NNCL1802-5FEv1.0

G. B. SHAW

Történelmi színmű hat képben, utójátékkal

Fordította: Ottlik Géza
A fordítás Shaw műveinek Constable and Company, London, Standard Edition of the Works of Bemard Shaw kiadása alapján készült 
Az utószót és jegyzeteket írta BENEDEK ANDRÁS
MAGYAR KÖNYVKIADÓ 1956


RÉSZLETEK AZ ÍRÓ ELŐSZAVÁBÓL

Johanna eredeti egyénisége és nagyralátása

D'Arc Johanna, falusi lány, a Vogézek vidékén született 1412-ben; eretnekség, varázslás és boszorkányság miatt máglyán megégették 1431-ben; nagyjából rehabilitálták 1456-ban; tiszteletre méltónak nyilvánították 1904-ben; boldoggá avatták 1908-ban; végül beiktatták a szentek sorába 1920-ban. Ma keresztény naptár legnevezetesebb harcos szentje, és a legfurcsább jelenség a középkor kalandos kiválóságai közt. Hitvalló, buzgó katolikus létére, aki ráadásul még keresztes hadjáratot is tervezett a husziták ellen, egyike volt a protestantizmus legelső vértanúinak. Azonkívül a nacionalizmusnak is egyik legelső apostola volt, és ő alkalmazta először Franciaországban Napóleon realisztikus hadászati módszereit, szembefordulva korának váltságdíjakon alkudozó, játékos, lovagi-tornaszerű hadviselésével. Úttörője volt az ésszerű női öltözködésnek, s miként Krisztina svéd királynő két évszázaddal később, hogy ne is beszéljünk D'Eon lovagról, meg arról a sok-sok ismeretlen hősnőről, akik férfinak álcázták magukat és beálltak katonának vagy tengerésznek, Johanna sem törődött bele, hogy a nőknek szánt sors legyen az osztályrésze, hanem férfiruhát öltött és férfiként élt és harcolt haláláig.
Minthogy mindezekben sikerült is kitűnnie, és sikerült olyan erőteljesen érvényre juttatnia egyéniségét, hogy Európa nyugati felében hírnévre tett szert, mielőtt még betöltötte volna huszadik esztendejét (igaz ugyan, hogy a huszadik születése napját sohasem érte meg), egy csöppet sem meglepő, hogy bírái máglyahalálra ítélték, hivatalosan olyan főbenjáró bűnökért, amiket mi ma már nem büntetünk ilyen szigorúan, valójában azonban a viselkedése miatt, melyet manapság nőietlennek és tűrhetetlenül önhittnek neveznénk. Johanna tizennyolc éves korában a leggőgösebb pápán és a legdölyfösebb uralkodón is túltett, olyan nagyralátó volt. Isten teljhatalmú megbízottjának és küldöttjének hirdette magát, sőt a szó szoros értelmében úgy lépett fel, mint aki már földi életében is a Győzelmes Egyház tagja. Leereszkedően pártfogásába vette saját királyát, az angol királyt pedig felszólította, hogy töredelmesen bánja meg a bűneit és engedelmeskedjék az ő parancsainak. Az államférfiakat és az egyházfejedelmeket megleckéztette, torkukra forrasztotta a szót, fölébük kerekedett. Semmibe vette a tábornokok haditerveit és győzelemre vezette csapataikat a saját haditerve alapján. Mérhetetlen megvetést érzett a hivatalos felfogás, hivatalos vélemény, a hatóságok tekintélye és a hadügyminisztériumi stratégia és taktika iránt, s ezt nem is nagyon leplezte. Ha egy bölcs egyeduralkodó lett volna, aki egyesíti magában a legtiszteletreméltóbb korlátlan teljhatalmat a legdicsőségesebb királyi vérrel, nagyralátó igényeivel és cselekedeteivel éppúgy kétségbeejtette volna a hivatalnokait, mint ahogyan Caesar nagyralátó követelései megkeserítették Cassius életét. Mivel azonban Johanna alacsony sorból kapaszkodott fel ilyen magasra, csak kétféleképpen vélekedtek róla az emberek. Egyik részük csodálatosnak tartotta; a többiek meg elviselhetetlennek.

Johanna és Szókratész

Ha Johanna rosszindulatú, önző, gyáva vagy ostoba lett volna, akkor ma úgy tartanánk számon, mint a történelem egyik legutálatosabb figuráját, nem pedig úgy, mint az egyik legszebb alakját. Ha elég idős lett volna ahhoz, hogy megtanulja, milyen hatást vált ki az emberekből, akiket folyton megalázott azzal, hogy neki volt igaza és nem nekik, s ha megtanult volna hízelegni és bánni velük, akkor olyan hosszú életű lehetett volna, mint Erzsébet királynő. De hát túlságosan fiatal és tapasztalatlan, túlságosan egyszerű és csiszolatlan volt ahhoz, hogy ilyen ravaszkodással éljen. Ha olyanok keresztezték az útját, akiket ostobáknak tartott, egy pillanatig sem titkolta a róluk való véleményét, s nem volt elnéző az esztelenségeik iránt; de együgyűségében mégis arra számított, hogy hálásak lesznek majd neki, amiért helyreigazította baklövéseiket és kihúzta őket a csávából. A magasabbrendű szellemnek azonban mindig nagyon nehéz megértenie azt a dühöngő gyűlöletet, amit a korlátoltabb emberekből a butaságaik leleplezésével kivált. Még Szókratész sem, pedig igazán tapasztalt öregember volt, még ő sem úgy védekezett a perében, mint aki megérti azt a régóta felhalmozódott haragot és gyűlöletet, ami most a fejére zúdult és a halálát követelte. Vádlóját, ha kétezer-háromszáz évvel később születik, megtalálhatnánk akármelyik nagyvárosi helyiérdekű vasút elsőosztályú fülkéjében hivatalba menet a reggeli órákban, vagy hivatalból jövet a délutáni tolongásban; mert ez a vádló igazán nem tudott mást felhozni ellene, mint azt, hogy valahányszor Szókratész megszólal, rögtön kiderül az ő hülyesége, meg a hozzá hasonlóké; márpedig ezt nem tűrheti tovább. Szókratészt, aki mindezzel nem volt tisztában, megbénította az a bizonytalan érzés, hogy tulajdonképpen nem érti, mit akarnak tőle, miért támadják. Miután leszögezte, hogy ő egy öreg katona és becsületes életű ember, a vádlója pedig egy szamár nyárspolgár, kifogyott az érvekből. Nem is sejtette, hogy a szellemi felsőbbrendűsége milyen szörnyű félelmet és gyűlöletet váltott ki ellene azokból az emberekből, akikhez tudomása szerint mindig csak jóakarattal volt, s akiknek mindig csak a javukat szolgálta.
Míg Szókratész csupán az emberek elméjét igyekezett lassan és békésen mozgásra ösztökélni, Johanna viszont a tettek embere volt és a testüket igyekezett nagyon erélyesen és indulatosan mozgásra ösztökélni. Kétségtelenül ez a magyarázata annak, hogy Szókratészt miért tűrték el olyan sokáig a kortársai, s miért pusztították el Johannát, mielőtt betöltötte volna huszadik esztendejét. De félelmetes tehetségük mindkettejükben őszinteséggel, szerény életmóddal és jóakarattal párosult, úgyhogy a fékevesztett ellenszenv, melynek végül áldozatul estek, teljesen értelmetlennek látszott, ők maguk pedig fel sem tudták fogni a dolgot. Napóleon, aki szintén félelmetesen tehetséges ember volt, de sem nem őszinte, sem nem önzetlen, nem táplált ábrándokat tulajdon népszerűsége felől. Amikor megkérdezték tőle, hogyan fogadják majd az emberek a halálát, azt felelte, hogy a világ megkönnyebbülten fog majd fellélegzeni. A szellem óriásai azonban, akik sem nem gyűlölik embertársaikat, sem bántani nem akarják őket, nem tudnak ilyen könnyen ráeszmélni arra, hogy felebarátaik mégis gyűlölik őket és szívesen elpusztítanák ezeket a szellemóriásokat, s nemcsak irigy rosszindulatból, mert a fölényük sérti a hiúságukat, hanem egészen becsületesen és alázatosan azért is, mert félnek ettől a magasabbrendűségtől. A félelem bármire rá tudja venni az embereket; s a felsőbbrendűségtől való félelem olyan megfoghatatlan, titokzatos érzés, amit okoskodással nem lehet kiverni belőlük. Minthogy nem lehet megmérni ezt a felsőbbrendűséget, elviselhetetlenné válik, ha nincs semmi biztosíték rá vagy legalább feltételezése annak, hogy jószándék és erkölcsi felelősség hatja át: más szóval, ha nincs hivatalos rangja, beosztása. Heródesnek és Pilátusnak, Annásnak és Kajafásnak a törvényes és elfogadott felsőbbsége szintén félelmet kelt; de ez a félelem elviselhető, mert megmérhető és elkerülhető következményektől való józan félelem, s a törvényes felsőbbség üdvösnek és oltalmazónak látszik; Jézus Krisztus megfoghatatlan felsőbbrendűsége azonban olyan félelmet kelt, hogy "Feszítsd meg"-et kiáltanak rá mindazok, akik nem képesek felismerni a jóságát. Szókratésznek ki kellett innia a méregpoharat, Krisztusnak keresztfán kellett meghalnia, s Johannának máglyán kellett megégnie, Napóleon azonban, noha Szent Ilona-szigetén fejezte be az életét, legalább a tulajdon ágyában halt meg; és nagyon sok szörnyű, de amellett érthető hivatalos gazember fejezi be természetes halállal és teljes dicsőségben földi pályafutását, annak bizonyságául, hogy sokkal kockázatosabb dolog szentnek lenni, mint hódítónak. Azok, akik egyesítették magukban mind a kettőt, mint Mohamed és Johanna, tapasztalhatták, hogy a hódítónak kell megvédelmeznie a szentet, és hogy ha vereséget szenvednek és fogságba esnek, akkor a vértanúk sorsára jutnak. Johannát megégették, s még a saját párthívei közül se mozdította senki a kisujját sem, hogy megmentse. A bajtársai, akiket győzelemre vezetett, s az ellensége, akit megvert és megszégyenített, Franciaország királya, akit megkoronázott, és az angol király, akinek lefricskázta fejéről a koronát a Loire vizébe: valamennyien egyformán boldogok voltak, hogy megszabadultak tőle.

Bűnös volt-e Johanna vagy ártatlan?

Minthogy ezt az eredményt ugyanúgy el lehet érni garázda alsóbbrendűséggel, mint kiváltságos felsőbbrendűséggel, tisztáznunk kell, hogy Johanna esetében a kettő közül melyikkel állunk szemben. A kortársai ellene döntöttek, rendkívül gondos és lelkiismeretes vizsgálat után; s a per újrafelvételével és az ítélet megsemmisítésével huszonöt esztendővel később, amikor rehabilitálták Johannát, voltaképpen csak VII. Károly megkoronáztatásának az érvényességét akarták megerősíteni. Igazában az utókor egyhangú és sokkal nagyobb hatású perújrafelvétele, mely Johanna szentté-avatásában érte el a tetőpontját, ez az új ítélet zúzta semmivé a régit és ültette a vádlottak padjára Johanna bíráit, noha ez az új per, legalábbis eddig, sokkal igazságtalanabbul folyt, mint az eredeti. Mégis, az 1456-os rehabilitáció, akármilyen piszkos és hazug eljárás volt, elegendő megnyugtató bizonyítékkal szolgált minden józaneszű kritikus számára, hogy Johanna nem volt sem közönséges hárpia, sem ringyó, sem pedig boszorkány; s éppoly kevéssé volt istenkáromló vagy bálványimádó, mint maga a pápa; sem rossz magaviseletű nem volt semmilyen tekintetben, kivéve a katonáskodását, a férfiruháit és a vakmerőségét; hanem ellenkezőleg, kedves, jóindulatú lány volt, érintetlen hajadon, nagyon vallásos, nagyon mértékletes (jusson eszünkbe, hogy borba áztatott kenyér volt a megszokott eledele, a bor pedig az a közönséges vinkó volt, amit víz helyett isznak az aszkétikus Franciaországban), jószívű volt és szeretetre méltó, s bátor és kemény katona létére sem tűrte sehol a trágár beszédet és a buja féktelenkedést. Tisztán, szeplőtlenül lépett a máglyára, más foltot nem lehetett találni a jellemén, mint a gőgös önhittségét - a kevélységét, ahogyan nevezték - ami őt máglyára juttatta. Fölösleges időpazarlás volna tehát most azt bizonyítgatni, hogy a VI. Henrikről szóló Erzsébet-korabeli történelmi színmű (melyet állítólag Shakespeare fésült át) első részében szereplő Johanna figurája a darab utolsó jeleneteiben durván megrágalmazza Johannát, hogy hízelegjen a kardcsörtető hazafiaknak. A sár, amivel megdobálták, azóta már úgy lepergett róla, hogy nincs szüksége semmiféle mai íróra, aki tovább mosdatgassa. Sokkal nehezebb feladat azonban azt a sarat lemosni, amivel a bíráit megdobálták, és helyrehozni az agyonmosdatást, amivel Johannát a felismerhetetlenségig eltorzították. Miután a soviniszta mocskolódás kitombolta magát rajta, a felekezeti mocskolódás vette át a szót (ezúttal a protestáns mocskolódás) és arra használta fel Johanna máglyáját, hogy befűtsön vele a római katolikus egyháznak és az inkvizíciónak. Egy melodráma gonosz intrikusának szerepét a legkönnyebben úgy lehetett ezeknek az intézményeknek a nyakába varrni, hogy megtették a Szüzet a melodráma hősnőjének. Mi ezt a melodrámát nyugodtan sutba vethetjük, mint sületlenséget. Az egyház és az inkvizíció sokkal igazságosabban bánt Johannával, mint ahogyan a hozzá hasonló s az ő társadalmi helyzetében levő vádlottal bánik manapság a hivatalos világi bíróság; s az ellene hozott ítélet pontosan megfelelt a törvény betűjének. Azonkívül Johanna nem volt melodrámai hősnő: vagyis nem volt egy szerelmében csalódott gyönyörűséges testű női főszereplő, aki a hasonlóan gyönyörűséges testű férfi főszereplő nyakán élősködik, hanem nagy szellem volt és szent, ami körülbelül annyira különbözik a melodrámák hősnőjétől, amennyire csak teremtett ember különbözhet.
Tisztázzuk azonban ezeknek a fogalmaknak a jelentését. Nagy szellem az, aki messzebbre lát és mélyebbre hatol, mint mások, s ennélfogva erkölcsi mértékrendszere is különbözik a többiekétől, és van hozzá ereje, hogy érvényre juttassa ezt az ő külön látásmódját és értékelésmódját, olyan kifejezési formában, amely legjobban megfelel a saját - férfiúi vagy női - tehetségének, adottságainak. Szent az, aki a hősi erényeket gyakorolja és olyan fokú megnyilatkozásokban és sugallatokban részesül, melyeket az egyház osztályozása a természetfölötti erőkhöz sorol, s aki mindezek alapján a szentek sorába iktatható. Ha egy történetíró ellensége a feminizmusnak és nem hiszi, hogy a nők rendkívüli tehetséggel lehetnek megáldva a férfiak hagyományos szakmáiban, akkor sohasem fog zöldágra vergődni Johannával, akinek bámulatos képességei gyakorlatilag főképpen a hadakozásban és a politikában érvényesültek. Ha ez a történetíró még annyira racionalista is, hogy tagadja a szentek létezését, s az a meggyőződése, hogy új eszmékhez kizárólag tudatos elmemunkával juthat csak el az ember, akkor sohasem tudja majd megrajzolni Johanna élethű képmását. A Szűz igazi életrajzírójának mentesnek kell lennie a XIX. század előítéleteitől és elfogultságaitól; meg kell értenie a középkort, a római katolikus egyházat és a Római Szent Birodalmat, sokkal jobban, sokkal bensőségesebben, mint ahogyan a mi "whig" történetíróink megértették; és képesnek kell lennie arra is, hogy sutba vesse a nemek különbözőségének romantikáját és a férfi-részrehajlást, s úgy kell tekintenie a nőt, mint az emberi fajta nőstényét, nem pedig úgy, mint egy másfajta állatot, melynek megvan a maga külön bája és a maga külön bambasága.

Johanna szépsége

Hogy ne sokat cifrázzuk a szót ebben a kérdésben, rögtön leszögezhetjük, hogy azt a könyvet, amely Johanna szépségének ecsetelésével kezdődik, egyenesen a cukrosvíz-irodalomba sorozhatjuk. Se a falun, se az udvarnál, se a táborokban nem volt Johannának egyetlen olyan bajtársa sem, aki valaha is azt állította volna róla, hogy csinos lány, akármennyire is igyekeztek sokszor dicsérni őt, hogy kedvébe járjanak a királynak. Aki férfiember csak szóba hozta ezt a kérdést, mind kijelentette, mégpedig a legnagyobb határozottsággal, hogy a világon semmi vonzót nem lehetett találni női mivoltában, annyira nem, hogy az már szinte bámulatos, mert hiszen Johanna viruló fiatal lány, se nem csúnya, se nem esetlen, se nem idétlen, se nem kellemetlen jelenség egyébként. Nyilvánvalóan az az igazság, hogy miként a hozzá hasonló erős, edzett, dolgozó falusi lányok javarésze, ő is semlegesnek látszott a nemek harcában, minthogy a férfiak sokkal jobban féltek tőle, semhogy beleszerettek volna. Ő maga nem volt nem-nélküli lény: bár úgyszólván szüzességet fogadott, s a szüzességét meg is őrizte haláláig, sohasem tartotta kizárt dolognak, hogy egyszer majd férjhez menjen. A házasság azonban, a szokásos előjátékával: csábítgatni, üldözni, megkaparintani a férfit, nem, ez nem vágott a szakmájába; neki más elvégeznivaló dolga volt. Byron meghatározását, hogy "a férfi szerelme és a férfi élete két különböző dolog; a nő szerelme betölti az egész létezését" éppúgy nem lehet alkalmazni rá, mint ahogyan nem lehetne alkalmazni Washington Györgyre vagy a történelem más férfi-hősére sem. Ha ma élne, a mi időnkben, a képes levelezőlapokon úgy árulnák az arcképét, mint híres hadvezérét; s nem úgy, mint híres bajadérét. Mindamellett okunk van feltételezni, hogy egészen rendkívüli arca volt. Egy korabeli szobrász Orléans-ban csinált egy sisakos fiatal lányt ábrázoló szobrot, s ennek a szobornak olyan az arca, hogy egyedülálló a maga nemében, ugyanis nem egy elképzelt, eszményi arc, hanem nyilvánvalóan valakinek a képmása, s mégis olyan különös és rendkívüli, hogy ilyen női arccal a valóságban az ember még soha nem találkozott. Úgy vélik, hogy a szobrásznak öntudatlanul is Johanna volt a modellje. Nincs rá bizonyíték; a szobor csodálatosan távol fekvő két szeme azonban olyan nagy erővel szögezi mellünknek a kérdést: "Ha ez a lány nem Johanna, hát akkor kicsoda?" - hogy én lemondok a további bizonyítékokról és felszólítom azokat, akik más véleményen vannak, hogy próbálják bebizonyítani az ellenkezőjét. Csodálatos arc, de az operai szépségek kedvelőjének szempontjából csakugyan semleges arc.
Az effajta műkedvelőt talán végképp le lehet hűteni azzal a prózai adattal, hogy Johannát beperelték házassági ígéret megszegése miatt, s hogy ő maga vitte a perét és meg is nyerte.

Johanna társadalmi helyzete

Johanna apja parasztgazda volt, az egyik első ember a falujában, aki a falu hűbéri ügyeit intézte a szomszéd földesurakkal és az urak ügyvédjeivel. Mikor a kastély, ahol a falubelieknek joguk volt menedéket keresni az ellenség portyázásai elől, gazdátlanná vált, Johanna apja szervezett meg egy csomó parasztgazdát, hogy vegyék meg közösen a kastélyt, hogy így továbbra is elfoglalhassák bármikor, ha ellenséges betörés veszedelme fenyeget. Gyerekkorában Johanna időnként abban tetszeleghetett, hogy ő a kastély kis várkisasszonya. Anyja és a bátyjai nyugodtan követhették őt és osztozhattak szerencsés sorsában az udvarnál, anélkül, hogy feltűnően nevetségessé váltak volna a királyi környezetben. Ezek a tények nem tűrik, hogy azzal a népszerű romantikával áltassuk magunkat, amely vagy királykisasszonyt csinál a hősnőből vagy kolduslányt. Shakespeare esetében, amely némiképp hasonlít Johannáéhoz, a hiábavaló kutatásoknak egész csúcsára állított piramisát alapozták arra a feltevésre, hogy a költő tanulatlan napszámos volt, nem törődve a legnyilvánvalóbb bizonyítékokkal, hogy az apja kereskedő volt, méghozzá egy időben nagyon jómódú kereskedő, az anyja pedig bizonyos előkelőségre tarthatott igényt a társadalomban. Ugyanez a szándék nyilvánul meg abban, hogy Johannából cselédet, pásztorlányt akarnak csinálni, pedig hát Domrémyben egy ilyen pásztorlány úgy nézett volna fel rá, mint a major kis úrnőjére.
Johanna és Shakespeare esete között az a különbség, hogy Shakespeare nem volt tanulatlan. Iskolát végzett és tudott annyit latinul és görögül, mint amennyi az egyetemi vizsgákon átcsúszott diákoknak megragad a fejében: azaz, gyakorlati szempontból, egy árva szót sem. Johanna teljesen tanulatlan volt. "Még a betűket sem tudom megkülönböztetni egymástól" - mondta. De akkoriban és később is, még nagyon sokáig ugyanezt elmondhatta volna magáról sok-sok királykisasszony is. Marie Antoinette például, amikor annyi idős volt, mint Johanna, még a saját nevét sem tudta leírni hibátlanul. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Johanna tudatlan is volt, vagy hogy éreznie és szégyellnie kellett hátrányos társadalmi helyzetét, ahogyan ma érzik azok, akik nem tudnak írni-olvasni. Ha nem tudott maga megírni egy levelet, hát lediktálta, mert tollbamondani tudott, és ahhoz is értett, hogy megadja a teljes súlyát, sőt túlzott súlyát a leveleinek. Amikor szemtől szembe pásztorlánynak nevezték, mélységesen megsértődött, hevesen tiltakozott ellene és kijelentette, hogy szívesen kiáll versenyre akármilyen jómódú ház előkelő asszonyával. Sokkal jobban ismerte Franciaország politikai és katonai helyzetét, mint ahogyan a mi egyetemet végzett, újságokat faló művelt hölgyeink ismerik manapság a saját hazájuk politikai és katonai helyzetét. Az első ember, akit megnyert magának, a szomszéd Vaucouleurs várának kapitánya volt; s ezt azzal győzte meg, hogy közölte vele, jóval a hivatalos hírek megérkezése előtt, a dauphin csapatainak vereségét a herringsi ütközetben, úgyhogy a várkapitány kénytelen volt azt hinni, Johanna valamilyen isteni megnyilatkozás révén értesült a dologról. Egy olyan országrészben, ahol háború dúlt, persze nem volt abban semmi rendkívüli, hogy a parasztság érdeklődött és értesülve is volt a közügyek állásáról. A politikusokkal nem lehetett nem törődni, olyan sűrűn kopogtattak be náluk kivont karddal a kezükben; Johanna családja sem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy ne vegye tudomásul, mi történik a feudális világban körülöttük. Nem voltak gazdagok; s Johanna is dolgozott odahaza a tanyán, akárcsak az apja, ki-kihajtotta a birkákat a legelőre, dolgozgatott; de semmiféle bizonyíték nincs rá, sőt feltevés sem, hogy földhözragadt szegény emberek lettek volna, és semmi okunk sincs azt hinni, hogy Johannának cselédként kellett dolgoznia, vagy akár hogy egyáltalán dolgoznia kellett volna, amikor szívesebben ment el gyónni a templomba, vagy amikor éppen ahhoz volt kedve, hogy lopja a napot, várja a látomásokat és hallgassa a harangszót, figyelve az égi hangokat a kongásukban. Egyszóval, sokkal inkább volt úrikisasszony, sőt "intellectuelle", szellemi munkával foglalkozó hölgy, mint a mi kis-polgárságunk leányainak javarésze.

Johanna égi szózatai és látomásai

Johanna égi szózatai és látomásai nagyon sok tréfát űztek a jó hírnevével. Felhozták ellene annak bizonyságául, hogy tébolyodott, annak bizonyságául, hogy hazug szélhámos, annak bizonyságául, hogy boszorkány (amiért meg is égették), de végül annak bizonyságául is, hogy szent. Ezek a szózatok és látomások persze egyik állítást sem bizonyítják; a belőlük levont következtetések változatossága és sokfélesége azonban elárulja, hogy a mi tárgyilagos történetíróink milyen keveset tudnak más emberek lelkéről vagy akár a saját magukéról. Vannak emberek a világon, akiknek olyan élénk a képzelőtehetségük, hogy ha egy gondolatuk támad, hallható hangként jelenik meg nekik, sőt sokszor látható alak szájából hallják. A bűnözők tébolydáiban jobbára csupa olyan gyilkost találhatunk, aki hangokat hallott és a hangok parancsainak engedelmeskedett. Egy asszony például szózatot hallhat, amely közli vele, hogy el kell vágnia az alvó férje torkát és meg kell fojtania álmában a gyermekét; s ő esetleg kötelességének is érzi, hogy teljesítse a parancsot. Régi törvényszéki-orvostani babonája a bíróságainknak, hogy azok a bűnözők, akiket efféle káprázatok csábítanak a bűnre, nem felelősek a tetteikért, és elmebajosként kell kezelni őket. Csakhogy akik látomásokat látnak és hangokat hallanak, nem mindig bűnözők. A lángelmék sugallatai, ösztönös megismerései és nem tudatos következtetései néha hasonló káprázatok közt jelentkeznek. Szókratész, Luther, Swedenborg és Blake látomásokat láttak és szózatokat hallottak, akárcsak Szent Ferenc vagy Szent Johanna. Ha Newton képzelőtehetsége is ilyen élénk, drámai természetű lett volna, ő talán Pythagorász szellemét látja besétálni a gyümölcsöskertbe, hogy megmagyarázza neki, miért esnek le az almák a fáról. S ez az érzékcsalódás nem érintette volna a tömegvonzás elméletének érvényességét, sem pedig Newton épelméjűségét. Sőt; mi több, a tudományos felfedezésnek ez a látnoki módszere egy szikrával sem lett volna csodálatosabb a közönséges módszernél. Nem a módszer megszokottsága bizonyítja az épelméjűséget, hanem a felfedezés ésszerűsége. Ha Newtont arról értesítette volna Pythagorász, hogy a hold roquefort-sajtból készült, akkor Newtont becsukták volna a bolondokházába. A tömegvonzás elmélete, minthogy ésszerű feltevés volt és kitűnően beleillett a világegyetem megfigyelt természeti jelenségeinek kopernikuszi rendszerébe, megalapozta Newton rendkívüli elméjének hírnevét, s akkor is megalapozta volna, ha mégoly hajmeresztő úton-módon jut is el ehhez a felfedezéséhez. A tömegvonzás elmélete azonban korántsem olyan mutatós szellemi teljesítmény, mint Newton elképesztő kronológiája, ami a szellemi bűvészek királyává koronázza őt, csakhogy a bolondok királyává, akinek a tekintélyét ma már senki sem ismeri el. Amikor a fenevad tizenegyedik szarváról beszél, amelyet Dániel próféta látott, Newton nagyobb fantaszta, mint Johanna, mert a képzelőtehetsége nem drámai, hanem matematikai, s ennélfogva végtelenül fogékony a számok iránt; s bizony, ha minden műve elveszett volna, a kronológiája kivételével, ma azt tartanánk róla, hogy sült bolond volt. Így azonban vajon melyikünk meri bolondnak bélyegezni Newtont?
Hasonlóképpen Johannát is épelméjű lánynak kell tartanunk, dacára égi szózatainak, mert ezek a hangok sohasem tanácsoltak neki semmit, amit a tulajdon józan eszéből ne meríthetett volna, ugyanúgy, mint ahogyan Newton a tömegvonzás elméletét. Ma már mindnyájan belátjuk, kivált azok után, hogy ez a legutolsó háború annyi nőt is belesodort a katonaéletbe, mindnyájan belátjuk, hogy Johanna nem harcolhatta volna végig a hadjáratot szoknyában. Nemcsak azért, mert férfimunkára vállalkozott, hanem azért is, mert erkölcsileg szükséges volt, hogy közte és katonatársai közt ne merüljön fel a nemi kérdés. Ő maga is így magyarázta meg a dolgot, amikor erről faggatták; s az a tény, hogy ez a tökéletesen ésszerű szükségesség a képzeletében először úgy jelent meg, mint Isten parancsa, amelyet Szent Katalin tolmácsolt neki, egyáltalán nem bizonyítja Johanna őrültségét. Ellenkezőleg, a parancs józan okossága azt bizonyítja, hogy Johanna rendkívül józan és okos teremtés volt; csak a formája vall arra, hogy a lány érzékeivel tréfát űzött saját drámai képzelőereje. A politikája szintén nagyon józan, okos politika volt: senki sem vonja kétségbe, hogy Orléans felszabadítása, majd rögtön utána a dauphin megkoronázása Reimsben, amivel elnémította az akkoriban széltében-hosszában terjesztett gyanakvást Károly születésének törvényes volta s ennélfogva trónigényének jogossága felől, Johanna katonai és politikai mestervágása volt, és megmentette vele Franciaországot. Ezeket a terveket akár Napóleon is kigondolhatta volna vagy akármelyik józan, ábrándok ellen felvértezett lángelme. Johanna a tanácsadóitól kapta ezeket az ötleteket, ahogy ő nevezte a látomásaiban megjelenő szenteket; de ha ilyen módon fogantak is meg képzeletében az eszméi, ez nem változtat azon, hogy férfiak vezetésére született, nagy tehetség volt.

A fejlődés szomjazása

Mi tehát a mai felfogás Johanna látomásairól, égi hangjairól, Istentől vett üzeneteiről? A XIX. század azt tartotta, hogy szemfényvesztés volt az egész, minthogy azonban Johanna csinos lány volt, akivel gyalázatosan bánt, s akit végül, egy gonosz, romlott, politizáló püspök uszítására, halálba küldött a középkori papok babonás csőcseléke, a Szűz nyilván ártatlan áldozata és rászedettje volt csupán ennek a szemfényvesztésnek. A XX. század útszéli sületlenségnek tartja ezt a magyarázatot és lényegesen több misztikumot követel. Szerintem igaza is van a XX. századnak, mert az olyan magyarázat, ami egyenesen oda lyukad ki, hogy Johanna gyengeelméjű, holott nyilvánvalóan az ellenkezője az igaz, bajosan állja meg a helyét. Én ugyan nem tudom elhinni, vagy ha magam el is hinném, nem várhatom el valamennyi olvasómtól, hogy elhiggye, amit Johanna hitt: hogy tudniillik három jól öltözött, szemmel látható szent, név szerint Szent Katalin, Szent Margit és Szent Mihály, lejött hozzá a mennyországból, hogy átadják neki Istentől kapott utasításaikat. Ezt persze nem úgy értem, hogy sokkal képtelenebb vagy hajmeresztőbb volna ilyesmiben hinni, mint bizonyos modern dolgokban, amiknek ma mindnyájan bedűlünk; hanem csak azt akarom mondani vele, hogy a hiteknek is van divatjuk és vannak családi hagyományaik, s minthogy én történetesen a Viktória-korszak divatját követem és családi hagyományaim alapján protestáns vagyok, képtelenségnek érzem, hogy objektív érvényű valóságnak tekintsem Johanna látomásainak ezt a megjelenési formáját.
Működnek azonban erők a világban, amelyek sokkal magasabb és távolibb célok felé ösztökélik az egyént, mint az életbenmaradás, a megélhetés jólétben, köztiszteletben, biztonságban és elégedettségben a társadalom középső lépcsőfokain, aminél többet a jóravaló nyárspolgárok igazán nem is kívánhatnak maguknak; működnek ilyen magasabbrendű erők, aminek élő bizonysága az a tapasztalati tény, hogy az emberek hajlandók a tudás elérése és a társadalom megjavítása érdekében - noha egy krajcárral sem lesznek tőle gazdagabbak, sőt sokszor bizony igen sok krajcárral szegényebbek - hajlandók vállalni a nélkülözést, a megalázást, a szégyent, a száműzetést, a börtönt, a keserves megpróbáltatásokat és a halált. Még a személyes hátalom megszerzésének önző igyekezete sem teszi képessé az embereket azokra az erőfeszítésekre és áldozatokra, amiket lelkes buzgalommal meghoznak a természet fölött való nagyobb hatalmunk elérése érdekében, bár az emberiség hatalmának ebből a kiterjesztéséből a kutatónak vagy felfedezőnek személy szerint esetleg az égvilágon semmi haszna nem származik. A tudásnak ez a szomjazása és az emberi hatalomnak ez a vágya egy csöppet sem rejtélyesebb, mint a közönséges szomjúság és étvágy: tapasztalati tény mind a kettő, semmi egyéb, s csupán az a különbség köztük, hogy a testi szomjúság és étvágy az éhes ember létfenntartását szolgálja, ennélfogva tehát egyéni szükséglet, a másik pedig a fejlődési szomjazza, s ennélfogva egyének fölött álló ösztönzőerő.
Hogy a képzeletünk miféle különböző módszerekkel dramatizálja ennek a személyfölötti erőnek a jelentkezését, ezt a kérdést nem a történésznek kell megoldania, hanem a lélektan tudósának. Csakhogy a történésznek is tisztában kell lennie azzal, hogy akinek látomásai vannak, nem mind csaló, se nem holdkóros. Egészen más, ha azt mondjuk, hogy akiben Johanna felismerni vélte Szent Katalint, nem volt valóságosan Szent Katalin, hanem csak a megszemélyesítése Johanna képzeletében annak a kényszerítő nagy hajtóerőnek, amely a fejlődést mozgatja, s melyet az imént a fejlődés szomjazásának neveztem. És megint más dolog, ha valaki egy kaptafára húzza az ő látomásait a részeg ember látomásaival, aki duplán látja a holdat, vagy mindenféle rémlátásokkal, lidércekkel, kísértetekkel és hasonlókkal. Szent Katalin utasításai túlságosan is meggyőzőek voltak ehhez; és az az együgyű francia paraszt, aki hisz benne, hogy kiváltságos halandóknak megjelenhetnek mennyei hatalmasságok, közelebb van a tudományos igazsághoz Johannát illetőleg, mint a racionalista és a materialista történészek és tanulmányírók, akik kötelességüknek érzik, hogy vagy hibbantnak, vagy hazudozónak bélyegezzenek egy olyan lányt, aki szenteket látott és hallotta a szózatukat. Ha Johanna őrült volt, akkor vele együtt őrült volt az egész kereszténység is; mert az olyan emberek, akik buzgón hisznek mennyei személyek létezésében, ebből a szempontból pontosan ugyanolyan őrültek, mint azok, akik látni vélik ezeket a mennyei alakokat. Luther, amikor hozzávágta az ördöghöz a tintatartóját, egy szikrát sem volt őrültebb, mint bármelyik ágostonrendi szerzetestársa: csak élénkebben működött a képzelete, és talán kevesebbet evett és kevesebbet aludt, mint ők: ennyi volt az egész.

Az égi szózatok tévedései

Hogy Johanna égi szózatai és látomásai csupán érzékcsalódások voltak, és hogy a bölcsességük Johanna tulajdon bölcsessége volt, ezt éppen azok az esetek bizonyítják, amikor megtévesztették őt, mint például a tárgyalása idején, amikor a hangok megnyugtatták, hogy kiszabadul majd. A saját reménykedése vezette félre; pedig ezek a remények nem voltak oktalanok: fegyveres társának, La Hire-nek tekintélyes serege volt és nem állt messze Rouentól; s ha az "armagnac"-ok, ahogyan a pártját nevezték, csakugyan ki akarták volna szabadítani és Johannához méltó erélyességgel fognak neki ennek a vállalkozásnak, a siker minden reményével kísérelhették volna meg a dolgot. De hát örültek, hogy megszabadultak tőle; és Johanna sem ezzel nem volt tisztában, sem pedig azzal, hogy egy fogoly kiszabadítása az egyház kezéből egy középkori hadvezér vagy akár egy középkori király számára is, sokkal nehezebb feladat, mint azt a vállalkozás katonai kivitelének pusztán gyakorlati nehézségei sejteni engedik. Az ő tudomása szerint a kiszabadításának a reménye nem volt értelmetlenség; ennélfogva Szent Katalin asszonyság közölte vele, hogy így is lesz, mert hiszen mindig ilyen módon tudatosodott benne, ha rájött valamire vagy ha elhatározott valamit. Amikor világossá vált, hogy elszámította magát: amikor máglyára akarták már vinni és La Hire-nek eszeágában sem volt Rouen kapuit döngetni, sem támadást intézni Warwick gróf fegyveres vitézei ellen, rögtön hátat fordított Szent Katalinnak és visszavont mindent. Ennél józanabb és gyakorlatiasabb dolgot nem is tehetett volna. S csak amikor rájött, hogy a visszavonó nyilatkozatával nem nyert egyebet, mint szigorú örökös fogságot, csak akkor jelentette ki, hogy mégsem von vissza semmit, és a börtön helyett teljes megfontoltsággal és határozottsággal a máglyát választotta: s ez az elhatározása nemcsak rendkívül erős jellemét árulja el, hanem racionalizmusát is, a legvégső emberi próbát, az öngyilkosság próbáját is megálló racionalizmusát. De az érzékcsalódásai még itt sem hagyták el; kijelentette, hogy a visszaesését is az égi hangok parancsolták meg neki. 

Johanna, mint Galton-féle elképzelő típus. 

Így hát most már a legkétkedőbb tudományos olvasó is elfogadhatja egyszerű tényként, hogy Johanna az volt, amit Francis Galton és az ember lelki tulajdonságainak más modern kutatói "elképzelő"-típusnak neveznek, és ez elmebeli épségét egyáltalán nem érinti. Johanna képzeletbeli szenteket látott, ugyanúgy, ahogy más emberek képzeletbeli vonalábrákat vagy tájakat látnak, teleszórva számokkal, és a segítségükkel az emlékezőtehetségnek és a mennyiségtannak olyan bámulatos bűvészmutatványait tudják előadni, amire a "nem-elképzelő"-típusú emberek sohasem volnának képesek. Az "elképzelő"-típusúak ezt rögtön megértik. A "nem-elképzelők", akik sohasem olvasták Galton műveit, megrökönyödnek és hitetlenkednek majd. De ha egy kicsit kérdezősködnek ismerőseik körében, rá fognak jönni, hogy az ember lelki szeme meglehetősen hasonlít afféle csodalámpához, és hogy az utcán sűrűn járnak-kelnek az olyan normális és épelméjű felebarátaik, akiknek mindenféle látomásaik vannak, s akik szentül meg vannak győződve róla, hogy ezek a látomások minden emberi lénynek állandó és normális felszereléséhez tartoznak.

Johanna férfiassága és katonáskodása

Johanna másik rendellenessége, amely a nem mindennapi jelenségek között túlságosan mindennapi ahhoz, hogy furcsaságnak lehessen nevezni, a katonáskodás és a férfias élet kedvelése volt. Az apja megpróbálta ijesztgetéssel leszoktatni erről a hajlamáról s megfenyegette, hogy vízbefojtja, ha megszökik a katonákkal, és megparancsolta a bátyjainak is, hogy fojtsák vízbe helyette, ha ő nem lenne éppen kéznél. Ezt az ijesztgetést nyilván az apja sem vehette komolyan: kétségtelen, hogy egy olyan fiatal gyereknek szólt, aki még készpénznek veszi az ilyesmit. Johanna tehát már kisgyerek korában el akart szökni hazulról és be akart állni katonának. A szörnyű fenyegetés, hogy belehajítják a Meuse-be, és hogy félelmetes apja meg bátyjai belefojtják a vízbe, fékentartotta őt mindaddig, amíg az apja megszűnt félelmetesnek látszani a szemében, a bátyjai pedig kezessé váltak vele született fölényével szemben; de addigra már Johannának is benőtt a fejelágya annyira, hogy tudja, a férfiélet és a katonáskodás nemcsak annyiból áll, hogy az ember elszökik hazulról. Ezt a hajlamát azonban mind-végig megőrizte, és ez pályafutását is döntően befolyásolta.
Ha valaki kételkednék ebben, gondolja csak meg, hogy egy lány, akit az Isten fontos megbízatással küldött el a dauphinhez (mert Johanna így fogta fel kitűnő és tehetséges tervét, amivel ki akarta szabadítani a koronázatlan királyt kétségbeesett helyzetéből), miért ne jelenhetett volna meg az udvarnál egyszerűen, mint egy lány, női ruhában s miért ne buzdíthatta volna a dauphint női módra, hogy fogadja meg a tanácsait, ahogyan más nők is felkeresték hasonló küldetéssel Károly bolond apját és bölcs nagyapját. Miért ragaszkodott olyan makacsul a katonaruhához, fegyverhez, páncélhoz, kardhoz, lóhoz, felszereléshez, miért ragaszkodott ahhoz, hogy a melléje adott fegyveres kísérettel úgy bánjon, mint a bajtársaival, hogy velük együtt háljon a földön, mintha nem is lett volna különbség a nemük között? Erre persze azt felelhetné valaki, hogy azért, mert ez volt a legbiztonságosabb módja az utazásnak olyan vidéken, amelyet jobbról-balról elárasztottak az ellenséges hadak és a katonaszökevények martalóc hordái. Csakhogy ez a felelet semmit nem nyom a latban, mert ez minden nőre vonatkoznék, aki csak útra kelt akkoriban Franciaországban, s akiknek mégsem jutott eszükbe álmukban sem, hogy ne női ruhában utazzanak. De még ha elfogadnánk is ezt az elméletet, mivel magyarázhatjuk akkor azt a tényt, hogy amikor a veszély már elmúlt, és Johanna tökéletes biztonságban jelenhetett volna meg az udvarnál női öltözékben, ami egyébként nyilván sokkal illedelmesebb is lett volna, mégis férfiruhában jelent meg a dauphin előtt, s ahelyett, hogy arra biztatta volna Károlyt, mint Viktória királynő nógatta a hadügyminisztériumát, hogy küldjék el Lord Robertset Transvaalba; ahelyett, hogy arra biztatta volna, hogy küldje el D'Alenvn herceget, Gilles de Rais-t, La Hire-t meg a többieket Dunois segítségére Orléans alá, konokul követelte, hogy ő maga mehessen és személyesen vezethesse a támadást. Miért mutatta be mindenki szeme láttára, hogy milyen ügyesen forgatja a lándzsát és milyen jól meg tud ülni a nyeregben? Miért fogadott el ajándékba páncélt, fegyvert, csatalovakat és férfi-mentéket, miért tagadta meg minden cselekedetében a hagyományos női természetet? Ezekre a kérdésekre egészen egyszerűen az a felelet, hogy az a fajta nő volt, aki férfimódra akar élni. Mindenfelé találhatunk ilyen nőket, ahol csak hadseregek járnak a szárazföldön, vagy hajók járnak a vízen; beállnak katonának vagy matróznak férfinak öltözve, és meglepően hosszú ideig félre tudják vezetni az embereket, s kétségtelenül akad olyan is köztük, akit soha-sem lepleznek le. Ha megengedhetik maguknak, hogy fütyüljenek a közvéleményre, egyáltalán nem is titkolják a dolgot. Ott van például Rosa Bonheur, aki nadrágban és férfizubbonyban festette a képeit, vagy George Sand, aki férfimódra élt és jóformán sikerült rávennie a Chopinjeit meg a Musset-et, hogy a kedvéért éljenek női életet. Ha Johanna nem tartozott volna a "nőietlen nők" közé, valószínűleg már sokkal korábban szentté avatták volna.
De hát nem kell okvetlenül nadrágot viselni és vastag szivarokat szívni ahhoz, hogy valaki férfimódra éljen, mint ahogyan nem kell okvetlenül szoknyát hordani ahhoz, hogy női életet éljen. A rendes polgári világban egész csomó szoknyát és pruszlikot viselő asszony akad, akik önállóan intézik a maguk és mások ügyeit, beleértve a férfiakét is, s a hajlamaikban, ízlésükben és tevékenységükben tökéletesen férfiasak. Mindig voltak ilyen asszonyok, még Viktória királynő uralkodása idején is, pedig akkor kevesebb törvényes joguk volt a nőknek, mint a férfiaknak, és a mi mai női elöljáróink, polgármester-asszonyaink és képviselőnőink még teljesen ismeretlenek voltak. A mi évszázadunkban pedig a reakciós Oroszországban egy katonanő összetoborzott és felállított egy jól működő amazon-ezredet, melynek csak azért veszett nyoma, mert elég militarista szellemű volt ahhoz, hogy szembeforduljon a forradalommal. A nőknek a katonai szolgálat alól való felmentése nem valami természetes, velük született alkalmatlanságukon alapszik, amiben különböznének a férfiaktól, hanem azon a tényen, hogy az emberiség nem gyarapodhatna bőséges számú asszony nélkül. A férfiak sokkal könnyebben nélkülözhetők, minélfogva fel is áldozzuk őket.

Volt-e Johannában öngyilkossági hajlam?

Csak ez a két rendellenesség nyilatkozott meg Johannában ellenállhatatlan erővel; s ezek juttatták őt a máglyára. Egyik sem különös egyéni jellegzetessége. Nem is volt egyáltalán semmi furcsasága vagy különös jellegzetessége, kivéve az erélyes, határozott jellemét, széles látókörű, lendületes egyéniségét és felfokozott vitalitását. Öngyilkossági hajlammal vádolták; s csakugyan, amikor megkísérelte a szökést Beaurevoir várából, egy állítólag hatvan láb magas toronyból ugrott ki, amivel elég ésszerűtlen dolgot kockáztatott meg, noha a zúzódásait néhánynapi böjtölés árán kiheverte. Megfontoltan döntött a máglyahalál mellett, mert nem volt más választása, mint meghalni vagy szabadság nélkül élni. A csatatéren vakmerően játszott az életével, mint Wellington Waterloonál, és mint Nelson, amikor szokása szerint ütközet közben úgy sétálgatott a fedélzeten, hogy kiaggatta mellére az összes csillogó rendjeleit. Minthogy sem Nelsont nem vádolta soha senki öngyilkossági rögeszmével, sem Wellingtont, sem a többieket, akik kétségbeesett hőstetteket hajtottak végre és inkább a halált választották, mint a fogságot, Johannát sem szükséges ezzel gyanúsítanunk. A beaurevoiri toronynál több forgott kockán, mint az ő személyes szabadsága. Nagyon nyugtalanították a Compiégne elfoglalásáról keringő hírek; s meg volt róla győződve, hogy ő meg tudná menteni a várost, ha kiszabadulhatna a fogságából. Mégis, az az ugrás olyan életveszélyes volt, hogy Johanna egy kis lelkifurdalást érzett miatta; amit szokásához híven úgy fejezett ki, hogy Szent Katalin megtiltotta ugyan neki, de utólag mégis megbocsátotta az engedetlenségét.

