjobb 
absztrakt fest‹nk csinálta. Hát persze nem sajnáltam a 
honoráriumot. (Inas terítéket, poharat hoz.) A szomjúság! A 
torkom, akár a pacifikálást váró Szahara! (Izgatottan tölt, iszik. 
Pohárral a kezében közeledik a képhez.) Bemutatom, ez ‹, 
Tatamisz.
TIMEUS	(rövidlátóan hunyorítva a képhez megy. Vállrándítás, 
ádámcsutka-reflex) Ez ‹ . . . Tatamisz . . .
MORGENSTERN	(diadalmasan, miközben egy szelet sonkát a szájába gyúr) 
Tatamisz . . . azaz . . . gyékény, vezérigazgató úr . . . vagyis a 
japán házak szent sz‹nyege, melyet ne illess cip‹vel . . . azaz: a 
tiszta otthon jelképe, ha ilyen tiszta otthon, a bakteriológia mai 
állapota szerint, egyáltalán létezhet.
TIMEUS	És ez a . . . Tatamisz . . . mint fogalom . . . hogyismondjam . . . 
pontos? . . . már ami a japán filológiai hitelességet, 
hagyományt, satöbbi, satöbbi, illeti . . .
MORGENSTERN	A legteljesebb mértékben. Egy angol világjáró könyvéb‹l 
merítettem. Fénykép is volt hozzá. Szóval, stimmel.
TIMEUS	Mert tudja, Morgenstern, ez a gyengém, a hitelesség. Azért 
maga nagy szamár. Csak vonalakban gondolkodik, de én 
vegyész vagyok, s‹t kompozit‹r. Elismerem, ön a reklám 
mestere, de én alkotok, s ezért zavar egy kicsit ez a tiszta 
gyékény. Mondtam önnek, a parfüm, amit most a világ elé 
viszek, japán illóolajokból készül. Japánnak különben is sok az 
egzotikus vonzása - de azt is kifejtettem, hogy ez az illat, a 
legújabb kompozícióm, egy csodálatos bűz, mocsárillat, guanó 
szag, szent rothadás, nem pedig a tisztaság jelképe, nem 
Tatamisz - a szájába rágtam önnek!
MORGENSTERN	A leány - azt hiszem, maradhat. Tatamisz helyett írunk valami 
mást.
TIMEUS	Azt hiszem én is, a leány maradhat . . . (Inas belép.)
SIMON	Parancsolnak valamit? (Látja, hogy nem figyelnek rá, legyint és 
kimegy.)
TIMEUS	Tönkretesznek az éjszakák. Hiába szedem a legrafináltabb 
altatókat . . . Az ember úgynevezett falusi magányba menekül! 
Ej, Morgenstern, tönkrementek az idegeim. (Lassan, pirosan 
sötétedik.) Ez a lány, a maga plakátján, mintha már találkoztam 
volna vele . . . igaz, a japánok . . . akár a tojás . . . egyik olyan, 
mint a másik. Bár (egész közel lép a plakáthoz) ez az arc 
jellegzetes . . . van benne valami sajátos.
MORGENSTERN	Azt meghiszem! Eredeti modell! Micsoda napidíjat fizettünk 
neki!
TIMEUS	A homlokán ez a vérvörös csík . . .
MORGENSTERN	Vérvörös csík? Nem értem, mire gondol, uram. Nem látok 
semmi csíkot.
TIMEUS	Szóval azt akarja elhitetni velem, hogy hallucinálok! Nem látja? 
Az a sebhely orrtól koponyáig!
MORGENSTERN	Mondom, fülledt, forró ez a reggel, olyan sűrű, mint a kása.
TIMEUS	Azt nem értem, hogy lehetett elrontani egy szép, tiszta arcot. Az 
az absztrakt fest‹ mégis belevitte a mániáját?
MORGENSTERN	(Zavartan) Én esküszöm önnek, uram, nem látok ott semmiféle 
vonalat, csíkot, se vöröset, se rózsaszínt!
TIMEUS	(hátrál a képt‹l) Ez lehetetlen . . . nekem ugyan volt maláriám . 
. . de ez lehetetlen . . .
MORGENSTERN	Olyan a homloka, mint a patyolat. (Zavartan villájára szúr egy 
falatot.) Olyan az, kérem . . . szepl‹telen. Hanem, igazgató úr, 
már bizonyosan hallott az akcióról?
TIMEUS	Mit beszél mellé! Miféle akcióról?
MORGENSTERN	Semmi, semmi, uram.
TIMEUS	Ha elkezdte, folytassa!
MORGENSTERN	Ne én legyek az els‹. (Kiböki.) Arra a bojkottra gondolok, 
uram, arra a kicsike bojkottra! Hát nem jelentették önnek? 
Akkor igazán nem panaszkodhat, akkor itt jó, csendes, Falusias 
az élet. (Járkálni kezd, s közben mindig csipked az ételb‹l.) 
Sorra stornírozzák a megrendeléseket. Társadalmi akció a 
Timeus gyártmányok ellen! Mindenféle szövetség - n‹k, 
aggastyánok, alkoholmentesek, satöbbi . . . Ilyen meg olyan 
barátok egyesületei! (Szemrehányóan kifakad.) Hogy ön még a 
háború alatt finanszírozott egy német atomkísérletet . . . valaki 
kikaparta . . . (szigorúan) igaz ez?
TIMEUS	Hazugság!
MORGENSTERN	Persze, a konkurrencia máris veri a dobot!
TIMEUS	De kérem, ebb‹l egy szó sem igaz!
MORGENSTERN	Megnyugtat, uram. Személy szerint - megnyugtat. Mégis 
valamit tenni kell, ki kell adni egy cáfolatot . . . lehetetlen, hogy 
az emberek, beszippantva a Tatamisz illatát, arra gondoljanak, 
ez a náciknak dolgozott . . . ez atombombát finanszírozott! 
Nekem az a véleményem: most még megfoghatjuk . . . Mit 
szólna, uram, ha a legnagyobb világlapokban közzétennénk egy 
fényképes nyilatkozatot: ön a béke híve, s hogy 
atomkísérletekben soha . . . igen, becsületszavára kijelenti . . . 
nem, a becsületszó nem jó . . . túlságosan szubjektív, és sajnos, 
nincs hitele, kérem . . . Mit szólna egy atomsugárzás elleni 
alapítványhoz, mi? Azt hiszem, ez zseniális ötlet!
TIMEUS	Kérem, Morgenstern úr, rosszul aludtam, napok óta nem alszom 
egyáltalán, hetek óta nem alszom, uram, fáradt vagyok, úgy 
látszik, a malária is . . . megkérem . . . szeretnék egyedül 
maradni . . . Majd holnap beszélgetünk . . .
MORGENSTERN	Csak azért mondom, kérem, mert sürg‹s a dolog, szerintem 
nagyon sürg‹s. A helyzet sokkal komolyabb, mint elképzelni 
lehet. Az ilyen dolog beveszi magát a köztudatba, s ottmarad, 
mint az abroszon a tinta. Ez kérem, nem vállalati ügy, ez, ha 
szabad így kifejeznem magam, nem vállalati ügy, de 
világpolitika. (Timeus tuszkolja kifelé.) Az alapítvány, tessék 
gondolkozni ezen, azt hiszem, pénz itt nem lehet probléma . . . 
Javulást kívánok. (Kimegy.)
(A háttér lassan, pirosan tovább sötétedik. Narancsszínű izzás 
ez.)
TIMEUS	Marhaság! (Mohón falni kezd, de hirtelen abbahagyja. A 
telefonhoz megy, tárcsáz.) Halló! Halló! (Lecsapja a kagylót, 
felveszi, ismét tárcsáz.) Halló! Halló! Ökrök! Hát nincs a 
házban senki?
(Miközben ‹ a telefonnal bajlódik, a háttér s így a plakát is, 
tompa, r‹tes félhomályba süllyed, s mikor a telefontól vissza 
fordul, megh‹kölve szembetalálja magát a plakátról ismert 
japán leánnyal, Tatamisszal.)
TIMEUS	Ön az? A modell? Azt hiszem, Morgenstern úr intézkedett, 
gondolom, megkapta a tiszteletdíját? . . .
TATAMISZ	Én, kérem, nem azért jöttem.
TIMEUS	Érdekes, az a vörös csík a homlokán . . . hogy lángol! Mint egy 
él‹ sövény! Akkor hát mégse hallucináltam . . . mit óhajt, 
kérem?
TATAMISZ	Hirosimából jöttem.
TIMEUS	Hirosimából? (Dühösen.) Nagyszerű!
TATAMISZ	Azok közül, akik még megmaradtak. A sugárzás miatt 
mindennap meghal valaki. A családunkból a n‹vérem volt az 
utolsó. Š a Sorbonne-on hallgatott filozófiát.
TIMEUS	Bocsásson meg, én minden egyéni részvétem mellett is, 
elfoglalt ember vagyok. Meghallgatnám a történetet, de mért 
éppen én? Tessék elmondani valami újságírónak. Az arcképe ott 
lesz minden üvegcsén, kolumnás hirdetéseken szerepel a világ 
legnagyobb lapjaiban. Ön egy illat szinonímája lesz, 
kisasszony! Tatamisz! Tiszta gyékény! Tiszta otthon! (Idegesen 
fölnevet.) Most törhetem a fejem egy tiszta illaton! Mégis, 
mivel szolgálhatok? Persze, ezt a forradást itt a homlokán, 
kiretusáljuk. Segíthetek valamiben? Pénzre van szüksége? Én 
ugyanis kompozit‹r vagyok, nem kalmár! S az üzleti szívemet 
gyakran túldobogja egy ismeretlen kémikusé, aki ott hált a 
laboratóriumban, egy horpadt díványon, úgyhogy a rugók szó 
szerint rúgták, mert lakása se volt! Ugye, ezt ön is 
természetesnek tartja, forradás nélkül . . . kár ezért az arcért . . . 
ön voltaképpen egy japán Mona Lisa . . . Lehet, hogy ezt is 
belevesszük a propagandába. Ugyanis nekem az a véleményem, 
Morgenstern úrnak vulgáris a képzelete, nem elég művelt 
(legyint), de a forradást, azt kiretusáljuk, ebben, ugye, 
megállapodtunk? Szegény kislány . . . hol szerezte?
TATAMISZ	(nyugodtan) Az els‹ atombomba ajándéka. Én ugyanis, már 
megmondtam, hirosimai vagyok.
TIMEUS	(fokozódó idegességgel) Ez rettenetes.
TATAMISZ	Negyvenötben hétéves voltam.
TIMEUS	Ez borzasztó.
TATAMISZ	Az öcsém újságért ment . . . Mama harisnyát foltozgatott a 
küszöbön, az édesapám egy légelhárító üteg mellett állt, ó, 
szépen sütött a nap. Az emberek azt hitték, néhány nap, és vége 
a háborúnak. Ma sem ért véget. Egy gyerek labdával betört egy 
ablakot - a város addig olyan szépen megúszta a háborút -, így 
hát a gyereket jól elfenekelték. Én az iskolában ültem, a padból 
lehetett látni a tengert. A halászok vitorlái úgy integettek, mint a 
fehér zsebkend‹k. Én akkor ugyanis egy halászfiút szerettem.
TIMEUS	Nagyszerű! Pompás. Hétéves korában. (Idegesen fölnevet.)
TATAMISZ	Ez nem vicces dolog, uram.
TIMEUS	Dehogyis vicc! De mondja meg, mivel szolgálhatok?
TATAMISZ	Kérem, én egy diákküldöttséggel jöttem.
TIMEUS	De hiszen ön . . . (a háttérbe mutat) annak a plakátnak a 
modellja.
TATAMISZ	Nem, kérem. Mi aláírásokat gyűjtünk az atombomba ellen.
TIMEUS	(izgatottan járkálni kezd): Bocsásson meg, de ez marhaság!
TATAMISZ	A közvélemény, kérem, nem marhaság.
TIMEUS	Én üzletember vagyok, nem politizálok! Nekem egy érdekem 
van: minél jobb gyártmányokat dobni a piacra. µllóképesnek 
maradni a konkurrenciában. Ennélfogva nem ártom magam 
semmiféle politikába.
TATAMISZ	Ez nem politika, ez egyszerű önvédelem.
TIMEUS	Hagyjanak ki ebb‹l a játékból. Egész biztos, azt az akciót is 
maguk indították ellenem. Ha maga, kisasszony, nem ennek a 
plakátnak a modellje, nincs beszédünk egymással.
TATAMISZ	Nem zavarja önt semmi bűntudat?
TIMEUS	Én mentolos szájvizet gyártok!
TATAMISZ	Gyártott ön mást is!
TIMEUS	Mondom, hogy maguk terjesztik ezt a rágalmat! (Közelebb lép a 
lányhoz.) Kicsoda maga? (Gúnyosan.) Az emberiség 
lelkiismerete?
TATAMISZ	Ugyan kérem!
TIMEUS	Azt hittem. Mert maguk így szokták. Ezen alul nem is adják. 
Isten önnel, menjen szépen a dolgára, viszontlátásra.
TATAMISZ	Nem érti, uram, én élve maradtam.
TIMEUS	Már gratuláltam. Mondja meg ‹szintén, pénz kell? Örok egy 
csekket.
TATAMISZ	Önnek kötelessége . . .
TIMEUS	Nem vagyok se államf‹, sem miniszter, sem közvélemény. 
Viszontlátásra.
TATAMISZ	Látott már embereket elolvadni? Bugyborékolni? Szétfolyni?
TIMEUS	Nem vagyok biológus!
TATAMISZ	Szívott már magába emberhamut?
TIMEUS	Perverz! Tébolyodott!
TATAMISZ	Vigyázzon, vannak jóvátehetetlen dolgok!
TIMEUS	Ne fenyegessen! (Csenget. A belép‹ inasnak.) Tessék ezt a 
leányt kikísérni.
TATAMISZ	Nyugodt lehet, még visszajövök.
TIMEUS	Takarodjék!
SIMON	(megérinti a lány karját) Gyerünk. (Nagy-nagy csönd, 
folytatódik a sötétedés.)
TIMEUS	Ez a n‹ tébolyodott. Pedig milyen megindító a tekintete. És az 
ajka friss, telt, fényes, mint a rügy! Ezt a zúgást a fülemben! 
Persze, a malária! Tatamisz . . . tiszta gyékény . . . Elkezd‹dött 
a hajtóvadászat! Perverz kiszámítottság . . . rafinált pszichológia 
. . . Timeus, ne érezd magad biztonságban soha! Ez az egész 
japán dolog . . . a bojkott . . . ördögi! Nem, nem, nem hagyjuk 
magunkat! Tatamiszból világcikk lesz . . . Csináltatok egy 
kisfilmet . . . ötezer kopasz ember fejebúbjára ráfestetem 
cinóberrel: Tatamisz!
(Hirtelen minden elsötétedik, csak egy fénynyaláb világítja meg 
Timeust, s ez a fény mindenüvé követi. A játék azt jelzi, hogy a 
jelenet a lázálom stilizáltságában történik.)
TIMEUS	(felordítva) Mi ez? Mi ez a hülyeség? Fényes nappal! Kihűlt a 
föld? Fölrobbant a nap? (Valahol a sarokban, a plakát táján, 
újból megjelenik a hirosimai lány.)
TATAMISZ	Én akkor iskolában voltam, a harmadik padban ültem . . .
TIMEUS	Köszönöm! Ezt már hallottam! És azt is, hogy a vitorlások úgy 
integettek, mint a parányi zsebkend‹k! Könyv nélkül tudom a 
szövegeit. Mondja meg, de ‹szintén, mért üldöznek engem? 
Pénzt kapnak érte? Megmondtam, én is fizetek. Timeus nem 
kicsinyes! Nagyon kérem magát, hagyjanak engem békét. 
Napok óta nem alszom, hetek óta nem alszom. Hónapok óta 
forgolódom az ágyban, álmatlanul. Meg‹rjítem a feleségemet, a 
kislányomat, a környezetemet . . . de aláírni nem írok alá 
semmit. Nem, nem, semmit! Soha. Arra nem kényszeríthetnek 
engem.
TATAMISZ	A sugárzás fölfalja a petesejteket.
TIMEUS	Semmi közöm hozzá!
TATAMISZ	Szép, fiatal asszonyok egyszerre megvénülnek. Szakáll serked 
az állukon!
TIMEUS	(eszel‹sen) Haha! Szakállas asszonyok!
TATAMISZ	És békafejű gyerekek születnek!
TIMEUS	Én csiszolt flakonokban illatot adok az emberiségnek! Én jó 
vagyok! Én az izzadás meg a rossz lehelet ellen küzdök!
TATAMISZ	De magát is utoléri! Egy pillanatra felizzik, mint a drótszál az 
ég‹ben, aztán vége!
TIMEUS	Most aztán végleg elég volt! Zsaroló! (Csenget, a belép‹ 
inasnak, mint az el‹bb.) Már megmondtam egyszer, tessék ezt a 
lányt kikísérni.
SIMON	(furcsa vigyorral) Már egyszer kivezettem.
TIMEUS	(ordítva) Takarodjanak!
SIMON	(belekarol a lányba) Gyere, húgocskám . . . (Ki.)
TIMEUS	(lassan) Szabályos összeesküvés. Gyere, húgocskám . . . Ezek 
itt mind testvérek - ellenem. Micsoda ‹rület! Látomásnak se 
logikus. (Fölkiált.) De mit akarnak t‹lem? Jó, hibáztam egyszer, 
de azt a véres drótsövényt nem én téptem a homlokába! Milyen 
vádirat készül itt ellenem? Egymás után kopognak a mondatok. 
Halló, Sára, Floretta, merre vagytok? Már ‹k is elbújtak! A 
feleségem meg a lányom. Már ‹k is megtagadnak? Vagy ‹ket is 
ilyen sötétség veszi körül? Šk is egyedül maradtak? (Szünet.) 
Valahol, talán nem is messze, ott az emberiség, zajokkal, 
szagokkal, libeg‹ kombinékkal és pelenkákkal . . . de ha nincs 
is messze, el kell jutni oda . . . nehéz, nagyon nehéz, közöttünk 
a gyékény, a Tatamisz . . . és vigyázz, vigyázz, hohó, le kell 
vetni a cip‹t, másképp nem megy a dolog! Csak tisztán, csak 
egészen tisztán! (Ordítva.) Én nem dobtam le bombát! Én 
üzletember vagyok! Parfüm, kölni, szájvíz, rúzs, henna . . . és az 
a drótsövény, mégis ott lángol a homlokán! Sára! Floretta! 
(Távolról gyöngyöz‹ n‹i kacagás.) Sötét van! Add ide a kezed . 
. . add ide a homlokod . . . nem, a homlokodat ne add! A 
homlokodtól félek! . . . hátha már azon is, már azon is ott a 
drótsövény! . . . segítség! édeseim! segítsetek!
(Hirtelen megvilágosodik. Nap fényes reggel, viharzó 
madárfütty. Belép az inas.)
SIMON	Szólni méltóztatott?
TIMEUS	(szederjes-fehéren) Én? Igen . . . mondja, Simon, mi volt ez itt, 
az el‹bb, ez a sötétség?
SIMON	A napfogyatkozás, uram, el tetszett felejteni?
TIMEUS	(hűdésesen) Persze . . . A napfogyatkozás.




