CSALÁNBA NEM ÜT A MENNYKŐ

 

Január 6.

Kihajtott ma a galagonyaág, amit még a múlt hónap közepén nyestem a Ligetben. A levágott hajtást én akkor néhány óráig langyos vízben tartottam, aztán meg beállítottam egy vizesedénybe, és azóta lestem, történik-e vele valami.

Ma aztán, ahogy hazajövök az iskolából, s nézem – hát megjött a szobánkba a tavasz, rügyezik a faág. Senki se hinné el, mennyire megörültem ennek. De most kinek mondjam el? A fiúk tán ki is nevetnének, hogy mindig ilyen bigyókkal: maggal, rüggyel, bogyókkal kísérletezem. Mama meg mostanában mindig későn jár haza esténként. Megint különmunkát vállalt, rengeteget dolgozik.

Így hát nincs kinek elmesélni, hogy megéledt a galagonyabokrom ága. Sem ezt, se más eseményt nincs kinek elmondanom. Azért vettem elő ezt a vastag, régi noteszt, hogy leírjam, mi minden történik egy-egy ilyen szürke hétköznapon.

Az iskolában ma nem volt semmi különös. Csak számtanból kaptam egyest. Másból nem feleltem.

Ebéd után mindjárt elmentem csavarogni.

A Liget felé indultam, mert a Ligetet nagyon szeretem még ilyenkor is, amikor alszik minden fa, bokor és növény. Aludt az én galagonyabokrom is, aminek egy ága már otthon, a meleg szobánkban szépen kivirult. Végigmentem a tölgyfasoron, aztán kijutottam a Körútra, s addig-addig mentem, míg egyszer csak megint ott álltam a szőrmebolt előtt, ahol a világ legédesebb kismackója ül a kirakatban, egy oldalpolcon. Újra megállapítottam, hogy ilyen édes kismackó nincs a világon még egy. Mert sok mackó van, majd mindnek buta a képe, ennek pedig okos szeme van, és ez az enyém lesz, ez senki másé nem lehet. Van már valami gyűjtött pénzem, és még gyűjtök hozzá, amennyi kell. A tréningruhám felső zsebében fog ülni, és irigykedik rám, tudom, az egész hatodik bé.

 

Január 7.

Tegnap azt írtam, hogy van valami gyűjtött pénzem, és tegnap volt is, de ma már alig van valami, mert közben uszodában voltam. Pedig nem is akartam oda menni.

Eszemben sem volt, hogy úszni menjek, mivelhogy nem is tudok úszni, és nem rajongok a hideg vízért. De napi csavargásom közben a hídnál találkoztam Vendellel, és Vendel megkérdezte: „Nem kísérnél el, Zsizsik?” Én meg mondtam: „Miért ne?”

Vendel kiváló úszó, büszke rá az egész őrsünk. Ha minden jól megy, bekerül az ifjúsági válogatottba. Már sok versenyt nyert. Én is büszke vagyok rá.

– Nem vinnéd az aktatáskámat? – kérdezte Vendel. – Dögnehéz, és nekem úgyis van elég cipelnivalóm.

Én ugyan nem láttam, mi mindent cipel még egy könnyű sportszatyron és saját magán kívül, de gondoltam: miért ne segítsek neki? Hátha akkor jobban megy majd a tréning. Vittem a holmiját, és nálam is felejtődött az egész, amikor bement az uszodába. Mire észbe kaptam, már el is tűnt, s hiába magyaráztam, hogy csak a barátomnak adom át ezt a táskát, s már jövök vissza; nem akartak beengedni jegy nélkül. így hát muszáj volt váltani egyet, és így a kismackó messzebb került tőlem, mint volt valaha.

Én viszont bekerültem az uszodába. És ha már ott voltam, gondoltam, maradok is egy kicsit, magam is nekivetkőzöm. Adtak nekem egy ócska, lila pamutnadrágot kölcsönbe. Olyan volt, mint a szíta, sok apró kis lyukkal, de mégiscsak nadrág volt.

Vendel akkor már ott feszített a medencénél a fecskéjében, fején sárga fürdősapkával; nagyon jó úszónak látszott, már csak úgy szemre is. Akárki megmondhatja első látásra, hogy bajnok lesz ebből a Vendelből. Hosszú karú, hosszú lábú srác, a feje, akár a halé. Csak néztem, ahogy a vízbe dobta magát; nincs az az angolna, amelyik jobban húz.

Mondtam is a mellettem álló fiúknak, hogy Vendel a legesélyesebb minden versenyen. Volt, aki bólogatott erre, de volt, aki dühbe gurult és kijelentette, hogy Vendel Roburhoz képest tuskó, és tízet egy ellen, hogy ma is lemarad, mint a borravaló.

Nem tudtam, ki az a Robur, de rögtön megmondtam róla a véleményemet, mire az illető fiú szidni kezdte Vendelt, engem, de még az iskolámat is. Ránéztem, hát akkora volt, mint egy ház, a válla, akár egy atlétáé, és csak úgy dagadtak a karizmai. Akkor egy kicsit megcsendesedtem.

Hanem amikor az edző beintett a versenyre, és megindultak egymás mellett vagy hatan a kötelek közt, hát csak természetes, hogy torkomszakadtából ordítottam: „Vendel, Vendel!” Vállas szomszédom Roburt kiabálta, és olyan lázba jöttünk mind a ketten, hogy nem tudom, miképpen történt, de egyszerre csak kiment a part a lábam alól, és benne voltam a vízben.

Ha valakinek nem volt kedve vízbe menni, hát az én voltam, és nem is tudom leírni, milyen kínos volt az a pillanat, amit a levegőben töltöttem a víz lelett. Ami azután történt, az sem volt sokkal kellemesebb.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy valami szőnyegen fekszem, dögönyöznek, és úgy rángatják a karomat, mintha ki akarnák tépni. Már akkor magamhoz tértem, de még nem nyitottam ki a szememet, mert valahogy lusta voltam hozzá. Hallani hallottam mindent. Azon vitatkoztak fölöttem, hogy a lábam kapott-e görcsöt, vagy netán a szívem. Vendel megjegyezte, hogy nem volt semmi görcs a dologban, csak hát sohasem tudtam úszni.

Erre aztán tettek egy-két kedves megjegyzést rám, főleg az a behemót, akivel vízbe pottyan ásom előtt vitatkoztam. Nem tagadta, hogy ő lökött a medencébe, de szépítgette a dolgot. Azt mondta, hogy ő éppen csak hogy barátságosan oldalba bökött; ki sejthette volna, hogy máris elvesztem az egyensúlyomat, pláne meg, hogy elmerülök a vízben, mint a balta?!

Nem tudták, hogy már magamnál vagyok, ezért elneveztek mindenféle mulyának, maflának, s közben biztatták egymást, hogy mindjárt magamhoz térek, nem lesz semmi baj. Az ilyen kétballábasok, mint én, kimásznak minden csávából, csalánba nem üt a mennykő, engem se visz el az ördög, mert annak se kellek. Közben olyan istenesen dögönyöztek, hogy végül is meguntam a dolgot, s kinyitottam a szememet.

Akkor aztán kaptam még egy pofont az edzőtől, mivelhogy ő húzott ki a vízből, és most már második atyámnak tartotta magát. Senki se simogatott, senki se ölelgetett. Ahelyett, hogy örvendeztek volna, hogy visszatértem az élők sorába, szidtak, mint a bokrot, amiért nem vigyázok magamra. Még a vaskos alak, aki a vízbe lökött, még az is csak a vállát vonogatta, és grimaszokat vágott felém. Egyedül Vendel vigyorgott barátságosan.

– No, Marci, látod, mégse hiába váltottál uszodajegyet. Legalább megmártóztál.

Örültem, mikor végre hazaértem. Mama nem volt még otthon, hát kentem magamnak egy jókora karéj zsíros kenyeret, és leemeltem egy könyvet a polcról, hogy majd falatozás közben olvasok. Lehet, hogy akkor billentettem meg a bagoly egyensúlyát, de leesni csak akkor esett le, amikor már a díványon hasaltam a könyvespolc alatt. Pont a fejem mellett zöttyent le a padlóra, s egészen belefúródott.

Én meg csak néztem megmeredve, még a szájam is tátva maradt, ahogy épp a kenyérbe akartam harapni. Ha csak egy centivel idébb pottyan az a buta vasbagoly, hát éppen a fejem búbjára esik. Akkor aztán megnézhettem volna magamat. Vagyis hogy akkor már csak nézhettek volna – mások.

Úgy megdöbbentem ettől a váratlan támadástól, hogy moccanni se tudtam, csak feküdtem hason a díványon, s néztem a földre, ahol a bagoly kikötött.

Ez már sok egy napra – gondoltam –, ez már sok.

A vén bagolyfej meg néz rám vissza, mintha élne, avval az élénkzöld, ravaszdi szemével, s majdhogynem vigyorog a görbe csőrivel: csalánba nem üt a mennykő, Marci!

Akkor jutott eszembe, hogy ezt mondták ott felettem az uszodában, és akkor kezdtem csak bogozgatni, hogy mit is jelent ez. „Egyszerű, mint a vakablak – hunyorgatott Bagolypapa a földről –, akár a növények közt a csalán, olyan vagy te az emberek közt, Marci. Ha nem is éppen szúrós, de semmire se jó, senkinek se kellő.”

Ez már igaz – gondoltam –, az bizony. Papám nincs, mama mostanában mindig későn jár haza. Legfeljebb ha a szomszéd néni szól ki a konyhájából, ha meglát: hová már megint, Marcika? Nem hiányoznék én a tanároknak se; csupa rossz osztályzatom sorakozik az osztálykönyvben. Még a növénytanos, a Buksi is mulyának tart, s alig hív ki, már elég is volt neki belőlem: hármas. Ülök a padban, de akár ott se volnék. Ha legalább egy testvérem lenne, kisebbforma, akinek segíthetnék ebben-abban, és aki várna, amikor hazajövök. De hát nincs senki, főképp most, hogy mama is későn jár esténként. S ha megjön, akkor is olyan fáradt, ideges, szava sincs hozzám. Ki is szeretne engem, amikor olyan ügyefogyott vagyok, és ráadásul ferde képű? Igen, olyan ferdére fut fel a szájam, hogy a két lány a házból, akik mindig együtt járnak, abban a pillanatban összenevetnek, ahogy csak szembejönnek velem. Nem tudom a nevüket, nekem ők csak a Kétlány, mivelhogy mindig együtt járnak. Nem csodálkozom, ha nevetnek rajtam. Hadd nevessenek.

Ahogy ezt így mind szépen végiggondoltam, tán el is búsultam volna magam, de a vén bagolyfej a földről csak hunyorgatott felém, majd nemhogy mosolygott az okos, ravasz képe: „Nagy szó ez, fiam Marci, nagy szó! Nem kell neked félni semmitől se. Olyan bátor lehetsz, akár egy oroszlán. Mert ha más nem is tudja, de te tudhatod, hogy nem kellesz a bajnak se. Ha én mondom neked, elhiheted, Marci, elég vén vagyok ahhoz, hogy kiismerjem a dolgok közt magam.”

Így szépen megvigasztalt engem Bagolypapa. Felemeltem a földről, letörölgettem szépen. A napokban arra gondoltam, hogy két lyukas fazékkal együtt ezt az ócska vasbaglyot is leviszem a MÉH-be. Ügyis csak annyit ér, amennyi súlya van, az pedig bőven van neki. De most megváltoztattam az elhatározásomat. Maradjon csak itt, jó lesz néha elbeszélgetni vele.

Visszatettem a helyére, aztán leültem az asztalomhoz, ahol a galagonyaág virít, s elkezdtem írni a vastag noteszba. Azt hiszem, mindent leírtam, ami ma történt velem.

S mama még mindig nem jött haza.

 

Január 8.

Nem sokat tanultam mára, de nagy nyugalommal mentem iskolába. Valahogy úgy voltam, hogy semmitől se féltem.

Bagolypapa igen alaposan megnyugtatott az este. Szívesen elmeséltem volna valakinek, hogy miről tárgyaltam én ővele, miután a fejem mellett a földre pottyant. Erre azonban nem került sor, mert a szünetekben úgy zsibongott az őrsöm, mint a felvert méhraj. Bugyor Balázsról beszéltek, a vaskos srácról, aki tegnap úszáshoz segített. Kisült, hogy nem véletlenül akaszkodtam össze vele; lehetetlen, kötekedő alak. Amúgy Robur testőre, és iszonyú féltékeny Vendelre, aki az utóbbi időben többször is megelőzte úszásban Roburt. Mindketten egy közeli iskolába járnak, és híres, nagy verekedő fiúk. Most tudtam csak meg azt is, hogy tegnap – miután engem már elintézett Bugyor –, mintha csak véletlenül tenné, jól rálépett Vendel lábára, s mikor Vendel emiatt méltatlankodott, egyszerűen és röviden kijelentette: jobb lesz, ha hallgatsz, te keszeg!

Körben álltak a fiúk: Griboj, Trofim, Ricke, Malac meg az Elnök, és egyik dühösebb volt, mint a másik, míg Vendel mesélte a történteket. Nem volt kétséges, Vendel csakugyan keszeg formájú, hosszú és sovány. Bugyorhoz meg Roburhoz képest feltűnően sovány hal. Remekül úszik, és természetesen izmos is, de a verekedéshez nem ért. Roburhoz és Bugyorhoz képest azonban a többiek se jöhettek számba, nem is beszélve rólam, aki hosszú se vagyok, csak sovány.

Az erőt azonban pótolta őrsünkben az indulat.

Griboj kijelentette, hogy az undorító Bugyornak pusztulnia kell; pimasz tettei vért kívánnak. A kis Reinic, vagyis Ricke bólogatott, Trofim belefújta mindig taknyos orrát a zsebkendőjébe, s ez úgy hangzott, mint egy harci kürtjel. Elnök azt ajánlotta, hogy vágja valaki Bugyor arcába a fürdősapkáját, akárcsak a régi lovagok a kesztyűt. Malac röhögött. Jómagam kijelentettem, hogy számíthatnak rám, de akár semmit se mondtam volna, oda se figyeltek. A megbeszélések minden tízpercben azzal fejeződtek be, hogy Griboj rávert Vendel vállára: megbosszulunk, ne félj! Délfelé Vendel már egész féloldalas lett, és igyekezett lezárni a Bugyor-vitát.

Láttam, éntőlem nem sokat várnak ebben a dologban. Nemigen bíznak benne, hogy éppen én bosszulom meg majd az őrsöt, ha végül is csatára kerül a sor. Én azonban óriási bátorságot éreztem magamban, és valami furcsa sejtés azt súgta, hogy lesz ezeknek még szükségük rám.

Egyelőre persze még levegőnek néztek, és amikor Griboj elment mellettem, most se tudott jobbat kérdezni, mint hogy: „Mi van a vasgyűjtéssel, Marci? Hányszor mondjam már, hogy legalább 10 kilóról szóló nyugtát adj be végre nekem?”

Mindig evvel gyötri az embert, mivelhogy ő a MÉH-felelős.

Megígértem újra, hogy délután rendezem a vasügyet, és lelkesen fogtam az öltözködéshez, mivelhogy az utolsó óra torna volt. Nem vagyok különleges tornász, sőt mondhatnám, elég ügyetlen vagyok, de ezen a napon a buzgóság és bátorság fűtött: úgy éreztem, megcsinálok mindent. A legmagasabb bakot is átug-rom, hogyha kell.

Néha a legjobb szándék is félresikerül. Az ember bakot akar ugrani, és ehelyett bakot lő. Ez történt velem. Az egésznek a klottnadrág volt az oka. A gumi ugyanis kissé laza volt benne. Megkötöttem csomóra még óra elején, hogy jól tartson, és fent maradjon a derekamon. Igazán nem tehetek róla, hogy épp akkor oldódott meg, mikor versenyt kúszva a mászórudakra, remek formában vezettem a társaim között. Már-már tetején voltam a rúdnak, amikor a nadrágomnak hirtelen eszébe jutott, hogy elhagy engemet. Ha nem kapok utána mind a két kezemmel, hát ott függtem volna a póznán pucéron, mint egy majom.

Persze az ilyen váratlan mozdulat megbontja az ember egyensúlyát. Az az igazság, hogy miközben a nadrágomat markoltam, valahogy elfelejtettem, hol is vagyok. Nem tudom már, hogy történt, egyszer csak a földön ültem, pedig nem is akartam még lemászni. Zúgott a fejem, és egy darabig nem láttam, csak ködfoltokat. Millió méhraj zsongott a fülemben. Mikor végre megint láttam és hallottam, ott állt körülöttem az egész osztály. Izgatottan zsibongtak. A tanárunk magához emelt, és ijedten tapogatott, hogy nem törtem-e el valamimet.

Amilyen kedvesen csak bírtam, rámosolyogtam, és megnyugtattam, hogy nem történt semmi baj.

Megint dühösek voltak.

Griboj rám förmedt:

– Elaludtál odafönt a póznán, te majom? – Elnök a fejét csóválta.