Johanna összefoglaló jellemzése

Bátran úgy tekinthetjük tehát Johannát, mint egy csodálatra méltó, józan, egészséges, éles eszű, rendkívüli lelkierővel és testi szívóssággal megáldott falusi lányt. Minden, amit csak tett, gondosan ki volt számítva; s jóllehet ez az értelmi folyamat olyan villámgyorsan lezajlott, hogy alig-alig vált tudatossá benne, s ő mindent az égi szózatok javára írt, mégsem a vak ösztönösségnek volt a gyermeke, hanem a megfontolt számításnak. A hadviselésben ugyanolyan realista volt, mint Napóleon; fontosnak tartotta a tüzérséget és tudta, hogy mire képesek az ágyúk. Nem képzelte azt, hogy egy ostromlott város leomlik majd előtte, mint Jerikó falai, ha megfújja a kürtöt, hanem Wellingtonhoz hasonlóan a támadás módját rugalmasan alkalmazta a védelem adottságaihoz; és megelőzte Napóleont azzal a taktikával, hogy ha az ember elég sokáig kitart, végül a másik unja meg és adja be a derekát: mint például Orléansnál, ahol döntő győzelmét csak azután érte el, hogy Dunois, a parancsnoka, egy álló napig tartó eredménytelen támadás után már visszavonulást rendelt el. Johanna soha életében nem volt az, aminek oly sok regényíró és drámaíró szereti ábrázolni: romantikus kisasszonyka. Testestől-lelkestől a föld leánya volt, paraszti józanságában és csökönyösségében, de abban is, hogy elfogulatlanul, minden különösebb megrendültség és ájult tisztelet nélkül tudott érintkezni a nagyurakkal, királyokkal, főpapokkal, s az első pillantásra fel tudta mérni, hogy egyénileg mennyit érnek. Tisztában volt azzal, miként a jóravaló vidéki asszonyok, hogy fontos dolog az illedelmes viselkedés, nem tűrte soha a trágár beszédet, a vallásos kötelességek elmulasztását, s azt sem engedte meg, hogy rosszféle nőszemélyek lebzseljenek a katonái körül. Volt egy jámbor nekifohászkodása: "En nom Dél" - és egy semmitmondó szitkozódása: "Par mon martin"; ennyi káromkodást a javíthatatlanul mocskos szájú La Hire-nek is engedélyezett. Ez a szemérmeteskedés olyan nagy szolgálatot tett a rettenetesen demoralizált hadsereg önbecsülésének helyreállításában, hogy végül, mint Johanna minden tervszerű lépése, ez is nagyon józan számításnak bizonyult. Fesztelenül és mesterkéltség nélkül tudott beszélgetni és bánni mindenféle-fajta emberrel, béresekkel éppúgy, mint királyokkal, s ha nem voltak nagyon gyávák vagy züllöttek, mindig rá tudta venni őket arra, amit akart. Tudott szépszerével rábeszélni és tudott erélyesen noszogatni is, a nyelve éles volt, de tudott sima is lenni. Nagyon tehetséges lány volt: született parancsnok.

Johanna éretlensége és tudatlansága

Mindehhez azonban hozzájárult még egy komoly súlyosbító körülmény. Johanna mindössze tizenhét-tizennyolc esztendős volt. Ha el tudjuk őt képzelni amolyan ötven éves, erélyes asszonynak, akkor egyszerre megérthetjük, hogy milyen típushoz tartozott; mert nagyon sok erélyes ötven év körüli asszony jár közöttünk, aki tökéletes képet ad arról, hogy milyen nővé vált volna Johanna, ha megéri ezt a kort. De hát végeredményében ő mégiscsak egy süldőlány volt, nem tudta mindazt, amit ezek az asszonyok tudnak a férfiak hiúságáról és a társadalomban működő erőviszonyokról. Nem ismerte a kesztyűs kéz politikáját: mindig a csupasz öklét használta csak. Azt hitte, hogy a politikai változások sokkal könnyebben létrehozhatók, mint ahogyan csakugyan létrehozhatók, és Mohamedhez hasonlóan - aki szintén nem ismerte a világot, csak a maga jámbor kis világát - leveleket írkált a királyoknak és felszólította őket, hogy készüljenek Krisztus országának közeli eljövetelére. Csak azok a vállalkozásai járhattak sikerrel, amelyek igazán egyszerűek és fizikai erővel gyorsan végrehajthatók voltak, mint a koronázás és Orléans felszabadítása.
A magasabb fokú iskolázottság hiánya szinte tehetetlenné tette, amikor olyan bonyolult és mesterséges berendezésekkel akadt dolga, mint a középkor nagy egyházi és társadalmi intézményei. Iszonyodott az eretnekségtől és sejtelme sem volt róla, hogy ő maga az egyik legfőbb eretnek, egyik előfutára annak a nagy szakadásnak, amely kétfelé tépte Európát és századokig tartó vérontást idézett elő, ami még máig sem száradt fel. Tiltakozott az idegenek ellen, azzal a józan indokolással, hogy nincs itt a helyük Franciaországban; de fogalma sem volt arról, hogy milyen összeütközésbe került ezáltal a katolikus egyházzal és a hűbériséggel, amelyek lényegükben nemzetköziek voltak. Johanna a természetes józan észre hallgatott csupán; s ahol a társadalom intézményeit tanultsággal, iskolai képzettséggel lehetett csak megérteni, ő sötétségben botorkált és beverte a fejét a falba, s méghozzá alaposan beverte, mert mérhetetlen önbizalmánál fogva ő volt a világ legkevésbé óvatos emberi teremtése a polgári élet ügyeiben.
A tapasztalatlan fiatalságnak és az iskolázatlan értesületlenségnek a rendkívüli és kivételes képességekkel, erélyességgel, lendülettel, bátorsággal, hittel, eredetiséggel és egyéniséggel való párosulása tökéletesen megmagyarázza Johanna pályafutásának minden egyes mozzanatát, és teljesen hiteles történelmi és emberi jelenséggé teszi őt; de kiáltó ellentétben van azzal a bálványozó romantikával, amely köréje szövődött, és azzal a lekicsinylő szkepticizmussal, amelyet ez a romantika váltott ki visszahatásként.

A Szűz az irodalomban

Az angol olvasók valószínűleg kíváncsiak rá, hogy ez a bálványozás és az ellenhatása hogyan befolyásolta azokat a Johannáról szóló műveket, amelyeket a legjobban ismernek. Itt van például a VI. Henrikről írott shakespeare-i vagy ál-shakespeare-i, három részből álló dráma-sorozat első része, amelynek Johanna az egyik főszereplője. Johannának ez az arcképe egy csöppet sem hitelesebb, mint a londoni újságok beszámolói Washington Györgyről 1780-ban, Napóleonról 1803-ban, a német trónörökösről 1915-ben, vagy Leninről 1917-ben. A befejezése már csak üres mocskolódás. Az embernek az a benyomása az egészről, hogy a drámaíró eleinte egy szép és regényes figurát akart csinálni Johannából, de aztán felháborodott társulata kijelentette, hogy becsületes angol hazafiak nem hajlandók eltűrni, hogy rokonszenvesnek ábrázolják az angol hadak francia legyőzőjét, továbbá, hogy ha azonnal bele nem írja a darabba a Johanna ellen felhozott összes régi vádakat a boszorkányságáról és a ringyóságáról, és ha nem bizonyítja rá mind ezeket a vétkeket, akkor a darabját nem fogják előadni. Nagyon könnyen meglehet, hogy szóról szóra ez történt: mert ha nem, akkor már csupán egy magyarázata marad annak, hogy miért kezdődik a dráma Johanna megértő és hősies ábrázolásával, ami a burgundi herceghez intézett szép, lendületes felhívásában éri el a csúcspontját, s miért végződik aljas gyalázkodással az utolsó jelenetekben. Ez a másik magyarázat pedig az a feltevés, hogy az eredeti darab gyalázkodó volt elejétől a végéig, csak Shakespeare átírta a korábbi jeleneteket. Minthogy azonban a dráma Shakespeare-nek abból a korszakából való, amikor még csak kezdő volt a régi darabok átjavítgatásában, s amikor a saját stílusa még nem alakult ki teljesen és nem szilárdult meg, ez a feltevés csak találgatás marad, nem lehet bebizonyítani. Shakespeare kezenyomát sem lehet félreérthetetlenül felismerni a drámán, melynek nagyon gyenge és alantas az erkölcsi hangneme; lehetséges azonban, hogy megpróbálta megmenteni a darabot a közönséges alávalóság mocskából azzal, hogy némi átmeneti varázzsal vonta be a Szűz alakját.
Ha átugrunk két évszázadot és elérkezünk Schillerhez, az ő Jungfrau von Orléans-ja már ott fuldoklik az eszeveszett romantika fortyogó boszorkányüstjében. Schiller Orléans-i Szűz-e egyetlen porcikájában sem hasonlít az igazi Johannához, igaz ugyan, hogy nem hasonlít más halandó nőszemélyhez sem, aki valaha ezen a földtekén járt. Voltaképpen nincs is mit mondani a darabjáról, azon az egyen kívül, hogy egyáltalán nem Johannáról szól, és hogy még azt is bajosan lehetne állítani róla, hogy Johannát akarta ábrázolni benne; hiszen például csatában öli meg a hősnőjét, mert nem volt szíve hozzá, hogy máglyára vigye. Aztán ott volt - még Schiller előtt - Voltaire, aki Homéroszt utánozta bohóckodva egy csúfolódó eposzban, amelynek azt a címet adta: La Pucelle. Erről a műről úgy szokás beszélni, erényes felháborodással, mint trágár és rágalmazó szennyiratról; s annyi bizonyos, hogy én sem tudom megvédeni a zabolátlan illetlenség vádjával szemben. A célja azonban nem az volt, hogy Johannát ábrázolja, hanem az, hogy nevetségessé tegye s ezzel gyilkolja meg mindazt, amit Voltaire joggal gyűlölt korának intézményeiben és szolsásaiban. Johannát is kicsúfolta, de nem csinált belőle megvetésre méltó és (aránylag) feslett nőszemélyt; s minthogy rajta kívül Homéroszt, Szent Pétert, Szent Dénest és a vitéz Dunois-t is kicsúfolta, a költemény többi hősnőjét pedig igazán rendkívül feslettnek ábrázolta, azt mondhatjuk, hogy Johanna aránylag még elég jól megúszta a dolgot. Az eposz szereplőinek egyéni kalandjai azonban valóban olyan botrányosak és olyan homéroszi módon hiányzik belőle a történelmi hűség minden igénye, sőt még a lehetősége is, hogy aki úgy tesz, mintha komolyan akarná venni, igazán csak önmagából csinál képmutató álszentet. Samuel Butler azt tartotta, hogy az Iliász a görög hazafiaskodás és a görög vallás kigúnyolása, paródia, amit egy idegen túsz vágy egy rabszolga írt; s Voltaire La Pucelle-je egészen meggyőzővé teszi Butler elméletét. Voltaire olyan asszonynak festi meg Agnés Sorel-t, a dauphin szeretőjét, akivel Johanna sohasem találkozott, mint akiben emésztő szenvedéllyel lobog a legtisztább házastársi, vagy ágyastársi hűség, de az a végzete, hogy állandóan a buja, ellenséges katonák kezére kerül és a leghajmeresztőbb erőszakot kénytelen elszenvedni tőlük. A csatajeleneteken, amikor Johanna egy repülő szamáron nyargal, vagy amikor meztelenül lepik meg, s ő a kardjával védelmezi meg Ágnest, és megfelelő csonkításokat végez a támadóin, nyugodt lélekkel nevethetünk, mert az írónak is ez a szándéka vele; hiszen ezt úgysem tévesztheti össze senki józan ember komoly történetírással; s lehet, hogy ez a léha tiszteletlenség alapjában véve egészségesebb, mint Schiller bűvös-bájos, szédült érzelmessége. Voltaire-nek persze nem lett volna szabad azt állítania, hogy Johanna apja pap volt; de amikor ő síkraszállt: écraser l'infame (szétzúzni a gyalázatost, a francia egyházat), olyankor semmitől sem rettent vissza.
Idáig tehát a Szűz irodalmi ábrázolásai legendaszerűek voltak. 1841-ben azonban Quicherat közzétette Johanna perének és rehabilitációjának a jegyzőkönyveit, s ezzel új alapokra helyezte az egész sémát. Ezek a teljesen valósághű okiratok olyan élénk érdeklődést keltettek Johanna iránt, amilyent sem Voltaire Homérosz-paródiája, sem Schiller romantikus szamársága nem tudott kelteni. Ennek az érdeklődésnek jellegzetes termékei Amerikában és Angliában Mark Twain és Andrew Lang Johanna-életrajzai. Mark Twaint közvetlenül Quicherat térítette meg, egyenesen Johanna-imádóvá. Később egy másik nagy író, Anatole France, szembefordult evvel a Quicherat-féle rajongási hullámmal, s ő is megírta Johanna életét, amelyben a Szűz eszméit a papok ösztönzésének tulajdonította, katonai sikereit pedig azzal magyarázta, hogy csupán Dunois használta fel őt ügyesen a mascotte-jának, szerencsét hozó üdvöskéjének: azaz tagadta, hogy Johannának komoly katonai vagy politikai tehetsége lett volna. Erre aztán Andrew Lang dühbe gurult és kirohant Anatole France ellen egy újabb Johanna-életrajzzal, melyet úgy kell olvasnunk, mint az előbbinek a helyreigazítását. Lang könnyűszerrel bebizonyította, hogy Johanna tehetsége nem természetellenes koholmány volt, amit okoskodással el lehet vitatni tőle, mint a papok és a katonák gyártotta szemfényvesztést, hanem kétségtelen és kézzelfogható valóság.
Magyarázatul sokszor felhozták, hogy Anatole France a párizsi művészvilág embere, akinek a fogalmi rendszerébe nem tud behatolni a tehetséges, keményfejű és keménymarkú parasztlány, még ha ő is a lelke a francia vidéknek és a munkás Párizsnak; Andrew Lang viszont skót ember, és azt minden skót nagyon jól tudja, hogy a szürke kanca éppen olyan jól húz, mint a csődör, ha ugyan nem jobban. Engem azonban nem elégít ki ez a magyarázat. Nem hiszem, hogy Anatole France ne tudná azt, amit mindenki tud. Bárcsak mindenki tudná azt, amit ő tud. Az embernek az az érzése, hogy az ellenszenvei befolyásolták ebben a könyvében. Nem Johanna iránt érez ellenszenvet; az egyház, a miszticizmus ellenszenves neki, és alapvetően képtelen elhinni, hogy valaha is járt a földön olyan lány, mint az igazi Johanna.
Mark Twain Johannája, akit tetőtől talpig nőnek öltöztetett és annyi szoknyát adott rá, mint amennyit Noé apánk felesége szokott viselni a gyerekjátékok Noé-bárkáján, kísérlet arra, hogy összeolvassza Bayard lovagot Dickens Summerson Eszterével, s így csináljon belőle egy páncélos, feddhetetlen amerikai tanítónőt. Ez a Johanna, akárcsak Summerson Eszter, nevetségessé teszi megalkotóját, de minthogy mégiscsak nagytehetségű ember munkája, kialakul belőle valahogyan egy szenteskedő nő elfogadhatóan emberi figurája, még ha belehabarodott is az írója. Nem is annyira az értékelésében van a hiba, mint inkább a jellemzésében. Andrew Lang és Mark Twain, mind a ketten, mindenáron egy gyönyörű és kifogástalanul úri-asszonyként viselkedő Viktória-korszakbeli hölgyet akarnak faragni Johannából; de mind a ketten elismerik és hangoztatják is váltig a vezetésre termett képességeit, noha a skót tudós korántsem fogja fel olyan romantikusan a dolgot, mint a Mississippi egykori révkalauza. No de hát Andrew Lang hivatásánál fogva rászokott egy életen át, hogy inkább az életrajzok kritikusa legyen, mint életrajzíró, Mark Twain viszont bevallottan regénynek írta meg ezt a Johanna-életrajzát.

A mai történetírás ferdítései Johannáról

Ennyit Johanna pályafutásának prózai részéről. Diadalmas emelkedésének romantikus hőskölteménye, máglyahalálának tragédiája és az utókor igyekezetének komédiája, amivel jóvá akarta tenni a kivégeztetését - mindez már a színdarabomhoz tartozik és nem az előszóhoz, amely józanul csupán a tényekre szorítkozhat, mint afféle tárgyilagos tanulmány. Hogy menynyire szükség van egy ilyen tanulmányra, arról rögtön meggyőződhetünk, mihelyst belelapozunk bármelyik rendelkezésünkre álló elismert szakmunkába. A történelmi adatokat ugyan elég pontosan közlik ezek a tankönyvek - Johanna látogatását a vaucouleurs-i várban, kinyilatkoztatásait Chinonban a dauphin előtt, Orléans felmentését az ostromzár alól és az utána következő csatákat, a reimsi koronázást, fogságba esését Compiégne alatt, perének tárgyalását és kivégeztetését Rouenban, a szükséges adatokkal és a szereplők neveivel együtt - de valamennyi történetíró megfeneklik a gonosz püspök és a tőrbecsalt hajadon meg a hasonló dajkamesék melodrámai legendáján. Sokkal kevésbé volna félrevezető, ha inkább a tényeket közölnék rosszul, de helyes felfogásban értelmeznék az eseményeket. Így azonban csupán arra a gyakran elfelejtett igazságra vetnek fényt, hogy az emberi gondolkozásmód divatja éppúgy változik, mint az öltözködésmód divatja, és hogy az emberek javarésze bajosan tud, ha ugyan nem teljesen képtelen, másként gondolkozni, mint saját korának. divatja szerint.

A történelem mindig elavult

Egyébként éppen ez az oka annak, hogy miért nem tanítják soha a gyerekeknek a jelenkori történelmet. Tankönyveik azokkal a történelmi korszakokkal foglalkoznak, melyeknek a gondolkozásmódja már kiment a divatból s melyeknek az eseményei és körülményei már nem vonatkoztathatók az eleven, valóságos életre. Példának okáért: Washingtonról történelmet tanítanak nekik, de Leninről hazugságokat. Washington korában hazugságokat hallhattak Washingtonról (ugyanazokat a hazugságokat), de történelmet tanítottak nekik Cromwellről. A XV. és a XVI, században hazugságokra oktatták őket Johannáról, úgyhogy ma már bátran el lehetne mondani nekik az igazságot a Szűzről. Sajnos azonban, ezek a hazugságok nem foszlanak szét, amikor a politikai körülmények idejüket múlják. A reformáció, amelynek Johanna öntudatlanul is előfutára volt, mind a mai napig ébren tartotta azokat a kérdéseket, amik az ő esetével kapcsolatban felvetődtek (még ma is nagyon sok leégett házat láthat az ember Írországban), aminek az lett az eredményé, hogy Johanna alakja köré tovább szövődtek az antiklerikális hazugságok, s jellegzetesen protestáns hazugságok, a római katolikusok pedig tovább hímeztek-hámoztak, hogy ne kényszerüljenek bevallani öntudatlan protestantizmusát. Torkunkon akadt az igazság, hiába körítették annyiféle mártással; s nem is megy addig le, amíg le nem nyeljük mindenféle körítés nélkül.

Az igazi Johanna nekünk nem elég csodálatos

A XIX. század civilizációjának metafizikaellenes hangulata, amely Angliában és Amerikában még mindig nagyon erős, Franciaországban pedig zsarnokian uralkodó, megvetően utasítja el, hogy higgyen Johannában, éppen azért, mert olyan egyszerű és jámbor az a hit, amit az ő esete megkövetel. Mi nem esünk a másik végletbe, mint a kortársai, hogy visszarettenjünk tőle és boszorkánynak tartsuk, aki eladta magát az ördögnek, mert mi nem hiszünk az ördögben, sem abban, hogy kereskedelmi szerződéseket lehet kötni vele. A hiszékenységünk, noha óriási, de nem határtalan; s a rendelkezésünkre álló készletet majdnem teljesen kimerítették már a mi médiumaink, jövőbelátó gondolatolvasóink, tenyérjósaink, szellemidézőink, Christian Science-híveink, lélekelemzőink, az elektromos rezgés jövendőmondói, a különféle gyógykezelések hatóságilag elismert és el nem ismert iskoláinak apostolai, a csillagjósok és a csillagászok, akik tudomásunkra hozzák, hogy a nap majdnem százmillió mérföldnyire van tőlünk, és hogy az Orion alfája, a Betelgeuze nevű csillag tízszer akkora, mint a mi egész világegyetemünk, a fizikusok, akik a Betelgeuze viszonzásaképpen leírják az atomok hihetetlenül parányi voltát, meg a csodákkal bíbelődők egész serege, akiknek a hiszékenységén jókedvűen, kétkedőn és harsogón nevetett volna a középkor embere. A középkorban azt tartották, hogy a föld lapos, s erről legalább a tulajdon érzékszerveik bizonyítékkal szolgáltak nekik; mi gömbölyűnek tartjuk, de nem azért, mert száz ember közül akár egy is meg tudná magyarázni fizikailag ezt a furcsa hiedelmet, hanem azért, mert a modern természettudomány meggyőzött bennünket arról, hogy semmi sincs úgy, ahogy nyilvánvalóan látszik, és hogy mindaz tudományos igazság, ami megfoghatatlanul varázslatos, ami valószínűtlen, ami rendkívüli, ami óriási és ami parányi, ami lelketlenség, és ami felháborító.
Egyébként, a világért sem akarom ezzel azt mondani, hogy a föld lapos, vagy hogy ezek a mi csodálatos hiedelmeink egytől egyig csaláson és szemfényvesztésen alapulnak. Én csupán a mi korunkat igyekszem megvédelmezni azzal a váddal szemben, hogy kisebb a képzelőtehetsége, mint a középkornak. Kijelenthetem, hogy a XIX. század és még inkább a XX. század, a mindenféle fajta csodák és misztériumok, szentek és próféták, varázslók, szörnyetegek és tündérmesék iránt való fogékonyság szempontjából fölényesen lepipálja a XV. századot. A csodáknak és a nyomban elhihető állításoknak az aránya az Encyclopaedia Britannica legújabb kiadásában sokkal, de sokkal nagyobb a csodák javára, mint a bibliában. A középkor hittudományi doktorai, akik nem hetvenkedtek azzal, hogy meg tudják állapítani, hány angyal táncolhat egy tű hegyén, a romantikus hiszékenység tekintetében nagyon gyengén állnak korunk fizikusaihoz képest, akik egy billiomod-milliméternyi pontossággal megállapították az elektronok táncának minden részletét és mozzanatát. A világ minden kincséért sem akarom kétségbevonni ezeknek a számításoknak az egzakt szabatosságát vagy az elektronok létezését (akármiféle fán termettek is). Johanna sorsa óva int az ilyen eretnekségektől. Csak az nem fér sehogyan sem a fejembe, hogy akik hisznek az elektronokban, miért tartják magukat kevésbé hivőknek, mint azokat, akik az angyalokban hittek. Ha nem hiszik el, miként a roueni ítélőszék tagjai sem hitték 1431-ben, hogy Johanna boszorkány, ez nem azért van, mert ezt a magyarázatot túlságosan csodálatosnak tartják, hanem azért, mert nem elég csodálatos nekik.

A történelem ábrázolásának színpadi korlátai

Johanna történetét megtalálhatja az olvasó a mellékelt színdarabban. Benne van mindaz, amit csak tudnunk kell Johannáról; minthogy azonban színpadi használatra készült, kénytelen voltam három és fél órára összesűríteni olyan események sorozatát, amelyek a történelem valóságában négyszer annyi hónap alatt játszódtak le; mert a színház megköveteli az időnek és a helynek az egységét, amivel a természet a maga kötetlen tékozlásában nem törődik. Ne gondolja tehát az olvasó, hogy Johanna csakugyan tizenöt perc alatt vette le a lábáról Robert de Baudricourt-t, vagy hogy a kiközösítése, a bűnbánata, a visszaesése és a máglyahalála mindössze egy jó félórába telt. A Johanna kortársairól mintázott színpadi alakjaimról sem állítom azt, hogy hű tükörképek, legfeljebb csak annyit, hogy némelyikük talán kissé jobban hasonlít az eredetijére, mint a pápáknak azok a képzeletbeli arcképei, kezdve Szent Pétertől végig a korai középkoron át, melyek még mindig ünnepélyesen ki vannak állítva a firenzei Uffizi-képtárban (vagy legalábbis még ki voltak állítva, amikor utoljára ott jártam). A darabomban szereplő Dunois bátran elkelne D'Alencon hercegének is. Ránk maradtak a leírásaik Johannáról, s mind a ketten olyan egyformán írták le a Szüzet, hogy ebből arra következtettem - minthogy az ember önkéntelenül is önmagát írja le, amikor másokról mond valamit - arra következtettem, hogy ez a két jóravaló fiatalember nagyon hasonlíthatott egymáshoz lelkialkatában; összegyúrtam hát őket egyetlen figurává s ezzel megtakarítottam a színházigazgatónak egy teljes páncéljelmezt és esténként egy-egy fellépti díjat. Dunois arcképe, amely még mindig látható Cháteaudunben, ösztönzőleg hat az emberre. Egyébként azonban igazán nem tudok többet ezekről az emberekről meg a környezetükről, mint amennyit Shakespeare tudott Falconbridge Fülöpről és Ausztria hercegéről vagy Macbethről és Macduffről. Tekintetbe véve azokat a dolgokat, amiket elkövettek a történelemben s amiket újra el kell követniük a színdarabban, nem tehettem mást, mint hogy megfelelő jellemeket találjak ki számukra, ahogyan Shakespeare is csinálta.

Az Erzsébet-korabeli drámaírás hiányossága

Nekem mégis van egy előnyöm az Erzsébet-korabeli dráma-írókkal szemben. Én úgy írhatok, hogy tisztán áll előttem a középkor, amelyet a XIX. század derekán mintegy újra felfedeztek, miután körülbelül ötödfél évszázadon át a feledés homálya borult rá. Az antik irodalom és művészet XVI, századbeli reneszánsza és a kapitalizmus erőteljes felvirágzása között eltelt időszak szinte eltemette a középkort; s az életrekeltése felér egy második reneszánsszal. Shakespeare történelmi színműveiben egy leheletnyi sincs a középkor levegőjéből. John of Gauntja olyan, mintha Drake öregkori képmása volna. S jóllehet Shakespeare a családi hagyományai folytán katolikus volt, az alakjai egytől egyig erőteljesen protestánsok, individualisták, szkeptikusok, egocentrikusok mindenben, kivéve a szerelmi ügyeiket, de még ezekben is nagyon egyéniek és önzők. Királyai nem államférfiak; bíborosai hitetlenek; ha egy tanulnivágyó fiatalember elejétől a végéig elolvassa az összes színdarabját, nem fogja megtanulni belőlük, hogy a világot végső fokon olyan erők kormányozzák, amelyek korszakalkotó vallásokban és jogrendszerekben jutnak kifejezésre, nem pedig útszélien becsvágyó alakok, akik a verekedéshez és a handabandázáshoz értenek. Az isteni hatalom, amely céljainkat megszabja, akármilyen durván lesújt is rájuk, éppen csak hogy szóba kerül néha, mint a végzet hatalma, aztán máris megfeledkeznek róla, mint valamilyen bizonytalan, múló rosszérzésről. Shakespeare-nél, akárcsak Mark Twainnél, Cauchon erőszakos zsarnok lett volna, egy útonálló, nem pedig egy katolikus püspök, Lemaitre, az inkvizitor pedig szadista és nem jogász. Warwickban nem lett volna több feudális jellemvonás, mint királycsináló utódjában a VI. Henrikről szóló színdarabban. Láthattuk volna, amint valamennyien tökéletesen meg vannak róla győződve, hogy bőven elegendő, ha mindenekfelett hívek önmagukhoz, mert akkor már ebből következik, hogy máshoz sem lehetnek hűtelenek (ez a poloniusi életszabály fejezi ki a leghevesebb szembefordulást a középkor szellemével), mintha a levegőben lebegő lények lennének, akiket semmiféle társadalmi felelősség nem terhel. Shakespeare alakjai mind ilyenek: ezért látszanak olyan természetesnek a mi középosztályunk szemében, amely kényelemszerető és felelőtlen mások rovására és ezt nem is szégyelli, sőt még csak nincs is tudatában a dolognak. A természet nem tűri ezt az űrt Shakespeare-nél; ügyeltem hát arra, hogy a darabomat szabadon átjárhassa a középkor levegője. Akik végignézik majd a színpadi előadást, nem fogják puszta véletlennek és magánügynek tekinteni a megdöbbentő történetet, amiről szól. Nemcsak az eleven emberi bábjáték alakjait láthatják majd maguk előtt, hanem magát az egyházat, az inkvizíciót és a hűbériséget, amint az isteni sugallat szakadatlanul beleütközik merev korlátaikba: az egyházat, az inkvizíciót és a hűbériség rendszerét, melyek mind sokkal félelmetesebbek tragikus hatalmukban, mint akármelyik, páncélvértjeit csörgető vagy Szent Domonkos rendjének csuhájában és kámzsájában hallgatagon járkáló, halandó kis emberi figura.

Tragédia és nem melodráma

Ebben a színdarabban nincsenek gonosz intrikusok és gazemberek. A bűn, akárcsak a betegség, nem érdekes: mert olyasmi, amit teljes egyetértéssel mindenki elítél és elvetendőnek tart, s ezzel már el is van intézve, több mondanivalónk nincs is róla. Igazán csak az érdekel bennünket, amit az emberek a tőlük telhető legjobb akarattal és becsületes szándékkal tesznek, vagy amiről a józan, épelméjű férfiak és nők úgy érzik, hogy akaratuk ellenére is meg kell tenniük. Mark Twain és Andrew Lang gaz püspöke és komisz inkvizítora ugyan-olyan unalmas alak, mint egy érdektelen zsebtolvaj; Johannát pedig lesüllyesztik annak a még kevésbé érdekes szereplőnek a színvonalára, akit a zsebtolvaj meglopott. Én mind a kettejüket úgy ábrázoltam, mint a Harcos Egyház és a Lázadó Egyház tehetséges és ékesszóló képviselőit, mert csak így tarthattam meg színdarabomat a magasabbrendű tragédia színvonalán és csak így menthettem meg attól, hogy közönséges törvényszéki tudósítás legyen egy izgalmas esetről. A színdarabban egy gazember nem lehet több, mint diabolus ex machina, ami talán izgalmasabb segédeszköz, mint a deus ex machina, minthogy azonban egyformán gépies mind a kettő, csak mint gépezetek érdekesek. Ismétlem, csak az érdekel bennünket, amit normális és ártatlan emberek tesznek; s ha Johannát nem normális és ártatlan emberek küldték volna a máglyára, igazságosságuk tudatában a legerélyesebb határozottsággal, akkor az ő halálának sem volna nagyobb jelentősége, mint a tokiói földrengésnek, ahol szintén elpusztult és megégett egy csomó szűz. Ezekben a gyilkosságokban az a tragédia, hogy nem gyilkosok követik el őket. Megfontolt, bírói gyilkosságok ezek, kegyes gyilkosságok; s ez az ellentmondás egyszerre vígjátéki elemet csempész a tragédiába: az angyalok sirathatják a gyilkosságot, de az istenek nevetik a gyilkosokat.

A tragédia is kénytelen szépíteni

Ebben rejlik a magyarázata annak, hogy a Szent Johanna életéről szóló színdarabom, noha lényegileg talán a tiszta igazat mondja, mégis pontatlanul számol be egy-két mellékes körülményről. Mondani is fölösleges, hogy a régi Jeanne d'Arc - melodrámák, amelyek leszűkítik az egészet egy gonosztevő és egy hős, illetve Johanna esetében hősnő küzdelmére, nemcsak hogy teljesen céljukat tévesztik, hanem meg is hamisítják a jellemeket, mert Cauchonból gazfickót csinálnak, Johannából primadonnát, Dunois-ból pedig hősszerelmest. De a magasabbrendű tragédia és komédia írója, aki az elérhető legmélységesebb igazság felé tör, majdnem ugyanannyira kénytelen megszépíteni Cauchon jellemét, mint amennyire a melodráma-író bemocskolja. Noha, amennyire meg tudtam állapítani, semmi sem szól Cauchon, Johanna bírája ellen, ami a rosszhiszeműségére vagy a könyörtelen szigorúságára vallana, vagy ami olyanfokú vádlottellenes, rendőrségpárti, vagy osztály- és felekezeti részrehajlásáról tanúskodna, amilyent mi magától értetődőnek tartunk mai törvényszékeinken - mégis, ahhoz sincs sokkal több jogunk, hogy besoroljuk a katolikus egyház nagy alakjai közé, mint olyan embert, akihez nem érnek fel az alantas földi szenvedélyek. Azokból a gyér adatokból pedig, amelyek Lemaitre atyáról pillanatnyilag rendelkezésünkre állnak, szintén nem tűnik ki, hogy Johanna inkvizitora annyira a feladata magaslatán állt s annyira értette a kötelességét, mint ahogyan én feltételeztem róla a darabomban. A színpadnak azonban az a feladata, hogy az alakjait önmaguk előtt is érthetőbbé tegye, mint amilyenek a való életben volnának; mert csakis így lehet érthetővé tenni őket a közönség számára. A mi esetünkben pedig Cauchonnak és Lemaitre-nek nemcsak önmagukat kell megértetniük, hanem az egyházat és az inkvizíciót is, mint ahogyan Warwicknak a hűbériség világát kell érthetővé tennie, hogy így aztán ők hárman, egymáshoz való viszonyukban, megértessenek a XX. század nézőivel egy olyan történelmi korszakot, amely alapvetően különbözik az ő koruktól. Nyilvánvaló, hogy az igazi Cauchon, az igazi Lemaitre és az igazi Warwick ezt nem tehette volna meg: ők benne éltek, hozzátartoztak a középkorhoz, s ennélfogva éppúgy nem voltak tudatában a középkor jellegzetes sajátosságainak, mint ahogyan fogalmuk sem volt a levegő vegytani elemeiről, amit belélegzettek. A darabom azonban érthetetlen volna, ha nem ruházom fel őket annyi tudatossággal, amennyi szükséges ahhoz, hogy megmagyarázhassák magatartásukat a XX. század embereinek. Csupán annyit akartam elérni a valószerűségnek ezzel az elkerülhetetlen feláldozásával, hogy az egyetlen lehetséges módon biztosítsak a darabom számára annyi igazmondást, amennyi feljogosíthat arra a kijelentésre, hogy amennyire csak a rendelkezésemre álló történelmi dokumentumok és a rendelkezésemre álló költői lelemény révén lehetséges volt, azok a dolgok, amiket a drámának ezzel a három exponensével elmondatok, mind olyasmik, amiket ők csakugyan el is mondtak volna, ha tudatában vannak, hogy voltaképpen mit is cselekszenek. S az én szememben ennél tovább sem a drámaírás, sem a történetírás nem mehet.

Néhány jóindulatú javaslat a darab kijavítására

Köszönettel tartozom néhány kritikusomnak az Atlanti-óceánon innen és túl, beleértve azokat is, akik igazán nagylelkű elragadtatással nyilatkoztak a darabomról, azokért a szívből-jövő indítványaikért, hogy miként lehetne kijavítani. Rámutattak ugyanis arra, hogy ha kihúzom a darabból az utójátékot és mindazokat a részeket, amelyek olyan drámaiatlan és unalmas témával foglalkoznak, mint az egyház, a hűbériség rendszere, az inkvizíció, az eretnekség elmélete és így tovább, amiket egyébként - felhívják rá a figyelmemet - úgyis könyörtelenül kihúz minden tapasztalt színházigazgató kék ceruzája: akkor a darab jelentékenyen megrövidülne. Azt hiszem, tévednek ezek a kritikusaim. A kék ceruzák bölcs és tapasztalt vitézei, miután megtakarítottak másfél órát azáltal, hogy a darabomnak kiszedték a beleit, nyomban hozzálátnának, hogy elpocsékoljanak két órát bonyolult díszletek felépítésével s igazi vizet eresztenének a Loire folyóba, igazi hidat vernének rajta, ügyetlenül mímelt színpadi csatát rendeznének a híd birtokbavételéért, s a győztes franciákat Johanna igazi lovon vezetné. A koronázási jelenet lepipálna minden eddigi színpadi látványosságot, mert először bemutatnák, hogy vonul végig a koronázási menet Reims utcáin, aztán bemutatnák magát a koronázást a székesegyházban, mind a kettőt külön erre a célra írt zenével. Johannát nyílt színen égetnék hamuvá, mint Mr. Matheson Langot esténként a Bolygó zsidó-ban, abból kiindulva, hogy egészen mindegy, miért égetnek meg egy nőt, ha egyszer megégetik, és ha az emberek hajlandók beléptidíjat fizetni érte, hogy láthassák. A felvonásközök, mialatt a színpadi ácsok és asztalosok felépítik és lebontják ezeket a tüneményes díszleteket, mérhetetlenül elnyúlnának, a büfés nem csekély hasznára. S az elcsigázott és elkedvetlenített nézőközönség lekésné az utolsó villamost és engem szidna, hogy miért írok ilyen gyalázatosan hosszú és elviselhetetlenül száraz és tartalmatlan darabot. A sajtó azonban megdicsérne. Aki ismeri Shakespeare színpadi pályafutásának történetét, az egy pillanatig sem vonja kétségbe, hogy valóban ez történne velem, ha olyan rosszul értenék a mesterségemhez, hogy megfogadnám ezeket a jóindulatú, de végzetes tanácsokat; s valószínűleg szóról szóra ez is történik majd, ha már nem lesz módomban megvédeni szerzői jogaimat. Így hát talán a közönség is okosabban teszi, ha megnézi a darabot, amíg életben vagyok.

Az utójáték

Ami pedig az utójátékot illeti, igazán nem várhatja el tőlem senki, hogy annyira nevetségessé tegyem magam, mintha azt akarnám mondani á darabommal, hogy Johanna története szomorúan befejeződött ebben a világban a máglyahalálával, és nem azt hogy azzal kezdődött csak el igazán. Törik-szakad, de valahogyan meg kellett mutatnom a szentté avatott Johannát is, nemcsak a hamuvá égetettet; mert sok nő megégett már úgy is, hogy vigyázatlanul lángot fogott a muszlinszoknyája a szalon kandallójánál, de ha valakit szentté avatnak, az mégiscsak más dolog és lényegesen fontosabb is. Úgyhogy, sajnos, az utójátékot nem lehet elhagyni.

Még egy szó a kritikusokhoz is, nehogy megsértődjenek

A hivatásos kritikus szemében (magam is az voltam) a színházbajárás a paradicsomi átok, amely Ádám fejére hullt. A színdarab jelenti az ő keserves kenyérkeresetét amit arcának verejtékével kell megszenvednie; s minél hamarabb véget ér, annál jobb. Ezzel látszólag engesztelhetetlen ellenségévé válik a fizető nézőközönségnek, akinek a szempontjából nézve: minél hosszabb a darab, csalt annál több szórakozáshoz jut a pénzéért. S a kritikus csakugyan ellensége is a közönségnek, különösen vidéken, ahol a nézők kizárólag a darab kedvéért mennek színházba, s olyan határozottan megkövetelnek bizonyos számú óráig tartó szórakoztatást, hogy a vándortársulatok igazgatói sokszor komolyan zavarba jönnek a londoni darabok rövidsége miatt, amiket elő kell adniuk. Londonban ugyanis a kritikusok hadát tekintélyes létszámú segélycsapatok erősítik meg, akik úgy járnak a színházba, ahogyan sok más hasonló ember a templomba jár: csak azért, hogy mutogathassák a legszebb ruhájukat és összehasonlíthassák a többiek ruháival; hogy ne maradjanak el a divattól, a társasági pletykáktól és legyen miről beszélgetniük a vacsoravendégségeken; hogy rajonghassanak a kedvenc színészükért vagy színésznőjükért; hogy eltöltsék az estét akárhol, csak ne odahaza; egyszóval bármiféle oknál fogva, kivéve a drámaírás és a színházművészet iránt való érdeklődést. Az előkelő világ központjaiban olyan töméntelenül sok vallástalan ember jár templomba, olyan rengeteg botfülű ember jár a hangversenyekre és az operába, olyan tömegesen tódulnak a színházba a drámaírás hitetlenjei és botfülűi, hogy a templomi prédikációkat tíz percesre, a színdarabokat pedig kétórásra kellett lekurtítani; és még így is türelmetlenül várja mindig a gyülekezet az istentisztelet végét s a nézőközönség a függöny legördülését az utolsó felvonás után, hogy mehessenek már ebédelni vagy vacsorázni, mert igazán csak erre vágyódnak, noha érkezni is olyan későn érkeztek, amennyire csak ki lehetett tolni a kezdést a kedvükért, vagy még későbben.
Így terjed a zsöllyék tájékáról és a sajtóból a képmutatás levegője. Senki sem meri kimondani egyenesen, hogy az igazi dráma unalmas és terhes nyűg neki, és hogy képtelenség azt követelni az emberektől, hogy két óránál tovább elviseljék, még ha két hosszú szünettel meg is könnyítik a dolgot. Senki sem jelenti ki őszintén: "Utálom a klasszikus tragédiákat és komédiákat, mint ahogyan utálom a prédikációkat és a szimfóniákat is; ellenben szeretem a bűnügyi tudósításokat és a válási híreket és mindenféle táncokat, díszeket, mutatós dolgokat, amik szerelemre pezsgetik a véremet, vagy a feleségemét, vagy az uramét. És akármit is beszélnek az okosabb emberek, nem hiszem el nekik, hogy örömüket lelik bármiféle szellemi tevékenységben; csak nagyzolnak." Ilyesmit sohasem mondanak; pedig a kilenctized része annak, amit Európa és Amerika nagyvárosaiban a sajtó színikritika címén feltálal, nem más, mint zagyva körülírása ennek. Ha pedig nem ez az értelme, akkor egyáltalán nincs semmi értelme.
Én nem zúgolódom ellene, noha a kritika teljesen indokolatlanul zúgolódik ellenem. De hát éppoly kevéssé vehetek róluk tudomást, mint ahogyan Einstein nem vehet tudomást azokról, akik nem értenek a mennyiségtanhoz. Én klasszikus modorban írok darabokat azoknak, akik pénzért váltanak jegyet a színházba, mert szeretik a klasszikus komédiát vagy tragédiát, a komédia és a tragédia kedvéért, s annyira szeretik, hogy ha a darab jó a maga nemében és jól is adják elő, fájó szívvel szakadnak el a színháztól, hogy elérjék az utolsó vonatjukat vagy autóbuszukat, ami hazaviszi őket. Eszükbe sem jut elkésve érkezni egy nyolc órai vagy félkilences vacsoráról, hogy megmenekedjenek az elszakadásnak legalább az első félórájától, hanem sorban állnak órák hosszat a csikorgó hidegben a színház kapuja előtt, hogy jegyhez jussanak. Vannak országok, ahol egy darab egy hétig tart, itt elemózsiát hoznak magukkal kosarakban és végigülik szépen az előadást. Ők az én kenyéradó gazdáim. Nem írok nekik tizenkét órás darabokat, mert pillanatnyilag a körülmények nem engedik meg az ilyen szórakozást; ámbár egy olyan előadás, amely a reggelivel kezdődik és napnyugtakor ér véget, Surreyben vagy Middlesexben gyakorlatilag és művészileg éppúgy elképzelhető, mint Oberammergauban; s egy teljes éjszakai ülés a színházban legalább olyan mulattató volna, mint a parlament alsóházában, csak sokkal hasznosabb. A Szent Johanná-ban azonban megtettem minden tőlem telhetőt, hogy betartsam a klasszikus darabok jól kiszámított három és fél órás játékidejét, jóformán szünet nélkül egyfolytában, nem számítva azt az egy felvonásközt, amit olyan szempontok kényszerítettek rám, amelyeknek semmi közük sincs a művészethez. Tudom, hogy ez komiszság az álkritikusokkal és a nagyvilági közönséggel szemben, akik képmutatásból járnak színházba. Nem tehetek róla, de egy kis részvétet érzek irántuk, amikor azt magyarázzák nekem, hogy a darabom, bár nagyszerű darab, menthetetlenül meg fog bukni, mert nem háromnegyed kilenckor kezdődik és nem tizenegy órakor ér véget. A valóság tökéletesen ellenük szól. Elfelejtik, hogy az emberek nem mind olyanok, mint ők. De azért mégis sajnálom őket; s ámbár nem tehetem tönkre a kedvükért a művemet és nem segíthetek a színház ellenségeinek, hogy kikergessék a színház barátait az utcára, mégis felhívhatom a figyelmüket arra, hogy segíthetnek magukon, ha akarnak. A darab elejétől megmenekülhetnek a szokásos módszerükkel, hogy késve érkeznek. Az utójátéktól megszabadulhatnak, ha korábban elmennek. És ha az így elért és tovább nem csökkenthető minimumot is túlságosan fájdalmas elviselniük, hát egyáltalán nem kell eljönniük a színházba. De ezt a legvégső megoldást már nem helyeslem, mert nem tesz jót sem az én zsebemnek, sem az ő lelküknek. Néhányan már észrevették közülük, hogy nem a darab időtartamának órákban mért hosszúsága számít, hanem az, hogy milyen sebesen telik el ez az idő, s így aztán rájöttek arra is, hogy a színház, noha arisztotelészi pillanataiban a tisztítótűz lángjával éget, nem okvetlenül olyan unalmas hely, mint ahogy eddig tapasztalták. Mit számítanak a kényelmetlenségei, ha a darab még azt is elfelejteti velünk?

Ayot St. Lawrence 1924 májusában


SZENT JOHANNA
 

ELSŐ RÉSZ

A Meuse-folyónál vagyunk, Lotaringia és a Champagne határán, egy szép tavaszi reggelen, az Úr 1429-ik esztendejében, Vaucouleurs várában.
Robert de Baudricourt, a várkapitány, erélyes mozgású, izmos, szép vonású katona és nemesember, szokásához híven azzal igyekszik leplezni akaratereje hiányát, hogy éktelenül szidja a kulcsárját, azaz a vár gazdasági intézőjét. Az intéző sovány, aszott, gyér hajú, szerencsétlen féreg; akárhány esztendős lehetne tizennyolc és ötvenöt között, mert az a fajta ember, akit a kor nem tud elfonnyasztani, hiszen nem is virágzott ki soha életében.
Párbeszédük a várkastély egyik elsőemeleti termében folyik. A csupasz kőfalakat bevilágítja a tavaszi napfény. Egyszerű, erős tölgyfa asztalnál, ugyanilyen széken ül a várkapitány, és bal arcélét mutatja felénk. Vele szemben, az asztal túlsó végénél áll az intéző, ha ugyan egyáltalán állásnak lehet nevezni az ilyen esedező, rimánkodó testtartást. A XIII, századbeli bordázott ikerablak nyitva van a háta mögött. A sarokban, nem messze az ablaktól, a lépcsőtorony szűk, boltíves nyílása látszik, az udvarról fölvezető csiga-lépcső kijárata. Az asztal alatt egy zömök, négylábú zsámoly áll, az ablak alatt pedig egy tölgyfa láda.

