- Tartalom -
TAVASZODIK
Lomha szelek indulnak lefelé a völgyeken, az ég kacagó, végtelen azúrsivatag... be' jó is élni! - Elfeledni a sírást, amely már beleévődött mélyen a szívünkbe, elfeledni a fájdalmas nosztalgiákat: a madártalan, mosolytalan fekete erdőt... Nem igaz, hogy a tél adatott a feledésre, a feledés évszaka csak a tavasz lehet, hiszen nem a rózsákat kell elfeledni, hanem a töviseket, melyek a halott rózsák után ott maradtak mélyen a szízünkben, és véresre sebezték hosszú, álmatlan éjszakákon át... Milyen lehet a töviseket elfeledni? Ha a tövisek mellett újra kivirulnak a rózsák, szebben, pompásabban, mint valaha... legalább újra visszajőnek. Ugye milyen szép is olyankor az élet, mikor a barna hegyekről csengve szaladnak lefelé a vadvizek, s megáradt patakok partján selyembe vonja a fűzeket a barka... hóvirág... milyen szép is az első hóvirág... a kék jácint s a kakasmandikó... mikor megfogod a manyasszonyod kezét, s vezeted a zöld gyepes úton a dombra fel... kacagva fogadnak a cinkék, a napsütés, a fák, a völgy, a rét... ugye Testvér: olyan messze marad mögötted a Tél.. a szürke esték és a sok-sok sírás... Amikor lehinted őt sok hófehér virággal, s kacagva csókolod le két szemét, s imádkozol: könyörgöm, Istenem, adj minékünk sok-sok ily napot... Tavaszodik. A madaraid újra visszatérnek: a pacsirták, a gólyák és a fecskék, és nótásak lesznek megint az esték, és holdasabbak, ábrándosabbak még, mint valaha... fák alatt a kispadra leülhetsz, s csordult szívedet rímbe öntheted, nem les meg senki... csak a holdvilág... és a kíváncsi, kis csillagszemek... Ne sírj, Testvérem: tavaszodik mindjárt... ébred az erdő, a patak, a rét... S ébred a szíved. Megjött a tavasz. Nem így képzeltem el. Azt gondoltam, hogy kékebb lesz az ég... és sokkal zöldebb a rónaság... és dalosabbak lesznek a mezők, fák... nem így képzeltem ezt... Azt gondoltam, a kertajtón kilépek... s a palánkon túl friss tavasz fogad, arannyal hímzett szőnyeget terít elém a napfény, s amerre rajta elmegyek, virágillat és nótaszó kísér: csengő madárdal és csengő patak... ezer virággal vár reám a rét, s kacag, kacag a március!... Én így gondoltam ezt. S mikor a kertajtón kiléptem: a zöld gyep helyén csúnya, szürke sár. A szívemig már alig ért a napfény... s a bokrokon nem volt sehol madár. úgy kószáltam, mint hontalan sóhajtás... magányos úton senki sem kísért. A kert nem énekelt... a patak szürke volt... csúf volt és lázadó. Nem volt virág. A szegény erdő koldus volt nagyon: úgy ácsorogtak tétován a fák... s oly kopott színű volt a hóvirág. Bolyongás közben úgy talált az este... ködöt hozott csak és sok bánatot... és nem hozta el őt sem, akit vártam. Szememre fájó szürkeség borult... éreztem, hogy már nem lesz több tavasz... nem lesz több csók... több nóta... több virág... nem lesz csak ősz... csak ősz. Megjött a tavasz... nem úgy jött, ahogy vártam. Szomorú az, mikor valami nagyon szépet várunk: ragyogót, pompásat, gyönyörűt!... - és amikor megjön, megtorpanva látjuk: ó, ez se' szebb ... ez is csak éppen olyan szürke, éppen olyan rút, mint sok-sok más, ami eltelt. Olyankor meglepetve nézünk énmagunkba: megcsaltál megint... Olyankor mindig vénülünk egy évet. (1928)
[Tartalom]
ŐSZI LEVÉL
Sűrű köd borul a szürke útszéli fákra, s a sápadt utcalámpák halvány fényében megcsillanó aszfaltra lucskosan tapad egy-egy sárga levél. Ilyenkor a szívünkre is úgy ráfekszik a köd, ilyenkor névtelen bánatok bolyongják be velünk a könnybe fulladt várost, s lelkünk sötét sikátorain lapulva leskelődnek csavargó emlékei a nyárnak... Sötét árnyak lopódznak utánunk: ezersok gondolat, s úgy járunk mégis, gondolattalan... Céltalan... Valami kéne, valami, aminek neve sincs... mit tudom én... Talán jó volna most ismerős fák alatt járni... Talán... elhallgatni egy ismerős kacagást... Ilyenkor nincsen kacagás. Ősz van
Megyek a csatakos utcán. Ködös árnyak húzódnak mindeütt... Kapualjban, szűk utcák homályában... a fák törzsén lapulnak... beosonnak a szívembe is, valami nyitva felejtett kis redőn... De jó most azoknak, akik elrejtőzhetnek lefüggönyzött ablakok mögé... akiket megvéd ma meleg varázsával az otthon... ismerős szavak... dalok... csók... sok csók. Azok talán észre sem veszik az orgyilkos őszt.
