SZERELMEM, CSIKÓ

 

Szeptemberben a második padban ültem, később hátrakerültem az utolsóba, méghozzá teljesen egyedül: az volt a jó világ! De hamarosan rájöttek a tanárok, hogy én ott nyugdíjba helyezkedtem, és azt csinálok, amit akarok. Ezért aztán úgy november eleje táján az első padba ültetett az osztályfőnökünk, a Petter Panni mellé.

Borzalom! Az első padban ülni!

Elkaptam Ilcsi pillantását. Aztán Nándiét. Jólesett a részvét a szemükben. Vannak még jó barátok. De a Száraz Karcsi meg a Cseri Gyula összevihogtak. Legszebb öröm a káröröm.

Régtől utálom őket. Attól fogva, hogy a Karesz úgy írta a csapatfénykép hátára a nevemet, hogy Bencse Erzsi középcsatár. Mert még írni se tudott akkoriban rendesen. Ahelyett, hogy Bencze, azt írta: Bencse.

És nem sok időre rá kifúrtak a csapatból. Lány nem való focicsapatba!

Rég volt. Még negyedikben. Két éve. De ilyet nem lehet elfelejteni. Ők fúrtak ki: Karesz meg a Cseri.

A Nagy Száraz Károly! Ő kezdte. Cseri meg segített neki.

Azóta is ott verekszünk, ahol lehet. A tanárok meg: ki látott már ilyen lányt, folyton verekszik, és csúnyán beszél; az ilyennek túl jó a hármas magatartási jegy, túl jó!

Kár annyit ismételni: úgyis tudom.

Most meg az első padba ültettek a Petter Panni mellé. Hát itt megesz majd az unalom!

De ebben tévedtem. Alig ültünk egymás mellett két percig, máris rákezdte a Panni: – Ne szívjad mellre, Benő!

Benő. Az én vagyok. Merthogy Bencze. És merthogy olyan fiús vagyok. A hajam rövidebb, mint a Zéman Attiláé. Verekszem, bohóckodom, és csúnyán beszélek. Szóval az ismert szöveg: neked fiúnak kellett volna születned, Bencze Erzsi!

Jobb lett volna. Szerintem is.

– Ne szívjad mellre, Benő – mondta Petter Panni, vagyis P. P., röviden Pépé –, majd jól elszórakozunk.

És csakugyan be nem állt a szája egész órán. Olyan ügyes, hogy megcsinálja, amit senki: beszél, puskázik az első padban, és nem veszik észre, ő a jó kislány. Magatartás: ötös.

Pontosan az ellentétem. Apró növésű, lencsiképű, kétcopfos, folyton a ruhákon meg a fiúkon jár az esze. Meg a mozin. Folyton moziban ül, és másnap elmeséli részletesen, hogy mit látott:

– Tudod, úgy kezdődött, amint... és akkor a fiú, és akkor a lány.. .

Mindezt az első padban.

Akármit csinál – nem látják meg. Petter Panni szép-szép, Bencze Erzsi rút-rút. Két intőt kaptam miatta az első héten. – Nézd csak – súgja például az osztályfőnöki óra alatt – Tomcsinak új póthaja van. Nem is tudtad? Nem vetted észre? Hogyhogy nem? Hát te semmit sem látsz meg? Az új cipőjét se? Mire tartod a szemedet? Mondd csak, tudod te, hogy kell használni a szemfestéket? Nem? Majd én megmutatom. Nagyon fontos. Majd azt is megmutatom, hogyan vágd le a hajad. Mert a kopit is lehet divatosan. Értek hozzá. Nálunk az egész család fodrászatban dolgozik. Különben is fel kéne javítani a szerelésedet. Ha akarod, kölcsönadom a sálamat, azt a sárgás színűt, az illene a kabátodhoz. Nem tudod, melyik az? Hát a mustár! De adhatom a másikat is, a pirosat. Igaz is, elmeséltem már a tegnapi mozit? Úgy kezdődött, amint a fiú... és akkor a lány...

Nem lehet kibírni, annyit beszél, a végén már nem is bírom, elkotkodácsolom magam.

– Hát ez meg mi?! – kapja fel a fejét Tomcsi, de már késő. Még egy elnyújtott tehénbőgés, és dől az osztály. – Ó, te bohóc – mondja Tomcsi –, már megint intőt adjak neked?

Szemfesték meg divatos frizura meg trapéznadrág – és mustár színű sál – csupa ilyesmivel van tele a Pépé feje. A vállamig ér és kancsít. Nem nagyon, csak egy kicsit. De azt a kancsi pillantását úgy forgatja; fűz vele mindenkit. Mindig más fiú kíséri haza. Egyszer a Zéman Attila, máskor a Cseri vagy a Éried vagy Lukács Atya.

– Neked még senki se vitte hazafelé a táskádat? Nahát, Benő! Ha akarod, én szerzek valakit. És az majd viszi a táskádat, és neked adja az uzsonnája felét, és még boldog is, ha elveszed. Mert az azt jelenti, hogy beléd esett, tudod...

– Kopj le – mondom. – Pépé, te hülye. Kell is nekem az ilyen, nekem, aki bandafőnök voltam valamikor, és ha azt mondtam: „Mászás fel a fára!” – hát pattant mind, akár a parancsolat. És ha azt mondtam: „Ugrás le egy magas töltés tetejérőlI” – hát ugrott az egész. Szemfesték, még mit nem! Majd behúzok neked egyet a szemed alá. – Persze Pépének nem lehet, az ember félne, hogy letörik az a finom kis orra.

– Jó, jó – ingatja a fejét – csak beszélj, jó, jó... Cseppet sem sértődik meg, sőt hív, hogy menjek vele délután moziba. Csakhogy van nekem jobb dolgom is. Egész őszön Ilcsiékkel jártunk a Ligetbe minden délután, azok még fociznak velem, tudják, micsoda középcsatár voltam valaha. De aztán sajnos vége szakadt a ligeti csavargásoknak, mert Tomcsi egyik nap meglátta a naplóban, hogy bukásra állok számtanból, és attól fogva a napköziben ültem délután.

Az bizony szomorú volt.

Egy hétfői nappal kezdődött.

 

1.

A számtanfüzetem pocsékul festett. Csupa áthúzás, összevissza firkák. Az egyik lapon meg számok helyett vastagon körülkerített négyzetek, benne a kockák mind áthuzigálva; torpedójáték nyomai. Az egyik órán játszottuk, amikor még az utolsó padban ültem.

A „Nagyokos” lapozgatta a füzetet: – Újat kéne venni. Holnapra vegyél újat. Most kezdd el itt, ahol még tiszta. És vegyük elsőnek a szöveges példát. A legnehezebbel kezdjük. Írd... de ne olyan rondán, jó, légy szíves!

Nem szóltam semmit, írtam a példát. Csak beszélj – gondoltam. Majd bolond leszek új füzetet venni. Még a fele üres ennek. Ha nem is szép, azért még jó. Nem kell dobálni a pénzt.

Csend volt a napköziben, mindenki dolgozott. Épp csak egy kis duruzsolás hallatszott, innen-onnan, meg az ablaknál dongott egy nagy légy. Már dögledezett.

Milyen legyen egy légy szeptember végén? Egyáltalán, hogy került ide? Honnan a csudából kerülhetett?

– Figyelj, légy szíves, jó?

– Jól van, Nagyokos.

– Ne hülyéskedj! Miért hívsz Nagyokosnak?

– Hát nem vagy az?

Kint csak egy kicsit fújt a szél. Látszott a fákon, hogy épp csak kicsit fúj; meg-megrezzentek az ágak. A felhők mögül kis napsugarat az ablakba kergetett a szél. Mire odafújta, átfázott szegény napsugár, kékeslila lett. Szép lehet most a Ligetben! De hát ha egyszer ilyen rámenős osztályfőnöke van az embernek! Csak belenéz a naplóba, és máris írja az intőt: „Kedves Szülők! Lányuk bukásra áll. Hétfőtől napközibe járásra kötelezem. Üdvözlettel: Tomcsányiné”

– Most jól figyelj, elmagyarázom a példát. Figyelsz?

– Majd kiesik a fülem!

Az elején figyeltem is, aztán már nemigen. A Nagyokos magyarázott, rajzokat is csinált, látszott rajta, hogy igyekszik. Hát csak igyekezz is – gondoltam –, ha egyszer vállaltad, hogy kihúzol a bukásból. „Ez társadalmi munka – mondta Tomcsi az iskolánk tizenkét osztályos, a nagyok segítenek a kisebbeknek. Holnap már ott is lesz a napköziben három nagydiák.” Vidák azt mondta: fenét lesznek ott! Tanítás után fej vagy írást játszottunk: ha fej, eljönnek; ha írás, akkor nem. Feldobtuk a pénzt, lestük: háromszor fej, kétszer írás. Aztán még ötször feldobtuk, és ötször fej volt, egyszer se írás. Kalapos kurjongatott örömében. Aztán mégiscsak eljöttek a nagyok. És most itt ülnek ötig.

– Csakugyan ötig maradtok, Nagyokos?

– Ameddig kell. Ne ezen törd a fejed. És van rendes nevem, Hábel János. Ki találta ki ezt a Nagyokost?

– Egy Nagybuta. Lehet, hogy én.

– Hát butának elég nagy buta vagy.

– Légy szíves, ne sértegess!

– Te magad mondtad az előbb.

– Az más. Most hány óra, három?

Tegnap ilyenkor még a tükör előtt ácsorogtam otthon. Tánclépéseket próbáltam. A mozgást, ahogy az. embernek éneklés közben jár keze-lába. Azt nem lehet előre kigondolni, azt a dal hozza. Zumzumdudutiti-lalla...

– Most mit dudorászol? Érted, amit mondok?

– Nem értem. Ez nekem magas.

– Dehogy magas. Elmondjam még egyszer?

– Mondjad!

Ha az ember dudorászik és ugrál, egyszeriben elfelejt minden rosszat. Hogy a mama alá se akarta írni az intőt. Hogy hiába „Kedves Szülők”, most csak a mama van, a papa tavaly elment, mert összevesztek a kedves szülők. Mama kissé ideges mostanában, és hamar eljár a keze. Akkor már a pofon után voltunk, s azért is ugrándoztam és dudorásztam, hogy elfelejtsem. De egyszer csak felhangzott az egyezményes füttyjel: fühü-füüüühü-füfüfü. És csakugyan: ott ácsorogtak az udvarban Nándiék.

– Gyere le!

– Még el kell mosogatni!

– Miii?

– Mosooo-gatniI – Draskó bácsi kint állt a folyosón, a korlátnak támaszkodott, nézelődött. Nyugdíjas. Ráér. Odabiccentett: – Siess, ne várasd őket! – Jaj, dehogyis! – Rohanás be a konyhába, ott meg még minden szanaszét. Csak úgy repkedtek a tányérok. Meleg vízből hideg vízbe. Egy kis tányér a földre. Hamar összesöpörni, nyoma se maradjon! Törölgetés nem kell. Jobb is anélkül. Tisztább.

A konyhakövet viszont fel kell mosni. Mama szereti, ha ragyog. Csirr-csörr-zimzimdudlala – kész. Csattant az előszoba ajtaja. Hát a kulcs! Hová lett? Az asztalon maradt. Vissza! Rémséges rohanás. De a srácok ott álltak a kapu előtt türelmesen. A pózna Ilcsi, a mókus Nándi. Ilcsi igazából Iliász. Görög gyerek. És Nándi is. Annak valami olyan fura, hosszú neve van, meg se lehet jegyezni. Ilcsi karján hozta az új rep-modellt. Olyan finoman fogta, mint egy kismadarat. Nándi belemarkolt a zsebébe. – Kell szotyola? – Kell. Menjünk? – Merre? – A Ligetbe!

A napközi ablakán nem volt függöny. De ahogy a felhők összefutottak az égen, már csepp játékos napsugár se jutott az ablakba; mintha függönyt vontak volna elé. Ködből. Előbb kékes ködből, aztán lilás és legutoljára szürke ködből. Hová lett a légy? Annak már vége. A teremben mind hangosabb lett a duruzsolás. Hozták az uzsonnát. A Nagyokos megtörölte a homlokát.

– Mára készen vagyunk. Viszlát holnap!

S már ott se volt.

Erősen sötétedett. A köd miatt is. Úgy belebújt az iskolánk keskeny utcája a ködbe, mint egy zsákba. Nyakig jártunk az őszben. Az út szélén mind kopárak voltak már a fák. Egy nagy szél még a múlt hetekben letépte mind a sárga-vörös levelüket. Aidákkal meg Kalapossal mentünk hazafelé. Ők is bukásra állnak.

Az egyik történelemből, a másik fizikából. Útközben egy radírt rugdostunk. Közben meg-megálltunk. A három nagydiákra terelődött a szó.

– A tied milyen? – kérdezte a kövér Kalapos.

– Rémes – mondta Vidák.

– Aszondod? – kérdezte Kalapos, és csudálkozva bámult rá. Aztán felém bökött. – Hát a tied?

– Az is rémes – mondtam.

– Aszondoood? – És majd kiesett a szeme.

– Miért? A tied milyen? – kérdezte Vidák.

Kalapos azonnal és a legtermészetesebb hangon felelt:

– Rémes! – És belerúgott a radírba, hogy az fél utcasarkot gurult. Vidák rástartolt, aztán mikor utolérte, kicsit driblizett vele, s közben magyarázott.

– Az enyim, az olyan, mint egy zsiráf. Félméternyi a nyaka. A tied meg – bökött Kalaposra ahogy néztem, olyan mandifejű. Tisztára csapott állú. A Benőé meg... – levette szemüvegét, összehunyorította a szemét, úgy gondolkodott, s végre rájött – a Benőé, az egy csikó. Barna sörényű! – És elvihogta magát: – Nyihahaaa... – Csak aztán futott neki a radírnak.

Még nagyobbat gurított rajta, mint Kalapos.

Már sötét volt, mire hazaértem. A kapunál, mintha csak onnan fordult volna ki, beleütköztem Nándiba.

– Szia, mi újs? Élsz még?

– Alig. Voltatok a Ligetben?

– Voltunk. Nem soká. Fociztunk meg repülőztünk.

– Csúszka is volt?

– Volt. Télapó kérdezte, hogy hova lettél. És mesélt.

– A menyéről, mi? Mit csinál a menye?

– Őröl. A kölyök meg...

– ...bőg. És a reuma...

– ...hasogat.

Nekidűltünk a kapufának, úgy nevettünk. Aztán Nándi megkérdezte, hogy Karesz piszkoskodott-e. Mert Karesz is napközis. És már az első napon összejöttünk. Ki is zavartak az ebédlőből. Nem is ebédeltem, csak amit uzsonnára vittem: két jó karéj zsíroskenyeret.

– Az nem sok – mondta Nándi, és mindjárt nyúlt is a zsebébe, mindig volt benne szotyola. – Kell?

Jó darabig elszotyoláztunk ott a kapualjban, és mindenféléről eldumáltunk. Pépéről, hogy milyen csuda kis majom, és hogy regényt akar írni legújabban a szerelemről. Miért ne, azt mondja, minden evvel van tele, a mozi, a tévé, az egész világ; innen-onnan összehozza, csak mondjak neki egy jó címet. És Lukácsról is beszéltünk, hogy ma is össze akart békíteni Kareszszal, aztán majdnem ő járt, pórul; mindig úgy van, hogy ő jár pórul, a nagy Békítő Atya. Aztán arra jött egy kalapos ember, nagy orra volt és szúrós, fekete szeme, arról eszünkbe jutott Rettegett Iván, a matektanárunk, és hirtelen elment a jókedvem; mondtam is Nándinak, hiába a Nagyokos Csikó, ha engem kihívnak számtanból, azt se tudom, mennyi kétszer kettő.

 

2.

A matektanárunk az orosz tankönyvből kapta a nevét. Annak a végén van egy kép, híres festmény képe egy híres múzeumból, egy bizonyos Rettegett Iván cárról, akinek legalább olyan szúrós a szeme, mint a mi Ivánunké, aki ha rám néz azzal a szúrós szemével, egy szót se bírok kinyögni. Más is izgul a matekórán, nemcsak én. Ivánunktól csak egy ember nem fél, az Atya. Viszont más mindenkitől fél az Atya. Mert nem tanul a hibájából. Ha ketten összevesznek, nekiáll békíteni. Egyiknek se ad igazat, vagyis hogy mind a kettőnek igazat ad, a végén aztán őt billentik fenékbe.

Szóval az Atya nem fél Rettegett Ivántól, mert tudja a matekot. Pépé nem tudja, de azért most is, mint máskor, egész óra alatt szórakoztatott. Én persze nem figyeltem, mert rettegtem, és rettegve véstem a füzetbe a számokat, főleg ha egy felelő a helyére ment, és Iván körülnézett, hogy kit szemeljen ki következő áldozatul. Pépé még az ilyen veszélyes pillanatokban sem hagyta abba, folytatta kiselőadását a szemfestékről, aminek helyes használatát a szünetben bemutatta a lányoknak.

– Nagy kár – mondta – hogy te ilyenkor oda se figyelsz, nem érdekel, már odább is léptél; miféle lány vagy te? Látszik, hogy senkinek se akarsz tetszeni. Különben – mondta – az abból is látszik, hogy a körmöd koszos. Aki tetszeni akar valakinek, az kikaparja a körme alól a koszt.

Időnként egy-egy szava eljutott hozzám, és sértődötten motyogtam:

– Az én körmöm koszos? Mikor koszos?

– Elég sokszor – mondta Pépé –, és sokszor közepes.

– Erős túlzás – védekeztem.

– Mutasd! – szólított fel Pépé. Kitettem a kezemet az asztalra, ő meg diadalmasan kuncogott. – Ott van ni, most is, a gyászszegély!

– Ez neked gyászszegély? Ez semmi!

De nem volt semmi, mert Rettegett Iván azonnal lecsapott rám:

– Bencze már megint nem figyel! Talán nem tudja, hogy bukásra áll? Talán nem figyelmeztette az osztályfőnöke? Talán nem osztotta be a napközibe?

Minden talánja talált, akár egy szerencsés és okos torpedójátékosnak. S készen voltam a végső telitalálatra, arra, hogy kihív felelni. De nem hívott.

– Tíz nap haladékot adok – mondta végül is –, tíz nap a felkészülésre nem kevés. De akkor aztán mindent tudni kell, amit eddig tanultunk! És ahhoz az órákon is figyelni kell!

Leültem. A vihar elvonult. Legalábbis egyelőre. Tíz nap szélcsend. Az is valami. Még ki se pihegtem magam az izgalomra, hallom, mintha mi sem történt volna közben, Pépé duruzsol tovább. Már egy filmet mesélt. Az a film úgy kezdődött, hogy egy fiú meg egy lány sétáltak egy városban.

Irtó dühös lettem.

– Miféle városban?

– Nem mindegy? – azt mondja. – Egy városban. Egy utcán. Csak mentek, mentek. Aztán megálltak. Aztán megint mentek. Semmit se lehetett látni, csak az utcát, és az utcán a fiút meg a lányt.

– Állati izgalmas – motyogtam – minek mentek annyit?

– Nem az az érdekes – mondta Pépé.

– Hová mentek?

– Az se érdekes.

– Miről dumáltak?

– Semmiről – mondta –, csak mentek, mentek, és hol a lábukat mutatta a kép, hol meg a fejüket. Aztán megint az utca látszott. Aztán megint ahogy mentek.

A felelő kettest kapott, és az is ment. A helyére.

Már tudtam, hogy most én nem felelek, az izgalom mégis elkapott, úgyhogy percekig nem hallottam a Pépé duruzsolását. Amikor megint elért hozzám, már éppen azt magyarázta, hogy így kezdődött a film, és az nagyon fontos, hogy hogyan kezdődik, minden elkezdődik valahogy, vagyis hogy mindig elkezdődik valami, csak jól oda kell figyelni. És mindig kezdődhet valami, teljesen mindegy, hogy hol.

Akkor azt gondoltam, hogy behúzok neki egyet, mert ezt már nem lehet tovább bírni, pedig igaza volt, mert délben a napköziben velem is elkezdődött valami.

Jobban mondva nem kezdődött, hanem folytatódott: csúnyán egymásnak mentünk Karesszal. Még gondolni se jó rá! Ha csak eszembe jut a Nagy Kirohanás meg a villamos! Az az érdekes a dologban, hogy a villamos előtt egy cseppet sem izgultam, akkor nem, ha nem sokkal később, amikor már bent ültünk a napköziben, és elővettem a könyveket, hogy tanuljunk, ha már muszáj, és a Nagyokos megint rákezdte: – Hát nézzük itt, ezt a legnehezebb szövegest...

Akkor éreztem, hogy a lábam reszket egy kicsit.

– Nem érted? Jó, Hát akkor elmagyarázom. Próbáltam figyelni, de a hangja összeolvadt a terem zsongásával, és egyszer csak zümzüm... megint hallom az ablakban a tegnapi legyet. Azt, amelyik egyszer már megdöglött, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy vége. Most megint rákezdte a zümmögést, és minél jobban zümmögött a két ablak közt, annál inkább ellustultam, vagyis hogy elgyöngültem az előbbi nagy izgalomra, végül is nem bírtam tovább.

– Hagyd abba, Csikó...

Megrebbent a pillája, csodálkozva sandított rám.

– Csikó? Mi az, hogy Csikó? Miért Csikó, mit találtál ki már megint? És miért hagyjam abba? Mi van veled?