ROBERT. Nincs tojás?! Nincs tojás?!! A mennydörgős mennykő csapjon beléd, ember, hogy mered azt mondani, hogy nincs tojás?
AZ INTÉZŐ. Uram, én nem tehetek róla. Nem az én hibám. Isten akarata.
ROBERT. Ne káromold a nevét. Nincs tojás, azt mondod; és a teremtődet okolod érte.
AZ INTÉZŐ. Mitévő legyek, uram? Én nem tojhatok tojásokat.
ROBERT (gúnyosan). Úgy? Tréfára fogod a dolgot, mi?
AZ INTÉZŐ. Dehogy fogom, uram, Isten látja lelkem. Nekünk sincs egy szem tojásunk se, nemcsak neked, uram. Nem tojnak a tyúkok.
ROBERT. Nem-e? (Feláll.) Hát ide figyelj, hallod-e? 
AZ INTÉZŐ (alázatosan). Igenis, uram.
ROBERT. Ki vagyok én?
AZ INTÉZŐ. Hogy te ki vagy, uram?
ROBERT (feléje indul). Igen: ki vagyok én? Én vagyok-e Robert de Baudricourt, Baudricourt ura és ennek a vaucouleurs-i várnak a kapitánya; vagy csak egy gányó csordás-gyerek?
AZ INTÉZŐ. Ő, uram, hiszen tudod, hogy nagyobb úr vagy te itt még a királynál is.
ROBERT. Úgy van. Hát azt tudod-e, hogy te mi vagy?
AZ INTÉZŐ. Én, uram, senki és semmi vagyok, csak hát abban a nagy tisztességben van részem, hogy neked lehetek a kulcsárod.
ROBERT (hátraszorítja egészen a falig, lépésről lépésre, jelzőről jelzőre). Nemcsak abban a nagy tisztességben van részed, hogy nekem lehetsz a kulcsárom, hanem abban az egyedülálló kiváltságban is, hogy te vagy a legrosszabb, a leghasznavehetetlenebb, a legbárgyúbb, fecsegő-locsogó, szószátyár, nyafogó, semmirekellő kulcsárja egész Franciaországnak. (Nagy léptekkel visszacsörtet az asztalhoz.)
AZ INTEZŐ (behúzott nyakkal kuporog a ládán). Igenis, uram: egy ilyen nagy ember szemében, mint te, nem is látszhatom egyébnek.
ROBERT (megfordul). Szóval ez is az én hibám, mi?
AZ INTÉZŐ (esedezve közeledik feléje). De, uram: mindig így kicsavarod a legártatlanabb megjegyzésemet is.
ROBERT. Majd a nyakadat csavarom ki inkább, ha azt kérdem tőled, hogy hány tojás van, és azt mered nekem felelni rá, hogy te nem tudsz tojni egyet se.
AZ INTÉZŐ (tiltakozva). Jaj, uram, jaj, uram ...
ROBERT. Nem: jaj, uram, jaj, uram; hanem jaj neked, jaj neked. A három marokkói tyúkom meg a fekete, a legjobb tojók az egész Champagne-ban. És te azzal mersz ide állni elébem, hogy nincs tojás! Hát ki lopta el? Erre felelj, mielőtt még kirúgnálak ennek a varnak a kapuján a hazugságaidért meg a tolvajságodért, hogy eladogatod az én jószágomat az orgazdáidnak. Tegnap tej sem volt: erről se feledkezzünk meg.
AZ INTÉZŐ (kétségbeesetten). Tudom én azt, uram. Nagyon is jól tudom. Nincs tej; nincs tojás; holnapra már semmi nem lesz.
ROBERT. Semmi! Tán mindent el akarsz lopni, he?
AZ INTÉZŐ. Nem én, uram, nem én; senki nem lop itt el semmit. Hanem rontás van rajtunk; boszorkányrontás; bűbáj, rossz varázslat.
ROBERT. Jobb mesét találj ki nekem. Robert de Baudricourt megégeti a boszorkányokat és felakasztatja a tolvajokat. Eredj. Hozz ide nekem ebbe a terembe huszonnégy pár tojást és hét pint tejet, még mielőtt delelőjére hág a nap, mert különben Isten legyen irgalmas nyomorult lelkednek! Majd megtanítlak én téged, hogyan kell engem bolonddá tartani. (Visszaül a helyére, mint aki befejezte a beszélgetést.)
AZ INTÉZŐ. Uram: ha egyszer mondom, hogy nincs tojás. Nem is lesz addig - még ha agyonversz is érte - amíg a Szűz itt van a várban.
ROBERT. A szűz?! Miféle szűz? Mit beszélsz itt össze-vissza?
AZ INTÉZŐ. Az a lotaringiai lány, uram. Az a Domrémyből való.
ROBERT (felemelkedik a helyéről és félelmetes dühvel mondja). A mennydörgős istennyila csapjon belétek! Hogy süllyednétek le a poklok fenekére! Hát még mindig itt az a lány? Aki arcátlanul azt merte kérni tegnapelőtt, hogy velem beszélhessen? Hát nem megmondtam, hogy küldjétek vissza az apjához és parancsoljátok meg a nevemben, hogy apja náspángolja el? És még mindig itt van?
AZ INTÉZŐ. Mondtam neki, uram, hogy menjen haza. De nem akar.
ROBERT. Nem azt mondtam, hogy mondd neki: azt mondtam, hajítsd ki innét. Ötven fegyveres embered van meg egy tucat épkézláb, nagy melák szolgád, hogy végrehajtsák a parancsaimat. Talán félnek ettől a lánytól?
AZ INTÉZŐ. Olyan biztos a dolgában, uram.
ROBERT (megragadja a tarkójánál fogva). Biztos a dolgában! Hát ide figyelj. Én most lehajítlak a lépcsőn. 
AZ INTÉZŐ. Nem, nem, uram. Könyörgöm.
ROBERT. Hát akkor ne hagyd: légy biztos a dolgodban. Könnyű, nem kell hozzá más. Minden kócos fehércseléd ért hozzá.
AZ INTÉZŐ (Robert keze közt vergődve). Uram, nagy jó uram: ha engem le is hajítasz, azzal még nem szabadulsz meg tőle. (Robert kénytelen elengedni. Az intéző térdre esik, úgy marad és onnét nézi a gazdáját, elkeseredve.) Látod, uram, te is sokkal biztosabb vagy a dolgodban, mint én. De ő is.
ROBERT. Ej, esztelen. Erősebb vagyok nálad.
AZ INTÉZŐ. Nem, nem, uram, nem erről van szó: hanem erősebb a jellemed. Ő gyengébb nálunk: kislány még csak; s mégsem bírjuk hazaküldeni.
ROBERT. Te pipogya vénasszony: te félsz ettől a lánytól.
AZ INTÉZŐ. (óvatosan elemelkedik a földről). Nem én, uram, nem én: tőled félünk mi valamennyien; csakhogy ez a lány bátorságot önt belénk. Nem fél az senkitől, semmitől, már igazán azt kell hinnem. De talán te rá tudnál ijeszteni.
ROBERT (dühösen). Talán. Most hol van?
AZ INTÉZŐ. Itt lent, az udvaron. Beszélget a katonákkal, szokása szerint. Örökké a katonákkal beszélget, csak akkor nem, ha imádkozik.
ROBERT. Imádkozik! Haha! Azt csak te hiszed, hogy imádkozik, te félkegyelmű. Ismerem én a fajtáját az ilyennek. Örökké a katonákkal beszélget. Hát most majd beszélget velem is egy kicsit. (Az ablakhoz lép és gorombán lekiált az udvarra.) Hé! Te, ott!
EGY LÁNY HANGJA (csengő, nyers, erőteljes hang). Nekem szólsz, uram?
ROBERT. Neked, neked,
A HANG. Te vagy a várkapitány?
ROBERT. A fene a szemtelenségedbe, én vagyok a kapitány. Gyere fel. (Az udvaron levő katonákhoz.) Mutassátok meg neki az utat. És siettessétek meg egy kicsit. (Elfordul az ablaktól, visszamegy az asztalhoz és tekintélyesen leül a helyére.)
AZ INTÉZŐ (suttogva). El akar menni katonának ő is. Ez a lány. Azt akarja, hogy adjál neki katonaruhát, uram. Páncélt! Kardot! Bizisten! (Robert mögé settenkedik.)
 (Johanna jelenik meg a lépcsőtorony bolthajtása alatt. Tizenhét-tizennyolc esztendős, épkézláb falusi lány, csinos, rendes, piros ruhában; az arca nem hétköznapi arc: a két szeme nagyon távol ül egymástól és kissé kidülled, mint a nagy képzelőerejű embereké gyakran; az orra hosszú, szép formájú, tág orrcimpákkal; a felsőajka rövid, a szája telt, de határozott száj, s az álla szép, támadó, akaratos áll. Sietve, türelmetlenül lép az asztalhoz; boldog, hogy végre Baudricourt színe elé kerülhetett, és csupa bizakodás, hogy, meg is lesz az eredménye a beszélgetésüknek. A férfi fenyegető arckifejezése egyáltalán nem ijeszti meg, eszébe sem jut, hogy meghátráljon. A hangja mindig meleg, kedves, behízelgő, tele van önbizalommal, meggyőző erővel és nagyon nehéz ellenállni ennek a hangnak.)
JOHANNA (térdhajtással üdvözli Robert-t). Jó reggelt, várkapitány uram. Adjál nekem lovat, fegyvert, páncélt, kapitány úr, adjál mellém néhány katonát és küldjél el a dauphinhez. Ezt parancsolja neked az én Uram.
ROBERT (felháborodva). Parancsolja! A te urad! És ki az ördög légyen ez a te urad? Eredj vissza hozzá és mondd meg neki, hogy én nem vagyok se jobbágya, se hűbérese, hogy parancsolgasson velem: én Robert de Baudricourt vagyok, a várkapitány; nekem nem parancsolhat senki, csak a király.
JOHANNA (biztatóan, megnyugtatóan). Jól van, uram, rendben van. Az én uram a mennyek királya.
ROBERT. Ej, hisz ez a lány bolond. (Az intézőhöz.) Miért nem mondtad ezt nekem, te tökfilkó?
AZ INTÉZŐ. Ne ingereld őt, uram: tedd meg neki, amit kér.
JOHANNA (bosszúsan, de barátságosan). Mindnyájan azt tartják, hogy bolond vagyok, amíg nem beszéltek velem, uram. Pedig hát Isten akarata, hogy teljesítsd a rám bízott parancsait.
ROBERT. Isten akarata, hogy visszaküldjelek az apádhoz, azzal a parancsommal, hogy csukjon be, tartson lakat alatt és verje ki belőled a bolondságodat. Ehhez mit szólsz?
JOHANNA. Azt hiszed, uram, hogy ezt fogod tenni; pedig majd meglátod, hogy egészen másként fordulnak a dolgok. Azt mondtad, ugye, hogy nem engedsz a színed elé; s most mégis itt vagyok.
AZ INTÉZŐ (könyörögve). Igen, ugye, uram. No látod, uram.
ROBERT. Te meg fogd be a szád.
AZ INTÉZŐ (alázatosan). Igenis, uram.
ROBERT (Johannához, kedvetlenül, önbizalom nélkül). Szóval arra számítasz, hogy leveszel majd a lábamról, hogy így elém kerülhettél? Mi?
JOHANNA (kedvesen, szelíden). Igenis, kapitány úr.
ROBERT (érzi, hogy talajt vesztett, s lecsapja a két öklét az asztalra és kifeszíti a mellét tekintélyesen, hogy valahogyan ellensúlyozza ezt a bosszantó, de nagyon is ismerős érzést). Hát ide hallgass. Most megmutatom én neked, hogy kivel van dolgod.
JOHANNA (lelkesen). Mutasd meg, uram, mutasd meg. A ló tizenhat frankba kerül majd. Sok pénz, nem mondom; de a páncél árát megtakaríthatjuk. Biztosan találok a katonák páncélja között olyat, ami egészen jól rám illik; erős vagyok, edzett vagyok; nekem nincs szükségem olyan mértékre szabott, szép, díszes páncélruhára, mint amilyet te viselsz. Katona se kell nekem sok: kapok majd annyit a dauphintől, hogy felszabadítsam vele az ostromlott Orléans*-t!
ROBERT (megdöbbenve, elképedve). Hogy felszabadítsd az ostromlott Orléans-t!
JOHANNA (szerényen, egyszerűen). Igenis, uram: Isten erre rendelt engem. Elég ha három embert küldesz velem; három jó embert, akik kedvesek hozzám. Megígérték, hogy lesz, aki jön velem. Pulli is, meg Jeannot is ...
ROBERT. Pulli! Hát Puliinak mered nevezni a fülem hallatára Bertrand de Poulengey urat, te szemérmetlen teremtés, te?
JOHANNA. A barátai így szólítják mind, jó uram; nem tudtam, hogy másként hívják. És Jeannot is ...
ROBERT. Jean de Metz úrról beszélsz, gondolom?
JOHANNA. Róla, uram. Jeannot is szívesen velem jön: ő igazán nagyon kedves úr, pénzt is szokott adni nekem, hogy osszam szét a szegények közt. És azt hiszem, Isten segíts Jeannot is hajlandó lenne, és az íjász Riki, meg a csatlósaik, Jean de Honecourt és Julien. Nem lesz vele semmi gondod, kapitány uram; én már mindent elintéztem; csak parancsold meg.
ROBERT (bamba elképedéssel nézi Johannát). Hát az Isten verjen meg engem!
JOHANNA (rendületlen szelídséggel). Nem, uram, nem ver meg: nagy az Ő kegyelme; és boldogságos Szent Katalin, meg Szent Margit is közbejár majd az érdekedben, ők minden áldott nap szólnak énhozzám. (Robert egy pillanatra nagyra nyitja a száját.) Ne félj, a mennyországba jutsz; és a neved örökké fennmarad, mint az az ember, aki elsőnek állt a segítségemre.
ROBERT (az intézőhöz, még mindig haragosan, zavartan, de más hangon, mert új ötlete támadt). Igaz ez, amit Poulengey úrról beszél?
AZ INTÉZŐ (lelkesen). Igaz, uram, és az is igaz, amit Jean de Metz úrról mondott. Mind a ketten vele akarnak menni.
ROBERT (tűnődve). Hm, hm. (A. ablakhoz lép és lekiált az udvarra.) Hé! Hozzátok beszélek. Küldjétek fel ide Poulengey urat! (Johannához fordul.) Eredj és várj lenn az udvaron.
JOHANNA (boldogan mosolyog rá). Igenis, kapitány uram. (Kimegy.)
ROBERT (az intézőhöz). Eredj vele, te agyalágyult, te. De maradj a közelben, hogy meghalljad, ha hívlak; és tartsd szemmel ezt a lányt. Ha szólok, majd küldd fel újra.
AZ INTÉZŐ. Tedd meg neki, uram, tedd meg, Isten nevében. Gondolj csak a tyúkjaidra, a legjobb tojókra, egész Champagne-ban...
ROBERT. Gondolj csak inkább a csizmám orrára; és hordd el az irhádat, hogy utol ne érjen, ha egy nagyot találnék lépni.
(Az intéző sietve indul kifelé és a lépcsőbenyílóban összeütközik Bertrand de Poulengeyval, egy sápadt, lomha, harminchat év körüli francia, fegyverviselő nemesemberrel. Poulengey a táborparancsnokságnál szolgál, szórakozott, álmatag fiatalember, rendszerint csak akkor szólal meg, ha tőle kérdeznek valamit, és akkor is vonakodva, nehézkesen válaszol; egyszóval éles ellentéte a nagyhangú, hetvenkedő, látszólag erélyes és alapjában véve akaratgyenge Robert-nek. Az intéző félreáll előle, aztán gyorsan eltűnik Poulengey tiszteleg és megáll egy helyben, várjel a további parancsot.)
ROBERT (vidáman, barátságosan). Nem szolgálati ügyben hívattalak, Pulli. Csak egy kis baráti beszélgetésre. Ülj le. (A lábafejével kihorgássza a zsámolyt az asztal alól.)
(Poulengey elengedi magát a feszes tartásból és beljebb lép a szobába. A zsámolyt odahúzza az asztal és az ablak közé, és leül rá, töprengő arccal. Robert féllábbal az asztal szélére ül és nekifog a barátságos kis beszélgetésnek.)
ROBERT. Hát, ide hallgass, Pulli. Kénytelen vagyok úgy beszélni hozzád, mintha az apád volnék.
(Poulengey egy pillanatra felnéz rá, komoly képpel, de nem szól semmit.)
ROBERT. Erről a lányról van szó, aki iránt annyira érdeklődöl. No, hát most láttam, hogy milyen. Beszéltem is vele. Kezdjük azon, hogy bolond. Ez még nem lenne baj. Csakhogy ez nem tanyai parasztlány ám, barátom. Hanem falusi kisasszony. És ez nagy különbség. Pontosan tudom, hogy hová tegyem őt. Az apja tavaly itt járt, a faluját képviselte egy perben; az egyik legelső ember odahaza. Gazdálkodó. Nem földesúr: csak gazdaember, ott él a földjén és abból él. De mégsem béres, napszámos. Se nem munkás, kézműves. Könnyen lehet valami rokona a jogászok vagy az egyházi emberek közt. Társadalmi szempontból persze az ilyenek nem sokat számítanak; de egy hivatalos embernek sok galibát okozhatnak. Mármint nekem, úgy értem. Hát, gondolom, a te szemedben végtelenül egyszerű ügynek látszik, hogy magaddal vidd ezt a lányt, és azzal a mesével bolondítsd, hogy a dauphinhez viszed. De ha bajba kevered, akkor engem zaklatnak majd miatta, és se vége, se hossza nem lesz a kellemetlenségeknek, mert az apjának, a falujuknak én vagyok az ura, s ennélfogva felelősséggel tartozom a lányért. Tehát, barátság ide, barátság oda, Pulli: hagyd békén ezt a lányt.
POULENGEY (szándékos nyomatékkal). Ilyen gondolatok előbb jutnának eszembe a Szent Szűzanyáról, mint erről a lányról.
ROBERT (feláll az asztaltól). De hát azt mondja, hogy te is meg Jeannot is meg Riki is felajánlottátok, hogy vele mentek. Minek? Csak nem akarod tán elhitetni velem, hogy komolyan veszitek azt a hóbortos ötletét, hogy elmegy a dauphinhez?
POULENGEY (lassan, csöndesen). Van ebben a lányban valami. Ezek a katonák ott az őrszobán igazán elég mocskosszájú és piszkos képzeletű alakok, némelyikük. De eddig még egyetlen szó nem esett ott róla, ami a női mivoltára vonatkozott volna. Abbahagyták a káromkodást előtte. Van ebben a lányban valami. Valami. Érdemes lenne megpróbálni.
ROBERT. Eh, ugyan, Pulli! Szedd össze magad. Sosem voltál híres a józan eszedről, az igaz; de ez már mégiscsak sok egy kicsit. (Kelletlenül elfordul tőle.)
POULENGEY (semmi hatással nincs rá ez a beszéd). A józan ész? Azzal se mennénk sokra. Hiszen ha lenne egy csöpp józan eszünk, akkor átpártolnánk a burgundi herceghez és az angol királyhoz. Övék a fél ország, le egészen a Loire-ig. Övék Párizs. Övék ez a vár is itt; nagyon jól tudod, hogy fel kellett adnunk Bedford hercegnek, be kellett hódolnunk, és csak becsületszóra maradhattál benne. A dauphin Chinonban van, mint a sarokba szorított patkány, csak abban különbözik tőle, hogy nem akar harcolni sem. Még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy ő-e a dauphin egyáltalán; az anyja legalábbis azt mondja, hogy nem; pedig az anyjának tudnia kell. Gondold csak meg: egy királynő, aki tagadja a saját fia törvényes származását!
ROBERT. No hát, a lányát az angol királyhoz adta feleségül. Ezt az asszonyt akarod hibáztatni?
POULENGEY. Senkit se akarok hibáztatni. De neki köszönhetjük, hogy a dauphint legyőzték. Nézzünk csak szembe bátran ezzel a ténnyel. Az angolok be fogják venni Orléans-t: a Fattyú nem képes megállítani őket.
ROBERT. Tavaly előtt megverte az angolokat Montargisnál. Ott voltam vele én is.
POULENGEY. Mindegy: az emberei azóta gyávák lettek; ő pedig nem tud csodát tenni velük. És én azt mondom neked, hogy bennünket már csak a csoda menthet meg.
ROBERT. Jól van. Pulli, nagyon szép dolgok a csodák. Csak az a baj velük, hogy manapság már nemigen fordulnak elő.
POULENGEY. Azelőtt én is mindig ezt hittem. Most már nem vagyok olyan biztos benne. (Feláll és elgondolkozva az ablakhoz lép.) De hát semmi esetre sem élünk olyan időket, hogy ne kellene megpróbálnunk mindent, mindent. Van ebben a lányban valami.
ROBERT. Ó! Azt hiszed, hogy ez a lány csodát tud tenni, igen?
POULENGEY. Azt hiszem, hogy ez a lány maga is csoda egy kicsikét. Mindenesetre ő a mi utolsó ütőkártyánk. Jobb, ha kijátsszuk, mint ha föladjuk a játszmát. (A lépcsőtorony felé lépeget.)
ROBERT (ingadozva). Komolyan ezt tartod? 
POULENGEY (megfordul). Hát mi más maradt még hátra számunkra?
ROBERT (hozzálép). Ide hallgass, Pulli. Te talán hagynád, ha nekem lennél, hogy egy ilyen lány csak úgy kicsaljon belőled tizenhat frankot egy lóra, mi?
POULENGEY. Én fizetem neki azt a lovat.
ROBERT. Fizeted?!
POULENGEY. Fizetem. Ha egyszer helyeslem a dolgot, akkor fizetem is.
ROBERT. Tizenhat frankot akarsz feltenni egy ilyen elkeseredett, reménytelen dologra? Tizenhat frankot akarsz kockára vetni?
POULENGEY. Nem vetem kockára.
ROBERT. Hát akkor mit csinálsz?
POULENGEY. Biztosra megyek. Engem is föllelkesített a szavaival meg az Istenbe vetett lángoló hitével.
ROBERT (undorral otthagyja). Eh! Éppen olyan sült bolond vagy, mint ő.
POULENGEY (makacsul). Elkel most nálunk egy-két bolond ember. Láthatod, hogy hova jutottunk az épeszűek segítségével.
ROBERT (bizonytalansága most már szemlátomást felülkerekedik tettetett határozottságán). Igazán címeres ökör lennék, ha ... De hát, viszont, ha te olyan nagyon biztos vagy benne ...?
POULENGEY. Biztos vagyok benne és el is kísérném Chinonba ... ha te vissza nem tartasz.
ROBERT. Ez nem járja, Pulli. Rám hárítod az egész felelősséget.
POULENGEY. Úgyis rajtad van a felelősség, akár így döntesz, akár úgy.
ROBERT. Hiszen éppen ez az. Most már hogyan döntsek? Nem látod, milyen lehetetlen kutyaszorítóba kerültem? (Egy halogató lépésre szánja el magát, abban a nemtudatos reményben, hogy Johanna majd határoz helyette.) Nem gondolod, hogy beszélnem kellene vele még egyszer?
POULENGEY (feláll). De igen. (Az ablakhoz lép és kikiált.) Johanna!
JOHANNA HANGJA. Elenged bennünket, Pulli? 
POULENGEY. Gyere fel. Gyere. (Roberthez fordul.) Hagyjalak négyszemközt vele?
ROBERT. Nem, maradj csak itt. Segíts nekem.
(Poulengey leül a ládára, Robert visszamegy a tekintélyes támlásszéke mellé, de nem ül le, hogy annál hatásosabb, félelmesebb legyen a testtartása. Johanna belép egy csomó jó újsággal.)
JOHANNA. Jeannot hajlandó fizetni a ló fele árát. 
ROBERT. Mi a csuda! (Leül, egész tekintélyes magatartása megsemmisül.)
POULENGEY (komoly hangon). Ülj le, Johanna. 
JOHANNA (egy kicsit lecsöndesítve, Robert-re néz). Leülhetek?
ROBERT. Fogadj szót, ha azt mondják neked.
(Johanna térdhajtással köszönti őket, aztán leül közéjük, a zsámolyra. Robert felölti ellentmondást nem tűrő arckifejezését, parancsnoki modorát, hogy leplezze a zavarát.)
ROBERT. Hogy hívnak?
JOHANNA (fecsegő hangon). Lotaringiában mindig csak Jankának hívnak. Itt, Franciaországban Johanna vagyok. A katonák meg úgy beszélnek rólam, hogy: a Szűz.
ROBERT. Mi a vezetékneved?
JOHANNA. Vezetéknevem? Mi az? Az apám sokszor d'Arc-nak nevezi magát; de ehhez már én nem értek. Ismered az apámat. Ő...
ROBERT. Igen, igen. Emlékszem rá. Domrémyből jöttél, ugye, Lotaringiából, ha jól tudom?
JOHANNA. Onnét; de hát az mindegy. Mi mindnyájan franciául beszélünk, nem igaz?
ROBERT. Ne tegyél fel kérdéseket. Válaszolj csak. Hány éves vagy?
JOHANNA. Tizenhét; úgy mondják. De lehet, hogy tizenkilenc. Tudom is én.
ROBERT. Hogy értetted azt, amikor azt mondtad, hogy Szent Katalin és Szent Margit mindennap szólnak hozzád? 
JOHANNA. Ez az igazság.
ROBERT. Hát akkor mondd el nekem, hogy milyenek!
JOHANNA (hirtelen megcsökönyösődik). Erről nem mondhatok el semmit. Nem kaptam rá engedélyt tőlük.
ROBERT. De hát láttad őket; beszélgettek veled, ugyanúgy, ahogy én beszélgetek most veled?
JOHANNA. Nem, nem. Az egészen más. Nem mondhatom el neked. Nem szabad kérdezősködnöd a hangokról. 
ROBERT. Hogyhogy? Hangokról?
JOHANNA. Hangokat szoktam hallani. Megparancsolják nekem, hogy mit tegyek. Ezek a hangok Istentől valók. 
ROBERT. Ezek a hangok a képzeletedből valók. 
JOHANNA. Hát persze. Mindig így üzen nekünk az Isten. 
POULENGEY. Sakk-matt.
ROBERT. Ne félj te attól! (Johannához.) Szóval Isten azt mondja neked, hogy szabadítsd fel az ostromzár alól Orléans-t?
JOHANNA. És hogy koronázzam meg a dauphint a reimsi székesegyházban.
ROBERT (leesik az álla). Hogy koronázd meg a d ...! Ebugatta!
JOHANNA. És hogy űzzem ki az angolokat Franciaországból.
ROBERT (gúnyosan). Egyebet nem?
JOHANNA (szeretetreméltóan). Egyelőre mást nem, engedelmeddel, kapitány uram.
ROBERT. Biztosan úgy képzeled, hogy egy ostromzárt áttörni csak annyi, mint hazakergetni a tehenet a legelőről. Azt hiszed, a katonáskodás olyan könnyű mesterség, hogy akárki nekifoghat?
JOHANNA. Nem hiszem, hogy nagyon nehéz lenne, ha velünk az Isten, és ha hajlandók vagyunk az ő kezébe letenni az életünket. Csakhogy a katonák jó része nagyon együgyű, jámbor fiú.
ROBERT (komoran). Jámbor! Láttál már életedben angol katonákat harcolni?
JOHANNA. Ők is csak emberek. Isten ugyanolyannak teremtette őket, mint bennünket; de nekik is megadta a maguk külön országát és a maguk anyanyelvét; s nem az ő akaratából történik, hogy eljönnek ide a mi hazánkba és a mi nyelvünkön próbálnak beszélni.
ROBERT. Ki tömte tele a fejedet ezekkel a szamárságokkal? Hát nem tudod, hogy a katonák az ő hűbéruruknak vannak alávetve, de hogy ez a burgundi herceg-e vagy az angol király, vagy Franciaország királya, ahhoz már semmi közük, se nekik, se neked. Mit tartozik az ide, hogy milyen nyelven beszélnek?
JOHANNA. Ebből én egy árva szót sem értek. Mi mindnyájan a mennyek királyának vagyunk alávetve; tőle kaptuk a hazánkat és az anyanyelvűnket; s azért adta, hogy őrizzük is meg. Ha ez nem így lenne, akkor annyi gyilkosságot követnénk el, ahány angolt megölünk a csatatéren; és terád, uram, a pokol tüze várna. Nem arra kell gondolnod, hogy mivel tartozol a hűbéruradnak, hanem arra, hogy mivel tartozol az Istennek,
POULENGEY. Hiába, Robert. Látod, akármit is csinálsz, mindig torkodra forrasztja a szót.
ROBERT. Torkomra forrasztja, a szűzmáriáját neki? Hát majd meglátjuk. (Johannához.) Most nem az Istenről beszélgetünk; hanem kézzelfogható, valóságos dolgokról. Még egyszer megkérdem tőled, te lány, láttál-e már életedben angol katonákat harcolni? Láttad-e már, ahogy feldúltak, kiraboltak, felégettek, pusztasággá változtattak egész vidékeket? Hallottad-e már hírét az ő Fekete Hercegüknek,* aki feketébb, mint maga az ördög, hallottál-e már az angol királyról, az apjáról?
JOHANNA. Nem szabad megijedned, Robert ...
ROBERT. Ej, a gyehennádat, nem ijedek én meg. És ki engedte meg neked, hogy Robert-nek szólítsál?
JOHANNA. Így kereszteltek el a templomban, a mi Urunk nevében. A többi neved nemcsak a tiéd, hanem az apádé is, meg a bátyádé is, meg akárkié is.
ROBERT (legyintve). Eh!
JOHANNA. Hallgass ide, kapitány uram. Domrémyből egyszer át kellett menekülnünk a szomszéd faluba az angol katonák elől. Három sebesültet aztán otthagytak. Nagyon jól összeismerkedtem ezekkel a szegény goddem-ekkel. Még én is sokkal erősebb voltam náluk.
ROBERT. Tudod-e, hogy miért hívják őket goddemeknek?
JOHANNA. Nem én. De mindenki csak goddemnek mondja őket.
ROBERT. Mert mindig azt kiabálják az Istenüknek, hogy kárhoztassa el a lelküket. Ezt jelenti a goddem az ő nyelvükön. Hát ehhez mit szólsz?
JOHANNA. Isten könyörületes lesz hozzájuk; s ha majd visszatérnek a hazájukba, az ő engedelmes gyermekeiként fognak viselkedni. Isten értük teremtette a hazájukat és a hazájukért teremtette őket. Hallottam a Fekete Hercegről szóló történeteket. Attól a pillanattól fogva, hogy a mi országunk földjére tette a lábát, megszállta őt az ördög és fekete sátánt csinált belőle. Pedig odahaza, abban az országban, amit neki teremtett az Isten, mindig jó volt. Így van ez mindig. Ha én Angolországba mennék, és Isten akarata ellenére meg akarnám hódítani Angolországot, s megpróbálnék ott élni, meg a nyelvükön beszélni, engem is megszállna az ördög; aztán öreg koromban reszketve gondolhatnék vissza arra a sok-sok gonoszságra, amit elkövettem.
ROBERT. Lehet. De mennél jobban megszállja az embert az ördög, annál jobban tud harcolni. Ezért fogják bevenni Orléans-t a goddemek. És te nem tudod megakadályozni őket, se tízezer hozzád hasonló.
JOHANNA. Ezer hozzám hasonló megakadályozhatja őket. Tíz hozzám hasonló megállíthatja őket, ha velünk az Isten. (Indulatosan felpattan a helyéről és Robert felé lép; nem tud tovább nyugton ülve maradni.) Nem értesz meg, kapitány uram. Azért verik meg folyton a mi katonáinkat, mert pusztán az irhájuk megmentéséért harcolnak, és az a legegyszerűbb módja az irhánk megmentésének, ha elszaladunk. A francia lovagoknak pedig csal; a pénzen, a váltságdíjakon jár az eszük: számukra nem az a kérdés, hogy győznek-e vagy ott maradnak holtan, hanem az, hogy fizetnek-e nekik vagy sem. De majd én megtanítom őket harcolni Isten akaratáért; hogy teljesedjen be az ő akarata Franciaországban; akkor aztán úgy megkergetik majd a szegény goddemeket, mint egy birkanyájat. Meg fogod érni, kapitány uram, Pullival együtt, azt a napot, amikor egyetlenegy angol katona sem lesz többé francia földön; és csak egy király uralkodik majd országunkban; de nem az angol hűbérúr, hanem Isten felkent francia királya.
ROBERT (Poulengeyhoz). Lehet, hogy ez mind üres maszlag, Pulli; de a katonáink talán beveszik, ámbár eddig semmiféle beszéddel nem tudtunk harci kedvet verni beléjük. Talán még a dauphin is beveszi. És ha ez a lány képes lesz egy kis harci kedvet csöpögtetni a dauphinbe, hát akkor igazán könnyen fellelkesítheti a többieket is.
POULENGEY. Nem tudom, miért ne próbálhatnánk meg. Mit veszthetünk vele? És hidd el, hogy van valami ebben a lányban...
ROBERT (Johannához fordul). Hát ide hallgass. És (elkeseredetten) ne vágj a szavamba, mielőtt még egyáltalán kigondolhatnám, hogy mit akarok mondani.
JOHANNA (megint leereszkedik a zsámolyra, mint egy engedelmes iskoláslány). Igenis, uram.
ROBERT. Azt a parancsot kapod, hogy eredj Chinonba, ennek az úrnak és három barátjának a kíséretében.
JOHANNA. (összekulcsolja a két kezét, ragyog a boldogságtól). Ó, uram! Fényes glóriát látok a fejed fölött, mint a szenteknek.
POULENGEY. De hogy jut majd be a dauphin színe elé?
ROBERT. (aki közben keresi feje fölött a dicsfényt. Kissé félénken). Tudom is én. Hogy jutott be hozzám, az én színem elé? Ha a dauphin ki tudja őt lökni, hát akkor különb legény, mint hittem. (Feláll.) Én küldöm őt Chinonba; hivatkozhat rám, hogy én küldtem. Aztán jöjjön, aminek jönni kell; többet nem tehetek.
JOHANNA. És a ruhám? Kaphatok, ugye, egy katonaruhát, kapitány uram?
ROBERT. Kaphatsz, amit csak akarsz. Én nem szólok bele többé.
JOHANNA (lázas izgalomban, hogy ilyen jól sikerült minden). Gyere, Pulli. (Kirohan.)
ROBERT (kezet szorít Poulengeyval). Isten áldjon, öregem. Nagy kockázatot vettem magamra. Nem sokan vállalták volna. De hát, ahogy mondod, van ebben a lányban valami.
POULENGEY. Van. Van ebben a lányban valami. Isten veled. (Kimegy.)
(Robert a fejét vakargatva lépeget vissza az asztal felé, mert még mindig nagyon erős a gyanúja, hogy csak bolondot csinált magából, egy hóbortos parasztlány kedvéért. Az intéző berohan, kosárral a kezében.)
AZ INTÉZŐ. Uram, uram ...
ROBERT. Már meg mi bajod?
AZ INTÉZŐ. A tyúkok, uram! Úgy tojnak, mintha eszűket vesztették volna. Itt van ni: harminc pár tojás!
ROBERT (hirtelen megtorpan, megmerevezik; keresztet vet és elfehérült ajakkal suttogja némán maga elé). Krisztusom, az égben! (Fennhangon, de lélegzet nélkül.) Mégis az Isten küldte őt.

MÁSODIK KÉP

Chinon, Touraine-ben. A vár tróntermének egyik vége, függönnyel elválasztva, elő- vagy várószoba-félének. Ketten várnak a dauphinre: a reims-i érsek, jól táplált, ötvenhez erősen közeledő, politikus főpap, akin semmi papos vonást nem lehet fölfedezni, kivéve a tekintélyes modorát és testtartását - és a főkamarás, Monseigneur de la Trémouille, egy arcátlanul pökhendi emberi boroshordó. A két várakozótól jobbra egy falbavágott ajtó nyílik. 1429. március 5-e van, késő délután. Az érsek méltóságteljes nyugalommal álldogál, a főkamarás azonban a balján, csak úgy tajtékzik a dühtől.