Lány jön szembe. Fázva burkolódzik kis kabátjába, léptei olyan tétován kopognak... árnyék kíséri s a lámpa remegő fénye... és a szomorúság... Talán a nyárra gondol. Suhogó lombokat lát talán, napfényes rónaságot... talán tarka délutánok színes virágcsokrait kéri számon az ősztől. Kezében összegyűrt levél... Csak búcsúlevél lehet.
Kávéház. Párás ablakain kiszűrődik a fény. Felgyűrt gallérú emberek sietnek, és nagy sáros autó precskeli végig a járdát... A pillanatra nyitva felejtett ajtón dideregve bukdácsol ki egy tétova zenefoszlány: "Tarka lepkém... tarka lepkém..." Szél süvít, és becsapódik az ajtó. Összehúzom a kabátomat, és sietve megyek. Őszi este... egy ideges város utcáin át...
Szeretnék valakitől kérdezni valamit. Talán csak annyit, hogy miért van ősz? Vagy, hogy sárgák-e már a fák a régi kolozsvárin temetőben...? (Debrecen, 1929)
[Tartalom]
A KÍNAI VIRÁG
Valahol a külváros utcáin csatangolt céltalanul és nagyon fáradtan, amikor először találkozott össze a leánnyal. Nem is emlékezett már egészen határozottan később, hogy vajon a zsegzugos utcácskák falain ékeskedő ezersok torz kínai festményen gondolkodott-e el, vagy csak a csillogó pocsolyák vizében szemlélgette eltűnődve eldurvult, barázdás arcát, de egyszer csak ott állt vele szemben. Egyszerű, vékony ruhácska volt rajta, minden dísz és cifraság nélküli, jellegzetes metszésű barna szemei okosan és kíváncsian csillogtak feléje. Érezte, hogy mondania kell valamit. Hogy miért, azt nem tudta volna megmagyarázni magának, hiszen nem is ismerte az idegen lányt, hiszen tudta jól, hogy csak egy véletlen okozta az egészet, hogy ők most ott állnak egymással szemben. Lehet, hogy a lány nem is akart tőle semmit, csak éppen várta, hogy kitérjen az útjából, mert a gyalogjáró keskeny volt, és ő nem akart vékony cipővel a sárba lépni. Mégis úgy érezte, hogy mondania kell valamit. Furcsa és bolond érzése volt, mintha az egész hosszú hajsza csak azért lett volna eddig, hogy ők itt összetalálkozzanak és mondjanak egymásnak valamit. - Jó estét. Magyaru mondta. Határozottan jól esett, hogy magyar szót mondott, hogy magyar szót mondhatott. Kicsit torzan és fáradtan bár, de mosolygott is hozzá. A lány csodálkozva nézett. Szemei nagyobbak lettek, de azért nem volt megijedve. Megrázta a fejét. - Nem értem. A kínai szó egy kicsit kijózanította. halkan elnevette magát. - Bocsásson meg, a hazám nyelvén szólítottam. Csak azt akartam mondani, hogy jó estét! A lány is elmosolyodott. - mindjárt gondoltam, hogy idegen. egy kínai már rég utat engedett volna nekem. Egyáltalában a kínai sokkal udvariasabb annál, semhogy egy nőt megszólítson az utcán. Kedvesenés mosolyogva mondta ezeket, nem lehetett megharagudni rá. Váradi nevetve lépett le a sárba. - Ha már ilyen végzetes udvariatlanságot követtem el, engedje meg, hogy elkísérjem, legalább kioktat majd a kínai udvariasságra! Tudta, hogy nagy szemtelenség az, amit mond, de már mindegy volt neki. Igen fáradt és igen agyonhajszolt volt arra, hogy szentimentális bocsánatkéréseket rebegjen, mint odahaza Pesten, a Duna-korzón. A leány néhány pillanatig összehúzott szemekkel, hidegen és mosolygás nélkül nézett rá, aztán hirtelen kiegyenesedett és villámgyorsan arcul ütötte. Az egész olyan gyors és meglepő volt, hogy szinte gondolkodni