A légy elhallgatott az ablakban, és én hirtelen nagyon is felébredtem és megmérgelődtem: hogy lehet valaki ilyen fafejü, mint ez a Csikó? Elrántani a villamos elől, azt tudott, meg rám ordítani, hogy: „Hülye! Mit csinálsz, elment az eszed?!” – meg még utána dühösen nézni, azt is tudott, olyan sápadt volt, mint a fal. Csak vigyorogtam akkor, nem értettem, hogy miért olyan fehér. Aztán később elfelejtette, hogy sápadt volt, leültünk tanulni, és arra már nem gondol, hogy énrám meg most jött rám, hogy én most érzem az oldalamban azt a villamost.

– Most miért hallgatsz? Nem mondanád meg, hogy mi van veled?

Letette a golyóstollát az asztalra, és féloldalról sandított rám. Sovány, hosszúkás a képe, a haja féloldalt mindig belelóg a szemébe. Csak nézett rám, aztán elkezdett fölfelé görbülni a szája, és bólogatott. Láttam, hogy pedzi már. Bólogató csikó. Csikó. Megmondta Vidák, hogy az.

– Máskor majd nem rohansz olyan veszettül az átjáróban – mondta –, ez jó lecke volt!

A nagy busz miatt nem láttam a villamost. Azért csak az autóbuszt néztem, hogy ha az elrobog, akkor én is roboghatok, és nem láttam, hogy mögötte ott a villamos. Mert csak azon járt az eszem, hogy elkapom Kareszt, el kell kapnom, és a Karesz átrohant a busz előtt, és előttem elhúzott a busz, csak akkor vágtathattam tovább, és akkor valaki hátrarántott a galléromnál fogva, de úgy, hogy ha nem fog erősen, hát hanyatt vágódom; kiszaladt a lábam alól a föld. És akkor elhúzott a villamos, csak valami sárga maradt a szememben: a színe. És néztem utána. És aztán szemben, az ÁPISZ előtt megláttam Kareszt. Ott állt, ránk bámult, és kicsit ijedt volt a képe neki is. Egy helyben állt, most elkaphattam volna, de Csikó szorosan markolta a galléromat. És nem is engedte el, csak mikor már visszavonszolt a járdára. „Megőrültél – azt mondta –, tisztára elment az eszed...” – és csak akkor hagyott ott, mert épp jöttek a barátai, a Mandi meg a Zsiráf. Én meg befordultam az iskola kapuján, és ahogy megyek fel a lépcsőn, hát koppkopp, hallom, hogy jön valaki utánam, és ahogy hátrafordulok, hát a Karesz.

– Tulajdonképpen miért rohantál olyan veszettül? – kérdezte Csikó. Megrándítottam a vállamat.

– Egy srác az osztályunkból – mondtam – mindig piszkoskodik. Már tegnap is az ebédnél, ma meg már annyira, hogy nekimentem volna, de elrohant. Ki az ebédlőből, végig a folyosón, le a lépcsőn.

– És aztán ki a kapun.

– Igen.

– Te meg utána. Mivel mérgesített fel annyira?

Csak legyintettem: hosszú.

Azt röviden nem lehet elmondani. Azt a Csikó nem tudhatja, hogy ha mi Karesszal összejövünk valahol, annak verekedés a vége. Tegnap is, alighogy bementem a napközibe, rákezdte: „Hát te is közénk kerültél, Benő? Csak te hiányoztál nekünk! Ha valahol nem vagy ott, máris hiányzol.” „Te is – mondom –, Karesz, te is nekem.” Ma meg éppen nem volt hely már az ebédlőben, s az ő asztalukhoz ültettek. Legszívesebben mindjárt felállók, előző nap se ebédeltem, megleszek ugyanúgy ma is. Nem is voltam már éhes, csak szomjaztam. Ha ideges leszek, mindjárt kiszárad a szám. Töltöttem a kancsóból, Kareszék meg nézték. „Nicsak, reszket a kezed – azt mondja Karesz –, vigyázz, mellé ne töltsd!” Én meg: „Bízd csak rám!” Cseri vigyorgott: „Volt már úgy, hogy rád bíztuk. Akkor is megjártuk..." A szomszéd asztaltól átszólt Lukács, az Atya: „Ejnye már, ne hülyéskedjetek, nem bírtok egy percig nyugton ülni egymás mellett?”

„Egy más mellett igen – vigyorgott Karesz de Benő csak egy van. Ő a mi Benőnk, a nagymenőnk és már dúdolták is összebújva Karesz meg Cseri: „Benő csak egy van, Benő csak egy...” Épp ittam volna, a kezemben tartottam a poharat. Aztán hirtelen, meg se gondoltam, már az arcukba loccsant a víz. Ahogy egymás mellé dugták a képüket, hát mindkettőnek jutott egy kicsi. Erre Karesz kapja a kancsót: lotty! – a nyakamba; végigfutott a hátamon a hideg zuhany, egészen megvadultam, és ugróm, hogy behúzok neki egyet, ő meg nevetve elrohan. Azt se tudtam, mit csinálok, csak rohantam utána; mire észrevették, már az utcán voltunk.

– Nagyon vad vagy te – mondta Csikó –, és verekedős.

Akárcsak a tanárokat hallanám: ez a Bencze olyan, mint egy fiú. Verekedős, csúnyán beszél, és folyton bohóckodik. Ez az utóbbi különösen bosszantja őket.

Ha én akarom, hát dűl a nevetéstől az egész osztály.

Ha én akarom... Persze ez nem olyan nagy dicsőség.

Az igazi dicső korszakom a negyedik osztályban zajlott. Középcsatár koromban. Minden meccset megnyertünk az á-val szemben. De akárkivel játszottunk – nyertünk, és mindenki tudta, hogy azért, mert én vagyok a középcsatár. Pia én valamit mondtam – úgy volt. Mert én voltam az egész bandának a feje, ameddig csak meg nem jelent Karesz. De ő megjelent, a Nagy Száraz Károly, és hadjáratot indított ellenem.

És hatodikra mi maradt? Ha én akarom, dűl az osztály...

Csikó abbahagyta a magyarázatot.

– De nagyon elkomorultál! Mondd csak, figyelsz te rám? Azt hiszem, egyáltalán nem is figyelsz.

– De. Csak tudod, az a légy ott az ablak közt nagyon zavar.

– Nem is vettem észre.

– Pedig folyton zümmög meg dönög.

Már rég elmentek a Nagyokosok, mi még ott sündörögtünk a napköziben: ki kellett takarítani a szemetet. Derékig jártunk almacsutkában, papírban. Én még az ablakot is kinyitottam, és a két ablak közti sarokban leütöttem azt a bizonyos legyet.

– Béke poraira. Ez volt az idén az utolsó.

– Akkor meg kár volt agyonütni – mondta Vídák.

– Nem sajnáltad?

– Ugyan! Már olyan öreg volt, hogy örült neki.

– Aszondoood? – csudálkozott Kalapos.

– Azt. Egyedül érezte magát.

– Aszondoood?

– Annyira gyönge volt?

– Frászt! – mondta Vidák. – Életerős, vidám légy volt. Egy bivalyerős légy.

Ahogy mentünk elfele, az ajtóban ott ücsörgött Karesz. De most nem kötött belém. Sőt lehet, hogy akart valamit mondani a nagy kirohanással kapcsolatban. Már a lépcsőn is, amikor utánam jött, úgy tűnt, hogy szeretne mondani valamit. De akkor se szólt és most se. Én meg átnéztem rajta, mint az üvegen.

Azt hiszem, őt is idegesítette egy kicsit, hogy majdnem elütött miatta a villamos. Legalábbis úgy tűnt, hogy megzavarta a dolog.

 

3.

Pépé másnap folytatta a beszámolót a filmről. Egész fizikaórán mesélt. Képről képre haladt, és még mindig csak ott tartott, hogy a fiú meg a lány kiérnek a városból. Nem látszik más, csak az ég és a szántóföldek. Az égen kékeslila felhők úsznak. A szántóföldek már kopárak. Borongós az idő. A lány hosszú haját a szél meg-meglengeti. Hol az arcába száll a haja, hol visszalebben a hátára, mint egy kendő. A fiú feltűri a ballonja gallérját. Csak mennek, mennek, nem néznek semerre se. Az országúton néha elszáguld egy autó.

– És az egyik elüti őket, mi?

– Hogyhogy elüti, miért ütné el?

– Ha egyszer nem néznek semerre se.

– Hülye – mormolta megvetéssel Pépé –, csakugyan történt majdnem egy baleset, de ez csak később. Egy kocsiban. A lány vezetett, és amikor éppen előzött volna, bevágott oldalról egy Cadillac. De a fiú elrántotta a kormányt, és megúszták, nem történt semmi baj. De én még csak ott tartottam, hogy mennek az országúton, az idő borús, az eső lassan cseperegni kezd.

Így képről képre haladt, haláli unalmasan. Nekem is volt egy képem: a tegnapi villamoseset. Ahogy a Csikó elrántott előle, és gorombán rám ordított. Én meg csak hülyén vigyorogtam. Kíváncsi voltam, mit szólna Pépé, ha elmesélném neki, mi történt tegnap az átjáróban. De nem meséltem. Az én dolgom, nem rá tartozik. Van, aki mesélős, van, aki nem. De a magyarórán ő is abbahagyta, mert dolit írtunk. Pépé majd két oldalt, én meg nagy keservesen egyet. Azt is róla lestem. Megírna akármennyit is, fel se néz, csak ír meg ír; ez csakugyan összehozná azt a regényt, ha volna hozzá egy jó címe. Szerinte csak a címen múlik az egész. Találjak csak neki egy jó címet, és máris nekiül, a cím majd viszi az egész történetet.

Alig hevertük ki a dolgozat izgalmait, kitört a botrány az Atya körül. Valaki megcsapta a kisrádióját, egy világvevő japánt. Padtól padig szaladgált, és szörnyen izgult.

– Ki vette el? Adjátok vissza rögtön! Nem is az enyém a kis japán, a papámé, csak behoztam, hogy megmutassam...

– Minek hoztad be?

– Máskor majd nem is hozom!

Dehogynem. Mindig újra becipel valami érdekeset, és büszkén mutogatja. Aztán eltűnnek a kincsei, ő meg odavan. A tanítás végére csodálatosképp visszakerül hozzá, ami elveszett, s akkor megnyugszik az Atya, és mindent elfelejt.

Most is így történt. Délre visszakerült hozzá a kisrádió.

– No látod, Atya – mondta Vidák –, el se tűnt, megvolt egész idő alatt, csak csinálod a zíírt, szereted magad körül a kavart.

– Nem én – morog az Atya –, csak tudnám, ki kavarja!

– Te magad – köti az ebet a karóhoz Vidák. – És mi lesz belőle? Öngól.

Az osztály röhög, az Atya vörösre gyúl és elódalog.

És megy már mind, csak mi maradunk, a napközisek.

Fúj a szél, vadul fúj, zörgeti a napköziben az ablakokat. A Ligetben ilyenkor nem jár senki. Vagy csak kevesen. Tépi a fákat a szél. Azok nem mehetnek el.

És szárnyra kel a domboldalról a sok sárga, barna levél. Milyen dús szőnyeg volt belőlük még legutóbb!

Akár síléccel a havon, úgy csúszik az ember a levél-szőnyegen.

Számolni akartam, de csak nem ment. Megjelent előttem kékeslila ködökben a Liget, a csúszkapálya, és egyszer csak ott volt Télapó, a botját rázta és kiabált: „Mit csináltok ott, mit lármáztok? Piszkos csibészek, komisz csibészek..

Télapónak kereszteltük el, mert olyan öreg. Kicsit selypít, mert alig van már foga. Rázza a botját, és kiabál, de nem komoly; régi barátok vagyunk. És alighogy feltűnik a domb aljában, máris beszélgetésbe kezdünk: – Hogy tetszik lenni, csősz bácsi? – Elég rosszul, gyilkol a régi reuma. Hasogat. A menyem azelőtt masszírozta. De most már nem. Van jobb dolga is. Lassú, mint a csiga. Felkel reggel, aztán nekilát, eszik. – Mit eszik? – Amit lát. Felenné az egész házat. Kövér is már, csak úgy reng. És ül meg ül, és őröl meg őröl, a gyerek meg bőg, a konyha meg szalad, a reumám, az meg hasogat. De meg nem masszírozna, mint azelőtt. Hát ti mit csináltok? Te lány, hazajött már az apád? – Még nem. – Hát a te papád jobban van már? – Nem sokkal – mondja Ilcsi. – Hogy is hívnak téged? – Iliász. – Furcsa egy név... – És ingatja a fejét. – Hát tégedet? – Tessék már hagyni, nem mondom, mert mindenki nevet. Hosszú... – És Nándi megbök: – Gyertek, csúszkázzunk tovább! – Jó, jó, de ne visongjatok, azt nem szabad. Azért vagyok én itt, hogy rend legyen! – És eltűnik, bele a kékeslila ködbe. Úgy foszlik szét az alakja benne, mint a felhő az égen, a felhő, ami innen az ablakból látszik. Kergeti a szél. Fut, mint a vitorla. Mint Iliász repmodellje. Ilcsi mindennap újít rajta valamit. Ilcsinek Vidák szerint őzképe van. Kicsit szomorú, mindig komoly. A papája a tüdejével beteg. A börtönben kapta ezt a betegséget. Soká volt börtönben. Amikor végre kiengedték, akkor eljöttek ide hozzánk.

Nándiék is azért jöttek, hogy ne üldözzék őket. – De hát miért üldöznek? – kérdezte Télapó. – Politika – babrált Ilcsi a repmodelljén. – Az is baj – bólogatott Télapó –, nemcsak a reuma.

Rágtam a tollamat, bámészkodtam ki az ablakon.

Csikó nem jött. Mandi meg a Zsiráf ott voltak már, Csikó csak nem. Nekem meg nem fűlt a munkához a fogam. Az ablakon át látszott, hogy tépi, rázza a fákat a szél. Így megy ez tegnap este óta. Az este – ott süvöltözött a Draskó néniék ablakában. Átmentem, mert a politechnikára kellett a kötés. Tíz sor. Simafordított. Nekem a szemek mindig lehullanak. Ami megmarad, az meg úgy tapad a tűre, mintha csirizzel kenték volna oda. – Majd én rendbe hozom a kötést...

– És Draskó néni már bele is hull a fotelba, és fejti fel az egész munkámat. – Nem ér ez, édes lányom, kutyabagót se, újra kell kezdeni... – Duruzsol a kályha a kis lakásban, és duruzsol a klubtagság – tisztára klub van itt mindig nyugdíjasokból, azok pedig okosok mind: ráérnek nézelődni; Draskó bácsi is nagyon okos.

Érdemes odafigyelni, mit mond: az emberek rohannak, futnak a szerencséjük után, mindig valamerre messze keresik, közben meg ott bújik az orruk előtt.

Lám, itt ez a Szerémi Tivadar a harmadikról, bejárta a fél világot, volt Amerikában, Ausztráliában is, most meg rájött, hogy mégis legjobb otthon... – No nézd csak, hát így kell kötni, lányom... – mondja Draskó néni. A klubtagok zsonganak, a kályha duruzsol, a szemek szaporodnak a tűn. – Ez a sima, ez meg a felkelt... – Draskó néni arca kerek, fején a konty akkora, mint egy teniszlabda, a szeme mindig nevet. A ráncok is felfelé szaladnak az arcán. Nem tudom, mi van a Szerémi Tivadarral, aki a harmadikon lakik, csak azt, hogy a világ végén kereste a szerencséjét, pedig ott kuksolt a szobája sarkában. Jó kis eset.

Csikó csak nem jött. Leírtam a legnehezebb példa szövegét. Aztán egyszer csak: zümzümzüm... hát ez meg mi? Felkaptam a fejem, s hát az ablakban felszállt a tegnapi légy. Hinni se akartam a szememnek. Felálltam, közelebb mentem, nézem, és csakugyan: a légy ott köröz és zümmög a szárnyával. Hát ez hogy létezik? Vidák hátrapislogott, és menten odaszaladt.

– No, mit mondtam? Nem is ütötted agyon, életre kelt. Egyet aludt az éjszaka, és most vidámabb, mint valaha volt. Ez egy bivalyerős légy. Ezt agyonütheted százszor is...

– Gyere már vissza – szólt rá Zsiráf, s ahogy hátrafordult, láttam, csakugyan csuda hosszú a nyaka –, sose leszünk készen a történelemmel!

Hát én mikor leszek készen a számtannal? Háromszor is felállítottam a példát, mindig rosszul.

Már éppen összecsuktam az összevissza torpedózott füzetemet, hogy megyek haza, amikor nyílt az ajtó, és beállított végre Csikó. Közel négy óra volt.

 

4.

Nem szóltam egy szót se, pedig hát ennyit azért mégse illik késni. Szólhattam volna, de gondoltam, finom leszek. Csikó se szólt, csak ledobta a kabátját egy székre, pedig a fogasra is felakaszthatta volna, és rögtön kezdte, hogy nézzük a legnehezebb szöveges példát. Mondtam, hogy már leírtam, és mutattam is, de alig pillantott bele a füzetembe, elfutotta a méreg, hogy még mindig a régi, és nem egy gyönyörű új.

– Neked aztán beszélhet az ember, hogy minek nézel te engem, hogy csak papolok, és hiába: kár is! – Olyan szövege volt, hogy bármelyik tanár megirigyelhette volna. Ilyet eddig nem csinált, nem szövegelt, nem zörgött, de gondoltam, hagyom, valamiért morcos, majd elmúlik. De alig kezdtem bele a számításokba, rám förmedt: – Most mit csinálsz? Most mit?! Hát még mindig nem érted? Hiába magyarázok? Hát hogy a csudába gondolkozol te?!

Áthúztam, amit írtam, és újrakezdtem. S az már, úgy látszik, jó volt, mert Csikó hagyta, hadd küszködjek tovább magam, felállt, odasétált a könyvespolchoz, ahol lexikonok meg képes folyóiratok hevernek, és a kezébe vett egy ifjúsági lapot. Csak egy pillantást vetettem rá, azt néztem, hogy meglehetősen vékony a nyaka. Meg azt, hogy a cipőjének a hegye felfelé kunkorodik; Pépé azt mondaná, hogy ócska a szerelése.

A könyvespolc két oldalán kardvirágok zöldelltek, s míg odakint vágtatott a szél, itt bent, mint egy melegházban, meg se rezzentek, egyik hajtás a másik után fakadt. Idebent csupa napsütés volt a világ; a falakon tavaszi, nyári képek folyóparttal, fűzfákkal, ligetekkel. Nem csoda, ha a légy feltámadt az ablakban, és zümmög és zavar, de már csak megcsinálom ezt a példát...

Már majdnem a végére értem, amikor látom, Mandi is feláll Kalapos mellől, odasétál a könyvespolchoz, rám pillant, aztán Csikóra hunyorít, és azt kérdi tőle:

– No, hogy érzed magad?

– Gondolhatod... – felelte erre Csikó.

Éreztem, hogy elvörösödöm, nagyon melegem lett hirtelen. Persze, hogy érezheti magát szegény? Engem kell neki tanítania. Akkor már forrt bennem a méreg, de nagyon. Ki mondta, hogy kell, minek vállalt, hívtam én, hiányzott nekem?

Egy idő múlva otthagyta Mandit, és visszatelepedett mellém.

– No mutasd, mire mentél. Hát ez micsoda itt? Minek az a szorzás? Mit szoroztál te itt be és mivel és hogyan?

Fogtam a füzetet, áthúztam a szorzást, és nekiálltam, hogy elosszam egymással a törteket. – Most mit csinálsz? Mit csinálsz már megint?! És elhúzta a száját. És még abból a szeméből, amibe mindig belelógott a haja, meg abból is csak úgy sütött a türelmetlenség: most mit csinálsz?!

Abban a pillanatban a légy megint felszállt, és körözni kezdett a két ablak között.

Bennem felvillant a fényes múlt emléke. Negyedikben még voltam valaki. Mit tud ez erről, ez a Csikó? Semmit se tud. Csak pimaszkodik. Azt hiszi, velem lehet. Hát nem lehet. Felálltam, félrelöktem a füzetet, hogy a földre hullt.

– Kösz – mondtam –, nekem ebből elég. Ahhoz későn keltél, hogy velem pimaszkodj. Mert aki énvelem pimaszkodik, az kihúzhatja a lutrit.

– Tessék?

Állt velem szemben, és hallgatott. Aztán oldalt hajtotta a fejét, úgy pislogott rám. És aztán váratlanul elkezdett felfelé görbülni a szája. És addig-addig, hogy elnevette magát.

– Csak be ne húzz nekem egyet, kérlek.

Csak ezt ne mondta volna! Csak ne hajtotta volna úgy oldalt a fejét!

Én nem akartam, becsszó nem, de lekentem neki egy jókora pofont.

És ijedten elfordultam, szembe az ablaknak, de nem láttam a szélfútta fákat, se a szemközti ház tetejét.

Otthon voltam, és a mama a fejét csóválta: mit csináltál már megint, mit csináltál, nincs elég bajom?

Nem tudsz egyszer már valami örömet szerezni nekem?

És Pépé mesélt egy filmről... – Borongós volt az idő, az eső cseppekben esett. – Amikor a focimeccset elvesztettük az á-sokkal, már jó idő volt, tavaszodott, és pirosán ragyogott a nap. Olt állt a pálya szélén Karesz, a Száraz Károly, a lába szétvetve, a keze a zsebében, és röhögött. És ott állt mellette Cseri Gyuszi, aki a versikét költötte, és szétküld le mindenkinek: „Benő csak egy van, Benő csak egy...” Persze hogy mindenki lazsált, és persze hogy az Atya öngólt rúgott. Az Atya, ha bőg, a könyökével maszatolja a szemét, hogy szétkenje a könnyeket. – Ellopták a bélyegalbumomat! Ellopták... – Csend! – kiáltotta Rettenetes Iván, rám sütötte mélyen ülő fekete szemét, és az ujjával felém bökött: – Te fogsz felelni, Bencze, te... – Én nem, ki se megyek a táblához, úgyis egyes, mindig egyes.