LA TRÉMOUILLE. Mi az ördögöt képzel tulajdonképpen a dauphin, hogy így megvárakoztat bennünket? Nem is értem, hogy magának van türelme ácsorogni itt, mint a kapubálvány.
AZ ÉRSEK. Tudja, én érsek vagyok; és az érsek az olyan bálvány-féle lény. De mindenesetre értenem kell hozzá, hogy nyugton maradjak és türelmesen elviseljem az ostoba tökfilkókat. És különben is, kedves, jó főkamarás uram, a dauphinnek megvan az a királyi kiváltsága, hogy megvárakoztassa az embert, nem igaz?
LA TRÉMOUILLE. Vigye el az ördög a dauphint! Szíves engedelmével eminenciádnak. Tudja-e, hogy mennyi pénzzel tartozik már nekem?
AZ ÉRSEK. Biztosan sokkal többel, mint nekem, mert én sokkal szegényebb ember vagyok. De felteszem, hogy annyival tartozik, amennyit csak kölcsön tudott neki adni. Hát nekem is éppen ennyivel adósom.
LA TRÉMOUILLE. Huszonhétezer livre-rel. Ennyit húzott ki belőlem eddig. Se többel, se kevesebbel: huszonhétezerrel!
AZ ÉRSEK. És hová lesz az a sok pénz? Még egy tisztességes öltözet ruhája sincs belőle, amit egy falusi lelkész fölvehetne.
LA TRÉMOUILLE. Csirkemaradékot vacsorál, vagy egy kis birkamócsingot. Kölcsönkéri az utolsó petákomat is; még sincs semmi látszatja az egésznek. (Egy apród jelenik meg az ajtóban.) No végre!
AZ APRÓD. Nem, kegyelmes uram: még nem őfelsége. Gilles de Rais úr jött.
LA TRÉMOUILLE. Kékszakáll úrfi! Őt minek jelented? 
AZ APRÓD. La Hire kapitány úr is vele van. Azt hiszem, történt valami.
(Gilles de Rais lép be. Huszonöt éves, nagyon előkelően kicsípett, fölényes, magabiztos fiatalember, aki megengedi magának azt a különcséget egy simára borotvált királyi udvarnál, hogy kékre festett, kis göndör szakállkát viseljen. Nyájasan, barátságosan akar viselkedni, de hiányzik belőle az őszinte jókedv, úgyhogy voltaképpen nem kellemes ember. Egyébként, amikor vagy tizenegy évvel későbben kihívja maga ellen az egyház haragját, azzal vádolják, hogy gyönyörűségét lelte szörnyű kegyetlenkedésekben, és fel is akasztják érte. Egyelőre azonban az akasztófa árnyéka nem lebeg körülötte. Vidáman lép az érsek elé. Az apród eltűnik.)
KÉKSZAKÁLL. Legalázatosabb híve vagyok, érsek uram. Jónapot, kegyelmes úr. Hallották, mi történt La Hire-rel?
LA TRÉMOUILLE. Addig káromkodott, amíg meg nem ütötte a guta, biztosan.
KÉKSZAKÁLL. Nem, nem. Éppen ellenkezőleg. A Mocskosszájú Francois-nak, aki La Hire egyetlen komoly ellenfele volt a káromkodásban, egész Touraine-ben, azt mondta egy katona, hogy ne használjon ilyen szavakat, amikor közeledik a halála órája.
AZ ÉRSEK. Se máskor. De hát, a Mocskosszájú Francois-nak közeledett a halála órája?
KÉKSZAKÁLL. Igen. Épp az előbb esett bele egy vizesárokba és ott fulladt. La Hire halálra van rémülve.
(La Hire kapitány lép be: marcona katona, fogalma sincs az udvari jó modorról, hanem ellenkezőleg, úgy viselkedik mindenütt, mintha a táborban volna.)
KÉKSZAKÁLL. Mesélem éppen a főkamarás úrnak és az érsek úrnak. Az érsek azt mondja, hogy magára már keresztet vethetünk.
LA HIRE (ellépdel Kékszakáll előtt és megáll az érsek és La Trémouille közt). Nincs ezen mit tréfálkozni. A dolog komolyabb, mint hittük. Nem is katona volt, hanem egy katonának öltözött angyal.
AZ ÉRSEK 
A FŐKAMARÁS 
KÉKSZAKÁLL (egyszerre kiáltanak fel mindhárman). Angyal!
LA HIRE. Igen, igen egy angyal. A Champagne-ból érkezett, négy-öt emberével, és keresztülvágták magukat mindenen: burgundi és angol katonákon, goddemeken, szökevényeken, rablóbandákon. Isten tudja, még mi mindenen; és még csak nem is találkoztak senkivel, csak a falusi néppel. Ismerem az egyiküket: Poulengeyt. Ő mondja, hogy angyal. Hát ha még egyszer életemben kicsúszik a számon egy káromkodás, csapjon belém menten az a keserves, kénköves, mennydörgős istennyila, és sújtson le a pokol fenekére, örök kárhozatra!
AZ ÉRSEK. Szép istenesen kezdi, kapitány úr, azt meg kell adni.
(Kékszakáll és La Trémouille nevetnek rajta. Az apród visszajön.)
AZ APROD. Őfelsége!
(Hanyagul udvari tartásba helyezkednek mindnyájan. A függönyt kissé szétnyitva, egy papírdarabbal a kezében, kilép a dauphin; azaz, tulajdonképpen apja halála óta VII. Károly király, csak még nincsen megkoronázva. Huszonhat éves, gyenge, vézna testalkatú fiatalember; s minthogy a divat megkívánja, hogy simára borotválkozzanak, és hogy minden szál hajukat elrejtsék, mind a nők, mind a férfiak, a fövegük vagy parókájuk alatt, hát csak annál hitványabbul fest. Apró, szűk, közelülő szeme van; hosszú, kajla orra, amely lelóg a rövid felsőajka fölé; arckifejezése pedig egy kölyökkutyáé, amely már megszokta, hogy belerugdossanak, de mégis nevelhetetlen és javíthatatlan. Mégsem ostoba vagy közönséges ember; van benne annyi szemtelen humorérzék, hogy a társalgásban ne hagyja magát legázolni. Pillanatnyilag éppen izgatott, mint a gyerek, aki új játékszert kapott. Az érsek baloldalára lép. Kékszakáll és La Hire hátrább vonulnak, a függöny elé.)
KÁROLY. Ó, érsek úr, tudja-e, hogy mit küld nekem Vaucouleurs-ből Robert de Baudricourt?
AZ ÉRSEK (megvetéssel). Nem érdekelnek a legújabb játékszerek.
KÁROLY (méltatlankodva). Ez nem játékszer. (Duzzogva.) Rendben van, ha nem érdekli; az se baj; nagyon jól megvagyok anélkül is.
AZ ÉRSEK. Nem szükséges minduntalan megsértődnie felségednek.
KÁROLY. Köszönöm. Érsek úr mindig hajlandó megleckéztetni az embert, ugye?
LA TRÉMOUILLE (durván). Elég legyen a siránkozásból. Mi az ott a kezében?
KÁROLY. Mi köze hozzá?
LA TRÉMOUILLE. Az a közöm, hogy tudnom kell, mit leveleznek maguk a vaucouleurs-i helyőrséggel. (Kitépi az írást a dauphin kezéből és nehézkesen olvasni kezdi, az ujjával kíséri a sorokat és szótagról szótagra betűzgeti a szöveget.)
KÁROLY (halálra sértve). Maguk mindnyájan azt képzelik, hogy úgy bánhatnak velem, ahogy akarnak, amiért tartozom maguknak pénzzel és nem vagyok jó verekedő. Pedig királyi vér folyik az ereimben.
AZ ÉRSEK. Még ez is vitássá vált. Felségedben bajosan ismerhetné fel az ember Bölcs Károly unokáját.
KÁROLY. Nekem ne emlegessék többet a nagyapámat. Olyan bölcs ember volt, hogy egymaga elhasználta a család egész bölcsességét, legalább öt emberöltőre való adagot, s engem itthagyott szegény bolondnak, akit mindenki sértegethet, akivel mindenki erőszakoskodhat.
AZ ÉRSEK. Emberelje meg magát, felség. Nem való így indulatoskodni, szeszélyeskedni.
KÁROLY. Újabb oktatás! Köszönöm szépen. Kár, hogy hiába érsek, a szentek és az angyalok mégsem magához jönnek látogatóba!
AZ ÉRSEK: Mit akar ezzel mondani?
KÁROLY. Ahá! Hát ha érdekli, akkor kérdezze meg ezt a fenegyereket itt (La Trémouille-ra mutat).
LA TRÉMOUILLE (dühvel). Fogja be a száját, hallja?
KÁROLY. Ó, hallom, hallom. Fölösleges ordítania. Az egész kastély hallja, amit kiabál. Miért nem megy oda az angolokkal ordítozni, miért nem veri meg őket nekem?
LA TRÉMOUILLE (felemeli az öklét). Maga tejfölös-száj ú ...
KÁROLY (az érsek mögé menekül). Ne merjen kezet emelni rám. Ez felségsértés.
LA HIRE. Nyugalom, Sire! Nyugalom!
AZ ÉRSEK (határozott hangon). Kérem, kérem! Ez így nem megy, főkamarás uram. Legyen szíves! Legyen szíves! Valami rendet mégiscsak kell tartanunk. (A dauphinhez.) Maga pedig, jó uram: ha már nem tud uralkodni az országa fölött, legalább próbáljon meg uralkodni saját magán. 
KÁROLY. Megint kioktattak! Köszönöm.
LA TRÉMOUILLE (az érsek felé nyújtja az írást). Itt van. Olvassa fel nekem ezt az istenverte írást. Úgy felbosszantott, hogy a fejembe ment minden vér, s még a betűket se látom.
KÁROLY (előbújik és La Trémouille bal válla fölött beleles). Majd én felolvasom magának, ha akarja. Én ugyanis tudok olvasni.
LA TRÉMOUILLE (mélységes megvetéssel; teljes közönnyel fogadja a sértő célzást). Az igaz: egyebet se nagyon tud, mint olvasni. Kisütött belőle valamit, érsek úr?
AZ ÉRSEK. Azt hittem volna, hogy Baudricourt-nak több esze van. Valami hibbant falusi lányt küldött ide...
KÁROLY (közbevág). Nem: egy szentet küldött, egy angyalt. És hozzám jön, hozzám, hozzám! A királyhoz, nem pedig magához, érsek úr, akármilyen felszentelt ember. Mert ő tudja, mi az a királyi vér, ha maguk nem is tudják. (Kevélyen, büszkén a függönyhöz lépdel és megáll Kékszakáll és La Hire közt.)
AZ ÉRSEK. Nem engedhetjük meg, hogy beszéljen ezzel a hóbortos parasztlánnyal.
KÁROLY (megfordul). De hát én vagyok a király; és akarok beszélni vele.
LA TRÉMOUILLE (gorombán). Hát akkor őt nem engedjük be magához. Nna!
KÁROLY. Már mondtam, hogy akarok vele beszélni. A sarkamra fogak állni...
KÉKSZAKÁLL (szemébe nevet). Rossz gyerek! Mit szólna ehhez a bölcs nagypapája?
KÁROLY. Ezzel csak a nagy tudatlanságát árulja el, Kékszakáll úr. A nagyapámnak is volt egy szentje; egy angyal, aki imádkozva lebegett előtte a levegőben és megmondott neki mindent, amit tudni akart. Szegény apámnak két szentje volt, Marie de Maillé és La Gasque d'Avignon. Benne van a családban; s nem érdekel, hogy mit beszélnek; nekem is meglesz a magam szentje.
AZ ÉRSEK. Csakhogy ez a lány nem szent. Még csak nem is tisztességes, jóravaló nő. Férfiruhát visel. Katonának van öltözve és katonákkal csatangol szanaszét az országban. Gondolja, felséged, hogy ilyen személyt bebocsáthatunk a királyi udvarába?
LA HIRE. Megálljunk csak. (Az érsekhez lép). Azt mondta, hogy egy katonának öltözött lány? Páncélban?
AZ ÉRSEK. Baudricourt ezt írja róla.
LA HIRE. Tyű, a keserves hétszentségit, a pokol - jaj, Isten bocsássa meg nekem, mit beszélek! - Szűz Máriára és minden szentekre mondom, akkor ő az az angyal, aki halálra sújtotta Mocskosszájú Francois-t a káromkodásaiért.
KÁROLY (diadalmasan). Látják! Csodát tett!
LA HIRE. Valamennyiünket agyoncsaphat, ha ellenkezünk vele. Az Isten szerelmére, érsek úr, vigyázzon, hogy mit csinál.
AZ ÉRSEK (szigorú hangon). Szamár beszéd! Senkit nem sújtottak halálra. Egy részeg semmirekellő, akit már százszor is rendreutasítottak a káromkodásai miatt azelőtt is, beleesett és belefulladt a vizesárokba. A véletlenek összejátszása, semmi más.
LA HIRE. Én nem tudom, mi az a véletlenek összejátszása. Csak azt tudom, hogy ez az ember meghalt, és hogy a lány megmondta neki, hogy meg fog halni.
AZ ÉRSEK. Mindnyájan meg fogunk halni, kapitány úr. 
LA HIRE (keresztet vet). Remélem, én nem. (Hátrább vonul.)
KÉKSZAKÁLL. Könnyen megállapíthatjuk, hogy csakugyan angyal-e vagy sem. Rendezzük úgy a dolgot, ha majd bejön, mintha én lennék a dauphin, aztán majd meglátjuk, rájön-e a csalásra.
KÁROLY. Igen: beleegyezem. Ha nem ismeri fel a királyi vért, akkor látni sem akarom.
AZ ÉRSEK. Szenteket csinálni, ez az egyház dolga: Robert de Baudricourt csak törődjön a saját feladatával és ne merészelje bitorolni a papok hivatását. Azt mondom, hogy ezt a lányt nem szabad bebocsátanunk.
KÉKSZAKALL. No de, érsek uram...
AZ ÉRSEK (merev szigorúsággal). Az egyház nevében beszélek. (A dauphinhez.) Meri még azt mondani, hogy látni akarja?
KÁROLY (megfélemlítve, de durcásan). Ó, ha kiközösítést akar belőle csinálni, hát akkor persze, egy szavam sincs többé. De nem olvasta még el a levél végét. Baudricourt azt írja, hogy ez a lány felszabadítja majd az ostromlott Orléans-t és megveri majd az angolokat.
LA TRÉMOUILLE. Zagyvaság!
KÁROLY. Hát akkor talán maga szabadítja majd fel Orléans-t? Az erőszakoskodásával meg a hangoskodásával?
LA TRÉMOUILLE (vadul, dühödten). Ezt többet ne hánytorgassa fel nekem, hallja-e? Többet harcoltam életemben, mint amennyit maga valaha is harcolt vagy harcolni fog. De nem lehetek ott mindenütt!
KÁROLY. No lám. Már ez is valami.
KÉKSZAKALL (odalép az érsek és Károly közé). Ott van a maga csapatai élén Orléans alatt Dunois, a hős Dunois, a szép Dunois, a bátor, a csodálatos, a legyőzhetetlen Dunois, a hölgyek kedvence, a nagyszerű Fattyú. Hát azt hiszi, hogy ami neki nem sikerült, arra képes lesz ez a falusi lány? Hihetőnek tartja ezt?
KÁROLY. Hát akkor Dunois miért nem töri át az ostromzárat?
LA HIRE. A szél ellene van.
KÉKSZAKALL. Mit árthat neki a szél Orléans-nál? Nem a Csatorna mentén fekszik.
LA HIRE. A Loire folyó partján fekszik; s a hídfőt az angolok tartják. Ha hátba akarja kapni őket, akkor az embereinek előbb át kell kelniük a folyón és ár ellen kell hajózniuk. No hát, nem képes átkarolni az állásaikat, mert az az istenverte szél egyre csak szembe fúj vele, keletről. Már belefáradt, annyit fizetett a papoknak, hogy imádkozzanak egy kis nyugati szélért. Csodatétel kellene neki, az, csodatétel Azt mondják itt nekem, hogy az nem volt csoda, amit ez a lány tett a Mocskosszájúval. Jó, mindegy: a Mocskosszájúnak elintézte a dolgát örökre. Ha meg tudja fordítani a szelet Dunois-nak, hát lehet, hogy az sem lesz csoda; de az angoloknak elintézné vele a dolgát. Miért ne próbálhatnánk meg? Kinek ártunk vele?
AZ ÉRSEK (aki közben végigolvasta a levelet és tűnődőbb arcot vág). Annyi bizonyos, hogy Baudricourt-ra úgylátszik nagy hatással volt.
LA HIRE. Baudricourt nagy szamár; de katona; s ha ő azt hiszi, hogy ez a lány meg tudja verni az angolokat, akkor az egész hadsereg ezt fogja hinni.
LA TRÉMOUILLE (az érsekhez, aki tétovázik). Eh, hát hadd legyen a kedvük szerint. Dunois emberei hamarosan feladják a várost, akármit is csinál velük, ha valaki közbe nem lép és lelket nem önt beléjük újra.
AZ ÉRSEK. Az egyháznak előbb vizsgálat alá kell vennie a lányt, mielőtt bármit is dönthetnénk az ügyében. De hát, minthogy őfelségének ez az óhaja, engedjük az udvar elé.
LA HIRE. Majd én megkeresem és megmondom neki. (Kimegy.)
KÁROLY. Jöjjön velem, Kékszakáll; rendezzük el a dolgot, hogy ne ismerhessen fel engem. Maga majd átveszi a szerepemet. (Kimegy a függöny közt.)
KÉKSZAKÁLL. Átveszem ennek a szerencsétlennek a szerepét! Szent Habakuk! (Kimegy a dauphin után.)
LA TRÉMOUILLE. Vajon felismeri-e majd a dauphint? 
AZ ÉRSEK. Hát persze, hogy felismeri.
LA TRÉMOUILLE. Miért? Nem tudhatja, hogy melyikük az.
AZ ÉRSEK. De azt tudhatja, amit mindenki tud Chinonban: hogy a dauphin a leghitványabb külsejű és a legkopottabban öltözött alak az egész udvarnál és hogy a kékszakállú fiatalember Gilles de Rais.
LA TRÉMOUILLE. Erre nem is gondoltam.
AZ ÉRSEK. Mert maga nem olyan járatos a csodák terén, mint én. Nekem ez is a hivatásomhoz tartozik.
LA TRÉMOUILLE (meghökkenve és kissé megbotránkozva). De hát ez így nem is lesz csoda, egyáltalán.
AZ ÉRSEK (higgadtan). Miért ne?
LA TRÉMOUILLE. Ejnye, no! Hát mit nevez maga csodának?
AZ ÉRSEK. Olyan dolgokat nevezünk csodának, barátom, amelyek hitet fakasztanak. Ez minden csoda célja és értelme. Az emberek szemében, akik tanúi, bámulatosnak látszhatik, de akik végrehajtják, azok előtt esetleg igen egyszerű. Mindez mellékes, lényegtelen: ha hitet fakaszt az emberekben vagy megesősíti a hitüket, akkor valódi a csoda.
LA TRÉMOUILLE. Még ha csalás, akkor is?
AZ ÉRSEK. A csalás félrevezeti az embert. Ami hitet fa-kaszt, az nem vezet félre senkit: ennélfogva nem is csalás, ha-nem igazi csoda.
LA TRÉMOUILLE (zavarában a tarkóját vakargatja). Hát, gondolom, biztosan igaza van, azért érsek. Nekem egy kicsit gyanúsan hangzik ez az egész. De hát én nem értek ezekhez a dolgokhoz, én nem vagyok egyházi ember.
AZ ÉRSEK. Nem egyházi ember, viszont diplomata és katona. Tudná maga fizettetni polgárainkkal az adót, a háború költségeit, vagy rá tudná venni a katonáinkat, hogy áldozzák fel az életüket, ha mindnyájan tisztában lennének vele, hogy igazában mi folyik, ahelyett, hogy elhiszik a látszatot?
LA TRÉMOUILLE. Dehogy tudnám, Jézus Máriám: akkor aztán egy-kettőre készen lenne a baj.
AZ ÉRSEK. Hát nem lehetne megmondani nekik egyszerűen az igazságot?
LA TRÉMOUILLE. Ember! Nem hinnék el.
AZ ÉRSEK. Így is van. No hát, az egyháznak az a dolga, hogy kormányozza az embereket a lelki jólétük érdekében, ahogy maga kormányozza őket a testi jólétük érdekében. Az egyház is csak úgy tudja ezt megtenni, ahogy maguk; ha táplálja a hitüket költészettel.
LA TRÉMOUILLE. Költészettel! Én inkább úgy mondanám, hogy: maszlaggal!
AZ ÉRSEK. Rosszul mondaná, barátom. A példabeszédek még nem hazugságok, amiért olyan eseményekről szólnak, amelyek sohasem történtek meg. A csodák nem csalások, amiért néha - nem mondom, hogy mindig csupán egyszerű és ártatlan kis fogások, hogy a lelkipásztor megerősítse általuk a nyáj hitét. Ha ez a lány felismeri a dauphint az udvaroncok közt, számomra ez nem lesz csoda, mert én tudni fogom, hogy miként történhetett, és az én hitemet nem gyarapítja vele. De a többiek számára, ha beléjük borzong a természetfeletti erők áhítata, és hirtelen átérzik Isten hatalmát és dicsőségét, feledve bűnös földi mivoltukat, akkor csoda lesz, szent és áldott csoda. És tapasztalhatja majd, hogy maga a lány lesz legjobban megrendülve. Elfelejti majd, hogy voltaképpen miért ismerte fel ilyen könnyen. Sőt talán maga is elfelejti majd.
LA TRÉMOUILLE. Hát szeretnék olyan okos ember lenni, hogy megmondhatnám, meddig tart magában Isten felkent érseke, és hol kezdődik a legravaszabb touraine-i róka. No gyerünk, mert lemaradunk a mókáról; pedig én látni akarom, akár csoda, akár nem csoda.
AZ ÉRSEK (egy pillanatra még feltartóztatja). Ne higgye, hogy én szeretem a görbe utakat. Új szellem van feltörőben a világban; új korszak hajnalán járunk. Ha csak egyszerű szerzetes volnék és nem kellene kormányoznom az embereket, én is szívesebben tölteném a napjaimat lelki derűben és nyugalomban Arisztotelésszel és Pythagorásszal, mint a szentekkel és a csodáikkal.
LA TRÉMOUILLE. Ki a fene az a Pythagorász?
AZ ÉRSEK. Egy bölcs volt, aki azt tartotta, hogy a föld gömbölyű és kering a nap körül.
LA TRÉMOUILLE. Még ilyen bolondot! Hát nem látott a szemétől?
(Mind a ketten kimennek a függöny közt. A függönyt széthúzzák, és láthatóvá válik a trónterem teljes mélységében, az egybegyűlt udvari emberekkel. Jobboldalt, kis díszemelvényen két trónszék áll. Kékszakáll színpadias mozdulattal ácsorog az emelvényen, a király szerepét játssza és szemlátomást élvezi a tréfát, akárcsak a többiek. Az emelvény mögött elfüggönyzött boltíves benyíló van a falba vágva; a főbejáratokat azonban fegyveresek őrzik a terem másik oldalán; s közöttük egy kis folyosónyi helyet szabadon hagynak az udvaroncok, mintegy sorfalat állva. Károly ezen a szabad folyosón áll, a terem közepén. Jobboldalán La Hire; baloldalán az érsek, de ő már fent a helyén, az emelvényen; La Trémouille pedig az emelvény másik oldalán. La Trémouille hercegné, mintha királynének érezné magát, letelepedett a királyné trónszékére, egy csomó udvarhölgy veszi körül, közvetlenül az érsek háta mögött. Az udvari nép olyan zajosan fecseg, hogy senki sem veszi észre az ajtóban megjelenő apródot.)
AZ APRŐD. Vendőme herceg ... (Nem figyel rá senki.) Vendőme herceg ... (A zsivajgás folytatódik. Az apród felháborodik, hogy nem tud csöndet teremteni, kirántja az alabárdot a mellette levő ajtónálló katona kezéből és megdöngeti vele a padlót. Elhallgatnak; szótlanul feléje fordul mindenki.) Figyelem! (Visszaadja az alabárdot a katonának.) Vendőme herceg bemutatja őfelségének Johannát, a Szüzet.
KÁROLY (szájához emeli a mutatóujját). Pszt! (Elbújik a legközelebb álló udvaronc háta mögött és onnét leskelődik kifelé, hogy mi történik.)
KÉKSZAKÁLL (méltóságteljesen). Járuljon a trón elé.
(Johannát egy szégyenlős és szótlan főnemes vezeti be, akitől elszabadítja magát rögtön és mohón körülnéz, keresve a dauphint. Katonaruhában van, a haja rövidre vágva és vastag fürtökben veszi körül az arcát.)
A HERCEGNŐ (a mellette álló udvarhölgyhöz). Szent ég! A haja!
(A hölgyekből kitör a visszafojthatatlan nevetés.)
KÉKSZAKÁLL (iparkodik megőrizni a komolyságát és int a hölgyek felé, hogy csitítsa a jókedvüket). Csitt, csitt! Hölgyeim! Hölgyeim!
JOHANNA (egyáltalán nem jön zavarba). Azért viselem így a hajamat, mert katona vagyok. Hol a dauphin?
(Az egész udvar kuncogni kezd, ahogy megindul az emelvény felé.)
KÉKSZAKÁLL (kegyes leereszkedéssel). Itt állasz a dauphin színe előtt.
(Johanna gyanakodva nézi egy pillanatig, aztán tetőtől talpig végigméri, hogy megbizonyosodjon a dolgáról. Halálos csöndben figyelik valamennyien. A lány arcán jókedvű mosoly jelenik meg.)
JOHANNA. Ugyan már, Kékszakáll! Ne akarj bolonddá tartani. Hol a daupbin?
(Harsogó nevetés tör ki az egész társaságból, ahogy Gilles de Rais, megadó mozdulattal, maga is nevetve, leugrik az emelvényről La Trémouille mellé. Johanna, szintén mosolygással az arcán, megfordul és keresgélni kezdi emberét az udvaroncok közt; aztán hirtelen odaugrik kettő közé és karjánál fogva kihalássza közülük Károlyt.)
JOHANNA (elengedi és egy kis térdhajtással üdvözli a dauphint). Kedves kis dauphin, azért küldtek engem, hogy elkergessem az angolokat Orléans alól és egész Franciaországból, s hogy királlyá koronázzalak téged a reimsi székesegyházban, ahol Franciaország minden igaz királyát megkoronázták.
KÁROLY (diadalmasan az udvar felé). Látják: megismerte a királyi vért. Most mindnyájan láthatták. Ki meri állítani ezek után, hogy én nem vagyok az apám fia? (Johannához.) De ha meg akassz koronázni Reimsben, akkor az érsekkel kell beszélned, nem velem. Itt áll! (Az érsek Johanna mögött áll.)
JOHANNA (hirtelen megfordul, erőt vesz rajta a felindulás). Ó, eminenciás uram! (Két térdre esik előtte, lehajtja a fejét és fel sem mer nézni rá.) Uram, én csak egy szegény falusi lány vagyok; téged pedig eláraszt a mindenható Isten dicsőségének minden áldása; de megérintenél azért a kezeddel, megáldanál azért, uram?
KÉKSZAKÁLL (La Tréniouille-nak, suttogva). A vén róka elpirult.
LA TRÉMOUILLE. Újabb csoda!
AZ ÉRSEK (meghatódva, Johanna fejére teszi a kezét). Gyermekem: te szerelmes vagy a vallásba.
JOHANNA (csodálkozva, felnéz rá). Igazán? Erre még sohasem gondoltam. És ez baj?
AZ ÉRSEK. Nem, ez nem baj, gyermekem. Csak veszedelmes.
JOHANNA (feláll; sugárzik az arcáról a gondtalan, rendíthetetlen boldogság). Veszedelem mindenütt van, csak a mennyországban nincs. Ó, uram, micsoda erőt öntöttél belém, micsoda bátorságit! Ó, csodálatos dolog lehet érseknek lenni!
(Az egész udvar vigyorogni kezd; még egy kis kuncogás is hallatszik.)
AZ ÉRSEK (kihúzza magát, megindultan). Uraim: ennek a lánynak a hite megszégyeníti a maguk léhaságát. Én csak méltatlan szolgája vagyok az Istennek; de a maguk nevetgélése halálos bűn.
(Elkomolyodnak. Halálos csend támad.)
KÉKSZAKÁLL. Mi csak ezen a lányon nevettünk, nem magán, érsek uram.
AZ ÉRSEK. Micsoda? Nem az én méltatlan személyemen, hanem az ő hitén? Gilles de Rais: ez a lány megjósolta, hogy az istenkáromlót tulajdon vétke fojtja meg...
JOHANNA (megrémülve). Nem!
AZ ÉRSEK (egy mozdulattal elhallgattatja). Én pedig megjövendölöm, hogy magának a saját bűne kerít majd kötelet a nyakába, ha nem tanulja meg, hogy mikor nevessen és mikor imádkozzék.
KÉKSZAKÁLL. Uram, itt állok töredelmesen. Szánom-bánom a bűnömet; egyebet nem mondhatok. De ha megjósolja, hogy fel fognak akasztani, akkor sohasem leszek képes ellenállni a kísértésnek, mert mindig azt gondolom majd, magamban, hogy így is, úgy is felakasztanak, hát egykutya.
(Az udvari nép egy kicsit felbátorodik ettől. Újabb halk nevetgélések.)
JOHANNA (megütközve). Haszontalan semmirekellő vagy, Kékszakáll; igazán arcátlanság így felelni az érsek úrnak.
LA HIRE (nagyot rikkantva). Jól van, lányom! Jól beszélsz!
JOHANNA (türelmetlenül, az érsekhez). Ó, uram, nem küldenéd el ezt az egész szamár társaságot, hogy négyszemközt beszélhessek a dauphinnel?
LA HIRE (jóindulattal). Én értek a szóból. (Tiszteleg, sarkon fordul és kimegy.)
AZ ÉRSEK. Gyerünk, urak. A Szűz Isten áldásával érkezett, szót kell fogadnunk neki.
(Az udvaroncok kivonulnak, egy részük a bolthajtás alatt, a többiek az ellenkező oldalon. Az érsek megindul az ajtó felé, nyomában La Trémouille hercegnővel és a főkamarással. Ahogy az érsek elhalad Johanna mellett, a lány térdre esik és megcsókolja a talárja szegélyét. Az érsek önkéntelen tiltakozással megcsóválja a fejét; elhúzza előle a talárját; aztán kimegy. Johanna ott marad térden, a hercegnő útjában.)
A HERCEGNŐ (hidegen). Lenne olyan szíves, utat engedni nekem?
JOHANNA (gyorsan felpattan és hátralép). Engedelmet, asszonyom. Bocsásson meg, kérem.
(A hercegnö kiléptet a trónteremből. Johanna utána bámul; aztán a dauphinhez fordul, suttogva.)
JOHANNA. Ő a királyné?
KÁROLY. Nem. Csak azt képzeli magáról.
JOHANNA (megint utána bámul a hercegnőnek). Tyűűű ha? (Tiszteletteljes ámuldozása a pompázatosan öltözött dámán mindamellett nem egészen hízelgő értelmű.)
LA TRÉMOUILLE (nagyon nyersen). Nagyon kérem felségedet, hogy ne élcelődjön a feleségem rovására. (Kimegy, utolsónak, mert a többiek már mind kimentek.)
JOHANNA (a dauphinhez). Ki ez az öreg morgó medve? 
KÁROLY. De La Trémouille herceg.
JOHANNA. És micsoda ő itt?
KÁROLY. Állítólag a hadseregem főparancsnoka. És ha találok egy-egy megbízható barátot néha, ő rögtőn megöli. 
JOHANNA. De hát miért hagyod?
KÁROLY (vállvonogatva a trón felé igyekszik, hogy kikerüljön a lány delejes köréből). Mit csináljak? Nem bírom megakadályozni. Zsarnokoskodik fölöttem. Mindnyájan basáskodnak velem.
JOHANNA. Félsz?
KÁROLY. Igen: félek. Erről ne is tartsál nekem prédikációt; fölösleges. Ez mind nagyon szép, ha ezekről a nagy, megtermett emberekről van szó, a nehéz szablyáikkal, amit én alig bírok felemelni, a vértjükkel, páncéljukkal, mellvasukkal meg az izmaikkal, az ordítozásaikkal és a modortalanságukkal - nekik való. Ők szeretnek harcolni; javarészük rögtön esetlen tökfilkóvá válik, mihelyt nincs a csatatéren; én azonban csöndes, okos, békeszerető ember vagyok; senkit sem akarok megölni; csupán azt szeretném, ha békében hagynának, hogy szórakozhassam a magam kénye-kedve szerint. Én sohasem akartam király lenni: rám tukmálták ezt a királyságot. Szóval, ha azt akarod nekem mondani: "Szent Lajos király ivadéka, ragadd meg őseid kardját és vezess bennünket győzelemre", akkor kár a fáradságért, ne koptasd vele a tüdődet; mert arra hiába biztatsz. Azt nem fogom megtenni. Nem olyan fából faragtak, no! Csak ezt akartam mondani.
JOHANNA (kemény hangon, parancsolóan). Bolond beszéd! Először is, mindnyájan így vagyunk vele, kezdjük azon. Majd én bátorságot öntök beléd.
KÁROLY. De én nem akarom, hogy bátorságot öntsenek belém. Én aludni akarok jó kényelmes ágyban, nem pedig állandó rettegésben élni, örökké attól félni, hogy megölnek vagy megsebeznek. Öntsél csak bátorságot a többiekbe és lakasd őket jól rogyásig a hadakozásukkal; de engem hagyjál békében.
JOHANNA. Hiába, Károly; szembe kell nézned a kötelességeddel, amit Isten kiszabott rád. Ha nem tudsz királlyá válni, akkor koldus lesz belőled; másra nem vagy jó. No, hadd lássam, hogy ülsz ott a trónszékeden? Olyan régóta várok már erre a pillanatra, hogy így láthassalak.
KÁROLY. Mi értelme van itt ülni a trónon, ha a többiek parancsolgatnak? De hát mindegy. (Fellép az emelvényre, elfoglalja trónját. Szánalmasan fest.) Íme a te urad, királyod! Nézd meg magadnak jól szegény fejét.
JOHANNA. Még nem vagy király, komám: te még csak a dauphin vagy. Ne hagyd magad bolonddá tartani ezektől, akik itt körülötted lebzselnek. Az öltözék még nem pótolja az üres koponyát. Én ismerem a népet; az igazi népet, akiktől a kenyeredet kapod; és annyit mondhatok neked, hogy az ő szemükben addig senki emberfia nem lehet királya Franciaországnak, amíg a szentelt olajjal királlyá nem kenik, és meg nem koronázzák a reimsi székesegyházban. És elkelne már egy új ruha is neked, Károly. Miért nem viseli gondodat rendesen a királyné?
KÁROLY. Szegények vágyunk. Ami pénzt csak meg tudunk takarítani, az mind a királynénak kell, saját magára. De én is szeretem, ha ő szép ruhákat hord, azzal meg nem sokat törődöm, hogy rajtam mi van; én így is, úgy is csúnya vagyok.
JOHANNA. Van tebenned jótulajdonság is, Károly; csak még nem elég királyi jótulajdonság.
KÁROLY. Majd meglátjuk, hogy lesz. Nem vagyok én olyan tökkelütött, mint amilyennek látszom. Nyitva szoktam tartani a szememet, és csak annyit mondok, hogy egy jó békeszerződés felér tíz jó csatával. Ezek a híres verekedők mindig elvesztik a békekötésen, amit nyertek a csatán. Ha sikerülne békét kötnünk, biztosan az angolok húznák a rövidebbet, mert ők többet értenek a hadakozáshoz, mint a gondolkozáshoz.
JOHANNA. Ha az angolok győznek, akkor a békét is ők diktálják; és akkor Isten legyen irgalmas szegény Franciaországnak! Harcolnod kell, Károly, akár tetszik, akár nem. De előbb majd lelket öntök beléd. Két kézre kell fognunk a bátorságunkat, Károly; és két kézzel kell imádkoznunk is érte.
KÁROLY (leszáll a trónról és újra elindul a terem másik oldala felé, hogy kikerüljön Johanna parancsoló, lenyűgöző hatása alól). Ó, hagyd már ezt abba; ne beszélj énnekem Istenről meg az imádságokról. Nem állom az olyan embereket, akik örökké imádkoznak. Hát nem bőven elég belőle, amennyit úgyis kell?
JOHANNA (szánalommal). Ó, szegénykém, te soha életedben nem imádkoztál. Elölről kell kezdenem, hogy megtanítsalak rá, szegény gyerek.
KÁROLY. Nem vagyok gyerek: felnőtt férfi vagyok és apa; engem már ne tanítson senki semmire.
JOHANNA. Az ám, van egy kis fiad. Őbelőle lesz majd XI. Lajos király, a halálod után. Nem akarsz harcolni érte?
KÁROLY. Nem: komisz kölyök. Gyűlöl engem. Mindenkit gyűlöl, az önző kis bitangja! Ne nyaggassanak engem a gyerekekkel. Én nem akarok senkinek az apja lenni, senkinek a fia lenni; de kivált Szent Lajos fia nem akarok lenni. Nekem nem kell az a sok gyönyörű dolog, amikkel nektek mindig tele van a fejetek; én nem akarok semmi sem lenni, csak az, ami vagyok. Miért nem törődtök a saját dolgotokkal, miért nem hagytok engem békén, hogy én is élhessek a magam dolgának.
JOHANNA (ismét megvetéssel). A magad dolgának élni, az olyan, mint a magad testének élni, kényedre-kedvedre mulatni: vagyis a legrövidebb útja, hogy torkig lakjon az ember, belebetegedjen az ember az egészbe. Mi lenne az én dolgom? Hogy segítsek odahaza anyámnak a ház körül. Mi lenne a tiéd? Hogy dédelgesd az ölebjeidet és cukorkákat szopogassál. Ganéjdombra való az ilyen élet! Nem a magunk dolgára vagyunk mi itt, hanem Istenére: én azt mondom neked, Károly. Üzenetet hoztam neked az Istentől: meg kell hallgatnod és szót kell fogadnod, még ha belehalsz is félelmedben.
KÁROLY. Nem kell nekem semmiféle üzenet. Titkokat nem tudsz? Tudsz-e varázsolni, bűvölni, varákolni? Tudsz-e aranyat csinálni ólomból, vagy ilyesfélét?
JOHANNA. Tudok királyt csinálni belőled, a reimsi koronázótemplomban; s ez olyan csoda lesz, úgy látom, ami elég sok vesződségembe fog kerülni.
KÁROLY. Ha Reimsbe kell mennünk, és koronázás lesz, akkor Annának új ruha kell. Arra pedig nincs pénzünk. Jól van ez így is, ahogy most vagyok.
JOHANNA. Ahogy most vagy! Hát mi vagy te most? Még annyi se, mint az apám legutolsó juhászbojtárja. A saját országod, Franciaország sem a tiéd törvényesen, amíg meg nem koronáztak.
KÁROLY. Úgysem lesz az enyém semmiképpen sem a saját országom. A koronázás talán kifizeti az adósságaimat? Elzálogosítottam már az utolsó lánc földemet is az érseknek, meg annak a hájas zsarnoknak. Még Kékszakállnak is tartozom.
JOHANNA (komoly hangon). Károly, én a szántóföldekről jövök, ott dolgoztam a földeken, ott lettem ilyen erős; s azt mondom neked, hogy tiéd ez a föld, tiéd ez az ország, ha igazságosan uralkodol fölötte és megőrzöd Isten békéjét rajta, mert ez a te dolgod, nem pedig elzálogosítani, mint a részeges asszony a gyereke ruháit. Azért küldött engem Isten, hogy mondjam meg neked, térdelj le a koronázó-templomban és ajánld fel neki a te királyságodat örök időkre, és váljék belőled a legnagyobb király, mint az Ő kulcsárja és számadója, az Ő katonája és szolgája. Még a legkisebb röge is áldottá és megszenteltté válik majd Franciaországnak; a katonái Isten katonái lesznek; a pártütő nagyurak Isten ellen lázadnak majd, ha lázadnak; az angolok pedig térden állva könyörögnek majd neked, hogy engedd őket haza békességben, a törvényes, jogos hazájukba. Hát Júdás akarsz lenni inkább, gyenge és hitvány kis Júdás, aki elárul és cserbenhagy engem és Őt is, aki küldött?
KÁROLY (végre hatni kezd rá Johanna). Ó, csak mernék hát!
JOHANNA. Én merek, Isten nevében, mernem kell, mernem kell! Velem vagy-e vagy ellenem?
KÁROLY (izgatottan). Hát én megkockáztatom, nem bánom; figyelmeztetlek előre, hogy bele fog törni a bicskám; de megpróbálom. Majd meglátod. (Odaszalad a főbejárathoz és kikiált.) Hé, gyertek be, mindnyájan. (Johannához, ahogy visszasiet a trón felé.) De aztán vigyázz, segítsél nekem, ne hagyd, hogy fölém kerekedjenek. (A boltíves ajtón is kiszól.) Jöjjenek be, jöjjön be az egész udvar. (Leül a trónszékére, s közben újra bevonul az udvar, fecsegve és kíváncsian, s elfoglalják előző helyeiket.) No, most már nyakig benne vagyunk; de hát annyi baj legyen; gyerünk! (Az apródhoz.) Kiáltsál csöndet, kis betyár.
AZ APRÓD (elveszi a katonától az alabárdot, mint az előbb, és újra megdöngeti vele a padlót). Őfelsége a király csöndet kér! A király fog szólni. (Szigorúan.) Csönd lesz végre, ott is? (Elhallgatnak.)
KÁROLY (feláll). A hadseregem parancsnokságát a Szűzre bíztam. A Szűz azt fogja tenni, amit jónak lát. (Lelép az emelvényről.)
(Általános elképedés. La Hire elragadtatásában a combvértjére csap hosszúszárú kesztyűjével.)
LA TRÉMOUILLE (fenyegetően lép Károly felé). Mi akar ez lenni? Én vagyok a hadsereg parancsnoka.
(Johanna gyorsan Károly vállára teszi a kezét, aki ösztönösen hátrálni kezdett. Károly suta, képtelen erőfeszítéssel szembefordul a főkamarással és egy félszeg rnozdulattal csipiszt mutat neki, vagyis csattint egyet az ujjával La Trémouille orra alatt.)
JOHANNA. Megkaptad a feleletet, öreg morgó-medve. (Hirtelen kirántja a kardját, mert ösztönösen megérzi, hogy eljött az ő pillanata.) Ki tart velem és Istennel? Ki tart velem Orléans-ért?
LA HIRE (elragadja a lelkesedés, kardot ránt ő is). Veled és Istennel! Orléans-ért!
VALAMENNYI LOVAG (fellelkesülve követi La Hire példáját). Orléans-ért!
(Johanna sugárzó boldogsággal térdre hull, hogy hálát adjon Istennek. Mindnyájan letérdelnek, kivéve az érseket, aki egy kézmozdulattal megáldja őket, és kivéve La Trémouille-t, aki átkozódva magába roskad.)


HARMADIK KÉP

Orléans, 1429. április 29-én. Az ezüstvizű Loire déli partján, ahonnét messzire el lehet látni a folyón, felfelé is, lefelé is, a huszonhat éves Dunois járkál föl-alá, nagy léptekkel. A földbe döfött lándzsáján keskeny kis háromszögletű zászlócskát lobogtat az erős keleti szél. A lándzsa mellett hever a pajzsa, rajta a törvénytelen származását jelentő címertöréssel. Parancsnoki pálcáját a kezében lóbálgatja. Jótermetű fiatalember, könnyedén hordja a páncélöltözetét. Széles homloka és hegyes álla egyenlő szárú háromszöget csinál az arcából, amelyen máris meglátszik a tényleges hadakozás és a felelősség okozta fáradtság, de az is lerí róla, hogy jóindulatú és tehetséges ember, aki nem tetszeleg a szerepében, és nincsenek ostoba ábrándjai. Apródja a földön ül, térdére könyökölve, két öklével az arcát fogja és tunyán bámulja a vizet. Esteledik; mind a ketten, a férfi is, meg a gyerek is, elbűvölve nézik a Loire szépségét.
DUNOIS (egy pillanatra megáll, ránéz a lobogó zászlócskára, aztán keserűen megcsóválja a fejét és tovább járkál föl-alá). Nyugati szél, nyugati szél, nyugati szél. Ringyó szél; hűségesen kitartasz, ha a kutyának sem kellesz, de bezzeg, nem jössz, amikor nagyon kellenél. Nyugati szél, ezüst Loire: no, mi rímel erre? (Újra felnéz a zászlócskára és rázni kezdi feléje az öklét.) Fordulj meg szél, fordulj meg, átkozott, fordulj meg, angolok ribanca. Nyugatról fújj, ha mondom, nyugatról nyugatról. Nyugatról! (Morogva folytatja a járkálást, de egy kis hallgatás után hamarosan újrakezdi.) Nyugati szél, nyavalyás szél, makrancos lotyó, céda asszony, csúnya szél, csökönyös szél, hát soha többé nem akarsz föltámadni?
AZ APRÓD (talpra ugrik). Ni! Nini! Ott megy, ni!
DUNOIS (felrezzen az ábrándozásból. Élénken). Hol? Ki-csoda? A Szűz?
AZ APRÓD. Nem, a jégmadár. Akár a villám. Kék villám. Ni, berepült a bokorba.
DUNOIS (dühösen, csalódottan). Csak azért kiabálsz itt? Ebadta kis félkegyelműje! Kedvem lenne belemártani téged egy kicsit a vízbe.
AZ APRÓD (nincs megijedve, ismeri már az emberét). Csudaszép volt, ahogy kéken elcikázott. Ni! Nézze hát! Ott megy a másik!
DUNDIS (kíváncsian odaszalad a parthoz). Hol? Hol? 
AZ APRÓD (mutatja). Ott, a sás felé.
DUNOIS (örömmel). Látom.
(Szemükkel kísérik a madarat, amíg el nem tűnik előlük.)
AZ APRÓD. Leszidott, mert tegnap elkésett és már nem láthatta őket.
DUNDIS. De tudtad, hogy a Szüzet várom ma, amikor kiabálni kezdtél itt nekem. Majd kapsz tőlem valamit, csak próbálj meg még egyszer így vonítani a fülembe.
AZ APRÓD. Hát nem csudaszépek? Bárcsak foghatnék egyet magamnak.
DUNOIS. Csak fogjalak meg én, hogy csapdát állítasz nekik, bezárlak egy vaskalitkába egy teljes hónapra, ott aztán megtanulhatod majd, milyen érzés rács mögött lenni. Te haszontalan csirkefogó.
AZ APRÓD (nevet, aztán újra letelepszik a földre, mint az előbb).
DUNOIS (fel-alá járkálva). Kék madár, jégmadár, fordítsd meg a szelet, jó barátod vagyok. Nem, ez így nem rímel. Vétkeztem éretted: így már jobb lenne. De így meg semmi értelme sincs. (Az apród mellé ér.) Te haszontalan csirkefogó! (Elfordul tőle.) Szűz Mária, kék szalagos hajadon, a jégmadár színe a hajadon: adj nekem nyugati szelet!
EGY ŐRSZEM HANGJA NYUGATRŐL. Állj! Ki vagy? 
JOHANNA HANGJA. A Szűz. 
DUNOIS. Engedd át. Ide, ide, Szűz! Gyere, hozzám!
(Johanna berohan, nagyon haragosan. Pompás páncélruhában van. A szél csitulni kezd; a háromszögletű zászlócska lekókad, csöndesen lóg lefelé; de Dunois nem veszi észre, mert Johanna megérkezése teljesen leköti a figyelmét.)
JOHANNA (nyersen). Te vagy az Orléans-i Fattyú? 
DUNOIS (hidegen, szigorúan a pajzsára mutat). Láthatod a címertörésből. Te vagy Johanna, a Szűz?
JOHANNA. Én hát.
DUNOIS. Hol vannak a csapataid?
JOHANNA. Mérföldekkel hátrább. Becsaptak. A folyó rossz oldalára irányítottak bennünket.
DUNDIS. Én mondtam nekik.
JOHANNA. De miért? Az angolok a másik parton állnak! 
DUNOIS. Az angolok mind a két parton állnak. 
JOHANNA. De Orléans a másik parton fekszik. Ott kell
megharcolnunk az angolokkal. Hogy tudunk átkelni a folyón? 
DUNOIS (komoran). Ott a híd.
JOHANNA. Hát akkor Isten nevében, keljünk át a hídon és támadjuk meg őket.
DUNOIS. Ez nagyon szépen és egyszerűen hangzik; csak-hogy nem lehet.
JOHANNA. Ki mondja azt, hogy nem lehet?
DUNOIS. Én mondom; meg nálamnál öregebbek és okosabbak is ezt mondják.
JOHANNA (egyenesen, gorombán). Hát akkor azok az öregebbek és okosabbak egytől egyig tökfilkók; bolonddá tettek téged, és most engem is bolonddá akarnak tenni, hogy ide küldtek a folyó rossz oldalára. Hát nem tudod, hogy én olyan segítséget hozok neked, amilyent még egy hadvezér, egy ostromlott város sem kapott soha?
DUNOIS (türelmesen mosolyog). A saját segítségedet? 
JOHANNA. Nem. A mennyek urának tanácsát és segítségét. Merre vezet az út ahhoz a hídhoz?
DUNOIS. De türelmetlen vagy, Johanna.
JOHANNA. Hát ráérünk most türelmesnek lenni? Kapunk előtt az ellenség; mi meg itt állunk tétlenül. Ő, hát miért nem harcoltok? Ide figyelj, én majd megszabadítlak a félelemtől. Én majd...
DUNOIS (jóízűen elneveti magát és leinti Johannát). Nem, nem, lányom, az nem lesz jó. Ha megszabadítasz a félelemtől, akkor nagyszerű vitéz leszek a meséskönyvek számára, de nagyon rossz parancsnoka a csapataimnak. No, gyere, kezdjünk bele: hadd csinálok belőled katonát. (Odavezeti a parthoz.) Látod ott azt a két erődöt, a híd innenső oldalán? Azt a két nagy erődöt?
JOHANNA. Látom. A mi erődjeink, vagy a goddemeké?
DUNDIS. Maradj veszteg és figyelj jól. Ha én ott lehetnék akármelyikben a kettő közül, csak tíz emberemmel, hát meg tudnám védeni egy egész hadsereggel szemben. Az angoloknak száznál is több katonája védi ellenünk azt a két erődöt.
JOHANNA. Isten ellen nem tudják megvédeni. Isten nem adta nekik azt a földet, amire azok az erődök épültek; ők ellopták tőle. Isten nekünk adta. Majd beveszem én azt a két erődöt.
DUNDIS. Egymagad?
JŐHANNA. A katonáink beveszik. Én majd vezetem őket. 
DUNOIS. Egyetlenegy ember sem fog utánad menni. 
JOHANNA. Nem fogok hátranézni, hogy jönnek-e utánam.
DUNOIS (elismeri a lelkességét, barátságosan megveregeti a vállát). No jól van, jól van. Belőled lehet még katona. Szerelmes vagy a háborúba.
JOHANNA (megdöbbenve). Ó! Az érsek meg azt mondta, hogy szerelmes vagyok a vallásba.
DUNDIS. Én magam is. Isten bocsássa meg a bűnömet, én magam is szerelmes vagyok egy kicsit a hadakozásba, ebbe az ocsmány ördögbe! Úgy vagyok vele, mint akinek két felesége van. Te meg olyan asszony akarsz lenni, akinek két ura van?
JOHANNA (tárgyilagosan). Sohasem akarok férjhez menni. Toulban beperelt egy férfi, hogy megszegtem az ígéretemet; pedig sohasem ígértem neki semmit. Katona vagyok: s nem akarom, hogy úgy nézzenek rám, mint nőre. Nem akarok női ruhában járni. Engem nem érdekelnek azok a dolgok, amik a nőket érdeklik. Ők mindig a szerelemről meg a pénzről ábrándoznak. Én arról ábrándozom, hogy rohamot vezessek, és hogy jó helyen állítsam fel a nagy ágyúkat. Ti, katonák, nem tudtok bánni a nagy ágyúitokkal; azt képzelitek, hogy sok hűhóval, zajjal, lármával meg lehet nyerni a csatákat.
DUNOIS (vállat vonva). Az igaz. A tüzérségünk rendszerint több bajt okoz nekünk, mint amennyi hasznát látjuk.
JOHANNA. Úgy bizony, komám; pedig a kőfalakat nem lehet bevenni lóháton, ahhoz ágyúk kellenek, s méghozzá minél nagyobb ágyúk.
DUNOIS (vigyorog Johanna bizalmas megszólításán és viszonozza is). Úgy bizony, kis húgom; de ha van az embernek jó szíve hozzá, meg egy erős létrája, hát egy-kettőre fent van azon a kutya kőfalon.
JOHANNA. Én leszek az első azon a létrán, ha odaérünk az erődhöz. Fattyú. Kihívlak, gyere utánam, ha mersz.
DUNOIS. Törzstiszteket nem szabad kihívnod, Johanna; csak a csapattiszteknek van megengedve, hogy személyes bátorságukkal tüntessenek. Egyébként is, vedd tudomásul, hogy nem mint katonát, hanem mint szentet fogadlak örömmel. Fenegyerekekkel bőven el vagyok látva, ha csak azokra lenne szükségem.
JOHANNA. Én nem vagyok fenegyerek: én Isten szolgálója vagyok. Az én kardom szent kard: a Szent Katalin-templom oltára mögött találtam, Isten rejtette oda, hogy megtaláljam; nem szabad csapkodnom vele. Bátorsággal van csordultig a szívem, nem pedig haraggal. Én majd vezetem őket, a te katonáid pedig jönnek utánam, mást nem tehetek. De ezt meg kell tennem: nem akadályozhatsz meg ebben.
DUNOIS. Mindennek eljön a maga ideje. Rohammal a hídon keresztül, nem tudják bevenni azt a két erődöt a katonáink. A vízen kell felhajózniuk, hogy átkarolhassák és hátba kaphassák az angolokat erről a partról.
JOHANNA (harcászati érzéke kiütközik belőle). Hát akkor csináltass tutajokat, szereltess rájuk nagy ágyúkat; és keljenek át az embereid a mieinkhez.
DUNOIS. A tutajok készen vannak; az emberek ott vannak rajtuk. Várnak Isten akaratára.
JOHANNA. Mit beszélsz? Isten vár rájuk.
DUNOIS. Hát akkor küldjön nekünk jó szelet. Vízfolyás ellen kell hajóznunk: s egyszerre ár ellen és szél ellen nem bírunk. Meg kell várnunk, amíg Isten megfordítja a széljárást. Gyere. Elviszlek a templomba.
JOHANNA. Nem megyek. Szeretek templomba járni, de az angolok nem hajlanak majd az imádságainkra. Ők csak a kemény ökölcsapásokból értenek. Addig nem megyek templomba, amíg meg nem vertük őket.
DUNOIS. Jönnöd kell. Dolgod van ott.
JOHANNA. Miféle dolgom?
DUNOIS. Hogy imádkozzál nyugati szélért. Én már imádkoztam; két ezüst gyertyatartót is felajánlottam; de az én imámat nem hallgatták meg. A tiédet talán meghallgatják: te fiatal vagy és ártatlan.
JOHANNA. Ó, igazad van. Imádkozni fogok. Megkérem Szent Katalint, járjon közbe az Úrnál, hogy adjon nekünk nyugati szelet. Gyorsan, gyorsan: vezess a templomba.
AZ APRÓD (nagyot prüsszent). Hápcii!
JOHANNA. Adja Isten egészségedre, gyerek! Gyere, gyere, Fattyú.
(Kimennek. Az apród feláll, hogy utánuk induljon. Felveszi a pajzsot és nyúl a lándzsa után, amikor észreveszi, hogy a háromszögletű zászlócskát kelet felé lengeti a szél.)
AZ APRÓD (leejti a pajzsot és izgatottan, magánkívül kiabálni kezd utánuk). Nagyuram! Nagyuram! Kisasszony!
DUNOIS (visszaszalad). Mi az? A jégmadár? (Kíváncsian keresi a szemével a part széléről.)
JOHANNA (szintén visszajön). Ó, egy jégmadár! Hol? Hol?
AZ APRÓD. Nem, a szél, a szél, a szél! (Mutatja a zászlócskát.) Ettől trüsszentettem.
DUNOIS (ránéz a lándzsavég kis zászlójára). Megfordult a szél. (Keresztet vet.) Isten megnyilatkozott. (Letérdel és átnyújtja Johannának a marsallbotját). Vezényeld a király hadseregét. A katonád vagyok.
AZ APRÓD (felfelé néz a folyón). Megindultak a hajóink. Úgy mennek felfelé a folyón, mint a szélvész.
DUNOIS (feláll). Gyerünk az erődök ellen. Hívtál, hogy merlek-e követni? Mersz-e most vezetni?
JOHANNA (sírva fakad, megöleli Dunois-t, átkarolja a nyakát és megcsókolja az arcát két felől). Dunois, édes jó bajtársam, segíts nekem. Nem látok, mert csupa könny a szemem. Tedd fel a lábam a létra fokára és mondd, hogy "Fel, fel, Johanna".
DUNOIS (vonszolja őt kifelé). Ne törődj a könnyeiddel: csak menj az ágyúk torkolattüze felé, azt láthatod úgyis. 
JOHANNA (bátran, fellelkesedve). Gyerünk!
DUNOIS (cipeli Johannát magával kifelé). Isten segíts és Szent Dénes!*
AZ APRÓD (rikoltó hangon). És a Szűz! Isten és a Szűz! A Szűz! Rajta! Rajtaaa! (Felszedi a pajzsot, lándzsát és nagy bakugrásokkal rohan utánuk, izgatottan, mint aki eszét vesz-tette.)