– Miattad röhög mindenki az őrsünkön! – Trofim úgy fújta bele orrát a zsebkendőjébe, mintha evvel akarná megvetését kifejezni. Malac vigyorogva érdeklődött:

– Egészen megsüsültél, Marci?

Egyedül Ricke volt jó érzéssel irányomban.

– Fájt? – kérdezte.

– Á, dehogy – mondtam –, meg se éreztem. Eshetem én akármekkorát, meg se kottyan énnekem semmi se.

– Hogyhogy? – kérdezte, és csudálkozva nézett rám.

– Csak úgy – mondtam, és odább mentem.

Tanítás után együtt jöttünk haza Rickével. A szomszéd iskolából is akkor engedték ki a lányokat. Jöttek libegősen a nagyok, s közénk csellengtek elbámészkodva a kicsik. Honnan, honnan nem, egyszer csak előttünk termett a Kétlány. Én elfordítottam a fejemet, de ők hátranéztek rám, aztán egymásra villant a tekintetük, és kipukkant a nevetés belőlük. Ugyanakkor nagy puffanás hallatszott, és egy tréningmackós, kétcopfos lány ijedten kapott a táskája után.

– Nem tudsz vigyázni, kis mafla?!

Csak ennyit hallottam, s már el is tűnt a Kétlány.

A táska szétnyílt, s minden kihullt belőle. A sok gyerek, mint megáradt folyó hömpölygött el mellettünk. Senki se állt meg, csak Ricke.

– Gyere – mondta segítsünk.

Így hát leguggoltunk a kislány mellé, és visszanyaláboltuk holmiját a táskába. Szótlanul iparkodott ő is, csak a végén mondta:

– Ők löktek meg, a nagyok. Kilökték a táskát a hónom alól.

– Láttam – mondta Ricke.

– A Kétlány, ugye? – kérdeztem.

– Azok – bólintott a kicsi, és rám emelte mérges pillantását. Széles arcú kislány volt, kicsit szeplős, barna szemű.

– Köszönöm – mondta, hóna alá kapta a táskát, és tovább-baktatott. Helyes kislány volt. Megsajnáltam.

– Undokok ezek a nagylányok – mondtam Rickének.

– Eléggé – bólintott.

Még otthon is erre gondoltam. Jobb nem is látni őket, akkor lássak egyet is közülük, mikor a hátam közepét. Lehevertem kicsit a díványra, behunytam a szemem – s hát nem a Kétlány ugrik megint a becsukott szemem mögé? Ott vihorásztak, mint egy fényképen, rám mutogattak és nevettek. Imbolyogtak előttem, összeolvadtak egybe, aztán megint különváltak, s egyre csak szórakoztak rajtam. Végül is meguntam a dolgot, és kinyitottam a szemem. Épp Bagolypapára esett a pillantásom. Barátságosan hunyorgott rám, s mintha azt mondta volna: „Áll az alku, Marci fiam, áll az alku. Ha mondom, veled nem eshet semmi baj.”

Friss vizet adtam a galagonyaágnak. Aztán megmelegítettem és megettem az ebédet, amit mama készített nekem reggel a konyhába.

Utána fogtam a két öreg lábast, és elindultam a MÉH-be.

 

Január 11.

A MÉH-hel soha sincs szerencsém.

Már negyednapja járok ott hiába. Mindig becsukják, mire odaérek. Igaz, ma is kicsit elcsavarogtam az időt a lábasokkal. Ma úgy történt, hogy találkoztam a sarkon Rickével.

– Ennyi az egész vasad? – kérdezte. – Több nincs?

– Nincs kedvem házról házra járkálni a sok lomért – mondtam –, hát csak azt hoztam el, amit otthon találtam. Van még ezenkívül egy öreg bagolyfejem, tömör vas, jó nehéz. Azt is be akartam adni, de aztán meggondoltam magam.

Amint ezt kimondtam, hirtelen kedvem támadt, hogy többet is mondjak. Egyszerre nagyon szerettem volna valakivel őszintén beszélni. Mit szólna Ricke, ha elárulnám neki a titkot: énvelem nem történhet semmi baj, én – sérthetetlen vagyok. Ha valaki megérthetne, Ricke volna az. Keveset beszél, de van esze.

– Ricke – mondtam hirtelen elhatározással – beszélni szeretnék veled.

– Miért? Most mit csinálsz? – kérdezte csodálkozva.

– Nem úgy. Másképp. Mondani akarok valamit.

– Jó. Hát mondd – bólintott komolyan.

Volt nála egy tejesüveg meg egy szatyor. Vásárolni küldték, de azonnal rendelkezésemre állt. Megindultunk a Liget felé. Jócskán fújt a szél. Ő vitte a szatyrot a tejesüveggel, én vittem a lábasokat. Egyikünknek se volt kesztyűje, és jó pirosra fújta kezünket a szél.

– Most már mondd, amiért hívtál – szólalt meg Rícke, amikor beértünk a Liget fái közé. – Vagy csak sétálni akarsz?

– Dehogy – mondtam semmi kedvem sétálni.

– Akkor jó – mondta Ricke, és mentünk tovább, egész az öreg tölgyekig. Nyáron ezek a legdúsabb lombúak a Ligetben. Ősszel pedig már minden fa kopár, csak ők tartják meg vöröslő lombkoronájukat. Ezek itt a legöregebb fák, és nagyon jó barátaim. A tölgyfákról meg a kerek tisztást szegélyező galagonyabokrokról sok mindent tudtam volna mesélni Rickének, mert én aztán eleget csavargók a Ligetben, ismerem itt még a fűszálakat is. De hát most nem erről volt szó, hanem a titokról.

– Ricke – kérdeztem végre –, ismersz te közmondásokat?

– Már amelyiket – vonta meg a vállát. – Van, amit igen. Például: ki korán kel, aranyat lel. Vagy azt, hogy: addig nyújtózz, amíg a takaród ér. Meg még több ilyet.

– Azt ismered-e, hogy csalánba nem üt a mennykő?

– Hallottam már emlegetni – mondta Ricke.

–No és mi a véleményed – faggattam tovább –, igaz ez?

Szelíd, kék tekintetét csodálkozva emelte rám.

– Miért ne lenne igaz? – kérdezte. – Ha egyszer úgy mondják, hát igaz. Ebben biztos lehetsz.

– Komolyan mondod ezt?

– A legkomolyabban.

– Becsszó?

– Becsszó.

– Akkor jól van. Kösz, Ricke.

Nézett rám, mint aki egy kicsit kételkedik benne, hogy észnél vagyok-e. De nem szólt semmit. Ricke sohase goromba, mindig nagyon megértő. Én pedig, bárhogy akartam, most egyszerre sehogy se bírtam többet kinyögni erről a dologról. Gondoltam: minek elsietni? Ráérek – gondoltam. A többit elmondom legközelebb. Hogy mégis szóljak valamit, hát megkérdeztem: – Nem akarsz snúrozni egy kicsit?

Éppen jó szélvédett helyre értünk. Ahol nincs szél, hideg sincs. Ricke letette a szatyrot a tejesüveggel, én is a lábasokat, és addig pénzeztünk, amíg leszállt a köd. Akkor visszaindultunk a tejcsarnok irányába. Mire a MÉH-be értem – zárva volt.

Ácsorogtam egy darabig a lehúzott redőny előtt, pedig sejthettem, hogy azt ma már nem húzza fel a kedvemért senki se. Egyszer csak látom, jön a minapi tréningruhás kislány egy fekete kutyával. Sapkája egész hátracsúszott a fején, haja homlokába röpködött. Arcát, kezét vörösre fújta a szél. A járdaszélen volt egy csenevész fa. A kis fekete kutya ott megállapodott.

– Szervusz – köszönt nekem a kislány –, te segítettél nekem a múltkor, ugye?

– Én is – bólintottam – meg Ricke is. Mit csinálsz erre? Sétáltatod a kutyát?

– Ő sétáltat engem – mondta mérgesen. – Amilyen kicsi, olyan erős, húz, vonszol maga után. Nagyon erőszakos. Mindig félek, hogy kitépi a pórázt a kezemből. Hát te mit keresel erre? Itt jártál tegnap meg tegnapelőtt is, tudom!

– Láttál?

– Láttalak hát. Jöttél s mentél. Míg szólhattam volna, már sarkon is fordultál. Miért járkálsz mindig ezekkel a lábasokkal?

– Sétáltatom őket – mondtam – mint te a kutyát.

Csak nézett rám kikerekedett szemmel. Mutatóujját az orra hegyéhez illesztette csodálkozásában.

– Miket beszélsz!

– De – bólintottam komolyan – úgy van, ahogy mondom. Jót tesz nekik a friss levegő, ennyi az egész. Ezért jövök le velük mindennap. Szépen fejlődnek, mióta így járkálok velük.

– Hamis vagy te – mondta – még a szemed is hamis! – S úgy nevetett, hogy nekidült a falnak, mikor végre megértette, mi járatban is vagyok itt. – Nálunk otthon a faluban is volt egy ilyen gyerek. Az is mindig csak tréfált!

– Falusi vagy?

– Az. Öten vagyunk otthon testvérek. De a néném addig-addig hívott, hogy ő milyen egyedül van, míg édesanyám azt mondta egyszer: menj, Toncsi, lássál várost, te vagy a legnagyobb gyerekem. Mert én már a negyediket járom az idén.

– Toncsinak hívnak?

– Úgy. Perec Antóniának. Hé, Szurok! Hova szaladsz?

A kutya kitépte magát a kezéből. Úgy eliramodott, mintha vissza se akarna jönni többet.

– Fussunk utána! – kiáltott rémülten Toncsi. Szaladtam én is inamszakadtából. A következő utca sarkánál kaptam el a kis fekete kutyát. – Jaj de ügyes vagy! – hálálkodott Toncsi; nyakig vörös volt, kapkodta a lélegzetet. – Mit is csináltam volna most nélküled? Egyedül sose értem volna utol a Szurkot. De hogy is szabadult el? Hisz annyira fogom, hogy már csupa hurka lett a póráztól a tenyerem.

– Add csak ide azt a pórázt – mondtam –, jobban tudok én az ilyen városi kutyákkal bánni, mint te.

És csakugyan jobban is tudtam. Nálam Szurok mindjárt meg is juhászkodott. Toncsi tisztelettel nézett rám.

– Te aztán jó erősen tartod, az már igaz!

Mondtam neki, hogy hát nem vagyok éppen gyönge. De vannak még nálam erősebb fiúk is az őrsömben. Például Griboj csuda magas és izmos, csak az a baja, hogy kissé kötekedő, verekedős természetű. Egy időben az volt a szokása, hogy nagy fölényesen mindenkit bojnak nevezett. Ezt az egy szót tanulta meg angolból, és tudta, hogy fiút jelent. Namármost: őneki Egri a rendes neve. Hozzáragasztottuk a kedves szavát, s így lett belőle Egriboj, később röviden csak annyi, hogy Griboj. Trofím hosszú, lóképű, nyakigláb alak; mindig náthás. Orrát fújja szakadatlan, s akkorákat prüsszent, hogy a ház is beleremeg. Sok verset tud, irodalomban kitűnő, de az orosszal hadilábon áll. Egyszer is kérdezgeti tőle a tanár a szavakat, s köztük azt is, mit jelent oroszul: kérjük. Súgtunk neki jobbról-balról is, hogy: proszim, proszim, de a szamár nem értette, vagyis hogy rosszul értette, és kivágta magát nagy büszkén, hogy: trofim. Ez aztán rajta is maradt, le sem kopik róla talán sohasem. Malac alacsony, kövér, és akkorákat tud nevetni, hogy csak úgy gurul. A számtantanárunk kedvence. Ha kihívja Malacot felelni, úgy tárgyalnak ők ketten, mint a szakemberek. Elnökünk kancsal és rókaképű. Mindig van valami ötlete, s ha nagy a lárma, kocogtat az asztalon zörgős tolltartójával, hogy csend legyen, az Elnök akar szólni. A kis Reinic bezzeg sohasem akar szólni. Szép csendesen és szelíden végighallgat mindenkit. Ha aztán egyszer mégis mond valamit, hát akkor mindjárt látni, hogy van a Rickének esze.

Toncsinak érdemes mesélni, mert olyan jókat tud nevetni. Mikor elbúcsúztunk, hát még a szeme is nevetett. Olyan ferde vágású szeme van, mint egy kis kínainak.

 

Január 12.

Nagy hiba, hogy Elnök oly sokat beszél. Nagy hiba volt bizony, hogy múltkor az iskolában azt javasolta vágjuk Bugyor képébe a fürdősapkáját. Senki se vette ugyan komolyan ezt a javaslatot, senki se készült rá, de mégis – kimondták, és tán így jutott eszébe Gribojnak. Tegnap megint csak találkoztak az uszodában, s a mi nagy halunk, Vendel megint csak legjobb formáját mutatta. Mindenki őt dicsérte, az edző megveregette a vállát, és amikor boldogan ültek a kőlépcsőn – középen Vendel, kétoldalt Griboj és Malac –, egyszer csak odatelepedik melléjük Bugyor.

– Ültök a babéraitokon, mi? – kérdezte gúnyosan, és letette maga mellé a fürdősapkáját. Csak legalább azt ne tette volna le. Mert Griboj rögtön felvette, és a képébe csapta neki.

– Azon ülünk, amin akarunk !

Aztán mindjárt megrémült, mert Bugyor azonnal nekiesett. De éppen csak hogy elkapta a vállát, mindjárt el is engedte. Az edző ugyanis éppen akkor ért oda, és elpenderítette onnan: „Gyere csak velem!”

Nem tudni, mit mesélt Bugyor az edzőnek. Lehet, hogy semmit, mert az edző ismerte Bugyort, tudta, hogy milyen veszekedős alak. Azt se lehet tudni, hogy mit mondott az edző Bugyornak. Az azonban biztos, hogy délben megvárt minket az iskola előtt egy zömök, vállas fiú, és azt mondta Vendelnek:

– Engem Bugyor küldött. Nem kívánunk botrányt a tegnapi dologból; tisztességes elégtételt akarunk. Jöjjön át holnap délben az iskolánk elé egy fiú közü-letek, akiben van annyi bátorság, hogy megverekedjen bárkivel Robur hívei közül. Ha senki sem jön, hát úgy is jó. Akkor legalább tudjuk, hogy kikkel állunk szemben. De akkor aztán vigyázzatok magatokra az uszodában, mert nincs mindig közelben az edző.

Ennyit mondott, és el is ment. Még maradhatott volna, mert úgyis csak álltunk ott egy helyben, mint a faszentek. Máskor mindig egyszerre zsibong mind, és az Elnök rázza a zötyögős tolltartóját, hogy csend legyen, de bezzeg most behúzta a fejét a válla közé, és pislogott, mint a béka a kocsonyában. Griboj nyerte vissza legelőbb a lélekjelenlétét.

– Megyek – mondta, és kilépett előre a bal lábával, mint aki máris indulni akar. Mintegy vívóállásba lendült. – Természetesen én megyek. – Nem olyan biztos – szólalt meg mindig náthás hangján Trofim. – Egyáltalán nem olyan biztos. Igaz, hogy a sapkát te verted Bugyor képébe, de mi is bele-verhettük volna. Ha nekem jut előbb eszembe, hát én csinálom. Amit tettél, valamennyiünk nevében tetted. S ha meg kell verekedni, hát menjen a legerősebb. Hosszú vagy és izmos, de bokszolni például nem tudsz. Menjen az, aki jól ért a verekedéshez.

– Persze. Menjen az – mondta Malac.

Erre nézegetni kezdtük egymást. Ha úgy igazából, jól megnézem az őrsömet, hát nincs köztünk egy se, akit indítanék kötöttfogású birkózásban. De bokszmeccsen se. Se pehelysúlyban, se nehézsúlyban. Vendel remekül úszik, Ricke úgy fut, mint a csík, Trofim az irodalomhoz ért meg az orrfúváshoz. Elnöknek csak ötletei vannak, Gribojnak meg főképp nagy szája. Malac jól birkózik – a számtannal. A verekedéshez túl kövér. Senki se szólt egy szót se, csak álltunk, és törtük a fejünket. Egyszerre megrázta zörgős tolltartóját Elnök. Ő mindig külön viszi ezt a szerszámot. Egyik kezében a táska, másikban a tolltartó. Így szokta meg.

– Mit zörögsz? – mordult rá Trofim. – Hiszen csend van.

– Van egy ötletem – mondta magas fejhangján Elnök –, hát csak úgy, szokásból zörgettem. Javaslom, húzzunk sorsot. Döntse el a véletlen, hogy ki menjen. Ricke nevét ne írjuk egy papírra sem. Mi, többiek, nagyjából egyformán erősek vagyunk.

Hát jó. Elfogadtuk a javaslatot. Felírtuk a neveket külön papírcédulákra, s ott helyben beleraktuk az ösz-szehajtogatott lapokat Ricke sapkájába. Trofim addig rázta a sapkát, amíg egészen belezsibbadt a keze. Aztán Rickének kellett húzni, mivelhogy ő volt a legkisebb köztünk. Minden teketória nélkül kiemelte sapkájából a cédulát, és fölolvasta a nevet: Egri Gyula!