is elfelejtett tőle. Legelőször az jutott eszébe, hogy otthon az ilyesmiért a legelső férfi rokont szokás leprovokálni, és az ilyenekből lesznek a legbonyolultabb lovagias ügyek. Eszébe jutott, hogy egy ilyen pofonért otthon a mindenre ráérők társasága még a nyakát is kitörhetné, ha nagyon akarná. Azonban ez az egész olyan rettenetesen komikusan hatott itt, Sanghaj külvárosában, ötéves szibériai bolyongás után, hogy önkéntelenül elnevette magát. A leány pedig csak állt előtte, összehúzott szemekkel, fent a járdán, és még így is alig ért a válláig. Állt és várt. Nem kacagott. Olyan komolyan nézett, hogy Váradi is elkomolyodott. Eszébe jutott, hogy otthon a nők egy ilyen kis kaland után ijedve futnak tova, nehogy még nagyobb botrány legyen belőle. Ez a lány pedig itt áll, szemben vele, a külvárosban, egy utcán, ahol csak ketten vannak, és várja a következményeket. Ez imponált. - Köszönöm - mondta és nem mosolygott -, köszönöm szépen. Megemelte a kalapját, olyan udvariasan és előkelően, amely sehogy sem illett elhanyagolt külsejéhez. Aztán indult tovább. A leány is biccentett, kicsit csodálkozva ugyan, de mosolygás nélkül, aztán megfordult és indult ő is. Egyik sem nézett vissza. Csak Váradi állt meg az utcasarkon, mintha cigarettára akarna gyújtani, és közben lopva hátranézett. De a leány már nem volt sehol.
Talán néhány hét múlva történt. Hogy mennyi idő múlt el, nem tudta biztosan . Megszokta öt év alatt, hogy minden idő gyorsan eltelik, és sohasem fontos, mennyi múlt el, csak az, hogy mi történt azalatt. Könnyű kis szelek jöttek valahonnan, egészen furcsa, bolondos szelek voltak, és mintha különös régi muzsikákat hoztak volna magukkal, olyan ismerősen suhogtak a kertek között. Lehetetlen volt nema tavaszra gondolni, és arra, hogy otthon most virágban állnak a gyümölcsösök és a pacsirták flótáznak a mezőn... hiszen tavasz van. Lehetetlen volt a virágzó kertek mellett elmenni anélkül, hogy ne jutott volna eszébe sok színevesztett régi kép... Valahogy megint elkalandozott a kertek és utcácskák között, és lassan rásötétedett. Most már csak találomra és egészen céltalanul botorkált egyik utcából a másikba, mikor hirtelen lármát hallott valahonnan. Inkább öntudatlanul, mint kíváncsian tartott a zaj felé, és nemsokára különös látvány tárult szemei elé. Egy kicsi rozzant házikó előtt, melynek ajtaja nyitva volt és lámpafénnyel kevert füst és pára csapódott ki rajta, elárulva a ház harmadrendű mulató jellegét, állt két férfi és szitkozódva rángattak valamit. Hogy mit, azt nem tudta kivenni messziről, de a férfiakról rögtön leolvasta a jómódú kínai kereskedőt. Most már kíváncsian közeledett. Látta, hogy az ajtóban még állnak néhányan és nevetnek valamin, ami, úgy látszik, nagyon mulatságos lehetett. Közelebb érve meglepetten torpant meg. Az a valami, amit a két kínai ide-oda lökdösött és pofozott, az a valami - nő volt. Alacsony, közepesen öltözött nő, kuszált hajjal és síró szemekkel, de dühösen. Amennyire a sötétben látni lehetett, kínai nő volt, ez azonban nem gátolhatta Váradit abban, hogy segítségére siessen. Az egyik férfi ütésre emelt karját szép szelíden megfogta és hátratörte, a másikon lökött egyet, hogy nekiesett a falnak. Mindez gyorsan és csendben történt, úgy, hogy mire a két kínai magához tért, ő