NEGYEDIK KÉP

Egy sátor belseje az angol táborban. Egy ötven év körüli, vastagnyakú angol káplán ül az asztalnál, egy támlátlan széken, s szorgalmasan írogat. Az asztal másik végében, szép négy karosszékben, egy negyvenhat esztendős, tekintélyes megjelenésű főúr üldögél és egy képekkel díszített breviáriumot lapozgat. A főúr jól érzi magát; a káplán viszont alig bírja visszafojtani a haragját. A főúr bal keze felől egy bőrhuzatú zsámoly áll, amelyen nem ül senki; az asztal jobb kézről esik neki.
A FŐÚR. Mesteri munka. Ezt nevezem én remekműnek. Nincs pompásabb dolog a világon, mint egy szép könyv, arányosan elhelyezett, jó fekete nyomtatású hasábokkal, jóképű margók közt, ügyesen és ravaszul közéjük tördelt metszetekkel. De hát manapság nem nézegetik az emberek a könyveket, hanem csak elolvassák. Tőlük akár úgy is festhetnének a könyvek, mint az a maga rendelőlapja, amin ott szalonnát meg korpát rendel éppen.
A KÁPLÁN. Azt kell mondanom, Mylord, hogy ön nagyon közönyöken fogja föl a helyzetünket. Nagyon közönyösen, mondhatom.
A FŐÚR (fölényesen). Ugyan? Hát mi baj van?
A KÁPLÁN. Az a baj van, Mylord, hogy megvertek bennünket, angolokat.
A FŐÚR. Előfordul az ilyesmi, tudja. Csak a történelemkönyvekben és a balladákban van úgy, hogy az ellenséget mindig megverik.
A KÁPLÁN. Csakhogy egyre-másra megvertek bennünket, nem is egyszer. Először Orléans-nál ...
A FŐÚR (kicsinylően). Eh, Orléans-nál!
A KÁPLÁN. Tudom, hogy mit akar mondani, Mylord: Orléans-nál csak varázslattal és boszorkánysággal vertek meg bennünket, az világos, mint a nap. De azóta is kikaptunk. Jargeau, Meung, Beaugency alatt, ugyanúgy, mint Orléans-nál. Most pedig lekaszabolták az embereinket Patay-nál, Sir John Talbot pedig fogságba esett. (Ledobja a tollát és közel jár hozzá, hogy ríva fakadjon.) Ez fáj nekem, uram; nagyon fáj nekem. Rettenetes gondolat nekem, hogy egy rakás idegen legyőzheti a honfitársaimat.
A FŐÚR. Ó! Maga tehát angol embernek tartja magát?
A KÁPLÁN. Nem, Mylord, úriembernek tartom magam. Azonban én is Angolországban születtem, mint Lordságod: és ez mégiscsak más.
A FŐÚR. Ragaszkodik a szülőföldjéhez, mi?
A KÁPLÁN. Csúfolódni méltóztatik velem Lordságodnak; s megvan az a nagyúri kiváltsága, uram, hogy büntetlenül gúnyolódhasson a rovásomra. Holott nagyon jól tudja Lordságod, hogy én nem vagyok földhözkötött jobbágy, és nem ilyen értelemben ragaszkodom a szülőföldemhez. De mégis fáj nekem ez a vereség (egyre izgatottabban) és nem szégyellem, hogy fáj; és ha ez így megy tovább (indulatosan felpattan a helyéről), hát Isten engem úgy segéljen, ledobom a csuhámat és kardot fogok magam is, és a tulajdon két kezemmel fojtom meg azt az átkozott boszorkányt.
A FŐÚR (jóindulatúan nevet rajta). Hát csak fojtsa, káplán úr: hát csak fojtsa, ha nem tudunk okosabbat kitalálni. De egyelőre még ne; még várjon vele egy kicsit.
(A káplán roppant mogorván visszaül a helyére.)
A FŐÚR (könnyedén). Tudja, engem nem nagyon aggaszt az a boszorkány... elzarándokoltam a Szentföldre, úgyhogy a mennybéli hatalmak bajosan engedhetik meg, már csak a saját tekintélyük miatt is, hogy engem megrontson egy ilyen falusi boszorkány... hanem az az Orléans-i Fattyú, az már keményebb dió lesz nekünk; s minthogy ő maga is járt zarándokúton a Szentföldön, ebből a szempontból egyforma becsben állunk az égiek előtt.
A KÁPLÁN. A Fattyú csak egy francia, Mylord.
A FŐÚR. Egy francia! Hol szedi fel ezeket a kifejezéseket, mondja? Hallom, hogy ezek a burgundiak és bretónok, meg pikardok és gaszkónok mind franciának kezdik hívni magukat, akárcsak a mieink, akik meg angoloknak nevezik magukat. Úgy beszélnek már Franciaországról és Angliáról, mint a tulajdon hazájukról. Az ő hazájukról, kérem! Mintha övék lenne az ország! Mi lesz velünk, ha ez a divat, ez a gondolkozásmód elterjed? Mi lesz magával és mi lesz velem?
A KÁPLÁN. Miért, uram? Mit árthat ez nekünk?
A FŐÚR. Az emberek nem szolgálhatnak két urat. Ha ez az ostobaság, hogy a hazájukat szolgálják, elhatalmasodik, búcsút mondhatunk a hűbérurak hatalmának és búcsút mondhatunk az egyház hatalmának. Vagyis befellegzett magának is, nekem is.
A KÁPLÁN. Én az egyház hű szolgájának tartom magam, uram; és a Stogumber bárói címtől csak hat unokatestvér választ el, pedig még Hódító Vilmos adta ezt a címet az ősünknek. De hát mindez talán csak nem ok arra, hogy ölbetett kézzel nézzem, hogyan veri az angolokat egy francia fattyú meg egy tetves champagne-i boszorkány?
A FŐÚR. Nyugalom, barátom, nyugalom. Mindennek eljön az ideje: megégetjük majd azt a boszorkányt és megverjük azt a fattyút, ne féljen. Hogy őszinte legyek, éppen Beauvais püspökét várom, hogy megbeszéljem vele a boszorkányégetést. El kellett menekülnie az egyházmegyéjéből, a lány pártütő hívei miatt.
A KÁPLÁN. Előbb el kell fognia azt a lányt, Mylord.
A FŐÚR. Vagy meg kell vásárolnom. Királyi váltságdíjat tűzök ki a fejére.
A KÁPLÁN. Királyi váltságdíjat! Egy ilyen kócosért!
A FŐÚR. Bőven kell számítani, a jutalékok miatt. Előbb Károly emberei adják majd el a burgundiaknak; aztán a burgundiak adják majd el nekünk; legalább három-négy közvetítőn megy keresztül, akik számítanak a maguk kis részesedésére.
A KÁPLÁN. Szörnyűséges. Ez mind a zsidók miatt van; ahol pénz cserél gazdát, ott mindig benne van a zsidók keze. Ha énrajtam múlna, egyetlen zsidót sem hagynék élni a keresztények között.
A FŐÚR. Miért? A zsidók mindig megadják a pénz ellenértékét. Megfizettetik az árát, de szállítják is az árut. Az én tapasztalataim szerint, ha valaki a semmiért akart kapni valamit, az kivétel nélkül mindig keresztény volt.
(Egy apród lép be.)
AZ APRÓD. Cauchon főtisztelendő úr, Beauvais püspöke, őeminenciája.
(Cauchon belép. Hatvan év körüli férfi. Az apród kimegy. A két angol feláll.)
A FŐÚR (áradozó udvariassággal). Édes, jó püspök uram, milyen kedves, hogy eljött! Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Richard de Beauchamp vagyok, Warwick grófja, eminenciád szolgálatára.
CAUCHON. Hírből már nagyon jól ismerem a nemes Lordot.
WARWICK. A tisztelendő urat John de Stogumbernek hívják.
A KÁPLÁN (bőbeszédűen). John Bowyer Spenser Neville de Stogumber, Mylord, szolgálatára: a hittudományok doktora és a winchesteri bíboros úr őeminenciájának belső, titkos pecsétőre vagyok.
WARWICK (Cauchonhoz). Azt hiszem, önök úgy hívják, hogy Anglia bíborosa. Nagybátyja a mi királyunknak.
CAUCHON. Kedves uram, John de Stogumber: én mindig nagy barátsággal gondolok őeminenciájára. (Kezét nyújtja a káplán felé, aki megcsókolja a gyűrűjét.)
WARWICK. Kegyeskedjék helyet foglalni. (Átadja a karosszékét Cauchonnak, odatolja az asztalfőhöz.)
(Caurhon ünnepélyes, komoly főhajtással fogadja el a díszhelyet. Warwick szórakozottan odahúzza magának a bőrzsámolyt és leül az előbbi helyére. A káplán szintén visszaül a helyére. Warwick, jóllehet átadta a főhelyet - szándékos előzékenységgel - a püspöknek, a tárgyalások irányítását magától értetődő természetességgel veszi a kezébe, és ő kezdi meg a beszélgetést is. Még mindig barátságosan és terjengősen beszél; a hangjában azonban valami jelzi, hogy most már komoly ügyekre tér rá.)
WARWICK. Hát bizony, püspök uram, éppen egy balszerencsés pillanatunkban vagyunk. Károlyt Reimsben meg fogják koronázni, s méghozzá az a fiatal lotaringiai nő fogja megkoronázni, a szó szoros értelmében; mi pedig - nem szabad önt áltatnom és hitegetnem - nem tudjuk ezt megakadályozni. Azt hiszem, Károly helyzetét ez lényegesen megváltoztatja majd.
CAUCHON. Kétségtelenül. A Szűz politikai mestervágása ez a koronázás.
A KÁPLÁN (megint izgalomba jön). Nem tisztességes úton vertek meg bennünket, püspök uram. Angol embert sohasem vertek még meg tisztességes úton-módon.
(Cauchon kissé felhúzza a szemöldökét, aztán gyorsan felölti újra az előbbi arckifejezését.)
WARWICK. A barátunk itt, azt tartja, hogy az a fiatal nő boszorkány. Úgy hiszem, eminenciádnak lenne a feladata, jelentést tenni róla az inkvizíciós bíróságnak és megégettetni ezért a bűnért.
CAUCHON. Ha az én egyházmegyémben fognák el, akkor igen.
WARWICK (elégedetten, hogy ilyen kitűnően megértik egymást). Úgy is van. Azt hiszem, semmi kétség nem fér hozzá, hogy valóban boszorkány.
A KÁPLÁN. Semmi. Gyalázatos, hírhedt boszorkány. 
WARWICK (szelíden rendreinti a közbeszólásért). A püspök úr véleményére vagyunk kíváncsiak, nem a magáéra, John atya.
CAUCHON. Nemcsak azt kell itt figyelembe vennünk, hogy nekünk mi a véleményünk, hanem azt is, hogy mi lesz a véleménye - az elfogult véleménye, ha úgy tetszik - a francia bíróságnak.
WARWICK (kijavítja őt). Katolikus bíróságnak, püspök úr.
CAUCHON. A katolikus bíróságok is halandó emberekből állnak, mint minden bíróság, akármilyen szent feladatot látnak is el, és akármilyen áhítattal látják is el. És ha ezek a halandók franciák, ahogy az új divat szerint nevezik őket, hát attól félek, az a puszta tény, hogy egy angol hadsereget megvert egy francia hadsereg, önmagában még nem fogja meggyőzni őket arról, hogy itt boszorkányság játszott közre.
A KÁPLÁN. Micsoda?! Még akkor sem, ha magát a híres Sir John Talbotot verték meg? Ha Sir John Talbotot győzte le és ejtette foglyul egy rongyos lotaringiai lotyó?!
CAUCHON. Sir John Talbot, uram, szilaj és félelmetes katona, ezt mindnyájan tudjuk; de hogy tehetséges hadvezér lenne, arról eddig még nem értesültem. S ámbár azt méltóztatik állítani, hogy ez a lány verte meg, vagyunk néhányan, akik részben Dunois-nak is tulajdonítjuk ezt a haditettet.
A KÁPLÁN (megvetően). Eh, az Orléans-i Fattyú!
CAUCHON. Engedje meg, hogy emlékeztessem...
WARWICK (közbevág). Tudom, tudom: azt akarja mondani eminenciád, hogy Dunois engem is megvert Montargisnál.
CAUCHON (meghajlással). Ezt annak bizonyítékául tekintem, hogy Dunois uram kiválóan tehetséges hadvezér.
WARWICK. Püspök úr az udvariasság mintaképe. A magam részéről viszont elismerem, hogy Talbot csupán egy verekedő fenevad, és talán meg is érdemelte, hogy elfogják Patay-nál.
A KÁPLÁN (egyre jobban beledühödve). Uram, Orléansnál ennek a lánynak átfúrta a nyakát egy angol nyíl, és látták, hogy úgy sírt fájdalmában, mint egy gyerek. Halálos sebet kapott: s mégis tovább harcolt egész nap; és amikor a mieink, mint igaz angol emberekhez illik, visszaverték valamennyi támadását, akkor odalépdelt egyedül az erődünk falához, fehér zászlójával, és a katonáink egyszerre megbénultak, sem harcolni, sem lőni nem tudtak, a franciák pedig megrohanták őket, lekergették valamennyiüket a hídra, mire a híd rögtön kigyulladt, leszakadt alattuk; belezuhantak a folyóba és ott fulladtak meg halomra. Hát ezt vajon a maguk Fattyújának a hadvezéri tudománya csinálta, kérdem, vagy pedig a pokol tüze csapott ki arra a hídra, a boszorkány segítségével?
WARWICK. Bocsássa meg, püspök uram, John atya heveskedését; de így áll a helyzet, Dunois nagy hadvezér, elismerjük; de miért nem tudott csinálni semmit, amíg a boszorkány közbe nem lépett?
CAUCHON. Én nem állítom, hogy természetfölötti erők nem segíthették a lányt. Csakhogy azon a fehér zászlaján nem a sátán és a Belzebub neve állt, hanem a mi Urunknak és az ő Szent Anyjának a neve. Az önök parancsnoka pedig, aki vízbefúlt, Kleszdé ... azt hiszem, így hívták ...
WARWICK. Glasdale. Sir William Glasdale.
CAUCHON. Glézdell, igen, köszönöm, Glezdöll sem volt szent; s a mieink közül sokan azt tartják, hogy azért fulladt bele a Loire-ba, mert gyalázta a Szüzet.
WARWICK (gyanakodóan kezdi nézegetni a püspököt). No és mit értsünk ebből, püspök uram? Megtérítette önt a Szűz? Átpártolt hozzá?
CAUCHON. Ha átpártoltam volna, Mylord, akkor lenne annyi eszem, hogy ne szolgáltassam ki magam az ön kezébe.
WARWICK (nyájasan tiltakozva). Ó! Ó! Püspök uram!
CAUCHON. Ha az ördög használja fel eszközül ezt a lányt, márpedig én azt hiszem, hogy ez így van...
WARWICK (újra megnyugszik). Ó! Hallja, John atya? Tudtam én azt, hogy eminenciád nem hagy cserben bennünket. Bocsásson meg, hogy félbeszakítottam. Folytassa, püspök uram.
CAUCHON. Ha így van, akkor az ördögnek távolabbi céljai vannak, mint hinnénk.
WARWICK. Igazán? És miféle céljai? Figyeljen jól, John atya.
CAUCHON. Ha az ördög el akar kárhoztatni egy falusi lányt, ez olyan könnyű kis feladat, hogy ezért nem érdemes megnyeretni vele egy féltucat csatát. Nem, Mylord: akármelyik jóképű semmirekellő elintézné ezt helyette, ha egyáltalán kárhozatra lehet juttatni azt a lányt. A pokol fejedelme nem szokta ilyen alantas robotmunkával fárasztani magát, és nem lődöz verebekre. Ha sújt, akkor az egyetemes keresztény egy-házra sújt, amelynek birodalma a lelkek egész birodalma. Ha kárhozatra akar juttatni valakit, akkor az egész emberi fajt akarja kárhozatra juttatni. Az egyház szakadatlanul résen áll ezekkel a pokoli tervekkel szemben. És ezt a lányt én egy ilyen pokoli terv eszközének látom. Sugallat vezérli őt, csakhogy sátáni sugallat.
A KÁPLÁN. Mondom, hogy boszorkány.
CAUCHON (indulatosan). Nem boszorkány. Eretnek.
A KÁPLÁN. No és mi a különbség a kettő közt?
CAUCHON. Maga kérdi ezt tőlem, egy pap! Hihetetlenül korlátoltak maguk, angolok. Amit maguk boszorkányságnak neveznek, annak mind megvan az egyszerű, természetes magyarázata. Ennek a lánynak a csodatettein még egy mezei nyúl se álmélkodna; különben ő maga sem tartja csodának. A győzelmei semmi mást nem bizonyítanak, csak azt, hogy több sütnivalója van, mint a maguk káromkodó Gleszdelljeinek és megvadult, veszett bika Talbotjainak, és hogy a hit bátorsága, még ha hamis hité is, mindig többet ér a düh és a harag bátorságánál!
A KÁPLÁN (alig akar hinni a fülének). Eminenciád veszett bikához hasonlítja Sir John Talbotot, Írország háromszoros kormányzóját?!!!!
WARWICK. Magának nem illenék így beszélni Tatbotról, John atya, minthogy magát hatodfokú unokatestvérség választja el a báróságtól. Én azonban gróf vagyok, Talbot pedig csak lovag; úgyhogy bátorkodhatom elfogadni ezt a hasonlatot. (A püspökhöz.) Mylord, ami a boszorkányságot illeti, elejtem a vádat. Mindazonáltal máglyára kell vetnünk ezt a lányt.
CAUCHON. Én nem vethetem máglyára. Az egyház nem veheti el senkinek az életét. És az a legelső kötelességem, hogy megmentsem a lány üdvösségét.
WARWICK. Kétségtelenül. De olykor-olykor mégis megégetnek egy-két embert, nem?
CAUCHON. Nem. Ha az egyház lemetsz az élet eleven fájáról egy megátalkodott eretneket, mint száraz ágat, akkor átadja őt a világi hatalomnak. Az egyháznak aztán semmi köze sincs többé hozzá, hogy a világi hatalom mit csinál vele.
WARWICK. Úgy van. És ebben az esetben én leszek az a világi hatalom. Jó, püspök uram, hát adja át nekem azt a száraz ágat; s én majd gondoskodom róla, hogy a tűz már készen várjon rá. Ha ön vállalja a felelősséget egyházi részről, én vállalom világi részről.
CAUCHON (növekvő dühvel). Nem vállalok semmit. Maguk, nagyurak, az egyházat egyszerűen csalt kényelmes politikai eszközüknek tekintik.
WARWICK (békítgető mosollyal). Nem, Angliában igazán nem, higgye el.
CAUCHON. Angolországban még inkább, mint máshol. Nem, Mylord: Isten színe előtt ennek a parasztlánynak a lelke ugyanolyan értékes, mint a magáé vagy a maguk királyáé; s nekem elsősorban az a kötelességem, hogy megmentsem a lelkét. Nem tűröm, hogy Lordságod úgy mosolyogjon rám, mintha üres, tartalmatlan szólamokat hajtogatnék, és suttyomban már megegyeztünk volna, hogy eladom maguknak ezt a lányt. Én nem vagyok csak politizálgató püspök; nekem a hitem annyit jelent, mint önnek a becsülete; és ha egyetlen szalmaszálat találok, amellyel megmenthetem a lelkiüdvösségét ennek a lánynak, Isten megkeresztelt gyermekének, hát feléje fogom nyújtani.
A KÁPLÁN (felpattan, fuldokló dühvel). Áruló!
CAUCHON (szintén felugrik a helyéről). Hazugság. (Remegve a haragtól.) Ha azt meri tenni, káplán, amit ez a lány tett... hogy a hazáját fölébe helyezi az egyetemes keresztény anyaszentegyháznak... hát maga is a máglyára megy vele együtt.
A KÁPLÁN (meghunyászkodva). Püspök uram, én ... én ... elvetettem kissé a sulykot, én ... én ... (Leül, alázatos mozdulattal.)
WARWICK (aki szintén felállt, helytelenítve ezt az egész dolgot). Mylord, elnézését kérem, hogy ezt a kifejezést használta John de Stogumber atya. Angliában azonban nem ugyanazt jelenti ez a szó, mint Franciaországban. Az önök nyelvén az áruló árulót jelent: hamis, aljas, hűtlen, csalárd, hitszegő embert, a mi hazánkban egyszerűen csak olyan embert jelent, aki nem szolgálja szívvel-lélekkel az angolok érdekeit.
CAUCHON. Vagy úgy. Sajnálom, félreértettem. (Nagy méltósággal visszaereszkedik a karosszékbe.)
WARWICK (megkönnyebbülten leülő is újra). De elnézést kell kérnem magam miatt is, ha azt a látszatot keltettem, hogy nagyon könnyű szívvel veszem ennek a szegény lánynak a megégetését. Ha újra meg újra látnia kell az embernek, hogyan pusztítanak el és hogyan égetnek fel egész országrészeket, gépies, harcászati szükségességből, hát lassacskán megkérgesedik az ember, lassacskán érzéketlenné válik; máskülönben beleőrülne. Legalábbis én beleőrülnék, a magam részéről. Engedje meg, püspök uram, hogy feltételezzem - miután nyilván már éppen elég eretnek megégetését láthatta - hogy ön is, ha szabad így mondanom, hivatásos szemszögből nézi az ilyesmit, ami egyébként a legszörnyűbb élmény lenne.
CAUCHON. Igen; nagyon fájdalmas kötelesség; sőt, ahogyan mondja, szörnyű kötelesség ez. Az eretnekség azonban még sokkal szörnyűbb; ahhoz képest semmi ez a szörnyűség. Nekem nem a lány testére kell gondolnom, amely csupán néhány percig szenved majd, és amelynek a sorsa amúgy is mindenképpen többé-kevésbé fájdalmas halál; hanem a lelkével kell törődnöm; hogy a lelke ne szenvedjen örökkévaló időkig.
WARWICK. Úgy van, úgy van; s adja Isten, hogy megmenthessük a lelkét. A kérdés gyakorlati része azonban az, hogy miként lehet megmenteni a lelkét, anélkül, hogy a testét megmentenénk. Mert ezzel szembe kell néznünk, püspök úr - ha a Szűz tovább működik, ha a népszerűsége fokozódik, akkor a mi ügyünk elveszett.
A KÁPLÁN (megtört, színtelen hangon, mint aki sírás után szólal meg.) Kérdezhetek valamit, Mylord?
WARWICK. Igazán jobban szeretném, ha nem kérdezne semmit, John atya; ha egyszer nem tud uralkodni magán.
A KÁPLÁN. Csalt egy szót. Lehet, hogy tévedek. De hát a Szűz ravasz képmutató: buzgó hivőnek tetteti magát. Se vége, se hossza a sok imádkozásának, gyónásának. Hogyan vádolhatjuk őt eretnekséggel, amikor nem mulasztja el a vallásos kötelességeit és mindig hű lánya volt az egyháznak?
CAUCHON (indulatba jön megint). Hű lánya volt az egyháznak! Hiszen még maga a pápa sem merészelné megtenni, a legdölyfösebb pillanatában sem, amit ez a lány megengedett magának. Úgy viselkedik, mintha ő maga lenne az egyház. Isten üzenetét viszi Károlynak; s az egyháznak félre kell állnia: Meg akarja koronázni Károlyt a reimsi székesegyházban: ő akarja megkoronázni, nem az egyház! Leveleket küldözget Angolország királyának, amelyekben ő közvetíti Isten parancsát, hogy térjen vissza a király a szigetére, mert máskülönben ő fogja végrehajtani rajta Isten büntetését, ő! Legyen szabad emlékeztetnem önöket, hogy az istentelen Mohamed, az Antikrisztus írt ilyen leveleket mindig. Beszélt egyáltalán ez a lány valaha is az egyházról, említette valaha is az egyházat? Soha. Mindig csak Istenről beszél és önmagáról:
WARWICK. Mit is várhatnánk tőle egyebet? Egy ilyen jöttment koldustól, aki felkapaszkodott. az uborkafára! Fejébe szállt a dicsőség.
CAUCHON. Az ördög, az ördög szállta meg. És nagyszabású céljai vannak vele. Széltében-hosszában terjeszti már az ördög ezt az eretnekséget mindenfelé. Az a Husz János nevű ember, akit csak tizenhárom éve, hogy megégettek Konstanzban, megmételyezte vele egész Csehországot. Egy Wycliffe nevű ember, noha maga is felkent pap volt, Angolországban terjesztette ezt a ragályt; s maguk szégyenszemre hagyták, hogy a saját ágyában haljon meg. Nálunk is akadnak ilyen emberek, Franciaországban: ismerem jól a fajtájukat. Ragadós dögvész ez, igazi rákfene: ha könyörtelenül ki nem irtjuk, ki nem nyessük, ki nem égetjük, addig nem lesz nyugta, amíg az egész emberi társadalmunkat meg nem fertőzi bűnnel, szét nem roncsolja, el nem pusztítja. Ennek a segítségével űzte ki egy arab tevehajcsár Jeruzsálemből a mi Krisztus Urunkat és az ő egyházát, és folytatta romboló, pusztító útját nyugat felé, mint egy ragadozó fenevad, amíg útját nem állta a Pireneusok hegylánca és Isten kegyelme, mert csak ez védi meg Franciaországot a kárhozattól. Pedig az a tevehajcsár is csak azzal kezdte, amivel ez a pásztorlány. Őhozzá Gábriel arkangyal szólt; a lányhoz Szent Katalin, Szent Margit és Boldog Mihály. Ő is Isten szószólójának nevezte magát és Isten nevében írt üzeneteket a föld királyaihoz. A lány naponta küldi az ilyen leveleket. Most már nem is Isten Anyjához kell fordulnunk, hogy legyen a szószólónk, hanem Johannához, a Szűzhöz. Mi lenne a világból, ha egyszerűen sutba vetnénk az egyház évszázadok óta felgyűlt bölcsességét, tudását, tapasztalatait, a művelt, kegyes és tiszteletre méltó egyházatyák zsinatait, akármilyen jöttment, tudatlan, kétkezi munkás vagy istállólány kedvéért, akiből az ördög elég önhitt és felfuvalkodott szörnyeteget tud csinálni, hogy azt képzelje magáról, egyenesen mennyei sugallatra cselekszik? A gyilkolás, a dühöngés, a rettegés és a pusztulás len-ne akkor úrrá a világon, minden ember csak a maga érdekéért viaskodna, visszasüllyednénk a barbárság állapotába. Egyelőre még csak Mohameddel állunk szemben meg az elbolondított követőivel, és Johannával meg az ő félrevezetett híveivel; de mi lesz, ha minden lány Johannának képzeli majd magát és minden férfi Mohamednek? Reszketek, ha csak rágondolok erre. Ez ellen harcoltam egész életemben; és harcolni is fogok ellene mindhalálig. Minden vétkét megbocsáthatjuk ennek a lánynak, csak ezt az egyet nem; mert ez a Szentlélek ellen való vétek. És ha térden állva, porban csúszva vissza nem vonja töredelmesen az egész világ előtt, és alá nem veti magát teljes lelkéből az egyháznak, akkor máglyára vitetem, mihelyst a kezembe kerül.
WARWICK (nincs rá semmiféle hatással Cauchon beszéde). Püspök úr, persze, mindezt igen súlyos dolognak tartja. 
CAUCHON. S maga nem?
WARWICK. Én katona vagyok, nem egyházi ember. Mint zarándok, láttam azokat a mohamedánokat. Egyáltalán nem voltak olyan tudatlanok és neveletlenek, mint ahogyan hittem volna a hallottak alapján. Bizonyos tekintetben különbül viselkedtek, mint mi.
CAUCHON (kedvetlenül, elégedetlenül). Megfigyeltem ezt már régebben is. Az embereink elmennek keletre, hogy megtérítsék a hitetleneket. Aztán őket rontják meg a hitetlenek. A keresztes vitézek félig pogányként térnek vissza mind. Nem is beszélve arról, hogy minden angol született eretnek.
A KÁPLÁN. Az angolok eretnekek!!! (Warsvickot hívja tanúul.) Mylord, hát el kell ezt tűrnünk? Őeminenciája félrebeszél. Hogyan lehetne az eretnekség, amiben az angolok hisznek? Hiszen ez már önmagában is ellentmondás.
CAUCHON. Feloldozom magát, Stogumber atya, a rendíthetetlen tudatlansága alapján. A maguk ködös angol levegőjén úgy látszik, nemigen teremnek hittudósok.
WARWICK. Nem mondaná ezt, uram, ha hallana bennünket veszekedni vallási kérdéseken! Igazán sajnálom, hogy vagy eretneknek, vagy tökfilkónak tart, amiért világlátott ember vagyok és tudom, hogy a mohamedánok nagy tiszteletet tanúsítanak a mi Urunk iránt, és sokkal könnyebben megbocsátják Szent Péternek, hogy egyszerű halász volt, mint eminenciád Mohamednek, hogy tevehajcsár volt. Mi legalább elfogult vakbuzgóság nélkül tudunk vitatkozni ezekről a kérdésekről.
CAUCHON. Ha valaki vakbuzgóságnak nevezi a keresztény egyház iránt való lelkes odaadást, akkor tudom, hogy mit gondoljak magamban.
WARWICK. Csupán arról van szó, hogy keleti vagy nyugati szemszögből nézzük ugyanazt a dolgot.
CAUCHON (keserű gúnnyal). Csupán! Csupán keleti vagy nyugati szemszögből! Csupán!
WARWICK. Ó, püspök uram, hiszen én nem ellenkezem önnel. Védje csak az egyházat, védje: de a nemességet is meg kell védenie az egyházzal együtt. Az én szememben súlyosabb vétke is van a Szűznek, mint az, amit ön olyan nagy eréllyel kifejtett. Őszintén szólva, én nem félek attól, hogy ebből a lányból egy új Mohamed válik, és nagy eretnekségével romba dönti az egyházat. Szerintem ön túlozza ezt a veszélyt. De nem vette még észre, püspök úr, hogy a leveleiben ez a lány olyasmit ajánl Európa királyainak, amit már Károlyra is rákényszerített, és ami összeomlással fenyegeti az egész kereszténység társadalmi rendjét?
CAUCHON. Összeomlással fenyegeti az egyházat. Igen, már mondtam.
WARWICK (türelme már fogytán van). Jó uram, könyörgöm, felejtse el egy pillanatra az egyházat és gondoljon arra, hogy vannak ideiglenes, földi intézmények is a világon, nemcsak lelkiek és mennyeiek. Én a hűbéri arisztokráciát képviselem, főnemes társaimmal együtt, ahogy ön az egyházat képviseli. Mi vagyunk az ideiglenes földi hatalom. Hát nem veszi észre, uram, hogy ennek a lánynak az eszméi bennünket fenyegetnek?
CAUCHON. Hogyan fenyegetik külön magukat, Mylord, hacsak nem úgy, ahogy mindnyájunkat, az egyházon keresztül?
WARWICK. A Szűz azt hirdeti, hogy a királyok ajánlják fel birodalmukat Istennek, s aztán uralkodjanak Isten helytartójaként.
CAUCHON (közönyösen). Helyes, hittudományi szempontból teljesen kifogástalan elgondolás. De nem hiszem, hogy a királyok sokat törődnének vele, ha csakugyan uralkodhatnak. Ez csak olyan elvont megfogalmazás: üres szavak, Mylord.
WARWICK. Dehogy üres szavak uram. Dehogy elvont megfogalmazás. Agyafúrt módszer arra, hogy elnyomják az arisztokráciát és egyedüli, teljhatalmú uralkodót csináljanak a királyból: A király nem lenne többé primus inter pares, első főúr a főurak közt, hanem önkényúr, a többiek ura és gazdája. Ezt pedig nem tűrhetjük: nekünk nem lehet senki emberfia a gazdánk. Névlegesen, forma szerint a királytól kapjuk a birtokainkat és a címünket, rangunkat, mert a társadalom építményéhez kell egy alapkő is; a valóságban azonban miénk a föld, és a magunk, meg a jobbágyaink kardjával védjük meg a birtokunkat. A Szűz tanítása szerint most a királynak el kell vennie tőlünk és felajánlani Istennel: az országot, a mi országunkat, a mi földünket! Isten pedig a királyra ruházza majd az egészet, mindenestől.
CAUCHON: De hát miért kell ettől félniük? Hiszen végeredményében maguk csinálják a királyokat, Mylord. Maguk választják, a York- vagy a Lancaster-házból Angliában, a Lancaster- vagy a Valois-házból Franciaországban; s ők aztán úgy uralkodnak, ahogy maguknak tetszik.
WARWICK. Az igaz; de csak addig, amíg a nép hűségesen szolgálja a hűbérurait, és a királyról tudja, hogy csak amolyan váltakozó díszlet, akinek nincs más birtoka, mint az országutak; az országút pedig amúgy is mindenkié. Ha a nép gondolatai és érzései a király felé fordulnának, és uraik a király szolgáivá süllyednének a szemükben, akkor a király egyenként térdre tudna kényszeríteni bennünket; és nem lennénk egyebek, mint libériás udvaroncok a várótermeiben.
CAUCHON. Még akkor sincs mitől félniük, Mylord. Van aki királynak születik; s van aki államférfinak. Ez a két dolog ritkán egyesül egy személyben. A királynak mindig szüksége lesz tanácsosokra, hogy kitervezzék és végrehajtsák a politikáját helyette. Honnan venné akkor ezeket a tanácsosokat?
WARWICK (nem túlságosan barátságos mosollyal). Talán az egyházi férfiak közül, püspök uram.
(Cauchon, hasonló kelletlen mosollyal, vállat von és nem száll vitába vele.)
WARWICK. Verjük le a főnemességet; akkor aztán a bíborosok azt csinálhatják, ami nekik jólesik.
CAUCHON (békülékenyen; más hangon). Mylord, nem tudjuk legyőzni a Szüzet, ha egymás ellen hadakozunk. Nagyon jól tudom, hogy a világban minden és mindenki hatalomra tör. Tudom, hogy amíg ez így lesz, addig a pápának küzdenie kell a császárokkal, a főnemeseknek a politizáló bíborosokkal, a nemességnek a királlyal. Az ördög egymás ellen fordít bennünket és így uralkodik rajtunk. Látom, hogy Mylord nem nagy barátja az egyháznak; maga elsősorban gróf és csakis gróf, ahogy én elsősorban az egyház embere vagyok és semmi más. De hát miért ne tudnánk megfeledkezni a köztünk levő ellentétekről, a közös ellenséggel szemben? Most már értem, hogy magát nem az érdekli, hogy ez a lány soha nem említette az egyházat, s hogy mindig csak önmagáról beszél és az Istenről, hanem az, hogy soha nem említette a főnemességet, s hogy mindig csak önmagáról beszél és a királyról.
WARWICK. Úgy van. Ez a két gondolata alapjában véve ugyanaz a gondolat. Egy gyökérből táplálkoznak s méghozzá nagyon mély gyökérből. Tiltakozás ez a papok vagy a főurak beavatkozása ellen, az egyén protestálása, hogy senki ne avatkozzon be Istennel való közvetlen kapcsolatába. Talán protestantizmusnak nevezhetnénk, ha nevet kellene adni neki.
CAUCHON (keményen farkasszemet néz vele). Bámulatosan jól érti, Mylord, hogy miről van szó. Csak meg kell kaparni egy kicsit az angol embert, és előbukkan a protestáns.
WARWICK (megjátssza a tökéletes udvariasságot). Én azt hiszem, eminenciád viszont nem nézi a legszigorúbb ellenszenvvel a Szűz másik, világi eretnekségét. Önre bízom, hogy találjon megfelelő elnevezést rá.
CAUCHON. Téved, Mylord, félreismer engem. Nem rokonszenvezem a Szűz politikai nézeteivel. De minthogy pap vagyok, megismerhettem az egyszerű nép eszejárását, gondolkozásmódját; s itt egy másik, nagyon veszedelmes eszmére bukkanhatna, uram. Nem tudom másként kifejezni, mint olyan szólásokkal, hogy Franciaország a franciáké, Angolország az angoloké, Olaszország az olaszoké, Spanyolország a spanyoloké és így tovább. Így érez a falusi nép, de sokszor annyira szűklátókörűen és elkeseredetten, hogy csodálkoznom kellett, amikor azt láttam, hogy ez a parasztlány felül tudott emelkedni azon az eszmén, hogy az ő faluja a falujabelieké. Pedig sikerült neki. Felülemelkedett. Ha azzal fenyegeti az angolokat, hogy kikergeti őket a francia földről, hát kétségtelenül az egész országra gondol, az egész területre, ahol franciául beszélnek. A franciául beszélő embereket ő - a Biblia szavával élve - egy nációnak nevezi. Nevezhetjük tehát ezt a fajta eretnekséget nacionalizmusnak, ha tetszik; én nem tudok jobb szót találni rá. Csak annyit mondhatok, Mylord, hogy gyökerében és velejében keresztényellenes gondolat, egyházellenes gondolat; mert az egyetemes keresztény egyház csak egy birodalmat ismer: Krisztus országát. Ha felosztjuk ezt a királyságot külön-külön nációkra, népekre, nemzetekre, akkor trónfosztást követünk el Krisztus urunkkal szemben. Ha pedig detronizáljuk Krisztust, akkor semmi sem tartja vissza többé a torkunknak szegezett kardot. A világ elpusztul a durva erőszak, a háborúk förgetegében.
WARWICK. Nos, ha ön megégeti a protestánst, én máglyára vetem a nacionalistát, ámbár John atyát persze nem viszem oda magammal! Mert néki biztosan tetszik, ha azt hallja, hogy Anglia az angoloké.
A KÁPLÁN. Hát persze, magától értetődő, hogy Anglia az angoloké: ez egyszerűen természeti törvény. Ez a lány azonban meg akarja tagadni Angliától a jogos hódításait, amiket azért kaptunk Istentől, mert különös tehetségünk van arra, hogy a nálunk műveletlenebb népeket kormányozzuk; az a tulajdon érdekük is ezt kívánja. Én nem tudom, hogy mit értenek az urak protestantizmuson, meg nacionalizmuson; én csak egy szegény lelkész vagyok, az urak túlságosan műveltek és nagytudásúak énhozzám. De azt a magam egyszerű, jó zan eszével is tudom, hogy ez a lány lázadó; s nekem ennyi is elég. Ez a lány férfiruhát hord és harcol, ami lázadás a természet ellen. Ez a lány bitorolni merte a pápa őszentsége isteni tekintélyét, ami lázadás az egyház ellen. Ez a lány szövetségre lépett a sátánnal meg a sátán gonosz hatalmaival a mi hadseregünk ellen, ami lázadás Isten ellen. És ezek a lázadásai mind csak ürügyül szolgálnak neki arra, hogy elkövesse a legnagyobb lázadását, Anglia ellen. Ezt nem tűrhetjük. Pusztulnia kell. Máglyára vele. Ne mételyezze meg az egész nyájat. Úgy van rendjén, hogy inkább egy asszony haljon meg a nép érdekében.
WARWICK	 (feláll) . Püspök uram azt hiszem megegyeztünk.
CAUCHON (szintén feláll, de tiltakozva). Nem teszem kockára a lelkiüdvösségemet. Támogatni fogom az egyház igazságszolgáltatását. Minden erőmmel harcolok majd a lány megmentéséért.
WARWICK. Sajnálom ezt a szegény teremtést. Gyűlölöm ezeket a szigorú bíráskodásokat.	Szeretném megkímélni tőle hacsak lehet.
A KÁPLÁN (konokul). A puszta két kezemmel vetném őt a máglyára.
CAUCHON (megáldja a káplánt). Sancta simplicitas!