MµSODIK KÉP

Ugyanakkor. A kertben. µradó napfény. Húsosan összehajló 
lombok. Két fa közé függ‹ágy feszítve, benne könnyű, vajsárga-
zöld kombinációjú ruhában Timeusné - Sára asszony. Mellette 
egy nyulánk, széles vállú, olajbarna férfi, harminc év körül. 
Néha lustán meghintálja az asszonyt. Sára sudár s mégis, 
éretten telt, a negyvenedik év küszöbén, bár jóval fiatalabbnak 
látszik. Tömött haja hollófekete, b‹re sárgásan dereng‹ kreol. A 
kert hátterében üvegház.
SµRA	Ez a napfogyatkozás! Bárcsak ne múlt volna el soha! Mint egy 
nagy fátyol alatt . . . minden olyan kormosan bársonyos volt. És 
a maga arca . . . mintha fényes szénbe metszették volna . . . és 
olyan közel volt hozzám . . . éreztem a b‹rének er‹s, pigmentes 
szagát. Milyen férfias, milyen izgató ez az illat . . . (Róbert 
meglendíti a hintát.) Er‹sebben, bátrabban!
RŕBERT	Nem szédül?
SµRA	Szédülni akarok.
(Róbert nagyot lendít a függ‹ágyon, s miközben az asszony 
kacagva hintálja magát, elmegy el‹ttük Tatamisz. Sára lefékez, 
megkapaszkodik a függ‹ágy rúdjába, s a lány után néz.)
SµRA	Hát ez? Kicsoda?
RŕBERT	A férje ügye. Gondolom, valami üzleti titok.
SµRA	Látta, milyen? Egy eleven nipp! Kecses, sárga, ki tudja, 
mennyibe kerül . . . Érdekes, nem vettem észre, hogy bejött 
volna . . .
RŕBERT	(nagyot lendít az ágyon) Ennyire lehet?
SµRA	Nagyon is. Boldog vagyok. A tintahal, mikor menekül, megfesti 
maga körül a vizet. Én beleúszok a szédülésbe.
RŕBERT	Ez szép volt, de nem egészen értettem.
SµRA	Mert a maga élete még ösztönélet. Csak szervei vannak. Szagol, 
tapint, ízlel, mint a fiatal állatok. Én, kedves, szép Róbert, már 
meditálok is.
RŕBERT	Azt hiszem, ez pazarlás.
SµRA	Persze hogy pazarlás, de egyben szegénység is. Furcsa azzal a 
kis japán lánnyal. Mióta játszom én tintahalat, mennyi ideje?
RŕBERT	(karóráját nézi) ŕra húsz perc.
SµRA	Ez a korlátolt pontosság. Csak a gondolatnélküliség lehet ilyen 
precíz. És ez is csak azt mondja magában, birtokon belül 
vagyok. Furcsa, az a lány kiment, de bejönni nem láttam. Keleti 
varázslat. (Csönd.) Belefáradt?
RŕBERT	Dehogyis! (Nagyot lendít az ágyon.)
SµRA	Elég! Szédülök!
RŕBERT	Na látja. Megmondhattam volna.
SµRA	Mikor elsötétült minden, s a nap körül csak egy sötétbarna 
gyűrű izzott, azt kívántam magamban, bárcsak maradna így, 
életfogytiglan, mennyivel védettebb, boldogabb lenne az élet. 
És a maga keze után nyúltam, emlékszik?
RŕBERT	ŕ, hogyne!
SµRA	Szerettem volna, ha akkor keményen megszorítja a kezem, és 
elkezd vezetni abban a kormos félhomályban, s csak visz, visz 
magával, aztán beültet egy csónakba . . .
RŕBERT	Nem akar teniszezni?
SµRA	Az nagyszerű lenne!
RŕBERT	Nincs is jobb annál, az ember kiugrálja az indulatait.
SµRA	Vagy még jobb, végigfeküdni a vízen, és nézni a semmit.
RŕBERT	észni óhajt? Az is kitűn‹. Hát akkor gyerünk, öltözzünk át.
SµRA	Rendkívül rafinált vagyok, elrendeztem mindent. (Mutatja.) 
Abba a lugasba odakészítettem a dresszt. Abban a bokorban 
pedig ott a maga úszónadrágja. (Leugrik az ágyról, s eltűnik a 
lugasban. Róbertet félig látni, amint a bokor mögött vetk‹zik, 
aztán ruhadarabjait szép gondosan elhelyezi a függ‹ágyon. 
Unatkozva nyújtózik egyet. Ekkor közeledik Floretta, Sára és 
Timeus lánya. Tizenhét éves, rendkívül karcsú, haja lángvörös, 
b‹re áttetsz‹en fehér. Valami izgató n‹stény-varázst hintál a 
járása, megbiccen‹, dús haja. Zöldfehér rolócsíkos, ujjnélküli 
ruhát visel. Gyönyörű és félelmetes.)
RŕBERT	Floretta!
 FLORETTA	Szervusz, Mama?
RŕBERT	Öltözik.
 FLORETTA	(gúnyosan) Nagyszerű! (Továbbmegy.)
RŕBERT	Kicsi.
 FLORETTA	Mondtam, hogy szervusz. (Továbbmegy az üvegház felé, s ott 
eltűnik. Róbert utánabámul. Sára el‹lép. Aranybarna, érett, 
szép. Vakmer‹en aprócska fürd‹ruhát visel. Minden testrésze, 
amit fontosnak talál, pontosan kirajzolódik.)
SµRA	Soká tartott?
RŕBERT	(‹szintén) Gyönyörű.
SµRA	Vallja meg, mesteri szervezés volt. Mehetünk?
RŕBERT	Ahogy parancsolja.
SµRA	Róbert . . . kérhetek valamit magától?
RŕBERT	Mindent, ami eszébe jut.
SµRA	(megragadja a fér fi karját. Az el‹bbi látszólagos idilli hangot 
rémület váltja föl) Az uram vállalatát bojkottálják. Dugdosom 
el‹le az ismeretlen fenyeget‹ leveleket. Vigyen innen! Nagyon 
megkérem. Félek!
(A színpadnak ez a része elsötétedik, s az üvegház kerül teljes 
megvilágításba. Floretta az egyik nyitott ablakszem peremén ül, 
körös-körül virágok. Arcát a nap felé tartja, kezét széttárja, s 
közben beszól az üvegházba.)
 FLORETTA	János . . .
JµNOS HANGJA	Azonnal, kisasszony.
 FLORETTA	Nagyon kérem, hogy siessen, mert a városba kell mennem.
JµNOS HANGJA	Csak nadrágot húzok, kisasszony.
 FLORETTA	(szemtelenül) Ezek a részletek nem érdekelnek. (Feltűnik 
Tatamisz, lassú, napsütéses nyugalomban sétál.)
 FLORETTA	Szervusz.
TATAMISZ	Szervusz.
 FLORETTA	Mit szólsz a kertünkhöz? Szép?
TATAMISZ	Nagyon szép.
 FLORETTA	Nekem kicsit unalmas. Éppen arra gondoltam, hogy átépítjük az 
egész parkot. Mikor indultok hazafelé?
TATAMISZ	Most. Délben.
 FLORETTA	De kár! Szerettem volna, ha megismered apámat.
TATAMISZ	Sajnos, erre már nem jut id‹. Nem jönnél velünk?
 FLORETTA	Veletek?
TATAMISZ	Igen. Hozzánk. Hirosimába.
 FLORETTA	Milyen izgalmas lenne! De sajnos, nem lehet. Itt kell 
maradnom. Tudod, Tatamisz, szeretek valakit. És bárhogy is 
alakul, itt kell maradnom. Ez olyan bels‹ parancs. Hiszen érted. 
Voltál te is szerelmes . . .
TATAMISZ	Igen, hétéves koromban.
 FLORETTA	Bolondos vagy, de kedves. Ne menj még, Tatamisz.
TATAMISZ	Muszáj. Ez is bels‹ parancs. (Kezet nyújt.) Szervusz. (Ekkor 
mászik el‹ az üvegházból a kertészlegény kék kezeslábasban. 
Floretta megrázza Tatamisz kezét.)
 FLORETTA	Isten veled.
(A japán lány elindul, János Floretta mellé ül. Tatamisz 
visszaszól.)
TATAMISZ	Sajnállak téged, Floretta.
 FLORETTA	Engem? De hiszen boldog vagyok, te kis bolond!
(Tatamisz elmegy.)



JµNOS	Furcsa, szomorú bogárka volt ez. Mintha magán cipelne 
valamit.
 FLORETTA	Ezek a keletiek mind ilyen melankolikusak. Ez náluk nem 
kedélyállapot, hanem magatartás. Én azért jöttem most ide . . . 
tudja, szeretném megbeszélni azt a parkosítást . . . milyen 
különös . . . ez a kis japán lány elment, s mintha egy nagy, 
nehéz követ hagyott volna itt a szívemen . . . Ez a szomorúság, 
úgy látszik, ragályos.
JµNOS	(bels‹ zsebéb‹l papírlapot vesz el‹) Csináltam egy kis 
számvetést. Tessék csak idefigyelni. Húsz hold betelepítése.
 FLORETTA	Nem szeretem az angolparkot. Tarkaság . . .
JµNOS	Hozattam nyírfa-csemetéket.
 FLORETTA	Jó, az nagyon jó lesz.
JµNOS	Nyolc-tíz év kell nekik, míg árnyékot adnak.
 FLORETTA	Addig megöregszünk.
JµNOS	Az északi homokdombon kis fenyvest gondoltam ki.
 FLORETTA	Id‹?
JµNOS	Tizenöt év. Annyi kell. Megbízhatóan.
 FLORETTA	Maga epikus természet. Nagy id‹, nagy hömpölygés. Nem is 
ligetekben, egész erd‹égben gondolkodik. És a tölgyek?
JµNOS	Húsz kemény esztend‹.
 FLORETTA	És a mirtuszok?
JµNOS	Az nem sok. Három év. De ültetek a patak mellé páfrányokat. 
Azok szeretik a nedvességet meg a hűvöset. Idén megerednek, 
jöv‹re . . . Jöv‹re . . . Ezek, kérem, hálásak, törtet‹k, 
türelmetlenek . . .
 FLORETTA	Jöv‹re? Ilyen soká? És az ötven rózsat‹?
JµNOS	A rózsa, kisasszony, szentírás.
 FLORETTA	Minden szakember tele van hókuszpókusszal!
JµNOS	Maga anélkül szeretné?
 FLORETTA	Ön, uram, úgy állapodott meg papával, hogy még az idén 
rózsakert lesz nálunk. Elismerem, a növényvilág külön titok, 
rejtély, de amit maga csinál, az titokból is sok, nemcsak sok, de 
nevetséges.
JµNOS	Pedig az egész néhány vegyi képleten alapszik. És az én 
növényeim szorgalmas vegyészek.
(Távolról gyönyörteli n‹i kacagás.)
 FLORETTA	Az a gyanúm, hogy maga jó kertész, de az id‹ szempontjából 
dilettáns. Rosszul gazdálkodik az esztend‹kkel.
JµNOS	Kisasszony, hová siet?
 FLORETTA	Nincs id‹, maga rózsa-remete, nincs id‹, nem vette még észre? 
Nekem kell figyelmeztetnem magát?
JµNOS	Nem kell sietni. A növények megtanítottak erre. Ha 
elmondanám például magának a rózsák kultúrtörténetét . . .
 FLORETTA	Szörnyűség, hogy elterjedt a kultúrhalandzsa a mi korunkban! 
Még a kertészek is úgy beszélnek, mint az akadémikusok. A 
végén magáról is kiderül, hogy valami elvarázsolt királyfi. 
Vagy legalábbis sikkasztó, szökésben. Maga, kérem, nyessen, 
oltson, szemezzen! Egyéb igényem nincs. Ilyen szép, er‹s 
ember, és teli van nyavalygással, dekadenciával. Lehet, hogy 
magának van ideje, én szűkében nagyok ennek. Maga 
kidolgozhat ötszáz éves terveket, és meg is várhatja a 
beteljesülésüket. Nekem azonban, holnapra, legyen szíves, 
nagyon megkérem magát, holnapra teremtsen ide valami 
mennyországot. Mert én figyelem magát. Izmosan, lomhán jár-
kel, füstölögteti a pipáját, percekig elnéz egy követ, egy hajtást; 
egy rügyet, egy csirát. Szándékosan apró permetez‹kkel 
dolgozik. A harmatot utánozza. (Megváltozott hangon, 
érzelmesen.) Milyen boldog maga! Igen, én nézem magát, 
bámulom magát, órák hosszat, naphosszat, heteken át . . . Hát 
mit akar maga?
(Sára és Róbert fürd‹ruhában közeledik.)
 FLORETTA	(meggyorsítja szavait) Estére társaság lesz nálunk, halálosan 
unom azokat, ha megengedi, kijövök magához. Azt hiszem, 
telihold lesz. Üljön itt, ugyanezen a helyen, és várjon. De 
várjon, feltétlenül!
JµNOS	Én?
 FLORETTA	Maga, igen, maga, maga süket oltókés! (A kép elsötétedik.)