Trofim felkiáltott:

– Mekkora szerencséd van, Griboj!

Griboj egy kicsit belesápadt, aztán elvörösödött.

Újra vívóállásba lendült, és fennhangon kijelentette:

– Így igazságos, és így a leghelyesebb! Azért igazságos, mert én vágtam Bugyor képébe a sapkát. És azért leghelyesebb, mert mégiscsak én vagyok a legerősebb közületek.

Ezen egy kicsit vitatkoztak, de azt hiszem, senki se bánta igazából, hogy így sült el a dolog. Bugyor társai igen erős fiúk hírében álltak, ami pedig Bugyort illeti, hát akkora, mint egy ház, és olyan erős, mint egy bika. Elnök, Malac meg Trofim még egy ideig morogtak, hogy ők is szívesen mentek volna, de érezni lehetett a hangjukon, hogy magukban örülnek Griboj „szerencséjének”. Megbeszélték vele, hogy átmennek hozzá délután, és edzést tartanak. Elnök állította, hogy pompás fogásokat ismer. Malac ajánlkozott, hogy elhozza a bátyja sportkönyvét. Néhány nagyszerű bokszmeccs leírását látta benne.

Úgy estefelé ráértem, hát én is átfutottam Gribojhoz. Malacék épp akkor szedelőzködtek, hogy mennek már haza. Mindkettő vörös volt és izzadt. Elnök inge végighasadt egy helyen. Trofimnak kék folt díszelgett a szeme alatt. De legsiralmasabban Griboj festett. Nem volt se kék, se piros, de valahogy zöld volt, vagy hogy is mondjam – fehér. Olyan sápadt volt, mint a fal.

– Mi baj, Griboj? – kérdeztem, mikor már elmentek a többiek. – Akarsz még edzeni egy kicsit? Nem bánom, ha az ügy érdekében nekem is raksz a szemem alá egy tapaszt.

– Menj az ördögbe! – morgott Griboj.

Láttam, rossz hangulatban van. Gondoltam, felvidítom egy kicsit.

– Földhöz vágod te holnap azt az undok Bugyort, hogy csak úgy nyekken – mondtam neki. – Aztán majd meggondolja a pimaszkodást legközelebb.

Griboj nem szólt semmit, de úgy nézett rám, mint aki legszívesebben engem vágna földhöz. Nem értettem a dolgot.

– Talán nem érdemli meg? – kérdeztem. – Talán nem szolgált rá? Boldog leszek, ha jócskán elintézed.

– Én is – szakadt fel az elfojtott sóhaj Gribojból. Ebben a szempillantásban megértettem, hogy fél. Kutyául fél. Egészen más Griboj ült előttem, mint akit valaha is láttam. Egy egészen icipici Griboj. Amilyen nagyhangú és kötekedő volt máskor, most alig volt hangja. Bicke hozzá képest óriásnak tűnt ebben a pillanatban. Úgy látszik, edzés közben valahogy elment a bátorsága. Ült az asztal előtt, és öklére támasztotta a fejét. Akármi legyek, ha nem Bugyorra gondolt.

Egészen bizonyosan őt látta maga előtt a dagadó izmaival, két lapátkezével. Nagyon megsajnáltam Gribojt.

– Hány órára kell ott lenned holnap? – kérdeztem.

– Kettőkor várnak – mondta.

– Ne menj el, Griboj – mondtam – ne menj el. Majd én ott leszek.

– Megőrültél, Marci? Te megőrültél, ugye? Elment az eszed!

– Nem – mondtam. – De én tudok valamit, amit te nem tudsz. Valamit, amit senki se tud közülünk. Van egy fogásom. Olyan fogás, hogy... Nincs az leírva egy könyvben sem.

Hogy magyarázhattam volna meg, miféle fogásom van nekem? Ricke hamarabb megértette volna a Bagolypapa-ügyet, mint Griboj. Gribojnak lassú az esze, és nincs semmi képzelőtehetsége. Derék fiú, és nem is egészen gyenge, de most úgy rájött a félsz, hogy ha Toncsi megérintené egy ujjal, hát hanyatt esne. Ha ilyen gyáván áll oda Bugyorék elé, ronggyá verik. Az én fogásom az, hogy nem félek. Cseppet se félek. Engem nem érhet semmi baj.

– Eredj haza most – mondta Griboj szokatlanul csendesen és szelíden. – Eredj szépen haza, Marci. Butaságokat beszélsz. Nekem kell mennem holnap, hát el is megyek. Ami téged illet, tudhatnád, hogy nem vagy birkózótípus. Mondd csak, néztél te már tükörbe?

A kérdés váratlan volt. Rögtön eszembe jutott, hogy egyszer, mikor színházba mentünk az iskolával, a folyosón szembejött egy gyerek. Vékony volt, mint egy piszkafa, vöröses haja az égnek állt, a szája még ferdébbnek tűnt, mint az enyém. Na – mondom magamban –, én ezt a srácot egyből földhöz vágnám. Még örültem is, ahogy ezt gondoltam, de persze korán. Mert amint közelebb kerültünk egymáshoz, hát látom, hogy az ott a folyosó végében egy tükör, és saját magamnak örvendeztem. Szóval hát – néztem már tükörbe. Hiszen amikor a Kétlánnyal találkozom, az is mindig, akár egy tükör.

– Szóval nem bízol bennem? – kérdeztem Gribojt.

– Nem – azt mondja. – Őszintén szólva nem.

Erre elköszöntem tőle, és hazaindultam. Az utcán találkoztam Malaccal.

– Gribojtól jössz? – kérdezte. Aztán vállát vonogatta, és gurgulázva, mélyen belülről, valahogy a hasából nevetett. Egy kicsit olyan volt, mint mikor a malac röfög. – Letettem az előbb a földre – mondta – és kicsit beverte a fejét. Eleredt az orra vére. Nem nagyon, csak egy kicsit. Más fel se veszi. Ő meg úgy elkomorult tőle, hogy aztán már edzeni se akart. Gondolod, hogy meg bírja verni holnap Bugyort?

– Lehet – mondtam. – Ha jó formában lesz, talán megveri. Griboj erős fiú.

– Az – mondta Malac, és újra gurgulázott egyet. – De ha láttad volna, milyen mulatságos volt, ahogy az orrát tapogatta. Egészen más Griboj lett. Muszáj volt röhögnöm.

Már elég késő este volt, s épp a leckét írtam, mikor csengettek, s bejött hozzánk Griboj. Még mindig olyan fehér volt, mint az előbb, és a szája szélét rágta. Nem nézett rám, a földre nézett, úgy mondta:

– Nem mondanád meg, Marci, hogy miféle különleges fogásról beszéltél az előbb?

– Nem – feleltem –, mert azt csak én tudom.

– Taníts meg rá.

Bagolypapára esett a pillantásom. Mintha vigyorgott volna.

– Nem lehet – mondtam – én is rettentő soká tanultam. De elmegyek helyetted. És nem lesz semmi baj.

– Arról szó se lehet – mondta Griboj, és megindult az ajtó felé. Már félig kint volt, aztán újra csak bejött.

– Egészen biztos fogás?

– Egészen biztos. Jó trükkös dolog.

– Bugyor nagyon erős. És durva. Ismered!

– Ismerem.

– Jól meggondoltad ezt a dolgot?

– Nagyon jól.

– Akkor se lehet.

Még kétszer elment, és mindig visszajött. Végül is beadta a derekát, de majdnem bőgött. Folyton a földre nézett, rekedt volt a hangja.

– Ugyanis belázasodtam, tudod? Rám jött az influenza. Náthás vagyok. Még nem látszik rajtam, de bennem van. Érzem.

– Biztos Trofimtól kaptad – mondtam –, majd elmúlik.

– Igazán kár, hogy éppen most – mondta –, nagyon restellem, de igazán kutyául érzem magam. Nem is tudom, mit szólnak majd a fiúk.

– Semmit – mondtam –, mert nekik semmit se kell tudni a dologról. Legyen a kettőnk ügye.

– Gondolod? – kérdezte Griboj, és most először visszatért arcába a vér. Egészen nyakig vörösödött.

– Gondolom – mondtam –, és légy egész nyugodt, nem lesz semmi baj.

– Biztos fogás?

– Biztos fogás. Aludj nyugodtan.

Végre hazament. Kutyául érezte magát igazán. Láttam rajta, hogy szégyellte magát. Sajnáltam. Egész más Griboj lett belőle, úgy beleállt a félsz. Ilyesmi sose történhet meg velem, mert én nem félek. Nekem nem kell. Bagolypapa megmondta. Levettem a polcról, és megint gondosan letörölgettem róla a port.

 

Január 13.

Reggel leesett a hó. Szép nagy pelyhekben esett, pillanatok alatt fehérbe borult az utca, az udvar az iskola előtt, fehér tetők alól kukucskáltak a szemközti házak. Mindenkinek csuda jó kedve lett, senki nem figyelt a magyarázatra. Griboj se, de neki azért nem volt jókedve. A délelőtt folyamán még kétszer jött oda hozzám. Egyszer, hogy megmondja, mégis ő megy Bugyorral megverekedni. Aztán másodszor, már délfelé, hogy nem bánja, menjek én. A többiek mit sem tudtak az egészről. Egyrészt tapintatból nem zavarták Gribojt, másrészt meg ki is verte fejükből a hóesés az egész Bugyor-ügyet.

Tanítás után óriási hócsatát vívtunk egymás közt meg más osztálybeliekkel. Aztán a lányokat kezdtük dobálni. Szörnyen visongattak, és ez még csak nagyobb harci kedvre tüzelt. Nem is igen figyeltem Gribojra, amikor reszkető hangon odasúgta nekem: – Aztán vigyázz magadra, kérlek. – Bekaptam az ebédet, fogtam a lábasokat, és indultam a Bugyorék iskolája felé. Két hosszú utcán kell végigmenni, aztán egy keresztutcán, végül még egy fordulat balra egy telek mentén, melyet fakerítés szegélyez. A kerítés mentén egy helyt ormótlan bucka magasodik a járda szélén, az itt álló kukákat fedte be a hó, s kis dombnak nézné most őket az ember messziről. Az útszéli fák mindenhol fehérbe öltözködtek. S még egyre hullt a hó. Annak a függönyén keresztül látszott már a Bugyorék iskolája. S a sarkon egyszerre elém tűnt három hóember. Álltak, bámultak, vártak. Akkor már tudtam, ők azok: Robur, Bugyor meg a zömök, vállas fiú, aki a kihívást hozta tegnap. Így havasan még nagyobbnak és erősebbnek látszottak. Marconán bámultak az útra, amelyen jöttem, s meg sem rezzent a pillantásuk, amikor megálltam előttük.

– No, hát itt vagyok! – kiáltottam nekik. – Megjöttem.

– És aztán! – vont vállat az óriás Bugyor. Úgy vetette oda a szót, hogy alig nyitotta ki közben a száját. Jóformán rám sem nézett.

– Mi az, hogy megjöttél? – kérdezte a jambósapkás Robur. – Hova jöttél meg, és mit akarsz?

Kicsit leráztam magamról a havat, ahogy a kutya szokta lerázni szőréről a vizet. Talán így jobban megismernek, és mindjárt tudják, miről van szó. Még annyit mondtam:

– A kihívás dolgában járok. Vagy tán nem volt kihívás a fürdősapka miatt?

Erre feléledtek. Egymásra néztek, aztán rám. Bugyor még a szemét is megdörgölte. – Téged küldtek – kérdezte végül mély, dörmögő hangján – pont téged?

– Pont engem – mondtam kicsit megsértődve – mert én akartam jönni. S hát el is jöttem. Talán nem tetszik valami?

Erre megint egymásra néztek, aztán megint rám, aztán újra egymásra. Akkor megszólalt a zömök:

– Vegyük ezt sértésnek?

– Miért? – vont vállat Robur. – Ezek mind ilyen nyápic fickók.

– Ők küldték – mondta Bugyor. – Ha volt szívük elküldeni, ám lássák, mi lesz. Én nem fogok finomkodni, ha engem választ. A finomkodás nem esetem. Úgy belesimítom a hóba, hogy olvadásig ott marad.

– Csak lassan-lassan – mondta Robur –, tudod, nem szeretem a vadulást. Amit megérdemelnek, azt megkapja, de többet nem engedek.

– Jó, jó – morogta Bugyor –, csak az a kérdés, mennyit érdemelnek. Véleményem szerint mindent megérdemelnek, amit csak adhatok.

A zömök, vállas fiú erre elvakkantotta magát. Azt hiszem, nevetett.

– Jószívű vagy, Bugyor – vigyorgott –, ismerünk. Valamit már nekem is kellett mondani. Kihúztam magamat.

– Én is jószívű vagyok – jelentettem ki –, és ha verekszünk, hát én is ott leszek!

Robur csodálkozva nézett rám. Sapkáját kicsit hátratolta a fején.

– No tessék – mondta. – Ez bátor srác, nem akármilyen gyerek. Kár annyit papolni, Bugyor. Elvégre joga van választani közülünk. Azzal mérkőzik, akivel akar. És még nem választott téged. Választhat például engem is. No tessék, válassz hát közülünk!

Láttam, hogy valahogyan jó szívvel lett hozzám. Úgy nézegetett, mintha a kisöccse volnék. Szép, magas homlokú, kék szemű fiú ez a Robur. Gondoltam – ez biztos csak kicsit verne meg. De ez ne verjen meg engem sehogyan. A zömök, vállas fickót csak tegnap, futólag láttam. Jobb, ha az ember nem kezd újakkal. Bugyort már jól ismertem. Az már egyszer vízbe lökött engem, és megúsztam azt is valahogyan.

– Bugyort választom – mondtam ki hangosan. A zömök vállat vont. Robur megcsóválta a fejét.

– Bolond vagy te, öcsém – mondta sajnálkozva. Bugyor kilépett, és vállamra tette a kezét.

– No, akkor menjünk – mondta keressünk magunknak valami jó helyet.

Roburék visszafordultak, mi meg elindultunk, amerről jöttem. Bugyor egyre csak a vállamat markolta, mintha attól félne, hogy megszököm. Közben meg szóval tartott.

Látod – azt mondja –, kellett ez nektek? Szemtelenkedtek, aztán ez a vége. Szoktál te bőgni?

– Nem én. Csak nagyon ritkán.

– No, ma fogsz. Aki velem összeakaszkodik, mind sír a végén.

– Sok a szöveg – mondtam –, ilyesmiket már hallottam tőled.

– Majd lesznek tapasztalataid is, csak ne sürgess. Ezek a lábasok mire valók a hónod alatt? Azt kívánod, hogy a verekedés után benne szállítsalak haza? Tudtam, hogy túlzás, de gondoltam, úgyis mindegy, hát azt mondtam:

– Éppen a te részedre hoztam, Bugyor. Mert a végén olyan kicsi leszel, hogy elférsz bármelyikben.

– Szájatok, az van, az igen. Csak tudnám, mitől van akkora szájatok. Az az egy Vendel, az a halképű tud egy kicsit úszni, aztán betelt. Mi korcsolyában is nagyok vagyunk.

– Mi is – mondtam rögtön.

Oldalról méregetett, gyanakodva.

– Tán még sízni is tudtok, mi?

– Remekül – vágtam rá azonnal.

– És ezt el is higgyem, mi?

– Elhiheted – mondtam. Miért ne mondtam volna? Aki akarja, elhiheti. Már akkor nem is nagyon figyeltem, hogy mit beszél. Szerettem volna túl lenni az egész dolgon. Mint mikor az ember tudja, hogy kihúzzák a fogát. Fájni fog, de elmúlik. Legrosszabb a várakozás.

– Meddig megyünk még? – kérdeztem.

– Sürgős? – mordult rám.

– Nem annyira – mondtam –, de azt hittem, verekedni hívtál, nem gyalogtúrára.

Épp a telek elé értünk, amit a hosszú kerítés szegélyezett. Olt álltunk meg, ahol a kis domb emelkedett a hóval fedett kukákból. Arra jóformán senki se járt.

Bugyor szétterpesztette a lábát, megdörzsölte két kezét.

– No, köpj a tenyeredbe te is – mondta. Aztán hirtelen átkapta a derekamat. Én is megragadtam a vállát, és lábamat az övé alá csúsztattam, hogy elgáncsoljam. Csak egy pillanatra tántorodott meg, aztán valahogy megroppantott, és repültem. Egyszer már repültem így miatta – a vízbe. De most nem lefelé, felfelé a levegőbe vitt az út. Épp csak megvillant előttem Bagolypapa bölcs, huncut képe, máris fent ültem a hóval födött kukák tetején. Úgy ültem ott, akár egy trónon. Szép kilátás nyílt föntről. Láttam, hogy a kerítésen belül farakások húzódnak, s mögöttük kis ház áll a telken. Csupa üvegből van minden oldala. Melegház. Kertészet. De jó volna bejutni oda!