már guggolt a földön a nő mellett és felsegítette onnan. A két kis pocakos sárga szitkozódva közeledett újra, de ő akkor már talpon volt és védőleg magához ölelve a reszkető kis teremtést, nyugodt flegmával mosolygott a két mérges kínaira. - Mit avatkozik a más ember dolgába, mi? - Csak úgy - felelte Váradi, és egyre csak mosolygott. A kínaiak összenéztek. Nem, ezzel a jókedvű óriással nem lesz jó kikezdeni. Néhány szitkot mormogtak még, aztán behúzódtak a lokálba. Döngve csapták be maguk után az ajtót. Egyedül maradtak. Ketten. Párás, nyirkos este volt, melegség nélkül és minden-minden romantika nélkül. Néhány másodpercig egyikük sem szólt, aztán a nő lassú mozdulatokkal rendbe szedte a ruháját, a haját megigazította, kis fehér kendőjével letörölte arcáról a könnyeket, aztán felnézett rá és így szólt: - Köszönöm. Különben jó estét. Az ablakból keskeny fénycsík esett ki egyenesen az arcára. Váradi ránézett, nézte az okos, komoly, barna szemeit, nézte a szája energikus vonalát, aztán egyszerre hangosan elnevette magát. - Jó estét! Régen láttam! A lány is elmosolyodott. - Szóval megismert. - Meg. Ugyanerre gondoltak mind a ketten és hallgattak. Valahol egy kutya vonítva szaladt végig az utcán, aztán újból csend lett. Nagy, nyomasztó csend, és ránehezedett az egész külvárosra, a házakra, az utcákra, és mindenre, ami akkor kettejük közelében volt. A férfi törte meg a csendet. - Merre megy? Vállat vont, csendesen mondta: - Nem tudom. Váradi meglepetten nézett rá. - Mi az, hogy nem tudja! Hát hol lakik? - Sehol. Sehol. Ez az egyszerű szürke szó nagyon a szívén találta a férfit. Ő tudta jól, mit jelent ez: sehol. Sehol se lakni. Sehova se menni. Senkire se várni. Részvéttel hajolt lejjebb. - Hát hol lakott eddig? A lány a házra mutatott. - Itt. Kezdte már érteni a dolgot. Sok olyan hasonló kis lokált ismert ő a város zegzugos sikátoraiban, ahol lányok laktak a tulajdonos jóvoltából. - Aztán mi történt tulajdonképpen? - érdeklődött tovább. A lány vállat vont. - A tulajdonos odaígért ennek a másiknak... én pedig nem akartam menni. Ennyi az egész. Egyszerűen mondta, minden cicomázás nélkül. Mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy őt odaígérték valakinek, és nem akart azzal a valakivel menni... Feszült csend lett újra. Csak Váradi csóválta csendesen a fejét. Eszébe jutott az utcai jelenet, a harag és megbotránkozás, amiért megszólította akkor, az egész erkölcsös magatartás... és most tessék! Milyen furcsák is itt a nők... Syótlanul néztek a szürke ködbe, mely mind sűrűbben és sűrűbben ereszkedett köréjük. Aztán egyszerre csak elindultak. Szó nélkül. Beszéd nélkül. Egymás mellett. A lány odahúzódott a férfi mellé, odasimult hozzá egészen közel, lépései ütemesen idomultak annak hosszú, nyugodt lépéseihez. olyan magára hagyott, olyan szürke volt és szomorú, mint egy borzolt tollú, csapzott kis veréb. A férfi keze szánakozva indult el, megsimogatva borzas haját, aztán a vállára csúszott, magához ölelte és nem engedte el többet. Csak egyszer szólalt meg a férfi. Valami mulatságos juthatott az eszébe, mert halkan elnevette magát. - úgy látszik, a kínaiak mégsem olyan udvariasak mindig! A lány nem felelt. Szótlanul mentek tovább. Csak lépteik kopogtak a rossz kövezeten és törték meg az utcák álmos csöndjét.