ÖTÖDIK KÉP

A reimsi székesegyház fedett körfolyosója, a sekrestye bejáratánál. Az egyik oszlopon a kálvária egyik képe. Emberek a főhajóból, a koronázás után. Johanna a kálvária-kép előtt térdel és imádkozik. Szép, díszes ruhát visel, de még mindig férfiruhát. Az orgonaszó elhallgat, és Dunois lép ki a sekrestyéből, szintén ünnepi díszöltözetben.
DUNOIS. Gyerünk, Johanna! Eleget imádkoztál már. Megfázol, ha itt térdelsz tovább, a nagy sírás és izgatottság után. Vége van az egésznek; a koronázó-templom kiürült; mindenki az utcán tolong. Kiabálják a nevedet. Mondtuk nekik, hogy egyedül akarsz maradni, hogy imádkozzál; de látni akarnak újra.
JOHANNA. Nem, nem: a királyt illeti minden dicsőség.
DUNOIS. Csalt elrontja a nagy díszfelvonulást, szegény feje. Nem, Johanna, te koronáztad meg, most már végig kell csinálnod az egészet.
JOHANNA (vonalodva rázogatja a fejét).
DUNOIS (felsegíti a földről). No, gyere, gyere szépen! Csak egy-két óra, aztán már véget is ér. Mindenesetre nem lesz olyan nehéz, mint az orléans-i hídnál: igaz-e?
JOHANNA. Ó, kedves, jó Dunois, bárcsak még egyszer ott lehetnék az orléans-i hídnál! Az volt az élet, az igazi élet, ott a hídnál.
DUNOIS. Persze, az ám; de a halál is, sokunknak; az igazi halál.
JOHANNA. Nem furcsa ez, pajtás? Én olyan gyáva vagyok; olyan iszonyatosan félek a csata előtt; aztán mégis olyan unalmas utána, ha nincs semmi veszély: Olyan fakó, olyan ostoba, olyan unalmas minden!
DUNDIS. Mértékletességre kell szoknod a háborúzásban is, ahogy mértékletes vagy az evésben, ivásban, kis szentem.
JOHANNA. Kedves jó cimborám: én azt hiszem, te szeretsz engem, mint a katona szereti a bajtársát.
DUNOIS. Hát rád is fér, hogy szeressen valaki, te szegény, jámbor istenadta lélek. Nem sok barátod van az udvarnál.
JOHANNA. Miért gyűlöl engem annyira ez a sok lovag, udvaronc, egyházi előkelőség mind? Mit tettem én ellenük? Semmit sem kértem a magam számára, csak azt az egyet, hogy ne adóztassák meg a falumat; mert mi nem tudjuk viselni a háborús adókat. Szerencsét hoztam nekik, győzelmeket; helyreigazítottam azt a sok butaságot, amit csináltak; megkoronáztam Károlyt, igazi királlyá tettem; és mind nekik jut most az a sok kitüntetés, adomány, amit osztogat. Miért nem szeretnek hát engem?
DUNOIS (kedvesen, biztatva). Csacsi, csacsi! Hát azt várod, hogy ezek a tökfilkók szeressenek, amiért leleplezted őket? Hát szeretik az agyalágyult, vén hadastyánok a sikeres fiatal hadvezéreket, akik lefőzik őket? Szeretik a törtető politikusok azt, aki félretolja őket és elébük vág? Szeretik az érsekek, ha mellékszereplőkké válnak a saját oltáruknál, még ha szentek veszik is el tőlük a főszerepet? Ej, hisz még én magam is féltékeny lehetnék rád, ha volna bennem elég becsvágy.
JOHANNA. Te vagy a legkülönb köztük, Dunois, te vagy a színe-lángja az országnak; az én egyetlen barátom a nemes urak közt. Fogadni mernék, hogy falusi lány volt az édesanyád. Én is visszamegyek a falumba, ha majd visszafoglaltam Párizst.
DUNOIS. Nem tudom, engedik-e majd, hogy visszafoglald Párizst.
JOHANNA (megdöbbenve). Micsoda?!
DUNOIS. Már én magam is visszafoglalhattam volna régebben, ha mindnyájan egyetértettek volna benne. De sokan inkább azt szeretnék, ha Párizs fogna el téged, az a gyanúm. Szóval vigyázz, Johanna.
JOHANNA. Dunois, nem nekem való ez a gonosz világ. Ha a goddemeknek és a burgundiaknak nem sikerült elveszíteniük engem, majd a franciáknak sikerül. Csak ezek az égi hangok tartják bennem a lelket, már elcsüggedtem volna nélkülük. Ezért kellett elbújnom a koronázás után és itt imádkozni magamban, tudod. Ide figyelj, Jean. Mindig a harangszóból szólnak hozzám ezek a hangok. Nem amikor egyszerre kongatják valamennyit, mint ma: ez csak olyan giling-galang, nagy harangzúgás. Hanem itt, ebben a szögletben, amikor az égből száll alá a harangszó és sokáig visszhangzik az oszlopok közt, vagy kint a mezőn, amikor messziről jön, végigszáll a békés szántóföldek fölött, olyankor hallom én ezeket a hangokat. (A székesegyház órája ütni kezdi a negyedet.) Hallgasd csak! (Elragadtatva.) Hallod? "Isten Iánya", azt mondja, ahogy te szoktad mondani nekem. Félkor majd azt üti: "Bátran, tovább!" Háromnegyedkor pedig azt mondja majd: "Veled vagyok!" De amikor az órát üti, akkor a nagyharang is belekondul: "Megmenti Isten az országodat!" - és ilyenkor szól hozzám Szent Margit és Szent Katalin, sőt néha Szent Mihály is; és ők olyasmit beszélnek hozzám, amit nem tudok soha megmondani előre. Olyankor, jaj, olyankor...
DUNOIS (félbeszakítja, szelíden, de megértés nélkül). Olyankor, Johanna, az ember azt hallja ki a harangkongásból, amit csak akar. Nem szeretem, amikor ezekről a hangokról mesélsz nekem, nyugtalanít: egy kicsit hibbantnak tartanálak szinte, ha nem tudnám, hogy milyen értelmesen meg tudod indokolni mindig, hogy mit miért csinálsz; pedig sokszor hallom, hogy másoknak csak azt mondod, Szent Katalin parancsainak fogadsz szót csupán.
JOHANNA (nyersen). Hát ki kell találnom valamilyen magyarázatot a számodra, mert te nem hiszel az én hangjaimban. Pedig előbb mindig a hangoltat hallom, és az indokolást csak azután találom ki hozzá: akár hiszed, akár nem.
DUNDIS. Megharagudtál, Johanna?
JOHANNA. Meg. (Elmosolyodik.) Nem, nem. Terád nem. Sokszor azt szeretném, ha falusi kisgyerek lennél.
DUNOIS. Miért?
JOHANNA. Akkor az ölembe vehetnélek és dajkálhatnálak egy kicsit.
DUNDIS. No lám, hát mégiscsak asszony vagy, kisül a végén.
JOHANNA. Nem én, egy szikrát sem. Katona vagyok, semmi más. A katonák mindig dajkálgatják a kisgyerekeket, hacsak hozzájutnak.
DUNDIS. Az igaz. (Nevet.)
(Károly király lép ki a sekrestyéből, ahol lerakta a palástját, díszruháit. Bal felől Kékszakáll, jobb felől La Hire jönnek vele. Johanna elbújik az oszlop mögött. Dunois ott marad Károly és La Híre között.)
DUNOIS. No hát végre felkent király lett felségedből. Örül-e neki?
KÁROLY. Nem csinálnám végig még egyszer, még ha a nap és a hold fejedelmévé akarnának megkoronázni, akkor sem. Milyen nehezek ezek a palástok! Azt hittem, rögtön összeesem, amikor rámrakták azt a koronát. Az a híres szent olaj pedig, amiről annyit beszéltek mindig, avas volt! Pfuj! Csodálom, hogy az érsek kibírta élve; az ő talárja testvérek közt is megvan egy tonna; még mindig őt vetkőztetik, hámozgatják kifelé a sekrestyében.
DUNOIS (részvétlenül). Gyakrabban kellene páncélt viselnie felségednek. Akkor hozzászokna ezekhez a nehéz palástokhoz.
KÁROLY. Persze: már megint a régi nóta! No hát, én nem fogok páncélt viselni: a harc nem az én mesterségem. Hol van a Szűz?
JOHANNA (előlép, Károly és Kékszakáll közt, s térdre esik). Sire: királlyá koronáztalak: elvégeztem a feladatomat. Visszamegyek az apám falujába.
KÁROLY (meglepetve, de nagy megkönnyebbüléssel). Igazán? Nagyszerű. Szép az a falusi élet.
(Johanna feláll. Nagyon elszontyolodik.)
KÁROLY (zavartalanul folytatja). Egészséges élet, tudod. 
DUNOIS. De unalmas.
KÉKSZAKÁLL. Biztosan el is felejtettél már szoknyában járni, olyan régóta nem volt rajtad.
LA HIRE. Hiányozni fog neked a harc, a háború. Rossz szokás, nem mondom, de nagyszerű dolog, és erről lesz a legnehezebb leszokni.
KÁROLY (aggodalmasan). De azért nem akarunk tartóztatni, tudod, ha igazán haza szeretnél menni.
JOHANNA (keserűen). Tudom én, hogy egyikőtök se bánja, ha el kell búcsúznia tőlem. (Hátat fordít Károlynak és odalép Dunois és La Hire mellé, a megértőbb barátaihoz.)
LA HIRE. Hát ha elmégy, megint káromkodhatok, amikor csak kedvem van. De bizony nagyon hiányzol majd nekem.
JOHANNA. Velem leszel a mennyországban, La Hire, hiába vagy bűnös, hiába vagy káromkodós; mert úgy szeretlek, ahogy az öreg juhászkutyámat, Pitout szeretem. Pitou el tud bánni egy farkassal is. Te majd elbánsz az angol farkasokkal, La Hire, hazakergeted őket az országukba, hogy Isten jó juhászkutyái legyenek újra, igaz-e?
LA HIRE. De csak veled együtt, Johanna.
JOHANNA. Nem, nem: nekem csak egy esztendőm van, a kezdettől számítva.
VALAMENNYIEN. Micsoda? Mit beszélsz?
JOHANNA. Érzem valahogyan. Biztosan tudom. 
DUNDIS. Ostobaság!
JOHANNA. Mondd, Jeannot: ki tudod majd kergetni őket az országból?
DUNOIS (higgadtan, nyugodt meggyőződéssel). Ki. Kikergetem őket. Csak azért vertek meg bennünket eddig, mert mi lovagi játékoknak vettük a csatákat meg hetivásárnak, ahol a váltságdíjakkal lehet kereskedni. Bolondot csináltunk magunkból, közben a goddemek pedig nagyon komolyan vették a háborút. De azóta megtanultam a leckét és kitanultam őket is. Nincs itt semmi keresnivalójuk. Azelőtt is megvertem már őket, ezután is megverem majd őket.
JOHANNA. De nem leszel hozzájuk kegyetlen, irgalmatlan, ugye Jeannot?
DUNDIS. A goddemek nemigen értenek a szép szóból, Johanna. Nem mi kezdtük.
JOHANNA (hirtelen). Dunois, mielőtt hazamennék, foglaljuk vissza Párizst.
KÁROLY (rémülten). Ó, nem, nem! Mindent elveszthetünk, amit eddig nyertünk. Ó, ne háborúskodjunk már tovább! Nagyon előnyös szerződést köthetünk most a burgundi herceggel.
JOHANNA. Szerződést! (Türelmetlenül toppant egyet a lábával.)
KÁROLY. Hát miért ne, ha egyszer meg vagyok már koronázva és olajjal felkenve? Brrr, az az olaj!
(Az érsek lép ki a sekrestyéből és megáll Károly és Kékszakáll közt.)
KÁROLY. Érsek úr, a Szűz újra akarja kezdeni a háborút. 
AZ ÉRSEK. Miért, hát talán már befejeztük? Abbahagytuk, békét kötöttünk?
KÁROLY. Nem, sajnos még nem, azt hiszem; de hát elégedjünk meg azzal, amit eddig elértünk. Kössünk egyezséget. Olyan szerencsénk van, hogy ez nem tarthat így örökké, nem tarthat így soká. Most kell megfognunk a szerencsénket, mielőtt ellenünk fordulna.
JOHANNA. Szerencsénket! Ez nem szerencse. Velünk van az Isten; és ezt te szerencsének nevezed! És abbahagynád a harcot, amikor még angolok tapodják az édes Franciaország szent földjét!
AZ ÉRSEK (szigorúan). Johanna, a király hozzám szólt, nem tehozzád. Megfeledkezel magadról. Nagyon gyakran megfeledkezel magadról.
JOHANNA (zavartalanul és elég gorombán). Hát akkor felelj és mondd meg neki, hogy Istennek nem az az akarata, hogy a király most elengedje az eke szarvát.
AZ ÉRSEK. Én nem veszem fel Isten nevét lépten-nyomon, mint te, mert én szent hivatalomnál fogva és az egyház tekintélyének a nevében tolmácsolom az Ő akaratát. Először, amikor jöttél, te is tisztelted ezt és nem mertél volna úgy beszélni, ahogy most beszélsz. Az alázatosság szép köntösében jöttél hozzánk, Johanna; s minthogy ennélfogva Isten megáldotta a vállalkozásodat, bemocskoltad magad a gőg bűnével. A régi görög tragédia ismétlődik meg köztünk. Megbűnhődik a hübris, a kiválóak elbizakodottsága.
KÁROLY. Igen: azt képzeli magáról, hogy mindenkinél jobban tud mindent.
JOHANNA (zavarban van, de együgyű nyíltszívűségében fogalma sincs róla, hogy milyen hatást váltanak majd ki a szavai). De hát úgy látszik, én csakugyan jobban tudok mindent tinálatok. És én nem vagyok gőgös: csak akkor mondok valamit, ha biztosan tudom, hogy igazam van.
KÉKSZAKÁLL, KÁROLY (egyszerre kiáltanak fel).	Hahaha! No persze! 
AZ ÉRSEK. Honnan tudod, hogy igazad van? 
JOHANNA. Én mindig tudom. A hangok ...
KÁROLY. Ó, a hangok, azok a te hangjaid, örökké. Miért nem szólnak hozzám azok a hangok? Én vagyok a király, nem te.
JOHANNA. Hozzád szólnak; csak te nem hallod meg őket. Nem figyelsz rájuk esténként a mezőn. Ha elkongatják az angélust, keresztet vetsz és azt hiszed, ezzel el van intézve a dolog; de ha tiszta szívből imádkoznál és figyelnél a levegő zsongására, miután elhallgattak a harangok, te is meghallanád azokat a hangokat, ugyanúgy, mint én. (Haragosan elfordul tőle.) De minek kellenek ahhoz egyáltalán égi hangok, amit egy patkolókovács is meg tud mondani nektek: hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg? Én azt mondom, támadjuk meg Compiégne-t és szabadítsuk fel, ahogy Orléans-t felszabadítottuk. Akkor megnyílnak előttünk Párizs kapui: vagy ha nem, hát betörjük őket. Mit ér a koronád a fővárosod nélkül?
LA HIRE. Ezt mondom én is. Úgy elsöpörhetjük őket, mint a szélvész a száraz falevelet. Mit szólsz hozzá, Fattyú?
DUNDIS. Ha az ágyúgolyóink olyan tüzesek lennének mind, mint a te fejed, és ha bőven el lennénk látva velük, akkor biztosan könnyűszerrel meghódíthatnánk az egész világot, La Hire. A bátorság és a szilajság jó szolgái az embernek a háborúban, de rossz gazdái; eddig még mindig kiszolgáltattak bennünket az angoloknak, ahányszor csak rájuk bíztuk magunkat. Sosem tudjuk, hogy mikor vertek meg bennünket, ez ami nagy hibánk.
JOHANNA. Sosem tudjátok, hogy mikor vertétek meg az ellenséget: ez a még nagyobb hibátok. Majd nagyítóüveget adok veletek, ha legközelebb csatába mentek, hogy megnézhessétek vele, hogy az angolok nem harapták-e le mindnyájatok orrát. Még mindig ott ülnél körülzárva Orléans alatt, a tanácsadóiddal együtt, ha én támadásra nem viszlek benneteket. Mindig támadnotok kell; s ha szívósan folytatjátok a támadást, az ellenség fogja előbb megunni. Nem tudjátok, hogyan fogjatok neki egy ütközetnek; nem tudjátok, hogyan kell használni az ágyúitokat. De én tudom. (Leül törökülésben a nagykockás kövezetre, duzzogó szájjal.)
DUNOIS. Tudom, hogy mi a véleményed rólunk, Johanna tábornok.
JOHANNA. Mindegy, az nem fontos, Dunois. Azt mondd meg nekik, hogy mi a véleményed rólam.
DUNOIS. Az a véleményem, hogy veled volt az Isten; mert nem felejtettem még el, hogyan fordult meg a szél, és hogyan szállt meg bennünket a bátorság, amikor jöttél; s nem tagadom, sohasem fogom tagadni, hogy a te jeledben győztünk, Johanna. Azt mondom azonban neked, hogy Isten senki emberfiának nem pesztonkája, se grófnak, se szűznek. Ha méltó vagy rá, esetleg egyszer-egyszer kiment a halál torkából és talpra állít újra; de egyebet nem várhatsz tőle: ha egyszer talpra álltál, akkor már a saját erődből kell harcolnod tovább, minden igyekezeteddel és minden ügyességeddel. Mert Istennek igazságosan kell bánnia az ellenséggel is; ezt ne felejtsd el. No hát, bennünket talpra állított Orléans-nál, a te segítségeddel; s az a diadalunk lendületet adott nekünk, még néhány győztes csatára és erre a koronázásra. De ha továbbra is elbízzuk magunkat és Istenre hagyjuk, hogy végezze el a mi dolgunkat, akkor hamarosan megvernek bennünket az angolok; s meg is érdemeljük majd!
JOHANNA. Dehát ...
DUNOIS. Csitt! Még nem fejeztem be. Ne higgyétek, senki se higgye, hogy mi csak úgy nyertük meg ezeket a csatákat, hadvezetés nélkül. Károly király: felséged a trónbeszédjében egy szóval sem említette az én szerepemet ebben a hadjáratban. Ezt nem panaszképpen mondom; mert a nép úgyis Johanna után fut meg az ő csodái után, s nem érdekli őket a Fattyú keserves munkája, aki összeszedte és élelmezte neki a csapatait. De én pontosan tudom, hogy mit tett értünk Isten a Szűz révén, és mit bízott rám, hogy oldjam meg a saját eszemmel; és azt mondom nektek, hogy a csodák három napja lejárt, s mostantól kezdve az győz majd, aki jobban játssza a játékot - ha a szerencse ellene nem fordul.
JOHANNA. Ha a szerencse, ha! Ha, ha, ha! Ha az a ha nem volna! (Erélyesen, indulatosan feláll.) Én meg azt mondom neked, Fattyú, hogy fabatkát sem ér a te nagy haditudományod, mert a te lovagjaid nem valók igazi háborúba. Nekik a háború csak játék, mint a tenisz, meg a többi játékaik: játékszabályokat állítanak fel, hogy mit illik, mit nem, és páncélba bújnak a fejük búbjáig, páncélba bújtatják szegény lovaikat is, hogy a nyilak ne fogjanak rajtuk; aztán ha leesnek, nem bírnak felkelni, meg kell várniuk, amíg a csatlósaik megjönnek és felsegítik őket, hogy nekifoghassanak alkudozni a váltságdíjról azzal, aki lelökte őket a lovukról. Hát nem látjátok, hogy mindez már régen idejét múlta? Mit ér a páncél a puskaporral szemben? És ha még érne is valamit; azt képzelitek, hogy akik Franciaországért és Istenért harcolnak, majd megállnak alkudozni váltságdíjak fölött, ahogy a ti lovagjaitok javarésze teszi, mert jóformán abból élnek? Nem, ezek az emberek azért harcolnak, hogy győzzenek, és ha csatába indulnak, Isten kezébe teszik le az életüket ahogyan én is. Az egyszerű nép megérti ezt. Ők nem vehetnek maguknak drága páncélokat és nem fizethetnek drága váltságdíjakat; mégis jöttek utánam, rongyosan, félig pucéran, jöttek utánam a sáncárkokba, föl a létrákra, föl a falakra. Az ő kezükben van az én életem, meg a tiéd; és Isten az igazakat pártfogolja! Hiába rázogatod a fejedet, Dunois; hiába csavargatod azt a kecskeszakálladat, Kékszakáll, és hiába fintorgatod rám az orrod; emlékezz vissza inkább arra a napra, Dunois, amikor a lovagjaid és kapitányaid nem voltak hajlandók megtámadni velem az angolokat Orléans-nál! Rám zártátok a kaput; és az egyszerű nép meg a városi polgárság jött velem, ők álltak mellém, ők nyittatták ki a kaput és ők mutatták meg nektek, hogyan kell harcolni igazán.
KÉKSZAKÁLL (sértődötten). Nem elég neki, hogy ő legyen Johanna pápa, hanem egyúttal Nagy Sándor és Julius Caesar is akar lenni.
AZ ÉRSEK. A gőgnek el kell buknia, Johanna.
JOHANNA. Ó, nem az a fontos, hogy gőg vagy nem gőg; hanem igaz-e vagy sem? Hogy az egyszerű, józan igazságot beszélem-e vagy sem?
LA HIRE. Igaz. Javarészünk csak a drágalátos orrát félti, nehogy betörjék; a többinek meg csak azon jár az esze, hogy miként fizethetné ki az adósságait. Hadd legyen úgy, ahogy Johanna akarja, Dunois: nem ért mindenhez, az igaz, de ott fogta meg a dolgot, ahol kell. Fején találta a szöget; a háború ma már nem úgy folyik, mint azelőtt szokott, és sokszor azok mennek a legtöbbre vele, akik a legkevesebbet értenek hozzá.
DUNOIS. Ezt mind én is nagyon jól tudom. Már én sem a régi módon csatázom; Azincourt-nál, Poitiers-nél, Crécy-nél megtanultam a leckét a magam kárán. Tudom, hogy hány emberéletbe fog kerülni egy-egy hadmozdulatom; és ha megéri a kockázatot, akkor megteszem a hadmozdulatot és fizetem az árát. Johanna azonban sosem számol a várható veszteségekkel; ő csak rohan előre és bízik Istenben; azt képzeli, hogy Isten csak az ő óhajtásait lesi. Mindmostanáig mellette álltak a tömegek, és ő győzött is. De ismerem Johannát; s már látom előre azt a napot, amikor nekivág egy támadásnak tíz emberrel, amikor száz kellene hozzá. Akkor aztán majd tapasztalhatja, hogy Isten a nagy hadseregek pártján van. Az ellenség kezére kerül majd. És az a szerencsés fráter, aki elfogja, tizenhatezer font sterlinget kap majd érte Warwick gróftól.
JOHANNA (tetszik neki a dolog). Tizenhatezer font sterlinget! És ezt mind énértem kínálják; komám? Nincs is talán ennyi rengeteg pénz a világon.
DUNOIS. De van, Angliában. És most mondjátok meg, akik itt vagytok, ki fogja a kisujját is megmozdítani Johanna kiszabadítására, ha egyszer az angolok kezébe került? Hadd beszéljek én legelőször, a hadsereg nevében. Attól a naptól fogva, hogy egy goddem vagy egy burgundi letaszítja őt a lováról, s a vakmerő nem hal meg menten; attól a naptól fogva, hogy bezárják őt egy föld alatti várbörtönbe és Szent Péter angyalai nem nyitják ki előtte a reteszeket és a vasrácsokat; attól a naptól fogva, hogy az ellenség rájön, hogy ő is éppen olyan sebezhető, akárcsak én, és egy csöppet sem verhetetlenebb nálam: attól a naptól fogva nem éri meg nekünk Johanna egyetlen katonám életét sem; s én nem is fogom feláldozni érte ezt az életet, akármennyire szeretem is őt, mint jó bajtársamat.
JOHANNA. Nem veszem zokon tőled, cimborám: igazad van. Nem érem meg nektek egyetlen katona életét sem, ha Isten hagyja, hogy legyőzzenek. De Franciaországnak talán megérem majd a váltságdíjat, hiszen általam segítette meg őt az Isten.
KÁROLY. Mondtam már, hogy nincs pénzem, Johanna; s erre a koronázásra, amit te akartál mindenáron, ráment az utolsó fityingem is, pedig azt is úgy kértem kölcsön.
JOHANNA. Az egyház gazdagabb nálad. Én az egyházban bízom.
AZ ÉRSEK. Leány: végigvonszolnak majd az utcán és máglyára vetnek, mint boszorkányt.
JOHANNA (odaszalad az érsekhez). Ó, uram, hogy mondhatod ezt! Lehetetlen. Engem, mint boszorkányt!
AZ ÉRSEK. Pierre Cauchon érti a dolgát. Tudod-e, hogy a párizsi egyetem megégetett egy nőt, mert az azt mondta, hogy te helyesen, Isten akarata szerint csináltad, amit csináltál?
JOHANNA (megrémülve). De hát miért? Mi értelme van ennek? Amit én tettem, Isten akaratából tettem. Nem égethettek meg valakit azért, hogy az igazat mondta.
AZ ÉRSEK. Mégis megégették.
JOHANNA. De hát te tudod, uram, hogy igazat beszélt. Te nem engednéd, hogy engem máglyára vessenek.
AZ ÉRSEK. Miként tudnám megakadályozni?
JOHANNA. Felszólalnál az egyház nevében. Te nagy embere vagy az egyháznak. Ha megáldanál, nem félnék semmitől, mindenhová el mernék menni, mert az áldásod megvédene.
AZ ÉRSEK. Nem adom rád az áldásomat, amíg dölyfös vagy és engedetlen.
JOHANNA. Ó, ne mondjátok már mindig ezt nekem! Én nem vagyok sem dölyfös, sem engedetlen. Én csak egy szegény lány vagyok és olyan tudatlan, hogy még az ábécét sem ismerem. Hogy lehetnék én dölyfös? És hogy mondhatod azt nekem, hogy engedetlen vagyok, amikor mindig szót fogadok a mennyei hangoknak, mert azok Isten parancsolatai.
AZ ÉRSEK. Isten parancsait a földön a harcos egyház hangja tolmácsolja. Minden más hang, amit te hallasz, csak a saját akaratosságod visszhangja.
JOHANNA. Az nem igaz.
AZ ÉRSEK (elvörösödik haragjában). Szemébe mondod az érseknek a saját székesegyházában, hogy hazudik; és még azt mered állítani, hogy nem vagy dölyfös és engedetlen.
JOHANNA. Nem mondtam, hogy hazudik. Te mondtad - mert jóformán ez volt az értelme - hogy az én hangjaim hazudnak. Mikor hazudtak csak egyetlenegyszer is? Ha nem viszel bennük; vagy ha még csakugyan nem is volnának egyebek, mint. az én józan eszem visszhangjai, hát akkor is: nem mindig nekik volt igazuk? És nem mindig a ti földi tanácsadóitok tévedtek?
AZ ÉRSEK (felháborodva). Csak falra hányt borsó neked az intő szó.
FAROLY. Örökké csak ugyanazt hajtogatja. Neki van igaza, mindenki más téved.
AZ ÉRSEK. Vedd ezt tőlem utolsó figyelmeztetésnek. Ha a magad feje után mégy, nem törődve lelki tanácsadóid utasításaival, és bajt zúdítasz magadra, az egyház megtagad és sorsodra bíz. A Fattyú megmondta neked, hogy ha csökönyösködsz és a magad katonai elgondolásait fölébe helyezed a parancsnokaid véleményének ...
DUNOIS (közbevág). Vagyis egészen pontosan: ha megkísérled a compiégne-i helyőrség felmentését a kellő számbeli fölény nélkül, ami megvolt Orléans-nál...
AZ ÉRSEK. Akkor a hadsereg megtagad és nem megy a segítségedre, nem szabadít ki. A király őfelsége pedig megmondta neked, hogy a trónnak nem áll módjában váltságdíjat fizetni érted.
KÁROLY. Egy fillért sem.
AZ ÉRSEK. Magadra maradsz: egymagadra, az önhittségeddel, a tudatlanságoddal, a dölyfös konokságoddal, hiába akarod szentségtörő módon az Istenben való bizalmaddal takargatni ezeket a bűneidet. Ha kilépsz itt a koronázó-templom kapuján a napfényre, a tömeg rivalgással, éljenzéssel fogad majd. Odaviszik majd hozzád a kisgyerekeiket meg a rokkantjaikat, betegeiket, hogy gyógyítsd meg őket; csókolgatják majd a kezedet-lábadat és megtesznek mindent, szegény, jámbor lelkek, hogy fejedbe szálljon a dicsőséged, és elragadjon az eszeveszett önbizalmad és romlásba vigyen téged. És mégis egyedül leszel ott is, köztük is: ők nem menthetnek meg, Johanna. Csak mi, és senki más, csak mi állhatunk közéd meg a máglya közé, amelyen ellenségeink megégették azt a szerencsétlen asszonyt Párizsban.
JOHANNA (az égnek fordítja szemét). Jobb barátaim és jobb tanácsadóim vannak nekem, mint ti vagytok.
AZ ÉRSEK. Látom már, hogy hiába beszélek én neked; megkeményíted a szívedet. Visszautasítod védelmező kezünket, és mindnyájunkat magad ellen akarsz fordítani. Védd hát magadat ezentúl egyedül; és ha nem sikerül, Isten legyen irgalmas árva lelkednek.
DUNOIS. Így van, Johanna, ez az igazság. Ezt meg kell tanulnod.
JOHANNA. Hol lennétek ti most valamennyien, ha én ilyenfajta igazságokat tanultam volna meg? Tőletek nem várhatok se tanácsot, se segítséget, egyikőtöktől sem. Úgy van: egyedül állok az egész világon: de mindig is egyedül voltam. Apám azt mondta a bátyáimnak, hogy fojtsanak meg, ha nem maradok otthon, vigyázni a birkáira, mialatt száz halálos sebből vérzik Franciaország. Tőle elpusztulhat Franciaország, csak a birkáit ne érje baj. Azt hittem, a francia király udvarában találok majd olyan embereket, akik jó barátai Franciaországnak: de csak farkasokat találtam, akik darabokra tépett szegény testén marakodnak. Azt képzeltem, Istennek mindenütt lesznek jó barátai, hiszen Ő mindenkinek jó barátja; és tapasztalatlanságomban azt hittem, hogy ti, akik most kitaszíttok magatok közül, erős bástyáim lesztek és megvédtek majd minden bajtól. De azóta már megtanultam, hogy milyen a világ; és senkinek sem árt, ha egy kicsit megtanulja. Ne higgyétek, hogy meg tudtok ijeszteni azzal, ha azt mondjátok nekem, hogy egyedül vagyok. Franciaország is egyedül van, és Isten is egyedül van; és mi az én magányom a hazám meg az Istenem elhagyatottságához képest? Most már tudom, hogy Isten elhagyatottsága az ő ereje: hová lenne ő, ha a ti irigykedő, kicsinyes tanácsaitokra hallgatna? Hát az én elhagyatottságom is az én erőm lesz ezentúl; jobb egyedül lenni Istennel; az ő barátságában sohasem fogok csalódni, sem az ő tanácsaiban, sem az ő szeretetében. Bízni fogok az ő erejében vakon, vakon, bízni fogok benne mindhalálig. Most kimegyek az egyszerű nép közé, az ő szemükből szeretet csillog majd felém, az megvigasztal és kárpótol a gyűlöletért, amit a ti szemetekből kiolvashattam. Ti mindnyájan szívesen veszitek majd, ha megégetnek; de ha máglyára kell mennem, a tűzből a nép egyenesen befogad a szívébe, és ott élek majd tovább mind-örökre. Úgy segítsen engem az Isten!
(Otthagyja őket. Egy percig kínos csöndben néznek utána. Aztán Gilles de Rais megsimogatja a szakállát.)
KÉKSZAKÁLL. Lehetetlen egy teremtés ez a lány, annyit mondhatok. Tulajdonképpen nem utálom őt igazan; de hát mit kezdjen az ember ilyen teremtéssel?
DUNDIS. Isten látja lelkem: ha beleesne a Loire-ba, páncélostól ugranék utána, hogy kihúzzam. De ha Compiagne-nél valami bolondságba fog és az ellenség kezére kerül, akkor kénytelen leszek a sorsára hagyni.
LA HIRE. Akkor engem jobb, ha vasra vertek; mert én megyek utána akár a pokolba is, ha így rájön a lelkesedés, mint most.
AZ ÉRSEK. Engem is megzavar; nem tudok ítélni fölötte: veszedelmes erő lappang ezekben a kitöréseiben. De hát a nyitott verem felé lépdel, és nem tudjuk őt visszafordítani se szép szóval, sem erőszakkal.
KÁROLY. Bárcsak maradna nyugton, vagy menne szépen haza!
(Kedvetlenül, leverten megindulnak ók is Johanna után.)


HATODIK KÉP

Rouen, 1431. május 30-án. A kastély egyik nagy, kőfalas terme, berendezve bírósági tárgyaláshoz, de nem rendes esküdtszéki tárgyaláshoz, mert a per a püspöki bíróság és az inkvizíció részvételével folyik majd le; ennélfogva két elnöki szék áll egymás mellett, az egyik a püspöknek, a másik az inkvizitornak. Jobbra-balra széksorok futnak szét a két díszülés mellől, tompaszögben. Ez lesz a kanonokok, egyházjogászok, a teológus-doktorok és a domonkosrendi szerzetesek helye, akik ülnökként vesznek részt a tárgyalóson. Előttük asztal áll, zsámolyokkal, a jegyzők számára. Azonkívül a fogoly számura is ott áll egy durva, nehéz, idétlen fazsámoly. Mindez a terem belső részét foglalja el. A terem másik vége nyitott bolthajtásokkal van kiképezve, melyek az udvarra néznek. Itt függönyök, spanyolfalak védik a szél meg az eső ellen a tárgyalótermet. A nagy terem belső oldaláról, a középről nézve, a bírói székek és a jegyzők asztala jobb kéz felől esnek. A fogoly számára odakészített zsámoly bal kéz felől esik. Jobbról is, balról is boltíves ajtók láthatók. Szép, napsütéses májusi reggel. 
A boltíves bejáraton Warwick lép be, a bírói székek oldalán, nyomában az apródja.
AZ APRÓD (kotnyelesen). Lordságod, gondolom, tisztában van vele, hogy itt nekünk nincs semmi keresnivalónk. Ez itt egyházi ítélőszék, mi pedig csak a világi rendekhez tartozunk.
WARWICK. Tisztában vagyok vele. De lesz olyan kegyes szemtelenséged megkeresni nekem a beauvais-i püspök urat, és jelenteni neki, hogy itt beszélhet velem, még a tárgyalás előtt, ha akar!
AZ APRÓD (indul). Igenis, Mylord.
WARWICK. És becsüld meg magad, ha vele beszélsz. Nehogy "jámbor Péter pap"-nak szólítsd nekem, ahogy szoktátok.
AZ APRÓD. Nem, Mylord, dehogyis. Kedves leszelt hozzá, mert a jámbor Péter papot úgyis jól felpaprikázza majd a Szűz, ha bevezetik ide, elébe.
(Cauchon lép be, ugyanezen az ajtón, egy domonkos rendi szerzetessel és egy kanonokkal. Az utóbbi egy iratcsomót hoz magával.)
AZ APRÓD. A beauvais-i püspök úr őkegyelmessége. És két másik tisztelendő úr.
WARWICK. Eredj ki és ügyelj, hogy ne zavarjon bennünket senki.
AZ APRÓD. Igenis, Mylord. (Könnyedén eloldalog.) 
CAUCHON. Jó reggelt kívánok, Mylord.
WARWICK. Jó reggelt, püspök uram. Azt hiszem, még nem volt szerencsém a kedves barátaihoz.
CAUCHON (bemutatja a szerzetest, alti a jobboldalán áll). Bemutatom, Mylord, Jean Le Maitre testvért. Le Maitre testvér domonkosrendi szerzetes, és a főinkvizítor megbízottja Franciaországban, az eretnekség kiirtására. Jean testvér, bemutatom magának Warwick grófját.
WARWICK. Isten hozta, tisztelendő uram, örömmel üdvözlöm. Nekünk Angliában, fájdalom, nincsen inkvizitorunk; pedig nagy szükségünk lenne rá, kivált az ilyen alkalmakkor, mint ez a mostani.
(Az inkvizítor türelmesen, elnézően mosolyog és meghajtja magát. Szelíd, idősebb úr, de szemmelláthatóan nagyon tekintélyes és határozott is tud lenni, ha szükség van rá.)
CAUCHON (bemutatja a baloldalon álló kanonokot). Bemutatom Jean d'Estivet urat. A bayeux-i káptalan kanonokja. Ő lesz a törvény védelmezője.
WARWICK. Védelmezője?
CAUCHON. Az ügyésze, ahogyan a világi bíróságnál hívják; a vád képviselője.
WARWICK. Ó, az ügyész! Értem, értem. Nagyon örülök a szerencsének, d'Estivet úr, kanonok uram.
(Jean d'Estivet meghajtja magát. Még innen van az élete delén, aránylag fiatal ember; nagyon jómodorú, de a simasága mögött róka-ravaszság rejtőzik.)
WARWICK. Szabad megkérdeznem az urakat, hogy mennyire haladtak eddig az ügyben? Immár több mint kilenc hónapja, hogy a burgundiak elfogták a Szüzet Compiégne-nél.
Teljes négy hónapja, hogy megvásároltam őt a burgundiaktól, nagyon csinos összeget fizettem érte, de kizárólag azért, hogy bíróság elé állíthassuk. Hovatovább annak is három hónapja lesz már, hogy átadtam őt magának, püspök uram, mint eretnekséggel gyanúsított személyt. Engedjék meg, hogy felvessem a kérdést: vajon nem érthetetlenül sokáig tart-e, amíg el tudják szánni magukat, hogy döntsenek ebben az egyszerű, átlátszó ügyben? Hát sohasem ér már véget ez a per?
AZ INKVIZITOR (mosolyogva). Még el sem kezdődött, uram.
WARWICK. Még el sem kezdődött! Ej, hiszen már tizenegy hete foglalkoznak vele!
CAUCHON. Nem voltunk tétlenek, Mylord. Tizenötször hallgattuk ki a Szüzet: hat nyilvános és kilenc zárt kihallgatást tartottunk.
AZ INKVIZITOR (egyre csak türelmesen mosolyog). De én csak kettőnél voltam jelen eddig, méltóztatik tudni. Ez az eljárás kizárólag a püspöki székre tartozott és nem a szent hivatalra. Én csak most határoztam el, hogy bekapcsolódom - azaz a szent inkvizíció nevében részt veszek a püspöki bíróság eljárásában. Eleinte azt tartottam, hogy az ügynek egyáltalán nincs semmi köze az eretnekséghez. Csupán politikai ügynek tekintettem, a Szüzet pedig egyszerűen hadifogolynak. De miután most két alkalommal jelen voltam a kihallgatásán, be kell vallanom, hogy az eretnekség legsúlyosabb esetének látom az ügyet, olyan súlyosnak, amilyennel még sohasem akadt dolgom. Ennélfogva most már mindent előkészítettünk, és ma délelőtt megtartjuk a tárgyalást. (A bírói szék felé indul.)
CAUCHON. Akár ebben a percben megkezdhetjük, ha Lordságod kegyeskedik megengedni.
WARWICK (kegyesen). No hát ez már jó újság, uraim. Nem akarom eltitkolni önök előtt, hogy a türelmünk már kezdett fogytán lenni.
CAUCHON. Én is úgy vettem észre, mert a katonáik már azzal fenyegették, aki a mieink közül a Szűz pártján volt, hogy megfojtják őket.
WARWICK. Ó, Istenem! Dehát önnel nem volt semmi rossz szándékuk, püspök uram, az az egy bizonyos. Ön a barátjuk.
CAUCHON (komoly, szigorú hangon). Miért lennék én a barátjuk? Mindenáron azon leszek, hogy igazságosan ítéljünk ennek a lánynak az ügyében. Az egyház ítélőszéke nem üres komédia, Mylord.
AZ INKVIZITOR (visszafordulva feléjük). Még sohasem láttam igazságosabb vizsgálatot, egész pályafutásom alatt, uram. A Szűznek nincs is szüksége védőügyvédekre; a leghívebb barátai ítélkeznek majd fölötte, akiknek egytől egyig az a leghőbb vágyuk, hogy megmentsék lelkét az örök kárhozattól.
D'ESTIVET. Uram, én vagyok az ügyész; s az én fájdalmas kötelességem, hogy a vádat képviseljem a lány ellen; de higgye el nekem, kérem, hogy abban a szempillantásban lemondanék a tisztségemről és a védelmére sietnék, mihelyt nem látnám azt, hogy napról napra igyekeznek meggyőzni őt olyan kiváló emberek, akik messze fölöttem állnak tudásban, bölcsességben, kegyességben, ékesszólásban és rábeszélőképességben, hogy iparkodnak megértetni vele, milyen veszedelemnek teszi ki magát és milyen könnyen kikerülhetné.
(Hirtelen jogászi szónokiasságba csap át, ami kezd nagyon nem tetszeni Cauchonnak és az inkvizítornak, noha eddig jóakaratú helyesléssel hallgatták.)
Akadtak, akik azt merték állítani rólunk, hogy a gyűlölet hajt bennünket ellene; de Isten a tanúnk rá, hogy hazudnak. Megkínoztuk őt? Nem. Abbahagytuk-e csak egy pillanatra is, hogy intsük, óvjuk, figyelmeztessük őt; hogy könyörögjünk neki, legyen irgalmas önmagához; és térjen meg az egyház kebelébe, mint az egyház eltévelyedett de szeretett gyermeke? Abbahagytuk-e...?
CAUCHON (szárazon félbeszakítja). Ügyeljen a szavaira, kanonok úr. Az mind igaz, amit mond; de ha őlordsága is elhiszi magának, akkor nem felelek az életéért, sőt még a magam életéért sem nagyon.
WARWICK (nyájasan és udvariasan ellenkezik, de semmi esetre sem tagadja, hogy így áll a helyzet). Püspök uram, ön nagyon szigorú hozzánk, szegény angolokhoz. De hát mi természetesen nem osztjuk az önök kegyes óhaját, hogy megmentsék a Szüzet: sőt, megmondom nyíltan és kereken, hogy politikai szempontból szükséges a halála; bármennyire is sajnálom, de ezen nem tudok változtatni. Ha az egyház felmenti és szabadon bocsátja...
CAUCHON (szenvedélyes és fenyegetően gőgös hangon). Ha az egyház szabadon bocsátja, akkor jaj annak az embernek, még ha maga a császár is, aki egy ujjal is bántani meri! Az egyház nincsen alávetve a politikai szempontoknak és. szükségességeknek, Mylord.
AZ INKVIZITOR (szelíden, békítő hangon közbeszól). Nem kell aggódnia, Mylord, az ítélet felől. Van egy legyőzhetetlen szövetségese ebben a perben: valaki, aki önnél is kitartóbban küzd azért, hogy máglyára kerüljön a lány.
WARWCCK. És ki ez a kapóra jött szövetségesem, ha szabadna tudnom?
AZ INKVIZITOR. Maga a Szűz. Hacsak fel nem peckeljük a száját, nem bírjuk megakadályozni, hogy tízszeresen el ne ítélje önmagát, valahányszor megszólal.
D'ESTIVET. Tökéletesen igaz, uram. Minden hajamszála az égnek áll, ha csak hallom, hogy milyen istenkáromlásokat beszél ez a fiatal teremtés.
WARWICK. No hát akkor csak tegyenek meg mindent az érdekében, amit csak tehetnek, ha biztosak benne, hogy úgyis hiába fáradoznak. (Keményen Cauchon szeme közé néz.) Nagyon sajnálnám, ha az egyház szentesítése nélkül kellene cselekednem.
CAUCHON (gúnyos bámulattal és egyben megvetéssel). És még azt mondják, hogy az angolok képmutatók! Maga még a lelke üdvösségét is kockára teszi, Mylord, olyan híven harcol a saját ügyükért. Csak bámulni tudom ezt az őszinte odaadást; én magam nem merném megtenni. Félek a kárhozattól.
WARWICK. Ha mi bármitől is félnénk, egyáltalán nem tudnánk uralkodni Angliában, püspök uram. Küldjem be az embereiket?
CAUCHON. Igen: nagyon hálásak leszünk Lordságodnak, ha eltávozik és megengedi, hogy összegyűljön a bíróság.
(Warwick sarkon fordul és kimegy az udvar felé. Cauchon leül az egyik bírói székbe; d'Estivet leül a jegyzők asztalához és olvasgatni kezdi az iratait.)
CAUCHON (mellékesen megjegyzi, miután kényelmesese elhelyezkedett). Micsoda gazemberek ezek az angol főurak!
AZ INKVIZITOR (leül a másik bírói székbe, Cauchon baljára). A világi hatalom mindenkiből gazembert csinál. Nem tanultak bele, nem készültek fel a feladatra; és nem örökölték az apostoli hivatást. A mi francia főnemességünk sem különb.
(A püspöki szék ülnökei bevonulnak a terembe, az angol de Stogumber atyával és a francia Courcelles kanonokkal az élükön. Courcelles harminc éves, fiatal pap. A jegyzők leülnek az asztalhoz, egy széket azonban üresen hagynak d'Estivet-vel szemben. Többen elfoglalják a helyüket, mások viszont állva maradnak, beszélgetnek és várják, hogy hivatalosan is megkezdődjék a tárgyalás. Stogumber konok és keserű kedvében van s nem akar leülni; a jobbján álldogáló kanonok sem akar.)
CAUCHON. Jó reggelt, Stogumber atya. (Az inkvizitor felé.) Anglia bíborosának a káplánja.
A KÁPLÁN (helyesbíti). A winchesteri bíborosé, uram. Tiltakozást kell bejelentenem, uram.
CAUCHON. Egyebet sem tesz, mint tiltakozást jelent be, káplán úr.
A KÁPLÁN. Nemcsak a magam nevében, uram. Itt van Courcelles atya, párizsi kanonok, ő is csatlakozik a tiltakozásomhoz.
CAUCHON. No, hát mi baj? Miről van szó?
A KÁPLÁN (durcásan). Beszéljen maga, Courcelles atya, mert úgy látszik, én nem élvezem a püspök úr bizalmát. (Haragosan leül Cauchon mellé, a jobboIdalára.)
COURCELLES. Uram, mi nagy fáradsággal összeállítottuk a vádiratot a Szűz ellen, hatvannégy vádpontból. Most pedig arról értesülünk, hogy töröltek egy csomó vádpontot belőle, a mi megkérdezésünk nélkül.
AZ INKVIZITOR. Courcelles atya, én vagyok benne a bűnös. Odavagyok a bámulattól, hogy milyen buzgalommal szedték össze ezt a hatvannégy vádpontot; de ha egy eretneket akarunk vád alá fogni, vagy máskülönben is, akkor azt kell mondanom, hogy ami sok, az sok. És azt sem szabad elfelejtenie, hogy a bíróság tagjai nem mind olyan bölcs és finom, mélyenjáró szellemek, mint maguk, és egyik-másik nagyműveltségű vádpontjuk az ő szemükben esetleg óriási szamárságnak látszik majd. Ennélfogva jónak láttam a maguk hatvannégy vádpontját lecsökkenteni tizenkettőre ...
COURCELLES (megdöbbenve). Tizenkettőre!!!
AZ INKVIZITOR. Legyen egészen nyugodt, ez a tizenkettő is elég lesz.
A KÁPLÁN. De néhány legfontosabb vádpontból szinte semmi sem maradt meg. A Szűz például határozottan kijelentette, hogy Szent Margit. Szent Katalin és Szent Mihály arkangyal franciául szóltak hozzá. Ez döntő, lényeges pont.
AZ INKVIZITOR. Maga bizonyára azt tartja, hogy latinul kellett volna beszélniük?
CAUCHON. Dehogy. Azt tartja, hogy angolul kellett volna beszélniük.
A KÁPLÁN. Természetesen, uram.
AZ INKVIZITOR. Nos, miután itt mi valamennyien egyetértünk abban, azt hiszem, hagy ezek a hangok a gonoszság szellemének a hangjai, amely megkísértette és kárhozatba akarta taszítani a Szüzet, hát talán nem lenne nagyon udvarias eljárás magával szemben, Stogumber atya, vagy Angolország királyával szemben, ha feltételeznénk, hogy az angol nyelv az ördög anyanyelve. Szóval ejtsük ezt el. A kérdés egyébként nem maradt ki egészen a tizenkét vádpontból. Kérem, foglalják el a helyeiket, uraim; és lássunk a dologhoz.
(Aki még nem ült le eddig, most elfoglalja a helyét.)
A KÁPLÁN. Rendben van, én bejelentem a tiltakozásomat. Csak ezt akartam mondani.
COURCELLES. Egy kicsit mégiscsak rosszul esik az embernek, hogy teljesen hiába dolgozott; hogy az egész munkánk kárba veszett. Ez is csak újabb bizonyítéka, hogy milyen ördögi befolyást gyakorol ez a nő a bíróságra. (Leül a káplán mellé, a jobboldalára.)
CAUCHON. Azt akarja ezzel mondani, hogy én ördögi befolyás alatt állok?
COURCELLES. Semmit sem akarok vele mondani, uram. De úgy látom, hogy itt egy összeesküvés folyik, és el akarják hallgatni, szemet akarnak hunyni afölött, hogy a Szűz ellopta a senlisi püspök lovát.
CAUCHON (csak nehezen tudja megőrizni az önuralmát). Ez itt nem rendőri büntetőbíróság. Hát ilyen potomságokkal lopjuk itt az időnket?
COURCELLES (felháborodva felpattan a helyéről). Uram! Potomságnak nevezi a püspök lovát?
AZ INKVIZITOR (békítő hangon). Kedves Courcelles atya: a Szűz azt állítja, hogy szépen megfizetett a püspök lováért, és ha a püspök úr nem kapta meg a pénzt, arról ő nem tehet, az nem az ő hibája. Minthogy ez igaz lehet, ez egy olyan vádpont, amelyben a Szüzet valószínűleg úgyis felmentenék.
COURCELLES. Igen, ha egy közönséges lopásról lett volna szó. De a püspök lova! Hogyan menthetnék fel, mikor a püspök lováról van szó? (Újra leül, megzavarodva és elszontyolodva.)
AZ INKVIZITOR. Felhívom a figyelmüket rá, mély tisztelettel, hogy ha erőnek erejével vádat emelünk a Szűz ellen mindenféle jelentéktelen ügyben, melyekben aztán kénytelenek leszünk elismerni az ártatlanságát, akkor könnyen kibújhat a legfőbb vádpont, az eretnekség vádpontja alól is. Egyelőre, legalábbis, eddig ebben a kérdésben ő maga ragaszkodik erőnek erejével a saját bűnösségéhez. Ennélfogva tehát azt kell kérnem, hogy ha majd behozzák ide elénk a Szüzet, senki ne firtassa azokat a lopott lovakat, azokat a boszorkányos táncokat a falusi gyerekekkel az elvarázsolt fák körül, az imádkozásait a szent forrásoknál, meg azt a sok-sok hasonló kérdést, amikkel olyan szorgalmasan foglalkoztak, mielőtt én megjöttem. Nincs olyan falusi lány egész Franciaországban, aki ellen mindezt fel ne lehetne hozni: mindnyájan táncoltak már körbefogódzkodva bűvös fák körül, és mindnyájan imádkoztak csodatevő forrásoknál. Van köztük olyan is, aki ellopná még a pápa őszentsége lovát is, ha alkalma nyílna rá. Eretnekség, uraim, eretnekség a vád, amit itt ki kell vizsgálnunk. Az eretnekség felderítése és kiirtása az én különleges feladatom: inkvizitorként vagyok itt, nem közönséges bíróként. Maradjunk az eretnekség vizsgálatánál, uraim; mással ne törődjünk most.
CAUCHON. Hozzátehetem, hogy kiküldtünk megbízottakat a lány falujába, tudakozódni és nyomozni utána; és lényegében semmi komolyat nem találtalt, amit fölhozhatnánk ellene.
A KÁPLÁN, COURCELLES (felugranak a helyükről és egyszerre kezdenek kiabálni). Semmi komolyat, uram! 	Micsoda! Hát a bűvös fa ...!
CAUCHON (türelmét vesztve). Uraim, maradjanak csöndben; vagy legalább csak egy beszéljen egyszerre.
(Courcelles visszaroskad a helyére, megfélemlítve.)
A KAPCÁN (mogorván leül újra). A Szűz is éppen ezt mondta nekünk múlt pénteken.
CAUCHON. Jobb lett volna, ha megfogadják a tanácsát. Úgy értem, hogy semmi komolyat nem találtak: hogy semmi olyat, amit komolynak tarthat egy széles látókörű ember... vagyis olyan ember, akinek elég értelmi képessége van egy ilyen vizsgálat lefolytatásához. Egyetértek kartársammal, az inkvizitor úrral, hogy nekünk itt elsősorban az eretnekség vádját kell kivizsgálnunk.
LADVENU (egy fiatal, de aszkétikusan finom arcú domonkosrendi szerzetes, aki Courcelles jobboldalán ül). De hát csakugyan olyan veszedelmes ennek a lánynak az eretneksége? Amennyit Johanna mondott, annyit nagyon sok szent is kijelentett már magáról.
AZ INKVIZITOR (az eddigi szelíd és udvarias hangja helyett most egyszerre nagyon komoly hangon kezd beszélni). Martin testvér: ha magának már annyi eretnekséggel akadt volna dolga életében, mint nekem, akkor nem tartaná veszélytelen apróságnak még a látszólag legártatlanabb, sőt sokszor szeretetre méltó és kegyes formájában sem. Az eretnekség olyan emberekkel kezdődik, akik szemmelláthatólag, minden jel szerint különbek a többieknél. Egy szelíd és jámbor lány vagy egy fiatalember, aki engedelmeskedett a mi Urunk parancsának és szétosztotta minden földi kincsét a szegények közt, s koldusbottal a kezében, alázattal és irgalmassággal a szívében önmegtagadó életet él, olyan eretnekségnek lehet a megalapítója, amely romba döntheti mind az egyházat, mind a társadalmat, ha könyörtelenül ki nem irtjuk idejében. A szent inkvizíció jegyzőkönyvei hemzsegnek az olyan történetektől, amiket nem merünk a világ elé tárni, mert a becsületes emberek és jámbor asszonyok hihetetlennek tartanák; pedig mindegyik történet ilyen szenteskedő együgyűekkel kezdődik: Számtalan esetben ezt láttam. Jegyezzék meg jól, amit mondok: az a nő, akinek nem tetszenek a ruhái és férfiöltözetet vesz magára, olyan, mint az a férfi, aki ledobja magáról a prémes bundáját és Keresztelő János jelmezét ölti fel: megvadult nők és férfiak követik majd őket csapatostól, olyan biztosan, mint ahogyan az éjszaka követi a nappalt megvadult hordák, akik már minden ruhát lehánynak magukról. Ha hajadonok nem akarnak férjhez menni, sem szabályszerű fogadalmat tenni, és ha a férfiak nem hajlandók megházasodni, hanem isteni sugallatként tombolják ki helyette az életkedvüket, akkor olyan biztos, mint amilyen biztosan megjön a nyár a tavasz után, hogy többnejűség és paráználkodás lesz belőle, s a végén vérfertőzés. Az eretnekség eleinte ártatlan, sőt egyenesen dicséretes dolognak látszik; de a természetellenes, fajtalan gonoszságnak olyan szörnyűségeire vezet, hogy maguk közül a leggyöngédebb szívűek is lázongva tiltakoznának az egyház könyörületessége ellen s követelnék, hogy bánjunk el vele irgalmatlanul, ha annyiszor látták volna az eredményeit, mint én. A szent inkvizíció kétszáz éve harcol ezekkel a sátáni tébolyultságokkal; s jól tudja, hogy mindig hiú és tudatlan emberekkel kezdődik a dolog, akik a saját ítélőképességüket fölébe helyezik az egyházénak, és azt tartják magukról, hogy ők a szószólói Isten akaratának. Nem szabad azonban beleesniük abba a közkeletű tévedésbe, hogy ezeket az együgyűeket hazug képmutatóknak higgyék. Nem; ezek valamennyien őszintén és becsületesen hisznek abban, hogy az ő ördögi sugallatuk isteni elhivatottság. Ennélfogva legyenek résen, uraim, nehogy a természetes részvétük elragadja magukat. Remélem, mindnyájan irgalmas szívű emberek: hiszen nem is szentelhették volna másképpen a mi Urunk Megváltónk szolgálatára az életüket. Egy fiatal lányt látnak majd itt maguk előtt, egy kegyes, istenfélő és szűzies lányt; mert meg kell mondanom, uraim, hogy semmiféle bizonyíték nem támogatja azokat az állításokat, amiket a mi angol barátaink híresztelnek róla, viszont bőven bebizonyosodott, hogy szertelenségei nem világi és ledér zabolátlanságok, hanem csupán vallásos és kegyes szertelenségek. Ez a lány nem azok közül való, akiknek durva arcvonásai elárulják durva lelküket, s akiket a kihívó, pökhendi tekintetük meg a szégyentelen viselkedésük már előre elítél, mielőtt még egyáltalán perbe fognák őket. Az ördögi kevélység, amely ebbe a veszedelembe belesodorta, semmiféle látható nyomot nem hagyott ennek a lánynak a külsején s az arcán. Sőt, bármilyen különösnek tetszhetik maguk előtt, uraim, még a jellemén sem hagyott semmi nyomot, kivéve, ha arról a néhány kérdésről van szó, amelyikben nem lehet megtörni a gőgjét; szóval tapasztalhatják majd, hogy egy és ugyanazon lélekben ott lakik egymás mellett a sátáni dölyfösség és a jámbor alázat. Legyenek tehát résen. Isten őrizzen meg attól, hogy azt tanácsoljam maguknak, keményítsék meg a szívüket; mert olyan rettenetes lesz a büntetése, ha elítéljük őt, hogy saját reményeinket játszanánk el, nem számíthatnánk többé az isteni irgalomra, ha a rosszindulatnak csak egy szikrája is itt bujkálna a szívünkben, mialatt ítélünk fölötte. De ha igazán gyűlölik a kegyetlenséget - és ha van itt közöttünk olyan ember, aki nem gyűlöli, hát megparancsolom neki, a lelke üdvösségére, hogy hagyja el ezt a szent ítélőszéket - ha gyűlölik a kegyetlenséget, mondom, akkor gondoljanak arra, hogy azért nem szabad eltűrnünk az eretnekséget, mert a legkegyetlenebb következményei az eretnekségnek vannak. Gondoljanak továbbá arra, hogy egy ítélőszék sohasem lehet olyan kegyetlen, mint maga a nép, ha valakit eretnekséggel gyanúsít. A szent inkvizíció kezében az eretneket nem fenyegeti erőszak, igazságos tárgyaláson védekezhetik, és biztonságban van az élete, mert még a bűnöst sem ítélhetjük halálra, ha megbánta a bűnét. Számtalan eretnek életét mentette már meg a szent inkvizíció azáltal, hogy kivette a nép kezéből, mert a nép átadta őket, tudván, hogy helyesen ítél majd fölöttük az inkvizíció. Sokszor megtörtént, mielőtt még fennállott volna a szent inkvizíció, sőt néha most is, ha nincs ott a közelben - sokszor megesik, hogy egy eretnekséggel gyanúsított, s talán egészen tudatlanul és igazságtalanul gyanúsított szerencsétlen nyomorultat megköveznek, darabokra tépnek, vízbe fojtanak, felgyújtják a házát, ártatlan gyerekeivel együtt; meghallgatás és tárgyalás nélkül, gyónás, áldozás, feloldozás nélkül, temetés nélkül, mert csak úgy földelik el, mint a kutyát: ami mind-mind Isten ellen való cselekedet és ember ellen való kegyetlenség. Uraim: én természetemnél fogva és hivatásomnál fogva is könyörületes ember vagyok; s ámbár a feladatomat talán kegyetlennek tartják azok, akik nem tudják, hogy sokkal nagyobb kegyetlenség lenne, ha nem végezném el, magam mennék inkább a máglyára, mintsem hogy elvégezzem, ha nem tudnám, hogy igazságos, szükséges és alapjában véve könyörületes cselekedet. Tartsák ezt szem előtt, uraim s ebben a meggyőződésben hallgassák meg ezt a tárgyalást, arra kérem magukat. A harag rossz tanácsadó: vessék ki a szívükből a haragot. A szánalom néha még rosszabb: vessék ki a szívükből a szánalmat is. De ne zárják ki a könyörületességet. Csupán azt ne feledjék, hogy az igazság az első. Van valami mondanivalója, püspök uram, mielőtt megkezdenénk a tárgyalást?
CAUCHON. Maga mindent elmondott, Jean testvér, helyettem is, és jobban, mint ahogy én el tudtam volna mondani. El sem tudom képzelni, hogy ne értene egyet minden egyes szavával minden épeszű ember. Csak hozzá akarok tenni még valamit. Azok a durva eretnekségek, amelyekről beszélt nekünk, iszonyatosak; de iszonyatosságukban is olyanok, mint a pestis, a dögvész; egy ideig dühöngenek, aztán elcsitulnak, kipusztulnak, mert az egészséges és józan emberek semmiféle ösztönzésre és felbujtásra nem fognak összebarátkozni a meztelenséggel, a vérfertőzéssel, a többnejűséggel és hasonlókkal. Manapság azonban mi itt, Európa-szerte, olyan eretnekséggel állunk szembe, amely nem a gyenge elméjű és beteg lelkű emberek között terjed: nem, minél erősebb a lelkük, annál konokabb benne az eretnekség. És hajmeresztő túlzásokkal sem rontják a hitelét, sem parázna kicsapongással nem járatják le; de ez is, mint a többi eretnekség, a tévelygő halandók egyéni véleményét állítja szembe az egyház elismert bölcsességével és tapasztalataival. Az egyetemes kereszténység hatalmas épületét sohasem fogják romba dönteni meztelen félbolondok, sem Moáb és Amuron bűnei. De romba döntheti és barbár módon elpusztíthatja az a belső árulás, az a legnagyobb eretnekség, amelyet az angol főparancsnok protestantizmusnak nevez.
AZ ITÉLŐSZÉK TAGJAI (suttogva egymáshoz). Protestantizmus! Mi legyen az? Hogy érti ezt a püspök? Valamilyen újfajta eretnekség? Az angol főparancsnok, azt mondja. Hallott már erről? Még hogy protestantizmus? Stb., stb.
CAUCHON (folytatja). És erről jut eszembe: milyen biztonsági intézkedéseket tett Warwick gróf úr arra az esetre, ha a Szűz konoknak bizonyulna, és a nép részvéte feléje fordulna?
A KÁPLÁN. Emiatt nem kell nyugtalankodnia, püspök úr. A nemes grófnak nyolcszáz fegyveres katonája van a kapuknál. Az a lány nem fog kicsúszni a kezünk közül, még ha az egész város a pártjára kél, akkor sem.
CAUCHON (haragosan felfortyan). Talán hozzátenné; "Adja Isten, hogy megbánja a bűnét és megtisztuljon tőle?"
A KÁPLÁN. Hozzátehetem, bár szerintem nem nagyon következetes dolog; de hát persze azért egyetértek a püspök úrral.
CAUCHON (megvető vállrándítással elfordul tőle). Megkezdjük a tárgyalást.
AZ INKVIZITOR. Vezessék be a vádlottat.
LADVENU (kikiált). A vádlottat! Vezessék be a vádlottat!
(A fogolynak odakészített zsámoly mögött levő boltíves ajtó kinyílik és belép Johanna, lánccal a bokáján, egy angol katona őrizetében. Velük együtt belép a hóhér is, a segédeivel. Johannát a zsámolyhoz vezetik, leoldják a bilincset a lábáról, aztán odaállnak mögéje. A lány fekete apród-ruhát visel. Hosszú fogsága és a tárgyalást megelőző kihallgatások eléggé megviselték, meglátszik rajta a nyomuk; de azért még bírja lelkierővel, nem hagyta el az életkedve: zavartalan lelki nyugalommal áll oda a bíróság elé, és láthatólag semmiféle áhítatos ijedtséget nem érez a szertartásos ünnepélyeskedésük előtt, pedig ilyesmit akarnak kiváltani belőle, hogy a tárgyalás hatása teljes legyen.)
AZ INKVIZITOR (jóságosan). Ülj le, Johanna. (Johanna leül a zsámolyra.) Nagyon sápadt vagy ma. Nem érzed jól magad?
JOHANNA. De igen, köszönöm szépen: elég jól érzem magam. Csak a püspök úr pontyot küldetett nekem, és beteg lettem tőle.
CAUCHON. Igazán sajnálom. Pedig mondtam nekik, hogy friss legyen, ügyeljenek rá.
JOHANNA. Tudom, hogy jót akartál; de ezt a fajta halat nem veszi be a gyomrom. Az angolok azt hitték, hogy meg akart mérgezni vele...
CAUCHON. Micsoda?!
A KÁPLÁN (egyszerre). Dehogy, dehogy, uram.
JOHANNA (folytatja). De ők elhatározták, hogy a máglyán kell meghalnom, mint boszorkány; és elküldték hozzám a doktorjukat, hogy gyógyítson meg; azonban megtiltották neki, hogy eret vágjon rajtam, mert a szamarak azt hiszik, hogy a boszorkányból elszáll a boszorkánysága, ha eret vágnak rajta; úgyhogy a doktor csak szitkozódott rám, elmondott mindennek a világon. Miért adtatok engem az angolok kezére? Nekem az egyház kezében kellene lennem. És miért láncoltok oda egy karóhoz a lábamnál fogva? Attól féltek, hogy elrepülök?
D'ESTIVET (kemény hangon). Leány, ne tegyél fel nekünk kérdéseket. Majd mi teszünk fel neked kérdéseket.
COURCELLES. Amikor nem voltál megláncolva, kiugrottál a hatvan láb magas toronyból, úgy próbáltál megszökni. Ha nem tudsz repülni, mint a boszorkányok, akkor hogy lehet, hogy még mindig életben vagy?
JOHANNA. Biztosan úgy, hogy az a torony talán mégsem volt olyan magas. Napról napra magasabb lesz, ahányszor csak újra megkérdezik tőlem.
D'ESTIVET. Miért ugrottál ki a toronyból?
JOHANNA. Honnan veszitek azt, hogy kiugrottam? 
D'ESTIVET. Ott találtak rád a sáncárokban, ott feküdtél. Miért akartad elhagyni a tornyot?
JOHANNA. Hát miért akarja valaki elhagyni a börtönét, ha valahogyan ki tud szabadulni?
D'ESTIVET. Meg akartál szökni?
JOHANNA. Hát persze, hogy meg akartam szökni; s még csak nem is először próbálkoztam vele. Ha nyitva hagyják a kalitka ajtaját, elröpül a madár.
D'ESTIVET (feláll a helyéről). Ezzel beismerte az eretnekséget. Felhívom rá az ítélőszék figyelmét.
JOHANNA. Eretnekség! Ezt nevezed eretnekségnek? Hát eretnek vagyok, amiért megpróbáltam megszökni a fogságból?
D'ESTIVET. De még mennyire, hogy eretnek, ha az egyház fogságából akartál megszökni szántszándékkal. Ezzel el akartad hagyni az egyházat, ami pedig eretnekség.
JOHANNA. Nagy szamárság! Olyan bolond ember nincs is, aki ezt komolynak tartsa.
D'ESTIVET. Méltóztatnak hallani, hogyan sérteget engem ez a nő, amikor a kötelességemet teljesítem. (Méltatlankodva leül.)
CAUCHON. Már egyszer figyelmeztettelek, Johanna, hogy csak ártasz magadnak ezekkel a kihívó feleleteiddel.
JOHANNA. De hát miért nem beszéltek velem értelmesen? Ha rendesen beszélnek velem, akkor én is rendesen felelek majd.
AZ INKVIZITOR (közbeszól). Tartsunk rendet. Ne feledkezzen meg róla, ügyész úr, hogy a tárgyalást még nem nyitottuk meg szabályszerűen. Csak azután tegyen fel neki kérdéseket, ha már megeskettük a Bibliára, hogy csak a tiszta igazat és a teljes igazságot vallja.
JOHANNA. Mindig figyelmeztettek erre. Pedig már hányszor megmondtam, hogy hajlandó vagyok mindent elmondani, ami erre a perre vonatkozik; de a teljes igazságot nem mondhatom el: Isten nem engedte meg nekem, hogy mindent elmondjak. Nem is értenétek meg, ha elmondanám. A régi mondás is azt tartja, hogy aki túl sok igazat beszél, annak betörik a fejét. Unom már ezt a vitatkozást. Már legalább kilencszer megvitattuk az egész kérdést. Amire eddig megesküdtem, arra most is leteszem az esküt; de többre nem.
COURCELLES. Kínpadra kell vitetnünk, uram.
AZ INKVIZITOR. Hallod, Johanna? Ez történik a konok bűnösökkel. Gondold meg jól, hogy mit válaszolsz. Megmutatták neki a kínzóeszközöket?
A HŐHÉR. Elő vannak készítve, uram. Megmutattuk neki,
JOHANNA. Ha ízenként tépitek ki a tagjaimat, amíg ki nem szabadul a lelkem ebből a földi porhüvelyből, akkor se tudtok kiszedni belőlem mást, mint amit már eddig elmondtam. Mit mondhatnék még, amit képesek vagytok megérteni? És különben is, nem bírom a fájdalmakat; s ha gyötörni kezdenek, mindent bevallok, amit csak akarnak, hogy véget vessek a kínzásnak. De utána aztán megint mindent visszavonok; szóval úgy sincs semmi értelme az egésznek.
LADVENU. Ebben sok igazság van. Könyörületesnek kell lennünk hozzá.
COURCELLES. De hát az a szokás, hogy alávessük őket a kínvallatásnak.
AZ INKVIZITOR. Nem szabad nyakra-főre, indokolatlanul alkalmaznunk. Ha a vádlott hajlandó saját jószántából vallani, akkor teljesen fölösleges a kínzás.
COURCELLES. De hát ez szabálytalan dolog. Eltérünk a szokásoktól A lány nem akarja letenni az esküt.
LADVENU (ellenszenvvel). Meg akarja kínozni a puszta mulatság kedvéért?
COURCELLES (dühösen, megzavarodva). Ez nem mulatság. Ez a törvény, ez a rend. Ez a szokás. Mindig így történik.
AZ INKVIZITOR Nem így van, nem igaz. Legfeljebb akkor történik így, ha a vizsgálatot olyanok vezetik, akik nincsenek tisztában a törvényes feladataikkal.
COURCELLES. De ez a lány eretnek. Higgyék el nekem, hogy mindig így szokott lenni.
CAUCHON (határozott hangon). Hát ma nem lesz így, hacsak szükség nincs rá. Most már elég legyen ebből. Nem akarom, hogy azt mondják, erőszakkal kényszerítjük ki a vallomásokat. A legjobb hitszónokainkat és tudósainkat küldtük el ehhez a lányhoz, hogy óvják, intsék, könyörögjenek neki, mentse meg a testét és lelkét a tűztől; hát most nem fogjuk ráuszítani a hóhért, hogy beletaszítsa a tűzbe.
COURCELLES. Püspök úr természetesen irgalmas szívű ember. Csakhogy nagy felelősséggel jár ám, eltérni a megszokott gyakorlattól.
JOHANNA. Nagy tökfilkó vagy te, Courcelles atya. Mindig azt csinálni, amit eddig csináltak, neked ez szabály, ugye?
COURCELLES (felemelkedik). Te parázna nőszemély: te mersz engem tökfilkónak nevezni?
AZ INKVIZITOR. Türelem, uram, türelem. Attól félek, hamarosan rettenetes bosszút állhat rajta úgyis.
COURCELLES (dühösen morog maga elé). Tökfilkó, még mit nem! (Elégedetlen képpel leül újra.)
AZ INKVIZITOR. Amellett, nem szabad, hogy egy egyszerű pásztorlány durva kifejezésein megütődjünk.
JOHANNA Nem vagyok én egyszerű pásztorlány, még ha őriztem is a nyájat, néha-néha, mint akárki más. Tudok én mindenféle finom házimunkát... szőni, fonni, mint az úri hölgyek... kiállok	én versenyre akármelyik roueni asszonnyal...
AZ INKVIZITOR. Ne a hiúságon járjon most az eszed, Johanna. Nagy veszedelemben vagy.
JOHANNA. Tudom. Megkaptam én már a büntetésemet hiúságomért. Ha nem az arany-köpenyeges ruhámat viseltem volna a csatában, bolond fejjel, akkor az a burgundi katona sohasem ránthatott volna le a lovamról hátrafelé; és most nem itt lennék.
A KÁPLÁN. Ha olyan nagyon értesz a női házimunkához, hát miért nem maradtál otthon és miért nem azt csinálod?
JOHANNA. Van arra asszony elég, aki megcsinálja; de az én munkámat senki nem végzi el helyettem.
CAUCHON. Gyerünk tovább, ne vesztegessük az időt ilyen semmiségekkel. Johanna: nagyon komoly és nagyon fontos kérdést fogok feltenni neked. Gondold meg jól, hogy mit felelsz rá, ügyelj nagyon; mert ezen fordul meg az életed és az üdvösséged. Isten földi egyháza ítél majd afölött, amit életedben tettél és mondtál. Elfogadod-e az egyház ítéletét? Még pontosabban, azokban a cselekedeteidben és szavaidban, egyház bölcsebb, mint te és jobban tudja nálad?
JOHANNA. Én abban hiszek, hogy Isten bölcsebb nálam és jobban tud mindent, mint én; s az ő parancsainak fogok engedelmeskedni. Mindazt, amit itt bűnömül rótok fel, Isten parancsára követtem el. Csak ezt mondhatom: Isten akaratából követtem el. Lehetetlenség, hogy mást mondjak. Ha az egyház papjai az ellenkezőjét állítják, hát nem törődöm velük: én csak Istennel törődöm és az ő parancsait fogom követni mindig.
LADVENU (hevesen szembeszáll vele). Nem tudod, hogy mit beszélsz, gyermek. A halálodba akarsz rohanni?