– Jössz le onnét, vagy levegyelek! – mordult fel Bugyor. – Ez csak a kezdet volt, hogy lásd az erőmet. Ami most jön, attól sírni fogsz.

Nem vártam meg, amíg utánam nyúl, leugrottam, s egyenest a nyakába. Sikerült feldöntenem. Egy másodpercig a földön kalimpáltunk, aztán egyszerre ugrottunk fel. Láttam, ökölben van a keze. Ökölbe szorítottam az enyémet is, és egyenest az állát céloztam meg. Talált. Jó. Most jön az orra. Aranyos Bagolypapa, segíts! De már akkor kaptam én is egyet a fülem alá, s ott táncolt újra a Bugyor ökle az arcom előtt. Nem szabad találnia, túl nehéz a keze! Villámgyorsan leguggoltam, s a súlyos csapás a palánkot érte, pont a kerítés ajtaját. Egy reccsenés, egy kattanás; jó kis ütés volt, az ajtó is kivágódott bele. Na most, most kell újra az állát céloznom, jó célpont, szépen előreugrik. Na most, most jövök én!

De nem én jöttem, hanem jött vágtatva egy nagy, fehér bundás kutya a telepről. Nem ugatott, csak zúdult előre, mint a szélvész, s a nyitott ajtón át egyenest közénk ugrott. Bugyor hangosan elkiáltotta magát: – Fussunk! A telepi kutya! Ez harap!

Ő futott, én nem tudtam futni. A telepi kutya ugyanis foga közt tartotta már a nadrágom szárát.

Jól ráharapott, sehogy se akart elengedni. Úgy látszik, ízlett neki. Aztán megindult. Úgy, velem együtt, édes kettesben. Mentünk befelé a kapun. Még az ajtó is bevágódott utánunk, ahogy besodródtunk. Furcsán morgott, miközben így vitt magával. Mikor fog belém harapni? Most vagy később? Mindegy, ez se sokkal rosszabb Bugyornál. Nem lehet nekem semmi bajom.

Éppen a farakások végére értünk, kifordul elénk a fűrészgép mögül egy bundás ember, az őr. A kutya odahurcolt elébe. Ott aztán elengedte a nadrágomat. Helyette az őr kapta el a kabátom nyakát.

– Mit akarsz itt, mi? Hogy kerülsz a telepre?

– A kerítésajtón át jöttem – mondtam –, rossz a retesz. Az első ütésre ugrik, nyílik, úgy látszik, meglazult.

– Majd megvizsgáljuk mindjárt – mondta az öreg –, semmit se félj. Azt mondd inkább, hogy miért döngetted az ajtót, mi dolgod itt?

Ott magasodott előttünk nem messze a kis üvegház, a kertészet. Még magam sem gondoltam meg jóformán, s már rámutattam: – Oda... oda szeretnék menni. Nagyon érdekel.

Tetőtől talpig végignézett engem kétszer is a bundás ember. Aztán fejét csóválta, mint aki hiszi is, nem is, amit mondok. A galléromról nem vette le a kezét. – No gyere, menjünk – mondta meglátjuk, mit szólnak hozzád odabent.

Így jutottam be az üvegházba, rózsák, ciklámenek, virágzó szegfüágyások közé. Egyik sarokban hatalmas dézsában páfrány, mellette terebélyes fikuszok, másik sarokban rügyező lila ágak; csak nem orgonabokor az ott?

– Mit keresel itt nálunk, fiam?

Munkazubbonyos öreg bácsi állt előttem. Nyakig vörösen dadogtam:

– Én itt... engem itt... minden nagyon érdekel. Van otthon egy galagonyaágam. Rügyezik már. És végeztem már sok más érdekes kísérletet. De itt, itt aztán rengeteg a látnivaló!

Valami ilyesmit hebegtem őszinte belső sóvárgással. Az öreg bácsi, úgy látszik, megérezte, hogy nem hazudok. Összenéztek a bundás őrrel. Az eleresztette a galléromat, és egy enyhe fülessel sorsomra hagyott.

Jó félórával később ismét kint álltam a kerítés előtt.

Odakint addigra már belepte a verekedés helyét a hó.

A lábasokat is ellepte a kukák aljában. De azért meg vártak tisztességesen. Bugyor nem várt meg. Okosabbnak tartotta odébbállni. Őszintén szólva nem hiányzóit nekem. Fogtam a lábasokat, és elindultam a MÉH-be. Mire odaértem, persze zárva volt. De Toncsi épp akkor jött le a kutyával. Szurok vadul rángatta maga után. Elébe szaladtam.

– Toncsi – kiáltottam –, mesélek valami csuda érdekeset!

Kivettem kezéből a pórázt, és míg a kutyát sétáltattuk, mindent elbeszéltem az üvegházról. Hogy én már régen láttam kitéve ezen a környéken egy kis táblát valamiféle kertészetről, de sohase tudtam, hogy lehet bejutni oda. S hogy most bent voltam, s míg idekint minden csupa hó, odabent minden csupa tavasz. A legkülönbözőbb növényeket láttam. Egy öreg bácsi dolgozik bent. Juhász bácsi nevű. Nagyon kedves volt hozzám, s azt mondta, hogy eljöhetek máskor is. Ha nincs ott a főnök, sok mindent szívesen elmagyaráz és megmutat nekem.

Elmondtam Toncsinak, hogyan próbálkoztam én már otthon babbal, mindenféle bogyókkal, orgonaággal is. Az orgonaágról lefejtettem a kérget, meggyűrűztem több helyen, s piros tintába állítottam. Figyeltem aztán, hogy szívja fel magába a folyadékot a növény. Mintha pumpa húzná fel, úgy haladt szép lassan, egyenletesen, mintha lépcsőről lépcsőre hágna a piros tinta a levelek felé. De nemcsak az ág bírja felszívni a nedvességet. Ha száraz leveleket tesz vízbe az ember, szárukkal felfelé – azok is kisimulnak egy idő múlva. Sok mindenféle érdekes dolgot figyeltem én meg muskátlikon is.

Toncsi nagy gyönyörűséggel hallgatott. Azt mondta, neki nagyon hiányoznak a fák, bokrok, erdők, nagy széles mezők itt a városban a szűk utcák között. Mindenütt csak ez a sok magas ház! Minden olyan furcsa, idegen neki itt.

De én nem voltam már neki idegen. Mikor elbúcsúztunk, megkérdezte:

– Ma megint hiába jártál itt a MÉH-nél, ugye?

– Hát bizony... hiába sajnos.

– Nem is olyan sajnos – mondta –, hisz magad állítottad, hogy jót tesz a lábasaidnak a friss levegő! – Mutatóujjával az orra hegyét dörgölve, komolykodva nézett rám, aztán nem bírta tovább, kipukkadt belőle a nevetés, átvette tőlem a pórázt, s elszaladt.

 

Január 13.

Tegnap este felszaladtam még Gribojhoz is, hogy beszámoljak neki a Bugyorral történt verekedésről.

Úgy gubbasztott a szoba sarkában, mint egy túzok. Mikor a mamája beengedett, felugrott, és elébem rohant. Végignézett tetőtől talpig. Aztán még a kezével is megtapogatott. Végre felsóhajtott. Csodáltam, hogy nem hallom koppanni a követ, ami leesett a szívéről.

– Hát megvagy – kiáltotta –, megvagy!

– Meg hát – mondtam –, el se vesztem. Miért vagy olyan ideges, Griboj?

Lehúzott maga mellé a székre, és tövéről hegyére el kellett neki mesélnem mindent, ami Bugyorék és köztem történt. Akkor végre megnyugodott egy kicsit. De csak egy kicsit. Mert nagyobbrészt még mindig nyugtalan volt. Hátha Bugyor nem elégszik meg ennyivel? Hátha még több elégtételt kíván? És hátha kisül, hogy nem ő verekedett vele, hanem én? Nem éli túl a szégyent az őrs előtt.

Akkor csöngettek. Vendel jött meg Malac. Az uszodából érkeztek. Griboj megint olyan zöld lett láttukra, mind egy béka. De Vendel odalépett hozzá, és megveregette a vállát.

– Remek srác vagy – mondta. – Köszönöm, Griboj.

Griboj leült, pedig azt hiszem, nem is akart leülni.

De most csak ült, és nézett a fiúkra. Elég ostobán bámult. Akkor Malac is odalépett mellé, és hátba vágta barátságosan.

– Ezt megcsináltad – mondta –, höhöhö! – Elégedetten gurgulázva röhögött, és újra hátba vágta Gribojt. Griboj kínosan tekergette a nyakát.

– Megteszi az ember, amit bír – motyogta –, megteszi. De hát ti, ti honnan tudtok már a dologról?

Erre leültek Vendelék is, és egymás szavába vágva mesélték el a történteket. Megvolt az edzés az uszodában, mint rendesen. Ahogy mennének befelé öltözködni, odalép melléjük Robur. Amit még sose tett, tisztességesen bemutatkozott. – Urlik Róbert vagyok – mondta, és kezet nyújtott mindkettőjüknek. Úgy meglepődtek, azt sem tudták, melyik kezüket tartsák felé. – Ez a kézfogás – mondta Robur – legyen a barátságkötés kézfogása is. Délután ott járt nálunk a küldöttetek, és az igazat megvallva, megtetszett nekem. Szó ami szó, kemény gyerek. Amilyen kicsi és vékony, olyan bátor. Sehol egy izom, lapos a bicepsze, de a szíve, az a helyén van, meg kell adni. Azt gondoltam, ahol ilyen bátrak a kicsik, ott erő lehet az őrsben. S az ilyen őrssel mi jó barátságot akarunk!

– Na, mit szólsz, mit szólsz? – gurgulázott Malac, és térdét csapkodta örömében. – Még azt is mondta, hogy dühös Bugyorra, mert úgy elszaladt, amikor verekedés közben közétek vágtatott az a vad telepi kutya. Látta, hogy a kutya rád ugrott, s ahelyett hogy segített volna neked lerázni magadról, elrohant. Most otthon ül, és restelli magát. Hű, de sajnálom, hogy nem láttam, amint szalad! Hű, de szeretném látni egyszer, ahogy rémülten fut Bugyor!

– Még azt is mondta Robur – folytatta Vendel –, hogy szeretné, ha ezentúl nemcsak az úszásnál találkoznánk. Ők rendszeresen járnak sízni, kimennek jövő vasárnap is, hisz a Szabadság-hegyet tán már tízcentis hótakaró fedi. Te állítólag azt mondtad Bugyornak, hogy mi sízni is tudunk. Ezt nem egészen értem. Hát tudunk mi síelni, Malac?

– Hát tudunk? – kérdezte Malac is, és Gribojhoz fordultak mind a ketten. Griboj meg, az a mafla énfelém: hát tudunk? De aztán gyorsan összekapta magát, és fülig vörösen rávágta, hogy hát, ami őt illeti, ő csakugyan tud egy kicsit.

– Meg aztán van itt még egy furcsaság – mondta Vendel –, ez a Robur folyton úgy beszélt rólad, mintha te ilyen meg amolyan kicsi és vékony volnál. Vékony vagy, az igaz, de izmos fiúnak ismerünk, és Robur se sokkal magasabb tenálad. Már épp szólni akartam, hogy téved ebben a dologban, de Malac oldalba bökött, hogy hagyjuk, hadd beszéljen, minek vitatkozzunk vele. Így hát ő beszélt, és mi főleg hallgattunk, s a végén egész jól megbarátkoztunk. Újra kezet szorítottunk egymással, és hívott vasárnapra síelni, és üdvözölteti Gribojt, és reméli, hogy nem tett benne kárt a kutya. Igaz is – kérdezte Vendel –, nem harapott ki belőled egy font húst az a dög?

– Nem – mondta Griboj –, egyáltalán semmit se harapott ki belőlem. Vakargattam a szőrét a nyaka alatt, és arra megjuhászkodott.

„Vakargattad te a füled tövét – gondoltam magamban – próbáltad volna csak vakargatni azt a vad telepi kutyát... de nem szóltam semmit. Annál többet beszélt Malac.

– Hős vagy – kiáltott – nagy hős! Maga Robur mondta: kemény gyerek, szó ami szó. Csak azt tudnám: fordított távcsővel nézett téged, hogy olyan aprónak látott? Persze lehet, hogy neki Bugyor a mérce.

Megragadta Griboj karját, és tapogatni kezdte.

– Hogy lehet erre azt mondani, hogy semmi muszkli, semmi izom?

Griboj máskor odáig lett volna a boldogságtól, ha ilyesmiket hall. Most azonban úgy ellökte magától a Malac kezét, mintha csúf varangy lett volna. Malac azonban nem sértődött meg. Kijelentette:

– Ez a Robur helyes fiú, de úgy látszik, kicsit hülye.

– Dehogyis – mondta Vendel –, lehet, hogy csak a nagy hóesésben káprázott kicsit a szeme. Te mit gondolsz erről, Zsizsik?

Mondtam, hogy biztos a hóesés volt az oka, és hogy nem is ez a lényeges, hanem hogy rendben befejeződött ez a dolog. Erre aztán még egyszer körbeveregették Gribojt, és mentek. Szedelőzködtem én is, de Griboj visszatartott, hogy még mondani akar nekem valamit. Megvárta, míg a másik kettő már lement a lépcsőn, s akkor kibökte:

– Te Marci! Én gyalázatos disznó vagyok.

– Á, nem vagy – mondtam. – Miért volnál az?

– De! Az vagyok!

– De nem.

– De igen! – Tűzpiros lett az arca, és ordított:

– Igen, igen, az! – És megragadta a vállamat, és jól megrázta. Gondoltam, ha Bugyortól szabadultam, majd csak szabadulok tőle is.

– Nagy disznó vagy, tényleg – mondtam –, az már igaz.

Erre eleresztett, és hazamentem.

Ma tízpercben aztán jött, nem szólt egy szót se, csak odanyomott a kezembe egy csodaszép, nagy cseh radírt. És aztán számtanóra jött, és dolgozatot írtunk, s egyszerre honnan, honnan nem – a füzetemen terem egy pompás puska. Persze, hogy pompás volt-e, az majd csak a javításnál „sül el”. Én mindenesetre leír tam szó szerint a Griboj elgondolását, bár ő is eléggé gyönge számtanos. Később még az uzsonnáját is meg akarta velem osztani. Nem voltam éhes, de azért megettem a sonkát a kenyeréről; hátha ettől rendbe jön a lelkiismerete.

A szanszeveriánk egy letört levelét csak úgy beültettem egy cserépbe a múltkor. Mára szépen megéledt, gyökeret hajtott. Erről eszembe jutott a kertészet, s már indultam is, hogy megint benézek oda. De aztán meggondoltam magam. Illendőbb, ha várok egy-két napot, s aztán a hét végén annak rendje-módja szerint becsöngetek a kertészetre nyíló kis kapun. Nem a palánkajtón, hiszen az a fatelepre vezet. Remélem, hogy Juhász bácsi megint olyan kedves lesz, mint tegnap, és szívesen fogad.

 

Január 19.

A számtandolgozatom kettesre sikerült. Egyáltalán nem búsultam, hiszen általában egyeseket szoktam kapni számtanból. Griboj azonban szörnyen elkeseredett. Nem is a saját kettes dolgozata rázta meg, ha nem hogy a legjobb szándékkal rossz puskát küldött nekem. Lógatta az orrát és alig mert rám nézni. Bolond ez a Griboj. Már rég elfeledte mindenki a Bugyorral való verekedést, csak ő nem bírja elfeledni.

A héten kétszer is fent volt nálam. Mindkét alkalommal elszánt képpel beszélt arról, hogyan fedi majd fel az igazságot az őrs előtt. Lehet, hogy ezután mindenki megveti majd, de még mindig jobb lesz, mint így, hogy ő saját magát veti meg. Ha nem is ma és nem is holnap, de a következő őrsgyülésen mindent kipakol.

– Nekem nem fontos, Griboj – mondtam –, énmiattam ne fáraszd magad.

– Nem temiattad, magam miatt teszem! – kiáltotta erre, és a mellére csapott.

Ma aztán megvolt az őrsgyülés. Először Elnök vezetett le egy érdekes játékot. Behozott egy csomó újságpapírba kötött könyvet. Mindből felolvasott egypár sort, és nekünk el kellett találni, hogy melyik író melyik müvéből idéz. Malac minden felolvasás végén felröffent, hogy megvan, ő pontosan tudja, és aztán csak ugyan pontosan – mellétalált. Legjobban Trofimnak ment ez a dolog. Sokat otthon marad a náthája miatt, s olyankor mindig olvas. Én egyet találtam el, Griboj egyet sem. Nem is csoda. Olyan izgatott volt, hogy majd megette a ceruzáját, amivel a megfejtéseket írta mindenki külön papírra. Az irodalmi játék után ugyanis az ő beszámolója következett. Mint társadalmimunka-felelősnek be kellett számolnia, hogyan teljesítette feladatát az őrs. Máskor az ilyesmit úgy mondja el, mint egy hadvezér. Újból ismerteti tervünket, megdicséri a szorgalmasakat, és dörögve sújt le azokra, akik semmit sem csináltak. Most azonban úgy állt fel a helyéről, mint egy félénk nyuszi. Háromszor is megköszörülte torkát, krákogott, köhögött, és végül kinyögte valahogyan:

– Pajtások, mielőtt a társadalmi munkáról beszélnék, volna itt még valami más elmondanivaló...