Váradinak gyűlt lassan a pénze. Hazamegyek! Hazamegyek! - gondolta magában, és ilyenkor nagyot dobbant a szíve. Pestet látta ilyenkor és a lassú vén Dunát a budai partok alatt. De Gyöngyvirágnak nem szólt erről soha. Gyöngyvirágnak nevezte el a lányt és boldog volt, hogy van valakije, öt év után, akinek megsimogathatja a haját, ha este munkából hazajön, és akinek elmondhatja azt a sok, szívében rekedt szót. Gyöngyvirág hálás volt ezért. Csókjaiba furcsa szomorúság vegyült, és ez a csendes szomorúság bántotta néka Váradit. - Mire gondolsz? - kérdezte ilyenkor tőle, habár nagyon jól tudta mindig, hogy mire szokott gondolni. A lány ilyenkor ráemelte tiszta, nyugodt szemeit és halkan, egészen egyszerűen mondta: - Arra, hogy nemsokára elhagysz. Hazamégy és nem lesz többet szükséged rám. Csak erre gondolok. Néha azonban egyebet is mondott. Néha kigyúltak a szemei, és a hangja forró volt és könnyes, mint egy keleti éjszaka. - de én elmegyek utánad és megkereslek a hazádban is, mert tudom, szükséged lesz rám akkor is, tudom, hogy nem lehetsz boldog nélkülem soha. Megkereslek és veled maradok, ha boldogtalan leszel. A férfi csak nézte ilyenkor és mosolygott. És nem merte, nem tudta megmondani soha, hogy neki felesége is van otthon...
Egyszer aztán el se búcsúzott, csak elment. Az útiköltség régen összegyűlt már, de nem tudta rászánni magát, hogy elbúcsúzzon Gyöngyvirágtól. Félt. A saját szívétől félt, a könnyektől, melyek ellepték a szemét, ha erre gondolt. Egy este a kikötőben sétált. Gyönyörű nyári este volt. Éppen indult egy hajó. Haza. Európa felé. Valami összeszorította a szívét. Valami a torkát fojtogatta. Akkor már tudta, hogy nem látja többé Gyöngyvirágot. A városra nézett. Mintha búcsúzott volna. Gyöngyvirágtól és mindentől, ami ide fűzte. Az egyik ház faláról kúszó növények omlottak alá. Különös kék virágai voltak ennek a növénynek, és valami bódító illatot árasztottak maguk körül. A kék virágok közt valami száraz szürkeséget látott. Odanyúlt. kis magtokocskák voltak. Könny lepte el a szemeit, maga sem tudta, miért teszi: de letépett néhányat a zörgő magtokok közül és a zsebébe gyűrte. Aztán szaladva, vissza se nézve, felszökött az induló hajóra. Nem mert visszanézni. Erőszakkal Pestre terelte a gondolatait, oda akart gondolni, örülni akart, hogy megy haza. Valami régi pesti dalt kezdett dúdolni, konokul, erőszakosan, kétségbeesetten. Valahol egy tükör került eléje. Ijedten, döbbenten látta meg benne a saját arcát. Torz volt az arca, és a szeméből nehéz cseppek peregtek. - Hitvány gazember vagy... hitvány gazember vagy... - mondta a tükörbeli arcnak, és ezt elmondta többször egymásután.
- Valami furcsa szemetet találtam a régi ruháid zsebében - mondta egyszer a felesége, és kis száraz, zörgő micsodákat mutatott. Félév óta akkor jutott először eszébe Gyöngyvirág. - Magvak - mondta -, virágmagvak - és megsimogatta a zörgő lomot. A Gyöngyvirág haját simogatta meg gondolatban. - Elvetjük. Lássuk, mi lesz belőle. Elvetették a kertbe. Tavaszra kis, vékony zöld hajtások bújtak ki a földből és nőttek, fejlődtek gyorsan. Néha, eleinte, még el-elment és megnézte, sőt meg is öntözgette őket, később azonban már egészen megfeledkezett róluk. Nyáron, talán júliusban volt, vagy augusztusban, egy este virágot talált az ágya mellett. Szokatlan formájú kék virágok voltak, és különös illat áradt belőlük. - A kínai virág - mondta a felesége. Ja igen, persze, a kínai virág. Ejnye, hogy erre nem jött rá mindjárt. Hiszen minden házban volt ilyen. Persze, persze. Kicsit rosszkedvüen feküdt le az este. Lehet, hogy fáradt is volt a sok munkától, lehet az is, hogy máshol volt a hiba. Talán egy kicsit sokat