Mire visszafordultam, Csikó már felvette a kabátját, és indult az ajtó felé. Vissza se nézett, csak ment.

Eltűnt már a Zsiráf és a Mandi is. A srácok egymás közt szórakoztak, vége felé járt a tanulás. Ketten még a katedránál a tanárnak mondták fel a leckét. A pofont senki se vette észre. A szél újra nekizúdult az ablaknak. A légy csendben volt, közelebb léptem, s hát látom: a hátán hever. Most már csakugyan vége.

Akár a mi tanulásunknak Csikóval.

Vettem a kabátomat, a táskámat, köszöntem, s már ott sem voltam a napköziben.

A szél éppen szembesüvített nekem az utcán, nem néztem, csak mentem, és csak a sarkon pillantottam fel, az átjáróban, s akkor megláttam a túlsó oldalon a Csikót. Hosszú léptekkel vágtatott, kicsit előredőlt, mintha a fejével vágna a szélben utat. Már majdnem befordultam a mellékutcába, amikor hirtelen meggondoltam, és mentem egyenesen tovább. Egy idő múlva átjött az én oldalamra, én meg kicsit szaporáztam a léptemet, és beértem.

Mentünk egy darabig egymás mellett.

Hamar észrevett, de nem szólt.

És én se.

Csak mentünk. Mint a Pépé filmjében az a fiú meg a lány. Csak épp a Csikónak nem volt ballonkabátja, hanem rövid szövetkabátja volt neki. Kis kockás. És annak se tűrte fel a gallérját. És nekem se vállig érő a hajam. Sőt. Jó, ha a fülemig ér.

Azt akartam neki mondani, hogy legyen szíves, ne dühöngjön rám. Én azt az előbb nem akartam. Sőt, én nagyon rendes akartam lenni máma. Mert gondolkodtam a villamoseseten. És azt gondoltam, mégis csak meg kéne köszönni, hogy elrántott a villamos elől. Az meleg helyzet volt.

Hát szépen megköszöntem! Lekentem neki egy frászt. Most hogy magyarázzam ezt meg? El kéne kezdeni valahogy. De hogyan? Ha legalább egy mukkot kinyögne! Mindegy, hogy mit!

De egy mukkot se szólt. És csak mentünk, mentünk, mint a moziban. A szél meg szembe nekünk. Én úgy magamban egyre mondtam, mondtam: te tehetsz róla, nem én. Mire való volt az a morci, már ahogy bejöttél, és mire való a késés, és mire való az a beszélgetés a Manóival: „Hogy érzed magad?” „Gondolhatod!” Gondolhatom, mit beszéltek ezek kettőn rólam.

Hogy ilyen címeres szamár, mint én, egy ilyen tökfej az egész iskolában nem akad. Nekem se mindegy, ha hülyének néznek. Azt senki se szereti. Pláne ha nem is az. Én például régebben...

Közben kiértünk a Kőrúthoz, és megálltunk a nagy átjáróban. S ahogy ott álltunk, oldalról rám sandított.

– Na, mit akarsz? Akarsz talán valamit mondani?

– Én? – mondom. – Ja igen, persze: azt, hogy a csukád orra irtó muris. Fölfelé kunkorodik!

Csak nézett rám, aztán meghökkentett a cipőjére.

A villanyjelző közben zöldre váltott. Megböktem a vállát.

– Jól van, na, nem olyan nagy baj. Most már átmehetünk.

 

5.

Így aztán túlestem a nehezén. Elnevette magát, én meg mégúgy, és alig bírtunk átvergődni a túlsó oldalra, úgy nevettünk. És akkor már könnyen ment minden.

– Nézd – mondtam –, tisztázzuk, hogy tudjam: szólsz Tomcsinak arról, mi volt ma, vagy nem szólsz semmit? Ha szólsz, az se baj. Legfeljebb kapok egy intőt.

Nézett rám, mint aki nem érti.

– Hogy képzeled – azt mondja –, hát mi vagyok én, pólyás? Hogy majd árulkodni szaladok?

Persze. Ez természetes. Egy rendes hatodikos se tenne ilyet. Hát még egy gimista. És ez már majdnem felnőtt, ez a Csikó. Hozzám képest az. Másodikos. Ki tudja, talán már tizenhét éves! Azért mindenesetre nagy kő esett le a szívemről.

– Jól van – mondom –, ez hát idáig rendben van. De ez még nem elég. Azt is szeretném tudni, hogy el jössz-e holnap, és tanítasz-e tovább. Mert lehet, hogy a mai után nem jössz többet. Úgy is jó. Nekem jó. Persze – mondom –, ha az ember valamit elvállal társadalmi munkában, akkor...

Nézett rám oldalról, és már megint vigyorgott.

– Akkor, mi van akkor?

– Akkor nem nézi a nehézségeket – mondtam.

– De a míndenit – vágta rá –, te aztán igazán nem vagy valami könnyű eset!

– Nagyon butának tartasz, mi?

Rám mordult:

– Nem a butaságról van szó, nagyon jól tudod. A számtanban nem vagy lángész, az biztos, de különben nagyon jópofa vagy. Csakhogy téged nem lehet tanítani, mert nem figyelsz.

– Te meg nem tudsz tanítani, csak elvállalod „társadalmi munkában”! Aztán mit csinálsz? Mit csináltál például ma is?!

És elmondtam neki, hogy mit csinált. Későn jött, türelmetlenkedett, és megjegyzéseket tett rám a barátjának. Pedig nekem jövő héten beszámolóm lesz Rettegett Ivánnál. És én attól nagyon rettegek.

Akkor már nem voltam olyan hetyke. Hirtelen eszembe jutott a papa, hogy már majd fél éve nem volt otthon. Hogy időnként elmegy, új munkahelyet vállal, legutóbb is egyszer vidéken dolgozott hónapokig. Talán most is. De talán már útban van hazafelé.

Talán hirtelen felbukkan itt az utcán a sok ember között. És akkor együtt megyünk haza.

Erről persze nem beszéltem Csikónak, csak annyit mondtam, hogy nem egész mindegy nekem az intő vagy a bukás. A mamám miatt nem mindegy. Úgyis elég baja van velem. Csakugyan nem vagyok „könnyű eset”. És ha morciznak velem, hát mindjárt dühbe jövök.

– Hogyhogy morciznak, mi az a morci?

– Finoman kifejezve – mondom – morcos voltál ma, dühös és türelmetlen, beláthatod.

Figyelmesen nézett rám, aztán megvakarta a füle tövét.

– Csakugyan – bólintott –, lehet, hogy igazad van. Ideges voltam egy kicsit. Tudod, sok zűröm van mostanában.

Akkor már kint jártunk a Keleti közelében, a szél úgy fújt, hogy csak nekifeszülve bírtunk menni, de nem zavart. Jólesett nekem, hogy Csikó úgy beszél, mintha régi barátok volnánk. Elmondta összes gondját. Hogy tropára ment a kerékpárja, pedig az nagyon fontos neki, elsősorban mert egyesületben edz és versenyez, másodsorban, mert mindig avval jár. A telepen lakik, az iskolába is használja meg mindenhová.

Most aztán javíthatja: napokba telik, amíg készen lesz vele. Mert nincsenek megfelelő szerszámai. Mert a nyakán egy csomó dolgozatírás. Es ha legalább nyugodtan dolgozhatna otthon, de hát hol a telefon szól, hol a mamája hívja, hol a Tordaiékhoz csengetnek a szomszédba, és mert azok soha nincsenek otthon, mindig hozzá térnek be, hogy megtudakolják, mikor jönnek haza. Főleg a lányokat keresik, a Marit meg a Juditot a barátnőik, s mindjárt bámészkodni kezdenek, hogy jé, milyen érdekes kis műhely ez, és mire való ott az a bigyó, satu vagy mi a csoda... Mert a lakásuk az udvarban van, és mellette egy kis kalyiba, abban a kerékpár, sílécek, mindenféle lom; no és egy klassz kis munkapad. Nagyszerűen lehet rajta dolgozni. Ha lehet. De hát most is a nagynénjéhez lohol, telefonált, hogy beteg. Nincsen senkije, és a mamája rábízta, hogy vásároljon be neki. Egész listát írt össze.

Őt pedig várják már valahol. így minden összejött, és azért ideges, mert semmire se marad ideje.

– Hol az a lista? Mutasd!

– Minek?

– Csak. Mutasd már!

Fanyar képpel kotort elő a táskájából egy kis bevásárlószatyrot, abban volt egy papír, azon véges-végig a fél közértre való.

– Add ide a címet, ahová menni kell. Meg a pénzt.

Csak nézett rám. Előbb nem értette, mit akarok.

Aztán lassan leesett a tantusz. Láttam az arcán. Mert hirtelen felragyogott.

– Megfennéd helyettem, Erzsike?

Majd leültem ott az utcán. Erzsike? Hát ez meg mi? Engem nem szoktak így szólítani. Még a mamám is csak Erzsinek. A papa néha viccesen úgy, hogy Zsi, Zsike. Az iskolában a tanárok Benczének, a gyerekek meg csak úgy: Benő.

– Jól van, na – mondom –, persze hogy megtenném. Miből áll az nekem? Semmiből se áll. Meglesz minden rendben, légy csak nyugodt. Otthon is az én munkám a bevásárlás. Értek hozzá. Holnap a napköziben megkapod a szatyrot meg a visszajáró pénzt.

– Nem jár vissza semmi, pontosan annyi, amennyi kell. Anyám kiszámolta. De igazán nem nagy fáradság neked?

Még egy kicsit kérette magát, de aztán csak odaadta a cédulát meg mindent, és csupa meghatottság volt a képe.

– Irtó rendes lány vagy, Erzsike, kösz...

És már rohant. És én is, be a metróba, a Stadion felé, mert annak a környékén lakott a Csikó nagynénije.

 

6.

Pépé egy mozit három-négy napig is mesélt, szép lassan, tempósan, addig mondta, amíg csak új filmet nem látott. A hosszú hajú lány meg a ballonos fiú történetének se akart vége szakadni.

Ezek csak mentek, mentek, és addig-addig, amíg nagy szerelembe estek egymással, de ez a szerelem nem volt felhőtlen, mert egyszer csak összekülönböztek valamin, és akkor nem találkoztak egy ideig. Végre a fiú telefonált. De amikor a lány beleszólt a készülékbe, úgy megijedt, hogy lecsapta a kagylót. Vagyis hogy kétszer-háromszor is tárcsázott, amíg végül is beszélni bírtak egymással. És akkor minden rendben volt egy ideig, sőt amikor a ballonost igaztalanul megrágalmazták, egyedül a hosszú hajú tartott ki mellette, és minden áldozatot vállalt érte.

Akárcsak én a Csikóért. Már akkor harmadszor voltam fent a nagynénjénél helyette. Vittem neki kenyeret meg vajat meg különféle ennivalót, és ez nem volt elég. A nagynénje úgy megszeretett, mintha az én néném volna; sohase akart elengedni, elvárta, hogy szórakoztassam is egy kicsit, mert ínhúzódása volt, csak feküdt, és unatkozott egyedül.

Mindenfélét meséltem neki, ami csak eszembe jutott, mert csakugyan megsajnáltam szegényt. Meséltem neki a dicső korszakomról, hogy milyen volt az, meg egyik nap, amikor esett az eső, a Madonnáról, amelyik ott alakul a Draskó bácsiék szobájának a mennyezetén. Merthogy beázik egy kicsit a tető, és ha esik, akkor készül a „freskó", ahogy a Draskó bácsi szokta mondani. A felesége meg csak nevet, hogy reng a hasa meg a kis konty a feje tetején. Mert soha semmin se búsulnak, mindenben – azt mondja Draskó bácsi meg lehet találni a vicceset meg a jót; ez a Madonna is egyre szebb lesz, élesednek a körvonalai, mindennap egy kicsit más, csak elnézi az ember, és gyönyörködik. Ilyesmiért sok pénzt adnak – azt mondja –, megnézik a múzeumban: Madonna gyermekével... Meséltem a Szerémi bácsiról, aki bejárta a nagyvilágot, és otthon találta meg a szerencsét egy szájharmonika képében, avval láttam legutóbb, ült a Draskó-féle nyugdíjas klubban, és játszott rajta szépen, halkan; akkora, mint egy gyerek az egész Szerémi Tivadar.

Lehet, hogy azért is meséltem, mert a Csikó nagynénje olyan elragadtatással hallgatott. Nem mindegy, milyen a közönség; ez a „közönség” akkora nagydarab volt, akár egy hegy, szinte kidagadt a díványból, amin feküdt, és akkorákat nevetett, hogy majdnem legurult.

– Nahát – azt mondja –, hogy te milyen ügyes vagy, kész színésznő, belőled még lesz valami, ahogy te tudod mondani, az nem mindennapi, mondod, és mindjárt játszod is, hogy az ember látja: ott áll előtte az, akiről te beszélsz.

Az persze tetszett nekem, hogy úgy tetszem neki, és gondoltam, nem baj, legalább elmondja a Csikónak, az meg nem baj, ha tudja, hogy ha a számtanban buta is vagyok, sok minden másban egyáltalán nem vagyok az. Ezért hát mondtam, mondtam, és ha abbahagytam, csak hogy el ne menjek, hát gyorsan megkért erre-arra, hogy törölgessem le a tévé tetejét, mert csupa por, és nem bírja nézni, és hogy vigyem oda neki a könyvszekrényből a fényképalbumot. Akkor azt lapozgatni kellett, mert abban benne volt a háborúban meghalt férje, és benne volt a felnőtt fia is, aki most Ausztráliában él a családjával; felesége és két kisgyermeke. És ott volt az albumban az egész rokonság, közte a Csikóék is; a papája meg a mamája meg ő maga mint egészen kicsi fiú; rövid nadrágban volt, csíkos trikóban, és egy óriási labdát szorongatott, mint aki fél, hogy elveszik tőle. És csupa ránc volt az orra meg a homloka, mert belesütött a nap a szemébe, és azért hunyorított. A nagynénje mindent elmesélt a családról, megtudtam az egész fel-meg lemenő rokonságot, és hogy az egyik nagybátyjuk tánc-mester volt, a másik meg sorhajókapitány. És amikor elkészültünk az albummal, akkor megmutatta a képeslapokat, amiket a fia küld Ausztráliából. Gyönyörű képeslapok voltak, de a lap az csak lap – mondta és nem a fia. És a rokonság se ér rá, mind a dolga után szalad. Csak a gyerekek szoktak jönni a házból, mert ő szereti a gyerekeket, mindig van otthon, amivel megkínálja őket, nem úgy, mint most, amikor beteg. Máskor, hogyha hazajön a munkából, mindjárt nekiáll és süt-főz, kinek-kinek, amit szeret. Ha már az unokái messze vannak, itt ez az öreg ház és ennek a gyerekei. Sokszor jönnek, s ha jönnek, hangos a konyha, s akad mindig a fogukravaló.

– S tudod, hogy neveztek el a taknyos kölykök? Toronyház néninek szólítanak, merthogy olyan óriás vagyok. Jól kitalálták, mi? Tudod mit? Szólíthatsz te is így, hogyha akarsz. Nem sértődöm meg rajta, dehogy! És ne siess még, csak még egy kicsit maradj!

Sohase akart elengedni, így aztán mindig későre vergődtem haza, otthon pedig még várt rám a mosogatás, takarítás, nem beszélve arról, hogy tanulni is kellett volna. Egyszer a mama korábban jött haza, mint én, és csúnyán letolt.

Vagyis hogy Csikóért én is hoztam egy-két áldozatot, nemcsak a hosszú hajú a ballonosért. Ami pedig a számtant illeti, avval mégis pocsékul álltam, mert kevesebbet gyakoroltam, mint azelőtt. Mégis, hogy az osztályfőnöki órán Tomcsi megkérdezte: „No, Bencze, jól haladtok a napköziben?” – hát azt mondtam, hogy igen, minden rendben van.

Örültem, hogy nem firtatta tovább, és hogy a pofon híre se jutott a fülébe; tartottam tőle, hogy mégis észrevette valaki. De szerencsére nem.

Annak is örültem, hogy az Atya nem jelentett be semmit. Mert bejelenthette volna éppen, hogy már meg a szerszámos tokja tűnt el. De nem. Az Atya egy szót se szólt, csak lógatta búsan a fejét. Biztosan arra gondolt, csak letolnák, amiért megint becipelt az iskolába valamit.

A jövő heti klubnapról beszélgettünk, meg még néhány osztályügyről, aztán Tomcsi rátért az óra anyagára.

A babonákról volt szó. Azt mondta, sokan még ma is hisznek bennük. Mondott példákat is. Közepesen unalmas volt, de egyszer csak felállt Vidák, ravaszul pislogott a szemüvege mögül, és kijelentette, hogy szerinte igenis vannak csodák. Például egy légy, amit már többször is agyoncsaptak a napközi ablakában, és másnapra újra megelevenedett. Erre kitört a röhögés. Vidák meg hátranézett felém, vonogatta a vállát, levette meg újra felvette a szemüvegét.

– Ülj le – mondta Tomcsi –, szamár vagy, fiam, magad is tudod, hogy az mindig másik légy ott a napközi ablakában, mert csodák nincsenek. Ezzel te csak húzni akartad az órát, de fölösleges, mert már úgyis mindjárt vége van.

De a légyhistóriának csak nem lett vége, hallottam, ahogy a szünetben Vidák vitatkozik a srácokkal: – Ugyanaz a légy volt, szavamra ugyanaz, és ma is ott lesz, és holnap is.

– Aszondod? – Azt! – Gyere, nézzük meg! – Olyan hangosan beszéltek, mintha csak azt akarták volna, hogy meghalljam. És amint megyek be ebéd után a napközibe, hát az ablakban ott kóvályog a légy, és Vidák éppen piros tintát pötyögted a szárnyára, hogy megjelölje. Persze azegész ablakpárkány piros lett, amíg egy pötty végre a légy szárnyára is jutott.

Az asztalom közel van az ablakhoz, jól láttam, milyen nehezen vonszolja azt a piros tintát a szárnyán, talán zavarta, vagy hideg volt neki – fel se szállt, csak lassan cammogott a párkányon, és még csak meg se próbált emelkedni. Néztem egy darabig, aztán lapozgatni kezdtem a füzetemet, hogy megnézzem a „legnehezebb” szövegest, és felállítsam a példát. És fel is állítottam, de szokás szerint megmakacsolta magát, és nem jött ki. Ehelyett hátrajött hozzám a kövér Kalapos, és lehuppant mellém egy székre.

– Játsszunk valamit – azt mondta. – Nincs kedved torpedózni? Ha egyszer nem jöttek a Nagyokosok! Csak Zsiráf. Vidáknak peche van. A Zsiráf mindig eljön. De a Mandi meg a Csikó lazák. A te Csikód átlagban egy órát késik, és aztán is rohan elfelé.

– Nem is laza – motyogtam –, elég komoly.

A kisujjóval belepiszkált az orrába, és elmerengve bámult rám.

– Aszondod?

Elég ócska idő volt. A múltkori nagy szél meleget hozott, és napok óla esett. Vacak, undorító havas eső.

És mind befolyta az ablaküveget. Az újjáéledt légy lustán mászkált. A szárnyán kicsit elkenődött a vörös festék, enyhén rózsaszínű lett. A példát újra kezdtem, egyre rosszabb eredmények jöttek ki.

– De unalmas vagy! – mondta Kalapos –, mit töröd magad? Nekem is lesz beszámolóm fizikából, mégse vagyok úgy oda.

Nyílt az ajtó, felnéztem, de nem Csikó jött, csak egy kislány a szomszéd teremből krétáért. Nem baj, majd még jön. Nem beteg, bent volt az iskolában délelőtt. Tízkor, a szünetben felszaladtam a harmadik emeletre. Az üvegajtó mögötti folyosóról nyílik az osztályuk. Csak épp odaadtam a bőrtáskát a szerszámokkal, kérdeztem, jó lesz-e a bringájához. Azt mondta, nagyon jó, de tűnjek el hamar, mert alsósoknak nem szabad az ő folyosójukon járni – ha meglát egy tanár, akkor intőt kapok. így hát hamar visszajöttem, és mire visszatértem, az Atya már kereste a bőrtokot.

Kalapos rákönyökölt az asztalra, álla a tenyerén, a kisujjával egyre piszkálta az orrát. Keskeny vágású, ferde szeme van, mint egy kínainak. És ha nevet, a dagadt képében csak egy résnyi a szeme.

– Még az a jó, hogy a lányok nem mostak ablakot. Fogadkoztatok, hogy megmossátok, igaz? Na, most jól megmossa az a rohadt eső.

Bicskát vett elő a zsebéből, és finom kis faragásokat csinált vele az asztalon.

– A Karesszal – azt mondja – úgy nézem, már nem bántjátok egymást. Legalábbis pár nap óta nyugi van...

És ez így is volt. És nem ok nélkül. Ma az osztályfőnöki óra után odajött hozzám. Nagyon megkönnyebbültnek látszott.

– Rendes vagy – motyogta – hogy nem szóltál a villamosról semmit.

Vagyis hogy ő meg ettől tartott. A villamostól, ami majdnem elütött miatta. Sose láttam még ilyen kicsinek a Nagy Száraz Károlyt. Nem is nézett rám, csak dünnyögött:

– Kösz, így jó volt. Nem akarsz az asztalunknál ebédelni?... – Csak bámultam. Ezt is megértük?! De azért nem ebédeltem velük.