Aztán újra krákogott kettőt-hármat, és kijelentette:

– Vagyis hogy mielőtt a más elmondanivalóra térnék, nézzük csak előbb a társadalmi munkát.

Erősen küszködött, azt láttam. Őszintén szólva meg is sajnáltam. Mert még ezt a társadalmi munkáról szóló beszámolót sem tudta tisztességesen elmondani, olyan izgalomban volt. Olyan csendesen, hogy alig lehetett hallani, elrebegte, hogy Télapóra tisztességes sípokat és furulyákat faragtunk a kicsiknek, ezenkívül Ricke több ízben tartott számukra bábelőadást. A papírgyűjtésben Elnök vezet, a vasgyűjtésben Vendel. Nem gyűjtötte be a szükséges vasmennyiséget Malac.

Griboj szelíden beszélt, nem úgy, mint máskor – dörögve és villámokat szórva. Malac mégis megsértődött, és rögtön odavágta:

– S talán bizony csak én maradtam el a vasgyűjtésben egyes-egyedül? Tudomásom szerint Marci se hozta még be a MÉH-cédulát!

Puff! Ezt megmondta. Nem mertem Gribojra nézni. Griboj se rám. Mert én csakugyan még mindig eredmény nélkül folytattam az ingajárást a lábasokkal, és ott tartottam, ahol a legelején. Griboj azonban nem merte az én nevemet említeni. Nem merte, vagy nem akarta. Ő engem nem óhajtott bemártani az őrs előtt, mert adósnak érezte magát. Ezért most is csak hallgatott, és rágta a szája szélét.

– Azt kérdeztem – emelte fel hangját Malac –, miért csak énvelem van bajod? És különben is, meg kell mondanom, hogy nagyon furcsán viselkedel az utóbbi időben, Griboj.

Erre mindnyájan elkezdtek zajongani. Volt, aki ugyanezt állította, és volt, aki védte Gribojt. Elnök megrázta a tolltartóját.

– Szerintem Malac mulasztása nem védhető azzal, hogy más is mulasztott. De megkérjük Gribojt, hogy ezentúl tisztán és igazságosan tárja elénk a dolgokat. Eddig is ezt szoktuk meg tőle, és kérjük, hogy máskor se hagyja el a mondanivalója felét. Biztos eszében volt, hogy Zsizsik nevét is említse, csak elfeledte. Mert mostanában kissé szórakozott.

Vendel oldalt hajtotta lapos halfejét, és jóakarattal nézett Gribojra.

– Mondd, már régen akartam kérdezni, nincs neked valami bajod? Én nem akarlak megbántani, de azelőtt akkora szád volt, mint a Bécsi kapu. Most meg olyan csendes és szerény vagy, mint egy harmadikos a lányiskolából.

– Talán megfázott, és valami betegség lappang benne – vélte ugyancsak jóindulattal Trofim.

– Hagyjátok békén – visított magas hangján újra az Elnök talán szép, ha valaki olyan nagyszájú és kötekedő, amilyen Griboj volt? Most egy ideje szerény és csendes. Kár ezt a szemére vetni.

– Nem úgy van az – mondta a maga lassú módján Vendel. – Gribojnak tényleg undok, kötekedő és hangos természete volt, de azért az valahogy természetesebbnek tűnt nála, mint ahogyan most viselkedik. – Hosszúkás halszemével újra figyelmesen nézte Gribojt. – Valami baja van, vagy valami történt vele...

– A nátha – mondta újra Trofim. – Velem is így szokott lenni. Valami lappang benne... Én azt hiszem.

Griboj hirtelen visszanyerte régi természetét, és ordítani kezdett: – Most már elég volt! Beszéljetek valami másról, ne énrólam! Semmi bajom nincs, és semmi se történt velem!

No tessék. Hirtelen elfeledte, hogy éppen arról akart beszélni, mi történt vele és Bugyorral, illetőleg hogy mi nem történt vele és Bugyorral. Ő is rájött mindjárt, hogy kár volt felmérgesednie, jól elvágta útját a tisztességes vallomásnak. De talán még mindig visszabotorkált volna erre az útra, ha Vendel nem szólal meg hirtelen:

– Igaz is, Griboj, tegnap az uszodában beszélgettem Roburral. Azt mondja, holnapután tanítási szünet, felmennek sízni a hegyre. Nagyon szeretné, ha mi is mennénk. Már többször hívott, és sose mentünk. Azt mondta, úgy látszik, mégse akarunk velük barátkozni. Megígértem hát, hogy majd kímész.

– Hogy én? – kérdezte Griboj, és megint falfehér lett. – Hogy én menjek? Miért nem ígérted inkább, hogy ti mentek ki?

– Bolond vagy, Griboj – röfögött Malac –, hiszen még sose volt a lábunkon síléc. Azok meg úgy mennek már, mint a vihar. Csak nem járatjuk le az egész őrsöt előttük!

– Te mondtad, hogy tudsz síelni – vont vállat Vendel. – És nemcsak Bugyornak mondtad, hanem nekünk is. Talán nem mondtál igazat?

– De – motyogta Griboj iszonyú zavarban. – Nektek is mondtam, meg nekik is. Mondtam, hát mondtam – tekergette a fejét, és izzadságcsepp jelent meg a homlokán. – Végeredményben nem olyan nagy dolog.

– Persze hogy nem! – kiáltott elégedetten Malac.

– Majd gyakorolsz egy kicsit idekint a Ligetben a domboldalon, ahol szánkózni szoktunk. Úgy belejössz, hogy szemük-szájuk eláll a csodálkozástól.

– Ez is csak az őrsünk becsületét emeli majd előttük – mondta Trofim. – Ami meg a náthádat illeti, majd kimegy belőled a friss szélben. Náthának legjobb a magaslati levegő. Én csak tudom.

– Csak ügyesen, okosan – mondta Elnök –, úgy viselkedj, ahogy a múltkor. Ne felejtsd el, hogy az őrs nevében mész megint.

– Megcsinálja ő jól, amit rábíznak – zörgött tolltartójával az Elnök. – Megcsinálta eddig, megteszi ezután is. Igaz, Griboj?

– Hát persze – mondta Griboj olyan arccal, mint aki savanyú uborkába harap.

– Valamit akartál még mondani – kérdezte szerényen Ricke. – Említetted, hogy a társadalmi munkán kívül volna még valami más elmondanivalód.

Griboj kimeredt szemmel bámult a kis Rickére.

Csupa izzadt volt már a homloka. Letörölte.

– Már nincs – nyögte végül. – Vagyis hogy nem is tudom már, mit akartam. Elfeledtem.

– Sok mindent elfeledsz te – mondta szemrehányóan Malac. – De azt bezzeg megjegyezted, hogy elmaradtam a vasgyűjtésben.

Végre befejeztük ezt a témát, és aztán megbeszéltük a soron következő feladatokat. Nekem a vasgyűjtést kellett rendeznem. Malac a vas mellé megkapott még engem is, vagyis megígérte, hogy segít nekem a számtanban, mivelhogy meglegyintett már a bukás szele.

– No, szegény Marci – mondta –, meggyúrlak én téged, hogy belenyögsz.

Én nem szóltam semmit, csak gondoltam valamit.

Azt gondoltam, hogy nem lesz neki könnyű dolga velem.

Játszottunk még egy kicsit, aztán hazamentünk.

De még be sem csuktam az ajtót magam mögött, kopogtak. Kinyitom, hát Griboj az. Áll egy darabig a szája szélét harapdálva, mindenhová néz, csak rám nem. Keresgéli a szót, hogy mit is mondjon. Aztán végre kinyögi:

– No, Marci, beütött a mennykő evvel a síeléssel!

 

Január 20.

Ma nagy öröm ért.

Feleltem növénytanórán, pedig nem is hívtak ki.

Úgy történt a dolog, hogy kicsit eltértünk az anyagtól. A növényi tápsók kerültek szóba, aztán meg a növények keresztezése. Meg se gondoltam, máris felmutattam. Ha máskor kihívnak a táblához felelni, hát csak dadogok, töröm a fejem: hogy is van ez a könyvben, melyik is ez a szakasz... s közben elfelejtek beszélni. Most meg azt is elfeledtem, hogy beszélek, s csak soroltam, soroltam; mit mondjak – csinos kis szónoklatot vágtam ki. Buksi meg csak néz rám, csak hallgat elmerültem pedig nem is olyan hallgatós természetű. Hamar rámordul a felelőre, s helyreküldi, ha nem tud: „Ebből bizony bukás lesz, szép kis buksi!” így ragadt rajta a Buksi név.

De most még a szemüvegét is feltolta a homlokára, úgy figyelt. És úgy nézett rám, mintha még nem látott volna soha.

– No lám – azt mondja végül –, mi szép sok mindent tud ez a fiú! Aztán honnan tudod te ezeket a dolgokat ilyen alaposan?

Éppen tegnap voltam a melegházban. Előttem keresztezett Juhász bácsi ciklámeneket. Aprólékos munka, de csoda érdekes. Jól megfigyeltem. Legközelebb talán már magam is megpróbálhatom. Juhász bácsi szívesen lát, s már én akár a kisinasa lennék neki.

– Lejárok ide a közeli kis kertészetbe – mondtam. – Megengedték, hogy lejárjak és segítsek, amiben tudok.

Buksi megint csak úgy nézett, mintha először látna. – Hányasod volt neked tavaly növénytanból, Marci?

– Hármasom, tanár úr.

Csak néz, a fejét csóválja.

– Ki volt az a bolond, aki neked hármast adott?

Ez szép volt tőle, hogy ezt mondta. Tévedni emberi dolog –, tévedtem. Ez volt benne. De ettől nem lett kisebb, csak nőtt a fiúk szemében: jó fej ez a Buksi!

Én meg csak állok s emelkedek. Lebegek a padló meg a mennyezet közt megdícsőülve.

– No lám – mondta még a szemüvegét törülgetve –, itt áll előttünk a jövő agronómusa.

És beírt nekem egy ötöst, pedig nem is feleltem, vagyis hogy feleltem, pedig nem is hívott ki. S ehhez még hozzá kell tenni, hogy nagyon keményen osztályoz. Remekül tanít, de tud követelni is. Jól megnézi, hogy kinek ad ötöst. Ő a legszigorúbb tanárunk.

Hinni se akartam, amikor bekerült az osztálykönyvbe ez az ötös. Mióta iskolába járok, talán még sohase történt velem ilyesmi. A lóképü Trofim nagyot fújt örömében a zsebkendőjébe; úgy hangzott ez, mint valami diadalmi trombítaszó. Malac úgy vigyorgott, fülig szaladt a szája. Elnök egy icipicit megzörgette a tolltartóját, s rám hunyorított. Ricke felemelte két összeszorított tenyerét, így gratulált. Én meg csak ültem a helyemen egész belezsibbadva a csodálkozásba: Zsizsik és az ötös – hogy ilyesmi is létezik!

Alig vártam, hogy mehessek a kertészetbe, s elmeséljem ezt a dolgot Juhász bácsinak. Már éppen készültem, amikor csengetnek, és szerencsétlen képpel megint beállít Griboj, s újra kezdi a tegnapi dolgot: – Ki mondta Bugyornak, hogy síelni tudunk, te vagy én?

Én csak tudom, hogy én mondtam. Most aztán vakarhatom miatta a fejem.

– Nézd, Marci – tekergeti szörnyű zavarban Griboj a nyakát –, engem borzasztóan bánt ez az egész. Látod, már mindent be akartam vallani. Aztán egyszerre csak jönnek evvel a sível. Tegnap még azt gondoltam, kimegyek, bár még soha életemben nem próbáltam lécet. De Bugyorék téged várnak, hisz Vendel azt mondta, hogy én megyek, vagyis hogy te, azazhogy...

Abbahagyta, egészen belezavarodott. Siralmasan festett, mondhatom. És hát erről tulajdonképpen csakugyan nem tehetett. Én hencegtem a síeléssel, úgy illik, hogy én törjem miatta a nyakam.

Bagolypapára esett a pillantásom. Biztatóan vigyorgott felém. Csalánba nem üt a mennykő – gondoltam. Mi történhet velem? Sok kedvem nincs most a dologhoz, de hát mit tegyek?

– Szerezzél lécet valahonnan, Griboj – mondtam neki –, aztán síelek egy jót helyetted.

– Meglesz – tért vissza az élet Griboj arcára. – Meglesz, és fogadom, hogy olyan pompás felszerelést hozok neked, amilyet még nem látott Bugyor. A nagybátyámét hozom el majd. A nagybátyám pedig bajnok volt valaha!

Hát meg is lett. Két olyan rozzant pata, hogy mikor megpillantottam, végigborsódzott a hátamon a hideg. Hisz ez már olyan vékony és kopott, hogy ha ráállok, szétmegy alattam. Ezenkívül túl nagy, túl hosszú nekem. No, ha ezeket a léceket meglátja, csakugyan elámul Bugyor!

Griboj mentegetőzött. Rég nem síelt már a nagy bátyja, azért kopott meg kicsit a felszerelés. Új korában a legjobb fajta volt. Nagybátyja szerint ma nem is lehet ilyen finom léceket kapni. Csak nagy könyörgésre adta kölcsön. Gribojnak meg kellett ígérnie, hogy nagyon vigyáz rá, s most engem kérlelt, hogy óvjam minden erőmből a léceket.

– Finoman kell rugózni rajta – magyarázta –, mindig behajlított térddel hajtsd magad. Hátra soha ne hajolj, csak előre.

– Ha ilyen jól tudod, menj te – ajánlottam. Erre mindjárt nagyon csendes lett Griboj.

– Én csak azt mondtam, amit a nagybátyám mondott nekem – sóhajtotta –, én csak segíteni akartam ebben a dologban. Ha kívánod, ki is megyek veled a Ligetbe. A Kása dűlőnél próbálkozhatunk.

– Köszönöm – mondtam –, majd edzek én magam.

– És ha kimentél a hegyre, és ha megjöttél a síelésből, én másnap elébe állok az őrsnek, és mindent felfedek. Elébük tálalom az egészet, elhiheted.

– Jól van, tálald – mondtam – de most már elmehetnél haza.

Amint egyedül maradtam a lécekkel, előhoztam az ócska bakancsaimat, s nagy küszködéssel hozzájuk kalapáltam a lécek vaspofáját. Aztán megpróbáltam mászkálni a lécekkel a szobában. Furcsák voltak, akár valami gólyalábak. Aztán megfordulni velük úgy, hogy az egyik léc orrát a magasba tartottam, és egészen kitekertem a törzsemet. Sikerült a dolog, csak egy vázát döntöttem le az asztalról. Darabokra tört.

Akkor csöngettek. Malac jött szélesen vigyorogva.

– Gyere, Marci, számtanozni.

Ahogy meglátta a léceket meg a cserepeket a földön, elbámult.

– Mi az – mondja –, te is kimész síelni Bugyorékkal?

– Még az kéne – vakartam a fülem tövét –, látod, hogy itthon is ripityára verek mindent.

– Az már igaz – nézett körül a földön heverő cserepeken.

– Aztán meg ez nem is léc, csak valami cséphadaró. A kamrában találtam. Őskori maradvány.

Malac alaposabban szemügyre vette a léceket.

– Az is igaz – vallotta be.

– Csak azért vettem elő, mert szó került a sízésről. Gondoltam, megnézem, mi fán terem.

– Ügyes fiú ez a Griboj – mondta Malac –, hogy ehhez is ért. Csak azt nem tudom, miért olyan kelekótya mostanában. Egy kicsit olyan... olyan, minthogyha a fejére ejtették volna időközben.

– Majd a sízéstől helyrezöttyen – mondtam.

– Lehet – vélte Malac. – No, gyere, Marci, üljünk le számtant tanulni.

– Azt nem lehet – ráztam a fejem –, azt az egyet nem. Rettentő fontos dologban el kell mennem. Nagyon beteg szegény nagymamám. És nincs mellette senki. Nincs, aki egy pohár vizet adjon neki.

– Nem is kell neki pohár víz – villantotta ki sárga agyarait Malac –, mert nincs is neked nagymamád. Nekem ne beszélj, Zsizsik, mert nem vagy az iskolában, és nem a tanárokkal beszélsz. Egy tanár sok mindent bevesz, amit egy Malac nem vesz be. Fogd a könyved meg a füzetet, aztán tessék, lássunk munkához.

– Nem lehet, Malac – mondtam –, becsszóra nem lehet. Most éppen el kell mennem valahová. Feltétlen el kell mennem. Várnak.

– Randevúd van, mi? A sarkon vár az ördög unokahúga?