HARMADIK KÉP

Néhány nappal kés‹bb. Az els‹ kép télikertje. Este kilenc óra 
tájt. Egyenletes, rejtett fényforrásokból sugárzó megvilágítás. 
Ez teszi meg a sok páfrány és délszaki cserje, hogy a szín most 
akváriumszerű, mintha minden lebegne egy zöld, víz alatti 
nyomás áramában. Az üvegfalon túl a titokzatossá n‹tt 
feketészöld park egybefolyt tömege. A télikertben egyébként, kis 
sakkasztalka mellett, egy furcsa, mesebeli, töppedt öregember 
ül; ‹ a nagyapa - Timeus édesapja, s a házban mindenki 
Atyusnak nevezi, még a személyzet is, de természetesen nem a 
jelenlétében. Szélfútta, arany-‹sz pitypang-hajával, melyen 
átdereng a tojásdad, fényes koponya, világoskék gyermeki 
szemével és hosszú, keskenyre formált, rezge szakállával Atyus 
valóban a derű, a szelídség, az aggastyán bölcsesség jelképe 
lehetne. Most elmélyedve ül, s önmagával sakkozik, dünnyög‹ 
veszekedésben a partnerral, aki hol ‹, hol pedig ugyancsak ‹. A 
zeneszekrényb‹l, mint amit nyitva felejtettek, valami zörgés 
hallatszik, nyilván zene, de a készülék nincsen beállítva.
ATYUS	Ha te, öregem, engem ki óhajtanál belezni, akkor én . : . (lép 
egy figurával) mit szólsz ehhez, szomszéd úr . . . (Most már a 
másik képében hosszan, elmerülve tűn‹dik. Az ellenlépésen töri 
a fejét.) Igen . . . (szünet.) Lassú agyad van, szomszéd úr . . . (Az 
asztalra csap, a figurák közül egy-kett‹ feld‹l, gondosan 
visszaállítja ‹ket.) Légy szíves, tündérkém, ne légy brutális. Én 
se romboltam szét a te figuráidat. T‹lem mindössze kapsz egy 
mattot, és kész . . . Jól van, szomszéd úr, csak röpdöss, röpdöss 
a láng körül . . . (A partner diadalmasan.) Ehhez mit szólsz, 
öreg tündérkém? ehhez a lovacskához? (Húz egyet.) Sakk! . . . 
goromba vagy, szomszéd úr, kegyetlen, visszaélsz avval, hogy 
az agyamat használhatod . . . (Fejét tenyerébe hajtva 
gondolkozik. Hosszú szünet.) Különben is, egy id‹ óta 
gyanítom, hogy a mi látszólagos ellentétes álláspontunk 
kísértetiesen hasonlít, és így a legjobb lesz, ha nem áltatjuk 
magunkat mint ellenfelek. (Feláll.) A legjobb lesz, ha végzünk 
egymással. (Hirtelen mozdulattal lesöpri a bábokat, 
csörömpölés, utána béna csend, még az öregember is megijed. 
A lármára az inas lép be, és szó nélkül felszedi a bábokat.)
ATYUS	(kajánul) Maga, Simon, már nem is képes csodálkozni. Ez 
persze azért van, mert azt gondolja magában: az agónia, mit 
agónia, a halál küszöbén minden ember elbotlik. Én például 
úgy, hogy feldöntöm a sakktáblát. Nem mondom, szép, mutatós 
végjelenet. Higgye el, Simon, maga itt a legboldogabb, ebben a 
házban, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, akárki 
szívesen cserélne magával. Talán még Floretta is, pedig ‹ fiatal 
és kívánatos . . . A fiamról nem is beszélve . . .
SIMON	Uram, túlbecsüli a helyzetemet.
ATYUS	Nem. Csak értékelem a magunkét. Mondja, Simon, kik jönnek 
ma estére, erre az úgynevezett koktélpartira?
SIMON	Isten tudja! El‹ször is néhányan már lemondták telefonon. Nem 
tudom, mi van itt, uram, de valami ragály. Ha lesz egy-két 
vendégünk, megehetik, megihatják a húsz személyre szóló 
adagot.
ATYUS	Szóval lemondják a dögök. Ez a fiam szempontjából nem 
túlságosan biztató. Tudja, Simon, ezek itt mind a mi jó 
barátaink, olyanok, akár a szeizmográf. A legfinomabb 
elektronikus műszerekkel versenyezhetnének. Piackutató 
ösztönük utolérhetetlen.
SIMON	Én nem tudok semmir‹l se, uram.
ATYUS	Nagy baj van, Simon?
SIMON	Megismétlem, uram, túlbecsül engem.
ATYUS	Nem becsülöm túl, de maga hallgatózik.
SIMON	Erre semmi szükségem nincs.
ATYUS	Én is hallgatóznám, de a derekam, Simon . . .
SIMON	Timeus úr minden szobába mikrofont szerelt.
ATYUS	De ez csak feltevés.
SIMON	Ez egészen biztos. Az építészt‹l tudom.
ATYUS	Akkor hát . . . sajátságos . . . de én mindig csodálkoztam a maga 
kísértetiesen pontos információin. És hogy a fiam . . . a saját 
édesapját kihallgathatja! Most már bocsánatot kérek magától, 
Simon, hogy gondolatban megbántottam. Ugyanis, mikor a 
múltkor kölcsönkértem magától azt a kis összeget, a fiam 
megdorgált, enyhén szólva, hogy mért nem fordulok ‹hozzá, ha 
pénz kell nekem. És hogy általában, mért vannak nekem, az én 
koromban, n‹ügyeim. Én megvallom, Simon, hogy 
indiszkrécióval gyanúsítottam magát. De most már értem. A 
mikrofon. Ha elgondolom, hogy én hullott sertésekb‹l 
alapoztam meg ezt a házat, s hogy a sertésvészt‹l eljutottunk a 
falba épített mikrofonig, nem tagadom, kicsit büszke vagyok.
SIMON	Azt hiszem, uram, ön korántsem oly büszke. S‹t, az a 
tiszteletteljes gyanúm, hogy nagyságos uram, akárcsak 
mindenki ebben a családban, menekülni készül innen. S‹t, 
áhítatos tudomásom van róla, hogy uram, egészen titokban, 
ennek a kis menekülésnek az anyagi alapjairól is gondoskodott.
ATYUS	Meg vagyok döbbenve!
SIMON	Tartozom az ‹sz hajnak annyival, hogy megmondjam, a 
múltkor elolvastam a svájci bankszámlájáról szóló kimutatást, 
azonkívül láttam a hajójegyeit és kint felejtett útlevelét, és 
szépen visszaraktam a fiókjába, uram.
ATYUS	Én mindig sejtettem, hogy valaki kibontja a leveleimet. Szóval 
maga az?
SIMON	Timeus úr bízott meg ezzel a kis cenzori feladattal. Ebben a 
házban én tartom tiszteletben a levéltitok szentségét.
ATYUS	És mint minden törvénytisztel‹ ember, mérhetetlenül tapintatos. 
Ezt köszönöm önnek. Meg kell hagynom, ördögien ügyes. 
Mihez is hasonlíthatom?
SIMON	Fiatalabb koromban a titkos rend‹rségen dolgoztam, de végül is 
elbocsátottak, mert túlságosan érzelmes természetű vagyok.
ATYUS	Szóval, akkor már a fiamnak is tudomása van arról, hogy 
mennyi a spórolt pénzem, mit tervezek, és egyáltalán, hogy . . .
SIMON	Nagyságos uram terveir‹l, bankszámlájának összegér‹l semmit 
sem jelentettem. Ögy hát, utólagosan is, méltó vagyok uram 
kitüntet‹ jelz‹jére. Valóban, az id‹s kort tekintve, másutt meg 
éppen a zsenge fiatalságot, igyekszem tapintatosnak lenni. 
Egyébként, amikor azokat a nevetségesen kicsi összegeket 
tetszett kölcsönkérni t‹lem, rögtön gondoltam: Atyusnak, 
hál'istennek, jócskán lehet pénze. Vagyis mindjárt feltűnt, hogy 
ez a kölcsönkéregetés amolyan félrevezet‹ man‹ver volt 
csupán.
ATYUS	Hát igen, Simon, én szedem a sátorfámat. Maga okos ember, 
megért engem. Még csak hetvenöt éves vagyok. A tudomány 
mai állása szerint húsz, huszonöt évet még elélhetek. De a 
háború elkerülhetetlen, érti, Simon? Nincs kiegyezésre 
lehet‹ség. És nekem oly mindegy, hogy ki dobja le az els‹ 
bombát, az amerikaiak-e vagy az oroszok. Ezen a vén 
kontinensen k‹ kövön nem marad, ez a lényeg. Nem is beszélve 
arról, hogy ezek a szputnyikok úgy keringenek itt a koponyám 
körül, mint a darazsak. Menekülni kell, valami semleges, 
eldugott, érdektelen és értéktelen kis pontra, ez hát az igazság, 
Simon!
SIMON	Nem is szólva arról, uram, hogy Timeus úr, ugyebár, annak 
idején finanszírozott egy bombakísérletet. S hogy ‹, 
mostanában, valami feketelistán szerepel, nemde?
ATYUS	Én azt hiszem, kedves Simon, hogy ez nem igaz.
SIMON	Annyira igaz, hogy az egyik újság ma fotokópiában közölt egy 
okmányt err‹l.
ATYUS	Hát akkor igaz. Megfeledkeztem, hogy magával beszélek. Én 
mindenesetre elutazom, Simon, azt a morzsalék húsz-harminc 
esztend‹met biztonságban szeretném eltölteni.
SIMON	Ez a fogalom, uram, megszűnt.
ATYUS	Hogyhogy megszűnt?
SIMON	Az interkontinentális rakéták korában? De én mégis úgy 
gondolom, nem lesz háború.
ATYUS	(kicsit eszel‹sen) Mert maga optimista! Én pedig pesszimista 
vagyok! Akinek van mit veszítenie, az mind pesszimista! 
(Fülel.) Ki járkál ott a szobában?
SIMON	A nagyságos asszony.
ATYUS	Š is hallgatózik?
SIMON	Nem. Szép csöndben csomagol.
ATYUS	Csomagol? És a fiam tud err‹l?
SIMON	Még nem.
ATYUS	Maga ezt szó nélkül tűri?
SIMON	égyse utazik el.
ATYUS	Maga mindenben biztos? Hát kicsoda maga?
SIMON	Róbert úr az els‹ állomáson faképnél hagyja. A nagyságos 
asszony már nem egészen fiatal. (Cinikusan.) Ez a szépség, 
drága Atyus, már elvirágzott.
ATYUS	Ide figyeljen, maga egyre szemtelenebb. Hogy merészel így 
beszélni a családomról?
SIMON	(meghajtja magát, távozóban az ajtóból) Ez a család már nincs, 
uram. Talán Floretta kisasszony . . . Ott még van valami remény 
. . . (Kimegy.)
ATYUS	(hápogva) Ezt a piszok spiont! És ki tudja, milyen eret vág még 
rajtunk . . . ez zsaroló . . . ravasz . . . félelmetes . . .
(A kert fel‹li ajtón Timeus úr lép be.)
TIMEUS	Jó estét, Atyus.
ATYUS	(visszatelepszik a sakkasztalhoz. Morogva) Szervusz. Mi újság?
TIMEUS	(fáradtan leül) Semmi . . .
ATYUS	Fiam . . . (köhint) szeretnék t‹led egy kis . . . hogy úgy 
mondjam . . . baráti kölcsönt kérni.
TIMEUS	Hagyja, Atyus.
ATYUS	(ravaszkodó, öregemberes alázattal) Arra is gondoltam, fiam, 
ha nem elleneznéd . . . ma délel‹tt konzultáltam az orvossal . . . 
szóval egy kis tengeri utazást ajánlott nekem . . . gondolom, ezt 
te is jóváhagyod . . . hat-nyolc hetes utat, fiam . . . van még egy-
két évem . . .
TIMEUS	Ahogy én magát ismerem, Atyus, még onnan is egy-két 
gyerektartási perrel tér haza.
ATYUS	Édes fiam, ne tréfálj velem . . . ne légy ilyen frivol . . . öreg 
vagyok . . . egész éjszaka köhögök, fiam, étvágyam semmi . . . 
még az a maradék er‹m is, fiam, lassan elhagy . . .
TIMEUS	Hát itt mindenki hazudik? Figyeljen rám, Atyus, nagy baj van. 
Én valóban orvosnál voltam ma délel‹tt.
ATYUS	Te, fiam, az én érzékenységemet örökölted.
TIMEUS	Elmenekülnék! De hová? Hová? Papa . . . félek.
ATYUS	Mit‹l, fiam?
TIMEUS	Amit‹l maga is fél.
ATYUS	Mondd, fiam . . . (feláll, az ajtókhoz oson) nem lehet ezt a 
nyomorult mikrofont kikapcsolni . . : valami komolyat 
szeretnék mondani . . . Vagy menjünk a kertbe? Mondd meg 
‹szintén, fiam, azok a liliomok ott nem álcázott mikrofonok?
TIMEUS	égy látszik, maga is bolond, papa.
ATYUS	(magához vonja) Harminc éve nem szólítottál így: papa. Ezt 
most isteni hallani. Én segíteni akarok neked, fiam . . . Van 
valami tervem, valami egész rendkívüli . . . Figyelsz, fiam? 
(Floretta jön a kert fel‹l, csupa láng, nyugtalanság, szertelen 
öröm. Apjához rohan, megöleli.)
TIMEUS	Milyen forró vagy, kislányom!
FLORETTA	Boldog vagyok, papa, ennyi az egész.
ATYUS	(gyanakodva) Boldog? Sokat jársz, fiam, az üvegházba. Nehogy 
az a kertész valami új hibridet spekuláljon ki . . .
FLORETTA	Ugyan, Atyus, ne legyen ilyen disznó! . . . Azt tudod, papa, 
hogy a japán diákok meghívtak . . .
TIMEUS	Japán diákok . . .
ATYUS	Nem hagyhatnál magunkra apával? Kis beszédünk lenne 
egymással.
TIMEUS	Hová hívtak téged? És kicsodák?
 FLORETTA	Tudod, az a kedves kis hirosimai lány, akir‹l beszéltem neked . 
. : úgy alakult, hogy ittmaradtak még néhány napig, és ezalatt 
nagyon összebarátkoztunk.
ATYUS	égy látszik, ti egészen japán-kórságba estetek. Floretta japán 
diáklányokat fogad a szívébe, és ez még a szerencsésebb 
megoldás - egyetlen fiúgyermekem pedig japán parfümöt gyárt. 
Tatamisz.
TIMEUS	És te? Elfogadtad azt a meghívást?
 FLORETTA	Mért ne? Izgalmas kaland. Anyu mindjárt megértette, és szó 
nélkül belement a dologba.
ATYUS	Azt elhiszem.
TIMEUS	Hát ebb‹l a kalandból nem lesz semmi. Ez a tisztelt barátn‹d 
ugyanis nyilatkozott az egyik újságnak, és a többi között rólam 
is beszélt . . .
 FLORETTA	Olvastam. Jót mulattam rajta.
TIMEUS	Jót mulattál rajta? Azon, hogy az apádat a hóhérok között 
emlegetik? Látod, papa, ezért kell megdögölni. Floretta mint 
el‹retolt hadállás. A saját lányom! Nagyszerűen mulat, 
szórakozik azon, hogy az apját kiközösítik . . .
ATYUS	Azt hiszem, ez túlzás.
TIMEUS	. . . igenis . . . kiközösítik . . .
 FLORETTA	Azt hiszem, papa, az egyedüli megoldás, hogy ‹szintén, 
magadhoz is kegyetlenül leszámolsz azzal a dologgal. Van 
annyi er‹d, azt hiszem. És én, amennyire csak tudok, segíteni 
akarok neked abban.
TIMEUS	Az öngyilkosság melyik formáját ajánlod, édes lányom?
 FLORETTA	Az egyetlen lehet‹séget az élethez.
TIMEUS	Ez nem haladó szemlélet, kislányom. Nincs olyan világnézet, 
amely szentesíthetné, hogy a gyermek szembeforduljon az 
édesapjával.
FLORETTA	Egész életeden cipelni akarsz egy púpot? Egész életeden át 
álmatlan éjszakákat gyűjtesz magadnak? Szembefordulás az, 
amit én segítségnek hiszek? Milyen optika teszi, hogy ugyanazt 
a dolgot te is meg én is másképpen látjuk?
TIMEUS	Te nem leszel a bírám. És abból a hirosimai kirándulásból nem 
lesz semmi. Nemcsak hogy ellenzem, de megtiltom. Most 
pedig, mehetsz.
 FLORETTA	Ahogy gondolod. Jó éjszakát. (Kimegy.)
ATYUS	Minden marhaságon fölizgatod magad. El‹ször is úgyse megy 
Japánba, mert szereti ezt a kertészt itt a kertben . . . ez az els‹. 
Másodszor: úgyse megy Japánba, mert lehet, hogy egészen 
máshová megyünk. Mindnyájan. Nekem ugyanis van egy 
elgondolásom, fiam. Hallgass rám . . .
SµRA	 (szinte berobban a szobába) Ez tűrhetetlen, végképp 
tűrhetetlen! (A férjéhez.) Igenis, vedd tudomásul, ezellen 
tiltakozom! A te inasod, a Simon!
TIMEUS	Mi történt?
SµRA	A világ vége! Ez az anarchia, az özönvíz, az apokalipszis!
TIMEUS	Nagyon kérlek, mondd meg végre, hogy mi történt! Én ugyanis 
indulatszavakból nem tudok következtetni.
ATYUS	Nem is szólva arról, hogy minduntalan utána kell nézni a 
lexikonban.
SµRA	Maga hallgasson! Vén szamár! (Kifújja magát.) Ne haragudjon, 
Atyus, ideges vagyok. Képzeld, tegnap becsomagoltam néhány 
holmit magamnak . . . ugyanis . . . egy kis autókirándulást 
terveztünk Róberttel . . . csak egy kicsit . . . körül a félszigeten . 
. . Most este nézem a koffereimet . . . üresek . . . csöngetek 
Babáért . . . Baba nem tud semmir‹l . . . Csöngetek Simonért . . 
. Igenis, ‹ csomagolta ki a koffereket . . . minden holmimat 
visszatette a helyére . . . azzal . . . és ez a teteje az egésznek . . . 
(Kitörve.) Nem, ha nem rakod ki azonnal, én megyek! igenis, én 
megyek!
ATYUS	Hiszen úgyis menni akarsz, lányom!
SµRA	Azt mondja, azzal a mozdulatlan pofájával . . .
ATYUS	A pofájával mondta?
SµRA	. . . hogy azért rakott mindent vissza a helyére, mert én úgyse 
utazom el!
ATYUS	Hátha ‹ jobban tudja?
(Az inas lép be. Tálcán táviratot nyújt át Timeusnak.)
TIMEUS	(reszket‹ kézzel kibontja, s lassan olvassa) "Bocsánat a búcsú 
nélküli távozásért. Váratlan haláleset. Róbert."
ATYUS	A szerelem. Az hunyt el.
TIMEUS	(megkönnyebbülten) Simon, maga csúnyán megbántotta a 
nagyságos asszonyt.
ATYUS	(derűsen) Dehogy! Š már elolvasta a táviratot.
TIMEUS	Kérjen azonnal bocsánatot.
SIMON	Azt hiszem, a nagyságos asszony félreértett engem. Nagyon 
kérem elnézését és bocsánatát.
TIMEUS	Majd err‹l még külön beszélünk. (Simon kimegy.)
(Sára hangosan felzokog.)
ATYUS	Látod, milyen érzékeny az én kis menyem. Róbertnek halt meg 
valakije, és ‹ sír.
TIMEUS	Idegesek vagyunk. Mindnyájan. Atyus, te öreg ember vagy, 
bölcs, tapasztalt . . . Mit csináljunk? Mondd, mit csináljunk?
(Sára még mindig zokog.)
SIMON	(belép) Az imént telefonáltak Gordon úrék, hogy ma este nem 
jöhetnek. Ez már, ha szabad megjegyeznem, az ötödik 
lemondás.
TIMEUS	Az ötödik? (Felkiált.) Hát mi vagyok én, leprás?
SIMON	Bocsánatot kérek, uram, azt hiszem, én tudom a megoldást.