A példa kijött, vagyis hogy valami kijött. De az is rossz volt. Áthúztam az egészet vastagon. Kalapos csóválta a fejét.

– Az a hülye Csikó – mondta – jól megtanított. Szeretném tudni, miért mondtad Tomcsinak, hogy jól haladtok a napköziben, és minden rendben van. Fura vagy te mostanában, Benő! Hagyd azt a vacak példát a lenébe, játsszunk! Igaz is, csinálsz valamit a klubnapon? Mi gúlával készülünk. És az nem is olyan könnyű dolog. Pláne aki az egész gúlát tartja, annak cefetül nehéz. A szünetben próbáltuk a folyosó végében, és mi volnánk az alap, a Száraz Karesz, az Atya meg én. S amikor már állunk terpeszbe merevedve, felettünk meg három srác imbolyog, az Atya egyszer csak elbőgi magát: „Elég, másszatok le! Nem csinálom tovább! Süssétek meg a klubnapot; meggondoltam. A fene szakasztja magát miattatok! Ez az egész osztály egy rablóbanda, nem játszom, amíg a szerszámos táskát nem adjátok elő!”

– Az Atya hülye – motyogtam. Kalapos ráduplázott:

– Óriási hülye! Tudhatja, hogy csak ugratjuk, elvesszük a holmiját, aztán visszakapja. Ami eltűnik, meg is kerül. Az, hogy kinél volt, nem érdekes.

Hirtelen zsebre vágta a bicskát, és akkorát fújt, mint egy lokomotív.

– Csakhogy idehozta az ördög!

Az ajtóban Mandi állt.

Kalapos keserves képpel előrecaplatott, és előkotorta a fizikát. A másik asztalnál Vidák meg Zsiráf ki se látszottak a történelemből. Csak én maradtam facér. így volt ez tegnap meg azelőtt is. Csikó mindig legutoljára jön. De jön.

És jött aznap is. Négy után. Úgy jött, mint aki megy. Tíz percet ha ült mellettem, aztán nézte az órát.

– Nem jönnél velem? Útközben még számtanozhatunk.

– Miért ne? – mondom. – Lehet.

Kint esett az eső. Ronda, latyakos idő volt. Egy szer fúj, máskor esik. De mi csak mentünk, mentünk, akár a hosszú hajú meg a ballonos.

 

7.

Levelező oktatásról már hallottam, sétáló oktatásról még nem; azt a Csikó fedezte fel. És még száraz időben csak hagyján, de aznap délután esett, és nem sokára bőrig áztunk. Közben mindenféle hülye számtanpéldákat talált ki nekem.

– Tételezzük fel – azt mondja –, hogy két vízcsapból három órán keresztül folyik a víz...

– Ne tételezzük fel – vágtam közbe vízből elegem van, találj ki másik szövegest.

– Akármilyet találok ki, egyiket se tudod megoldani, mert nem figyelsz.

– Te sem – mondtam –, mindenre figyelsz, csak arra nem, amiről beszélsz.

És ez igaz volt, mert látszott, hogy máson jár az esze. Mint ahogy nekem is máson járt az eszem. Már két napja ott volt a táskámban az a bizonyos régi kép a negyedikből. Amin rajta a focicsapat, és a közepén én. Kicsit megkopott már, de azért meg akartam mutatni Csikónak. De valahogy sose nyílt rá alkalom. Vajon ő is ilyesmin gondolkodik? Talán magáról mesélne valami érdekeset? Ha így van, megpróbálok segíteni neki.

– Milyen érzés – kérdeztem –, ha elsőnek futsz be egy kerékpárversenyen ?

– Csuda klassz.

– És ha lemaradsz? Ha utolsónak érsz be?

– Dögvész – azt mondja –, de úgy még szerencsére nem volt, hogy utolsónak értem volna be.

Most se figyelt. Beszélt, és közben valahová pislogott. Min járhat az esze?

– Csikó – próbálkoztam –, szereted a dzsesszt? A jó slágereket ?

– A jókat igen.

– Mondjál egyet, amit szeretsz.

Egy kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: – Egyszer volt egy kemence...

Ránézek, látom vigyorog. És már a füléig ért a szája. \

– Micsoda? Ne hülyéskedj! – Elvörösödtem. – Ez egy gyerekdal. Óvodásoknak való.

– Miért? – azt mondja. – Szerintem nagyon helyes dal. Mi nem tetszik rajta? A te dalod. Egyszer volt egy kemence, belemászott kis Bencze, kormos volt a kemence...

– Hagyd abba, ismerem.

– Nagyon jó – bólogatott ~, én nagyon szeretem. Ebből is csináltak már dzsesszt. Sztrizs Anna énekelte.

– A Sztrizs – lelkesedtem –, hát az kitűnő, ugye?

– Az. Csak kicsit majmos a hosszú hajával.

– A rövid jobb?

Bólogatott.

– Az jobb. De mennyire. Szerintem.

Nem nézett rám. Lehet, hogy rám gondolt, amikor ezt mondta, lehet, hogy nem. Mindenesetre jólesett, mivelhogy én is „köpi” vagyok, már ahogy Pépé nevez.

Ő vajon hogy irányítaná ezt a beszélgetést, hogy a képre kerüljön a szó?

Próbálkoztam, de végül is a „sorhajókapitány” nagybácsinál kötöttünk ki, akiről kisült, hogy mindössze egy Juliska nevű propellert kormányoz a Dunán.

Elmesélte, hogy Muhi bácsinak hívják, imádja és vedeli a sört, s ettől már állati nagy pocakja van. Nagyokat nevettünk, és már épp nekibátorodtam, hogy na, most benyúlok a táskámba, és minden külön bevezetés nélkül előhúzom belőle azt a régi fotót, de akkor Csikó hirtelen azt mondta :

– No szia, Erzsike! – És beugrott egy ház kapuján, én meg mit tehettem? – elhúztam a csíkot a metró felé, és kiutaztam a Stadion környékére, hogy bevásároljak a nagynénjének.

Már igen jó barátságban voltunk Toronyház nénivel. Minden alkalommal új kívánsággal várt. Aznap például arra kért: nem főznék neki egy jó feketét? Megfőztem, ő meg kijelentette, hogy pompás, se nem gyenge, se nem túl erős, pontosan eltaláltam, ahogyan ő szereti. És amikor végre elengedett, arra kért, hogy ha meggyógyul a lába, akkor is látogassam meg, mert már annyira hozzám szokott. Mégis a metrón kissé eltöprengtem azon, mire vezet, ha így ellógom a délutánjaimat. És miért is csinálom mindezt?

S még az kellett hozzá, hogy hazafelé az iskola előtt találkozzam az Atyával. Bárkivel szívesebben találkoztam volna, mint ővele. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de hiába, mert szaporán talpalt utánam, s már hallottam is a mackóbrummogását:

– Benő, állj meg, Benő!

Csak a portán volt, ott érdeklődött, hogy nem adta-e le valaki a szerszámos táskát. De nem adták, ő meg nem bírt magára maradni bánatával; muszáj volt megvárni s hallgatni, ahogy panaszkodik.

– Fura dolog – azt mondja –, nem vetted még észre, Benő? Engem az osztályban mindenki utál.

Mentünk egymás mellett, az eső már csak apró szemekben esett, épp csak hogy a szemébe spriccelt az embernek, mintha bosszantani akarná. Az utcán már jó nagy tócsák szélesedtek, amikbe gondosan belelépkedtünk, és hagytam, hadd beszéljen az Atya, mert éreztem, hogy nagyon kívánkozik belőle.

– Fura dolog – mondta megint –, hogy az embert kiskorában mindenki szereti. Ilyen édes, meg olyan édes, és akármit csinál: ez igen! Aztán minél nagyobb lesz az ember, egyre rosszabb. És akárhogy is jót akar, és szeretne mindenkinek segíteni, mindenhol rendes lenni, semmi se elég, sőt – minden rossz. Körülnézel, és mit látsz? Azt, hogy mindenhol piszkoskodnak veled, és fütyülnek rád. Es ha megszakadsz az igyekezettől, hogy ne így legyen, még akkor is. Sőt talán annál inkább. Itt van például ez a Vidák. Bántottam én valaha? Nem bántottam. És mégis. Láttad volna ma, ahogy rám nézett, amikor a gúlát próbáltuk! Nekem egyszerre elegem lett az egészből, és kimásztam a gúla alól.

– Miért, hogy nézett rád?

Csak a vállát rándította.

– Nehéz elmondani. Ravaszul. Mint akinek jár valami abban az okos, hegyes fejében. Hogy mi, azt nem lehet biztosan tudni. Biztosan nem, de gyanúm van rá, érted? Gyanúm. Az ember az ilyesmit nem kiabálja ki, mert a gyanú az csak gyanú. De annyit mondok, hogy a mögöttem levő padban ül. Pontosan mögöttem. Ha valami eltűnik, kire gondol az ember? Arra, hogy ki ül a közelében.

Nagyon kínos volt hallgatni az Atyát.

– Marhaság – mondtam – ezt vesd ki az eszedből.

Kicsit kiszáradt a szájam az idegességtől. Ha ideges leszek, mindig így van. Alig bírtam folytatni:

– Minek nyúlt volna a padodba? Minek neki a szerszámos táska? Kisegér, nyúl, tengerimalac vagy szalamandra meg mit tudom én, miféle állatok: az kell. Szerszám – az nem. Csak az állatkertjével szórakozik. Meg a Kis-osztályállatkerttel, amibe mindnyájunkat belerajzolt, és amit tökéletesít.

A villanyok kigyulladtak már az utcán, hosszúra nyúlt az árnyékunk a fényben az aszfalton. Az Atyáé széles, az enyém keskeny. Az Atya feje kétakkora, mint az enyém, és még az árnyékán is látszik, hogy lógatja a fejét. A hangja meg olyan volt, mintha náthás lenne:

– Csak tudnám, miért csinálják! Hogy miért utálnak?

Nem is akartam felelni, igazán nem is volt szándékomban, aztán egyszer csak mégis kicsúszott a szájamon:

– Mert jellemtelen vagy, Atya!

Hirtelen megállt. És úgy fordult, hogy az árnyéka a vizes utcán egész kicsire zsugorodott.

– Mit mondtál?...

Olyan rémült volt a hangja, hogy már szerettem volna visszaszívni, amit mondtam. Most hogy magyarázzam meg neki? Hogy mondjam el, hogy ha az ember kicsi, az más. Akkor édes így is meg úgy is, de az nem érdekes. Hanem ha az ember már nagyobb, akkor többé nem édes, akkor színt kell vallani a világ dolgaiban, és akkor az egyik ember szereti, a másik meg fúj rá. Azt nem lehet, hogy mindenki szeresse az embert. Aki erre megy, mint ő, a nagy Békítő Atya, hogy mindenkinek mindig igazat ad, vagyis hogy soha senkinek – azt a végén persze senki se szereti.

Még mindig egy helyben állt, mint aki belegyökerezett a tócsába.

– Miért mondtad ezt?

Az eső egyenesen a szemembe fröcskölt, hunyorogtam bele. Már mentem volna. Egyik lábamról a másikra himbáltam magam.

– Csak nem... az öngól miatt? Amit én akkor régen, még a negyedikben rúgtam?

Ez váratlan volt. Azt hittem, már mindenki elfeledte. Hogy már csak én tudom, hogy olyan is volt. Öngól, ami beadta nekem a kulcsot. Akkor már Kareszék mindenkinek megküldték rólam a gúnyversikét, és mindenkit rábeszéltek, hogy lazsálják le a döntő meccset. És mindenki a pártjukra állt, csak Mesi meg Nándi nem. No és az Atya – ő senki pártjára sem állt.

Aztán végül is – öngólt rúgott. Aztán a fejéhez kapott, hogy micsoda balfácán ő, és csak állt megsemmisülten.

Most is csak állt, toporgott egy helyben, és vörösödött, egyre csak vörösödött.

– Csak nem hiszed, hogy készakarva?!

Már éppen felelni akartam, de nem maradt rá időm.

Olyan hirtelen-váratlan fordult sarkon, mintha nem is lett volna sohase ott. Még csak nem is köszönt. És már eltűnt a ködben.

A csuromvíz hajamból a nyakamba szivárgott a víz. Kellett nekem még ez a szerszámos táska is! Most mi lesz? Mit csinálok, ha Csikó nem hozza vissza holnapra azt a vacak tokot? Megmondtam neki, hogy csak kölcsönbe adom a kerékpárjavításhoz. Merthogy panaszkodott, hogy nincs hozzá jó szerszámja. No és ha nincs? Megjavította volna azt a bringát, nélkülem is. Mint ahogy nekem is meg kell tanulnom a számtant nélküle. Mert szó ami szó, az a tanítás, amit csinál...

Megmondta Kalapos: egy kicsit laza. Akárhogy is, ez sajnos igaz. Kalaposnak jó szeme van. Valaki mást kéne keresni, aki segít.

 

– Jaj, drágám, hogy milyen kis aranyos vagy!

Egy néni szatyrából hullt szanaszét minden vagyona, azt szedegettem össze. A pénztárcája is kinyílt, kidült az apró. Volt közte telefonérme is.

–Minden megvan? Én már olyan rosszul látok!

S ez az átkozott szatyor! Mindig leszakad a füle!

Arról az érméről jutott eszembe, hogy telefonálok Csikónak, el ne feledje elhozni holnap a szerszámos táskát.

De ezzel is csak ellötyögtem az időt. Amíg jó készüléket találtam, időbe telt. Az is, amíg a nő, aki éppen beszélt, abbahagyta a grimaszolást, hunyorgatást és szájcsücsörítést, és amíg a telefonkönyvben kikerestem a számot. És amíg jelentkezett valaki, és annyit mondott, hogy hall...

Többet nem mondott, mert én lecsaptam a kagylót. Valahogy megijedtem és lecsaptam. És máris mentem tovább. Olyan melegem lett szégyenemben, hogy ki kellett nyissam a kabátomat. Most miért nem mertem beleszólni a kagylóba?

Akár a Pépé filmjében az a hülye ballonos meg a lány. No, én se telefonálok többet!

– Mi van veled? – kérdezte Draskó néni, amikor ázottan-csapzottan beállítottam hozzájuk. – Kitettek az esőre nőni? Megvan már a kötésminta? Áthoztad?

A Madonna a kis szobában szépen kerekedett. Már határozottak voltak a körvonalai, világosan látszott a hasa és ölében a gyerek. Az arca fölé hajolt. Ha még pár napig esik, teljes lesz a kép a mennyezeten. A kisasztal körül többen üldögéltek, a sarokban a kis Szerémi Tivadar, kezében a szájharmonika.

– Szóval a kötés rendben van; most a számolással van baj? Aha! – És Draskó néni felkapta a fejét, hogy megrezzent a búbján a konty. – Dezső, mikor érsz rá? A kis Benczének gyöngén megy a számtan.

Nagy beszélgetésben voltak, de Draskó bácsi felnézett, és felém biccentett kedvesen.

– Szívesen látlak bármelyik délután!

Már mentem volna, de még az ajtónál utánam szólt:

– Igaz is, kerestek telefonon.

– Engem?

– Téged. De nem tudom, hogy ki. Valamelyik pajtásod. Nem mondta meg a nevét.

 

8.

Másnapra az eső már elállt, de szürke, nyirkos maradt az idő, s még délutánra se szállt fel a köd. A napközi ablakát befogta, alig láttam ki rajta.

Kalapossal szórakoztunk megint, szokása szerint hátraballagott az asztalomhoz, megcsodáltuk az ablakban a halhatatlan legyet, torpedóztunk és dumáltunk. Kalapos mindig mindenen csodálkozik, és minden napra akad csodálkoznivalója, amit meg kell tárgyaljon részletesen. Most leginkább az Atya foglalkoztatta: hogy lehet, hogy ennyire megváltozott? Eddig a szelídség mintaképe, a békesség és békéltetés Tere, most meg, akár egy dúvad; ma is úgy nekiment délelőtt Vidáknak, hogy a folyosón gurultak végig, fel is törölték istenesen. A biológiaóra után történt. Vidák ötösre felelt, mint biológiából általában. Az Atya ezen megdühödött, óra után lestréberezte, aztán hogy Vidák visszafelelt valamit – egyből behúzott neki egyet. Az Atya! Aki máskor mindig a veszekedőket békítgette! Nem lehet másképp – az eltűnt táska vadította meg. Eddig mindig visszakapta a holmiját, most meg már azt hiszi, végképp eltűnt.

– Az idomított vadállatoknál is így van – magyarázta Kalapos –, ha minden szokás szerint történik: szelídek. De ha valami váratlan mozzanat akad, akkor kimutatják a foguk fehérjét, vagyis kijön az igazi természetük. E4, E5... Talált? Aszondod?! Nagyszerű! Akkor elsüllyedt az a hajód, ugye? Ne félj semmit, most már elintézem az egész flottádat, mind a víz alá kerül, amíg megérkezik a drágalátos szerelmed, a Csikó.

– Szerelmeeem? Miért „szerelmem”?

– Talán nem véded mindig? Tomcsinál is. Nem lehet rá semmi rosszat mondani, mert máris megsértődök Jó nálad. Pedig egyre később jár, ma talán nem is fut be egyáltalán.

– Dehogyisnem. Eddig még mindig megjött.

– Látod? Már megint véded. Na mibe, hogy nem jön máma?

Vidák hátrapislogott felénk, egyébként is hosszúkás arca még jobban megnyúlt a nagy tanulásban.

Roppant irigyelt minket, s pillantásával meg kézjelekkel adta hírül, hogy a mellette ülő Zsiráfot hülyének tartja, de hát mit tegyen? El kell viselnie. Aztán meg az ablak felé mutogatott, nyilván azért, hogy figyeljem a legyet, az élő csodát. Aztán sóhajtva visszatért a történelemhez.

Kalapos kegyetlenül torpedózta a hajóimat, nagy szerencséje volt, de az is lehet, hogy engem hagyott el a jó formám; ennél a játéknál figyelni is kell, nekem meg másutt volt az eszem. No meg aztán Kalaposnak állandóan járt a szája, azzal is zavart.

– Hogy bírod az első padot – kérdezte –, no meg a csodálatos Pépét?

– Megszoktam. És vannak előnyei is. Ma például, amikor matekórán bejött a másodikos tanító néni, hogy valami dolga akadt, mi voltunk éppen a legközelebb, és így minket kért át, hogy vigyázzunk addig a kicsikre. És Iván átengedett.

– Üm – mondta Kalapos –, azt láttuk. Akkor irigyeltelek is. És mit csináltatok odaát?

– X4, X5 – talált! No végre!... Y7!

– Ez viszont nem – örvendezett Kalapos. – Szóval mi volt a másodikban?

– Bohóckodtam nekik egy kicsit, Pépé meg mesét mondott.

– Képzelem...

– Miért? Egészen jól mesélt!

– Aszondod?

– Azt.

Ami azt illeti, kavari kis mese volt. Egy lányról szólt, akinek rémségesen nehéz gyerekkora volt, de végígküzdötte tisztességesen, aztán egyszer csak kisült, hogy kacsalábon forgó kastélyban született. De ez akkor már mindegy volt neki, mert a maga erejébői szerzett lakást központifűtés-melegvíz-összkomforttal. A lakásában volt tévé, rádió, telefon, és a ház előtt állt a Fiat 850-es. A kicsiknek nagyon tetszett a mese, és az egyik kisfiú megkérdezte: „Honnan lehet azt tudni, hogy az ember királyfinak születette vagy nem?” „Azt senkiről se lehet biztosan tudni” – mondta Pépé. Jól kivágta magát. Aztán játszottunk velük, és ők is nagyon elégedettek voltak meg mi is, mert mi egy számtanórát végiglógtunk.

– Pépé olyan, mint egy kisegér – mondta Kalapos, és célzott és talált megint –, nézd csak meg a Vidák Kis-osztályállatkertjében. Olyan jó kisegér, hogy majd megszólal: cin-cin, én vagyok Petter Pannika. A fene érti, mit esznek rajta a fiúk! Nekem nem tetszik. Szerintem sokkal csinosabb lányok vannak nálunk. Mi szép a Pépén? Nem mondanád meg? Kancsi. Vagy talán nem az? Most min jár az eszed? Miért nem felelsz ?

A tanulási időnek nagyjából vége volt, valaki kinyitotta a rádiót, és halk zene szólt. Nem tudom, miféle zene volt, de szép volt, s tán még szebb attól, hogy olyan halkan szólt. Kalapos mind elsüllyesztette a hajóimat, elégedetten hátradűlt a székén, és azt magyarázta már, hogy szerinte Vidáknak igaza van.

Minden ember hasonlít valamilyen állathoz. A legtöbb majomhoz, de madárhoz is sokan, no és aztán a maradék, az például...

– ... például a malachoz, mint te, Kalapos.

– ... vagy csikóhoz, mint a szerelmed!

– Menj már a víz alá!

– A te hajóid mentek oda. Nincs kedved hazajönni, Benő?

– Majd.

– Majd mikor? Akkor játsszunk még egy torpedót!

– Hagyj békén! Unom a torpedót!

– Aszondod? – És úgy nézett rám, mint aki nem akar hinni a fülének. – Mondd még egyszer!

– Unom.

Megcsóválta a lejét.

– Veled valami nincs rendben, Benő. No, minden jót – mondta –, javulást! – És előrecaplatott a helyére. Egy ideig még lapozgatott a fizikában, várta, hogy elkészüljön Vidák.