Nem volt benne egy szikra belátás se. Mondhattam, amit akartam, csak ült szélesen a székén, mintha odaragasztották volna. Láttam, semmire se megyek vele. Malac nagyon erőszakos.

– Jól van, hát tanuljunk – mondtam –, hozom a táskámat.

Kimentem a konyhába, vettem a kabátomat meg a lábasokat. Aztán szépen bezártam magam után a konyhaajtót. Ha Malac megunja a várakozást, az előszobán kimehet. Annak csak be kell csapni az ajtaját, kívülről gomb van rajta.

Igazság szerint csakugyan ki kellett volna menjek a Kása dűlőre a lécekkel próbálkozni – de ezt kora reggelre halasztottam. Mielőtt a hegyre felmegyek, olt csúszkálok majd egy kicsit. Most az üvegházba kell mennem, Juhász bácsihoz. Elmondom majd neki, hogyan kaptam növénytanból ötöst. Tán azt is elmondom, hogy négyéves koromban kalauz akartam lenni, ötéves koromban sofőr, hatéves koromra meg, ha jól emlékszem – miniszterelnök. Azóta megszűnt a tervezgetésem. El nem tudtam volna gondolni, hol látná valaki hasznomat. De hogy a tanárom azt mondta: itt áll előttünk a jövő agronómusa – hát ez nagyon jólesett. Kertész vagy agronómus, mindegy – de hogy kedvem volna hozzá, annyi bizonyos. Ezt mind el akarom mondani Juhász bácsinak. Aztán meg Toncsi is vár. Mire menne nélkülem Szurokkal? Egyszóval – bocsássa meg nekem Malac, hogy meglógtam előle, de rá ma igazán nincs egy percem se.

Aztán mégiscsak akadt időm még a számtan tanulásra. Igazán nem hittem volna. Valószínűleg Malac se hitte volna. De hát történik néha olyan is, amire senki se gondol előbb.

Úgy történt a dolog, hogy amikor a kertészetből kijövet a bezárt MÉH előtt találkoztam Toncsival – mindjárt láttam, hogy valami baja van. Nagy búsan lógatta a fejét, és egyetlenegyszer se mosolyodott el.

– Mondd csak meg, hogy mi bánt, Toncsi – biztattam –, hátha tudok segíteni.

– Ezek nem szeretnek engem, ezek a lányok az osztályban – mondta végre. – Valamelyik hozott egy kis gumielefántot. Álltak körülötte a szünetben, nyomogatták, és jól szórakoztak vele. Jaj de édes! Kié ez – kérdeztem –, és mi a neve? Nem is feleltek, csak összenevettek a hátam mögött.

– De Toncsi – csodálkoztam –, hiszen eddig nem panaszkodtál, hogy ilyen komiszak veled az osztálytársaid. Azt mondtad, egészen jóban vagy velük.

– Így volt, vagyis hogy így van, de tudod, én azért mégiscsak idegen vagyok itt egy kicsit, és már észrevettem máskor is, hogy szórakoznak rajtam, ma meg éppen hogy kinevettek – vallotta be. – Kint álltam a táblánál, és mind nevetett, ők nem tudják, hogy mi sok mindent másképp tanultunk az otthoni iskolában. A tanító néni se tudja, s csak kérdez, kérdez. Aztán mondok valamit, mert már valamit csak mondani kell, igaz? S akkor az egész osztály nevet. Én meg csak állok ott kint egyedül, s hallom, ahogy az első padban odasúgja egy lány a szomszédjának: „Jaj, de édes! Kié ez, és mi a neve?” A vak is látja, hogy rám értik, hogy engem utánoznak, s csak úgy pukkadozik mind a kettő. S aztán feladják a leckét, hazaviszem, s egész délután csak töröm a fejem: nem bírom megcsinálni.

– No, ha csak ennyi a bajod – kiáltottam fel –, azon könnyen segíthetek! Amit te tanulsz, azt én mind már régen tudom. Hadd halljam, miből kaptad azt a nehéz házi feladatot?

– Számtanból – szipogott Toncsi –, borzasztó egy példa, szöveges. Elolvastam már százszor is, betéve tudom. Csak azt nem értem, mit csináljak vele.

S nagy bizalommal elém tálalta mindjárt azt a szöveges számtanpéldáját. Furcsa egy példa volt, mondhatom.

– Hadd halljam még egyszer – ráncoltam a homlokomat.

Elismételte egyszer, kétszer, háromszor is. Akkor se tudtam, hogyan kell megoldani. De hát ezt sehogy se akarózott bevallanom.

– Aha – mondtam inkább –, aha, most már látom, mi a fortély benne. Hanem most nem érek rá, Toncsi, várnak otthon. Vidd csak fel a bevásárlószatyrot meg Szurkot, aztán szaladj le ide a házatok elé egy jó óra múlva. Akkorra visszajövök, és elmagyarázom neked ezt a dolgot tökéletesen.

– Tényleg – derült fel Toncsi arca és nem fáradság neked?

– Sose félts engem! Nem fáradok ki olyan hamar.

Akkor mindjárt elrohantam Malachoz. Majd bekapott, amikor meglátott az ajtóban.

– Félórát vártam rád, te akasztófavirág – mondta. – Le is út, fel is út, látni se óhajtlak, tudd meg!

– A számtan végett jöttem – mondtam –, könyörgöm, taníts!

– Nem tanítlak. Engem csak egyszer tettél bolonddá!

– Soha többet nem teszlek. Még ez egyszer taníts.

– Ez egyszer se!

– Malac – néztem rá olyan szépen, ahogy csak bírtam –, olyan jól senki se tud számtant, ahogyan te. Csak állsz kint a táblánál, s vágod a törteket ide meg amoda, az eredmény mindig helyes, s a tanár úgy néz rád, mintha saját édesgyermeke volnál. Egész kikerekedik az a hosszúkás, bús arca, olyan boldoggá teszed. Hát volna szíved engem most kidobni innen? Minden Malac közt te vagy a legkedvesebb, csak taníts!

Láttam, hogy megtört, nem bír tovább hallgatni.

– Bolond vagy te – legyintett, és kötélnek állt. Elmagyarázta a holnapi anyagunkat, s akkor előhozakodtam a Toncsi számtanpéldájával. Azt is rögtön megfejtette, mert Malac igazán tud. Megköszöntem, és rohantam viszontoktatni Toncsit. Azt hiszem, még Malacnál is jobban magyaráztam. Elmondtam neki töviről hegyire, mi a vicc a példájában. Mindjárt meg is értette. Mosolygott a két ferde vágású szeme, az egész széles, szeplős képe. Az egész Toncsi csupa mosoly és elismerés volt.

– Milyen okos vagy te, Marci! – mondta. Csak legyintettem.

– Semmiség az egész.

 

Január 23.

Ma feleltem számtanból, és kijavítottam az egyesemet. Külön szerencse, hogy Toncsi példája miatt mégiscsak átvettem Malaccal az anyagot. Trofimot is felszólították, de hiányzott. Tanítás után felszaladtam hozzá, hogy megnézzem, mi baja. Hát persze megint meghűlt. Még a szeme is bedagadt a náthától, és egyfolytában tüsszögött. A mamája alig engedett be hozzá, máris tuszkolt kifelé. Azt mondta, fél, hogy megkapom a náthát. Ezen majd elnevettem magam. Dehogyis kapom én meg – gondoltam –, ha tegnap nem lettem beteg, akkor már soha. Ugyanis a bakancsom nem éppen síelésre való, és úgy átázott, mint egy likas ladik.

De hiszen ha csak a bakancsaimmal lett volna bajom! Még visszaemlékezni is rossz! Ott voltak gondnak a lécek – elindulni is alig bírtam velük. Kínkeservesen cipeltem őket végig a városon. A villamoson majd kiszúrtam velük a kalauz szemét, egy idős bácsi kalapját levertem, és egy kislányt gyomorszájon billentettem a botokkal. Aztán valahogy mégiscsak elértem a fogaskerekű-állomásig, és éppen amikor jegyet váltottam a pénztárnál, valaki olyan alaposan hátba vert, hogy kihagyott a lélegzetem. Megfordultam, hát Bugyor állt mögöttem szélesen vigyorogva. Nem is láttam még ilyen nyájasan mosolyogni. Olyan lett tőle az arckifejezése, mint egy jóllakott komondoré.

Ott volt a kék szemű, csinos képű Robur, a múltkori zömök fickó meg még másik két fiú. Barátságosan üdvözöltek, aztán elkezdtek kérdezgetni. Előbb azt tudakolták, mióta síelek. Mondtam, hogy az idén először vagyok kint. Krisztiániázni tudok-e? – faggattak tovább. – Pont úgy, mint minden mást – feleltem erre, de a következő kérdést már én tettem fel:

– Hogy álltok az ugrással? Jól megy-e? S ha igen, milyen magas sáncokról szoktatok ugrani?

Mindjárt abbahagyták a kérdezősködést, és másról beszélgettünk. Közben felértünk a hegyre. Bugyor segített felkötni a léceimet, s megálltunk a lesiklónál. Jó kis lejtő volt. Nem féltem. De a gyomrom, az kavargott.

Robur indult elsőnek. Úgy repült a mélybe könnyedén, mint aki síléccel jött a világra. Utána a széles vállú, zömök fiú indult. Aztán sorban a másik kettő.

Mi még mindig csak álltunk egymás mellett odafent, Bugyor meg én.

– Induljunk? – fordult felém.

Igazán kedves volt tőle, hogy annyit törődött velem. De most nem bántam volna, ha kevésbé kedves.

– Hát... indulhatnánk – mondtam, de csak álltam.

– Hát akkor induljunk – mondta Bugyor, de ő is csak állt.

– Szép idefent – jegyeztem meg szép innen a kilátás.

– Nagyon – gyönyörködött Bugyor is.

– Odalent a völgyben gomolyog a köd.

– De még hogy gomolyog – mondta Bugyor.

– A lejtő aljában meg egy hókupac.

– Egész kis domb, az ám!

Így, ilyen szépen elbeszélgettünk. Akkor megvakarta a füle tövét.

– Menni kéne.

– Hát menj.

– Jössz mindjárt utánam?

– Persze.

Erre megindult. Ment, mint a veszedelem. Csak úgy porzott utána a hó. Belekápráztam, ahogy néztem. Egyszer csak megszólal valaki mögöttem: – Hát te, fiam, gyökeret eresztettél?

Lábhoz feszülő sínadrágban, vízhatlan zubbonyban magas fiatalember állt mögöttem. Mosolyogva szemlélt.

– Mióta síelsz?

– Ma óta – vallottam be.

– No, akkor gyorsan menj innen, és próbálkozz enyhébb lejtőkkel.

– Jó lesz ez nekem – mondtam –, én nem félek.

És megindultam.

Olyan érzésem támadt, mint mikor a vízbe repültem. Minden ködbe borult a szemem előtt. Hosszú léceim észveszejtő gyorsasággal repítettek. Mióta repülök már és még meddig? Hol állok meg és vajon mikor? Egyszer csak felködlött előttem a hókupac, amit fentről szemléltem Bugyorral. Aztán egyszerre csak benne álltam. Egész a közepéig belecsúsztam. Jó puha volt és otthonos. Hamarosan kimásztam belőle, és boldogan vigyorogtam. Felettem kéken áramlott az ég. Úgy hallottam, mintha madarak is daloltak volna. Hát lejöttem. Hát itt vagyok. Remek! Épp akkor ért le a zubbonyos fiatalember. Éles ívben fékezett és odacövekelt mellém.

– Nagyszerű volt – kiáltott –, bátor gyerek vagy! Belőled még lesz valami!

Barátságos kis pofont adott, megveregette a vállamat, aztán továbbsiklott. Merész ugrással tűnt el egy újabb lejtőn a fák között. Engem meg egyszerre körülvett egy sereg idegen.

– Mit mondott neked?

– Megdicsért, hallottam!

– Azt mondta, tehetséges!

Mire Roburék odaértek, ott álltam egy sűrű kör közepén. Már hallották az újságot. Robur hátratolta fején a jambósapkát, és sugárzó arccal nyújtott kezet.

– Gratulálok. Hallom, megdicsért a Mester.

– Ki?

– A Mester. Hát nem ismered? Többszörös bajnok. Szabad idejében tanít is néha itt a hegyen. Ha látnád, hogy ugrik a nagy sáncról!

– Miért dicsért meg? – kérdezte a széles vállú, zömök srác. – Olyan gyönyörűen siklottál le?

– Hát nem láttátok?

– Éppen nem figyeltünk oda.

Nagyon megörültem. Ha nem látták, hát akkor jó.

Ha nem látták, akkor minden rendben van.

– Előtte siklottam le, igen – mondtam szerényen.

– Hozzánk tartozik a fiú – mondta Bugyor kidüllesztett mellel az újabb érdeklődőknek. – A mi barátunk! Stramm srác! Megdicsérte a Mester!

Ők nem tudták, amit én, hogy miért kaptam ezt a dicséretet. Nem tudták, hogy a dicséret az első próbálkozást illette. A legelsőt, amit lécekkel tettem.

A Mester tudta, és ő már messze volt.

Nekem mindenesetre megalapozta a tekintélyemet.

Most már mondhattam fapofával, hogy sajnos baj van, ennél a lesiklásnál berepedt az egyik lécem orra.

Ott volt rajta az a repedés már előbb is. De most bólogatva nézték, most észrevette mind, és Robur mindjárt ajánlotta, hogy akkor fussunk inkább hosszú távot sík terepen. Kerüljük a nagy lejtőket.

Teljes egyetértésben indultunk tovább, és a sík terepen nem is volt semmi baj. De aztán elfeledték a nagy elhatározást, és ráfordultunk egy erdei útra, az meg egyre jobban lejtett.

Hogy mekkorát huppantam én azon!

De eshettem már akármekkorát, véletlennek tartották. Meg annak, hogy hibás a léc. Fel se tűnt Bugyoréknak, ha összegabalyodtak a lábaim, vagy ha orrommal szántottam bele egy bokorba: a Mester azt mondta, tehetséges vagyok.

A végén már elhittem magam is.

Mentem én utánuk merész lejtőkön, keskeny, kanyargós utakon, hogy csak úgy surrogtak el kétoldalt mellettem a fák. Csalánba nem üt a mennykő – súgták léceim –, semmit se félj, bízd ránk magad. Rájuk is bíztam; mit csináltam volna mást?

Amikor végre leérkeztünk a völgybe, és lecsatoltunk, reszkettek a lábaim. Magam se akartam hinni, hogy megúsztam ezt a kirándulást. Csak az orromon volt egy véres horzsolás, csak a kezemet rándítottam meg egy kicsit, és a karomban meg a lábamban bujkált valami furcsa görcs. Akkor kezdődött az izomlázam. A cipőm átázását még akkor nem éreztem. Csak akkor kezdtem érezni, hogy nagyon fázik a lábam, amikor végre késő este hazaértem, és nem tudtam bemenni a lakásba. Álltam az ajtónk előtt, és számtalanszor kifordítottam valamennyi zsebemet, és mindannyiszor hiába. Végre beletörődtem: elveszett a kulcs. Lehet, hogy az első hókupacnál hullt ki, lehet, hogy amikor a bokorba szánkáztam bele. Hiszen meghemperegtem jó néhányszor a hóban. Az a finom, jó por hó őrzi most már az én lakáskulcsomat tavaszig.

Mama pedig nincs itthon, mama későig dolgozik.

Odabent vár az írás biztos az asztalon: „Sparherdon a lábas, vacsorázz meg, Marci, aztán feküdj le.”

Akkor hirtelen nagyon kezdett fázni a lábam. Lentről jött a fázás, és végigszaladt egész a fejem búbjáig. Kirázott a hideg. S amellett olyan fáradt voltam, hogy semmi kedvet nem éreztem semmiféle külön sétákra. Becsöngettem a szomszéd néninél, de üldözött a balszerencse: ott se nyitottak ajtót.

Végül az udvarunkban húzódtam meg. Ráültem a sötét sarokban megbújó ócska lomosládára, és ott gubbasztottam. Felhúztam a lábamat a hasamhoz, és fejemet a térdemre hajtottam. Úgy összegömbölyödtem, mint egy sün. A talpamat millió tű szurkálta. Lehunytam a szemem, és újra a hegyen voltam. Ingott-ringott velem az udvar, hajtottam árkon-bokron át.

Még ugrottam is. Átrepültem a poroló felett. Akkor egy nagyot tüsszentettem, amekkorát Trofim szokott – és felriadtam. Addigra már égett a lámpa a lakásunkban. Akkor felbotorkáltam. Már alig álltam a lábamon.

Mama először veszekedni kezdett, amikor meglátott, aztán majdnem sírva fakadt. Aztán újra csak szidott, s azt mondta, megesküszik rá, hogy másnapra beteg leszek. Őszintén szólva én se csodálkoztam volna ezen cseppet sem, hisz csuromvizes volt a lábam, és csak úgy rázott a hideg.