gondolt Kínára. - Fáj a fejem - mondta a feleségének -; talán ezek a virágok. - Erős illatuk van. Tegyem ki őket? - Nem... nem szükséges azért... Nehéz álmai voltak az éjjel. Gyöngyvirágot látta, amint ül az üres szobában és várja őt. Várja, várja, reggeltől estig, estétől reggelig. Aztán az utcán látta Gyöngyvirágot, tépetten, sírva szaladt és sok ember kergette. Szaladt, szaladt és mind az ő nevét kiáltozta. Aztán egy hajót látott és rajta volt Gyöngyvirág. Szürkén, kopottan gunnyasztott egy ócska kofferen és jött, jött utána, mint ahogy megígérte. Egyszer csak ott ült az ágya szélén. Szomorúan, összegörnyedve ült és nagyon-nagyon öreg volt az arca. Nézte, nézte őt, mosoly nélkül, bús-komolyan és ezt mondta: - Jó estét... ugye milyen szomorú vagyok és csúf és öreg... de mégis eljöttem, ahogy ígértem, csak azért, hogy megmondjam magának: jó estét... köszönöm a szomorúságomat... látja, a kínaiak mégiscsak udvariasabbak... Reggel fáradtan és rosszkedvűen ébredt. De estére már nem maradt ebből a hangulatból semmi. Lüktetett a pesti élet. Szibéria messze volt már nagyon, és messze volt Sanghaj, messze, szörnyű messze volt az egész öt éves, csúnya nagy, bolond álom. Hanem kínai virágot többet nem engedett a szobájába vinni. (1931)
[Tartalom]
TENGER AZ ÉLET
"..s ha sugárfonálon egy-egy bús csepp
megszökik és égbe lendül,
egy másik csepp talán utána bámul
és követeli a fellegektől,
míg új ár vadul derékon nem kapja
s más csillag alá hajtja kergetőzve..."
"... milliárd csepp milliárd cseppet
és köztük mindegyik mindig egyet..."(Olosz)
I.
Tudom: páfrányos óriás-erdők csöndjét soha nem fogom viszontlátni többet. Tudom, nem lesz több olyan napsugár és olyan lila árnyék nem lapul soha többet a fák alatt. Tudom: nem leszek már soha olyan fiatal. Örökzöld erdők mélyén éltem, sok virággal, és sok madárral együtt, és nem tudtam azt sem, hogy boldog vagyok, hiszen boldogtalan sem voltam soha. Akkor láttam először a világot. Szép volt. Izmaimon a napsugár táncolt, büszke tekintetemnek kékcsöndű kis tavak tükröt tartottak, ha arra jártam, vadászkiáltásomat százszorosan kiáltották vissza a messze hegyek. Céltalan barangoltam a páfrányos erdők illatos tisztásain, bejártam a folyók partjait mind, a hegyeket is bekószáltam, míg egy forró estén összetalálkoztam vele. Fehér holdfény szitált, s a fák halványkéken álltak. Lépteim alatt puhán süppedt a pázsit, mikor az elejtett vadat a forráshoz vittem. Ő a forrás mellett ült, s a csillogó csermelybe belecsodálkozta álmait. Illatos, tiszta álmai voltak, mint a virágok, vagy mint az ég felettünk, vagy mint a susogó levelek vágyai a forrás körül. A holdfény körülcsókólta izmos, karcsú alakját. Nem vett észre. Egészen közel mentem hozzá, egészen közel... Aztán egy harsányat, nagyot nevettem. Felugrott, mint a párduc, ha meglepik bozótos magányában. Megfogta, a kezét, hogy ne tudjon elszaladni.... ijedten nézett rám.... két szeme kerekre nyí1t és barna volt, mint az éjfél a nagy mezők fölött, és csodálatos mélységeket pillantottam meg benne... Azontúl mindennap együtt vadásztunk. Hogy meddig, nem tudom. Akkor még nem mértük az időt, mert nem volt a jövőtől félteni valónk. Csak egyszer - az izmaim nem voltak már olyan rugalmasok, és régi fényét valamelyik forrásvíznél felejtette a szemem - egy vadászatról egyedül tértem vissza. Barlangi medvére vadásztunk a hegyekben... talán egy szakadék nyelte el... nem tudom... sohasem láttam többet. Vártam reá. Aztán kőbaltámat a legnagyobb fiam kezébe adtam, megcsókoltam és megöleltem őt, őt és a többit is mind, és elindultam vissza a hegyekbe. Nevét kiáltoztam. Sokáig. Csak az echó felelt. Aztán sötétlilán alámerült az este.
II.