NEGYEDIK KÉP

Szín: Egy zseniális biológus hírében álló orvosprofesszor 
várószobája. Hipermodern, tágas helyiség, nagyrészt beépített 
bútorok. Este kilenc óra tájban. Kétoldalt ajtó, középütt 
függönnyel fedett, hatalmas, sok szárnyú ablak. Éles 
neonvilágítás. Az egyik sarokban nagyméretű, televízióhoz 
hasonló készülék. A bal oldali ajtón Simon éppen Timeus urat 
tessékeli be.
SIMON	Tekintettel régi, bizalmas szolgálataimra, a professzor úr 
nemsokára fogadja az igazgató urat.
TIMEUS	És a feleségem, a lányom, az apám? Nem is szólva a rendkívüli 
családtagokról . . .
SIMON	Šk csak várakozzanak a küls‹ fogadószobában. Lehet, hogy a 
professzor úr el‹ször önnel mint a családf‹vel óhajt beszélni.
TIMEUS	Nem is tudom, kedves Simon, hogy köszönjem meg 
hirtelenében magának . . . A munkájával mindig meg voltam 
elégedve, de érzelmekre nem számítottam. Higgye el, 
lámpalázam van. Nemcsak nekem, az egész családnak. Azt 
hiszem, szegény Atyusnak kiújult a hólyaghurutja az 
izgatottságtól, percenként jár vécére.
SIMON	Én mégis azt tanácsolnám az igazgató úrnak: nagy fegyelem. A 
professzor úr is ezt kéri önt‹l.
TIMEUS	Természetes. Nem szeretném a professzort még azzal is 
terhelni, hogy . . . Vajon sokat várat magára?
(A sarokban álló készülék képmezeje megvilágosodik, s benne 
egy csinos leányarc jelenik meg.)
LEµNY	(a képmez‹ben) A professzor úr kis türelmet kér: (A kép 
elsötétedik.)
TIMEUS	Micsoda technika! És én, szamár, ósdi mikrofonokkal 
manipuláltam!
SIMON	A professzor úr minden tekintetben a jöv‹ században él.
TIMEUS	Azon töröm a fejem, hogyan gy‹zzem meg a feleségemet, az 
apámat és f‹leg a kislányomat . . .
SIMON	S‹t, uram, Róbert urat és Jánost. Hiszen ön mondotta az el‹bb, 
‹k is a családhoz tartoznak . . .
TIMEUS	Róbert urat már meggy‹ztem. Š nagyon fogékony lélek. 
Mondhatom, elég sokba került. De mit tegyek, els‹ a családi 
harmónia.
(E pillanatban a küls‹ várószoba ajtaja automatikusan kitárul: 
Sára, Atyus, Floretta, János meg Róbert lép be, kicsit 
kótyagosan a csodálkozástól.)
SµRA	Olyan ez, mint az elvarázsolt kastélyban . . . Odakünn 
megszólal egy készülék, hogy fáradjunk beljebb, és az ajtó is 
kinyílik, önmagától.
ATYUS	Az ilyen felhajtás sokba szokott kerülni.
SIMON	Szíveskedjék kicsit kulturáltabban fogalmazni.
 FLORETTA	De mért kellett nekünk idejönnünk? Mért hívták Jánost?
TIMEUS	Mert hozzánk tartozik - te mondtad.
ATYUS	Nekem gyanús ez a nagy demokratizmus! Olyan titokzatos 
vagy, fiam, mint egy ponyvaregény az utolsó el‹tti oldalon.
SµRA	Követelem, mondd el végre, mir‹l van szó!
TIMEUS	Majd talán Simon, ha lenne szíves.
SµRA	Kicsoda nekünk ez a Simon?
SIMON	Ha meg tetszik engedni: a Gondviselés. Sziveskedjenek helyet 
foglalni, mindent elmagyarázok. (Leülnek, csak Simon marad 
állva.) Amint méltóztatnak tudni, néhány év óta beléptünk az 
atomkorszakba. Ez pedig azt jelenti, hogy a veszély általános 
lett. Nincs pénz, nincs kiváltság, ami segíthetne ezen. Embernek 
lenni - ez legalábbis életveszélyes.
SµRA	Nem hagyná el az aforizmáit?
ATYUS	Nekem az a kis sziget, amit kiválasztottam, egészen megfelel‹ 
lenne . . . (Megragadja Timeus karját.) Fogadj szót nekem, 
fiam, míg nem kés‹!
TIMEUS	Csend! Amit Simon ajánl, jobb, mint a sziget.
SµRA	Hová meneküljön az ember! Én mondtam magának, Róbert . . .
JµNOS	Csak azt nem értem, mi közöm nekem az egészhez.
SIMON	Hát igen, a legjobb megoldás: kibújni a b‹rünkb‹l.
TIMEUS	Mert ledobják azt a bombát, el‹bb-utóbb ledobják, akár az 
oroszok, akár az amerikaiak - nekünk, ezen a vén kontinensen, 
egészen mindegy. Ez nem világnézeti probléma.
ATYUS	Hát ami igaz, az igaz. Nem vágyom a kapitalizmus 
örökkévalósága jegyében hamuvá lenni.
JµNOS	Azt hiszem, nekem semmi dolgom itt.
TIMEUS	Floretta, kérd meg, hogy maradjon.
 FLORETTA	De én sem akarok maradni. Valami pánik, ‹rület, isten tudja, 
micsoda - én nem asszisztálok nektek!
(Kitárul a jobb oldali ajtó, belép a professzor. Jelentéktelen, 
öreged‹, vékony kis ember. Elegáns tropikálruhát visel, színes 
zsebkend‹t a szivarzsebében . . . Köhécselések közben beszél. 
Néha kissé eszel‹snek tűnik, gyakran érezni nála egy féle hamu 
alatt parázsló iróniát, amely meghatározza mondatainak 
h‹fokát.)
PROFESSZOR	Jó estét kívánok. Bocsánat, hogy megvárakoztattam önöket, de . 
. . (közben kezet nyújt mindenkinek) kénytelen voltam vele, 
ugyanis meg kellett hallgatnom a beszélgetésüket egymás 
között. Ez a következ‹ eljárásom el‹játéka. Erre támaszkodom 
majd a továbbiakban. Nem holmi indiszkréció, csupán a lelki 
pulzus kitapintása.
SµRA	Kérem, én még mindig nem tudom, mir‹l van szó! Egész nap 
nyaggattam az uramat, de ‹ nem árult el semmit.
PROFESSZOR	Erre nem is volt felhatalmazása. A kísérlet sikere megköveteli a 
teljes hallgatást. Vagyis, ha szabad így mondanom: az én 
személyes biztonságom. Nem szeretném ugyanis, ha kuruzslás 
címén, hogy úgy mondjam, állami státusba kerülnék.
ATYUS	Hihi!
SµRA	Miért? Hát mit akar ön?
PROFESSZOR	Önök akarnak t‹lem valamit. Önöket mindnyájukat a pánik 
hozta ide. Önök rettegésben élnek, nemde?
TIMEUS	Én a magam részér‹l, igen.
ATYUS	(öregesen) Én, professzor úr, sokat köhögök, étvágyam sincs.
SµRA	Róbert pedig . . . ezt ugye, most véglegesen tisztáztuk . . . a 
családhoz tartozik.
PROFESSZOR	(Florettához) És maguk, kicsike?
 FLORETTA	Mi kérem . . . szeretjük egymást!
SµRA	Szeretik egymást. Megmondta. Na és?
ATYUS	(vihorászva) Ami azt illeti, olyan mindegy, hogy melyik hamu 
keveredik a másikkal.
JµNOS	Floretta, én elmegyek innen.
PROFESSZOR	Maradjon még, ne menjen.
TIMEUS	Azt hiszem, amire vállalkoztunk, azt majd számon tartja a 
tudomány is.
SµRA	Ne kínozzatok: mir‹l van szó?
ATYUS	A szülés nem okozott neki olyan kint, mint a kíváncsiság.
PROFESSZOR	Korunk emberének f‹ problémája a menekülés.
SµRA	(megsimogatja Róbert arcát) Ugye, megmondtam, Róbert . . .
ATYUS	Š az a picinyke sziget! . . .
TIMEUS	Ismeretlennek lenni, semlegesnek, nem félni semmi 
fenyegetést‹l!
JµNOS	Floretta, édes, menjünk innen. Az is menekülés.
PROFESSZOR	A vagyon, a földi hatalom semmi, a semmivel egyenl‹. Ez 
okozza az emberi lélek zuhanását. A biztonságérzet megszűnt.
TIMEUS	égy van! És ha ledobják holnap? Minden értesítés nélkül?
PROFESSZOR	Hosszú évek óta tűn‹döm valamin . . . A szabad helyváltoztatás 
megoldásán . . . Mert kérem: itt a helikopter. Beállítják a kertbe. 
De amíg az a leveg‹be emelkedik!
RŕBERT	Hát nincs a testünkhöz n‹ve . . .
PROFESSZOR	Ez az, fiatalember. Kimondta helyettem: nincs a testünkhöz 
n‹ve. A gondolatot, amely elhatalmasodott bennem, nem tudós 
sugallta, nem, egy költ‹, egy ókori komédiaíró . . . 
Arisztophanész . . . Az ‹ madáremberei . . . (Kicsit eszel‹sen.) 
"Cseppet se félj, van nálam egy gyökér, - Melyb‹l ha esztek, 
mindjárt szárnyatok n‹." Ez a két sor lett kísérleteim Ars 
Poeticája . . .
ATYUS	Ez nekem magas . . .
SµRA	Hogy az embernek szárnya n‹! Ugyan!
PROFESSZOR	Madárrá változik . . .
ATYUS	(dünnyögve) És mibe kerül ez a móka? Drágább, mint a sziget.
PROFESSZOR	Ez még némiképp felemás állapot lesz . . . Megmarad az emberi 
emlékezés, de működni kezdenek a madárélet 
törvényszerűségei . . .
RŕBERT	És hogyan, professzor úr?
PROFESSZOR	Egy szérumtól, mely meghódítja a mirigyeket.
RŕBERT	És azután?
PROFESSZOR	Oda röpül, ahová akar. Ahová madársorsa szólítja.
SµRA	Tengeren túlra?
PROFESSZOR	Oda is.
ATYUS	Egy kis szigetre az Indiai-óceánon?
PROFESSZOR	Oda is.
ATYUS	Akkor minek nekem a szárny?
SIMON	Mikor az emberb‹l madár lesz, elveszti, uram, eredend‹ 
bűntudatát. Megtisztul az elméje és a szíve.
ATYUS	Ide figyeljen, drága, jó Simon - mi most már ismerjük egymást, 
titkunk sincs egymás el‹tt -, legalább ne prédikáljon. Maga 
például - tegye a kezét a szívére - velünk jön abba a 
madárvilágba?
SIMON	Természetesen.
RŕBERT	Mért? Ha szabad kérdeznem: vannak szolgamadarak is?
PROFESSZOR	Arisztophanész szerint: igen. Például a Libuc azt mondja nála: 
". . . gazdám, mikor - Bankává változott, könyörge, hogy - 
Legyek madárrá s szolgáljam tovább is."
SIMON	Tessék! Itt a bizonyiték!
ATYUS	El‹ször is, ez nekem egyáltalán nem bizonyíték, mivel nem 
ismerem azt az urat, Arisztophanészt, másodszor . . .
TIMEUS	Hagyjuk ezt, papa.
PROFESSZOR	Nem is szólva arról, hogy az egész vállalkozás teljesen 
önkéntes.
SµRA	Ne szóljatok közbe mindig. Hallgassuk csak a professzor urat. 
Madárrá lenni - tetszik a dolog nekem!
TIMEUS	Persze, az is kérdés, milyen madárrá.
PROFESSZOR	Az természetes. Elméletem szerint a kísérlet akkor sikerül, ha a 
madár-élet megfelel az el‹z‹ ember-állatok néhány sorsdönt‹ 
alapvonásának. Tehát fontos, hogy a jellem, a temperamentum, 
a morál, s‹t a világnézet - igen, ez a csodálatos, mkérem, a 
világnézet - ne üssön el szárnyas korunkban kétlábonjáró földi 
mivoltunktól.
TIMEUS	Ez tehát még hosszú analízist követel, úgy gondolom.
PROFESSZOR	Az analízis a kezemben van máris. Én ugyanis, Simon barátunk 
szíves közreműködésével, hónapok óta figyelem önöket, észre 
se vették, de úgyszólván górcs‹ alatt éltek az utóbbi id‹ben.
SµRA	Te jó Isten!
ATYUS	A mikrofon mellé még ez hiányzott!
PROFESSZOR	Ögy hát tudományosan, genetikai szempontból is jól ismerem 
helyüket a madárvilágban.
SµRA	(komikus kacérsággal) Pinty‹ke?
PROFESSZOR	Nem, kérem.
SµRA	(egy oktávval feljebb) Csíz?
PROFESSZOR	Sajnos, az sem.
SµRA	Rigó?
PROFESSZOR	Még mindig más egekben tetszik keringeni.
ATYUS	Kakukk? Mert gyermeket nevelni sosem szeretett. Szegény kis 
Floratta-babát is kiadták dajkaságba egy szép 
cigányasszonynak.
SµRA	Atyus! Legyen szíves. Én igenis, azt sosem tagadtam, hogy a 
szépség meg‹rzése és a túlzott anyaság harcban áll egymással.
TIMEUS	De hiszen itt nem err‹l van szó; legalábbis, azt hiszem, a 
professzor urat nem érdekli ez a dolog.
PROFESSZOR	Lehet, hogy ez is érdekel.
ATYUS	Na, gondolom, ha a professzor úr Simonnal tanácskozott, akkor 
nálunknál jobban ismer bennünket.
SIMON	Hízelegni tetszik a képességeimnek.
ATYUS	Hagyjuk a szerénységet, Simon!
SµRA	Vagyis, professzor úr, mit gondol . . . melyik madárfajta lenne 
megfelel‹ számunkra? Igaz, hogy egyénenként különböz‹k 
vagyunk.
PROFESSZOR	Ez igaz, egyedenként sok a különböz‹ség egy családon belül is 
- de azért a családi közösség mégis kiformált bizonyos 
szemléleti azonosságot. Persze, Floretta kisasszony ebb‹l a 
szempontból kissé nehéz eset.
SµRA	Š jó lesz, engedelmes kislány.
 FLORETTA	Én nem akarok madár lenni!
SµRA	Te mindig szembeálltál szüleiddel!
 FLORETTA	Mért mondasz ilyet, anyám? Vannak dolgok, amiket nem 
értesz, és vannak dolgok, amiket én nem értek. Ennyi az egész.
TIMEUS	Mondom, ‹ a haladó elem a családban! Akkor mért fogadtad el 
ezt az életformát? Ezt a nevelést? Az élet minden 
gondtalanságát? Hogy diákkorod elején már megismerhetted a 
fél világot . . . Hogy egyszerre öt nyelven nem érthetsz egyet 
apáddal!
SµRA	Képzeld, édesem, madár leszel, a legszebb madár a világon! És 
repülsz, amerre kedved tartja.
PROFESSZOR	A szemcsillaga aranysárga lesz . . .
SµRA	Hallod, kicsikém?
PROFESSZOR	A szárnya érdekesen palaszürke . . .
SµRA	Érted, drágaságom?
PROFESSZOR	A lába kénk‹-színű . . .
SµRA	Istenem, de gyönyörű!
PROFESSZOR	Rengeteg az el‹jegyzésem. A legfinomabb családok 
ostromolnak. A fels‹ százak. Mindenki menekülni akar.
ATYUS	És mondja, professzor úr, meddig él egy ilyen madár?
PROFESSZOR	A maguknak megfelel‹ madár hosszú életű.
SIMON	Pedig nem is olyan, aki tiszteli a szüleit, hogy hosszú életű 
legyen a leveg‹ben.
TIMEUS	Most már én is kíváncsi vagyok, professzor úr - milyen az a 
nekünk megfelel‹ madár, ahogy ön mondja?
PROFESSZOR	Azt hiszem, el‹bb még tisztáznunk kell az alapkérdést. Ki óhajt 
szabadon, önként, saját elhatározásából madárrá változni? Én 
ugyanis demokrata vagyok és mellesleg a személyes szabadság 
legteljesebb híve. Igaz ugyan, hogy önök az els‹k lesznek 
ebben a kísérletben; de ez mégsem valami alanyi szerep, ez 
kitüntetés. ŕ, csak én lehetnék az els‹, bárcsak én!
ATYUS	(közbekotyog) És miért nem?
TIMEUS	Ostoba! Akkor ki küldi át a madárvilágba az embereket?
PROFESSZOR	A fogalmazásból kiirtanám az ostoba kifejezést, egyébként 
Timeus úr fején találta a szöget. Az utolsó tablettát majd én 
nyelem le.
SµRA	Tehát nem lesz szúrás, nem lesz injekció!
PROFESSZOR	Ma még, sajnos, injekció. De mire énrám kerül a sor: már 
tabletta.
TIMEUS	Valóban: nyilatkozzunk.
SµRA	Én, a magam részér‹l, megpróbálom. Csak vihessem Róbertet 
is.
TIMEUS	Megmondtam Róbertnek: a kért összeget a javára, illetve 
családjának számlájára írattam.
RŕBERT	Igen, mi megállapodtunk. Megkaptam a biztosítékot.
SµRA	Istenem, milyen szép lesz.
TIMEUS	Nálam a helyzet természetesen nem vitás, de lenne egy-két 
kikötésem . . .
SµRA	Persze, Babát, a komornámat, magammal viszem. Legfeljebb 
dupla fizetéssel. Mi már megbeszéltük.
TIMEUS	Simon is nyilatkozott. És Atyus?
ATYUS	Én kakas leszek!
PROFESSZOR	"No, azért lépdel hát oly begyesen, mint a nagy perzsa királyok, 
- S visel oly tarajos süveget most is, egyedül valamennyi madár 
közt. - S oly nagy vele, oly félelmes, er‹s akkor, hogy régi 
hatalma - Jeleül most is valahányszor az ‹ riadóját hallja, 
felugrál - Virradat el‹tt munkára kovács, fazekas, tímár, saru-
varga, - Fürd‹s, lisztmér‹, kofa, molnár, esztergály- és 
paizsáros . . ." Hát persze hogy ön, mint hímmadár, kakas lesz, a 
hölgyek pedig tojók!
SµRA	Juj!
TIMEUS	Ne szemérmeskedj, Sára, ez biológia. Tudomány. Nem 
pikantéria.
PROFESSZOR	Szóról szóra így van.
SµRA	Istenem, provinciális sosem voltam, prűd még annál is kevésbé.
ATYUS	(bólogat) Azt elhiszem, lányom. Isten azért nem büntet meg 
téged.
SµRA	Kakas!
ATYUS	Tojó!
PROFESSZOR	Méltóztassanak némi csöndet!
TIMEUS	Hallgassatok!
ATYUS	Š lesz a kakas.
PROFESSZOR	Visszatérve asszonyom óhajára: mindenki követheti, aki önként 
követi.
SµRA	Róbert, édes, maga önként!
RŕBERT	(kínban) Igen.
SµRA	Nem a bankszámla miatt . . .
RŕBERT	Isten ‹rizz!
PROFESSZOR	Egy percen belül kétszer is Isten . . . Bocsássanak meg, én 
materialista vagyok.
TIMEUS	Megmondtam Simonnak, az anyagi feltételekben egyetértek.
PROFESSZOR	Nem erre céloztam! Ön nemsokára madár lesz; kérem, 
összpontosítsa er‹feszítéseit egy intellektuálisabb létre!
TIMEUS	Összpontosítom. Tehát, kérem megmondani: milyen madár 
leszek. Kérdem ezt azzal a hendikeppel, hogy ornitológiai 
ismereteim elemiek.
PROFESSZOR	Mindent összegezve, a kedvez‹ feltételeket szem el‹tt tartva . . .
SµRA	Beszéljen, édes professzorom!
RŕBERT	Sára!
PROFESSZOR	Ragadozó!
TIMEUS	Uram, kezdem hinni, a hátam is beleborzong, hogy ön egy 
szocialista, s‹t egy kommunista demagóg! Igen, értem, én 
Timeus, illatszergyáros, megvádolva azzal, hogy 
együttműködtem némely náci rakétakísérlet finanszírozásában . 
. . én, a kizsákmányoló . . . értem, ne is folytassa! nem! elég 
err‹l, uram!
SµRA	Mit kiabálsz? Azt se tudod, mir‹l beszél a professzor úr. 
Folytassa, édes professzor úr! Engem egyre jobban érdekel. 
Ragadozó! Istenem, milyen romantikus! Csodálatos, acél meg 
bíborszínű tollazat; karmok a javából, vijjogó szenvedély - és 
magasság, repülés, távlatok! Folytassa csak, professzor úr. A 
kicsiny lélek tériszonyától ne zavartassa magát! (Róbert 
szórakozottan a zeneszekrény-televízióhoz lép: kapcsolgat rajta. 
A hangszóróból furcsa hangok törnek el‹. Róbert meghajlik, 
Sárához lép.)
RŕBERT	Mit szól ehhez a ritmikához? Szabad?
SµRA	Csodálatos. Szabad? Muszáj! Megengedi professzorom?
(Táncolni kezd a professzorral, aki ügyetlenül botladozik. 
Róbert sután, ég és föld között lebegve, tátogva nézi ‹ket. 
Közben a hangszóróból nem zene, hanem ez hallatszik: 
"Fehérvérűség!" "Fehérvérűség!" "Atomsugárzás!" 
"Atomsugárzás!" "Fehérvérűség!" "Fehérvérűség!" "Halál!" 
"Halál!")
TIMEUS	(a hangszóróhoz ugrik) Ti mire táncoltok?
SµRA	Nem hallod?
TIMEUS	Ti mire rángatóztok?
SµRA	Ez egy rock and roll! Te botfülű!
TIMEUS	(leállítja a zenét. Csönd.) Meg‹rültetek?
PROFESSZOR	(megtapintja Timeus pulzusát) Mária, kérem . . . (A televízióban 
megjelenik az el‹bbi n‹.)
NŠ	Tessék, professzor úr.
PROFESSZOR	Egy csillapítót. Injekcióban. - Timeus úr, tessék leülni kicsit. 
(Homlokára teszi a kezét.) Hall valamit?
TIMEUS	Tompa dörömbölést. Mintha százezer láb menetelne.
PROFESSZOR	Mindjárt kimenetelnek. (Belép az asszisztensn‹, megtöltött 
pravazzal.) Köszönöm. (µtveszi, segít levetni a férfi kabátját, és 
gyengéden feltűri az ingujját. Belészúrja a tűt.) Helyes. Ugye, 
nem fájt?
TIMEUS	De fájt. Viszont nincs menetelés. Igaza volt, kimeneteltek.
PROFESSZOR	Na látja, Timeus úr. Képzelje, képzelje, Timeus úr . . . ön 
nemcsak csillapítót kapott. Az emberiség történetében nagy 
pillanat: az ön vérében keringeni kezdett a szérum. Ezzel 
tulajdonképpen madárléte elkezd‹dött.
(Az asszisztensn‹ bekapcsolja a televizort, szivárványszínű 
hullámok keletkeznek, és lágy, bájos madárcsicsergés 
hallatszik.)
SµRA	Érzel már valamit?
TIMEUS	Az egész testem bizsereg, az egész testem bizsereg!
PROFESSZOR	Látja, Simon, a szérum. (Az asszisztensn‹höz.) Készítse el‹ a 
következ‹ket. (A n‹ kimegy, s egy tálcával tér vissza.)
TIMEUS	Forróság a gerincemen . . . (feláll, izeg-mozog) forróság a 
köldököm táján . . . forróság a begyemen . . .
SµRA	Istenem, milyen pompás! Már így mondja: "begyemen!"
ATYUS	És ha szabad kérdeznem, mennyi ideig tart ez az átalakulás? (A 
fiához.) Nem fáj?
PROFESSZOR	Timeus úrban most többféle tollazat keletkezik.
SµRA	Az én tollaim milyen színűek lesznek?
PROFESSZOR	Ennél a madárfajtánál a n‹stények díszesebbek, mint a hímek. 
(Sára elragadtatva tapsol.)
TIMEUS	(letérdepel a professzor elé) Csak egyre kérem, tudós uram, 
lángész uram, uram-teremt‹m! - csak egyetlenegy óhajom van, 
azt is inkább ajkam rebegi, mint durva emberi szó mondja: 
olyan madár legyek, uram, akit szeret az emberiség. Elég volt 
nekem, hogy mostani életemben kizsákmányolónak, 
profitvadásznak, lélektelen uzsorásnak neveztek a hátam 
mögött, de sokszor szemt‹l szembe is!
PROFESSZOR	Önb‹l-önökb‹l: ölyvek lesznek. Ezek ragadozó madarak ugyan, 
de hasznosak, s ezért nem irtják ‹ket.
SµRA	És mit esznek . . . ezek az ölyvek?
PROFESSZOR	Egeret, pockot, hörcsögöt, vakondokot, hernyót, gilisztát - ami 
jön, azt!
SµRA	Pfuj!
PROFESSZOR	Ölyvként nem lesz ez már pfuj, ez csemege lesz magának, 
asszonyom!
SIMON	Professzor úr megfeledkezett a sündisznóról, a patkányról és a 
fiatal denevérr‹l! Az ölyv azt is szereti.
SµRA	Menjen, maga utálatos! Pfuj és pfuj és még egyszer pfuj! Soha! 
Nem, nem, kezdem észre venni, az uramnak igaza van, ön 
bizonyos tendenciával büntetni akar minket!
PROFESSZOR	Ezt, kérem, visszautasítom. Az ön férje akarta, hogy ne legyen 
az emberiség ellensége, ha már eddig . . .
 FLORETTA	Igenis, ha már eddig annak tudta magát! Én is azt mondom, 
nagyon hasznos vezeklés lesz tízezer pockot, egeret, ürgét 
megenni! Mármint a papának!
TIMEUS	Ti összevissza beszéltek itt, és nekem valami tépi a vállamat!
PROFESSZOR	Legyen nyugodt, uram, csupán szárnyai lesznek. De kérem . . . 
én nem er‹ltetem . . . Önök csupa álszeméremb‹l tiltakoztak 
ragadozói mivoltuk ellen, holott a ragadozó madár a leveg‹ 
királya. Szélsebesen repül, vakmer‹ vadász, élelemben sosincs 
hiánya.
RŕBERT	Azt hiszem, a professzor úrnak van igaza. Ha már izé lesz az 
emberb‹l, madár, akkor legalább . . .
SµRA	(fölnéz rá) Gondolod, egyetlenem?
TIMEUS	Ezt az enyelgést, kérem, az én jelenlétemben, ez mégiscsak . . .
PROFESSZOR	Önnek, uram, már madár-gondjai vannak. Ön éppen születik.
JµNOS	(fölpattan) Ne haragudjanak, de én undorodom ett‹l. Én kérem, 
ember vagyok, az is maradok, még ha rám szakad a mennybolt, 
akkor is! Jössz, Floretta?
 FLORETTA	(Jánosba karol) Megyek!
SµRA	Hányadik emelet ez? (Az ablakhoz rohan.)
SIMON	A kilencedik.
SµRA	(belekapaszkodik a függönybe) Isten veletek! Ha Floretta 
elhagy, inkább meghalok!
 FLORETTA	(Sárához szalad) Anyuka!
SµRA	Kislányom, édes, ne hagyj itt! Gyere velünk!
JµNOS	Jössz, Floretta? (Csend.) Szervusz. Jó estét. (Kimegy.)
 FLORETTA	János! (A fiú után futna, de a professzor elébe áll. Az 
asszisztensn‹ újabb injekciós tűt nyújt át.)
PROFESSZOR	(parancsolóan) Tűrje fel a blúzát!
 FLORETTA	(engedelmeskedik, a professzor belevágja a tűt)
ATYUS	(idegesen) Ez. nem volt egészen önként . . .
PROFESSZOR	(nyugodtan) Megmondtam: demokrata vagyok. (Hosszú-hosszú 
csend.)
TIMEUS	Tehát? tehát?
ATYUS	Mit énekelsz, fiam?
TIMEUS	Én már fütyörészek, papa.
PROFESSZOR	(az asszisztensn‹höz) Kérek egy B 2-est. (Asszisztensn‹ átadja.) 
Hát jó, legyen, nem ölyv, héja lesz önökb‹l. Héja-család. A 
héját nem szeretik ugyan az emberek, de nagyon életrevaló, s a 
röpte gyors, mint a hang.
SµRA	És a héja, remélem, nem eszik . . .
PROFESSZOR	Galambot, csibét, tyúkot - asszonyom.
SµRA	Nagyszerű! Egészen az én ízlésem. Köszönöm, professzor úr! 
Ez azt jelenti, hogy madárformában sem kell lemondani az 
emberi civilizációról. (Finnyásan.) És nyersen?
PROFESSZOR	Hát igen, nyersen. Másképpen nem is ízlene asszonyomnak. 
Nyersen és egészen friss tálalásban. égy, hogy még érezni a 
zsákmány szívének utolsó, gyors rángásait.
SµRA	Kérem, ne részletezze.
PROFESSZOR	(Florettához) Érez már valamit, kedves?
 FLORETTA	Menjen, maga gyűlöletes! (Felzokog. Sára melléje kuporodik, 
simogatja.)
PROFESSZOR	(Timeushoz) Ön néhány perc múlva a Héjacsalád feje lesz. 
Kérem, fáradjon át a rendel‹mbe. (Timeus szó nélkül 
engedelmeskedik, az ajtó kitárul, az asszisztensn‹ utánamegy.)
TIMEUS	(a küszöbr‹l) Kérem, nem vadásszák nagyon azt a héját? (Az 
asszisztensn‹ megérinti a vállát, leejti a fejét és bemegy.)
 FLORETTA	(felugrik) Apám! Ne hagyjuk! (Utánaszalad.)
PROFESSZOR	Legyen nyugodt, asszonyom, pompásan érzi magát majd mint 
madár. Biztonságban él, az ösztöne, amely jobb minden 
radarberendezésnél, jelzésekkel óvja nyugalmát. (Leemel a 
tálcáról egy pravazt, s a tűt az asszony karjába szúrja. Sára 
felsikolt, majd elmosolyodik.) Ögy. Most pedig ön is fáradjon a 
férje és a lánya után.
(Sára elindul, s a küszöbr‹l szerelmes mosollyal visszanéz 
Róbertra.)
SµRA	(az ajtóból) Várlak! Siess! (Bemegy.)
PROFESSZOR	(készíti a tűt) Igen, most ön következik.
RŕBERT	Nem lehetne meglépni innen?
(A képerny‹ megvilágosodik, megjelenik Sára arca.)
SµRA	(a készülékb‹l) Róbert, ha becsapsz, ha aljas, hitvány módon 
nem jössz velem . . . bármi leszek is a jöv‹ben, héja, ölyv vagy 
csupán egy kis kanárimadár . . . megkereslek, és kivájom a 
szemed! Te strici!
RŕBERT	Szúrja belém! (Felszisszen, és ‹ is bemegy.)
ATYUS	(el‹lép, remeg a karja, amint a professzornak nyújtja) Tessék! 
A tudomány és a pánik áldozata vagyok. Hogy szerzek én 
magamnak n‹t abban az átkozott madár-életben? (A többi után 
kullog.)
SIMON	Ögy, professzor úr. Ezekt‹l megszabadítottuk az emberiséget.
PROFESSZOR	(tűn‹dve) De mi lesz a madarakkal?
(Hosszú csend, majd belép az asszisztensn‹.)
PROFESSZOR	Nos, hogy viselkednek?
NŠ	Szárnyuk n‹tt, uram, szemlátomást, és kirepültek az ablakon.
PROFESSZOR	Nagyszerű! (Az ablakhoz siet, egyetlen rántással elvonja a 
függönyt.) Igen, ott repülnek . . . ott szállnak a fellegek közt, 
látják, kérem szépen? Holdvilágos, ezüstkeretben, a volt 
Timeus-család!
(A szín egy pillanatra elsötétedik, aztán csak a televíziós gép 
körül látható egy fényes kör. A karosszékben a professzor ül, 
mellette áll Simon. A szoba többi részét sötétség fedi.)
PROFESSZOR	Na, Simon, most vizsgázik igazán ez a radarral kombinált 
masina. (Csavar a készüléken, a képmez‹n színes körök, 
hullámok keletkeznek.) Látja?
SIMON	Ezek vonalak.
PROFESSZOR	Várjon, megpróbálom jobban beállítani. És most?
SIMON	Ezek is vonalak, de élesebbek.
PROFESSZOR	Pedig most minden jól látható. Nézzen csak oda . . . Az a 
nyilazó, ezüstös suhanás . . . Šk azok! A Héja-család! 
Gyönyörűen repülnek! Ha meggondolom, romlandó emberi 
testb‹l ilyen tökéletes szerkezet! Látja, most Timeus a csapat 
élére szállt! Kezdenek működni a madár-törvényszerűségek . . . 
Nahát, amint végigcsúszik rajtuk a hold . . . szinte peng a 
szárnyukon. Most a vén Atyus mond valamit a fiának . . . 
Hallja? (Éles vijjogás a hangszóróból.) Azt mondja az öreg, 
hogy pihenjenek. (éjabb vijjogás.)
SIMON	Kérem, mint a madarak, vijjognak, kiabálnak.
PROFESSZOR	Hát persze, ez madárnyelv, ezt maga nem érti. Képzelje, ott van 
például Atyus, egy hetvenöt éves férfi, aki negyedórája madár, 
és úgy beszéli a nyelvet, mint egy született héja . . . Ez a szérum 
diadala! (A vijjogás és szélzúgáshoz hasonló hang betölti a 
színpadot.) Én mondom magának, Simon, ez gy‹zelem!