De nem lettem beteg. Kutya bajom sem esett. Még csak egy zsebkendőt sem kellett elővennem. No lám – gondoltam magamban –, így van ez. Engem elkerül még a nátha is.

 

Január 29.

Most este megint eszembe jutott a kismackó, az az okos szemű. Hányszor néztem a szőrmebolt kirakatában! Mindig úgy képzeltem, enyém lesz egyszer, beültetem a tréningruhám felső zsebébe, s onnan kandikál ki a nagyvilágba.

Hát most elhatároztam, hogy megveszem. Méghozzá nagyon hamar. Holnap lesz a napja. De nem magamnak, hanem – ajándékba veszem! Hogyan is verselte meg ezt a dolgot ma délelőtt Trofim? „Répa, retek, mogyoró – ajándékot adni jó!” Csak megtámasztja egy ujjával a homlokát, máris rímbe szaladnak a fejében a szavak: „Én magam csak azon töröm, máson lássam, mi az öröm!” Csuda alak ez a Trofim. Ha ő nem verselget, ha nem bolondozunk annyit ma az iskolában, lehet, hogy eszembe se jut az egész. De hát éppen eleget bolondoztunk. Vendel körül csináltuk a ricsajt. Tegnap ugyanis megvolt a nagy ifjúsági verseny az uszodában, s ketten győztek fölényesen: Vendel mellúszásban, pillangóúszásban pedig Robur.

Szörnyen büszkék voltunk Vendelünkre. Hogyne, hiszen még a Népsportban is benne volt a neve. Úgy megszorongattuk, hogy lélegzethez is alig jutott. Trofim nemrég jött meg az iskolába, kigyógyult náthájából, de azért belefújt egy harsányat a zsebkendőjébe, s az úgy szólt, mint a diadalmi trombita. De nemcsak ezt tette. Verset is költött sebtiben a győzelem megünneplésére. A vers valahogy így kezdődött:

 

Hazánk nagy fia, Vendel!

Szívünk örömmel telt el

sikerednek hírére...

 

Tovább nem tudom, csak azt tudom, hogy legalább öt szakaszra terjedt a költemény. Tetszett nekünk, hogy így sebtiben rímbe foglalta az érzéseinket. S amikor átnyújtotta Vendelnek a verset, mindnyájunkat elfogott valami ajándékozási láz. Elnök széles mozdulattal csúsztatta elé a tolltartóját.

– Nesze, halképű, válassz magadnak belőle valamit!

A tolltartóban ugyan csak ócska tollhegyek és ismeretlen célra tárolt fém alkatrészek hevertek, Elnök mégis egészen átszellemült önnön nagylelkűségétől.

– Válassz nyugodtan, ne szégyelld magad!

Malac nagy becsben tartott zsebkését csúsztatta Vendel zsebébe, és erősködött, hogy csak hadd maradjon ott. Ricke két értékes afgán bélyeggel ajándékozta meg a halképüt. Griboj szép kis jelvényt adott neki, én meg a legszebb színesemet. Vendel zavartan állt köztünk, kicsit oldalt hajtotta a fejét, és hol egyikünkre, hol másikunkra nézett.

– Megbolondultatok? Nincs se születés-, se névnapom...

De nem tehetett semmit, muszáj volt neki elfogadni az ajándékainkat. Ugráltunk körülötte, mint a sziú indiánok, és ordítoztunk: – El-fo-gad-ni! Zseb-re ten-ni! A tied!!!

És erre a jelenetre költötte sebtiben Trofim a nagyszerű rímet: „Répa, retek, mogyoró – ajándékot adni jó!”

Tanítás után egy csoportban vágtattunk hazafelé, és akkora lármát csaptunk, hogy zengett az utca.

Vitatkoztunk egymással, Malac azt állította, hogy Vendel a zsebkésnek örült legjobban. Elnök éles hangja messzire sipított:

– Tán megőrültél, elment az eszed, Malac? Hogy jön az a csorba bicska egy tuskotróhoz? Valódi tuskotrót választott Vendel a tolltartómból. Ilyen tuskotrója nincs senkinek az iskolánkban. Sőt az egész városban nincs senkinek. Sőt mondhatnám, hazánkban...

– Mi az a tuskotró? – kérdezte szelíden Ricke.

– Te csak hallgass – üvöltött Elnök – a két arab bélyegeddel!

– Afgán – mondta szerényen Ricke.

De senki se figyelt rá. Senki se figyelt, csak a magáét kiabálta. Mindenki biztos volt benne, hogy Vendel az ő ajándékának örült legjobban. Vendel az első saroknál gyorsan elillant, mert már zúgott szegénynek a feje. Trofim akkor megkérdezte tőlünk: – Láttátok, milyen boldog volt?

Őszintén szólva én is úgy láttam, hogy mindennek ellenére Vendelnek jólesett az elismerésünk és barátságunk megnyilatkozása. Én is igen szép színest ajándékoztam neki, aminek még bizonyára jó hasznát veszi. Majd ha rajzol vele, rám gondol. „Ezt Zsizsiktől kaptam – mondja magában –, derék gyerek. Enélkül nem is tudnék tisztességesen rajzolni. Szép tőle igazán, hogy megajándékozott vele.” Nekem is eszembe jut majd a színes, és talán hiányozni is fog. Mégse lesz baj, mert tudom, jó helyen van. Vendel derék fiú – neki szereztem vele örömet. Egyre a Trofim versét zümmögtem magamban: „Répa, retek, mogyoró – ajándékot adni jó...” Még dallamot is költöttem hozzá.

Délután aztán kis időre kiverődött a fejemből ez a mondóka meg az egész délelőtti bolondozás. Juhász bácsinál a melegházban csak a munkán állt a fejem.

Az öreg úgy fogadott, mintha segédje lennék: „Gyere csak, Marci, vártalak már! Ma sok munkánk lesz. Nagy szállítmány virágmag érkezett!”

Jócskán elidőztem nála. Odabent mindig repül az idő. Mire elköszöntem Juhász bácsitól, már leszállt odakint az alkonyat. Ahogy baktatok a ködben, egyszer csak belém botlik egy megtermett alak. Rácsap a vállamra, s elkiáltja magát: – Hát csak te vagy az megint, Öcsi!

Bugyor volt. Nagy örömmel vigyorgott rám.

– Találkoztunk mi már itt egyszer. Pont itt, bizony hogy ugyanitt. Épp rád gondoltam, amikor eljöttem erre. Te Öcsi! Tudod-e, miről nevezetes ez a hely?

Körülnézek, s hát épp ott állunk a hosszú fakerítés előtt, orrunk előtt a palánk ajtaja, mögöttünk a kopott, havas-jeges kukák.

– Itt verekedtünk meg – mondom –, arra gondolsz, ugye?

– Itt – bólint rá egy nagyot. – Itt verekedtünk meg, s itt lettünk jó barátok. Mert legalábbis úgy érzem, hogy jó barátom vagy már te is nekem. Tudod-e, hogy bántott a lelkiismeret, amiért otthagytalak akkor a telepi kutya fogai között? Vissza is jöttem később, kerestelek, de már nem láttalak sehol. Izgultam is: tán megharapott az a dög.

– Nem bántotta egy hajszálamat se.

– Az jó – mondta Bugyor –, nagyon jó. Mert tudod, nem vagyok én olyan komisz, amilyennek látszom. Én csak amolyan buta medve vagyok. De azért nem vagyok komisz természetű, elhiszed?

– El én – mondtam –, nagyon rendes fiú vagy, Bugyor.

– Szeretném, ha azt is tudnád – mondta még –, hogy akit egyszer barátomnak mondok, az mindig maga mellett érezhet engem. Tudd meg: rám mindig számíthatnak a barátaim.

Elácsorogtunk ott a kerítés mentén egy darabig. Ácsorogtunk és beszélgettünk. Sose hittem volna, hogy ilyen jól megértem magam Bugyorral. Csak nagyra nőtt, de különben éppúgy gondolkodik egész csomó dologról, mint én. Szó került az iskolánkról, tanárainkról, az őrsünkbeli fiúkról, de még a síről is.

– Aztán kigyere jövő vasárnap a hegyre! – kötötte lelkemre búcsúzóban Bugyor. – Akit egyszer megdicsért a Mester, ne lustálkodjon. Gyakorolj velünk szorgalmasan!

Megígértem, hogy kimegyek, hacsak lehet, és aztán nyakam közé szedtem a lábamat, úgy vágtattam a MÉH felé. Jól elbeszélgettük az időt, tán már nem is találom lent Toncsit. Egyedül küszködik szegény a komisz Szurokkal. Tán meg is ugrott tőle azóta az a haszontalan kutya.

De Toncsi nem ment még el. Ott állt a MÉH előtt, és ahogy meglátott, már messziről integetett. Szurok is megismert, nekiiramodott, rohant felém, s Toncsi is vele, utána.

– Nagy újság van – kiáltotta Toncsi –, nagy újság! Hosszú levelet írt az édesanyám!

Húzta is már elő a levelet a tréningje zsebéből, s lobogtatta.

– Két egész oldal, s mind nekem szól. Ritkán ír különben, hisz sok a dolga, meg nem is szeret annyira irkálni, de holnapután születésnapom lesz, s látod, csak nem feledte el. Mind írtak nekem, az egész család. Csak a legkisebb testvérem nem írt, mert az még nem tud írni. Meg aztán beteg is. Rá megy el minden pénz. De azért csomag is lesz, lesz mégis, azt írja édesanyám, megjön hamarosan. Remélem túrós béles is lesz benne, a legkedvesebb süteményem. Abból aztán adok majd, Marci, neked is!

– De vajon lesz-e benne igazán túrós béles?! Ebben a pillanatban éppúgy festett a kis tréningruhás Toncsi, mint egy mackó. Méghozzá nem is akármilyen mackó. Az én szőrmebolti kismackómhoz hasonlított a töprengő, okoskodó tekintetével. Jól hallottam az előbb, de azért mégis megkérdeztem:

– Holnapután lesz a születésnapod, Toncsi?

– Akkor. S látod, nem felejtették el odahaza. Máris megjött a levél. Holnaputánra a csomag is itt lesz. Biztos elgyere, Marci, hozok belőle neked.

– Csak csomagot küldenek? Mást nem kapsz?

– Csaaak csomagot? – nyújtotta el a szót Toncsi. – Hogyhogy csaaak csomagot? – S nézett rám csodálkozva. – Te nem tudod,milyen az a csomag, Marci, amit én otthonról kapok. Alig várom, hogy itt legyen.

Csak beszélj nyugodtan – gondoltam –, csak beszélj. Járjon csak a csomagon az eszed, annál nagyobb lesz a meglepetésed, ha valami mást is kapsz a születésnapodra. Mondjuk – egy kismackót. Egy igen aranyos, okos szemű kismackót. Amilyet még sohase láttál. Amilyet elképzelni se bírsz. Eltátod majd a szádat a csudálkozástól, azt tudom. Szörnyen megörülsz neki, annyi bizonyos. Ott ül majd a tréningruhád zsebében, és kikandikál a nagyvilágba.

Nem az enyémben fog ülni – mondta bennem egy kis nyafogó hang –, a Toncsiéban. De ez a hang gyorsan elhallgatott, mert ráfeleltem neki a Trofim kis versével:Répa, retek, mogyoró – ajándékot adni jó...

S ebben a percben már jobban szerettem a Toncsi zsebében elképzelni a kismackót, mint az enyémben.

De hiszen ez csak természetes! Ha az én zsebemben ül, magam csak pislogva nézhetek le rá, s alig látom.

De ha majd Toncsinál terpeszkedik a tréningzsebben, egyenest szembevigyorog velem. Úgy lesz az igazi!

Egész úton hazafelé jövet azt számolgattam, mennyi pénzem is van összesen, ha a lábasokat végre igazán beadom a MÉH-be. A megtakarított forintjaimmal együtt, azt hiszem, éppen futja a kismackóra.

No, Perec Antónia – gondoltam –, ez egyszer igazi ajándékot veszek neked!

 

Január 30.

Talán ha Griboj nem mondja, eszembe se jut a Bagolypapa. De Griboj egyszerre csak félbeszakította handabandázását a főpróbával, felnézett a polcra, és azt kérdezte csudálkozva:

– Jé, hát az mi odafönt? Jaj de fura kis figura az!

– Látod, hogy mi. Mit kérdezed?

– Bagolynak bagoly, azt látom. De mire jó?

– Sok mindenre.

Erre abbahagyta végre a kérdezősködést, és folytatta a főpróbát.

– Itt ülsz te, ott ül Trofim, amott meg Malac. Az asztal mellett Vendelék. Én a középen állok. Vagyis hogy nem állok rögtön, de amikor sor kerül rá, hát felállók. „Fiúk – kezdem majd –, pajtások! Van számotokra egy kis történetem. A történet rólam szól. Ha végighallgattátok, lehet, hogy megszavazzátok számomra a három g betűt. Griboj – Gyula – gyáva – ez lesz a három G-vel kezdődő szó. De én csak addig voltam gyáva, amíg hallgattam. Ezután másképp lesz már minden. Ezután...”

Félórája szónokolt már ilyen mód. Alighogy hazajöttem a MÉH-ből, alighogy szétdobáltam minden szekrény, fiók tartalmát – csengettek, s beállított.

Nem törődött a rendetlenséggel, észre sem vette. Nagyon izgatott volt. Pírban égtek a fülei.

– Holnap lesz a nagy nap – mondta –, tudod, az újabb őrsgyűlés. A múltkorit elpackáztam, de ezt a holnapit semmiképp. A múltkor, mikor a fiúk elé álltam, minden kiment hirtelen a fejemből. De most nem úgy lesz, hohó, de nem ám! Támadt egy remek ötletem! Leírtam az egész Bugyor-históriát elejétől végig, és holnap egyszerűen csak felolvasom. Azért jöttem, hogy előbb hallgasd meg te. Jól van-e, nem hagytam-e ki semmit?

– Biztos jól van – mondtam –, rád bízom én azt, Griboj.

Egész máson volt a fejem. Beadtam végre-valahára a MÉH-be a lábasaimat. Úgy számoltam, kapok értük annyit, hogy a megtakarított pénzemmel együtt elég lesz a kismackóra. De hát nekünk nincs otthon mérlegünk. S a két fazék megcsalt engem; a mérlegen kevesebbet nyomtak, mint a kezemben. Mit vigyek le még? Honnan szerezzem meg a hiányzó forintokat?

Ezért dobáltam szét mindent a lakásban. Ezért borítottam ki az összes fiókot. De egy csomó papíron, ócska vasfedőkön kívül se égen, se földön nem találtam semmit. Néha – semminek tűnik pár forint. Máskor meg – egész vagyon. Honnan teremtsem elő?

– Te csak ülj szépen a helyeden – mondta Griboj – így ülsz majd holnap az őrsgyűlésen is. Ahol a dívány, ott lesz Ricke meg az Elnök. Úgy kezdem el, hogy felétek fordulok. Te csak ülj szépen ott a helyeden.

Hát ültem a kiborított fiókok kupacán – szanaszét a szobában minden, mint valami zsibvásárban –, és törtem a fejem. Griboj közben vívóállásba lendülve szónokolt. Nem is hallottam, mit beszél. Egyre csak a saját gondomon törtem a fejem. Gribojt csak úgy láttam, a gondolataim ködén át. Időnként felemelte a karját, máskor meg lecsüggesztette a fejét. Mindjobban égtek a fülei. Most vettem csak észre, hogy elég nagy fülei vannak. Végül csak állt, kicsit fáradtan, de láthatóan elégedetten.

– Mit szólsz hozzá? Mondd már! Mit szólsz hozzá?

– Mihez ?

– Hát ehhez. Amit itt elmondtam. A felolvasáshoz!

– Remekmű.

– Ne gúnyolódj, Marci – mondta. De láttam: jólesett neki a dicséretem.

– Csak az elején lesz nehéz – vakarta a fejét –, csak amíg elkezdem. Ha már az ember benne van, megy minden, mint a karikacsapás. így voltam valamikor a vízbe ugrással is. Mondták, hogy nem lesz semmi bajom, de nem hittem. Félórákat ácsorogtam az ugródeszkán, s csak nem bírtam elszánni magamat. Amíg aztán egyszer mégiscsak nekilendültem. Nem volt jó érzés, de túlestem rajta. Most már úgy ugrálok, mint a szöcske. De ilyen históriákba persze, mint ez a mostani, nem akarok még egyszer beleugraní. Csak kikeveredjek belőle egyszer – sóhajtott – aztán újra a régi Griboj Gyula leszek.

– Ugyanakkora szájjal, Griboj?

Elgondolkodott.

– Lehet, hogy egy kicsit kisebbel.

S újra kezdte:

– De jó lesz már holnap. Úgy értem, az őrsgyűlés után. Azt az egy részt ott az elején, Marci, még egyszer felolvasom.