 





JOHANNA. Ha azt akarjátok parancsolni nekem, jelentsem ki, hogy a látomásaim és megvilágosulásaim nem Istentől valók, hát ez lehetetlenség: ezt nem jelentem ki soha, semmi kincsért. Amit Isten parancsára tettem, azt soha meg nem tagadom; s amit ő parancsolt vagy parancsol majd ezután, azt mindig teljesíteni fogom, még ha szembe kell szállnom az egész világgal, akkor is. Hát ezt neveztem én lehetetlenségnek. És ha az egyház olyasmire akar felszólítani, ami ellenkezik Istentől kapott parancsommal,	akkor nem egyezem bele és nem engedelmeskedem, akármit is kívánjanak. 
AZ ITÉLŐSZÉK TAGJAI (megbotránkozva, felháborodva). Ó! Az egyház Isten ellen! Hallatlan! Hihetetlen! Tiszta eretnekség. Több a soknál! (stb., stb.)
D ESTIVET (lecsapja az iratcsomóját). Hát kell még ennél több, uram?
CAUCHON. Leány, amit itt beszéltél, ez elég lenne tíz eretnek megégetéséhez is. Hát hiába figyelmeztetünk? Nem értesz a szóból?
AZ INKVIZITOR. Ha az egyház azt mondja neked, hogy a te látomásaid és megvilágosulásaid az ördögtől valók, aki kísértetbe és kárhozatba akar vinni téged, nem akarod elhinni, hogy az amelyeket az ügyész úr ebben a perben neked tulajdonít, aláveted-e magad a harcos egyház hivatott ítéletének?
JOHANNA. Én hűséges lánya vagyok az egyháznak. 
CAUCHON (bizakodóan előrehajol). Engedelmeskedel?
JOHANNA. Feltéve, hogy nem parancsol nekem semmi lehetetlenséget.
(Cauchon nehéz sóhajtással visszadől a székébe. Az inkvizítor aggodalmas arcot vág, száját csücsöríti, felvonja a szemöldökét. Ladvenu szomorúan csóválgatja	 a fejét.)	
D'ESTIVET. Felteszi az egyházról azt az esztelenséget, és tévelygést, hogy lehetetlent akar parancsolni. Figyelj jól ide. Hiszed-e, hogy engedelmességgel tartozol Isten földi egyházának?
JOHANNA. Hiszem. Sohasem tagadtam.
LADVENU. Jól van. No hát, ez pedig azt jelenti, ugye, hogy engedelmességgel tartozol a pápa őszentségének, a bíborosoknak, az érsekeknek és a püspököknek, akiket ma itt a mi - püspök urunk képvisel, nem?
JOHANNA. Mindenekelőtt Istennek tartozunk szolgálni. 
D'ESTIVET. Szóval a te látomásaid azt parancsolják neked, hogy ne fogadj szót a harcos egyháznak?
JOHANNA. A látomásaim nem parancsolták nekem azt, hogy ne fogadjak szót az egyháznak; azonban elsősorban Istent tartozunk szolgálni.
CAUCHON. És ezt te ítéled meg, nem pedig az egyház? 
JOHANNA. Hát a magam dolgában ki más ítélhetne, mint magam?
AZ ITÉLŐSZÉK TAGJAI (felháborodva). Ő! (Nem is találnak szavakat, annyira meg vannak botránkozva.)
CAUCHON. Saját szavaiddal ítéled el önmagadat. Annyit küzdöttünk már a megmentésedért, hogy már-már magunkat is bűnbe kevertük vele; megadtunk neked minden lehetőséget, és újra és újra kinyitottuk előtted az ajtót; s te magad csapod be magad előtt. Elzárkózol előlünk és Isten elől. Mered még ezek után állítani, hogy részese vagy a kegyelmi állapotnak?
JOHANNA. Ha nem volnék, adja Isten, hogy lehessek: ha pedig részese vagyok, adja Isten; hogy megmaradhassak benne!
LADVENU. Nagyon jól felelt, most nagyon jól felelt, uram.
COURCELLES. Akkor is kegyelmi állapotban voltál, amikor elloptad a püspök lovát?
CAUCHON (dühösen felpattan). Ó, az ördög vigye el a püspök lovát magával együtt! Azért vagyunk itt, hogy kivizsgáljuk az eretnekség vádját; és valahányszor nagy nehezen elérkezünk a kérdés lényegéhez, rögtön eltérít tőle egy ilyen félkegyelmű, aki máshoz sem ért, csak a lovakhoz. (Remeg a dühtől, erőt kell vennie magán, hogy le tudjon ülni újra.)
AZ INKVIZITOR. Uraim, uraim: maguk a Szűz legjobb védőügyvédei, ha szakadatlanul ilyen semmiségeken rágódnak. Igazán nem csodálom, ha a püspök úr elveszti a türelmét magukkal. Mit szól az ügyész úr ehhez? Ragaszkodik ezekhez a jelentéktelen vádpontokhoz?
D'ESTIVET. Hivatalból ragaszkodnom kell minden vádponthoz. De ha ez a lány bevallja az eretnekségét, amely a legsúlyosabb következménnyel, a kiközösítéssel jár, akkor mi értelme lenne bűnösnek nyilvánítani olyan vétségekben, amelyek sokkal kisebb büntetéssel járnak? Megértem és helyeslem a püspök úr türelmetlenségét ezekkel a kisebb vádpontokkal szemben. Csupán két rettenetes, istenkáromló bűnének a súlyosságát kell kiemelnem, a legnagyobb tisztelettel, két olyan bűnét, amelyet ő sem tagad. Először is kapcsolatot tartott fenn a gonosz szellemekkel, ennélfogva boszorkány. Másodszor pedig férfiruhát visel, ami illetlenség, utálatosság és természetellenes dolog; s hiába könyörögtünk neki, hiába beszéltünk a lelkére, nem hajlandó átöltözni, még azért sem, hogy magához vehesse az oltáriszentséget
JOHANNA. Hát a boldog Szent Katalin gonosz szellem? Szent Margit gonosz szellem? Mihály arkangyal gonosz szellem?
COURCELLES. Honnét tudod, hogy a szellem, aki megjelent neked, arkangyal? Nem meztelen férfi alakjában jelent meg?
JOHANNA. Honnét gondolod, hogy Istennek nincs módjában ruhát adni rá?
(Az ítélőszék tagjai akaratlanul is elmosolyodnak, kivált, miután a tréfa Courcelles rovására megy.)
LADVENU. Jól feleltél, Johanna.
AZ INKVIZITOR. Jól feleltél, csakugyan. De hát a gonosz szellem sem lesz olyan együgyű; hogy a külső megjelenésével megbotránkoztasson egy fiatal lányt, akivel el akarja hitetni, hogy a legfelsőbb hatalom üzenetét hozza neki. Johanna: az egyház felvilágosít arról, hogy a sátán jelent meg neked ezekben a látomásaidban, a gonosz szellem, mert el akarja veszíteni a lelkedet. Elfogadod az egyház tanítását és magyarázatát?
JOHANNA. Isten üzenetét fogadom el és az ő hírnökeit. Hogyan tagadhatná meg az ő hírnökét az, aki az egyház igaz híve?
CAUCHON. Szerencsétlen nyomorult: még egyszer megkérdem tőled: tudod-e, hogy mit beszélsz?
AZ INKVIZITOR. Hiába minden, uram: hasztalan viaskodik az ördöggel ennek a lánynak a lelkéért - nem lehet megmenteni. Térjünk rá a férfiöltözet kérdésére. Utoljára kérdem, hajlandó vagy levetni ezt a szemérmetlen ruhát és rendesen felöltözni, ahogy a nemedhez illik?
JOHANNA. Nem.
D'ESTIVET (lecsap a feleletre). Vétkes az engedetlenségben, uram.
JOHANNA (elkeseredve). De hát a hangok azt mondták nekem, hogy katonának kell öltöznöm.
LADVENU. Johanna, Johanna: hát ebből sem érted meg, hogy ezek a hangok a gonosz szellem hangjai? Tudsz nekünk olyan elfogadható okot mondani, csak egyet is, ami indokolttá tenné, hogy Isten angyala ilyen szemérmetlen dolgot tanácsoljon neked?
JOHANNA. Ej, hát hogyne: hiszen magától értetődő az egész, olyan egyszerű a magyarázata. Katonák közt éltem, katona voltam magam is. Most fogoly vagyok, de katonák őriznek. Ha női ruhában lennék, úgy néznének rám, mint nőre; és mi lenne akkor belőlem? De ha katonának öltözöm, akkor úgy néznek rám, mint egy másik katonára, és élhetek közöttük nyugodtan, akárcsak otthon éltem a bátyáim közt. Ezért parancsolta meg nekem Szent Katalin, hogy nem szabad női ruhát felvennem, amíg ő meg nem engedi.
COURCELLES. És mikor fogja megengedni?
JOHANNA. Ha majd kivesztek az angol katonák kezéből. Már mondtam, hogy nekem az egyház kezében kellene lennem. Nem volna szabad otthagyni engem éjjel-nappal Warwick gróf négy katonájával egyedül. Hát azt kívánjátok, hogy szoknyában legyek ott velük?
LADVENU. Isten a tanúja, hogy milyen helytelen és szégyentelen dolog, amit beszél, uram; de azért van egy csöpp kis józan értelme, ami aztán könnyen félrevezetheti ezt az együgyű falusi lányt.
JOHANNA. Ha mi falusiak mind olyan együgyűek lennénk, mint ti a kastélyaitokban és törvényszékeiteken, akkor hamarosan nem teremne búza, és elfogyna a kenyeretek.
CAUCHON. Látja, Martin testvér, ez a köszönet, hogy meg akarja őt menteni.
LADVENU. Johanna, mi itt mindnyájan meg akarunk menteni. A püspök úr is meg akar menteni. Az inkvizitor úr akkor se bánhatna veled igazságosabban, ha a tulajdon lánya volnál. De téged elvakít a szörnyű gőgöd és önteltséged.
JOHANNA. Miért mondjátok ezt nekem mindig? Én semmi rosszat nem mondtam. Nem bírom megérteni.
AZ INKVIZITOR. Boldogságos szent Atanáziusz megmondotta a hitvallásában, hogy aki nem bírja megérteni, az elkárhozik. Nem elég együgyűnek lenni. Még az sem elég, amit az együgyű emberek jóságnak neveznek. A konok és sötét lélek együgyűsége nem ér többet az állatok együgyűségénél.
JOHANNA. Az állatok együgyűségében sokszor nagy bölcsesség van, én azt mondom; a tudósok bölcsességében pedig sokszor óriási szamárság.
LADVENU. Tudjuk, Johanna, ezt mi is jól tudjuk: nem vagyunk olyan ostobák, mint gondolod. Próbáld megállni, hogy ne adjál nekünk szemtelen és hetyke válaszokat. Látod azt az embert, aki ott áll mögötted? (A hóhérra mutat.)
JOHANNA (megfordul és megnézi az embert). Aki meg akar kínozni? Dehát a püspök úr azt mondta, hogy nem fognak megkínozni.
LADVENU. Nem fognak megkínozni, mert mindent bevallottál, hogy elítéltesd magad. Ez az ember nemcsak a kínzások végrehajtója: ő a hóhér is. Hóhér, feleljen a kérdéseimre, hadd hallja ez a lány. Felkészültek ma egy eretnek megégetésére?
A HÓHÉR: Igenis, uram.
LADVENU. Áll a máglya?
A HÓHÉR. Áll. A piactéren, uram. Az angolok olyan magasra rakták, hogy nem tudom majd elérni őt és nem tudom megkönnyíteni a halálát. Irgalmatlan halála lesz.
JOHANNA (elszörnyedve). De hát csak nem akartok engem megégetni?
AZ INKVIZITOR. Végre megérted hát?
LADVENU. Nyolcszáz angol katona várja, hogy kivigyen a piactérre, abban a pillanatban, mihelyt itt kimondják rád a kiközösítést a bíráid. Már csak néhány perc választ el ettől a pusztulástól.
JOHANNA (kétségbeesetten néz körül segítségért). Ó, Istenem!
LADVENU. Ne ess kétségbe Johanna. Az egyház könyörületes. Még megmentheted magad.
JOHANNA (reménykedve). Igen, a hangok is megígérték nekem, hogy nem fognak máglyára vetni. Szent Katalin biztatott, hogy legyek bátor, ne féljek.
CAUCHON. Hát egészen elment az eszed, leány? Még mindig nem érted, hogy ezek a hangok becsaptak, félrevezettek?
JOHANNA. Nem, nem. Az lehetetlen.
CAUCHON. Lehetetlen! Egyenesen a kiközösítés és a máglya felé taszítottak téged - a máglya felé, ami odakint vár rád.
LADVENU (hevesen érvel, hogy meggyőzze). Betartották csak egy ígéretüket is, amióta foglyul estél Compiégnenél? Félrevezetett és becsapott a sátán, Johanna. Az egyház kitárja feléd a karját.
JOHANNA (elkeseredve). Ó, igaz, igaz: megcsaltak, elárultak ezek a hangok. Csúfot űzött belőlem az ördög: nem hiszek többé. Vakon bíztam eddig, rendületlenül bíztam; de hát csak az esztelen ember megy bele a tűzbe: Isten, aki józan értelmet adott nekem, nem akarhatja ezt, nem kívánhatja ezt tőlem.
LADVENU. Hála legyen az Úrnak, hogy megmentett téged a tizenkettedik órában! (Odarohan a jegyzők asztalához, felkap egy ív papírt és nekiül, mohón írni kezd.)
CAUCHON. Ámen.
JOHANNA. Mit kell csinálnom?
CAUCHON. Alá kell írnod, hogy ünnepélyesen visszavonod az eretnekségedet.
JOHANNA. Alá kell írnom? Oda kell írnom a nevemet? Csakhogy én nem tudok írni.
CAUCHON. Nagyon sok levelet aláírtál már azelőtt. 
JOHANNA. Igen; csakhogy valaki fogta a kezemet és vezette a tollat. A jelet oda tudom tenni.
A KÁPLÁN (aki egyre nagyobb megdöbbenéssel és felháborodással figyeli az eseményeket). Azt akarják mondani ezzel, uram, hogy futni hagyják ezt a nőt?
AZ INKVIZITOR. A törvény törvény, Stogumber atya. Szabad folyást kell engednünk neki. Maga is tudja, hogy mi a törvény.
A KÁPLÁN (arca kivörösödik a dühtől, felpattan). Azt tudom, hogy minden francia hitetlen. (Felhördülés, nagy lárma kerekedik, de a lelkész túlkiabálja.) És tudom, hogy mit szól majd ehhez a winchesteri bíboros úr, ha értesül majd róla. És tudom, hogy mit csinál majd Warwick gróf, ha megtudja, hogy ki akarják őt játszani. Nyolcszáz katona áll a kapunál, majd azok gondoskodnak róla, hogy megégessék ezt a gyalázatos boszorkányt, még ha maguk a fejük tetejére állnak, akkor is.
AZ ITÉLŐSZÉK TAGJAI (közben így zajonganak). Mit beszél ez? Mit akar ez? Árulással vádol bennünket? Megáll az ember esze! Hogy a franciák hitetlenek! Hallották ezt? Tűrhetjük ezt? Ki ez? Mi ez? Ilyenek az angol papok? Elment az esze ennek? Biztosan részeg! Stb., stb.
AZ INKVIZITOR (feláll). Csöndet kérek! Uraim, csöndet kérek! Káplán úr: gondolja meg, hogy hol van, gondoljon a szent hivatására. Felszólítom, hogy üljön le.
A KÁPLÁN (csökönyösen karbateszi a kezét a mellén, az arca vonaglik a dühtől). Nemmm ülök le!!!
CAUCHON. Inkvizitor uram, ez az ember egyszer már árulónak nevezett engem; egyenesen a szemembe mondta, hogy áruló vagyok.
A KÁPLÁN. Az is. Áruló. Mindnyájan árulók. Egyebet sem tettek itt az egész tárgyalás alatt, mint térden állva könyörögtek ennek az átkozott boszorkánynak, hogy vonjon vissza mindent.
AZ INKVIZITOR (nagy lelki nyugalommal visszaül a helyére). Hát ha nem akar leülni, akkor legfeljebb állva marad.
A KÁPLÁN. Nemmm maradok állva!!! (Ledobja magát a székre.)
LADVENU (feláll, papírlappal a kezében). Itt van a vissza-vonásról szóló nyilatkozat, amit a Szűznek alá kell írnia, uram. 
CAUCHON. Olvassa fel neki.
JOHANNA. Ne fáradjanak. Aláírom.
AZ INKVIZITOR. Tudnod kell, leány, hogy mit írsz alá. Olvassa fel neki, Martin testvér. És legyenek csöndben mindnyájan.
LADVENU (nyugodtan, csöndesen olvassa). "Én, Johanna, közönségesen csak a Szűznek ismert, nyomorult bűnös halandó, bevallom, hogy súlyosan vétkeztem az alábbi bűnökben. Azt állítottam, hogy üzeneteket kaptam Istentől, az angyaloktól és a szentektől; s elvetemülten semmibe vettem az egyház figyelmeztetéseit, hogy ezek a látomásain a gonosz szellem kísértései csupán. Szemérmetlen istenkáromlást követtem el azáltal, hogy illetlen ruhában jártam, megszegve a szentírás és az egyházi jogszabályok parancsát. Továbbá rövidre nyírtam a hajamat is, féfimódra, és kardot fogtam, ellene szegülve asszonyi kötelességeimnek, amelyek különösen kedvessé teszik női nememet a mennyországban; kardot fogtam, sőt, felebarátaim vérét ontottam vele, egymás lemészárlására buzdítottam az embereket, félrevezettem őket a gonosz szellemek segítségével; és mindezeket a bűnöket konokul és a legistentelenebb módon a Mindenható Úristennek tulajdonítottam. Bevallom, hogy vétkes vagyok a lázítás bűnében, a bálványimádás bűnében, az engedetlenség bűnében, a dölyfösség bűnében és az eretnekség bűnében. Mindezen bűneimet töredelmesen megbántam és megtagadom őket, elfordulok tőlük; alázatosan köszönetet mondok azoknak a doktoroknak és atyáknak, akik itt visszavezéreltek engem az igazsághoz és a mi Urunk kegyelméhez. Soha többé nem térek vissza tévelygéseimhez, hanem megmaradok a mi anyaszentegyházunk közösségében és engedelmes leszek a mi szentatyánkhoz, a római pápa őszentségéhez. Esküszöm a Mindenható Istenre és a szentírásra, és mindennek bizonyságául aláírom a nevemet ennek a visszavonó nyilatkozatnak a végére."
AZ INKVIZITOR. Jól megértetted, Johanna?
JOHANNA (szórakozottan). Elég érthető, uram. 
AZ INKVIZITOR. És igaz?
JOHANNA. Biztosan igaz. Ha nem lenne igaz, akkor nem várna rám a máglya a piactéren.
LADVENU (veszi a tollát és egy könyvet, sietve odalép vele Johannához, nehogy a lány újra valami terhelőt mondjon maga ellen). Írjad, gyermek: majd én vezetem a kezedet. Fogd meg a tollat. (Johanna megfogja a tollat, és írni kezdenek a könyvön.) Jé. E. Há. Á. En. E. igy ni. A jelet tedd oda magad.
JOHANNA (odateszi, a jelet, aztán visszaadja neki a tollat. Gyötrődik; a lelke lázong a teste és az értelme ellen). Tessék.
LADVENU (visszateszi a tollat az asztalra, a nyilatkozatot pedig nagy tisztelettel átnyújtja Cauchonnak). Áldott legyen az Úr neve, testvéreim, hogy az eltévedt juh visszakerült a nyájba; mert a pásztornak nagyobb öröme telik benne, mint kilencvenkilenc igaz emberben. (Visszamegy a helyére és leül.)
AZ INKVIZITOR (átveszi az írást Cauchontól). Kijelentjük, hogy ezáltal megmenekedtél a kiközösítés veszedelmétől, amely fenyegetett. (Ledobja az írást az asztalra.)
JOHANNA. Köszönöm.
AZ INKVIZITOR. Minthogy azonban vakmerően vétkeztél Isten ellen és az anyaszentegyház ellen, s hogy módodban legyen töredelmesen megbánni a bűneidet magányosan, magadba szállva, s hogy meg legyél óva minden kísértéstől, a te lelkednek javára és büntetésként, amely lemossa majd rólad a vétkeidet, úgyhogy az Itélet napján szeplőtlenül állhass a kegyelem trónja elé, arra ítélünk, hogy földi életed utolsó órájáig a rabok kenyerét egyed és a szenvedés poharát igyad, örökös fogságban.
JOHANNA (megdöbbenve áll fel. Rettenetes haragra gerjed). Örökös fogságban! Hát nem engednek szabadon?
LADVENU (szelíd megrökönyödéssel). Szabadon, gyermekem! Annyi gonoszságod után! Hát hogy képzelsz ilyet?
JOHANNA. Adjátok ide azt az írást. (Odaugrik az asztalhoz; felkapja a nyilatkozatot és darabokra tépi.) Gyújtsátok meg a tüzet; hát azt képzelitek, hogy jobban félek tőle, mint a patkánynak való élettől, a börtön odújában? A hangok igazat mondtak.
LADVENU. Johanna! Johanna!
JOHANNA, Igen: megmondták nekem, hogy ti mind bolondok vagytok (nagy felhördülés), és hogy ne hallgassak a ti szép szavaitokra és ne bízzam a ti irgalmatokban. Az életet ígértétek nekem: de hazudtatok. (Felháborodott kiáltások.) Azt gondoljátok, az élet csak annyiból áll, hogy nem fekszünk mozdulatlanul a föld alatt? Nem attól félek én, hogy kenyéren és vízen kell majd élnem. Meg tudok én élni száraz kenyéren is; sosem kívántam én többet. Nem baj az, ha csupán vizet ihat az ember, csak tiszta legyen az a víz. A kenyér énnekem nem keserű, a pohár víz nekem nem a szenvedés pohara. De hogy ne lássam Isten szabad egét, ne lássam többé a búzaföldeket meg a rét virágait; hogy vasra verjenek, és ne ülhessek többé lóra a katonákkal, ne járhassak a domboldalakon; hogy a sötét börtön dohos levegőjét szívhassam csak, és elzárjanak a napfénytől meg mindentől, ami visszavezérelhetne Istenhez, és újra szerethetném őt, akit a ti gonoszságotok és tébolyultságotok meg akar gyűlöltetni velem: hát ez rosszabb, mint a bibliabeli kemence, ahová hétszer fűtöttek be. Meg tudnék lenni a csatalovam nélkül; meg tudnék lenni szoknyában is; bele tudnék törődni, hogy le kell mondanom a zászlókról és a kürtök szaváról, és hogy faképnél hagynak a lovasok, a katonák, ahogy a többi asszonyt is faképnél hagyják, ha csatába mennek - bele tudnék törődni, ha legalább megmaradna nekem a szél zúgása a fák közt, hallgathatnám néha a pacsirták énekét a napfényben, meg a kis bárányok bégetését a csípős, finom fagyban, és a harangok kongását, a harangok áldott, szent kongását, amely az angyalok szavát hozza nekem a szélben. De ezek nélkül nem tudok élni; és ebből is tudhatom, hogy mindezt el akarjátok venni tőlem, vagy akárki emberfiától, ebből is tudhatom, hogy a ti tanácsadótok az ördög, az enyém pedig az Isten.
AZ ÍTÉLŐSZÉK TAGJAI (nagy morajlással, nagyon felzúdulva). Istenkáromlás! Istenkáromlás! Megszállta az ördög! Még azt mondja, hogy mi hallgatunk az ördög tanácsára, ő pedig Istenére. Szörnyűség! Maga a sátán jelent meg köztünk. Stb., stb.
D'ESTIVET (túlkiabálja a lármát). Visszaeső eretnek, javíthatatlan, konok bűnös, méltatlan arra a könyörületességre, amit vele szemben itt tanúsítottunk. Követelem a kiközösítését.
A KÁPLÁN (a hóhérhoz). Gyújtsák meg azt a tüzet. Máglyára vele.
 (A hóhér és segédei kisietnek az udvar felé.)
LADVENU. Te gonosz leány, hát ha Isten lenne a tanácsadód, nem szabadítana meg ettől?
JOHANNA. Az ő útjait mi nem ismerjük. Isten akarata az, hogy a tűzön át térjek meg hozzá; mert én az ő gyermeke vagyok, ti pedig nem vagytok méltók rá, hogy köztetek éljek. Ez az utolsó szavam hozzátok.
(A katonák megragadják.)
CAUCHON (felemelkedik és int). Még ne.
(A katonák még várnak. Halálos csönd. Cauchon kérdő pillantással fordul az inkvizítor felé. Az inkvizítor igenlően bólint. Egyszerre állnak fel, szertartásosan, s kimondják az ítéletet, váltogatva a mondatokat.)
CAUCHON. Kijelentjük, hogy visszaeső eretneknek nyilvánítunk.
AZ INKVIZITOR. Aki kitaszíttatott az egyház közösségéből.
CAUCHON. Aki leválasztatott az egyház testéről.
AZ INKVIZITOR. Aki az eretnekség mételyével megfertőztetett.
CAUCHON. És a sátán eszköze.
AZ INKVIZITOR. Kijelentjük, hogy ki kell téged közösíteni.
CAUCHON. És ezennel kivetünk az egyházból, eltávolítunk és átadunk a világi hatalomnak.
AZ INKVIZITOR. S egyben felszólítjuk ezt a világi hatalmat, hogy mérsékelje a fölötted való ítéletét, és csupán a halálodra és tested szétdarabolására korlátozódjék az ítélete. (Visszaül a helyére.)
CAUCHON. És engedje meg neked, ha bármi igaz jelét adnád a bűnbánatnak, hogy Martin testvér a bűnbocsánat szentségében részesítsen.
A KAPLÁN. Máglyára a boszorkánnyal. (Odarohan Johannához és segít a katonáknak kituszkolni a lányt.)
 (Johannát az udvar felé viszik ki. Az ítélőszék tagjai felugrálnak és rendetlenül kitolonganak a katonák után, kivéve Ladvenut, aki a tenyerébe temeti az arcát.) 
CAUCHON (aki leülőben volt, most újra feláll). Nem, nem: ez így szabálytalanság. A világi hatalom képviselőjének itt kell lennie, hogy átvegye őt tőlünk.
AZ INKVIZITOR (szintén feláll). Teljesen bolond ez az ember.
CAUCHON. Martin testvér, menjen és ügyeljen rá, hogy rendben történjék minden.
LADVENU. Nekem mellette a helyem, uram. Önnek kell intézkednie, a hivatalos tekintélyével, püspök úr. (Kisiet.)
CAUCHON. Rettenetesek ezek az angolok: egyenesen bele fogják lökni a tűzbe. Nézze csak!
(Kimutat az udvar felé, ahol a tűz szikrázása és jel fellobogása most belevöröslik a májusi napfénybe. Csak a püspök és az inkvizítor maradnak a teremben.)
CAUCHON (indulni akar). Meg kell ezt akadályoznunk. 
AZ INKVIZITOR (higgadtan). Igen, igen; csak ne siessen annyira, uram.
CAUCHON (megáll). De hát itt nincs vesztegetni való időnk.
AZ INKVIZITOR. A tárgyalást kifogástalan rendben folytattuk le. Ha az angolok hibát akarnak elkövetni, nem a mi feladatunk megakadályozni őket ebben. Ki tudja: egy ilyen eljárásbeli formahiba még hasznos lehet később. Sosem lehet tudni. Annak a szegény lánynak meg csak annál jobb, minél előbb átesik rajta.
CAUCHON (megnyugszik). Az igaz. De azt hiszem, végig kell néznünk ezt a szörnyűséget
AZ INKVIZITOR. Hozzászokik az ember. Nagy dolog a megszokás. A máglyát már megszoktam: hamar véget ér. De az a rettenetes, ha látnia kell az embernek, hogyan zúzódik össze egy ilyen ártatlan fiatal teremtés az egyház és a törvény hatalmas erői között.
CAUCHON. Ártatlannak nevezi?
AZ INKVIZITOR. Ó, teljesen ártatlan, szegény. Azt sem tudja, mi az az egyház és törvény. Egy árva szót sem értett abból, amit itt beszéltünk. Mindig a tudatlanok szenvednek. Jöjjön, mert lekésünk róla.
CAUCHON (elindul az inkvizítorral együtt). Azt se nagyon bánnám. Én nem vagyok annyira hozzászokva az ilyes-mihez, mint maga.
(Kifelé indulnak, amikor Warwick belép és beléjük ütközik.)
WARWICK. Ó, rosszkor jövök. Azt hittem, már vége van. (Egy mozdulatot tesz, mintha vissza akarna fordulni.) 
CAUCHON. Maradjon, Mylord. Már vége van.
AZ INKVIZITOR. Az ítélet végrehajtása nem ránk tartozik, uram; de kívánatos, hogy mi is jelen legyünk. Engedelmével, mi tehát ... (meghajtja magát és kimegy az udvar felé.)
CAUCHON. Kétség merült fel az iránt, Mylord, hogy az embereik pontosan betartották-e a törvény előírásait.
WARWICK Én pedig úgy hallom, hogy kétség merült fel az iránt, vajon az ön hatásköre kiterjed-e erre a városra is, püspök úr. A város nem esik bele az ön egyházmegyéjébe. De hát, ha ön vállalja ezért a felelősséget, akkor én vállalom a felelősséget a többiért.
CAUCHON. Istennek tartozunk majd felelősséggel, mind a ketten. Jónapot, Mylord.
WARWICK. Jónapot, püspök úr.
(Egy percig leplezetlen ellenségeskedéssel nézik egymást. Aztán Cauchon kimegy az inkvizítor után. Warwick körülnéz. Látván, hogy egy lélek sincs a teremben rajta kívül, kikiált a kíséretéért.)
WARWICK. Hé, valaki! (Semmi válasz.) Hé, jöjjön be valaki! (Néma csönd.) Brian! Hol az a kölyök? Hé, te csirkefogó, hová lettél? (Csönd.) Őrség! (Csönd.) Úgy látszik, mindnyájan elmentek végignézni a megégetést; még ez a gyerek is.
(Hirtelen vad, hörgő zokogás, csukladozó sírás hangja töri meg a csendet.)
WARWICK. Mi az ördög keserve ...!?
(A káplán tántorog be az udvarról, mint aki eszét vesztette. Csurognak az arcáról a könnyek; az ő kétségbeesett zokogását hallotta az imént Warwick. Botladozva leveti magát a fogoly zsámolyára, szívettépő fuldokló sírással)
WARWICK (odalép hozzá és megveregeti a vállát). Mi baj van, John atya? Mi lelte?
A KÁPLÁN (megragadja Warwick két kezét). Uram, uram: Krisztus irgalmára kérem, imádkozzon nyomorult bűnös lelkemért.
WARWICK (csitítgatva). Imádkozok, majd imádkozok. Persze, hogy imádkozok. No, csak szépen, nyugodtan...
A KÁPLÁN (kétségbeesetten, bugyogd száján a sírás). Nem vagyok gonosz ember, uram.
WARWICK. Nem hát, dehogy; dehogy.
A KÁPLÁN. Nem akartam vele rosszat. Én nem tudtam, hogy ez ilyen lesz.
WARWICK (elkomorodva). Ő! Szóval végignézte?
A KÁPLÁN. Nem tudtam, hogy mit cselekszem. Indulatos bolond vagyok; mindjárt a fejembe száll a vér; és most örök kárhozatra jutok miatta.
WARWICK. Szamár beszéd! Nagyon kellemetlen érzés, persze, nagyon bántja az embert; de hát nem maga tette.
A KÁPLÁN (siránkozva). Hagytam, hogy megtegyék. Ha tudtam volna előre, hát kitépem őt a kezükből. Maga nem tudhatja, uram; nem látta. Könnyű annak beszélni, aki nem tudja, hogy mi ez. Az ember csak beszél, beszél, belevadul a szavakba és elkárhoztatja magát, mert nagyszerű érzés feltüzelni indulataink poklát, olajat önteni dühöngő természetünk tüzére. De ha aztán megkapja az ember, amit akart; ha aztán láthatja, hogy mit tett; ha a szemébe csap a láng, fojtogatja a torkát a füst és hasogatja a szívét ... akkor... akkor... (Térdre esik.) Isten, Isten! Takard el előlem ezt a látványt! Jaj, Krisztusom, szabadíts meg ettől a tűztől, ettől az emésztő tűztől! Téged szólított onnét; Jézus! Jézus! Jézus! Azt kiáltozta. Ő már ott van veled, Uram; én pedig a pokolra taszítva mindörökre.
WARWICK (elég gorombán felemeli és talpra állítja). Ej, ej, ember! Szedje össze magát. Az egész város erről fog beszélni. (Leülteti egy székre az asztal mellé, nem nagyon szelíd mozdulatokkal.) Ha nem bírja idegekkel az ilyen látványt, hát miért megy oda? Miért nem áll félre, mint én?
A KÁPLÁN (riadtan és alázatosan). Keresztet kért. Egy katona felnyújtott neki két összekötözött fadarabot. Hála Istennek, angol katona volt! Nekem kellett volna megtennem; de nem tettem; mert gyáva vagyok; őrült vagyok, veszett kutya vagyok. De legalább angol ember volt az a katona is.
WARWICK. Az esztelen! Őt is máglyára vetik, ha elcsípik a papok.
A KÁPLÁN (görcsösen összerázkódik). Volt, aki nevetett rajta. Krisztust is kinevették volna ezek. De franciák voltak, uram; tudom, hogy franciák voltak.
WARWICK. Pszt! Valaki jön. Uralkodjék magán.
(Ladvenu jön vissza az udvar felől és megáll Warwick jobboldalán. Egy püspöki kereszt van nála, amit a templomból hozott el. Nagyon komoly és higgadt az arca.)
WARWICK Úgy hallom, vége az egésznek, Martin testvér.
LADVENU (rejtélyesen). Nem tudhatjuk, uram. Lehet, hogy még csak most kezdődött el.
WARWICK. Hogy érti ezt voltaképpen?
LADVENU. Magammal vittem ezt a keresztet a templomból, hogy láthassa az utolsó pillanatáig; csak két keresztbe-kötött fadarabja volt, amit a mellére szorított. Mikor a tűz kezdett körüllobogni bennünket, és látta, hogy magam is megégek, ha ott tartom eléje tovább a keresztet, figyelmeztetett, hogy szálljak le, vigyázzak az életemre. Mylord: aki ebben a pillanatban a másik emberre gondol, a másik ember életét félti, az a lány nem az ördög sugallatát követte. Mikor el kellett vinnem előle a keresztet, felemelte szemét az égre. És én nem hiszem, hogy üres mennyország nézett vissza rá. Szentül meg vagyok róla győződve, hogy megjelent előtte a Megváltója, leggyöngédebb, legtündöklőbb glóriájában Őt szólította, amikor meghalt. És ez nem a vége, hanem a kezdete a történetének.
WARWICK. Attól félek, hogy rossz hatással lesz a lakosságra.
LADVENU. Igen, uram, rossz hatással volt némelyekre. Hallottam, hogy néhányan nevettek. Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de remélem és hiszem is, hogy csak angolok lehettek.
A KÁPLÁN (vadul felugrik). Nem! Nem angolok voltak. Csak egy olyan angol akadt, aki gyalázatot hozott a hazájára, csak egy: Stogumber, ez a veszett kutya. (Rohanni kezd kifelé, eszeveszetten ordítozva.) Vessétek a kínpadra. Égessétek meg. Megyek, imádkozni fogok Johanna hamvai közt. Rosszabb vagyok Júdásnál: felkötöm magam.
WARWICK Gyorsan, gyorsan, Martin testvér: szaladjon utána: még valamit csinál magával. Siessen, menjen utána gyorsan.
(Ladvenu kisiet, Warwick nógatására. A bírói székek mögötti ajtón belép a hóhér, s ahogy Warwick megfordul, szemben találja magát vele.)
WARWICK. Mi az, fickó, mit akarsz? Ki vagy te?
A HÓHÉR (méltóságteljesen): Engem nem szokás fickónak szólítani, Mylord. Én Rouen városának főítéletvégrehajtója vagyok. A foglalkozásom nagy tanultságot és szakképzettséget igénylő mesterség. Azért jöttem, hogy jelentsem Lordságodnak: parancsát teljesítettük.
WARWICK. Elnézést kérek, főítéletvégrehajtó úr; s majd lesz rá gondom, hogy ne szenvedjen kárt, amiért nem maradt semmi eladható kegytárgya az ítélet végrehajtása után. Szavát adta, ugye, hogy nem marad semmi, se egy csont, se egy szög, se egy hajszál?
A HÓHÉR. A szíve nem égett meg, uram; de a többi maradványa mind lent van már a víz fenekén. Nem hall róla többé, Mylord.
WARWICK (télmosollyal, elfintorítja az arcát, mert Ladvenu szavai jutnak eszébe). Nem hallok róla többé? Hm, hm. Ki tudja?