MµSODIK RÉSZ





ELSŠ KÉP

Ami most következik, az már madár-világ A színpad és a játék 
egyaránt a fantázia, az irónia s e mindkett‹t egyesít‹ költészet 
mozgatottja. A hangvétel groteszk is, tragikus is. A Timeus-
család ezentúl Héja-család. Stilizált szárny és hegyes végű 
papucs a küls‹ jele ennek. Šk azonban mégiscsak 
embermadarak, félúton a két létezés között, s ebben van 
különlegességük meg tökéletlenségük is. Szerepelnek itt a 
"valódi" madárvilág szülöttei is, ezeket "madárszerűbben" kell 
ábrázolni, megkülönböztetni.
Szín egy varjú fészek. Ez félkör alakban tárul elénk; a kör 
hiányzó része a néz‹teret zárná el. Er‹s ágakból, rongyokból, 
sz‹rb‹l, tollból rótták össze. Tágas és teherbíró. Az érzékeltetés 
szerint magas fa tetejére építették; körös-körül még magasabb 
nyár-jegenyék fényes lombozata látszik, s egy horpadáson át 
felködlik a távoli város, de ez inkább csak jelzésszerű.
Mikor a függöny felmegy, Timeus, Atyus és Róbert, husánggal a 
kézben, vad hadakozásban állnak két varjúval, vagyis egy varjú 
házaspárral, amelyet er‹s dulakodás közben kiszorítanak a 
fészekb‹l.
A két n‹, Sára és Floretta, hátrább húzódva figyeli a küzdelmet, 
amely már a vége felé közeledik.
TIMEUS	Nesztek, dögök, dögev‹k, kéklila rothadást emészt‹ bend‹k, 
büdösek!
VARJé	Gyilkos,
gyilkos,
lakásrabló,
szennyes,
hitvány
Ember-madár!
Most kimondtam!
VARJéNÉ	Ehhez képest . . .
nem fogható
semmi aljas:
Ember-madár!
RŕBERT	Ember-madár?
(Fejére vág.)
Nesze, öreg dög-metél‹,
meg ne sántulj,
jó mamuska,
kánya-mama,
csóka-spiné!
VARJé	Begye, zúza,
ha bevenne,
kiöklendne,
Ember-madár!
(ütés éri a fején, kifelé hátrál)
halál-madár!
TIMEUS	Ezt a piszok, impertinens kánya-bankát!
Hogy még ilyet! Ember-madár . . .
Milyen szennyes fajta g‹g ez!
ATYUS	Hiába, mi bevándorlók . . .
VARJéNÉ	(kívülr‹l bekárog)
Ha költenél,
ivadékod még tojásban
zabálja meg a zápulás!
SµRA	ŕcskaszájú! Miket mondott! Jaj minekünk!
(Timeus utána ugrik, ütés, jajgatás hallatszik kívülr‹l, majd 
lihegve visszatér, a fészek közepére megy, megtörli homlokát, 
nyújtózik egyet; er‹s, arany fényű nap önti el.)
TIMEUS	Végre. Itthon. Cs‹rös héja-ösztönöm
Te sugalltad: ne építkezz, lombot, pihét,
avar-gyűjtve ne törd magad,
kuporgatva, keresgélve,
büszke nyakad el ne fáraszd,
aranycs‹röd be ne szennyezd,
s ne töprenkedj lomb-statikán,
légi-pallón -
magad, héja, ne pazarold!
Vijjogás, ki torkom lakod, ajzod cs‹röm,
szakadjál ki hálaképpen!
Varjú-mester, k‹mivesnek, építésznek,
	[ácsmadárnak,
úgy látom, hogy nem utolsó!
Jó lesz ez a lakás, Sára?
SµRA	Istenem, a más ágyába befeküdjem?
ATYUS	Mily szokatlan lesz az néki, Atyaisten!
(Rémülten.)
Mi az, mért beszélek ilyen szaggatottan?
s a mondatom végin mi az, ami koppan?
Tán csak nem vers csiklandozza cs‹römet?
TIMEUS	Észrevettem,
Atyus, milyen
furcsa vagy,
fene tudja, spondeus vagy trocheus,
de valami gátol téged,
ó, Atyus!
SµRA	Te beszélsz?
Hisz versben szólalsz most te is!
Rím a vége, hogyha szólsz.
RŕBERT	Minek ez a duma, ez a szósz!
ATYUS	Ördöguccse! Š is rímel!
SµRA	Édesem!
TIMEUS	Nem értem én a poétikát!
utáltam már akkor, mint diák . . .
ATYUS	Hátha . . . Néktek nem tűnt fel, hogy ‹k,
‹k, a varjúk, ‹k is így beszéltek?
Hogy valami ritmus meg cezúra
hadirendbe osztotta szavuk?
SµRA	Köszönöm a varjú-verset,
Gonosz átkuk hogyha megfogan,
olyan mindegy, vers-e, próza . . .
Viú! - viú! - viú! - viú!
TIMEUS	Sára vijjog!
SµRA	Vijjogsz magad, botfülű!
TIMEUS	Vijjog, mégis vijjog!
SµRA	Fogd be végre kacor cs‹rödet!
TIMEUS	Tovább, tovább, halljunk vijjogást!
SµRA	Nesze, neked!
(Nekiesik, tépik-ütik egymást. Timeus fejbe veri, Sára leroskad.)
SµRA	Végre! Végre! Ez a szerelem!
Ez, mi lila húsig fölszakít!
Csüdöm fényes aranypénzeit
forró, véres mázzal keni be!
Légbe szórja pihés tollaim,
hogy keringjenek, mint kék vihar!
Karmos dühe édes vallomás!
nászi párom, a tiéd vagyok!
Viú! - viú! - viú! - viú!
Timeus még sosem volt ilyen.
RŕBERT	(irigyen) Csuda nagy az elragadtatás.
TIMEUS	Boldog vagyok . . , mint b‹r-fújtató
liheg, csapkod könnyebbült szívem.
Nincs fölötte többé rettegés,
s a félelem fülkagylómban nem dobol.
Torkomban a légi-út szabad!
S minden titkolt - most természetes,
minden, amit vizes, vak, sötét
odújába vont szégyenkezés,
álszemérem, ostoba képmutatás.
(Sárához.)
Ugye, boldog, boldog vagy te is?
Tollad édes viaszillata
nászi csattogással vesz körül!
SµRA	Zuzám, begyem, mint a lapos erszény.
Éhes vagyok. Hol van Simon? Enném.
ATYUS	ŕ, a piszok, cserbenhagyott!
Legalább
kaphatnék kis kétszersültet és teát . . .
SµRA	Kétszersültet, teát? Pfuj, Atyus!
Ilyen nyálkás ember-poshadékot?
(Szerelmesen Timeushoz.)
Tojást innék, héjból, melegen,
mikor benne csibe-szív dobog . . .
teát, kétszersültet? Mellhúsát!
égy, kitépve, ahogyan fehér
rostjait a vér
finom rózsaszínre festi át!
RŕBERT	Bravó, Sára, izgató a hölgy,
mikor lakomákról álmodik!
Akkor nem is hölgy, már szinte n‹stény,
arca ragyog, mint a delel‹ fény.
ATYUS	Ez a fiú egész tehetséges.
TIMEUS	(az eddig hallgató Florettához közeledik)
És Floretta?
Neked nincs szavad?
Benned elapadt
minden érzés, hogy atyád vagyok?
 FLORETTA	Nem emlékszem, hogy te atyám lennél.
Fészekalja, feledve szül‹jét,
a tojónak költ‹ tűz-hasát,
pézsmaszagú b‹rét,
szárnyra kél, hogy párját megkeresse.
Ez a törvény, Timeus!
TIMEUS	Törvény?
Milyen törvény?
 FLORETTA	Amelynek engedelmeskednek szárnyaid!
Amelynek alávetetted magad!
SµRA	Törvény az, hogy minket megtagadj?
 FLORETTA	Törvény.
RŕBERT	Törvény? Furcsa törvény!
Hiszen szakasztott anyja.
Aranypikkelyes csüd,
kék-tollpihés cubák
s mellének kancsó-íve.
 FLORETTA	Kérem magát, hogy sorra ne kövesse,
mivel, kihez, hogyan hasonlítok!
TIMEUS	És annál is kevésbé, mivel sok
szavad már nem is lehet ezután.
RŕBERT	Hogyan-hogy? te? égy tudom, én sosem . . .
TIMEUS	Te, igen, te, köpet, mocsok, szemét!
Nem maga, ön, kegyed: te, így, csak így!
Te kopasz, vedlett, guanó-faló!
Héja vagyok,
párom csatán szereztem,
s úgy ‹rzöm is,
hím vagyok és vadász,
jövend‹ ezrek atyja, harcosa,
megdobbanó tojások ‹riz‹je!
Itt nincs kitartott
selyem hím-madár!
A váltót, csekket, mind megsütheted!
Szemem el‹tt - te záptojásból támadt -
hurkot vetettél asszonyom nyakába,
s még pénzt is elfogadtál?
Ember-madár!
Takarodj innét, rakj magadnak fészket,
önverítékkel csirizeld, tapasszad!
ATYUS	(vijjogva)
Hi-hi-hi-hi! Hi-hi-hi-hi!
SµRA	(átkarolja Timeust)
Viú! - viú! - viú! - viú!
RŕBERT	De Sára, édes, mindezt így hagyod?
ATYUS	Szegény fíú, még nem egész madár.
RŕBERT	ŕ, Sára, Sára, Sára - nem felelsz?
SµRA	Viú! - viú! - viú! - viú!
RŕBERT	Floretta, kérem, önben az igazság
oly talpraesett, tüzes, harcra kész!
 FLORETTA	Madár vagyok, magát nem ismerem!
RŕBERT	Kedves kisasszony, kérem . . .
ATYUS	Nahát, szegény,
az akcentusa is milyen hibás!
RŕBERT	(térdre omolva Timeus el‹tt)
Én drága Timeuskám,
értse meg,
hogy cs‹be húztak! Nem kívántam én! . . .
Az ember-forma nékem megfelelt -
uram!
Kezem nem torzította munka még,
lélek-halász,
horgász a szívek partján,
az voltam én,
s az maradok,
míg gyilkos impotencia
vagy más efféle átok, fóbia
kalappal ültet templom-k‹re, míg
egy kórház rothadt matracán a Sors
a legutolsó szóra megtanít!
S most fészket - én?
Veszéllyel szembenézni - én?
Erd‹ben, éjjel, önmagamban - én?
Asszonyról gondoskodni - én?
TIMEUS	égy látszik, a professzor széruma
nálad, te strigó, nem nagyon hatott!
RŕBERT	S most így, se ember, se madár,
így verg‹djek a végs‹ puskacs‹ig?
Sára, magáé ez a felel‹sség,
magának kéne tenni valamit!
Legalább legyen kegyes, ha szerelme
melegebb tájak felé szárnyra kelt!
SµRA	Belátni, azt hiszem, nem oly nehéz:
én héja-párként monogám vagyok.
A madár-élet törvényt ül szívemben,
szeretem marcangoló férjemet!
(Timeushoz.)
ŕ, fiam . . .
én, ki némberrállapotban
gyerekt‹l óvtam ágyékom, ölem,
ó, Timeus,
te drága apa-héja,
én fiókákra vágyom, bensejem
csönget, harangoz, riadóz:
porontyot!
Majd rendbehozzuk ezt a fészekaljat,
ha Floretta elárul hűtlenül!
Viú! - viú! - viú! - viú!
 FLORETTA	A lég oly langyos, könnyű, mint a pára -
ATYUS	Maradj, Floretta, testvérkéid lesznek.
(Tűn‹dve.)
De hol keressek én egy jó tojót?
 FLORETTA	Nem! sürget, hajt a szomjúság, az éhség.
RŕBERT	Vigyél magaddal, oly magam vagyok.
 FLORETTA	Te büdös-banka ivadéka, te,
te ringyó hím-madár,
én vigyelek?
megint csak azt cipeljem,
mit szív meg lélek elejteni vágyik?
Menj el kakukknak, ott szaporodásra
kevés a gond, nevelni pedig semmi,
a felel‹sség más fészkébe száll.
RŕBERT	Hát nincsen, nincsen szánalom szívedben?
 FLORETTA	Csak önmagamat szánom! Szállni innen,
elmenekülni e rablótanyáról . . .
ATYUS	A szérum itt se stimmel.
Mert héja-jellem
föl nem háborodhat
kis fészek-foglaláson.
 FLORETTA	Legyen ez mind, ez mind legyen tiétek!
RŕBERT	Vigyél magaddal!
 FLORETTA	Megyek. Jó napot.
SµRA	Faljanak fel a húsev‹-legyek,
kik hullott testen smaragd-fellegek,
eltévedt golyók, pontos fegyverek
csalitba, ágra elkísérjenek,
én megtagadom ‹t, volt lányomat,
madáranyának - van hozzá jogom!
Kitépem ‹t, mint véres húst, szívemb‹l,
s a dögmadárnak vetem oda ‹t.
Csont-szárny legyen fekete szemfed‹je,
hangyák gyűlése - fehér kebele.
Szemebogarát aszalja nap,
legyen mint a cseresznyemag!
S ha szerelemre vágyik,
ne jusson nászi ágyig!
(Nekirohan, beletépne Florettába, de a lány kimenekül a 
fészekb‹l, s csak kívülr‹l hallani énekét.)
 FLORETTA	Embernek lenni vágyom,
emberi szerelemre,
emberi gyötrelemre,
hajszol a szomjúságom,
mely vad s kiolthatatlan,
mely már tízezer éves . . .
jaj, merre lehetsz, édes?
Ültetsz-e fákat, János?
Cserfának illatától
megrészegedve, János,
leheveredve, János,
nézel az égre, János?
ŕ, én hogyan szeretlek,
nem ragadozó hévvel,
de oly ember-tüzekkel
melyek ha lobot vetnek,
a madár-mennyországot
fölfalják, megemésztik,
mert az a halhatatlan,
kit emberszomja éget,
hegedű-testben: lélek.
(A kép gyorsan elsötétedik.)