Négy óra régen elmúlt már. Csikó, úgy látszott, csakugyan nem jön. Ez kínos volt, főleg a szerszámok miatt. De meg amúgy is: egy szóval se mondta tegnap, hogy ne várjam. S ha már nem mondta, üzenhetett volna legalább. Persze lehet, hogy üzent. Lehet, hogy tegnap ő telefonált. Említettem neki, hogy majdnem minden délután beugrom Draskó bácsiékhoz, és azt is, hogy a „nyugdíjasklubban” van telefon.

Ki más telefonálhatott volna? Ki keres engem? Az osztályból senki. Mert ha az osztályból lett volna valaki, akkor ma megmondta volna. De nem szólt egy se. Senkinek se volt fontos beszélnivalója velem. Az a valószínű, hogy Csikó keresett. Már akkor tudta, hogy ma nem jöhet, gondolta, megmondja idejében. Aztán nem mondta, mert nem voltam ott. Másnak nem akarta. Hosszú lett volna elmagyarázni.

Persze azért mégiscsak furcsa. Meg kéne kérdezni Pépét, mit gondol erről a dologról. Az ilyesmiben rend kívül éles az esze. Majd talán holnap. Ha lesz rá idő.

Talán. Ma valahogy nem volt semmire se, pedig már nem bántam volna, ha végigmondja azt a múltkori mozit. Szeretném tudni, hogy mi lett a ballonossal meg a hosszú hajúval. Hülyeség, de ha már elkezdte, hát fejezze be.

A zene egyre szólt, s hogy mind többen kész lettek a tanulással, már hangosabban.

A zsongás felerősödött a teremben; aki ott volt, már csak játszott vagy beszélgetett. Vidákék elmentek már. Képzeletemben megjelent Rettegett Iván, szúrós tekintetét rám szegezte, és annyit mondott:

„Te Bencze! Te fogsz felelni!”

Így benne hagy a vízben a Csikó.

Szerelmem, Csikó.

Jó kis cím volna a Pépé regényéhez.

Nincs szerencsém. A torpedót is csúnyán elvesztettem Kalapossal. Semmiben sincs szerencsém. Rémséges gyerekkor, rémséges! Aztán majd valamikor kisül a kacsalábon forgó kastély, hogy királykisasszonynak születtem benne.

Földig lógott az orrom, amikor otthagytam a napközit.

Talán még a kapuban találkozunk – gondoltam –, az utolsó pillanatban mégis eljön. S a kapuban csak ugyan ücsörgött valaki. De nem Csikó, volt hanem az Atya.

Elszánt képpel ücsörgött, komolyan, mint egy bika.

– Rád várok épp. Bejöttem a portára érdeklődni, hátha itt van azóta a kistáska. Aztán meg vártam itt, amíg lejössz a napköziből. Tudtam, hogy itt vagy dók után, azért vártalak. Beszélnem kell veled.

Ez borzasztó volt.

– Ne, Atya – kértem – ne most!

Mert úgy látszott, hogy már nem Vidákot gyanúsítja, már engem gyanúsít. És olyan vadul nézett, hogy megijedtem.

– Holnapra meglesz a szerszámos táskád – mondtam –, meglátod, meglesz. És akkor meg minek annyit beszélni a dologról?

– Honnan tudod, hogy meglesz?

Vörös lettem nyakig.

– Csak úgy. Eddig még mindig meglett. És éppen úgy meglesz most is.

Beharapta széles ajkát. Félelmetesen elszánt képet vágott.

– Nagy tévedésben vagy – jelentette ki egyáltalán nem a szerszámokról akarok beszélni. Hanem arról, amit tegnap mondtál nekem. Talán már nem is emlékszel rá, hogy mit mondtál? De én annál jobban emlékszem.

Úgy meglepődtem, nem is bírtam felelni. S hogy nem feleltem mindjárt, hát folytatta:

– A jellememről mondtál valamit. Ha pontos akarok lenni, hát azt, hogy nem vagyok jellemes.

A nagy nedvesség átjárt. Fáztam.

– Nem úgy gondoltam én azt – motyogtam –, hagyj már békén! Késő van, sietek haza.

– Jól van – rántotta meg magán a kabátot – megyek én is. Az csak nem baj, ha megyek én is veled? Nem úgy gondoltad, azt könnyű mondani! Csakhogy nem könnyű az ilyet elfelejteni!

Már nagyon fáradt voltam, és hirtelen nagyon nekikeseredtem.

– De rátarti lettél, Atya – mondtam –, hű, de rátarti! Most mit akarsz tőlem, mondd, mit akarsz? Hogy szívjam vissza, amit mondtam? Azt akarod?

Akkor hirtelen-váratlan megszelídült. S egyszeriben a régi volt. Lelógatta nagy, busa fejét.

– Dehogy – motyogta –, dehogyis. Hiszen igazad volt!

– Tessék?

Akkorát sóhajtott, hogy majd elfújt. Megálltam. És megállt ő is. Nem nézett rám. A cipője orrát nézte.

– De hisz éppen azért akartam beszélni veled, Benő!

 

9.

Valahogy nagyon megsajnáltam.

– Hát beszélj!

Csakhogy a dolog nem volt olyan egyszerű. Körülnézett, és azt mondta:

– A hely nem alkalmas. – Később megálltunk a házunk kapujában, de az se volt alkalmas, mert ott meg sokan jöttek-mentek. Akkor bementünk az udvarba, és ajánlottam, hogy üljünk le egy öreg fásládára a sarokban, de ott meg huzat volt.

A hátsó lépcsőnek a félemeletén volt egy ablakmélyedés, végül is oda telepedtünk. De még mindig hallgatott.

– Beszélj már, te szerencsétlen – mondtam – ez csak jó hely, nem?

– Ez jó – mondta és hallgatott.

Erre nemigen jártak, csendes zug volt. Egy kicsit macskaszagú. Van egypár macska a házban, és azok erre tanyáznak. Nem szeretem a macskaszagot. De hát az volt, és azt szagoltam. Az Atya miatt. Mert neki jó volt itt. Vártam, hogy beszéljen. Közben néztem a másik lépcsőház ablakaiból átsütő fényeket.

Innen a másik lépcsőház pompásnak tűnt. Kacsalábon forgó kastély. Benne csupa királyfi meg királykisasszony.

– Utálom a Vidákot – szólalt meg váratlanul az Atya. – Átsüt a zöld szeme a szemüvegén. Zölden néz, hogyha gúnyolódik. És örül a szíve, ha máson nevet. Rajtad is nevet, ha tudni akarod. Már egy hete mulat rajtad, és az egész osztály tudja, csak te nem tudod.

A lépcső alján, kétoldalt sorakoztak a kukák. Mint holmi mértani testek, amiket rajzórán elénk állítanak, hogy rajzoljuk le. Összehunyorítottam a szemem.

Az alkonyi homályban úgy festettek, mint holmi robotemberek. Mindjárt megindulnak, és elcipelik a szemetet.

– Te persze nem vetted észre, és annál mulatságosabb a dolog. Ne is érdeklődj, úgysem mondom meg, hogy miről van szó. Legalábbis most nem, mert most nem ez a fontos. Most az a fontos, hogy tudjad, én utálom. És még valakit utálok, éspedig a Száraz Károlyt, igen.

Nem akartam félbeszakítani, mert láttam, hogy nagyon nehezen indul meg a beszéddel, mégis attól féltem, hogy nagyon messzire kanyarodik. Ezért hát megkockáztattam szelíden: – Mintha magadról akartál volna mondani valamit...

Erre rögtön elhallgatott, és egy ideig megint csendben volt, aztán egyszerre kimondta:

– Azt az öngólt, akkor a negyedikben, készakarva rúgtam be. Készakarva. Nem véletlenül.

Vagy két emelettel felettünk nyílt és csukódott egy ajtó, nevetés hallatszott, és rádiózene úszott ki, majd visszacsúszott az ajtó mögé. És csend borult ránk

megint. Eltűnt a hátsó lépcső, odalent a kukák, eltűnt az őszi este. Sütött a nap, narancssárgán folyt a szemembe, hunyorgattam, hogy jobban lássak, és az Atyát láttam, amint az öngólt rúgja a pályán, és utána rémülten a fejéhez kap. Ki gondolta volna, hogy ez előre ki volt csinálva? Akkor még sajnáltam is az Atyát. Olyan szerencsétlen képet vágott, annyira odavolt.

Az udvar visszacsúszott a lépcsőházzal. Oldalról néztem az Atyára. Most is – nagyon odavolt. Mintha nem két éve történt volna, amit mesélt, hanem tegnap.

Nem szóltam, de nem is kellett, most már úgy beszélt, mint a megeredt patak. A hangját suttogóra fogta, és csak mondta, mondta, meg se lehetett volna állítani:

– Én azóta utálom a Vidákot. Egyszer régen, még a negyedikben, leselkedett. Karesszal beszéltünk a tanítás után, amikor már mindenki hazament. Legalább is azt gondoltuk, hogy hazament mindenki. És akkor mondta a Karesz azt a bizonyos dolgot. Es azóta utálom, igen. Mert az sötét volt, azt nem lehet megbocsátani. Mindenki megteheti, csak én nem. Mert miért éppen én jutottam az eszébe? Miért éppen én voltam jó rá, hogy azt mondja: „Igazán berúghatnál a holnapi meccsen egy öngólt, Lukács. Senki se gyanakodna rád, elég ügyetlen vagy, mindenki tudja. De persze nem csinálhatod akárhogy és akármikor. Majd én intek a megfelelő pillanatban.”

Valami elsurrant mellettünk. Csak a szeme villant, és huss! – már ott se volt. Egy macska. Nem nagy.

Közepes. Vagy inkább kicsi. Csíkos. Egyszer régen egy kölyökmacskáért odaadtam a nyári szandálomat.

De vissza kellett cserélni, mert a mama azt mondta, kidob macskástul.

– Most azt kérdezhetnéd – suttogott tovább az Atya –, hogy miért vállaltam el. Ez persze nem olyan egyszerű. A Karesz akkor új fiú volt, de már láttuk, hogy ő a Nagy Száraz Károly. Te most azt gondolod, hogy féltem tőle. És lehet, hogy abban is volt valami, de nemcsak az volt. Már akkor látszott rajta, hogy mond is valamit, ha beszél. És meg kellett hallgatni, ha valamit akart. És akkor az öngólt akarta. De én nem ígértem meg neki. Semmit nem ígértem. Csak hallgattam. Ő meg azt mondta, szégyen, hogyha fiúkat egy lány vezet. És hogy egy lánynak nem való a foci. És akkor azt gondoltam, hogy igaza van. Neki is igaza van. Meg neked is. Mert mi nagyon jól megvoltunk addig veled, amíg nem jött a Karesz.

A kapuból léptek közeledtek, egy öreg néni tűnt fel, lassan jött, csoszogva, egy ócska lábast hozott, bedobta az egyik kukába. Minket nem vett észre. Megvakarta a haját a kendője alatt, még egyszer utánanézett a lábasának, aztán rácsukta a tároló fedőjét, és ahogy jött, vissza is csoszogott. Az Atya megtörölte a homlokát. Jócskán megizzadt. De csak beszélt tovább.

– Alighogy elment a Karesz, a kis szertárból előbukkant Vidák. Emlékszel, a kis biológiai szertár nyílt az akkori osztályunkból, benne a zárt üvegszekrények a kitömött bigyókkal. Vidák mindig belógott, mert már akkor odavolt az állatokért. „Hát veled mi van – kérdezte tőlem –, min töröd a fejedet?” „Hallottad, mit mondott a Karesz?” „És ha hallottam – vont vállat –, nem érdekel. Te mindig fölöslegesen izgulsz, és minden hülyeséget komolyan veszel.” Ezt mondta. De hát hogy kellett ezt érteni?

Rám nézett, s a szeme olyan ártatlan volt, mint negyedikes korában. Amilyen nagy mélák, olyan kis gyerekképe van. Akkor már megint inkább sajnáltam. És láttam Kareszt a pálya szélén; szétvetett lábbal állt és vigyorgott. És leadta a jelzést, amikor a megfelelő helyre pattant a labda.

– Én nem akartam – mondta az Atya –, és akartam is. Vagyis hogy nem határoztam el még mindig sem mit, de amikor a labda elém pattant, s a Karesz csettintett az ujjával, akkor berúgtam a gólt. De mikor a labda bent táncolt a hálóban, már tudtam, kétszeres öngól: egy a csapatnak, egy magamnak. Mindenki röhögött a pálya szélén, és Karesz bekiáltott: „Ezt

jól megcsináltad, Lukács Atya!” Éz az „Atya” aztán rajtam maradt. Ezt már nem vakarja le rólam senkise. És tudod, mit mondott a meccs után? Hogy ezt azért nem kellett volna, ezt ő nem gondolta komolyan. Csak tréfált, én meg bevettem, és ezen leginkább ő csodálkozott. Aztán többet nem esett szó a dologról, de valahogy velem se esett több szó. Mintha levegővé váltam volna. És csinálhatok, amit akarok. Kedves vagyok mindenkihez, nem bántok senkit, sőt akik verekednek, próbálom összebékítení, és behozom otthonról a legjobb cuccokat, hogy lássák és örüljenek, de hiába. Mindnek lába kél: így ugratnak. S a legjobban Vidák. Zölden néz, vigyorog, felemeli a kezét, csettint az ujjával. És most végképp ellopták azt a táskát. És ez azt jelenti, hogy ennek már sose lesz vége, hogy egyre jobban utálnak. És ez olyan, mint egy hadüzenet: nem kellesz nekünk, és ha a fejed tetejére állsz, akkor se; nem hogy mindig inkább, de mindig kevésbé. S akkor jössz te, és azt mondod: „Jellemtelen vagy, Atya!” Hát ez így nem megy tovább. Akkor már tudtam, el kell neked ezt az egészet mondanom, hogy végre tisztázzuk, és nyugtom legyen. Hogy te mondd meg nekem, mit csináljak, hogy ez után jobb legyen. Hogy rendbe lehet-e hozni egyáltalán ezt a dolgot? Már arra gondoltam, átkérem magam az á-ba. És át is kérem, ha azt a táskát vissza nem kapom. Mert az világos beszéd: mind utálnak. És akkor minek nekem a klubnap meg a gúla meg az összes többi marhaság? Nem csinálom és kész!

Még beszélt volna késő estig is, de már nem bírtam, mert elgémberedtek a tagjaim, ahogy ott gubbasztottunk a keskeny párkányon, az ablakmélyedésben. És egyre jobban átjárt a nedvesség. Nem esett már, de csupa pára volt a levegő. így hát felálltam és kinyújtózkodtam. És előbb azt akartam mondani: „Nagy disznó voltál, Atya!” – aztán eszembe jutott a szerszámos táska, és felsóhajtottam: – Más is csinál dísznóságokat néha, Lukács!

Már akkor ő is feltápászkodott, és szótlanul mentünk a kapuig. Ott megállt, és csak annyit szólt búcsúzóban :

– Az rendes volt tőled, amit az előbb mondtál! És már ott se volt.

 

10.

Pépé új szerelésben jött iskolába. Hosszú, pepita trapéznadrág, maxikabát volt az új modell. Hozzá garbónyakú pulcsi. A lányok körülállták, többen végigpróbálták, kinek hogy áll a kis kabát. Egyiknek se állt jól, mert mind magasabb Pépénél. Ő a legkisebb az osztályban. Az új holmijában úgy nézett ki, mint egy kis kínai vagy japán – nem volt éppen rossz.

A szünetben a szemét is kifestette egy kicsit, csak nagyon halványan, nehogy rászóljanak a tanárok.

Tomcsi persze mégiscsak észrevette.

– Mi van a szemeddel, Petter?

– Semmi – bandzsított ártatlanul –, miért?

Tomcsi csak nézte, aztán nem firtatta tovább a dolgot. Ilyen jó kislányt, mint a Panni, miért is bántana? Folytatta a magyarázatot. Pépé pedig kihúzott a pad alól egy csodálatos kis vörös parókát.

– Ezt nézd – azt mondja –, hogy ez milyen klassz! Evvel én olyan frizurákat csinálok, hogy elámulsz. Ha akarod, majd felpróbálhatod. A nővérem készítette. Ő is fodrászatban dolgozik, tudod!

Nem érdekelt különösebben se az új modellje, se a paróka; ha valami érdekelt, hát az a régi mozi, amit még nem mesélt végig. Vártam, mikor jut eszébe. És eszébe is jutott egyik órán, de nem az.

– Benő – mondta – tegnap láttam egy új filmet. Úgy kezdődött, amint...

– Hagyd – mondom –, még a régit se fejezted be. Előbb azzal végezz. Mi lett a hosszú hajú lánnyal meg a ballonossal? Csodálkozva nézett rám.

– Miféle hosszú hajú?

– Tudod ! Akik csak mentek, mentek.

A homlokát ráncolta. Minden héten legalább két filmet lát; összekavarodnak a fejében. Nem emlékezett.

– Hát csak törd a fejed, jó? Majd az eszedbe jut.

De nem törte. Inkább levelezett a Frieddel. Fried a középső padsor utolsó padjából előreküldött egy levelet, hogy elhozná a fényképezőgépét, és levenné Pépét az új maxikabátban. Pépé válaszolt mindjárt, hogy rendben van, hozza holnap a gépet, és hozzon vakut is, akkor az osztályban is lehet fényképezni.

– Fried jó képeket csinál, ő a fényképész szakkör titkára. És Gyurinak hívják – mondta Pépé – és Gyuri nevű fiúm még úgyse volt. Pista meg Karesz meg Sanyi meg Gábor volt, de Gyuri nem. Igaz, hogy szeplős, mint a pulykatojás, de helyes srác; jöhet. Neked még azóta se akadt egy se, Benő?

– Képzeld – mondtam – nem, de nem is kell, és ha mégis, akkor is jobban megválogatom. Inkább a ballonost mondd meg a lányt, hogy tudjam, mi lett velük.

– Mi lett, mi lett? – Pépé mérgelődött. – Egy darabig mentek együtt az úton meg mindenfele, aztán szétváltak. Nem voltak egymáshoz valók.

Úgy meghökkentem, alig bírtam szólni.

– De Panni – mondtam végre –, te talán rosszul emlékezel.

– Miért emlékeznék rosszul, nagyon is jól emlékszem, úgy volt!

– Az nem lehet! – mordultam rá dühösen. Az orosztanár észre is vett, és rám szólt, hogy ne beszélgessek folyton, pláne az első padban!

Pedig lett volna beszélget nivalóm. Főleg a telefonügy. Szívesen megkérdeztem volna valakitől, hogy mit gondol róla. Hogy ki telefonálgat nekem? Mert tegnap megint kerestek Draskóéknál.

– Egy pajtásod – mondta Draskó bácsi –, kérdeztem, és meg is mondta, de én bizony nem értettem a nevét.

Tízet adtam volna egyért, hogy ő volt, Csikó. És ott maradtam jó sokáig, hogy hátha hív megint. És egyszer csak újra szól a telefon, és ki más vette fel, mint a kis Szerénai Tivadar, és odaszól bizonytalanul:

– Bencze Erzsit kérik...

Éreztem, hogy nyakig vörösödöm, megyek, felveszem a kagylót, de csak annyit mondtam: halló... már le is tették. Hallottam, ahogy kattant a készülék.

Hát ez mi? Hát ez máshogy nem lehet, mint úgy, hogy Csikó visszaadja nekem azt a múltkorit. Kitalálta, hogy én hívtam, és mindjárt le is tettem a kagylót.

– Vagy talán rossz itt a telefon? Gyakran előfordul, hogy szétkapcsolnak? – kérdeztem.

– Néha bizony elő – mondta Draskó bácsi –, de sebaj! Akinek fontos, tárcsáz újra. Akinek nem, azzal kár is lett volna lefetyelni. – És nem is beszéltünk többet a dologról, se én, se más, és aznap már nem is hívtak többet. Éjjel mégis Csikóval álmodtam. Egy szekrényben ültünk, fehérnemüs szekrény volt; ő a felső polcon, én meg alul, és telefonáltunk egymásnak.

A középső polcon volt a készülék, mind a kettőnk kezében egy kagyló, a telefonzsinór meg köztünk fityegett. „Halló – szóltam –, ott fönt ki beszél?” „Halló – jött a válasz –, itten a szerelmed, Csikó!”

– Sajnos – mondta az orosztanár – Bencze nem tudja, hogy hol tartunk az olvasmányban, de nem is csoda. Mert ma egyáltalán nem figyel. Figyelem, hogy mennyire nem. Csak ő tudja, hogy hol jár az esze, s csak én, hogy nem itt.

Ebben igaza volt, nem figyeltem. Csikó tegnap nem jött, és tegnapelőtt sem, és meglehet, hogy nem jön a napközibe ma se. Én meg azt mondtam az Atyának, hogy ne izgassa magát: úgy, ahogy eddig, most is meglesz a holmija. Majdhogy a szavamat nem adtam rá neki. És ki másnak a feladata, hogy meglegyenek azok a nyavalyás szerszámok, ha nem az enyém? De hogyan szerezzem vissza? Pedig most már igazán a legfőbb ideje! Az Atyát úgy-ahogy megnyugtattam, de csak annyira, hogy az egyik szünetben mégiscsak félrevonultak, és gyakorolták a gúlát. Ott állt az Atya sápadtan és elszántan terpeszben, magasra tartott lapáttenyerén meg egy kisebb srác imbolygóit. Vidák távolabb állt, és elégedetten bólogatott.

– Klassz lesz – mondta –, csak így tovább, fiúk, ebből még jó szám lesz a végén! De azért hiányzik még a tetőről egy gyerek. Akkor volna csak a gúla igazi!

– Majd megbolondultam! – morgott az Atya. – Talán az egész iskolát én tartsam a tenyeremen? Az egész drágalátos lopós társaságot?