Megrohantuk a várost. Kegyetlenek voltunk és vérszomjasok. Pogányok. Bedöntöttük a kapukat, lemészároltunk mindenkit. Még azt is, aki megadta magát. Sokan voltunk, és szerettük a vért. A meleg, piros, kiömlő embervért, mely görbe kardjainkon végigcsurgott és ellepte meztelen karunkat vállig. A városban másféle emberek laktak. Gyöngébbek voltak és szelídebbek, mint mi. Nem sátorban laktak, és rosszul ülték meg a ficánkoló csikót. Drága palotákat építettek maguknak, és kertjeikbe furcsa virágokat ültettek, csak azért, hogy olykor elandalogjanak közöttük. Együgyű emberek voltak azok. Nekünk nem kellett virág, nekünk nem volt időnk andalogni. Ma itt voltunk, holnap meg amott. Kardunkon kívűl nem volt egyebünk. Csak a szívünk néha. De ezt ritkán vettük észre. Nem értünk rá. Fáradtak voltunk este és reggel, nagyon szomjasak a vérre. Én csak egyszer vettem észre, hogy van a világon még valami, valami más, mint ami addig volt. Éppen akkor történt. Végigrohantam a város utcáin, talán tized- vagy huszadmagammal, és egy nagy, pompás palotát támadtunk meg. Gyáván és esetlenül védekeztek. Valahogy elkalandoztam a többitől, és egyszerre kis kertben találtam magamat. Tele és tele volt virággal a kert, és olyan nehéz illat volt benne, amilyent sohasem éreztem még. Egy lány állott a sok virág között. Fehér ruha volt rajta, és az arca fehér volt amikor megpillantott. Nem sikoltott. Szólni sem tudott. Csak állt és nézett ijedt, nagy szemekkel. Közeledtem feléje, erre futni kezdett. Én utána. Átrohantunk a virágokon, különös fák alatt szaladtunk végig, míg egy kis fehér épülethez értünk. A tetején kereszt volt. Láttam már addig is olyant: az itteniek kápolnának nevezik. A lány berohant a kápolnába. Már majdnem a kezemben volt. A kápolnában többen voltak, mind asszonyok. Ő közéjük rohant, és leborult lihegve az oltár előtt. Valami idegen nyelven imádkozott. Az ajtóban megálltam. Sok asszony volt és mind ijedten néztek, de én nem láttam, csak őt. Olyan más volt, mint a mi asszonyaink, akik lóháton vágtatnak velünk és rikoltoznak, ha vért látnak kiömleni a fűre. Olyan más volt. Nem tudom, mi lehetett az oka, talán a szokatlan nehéz szag a sok virág között, vagy a kápolna különös fénye, vagy valami egyéb, nem tudom... de egyszerre úgy éreztem, hogy melegség szalad át a szívemen, valami olyasmi, amit még sohe-soha nem éreztem eddig, és leeresztettem a kardomat. Néhány lépést tettem még előre. Az asszonyok rémült iszonyattal menekültek utamból. Egészen addig mentem, ahol ő volt. Még mindig ott térdelt az oltár előtt és imádkozott. Csendesen megálltam mellette. Kezemről lecsepegett a vér, egyenesen az ő fehér ruhájára. Hátratettem a kezemet, hogy ne csepegjen rá több. Szégyelltem, nagyon szégyelltem, hogy véres a kezem. Hogy embervéres. Hogy éppen az ő rokonainak vérétől véres. Lassan felállt. Már nem imádkozott. A szeme nyugodt volt és tiszta és egyenesen az én szemembe nézett velük. Jaj, sohasem láttam még olyan szemeket. Nézett és várt. Néhány szót mondtam neki. Az én nyelvemen. Tudtam, hogy úgysem érti, mégis mondtam. Olyasmiket mondtam, hogy ne féljen. Nem bántom, mert szép. Mert van valami benne, ami szent előttem. Nem tudom, miért, de nem nyúlok hozzá. Ilyeneket mondhattam neki. Aztán megfordultam és kimentem. Az ajtóban voltam, amikor utánam kiáltott. Idegen szó volt, de tudtam, hogy csak nekem szólhat. Megfordultam. Ő felnyúlt a keresztre szögezett ember lábaihoz, és egy virágot vett el onnan. Felém dobta. Elkaptam a virágot és megcsókoltam. Betettem a szívem fölé. Még egyszer visszanéztem rá, benéztem tiszta, szelíd szemeibe, aztán rohantam ki a kertből. Az utcán leszúrtam az első embert. Vér volt, vér mindenütt. Őt sohasem láttam többet.
III.