MµSODIK KÉP

Azonnal az el‹z‹ kép után. Az ismert üvegház egy részlete 
látszik: meleg, holdfényes este. János a földön ül, minden féle 
cserépbe dugványozott virág között, újságot böngész. Sóhajt, 
fölnéz az égre. A villa fel‹l dörömböl‹ tánczene.
JµNOS	Mióta ezek elmentek, elrepültek - bolondság -, meglógtak, itt, 
ebben a házban nem változott semmi . . . semmi, de semmi. 
Timeus helyett egy új Timeus, csakhogy én a régit már 
megszoktam. A szépasszony, Timeusné sem maradt utód 
nélkül, még Róbert úrnak is akadt lelki meg testi mása. 
Mindenki ott van a helyén.
 FLORETTA	(szárnyasan, egy bokorból el‹lép)
És Floretta?
Mondd: Floretta?
Néki is van már utóda?
JµNOS	Ejnye, be furcsa madár. Mit pityegsz, te lombok küldeménye. 
Nézd csak . . . ( fölemelkedik, hogy szemügyre vegye) fiatal 
héja! (Floretta visszaugrik a bokorba.) Megijedt a kis 
rablógyilkos. Biztos kiszemelt magának valami begyes 
galambot.
NÉNI	(János édesanyja; az üvegház mögül közeleg, kezében tányér) 
Fiacskám, édes, a levesed. Másodszor melegítem.
JµNOS	Leves? Nem kívánok levest.
NÉNI	Van finom pecsenyénk is. Fácán. Most nagyon vadásszák ‹ket, 
nemcsak az urak, a héják is.
JµNOS	Pecsenyénk? Biztos a szakácsné adta.
NÉNI	Az, a szakácsné, isten megáldja.
JµNOS	Édesanyám, mindig, világéletében, urak asztaláról szedegette a 
morzsát. Én már arra vágynám egyszer, hogy saját tűzhelyünk 
forralja, kormozza vagy kozmálja az ételt. Ezek az idegen 
szagok, ízek unalmasak nekem.
NÉNI	Ideges vagy, fiacskám, és összetéveszted magad a monacói 
herceggel. Rosszul alszol, fiacskám, és motyogsz is mellette.
JµNOS	Miket? Mit?
NÉNI	Inkább azt, hogy kit. (Leül melléje.) Én is voltam a magam 
korában szerelmes, igaz, hogy sajnos, a vágyam beteljesült. Az 
édesapád, isten nyugosztalja, goromba egy ember volt! De a te 
vágyakozásod, fiam, egy nátrongyári munkás fiáé, nem más, 
mint puszta lázálom. Mit akarnál te egy milliomos leányától, 
gyerekem! Azt mondja a nép: égett alattuk a föld, hát szárnyat 
növesztettek. Viszketett az orruk, hát lett bel‹le cs‹r! Nem 
hittek a szavuknak, hát elkezdtek vijjogatni! Hát van ezeknek 
földjük, ahol a láb otthon érzi magát? Elrepültek, vagy ahogy te 
mondod, olajra léptek, egyre megy az minekünk, fiam, mi 
ittmaradtunk, itt is maradunk, hozzátartozunk a világhoz. 
Nekünk dolgunk van itten. Neked a kert, nekem pedig te, 
fiacskám. Ki-ki a magáét. Majd meglátjuk, melyikünk lehet 
büszkébb a maga dolgára. Hanem a sárkányokat már 
gyerekkorodban föleregetted. Hadd ‹ket ott, ahová kívánkoztak, 
a fellegekben. Csak az a fontos, hogy ne tépd magad, 
drágaságom! Fogyaszd el, fiam, ezt a levest, ezt én magam 
f‹ztem, saját tűzhelyünkön én kozmáltam oda! Nem 
kéregettem; nem csipegettem, nem tartottam oda érte a lábast - 
ezt én találtam ki neked, csipetnyi zsírból, elég sok vízb‹l, 
csónak formájú, kemény kis köményb‹l - merítsd bele azt a 
kanalat, hadd zajogjon körülötte, aranykormos szemecskéivel. 
ez a leves, a g‹z, a jó meleg. Mert az úgy jó, még nyárid‹n is, 
úgy jó, hogy heve-g‹ze megizzassza az arcot, megmelegítse a 
testet - lábujjhegyig, édes, jó fiacskám!
JµNOS	Isten áldja a tisztes levest. (Kanalazni kezd.)
NÉNI	Látod, fiam, most megnyugodtam. (Megsimítja János vállát.) A 
köményleves megnyugtat, ha nyugtalan vagy. Megfésül, ha 
bozontos vagy. Elpihentet.
 FLORETTA	(kidugva egy pillanatra a fejét) Maga is madár? Mert maga is 
valahogy versben beszél!
NÉNI	Micsoda egy cserfes! (Floretta eltűnik.)
JµNOS	Mióta megtiltották a légpuskát, ezek a vadmadarak 
elszaporodtak. Teli velük a leveg‹. Annyian vannak, mint a 
fellegek.
NÉNI	Egész hadosztályok, mondaná apád, ha meg nem ette volna a 
háború.
JµNOS	Szóval, hogy ivott, mégsem az volt a legnagyobb vész.
NÉNI	Hát nem. Az volt, hogy goromba volt. De meg a háború. Az 
aztán igazánból. A fölvirágzott katonavonatok!
JµNOS	Vagyis, mindnyájunk feje fölött van még egy hátralékos villám.
NÉNI	Ne adj isten, de van! Jó a leves?
JµNOS	Köményes, barna, sűrű, jószagú. Olyan, amilyennek szeretted, 
édesanyám, kicsinykorom óta.
NÉNI	Csak én?
JµNOS	Csak te.
NÉNI	De hiszen több mint húsz éven át ezt eszed.
JµNOS	Több mint húsz éven át mindig a kedved teljesítem.
NÉNI	(összeomlik benne egy világ) Hogy te nem szereted a 
köménylevest? Irgalmazz Isten, jó éristen! Becsaptál? 
Orromnál fogva vezettél?
JµNOS	Igen.
NÉNI	Anyád se vagyok akkor?
JµNOS	Egyetlen jó anyám!
NÉNI	Hát akkor?
 FLORETTA	(el‹bújik)
Magát szereti, nénike, hevest, anyát szeret és nem 
köménylevest.
(Eltűnik.)
NÉNI	Valaki szólt? A homlokomon simogatást éreztem. A kezem 
fején gyönge szell‹t. Van a vénasszonyoknak ilyen 
képzel‹dése, ez tartja életben ‹ket! Ha már így mellbe vágja az 
embert, hogy egyetlen szem fia megtagadja a köménylevest. A 
házitűzhely els‹ parancsolatát.
JµNOS	De téged nem, édesanyám, az elébb valami madár is téged 
köszöntött. Nem értetted? Én jó, kicsi anyám, ha lehetséges, ha 
egyáltalán lehetséges, tégy különbséget magad között s a 
köményleves között. Elérhet‹?
NÉNI	(boldogan) Édes, kicsi fiam! (Megcsókolja.)
JµNOS	(átnyújtja a tányért) Kikanalaztam cseppig, utolsóig.
NÉNI	Az Isten megáldjon ezért, kisfiam! (µtveszi a tányért és kisiet.)
JµNOS	Ez is központ, az emberi érzelemvilágban, a köményleves. S 
még illata is van. (Lassan homályosodik minden.) égy látszik, a 
felh‹k udvarolnak a holdnak. (Valaki, n‹alak, egész lengén 
közeledik a villa fel‹l. Az új házikisasszony az, Poména. Telt, 
barna, érzékien csalogató jelenség. Haját magas, görög 
kontyba szerkeszti.)
POMÉNA	Kertész . . .
JµNOS	(föláll, megtörli száját) Tessék, kisasszony.
POMÉNA	A park miatt jöttem. (Hófehér görög szoknyácskát, pántos sarut 
visel.) Most lenne kicsi id‹m. Üljön csak le, kertész . . . (János 
leül, Poména melléje telepszik.) Poména vagyok.
 FLORETTA	(el‹dugja fejét a bokor mögül) Finom kis gyümölcs.
POMÉNA	Vijjogott valami! Mért nem vadásszák ezeket a madarakat? 
Csak kitömve szeretem ‹ket!
JµNOS	Letettük a csapdákat, kisasszony, azonkívül elegend‹ sörétet 
készítettünk el‹. De hát ezek, kérem szépen, a természet 
védelme alatt állnak, még a garázdálkodásukat is a természet 
fedezi. Šk otthonosabbak benne, mint mi, emberek.
POMÉNA	Mert maguk, kertészféle emberek is, az ‹ cinkosaik!
 FLORETTA	(ismét el‹bújik) Az ég madarai!
JµNOS	Az ég madarai, Poména kisasszony!
POMÉNA	Apukának az a véleménye, hogy a maga terve, mármint a 
parkírozásra gondolok . . . (Elakad a szava, belegabalyodik 
János szemébe.)
JµNOS	Hát a terv, az hosszú lélegzetet kíván. A természet csak annyira 
kezes bárányunk, amennyire mi a juhászai vagyunk. Ahhoz 
pedig sok szeretet kell meg türelem. Hosszú lélegzet, Poména 
kisasszony. Én már nekiláttam a munkának, még az el‹z‹ 
tulajdonos alatt, és mondhatom, a csemeték már 
megfogamzottak. Jöv‹re megkezd‹dik a lombosodás. Minden 
újabb évben újabb meg újabb ágak. S lassan az is, hogy az 
ágakon megtelepülnek az énekl‹madarak.
POMÉNA	De éppen a lombosodás, kedves kertész . . . (Megérinti János 
kezét.)
JµNOS	Akárhány tulajdonos következik még ezután, én figyelmeztetem 
‹ket, kár sietni. A tölgyfának ideje van. És vagy elhiszik, vagy 
mennek tovább, mint az el‹z‹ urak, Timeus úrék, akik pedig . . .
 FLORETTA	(el‹lép a sövényb‹l)
Itt vagyok,
itt vagyok . . .
POMÉNA	Milyen er‹szakos madár! Milyen követel‹dz‹! Közbekiált, 
megzavarja az ember beszédét. Mért tűrik ezt?
JµNOS	Én inkább valami kedves hangot véltem hallani.
POMÉNA	Képzetlen fül zenére! Csikaró, bántó, rossz volt az a hang! 
Ragadozó.
JµNOS	Az tetszik nékem, hogy ragadozó.
POMÉNA	(János kezét simogatva) Ilyen erotikus maga, kedves kertész?
JµNOS	Erotikus?
POMÉNA	Miért? Az jó!
JµNOS	Nem vagyok erotikus.
POMÉNA	Kár.
JµNOS	Ami pedig a parkírozási tervre vonatkozik, én írásban átadtam 
az édesapjának.
POMÉNA	Ki gy‹zi kivárni mindazt, amit maga leírt?
JµNOS	A természet.
POMÉNA	És mi?
JµNOS	Mi is a természet vagyunk.
POMÉNA	Maga biztos bibliás ember.
JµNOS	Nem én!
POMÉNA	Akkor biztos hisz a fátumban.
JµNOS	Abban hiszek.
POMÉNA	Akkor maga nem materialista.
JµNOS	De bizony az vagyok. Aki a természettel foglalkozik, más nem 
is lehet.
POMÉNA	Akkor maga zűrzavaros.
JµNOS	Csak annyira, amennyire minden bonyolult.
POMÉNA	Ki nem állom a filozófusokat.
JµNOS	(nyersen) Mit akar?
POMÉNA	Nagyon egyedül érzem magam. Egyedül, magányosan. Odafent 
társaság, köztük egy kijelölt v‹legény. Unalmas. Már enni sem 
tudok, annyira unatkozom. És már ásítani sem, annyira. Maga 
szép, nyugodt, izmos, magas.
JµNOS	Menjen a fenébe.
POMÉNA	Hogy . . . hogy mit mondott?
JµNOS	A pokolba, kisasszony! Nem érek rá. Ne leltározzon engem. 
Különben is, lejárt a munkaid‹m. Majd reggel nyolckor. Akkor 
még beszélgetünk is. De csakis a parkról.
POMÉNA	(zokogva) Nyomorult!
JµNOS	És csak hivatalosat.
POMÉNA	Szégyentelen!
JµNOS	Nyolctól négyig.
POMÉNA	Szemérmetlen senki!
JµNOS	Jó éjszakát.
POMÉNA	Kirúgatom! Ki lesz rúgva! (Elrohan.)
JµNOS	Istenem-atyám! Ez aztán megszabadult a gátlásaitól. 
Felszabadult ember.
 FLORETTA	(el‹lép)
Boldog vagyok, fiú, érted, boldogabb,
mint e kett‹s élet partján, bármikor,
repít könnyed, szárnyas, szelíd szédület,
repítenek galambvadász perceim!
ŕ, szerelmem, én szerelmem, édesem!
JµNOS	B‹beszédű kicsit a madár . . . (Közeleg.)
s a szívében mennyi bizalom!
milyen szelíd!
Hadd nézzelek . . . te a kicsi héja vagy?
Ragadozó, s galamblelket rejteget?
Né csak, sárga majolika karmait!
Sarlócs‹rű, kicsi gyilkos, mit kívánsz?
 FLORETTA	Madárnyelven beszélsz, János?
Ez a teljes szerelem!
JµNOS	Az ember agyát valami szédíti, azt se tudja, milyen szavak 
tolongnak a száján. De ez a madár, ha ragadozó is, ha puskacs‹ 
elé való is, szelíd, szelíd! Micsoda ellentmondás! Aranytallér 
szemében nem irgalmatlan gyűlölet izzik, de furcsa, furcsa 
gyengédség fénylik. Lehet, hogy náluk ez a szerelem hónapja. 
Te héja, te vadmadár, te szeretsz valakit?
 FLORETTA	János, téged!
JµNOS	Nem értem.
 FLORETTA	Téged, János!
JµNOS	Vijjog valamit, de nem értem.
 FLORETTA	Válts meg engem, János,
menekül‹ vagyok, válts meg!
JµNOS	Mit hadarsz, madár, hess!
 FLORETTA	Édes szerelmem,
kicsi szerelmem,
ág hegyén fészkem,
vízpartján kiköt‹m,
ragadj ki engem viharokból,
habokból, lombokból, táncoló halálból,
nagy magányosságból.
JµNOS	(Floretta felé sújt) Hess!
 FLORETTA	Nincs szemed, hogy láss?
JµNOS	Menj innen, héja, mert hozom a puskát!
 FLORETTA	Füled, az sincs?
JµNOS	Takarodj!
 FLORETTA	Egyetlen szerelmed -
engem is elzavarsz?
Süket?
Vak?
Béna?
Ilyen tehetetlen az én Jánosom?
Hát jó, megyek. Elrepülök, te vak!
Nem szólok hozzád többé, te süket!
(A bokor felé szökken.)
JµNOS	Floretta!
Ez ‹ volt!
(A sövényig fut.)
Bolond, bolond, bolond madaram!
Héjám, rigóm, cinkém, cankóm!
Floretta!
Kiváltalak!
(Floretta eltűnt. János kettéhajt két ágat, távolról valami 
surrogás. A fiú utánaszalad.)




HARMADIK KÉP

A varjúfészekben. Hajnali derengés. A nap els‹ kévéje 
végigcsúszik a lombokon. A fészek feldúlt, rendetlen. Sára 
kétségbeesve, kezét tördelve körbe-körbe futkos. Odaküntr‹l 
madárfütty záporoz.
SµRA	Megfúltak, meghaltak,
Nincsenek kicsinyeim!
Anya vagyok, gyermekek nélkül . . .
és ez a reggeli hívás körös-körül
ez a sok csengettyű a leveg‹ben,
ez a sok nász-el‹tti riogás,
anya-öröm, egyetlen röpke ébredésnek,
r‹ten repül‹ hüvelye léleknek!
hang-meteorok milliói zuhannak
süket szívem körül!
körültekernek, mint a növénnyé vált sóhajok,
s én felelni, felelni vágyakozom,
gyertek, itt vagyok, itt, madár-testvériség!
(A fészek peremére kapaszkodik.)
Halljátok, megfúlt, meghalt négy gyermekem!
Viú! - viú! - viú! - viú!
Feleljetek!
(Odakünn megnémul a madárfütty. Csend.)
Némaság. Senki sem válaszol.
Mint a lefagyott szirmok, olyan a cs‹rük,
	[a szívük.
Ez a csillogó, szitált némaság!
Hát esengek néktek,
könyörgök hozzátok,
lássátok meg a cs‹römet feszít‹ villámokat,
a szívemet éget‹ tüzet,
halljátok az anya tízezer éves vijjogását:
megfúltak a porontyok,
meszes héjban maradtak,
nem láthatták anyjuk tollait,
s a tollak fölött a reggeli napot . . .
Viú! - viú! - viú! - viú!
(A madárhangok nem szólalnak meg.)
Ilyenek vagytok mind,
kegyetlenek,
mióta fémesre feszített szárnyakon,
has-pihék közé búvó szivárványkarmokkal
eljöttünk közétek!
Ti gonoszok!
Hát ennyi részvét sincsen, ennyi se?
Páromnak hogy mondjam el szörnyű
	[gyászom?
TIMEUS	(mit sem sejtve, koszorú holt madarat dobva a fészek közepére, 
Sárához rohan, átöleli)
Sára! A kicsinyek?
Már mozgolódnak?
Kis cs‹rük kopogtat?
Láthatom ‹ket?
(Asszonya szemébe néz.)
Oly szép vagy, gyönyörű!
Kemence most a lég!
Tüzel a testem,
sziklák visszadobják
sugarát a napnak.
Be jó a vadászat!
Jó - mert sikeres.
Két tucatnyi gerle
vér-g‹ze köszönt!
SµRA	Viú! - viú! - viú! - viú!
TIMEUS	A mez‹ olyan most
mint terített asztal,
kis fácáncsibékt‹l
illatos a lég!
Gyöngéd pihe testre
mint szigony zuhantam
az isteni égb‹l,
s egy felh‹nyi toll
szétszállt, a határban
szörnyű, vad kiáltás:
a héja van itt!
a héja van itt!
Be szép ez a reggel,
bárzsingom feszül,
s csont‹rl‹ zúzámnak
van dolga elég!
SµRA	Van dolga elég! . . . jaj, párom, uram,
te otthont találtál . . . de én, a társad,
olyan idegen vagyok.
Ha szólok, vijjogok - a válaszuk: csend.
Elnémul az ének, ha dalba fogok.
Gyűlölködve szólnak:
ember-madár!
Mint ahogy héját említ a nép,
s kiáltja: rabló, gyilkos,
úgy kerepelnek itt ezek rólunk:
embermadár!
TIMEUS	Sára, te, látom, emberi szíved
s hisztériád
egyre zavar még -
sok még a gátlás
kis koponyádban,
furcsa, de több,
mint ami egykor
Timeusnéként
kínzott, gyötört.
Nagy akarattal,
feszült er‹vel,
én azt tanácslom,
küzdj, verekedj,
karmos szerelmem,
magadat t‹lük
megszabadítsd!
SµRA	(révületben)
Floretta elment . . .
TIMEUS	Lesz majd porontyunk!
SµRA	Floretta. nincsen . . .
TIMEUS	Lesz kicsinyünk!
SµRA	( felzokog)
Gyümölcs-leánykám,
kicsiny leánykám . . .
TIMEUS	Lesz fészekalja:
egyszerre négy!
SµRA	(nagy csönd után)
Nem lesz sosem.
TIMEUS	Hogy mit beszélsz?
SµRA	Nem lesz, Timeus!
TIMEUS	Nem vagyok Timeus! Héja vagyok! Hálisten!
SµRA	Az vagy, Timeus,
hiába minden,
az vagy, bármit teszel,
az vagy.
És nem lesznek fiókáink. Nem lesz
	[folytatásunk,
a dics‹ rablónemzedéknek magja vész!
Megmondták a varjúk,
megmondták:
ember-madár nem szaporodhat!
TIMEUS	Bolondság, karattyolás, zagyvagolás,
	[kerepelés!
SµRA	Fiókáink, miel‹tt eget, napot láttak volna
	[megfulladtak.
TIMEUS	Egy szavát se értem!
SµRA	Pedig emberül beszélek.
TIMEUS	Micsoda barbár hangok! Mint mikor bádog sikongat!
SµRA	Megmondtam. Ez is törvény. Nincs porontyunk, nem is lesz, 
nem is lehet.
TIMEUS	(nekirohan, fojtogatja)
te ringy-rongy, céda!
te n‹!
te asszony!
(Megölné talán, de ebben a pillanatban ziláltan, rémülten 
bebukik a fészekbe Atyus és Róbert.)
ATYUS	Végünk! Gyerekek, bizony isten, én mondom, ütött az utolsó 
óránk!
TIMEUS	(elengedi az asszonyt) Atyus! Róbert!
RŕBERT	Semmi fölösleges beszéd. Gyorsan szedni az egyetlen 
cókmókot, ingóságunk, vagyis a pucér testünket, és el innét! 
Gyerünk, gyerünk, de egy-kett‹!
TIMEUS	Nem értem ezt az emberi beszédet,
nincs benne ütem, dallam, muzsika!
ATYUS	Ez az ‹rült, parvenü madár!
RŕBERT	Nézz kifelé! Látod amott azt a fekete égboltot? Azok ott nem 
viharfelh‹k, azok ott madarak. Az ördög vigye el, teljesen 
körülvettek, bekerítettek! Addig gatyáztál, bolond, amíg elállták 
a menekülés útját!
ATYUS	(térdre omolva) Mért nem mentem én arra a kis szigetre? 
Ezeknek fogadtam szót, ezeket követtem, hogy aztán itt végül 
cs‹rök szedjenek szét, darabokra, cafatokra, hogy külön az 
orromat, a szememet, a fülemet szétcibáltassam, madár-
testvéreimnek odadobassam! Szegény, öreg Atyus! Ögy végezni 
egy érdemtelen életet!
(Félelmetes surrogás, vijjogás támad, a fészek elsötétedik, 
Timeusék valamennyien térdre omolnak, csak Sára marad állva. 
Három madár ugrik a fészekbe, Cs‹r, Karom, Csüd. Minden 
elsötétedik.)