– Csak egy könnyű gyerek lenne a hetedik – védte az álláspontját Vidák –, nem valami dagadt alak. Lehetne esetleg egy lány is. Olyan, akinek meg se érezni a súlyát.

– Te nem érezned meg – dühöngött az olykor olyan szelíd Atya –, onnan a sarokból bámészkodva nem éreznéd! Majd mindjárt megmondom, mit adok a véleményedre, Vidák! – És mindjárt utána meg is mondta.

Zéman csak röhögött.

– Azelőtt sokkal finomabb voltál, Atya.

– Az azelőtt volt és elmúlt, és nem is jön vissza többet. Mássz már le, mert összerogyok! – kiáltott a felsőnek.

– Szerintem – folytatta Vidák a magáét – igenis hogy elkéne a gúla tetejére a hetedik. Az lenne a csúcs. Egy gúla frászt ér a hegye nélkül! Láttatok már olyan gúlát, amelyiknek nincsen csúcsa?

– Igenis láttunk – mondta Cseri –, az a csonka gúla.

–Jó, hát akkor írjátok be a klubnap műsorába: csonka gúla. És röhögtessétek ki vele magatokat.

Erre elkezdtek vitázni, hogy ki lenne alkalmas hetedik a mutatványhoz. És egyszer csak azt mondja Karesz:

– Szerintem a legislegjobb lenne a Benő.

Csak fél füllel hallgattam őket, nem is nagyon figyeltem, de erre már felkaptam a fejem. Micsoda? Ez aztán igazán furcsa volt! Két éve, mint a kutya meg a macska; ha csak egymásra néztünk, fújtunk, morogtunk, s még jó, ha össze nem verekedtünk. Most meg a villamoseset óta úgy néz rám, mintha a kis testvére volnék. A Nagy Száraz Károly... hihetetlen! No persze én se felejtem el soha, ahogy a Csikó visszarántott, és rám ordított: „Elment az eszed?!”

– Mit szólnál hozzá, ha te lennél a gúla teteje?

Nem tudtam visszatartani egy csípős megjegyzést:

– Egyszer már elegelek volt abból, hogy valaminek is a teteje legyek. Egyszer már az is baj volt, hogyha valaminek a közepében voltam.

És mindenki tudta, hogy középcsatár koromra, a dicsőséges korszakomra gondolok. Egy pillanatig hallgattak, aztán azt mondta Karesz:

– Tudod mit, próbáld azt egyszer már elfelejteni. Ami volt, az elmúlt, és lehet másképp is. Én nem bánnám, ha másképp volna. Szóval – kérdezte – elvállalod?

Nem néztem rá. Ő sem rám. Vállat vontam.

– Megpróbálhatom.

És ez nem volt csekélység. Ez új korszakot jelentett. Azt, hogy a fiúbanda visszafogad teljes jogú tagként. Persze a vezető szerep nélkül. Mert az már végérvényesen a Nagy Száraz Károlyé. De hát kell-e nekem mellékes szerep ott, ahol valamikor az első voltam? Ezt meg kell gondolni persze. Nagyon meg kell gondolni.

De nem ezen gondolkoztam. Egész máson. Nagy volt a nevetés az ablak előtt. A lányok a parókát próbálgatták. Odamentem közéjük. És ahogy számítottam, Pépé rögtön odaugrott hozzám.

– Vedd föl már végre te is! Irtó kíváncsi vagyok, hogy áll neked!

– No, jól van – mondtam nagy kegyesen –, hát add ide.

És alig vettem fel, mind körülugrált, hogy óriási, remek! Panni összecsapta a kezét, és úgy lelkendezett.

– Te Benő – mondta –, nemhogy csinos vagy benne, de csuda klassz! Várj csak, egy kicsit igazítok rajta, csak épp egy csöppet elrendezem. így ni! Nahát, gyönyörű! Neked áll a legjobban!

Megnéztem magam az ablaküvegben, és hát csakugyan – a saját anyám se ismert volna meg. Furcsa volt nagyon, de nem volt rossz.

– Te Panni – kérdeztem –, kölcsönadnád nekem ezt a vörös parókát? Nem soká, csak egy kis időre. Valamit kipróbálnék vele.

Csodálkozva nézett rám.

– A klubnapra kell?

– Még nem tudom biztosan. Még csak terv. És kéne a szemfestéked is.

Pépé bólogatott.

– Aha – mondta –, világos. A klubnap. Az jár az eszedben. Ismerlek. Máskülönben téged az ilyesmi nem érdekel.

Panni könnyed természetű, és cseppet sem irigy.

– Nagyon szívesen odaadom. Hát persze! Csak egyre kérlek: vigyázz rá!

– Abban biztos lehetsz – mondtam. – Nem lesz semmi baja. És holnap visszahozom.

– Jó. És aztán a klubnapon megint a tied lehet!

 

11.

A felhők egy tömbben álltak az égen, köd volt megint, és olyan sötét, hogy már három után meg kellett gyújtani a villanyt a napköziben. Csikó nem jött, egyedül számtanoztam, és volt időm kigondolni apróra a tervemet. Elmegyek én hozzá a műhelybe, visszaszerzem magam a szerszámokat, és megtudom, miért nem jött napok óta, és mi igaz a telefonálgatás körül.

Más mód nincs. Fel nem megyek még egyszer a harmadik emeletre, az üvegajtó mögé, a gimnazisták osztályaihoz. Nemcsak hogy intőt adnak érte, de rossz szemmel is nézik – az ott fönt másik iskola. És nem csak ez, hanem hogy maga Csikó is dühös volt a múltkor, hogy ott kerestem. Nem szólt, de láttam rajta: elhúzta a száját kelletlenül. Én meg azt nem szeretem.

Nem szaladgálok senki után. Elég baj, hogy akkor is felmentem egyszer.

Gondoltam rá a napokban, hogy felküldök valakit egy cédulával: „Gyere le a napközibe, feltétlenül beszélnem kell veled!” – de mi történik, ha valaki más kezébe kerül? Pláne ha a szerszámokat említem, hogy sürgősen hozza el, nagyon fontos. Azokról jobb, ha nem írok. Meg aztán mit gondolna magában? Ennyire sürgős? Ha ilyen sürgősen kell, minek adtam oda egyáltalán? Kérte talán? Nem kérte.

Hiába. Ezt nem lehet írásban, ezt csak szóban lehet.

És reméltem, hogy majd csak eljön a napközibe, és akkor elmondom neki. De nem jött se háromkor, se négykor, se azután. Csak Zsiráf magolt Vidákkal. Mandi lekopott, és Kalapos se jött. Egyhangú zsongás úszott a levegőben, a központi fűtés úgy ontotta a meleget, hogy a kardvirágok kókadoztak a polcokon, s a légy, a halhatatlan, rózsaszínű szárnyú légy lustán döngicsélt a két ablaktábla közt.

Vannak még csodák!

Csikó eljön. Kicsit tanulunk, aztán elmegyünk, megyünk, megyünk, beszélgetünk, nagyokat hallgatunk.

Megmutatom neki végre egyszer azt a régi fényképet.

Azóta is magamnál hordom a számtankönyvben.

Nyakig ült az egész napközis társaság a tanulásban.

Én is számoltam: osztottam, szoroztam, meg egyszerűsítettem a törteket. S közben rajtam volt a csoda paróka, amiben senki se ismerne meg. Pláne ha meg játszok valaki mást, és úgy mozgok, mint például a Sztrizs Anna, a slágerénekes. És már bent is vagyok az udvarban, és megtaláltam a műhelyt, és hallom is a kopácsolást. Csikó bent van és dolgozik. Én meg beszólok csak úgy félvállról: „Szia, nem tudod, mikor jönnek haza a Tordaiék?”

Mert nem feledtem el, hogy mit mesélt a szomszédokról. Soha sincsenek otthon, őt meg mindig zavarják a lányok ismerősei: mikor jönnek haza? Mert két lány van, a Mari meg a Judit.

A szorzás hibás volt, újrakezdtem. S közben megállt a kezemben a toll, s csak társalogtam Csikóval.

– Azt se tudtam, hogy elmentek a Tordaiék – mondta –, kit keresel ott? – A Marit. – Gondoltam – azt mondja –, mindig őt keresik. A barátnője vagy? – Az. Jó barátnők vagyunk. Még a mamáék is az ő szüleivel. A mamám bemondó a Rádiónál, és ha elvégzem az iskolát, én is a Rádióhoz kerülök. – Gondoltam... – Honnan? – Hallod? Ha valakinek ilyen előkelő a frizurája, mint neked! Ha valakinek ilyen lila haja van! – Lila? Inkább vörös. – Nem, nem; lilának látszik. És mit csinálsz majd a Rádiónál? – Énekelek. Már volt is néhány szereplésem. Ami engem érdekel, az a könnyűzene. Slágerek, tudod? Zumzumzumdüdüdü, dalala, papapampampam... ha akarod, egyszer énekelek neked.

A napközis tanár kifújta az orrát egy nagy, kockás zsebkendőbe. Úgy hangzott, mintha trombitálna. És mindenki felkapta erre a hangra a fejét. Aztán mindenki visszasunyta, ő meg magyarázott valamit egy kislánynak, én meg társalogtam tovább a Csikóval: – A papám filmes, nagyon ritkán látjuk. De ha megjön végre, akkor mindenféle érdekeset mesél, és rengeteg jópofa cuccot hoz. – Merre jár? – Keresztül-kasul a világon. – És miket hoz? – Miket? Múltkor például egy pincsit Japánból. – Ne mondd! És mit csináltatok vele? – Mit csinál az ember egy kutyával? Betettük az üveges szekrénybe. Merthogy nem volt igazi. De hozott mást is. Angórából macskát, Tibetből lámát, Kínából pagodát, Perzsiából perzsát... – Hülyéskedsz? – Persze. De most már megyek. Talán már hazajött a Mari. – Dehogy jött. Hallottuk volna. Különben is mindig késik. Ráérsz. Mit sietsz? – Muszáj mennem. Várnak a Rádióban is. – És ha otthon lett volna a Mari?... – Hozzá is csak öt percre ugrottam volna be! Hanem holnap eljövök megint, jó? Mikor? – Három óra körül. – Akkor nem lehet! Miért nem? – Mert akkor vár egy kislány a napköziben. – Miféle kislány? – Egy nagyon helyes kislány, nagyon helyes. – Mégis milyen? – Jópofa. Tudod, én még soha nem láttam olyan jópofa kislányt...

Innen már lassabban ment a társalgásunk. Sőt el is akadt egészen. Magamat már nem is láttam, csak a Csikót, ahogy rákönyököl a satupadra, abbahagyja a munkát, és a halvány fényben kicsit összehunyorítja a szemét, és rám gondol, és rólam beszél. A kis műhelyt is pontosan láttam, egy lámpa ingott benne hosszú dróton, de a fényt csak egy helyre vetette, ahol a munka folyt. A bringára, amin Csikó bütykölt az imént. A sarokban mindenféle lom és egy vasláda.

A falon az árnyékunk, az enyém meg a Csikóé, aki most megint kezébe veszi a laposfogót, kiemel a kerékpárból egy küllőt, beleilleszti a satuba, és úgy mondja: – Még én olyannal nem találkoztam eddig. A nagynéném is mondta, az kész színész, az a lány. Az nem mindennapi...

Csend. A beszélgetés elakadt. Már csak a Csikó beszél. És ő is lassan: – Egy kicsit fiatal hozzám, de nem baj. Nekem nem. Nem számít. Sokat sétálgatunk. Nekem jó. Én szívesen sétálok vele. Gondoltam, hogy meg is mondom ezt neki, gondoltam, telefonon, hogy úgy könnyebb. És tárcsázok, de ha beleszól, akkor leteszem a kagylót. Furcsa, mi? – A műhelyben már csak a Csikó van egyedül. És már ő se beszél. Csak dolgozik. A fény az arcára esik, a hosszú csikóképére, megvilágítja az orrát meg a szemét, amibe belehull mindig a haja.

Egy kicsit szégyelltem magam. A számtan még mindig nem volt kész. Még jó, hogy más nem tudja, micsoda bolondságokon jár az eszem. Még jó, hogy Draskó bácsi megmagyarázta, hogy kell felállítani az ilyen példát. Még jó, hogy csak két nap múlva lesz a beszámoló. Holnap próbáljuk a klubnapi műsort. Holnapután találkozás a táblánál Ivánnal: „No, Bencze, hadd látom, mire mentél! Volt elég időd... Remélem, nem szomorítod meg anyádat, apádat a bukással!”

Még hogy a mama a Rádiónál dolgozik... Darus! És a filmes papa kamiont vezet. De hogyan! Azt mondják, nincs nála jobb gépkocsivezető; akkora nagy dög teherkocsikat járat, mint három vonatvagon. És hát az igaz: keresztül-kasul járja a világot. Pincsit, azt nem hoz, nem: minek? Kell a fenének a pincsi!

Más volna, mondjuk, egy nagy farkaskutya.

– Te meddig maradsz? – kérdezte Vidák. Hátrajött, elintézte a legyet, és rám kacsintott. – Majd nézd meg holnap, milyen vidáman köröz megint!

Csakugyan zölden nézett a szemüvegén át. Pedig a szeme szürke volt. De most azt is láttam, hogy a szemüvegének van az a zöldes árnyalata. – Te Vidák – mondtam – ne ugrasd az Atyát. Hagyd békiben.

A vállát vonogatta.

– Ki érti, mi van vele? Én nem bántom. De ha csak ránézek, ugrik. Tegnap is majd átharapta a torkomat. Én már úgy bánok vele, mint a hímes tojással. Hidd el, én is sajnálom, mert látszik rajta, hogy valami nagyon a májára ment. Majd csak elmúlik. No jössz?

– Mindjárt – mondtam –, még befejezem ezt a példát.

–Te? Befejezed? Soha – mondta Vidék, fogta a kabátját, és otthagyott.

Utolsónak mentem el a napköziből. De nem hazafelé. Egyenesen a Csikóék utcájának vettem az irányt.

A köd egyre sűrűsödött, és a köddel együtt jött az alkony.

Előbb gyorsan mentem, hosszú, határozott léptek kel. Aztán egyre lassabban. Kétszer is gondoltam rá, hogy visszafordulok, és izgalmamban a szájam egészen kiszáradt. De egyszer csak odaértem mégis a telepre, az utcájukba, és nagy elhatározással beléptem a kapujukon. Aztán csak ácsorogtam az udvar szélében.

Muszáj volt egy kis erőt gyűjteni. Csak néztem: micsoda kis szürke udvar. Egyáltalában nincs benne virág. Vagyis hogy a túlsó szélén néhány csenevész bokor.

A középen fű lehetett valamikor, de már letaposták.

Szemben a tűzfalnál poroló. És még odébb egy pad-féleség. Inkább lóca. Zöld. Az ajtók is zöldesek, barna keretben. Az a kis kalyiba ott a szélen a műhely volna talán ?

 

12.

Valaki jött lefelé a lépcsőkön. Nem ácsoroghattam tovább a kapuban. Kiléptem az udvarra, és elmentem a lakások mellett. Az első a Tordaiéké volt, a második a Hábeléké, a harmadikban bizonyos Malackovics lakott.

A ház falához kis bódé simult, falécekből volt az ajtaja. A réseken át gyér fény világított. Belestem egy résen, és csakugyan – műhely volt ez; a műhely, amiről Csikó mesélt.

Kopogtam. Nem jött válasz. Kicsit hangosabban zörgettem az ajtón. Erre se jött felelet. Akkor lenyomtam a kilincset, és az ajtó kinyílt. Csak résnyíre nyitottam, és bedugtam a résen a fejem.

A lámpakörte nem dróton lógott, mint ahogy elképzeltem, hanem a földön állt, vaslábazaton. A munkapadra vetette a fényt. De a satu mellett nem volt senki.

A műhely üres volt.

Először önkéntelenül hátraléptem az ajtóból, aztán csak visszamerészkedtem és körülnéztem. A falnál a bringa, szanaszét szerszámok, fém alkatrészek, a satuban kis rézpálcika. Látszott, hogy itt még az előbb munka folyt, hogy csak percekre hagyták abba. Csikó bármelyik pillanatban itt lehet. Hol várjam meg? Itt vagy az udvarban? Esetleg a lócára ülök odakint. Aztán ha jön, mindjárt elébe megyek.

És már léptem volna ki, amikor a munkapad fölött egy polcon megpillantottam a szerszámos táskát. Ott hevert egy nagy kalapács és egy véső alatt. Úgy vonzott magához, mint a mágnes.

Vajon benne van-e minden, ahogy odaadtam?

Odaléptem a polchoz, és leemeltem a műbőr tokot.

Kinyitottam. Egy kis csavarhúzó meg egy reszelő híján minden benne volt. És a reszelő után nem kellett soká kutatni, ott találtam egy csavarokkal teli kis bádogdoboz alatt a munkapadon. A csavarhúzót soká kerestem, nekem legalábbis úgy tűnt, hogy öt perc is eltelt bele, amíg megtaláltam egy szerszámosládában a földön.

Közben úgy megizzadtam, hogy lucskos lett még a tenyerem is. Kisandítottam az udvarra: senki. Csak a porolón ugrált egy kis veréb.

De meleg lett ebben a műhelyben! Nem csoda. Ezt a szerszámos tokot kétszer loptam el. Egyszer attól, akié, egyszer meg ugyanannak vissza. Nem baj! Most már így volt a legegyszerűbb. Hiába kértem a Csikót, hogy hozza el. Nem kérem többet. Most már jó helyen

van: a zsebemben. És holnap már az Atya padjában lesz megint. Atya padja – ez jól hangzik. Atya-patya – mindent jól elintéztem. De ha már mindent elintéztem, akkor miért vagyok itt? Mit mondok, ha hirtelen megjön a Csikó? „A szerszámos táskáért jöttem; már itt is van a zsebemben.” És ha nem ő állít be, hanem valaki más? A legjobb lesz, ha most már eltűnök, mintha itt se lettem volna soha. Méghozzá gyorsan, mielőtt bárkivel is találkozom.

Már a kapuban voltam, amikor egyszer csak eszembe jutott, hogy nem így képzeltem ezt a dolgot. Társalogni akartam, méghozzá úgy, mint egy idegen. Az egész bomba tervem odalett. S ha mégis megpróbálnám?

A stift a zsebemben volt, csak benyúltam érte, és ahogy Pépé mutatta, meghosszabbítottam a szemöldökömet. A parókát a tornaszatyromban hoztam; most előkaptam, és mint egy sapkát, úgy húztam a fejemre. Meg kéne nézni, hogy sikerült. A táskámban van egy kis csorba tükör. Már kaparásztam utána, de hirtelen úgy maradt a táskában kezem. Egy ajtó nyílt, s hát látom, a Tordaiék ajtaja, onnan fordul ki épp Csikó, a haja a szemében, az arca fülig mosoly, s még visszaszól: – Aztán pontosan ott legyél! – A kapu falához lapultam, és nem hallottam, hogy mit feleltek neki, csak azt, hogy vidáman, hangosan felnevet rá, és azt mondja: – Fél négy? Hát akkor elég, ha fél ötre ott leszek! – és aztán már csukódott is az ajtó, és Csikó szaladt a műhely felé.

Nono – morogtam magamban –, és a napközivel mi lesz? Onnét már végképp lekoptál, se szó, se beszéd? Laza alak vagy, szerelmem, Csikó! Laza. Kár is veled társalogni; már ez is társalgás volt. Igaz, hogy rövid, de tömör. És ezután már hogy folytatnám, és hogy szólhatnék be félvállról a műhelybe: – Nem tudod, mikor jönnek haza a Tordaiék? Minek jönnének haza, amikor itthon vannak?

Kútba esett a bomba terv.

Fő, hogy megvan a szerszámos táska. Most már mehetek is. Persze jó lenne tudni, kivel beszélgetett Csikó. Marival vagy a Judittal? Jó lenne tudni valamit azokról a lányokról. Milyenek vajon? Szépek? Biztos már nagylányok. Lassan kifordultam a kapun, s még egyre töprengtem a Tordai lányokon. Az utca csendes volt, a köd földig ért. Egyszer csak szembejött egy hatévesforma kis kölyök. Rám nézett, elvigyorodott. Miért? Bepillantottam egy ház kapujának az üvegébe, és megláttam magam. Persze, a paróka! És hogy van rajtam! Siettemben fordítva húztam a fejemre: az eleje hátra, a háta előre került. Ez csak ugyan mulatságos volt. Egy kicsit elnézegettem magam. Panninak igaza van. Ez igazán jó lenne a klubnapra.

Egyelőre visszatettem a parókát a zsákba, és most csakugyan előkerestem a kis csorba tükröt, és megpróbáltam ledörzsölni a pótszemöldökömet. Halványan húztam meg, a nagyja könnyen lejött, csak egy kis piszok maradt a helyén; elkenődött a festék. Annyi baj legyen!

Majd otthon lemosom.

De mikor leszek otthon, ha ilyen lassan megyek, mint a csiga? Persze lassan mentem, mert még egyre töprengtem: szép kis alak ez a Csikó, tudja, hogy Rettegett Ivánnál beszámolóm lesz, itt van már ez a beszámoló a küszöbön, ő meg lekopik, mint a semmi – vízben hagy. Közben meg telefonálgat, hogy tudjam, azért létezik még, és gondol rám, csak hát éppen ideje nincs. Mert találkozni kellett neki, mit tudom én, hogy kivel. Nekem meg azt mondja: „Kösz, Erzsike!! Rém rendes vagy, hát igazán bevásároltál!” Laza ez a Csikó, megmondta Kalapos, és milyen igaza van; jó fej ez a Kalapos, jó kis malacfeje van neki.