UTŐJÁTEK

1456 egyik júniusi éjszakáján vagyunk; szeles, viharos, nyugtalan éjszaka; napokig tartó hőség után most száraz villámok cikáznak a borús égen. VII. Károly, Franciaország királya, aki valaha Johanna dauphinje volt, most pedig Győzelmes Károly a neve, ötvenegy esztendős és fekszik ágyában az egyik királyi kastélyában. Az ágy egy emelvényen áll, két lépcsőfok magasságában, és úgy van elhelyezve a szoba falánál, hogy ne takarja el a középső, magas, csúcsíves ablakot. Mennyezetes ágy természetesen; kárpitjára a királyi címer van ráhímezve. A kárpittól és a magas fejvánkostól eltekintve olyan, mint egy közönséges széles kerevet, ahol megágyaztak, s egy rojtos függönyt akasztottak eléje. Az ágy lába felől így nagyon jól lehet látni azt, aki benne fekszik. Károly nem alszik; egy könyvet olvas, azaz inkább a képeket nézegeti benne, mert a könyv Fouquet Boccaccio kiadása. A két felhúzott térdének támasztja a könyvet. Az ágya mellett bal felől egy kis asztalkán Szűz Mária képe látható, színes viaszgyertyák éhnek alatta. A falakon kőrös-körül a mennyezettől a földig érő, festett függönyök lógnak; egy-egy szélroham időnként meglobogtatja őket. A függönyök festményeiből legerősebben a sárga és a vörös szín emelkedik ki, úgyhogy a szélben libegő ráncaik első pillantásra a lángok lobogására emlékeztetnek.
Az ajtó Károlytól bal kézre esik, de a terem legtávolabbi sarkában. Egy szépen kifaragott, élénk színűre festett nagy csősz-kereplő hever az ágyán, a keze ügyében.
Károly lapoz egyet. Egy távoli óra szelíden elüti a felet. A király becsapja a könyvét; félrelöki; megfogja a kereplőt és erélyesen megforgatja, fülsiketítő zajjal.
Ladvenu lép be; huszonöt évvel idősebb; a járása, tartása merev, nehézkes, furcsa; de még mindig nála van a roueni kereszt. Károly nem őt várta nyilván; mert kiugrik az ágyból, a másik oldal felé.
KÁROLY. Ki az? Hol a hálószobai kamarásom? Mit akar maga?
LADVENU (komoly, ünnepélyes hangon). Nagy örömhírt hozok felségednek. Örvendezzél királyom: a szégyenfoltot, amely koronádhoz tapadt, lemosta az igazság. Végre, végre, győzött a régóta várt igazság.
KÁROLY. Miről beszél, kérem? És kicsoda maga? 
LADVENU. Én vagyok Martin testvér.
KÁROLY. És ki légyen, engedelmével, az a Martin testvér?
LADVENU. Én tartottam ezt a keresztet, amikor a Szűz elpusztult a máglyán. Huszonöt esztendő telt el azóta; kevés híján tízezer nap. És én azóta minden áldott nap imádkoztam Istenhez, hogy szolgáltasson igazságot az ő lányának ezen a földön is, miként igazságot szolgáltatott neki a mennyekben.
KÁROLY (megnyugszik; leül az ágya végébe). Ó, most már emlékszem. Hallottam magáról, Martin testvér. Magát nem hagyta soha nyugton a Szűz dolga. Ott volt a tárgyaláson?
LADVENU. Tanúvallomást tettem.
KÁROLY. Befejezték a tárgyalást?
LADVENU. Befejezték.
KÁROLY. És eredményesen?
LADVENU. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
KÁROLY. Hogyhogy?
LADVENU. Abban a perben, amely végül máglyára vetett egy szentet, mint boszorkányt és eretneket, mindenki az igazat mondta, betartották a törvényt; könyörületesnek mutatkoztak a bírák, mint még soha; semmi rossz és helytelen nem történt, csak a szörnyű végső tévedés, a hazug ítélet és az irgalmatlan lángok gonoszsága. Ezen a tárgyaláson azonban, ahonnét most jövök, csak úgy hemzsegett a sok hazugság, a szemérmetlen csalás, a bíróság megvesztegetése, a halottak megrágalmazása, akik pedig a legjobb hitük szerint teljesítették kötelességüket, csak úgy hemzsegett a csalárdság,  rosszhiszeműség, a kibúvók, a kérdés sunyi kerülgetése és az ostoba hamis vallomások, nevetséges dajkamesék, amiket egy ötéves gyerek sem hinne el. És az igazságszolgáltatásnak ebből a meggyalázásából, az egyháznak ebből a megszégyenítéséből, a hazugságnak és eszeveszettségnek ebből a részeg tivornyájából mégis az igazság derült ki, napnál fényesebben; lemosta a máglya kormos füstjét az ártatlanság hófehér köntöséről; megdicsőítette a szent életét; áldottá tette az igaz, hű szívet, amelyen nem fogott a tűz; örökre elnémított egy nagy hazugságot; és helyreigazított egy rettenetes igazságtalanságot a földteke lakói előtt.
KÁROLY. Barátom, ha azt eredményezte, hogy ezentúl nem mondhatja rám senki, hogy egy eretnek és boszorkány koronázott meg, én bizony nem sokat rágódom fölötte, miként csinálták a dolgot. Johanna se rágódott volna sokat fölötte, ha jól végződik az ügy; nem, nem az a fajta volt: ismertem őt jól. Teljesen rehabilitálták? Tisztára mosták? Mert megmondtam nekik világosan, hogy ebben nem ismerek semmi tréfát
LADVENU. Ünnepélyesen kimondották, hogy a bírái rosszindulatúak, megvesztegethetők, csalárdak és rosszhiszeműek voltak. Négy nagy hazugság.
KÁROLY. Annyi baj legyen, hogy hazugság; a bírái már nem élnek.
LADVENU. Az ítéletet törölték, megsemmisítették, megszűntnek mondták ki, és meg nem történtnek tekintik, mint érvény és hatály nélkül valót.
KÁROLY. Jól van. Most már senki sem vonhatja kétségbe, hogy Franciaország felszentelt királya vagyok, igaz?
LADVENU. Még Nagy Károly vagy maga Dávid király sem lehetett igazabban megkoronázva és felszenteltebb király, mint felséged.
KÁROLY (feláll). Nagyszerű. Gondolja csak meg, Martin testvér, hogy mit jelent ez nekem!
LADVENU. Gondolja csak meg, felség, hogy mit jelent ez Johannának!
KÁROLY. Azt senki meg nem mondhatja. Soha nem tudta egyikünk sem, hogy mit jelentenek a dolgok Johannának. Senkihez a világon nem hasonlított; és bárhol legyen is most, neki magának kell intéznie a sorsát, mert én nem tudom intézni helyette; se maga nem tudja, Martin testvér, akármit is gondol magában erről; nem elég nagy hozzá. De mondok egyet magának. Ha életre tudná támasztani Johannát, egy fél esztendő sem kellene hozzá, és újra megégetnék őt az emberek, akármennyire is imádják most. És maga újra tarthatná neki a keresztet, ugyanúgy. Szóval (keresztet vet) nyugodjék békében; mi pedig törődjünk a magunk dolgával, maga is meg én is; és ne avatkozzunk bele Johanna dolgába.
LADVENU. Isten őrizzen meg attól, hogy ne törődjem többé Johannával, és ő se törődjön többé velem! (Határozott léptekkel megindul kifelé, ahogy jött.) Ezentúl nem lesz dolgom a palotákban, nem lesz beszélgetnivalóm a királyokkal.
KÁROLY (az ajtóig kíséri és becsukja utána). Váljék üdvösségére, szent ember! (Visszasétál a szoba közepéig, megáll és furcsálkodva, eltűnődve mondja magában.) Furcsa egy szerzet ez a jó ember. Hogy jutott be ide? Hol vannak a kamarásaim? (Idegesen az ágyához lép és türelmetlenül megforgatja a kereplőt. Egy erős szélroham vadul meglobogtatja a festett függönyöket. A gyertyák kialszanak. Károly a sötétben kiabálni kezd.) Hej, hé! Jöjjön valaki, csukják be az ablakokat, mindent kivisz a szél. (Egy villámcsapás kivilágítja a csúcsíves ablakot. Emberi alak fekete körvonalai látszanak az ablakban.) Ki az? Ki van ott? Segítség! Gyilkos! (Mennydörgés. Károly beugrik az ágyába és bebújik a takaró alá.)
JOHANNA HANGJA. Ne félj, Károlyka, nyugodj meg. Minek csapsz ekkora lármát? Úgysem hall senki. Alszol. (A lány alakja halványan láthatóvá válik az ágy mellett, sápadt, zöldes világításban.)
KÁROLY (kikandikál a takaró alól). Johanna! Te vagy? Kísértet vagy, Johanna?
JOHANNA. Még csak annyi se vagyok, jóformán, fiacskám. Hát lehet egy szegény, hamuvá égett parasztlánynak kísértete? Csak álom vagyok, Károly, s te álmodsz engem. (A fény erősödik, s ahogy a király felül az ágyán, mind a ketten tisztán láthatóvá válnak.) Öregebbnek látszol, Károlyka.
KÁROLY. Öregebb is vagyok. Csakugyan aludnék?
JOHANNA. Elaludtál a csacsi könyved mellett.
KÁROLY. Érdekes.
JOHANNA. De az még érdekesebb, hogy én halott vagyok, nem igaz?
KÁROLY. Igazán halott vagy?
JOHANNA. Halottabb nem is lehetne senki, olyan halott vagyok, fiacskám.
KÁROLY. De furcsa! És nagyon fájt?
JOHANNA. Micsoda?
KÁROLY. Amikor megégettek.
JOHANNA. Vagy úgy! Ó, arra már nem nagyon emlékszem. Azt hiszem, először nagyon rossz volt; de aztán összekeveredett minden, és nem is tudtam semmiről, amíg ki nem szabadultam a testből. De te azért csak ne babrálj a tűzzel és ne képzeld, hogy majd nem fog fájni, tudod. Hát mi újság azóta, hogy megy sorod?
KÁROLY. Ó, elég jól. Tudod-e, hogy igazán vezettem a csapataimat és egy csomó csatát megnyertem? Le a sánc-árkokba, könyökig sárosan, véresen. Fel a létrákon, a nyakunkba zuhogó kövek meg forró szurok alatt. Akárcsak te.
JOHANNA. El se hiszem! No hát, igazán embert faragtam belőled a végén, Károlyka?
KÁROLY. Most Győzelmes Károlynak hívnak. Bátornak kellett lennem, mert te is bátor voltál. Ágnes is lelket öntött belém egy kicsit.
JOHANNA. Ágnes? Az ki volt?
KÁROLY. Sorel Ágnes. Egy asszony, akibe beleszerettem. Sokszor álmodom róla. De rólad még sohasem álmodtam. 
JOHANNA. Ő is meghalt, mint én?
KÁROLY. Meghalt. De ő nem olyan volt, mint te. Ő nagyon szép volt.
JOHANNA (jóízűen elneveti magát). Hahaha! Én nem voltam nagy szépség sosem; olyan faragatlan külsőm volt, mint afféle igazi katonának. Nyugodtan elmehettem volna akár férfinak is. Kár, hogy nem annak születtem; akkor talán nem háborgattalak volna benneteket annyit. De hát, tudod, a gondolataim mindig az egekben jártak; megszállt Isten dicsősége; úgyhogy akár férfi vagyok, akár nő, addig úgysem hagytalak volna békén benneteket, amíg ti lent lapultok a föld sarában. No, meséld hát el, hogy mi minden történt azóta, hogy ti olyan bölcsen nem tudtatok okosabbat kitalálni, mint egy rakás hamuvá égetni engem?
KÁROLY. Anyád és a bátyáid folyamodványt adtak be, hogy tárgyalják újra a peredet. A törvényszék kimondta, hogy a bíráid rosszindulatúak, megvesztegethetők, csalárdak és rosszhiszeműek voltak.
JOHANNA. Azok aztán nem. Becsületesebb szegény bolondok még sohasem küldtek máglyára náluknál különb embert.
KÁROLY. Az ítéletet törölték, megsemmisítették, megszűntnek és meg nem történtnek mondták ki, mint érvény és hatály nélkül valót.
JOHANNA. De azért engem mégis megégettek. Vissza tudják ezt csinálni?
KÁROLY. Ha vissza tudnák csinálni, hát kétszer is meggondolnák, mielőtt nekifognának. De határozatba foglalták, hogy egy szép keresztet kell állítani arra a helyre, ahol a máglyád állt, a te örök emlékezetedre és üdvösségedre.
JOHANNA. Az emlékezet és a megváltás teszi szentté a keresztet, és nem a kereszt teszi szentté az emlékezetet és a megváltást. (Elfordul Károlytól, szórakozottan, és megfeledkezik róla.) Én túl fogom élni ezt a keresztet. Még akkor is emlékeznek majd rám, amikor az emberek már azt is elfelejtették, hogy hol állt Rouen városa.
KÁROLY. Itt van ni: még mindig ugyanolyan elbizakodott vagy, mint amilyen voltál! Talán mondhatnál egy köszönő szót, amiért végre igazságot szolgáltattam neked. 
CAUCHON (megjelenik az ablakban). Hazugság! 
KÁROLY. Köszönöm szépen.
JOHANNA. No né, csak nem Pierre Cauchon! Hogy vagy, Pierre? Mi újság; hogy ment a sorod azután, hogy máglyára küldtél engem?
CAUCHON. Rosszul. Vádolom az emberi igazságszolgáltatást. Nem az isteni igazság szerint ítélnek.
JOHANNA. Még mindig az igazságon jár az eszed, Pierre? Nézd meg, hogy mit tett velem az igazságszolgáltatás! Hanem veled mi történt? Élsz még vagy meghaltál?
CAUCHON. Meghaltam. Meggyaláztak haló poraimban. Még a sírban sem lehetett nyugtom. Kiközösítették a holttestemet; kiásták és a szemétdombra vetették.
JOHANNA. A holttestednek nem fájt úgy az ásó és a szemétdomb, mint az én eleven testemnek a tűz, Pierre.
CAUCHON. De amit ellenem elkövettek, az sérti az igazságszolgáltatást; lerombolja az emberek hitét; aláássa az egyház alapjait. Inogni kezd még a föld is az emberek lába alatt, földrengés rázza meg az eleveneket és holtakat egyaránt, ha ártatlanokat ítélnek el a törvény nevében, és az elkövetett vétkeket a tisztaszívűek megrágalmazásával akarják semmivé tenni.
JOHANNA. Jó, jó, Pierre, én remélem, hogy az embereknek javára szolgál majd; ha visszaemlékezhetnek rám; és hamarabb elfelejtenének, ha nem küldtetek volna máglyahalálra.
CAUCHON. De nem szolgál majd a javukra, ha rám emlékeznek vissza: bennem a gonosz győzelmét látják majd a jó fölött; a hazugság győzelmét az igazság fölött; a könyörtelenség győzelmét az irgalmasság fölött; a pokol győzelmét a mennyország fölött. Lelket önt majd beléjük, ha rád gondolnak, aztán rögtön elcsüggednek, mert eszükbe jutok én is. Pedig Isten a tanúm, hogy igazságos voltam: hogy könyörületes voltam: hogy hű maradtam elveimhez; hogy nem tehettem másként, mint ahogy cselekedtem.
KÁROLY (kikászolódik a takarója alól és leül az ágya szélére). Igen: ti jó emberek, mindig ti csináljátok a nagy galibákat, mindig ti forgatjátok föl a világot. Itt vagyok én: én nem vagyok Jó Károly, se Bölcs Károly, se Merész Károly. Johanna hívei még egyenesen Gyáva Károlynak is nevezhetnek, mert nem mentettem őt ki a tűzből. Mégis kevesebb bajt okoztam életemben, mint akármelyikőtök. Ti örökké a fellegekben jártok és a fejetetejére akarnátok állítani az egész világot; nekem viszont jó úgy, ahogyan van és azt tartom, hogy csak legyen felül a feje, így van rendjén; és igyekszem jól megkapaszkodni, közel a földhöz. És szeretném tudni, volt-e Franciaországnak olyan királya, aki jobban intézte az ügyeit, mint én? Aki különb legény volt nálam, a maga szerény módján?
JOHANNA. Hát igazán Franciaország királya vagy, Károly? Kitakarodtak az angolok?
DUNOIS (előlép a függöny mögül, Johanna baloldalán. A gyertyák maguktól kigyulladnak és szépen beragyogja a fényük a Fattyú páncélzatát és palástját.) Szavamat álltam. Kitakarodtak az angolok.
JOHANNA. Istennek legyen hála! Most már akkor mennyei birodalom a szép Franciaország. Meséld el, kedves jó Jean, hogyan csatáztatok. Te vezetted őket? Isten hadvezére voltál mindhalálodig?
DUNDIS. Még nem haltam meg. A testem békésen alszik az ágyamban, Cháteaudunben; csak a szellemem van itt, mert megidézted.
JOHANNA. És az én hadviselési módszeremmel verted ki őket, Dunois? Ugye nem a régi módon, alkudozásokkal a váltságdíjakon? Hanem a Szűz hadviselésével: életünket szegezve a halál ellen, csordultig telt és alázatos szívvel, rosszakarat nélkül, semmi mással nem törődve, csak Istennel és Franciaország szabadságával. Ugye, így harcoltatok, öregem?
DUNOIS. Úgy harcoltunk, hogy győzzünk; mindenféle módon, a fene egye meg, ami csak jónak látszott. De mindig a te módszereddel győztünk. Ezt el is ismertem, galambom. Írtam egy szép levelet, hogy az új perben igazságot szolgáltassanak neked. Talán nem kellett volna engednem már annak idején sem, hogy megégessenek a papok; de nagyon el voltam foglalva a csatatéren; és nem rám tartozott a dolog, hanem az egyházra. Annak meg nem lett volna sok értelme, hogy mind a kettőnket megégessenek, nem igaz?
CAUCHON. Persze! Könnyű a papokra kenni a gyalázatot. De én azt mondom nektek - pedig engem már sem szemrehányás, sem dicséret nem érhet -, azt mondom nektek, hogy a világot sem a papok, sem a katonák nem válthatják meg, csak Isten és az ő szentjei. A harcos egyház máglyára küldte ezt a lányt; de a lángok, amelyek megégették, a győzedelmes egyház fényét sugározták.
(Az óra háromnegyedet üt. Egy nyers férfihang csendül fel, ezt az improvizált dallamot dúdolgatja).
Alla marcia	 Mollo canabile
Ram tam, pamm-papamm, 
jó szalonna lallala, jó bor trallala,
macska farka, hallod-e, 
úgy ám, szép babám!
(Egy marcona angol katona lép be a függöny mögül és peckesen odamenetel Dunois és Johanna közé.)
DUNOIS. Miféle útonálló trubadurtól tanultad ezt az istentelen nótát?
A KATONA. Nem tanultam én senkitől. Úgy csináltuk csak magunk, a meneteléshez. Nem vagyunk mi finom úri népek, vagy trubadúrok. Ez csak úgy jön, szinte egyenesen a nép szívéből az ilyen nótázás. Ram tam, pamm-papamm, jó szalonna lallala, jó bor trallala, macska farka, hallod-e. Nem jelent ez semmit, tetszik tudni; csak jól lehet rá masírozni. Parancsoljanak velem, nemes urak és hölgyek. Ki hívott egy szentet?
JOHANNA. Te lennél az a szent?
A KATONA. Igenis, kisasszony, azért jöttem ide, egyenesen a pokolból.
DUNOIS. Szent, a pokolból?!
A KATONA. Igenis, vitéz kapitány uram; szabadnapos vagyok. Jár nekem egy szabad nap, minden évben, tetszik tudni. Egy jó cselekedetemért kaptam ezt.
CAUCHON. Ej, akasztófáravaló! Egész életedben összesen csak egy jó cselekedetet követtél el?
A KATONA. Nem szántszándékkal tettem, kérem: csak úgy jött, magától. De feljegyezték rólam.
KÁROLY. És mi volt az?
A KATONA. Hát még ilyet nem hallottak az urak, olyan egy bolond eset volt az...
JOHANNA (közbevág, mialatt odasétál az ágyhoz és leül Károly mellé az ágy szélére). Összekötöztél két fadarabot és odaadtad egy szegény lánynak, akit megégettek.
A KATONA. Úgy van. Ez az. Honnét tudja?
JOHANNA. Mindegy. Megismernéd azt a lányt, ha újra találkoznál vele?
A KATONA. Nem én. Olyan sok lány van a világon! És mind elvárnák az embertől, hogy emlékezzen rájuk, mintha rajtuk kívül más nem is akadna. De ez a lány valami nagyon finom fajta lehetett, mert egy szabad nap jár nekem minden évben miatta; vagyis pontban éjfélig én most szent vagyok, szolgálatjukra, nemes urak és bájos hölgyek.
KÁROLY. És éjfél után?
A KATONA. Éjfél után mehetek vissza a nekem való helyre.
JOHANNA (feláll). Vissza a pokolba! Te, aki keresztet adtál annak a lánynak!
A KATONA (mentegetődzve, hogy ilyen katonához nem illő dolgot művelt). Hát, ő kérte; és úgyis megégették. Őt is csak megillette az a kereszt, éppen úgy, mint a papokat; pedig azoknak annyi volt, hogy meg se tudták volna olvasni. És ő készült a halálára, nem a papok. Mi rosszat követtem el vele, hogy adtam neki?
JOHANNA. Ember, én nem szemrehányásból kérdem. Csak nem bírom elviselni a gondolatát, hogy a pokolban gyötrődsz.
A KATONA (jókedvűen). Nem olyan nagy gyötrelem az; kisasszonyka. Rosszabbhoz voltam én szokva, tetszik tudni.
KÁROLY. Mi a csuda? Rosszabbhoz, mint a pokol?
A KATONA. Tizenöt évig szolgáltam a francia háborúban. Ahhoz képest a pokol disznótor.
(Johanna kétségbeesetten széttárja a karját és a Szűz Mária-képhez menekül, elkeseredésében az emberiség miatt.)
A KATONA (folytatja). Egyszóval, nekem való hely. Ez a szabadnap eleinte nagyon unalmas volt. Akárcsak egy esős vasárnap. De most már megszoktam és nem is nagyon bánom. Azt mondták, hogy kaphatok annyi szabadnapot, amennyit csak akarok, mihelyst kérem.
KÁROLY. Milyen a pokol?
A KATONA. Nem olyan rossz, majd meg tetszik látni. Vidám hely. Mintha mindig be lenne rúgva az ember, csakhogy még az ivással sem kell bajoskodni, és nem kerül semmibe. A társaság is igazán nagyon előkelő: királyok, császárok, pápák meg ki mindenki. Persze sokat bosszantanak, hogy adtam egy keresztet annak a kis fehércselédnek; de föl se veszem; jól odamondogatom nekik, hogy ha nem érdemelte volna meg az a lány jobban a keresztet, mint a papok, akkor ő is ott lenne, ahol azok vannak. Ettől aztán elhallgatnak. De el ám; erre nem, tudnak mit felelni; csak csikorgatják a fogukat, ami pokoli szokás, tetszik tudni; én meg csak nevetek, aztán rágyújtok a régi nótára, hogy: Ram, tam, pammpapamm... Hé! Ki kopog itt az ajtón?
(Fülelnek. Halk kopogás hallatszik.)
KÁROLY: Tessék!
(Az ajtó kinyílik és egy ősz hajú, görnyedt hátú öreg pap lép be; együgyűen, de jóakaratúan mosolyog. Odatipeg Johannához.)
A JÖVEVÉNY. Engedelmet, nemes urak és hölgyek. Ne zavartassák magukat miattam, kérem. Én csak egy szegény, jámbor öreg vidéki angol pap vagyok. Azelőtt káplán voltam a winchesteri bíboros úr káplánja. John de Stogumber a nevem, szolgálatjukra. (Kérdő tekintettel nézi őket.) Mondtak valamit kérem? Fájdalom, egy kicsit nagyot hallok. Azonkívül egy kicsit ... hát szóval, néha kicsit zavaros az elmém; de hát csak egy kis falunak vagyok a lelkipásztora, néhány egyszerű léleknek. El tudom azért látni a feladatomat; el tudom azért látni; szeretnek mindnyájan; módomban van valami kis jót is tenni. Előkelő rokonságom van, tetszik tudni; így aztán eltűrnek.
JOHANNA Szegény öreg John! Hát ide jutottál?
DE STOGUMBER. Mindig csak arra intem a híveimet, hogy nagyon ügyeljenek. "Ha láthatnák megvalósulva", szoktam nekik mondogatni, "ha láthatnák megvalósulva, amit elképzelnek magukban, akkor mindjárt másképpen gondolkoznának. Nagyon megdöbbennének. Ó, nagyon, nagyon megdöbbennének". És ők mindig azt felelik: "Persze, persze, tisztelendő úr; tudjuk mi azt, hogy milyen szelíd, jó ember a tisztelendő úr, a légynek sem tudna ártani". Ez jólesik nekem; mert nem vagyok kegyetlen természetű ember, tetszik tudni.
A KATONA. Ki mondja, hogy kegyetlen természetű ember?
DE STOGUMBER. Hát, ugyanis, egyszer egy nagy kegyetlenséget követtem el, mert még nem tudtam, hogy mi az a kegyetlenség. Még sohasem láttam, tetszik tudni. Előbb látni kell; így van ez, kérem Az aztán megváltja és megmenti az embert.
CAUCHON. A mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedése magának nem volt elég?
DE STOGUMBER. Nem., 6, nem. Egyáltalán nem. Láttam képeken, olvastam róla könyvekben és nagyon meg is hatott, úgy képzeltem. De mégsem volt nekem elég. Engem nem a mi Urunk váltott meg, hanem egy fiatal lány, akit láttam a máglyán megégni; ó, rettenetes volt, rettenetes. De engem megváltott vele. Attól a naptól fogva más ember lett belőlem; ámbár az eszem néha egy kicsit elkalandozik
CAUCHON. Hát minden emberöltőben új Krisztusoknak kell kínhalált halniuk, hogy megváltsák azokat, akiknek nincs képzelőtehetségűk?
JOHANNA. No hát ha megmentettem a kegyetlenkedéseitől azokat, akikkel kegyetlenül bánt volna, ha velem nem olyan irgalmatlan, akkor már nem égettek meg hiába, ugye?
DE STOGUMBER. Ó, nem, nem: nem maga volt. Már gyenge a szemem: nem látom jól az arcvonásait; de nem maga volt; ó, nem! Őt hamuvá égette a tűz; meghalt és nincs többé. Meghalt és nincs többé.
A HÓHÉR (előlép a függöny mögül, odaáll Károly jobboldalára, az ágy túlsó oldalára). Elevenebben él ő, mint maga, öreg. A szíve nem tudott megégni; és nem tudott elmerülni a víz alá; nem vette be a tűz és kivetette a víz. Mestere vagyok a hivatásomnak; jobban értek hozzá, mint a párizsi mester, jobban értek hozzá, mint a toulouse-i mester; mégsem tudtam megölni a Szüzet. Ma is él és ott van mindenütt.
WARWICK GRÓFJA (az ágy kárpitja mögül lép elő, a túlsó oldalról, s odamegy Johannához és megáll a baloldalán). Madame, fogadja szerencsekívánataimat a rehabilitációja alkalmából. Úgy érzem, elnézést kell kérnem öntől a történtek miatt.
JOHANNA. Ó, szóra sem érdemes, kérem.
WARWICK (szeretetre méltó hangon). Az a máglya-dolog kizárólag politikai ügy volt. Semmi személyes ellenszenv nem játszott benne szerepet, higgye el, kérem.
JOHANNA. Nem vettem rossznéven, Mylord.
WARWICK. Nagyszerű. Végtelenül kedves, hogy ilyen megértő hozzám: előkelő származásra vall, csakugyan. De engedje meg, hogy elnézését kérjem és kimagyarázkodjam. Úgy áll a helyzet ezekkel a politikai szükségességekkel, hogy sokszor politikai baklövésekké válnak. Ez is végül óriási baklövésnek bizonyult: az ön szelleme, Madame, legyőzött bennünket, hiába raktunk olyan magas máglyát. A történelem feljegyzi majd az én nevemet is az ön kedvéért, noha a kapcsolatunk talán nem volt a legszerencsésebb.
JOHANNA. Talán nem, maga hóbortos ember.
WARWICK. Mindamellett, ha önt szentté avatják, hát a glóriáját nekem köszönheti, Madame, ugyanúgy, ahogyan ez a szerencsés uralkodó önnek köszönheti a koronáját.
JOHANNA (hátat fordít neki). Semmit sem köszönhetek senki emberfiának. Mindent Istennek köszönhetek és az ő bennem lakozó szellemének. Hanem furcsa lenne elképzelni, hogy belőlem egy szent legyen! Mit szólna vajon Szent Katalin és Szent Margit, ha odaültetnének melléjük egy parasztlányt?
(Hirtelen megjelenik előttük, a jobboldalukon, egy papos külsejű úr, zsakettben, cilinderben, az 1920-as évek divatja szerint öltözve. Valamennyien rámerednek. Aztán egyszerre tör ki belőlük a visszafojthatatlan nevetés.)
AZ ÚR. Min mulatnak ennyire, uraim?
WARWICK. Fogadja őszinte szerencsekívánataimat, kérem, hogy sikerült feltalálnia ezt a hihetetlenül nevetséges öltözetet.
AZ ÚR. Nem értem, hogy mit akar ezzel mondani. Maguk vannak mindnyájan jelmezben; én rendes ruhát viselek.
DUNOIS. Minden ruha jelmez, nem igaz? Kivéve a pucér bőrünket.
AZ ÚR. Bocsánat; de én komoly hivatalos ügyben jöttem és nem folytathatok itt illetlen és léha társalgást. (Elővesz egy iratot és felölti száraz, hivatalos modorát.) Az a megbízatásom, hogy jelentsem önöknek: Jeanne d'Arc vagy ahogyan korábban ismerték: a Szűz, akinek az ügyében az orléans-i püspök vizsgálatot folytatott ...
JOHANNA (közbeszól). Ó! Még mindig emlékeznek rám Orléans-ban.
AZ ÚR (nyomatékosan megismétli, hogy éreztesse a rosszallását, amiért félbeszakították). ...vizsgálatot folytatott, hogy a szenttéavatási kérelem indokoltságát megállapítsa...
JOHANNA (újra közbevág). De hát én azt nem kértem soha.
AZ ÚR (ugyanúgy, mint az előbb). ...megállapítsa; miután az egyház a kérdést a szokásos módon teljes részletességgel kivizsgálta; s miután a nevezett Johannát előzőleg már boldoggá avatta és előírta a kötelező tiszteletét...
JOHANNA (boldogan kuncogva). Az én tiszteletemet!
AZ ÚR. ...végezetül kinyilvánítja róla, hogy hősies erényekkel volt felruházva, egyéni kinyilatkoztatások kegyelmében részesült, és nevezett tiszteletre méltó és Boldog Johannát beiktatja a győzedelmes egyház kanonizált szentjei sorába, Szent Johanna néven.
JOHANNA (elragadtatva). Szent Johanna!
AZ ÚR. Minden esztendőben, május 30-án, amely nap Isten fent nevezett boldog és szent leányának halála évfordulója, minden katolikus templomban külön ünnepi istentisztelet tartassék az ő emlékezetére, az idők végezetéig; megengedhető, hogy külön kápolna szenteltessék az ő tiszteletére és hogy az ilyen templomokban az ő képét az oltárra helyezhessék. Továbbá megengedhető és dicséretes cselekedet, hogy a hivők térden állva imádkozzanak előtte és kérjék közbenjárását Isten trónusánál.
JOHANNA. Nem, nem. A szentnek kell itt letérdelni. (Letérdel, még mindig álmélkodva és elragadtatva.)
AZ ÚR (zsebre teszi az iratot és félreáll, a hóhér mellé). Kelt a vatikáni bazilikában, május 16-án, az Úr ezerkilencszázhuszadik esztendejében.
DUNOIS (felemeli Johannát). Fél óráig sem tartott, amíg megégettek, édes Szentem; de négy évszázad kellett hozzá, hogy kiderítsék rólad az igazságot!
DE STOGUMBER. Uram, én valaha a winchesteri bíboros úr káplánja voltam. Angolország bíborosának nevezték mindig őeminenciáját. Nagy lelki nyugalmunkra szolgálna, nekem is meg a gazdámnak is, ha egy szép szobrot állítanának a Szűznek a winchesteri székesegyházban. Állítanak majd neki, vajon?
AZ ÚR. Tekintettel arra, hogy az épület átmenetileg az anglikán eretnekek birtokában van, én nem kezeskedhetem róla.
(Az ablakon át feltűnik Johanna szobra, amely a winchesteri székesegyházban áll.)
DE STOGUMBER. Ó! Nézzék! Nézzék! A winchesteri templom.
JOHANNA. És ez én volnék? Én biztosabban álltam a lábamon.
(A látomás eltűnik.)
AZ ÚR. Franciaország jelenlegi hivatalos hatóságai felkértek, hogy említsem meg, a Szűz köztereken elhelyezett szobrainak a száma már olyan nagy, hogy akadályozza a forgalmat. Megemlítem ezt, a nevezett hatóságok iránti udvariasságból, de az egyház nevében hangsúlyoznom kell, hogy a Szűz lova nem jelenthet nagyobb közlekedési akadályt, mint bármely más ló.
JOHANNA. Örülök, hogy a lovamról sem feledkeztek meg.
(Feltűnik Johanna lovasszobra, amely a reimsi koronázó-templom előtt áll.)
JOHANNA. Az is én vagyok, az a furcsa kis jószág? 
KÁROLY. Ez a reimsi székesegyház, ahol engem megkoronáztál. Biztosan téged ábrázol a szobor.
JOHANNA. De ki törte el a kardomat? Az én kardom sohasem tört ketté. Az én kardom Franciaország kardja.
DUNOIS. Annyi baj legyen. Kardokat össze lehet forrasztani. A lelked töretlen, Johanna; te vagy Franciaország lelke.
(A látomás eltűnik. Cauchon oldalán, két felől, most ott áll az érsek, és az inkvizítor.)
JOHANNA. Még győzni fog a kardom: a kard, amely sohasem csapott le senkire. A testemet hiába pusztították el az emberek, lelkemben láttam az Istent.
CAUCHON (letérdel eléje). Áldanak téged a lányok a szántóföldeken; mert felemelted a tekintetüket és látják, hogy semmi el nem választja őket a mennyországtól.
DUNOIS (letérdel eléje). Áldanak téged a haldokló katonák, mert a dicsőség védőpajzsa vagy te nekik az ítélet napján.
AZ ÉRSEK (letérdel eléje). Áldanak téged az egyházfejedelmek, mert megmentetted a hitet, amit sárbataposott az ő szentségtelenségük.
WARWICK (letérdel eléje). Áldanak téged a cselszövő kancellárok, mert kettévágtad a csomót, amibe belegabalyították a tulajdon lelküket.
DE STOGUMBER (letérdel eléje). Áldanak téged halálos ágyukon a félkegyelmű aggastyánok, mert az ellened való vétkeikből áldás fakadt.
AZ INKVIZITOR (letérdel eléje). Áldanak téged a bírák, a törvény vak rabszolgái, mert megvédelmezted az eleven lélek világosságát és szabadságát.
A KATONA (letérdel eléje). Áldanak téged a gonoszok a pokolban, mert megmutattad nekik, hogy csak a szent tűz nem alszik ki soha.
A HÓHÉR (letérdel eléje). Áldanak téged a kínpadok hóhérai, mert megmutattad nekik, hogy a lélek gyilkosságának bűne nem tapad a kezükhöz.
KÁROLY (letérdel eléje). Áldanak téged a bátortalan és kisigényű lelkek, mert magadra vetted a hősiesség súlyos terhét, amit az ő válluk nem bírt volna el.
JOHANNA. Jaj nekem, ha minden ember az áldásomat zengi! Ne felejtsétek el, hogy szent vagyok, és a szentek csodát tehetnek. Feleljetek hát a kérdésemre: támadjak-e fel halottaimból és jöjjek-e vissza közétek, mint eleven leány?
(Valamennyien megdöbbenve pattannak fel. Hirtelen elsötétül a szoba; csak az ágy és a jelenlevők alakjai láthatók.)
JOHANNA. Ó! Hát újra máglyán kell megégnem? Egyikőtök sem akar elfogadni engem?
CAUCHON. Jobb, ha az eretnekek nem élnek. Márpedig földi halandó szeme nem képes megkülönböztetni a szentet és az eretneket. Kíméld hát meg őket ettől. (Kimegy, ahogy jött.)
DUNDIS. Bocsáss meg nekünk, Johanna: még nem vagyunk méltók hozzád. Megyek vissza az ágyamba. (Ő is kimegy.)
WARWICK. Őszintén fájlaljuk ezt a kis tévedésünket; a politikai szempontok azonban még mindig parancsolóak, ha olykor baklövésekre vezetnek is; úgyhogy szíves engedelmével, ha megbocsát ... (Angolosan távozik.)
AZ ÉRSEK. Ha visszatérnél, azt találnád, hogy én nem vagyok egészen az az ember, akinek valaha képzeltél. Legfeljebb annyit mondhatok még, hogy noha nem merlek megáldani, remélem egyszer majd osztozhatom veled a kegyelemben. Addig is azonban... (Kimegy.)
AZ INKVIZITOR. Én, aki már nem vagyok az élők sorában, tanúskodtam azon a napon az ártatlanságodról. De egyelőre még nem látom, hogyan lehetne nélkülözni az inkvizíciót a világ mai állapotában. Ennélfogva... (Kimegy.)
DE STOGUMBER. Ó, ne gyere vissza; nem szabad visszajönnöd. Hadd haljak meg békességben. Add meg nekünk a békességet a földön, ó, Uram! (Kimegy.)
AZ ŰR Az ön feltámadásának lehetősége a mostani kanonizálási eljárás során nem képezte megfontolás tárgyát, tudtommal. Vissza kell térnem Rómába, újabb utasításokért. (Ünnepélyesen meghajtja magát és eltávozik)
A HÓHÉR. Én mestere vagyok a hivatásorrnak, tehát tekintettel kell lennem szakmám érdekeire. És végeredményében a feleségemre és a gyermekeimre kell gondolnom elsősorban. Alaposan meg kell fontolnom, több időre van szükségem. (Kimegy.)
KÁROLY. Szegény Johanna, szegény öregem! Mindnyájan faképnél hagytak, csak ez a lókötő nem, de éjfélre ennek is vissza kell mennie a pokolba. Hát mi mást tehetnék én is, mint hogy követem Jean Dunois példáját és visszafekszem az ágyamba? (Visszafekszik.)
JOHANNA (szomorúan). Jó éjszakát, Károly.
KÁROLY (félálomban motyogja). Jóccakát. (Elalszik, az ágy sötétségbe borul.)
JOHANNA (a katonához). És te, egyetlen hívem, aki hű maradtál hozzám? Te mivel tudod megvigasztalni Szent Johannát?
A KATONA. No hát mit érnek ezek mind, ezek a királyok meg hadvezérek, ezek a püspökök meg bírák meg hasonlók? Ezektől ugyan ott pusztulhat az ember az árokparton, amíg el nem folyik a vére; aztán legközelebb odalent találkozunk velük megint a pokolban, akármennyire is fennhordták az orrukat. Én csak azt mondom, hogy magának is éppúgy joga van a saját gondolataihoz, mint nekik az övékhez, sőt tán még jobban is. (Letelepszik, hogy ezt a kérdést alaposan elmagyarázza.) Mert ez úgy van kérem, hogy ... (Az óra messziről ütni kezdi az éjfélt.) Bocsánat, de sürgős dolgom van. (Lábujjhegyen kilépdel.)
(Az utolsó megmaradó fénysugarak fehér nyalábban Johanna feje köré gyűlnek. Az óra tovább üti az éjfélt.)
JOHANNA. Istenem, Istenem, aki a mindenséget megteremtetted: ez a te szép földi világod mikor fogadja már be a te szentjeidet? Mikor? Sokára, Uram, sokára?

Vége


UTÓSZÓ

George Bernard Shaw 1856. július 26-án született az ír fővárosban, Dublinban. Küzdelmes gyermek- és ifjúkor után 1876-ban került Londonba. Első irodalmi művei kritikák; 1879 és 1883 közt több regényt ír. (Cashel Byron mestersége, Művészszerelem stb.) 1882-ben olvassa Marx Tőké-jét - ettől fogva haláláig szocialistának vallja magát, s az angol Fábiánus Társaság tagja. 1885-ben kezdi írni első színdarabját (Szerelmi házasság), de csak 1892-ben fejezi be. Akkor színre is kerül, nagy sikerrel, de nagy botrányt kavart föl. 1894-ben a Warrenné mestersége előadását betiltják, de az író most már fölismeri tehetsége igazi területét, s majd minden következő év újabb Shaw-sikert hoz. Nevezetesebb, nálunk is színre került darabjai: Hősök, Candida, Nem lehessen tudni, Az ördög cimborája, Caesar és Cleopatra, Tanner John házassága, Az orvos dilemmája, Pygmalion. Az első világháború előtt és alatt röpiratokkal kőzd a béke ügyéért, emiatt honfitársai hazaárulónak könyvelik el. 1931-ben ellátogatott a Szovjetunióba. Meghalt 1950. november 2-án, Ayot St. Laurence-ben.
Háború utáni drámái közül kiemelkedik a Szent Johanna (1923), amely formája szerint történelmi színmű, de a történelmi valóság inkább csak ürügy; erre a darabhoz írt előszóban Shaw maga is utal. Híven fölhasználja a valóság adatait, a dráma törvényei szerint sűrítve persze. Némiképp ez a sűrítés is indokolja, hogy a szereplők világosabban elemzik az őket és ellenfeleiket mozgató történelmi erőket (egyház, hűbériség, protestantizmus, nacionalizmus), mint az a valóságban elképzelhető. De a társadalomformáló erőknek ez a modern, materialista elemzése nem fölösleges írói szellemeskedés, hanem épp a lényegre figyelmezteti az olvasót és a nézőt. Arra, hogy Johanna sorsa az előfutár-lángész sorsát példázza, az olyan nagy egyéniségét, aki harcba száll a megcsontosodott, elavult intézmények és eszmék ellen azért, hogy új, jobb társadalmi viszonyokat teremthessen. Középkori egyház és hűbéri állam örvén az író saját korának társadalmát leplezi le. Warwick gróf alakjában nem nehéz fölismerni a kutyaszorítóba került imperialista hódítót. Stogumber káplán véresszájú soviniszta, akiben megvan a gyarmatosítók minden pöffeszkedő önhittsége. Dunois mai terminológiával: bölcs tábornok, aki jól tudja, hogy Isten mindig a nagyobb csapatok pártján áll. Az Inkvizítor ma a legfelső bíróságon dönti el, hogy ítéleteit az igazság vagy az osztályállam érdekében hozza-e meg. A Dauphin intellektuális nyárspolgár, akitől mindenfajta hősiesség igen távol esik... És így tovább: valamennyi alak személyes ismerősünk a jelenkorból. A történelem díszletei közül a XX. század Angliája bontakozik ki, amely a maga hőseit éppúgy megsemmisíti, ha valamilyen államellenes "eretnekség" bűnébe esnek, mint a XV. század Johannát.
A darabot New York-i bemutatója óta világszerte nagy sikerrel játsszák. Nálunk a Magyar Színház mutatta be Bajor Gizivel a főszerepben. Ezt követte a Belvárosi Színház nagysikerű előadása, Bulla Elma kimagasló alakításával. 1945-ben a Nemzeti Színház tűzte műsorára, a címszerepben Gobbi Hildával. 1955-ben a Magyar Néphadsereg Színháza mutatta be és sorozatosan adja elő, Bulla Elmával és Ruttkay Évával Johanna szerepében.


JEGYZETEK

A Világirodalmi Kiskönyvtár adott terjedelme miatt az író elő-szavának csak közvetlenül a darabra és a történelmi háttérre vonatkozó részeit közöljük.

Orléans - VI. Károly halála, 1422. óta Franciaországnak nincs királya. A trónörökös (dauphin) nem tudja megkoronáztatni magát, mert a tényleges hatalom fele részben az orléans-i, fele részben Fülöp, burgundi herceg birtokában van. Orléans-i és burgundi lobogó alatt éveken át két párt harcol egymás ellen. Ezt a viszályt használja ki V. Henrik angol király, s Azincourt-nál megveri a franciákat. Halála után öccse, János, bedfordi herceg, mint franciaországi régens, a burgundi párttal szövetkezve hozzálát Franciaország teljes meghódításához s 1428-ban körülzárja Oriéans-t, a nemzeti párt főfészkét. Hónapokig tart az ostrom, s a várost Johanna szabadítja föl. Ezt követi a koronázás, amely kihúzza a jogalapot az egymással torzsalkodó két párt és az angol hódítók lába alól.

Fekete Herceg - Edward, walesi herceg (1330-1376) a százéves háború első időszakának angol vezére, aki mindig fekete fegyverzetet hordott.

Szent Dénes - Párizs védőszentje.

York és Lancaster - két, egymással rokon s az angol trónért viszálykodó királyi család. Valois - a francia királyok családi neve.

Sancta simplicitas - szent együgyűség (latin).

Moáb és Ammon - a bibliai Lót fiai tulajdon lányaitól, a zsidókkal ellenséges moabita és ammonita nép legendás ősei.

Atanáziusz - a IV. században föllépő első eretnekek, az ariánusok kérlelhetetlen ellenfele.