Mindennap láttam. Mindennap találkoztam vele, mindennap találkozott velem. Biztosan tudom, hogy ő is szeretett Mikor a templomban voltunk, ők, apácák külön, és mi, szerzetesek szintén külön, de szemben egymással, mindig őt néztem. Ő ilyenkor sohasem nézett rám. De tudom, hogy rám gondolt mindig, tudom, hogy egyedül csak az enyém volt. Ajkainkról felszállt az ének, és a két hang összetalálkozott a boltíves tető alatt. Ha behunytam a szemeimet, ilyenkor láttam a két hangot, az övét és az enyémet, amint összeölelkezve szálltak a magasság felé. Kék volt körülöttünk minden. Ők fehérek voltak. Néha titokban versei írtam erről, holdvilágos nyári éjjeleken a kolostorkert ápolt bokrai közt, millió-millió csillag fénye mellett. Ilyenkor éreztem, hogy rám gondol ő is. A verseket reggelre összetéptem mindig.
IV.
Városról városra jártam. Igazán nem tudom, miből éltem, de valahogy mindig csak megéltem. Énekeltem a paloták előtt,és pénzt meg ételt kaptam a gazdagoktól. Mulattattam a nagyurak gyermekeit, ugattam, brekegtem, nyávogtam és nyerítettem nekik, néhány napig enni kaptam s aztán mentem tovább. Bolyongó, csavargó, senki embere voltam. Néha megmaradthattam volna valahol, kaptam volna tisztességes munkát, de nekem nem kellett. Nem volt maradásom. Ha be is álltam valahová, egy szép éjjel csak felnéztem a csillagos égre, és nekivágtam az országútnak. Valami vitt. Talán a nyugtalan vérem, mely nyugtalanul táncolt ereimben már a Mindenségek kezdete óta, de lehet az is, hogy kerestem valamit, csak nem tudtam róla. Fejedelmi város utcáinmentem egyszer. Ősz volt, csatakos hideg. Fáztam és fütyörésztem. A ruhám rongyos volt, nagyon élesen vágott a szél. úgy negyvenéves lehettem akkor. Hintó robogott a városon végig. - A herceg...! A herceg...! - kiáltozták az emberek és kicsődűltek mind az utcára. Félreálltam az útból. Mellettem vágtattak el. Négy gyönyörű ló röpítette a hintót, és a hintóban ketten ültek. Az egyik volt a herceg. Gőgösen, mereven nézett maga elé, mintha észre se vette volna a várost és az embereket. A többi embert. Aki mind éppen olyan ember volt, mint ő, csak éppen hogy nem volt herceg. A másik, a másik asszony volt. A hercegnő. Mosolyogva ült a hintóban, nagy-nagy virágcsokor volt az ölében, és mosolyogva bólogatott az élyenző embercsoportok felé. mindenkit észrevett, mindenkit meglátott. Engem is. Mikor mellettem robogtak el, egy pillanatra, egy egészen rövidke pillanatra a szemembe nézett, egyenesen bele a szemembe. Megszédültem a tekintetétől. Be kellett csukjam a szememet, mert úgy éreztem, összeesem rögtön. Mikor kinyitottam, már messze járt. Másnap vadászni ment a herceg. Megtutam, hogy a hercegnő is kimegy vele ilyenkor. Jelentkeztem a palotánál, éppen szükség volt hajtóra. Ötszáznál többen voltunk hajtók. Sok volt a vad. Én mindenütt a hercegnő mellé tolakodtam. Szerettem volna, ha rám néz, ha csak egy pillantást is ad, még egyetlenegy olyan pillantást, mint onnan a hintóból. Nem vett észre. Már esteledett, mikor pompás vadkant hajtottunk fel a bozótból. Az agyaras egyenesen a hercegnőnek tartott. Ő nyugodtan várt. Keze nem reszketett, mikor a vesszőt ráfektette az íjra. A nyíl süvített és megállt a vad fekete oldalában. Hördült egyet. Megtorpant. Aztán leszegte a fejét és zihálva rohant a hercegnőnek. A második nyíl célt tévesztett. Nem tudom, hogyan történt, de egyszerre csak ott álltam a vadkannal szemben. A kezemben kés volt. Halk sikolyt hallottam valahonnan, egy hatalmas test vágódott a térdeimnek, vaktában beledöftem valami fekete tömegbe, aztán elterültem a földön és éreztem, hogy valami meleg folyik a mellemen végig.