NEGYEDIK KÉP

Az el‹z‹ kép közvetlen folytatása, azzal a különbséggel, hogy a 
fény csak a fészek egy szögletét világítja meg. A fénykévében ott 
áll a három madár, s el‹ttük a magyarázkodó Timeus. A család 
többi tagjainak alakja épp hogy átdereng a sötétségen. Nekik 
most nincsen beszédes szerepük.
CSŠR	Ne félj!
széttépni nem kíván a nagy közösség.
 KAROM	Nekünk az emberhús oly visszatetsz‹!
CSŠR	Meg héja-erkölcs is van a világon!
CSÜD	Igen, egy szent, csodás madáriasság,
mely nálatok, bitor nevén, humánum.
CSŠR	Hát épp ezért a ragadozók rendje
ti-dolgotokban úgy határozott, hogy . . .
TIMEUS	Bocsánat, madárságtok nagy kegyelme
tán engedi, hogy magam mentegessem . . .
CSŠR	Tessék!
TIMEUS	A fajta-g‹göt soha meg nem értem.
Hisz idejöttünk, vággyal a szívünkben:
madárnak lenni! s minden emberit
feledni, vágyva véletek vegyülni,
osztozni gondon, bajon, örömen, bár
nehéz a kezdet, kivált oly tudattal,
mely másik létünk emlékeit ‹rzi,
- de belevágtunk! hoztam feleségem,
apám, leányom és egy . . . (köhint)
	[jóbarátom . . .
S ily pályadíj most hű szívünk jutalma!
CSÜD	Hát szó, mi szó, van benne igazság is,
mert így tanít a szent madáriasság.
CSŠR	ŕ, Csüd, szegény! Ember-madár - hamisság!
ezt én azonnal itt bebizonyítom.
El‹ször: válaszolj - emberi léted
hogy odahagytad, vajon mért csináltad?
TIMEUS	Mert tapasztaltam, hogy a szárnyasoknak
erkölcse tisztább, szelleme csiszoltabb,
s hogy létük jobban kedvez tudománynak.
CSŠR	S így els‹nek, az új erkölcs jegyében, egy varjúpárnak fészkét 
elraboltad?
TIMEUS	Megvásároltam t‹lük . . .
CSŠR	Ütlegekkel!
Orv-támadóként csaptál mindenekre,
humanizáltad tiszta hírnevünket,
civilizáltad boldog életünk!
El‹tört aljas gyűjt‹szenvedélyed,
kamatra adtad hitvány kölcsönöd!
Ember-madár! itt nincs helyed, közöttünk!
 KAROM	Te nem madár-világba vágyakoztál,
te ragadozóbb létre vágyakoztál,
hogy elszabadult rabló-ösztönödnek
erkölcsi t‹két majd mi biztosítsunk!
TIMEUS	De ember-létem veszély fenyegette!
emberi fajtám fut a pusztulásba,
mit alapított, mindet romba dönti.
CSŠR	Ki ember, az megáll, marad a vészben,
küzd, kiabál, cs‹rével harcra kél,
megvédi honát, fiát, otthonát,
gyűjt eleséget, tapaszt és er‹dít,
mert így cselekszik madár, idefenn!
Nem ember-voltod, ami kiabál,
de embertelen rémület szorongat,
de embertelen léted menekül!
 KAROM	Te drága, áldott, cs‹rös hadsereg,
magad mehetnél száműzésbe, messze,
ha ‹k hígítnák szárnyas soraid!
CSŠR	Lehetne lomb-világunk menedék
természet-anyánk minden hű fiának;
lehetne árvaságnak anyaöl,
de gyilkosoknak nem lesz bújtatója.
Mi madarak nem leszünk cinkosok!
Magam illetném magunk megvetéssel,
s a szégyen égne aranyló szemünkben,
ha despotának, csalónak, pribéknek,
ki jogos harag el‹l menekülve,
a nép-haragtól retteg‹ szívével
vár madár-oltalomra,
s mi adnánk azt neki.
Ezért madár-hon úgy határozott:
Ember-madár meg hozzátartozói
a régi létbe visszatérjenek,
s tartoznak útra kelni . . .
TIMEUS	Most?
CSŠR	Azonnal!
TIMEUS	Csak így? Ily szimpla-mód? Hát nem megyek!
Nem én, s nincs oly er‹szak,
mely engem arra kényszerítene
hogy új hazám, mit választottam önként,
önkényt követve, futva odahagyjam!
ŕ, gyáva lennék, hitvány és esend‹,
ha kedves madár-voltom megtagadnám,
csupán azért, mert
rágalom s gyalázat
én lomb-hazámból, fészek-otthonomból
alantas létbe utasítna vissza!
Hát nem megyek!
(Mer‹en szembenéz a madarakkal.)
CSŠR	Ez oly beszéd, olyféle magatartás,
mi legkevésbé illik most tehozzád.
Krakéler - úgy gondolom,
nálatok így nevezik az effajta urat.
Tízezer cs‹r, tízezer zuhanó,
dühödt hálál, csonttör‹ torpedó,
tízezer vijjogással nyilazó,
villámos, pontos, szörnyű vad rakéta
atomra szedné minden porcikád,
ha szavad locska hullámtaraján
valami testet öltene a szándék,
de lásd be, nem gondoltad komolyan,
csak emberformán, a történelemnek
bizonyítod a kétes alibit.
TIMEUS	S ha sejtre bontod szívós testemet,
atomra zúzod mellem, homlokom,
s ha mint a szélben arany porszemecskék,
úgy szétszórjátok én egész családom,
hát akkor sem hagyom,
mit madárként örökre megszerettem:
holtom után is madár maradok!
CSÜD	Bárhogy latolja bizalmatlanságom,
ez Ember-madár mégis megható.
Ragaszkodása szinte könnyre késztet,
ha sírni tudnék, elömölne könnyem.
TIMEUS	ŕ, fennkölt, tiszta, szép madáriasság!
Mit humanizmus! ŕ, madáriasság,
az fennebb szárnyaló!
Igen, komoly szívemmel megfogadtam,
kitépett szárnnyal is, madár leszek.
Madár! Madár! Madár!
S‹t, szent héja-madár,
madárfaj koronája,
lomb-lét aranyozottja!
S széttépne bár haragtok,
nincs égnek oly hatalma,
mi másra kényszeríthet!
(Fény önti el az egész fészket. Bejön Floretta.)
TIMEUS	Floretta!
 FLORETTA	Én, Igen!
 KAROM	Š a miénk!
CSŠR	Madár-hitű.
CSÜD	Madárias, egészen.
Kecses, madárias.
TIMEUS	Floretta, kérlek, légy szíves, segíts,
téged szeretnek, szavad megfogadják . . .
E madártársak arra kényszerítnek,
hogy térjek vissza gyűlölt volt hazámba.
De én madár vagyok,
s oly tiszta szívvel . . .
Floretta, kérlek, bizonyítsd be nékik . . .
 FLORETTA	Hírt hozok, nagyot!
CSÜD	Jaj, milyen édes, mily madárias!
 FLORETTA	Szelíd s kitartó nagy függeszkedéssel,
lég-tapogató, hosszú türelemmel
tet‹k fölött figyeltem, leselkedtem,
- betelni nem tudok a légi honnal,
hisz szívem zsákmány-éhe visszacsábít:
nyers, vörös húsra, vágyom én, egy szívre,
egy szívre én, lesve a szerelemre
ott fenn a légben, reggel, este, éjjel.
TIMEUS	(idegesen) Nem tudom, mire jó e nagy prológus.
 FLORETTA	(megdühödik. Prózában, szinte hadarva) Szóval a rádió 
bemondta, hogy a két nagyhatalom megegyezett, nem 
használnak többé atombombát, és nem is kísérleteznek vele.
TIMEUS	Hogy mit?
CSÜD	Madárvilágnak örömhír e hír!
De mondd, Floretta, biztos, hiteles?
 FLORETTA	A TASZSZ és a Reuter egyként kiadta. Ögy mondták a rádióban.
CSÜD	(a fészek pereméhez rohan. Kiáltva)
Halljátok, madár-világ?
CSÜD	Micsoda madárias megegyezés!
 KAROM	Hogy légi világunk nem mérgezi többé atom!
CSŠR	Halljátok?
HANGOK KÖVÜLRŠL	Hogy légi világunk nem mérgezi többé atom!
Élet! Élet! Élet!
CSŠR	Floretta, híred fölszabadít minket.
Sok testvérünk a Csendes óceánon,
s más övezetben nem kénytelen többé
kis otthonától végleg elszakadni.
Hát szívem így, ez enyheség körében,
Ember-madár, javadra többet enged,
s ha gondolod, hogy végleg megszeretted
e lomb hegyén hintáló életünket,
szell‹-folyamnak mindig-csobogását,
hát úgy gondolom, tisztes közösségünk
kérelmedet majd máshogyan ítéli.
TIMEUS	. . . szóval . . . mondod . . . megegyeztek . . .. ki hitte volna!
Akkor talán . . . bojkott sincsen . . .
a múlt is feledésbe porlad . . .
CSÜD	Ha megismétled kérésed, madár,
javadra ítél, biztos, közösségünk.
TIMEUS	Vagyis . . . tehát . . . hogy béke odalenn?
hogy véget ér a hidegháború?
Akkor tehát nem kísért Tatamisz!
De márka lesz bel‹le, hírneves.
Hát akkor . . .
hazám, gyáram, otthonom, derűs
emberi okossággal tervelt életem
neon-csillaga fölragyog megint.
Hát akkor . . .
minek ez a bujdosás?
Gyalázott idegenként élni itt?
Gyűlölt madárként?
µtok rabjaként?
CSŠR	Kérésed mostan, jó fülekre lelne!
TIMEUS	(el‹ször ‹szinte)
Köszönöm néktek, hű madár-világ,
köszönöm gyorsan támadt kegyetek:
én távozom, megyek.
Nem csábítanak lombok, koronák,
sem hinta-kedvű könnyű madár-ágyak:
elfáradt testem epedára vágy.
Nyers, véres hús - utálat!
sült kotlett-szeletek
és mag-keserű whisky,
a lelkemet fürösztik.
Ögy hát én hazatérek,
s majd közzéteszek cikket, s‹t még cikkeket,
ezt jöv‹m érdekében el nem hagyhatom:
mily boldogság, hogy nem fenyeget atom,
emberbaráti, s‹t, madárias leszek,
de innét, tüstént, iszkiri,
tovább!
(A család lelkesen köréje gyűlik, csak Floretta áll külön.)
TIMEUS	Timeus megtalálja végre otthonát.




ÖTÖDIK KÉP

A fészek-jelenetet követ‹ estén, a professzor várószobájában. 
Néhány kitárt ablakszárnyon át bevilágít az újhold. A televíziós 
készülék mellett Simon a beállító-tárcsákkal bajlódik, 
sikertelenül. A készülék csak zűrzavaros vonalakat és 
hangzavart közvetít. Az inas a fejéhez kap, majd leállítja a 
készüléket. Jó hosszú csend. A rendel‹ fel‹li ajtón belép a 
professzor. Az arca gyűrött, fáradt.
PROFESSZOR	No, Simon?
SIMON	Hajnal óta semmi. A készülék bedöglött, uram.
PROFESSZOR	És a legutolsó vétel?
SIMON	Azt már részletesen elmondtam. Körülfogják ‹ket a madarak. 
Azóta biztosan cafatokra tépték ‹ket.
PROFESSZOR	(bólogat) A tudomány áldozatai. Kerek esztendeig bírták.
SIMON	Hát igen - a madárvilág következetes. Ha meggondolom, 
professzor úr, hálát kell adnom rugalmas jellememnek. Ha én, 
ahogy a szolgálat meg az adott szó el‹írja, követem ‹ket oda 
mint madár, most egy véres mócsing vagyok valamelyik varjú 
cs‹rében. És még az is el‹fordulhat, hogy a madár 
visszaöklend, mert nem vagyok elég ízes falat. Nem kérek 
bel‹le.
PROFESSZOR	Abbahagyhatná, Simon, ízetlen tréfálkozását. Lehetne annyi 
emberi együttérzés magában Timeusék iránt.
SIMON	Bocsánat, nem én küldtem ‹ket a fészkes másvilágba.
PROFESSZOR	Nahiszen, azzal tisztában vagyok, hogy maga csak közönséges 
kerít‹.
SIMON	Nagyon kérem professzor urat, a világért se essen abba a 
hibába, hogy most, mikor szerencsecsillaga némileg 
haloványodik, összevesszen azzal a munkatársával, aki 
tulajdonképpen a tudománynak szállítja a muníciót. A 
laboratóriumi nyersanyagot.
PROFESSZOR	Muníciót! Nyersanyagot! Négy család mondott le az utolsó 
pillanatban.
SIMON	De tizenkett‹ még mindig repülésre kész!
PROFESSZOR	Ez igaz.
SIMON	Arra gondoltam, professzor úr, ha ezt a szérumot nyíltan és 
legálisan propagálni lehetne, akkor futószalagon 
átszállíthatnánk a társadalom legkártékonyabb elemeit a 
dögev‹k közé, és így végül világszerte el‹segíthetnénk egy 
erkölcsösebb rendszer megszületését.
PROFESSZOR	Maga, kérem, egyel‹re az utópisták közé tartozik. Hiszen látja, 
hogy a pionírokat, Timeusékat is kivetik a madarak.
SIMON	Egészen addig, amíg az Ember-madarak többségbe nem jutnak. 
Akkor aztán, az atomkor technikáját alkalmazva . . . professzor 
úr! micsoda lehet‹ség! Meglehet, hogy abban az esetben 
magamtól is megszabadítom az emberiséget, és elmegyek a 
madarak közé. De most még sok a rizikó, ha meggondolom . . . 
szegény Timeusék. Különösen az asszonyt sajnálom, úgy 
szeretett élni . . . a legutóbbi esztend‹kben, ahogy n‹tt a válság, 
tucatnyi fiatalembert fogyasztott el . . . szegényke, a nagy 
menekülésben!
(Kívülr‹l váratlan zaj, kiáltozás. A televíziós erny‹n megjelenik 
az asszisztensn‹ arca.)
ASSZISZTENSNŠ	Cs‹rrel zörgetnek valami madarak!
PROFESSZOR	Tegyen az ajtóra keresztláncot. Nem fogadok senkit. 
(Asszisztensn‹ arca eltűnik.)
SIMON	Ez a furcsa, kibillent id‹járás teszi, uram. A viharok befelé 
sodorják a vándormadarakat. Kimossák odvaikból a rókákat, 
partra vetik a halakat. A múlt éjjel, nem tudom, hallotta-e, 
uram, jég kopogott a tet‹n. Dörömbölt, mint sok ezer szöges 
végű bot, mintha cs‹szök masíroztaik volna végig a bádogon, 
uram.
PROFESSZOR	(ásít) Züllik maga, Simon. éjabban hasonlatokban 
gondolkodik. Ez valami bels‹ megrendülés jele. Na jól van, 
tegyük el magunkat holnapra, sok a dolgunk. Ugyanis az új 
héja-honpolgárok . . . Szérum, minden egyéb el‹készítve. 
Timeusékat mindenesetre nem írom a kísérleti napló veszteség-
rovatába. Šk, végeredményben, jól reagáltak. Kivéve Florettát.
SIMON	Bocsánatot kérek, hogy ellentmondok, de nem jól reagáltak.
PROFESSZOR	(aki már elindult rendel‹je felé, megáll) Hogy érti ezt?
SIMON	Csak a tapasztalati pontosság miatt mondom . . .
PROFESSZOR	Szemtelenség . . .
SIMON	Ha csakugyan az, akkor is: tudományos szemtelenség.
PROFESSZOR	Mire akar kilyukadni?
SIMON	Hogy a szérum, bár kétségtelen, madarakká tette ‹ket, de mégis 
hibrideket eredményezett. A gondolkozásuk, a mentalitásuk 
alacsonyrendű maradt: - emberi. S‹t, ha nem tekinti 
vulgarizálásnak - kapitalista. Ez pedig a ragadozók világában 
eléggé föltűn‹. Ezért történhetett, uram, hogy nem fogadták be 
‹ket, hogy szétszabdalták ‹ket a legmodernebb áramvonalas 
cs‹rök segítségével.
PROFESSZOR	Maga beszél, és mond valamit, Simon. (Elindul, megáll.) Ezen 
még gondolkoznom kell. Bemegyek, megcsinálom a 
jegyzeteimet. (El. Simon belefekszik egy fotelba, arcát a karfára 
hajtja, aludni próbál. A szín elsötétedik.)