Közben egészen besötétedett. Felgyújtottam a villanyt, és visszarámoltam mindent a fiókokba. Nincs itthon semmi, hiába is kutatnék tovább. Kérjek pénzt mamától? Ad úgyis eleget, nem kérek tőle, hisz így is túl sokat dolgozik. Kérjek Gribojtól? Nincs húsz fillérje se, mert ha van, azonnal kiadja. Összegyűjthetném a kiflipénzeket, de az még pár napba telik. Még iscsak itthon kell valamit találnom. De mit, de mit?

Ebben a pillanatban tévedt Griboj pillantása a polcra. Épp felemelte a karját, s a magasba nézett, épp Bagolypapára. Abbahagyta szónoklatát, és megállt. Ekkor kérdezte meg: jé, hát az mi odafönt? Villanásként futott át rajtam a gondolat: Bagolypapával együtt volna a pénz. Ezt gondoltam, igen, de máris elszégyelltem magam.

„Nem, Bagolypapa – gondoltam –, téged nem adlak oda.”

Ő meg csak állt ott a polcon, régi helyén, és barátságosan hunyorgatott rám.

„De hiszen azért jó barátok maradhatunk.” „Nem adlak. Jó voltál hozzám. Itt maradsz velem.” „Maradhatok is – bólintott Bagolypapa szívesen maradok én. De akkor mit adsz Toncsinak?”

– Te Marci! – kiáltott rám Gr iboj. – Hol a csodában jár az eszed? Harmadszor kérdezlek már, és mégsem felelsz!

– Mit kérdeztél? – rezzentem fel.

– Hogy biztosan számíthatok-e rád holnap? Biztosan ott leszel-e? Mert nélküled semmit se ér az egész, ígérd meg, hogy pontosan ott leszel!

Megígértem! Most, nemrég, végre elment. Én meg itt maradtam Bagolypapával. Néz rám barátságosan hunyorgatva, amíg írok, s mintha azt mondaná: „Ha nem találsz mást, vigyél csak engem. Nem sértődöm meg én, Marci fiam. Élj velem legjobb hasznod szerint. Úgysem felejtesz el soha, megtartasz jó emlékedben mindig, úgyis tudom. És te is tudhatod, hogy én nem feledlek el. Én már eztán bárhol is vagyok, rajtad tartom a fél szememet.”

 

Február 2.

Sokan voltak ma nálam, de most legutóbb és legtovább Ricke. Olyan jól elbeszélgettünk, egész kiállt a fájás a lábamból.

Nem nagyon fáj most már, csak a kötés egy kicsit nehéz rajta. Megszokja az ember. Szép kényelmesen fekszem, a lábam felpóckolva a dívány támlájára. Jókora nagy fehér bunkó. Igen tiszteletreméltó külleme van. Nem is illene tegezni. „Hogy tetszik lenni? – kérdezném tőle, ha megszólítanám. – Maga aztán jól fest, kedves lábam” – így is mondhatnám neki. De nem igen szoktam beszélgetni vele, csak bámulom néha, hogy milyen tekintélyes lett. Napközben, ha nincs itt senki, inkább olvasok, mint Trofim. Ha sokat olvasok, talán még én is megtanulok verseket faragni.

Hanem ritkán vagyok egyedül, sok a látogatóm. Itt volt már az egész őrs; egy csoportban mind, de meg egyenként is. Úgy néznek rám, mint valami hősre, mivelhogy Griboj mindent elmondott nekik az őrsgyűlésen. Végre-valahára sikerült neki a dolog. Én sajnos nem lehettem ott. Griboj ezt már többször is szememre hányta. De elejétől végig elmondta nekem, hogy s mint történt a nagy vallomás. A kezdet csakugyan nehéz volt. Mintha gombóc telepedett volna a torkára: alig bírt beszélni. Különösen az zavarta, hogy én hiányoztam. Nálam a főpróbán már beleélte magát: ott ülök én, amott Malac, emitt meg Ricke. Legelőször is rám néz – határozta el. No, aztán legelőször is nem tudott hova nézni, mert én nem voltam ott.

– De azért túlestem rajta – büszkélkedett Griboj. – Sajnos belekerül a dolog az őrsi naplóba. A három G-t is megszavazták nekem, magam javasoltam ezt a büntetést. De most mégis könnyebb. Tudom, visszaszerzem még a becsületemet. Tulajdonképpen máris visszaszereztem evvel a vallomással. És így a három G most már a múlté. Nicsak, figyeled, Marci, versben beszélek én is, akár Trofim! Jó, mi?

És vidáman, elégedetten dudorászta: – Biz a három Gé, ez már a múlté!

Gribojnál az a jó, hogy nem kell neki mindent elmesélni, hogy s mint történt a dolog a lábammal. Ő mindig a magáét fújja, elmondja újra meg újra, és ez tökéletesen elszórakoztatja. Hallgatom én is szívesen. Egész jól színezi a mondókáját. Az embernek az az érzése támad, hogy moziban ül, s filmet pergetnek előtte.

Őis , Bugyor is kellemes látogató. Itt volt nálam, és ő se sokat kérdezgetett. Hallotta, hogy megrándítottam a lábamat, hát feljött, leült ide a dívány mellé, és barátságosan vigyorgott rám.

– Fáj ? – kérdezte.

– Nem fáj.

– Akkor jól van, Öcsi.

Hozott egy szép nagy almát. Azt megettük mindjárt ketten. Megkérdezte, mit üzenek Roburéknak. Hát a Mesternek üzenek-e valamit a hegyre? Ha véletlenül találkoznának vele, átadják az üzenetemet.

Aztán megkérdezte, mit hozzon legközelebb, s hogy nem haragszom-e valakire, mert azt ő szívesen megveri. Mondtam, hogy senkire se haragszom, a lábam saját ügyetlenségem miatt rándult meg. Kár – mondta. Aztán barátságosan oldalba vert és elcammogott.

Mamával nehezebb a dolog. Mama mindig újra faggat, hogy s mint pottyantam ki a villamosból.

– Nem vagy már csecsemő – ismételgeti –, nem először jársz a városban. Hogyhogy nem tudtál vigyázni magadra?

– Jött egy váratlan zökkenő – mondom ilyenkor –, valaki véletlenül meglökött. Nyitva volt az ajtó, és kizuhantam. Szerencsére a villamos már akkor lassított.

Mama mostanában sokat ül mellettem. Feladta a különmunkáját, korábban jár haza. Tegnap este is odaült az ágyamhoz, és egyszer csak elsírta magát.

– Marcikám – mondta –, nehéz sorunk van minekünk. Sokat vagy egyedül, tudom. De hát én azt akarom, hogy mindened meglegyen, semmiben se érezz hiányt. Én mindent csak a te kedvedért teszek. Hiszen énnekem te vagy a legfontosabb.

Ilyet még sohasem mondott nekem. S ahogyan mondta – egyszerre csak a régi mama volt. Mert nagyon régen, amikor még papa élt, mama mindig kedves, jókedvű volt, és sokat törődött velem. De aztán egészen más lett, nem is ismert volna rá az ember.

Láttam, hogy szomorú, és szerettem volna segíteni neki. De ő nem várta és nem is hagyta, hogy segítsek.

Nem mosolygott, és alig szólt hozzám. S akkor azt gondoltam: nem is kellek én már neki. Nem kellek senkinek se a világon. Most meg azt mondta: énnekem te vagy a legfontosabb!

Hirtelen úgy éreztem, egészen kis fiú vagyok megint. Ülök mama ölében, simogatja a hajamat. Nem vigyorog össze a Kétlány, ha szembejön velem, amiért olyan csúf, ferde szájú bogár vagyok. Senki se kiált rám: tágulj innen, vörös! Senki se int le: eredj odább, te mafla!... Nincs semmi baj. Minden rendben van.

Ezt érzi az ember. Ehhez nem kell sok szó. Épp azért azt se mondtam el, hogy füllentettem. A kedvéért. Hogy ne izgassa fel magát. Mert persze nem úgy történt a dolog a villamoson, hogy a zökkenőben véletlenül meglökött valaki, és elvesztettem egyensúlyomat. Egyáltalán nem úgy történt. Magam ugrottam le, mert nem volt nálam se bérlet, se jegy. És jött az ellenőr.

Hosszas, keserves töprengés után azon a délutánon vittem le Bagolypapát a MÉH-be, és pontosan annyi pénzt kaptam érte, amennyi hiányzott, evvel együtt most már megvehettem a kismackót. S amikor már az enyém volt, nagyon siettem, hogy idejében odaérjek, átadhassam a születésnapjára Toncsinak. Egy fillér se volt a zsebemben, mégis villamosra szálltam.

Kint álldogáltam a peronon, és ügyesen elvegyültem a tömegben. Mikor már majdnem hazaértem, az utolsó állomásnál felszállt az ellenőr. Szigorú képű, magas, szikár ember volt. Valahogy megijedtem tőle. Egy perc, és odaér hozzám. Hová bújjak? De hiszen ez itt már a mi utcánk! Épp akkor lassított a villamos.

Közel álltam az ajtóhoz, leugrottam; a bokámra estem. Kibicsaklott. Percek alatt embergyűrű vett körül. Tapogattak, hogy élek-e még. Híre futott, hogy nagy baleset ért. Akkor mindjárt elvittek a kórházba, megröntgeneztek.

Hiába mondtam én mindenkinek, hogy semmi bajom. Csak akkor hitték el, amikor a röntgen kimutatta, hogy nincs törés. Az öreg doktor megcsóválta a fejét.

– Nagy szerencséd volt, kölyök! Hallottam, mekkorát repültél. Hét végére már iskolába mehetsz.

Aztán felállt, s barátságosan fültövön legyintett.

– Nagyobbat érdemelnél, fiam! Nem vigyáztál magadra !

Úgy éreztem, hogy igaza van.

Most aztán ülhetek idehaza, s ha mama faggat, hogyan történt a dolog, hogy ne izgassa magát, próbálom szépíteni. Még azt hinné, vagányságból ugrándozok... Nem dicsekszem én evvel senkinek, inkább restellem. Csak Rickének mondtam el az előbb. Valahogy őhozzá vagyok leginkább bizalommal. S hogy már úgy benne voltam a vallomásban, egyszer csak felhoztam neki azt a régi ligeti beszélgetést:

– Emlékszel, Ricke, mit kérdeztem én tőled akkor?

– Valami közmondásról faggattál. Azt kérdezted, igaz-e, hogy csalánba nem üt a mennykő. Én meg azt feleltem: ha mondják, hát biztosan igaz.

– Na látod, Ricke – tártam most már elébe az egész igazságot –, én akkor saját magamra gondoltam. Mert hát én voltam az a csalán. Ha nem is szúrós, de sem mire se jó. Az iskolában is: levegő, mindenhol csak olyan: eredj odább; mi baj érhet egy ilyet? Csalánba se üt a mennykő, énnekem se lehet semmi bajom.

Ricke ült egy darabig csendesen az ágyam mellett. Kék szemét bepólyált lábamon nyugtatta.

– Nem így van ez – mondta –, valami tévedésben vagy te, Marci. Mert lehet, hogy volt idő, amikor olyan csalánféle voltál, de most már egész másképp fordult minden. Te hoztad rendbe az őrs dolgát Roburékkal, és azóta nagy a becsületed a fiúk közt. Az iskolában se vagy épp a legutolsó. Számtanból javítottál, és Buksi ma is megkérdezte: mi történt Zsizsikkel, miért hiányzik a mi „agronómusunk”? Szóval ami a csalánt illeti, az is más, meg te is más vagy, ez bizonyos.

– Hm – mondtam –, komolyan gondolod, Ricke?

– A legkomolyabban.

– Becsszó?

– Becsszó.

Valahogy jólesett, hogy olyan határozottan állította ezt. Persze azért tudom én, amit tudok. Nem felejtem el, amit Bagolypapa mondott nekem, és azt se, amit ígért: hogy bárhol is van, rajtam tartja az egyik szemét. Már majdnem róla is ejtettem egy-két szót Rickének, aztán meggondoltam: Bagolypapáról nem beszélek. Az az én titkom. Ehelyett megkérdeztem:

– Akarsz sütit?

– Persze – mondta –, van?

A dívány mellett a kisasztalon volt a kis csomag. Már egyszer kibontottam, ettem belőle, aztán visszacsomagoltam. Most újra kinyitottam, megkínáltam Rickét. Ricke elvett egyet, aztán nyúlt a következő után.

– Jó túrós bélés – mondta szakértelemmel –, mamád sütötte ?

– Nem ő, küldték nekem. Beadták a házmesterékhez, aztán a szomszéd néni behozta nekem.

– Nem is tudod, hogy kitől kaptad?

– De – mondtam –, az a negyedikes lány hozta, akit egyszer fellöktek a nagyok, mikor mentünk hazafelé. Leesett a táskája, széthullt belőle minden, s mi szedegettük fel neki.

– Emlékszem – mondta Ricke –, helyes kislány.

– Ühüm, eléggé helyes. Aztán én még többször segítettem neki. Egyszer... a számtanpéldáját is megmagyaráztam.

– Te? – kérdezte Ricke, és egész kikerekedett a szeme.

Kicsit elpirultam. – No igen – mondtam –, nem volt nehéz.

Ricke nem firtatta a dolgot. Nem olyan.

– A túrós bélés jó – mondta remek. Egyébként arról tudsz-e, hogy Trofim megverselt téged is az őrsgyűlés után? De nem mutatta még senkinek. Azt mondta, csak akkor olvassa fel, ha te is ott leszel.

– Holnapután ott leszek már az iskolában, Ricke!

Őszintén szólva kíváncsi vagyok, mit irkáit össze rólam Trofim.

– A Rugyorral való verekedésről meg a síelésről írt, meg ilyesmikről. Gyógyítsd meg hamar a lábad, aztán megtudhatod.

Most nemrég ment el Ricke. Rendes kis srác, nagyon szeretem. Mindig nagyon jól megértjük egymást. Kíváncsi vagyok arra a Trofim-féle versre is. No, még egy nap, aztán meghallhatom. Kíváncsi vagyok, közben miben fő a mi őrsünknek megint a feje. Mert a mi őrsünkben mindig zajlik valahogyan az élet, az bizonyos. Aztán a kertészetbe is elmennék már. Juhász bácsi biztos csodálkozik, hogy nem látogattam meg pár napig. Sok dolgom lesz holnapután.

 

Február 4.

Annyi minden történi délelőtt az iskolában, hogy majd elfeledtem, hogy még bicegek egy kicsit.

Aztán délután már teljesen elfeledtem. Mert ahogy baktatok a kis utcába a MÉH felé, hát már messziről hallatszik az ugatás, és az ugatás nyomában repül egy fekete felhő, a Szurok, a póráza söpri az utca porát. aztán meg rohan a Toncsi, egyenesen bele a karomba, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, átölel:

– Marci, csakhogy meggyógyultál, Marcikám! Nekem azt mondták, a lábad törted.

– Á, ugyan, Toncsi! – s csak-csak kicsúszott a szájamon: csalánba nem üt a mennykő!

Erre csak nevet, nevet, csillog a barna szeme:

– Megkaptad a bélest, Marcikám?

– Meg én, de már nincsen meg.

– Akkor jó, akkor ízlett biztosan!

– Miért nem jöttél fel, miért csak a házmesterhez adtad be?

Erre csak a vállát vonogatja:

– Restelltem. Még sose voltam odafönt nálatok.

– De még lehetsz. S most is kár volt restellkedni. Várt rád nálunk énrajtam kívül valaki.

S azzal előhúztam nagy hókuszpókusszal a zsebemből a kismackót. Tartom a tenyeremen, billegetem, hintáztatom. Ő meg egyből boldogan felkiált:

– Jaj, de édes! Kié ez? És mi a neve?

Erre vártam, éppen erre a kérdésre, s mindjárt kihúztam magam, s azt mondtam nagy mellénnyel:

– A tiéd, Toncsi. S ha akarod – hát akár Marcinak is nevezheted!

Ő meg csak néz rám csodálkozva, elbámulva, s ami napfény azon a téli délutánon, hát mind a széles, szeplős arcán. Bennem meg mintha egész zenekar húzná-fújná a Trofim költötte verset: „Én magam csak azon töröm, máson lássam, mi az öröm. Hej, répa, retek, mogyoró – ajándékot adni jó!...”

– A születésnapodra. Világos?

– Nahát!

Akkor fordult be a sarkon a Kétlány. Toncsi is észrevette, s egyből rámhunyorít: – Ott jön a két gagó!

Merthogy olyan hosszúak, s csupa kéz-láb.

„A két gagó.”

Úgy tudta ezt mondani a Toncsi, hogy egyszerre ránkjött a nevetés. Ballagdál a Kétlány, mi meg nézzük, és nem bírunk magunkkal, csak pukkadozunk.

A Kétlány meg elvonul mellettünk, s zavartan bámul vissza ránk.

S ahogy távolodnak, széjjelválnak. S már nem a Kétlány, hanem csak két lány, cseppet se gyönyörűséges, két egész közönséges gagó lány. Csak mennek, mennek, aztán úgy tűnnek el a sarkon, ahogy szétpattan a szappanbuborék.

Ők szétváltak, mi meg összetartozunk.

A Toncsi meg én.