Végre hazaértem, és ledobtam a holmimat, megmostam a fürdőszobában az arcom, és még ácsorogtam egy darabig a tükör előtt. Nem, hát nem vagyok éppen szépség, a szájam széles, az orrom kicsit vaskos, nem elég finom. A szemem szürke. A Vidák Kis-osztályállatkerti ében kutyakölyök vagyok. Nem a legrosszabb. Különben is kit érdekel? Nem az a fontos, nem a szépség. Hanem a mozgás. Az a legfontosabb.

A mozgás, ahogy az embernek éneklés közben jár keze-lába. Azt nem lehet előre kigondolni. Azt a dal hozza. Zumzumdudutitilalala. Tánclépéseket próbáltam, és máris elfeledtem mindent. Hogy a Csikó laza. Hogy nem jön többet napközibe. Hogy a ballonos meg a hosszú hajú nem voltak egymáshoz valók.

Zumzumznmdududutítilalala – ha az ember ugrándozik és dudorászík, mindjárt elfelejti, ha valami baja van. Miért? Mi bajom van nekem? Semmi se!

S egyszer csak felhangzott az egyezményes füttyjel odalentről. Mint a rigó hangja, úgy érkezett. Én mindjárt meghallottam, és mindjárt abbahagytam a dudorászást, a táncot is, egyből megmerevedtem, és csak hallgattam: de nem szaladtam ki a folyosóra. Tudtam, ott ácsorognak az udvarban a pózna Ilcsí, a mókus Nándi. A barátaim. Nem. Most nem megyek le hozzájuk. És meg se tudnám magyarázni, hogy miért nem. Nincs kedvem csavarogni. Ebben a ködben talán nincs is már Liget. Szétfoszlott és eltűnt Télapóval együtt. Egy helyben álltam, meg se moccantam, úgy füleltem. Még egyszer felhangzott a fütty. Aztán csend lett. Kicsit hosszabb, mint az előbb. Aztán még egyszer szólt, de már sokkal halkabban. Szinte láttam Ilcsit, karján a repmodellel. Nándinak a zsebében a keze. A zsebében szotyola. Felfelé pislog az emeletre. A lakásunk ajtaja felé. Hátha mégis kinyílik. Még kinyílhat. Aztán nem néz fel többet, és megindulnak a kapu felé. Ilcsi hosszú, mint a pózna, Nándi a válláig ér. És vékony, mint a nyíl. De csupa izom. A legjobb tornász. Egyszer megverte Kareszt, mert piszkoskodott velem. Mostanában már nem. Mostanában szokatlanul finom. Pépé azt mondja: „Csak rá kell nézni; ez beléd esett, nekem elhiheted.” A Karesz! Kit érdekel a Karesz?...

Többször nem hangzott a füttyjel. Elmentek. Zumzumzumdudutitílalala ... kicsit még ráztam magam a tükör előtt. Aztán kimentem a konyhába. Ott volt szanaszét az egész mosogatnívaló.

Szép lassan elmosogattam, és felmostam a konyhakövet.

 

13.

Másnap elmaradt az utolsó óra, és hallom, kiabálnak a srácok:

– Gúlások, próbálni!

Karesz még külön odaszólt:

– Akkor légy szíves, gyere, Vidáknak igaza van, feltétlen kell a hetedik.

Nézem az Atyát, mit szól a dologhoz, hát mintha kicserélték volna, kikerekedett képpel bólogat: – Persze, gyere csak, mire vársz? Ne félj, nem ejtünk le! És megfeszítette a karját, úgy mutatta: – Látod, van itt erő!

A gúlát Karesz rendezte. Különtornára jár egy komoly egyesületbe, onnan hozza ezeket a dolgokat. Ő magyarázta el a srácoknak, és most megmutatta nekem is, mi lesz a feladatom, és hogy álljak hozzá. Átrendezték az egész alapzatot, és Kalapos rám mordult: – Na most!

Kicsit izgultam, síkerül-e a dolog, és elsőre nem is sikerült, a srácok leugráltak az alsók válláról, az Atya pedig fenékre ült. De nem mérgelődött, együtt hahotázott a többivel. A harmadik nekifutásra megálltunk valahogy, félórás küszködés után pedig tisztességesen.

Fried, aki Pépét fényképezte az ablak előtt, hirtelen otthagyta, odarohant, és izgatottan kiáltozott:

–Állj, ne mozdulj, ez az! Maradjatok így, ez lesz az igazi fotó, akrobat oh! – és elkattintotta a vakut.

Épp egy grimaszt vágtam, s mivel még nem találtam meg igazán az egyensúlyomat, az egyik karom a magasban volt. – Semmi baj, jó lesz – lelkendezett Fried –, nem jó, de kitűnő, bízzatok a mesterfotósban! Én tudom, mikor és mit kell lencsevégre kapni. Ha jó volt a fény, és minden bevág, ez a kép még kiállításba kerül!

– Most erre gondolsz, vagy a Petter-féle sztárfotóra? – kérdezte Kalapos, amikor leugráltunk az„alap” széles vállairól, és kirázta elgémberedett tagjait.

– Csakis a gúlára – szaladt oda Pépé. – Én is azt mondom, csuda klassz! És Benőnek van még egy remek száma, tőlem már el is kérte kölcsönbe a parókát hozzá, itt is van, vedd föl és mutasd meg, irtó kíváncsi vagyok rá!

– Nem kell – mondtam – ugyan már hagyd, minek? – Ez a Pépé minden lében kanál, folyton nyüzsög, és bajt kavar. Még végig se gondoltam, hogy mit csinálok a klubnapon, ő meg már rohan a parókáért, a kezembe nyomja és sürget:

– No, tedd föl! Minek gondolnád végig, nem kell azt neked elgondolni. Jön az.

Ebben igaza volt. Az ember csak dudorászik, és már jön hozzá a mozdulat. Átrohantunk az osztályba. Fogtam a parókát, benyomtam a fejembe, azonmód csálén, fordítva, ahogyan előző nap. És aztán – zum-zumzumdudutitilala... már ráztam is magam, mint a nagy Sztrizs Anna, szétvetett lábbal és karokkal, s hátra-hátradobva a nem létező hosszú hajam. Persze Sztrizsnek a derekáig ér, és mindjárt megismerték, és dőltek a nevetéstől. S akkor eszembe jutott a Csikó nagynénje, ahogy kidagadt a díványból, és majd legurult róla, amikor meséltem neki, és most kipróbáltam ezt is, elmondtam, milyen a Liget, és bemutattam benne a Télapót. Hol én voltam, hol meg ő: „Hogy tetszik lenni, csősz bácsi? – Elég rosszul. – Miért? – Gyilkol a régi reuma. – Hogyan? – Hasogat. A menyem azelőtt masszírozta, most már nem. – Miért nem? – Van jobb dolga. Az folyton eszik. Csak ül meg ül, és őröl meg őröl, a konyha meg repül, a reumám, az meg hasogat.”

Az ajtó közben nyílt, de fel se néztem, mert játszottam, és egyszer csak a játék kellős közepén arra riadok fel, hogy az utolsó padban ül valaki. És az a valaki nem más, mint Rettegett Iván. Ő és mégsem ő, mert most annyira más, az arca csupa csodálkozás, és még a szeme is nevet. S hogy abbahagytam a mókázást, és lekaptam a parókát a fejemről, hát rám szólt:

– De miért? Csak vedd vissza! Vagy ne vedd vissza, de csak csináld tovább! biz nagyon jó, amit csinálsz!

Az egész osztály megfordult körülöttem. Ez aztán! Ilyen még nem volt. Hogy nekem azt mondta volna Rettegett Iván: ez nagyon jó, amit csinálsz! Egy darabig csak álltam, nem találtam vissza a játékba. Aztán csak hallom magamban a zümmögést: dududuzumzumzumtiralala, és akkor megint járt kezem-lábam, de most nem a Sztrizs Anna mozgására, hanem arra, ahogyan Iván jár-kel a padok között: „Most te fogsz felelni, Vidák, most te, Petter Panni, mit firkálsz még mindig a füzetedbe, Bencze? Te, te, te gyere ki!” Aztán megjátszottam magam is a táblánál, ahogy az izzadó tenyerem a köpenyembe törülgetem, és hátra-hátrasandítok a többiekre, hogy súgjanak.

Fölírok valamit a táblára, és gyorsan le is törülöm.

Aztán megint írok, rámeredek, de a szúrós pillantásától úgy megijedek, hogy az egész karommal eltakarom a szemem. És amikor leengedem a karom, hát már olyan hosszú a képem, mint az Atyáé, és akkor már az Atya hangján siránkozok: „Nem tudjátok, ki csapta meg a bajuszomat? Az előbb még itt volt a szájam fölött, mostan meg már nincsen sehol. Nem is az enyím, hanem a papámé, most mit mondok neki? Szégyellhetitek magatokat!”

– Nahát – mondta Rettegett Iván, amikor befejeztem, és lehuppantam egy padba –, nahát, igazán azt gondoltam, hogy te kettőig se bírsz számolni, Bencze...

– Nem is tud, számolni nem – mondta Kalapos.

Iván csöppet se volt rettegett így civilben, számtanórán kívül. Sőt mintha összement volna. Egyszerű kicsi ember volt, egy egészen icipicit mintha hasonlított volna a Szerémi Tivadarra.

– Meglátjuk holnap – mondta –, a beszámolón.

Azzal kiment. A srácok nagy rivalgásba kezdtek.

Pépé a nyakamba borult.

– Megfőzted – kiabált –, megfőzted puhára, holnap meglátod, semmi lesz nála a felelés!

– Aszondod – kérdezte Kalapos –, pedig én megmondtam, hogy azt se tudja, mennyi kétszer kettő.

– Igaz is – jegyezte meg az Atya –, ha már szóba kerültem az apám bajuszával, hát közölhetem, hogy ma délelőtt, pontosan a harmadik óra elején visszakerült a padomba a szerszámos táska, és megvolt benne minden hiánytalanul.

– Még számolunk – mondta Vidák –, amiért lopós társaságnak mertél nevezni minket!

Kalapos megkérdezte:

– Mit hozol be legközelebb, Atya?

Aztán ki haza-, ki meg ebédelni ment. Egy kicsit tűnődtem, melyikkel tartsak, aztán csak a napközis társasággal maradtam. Holnap felelek, Csikó is tudja, talán mégiscsak eljön, miért is ne jönne el? Az sem mit se jelent, amit tegnap hallottam. Honnan tudjam, hogy kivel beszélt? Az is lehet, hogy csak tréfált.

Eljön, aztán én meg nem leszek itt. Nem, az igazán nem való. Eddig nem jött, mert rengeteg dolga volt, ez érthető, ha jól meggondolom. De ma eljön, mert ez az utolsó napunk a beszámoló előtt.

Az Atya nem volt napközis, de bent ebédelt velünk. És aznap egy asztalhoz kerültünk. A sok izgalom után most friss és üde volt, mint eső után a rét. A levest egyből és jó étvággyal belefetyelte, aztán amíg hozták a többit, hátradőlt a széken, és elgondolkodott.

– Az a múltkori beszélgetésünk – mondta –, azt hiszem, jót tett nekem.

– Amit én mondtam?

– Nem – ingatta a fejét. – Az is jó volt persze, kevés volt, de jólesett. Hanem inkább az, amit én mondtam. Vagyis az, hogy egyáltalában elmondtam végre, hogyan is volt az a régi dolog. Egész mostanáig nagyon nyomott. Lehet, hogy megérted, lehet, hogy nem. Valahányszor ugrattak a srácok, úgy gondoltam, hogy én ebből nem bírok kimászni soha. Most meg úgy gondolom: majd csak kimászok. Persze majd vigyázok nagyon. Nehogy megint belepottyanjak valamibe.

– Sóhajtott. – Az embernek folyton nagyon vigyázni kell. Hogy mit csinál, kinek az oldalára áll, és kinek ad igazat. És eztán nem is békítgetek. Legalábbis úgy, mint eddig, soha. Azt hiszem, eléggé kajakos srác vagyok. Láthattad a gúlánál is. Az vagyok, igaz?

– Az vagy – mondtam –, csakugyan.

– Na látod! Nem verekszem, de jó tudni. És máskor majd meggondolom. Igaz, még tartozom neked valamivel. Már nem haragszom a Vidákra, de azért még tartozom. Említettem neked a múltkor valamit.

Már akkor hozták a húst meg a krumplit, és gyorsan nekiesett. – Egyél – biztatott engem is siess!

– Miért siessek?

– Csak hogy hamar elkészülj vele. Látod, a Vidák már a végénél tart.

Tőlünk a harmadik asztalnál ült Vidák, és csakugyan szaporán tömte magába a húst. És még senki se fejezte be az ebédelést, ő már megtörölte a száját a papírszalvétába, és fel is állt, és indult kifelé. Kérdőn néztem az Atyára.

– Mi közünk hozzá?

– Ne kérdezz semmit, egyél – mondta teli szájjal –, és ha kész vagy, akkor nosza!

Így történt, hogy hamarabb mentünk fel a napközibe, mint valaha is. És ahogy nyitjuk az ajtót, mindjárt meg is álltunk benne. Az ablaknál ott állt Vidák, kis dobozkával bajmolódott. Óvatosan nyitotta ki, kiemelt belőle, majd meg finoman, két ujjal az ablakba

pöccintett valamit. Közel hajolt hozzá, és jól megnézte. Talán még rá is lehelt. Úgy elfoglalta a munkája, hogy nem vett észre minket, csak amikor az Atya odaszólt:

– Tészta is volt, akkor hozták, amikor már elmentél. Minek szaladsz ki az ebédlőből mindig olyan hamar?

– Ha volt, remélem, utánam hoztad – felelt szárazon Vidák. – Ha meg nem hoztad, nem is volt. Sosincs olyankor, hogyha hús van. Tedd bolonddá a nénikédet, Lukács!

– Megpróbálok még szerezni neked egy finom tortaszeletet – szólt az Atya –, addig magyarázd el a Benőnek, hogy hol teremnek az örök életű legyek. – Azzal volt-nincs, lelépett az Atya. Villák nem is fordult felém, kinyitotta a történelemkönyvet. Én is leültem az asztalomhoz. Csend volt még idefent, csak a légy zümmögött a két ablaktábla között. Egy új légy, a Vidák tenyészetéből. Hát persze. Nincsenek csodák.

Sajnos nincsenek.

Akkor már biztosan tudtam, hogy nem jön ma se a Csikó.

Vidák egy idő múlva hátraült mellém, és azt mondta:

– Csak be akartam bizonyítani neked, érted? Csak bebizonyítani.

– Mit?

– Hogy egy bivalyerős légy volt. Az, amit agyonütöttél. Az első. És te bevetted. Legalábbis egy ideig bevetted, ugye?

 

14.

A számtanfüzetemben már csak két tiszta lap maradt. Elővettem a füzetet, és leírtam szépen a legnehezebb szövegest, és megoldottam úgy-ahogy. Lehet, hogy jó volt, lehet, hogy nem. Aztán megcsináltam a többi feladatot, és azzal aztán betelt a két utolsó lap is. Most már csakugyan új füzetet és új életet kell kezdenem. Akkor már négy óra volt, és nem volt kire-mire várnom tovább. Még egy pillantást vetettem a légyre, amint az ablaktáblák közt lustán körözött. Ha jól megnézte az ember, látta, hogy a szárnya enyhén rózsaszín. Hiába. Többé már nem érdekelt: lelepleződött, vége volt.

Ácsorogtam egy kicsit az utcán az iskola előtt, de nem akarózott hazamenni. Friss, hűs szél fújt, hideget hozó. Lassan megjön a tél. Egyik nap váratlanul összefutnak a felhők, amikor a szél kifárad és elül, szépen lassan leesik a hó.

Elindultam, de nem haza, hanem a Keleti felé, amerre Csikóval jártunk a napközi után. „Törtet törttel úgy szorzunk... – mondta Csikó, máskor meg: „Hogyha két csapból négy óra hosszat folyik a víz...” Szép kis tanítás volt ez, sétáló oktatás. Mert mindig rohant. Mert mindig várták. Jó lenne megtudni, hogy kicsoda. Ha most odamennék, ahol mindig fel-alá jártunk...

És arra mentem. De amikor odaértem a szűk utcába, a tér oldalába, ahol a bokrok aljában sorakoztak a piros padok, egyszerre nagyon megijedtem, hogy meglátom valahol Csikót, és nagyon el is szégyelltem magam, hogy itt leskelődöm utána. Sarkon fordultam, és úgy eliszkoltam onnan, mint aki ott se volt.

S már be is ugrottam a metró előcsarnokába.

A mozgólépcsőn meg se fogom a karfát, rohanok lefelé. Vagy csak állok, és bámulom, kik szállnak fel felé a másik oldalon. Szakállas fiúk, mandiképűek, szögletes állúak, maxi-meg miniszoknyás lányok, vidámak, bánatosak. Vége nincs ennek a kirakatnak, föl-le meg eltűnnek, rohannak, caplatnak a dolguk után, a mozgólépcső meg ontja a népet elfogyhatatlanul. Ehhez képest a Vidák Kis-osztályálllatkertje semmi; el tudnám bámulni akármeddig, lesem, kik tűnnek fel, níncs-e köztük véletlenül a papa. Állna a szemközti lépcsőn, hetykén feltartott fejjel, keze a zsebében, fütyörészne. Mert olyan. Mindig jókedvű.

Nemrég küldött egy lapot: „Minden rendben, és nagyon jó! Nemsokára otthon leszek!” Lehet, hogy beletelik egy hónap ebbe a nemsokába, lehet, hogy már meg is érkezett, s most itt száll felfelé a lépcsőn a túloldalon, én meg átkiáltok: „Papa, várj meg! Jövök!” De nem tűnt fel a papa. Jött egy lány, Pannihoz hasonlított. Pépéhez. Két kis copfja volt, lencsiképe, miniszoknyája, dzsekije, oldalt hajtott fejjel állt a lépcsőn, és elmerengett. Ennek is valami mozi járt az eszében?

A Stadionnál leszálltam, és addig csavarogtam a környékén, amíg egyszer csak fent voltam a Csikó nagynénjénél.

Úgy gondoltam, hogy megmondom neki, holnap felelek számtanból. Üzenem a Csikónak, hogy holnap lesz a beszámoló. Hátha elfeledte. De erre nem került sor, mert úgy megörült nekem, hogy előbb szóhoz sem jutottam, aztán meg segíteni kellett kivenni a sütőből a tortát, és elkészíteni a kávét.

– Látod – mondta –, hogy milyen jókor jöttél! Hisz úgyis akartam neked küldeni valami finomságot. Amikor feküdnöm kellett, milyen jól elszórakoztattál! Annyira megszerettelek!

Leültünk a konyhában, tortát ettünk, és tejeskávét ittunk. És közben beszélgettünk. És úgy forgattam, hogy megtudjam, ami érdekel. És már ott tartottunk épp, hogy a Csikó, az bizony ritkán jön, mert rém sok a dolga. – No és persze lóg is meg csavarog – mondta a nagynénije eleget panaszkodik az anyja. Az még csak szép, ha téged tanít, vagy ha más kisebbekkel töri magát. De amit a szomszéd Jutkával ellötyög, az már néha sok.

– A Jutkával?

– Avval. Két lány van a szomszédban, de a Mari, az már nagy, nemsokára húszéves, és dolgozik. Hanem a Jutka, az egyidős vele, aztán kicsi koruktól mindig együtt játszottak, most meg együtt szaladgálnak mindenhova. Azért van, hogy nem láttam két hét óta. Mondd már meg neki, hogy egyszer már idedughatná az orrát felém.

– Hogy én? Én mondjam meg?

– Hát persze. És te is gyere. Jól megbarátkoztunk, vagy nem? Jól érzed magad nálam, ugye? Engem szeretnek a gyerekek. Sokszor lógnak itt a házból, hogyha a munkából hazajövök. Nálam mindig akad valami finomság. Ez a torta például ízlett, ugye?

– Nagyon.

– Benéznek, és elmesélik, hogy mi újság az iskolában, mi érdekes történt velük. De egy se tud úgy mesélni, mint te. Csak csudáltalak. Ahogy te mondtad, mondtad, úgy nem tudta mondani senki se. Mit nevettem... tán attól gyógyultam meg olyan hamar!

Elmosogattuk együtt a tányérokat, csészéket, s elmeséltem, otthon hogy szoktam mosogatni.

– Már olyan nagy a gyakorlatom, hogy két tányérral eljátszom, akár a cirkuszi akrobaták. Feldobom meg elkapom, ami széttörik közben, azt gyorsan besöpröm a szemétbe. – Meg ne próbáld itt! – nevetett a Csikó nagynénje. Már akkor búcsúztam:

– Hát, nagyon köszönöm a tortát.

– Mikor jössz legközelebb?

– Sajnos – mondtam – az nagyon bizonytalan. Talán már soha. Mert mi elköltözünk nagyon messzire. Az is lehet, hogy vidékre megyünk.

Egész megnyúlt az arca a Csikó nagynénjének.

– Még az iskolából is kiíratnak?

– Sajnos... valószínűleg.

Úgy megölelgetett, kék meg zöld lettem.

– Sohase foglak elfeledni. Hiányozni fogsz... És te is gondolj rám néha! Toronyház nénire.

S megállt az ajtóban. Betöltötte egészen. S nézett utánam, amíg végigkocogtam a hosszú, málló vakolatú folyosón. Hogy befordultam a lépcsőházba, még visszaintettem neki, s ő is integetett.

Ebbe a házba se jövök többet.