HATODIK KÉP

Helyszín ugyanaz, de most már virrad. Az els‹ sugarak 
rézsútosan érik a szobát. Simon, az el‹bbi pózban, horkolva 
alszik. A nyitott ablakszárny párkányán szárnycsattogva 
megjelenik Timeus, beugrik a szobába, ugyanúgy követi ‹t Sára, 
Atyus, végül Róbert. Az ablak mellett megállnak, összehajolnak. 
Ebben a polgári környezetben kirívóan madárszerűek. Rövid 
tanakodás után Timeus és Róbert Simonhoz szökell, lefogják, 
Timeus az inas szájára szorítja tenyerét. Simon küzdene, de 
aztán elernyed. Atyus fityiszt mutatva lábujjhegyen ugrál el‹tte.
TIMEUS	Ögy.
(Leveszi tenyerét az inas szájáról.)
Tudod-e, ki vagyok?
SIMON	Nem én.
TIMEUS	(Tenyérrel Simon homlokára üt. Nagyon csattan) Még most se?
SIMON	Azt hiszem, igen.
TIMEUS	Nos?
SIMON	A volt munkáltatóm.
TIMEUS	Helyes. A tudatig leért az ón, Igen, én vagyok, Timeus.
Most pedig néma légy,
mert kivájom a szemed.
(Atyus ijeszt‹en vijjog.)
Gazember! - gazdád, merre, a professzor?
SIMON	Alszik, pihen, töpreng, talán tűn‹dik.
TIMEUS	Hát visszajöttünk, végleg.
De otthonunkban doronggal fogadtak,
hogy: hess madár!
házamat bitorolja konkurrensem.
(Atyusnak és Róbertnek.)
Ti közrefogva professzor-barátunk,
hozzátok ide, tüstént, elibém!
SIMON	Uram, ön príma héja lett, a szérum mégiscsak jól hatott, 
szavamra mondom. (Atyus és Róbert benyitnak a rendel‹be, és 
csakhamar magukkal hozzák a tiltakozó professzort.)
TIMEUS	Megismer, tudomány magistere?
PROFESSZOR	Bevettem altatóból dupla adagot,
s mellemen mégis lidérc térdepel!
TIMEUS	Megismer, ugye, egykori kliensét?
PROFESSZOR	(dadogva)
Nem voltam, vagyok, és nem is leszek . . .
SIMON	Én tanúsítom: nem ornitológus.
TIMEUS	(megrázza)
Nem emlékszik reám?
PROFESSZOR	Én madárságodat,
úgy tűnik, láttam egykor!
ATYUS	Min‹ derék szerénység!
‹ fuserált madárnak,
s most "úgy tűnik" neki . . .
TIMEUS	Én Timeus vagyok!
PROFESSZOR	Valami szinte rémlik . . .
TIMEUS	µtalkodott cinizmus!
Én Timeus vagyok!
PROFESSZOR	égy látom, ön - madár!
ATYUS	Madár az ángya térgye!
TIMEUS	S ezt nékem épp te mondod,
hogy madár és nem ember?
Kuruzsló, felel‹tlen,
aljas világcsaló!
RŕBERT	Hát úgy legyek én boldog,
ez egy nagy guanó!
SIMON	Kérem, itt nem szokás . . .
SµRA	Kuss! Szerz‹désszeg‹!
PROFESSZOR	De mért ily izgatottan?
Csak nyugodtan beszéljünk.
Hát mit óhajtanak?
TIMEUS	Csak saját ön-személyünk.
Magunkat. Magamat.
Mi most kezedbe tesszük
a tisztelt madárságot,
ezt visszaadjuk néked,
mert ebb‹l már elég!
SµRA	Nem héja-asszony - dáma, az vágyom lenni rég.
ATYUS	Csirkét - csak prézliben!
RŕBERT	Ezt mondom magam is.
TIMEUS	Nagy álmom - Tatamisz!
PROFESSZOR	Az óhaja tehát?
TIMEUS	Add vissza régi arcunk,
változtass vissza minket.
SµRA	Jaj, megfürödni gyorsan!
ATYUS	Csibét - csak prézliben!
SµRA	(Róberthez)
A széles hever‹n
csak véled, én szerelmem.
ATYUS	Sára már újra ember.
RŕBERT	Ezt mondom magam is.
TIMEUS	Szaglásom költeménye,
nagy álmom - Tatamisz!
Igen, professzorom,
most téged arra kérlek,
készítsed műszered,
és oltsd belénk azonnal
az ellenszérumot!
SµRA	Az ellenszérumot!
ATYUS	Ebédre hazaérünk!
RŕBERT	Az ellenszérumot!
SµRA	Nyakig levendulában!
Most mily büdös vagyok!
(Belép Floretta.)
TIMEUS	Floretta!
SµRA	Floretta!
RŕBERT	Floretta!
ATYUS	Ebédre ‹ is hazaérkezett!
TIMEUS	Bár mindig járod külön utaid,
repülsz magányos lég-ösvényeken,
most örülök, hogy itt találkozunk.
Szervusz. Foglalj helyet.
 FLORETTA	Jó reggelt kívánok. (Leül.)
TIMEUS	Szóval, az ellenszérum, doktorom. . . .
megvallom, fáraszt már a szárnyas élet,
s csömört okoznak, véres, nyers ebédek,
s ez örökösen ritmusos beszédek . . .
SµRA	Igen, igen, az ellenszérumot.
PROFESSZOR	(Kitépi magát Timeusék köréb‹l, s a szoba közepére szalad) 
Nos, hölgyeim és uraim, elmondom önöknek, nem versben - 
prózában, ezt talán majd így is megértik: ellenszérum - nincs!
TIMEUS	Vicces.
ATYUS	Hi-hi-hi!
SµRA	Viú! - viú!
RŕBERT	Az anyja mindenit, ez a végén még komolyan mondja!
PROFESSZOR	égy, ahogy mondom: ellenszérum nincs. (A televíziós készülék 
felé.) Örjon jegyz‹könyvet, kisasszony, már csak a precedens 
kedvéért.
 ASSZISZTENSNŠ	Örom.
PROFESSZOR	Timeusék, Floretta lányuk kivételével, önkéntes, vélt érdeküket 
szolgálva, elhagyták emberi mivoltukat, és vállalták a 
madárságot. (Timeushoz.) Igaz?
TIMEUS	(sápadtan) Tovább, tovább!
PROFESSZOR	Erre ‹ket saját bűntudatukon kívül senki nem kötelezte. 
(Timeushoz.) Ögy volt?
TIMEUS	Tovább, tovább!
PROFESSZOR	Alávetették magukat egy eljárásnak, mely ‹szerintük, 
megszabadítja ‹ket az ember-állapot felel‹sségét‹l. 
(Timeushoz.) Ez volt a cél?
TIMEUS	Tovább, tovább!
PROFESSZOR	Csakhogy minden élet felel‹sséggel jár.
TIMEUS	Hallgasson! Elég! Elég!
MINDNYµJAN	Elég! Elég! Elég!
PROFESSZOR	Az állatvilágból az ember emelkedett legmagasabbra. Ha jól 
megnézzük, láthatjuk, az ‹ homlokát mindig éri a nap. Aki 
önként lemond err‹l a rangról, aki lefelé megy, az állati lét 
homályos ‹serd‹i felé, többé vissza nem fordulhat, többé ember 
nem lehet. Ezért nincs - tisztelt Timeus-család - ellenszérum. A 
haladás mindig fölfelé vezet. (A készüléknek.) Ez nem elég 
egzakt, de azért csak jegyezze fel, kisasszony:
 ASSZISZTENSNŠ	Leírtam.
(János lép be, feldúltan.)
JµNOS	Végre megtaláltalak! Lombocskám, ágacskám, kertecském - 
Floretta.
 FLORETTA	Tudtam, hogy eljössz.
JµNOS	(el‹ször az egyik, majd a másik szárnyát tépi le a lánynak) 
Ezentúl nem vagy többé madár.
 FLORETTA	Leány vagyok újra!
PROFESSZOR	Az egyedüli, ami csodát tehet - a szerelem.
SµRA	És mi, professzor úr?
PROFESSZOR	Önök nem szeretnek senkit.
SµRA	Hát akkor . . . (Neki futna, de aztán irányt változtat, az 
ablakpárkányra ugrik, és nagy vijjogással eltűnik. A többi 
követi.)
PROFESSZOR	Simon, tegye be az ablakot.
 FLORETTA	Jó napot, professzor úr.
JµNOS	A viszont nem látásra.
PROFESSZOR	Ögy legyen!
(Florettáék kimennek, a készülék megszólal.)
 ASSZISZTENSNŠ	Az új madár-jelöltek, professzor úr.
PROFESSZOR	Bocsássa be ‹ket.
(Belép a következ‹ család; valójában Timeusék. Ezután is, 
mindig, mindig Timeusék jelentkeznek.)
TIMEUS	Mi lennénk azok, professzor úr. (Kezet fognak.) Örülök, hogy 
megismerhettem. A feleségem, édesapám . . . (köhint) a 
barátom.
SµRA	Leányunk csúful cserbenhagyott minket.
ATYUS	Hát kérem, a szerelem . . .
PROFESSZOR	Miel‹tt a tárgyra térnénk, szeretném, ha meghallgatnának egy 
kis szöveget. égynevezett elöljáró beszéd.
(A készülék kivilágosodik.)
 ASSZISZTENSNŠ	Az állatvilágból az ember emelkedett legmagasabbra. Ha jól 
megnézzük, láthatjuk, az ‹ homlokát mindig éri a nap. Aki 
önként lemond err‹l, aki lefelé megy, az állati lét homályos 
‹serdei felé, többé vissza nem fordulhat, többé ember nem 
lehet.
PROFESSZOR	(szigorúan) Megértették, kérem?
TIMEUS	Jó, jó, ez valami humanista duma.
PROFESSZOR	Tévedni tetszik. Ez az emberiség véleménye.




UTŕSZŕ

Kora fiatalságomban a költészet pányvája rántott az irodalomba, 
aztán felfedeztem a prózát mint vadászterületet. Azt hittem, 
ezzel megúszom. A birtokbavétel pubertásos ideje elmúlt, 
mikor kapaszkodó férfikoromban látszólag minden el‹zmény 
nélkül írtam egy drámát, hogy ezzel újabb megpróbáltatásokat 
szabadítsak magamra. Ez a darab, noha egyik színházunk 
műsortervébe került, soha nem jutott a közönség elé, s nyilván 
csak annyi szerepe volt, hogy baljós el‹jelként szolgáljon, 
figyelmeztetve a titkos aknazárra, amely terv és megvalósítás, 
mű és színre kerülés között húzódik.
De az els‹ dráma csak látszólag született el‹zmény nélkül. 
El‹ször is, szinte gyerekkorom óta a színházi karzat legfels‹bb 
rekeszének látogatója voltam, s mint ilyen, igenis álmodoztam 
arról, hogy valaha szerz‹ként lépek a csodálatos deszkákra, 
noha még nem gondoltam rá, hogy egyébként is író legyek. 
Színházi szerz‹nek lenni, az egyenértékű volt a 
gyermekábrándozásban a hadvezérséggel, a hajóskapitányi 
ranggal, a filmszínészi, feltalálói és egyéb rögeszmével. A 
másik el‹zmény, most már tudom, a költ‹i gyakorlat, maga a 
vers! Ahol sikerült valamit elérnem a drámai műfajban, ott 
legalábbis keresztszül‹ként a költ‹ ‹rködik a kisded bölcs‹je 
mellett. Ezzel, persze szubjektíven, saját gyakorlatomra utalva, 
a vers és a dráma rokonságát szeretném bizonyítani. S amikor a 
vers és a dráma meghitt közösségét említem, nem a versben írt 
drámákra gondolok els‹sorban, tehát nem a kézenfekv‹ 
példákra, de a rejtett és biológiai rokonságra, amely már a két 
műfaj sejtrendszerével kapcsolatos.
A versnek is, a drámának is - az epikával ellentétben - a 
villámlást kell kifejeznie, az elektromosságot, a vakító fényt, az 
id‹vel alig mérhet‹ sebességet. Ezért rendkívüli gondolati és 
nyelvi tömörségre van szüksége mindkett‹nek. A költ‹ is, a 
drámaíró is, ha igazi művész, a kiválasztás mesterének 
bizonyul. És annál inkább, minél hétköznapibb egekben fedezi 
fel a maga villámfényét, olyan horizonton, amit sokan 
jelentéktelennek éreznek, s nem veszik észre benne a 
nagyszerűt, az elbűvöl‹t, a tragikusat vagy éppen az 
oldalfájdítóan nevettet‹t. Sem az égbolt, sem a villám nem 
mindig jelentkezik saját képében, azt meg kell találni, s‹t, ki 
kell találni. A vers és a dráma ilyen közel van egymáshoz az én 
magánesztétikámban, mivel bennem amúgy is a vers az egész 
világmindenség mér‹eszköze, szükségesebb és els‹dlegesebb 
még a tudománynál is. De ez a rokonság, hadd ismételjem, 
szövettani. Mert lehet valaki nagyszerű költ‹, anélkül hogy 
drámaírásra adná a fejét, vagy anélkül hogy a drámai tömörítés 
és szerkesztés tudatosan izgatná, ám a drámaíró egész 
izomrendszere és légz‹szervezete a költ‹é, még akkor is, ha 
soha verset nem írt.
Mi az a másnemű, amit a drámában éreztem? Az a 
meghökkent‹, ijeszt‹ és egyben gyújtó érzés, hogy az ember 
ezredmagával egy id‹ben élheti át saját munkájának immár 
indulatokba, állásfoglalásba transzformált hatását, és hogy 
ebben az átlényegülésben, amelynek eszköze idegen emberek 
agya, szíve, idegrendszere, vérmérséklete, minden áttételesség 
nélkül közvetlenül építhet vagy rombolhat valamit az író. 
Magyarán: a drámaíró mindenkinél jobban érzi önmaga 
felel‹sségét, tanúja lehet az elszabadított szellem 
alakváltozásainak. Ebben az akusztikában a mondatok és szavak 
értékrendje megváltozik, s‹t, az egész mondanivaló 
átcsoportosulhat. A legizgalmasabb kaland az elsötétített 
néz‹téren ezzel a felismeréssel szembekerülni. E kényszerű 
el‹zmény után hadd mondjak valamit err‹l a könyvr‹l is, amely 
még magamnak is szokatlan, az újdonság fanyar izgalmát rejti, 
noha a benne kinyomtatott két komédia tudatosan társult 
egymáshoz, minden más színdarabot kirekeszt‹ szigorral, a 
gondolati és műfaji cél érdekében. Nem egyszerűen két 
színdarabot akartam megjelentetni, noha ez lehet írói, 
könyvkiadói, s‹t olvasói igény is. S nemcsak az volt a célom, 
hogy a színpad illékony anyagából maradandóbb 
halmazállapotba mentsem át ezt a két munkámat, de szükségét 
éreztem, hogy könyveim között, mint sorsom és utam jelz‹je, ez 
a két színdarab jelen legyen, mert mindkett‹ célom felé mutat, s 
abból az anyagból való, amib‹l verseimet, prózai írásaimat 
kifejtem és kidolgozom.
Ez eddig még - a színészekéhez hasonlóan - írói jutalomjáték is 
lehetne, ha nem igazolódik a két komédiában a szándék, amely 
egy-egy furcsa fénytörésben nemcsak aktuálisan mai, de 
szélesebb értelemben: korszerű problémákat akar kifejezni.
A Don Quijote utolsó kalandja nem a cervantesi mű 
dramatizálása, és nem is pusztán tolvajkulcs bonyolult zárak 
kipattintására. Filozófiai alapgondolatát Thomas Mann sugallta. 
Emigrációba indulván a nagy német, hosszú hajóútján Európa 
és Amerika között, újból kézbe veszi régi olvasmányát, a Don 
Quijotét, s egy útinaplót és tanulmányt egybefoglaló esszében 
hosszan elid‹zik a cervantesi sors tragikumánál. A Don Quijote 
írójának sorsa legalább olyan tragikomikus, mint h‹séé. A mű 
els‹ kötetének kedvez‹ fogadtatása után ugyanis fellépett egy 
csaló, aki megírta a folytatást, s legalább akkora sikert aratott, 
mint maga Cervantes. Az embertelen csíny mögött Lope de 
Vega Kegyetlenségét sejti az irodalomtörténet. Ennek kapcsán 
Thomas Mann eltűn‹dik az igazi és a talmi viszonyán, 
érvényesülésük esélyein egy adott kor viszonyai között. A Don 
Quijote utolsó kalandjában is ez a legfontosabb, az igazi és a 
hamis küzdelme. Ezt a filozófiai magot akartam kibontani 
annak bizonyítására, hogy milyen reménytelen olykor az 
igazinak a maga erkölcsi és szellemi els‹szülöttségét 
bebizonyítania, s‹t, hogy bizonyos emberellenes konstrukciók 
érvényesülése idején szinte lehetetlen is. Nem tévednek tehát 
azok, akik ennek a darabnak a szellemi élményanyagát, az újra-
átélést, az ötvenes évek elejének atmoszférájában keresik. A 
mondanivaló azonban szükségszerűen túlmutat ezen a 
korszakon, és nem egyszerűen a "személyi kultuszt" akarja 
kifejezni.
Nem titkoltam egy percig sem e tragikomédia korszerű 
tendenciáit, és bíztam abban, hogy végül is nem ellenzéki 
allegóriának, de a haladás irányába mutató munkának min‹sül. 
Ez a reményem igazolódott, s a Don Quijote utolsó kalandja 
végül is színre került, ha nem is abban a nagy színházban, ahol 
el‹adásra elfogadták, és kitüntet‹ elismerések mellett 
esztend‹kig fektették, de egy mozgékony kis színház 
jóvoltából, amely felismerte a kell‹ pillanatot, amikor az 
asztalfiók színpaddá tágulhat.
A másik darab, a Madarak, ugyancsak világirodalmi 
fogantatású. Egyetlen mondatban kifejezhet‹ igazsága: aki 
megszökik az emberi világból, aki megtagadja az emberséget, 
az soha többé nem nyerheti vissza. A mindennapi életben ugyan 
akadnak talán ellenpéldák, de a költ‹i komédia hadd vigye 
végig a maga következtetését a teljes igazságszolgáltatás 
szellemében.
Ezt a komédiát 1958-59-ben írtam, s végül 1962 nyarán, e 
könyv számára fejeztem be. Az arisztophanészi komédia, ez a 
dús gyökérzet, szüntelenül löki magából fölfelé a tápanyagot: a 
végletesség iróniáját, bátorságát, leleplez‹ szenvedélyét, s így 
inspirációt ad a mai írónak, hogy a költ‹i vakmer‹ség és játékos 
szeszély jóvoltából, s‹t mondhatnám, a féktelenség derűjével 
összeütköztesse, váltogassa, egymással helyettesítse a reálist 
meg az irreálist, a szűkre mért józanságot és a fantasztikumot, 
annak az érdekében, hogy egy gondolat ezúttal jókedvűen 
kitombolhassa magát. Én ugyanis ebben látom a komédia 
lényegét, akár ókori, akár mai. Ez az a kiindulási pont, ahonnan 
a napi aktualitást a végtelen égre lehet felröppenteni. Mindezzel 
azt is mondom, hogy a komédiát, éppen lehet‹ségeinek költ‹i 
végtelenje miatt, korszerűbbnek tartom, mint valaha, noha 
minden kor drámairodalma el‹kel‹ helyre tette. Korszerűsége 
abban rejlik, hogy az ellenpontozás, a szembeállított végletek 
segítségével, a teljes költ‹i igazságra törekedhet. Szemlélete 
humánusan ironikus, formája játékosan hajlékony. A gondolati 
igény szigora és világossága nagy szerepet juttat az áttekinthet‹ 
szerkesztésnek s még nagyobbat a nyelvnek, amely éppolyan 
fénytöréses, villódzó, mint a szituációk, amiket felöltöztet. Nem 
csodálható hát, hogy az Arisztophanész komédiáinak ma is 
Arany János legél‹bb s nyelvi humorban is legfrissebb 
fordítója.
Mai irodalmunk valójában kevéssé él a komédiával mint 
lehet‹séggel. Komédián persze nem bohózatot vagy középfajú 
vígjátékot értek, hanem költ‹i és filozofikus játékot, 
shakespeare-i értelemben, s amelynek külföldön olyan művel‹i 
voltak és vannak - hogy két teljesen ellentétes írót említsek -, 
mint Giraudoux vagy Dürrenmatt.
Holott hitem szerint a modern költ‹i komédia ösvényt nyithatna 
- természetesen nem a kizárólagosság értelmében - 
drámairodalmunk szocialista megújulása felé. És 
összekapcsolhatna bennünket drámában is - a mai 
világirodalommal.
Mindez, amit elmondtam, lehet hogy ürügy, "magam 
mentsége". De csónakommal nagy hajók nyomába eredtem. A 
többi a tüd‹n is múlik, az izmokon is meg az evez‹kön. S így ez 
az utószó el‹szó is lehet - a következ‹k elé.

Vészi Endre