Toronyház nénitől legalább elbúcsúztam. Kedves volt. Micsoda finom tortát tud sütni! Milyen különösen finomat!

Én meg hazudtam neki. Hogy jutott eszembe ez az elköltözés?

Most már mindegy. Kimondtam, kint van, vissza nem szívhatom. De hisz csak el akartam köszönni. Mert így illőbb. Mert csakugyan nem jövök többet, minek? Csikót se látom többet.

Dudutramtramzumzumlala... – dudorásztam, s közben enyhén ráztam magam a metró mozgólépcsőjén hazafelé: zumzumtilala...

– Szia! – szólt valaki a hátam mögött, s egyszer csak Nándi állt mellettem, fekete mókus, oldalról pislogott rám, mosolygott, kivillant fehér foga. – Gyere, fussunk, ki ér le előbb!

S mint a csúszkán, nekizúdultunk, aztán még kétszer fel és le. Sokszor játszottunk mi már így. Egyszer én győzök, máskor ő. Egyszer még a nyáron elbotlott, s végigharbuckázott a lépcsőkön, de meg se ütötte magát. Igaz, majdnem kidobtak, majd megvertek:

„Mit csináltok, elment az eszetek?!”

Most végre megint kirohangáltuk magunkat, s közben nevettünk szakadásig.

Holtfáradtan huppantunk le végre egy padra a kocsiban. Az meg száguldott velünk hazafelé.

Nem szóltunk, hallgattunk. Nándi csak mosolygott, de nem volt olyan vidám, ahogy mutatta. Megböktem.

– Miért nem beszélsz egy szót se?

– Miért nem beszélsz te?

– Kezdd te!

– Kezdd te!

Hallgattunk. Még meg is sértődtem. Most mit vacakol? Máskor úgy volt, hogy annyi volt a mondanivalónk, abba se bírtuk hagyni.

– Mi van? Nincs mit mondani?

– Nincs kinek!

– Hogyhogy nincs kinek? Hát én senki se vagyok?

– Nem tudom. Nem vagy. Napok óta nem vagy. Régen nem vagy. Vagy valahol, de hogy hol, azt nem tudom. Se én, se Ilcsi. Nem tudjuk. Ha ott vagy, akkor se vagy ott.

– Miket beszélsz? Most is mosolygott, de a szeme nem. Az komoly volt. Vállat vont.

– Csak azt, ami igaz. Ilcsi mondta is. „Hagyd – azt mondta –, hagyd, ne zavard. Más gondja van. Máson jár az esze.”

– Ugyan már, Nándi, ne hülyéskedj!

– Nem hülyéskedek.

És már nem is mosolygott. Kijöttünk a metróból. Már egészen bealkonyodott, lilás volt az ég, a szél megállt.

– Holnapra leesik a hó – mondta Nándi.

– Miért gondoltátok, hogy más gondom van?

– Mert más lettél. Nem olyan, mint eddig. Meg se szólítottál az iskolában se. Utána meg egyszerre sehol se vagy. Ki tudja, merre jársz? Aztán meg szerepelsz, fénykép lesz rólad, meg minden, hallom, megint nagymenő lettél, úgy, mint valaha. Fried azt mondja, olyan leszel a képen, mint egy sztár. Hogy nagy vagy, azt mondja, és nagy voltál a próbán is, amikor jött a Rettegett Iván. Most mindenki odavan, hogy így a Benő meg úgy a Benő! Ilcsi azt mondja: „Hagyd, ne zavard. Majd ketten járunk a Ligetbe. Vagy nem járunk...

Kinyitottam a kabátomat. Nagyon melegem lett.

Elvörösödtem. Szégyelltem magam.

– Miért nem hívtatok soha?

A vállát vonogatta. Halkan mondta:

– Miért nem jöttél? Volt szombat délután is. Vasárnap is volt. Egyszer se szóltál. Nem jöttél soha.

Mit feleljek erre? Igaza volt.

– Az Ilcsi apja – mondta Nándi csendesen – nagyon beteg. Kórházban van.

Akkor már odaértünk a kapuba. Megálltunk egy percre. És nagyon szerettem volna, ha minden olyan, mint régen, és ha éppen olyan vidámak vagyunk, mint valaha.

– Hé – mondtam könnyedén –, mire nézed a napot? Nyúlj már a zsebedbe! Nincs szotyola?

Megint csak vállat vont, de most már nevetett.

– Nincs – mondta.

– Hogyhogy nincs?

– Kinek? – kérdezte. – Nem gondoltam, hogy találkozunk.

 

15.

– Figyeled? – súgta Pépé. – Tomcsinak is ki van húzva a szemöldöke, és nagyon jól áll neki. No és új frizurája van. Mit szólsz a frizurájához, Benő?

Nem szóltam semmit. Csak épp felpillantottam, nem láttam semmi érdekeset Tomcsi szemén, és a haja is csak olyan volt, mint máskor: rendes, csinos.

A hiányzások igazolásával foglalkozott éppen, és az elmúlt heti osztályzatainkat ellenőrizte. Visszanéztem a könyvembe. A számtankönyvem volt, s benne két kép.

Egy régi meg egy új. Fried mára elkészítette a gúlás felvételét, és hát csakugyan jól sikerült. Én ugyan a középcsatár korombelit jobb szerettem, de ez érdekesebb volt, ahogy egymás vállán magasodott a csoport, én meg a legtetején. „Ez az igazi sztárfotó – mondta Fried – megnagyítom, és beküldőm egy pályázatra. Kitűnő vagy rajta, Benő; hogy grimaszt vágtál, az benne épp a jó, meg hogy a magasban a kezed. Megrendezni se bírtam volna jobban!” Néztem az „alapot” : az Atya elszántan állt terpeszben, Karesz kicsit vigyorgott, amitől résnyire szűkült a szeme. Mintha azon vigyorgott volna, hogy én a legtetején épp a nyelvem nyújtom rájuk, no meg...

– Bencze, Kalapos és Vidák! – szólított éppen Tomcsi, s ahogy felálltunk, elégedetten bólintott. – Örömmel látom, hogy javítottak – mondta legalábbis a bukásból, úgy nézem, hogy kikecmeregtek, és egyelőre ez is valami. Főleg a Vidáknál szép a haladás: négyesre felelt. De Kalapos is kapott egy hármast fizikából. És Bencze szerzett egy kettest. S ez tán a legnagyobb eredmény, mivelhogy neki év eleje óta csak és kizárólag egyese volt.

– Nagyon jól felelt! – szólt közbe Karesz. Nagyon jól persze nem feleltem, de feleltem, és én

tudom, milyen nagy szó ez. Mert eddig, ha Iván kihívott, csak álltam a táblánál, mint szamár a hegyen. De most nagyon akartunk javítani. Akartunk – mert nemcsak én, Iván is akart. Rám se mert nézni, hogy meg ne ijedjek, és ha valamit elrontottam, azonnal figyelmeztetett: „Vigyázz csak, kezdd el újra!” így aztán sikerült, megcsináltam a példát végig, és Iván bólogatott: „Ez az első kettesed nálam, és megy ez talán még ennél jobban is majd...

Tomcsi hátrasimította a haját, és most láttam, hogy csakugyan másképp áll, mint máskor, most konty nélkül magasodik, s oldalt dől; Pépének csalhatatlan a szeme.

– Az is valami – mondta Tomcsi – hogy a Száraz örül a kettesednek. Eddig folyton-folyvást verekedtetek.

– Az már elmúlt, kibékültek! – kiáltott Zéman. A gúlát is együtt csinálták. Tetszett látni a képet?

Tomcsi nem látta még, de egyelőre nem is volt rá kíváncsi. Inkább arra, hogyan sikerült mindhármunknak javítani.

– A gimnazisták sokat segítettek, ugye?

– Igen – állt fel kelletlenül Vidák –, minden délután a nyakamon ült a Zs..., vagyis hogy az a hosszúnyakú.

– Az a jó – bólogatott Tomcsi –, azért lett négyes a feleleted. A Kalaposé meg hármas.

– Nos, ami azt illeti – jegyezte meg Kalapos – az enyém nem sok vizet zavart. Hol jött, hol nem, szerencsére eléggé laza volt.

– Hát a Hábel? – kérdezte Tomcsi.

Először meg se rezzentem, csak amikor rám nézett, hogy no, mi van, akkor jöttem rá, hogy a Csikóról van szó. Elvörösödtem.

– Az rendes volt – mondtam –, rendesen tanított.

És leültem gyorsan. Csak már beszélnénk másról.

Kínosan éreztem magam. Ha utolsó este Draskó bácsi nem veszi át velem az anyagot, akkor talán mégiscsak, megint csak egyest kapok. De átvette. A klubtagság a szoba sarkába vonult, ott duruzsolt, a nagy fotelban a kis Szerémi egyszer-egyszer szájához emelte a harmonikát, és eljátszott rajta néhány maga költötte dalt. Draskó néni kávét főzött a konyhában, az ajtót nyitva hagyta, bejött a jó, erős kávészag, körüllengte a szobát. A mennyezetről a Madonna-kép enyhén pergette a földre a vakolatot.

– Akár a legfinomabb hópermet – mondta Draskó bácsi –, nálunk, látod, már kiszakadt az angyalka dunnája, megjött a tél. – És számoltunk, számoltunk, és másnap kettesre feleltem. Majd meg is köszönöm neki.

Tomcsi már a klubnapunkról beszélt. Hogy ki mit hoz az uzsonnához, és hogyan készítsük majd a szendvicseket. Annyit tárgyaltunk sonkáról, sajtról, szalámiról, hogy megéheztünk bele.

A szünetben meg Cseri hozta a hírt, hogy rántott hús lesz ebédre a napköziben.

– Akkor maradunk – mondta Vidák –, mára még befizetünk. Az még a miénk!

– Annál is inkább – szólt oda nekem Karesz –, mert a gúlát még próbálni kell.

Így aztán még egyszer, búcsúzóba benéztem a napközibe. Ahogy megyek az asztalomhoz, hát önkéntelen is az ablakba kellett pillantani. És nem véletlenül, mert vékony pálcikán kis fehér kartonpapír vonta magára a figyelmemet. Egy minitábla-felirattal: „Itt élt és körözött a halhatatlan légy, a valóságos csoda!” – s ahogy hátranézek, hát az egyik sarokban kuncog Vidák.

Fogtam, kivettem az ablakból a papírt, s eltettem emlékbe a táskámba. Aztán ha már ott voltunk, hát tanultunk egy kicsit. Elővettem az új számtanfüzetet, s írtam a legnehezebb szövegest. S egyszer csak arra rezzenek fel, hogy leül mellém valaki. Még fel se néztem, már tudtam: Csikó.

– Te Erzsike – azt mondja én kaptam egy dicséretet.

Akkor oldalt fordultam, s látom, a haja a szemében, a szeme nevet, de az arca kicsit piros. Csikó zavarban van.

– Merthogy te jól feleltél, sikerült a beszámolód matekból, és hogy azt mondtad, azért, mert jól tanítottalak. Hát... tanítottalak valahogy – és megvakarta a fejét –, de hát tudom, volt abban hézag is. Vagyis hát azért jöttem, hogy gratuláljak neked, és hogy megköszönjem, hogy azt mondtad rólam, amit mondtál, és azért is jöttem, mert utóbb nem tudtam jönni párszor, mert rém sok zűröm meg gondom volt, tudod...

– Tudom – mondtam – nem baj, Csikó!

Fülig szaladt az arcán a mosoly.

– Csikó... hogy miért is hívtál így mindig, hogy te miket mondasz... hiába, jópofa vagy, a legjobb!

A pillantásom a kezére tévedt. Azt néztem, hogy piszkos a körme. Vastagon alatta a kosz. Miattam ugyan nem kaparta ki soha. És közben egészen elkomorult.

– Igaz, hogy elköltöztök? A nagynéném mondta.

– Bizony – bólogattam – valószínű.

– Hát rém sajnálom... – És oldalt hajtotta a fejét.

A pillantása a számtankönyvre esett, és a könyvben ott volt a kép, a középcsatáros, a fehér lapjával volt, csak épp meg kellett volna fordítani, hogy megmutassam. De nem fordítottam meg. És arra gondoltam: jó is, hogy nem mutattam meg neki soha. Sokkal jobb.

Az egy olyan kép, azt nem mutatja az ember csak úgy. Csikó sűrűn ráncolta a homlokát, láttam, hogy töri a fejét, keresgéli a szavakat. – Az ám – mondta ki végre –, és még valami. Egy szerszámos tokot adtál nekem. Kerestem tegnap otthon. Nem találom. Attól félek, hogy elvesztettem. Igazán nem tudom, hogyan.

Még mindig a kezét néztem, ahogy az asztalra tenyerelt. És nagyon sajnáltam, hogy a körme koszos.

– Nem baj – mondtam –, ne izgasd miatta magad; vacak volt, nem ért sokat. Ha csak annyit vesztettél, nem baj!

– Kösz, Erzsike – mondta megkönnyebbülten –, klassz vagy, kösz!

És már rohant. Mint mindig. Most is. Csak néztem utána. Ballonban volt. Hát ez nem igaz! Ballonban!

És a ballon gallérja feltűrve. S csak megy, megy, mint a Pépé filmjében a fiú, és egyre távolodik, egyre kisebb a kép. Aztán eltűnik. Szerelmem, Csikó.

Mit szólna Pépé ehhez a regénycímhez?

Semmit se szólna. Nem értené. Ez nem az ő regénye elé való.

– Szerelmed, Csikó – mondta Kalapos hazafelé menet – csak bepofátlankodott ma a napközibe. Kész röhej. Felelés előtt nem. Felelés után igen. Várta a kézcsókot, mi, amiért annyit segített neked?!

Az ég megint csupa gomolyagfelhő volt, azok meg egyre lejjebb-lejjebb szálltak, a kis utcánk, mint egy zsákba, úgy bújt bele a ködbe. Vidák jókora fémgolyót talált, azt rugdosta, s ha beérte, driblizett vele. – Mit vacakolsz – szólt rá Kalaposra – kész, be van fejezve, kit érdekelnek már a Nagyokosok?

– De nem úgy van az – Kalapos begurult –, nem úgy van! Mert ami igaz, az igaz. Zsiráf, az járt és törte magát; elég bajod volt vele, azt lerázni se lehetett. A Mandi laza volt, tőle akár százszor megbukhattam volna. És én meg is mondtam, hogy laza. De a leglazább, az mégiscsak a Csikó volt, látta, akinek van szeme. Aztán mikor a Tomcsi kérdezte a Benőt, hát a Benő mit mondott? Azt, hogy a Csikó tanította rendesen. Csak azt tudnám, hogy mire és mikor! Mert az egyszer jött, és kétszer ment, éppen csak hogy nagy néha megmutatta magát. De a Benő beleesett és védte.

Vidák belerúgott a fémgolyóba, de utána se nézett.

Rátámadt Kalaposra:

– Tudod, mit mondok én neked? Azt mondom, hogy teljesen elment az eszed.

– Nekem?

– Neked. Most mi a fenének cukkolod itt a Benőt? Ha engem ugratnának így, már rég lekentem volna egy pofont.

– Aszondod?

– Azt.

– Én nem cukkolom – mondta Kalapos –, én csak látom, amit látok. Amióta ott ül az első padban Pépé mellett, hát megkótyagosodott. A Panni minden hülyeséggel telebeszéli a fejét. Ehhez csak ismerni kell a Pépét. Akár a kisegér, csak cincog-cincog, nem lehetetlen, hogy ő cincogta a Benő fejébe a Csikót.

Vidák rám nézett.

– Csak csodállak – mondta –, hogy ezt tűröd. Azelőtt már megpofoztad volna. Azelőtt már két pofont is lekentél volna neki

– Csakhogy Benő megváltozott – mondta Kalapos – ezt se vetted észre?

– Kopjatok le – mondtam, és belerúgtam a fémgolyóba. És mind a hárman ráhajtottunk. Kalapos lett volna az első, de Vidák hátra rántotta, és amíg verekedtek és huzakodtak, enyém lett a golyó. Kicsit játszottam vele, s hogy el akarták venni, már a sarkon túl táncolt.

– Tud ez a Benő, mint középcsatár korában – morgott Vidák.

– Aszondod? – dörmögött Kalapos. – No, hajtsunk rá megint!

Már sötét volt, mire hazaértem. A kapunál, mintha csak onnan fordult volna ki, beleütköztem Nándiba.

– Szia, mi újság? Ma is voltál a napköziben?

– Ma is. De utoljára.

– Örülsz?

– Hát persze. Elég volt.

– Nem nagyon látszik rajtad.

– Mi nem látszik?

– Hát hogy örülnél. Hogy ezután úgy és akkor tanulsz, amikor akarsz. Neked nem is hiányzik már a Liget.

– Honnan veszed?

Csak néztem rá, és nem értettem: honnan tudja, hogy csakugyan nem vagyok valami vidám? Hogy csakugyan – most minden kicsit üres?

– Onnan – mondta Nándi –, hogy a múltkorában erre jöttünk egyszer Ilcsível, és láttunk. Láttunk, ahogyan befordulsz a kapun. Akkor se voltál túl vidám. Lassan jöttél, nem néztél semerre se, és mentél egyenesen haza. És akkor azt gondoltuk, hogy örülnél nekünk, és jó lenne, ha csavarognánk egyet a Ligetben megint. És bementünk az udvarba, és leadtuk az egyezményes füttyjelet. Fütyültünk egyszer, kétszer, és aztán harmadszor is. És te hallottad, mert otthon voltál. De nem jöttél ki. Hallottad, és nem jöttél! Mi meg nem szóltunk semmit, se Ilcsi, se én. Csak hallgattunk, és kifordultunk a kapun.

Már tudtam, mikor volt ez. Ez akkor történt, amikor Csikónál jártam, és elhoztam a szerszámokat.

Amikor ott álltam a kapujukban, és utána megnéztem az ablaküvegben magam: bohóc lila parókában ... és egy kis fekete stift maradt a szemem körül.

Ez azután volt.

– Akkor csakugyan nem volt jókedvem, Nándi.

– Persze – bólintott –, gondoltuk, hogy valami ilyesmi van. De most már nevess, tudod mit, nevess egy kicsit. Ha akarod, mondom a nevemet, olyankor mindig nevetsz. – És mondta tagolva, grimaszolva:

– Epa-mei-nondasz, Epameinondasz Níkolitisz...

Úgy mondta, hogy muszáj volt nevetni. És nevet tünk vidáman, hangosan, éppúgy, mint azelőtt. És nekidűltem a kapufának, ő meg a zsebébe nyúlt és megkérdezte:

– Kell szotyola?

– Hát persze hogy kell...

Ropogtattuk, és a ködből hirtelen újra felmerült a Liget, és már vágytam utána, szerettem volna kint járni megint.

– Mit jelent az, hogy Epameinondasz? – kérdeztem. – Az is jelent valamit, mint az, hogy Iliász?

– Hát persze – mondta Nándi –, az egy bölcs volt.

És van még egy nevem: Agamemnón... Az pedig híres történelmi alak. Az nagy görög király volt.

– Király?

– Hát persze.

– Nahát!

Tessék, itt a kacsalábon forgó kastély, mint a mesében. Itt a Nándi, akinek „rémségesen” nehéz kiskora volt, aztán egyszer csak kiderül, hogy királyfi. Úgy kellett neki végigküszködni a gyerekkorát, hogy nem volt se palást, se jogar, se korona. Az ember mindig máshol keresi a királyokat, aztán ott van, tessék, egy igazi az orra előtt. Akár a Szerémi Tivadar, aki messze a nagyvilágban kutatott a szerencséje után, ami ott kuksolt a szobája sarkában egész idő alatt.

– Az a jó – mondtam –, hogy hoztál szotyolát. Hogy most már gondoltál rá, hogy találkozunk.

Buzgón ropogtatta, s úgy mondta, rám se nézett:

– Kerestelek már máskor is. De mindig későn jöttél. Pedig a napközinek ötkor vége van. Nem tudtam, merre a csudába jársz. És érdekelt. Már annyira, de annyira, hogy telefonáltam is. Gondoltam, hátha odaát, a szomszédban vagy. És kétszer a Draskó bácsi vette fel a kagylót, de egyszer felvetted te is. Csakhogy akkor úgy elrestelltem magam, hogy nem szóltam bele.

– Te voltál?

– Én. Nagy marhaság, mi? Most kinevetsz.

– Nem – mondtam – dehogy. Hülyeség, de meg lehet érteni.

– Akkor jó – és újabb szotyolát ropogtatott szét a foga közt akkor hát rendben van.

Az utcán, mint egy gongütésre, egyszerre gyulladtak ki a neonfények, s a kapunk is kéken megvilágosodott. Felfénylett benne a Nándi mókusarca és arcán a mosoly. Nincs kedvesebb barátom nála, és nem is lesz soha. Álltunk, szotyoláztunk, dumáltunk. Az utca sarkáról befordult valaki. Hosszú léptekkel vágtatott, kicsit előredőlt, mintha a fejével vágna az alkonyi ködben utat. A cipője orra felfelé kunkorodott, a kabát meg csak úgy lötyögött rajta. A járása után mint ha egy nagyon kicsit hasonlított volna Csikóra.

Összehunyorított szemmel néztem utána, és nem tudom, miért, az jutott eszembe, hogy Pépé mégis csak tévedett: az nem lehet, hogy az a ballonos meg a lány nem találkoztak már aztán soha többet.

Pépé annyi filmet lát. Csoda, ha összekeveri a dolgokat? Eltévesztette persze. Rosszul emlékezett. Biztos, hogy találkoztak még, egyszer később. És akkor már nem is váltak el egymástól soha!

 

 

.oOo.